William Gibson,
John Shirley, Bruce Sterling
Michael Swanwick, Lewis Shiner
IZZÓ KRÓM
- elbeszélések -

(Tartalom)

 

 

Johnny, a kacattár
William Gibson

 

A puskát egy Adidas-táskába tettem, és betömtem mellé négy pár teniszzoknit. Az ilyesmi egyáltalán nem jellező rám, de épp ez az egészben a lényeg: ha azt hiszik, erőszakos vagy, légy technikás; ha meg technikásnak hisznek, légy erőszakos. Én világéletemben technikás fiú voltam, ezért úgy döntöttem, olyan erőszakos leszek, amennyire csak lehet. Igaz, mostanság elég technikásnak kell lenned ahhoz, hogy utána keménykedéssel próbálkozhass. Mindkét tizenkettes töltényt magam esztergáltam és töltöttem (elő kellett ásnom egy régi mikroinfót, hogy megtudjam, hogy is megy ez); meg kellett bütykölnöm a fegyver rugószárját, hogy stimmeljen az átmérőhöz – trükkös megoldás, de tudtam, hogy működni fog.
A randit a Drome-ba beszéltük meg, éjjel tizenegyre. Három metrómegállóval túlmentem, azután visszasétáltam. Szükséges óvintézkedés. Szemügyre vettem magam egy kávékioszk krómcsíkjában: átlagos, fehérbőrű férfi éles vonású arccal, sűrű, sötét hajjal. A pofaszobrász csajok Sonny Maóra gerjedtek, alig tudtam ledumálni őket a manapság divatos szemzugi mongolredőről. Kinézetemmel aligha vezetem félre Ralfi Pofát, de az asztaláig valószínűleg eljutok majd.
A Drome hatalmas hodály, bárpulttal az egyik, asztalokkal a másik oldalon. Nyüzsögnek odabent a stricik, a feketézők, a különféle drogok handlerei. A bejáratnál ezen az éjszakán a Veszettkutya nővérek álltak – nemigen bíztam benne, hogy kijutok köztük, ha a tervem nem sikerül. Két méter magasak, csontsoványak. Az egyik fekete, a másik fehér, ettől eltekintve azonban olyan egyformák, amilyenek a kozmetikai sebészet jóvoltából csak lehetnek. Élettársak, szeretők és kemény ellenfelek a harcban. Hogy eredetileg melyik volt a férfi, nem tudtam eldönteni soha.
Ralfi a törzsasztalánál ült. Egy rakás dohánnyal lógott nekem. Sok száz megányi információt tároltam az agyamban idio-szomatikus alapon – olyan adatokat, melyekhez tudatosan nem férhettem hozzá. Ralfi eltárolt bennem ezt-azt, aztán elfelejtett jelentkezni érte. Az adatokhoz, sajna, csak ő juthatott, méghozzá a maga kiagyalta szóbeli kulcs segítségével. Drágán mérem a szolgálataimat, a késedelmi kamatok meg egyenesen csillagászati összegre rúgnak. Ralfinak jó ideje a színét se láttam. Utóbb hírül vettem, hogy ki akar nyíratni. Találkozóra hívtam hát a Drome-ba – mint Edward Bax, a korábban Rióban és Pekingben tempózó feketepiaci importőr.
A Drome üzleti csomópont volt, levegőjében ott érződött az idegesség verítékének fémes szaga. Izomagyúak rajzottak a tömegben, az erejüket fitogtatták, olykor halványan, ellenségesen egymásra mosolyogtak. Némelyikük annyi beültetéses műtéten esett át, hogy már nem is emlékeztetett emberre.
Pardon hogy bocsánat, elnézést, emberek! Ez itt csak Eddie Bax; Gyorskezű Eddie, az importőr, az ő feltűnésmentes sportszütyőjével... és kérek mindenkit, még véletlenül se szúrja ki azt a rést a táskán, ahová a jobbja éppen belefér!
Ralfi sem volt egyedül. Egy nyolcvankilós, szőke kaliforniai bélszínszelet feszengett mellette. Lerítt róla, hogy harcművészetben pácolták. Eddie Bax lezökkent a szemközti székre, mielőtt a fickó elvehette volna a kezét az asztalról.
– Feketeöves? – kérdeztem kíváncsian. Bólintott; kék szeme automatikus letapogató üzemmódban cikázott rajtam fel s alá.
– Én is az vagyok – folytattam. – Az övemet ebben a táskában hordom, látja? – Azzal benyúltam a résen, és hüvelykujjammal felkattintottam a biztonsági reteszt. Klikk. – Kétcsövű, tizenkettes, összedrótozott ravasszal.
– Puska – magyarázta Ralfi, a fiú hullámzó, kék nejloninges mellkasán nyugtatva kövérkés kezét. – Johnny egy antik lőfegyvert dugdos a táskájában.
Hát ennyit Edward Baxről.
Ami Ralfit illeti, ő mindig az volt, ami, új vezetéknevét azonban példátlan hiúságának köszönhette. Teste akár egy túlérett körte... mégis arra vetemedett, hogy húsz éven át viselje a híres-hírhedt Christian White arcát. Az Árja Reggae Band Christian White-jáét, aki saját generációjának Sonny Maója, a rasszista rock apostola volt. Fújom az ilyen adatokat, sokra vihetnem valami kvízműsorban.
Christian White: klasszikus pop-pofa egy énekes kidolgozott arcizmaival, finoman metszett járomcsontokkal. Az egyik megvilágításban angyali, a másikban elragadóan romlott, ám ebből az arcból most Ralfi szemei tekintettek a világba: aprók voltak, hidegek és feketék.
– Kérlek – mondta. – Beszéljük meg a dolgot, ahogy üzletemberekhez illik! – Szavaiból álságos nyíltságot éreztem kicsendülni. Iszonytató. Christian White-tól őrzött szájának két sarkában nyálgöbök ültek. – Lewis barátunk – biccentett az izomagyú felé – egy fasz, semmit sem ért. – Lewis nyugodtan fogadta a bókot. Az az érzésem támadt, úgy rakták össze valami spéci készletből. – Te nem vagy hülye, Johnny.
– Dehogynem, Ralfi. Egy hülye köcsög vagyok, tele implantokkal, ahová elsuvaszthatod a szennyesedet, míg más köcsögök után nézel, hogy kinyírass velük. A táskának erről a feléről nézve nagyon úgy tűnik, Ralfi, hogy magyarázattal tartozol nekem.
– Csak a legutóbbi eresztéssel volt baj, Johnny. – Mély sóhaj. – Viszonteladói minőségemben...
– Orgazdát akartál mondani – szúrtam közbe.
– Viszonteladói minőségemben nagyon ügyelnem kell, honnét szerzem be az árut.
– Vagyis csak a legmenőbb tolvajokkal dolgoztatsz. Világos.
Ralfi megint sóhajtott.
– Igyekszem – mondta fáradtan – elkerülni, hogy hülyékkel üzleteljek. Tartok tőle, hogy ezúttal melléfogtam.
A harmadik sóhaj volt a jel Lewisnek, aki működésbe hozta az asztallapra tapasztott, rám hangolt neurodiszruptort.
Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy elhúzzam a ravaszt, de hasztalan: ujjaimmal átmenetileg megszakadt a kapcsolatom. Éreztem a fém hidegét, a szigetelőszalag érdességét, mellyel a vaskos markolatot betekertem, kezeim azonban mintha viaszból lettek volna: távolinak, idegennek rémlettek. Csak abban reménykedtem, hogy Lewis valóban akkora fasz, amekkorának látszik, hogy nekem ugrik, hogy elmarja a táskát, és eközben mozdít valamit merev ujjamon. Hiába vártam.
– Aggódtunk miattad, Johnny – dünnyögte a Pofa. – Nagyon. Tudod, amit a fejedben hordasz, a jakuzák tulajdona. Egy őrült állat rabolta el tőlük, fiam. Azóta felfordult már.
Lewis kuncogni kezdett. Hirtelen minden a helyére került bennem. Nem állítom, hogy kellemes volt: mintha nedves homokkal teli zsákok zuhantak volna egymásra odabent. A gyilkolás nem tartozott Ralfi eszköztárába, és ami azt illeti, nem tartozott oda Lewis sem. Pechjére mégis szembekerült a Neon Krizantém Fiaival, valami miatt, ami az ő tulajdonukat képezte – vagy inkább más használta, de az ő jóvoltukból. Ralfi természetesen bármikor kimondhatta volna a jelszót, hogy idio-szomatikus transzban kidumáljam magamból a meredek programot anélkül, hogy egyetlen szavát is megjegyezném: egy Ralfi-féle orgazda rendszerint beéri ennyivel. Nem úgy a jakuzák. Ha valaki, ők aztán tudják, mire képesek a S.Q.U.I.D.-ek, és nem kockáztathatják, hogy valamelyik kiolvassa az agyamból a drága programjuk homályos emlékeit. Ami engem illet, keveset tudtam a S.Q.U.I.D.-ekről, de hallottam bizonyos történeteket, amelyeket ügyfeleimnek semmi pénzért nem adtam volna tovább. Nem, a jakuzák nem kockáztathatnak; nem engedhetik, hogy tevékenységükről bizonyíték maradjon. Nem úgy érték el, amit elértek, hogy bizonyítékokat hagytak maguk után – élő tanúkról nem is beszélve.
Lewis vigyorgott. Azt hiszem, elképzelt magának egy pontot valahol a homlokcsontom mögött, és épp azt latolgatta, hogyan juthatna odáig a lehető legfájdalmasabb módon.
– Hé – csendült egy halk női hang valahol a jobb vállam felett. – Kicsit leengedtek a fiúkák?
– Tűnés, ribanc – vetette oda Lewis. Napégette arca rezzenetlen maradt. Ralfi csak bámult maga elé.
– Lazítsatok! Mit szólnátok egy adag jóféle fűhöz? – A jövevény széket húzott oda, és gyorsan leült, mielőtt azok ketten megakadályozhatták volna benne. Épp hogy látható volt fixálódott látómezőm peremén: vékony csaj tükrös napszemüvegben, sötét haja Kleopátra-fazonra nyírva. Fekete bőrszerkó, alatta vörössel-feketével csíkozott póló. – Egy tízes grammja.
Lewis ingerülten felhorkantott, és megpróbálta lecsapni, de valahogy nem érte el. A jövevény keze fellendült, megérintette a csuklóját. Élénkpiros vér freccsent az asztalra. Lewis most saját csuklóját marolta, olyan erővel, hogy bütykei elfehéredtek. Ujjai közül vér szivárgott – pedig úgy láttam, a csaj keze üres.
Lewisnek szorítókötésre volt szüksége. Sürgősen. Felállt, azzal sem vacakolt, hogy a székét hátratolja. A szék felborult, a fickó egyetlen hang nélkül kotródott ki a látómezőmből.
– Orvoshoz kéne fordulnia – jegyezte meg a lány. – Ronda egy vágás.
– El se tudja képzelni – kezdte Ralfi, és hirtelenjében nagyon kimerültnek tűnt –, milyen mély a szar, amibe az imént ugrott fejest.
– Komolyan? Igazi rejtelem! Halálosan izgatnak az ilyenek. Például hogy miért ilyen csendes ez a maga barátja. Mintha ledermedt volna. Ez vajon mit keres itt? – Felemelte a kis távirányítót, amit Lewistól szedett el.
Ralfi most már komolyan gondterheltnek látszott.
– Hm, esetleg... kereshetne negyedmilliót, ha ideadná azt az izét, és járna egyet. – Kövérkés kezével idegesen végigsimított keskeny, sápadt arcán.
– Én munkát keresek – mondta a lány. Csettintett; a távirányító megvillant a lámpafényben. – Melót. Az erős fiú felsértette a csuklóját. Mit gondol, mennyiért pótolhatja?
Ralfi kiengedte a tüdejében tartott levegőt, és felnevetett. Kivillanó fogai egyáltalán nem passzoltak a Christian White-i arcélhez. A lány kikapcsolta a diszruptort.
– Kétmillió – mondtam azonnal.
– Ez az én emberem! A táskában mi van?
– Puska.
– Rázós. – Talán bóknak szánta. Ralfi nem szólt egy szót se.
– A nevem Millions. Molly Millions – közölte a lány. – Nem kéne mennünk, főnök? Bámulnak a népek. – Felállt. Bőrnadrágja mélyvörös volt, akár az alvadt vér.
Csak most vettem észre, hogy a foncsorozott napszemüveg valójában beültetett lencsepár; ezüstje teljesen eltakarta két szemüregét. A tükrökben új arcom apró másait láttam.
– Engem Johnnynak hívnak – mondtam. – Magunkkal visszük Mr. Pofát.

 

Odakint lézengett és várt. Pont úgy festett, mint egy átlagos turista. Egy facér technikus. Plasztik baseballsapkát és ostoba Hawaii-inget viselt, melyet cége legnépszerűbb mikroprocesszorának mintázata díszített. Jellegtelen kis ember, az a fajta, aki leissza magát valami szakébárban, ahol sült rizst meg tengeri zöldféléket kínálnak. Az a fajta, aki kapatosan vállalatának himnuszát kezdi gajdolni, utóbb elsírja magát, és hosszasan rázogatja a csapos kezét. A stricik és a kajferek nagy ívben kerülik, mert lerí róla, milyen reménytelenül konzervatív. Keveset vár az élettől, és kétszer is meggondolja, mielőtt a hitelkártyájáért nyúl.
Ha így, utólag belegondolok, amputálhatták a bal hüvelykjét az első ujjpercnél, és üreges protézissel pótolták. Az üregbe Ono-Sendai-féle gyémántanalóg henger került, melyre jó három méternyi monomolekuláris fonalat tekercseltek.
Molly pár szót váltott a Veszettkutya nővérekkel. Ez lehetővé tette számomra, hogy kitaszigáljam Ralfit – a sporttáskát a puskával erősen a hátába nyomtam közben. Molly láthatólag ismerte a két szörnyeteget: hallottam, hogy a fekete felröhög.
Kiérve – talán mert sosem fogom megszokni az ilyesmit – reflexszerűen felpillantottam, megbámultam a fölénk boruló szürke kupolát. Valószínűleg ennek a tétovázásnak köszönhettem az életemet.
Ralfi továbbment. Nem hiszem, hogy menekülni akart – nyilván beletörődött már sorsába. Tudta, vagy legalább sejtette, mivel került szembe.
Visszanéztem, és még láttam, hogy robban szét.
Az emlékezetembe égett felvétel visszajátszása: Ralfi lépked, mellette, mintha a semmiből bukkant volna elő, feltűnik a kis turista. Mosolyog. Az illendőség kedvéért meghajol – és leesik a bal hüvelykujja. Mint egy bűvésztrükk. Az ujj ott függ ég és föld között. Tükrökkel csinálja? Esetleg damillal? Ralfi megtorpan, a hátát mutatja nekünk, fakószürke tropikálzakójának hóna alatt sarlóforma izzadtságfoltok sötétlenek. Tudta. Tudnia kellett. Aztán újabb bűvészboltba való trükk: a protézist a gyilkos kezéhez rögzítő, láthatatlan fonál keresztben átmetszi a koponyáját, épp a szemöldök felett. Majd felfelé cikázik, lecsap, válltól mellkasig hasítva szét a körteforma testet. A vágás olyan keskeny, hogy egy csepp vér sem ömlik, míg a tagok a helyükön vannak. Az első rándulással egyidőben azonban győz a gravitáció: Ralfi rózsaszínes folyadékok felhőjében hullik szét, három darabja külön-külön csattan a kockakövön.
Néma csend.
Felfelé lendítettem a sporttáskát. Remegett a kezem.
A fegyver visszarúgása olyan erős volt, hogy kis híján a csuklómat törte.

 

Odakint nyilván esett: vízerek csorogtak a kupola egy résén át, a cseppek körülöttünk kopogtak a betonon. Egy sebészbutik és egy régiségbolt közti szűk sikátorban kuporogtunk Mollyval. A lány egyik foncsorozott lencséjével épp hogy kilátott. A téren egy Volks-modul állt, vörös tetőfényei villogtak. A zsaruk feltakarították Ralfit, és vadul kérdezősködtek közben.
Pörkös fehér csomók a vállamon, a fejemen: a teniszzoknik maradványai. A sporttáska elformátlanodott plasztikbilincs volt a jobb kezemen.
– Gőzöm sincs, hogy hibázhattam el...
– Úgy, hogy gyors. De még milyen gyors! – Molly átfogta két térdét, a sarkán hintázott. – Meg van drótozva az idegrendszere. A legfrissebb szabadalom. – Elvigyorodott, fel is rikkantott az elragadtatástól. – Elkapom azt a palit. Még ma éjjel. Ő a legjobb, a number one, a sztárok sztárja, az abszolút csúcs.
– Ennek a palinak a kétmilliójáért viszont a következőt fogod tenni: azonnal kiviszel innét! Az a tag egy chibai szervkádban termett. Jakuza orgyilkos, semmi esélyed ellene.
– Chiba City? Aha. Tudod, Molly is járt ám Chibában! – Azzal megmutatta a kezeit, enyhén széttárt ujjakkal. Formásak és fehérek voltak, ápolt, hosszú körmei burgundivörösek. A körömágyak alatti tokokból tiz penge siklott elő: halványkék acélból készült keskeny, kétélű szike valamennyi.

 

Sosem időztem sokat az Éjszakai Városban. Nincs ott senki, aki fizetne azért, hogy emlékezzek a dolgaira, sőt, sokan rendszeresen fizetnek azért, hogy elfelejthessenek ezt-azt. A garázdák egymást követő nemzedékei addig tizedelték a közvilágítás neoncsöveit, míg a karbantartók feladták a hiábavaló küzdelmet. A fénycsövek most már délidőben is éj feketén sorjáznak a kupola gyöngyszürke hátterén.
Hová mehetsz, ha a világ leggazdagabb bűnszövetkezete tapogatódzik utánad hűvös ujjaival? Hová rejtőzhetsz a jakuzák elől, akiknek saját távközlési műholdjaik és űrsiklóik vannak? A jakuzák testvérisége igazi multinacionális vállalat, mint az ITT vagy az Ono-Sendai. Születésem előtt jó fél évszázaddal magába olvasztotta a Triádokat, a Maffiát, a Korzikai Uniót.
Molly persze tudta a választ: a Gödörben kell elrejtőznünk, a legutolsó bugyorban, ott, ahol mindenfajta külső behatás a nyers erőszak koncentrikus köreit szüli. Irány az Éjszakai Város – azaz inkább az, ami az Éjszakai Város felett található. Mert a Gödör szimmetriája fordított: alja az eget veri, az eget, melyet az Éjszakai Város sosem láthat – lakói saját, akrilszármazékokkal bemázolt mennyboltjuk alatt élnek és halnak. Felfelé törekedtünk, a homályba, ahol Pri Tekék lapulnak, mint a középkori katedrálisok homlokzatának faragott vízköpői, szájukban csempészett cigaretta lóg.
És nem ez volt az egyetlen problémám, amire Molly megoldást kínált.
– Szóval sarokba szorultunk, mi, Johnny-szan? Nincs módod hozzáférni ahhoz a programhoz a fejedben, ha nem ismered a jelszót? – Csak vezetett, bele a fényesen kivilágított metróállomáson túli sötétségbe. A betonfalakat irkafirka csúfította, a hosszú évek termése, dühből és elkeseredésből fogant freskóegyüttes.
– Az adatokat sebészi úton beültetett kontraautisztikus modulokon keresztül viszem be – daráltam le szokásos üzleti halandzsám kurtított változatát. – Az ügyfél kódját különleges mikrochip őrzi – ez még a S.Q.U.I.D.-eknek is kemény dió. Róluk egyébként sem igen teszünk említést. Rajtuk kívül nem férhet az anyaghoz senki: kábítószerrel, műtéttel, még kínvallatással sem csikarható ki. Fogalmam sincs, mit cipelek éppen. Nem tudhatom soha.
– Szkvid? – vigyorgott Molly. – Polip, sok ronda, vonagló csáppal? – Egy néptelen piactéren vágtunk keresztül. Kétes alakok csak a halfejekkel és rothadó gyümölccsel teliszórt betonnégyszög túloldaláról méregettek minket.
– Szupravezető kvantum-interferencia detektor – mondtam. – A háborúban tengeralattjárók felkutatására, ellenséges kibernetikus hálózatok megbénítására használták.
– Szóval ez olyan haditengerészeti izé? A háború idejéből? Egy... szkvid meg tudná fejteni a jelszódat? – Molly megtorpant. Éreztem, hogy szemei rám szegeződnek a tükörlencsék mögött.
– Még az egyszerűbb modellek is képesek kiszűrni egy-egy mágneses töltést a Föld milliárdszor erősebb mágneses teréből. Olyan ez, mintha képes lennél rá, hogy egy üdvrivalgástól visszhangzó stadionban meghalld egyvalaki suttogását.
– Ezt csinálják a zsaruk a parabolikus mikrofonokkal meg a lézerekkel.
– Az én adataim ezzel együtt biztonságban vannak – vágtam rá némi szakmai gőggel. – Egyetlen kormány sem engedi a rendőreinek, hogy S.Q.U.I.D.-ekkel dolgozzanak. Nem bizony, még az állambiztonságiaknak se! Túl nagy mozgástérre tennének szert a rivalizáló ügyosztályok. Nem sok kell, és máris kész egy vadiúj botrány.
– Haditengerészeti izé... – tűnődött Molly, aztán felragyogott az arca. – Haditengerészeti. Van egy haverom, aki ott szolgált. Jonesnak hívják. Fel kéne keresnünk, azt hiszem. Nagy drogos különben – muszáj lesz vinnünk neki valamit.
– Drogos?
– Naná! Delfin a szerencsétlen.
Jones több volt közönséges delfinnél, bár egy közönséges delfin szemszögéből nyilván kevesebbnek tűnt volna. Elnéztem, ahogy lustán forog galvanizált tartályában – a peremen túlcsorduló víz egykettőre eláztarta a cipőmet.
Jones az utolsó háborúból maradt selejt volt. Kiborg. Most kiemelkedett kissé a vízből, látni engedte a húsába mélyedő acéllemezeket. Vizuális poénnak szánhatta, de elég tragikus volt: természetes eleganciája szinte semmivé foszlott a kezdetleges páncélzatban. Feje két oldalán szenzorokat rejtett a deformált fémköpeny, piszkosfehér bőrének látható részein ezüstös hegek éktelenkedtek.
Molly füttyentett. Jones csapkodni kezdett a farkával, még több vizet kényszerítve a peremen túlra.
– Hol a fenében vagyunk? – tudakoltam. Bizalmatlanul néztem a homályban felderengő formákat, a rozsdásodó láncokat, ponyvával takart halmokat. A tartály feletti, elnagyolt faácsolaton több sor poros karácsonyfaégő sorakozott.
– Hogy hol? Hát játékországban. Állatkert, vurstli és más effélék. „Válts szót a veterán cettel”, meg ilyesmi. Szép kis cet ez a Jones...
Jones megint forogni kezdett, aztán megállapodott, és rám meredt szomorú, vénséges szemével.
– Hogy kommunikál? – kérdeztem. Alig vártam, hogy odébbálljunk végre.
– Ez a legklasszabb az egészben. Köszönj szépen, Jones!
A karácsonyfagők egyszerre kigyúltak: vörösen, fehéren és kéken világítottak.

– Látod? Jól bánik a szimbólumokkal, bár a kód elég kezdetleges. Amíg a haditengerészeméi szolgált, ilyenkor egy audiovizuális kijelzőhöz kapcsolták. – Molly kis csomagot kotort elő dzsekije zsebéből. – Tiszta lószar, Jones. Akarod?
A delfin mozdulatlanná dermedt a vízben, aztán merülni kezdett. Furcsa, de eluralkodott rajtam a pánik: eszembe jutott, hogy nem hal, és akár meg is fulladhat. – Johnny adatbankjának kódja kell, Jones. Gyorsan.
Az égők felpislákoltak, majd elhalványultak.
– Gyerünk már, Jones!

Kék égők, feszületformán.
Aztán a sötétség.
– Tiszta lószar, Jones! – ismételte Molly. – Semmi trükk!

A lány vonásait fehér neonfény fürösztötte. Nyers, monokróm árnyak sötétlettek a járomcsontja alatt.

A vörös horogkereszt ágai hajladozni látszottak a lencsék tükrében.
– Add oda neki a löketet, Molly – suttogtam. – Megvan a kód.
Ralfi Pofa. Sose volt fantáziája.
Jones félig feltornázta páncéllal nehezített testét a peremre – úgy tűnt, a tartály fémje mindjárt enged. Molly megküldte át oltópisztollyal: helyet keresett a csőnek két páncéllemez közt. Sűrített levegő szisszent. Fénymintázatok robbantak, színek vibráltak át a villanykörteerdőn, aztán elhalványultak.
Hagytuk Jonest, hadd lebegjen-forogjon tovább a sötét vízben. Talán épp a Csendes-óceánon vívott háborúra gondolt, a kiber-aknákra, melyeket semlegesített, óvatosan megpiszkálva áramköreiket szkvidjével, mellyel Ralfi hülye kódszavát is kicsikarta a fejembe ültetett mikrochipből.
– Azt még megértem, hogy kiakadt, miután leszerelték – mormoltam. – Az is oké, hogy hiánytalanul meghagyták az elektronikáját. De hogy a nyavalyába kap rá egy kiberoid delfin a drogra?
– A háborúban szoktatták rá – magyarázta Molly. – Ahogy a többit. A haditengerészet csinálta. Másképp hogy vette volna rá őket, hogy melózzanak neki?

 

– Nem t'om, tényleg olyan nagy buli-e – mormolta a kalóz, aki nyilván még több pénzt akart. – Egy olyan műhold pályaadatai, ami nem szerepel a jegyzékében, nos...
– Ha vesztegeted az időmet, egy buznyákot se kapsz – közölte Molly, és az összekarcolt műanyag asztal felett áthajolva megbökte a fickót mutatóujjával.
– Máshol tervezed beszerezni a mikrohullámokat? – A kalóz kemény gyerek volt a kötelező Mao-ábrázat mögött. Alighanem itt született az Éjszakai Városban.
Molly keze a dzsekije felé villant, és lehasított belőle egy darabot anélkül, hogy a bőrét megkarcolta volna.
– Most áll az alku vagy nem?
– Áll – suttogta a fickó. Tönkretett dzsekijét nézte, reményei szerint csak udvarias érdeklődéssel. – Áll.
Míg a korábban szerzett két rekordert ellenőriztem, a lány egyik cipzáras zsebéből előhalászta a tőlem kapott papírszeletet. Széthajtogatta, elolvasta azt a pár szót – ajkai némán mozogtak –, aztán vállat vont.
– Ez az?
– Kezdjük – mondtam, egyszerre nyomva le a két gép RÖGZÍTÉS gombját.
– Christian White – szavalta Molly –, és az ő árja Reggae Bandje.
A hűséges Ralfi. Rajongó volt halála napjáig.
Az átmenet az idio-szomatikus üzemmódba sosem olyan gyors, amilyen lehetne. A kalózrádiós egy csődbe ment utazási irodában dolgozott, egy pasztellszínű kockában, melynek berendezése egy asztalból és három székből állt. A bejárattal szemközti falon egy svájci tulajdonú orbitális gyógyüdülő kifakult plakátja éktelenkedett. Molly könyöke mellett két füstüveg testű, bádoglábú játékmadár kortyolgatott felváltva egy műanyag pohárból. Ahogy lefelé tartottam idiótába, mozgásuk mind gyorsabbnak rémlett, brillantszín tollazatúk csakhamar szivárványos sávvá mosódott össze. A műanyag falióra villogó LED-je, mely a másodpercek múlását jelezte, értelem nélküli vibrálásnak tűnt, azután kezdett elhalványulni Molly meg a Mao-képű kölyök is; karjuk moccant csak olykor-olykor követhetetlen sebességgel, mint a rovarok csápja. Azután mindent elnyelt a hűvös, szürke vibrálás, meg a mesterséges nyelven szóló, végeláthatatlan litánia.
És csak ültem ott három órán át, míg az utolsó szóig ki nem dumáltam a néhai Ralfi lopott programját.

 

A placc össz-vissz negyven kilométer hosszú, az egykori urbánus verőérre Fuller-kupolák viharvert sora borul. Ha egy derült napon szüneteltetik a közvilágítást, a napfény szürke derengés formájában tör utat magának az akrilfesték rétegein át – az égbolt ilyenkor Giovanni Piranesi börtönfreskóira emlékeztet. A placc déli végének három kilométere az Éjszakai Város. Nem fizet se adót, se illetéket: a neoncsövek döglöttek, a gerendázat feketéilik a sok évtizeden át itt lobogó tábortüzek kormától. Az Éjszakai Város délidejének sötétségében ugyan ki figyel fel a civilizáció pár tucat bujdosó, őrült gyermekére?
Két órája tartottunk felfelé cement lépcsősorokon és vaslétrákon, kiürült konténerek, porlepte gépek mellett vezetett az utunk. Ahonnan elindultunk, használaton kívüli raktárudvar lehetett: mindenütt háromszögletű tetőelemek rozsdásodtak. A környék minden falát vastagon borította a szórópisztolyos irkafirka: bandanevek, monogramok, évszámok a századforduló idejéből. A graffitiözön egy darabig követett minket felfelé, majd fokozatosan elmaradt – utóbb csak egy elnevezés ismétlődött: PRI TEK. Fröcskölt, fekete blokkbetűkkel.
– Ki a Pri Tek? – tudakoltam.
– Mi nem, főnök, az hétszentség. – Molly egy rezgő alumíniumlétrán tartott felfelé éppen, és eltűnt az egy plasztik burkolólapon tátongó lyukon át. – Primitív technika, primitív technológia. – A szigetelőhab tompította a hangját. Követtem, pedig nagyon sajgott a csuklóm. – Egy Pri Tek lehalt volna a gyönyörűségtől a puskás trükköd láttán.
Egy órával később – egy újabb, ezúttal rétegelt lemezbe vágott, szabálytalan alakú nyíláson vergődtem át éppen – találkoztam először eleven Pri Tekkel.
– Semmi vész – suttogta Molly. Keze a vállamat érintette. – Ez csak Kutya. Mizújs, Kutya?
A zseblámpa leukoplaszttal keskenyített fénykévéjében gubbasztó lény ránk szegezte egyetlen szemét, majd kinyújtotta nagy, szürkés nyelvét, és megnedvesítette agyarait. Elbizonytalanodtam kissé. Mióta számít a doberman-foggyökök átültetése primitív technológiának? Immunoszupresszív drogokat sem találni minden utcasarkon.
– Moll. – A fogorvosi beavatkozás nem tett jót Kutya kiejtésének. Kifordult alsó ajkáról nyálinda csüngött alá. – Hallottalak gyönni. Rég nem. – Úgy tizenöt éves lehetett, de az agyarak meg a fényes mozaikként megjelenő műtéti hegek miatt egészen vadállati volt az arca. Jó sok időre és bizonyos kreativitásra lehetett szükség e torzkép megalkotásához. A fiú grimasza arról árulkodott, remekül érzi magát a fenevad bőrében. Foszladozó farmert viselt, mely feketéllett a kosztól, a varrások mentén meg egészen kifehéredett. Mellkasa és lába csupasz volt. Valami olyasmit művelt a szájával, ami a vigyor helyi megfelelőjének imponált. – Követtek titeket.
Valahol odalent, az Éjszakai Város felső körében egy vízárus kínálta fennszóval portékáját.
– Kapásod van, Kutya? – érdeklődött Molly, és oldalra villantotta zseblámpáját. Vékony zsinórokat láttam, melyek a peremig húzódtak, és elvesztek valahol a mélyben.
– Oltsd el a kibaszott lámpádat!
A lány megtette.
– Hogy lehet, hogy a tagnak, aki követ, nincsen lámpája?
– Nincs szüksége rá. Ez a pasi kemény dió, Kutya: ha az őreitek kötözködnek vele, darabokban kerülnek haza.
– Barát, Moll? – Kutya hangja kelletlenségről árulkodott. Hallottam, hogy csuszkolja talpa az érdes lemezt.
– Nem. De az én ügyem. Ez viszont – veregette meg a vállamat – barát. Világos?
– Persze – mondta Kutya minden lelkesedés nélkül, aztán a tető pereméig osont, és valami üzenetet kezdett pengetni a feszülő zsinórokon.
Az Éjszakai Város úgy terült el alattunk, mint egy patkányok számára készült terepasztal. Az épületek parányinak látszó ablakaiban gyertyaláng pislákolt, alig néhány helyen izzott villanyégők, karbidlámpák élesebb fénye. Elképzeltem a se vége se hossza dominójátszmákba temetkezett véneket, akikre a fejük fölé aggatott mosott ruhák jókora, meleg vízcseppjei hullnak – aztán megpróbáltam elképzelni őt, ahogy ráérősen kapaszkodik felfelé a sötétségben, ocsmány pantallóban és turistaingben, bambán, egykedvűen. Hogyan követi vajon a nyomunkat? – Megáll az ész – suttogta Molly. – Jön a szag után.

 

– Bagó? – Kutya megnyomorgatott dobozt rángatott elő a zsebéből, és odakínált egy ellapult cigarettát. Megnéztem a márkáját, mialatt tüzet adott egy konyhai gyújtóval. Füstszűrős Jehjüan, Pekingi Dohányipari Vállalat. Ekkor érett meggyőződéssé a gyanúm, hogy a Pri Tekék feketézők.
Kutya és Molly folytatta a párbeszédet. Vitába bonyolódtak arról, használhatja-e a lány a Pri Tekék egy bizonyos létesítményét.
– Egy rakás szívességet tettem nektek, ember! Kell a terep. És kell a zene is.
– Te nem vagy Pri Tek...
Úgy egy kilométeren át csócsálták a témát, miközben Kutya ingatag pallókon, kötéllétrákon kalauzolt bennünket tovább. A Pri Tekék a kupolákat tartó gerendázat csomópontjaiban szövik meg hálójukat sűrű ragasztóval kevert plasztikból, és hevederekben alszanak a mélység felett. Néhol olyan szűkös a hely, hogy csak a kezeknek meg a lábaknak jut belőle.
Vérparkett – így nevezte Molly, és én, ahogy vadonatúj Eddie Bax cipőm meg-megcsúszott a kopott, nedves fán, eltűnődtem, vajon mennyivel lehet az veszélyesebb a környék többi részénél. Megértettem azt is, hogy Kutya kifogásai alapjában rituális jellegűek, és hogy a lány végül megkapja majd, amit akar.
Valahol alattunk ott köröz a tartályában Jones, aki most kezdi érezni a lövet utáni másnaposságot. A rendőrség azzal untatja a Drome törzsvendégeit, hogy Ralfi iránt érdeklődik. Mit csinált, miből élt? Kivel volt, mielőtt elhagyta a helyiséget? És eközben sötét jakuza-árny vetül a város adatbankjaira: a Neon Krizantém Fiai alig észrevehető nyomaimat kutatják a bankszámlák és tranzakciók között. Információn alapuló gazdaság a miénk, tanítják az iskolában. Amit viszont nem mondanak el, legalább ennyire fontos: lehetetlen úgy mozdulni, élni, bármilyen szinten tevékenykedni, hogy ne hagyj magad után nyomokat, személyes információk darabkáit – töredékeket, melyek fellelhetők, tovább követhetők.
Mostanra a kalóz nyilván továbbította már kódolt üzenetünket a jakuzák műholdjának. Egyszerű üzenet volt: „Hívjátok vissza a vérebeiteket, vagy nyilvánosságra kerül a programotok!”
A program. Még most sem tudtam, mi a fene az. Én csak kiéneklem, ha eljön az ideje, a megértés szintje zéró. Nyilván kutatási eredmények lehettek: a jakuzák a lehető legkifinomultabb eszközökkel rendelkeznek az ipari kémkedés területén. Tiszta sor: ellopnak valamit az Ono Sendaitól, és udvariasan visszatartják, azzal fenyegetve a céget, hogy megfosztják az eredmények biztosította előnytől azáltal, hogy szabadalmát nyilvánosságra hozzák. De hát miért ne vehetne részt a játékban más is? Nem lenne-e jobb a jakuzáknak, ha volna mit visszaszolgáltatniuk az Ono-Sendainak? Miért ragaszkodnak hozzá annyira, hogy szegény Johhny mindörökre eltűnjön a memóriaüzletből?
A drágalátos programjuk úton volt egy címre Sydneyben; úton egy olyan helyre, ahol bizonyos összeg ellenében megőrzik a kliensek postáját, és nem tesznek fel kérdéseket. Négyes kategóriába tartozó, felszíni továbbítás. A másik példány jó részét töröltem, és a hiányzó byte-okra rögzítettem üzenetünket. Annyi azért maradt a programból, hogy odaát megállapíthassák: valódi.
Fájt a csuklóm. Meg akartam állni, hogy lefeküdjek, aludjak. Tudtam, hogy ha nem teszem, hamarosan elvétek egy fogást és lezuhanok; hogy a fényes, fekete cipő, melyet Eddie Baxnek vettem, lehúz az Éjszakai Városig. De aztán megjelent a tudatomban ő, mint valami olcsó, vallásos hologram, fényesen; Hawaii-ingén úgy terjeszkedett a felnagyított mikrochip, mint egy pusztulásra ítélt városról készült műholdkép. Így hát tovább követtem Kutyát és Mollyt a Pri Tek mennyekben. E paradicsomot olyan anyagokból róttak össze, melyek az Éjszakai Város lakóinak sem kellettek már.
A Vérparkett átmérője nyolc méter lehetett. Olyan volt, mintha egy óriás acélkábeleket tekert volna egy fémhulladéktároló köré, hogy aztán feszesre húzza őket. Valahányszor mozdult, megnyikordult – márpedig állandóan mozgott, ahogy a gyülekező Pri Tekék elfoglalták helyüket a kerületén fából ácsolt lelátón. A faanyag ezüstös árnyalatot kapott, oly régi volt; a fényesre simogatott felületekbe neveket, ocsmányságokat, biztató jelszavakat véstek. A lelátót külön kábelek tartották, de a rögzítési pontok láthatatlanok maradtak a Parkettet megvilágító két özönvíz előtti reflektor ragyogásában.
Egy lány – a fogai akár Kutyáé – ugrott most a Parkettre négykézláb. A mellén tetoválás: két indigókék spirál. Középen kacagva esett egy srácnak, aki valami sötét színűt vedelt egy literes üvegből.
A Pri Tek divat előnyben részesítette a hegeket, a tetoválást – és persze az agyarakat. Az, hogy a Vérparkettet villanyárammal világították meg, nem illett a képbe, de ezt a kivételt nyilván a rituálé, a sport vagy a művészet érdekében tették. Hogy mi az igazi ok, nem tudhattam, de azt hamar felfogtam, hogy a Parkett különös jelentőséggel bír számukra: lerítt róla, hogy több nemzedék erőfeszítése hozta létre.
A hasznavehetetlenné vált puskát még mindig a kabátom alatt dugdostam. Hidegsége megnyugtatott, noha több töltényem nem volt hozzá. Aztán eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, mi történik, mire készülnek körülöttem. Voltaképp erről szólt egész eddigi életem: üres tégely voltam, melyet időről időre mások tudásával töltöttek meg, aztán kiürítettek. Szintetikus nyelven kántáltam szövegeket, amelyekből egy kukkot se értettem. Technikás fiú. Na persze.
Egyszerre feltűnt, mennyire elcsendesedtek a Pri Tekék. Aztán megjelent ő, a fény és a sötétség határán, egy igazi turista közömbösségével méregetve a Vérparkettet és a lelátón szorongó helybélieket. Tekintetünkben, mely most találkozott először, felderengett a kölcsönös felismerés fénye – és bevillant egy emlék Párizsról, a hosszított karosszériájú Mercedes Elektráról, mely a Notre Dame felé siklott a szakadó esőben; mobil melegházak, japán arcok az üveg mögött, száz meg száz Nikon vakujának villogása; kristály- és fémvirágok. Ahogy a gyilkos szeme rám szegeződött, mintha ugyanezek a gépek kattogtak volna.
Tekintetem Molly Millionst kereste, de ő eltűnt.
A Pri Tekék utat adtak neki, hogy tovább jöhessen. Ő meghajolt, mosolygott, kilépett a szandáljából, ott hagyta őket egymás mellett katonás rendben, aztán a Vérparkettre hágott. Felém közeledett a fémhulladékból összerótt síkon át, éppoly könnyedén, ahogy egy közönséges turista trappol végig egy jellegtelen hotel folyosójának műszálas szőnyegén.
Molly huppant a Parkettre, és megindult ellene.
A Parkett felbődült. Be volt mikrofonozva, ki volt erősítve az egész. Hangszedőket kapcsoltak a Parkett négy sarkát tartó vaskos acélrugókhoz, kontaktmikrofonokat tapasztottak egyes rozsdásodó lemezekhez. A Pri Tekék erősítőt és szintetizátort működtettek: odafent a ragyogásban sikerült felfedeznem néhány nagy hangfal körvonalait.
A szintetizátor verni kezdte az ütemet – ez olyan volt, mint egy metronóm pontosságával lüktető szív dobogása. Molly megszabadult bőrjakójától és csizmájától; pólója ujjatlannak bizonyult. Vékony karjait a Chibában beültetett áramkörök mintázata árnyékolta. Nadrágja csillogott a reflektorok fényében. Táncba kezdett. Behajlította térdét, talpa megfeszült egy szétlapított üzemanyagtartályon – a Vérparkett pedig megremegett, válaszolt neki. Világvégi volt a hang, amit eközben hallatott: mintha a mennyeket tartó kábelek egyszerre megpattantak, a semmiben kígyóztak volna.
A bérgyilkos együtt mozdult a Parkettel. Néhány szívdobbanásnyi ideig egyhelyben maradt, aztán megindult újra, tökéletesen számítva ki a Parkett elmozdulását – mintha csak egyik lapos kőről a másikra lépdelt volna holmi díszkertben. Egy jólnevelt ember nyugalmával vette le hüvelykujja hegyét, és a fonalat Molly felé lendítette. A molekuláris szál a szivárvány színeit villantotta fel a reflektorfényben. A lány előrevetődött, átfordult, felpattant, ahogy a molekulalánc elsüvített felette. Acélkarmai automatikus védekező reakcióként siklottak elő ujjaiból.
A dobgép gyorsabb tempót diktált. Molly tartotta az iramot, fekete tincsei vadul röpködtek az ezüst lencsék körül, ajka vonássá keskenyedett az összpontosítástól. A Vérparkett dongott és dübörgőit, a Pri Tekék ordítoztak izgalmukban.
A japán visszahúzta a fonalat, és méternyi hosszú darabját maga előtt tartva pörgetni kezdte a gyomra magasságában: kísértetiesen dunnyogó polikróm pajzs. Úgy tűnt, Molly csak most engedi el magát igazán, csak most szabadít fel valamit ott legbelül: kezdett belemelegedni veszett táncába. Kiperdült, oldalt szökkent, és egy könnyűfém motorblokkon landolt, mely közvetlen összeköttetésben állt a tartórugók egyikével. A fülemre szorítottam tenyeremet és térdre roskadtam, ahogy a hangzavar a tetőfokára hágott; arra gondoltam, hogy lefelé zuhan az egész, le az Éjszakai Város poklába – szinte láttam, hogy törünk keresztül a lemezpadlón, a mosott gályákon, hogy túlérett gyümölcsökként loccsanjunk szét az utcaköveken... a kábelek azonban kitartottak, és a Vérparkett úgy hullámzott, mint valami fékevesztett fémóceán.
Molly táncolt, és a legvégén, mielőtt megint lecsapott volna a fonállal, észrevettem valamit a japán arcán. Egy sajátos kifejezést, amely sehogy nem illett oda. Nem félelem volt, és nem is harag. Hitetlenkedés lehetett, döbbent értetlenség, elkeveredve a tisztán esztétikai undorral, amit a látottak és hallottak szabadítottak fel benne – ekkortájt döbbenhetett rá, mi vár rá. Még hátrább húzta a zümmögő fonalat – a szellemkör vacsoratál méretűre zsugorodott –, aztán a feje fölé emelte kezét, és lecsapott vele: hüvelykujjának hegye ragadozóként lódult a lány felé.
Molly épp lefelé liftezett a Parkettel, így a molekulalánc a feje felett suhant el. Aztán felfelé lódult a placc, és a fonal útjába emelte a japánt. Simán el kellett volna suhannia az ő feje felett is, hogy visszahúzódjék gyémántkemény tokjába, de nem így történt: a csuklónál választotta el a kézfejet a kartól. Egy szemvillanással utóbb nyílás tárult fel a Parketten, és a bérgyilkos, mint valami búvár, belevetette magát – a kamikazék kimódolt eleganciával kelt útra az Éjszakai Város betonja felé. Azt hiszem, azért döntött így, hogy nyerjen magának pár másodpercnyi kenetteljes csendet. Molly igazi kultúrsokk kíséretében végzett vele.
A Pri Tekék bömböltek. Valakinek eszébe jutott, hogy kikapcsolja az erősítőt. Molly egyhelyben maradt, míg meg nem állapodott a Vérparkett is – kapaszkodott némán, sápadt, rezzenetlen arccal, míg el nem csitult a bugás, s csak a megkínzott fém ropogása, a rozsdán súrlódó rozsda csikorgása hallatszott.
Átkutattuk a Parkettet a levágott kéz után, de nem került elő. Találtunk viszont egy elegánsan metszett ívet egy koros acélblokkon: itt távozott a molekulalánc. A friss vágási felület krómként csillogott.

 

Sosem tudtuk meg, elfogadták-e feltételeinket a jakuzák, vagy hogy megkapták-e egyáltalán az üzenetet. Amennyire én tudom, a programjuk még mindig ott várja Eddie Baxet egy polcon, a Sydney 5-ös Központi harmadik emeletén, egy ajándékbolt hátsó helyiségében. Az eredetit valószínűleg hónapokkal ezelőtt eladták... azaz visszaadták az Ono-Sendainak. De az is lehet, hogy fogták a kalóz adását, mert senki nem jött többé utánam, pedig majd' egy év telt el közben. Ha mégis jönnek, hosszú út vár rájuk felfelé a sötétségben. Át kell verekedniük magukat Kutya őrein, és ha célhoz érnek is... nos, nem is hasonlítok Eddie Baxre mostanság. Molly szabott át, helyi érzéstelenítéssel. Az új fogaim kezdenek rendesen benőni.
Úgy döntöttem, idefent maradok. Mikor végigtekintettem eddigi életemen az ő érkezésekor, ott a Vérparketten, egyszerre beláttam, micsoda üresség tátong bennem. Megértettem: elegem van abból, hogy mások kacattára legyek.
Majd' minden éjjel lemászom Joneshoz. Partnerek lettünk mi ketten – és persze Molly Millions. Molly intézi az üzletet a Drome-ban. Jones még mindig a Vidámparkban él, de kapott egy nagyobb tartályt, ahová hetente egyszer friss tengervizet töltenek. Drog is kerül neki, amikor csak akarja. Még mindig dumál a gyerekekkel azon a kijelzőn, de van egy jobb berendezése is, amin át velem érintkezik. Egy pavilont bérelek ott, abban tartjuk. Állítja: menőbb még annál is, amit a háborúban használt.
Valamennyien szép pénzt keresünk, sokkal többet, mint azelőtt, mert Jones szkvidje képes kiolvasni az agyamból bármit, amit valaha ott tároltak, aztán továbbítja a kijelzőre, érthető nyelvre fordítva. Rengeteg minden kiderül így a régi üzletfeleimről. Egy szép napon fogadok egy sebészt, piszkálja ki ezt a sok szilikont a fejemből – az emlékeim attól fogva csakis az enyémek lesznek, ahogy normális emberhez illik.
Addig is remekül elvagyok idefent a sötétben. Szívom a füstszűrös kínait, hallgatom, hogy csepeg a víz a kupolák alatt. Pompás ez a csend – csak nagynéha törik meg, mikor egy Pri Tek párnak táncolni támad kedve a Vérparketten.
Még tanulok is. Most, hogy maga Jones segít kiokumlálni a dolgokat, hamarosan én leszek a legtechnikásabb fiú az egész városban.

 

 

A Gernsback-kontinuum
William Gibson

 

Szerencsére múlóban van, lassanként epizóddá szürkül a dolog. Ha valami furcsát látok, az már csak periférikus vízió, az őrült látomás egy-egy töredéke a szemem sarkában. A múlt héten láttam azt a repülőt átvonulni San Francisco felett, de majdnem áttetsző volt már. A cápauszonyú sportkocsik ritkábban tűnnek fel, és az országutak se válnak többé csillogó-villogó, nyolcvansávos autópályákká – a múlt hónapban még efféléken kellett lavíroznom bérelt Toyotámmal. Úgy sejtem, egyetlen látomás sem tart ki New Yorkig: érzékelésem a valószínűség egyetlen hullámhosszára korlátozódik. Megdolgoztam azért, hogy így legyen, de sokat segített a televízió is.
Londonban kezdődött a dolog, abban a görögnek mondott tavernában a Battersea Park Roadon, ahol Cohen vállalatának költségén ebédeltünk. Agyongőzölt volt a koszt, és jó félórába telt, mire behűtötték a retsinát.
Cohen a Barris-Watfordnál dolgozik – ez a kiadó jelenteti meg a neonreklám, a flipperautomata meg a Japánból származó jojó képes történetét, e jókora, szép keresletnek örvendő könyveket. Én pár sorozat cipőreklám-felvétel miatt rándultam át az Államokból; bohó Day-Glo sportcipőbe bújt, napbarnított lábú kaliforniai lányok mozgólépcsőztek előttem a St. John's Wood belső udvarán, lejtettek végig a Tooting Bee kifutóin. Egy új, profitra éhes cégecske úgy vélte, a londoni tömegközlekedés misztériuma keresletet teremt majd a recés talpú, csupa műanyag lábbelikre. Ők döntenek, én fotózom. Cohen hazaindulásom előtt egy nappal hívott ebédre. Őt még New Yorkból ismertem. Ezúttal egy felettébb divatosan öltözött ifjú hölgyet hozott magával: a lányt Dialta Downesnak hívták, lényegében nem volt álla, s kiderült róla, hogy ismert pop-art történész. Ha visszagondolok az alkalomra, magam előtt látom, ahogy felém lépked Cohen oldalán, a neonbetűkből álló felirat alatt: AZ ŐRÜLET ÚTJA.
Cohen bemutatott minket, aztán elregélte, hogy Dialta Barris-Watfordék legújabb vállalkozásának szerkesztője; az amerikai áramvonal-modernizmus képes történetét készülnek megjelentetni. A kötet munkacíme: SZÉLCSATORNÁBAN TERVEZETT JÖVŐ-VÁROS, AVAGY A SOSEMVOLT HOLNAP.
A britek rajonganak az amerikai popkultúra barokkos elemeiért, olyanformán, ahogy a németek az indiántörténeteket, az aberráltabb franciák meg a régi Jerry Lewis-filmeket imádják. Dialta Downes szenvedélye az amerikaiak legtöbbje által soha észre sem vett, ízig-vérig amerikai építészet iránti rajongásban mutatkozott meg. Először fel se fogtam, miről magyaráz, később kezdett csak derengeni a dolog. Az ötvenes évek vasárnapi televíziós matinéi jutottak eszembe.
A helyi adók olykor régi, megviselt tekercseket szednek elő, hogy kitöltsék velük a műsoridőt. Az ember mogyorókrémes szendviccsel, egy-egy pohár tejjel a kezében üldögél a készülék előtt, miközben egy csupa serc hollywoodi bariton szépen elmeséli, hogy a repülő autóé a jövő. És valóban: három detroiti mérnök egy jókora, ósdi, szárnyakkal felszerelt Nash-sel piszmog, aztán az ember láthatja vadul robogni a kocsit valami elhagyott kifutón Michiganben. Felszállni sose látja, Dialta Downes sosemvolt-országában, az akadályokat nem ismerő technokraták birodalmában azonban fel is emelkedik... és meg sem áll addig a bizonyos holnapig.
Dialta a „futurisztikus” harmincas és negyvenes évek építészetének furcsaságairól beszélt: ilyen furcsaságokkal az ember nap mint nap találkozhat az amerikai városokban. A mozi homlokzatán mintha a titokzatos energia kisugárzására készült volna a bordázott tető, a vegyeskereskedések portálja hornyolt alumíniumlemez, a félreeső szálló halljában krómozott csővázú székek porosodnakegy kollektív álomvilágjelenükben csúfosan elhanyagolt kelléke valamennyi. A lány azt kívánta, örökítsem meg őket.
A harmincas évtized az amerikai ipari formatervezők első nemzedékének korszaka volt. Ezt megelőzően minden ceruzahegyezőgép ceruzahegyezőgépnek látszott: épp olyan volt, mint a jól ismert viktoriánus készülék, tán valami egyszerű díszítéssel. A formatervezők forradalma után a ceruzahegyezőgépek legtöbbje úgy festett, mintha szélcsatornában született volna. E változás látszólagos volt persze: az áramvonalas fémhüvely ugyanazt az idejétmúlt mechanizmust rejtette. Nincs ebben semmi különös – az amerikai formatervezők zöme a Broadway díszlettervezői közül verbuválódott. E kor termékei díszletek voltak csupán, látványos kellékek azok számára, akik azt játszották, a jövőben élnek.
A kávé mellé dokumentumokkal teli, vaskos barna borítékot kaptam Cohentől. A felvételeken ott ágáltak a Hoover-gát felett őrködő szárnyas szobrok, ott éktelenkedtek a negyven láb hosszú párkánydíszek, amelyek rendíthetetlenül állnak ellen bármely képzeletbeli forgószélnek. Tucatnyi képet láttam Frank Lloyd Wright-féle Johnson's Wax Buildingről: ennek belső terét egy Frank R. Paul nevű rajzoló Amazing Stories címlapjaival dekorálták. Az ott dolgozók nyilván úgy érezték, Paul valamelyik légecsettel készült ponyva-utópiájában élnek, Wright pedig minden kétséget kizáróan sarus-tógás emberistenek számára tervezett.
Elidőztem egy különösen grandiózusra sikeredett, légcsavaros repülő rajzánál. A gép egyetlen óriási szárny volt, olyan, mint egy vaskos, szimmetrikus bumeráng, a legvalószínűtlenebb helyeken ablakokkal. A nagy bálterem és a két teniszpálya helyét nyilak jelezték az 1936-ból származó terven.
– Felszállt volna az az izé? – pillantottam Dialtára.
– Ó, ez a tizenkét motorblokk és ikerrotor ellenére sem túl valószínű... de imádták, ahogy kinéz, érti? Alig két nap alatt ért volna New Yorkból Londonba. A fedélzeten első osztályú éttermek, privát kabinok, napozóteraszok, esténként dzsesszmuzsika, amire táncolni lehet... A tervezők emberi léptékben gondolkodtak, igyekeztek azt nyújtani a közönségnek, amit az leginkább kívánt. A közönség pedig jövőre áhítozott.

 

Cohen csomagját Burbankben kaptam meg, ahol három napon át igyekeztem karizmatikusnak láttatni egy meglehetősen érdektelen képű rockért.
Olyasmi, ami nincs, természetesen le lehet fotózni: átkozottul nehéz, ám felettébb kifizetődő foglalatosság. Nem csinálom rosszul, de a legkiválóbb se vagyok; a nyomorult rocker jócskán próbára tette Nikonom képességeit. Lekonyultam, mire végeztünk, hisz a jó munkát szeretem, az átutalás visszaigazolása azonban feldobott valamelyest. Úgy döntöttem, a kínokért a művészkedő Barris-Watford megbízással vígasztalom magam.
Cohen a harmincas évek formavilágáról írt könyveket küldött, egy rakás fotót áramvonalasnál áramvonalasabb épületekről, és listát mellékelt a Dialta Downes által leginkább kedvelt kaliforniai objektumról is.
Az épületfényképezéshez rengeteg idő kell. Munka közben minden ház amolyan napórává válik; várni kell, míg az árnyék odébbkúszik egy-egy kiszemelt részletről, várni, míg a kívánt módon mutatkozik meg a struktúra tömege, egyensúlya. Miközben várakoztam, Dialta Downes Amerikájába képzeltem magam. A Hasselblad külön-külön lekapott gyárépületeinek némelyike ugyanazt a totaliter kevélységet árasztotta, mint az Albert Speer által Hitlernek épített stadionok. Minden egyéb vigasztalanul ócska volt: a lehangoló házsorok, álmos garniszállók, menedékhelyek, kis használtautó-kereskedések légkörében fogant, mulandónak bizonyult kollektív életérzés, a harmincas évek depressziója termelte ki őket.
A benzinkutakat már jobban szerettem.
A Downes-korszak csúcspontján a kaliforniai benzinkutak tervezésének feladatát Könyörtelen Mingre, a Flash Gordon-képregények főgonoszára ruházták. Mivel ő szülőplanétája, a Mongo építészetét kedvelte, a partvidéken mindenütt fehér stukkódíszes sugárágyú ütegállásokat emeltetett. Az elméretezett központi tornyokat a stílusra oly jellemző radiátorbordák ékítették. Csak úgy ontották volna az elvakult lelkesedés hullámait, üzembehelyezésük módjára azonban a kutya sem emlékezett többé: San Joséban épp idejében kaptam lencsevégre egyet – pakolás közben buldózerek jöttek, és földig rombolták e vakolt gerendákba, olcsó téglákba álmodott, szerkezeti tökélyt.
– Ha úgy tetszik – mondta Downes –, az a világ egy alternatív Amerika: a sosemvolt nyolcvanas évek, a szertefoszlott álmok rommezeje.
Ez járt a fejemben, míg piros Toyotámmal sorra jártam a Dialta-féle szocioarchitektúrális akadálypálya állomásait. Igyekeztem elképzelni azt a sosemvolt kísértet-Amerikát. Magam előtt láttam partra vetett tengeralatt járókhoz hasonlatos Coca-Cola-üzemet, öt előadásra hitelesített filmszínházait, amelyek küllemük alapján kiveszett szekták fétisimádó szertartásainak helyszínéül is megfeleltek volna. A romok közt bolyongva eltűnődtem, mit szórnának az elveszett jövendő emberei ahhoz a világhoz, amelyben én élek. A harmincas években fehér márványról, áramvonalas, krómozott karosszériákról, elpusztíthatatlan kristályszerkezetekről, ragyogó bronzról álmodtak... a ponyvamagazinok megénekelte rakéták a Hold és a Mars helyett mégis London felé süvöltöttek az éjszakában. A háború után mindenkinek lett kocsija, szárnyak nélkül persze, és akadt szuperautópálya is, ahol száguldozhattak. Az égbolt elsötétült, a kipufogógáz szétmarta a márványt, kikezdte a csodatévő kristályokat.
Aztán egy napon, miközben Ming harcias stílusának egy Bolinas külvárosában felfedezett díszpéldányát készültem lefotózni, átszakítottam a valószínűség finom hártyáját. Észrevétlenül átcsúsztam egy határon, és...
...és mikor felpillantottam, hatalmas bumerángra emlékeztető, tizenkét légcsavaros, csupaszárny gépet vettem észre az égen. Ormótlan könnyedséggel kelet felé siklott, oly közel, hogy még a szegecsfejeket is megszámolhattam tompaezüst burkolatán, miközben fülemben – így tűnt legalábbis – ott visszhangzott a dzsessz.

 

Kihnhez fordultam a dologgal.
Merv Kihn szabadúszó újságíró texasi őslényészlelésekre, UFO-mániásokra, Nessie-szerű szörnyetegekre, kormányszintű összeesküvés-elméletekre és az amerikai tömegtudat hasonló vadhajtásaira specializálta magát.
– Jó szöveg – mondta, hawaii ingébe törölve polaroid szemüvegének sárga lencséit. – De nem kellően beteges, hiányzik belőle az igazi lendület.
– De tényleg láttam, Mervin! – fakadtam ki. Egy úszómedence partján üldögéltünk Arizona napja alatt. Barátom visszavonult Las Vegas-i tisztviselők csoportját várta. Vezetőjük állítólag mikrohullámú sütőjén át kapott üzenetet a földönkívüliektől.
– Hát persze – bólintott Kihn. – Naná, hogy láttad. Olvastad az írásaimat is, mégsem emlékszel, mivel magyaráztam az UFO-észleléseket. Egyszerű, akár az egyszeregy: az emberek... – visszatolta hosszú karvalyorrára a polaroidját, s egyre méregetett baziliszkusz-tekintetével. – ...látnak ezt-azt. Mindenfélét. Nincs ott semmi, ők mégis látják. Talán mert szükségük van erre a látványra. Olvastál Jungot, tudod, mi az ábra... A te esetedben magától értetődő a magyarázat: elismered, hogy ezen az alternatív valóságon töprengtél. Nézd, biztos, hogy te is megpróbálkoztál annak idején a fűvel. Hányan akadtak a hatvanas évek Kaliforniájában, akik nem hallucináltak? Éjszakánként neked is úgy tűnt, hogy a Disney-stúdió rajzolói egyiptomi hieroglifákkal firkálták tele a farmerodat, máskor meg...
– Ez más volt!
– Persze, egészen más. Valós közegben tűnt fel, nemde? Az egyik pillanatban minden a legnagyobb rendben, aztán ott terem a szörnyeteg, egy mandala, egy neonfényt árasztó szivar. A te esetedben épp egy Tom Swift-féle óriásgép. Megesik az ilyesmi. Még csak őrült sem vagy. Értesz, ugye? – Viharvert hűtőtáskájából egy doboz sört halászott elő. – Múlt héten a virginiai Grayson megyében jártam. Elbeszélgettem egy tizenhat éves lánnyal, akit megtámadott egy medvefő.
– Egy micsoda?
– Egy medvefej. Egy medve levágott feje. Tudod, ez a medvefő repülő csészealjon közlekedett, az meg olyan volt, akár egy dísztárcsa Wayne apó ócska Cadillacjéről. A szeme vöröslött, mint a cigarettaparázs, a füle mögött teleszkópos fémantennák meredeztek.
– És megtámadta a lányt? Hogyan?
– Nem muszáj megtudnod: nyilvánvalóan túl fogékony vagy az ilyesmire. A medvefő egyébként – folytatta Kihn egyre jobban kiütköző délies akcentussal – hidegnek, fémesnek tűnt. Elektronikus zörejeket hallatott. Ez már valami, barátocskám: az elfojtott ösztönök mesterműve. A lány természetesen boszorkány, akinek nincs lehetősége kibontakozni ebben a társadalomban. Ha nem a Bionikus Férfi meg az Űszekerek ismétlésein nő fel, bizonyára az ördögöt látta volna, így szépen alkalmazkodott a körülményekhez. És tudja is, mi történt vele: tíz perccel azelőtt jöttem el, hogy a nehézsúlyú ufósok megérkeztek a szerkentyűikkel.
Képemre kiülhetett az elkeseredés, mert Kihn óvatosan a hűtőtasak mellé tette a sörét, és feltápászkodott.
– Ha formálisabb magyarázatot akarsz, úgy fogalmaznám: szemiotikai kísértetet láttál. Manapság az összes rémlátomány a társadalmi tudatot átható sci-fi formanyelvbe ágyazódik. Megengedem, talán léteznek idegenek, de semmiképp se olyanok, amilyenek az ötvenes évek képregényeiben szerepeltek. Azok csak a szemiotika fantomjai, a kulturális tárgyú képzelgések önálló életre kelt szilánkjai. Épp úgy, mint a Jules Verne-stílusú léghajók, amiket a vén kansasi farmerek látni vélnek. A te fantomjaid másfélék, ennyi az egész. A te géped valaha a tömegek képzelgésének tárgya volt, te meg ráhangolódtál valahogy az ő hullámhosszukra. Ne nyugtalankodj – ez most a legfontosabb.
Azért nyugtalankodtam.
Kihn átgereblyézte ritkuló szőke haját, aztán felkerekedett, hogy megtudja, mi mondanivalója akadt a földönkívülieknek ezen a környéken. Én a szobámba húzódtam, leheveredtem a hűvös homályban és egyre nyugtalankodtam. Nyugtalankodtam még akkor is, mikor felébredtem.
Kihn üzenetet tűzött az ajtómra: egy charter-járattal északra repül, hogy utánajárjon egy állatpusztulással kapcsolatos mendemondának. Újságírók specialitása közt az effélék a Puszka gyűjtőnevet kapták.
Lezuhanyoztam, lenyeltem egy málladozó diétás tablettát, ami jó három éve hányódott borotválkozó nesszeszerem legalján, aztán visszaindultam Los Angelesbe.
Sebességem a Toyota fényszóróinak hordtávolságára korlátozta látóteremet. Azt reméltem, elboldogulok a vezetéssel akkor is, ha közben más foglalkoztat – magamba mélyedtem tehát, nem törődtem az amfetamin meg a kimerültség szülte képzetekkel, se a kísérteties fényben fürdő növényzettel; ezek mindig csak a késő éjszakai országutak mentén riogatják az embert. Elmém ekkorra önállósította magát, fejemben, szűk, asszimetrikus pályán, Kihn véleményének mondatai keringtek. Szemiotikai fantomok... A tömegek képzelgésének töredékei, melyeket jöttöm szele tovasodor...
Ez a gondolati csapda ugyancsak besegített a tablettának, s az utat szegélyező, sebességtől elmázolt növényzet lassanként felöltötte a műholdak infravörös tartományában készített felvételeinek színeit. A Toyota két oldalán világító foszlányok viharzottak el.
Mikor a padkára húzódtam, a kerekek alatt tucatjával ropogtak a sörösdobozok. Kikapcsoltam a fényszórót és eltöprengtem, hány óra lehet Londonban; próbáltam elképzelni a reggeliző Dialta Downest hampsteadi otthonában, áramvonalas fémszobrocskák, amerikai kultúráról szóló könyvek között.
A sivatagi éjszakák lenyűgözőek idekint: a Hold olyan közelinek rémlik, hogy szinte elérheted. Hosszú ideig bámultam, s végül úgy döntöttem, Kihnnek igaza van.
Fő a nyugalom. Szerte a világban naponta látnak emberek – normálisabbak annál, amilyen én valaha lenni akarok – óriás madarakat, Nagylábat, repülő olajfinomítókat; ezek az észlelések segítik állandó elfoglaltsághoz és megélhetéshez Merv barátomat. Miért izgatnám magam a harmincas évek popkultúrájának egy Molinas felett elszabadult terméke miatt? Elhatároztam, hogy aludni térek, hisz nem fenyeget más, mint pár csörgőkígyó, egy-egy falkányi emberevő hippi: saját kontinuumom ismerős szemétdombján biztonságban vagyok. Reggel tovább roboghatok Nogalesig, hogy lefotózzam a régi kuplerájokat – már évek óta ezt tervezgetem. A tabletta hatása múlóban volt.

 

Fény ébresztett fel, aztán meghallottam a hangokat is. A fény valahonnét a hátam mögül áradt, tünékeny árnyakkal hintette be a kocsi utasterét. A hangok halkan szóltak, össze-összemosódtak. Férfiak és nők társalogtak.
Nyakam elzsibbadt, szemeim kápráztak. A kormánykeréknek szoruló lábaimat nem éreztem. Ingem zsebébe kotortam a szemüvegemért. Sikerült megtalálnom és feltennem.
Hátranéztem, és megpillantottam a várost.
Toyotám csomagtartójában ott lapultak a harmincas évek designjáról szóló könyvek. Az egyikben idealizált város képei sorakoztak, amelyet a Metropolis meg a Mi lesz holnap? stílusában terveztek. Minden felfelé tört persze, a koncepcióba tökéletesen illeszkedő felhőkön át a léghajóparkolókig, a neonfényben fürdő tornyokig. A mögöttem emelkedő város az e rajzokon látott település roppant mása volt, toronyház toronyház hátán zsúfolódott ragyogón, lépcsős piramis gyanánt övezve a középpontban álló aranytemplomtornyot, mely az őrült radiátorbordázattal, a mongói benizkutak díszével büszkélkedett. A legkisebb toronyházban is elfért volna az Empire State Building. Az épületek közt ívelő kristályutakat gömbölyded vonalú járművek rótták, úgy villództak a magasban, akár a kerékküllők. A levegőben csak úgy rajzottak a gépek: óriás repülőszárnyak, sebesen cikkázó ezüstös kis micsodák (olykor az éken átívelő hidakról is felemelkedett méltóságteljesen egy-egy, hogy csatlakozzék táncukhoz), mérfoldnyi hosszú léghajók, lebegő szitakötők, girokopterek...
Lehunytam a szemem, és visszafordultam a vezetőülésben. Mikor kinyitottam, szinte kényszerítettem magamat, hogy a sebességmérőt nézzem, az út porát a fekete műszerfalon, és a telezsúfolt hamutartót... Lehunytam a szemem megint.
– Amfetamin-pszichózis – mormoltam. Felnéztem. A műszerfal ott volt, a por is, ráadásnak a megnyomorgatott füstszűrők. Óvatosan, fejemet alig mozdítva bekapcsoltam a fényszórókat...
...és megláttam a párt.
Szőkék voltak mindketten. Ott álltak saját kocsijuk, egy alumínium alligátorkörte mellett. A gépnek cápauszonyt formázó fara volt, és olyan fekete abroncsai, mint a játékautóknak. A férfi átfogta a nő derekát és a város felé mutatott. Mindketten fehér öltözéket viseltek, szellőset, lábat szabadon hagyót, makulátlan fehér strandcipővel. Egyikük se vette észre fényszóróimat. A férfi valami bölcset és határozottat mondott, a nő pedig bólogatott és én hirtelen félni kezdtem, félni úgy, ahogy eddig soha. A józanság értelmét veszítette; valahogy megéreztem, hogy a város mögöttem Tucson – egy álombéli Tucson, egy letűntkor kollektív óhajának kivetülése. Tudtam, hogy minden részletében valódi. Az előttem álló pár ott élt, tőlük rémültem meg.
A Dialta Downes-féle nyolcvanas évek szülöttei voltak, a NagyÁlom örökösei. Fehér bőrűek, szőkék és minden bizonnyal kék szeműek. A honfitársaim. Dialta azt mondta, először Amerikában köszöntött be a jövő, aztán odébbállt a környékről... itt, az Álom szívében azonban időzött még. Itt egyre tovább és tovább fejlődhetett fajunk, mint sem tudva környezetszennyezésről, a fosszilis nyersanyagkészlet kimerüléséről, idegenben vívott háborúkról, amelyekben a vereség is lehetséges. Ápoltak voltak, boldogok, tökéletesen elégedettek önmagukkal és világukkal. Ebben az Álomban ugyanis ők uralták a világot.
Mögöttem ott nyújtózott a kivilágított város: fényszórók kévéi pásztázták az eget, pusztán a mulatság kedvéért. Elképzeltem, amint embereim a fehér márványplazákon andalognak öntudatosan és mozgékonyán, csillogó szemükben a széles sugárutak, ezüstös gépkocsik felett érzett büszkeséggel. A hitleri idők ifjúsági propagandájának vészjósló jövőképét idézte mindez.
Sebességbe löktem a Toyotát és lassan megindultam előre, míg a párt csak háromlábnyi távolság választotta el a lökhárítótól. Még mindig nem vettek észre. Leengedtem az ablakot, hogy halljam, mit mond a férfi. Szavai éppoly élénken, ám üresen csendültek, mint a Kereskedelmi Kamara beszámolói. Tudtam, hittel ejti ki valamennyit.
– John – hallottam a nőt –, elfelejtettük bevenni az ételpirulánkat! – Az övén függő tasakból két ragyogó kapszulát szedett elő, az egyiket társának nyújtotta.
Visszakanyarodtam az országútra, kilőttem Los Angeles felé, s közben egyre csóváltam, ráztam a fejemet.

 

Egy benzinkúttól felhívtam Kihnt. A kút új, ocsmány hispano stílusú létesítmény volt. Barátom visszatért az expedícióból és úgy tűnt, hívásom épp nem zavarja.
– Egén, ez fura lehetett... Próbáltál fényképeket csinálni? Nem mintha sikerülhettek volna, de ez hozzáadna a történet drámaiságához: a képek, amiken nem látszik semmi!
– De most... mit csináljak?
– Nézd sokat a televíziót. Különösen ajánlhatom a kvízjátékokat és a filmsorozatokat. Menj pornómoziba! Láttad már a Nácik szerelmi fészkei! Errefelé kábelen is adják. Tényleg rettenetes. Épp ez kell neked!
Nem értettem, mire akar kilyukadni.
– Ne ordibálj! – intett nyugalomra. – Ne ordibálj, és figyelj rám. Beavatlak egy szakmai titokba: az igazán vacak programok elűzik a szemiotikai kisérteteket. Ha engem megóvnak a kis zöld emberkéktől, hatásosak lesznek a te Art Deco fantazmagóriáid ellen is. Próbáld ki! Mit veszíthetsz?
Nyomban ezután arra kért, fejezzük be: kora reggel találkozót beszélt meg a választottakkal.
– Kicsodákkal? – kérdeztem.
– Azokkal a vegasi öregekkel, akik a mikrohullámú sütőiken át...
Eltöprengtem, felhívjam-e Londonban Cohent, hogy közöljem: fotósa épp be nem tervezett vakációját tölti a Homályzónában... aztán inkább hatalmas adag feketekávét vettem az automatából, visszaültem a Toyotába, hogy folytassam utamat Los Angeles felé.
Los Angelesbe menni hülye ötlet volt, két hetet ott tölteni pedig színtiszta önsanyargatás. A környék igazi Downes-vidék: az Álom töredékei lestek rám mindenütt, hogy az őrületbe kergessenek. Csaknem összetörtem a kocsit valami felüljárón Disneyland közelében, mikor az út legyezőformán szétterült, akár a trükkökhöz használatos kártyacsomag, s én ott maradtam a tucatnyi minisáv egyikén, miközben körülöttem egyre-másra süvítettek el a cápauszony-hátsójú, csupa krómdísz rakétakocsik. És ami még ennél is kínosabb: Hollywoodban nyüzsögtek az olyan emberek, akik túlságosan is emlékeztettek az Arizonában látott szuperemberekre.
Szereztem egy olasz rendezőt, aki unalmában előhívást vállalt, és fürdőmedencés belső udvarokat tervezett, míg a hajójára várt; kidolgoztattam vele Downes valamennyi negatívját. Ami engem illet, nem voltam kíváncsi az anyagra, de ez nem zavarta Leonardót. Mikor végzett, átnéztem a képeket, de csak úgy, mintha egy pakli kártyát kevernék át, azután légipostán Londonba továbbítottam az egészet. A végén taxiba ültem, egy olyan mozihoz vitettem magamat, ahol a Nácik szerelmi fészkét adták, és ki sem nyitottam a szememet egész úton.
Cohen gratuláló távirata egy héttel később várt San Franciscóban. Dialtának nagyon tetszettek a képek. Cohen is ámult, hogy sikerül „ennyire ráhangolódnom” a dologra, és alig várta, hogy megint velem dolgozhasson. Azon a délutánon megint kiszúrtam a repülő szárnyat a Castro Street felett, de valami nem stimmelt vele: mintha csak félig-meddig lett volna ott. A legközelebbi újságoshoz siettem és amit tudtam, összevásároltam az olajválságról meg az atomenergia-felhasználás veszélyeiről. Úgy döntöttem, repülőjegyet váltok New Yorkba.
– Pokoli egy világba' élünk, mi? – A tulaj vézna néger volt rossz fogakkal és árulkodó vendéghajjal. Bólintottam, farmerom zsebébe kotortam apróért. Alig vártam, hogy egy padon beletemetkezhessek a bennünket a körülvevő disztópia kérlelhetetlen lényeibe. – De lehetne rosszabb, igaz-e?
– Igaz – feleltem –, vagy még annál is rosszabb; lehetne tökéletes.
Utánam bámult, ahogy tovább caplattam az aznapra rendelt katasztrófa-sűrítménnyel.

 

 

Egy hologramrózsa szilánkjai
William Gibson

 

Azon a nyáron Parkernek sok baja volt az alvással.
Volt egy pár áramszünet, és a delta-induktor zavarai miatt fájdalmasan hirtelenül kellett eszméletre térnie. Hogy ezeket elkerülje, kordtapasszal, miniatűr alligátorcsipeszekkel és fekete szigetelőszalaggal egy akkumulátoros ASP-konzolhoz kötötte az induktort. Energiakimaradás esetén az induktor bekapcsolta a konzol visszajátszó áramkörét.
Vett egy ASP-kazettát, aminek az elején a felhasználó egy csendes tengerparton aludt. Egy fiatal, szőke jógi rögzítette 20-20 arányú vízióval és abnormálisan erős színérzékenységgel. A srác csak azért repült Barbadosra, hogy szundítson egyet, és végrehajtsa reggeli gyakorlatát a tengerpart egy pompás, elhagyatott homoksávján. A kazetta átlátszó dobozára laminált mikroinfóból kiderült, hogy a jógi induktor nélkül is képes átküldeni magát az alfából a deltába. Parkert ámulatba ejtette a dolog – ő már két éve képtelen volt induktor nélkül aludni.
Csak egyszer volt képes végigülni az egész felvételt, de már kívülről ismerte az első öt szubjektív perc valamennyi érzetét. Az egészben a légzőgyakorlat elején levő rövidke szerkesztési hibát tartotta a legérdekesebbnek: egy pillanatra látni lehetett a partrészt elkerítő lánckerítés mellett álló őrt, meg a vállára akasztott fekete géppisztolyt.
Miközben Parker aludt, a város hálózataiból eltűnt az energia.
A deltából delta-ASP-be be való átmenet sötét robbanás volt a testében. Ismerte az érzést, és ez megszelídítette a dolgot. Érezte a vállai alatt a hideg homokot. A reggeli szellő lengetni kezdte meztelen bokái körül kopott farmerjának szárait. A srácnak nemsokára fel kellett kelnie, hogy megkezdje az Ardha-Matsyendra-akármijét – Parker a másik két kezével megmarkolta a sötétben az ASP-konzolt.

 

Hajnali három óra.
A sötétben készítesz magadnak egy csésze kávét és zseblámpával világítasz, mikor a gép kiokádja a forró vizet.
Reggel rögzített álmaid elhalványulnak; a kubai teherhajó sötét sziluettje – amit más szemekkel láttál – a horizonttal együtt foszlik semmivé, ahogy áthalad agyad szürke képernyőjén.
Hajnali három óra.
Hagyd, hogy a tegnap sima, sematikus képekké rendeződjön körülötted. Amit mondtál – amit a lány mondott – ahogy végignézted, hogy csomagol és telefonon, taxit rendel. Akárhogy variálod őket, az események mindig ugyanazzá a képpé rendeződnek; hieroglifákká, amik egyetlen központi részletbe futnak össze: ott állsz az esőben és üvöltözöl a taxisofőrrel.
Az eső savas volt és savanyú, majdnem húgyszínű. A taxis seggfejnek nevezett, de ettől még ki kellett fizetned a viteldíj kétszeresét. A lánynak három csomagja volt. A gázálarcában és a szemüvegében a fickó úgy nézett ki, akár egy hangya. Elcaplatott az esőben. A lány sem nézett vissza. Ahogy utoljára ránéztél, már ő is óriáshangya volt – egy hangya, aki beint neked.

 

Parker életében először egy Judy Dzsungele nevű texasi viskóvárosban látott ASP-egységet. Olcsó műkrómba ágyazott masszív konzol volt. Ha az ember a nyílásába helyezett egy tízdolláros bankót, öt percnyi szabadeséses gimnasztikát kapott egy svájci tulajdonú orbitális gyógyüdülőben, a húszméteres csúcsponton egy tizenhat éves Vogue-manökennel. A Dzsungelben, ahol egyszerűbb volt fegyvert venni, mint forró fürdőt, elég népszerű műsor volt.
Parker egy évvel később hamis papírokkal éppen New Yorkban tartózkodott, amikor karácsony előtt a legnagyobb boltokban már kapni lehetett a két vezető cég által gyártott első hordozható konzolokat. A Kaliforniában rövid ideig virágzó ASP-pornószínházak ezt a csapást már nem élték túl.
A hologram-biznisz is tönkrement, és a teljes háztömböket elfoglaló Fuller holocsarnokok, amik Parker gyerekkorában még templomok voltak, többszintes szupermarketekké alakultak, vagy poros vidámparkoknak adtak otthont, amikben a kék cigarettafüstfelhőkön fakó neonbetűkkel átvibráló LÁTSZÓLAGOS ÉRZÉKSZERVI ÉRZÉKELÉS feliratok alatt még mindig meg lehet találni a régi konzolokat.
Parker közben harmincéves lett, és abból élt, hogy folytatásokat írt az ASP-adásokhoz, meg hogy beprogramozta az ipar emberi kameráinak szemmozgását.
A barnás fakulás folytatódik.
A hálószobában Parker megpiszkálja a Sendai Álommester sima alumínium előlapját. A szerkezet egyik jelzőlámpája felvillan, majd elsötétül. Kávéval a kezében Parker átmegy a szekrényhez, amit a lány előző nap kiürített. Az elemlámpa fénysugara szerelmi emlékek után kutatva világítja meg az üres polcokat, ráesik egy szakadt szandálpántra, egy ASP-kazettára és egy képeslapra. A képeslapon fehér fényben egy rózsa hologramja dereng.
Parker kiviszi a konyhába a szandálpántot, és beledobja a hulladékőrlőbe. A barna fakulásba vesző gép tiltakozni kezd, de végül elnyeli a pántot. Parker óvatosan a forgó vágószerkezet felé ereszti a hüvelyk és a mutatóujja közé csippentett képeslapot. A gép halk sikolyt hallat, ahogy az acélfogak összeszabdalják a laminált plasztikot. A rózsa szilánkokra szakad.
Később Parker leül a vetetlen ágyra. Dohányzik. A lány kazettája már benne van a lejátszóban. Parker néha zavarba jön a női szalagoktól, de nem biztos benne, hogy ezért habozik elindítani a gépet.
Az ASP-felhasználóknak körülbelül a negyede képtelen elfogadni az ellenkező neműek szubjektív testképét. Az évek során az ASP-adóállomások csillagai közül egyre többen váltak hermafroditává, hogy meghódítsák ezt a nézőréteget.
Parker eddig nem félt Angela szalagjaitól. (De mi van, ha egy szeretkezést rögzített?) Nem, nem ez a baj – egyszerűen arról van szó, hogy fogalma sincs, milyen hosszú a kazetta.

 

Amikor tizenöt éves volt, a szülei beadták tanoncnak egy japán plasztikkombinát amerikai leányvállalatához. Akkor még szerencsésnek érezte magát emiatt; elképesztően sokan jelentkeztek inasnak, és keveset vettek fel. Három éven át élt egy zárt intézetben társaival, a reggeli sorakozónál elénekelte a cég himnuszát, és havonta legalább egyszer sikerült átmásznia a kerítésen, hogy kiszökjön a lányokhoz vagy a holocsarnokba.
Az inaskodásnak a huszadik születésnapján kellett volna véget érnie; ezután képesítése birtokában elfoglalhatta volna az állását. Egy héttel tizenkilencedik születésnapja előtt azonban két lopott hitelkártyával meg egy váltás ruhával még egyszer – és utoljára – átmászott a kerítésen. Három nappal a szeparatista rezsim kaotikus összeomlása előtt érkezett Kaliforniába. A friscói utcákon szakadár bandák tomboltak. A város négy különböző ideiglenes kormányának valamelyike olyan remekül elraktározta az élelmiszereket, hogy a hétköznapi ember semmihez sem jutott hozzá.
A forradalom utolsó éjszakáját Tucson egyik kiégett külvárosában töltötte, és egy vézna New Yersey-i tinédzserrel szeretkezett, aki néma zokogásrohamok közt saját horoszkópjának részleteit magyarázta neki – az egésznek semmi köze nem volt ahhoz, amit Parker mondott vagy tett.
Évekkel később döbbent rá, hogy fogalma sem volt róla, tulajdonképpen miért hagyta ott a tanonckodást.

 

Angela kazettájának háromnegyed része le van törölve. Parker belemerül az üres szalag gyors előretekercselésének statikus örvényébe, ahol az ízek és a szagok ugyanarra a sávra kerülnek. Az audiobemenet fehér zaja az ősleves sötét némasága. (A törölt szalagról származó prolongált input hypnogogikus hallucinációt okozhat!)
Parker éjfélkor New Mexikóban, egy útszéli bozótban kuporgott, és az országúton égő tankot figyelte. A lángok megvilágították az út fehér felezővonalát, amit Tucsontól egészen idáig követett. A robbanást két mérföld távolságban is látni lehetett – a hőáradat fehérsége önmaguk fotografikus negatívjaként villantotta fel az égre egy magányos, kopasz fa fakó ágait: karbonágak a magnéziumég háttere előtt.
A menekülők legtöbbjének volt fegyvere.
Texas tartozott a meleg Golf-esőkben párolódó bódévárosoknak azzal a kelletlen semlegességgel, amit a nyugati part elszakadási kísérlete közben is sikerült fenntartania. A városok kartonpapírból, furnérlemezből, szélben hullámzó plasztiklapokból és bedöglött járművek alkatrészeiből épültek. Nevük is volt – Jump City, Sugaree, meg effélék –; voltak saját laza szerkezetű kormányaik és felségterületeik, amiknek a határvonala a feketepiaci gazdaság széljárása szerint folyamatosan változott.
A törvényen kívüli városok átfésülésére kivezényelt szövetségi és állami csapatok ritkán találtak valamit, de mindegyik akciójukról kevesebben tértek vissza, mint ahányan elindultak. Némelyik katona eladta a fegyverét és elégette az egyenruháját, mások pedig túlságosan megközelítették az üzérkedőket és a csempészeket, akiknek a felkutatására kiküldték őket.
Három hónappal később Parkernek mehetnékje támadt, ám a katonai kordonon csak áruval lehetett biztonságos átjárót vágni. Egy szerencsés véletlen lehetőséget adott neki erre. Egy délután, a vacsoratüzek Dzsungel fölött lebegő zsíros füstjét kerülgetve, egy száraz patakmederben megbotlott, és majdnem elvágódott egy női testben. A hulláról dühös legyek felhője emelkedett a levegőbe, de aztán ügyet sem vetve Parkerre, újra leereszkedtek. A nőn bőrdzseki volt – Parker pedig mindig fázott éjszakánként. Szétnézett a mederben; egy hosszú faágat keresett.
A dzseki hátán, a nő bal lapockája alatt kerek, ceruza vastagságú lyukat talált. A bélés valamikor vörös volt, most viszont megfeketítette és megkeményítette a rászáradt vér. Parker a bot végére akasztotta a dzsekit, és elindult, hogy vizet találjon.
Ám végül nem mosta le. A bal zsebében, egy átlátszó ragtapasszal áttekert nylonban tálált egy uncia kokaint. A jobb zsebben tizenöt Megacillin-D ampulla volt, meg egy húsz centis, agancsnyelű rugóskés. Az antibiotikum kétszer annyit ért, mint egy ugyanolyan súlyú kokaincsomag..
Parker tövig döfte a kést egy korhadt fatönkbe, amit a Dzsungel tüzelőgyűjtői szórtak el, ráakasztotta a legyekkel környékezett dzsekit, és odébbállt.
Azon az éjszakán, egy rozsdás vastetejű kocsmában, miközben a kordonon ki-be járó „ügyvédek” egyikét várta, életében először kipróbálta az ASP-gépet. Hatalmas, króm és neon szerkezet volt; a tulajdonosa nagyon büszke volt rá – ő maga is részt vett a gépet szállító kamion elrablásában.

 

Ha a kilencvenes évek káosza radikális változást eredményezett a vizuális műveltség paradigmáiban, ha megváltoztatta a pre-holografikus társadalom Lascaux-Gutenberg féle tradícióit, mit várhatunk ettől az újabb technológiától, ami az érzékelés teljes skálájának újabb rekonstrukcióját és diszkrét kódolását ígéri?
– Rosenbuck és Pierhal: Korunk Amerikájának Történelme: Rendszertanulmány.
A törölt szalag zümmögő nincs-idejének gyors előretekerése: a lány testébe való behatolás. Európai napfény. Egy idegen város utcái.
Athén. Görögbetűs feliratok, porszag.
porszag
A lány szemein át rápillant (gondolatok: ez a nő még nem is találkozott veled; hiszen még alig hagytad magad mögött Texast) a szürke emlékműre, a kőbe zárt lovakra, a fölöttük köröző galambokra, és...
...és statikus zörej tisztára és szürkére törli a szerelem testét. A fehér hanghullámok megtörnek egy nem létező parton. A szalag véget ér.

 

Az indikátor lámpája újra ég.
Parker a sötétben fekszik, és felidézi a hologramrózsa ezernyi szilánkját. Ez jellemző a hologramokra: fényben minden egyes szilánk felvillantja a rózsa egészét. A delta felé zuhanva Parker magát látja a rózsa helyén; valamennyi szilánk felvillantja az egészet, amit sohasem fog megismerni: lopott hitelkártyák, egy kiégett külváros, egy idegen lány horoszkópja, egy égő tank az országúton, egy nagy csomag drog... és egy betonon fájdalom-élesre fent rugóskés.
Gondolatok. Egymás szilánkjai vagyunk. Vajon mindig így volt? Egy európai utazás egyetlen pillanata, ami belevész egy törölt szalag szürke serc-tengerébe... Most, hogy ott voltál, talán közelebb van Angela? Vagy valóságosabb?
Angela segített neki a papírok beszerzésében, és ő szerezte neki az első ASP-munkát is. Ez lett volna a közös történelmük? Nem, a történelem a delta-induktor fekete előlapja volt, meg az üres szekrény, a véletlen ágy. Történelem volt a tökéletes test iránti gyűlölete, amiben felébredt, a gyalogtaxis iránti düh, és az, hogy a lány nem nézett vissza a szennyes esőben.
Eszébe jutott, hogy mindegyik szilánk más és más szögből mutatja a rózsát – ám a delta végigsöpört rajta, mielőtt megkérdezhette volna magától, vajon mit jelent mindez.

 

 

Bárnépség
John Shirley – William Gibson

 

A Club Justine-ban történhetett, vagy Jimbónál, vagy a Bús Jackben, vagy a Gerendásban; Coretti sohasem jött rá, hogy hol látta meg először. A nőcske bármikor, bármelyik bárban jelen lehetett. A palackok és az üvegpoharak között keresztülúszott a felszín alatti ál-életen és a cigarettafüst lassú örvényén, átlebegett természetes közegén, egyik báron a másik után.
Coretti később úgy látta maga előtt első találkozásukat, mintha egy nagy teljesítményű teleszkóp másik végébe lesve nézné végig újra: minden kép kicsi volt, tiszta, és nagyon távoli.
Először a Kiskapu Szalonban vette észre. A helyet azért hívták Kiskapunak, mert a bejárata egy szűk sikátor végéből nyíló ajtó volt. A sikátor falain mázolmányok hemzsegtek, rácsos burokkal körülvett lámpái körül molylepkék verdestek, az arra járók lábai alatt fehér téglák törmeléke ropogott. Aki végighaladt a sikátoron, benyomulhatott a félhomályos terembe, ami azt az enyhén zavaró érzést keltette az emberben, hogy ebben a helyiségben már több tucatnyi, más és más vezetők által irányított bár működött és ment tönkre. Coretti időnként benézett ide, mert tetszett neki a fekete mixer fáradt mosolya, és mert csak ritkán fordult elő, hogy a néhány vendég közül bárki haverkodni próbált a másikkal.
Coretti nem értett valami jól hozzá, hogyan kell csevegni az idegenekkel partikon vagy bárokban. A főiskolán, ahol alapfokú lingvisztikát tanított, nem volt ilyen problémája; még a tanszék vezetőjével is el tudott beszélgetni az igeidő-egyeztetésről meg a társalgások megkezdésének lehetséges módozatairól. Ennek ellenére a partikon és a bárokban sohasem beszélgetett idegenekkel. Különben partikra nem járt sűrűn, de jó néhány bárban rendszeresen előfordult.
Coretti nem tudott öltözködni. A ruházkodás külön nyelv volt, amit Coretti csak dadogva beszélt. Képtelen volt rá, hogy a divat segítségével megtegye azokat az alapvető és összefüggő kijelentéseket, amik általában megnyugtatják az idegeneket. Az ex-felesége sokszor a fejéhez vágta, hogy úgy öltözködik, akár valami marslakó, hogy úgy néz ki, mintha az egész városban nem lenne egyetlen hely sem, ahová tartozik. Coretti nem szerette, amikor a felesége ilyeneket mond, mert tudta, hogy igaza van.
Corettinek még sohasem volt dolga olyan lánnyal, mint az, aki enyhén görbe háttal a Kiskapu bárpultja mentén végigcsapó tengermélyi fényben ült. Abban a fényben, ami befúrta magát a mixer szemüvegének lencséibe, ami belemetszett a sorban álló palackok nyakába, és fáradtan végigömlött a tükrökön. Ebben a fényben a nő ruhája zöld volt, mint a kukorica friss hajtása; úgy villant ki alóla a női hát és dekoltázs, sliccelt oldalán pedig a hosszú combok, akár a zsenge kukoricaszemek, ha megfosztják a csövet a zöld csuhától. A nő haja azon az éjszakán rézvörös volt. Azon az éjszakán zöldek voltak a szemei.
Coretti eltökélten keresztülfurakodott az üres króm- és plasztikasztalok között a bárpulthoz, és rendelt egy tiszta bourbont. Levetette duffelkabátját, és miközben felkapaszkodott a lány melletti bárszékre, az ölébe gyűrte.
Remek, üvöltött magára, ez most azt fogja hinni, hogy így próbáltad eltakarni az erekciódat. Meglepődött, amikor rájött, hogy van mit rejtegetnie. Szemügyre vette magát a bárpult mögötti tükörben. Harmincas férfi ritkuló fekete hajjal, sápadt, keskeny arccal, hosszú nyakkal. Ami még hosszabbnak látszott az 1910-es automobilok háromszínű lenyomataival mintázott nyloning hosszúkás gallérja miatt. Jókora gesztenyebarna és fekete, átlós vonalakkal díszített nyakkendőt viselt, amit – ahogy jobban belegondolt, amikor meglátta saját gallérja csúcsos végeit – valahogy túl keskenynek talált. Vagy az is lehet, hogy a színével volt baj. Mindenesetre valami nem stimmelt.
Mellette a zöldszemű nő úgy nézett ki, mintha az Irma te édesből lépett volna elő. Ám ahogy jobban szemügyre vette, ahogy megvizsgálta az arcát, Coretti megremegett. A nő arca egy állatéra emlékeztetett. Gyönyörű volt, de egyszerű, ravaszkás és kétdimenziós. Amikor megérzi, hogy nézed, mondta magának Coretti, rád fog mosolyogni. Lenéző csodálkozással – vagy ahogy akarod.
– Meghívhatnám egy... öööö... italra? – nyekeregte.
Ilyen helyzetekben mindig a hatalmába kerítette egy gyötrelmesen merev, tanítóbácsis lingvisztikai remegés. Ööööö. Pislogni kezdett. Ööööö.
– Meg szeretne hívni egy... ööööö... italra? Ó, milyen kedves öntől! – A nő válasza ámulatba ejtette Corettit. – Nagyon szívesen elfogadom.
Corettinek feltűnt, hogy a nő hangja éppen olyan mesterkélt és bizonytalan, mint az övé volt.
– Erre az alkalomra egy Tom Collins lenne a legpompásabb.
Erre az alkalomra? Pompás? Coretti izgalomba jött, megrendelte a két italt, és fizetett.
Coretti mellett egy farmernadrágos, hímzett cowboyinget viselő, hatalmas termetű nő tolta a hasát a bárpulthoz, és aprópénzt kért a mixertől.
– Hé, hó! – mondta, majd peckesen átvonult a zenegéphez. Comway és Loretta Te vagy az oka, hogy rondák a kölykeink című számát kérte. Coretti a csupazöld nőhöz fordult, és nehézkesen mormolni kezdett:
– Kedveli a country-western zenét? – Kedveli...? Coretti magában felhördült a saját frázisától, és megpróbált mosolyogni.
– Igen – felelte a nő. A hangját egy alig észrevehető vibrálás tette élessé. – Igen, nagyon.
A cowgirl letelepedett Coretti mellé, és a nőre kacsintott.
– Tán izélget ez a kis förmedvény?
– Ó, a francba, dehogy! – felelte az állatszemű, zöldruhás nő. – Szemmel tartom én ütet. – Felnevetett. Épp a megfelelő mennyiségű nevetés szakadt ki belőle.
A Corettiben lakozó nyelvész kényelmetlenül feszengeni kezdett. A nő valahogy túlságosan is tökéletesen váltott át egy másfajta stílusra. Színésznő lenne? Vagy valami tehetséges parodista? Az agyában hirtelen felszínre bukkant a mimikri szó, de gyorsan elhessegette, hogy még jobban szemügyre vehesse a tükörben a nő arcmását. A sorba állított palackok – mint valami üvegből készült estélyi ruha – épp a nő mellét takarták el.
– A nevem Coretti – mondta Coretti. A benne lakozó verbális kisördög minden átmenet nélkül, abszolút meggyőzően átváltott a keményfiú-stílusra. – Michael Coretti.
– Örvendek – mondta a nő túl halkan ahhoz, hogy a másik nő meghallja, és közben újra visszaváltozott Emily Post szelíd paródiájává.
– Comway és Loretta – mondta cowgirl, csak úgy magának.
– Antoinette – mondta a zöldruhás nő, és biccentett. Kiitta az italát, úgy tett, mintha az órájára nézne, átkozottul udvariasan megköszönte az italt, és elment.
Coretti tíz perccel később már a Third Avenue-en követte a nőt. Egész életében még soha, senkit sem követett, így a dolog egy kicsit megrémítette – ugyanakkor azonban élvezte is. Negyven lábnyi távolság elég diszkrétnek tűnt, ám arról fogalma sem volt, mit fog csinálni, ha a nő véletlenül hátranéz.
A Third Avenue nem valami sötét utcácska, mégis itt történt, az egyik lámpa fényében – mint valami kivilágított színpadon – hogy a nő elkezdett átalakulni. Az utcán éppen senki sem járt.
A nő átment az úttesten. Akkor kezdődött el a dolog, amikor lelépett a járdáról. Először a hajában jelentek meg más árnyalatú foltok – Coretti akkor már azt hitte, csak a visszaverődő fényt látja ilyen furcsának. Ám egyetlen neon sem volt a közelben, ami olyan színcsöppeket vetett volna rá, amilyenek megjelentek rajta. A szín úgy csúszott egyre tovább, úgy terjeszkedett, akár egy olajfolt. Amikor a színek kifakultak és elhaltak, a nő haja már szőkének, majdhogynem fehérnek látszott. Coretti még mindig biztos volt benne, hogy csak az utca fényei űznek tréfát vele – egészen addig, míg a nő ruhája remegni nem kezdett, és zsugorfóliaként a testére nem feszült. A ruha egyes részei lehullottak, és gyűrött cafatokként hevertek a járdán, akár valami mesebeli állat levedlett bőre. Amikor Coretti elhaladt az egyik mellett, a foszlány már zöldes habbá alakult, majd sisteregve feloldódott és eltűnt. Coretti a nőre nézett, aki már egy másik, csillámló zöld szaténruhát viselt. A cipői is átváltoztak. Mindkét válla meztelen volt, csak a háta közepén keresztezte egymást két vékonyka pánt. A haja rövid lett és tüskés.
Coretti hirtelen ráébredt, hogy egy ékszerbolt kirakatának támaszkodik. Szaggatottan és zajosan lélegezte be a nedves őszesti levegőt. Két háztömbnyi távolságból egy diszkó szívdobogását hallotta. Ahogy a nő közelebb ért a diszkóhoz, a mozdulatai lassan felvették az új ritmust – ahogy a sarkai a járdához értek, a csípője egyre élénkebben mozgott. A kapus egy alig észrevehető biccentéssel beeresztette, Corettit azonban megállította, komor tekintettel végigmérte duffelkabátját, és elkérte a jogosítványát. Coretti ideges pillantással belebámult a kapus mögötti tejfehér plasztiklépcső tetején világító fényörvénybe. A nő közben már eltűnt a robotikus villódzásban és a dörgésáradatban.
A kapus végül mogorván beeresztette. Coretti feldübörgött a lépcsőkön; sietős léptei összezavarták az áttetsző plasztiktéglák alól felszivárgó fényeket.
Coretti, aki addig még sohasem járt diszkóban, olyan környezetben találta magát, amit komplett kielégülésre és kikapcsolódásra terveztek. Idegesen kereszfülfurakodott a táncolókon, a divatos vendégseregen és a hangszórókból dübörgő nagyvárosi kántáláson. Félig vakon kereste a nőt a pózoló hülyékkel teli táncparketten, a fényzuhatagban.
A bárpultnál bukkant rá. A nő egy hosszúkás pohárból valami rikító színű italt ivott, és egy fakó selyeminget meg elképesztően szűk fekete nadrágot viselő fiatal férfi előadását hallgatta. Néha bólintott – Coretti úgy látta, szabályos időközönként teszi. Coretti rábökött egy bourbonos palackra; a mozdulattal rendelt magának egy italt. A nő megivott öt adagot a hosszú pohárból, majd követte a fiatal férfit a táncparkettre.
Tökéletes összhangban volt a zenével, egymás után vette fel a különböző pózokat; nem művészien, de kecsesen sorra végigcsinálta az előírásosnak számító lépéseket, tökéletesen illeszkedve a ritmushoz. Mindig tökéletesen. Partnere mechanikusan táncolt, és erőlködve hajtotta végre a szertartást.
Amikor a szám véget ért, a nő rögtön megfordult, és belemerült a tömegbe. A lüktető embermassza folyadékként zárult össze körülötte.
Coretti a nő után vetette magát. Egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét, így ő volt az egyetlen, aki tanúja lehetett az átváltozásának. Mire a lépcsőhöz ért, a nő haja aranybarnára színezödött, és már egy hosszú, kék ruhát viselt. A jobb füle mögött fehér virág virult; a haja hosszabb és egyenesebb lett, mint korábban. Mellei kissé megduzzadtak, dereka egy árnyalatnyival megvastagodott. Kettesével vette a lépcsőket. Coretti aggódni kezdett miatta: ennyi ital után így lépkedni!
Ám a jelek szerint a nőre nem volt hatással az alkohol.
Coretti egyfolytában szemmel tartotta és követte. Szívdobogása gyorsabbá vált a háta mögött robajló muzsika üteménél. Tudta, hogy a nő bármelyik percben hátrafordulhat, és akkor észreveszi őt, és segítségért kiált.
Két háztömbnyire a diszkótól a nő lefordult a Third Avenue-ról, és betért Lothario bárjába. Menet közben mintha a lépései is megváltoztak volna. Lothario bárja valóságos terem-komplexum volt; a falakat páfrányok és Art Deco tükrök díszítették. A mennyezetről lelógó Tiffany-utánzat lámpák között falapátos ventillátorok kavargatták a kedélyes beszélgetéseken átszűrődő füstcsíkokat. A diszkó után Lothario bárja ismerős és vidám helynek tűnt. A halszálkamintás gallérú inget és lazán megkötött nyakkendőt viselő dzsesszzongorista játéka lágyan olvadt át a tucatnyi asztal mellől felhallatszó beszélgetésbe és nevetésbe.
A nő már a bárpultnál járt. A bárszékek fele üresen állt, Coretti mégis az egyik fal melletti asztalhoz telepedett, egy miniatűr pálma árnyékába. Bourbont rendelt. Megitta, és rendelt egy másodikat. Ezen az éjszakán valahogy nem érezte az elfogyasztott alkohol hatását.
A nő fiatal férfi mellett ült. Egy másik fiatal férfi mellett, a szokásos szelíd és szabályos arcvonás-készlettel. A fickó sárga golfinget és mintás farmernadrágot viselt. A nő csipője egy kissé – de csak egy kissé – hozzáért a férfiéhoz. Látszólag nem beszélgettek, Coretti mégis úgy érezte, valahogy kommunikálnak egymással. Enyhén és némán egymás felé hajoltak. Coretti furcsán érezte magát. Kiment a mellékhelyiségbe, és megmosta az arcát. Amikor visszatért, sikerült úgy a helyére mennie, hogy alig három lábnyira haladt el a pártól. Amíg hallótávolságon kívül volt, a nő és a férfi ajkai nem mozogtak, hirtelen azonban mormoló hangon semmitmondó fecsegésbe kezdtek.
– ...a korábbi filmjeit is láttam, de...
– De puhány, nem gondolod?
– Igen, ha viszont úgy nézzük, hogy...
Coretti egyszeriben rájött, hogy kik ezek, kiknek kell lenniük. Ahhoz az emberfajtához tartoztak, akiket a bárokban lehet látni, akik mintha ott nőttek volna fel, akik a jelek szerint teljes mértékben otthon érzik magukat. Nem alkoholisták, inkább bútordarabok – a berendezés hús-vér összetevői. A bárnépség.
Valami arra késztette, hogy szóba elegyedjen velük. Közben már elérte az asztalát, rádöbbent, hogy képtelen leülni. Megfordult, mély lélegzetet vett, és merev mozdulatokkal a bárpulthoz sétált. Végig akart simítani a nő bársonyos vállain, meg akarta kérdezni a nevét, és hogy micsoda tulajdonképpen; hűvös öniróniával szerette volna megmondani, hogy ő Coretti, aki úgy öltözködik, akár egy marslakó; Coretti, a hallgatózó, a kívülálló, akinek a ruhadarabjai sohasem illenek egymáshoz, akinek végre sikerült megfejtenie a nő fajtájához tartozók titkát.
Ám inába szállt a bátorsága, és ahelyett, hogy megszólította volna a párt, egyszerűen leült a nő mellé, és rendelt egy újabb bourbont.
– De nem gondolod – kérdezte a nő a partnerét –, hogy ez az egész relatív?
A nő partnere melletti két bárszéket hamar elfoglalta egy másik pár. Ők a politikáról beszélgettek. Antoinette és Golfing minden zökkenő nélkül rátért ugyanarra a témára. Elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy hallani lehessen a szavaikat. A nő arca a társalgás közben is kifejezéstelen maradt. Olyan volt, akár egy ág végén csiripelő madár. Olyan kényelmesen ült a magas bárszéken, mintha az lenne a fészke. Golfing rendre kifizette az italaikat. Mindig pontosan akkora címletű bankjegy volt nála, amilyenre szüksége volt – kivéve persze azokat az eseteket, amikor borravalót akart hagyni. Coretti elnézte, ahogy a párocska módszeresen felhajt fejenként hat koktélt. Olyanok voltak, akár a nektárt habzsoló rovarok. Nem beszéltek hangosabban, az arcuk nem pirult ki, és amikor végül felálltak, a spiccesség legcsekélyebb nyoma nélkül mozogtak. Ez a gyenge pontjuk, gondolta Coretti. A rés az álcájukon.
A pár ügyet sem vetett Corettire, aki követte őket a soron következő három bárba is.
Amikor beléptek a Waylonba, olyan gyors volt a metamorfózisuk, hogy Coretti alig tudta követni a szakaszait. A hely különben egyike volt azoknak a bároknak, ahol a WC-k ajtaján a KANDÚRKÁK és a CICUSKÁK felirat díszelgett, a fasírtokkal és pácolt kolbászokkal teli üvegedények fölött egy műfenyőfa táblácskára írt szöveg: Szerződést kötöttünk a bankkal: ők nem szolgálnakfel sört, mi pedig nem fogadunk el csekket.
A Waylonban a nő kövérkés volt, szemei alatt mély árkok sötétlettek. Műszálas nadrágkosztümjén kávéfoltok. Partnere farmernadrágot, pólóinget, és Marlboro matricával díszített piros baseball-sapkát viselt. Coretti kénytelen volt megkockáztatni, hogy szem elől téveszti őket, egy ideges percet töltött a KANDÚRKÁK feliratú ajtó mögött, ahol zavartan pislogva elolvasta a kifüggesztett kartonlapra kézzel felírt szöveget: Mi elértük a célunkat: megleptük. Kérjük, ön is érje el a célját: célozzon pontosan.
A Third Avenue folyóparti része téglarengetegbe fagyott vicsorgás mögé rejtette valóját. A legutolsó háztömbben, ahol egymás előtt szabályos távolságokra csillogó hányásfoltok tarkították a járdát, garniszállók örökre megfakult üvegablakai mögé zárt vénemberek bóbiskoltak fekete-fehér televízióik előtt.
A bárnak, amibe betértek, még neve sem volt. A mocskos kirakatüvegről félig már lekopott a cégjelzés, egy karó ász; a csapos arca összeszorított ökölre hasonlított. Egy elefántcsontszín plasztikdobozba zárt tranzisztoros rádió lágy rockzenét üvöltött metsző hangon az egyenetlen sorokban álló üres asztalokra. A nő és a férfi egy-egy sört meg egy-egy felest ivott. Most öregek voltak; két vén hajléktalan, akik a meztelen villanykörték fényében isznak és füstölnek, akik krákogva szívják a gyűrött Cameleket, amiket a nő egy koszos, barna esőkabát zsebéből húzott elő.
2:25-kor már egy új, folyóparti hotelkomplexum tetején levő szalonban voltak. A nő kisestélyit, a férfi szmokingot viselt. Konyakot ittak és úgy tettek, mintha ámulatba ejtenék őket a város fényei. Mindketten három poharat ürítettek ki; Coretti gömb alakú Waterford kristálypohárba töltött Wild Turkey fölé hajolva leste őket.
Záróráig iszogattak. Coretti a liftbe is utánuk ment. A férfi és a nő udvariasan mosolygott, de ettől eltekintve nem törődtek vele. A hotel előtt két taxi állt. A férfi és a nő beszállt az egyikbe, Coretti a másikba.
– Kövesse azt a taxit – mondta Coretti izgatottan, és a sofőr, egy korosodó hippi kezébe nyomta az utolsó húszasát.
– Persze, haver, rendben...
A sofőr hat háztömbön át követte a másik taxit, egészen egy másik, az előbbinél sokkal szolidabb szállodáig. A férfi és a nő kiszállt a kocsiból és bement az épületbe. Coretti lassan kikászálódott a taxijából. Már alig kapott levegőt.
Égette a féltékenység. Hiszen ez a nő nem is nő, hanem a megtestesült komformitás, egy eleven, emberi díszlet! Coretti a szállodára bámult... és elvesztette a bátorságát. Megfordult és elment.
Tizenhat háztömbnyit sétált, mikor rádöbbent, hogy nem is részeg. Színjózan volt.

 

Reggel betelefonált a munkahelyére, és töröltette az első két előadását. Hiába számított rá, nem volt másnapos. A szája nem száradt ki, és amikor a fürdőszobatükörben magára bámult, látta, hogy a szemei sem véresek.
Délután aludt, és birkaarcú emberekről álmodott, akiknek a képe italospalack-sorok mögötti tükrökből verődik vissza.

 

Azon az estén úgy döntött, elmegy valahová vacsorázni. Egyedül ment – és nem evett semmit. Úgy érezte, mintha az étel visszanézne rá. Összekavarta, hogy úgy nézzen ki, mintha evett volna belőle, majd fizetett, és átment egy bárba. Aztán meg egybe. Aztán a következőbe. A nőt kereste. Már a hitelkártyáját használta, bár tudta, hogy a számlája már jócskán mínuszban van. Ha látta is a nőt, nem ismerte fel.
Időnként benézett a szállodába, ahová látta bemenni. Óvatosan szemügyre vett minden érkező és távozó párocskát. Tudta, hogy a külseje alapján képtelen lenne felismerni a nőt, de arra számított, hogy érezni fog valamit, valamilyen intuitív módon mégis megismeri, ha meglátja. Figyelte a párokat, és egyszer sem volt benne biztos, hogy megtalálta, akit keresett.
Az elkövetkezendő hetekben szisztematikusan végiglátogatta a város összes francos piáldáját. Egy térképpel és öt tépett szaknévsorral felfegyverkezve, fokozatosan haladt az egyre eldugottabb csehók, a telefonkönyvben nem is szereplő bárok felé. Némelyik „intézménynek” még telefonja sem volt. Belépett néhány kétes hírű privát klubba; felfedezte az engedély nélkül, de nonstop üzemelő önkiszolgáló kocsmákat, és idegesen üldögélt sötét szobákban, ahol olyan szexuális perverziók jelentették a műsort, amelyek létezéséről addig nem is álmodott.
Folytatta a kutatást és lassan kialakult a szokásos esti útvonala. Mindig a Kiskapuval kezdte. A nőt sohasem találta ott, de másik, és a következő helyen sem. A mixerek és csaposok már ismerték, és örültek, ha meglátták, mert egymás után rendelte az italokat, és sohasem látszott részegnek. Egy kicsit ugyan megbámulta a többi vendéget... na és?
Coretti elvesztette a munkáját. Túl sokszor hiányzott. Amikor ideje volt rá, mindig a szállodát figyelte. Sokszor már napközben is odament. Túl sok bárban látták. Úgy tűnt, mintha sohasem váltana ruhát. Nem vállalt előadásokat az esti tagozaton. Sokszor félbehagyta a mondókáját, és üres tekintettel bámult kifelé az ablakon.
Titokban örült neki, hogy kirúgták. A tantestületi ebédek során mindig furcsán néztek rá, ha nem tudta megenni az ételt. Különben is, így sokkal több ideje jutott a kutatásra.
Coretti egy szerda hajnalban, 2:15-kor, egy Mag-tárnak nevezett buzibárban találta meg a nőt. A helyiség falait durva falambéria borította, amin kötőfékek, meg elrozsdált földművesszerszámok függtek. A levegőt metszővé tette a parfümillat, a nevetgélés és a sörszag. A nő éppen mindenki viháncoló nővérkéje volt; kékflitteres ruhát viselt, rövid, sima, barna hajába zöld tollat tűzött. Amikor meglátta, Coretti kis híján felzokogott örömében, és szinte fizikai megkönnyebbülést érzett. A nő és a hozzá hasonlók léte valami furcsa büszkeséggel töltötte el. A nő ezen a helyen is otthon érezte magát. Tipikus példány volt, ártalmatlan boszorkány, aki nem jelentett veszélyt sem a bikákra, sem a kis köcsögeikre. Partnere – egy kortalan, gondosan beőszített halántékú férfiangóraszvettert és hosszú viharkabátot viselt.
Ittak és ittak, megállás nélkül kacarászva – a nevetésük is illett a helyhez –, aztán kimentek az esőbe. Taxi várt rájuk; az ablaktörlői láttán Coretti szíve dupla sebességgel kezdett dobogni. Kiporoszkált a vizes járdára, bemászott a taxiba, és várta a nő meg a férfi reakcióját.
Coretti a hátsó ülésre, a nő mellé telepedett. Az ősz halántékú előreszólt a sofőrnek. A sofőr belemormolt valamit a kézimikrofonjába, sebességet váltott, és a kocsi kiszáguldott az esőverte, sötét utcákra. A városkép a legcsekélyebb benyomást sem tette Corettire, aki magába nézve szinte látta, hogy a taxi megáll, és az ősz férfi, meg a nevetgélő nő kilöki őt, és mosolyogva mindketten egy elmegyógyintézet kapujára mutatnak. Vagy hogy a taxi megáll, a pár őfelé fordul, és mindketten szomorúan megrázzák a fejüket. Tucatnyi variációban elképzelte, hogy a taxi fékez egy néptelen mellékutcán, a férfi és a nő pedig módszeresen megfojtja őt, majd kilöki hulláját az esőbe. Megölik, mert nem közéjük való. Kívülálló.
Ám végül nem ez történt: megérkeztek Coretti szállodája elé.
A kocsi utasterének erőtlen világításánál Coretti közvetlen közelről látta, ahogy a férfi a kabátja alá nyúl, hogy kifizesse a viteldíjat. Látta a kabát szegélyét, és azt is, hogy a viharkabát voltaképp a szvetter külső rétegét képezi. Sem zseb, sem tárca nem dudorodott ott, ahová a férfi nyúlt, valami mégis feltárult odabent. Ahogy a férfi ujjai hozzáértek, kitágult a rés, és kiöklendezett magából valamit. Három összehajtogatott bankjegyet. A papírdarabok nedvesek voltak, de ahogy a férfi szétnyitotta őket, olyan gyorsan száradtak, akár a gubóból kibúvó molylepke szárnyai.
– A többi a magáé – mondta a bárférfi, és kimászott a taxiból.
Antoinette is kisiklott. Coretti követte őket, s közben még mindig maga előtt látta a nyílást, a nedves, vörös szélű, kopoltyuszerű rést.
Az előcsarnok üres volt, a recepciós egy keresztrejtvény fölé hajolt. A pár nesztelenül átsiklott a hallon, és belépett a liftbe. Coretti követte őket. Egyszer megpróbálta elkapni a nő pillantását, ám az mintha észre sem vette volna. Amikor a lift hét emelettel maga mögött hagyta Coretti szintjét, a nő előrehajolt, és kutyaként szimatolt a krómozott fali hamutartóba.
A szállodák késő este sosem nyugodtak. A folyosókon sosem teljes a csend; alig hallható sóhajok, lepedőzizegés, álmukban beszélő emberek fojtott hangjai törik meg a némaságot. A kilencedik emelet folyosóján Coretti mégis úgy érezte, mintha abszolút vákuumban, süket csendben mozogna. Még a cipői sem koppantak a színtelen szőnyegen, még kívülálló szívének dobogása is beleveszett a tapéta bizonytalan mintázatába. Megpróbálta figyelemmel kísérni az ajtókra csavarozott háromjegyű plasztikszámokat, ám a folyosó mintha végtelen lett volna. A férfi végül megállt egy ajtó előtt – egy ugyanolyan műrózsafa ajtó előtt, mint az összes többi –, kezét a zárra tette, tenyerét a fémre tapasztotta. Halk, kaparászó hang hallatszott, a zárszerkezet kattant egyet, s az ajtó kitárult. Ahogy a férfi leengedte a kezét, Coretti látta, ahogy a szürkés-rózsaszín, kulcs alakú nyúlvány nedvesen visszahúzódik a sápadt húsba.
A szobában sötét volt, a reluxán keresztül azonban beszűrődött a város neonaurájának fénye, így Coretti szemügyre vehette az ágyon, a díványon, a karosszékekben és a teakonyha magas székein ülő tucatnyi ember arcát. Először úgy látta, nyitva van a szemük, aztán rájött, hogy mattszínű pupilláikat pillogó hártyák fedik, harmadik szempillájukon halványan visszatükröződik az ablakon beszivárgó neonfény. Mindannyian olyan öltözéket viseltek, ami illett a bárhoz, ahol legutoljára jártak: alaktalan, az Üdvhadseregtől beszerzett nagykabátokat, fényes, külvárosi ízlésnek megfelelő szabadidőruhákat; az estélyi ruhákkal poros munkásoverallok, a motoros bőrcuccokkal gondosan kefélt Harris tweedöltönyök feleseltek. Alvás közben minden hamis emberi vonás eltűnt a bárnéphez tartozók arcáról.
Pihentek.
Coretti nője partnerével együtt a teakonyhában, a munkapult plasztiktetején talált helyet magának. Coretti tétován állt az üres szőnyeg közepén. Úgy érezte, több fényévnyi távolság választja el a többiektől, de valami hívta, hogy küzdje le a messzeséget. Valami pihenést ígért neki, békét és azt, hogy végre ő is tartozhat valahová. Mégis habozott, remegett a bizonytalanságtól, ami mintha a testét alkotó sejtek genetikus magjából eredt volna.
Az alvók végül kinyitották szemüket; a hártyák mintegy vezényszóra oldalt csúsztak, és feltűnt mögöttük az óceán legmélyebb árkaiban lakó lények földönkívüli nyugalma.
Coretti felüvöltött és elrohant. Végigszáguldott a folyosókon, le a visszahangzó lépcsőkön, ki a hűvös esőbe, a majdnem üres utcákra.
Soha többé nem tért vissza abba a szállodába, a harmadik szinten levő szobájába. Egy unott házideteketív összegyűjtötte a lingvisztikai jegyzeteket, és az egyetlen bőröndre való ruhát. Egy árverésen mindent eladtak.
Coretti egy panzióban vett ki szobát, amit egy antialkoholista baptistanő vezetett, aki minden túlfőzött vacsora előtt rákényszerített a lakóira egy közös imát. A nőt nem érdekelte különösebben, hogy Coretti sohasem csatlakozik hozzájuk – a férfi elmagyarázta neki, hogy munkahelyén ingyen vacsorát kap. Szabadon és nagy szakértelemmel hazudott. A panzióban sohasem ivott, és egyszer sem fordult elő, hogy részegen ment volna haza. Mr. Coretti kicsit furcsa volt, de mindig időben kifizette a lakbért. Ráadásul nagyon csendes embernek bizonyult.
Coretti abbahagyta a lány keresését. Már nem járt bárokba sem. Papírzacskókba rejtett üvegekből ivott, miközben hazafelé, vagy a munkahelyére, egy könyvkiadó raktárházába ment, ami körül – mivel iparzónában volt – csak néhány kocsma kapott működési engedélyt.
Coretti éjszakánként dolgozott.
Időnként, hajnalban, vetetlen ágya szélén kuporogva, szenderegve – már sohasem aludt fekve – a lányra, Antoinette-re gondolt. És azokra. A bárnépségre. Az összetartozókra. Időnként álmodozott. Lehet, hogy olyanok ezek, mint a háziegerek vagy a rovarok, amik arra rendeltettek, hogy emberkéz alkotta házak falaiban éljenek. Egy olyan állatfajta, melynek egyedei pusztán alkoholtartalmú párlatokon élnek. Különleges felépítésű testük átalakítja az alkoholt, és a koktélokban, borokban, és sörökben meglevő különböző proteineket azzá, amire a szervezetüknek szüksége van. A kaméleonhoz és a kőhalhoz hasonlóan változtatják külsejüket, ezzel védik magukat, és így nyugodtan élhetnek közöttünk. Lehet, gondolta Coretti, hogy fokozatosan fejlődnek ki. Az első stádiumokban még embernek látszanak, emberi ételeket fogyasztanak, és csak annyiban mások, hogy érezni rajtuk: kívülállók.
Egy saját fortélytárral és saját adottságokkal vagy ösztönökkel rendelkező nagyvárosi állatfajta, aminek egyedei képesek rá, hogy közelről felismerjék egymást.
Talán.
Vagy mégsem.
Coretti álomba merült.
Az egyik szerdán, három héttel azután, hogy elkezdett dolgozni az új munkahelyén, háziasszonya rányitotta a szobája ajtaját – sohasem kopogtatott –, és közölte, hogy telefonon keresik. Az asszony hangja zord volt a nála megszokottnak számító gyanakvástól. Coretti követte a sötét folyosón át a második emeleti nappaliba, ahol a telefon volt.
Amikor a füléhez emelte a régimódi fekete kagylót, először csak valami halk zenét hallott, majd a hang-falak töredezett beszélgetés-amalgámmá foszlottak. Nevetés. Senki sem beszélt hozzá, senki sem beszélte túl a bár zajait, de a háttérben szóló dal a Te vagy az oka, hogy rondák a kölykeink volt.
Azután csak a tárcsahang hallatszott. A telefonáló bontotta a vonalat.

 

Később, mikor újra egyedül maradt a szobájában, miközben az egy emelettel lejjebb járkáló házinéni kemény lépteinek koppanásait hallgatta, Coretti rádöbbent, hogy semmi értelme maradnia. Megérkezett a hívás – a tulajdonos azonban mindenkitől megkövetelte a háromhetes felmondási időt, aki el akarta hagyni a házat. Ez azt jelentette, hogy Coretti tartozott egy bizonyos összeggel. Az ösztönei azt súgták, ne vitatkozzon.
A szomszéd szobában lakó keresztény munkás álmában felköhögött. Coretti felállt, végigment a folyosón, és a telefonhoz sietett. Beszólt az éjszakai műszak vezetőjének, hogy kilép a munkahelyéről. Letette a kagylót, visszament a szobájába, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és lassan levetette a ruháit. Meztelenül állt a barna acélkomód fölé akasztott, rikító keretbe foglalt, Jézust ábrázoló kőnyomat előtt.
Azután előszámolt kilenc darab tízest. A komód tetején díszelgő, imára kulcsolt kezeket ábrázoló szobrocska mellé tette őket.
Szép bankjegyek voltak, tökéletesek. Ő maga készítette valamennyit.

 

Ezúttal nem volt kedve cseverészni. A nő egy margaritát ivott, és ő is ugyanazt rendelte. A nő fizetett – a pénzt egy fürge kézmozdulattal a mélyen dekoltált ruhában domborodó mellei közül húzta elő. Coretti az összezáródó kopoltyúra pillantott. Izgalom áradt szét benne – de ezúttal valahogy ez sem váltott ki erekciót.
A harmadik margarita után a csípője összeért a nőével. Valami lassú, orgazmikus hullámokkal terjedő érzés kerítette hatalmába. Ahol egymáshoz értek, ragacsos lett a testük; egy akkora területen, mint a hüvelyujja hegye, szétnyílt a ruhájuk. Coretti megkettőződött. Az egyik énje, a belső, teljes sejtegyesüléssel összekapcsolódott a nővel – a másik, a porhüvely a bárszéken ült, egy pohár mellé támasztotta könyökét, keverőkanálkát forgatott az ujjai közt, és jóindulatúan mosolygott maga elé. Nyugodt volt a rideg homályban.
És egyszer, de csak egyszer, a távolinak tűnő, aggódó énje arra kényszerítette Corettit, hogy nézzen le oda, ahol halványvörös csövecskék pulzáltak, ahol piciny ajkakban végződő, egymáshoz kapcsolódó szellőrózsák összegabalyodott kacsaira emlékeztető csápok mozogtak kettejük között.
Párosodtak, és senki sem tudott róla.
A mixer, amikor elé tette a következő italát, fáradt mosolyt villantott Corettire.
– Jól esik odaki', mi? Nem akarja abbahagyni.
– Az egész francos héten ilyen volt – felelte Coretti. – Úgy esik, mintha mindent el akarna mosni.
Pontosan ejtette ki a szavakat. Úgy beszélt, akár egy valódi ember.

 

 

Hátország
William Gibson

 

Amikor Hiro rácsapott a kapcsolóra, éppen Párizsról, nedves és sötét téli utcákról álmodtam. A koponyám mélyéről spirálisan feltörő fájdalom kék neonfalként robbant szét a szemeim mögött; úgy pattantam ki a hálós függönyágyból, akár egy rugóskés pengéje, és felüvöltöttem. Mindig üvöltök; már szokásommá vált. Koponyámban tombolt a visszacsatolás. A fájdalomkapcsoló csak kiegészítő áramkör a csontfón implantban, de mivel egyenesen a fájdalomközponthoz csatlakozik, képes rá, hogy átvágja a drogok kábulatködét. Eltartott néhány másodpercig, míg összeállt az életem, míg az életrajzom jéghegyei átúsztak a ködön: ki vagyok, hol vagyok, mit csinálok itt, és ki ébresztett fel.
Hiro hangja a csontvezető implanton keresztül reccsent a fejembe:
– A francba, Toby! Tudod mit művelsz a fülemmel, amikor így üvöltesz?
– Tudod, hogy mennyire érdekelnek a füleid, Dr. Nagashima? Annyira se, mint egy...
– Most nincs idő a szerelmi vallomásokra, fiú. Dolgunk van. De mik ezek az ötven millivoltos kábulathullámok, amik a halántékodból erednek, mi? Kevertettél valamit a lentiekkel, hogy színesebbé tedd az életedet?
– Bedilizett a műszered, Hiro. Még neked is elment az eszed. Csak aludni akartam. – Visszarogytam a függőágyba, és megpróbáltam magamra húzni a sötétséget, de képtelen voltam megszabadulni Hiro hangjától.
– Sajnálom haver, ma szolgálatban vagy. Egy órával ezelőtt visszaért egy hajó. A légzsilip-csapat már kiment. Lefűrészelik a reaktorhajtóművet, hogy a hajó beférjen a kapun.
– Ki jött?
– Leni Hofinannstahl, Toby. Német fizikokémikus. – Hiro várt, míg felhördültem. – Szabályos hústömeg.
Csodálatos szakzsargont fejlesztettünk ki magunknak: Hiro szavai azt jelentették, hogy a visszatérő hajó medikai telemetrikája aktív és van benne egy (azaz 1) meleg test, melynek pszichológiai státusza egyelőre ismeretlen. Lehunytam a szememet és hintázni kezdtem a sötétben.
– Mivel te vagy a végrehajtó, neked kell kimenned a hajóhoz. A nő szakterülete ugyanaz, mint Tayloré, de Taylor épp távol van.
Mindent tudtam Taylor távollétéről. A mezőgazdasági silóban volt, és amitriptylinnel teletömve aerobic gyakorlatokat végzett, hogy megvívja soron következő csatáját az akut depresszió ellen. Ez az egyik hátránya, ha az ember végrehajtó. Sehogy sem jövünk ki Taylorral. Furcsa, de mindig így van, ha két fickó pszichoszexuális beállítottsága ennyire egyforma.
– Hé, Toby, te honnan szerzed a drogot? – A kérdés már-már szertartásosnak számított. – Charmiantól?
– Anyádtól. – Hiro nagyon jól tudta, hogy Charmiantól.
– Kösz, Toby. Öt percen belül gyere az Éden-lifthez, különben érted küldöm azokat az orosz ápolókat. A férfiakat.
Csak lengedeztem a függőágyamban, és eljátszottam a „Toby Halpert helye az Univerzumban” című játékot. Nem vagyok egoista; a Napot állítottam a középpontba. Az égitestet, a nappal gömbjét. Körülötte pici golyókat keringtettem – a mi lakályos kis naprendszerünk bolygóit. Aztán egy bizonyos helyre, a Mars pályája felé tartó vonal első egynyolcadát jelölő L-5 fix pontra felfüggesztettem egy vastag fémhengert, a Ciolkovszkij-1, a Munkások Paradicsoma méretarányos modelljét. A Ciolkovszkij-1 különben a Föld és a Hold között, a két gravitációs mező metszéspontjában áll, de szükségünk van a fényvitorlára a húsztonnányi, hatszög alakú, tíz kilométer átmérőjű alumínium lemezre, hogy a helyünkön maradjunk. Ennek a vitorlának a segítségével hagytuk el a Föld pályáját, és most ez a horgonyunk. Arra használjuk, hogy lerögzítsük magunkat a fotonáramlathoz és egy helyben maradjunk amellett a pont – vagy szingularitás – mellett, amit egyszerűen csak Országútnak nevezünk.
A franciák le metrónak, földalattinak nevezik, az oroszok folyónak, de a földalatti szó nem fejezi ki a távolságot, a folyó pedig az amerikaiak számára nem hordozza magában ezt a magányérzetet. Nevezhetnénk Tovjevszkij-féle koordinátáknak is, ha nem baj, hogy Olgát is megemlítjük. Olga Tovjevszkijt, a Szingularitások Asszonyát, az Országút védőszentjét.
Hiro nem bízott benne, hogy egyedül is fel tudok kelni. Nem sokkal azelőtt, hogy az orosz szanitécek megérkeztek, távirányítással felkapcsolta a kabinom lámpáit és hagyta, hogy pár másodpercig villogjanak, mielőtt merev fényüket rávetették Szent Olga képeire, amiket Charmian ragasztott ki a hajófalra. Több tucatnyi, újságokból és magazinokból kivágott kép volt kitéve. Ő a mi védőszentünk, az Országutak Asszonya.

 

Olga Tovjevszkij vezérőrnagy, a szovjet űrfegyvernem e rangban egyetlen nőtagja magányosan repült a Mars felé egy átalakított Aljut-6-osban. A modifikációk lehetővé tették, hogy magával vigye egy új légtisztító prototípusát, amit a Szovjetunió marsi orbitális laborának, négyfős személyzetének kellett letesztelnie. A Ciolkovszkijról távvezérléssel is könnyen irányíthatták volna az Aljutot, de Olga szerette volna lecsökkenteni a küldetés időtartamát. A parancsnokai rengeteg munkát adtak neki, amit útközben kellett elvégeznie.
Többek között megbízták egy alacsony prioritású szovjet-ausztrál tudományos együttműködés keretében elvégzendő kísérlethez tartozó hidrogénhullámsávú rádiócsóvasugárzó kezelésével. Olga tudta, hogy az ő szerepe ezekben a kísérletekben nem több, mint egy standard időzítő szerkezeté, de lelkiismeretes tiszt volt, és az előírt időben mindig megnyomta a megfelelő gombokat.
Barna haját hátrafogta és egy háló alá szorította – valahogy úgy nézhetett ki, mint a Pravda idealizált űrmunkás kámeája, mindkét nem tagjai közül a legfotogénebb kozmonauta. Újra az Aljut kronométerére pillantott és a gombok fölé emelte a kezét, amikkel elindíthatta a következő csóvát. Tovjevszkij vezérőrnagy nem tudhatta, hogy közeledik az űrnek ahhoz a pontjához, amit később Országút néven fognak emlegetni.
Ahogy a hat megfelelő gomb lenyomásával beírta az aktiválójelsorozatot, az Aljut megtette az utolsó néhány kilométert és 140 megahertzen, a hidrogénatom továbbítási frekvenciáján kilökte magából az összpontosított rádióenergiát. A Ciolkovszkij rádióteleszkópja vette a jelet és továbbította a geoszinkronikus szatellitekre, amik aztán lesugározták az Ural déli részén és az új Dél-Walesben felállított állomásokra. Az Aljut rádióképét 3,8 másodpercig eltakarta a csóva utóképe.
Mire az utókép eltűnt a Föld monitorairól, az Aljutnak nyoma veszett.
Az Uralban egy középkorú grúz technikus elharapta kedvenc tajtékpipája szárát. Új Dél-Walesben egy fiatal fizikus olyan vadul püfölte a monitorát, mint egy feldühödött flipperjátékos, amikor a géptől TILT-et kap.
A lift, ami rám várt, hogy felvigyen az Édenbe, úgy nézett ki, mint egy Bauhaus múmiakoporsó egy hollywoodi filmen: szűk, függőlegesen álló, áttetsző fedelű szarkofág volt. Mögötte egyforma konzolok álltak, mint egy tankönyvben a végtelenben egymás felé tartó egyeneseket illusztráló vonalak. A sorok között szokás szerint ott ügyködtek a sárga bohóckezeslábast viselő technikusok. Megláttam Hirót; kék farmer volt rajta, gyöngyházpatentos, nyitott cowboyinge alá egy megfakult UCLA melegítőfelsőt vett. Annyira belemerült a monitorfalon örvénylő jelek tanulmányozásába, hogy nem vette észre. Más sem.
Szóval, csak álltam ott és bámultam felfelé a mennyezetre, az Édenszint fenekére. Nem nagyon tetszett. A mi két hengerünk tulajdonképpen két egymásba rakott henger. Idelent – axiális rotációval hozzuk létre a saját „lentünket” – a külsőben vannak a ténykedésünkhöz szükséges hétköznapi dolgok: a hálótermek, a kávézók, a légzsilipfedélzet, ahol beeresztjük a visszatérő hajókat, a kommunikációs központ és a Kórház, amit – nagyon vigyázok rá – sohasem szeretnék közelről megismerni.
Az Éden, a belső henger, ennek az egész helynek a valószínűtlenül zöld szíve, a hazatárás Disney-álma, az információéhes világgazdaság falánk füle. Innen pulzálnak haza a Földre a folyamatos adatáramlatok, a transzgalaktikus pletykák, híresztelések és jóslatok. Régebben sokszor előfordult, hogy amikor mozdulatlanul feküdtem a priccsemen, éreztem az adatok nyomását; éreztem, hogy keresztülkígyóznak azokon az izmokhoz hasonló, duzzadó és pattanásig feszült csatornákon, amiket a falak mögé képzeltem, amik bármelyik pillanatban begörcsölhettek és összezúzhattak engem. Aztán beköltözött hozzám Charmian, és miután beszéltem neki erről a félelmemről, csinált ellene valami varázslatot, és felrakta a falra a Szent Olga ikonokat. A nyomás ezután megenyhült, majd elenyészett.
– Hozzád kötünk egy tolmácsot, Toby. Ma reggel szükséged lehet némettudásra. – Szárazra modulált sztatikus hangja homokként csikorgott a koponyámban. – Hillary...!
– Vonalban vagyok, Dr. Nagashima – mondta egy kristálytiszta BBC-hang. – Ugye tud franciául, Toby? Hofmannstahl franciául és angolul beszél.
– Ne foglalkozz velem ennyit, Hillary. Akkor dumálj, amikor kérdezlek, megértetted?
Hillary hallhatása újabb réteg volt a komplex és folyamatos sztatikus sistergésben. Hiro két tucatnyi konzolon keresztül dühösen rámvillantotta a szemét. Elvigyorodtam.
Megkezdődött: jött a lelkesedés, az adrenalinömleny. Az altató utolsó gomolyagain keresztül is éreztem. Egy sima, szőke arcú, szörfös kinézetű srác besegített az overallba.
Az overall büdös és új-régi volt; gondosan megkoptatták és átáztatták szintetikus izzadtsággal, meg műferomonnal. A két ujját csuklótól vállig címkék borították – a legtöbb céglogó volt, egy nemlétező Országúi-expedíció támogatóinak jelei. A vállaimon egy-egy, a többinél jóval nagyobb matrica volt: a főtámogató emblémája – azé a cégé, ami állítólag elküldte a HALPERT, TOBY nevű fickót, hogy randevúzzon a csillagokkal. A szívem fölött skarlátvörös nylon nagybetűkkel felírt név legalább valódi volt. Az enyém.
A szörfös srácnak olyan standard-nett kinézete volt, amit én mindig a CIA fiatal ügynökeivel kapcsolok össze, de a névszalagján a NEVSZKIJ név cirill betűkkel is fel volt írva. Akkor biztos KGB-s. Nem volt ciolnyik, nem mozgott olyan lazán, mintha eltöltött volna húsz évet az L-5-ös bázisunkon. Tipikus moszkvai volt, udvarias, jegyzettömb-pipálgató, de valószínűleg nyolc különböző módját ismerte, hogy lehet valakit megölni egy összecsavart újsággal.
Nekiláttunk a drogok és a zsebek szertartásának. A srác benyomott egy, valamelyik új eufóriahallucinogénnel megtöltött fecskendőt a bal csípőnél levő zsebbe, majd hátralépett és kipipálta a tételt a jegyzettömbjén, amin az előtte álló overallos fickó olyasmi volt, mint egy céltábla az éleslövészeten. A derekára láncolt dobozkából kivett öt gramm ópiumot. Ennek a csomagnak találtam rajta egy zsebet. Pipa. Tizennégy zseb. A kokain volt az utolsó tétel.
Amikor az orosz befejezte, Hiro hozzám lépett.
– Lehet, hogy a nőnek van egy-két kemény szere, Toby. Ne felejtsd el, fizikokémikus. – Furcsa volt akusztikusan is hallani a hangját, úgy, hogy nemcsak az implant által kiváltott csontvibráció volt.
– Odafent minden kemény, Hiro.
– Azt hiszed, én nem tudom? – Ő is érezte a különleges zsongást, amit én. Nem igazán tudtunk egymás szemébe nézni. Mielőtt a zavarunk elmélyülhetett volna, Hiro megfordult és felfelé tartott hüvelykujjai odaintett az egyik sárga bohócnak.
Két bohóc besegített a Bauhaus-koporsóba. Ahogy a fedél sziszegve, egy óriás sisakjának arclemezeként lezárult, hátraléptek. Elkezdtem emelkedni fel az Éden és a Leni Hofmannstahl nevű idegen felé. Rövid út volt, de úgy tűnt, örökké tart.

 

Olga, az első stopposunk, az első, aki a hidrogén hullámhosszán meglépett, két évvel később tért haza. Tyuratamban, Kazahsztánban egy szürke téli reggelen tizennyolc mágnesszalagon rögzítették a visszatértét.
Ha egy vallásos ember – olyan, aki ért a filmgyártáshoz – látta volna az űrben azt a pontot, ahol az Aljut két évvel korábban eltűnt, bizonyára úgy látta volna, hogy Isten az űr hátterére egyszer csak rámontírozza a hajót. Az Aljut úgy villant vissza a mi terünkbe és időnkbe, mintha egy amatőrfilmes pocsék effektje lenne. Ha a földiek egyetlen hetet késlekedtek volna, már nem kaphatták volna el Olgát – a Föld tovább forgott volna, eltávolodik Olgától, aki menthetetlen belesodródik a Napba. Ötvenhárom órával Olga visszatérése után egy Kurtz nevezetű, páncélszkafanderba bújtatott ideges önkéntes keresztülmászott az Aljut légzsilipjén. Kurtz keletnémet volt, az űrorvoslás specialistája. Imádta az amerikai cigarettákat; majd elepedt egyért, miközben kinyitotta a légzsilipet, elmászott a hatalmas, háromszögletű légtisztító mellett, és egy állmozdulattal bekapcsolta a sisakrefletorát. Két év telt el, de az Aljut tele volt belélegezhető levegővel. Amikor keresztülpasszírozta a szkafanderét egy folyosón, és belépett az irányítókabinba, a jókora sisak ikerreflektorainak fénysugaránál Kurtz meglátta a saját mozdulatainak hatására a levegőbe rianó apró vér- és hányáscsöppeket.
Aztán megtalálta a nőt.
Olga a navigációs pult fölött lebegett. Meztelen volt, teste görcsös magzatpózba merevedett. Szemei nyitva voltak, de valami olyasmire meredtek, amit Kurtz nem láthatott. Kőkeményen ökölbe szorított kezei véresek voltak, barna haja hínárként lebegett az arca körül. Szétverte a rádióadót. Kurtz nagyon lassan és nagyon óvatosan átlökte magát a vezérlőpult fehér billentyűzete fölött, és a navigációs monitorhoz rögzítette szkafanderét. Deaktiválta a szkafander jobb karját; az egység, mint két, magukat virágszirmoknak álcázó harapófogó automatikusan szétnyílt és levált. Kurtz kinyújtotta szürke sebészkesztyűbe bújtatott kezét, majd olyan szelíden, amennyi re csak tőle tellett, kifeszített Olga bal kezének összeszorított ujjait.
Semmi.
Amikor Kurtz a jobb öklöt is kinyitotta, valami kiesett Olga kezéből, és lassan, néhány centiméterre a férfi szintetikus kvarc arclemezétől elsodródott. A tárgy olyan volt, mint egy tengeri kagyló.
Olga hazatért, de kék szemeibe soha többé nem tért vissza az élet. Természetesen megpróbálták feléleszteni, de minél jobban erőlködtek, Olga annál vékonyabb lett. Az emberek tudásszomja végül azt eredményezte, hogy a mártírhalált halt Olga felbecsülhetetlen értékű relikviái egész szövetkönyvtárakat töltöttek meg. Még soha, egyetlen szentet sem szabdaltak fel ilyen aprólékosan: Olga egyedül a pleszetszki laboratóriumokban több, mint kétmillió, gondosan katalogizált és megszámozott szövetminta formájában volt jelen.
A kagylóval már nagyobb volt a kutatók szerencséje. Az exobiológia hirtelen riasztó problémával találta szemközt magát: az egy egész héttized gramm súlyú, bonyolult és magasrendű biológiai információhalmaz kétségtelenül földönkívüli eredetű volt. Olga kagylója létrehozott egy vadonatúj tudományágat, aminek egyetlen célja volt: Olga kagylójának tanulmányozása.
A kagylón végzett elsődleges vizsgálatok után két dolog volt biztos: az, hogy ismeretlen bioszférában jött létre, s az, hogy mivel a naprendszeren belül a Földön kívül nem akad egyetlen bioszféra sem, egy másik naprendszerből kell származnia. Olga eljutott a kagyló származási helyére, vagy valamilyen módon kapcsolatba került vele... esetleg valami olyasmivel, ami képes vagy valamikor képes volt elhagyni azt.
Egy speciálisan felkészített Aljut-9-esen felküldtek egy Grosz őrnagy nevezetű férfit a Tovjevszkij koordinátákhoz. Groszét egy másik hajó is követte.
Amikor Grosz beindította a huszadik, s egyben utolsó hidrogéncsóvát, a hajója eltűnt. A megfigyelőhajó rögzítette az eseményt és várt. Kétszázharmincnégy nap múlva Grosz visszatért. A megfigyelők idő közben szünet nélkül tanulmányozták a szektort, kétségbeesve kerestek valami rendellenességet; valamit, ami köré fel lehetett volna építeni egy elméletet. Semmit sem találtak, csak Grosz hánykolódó hajóját. Mielőtt a megfigyelők kimenthették volna, Grosz öngyilkosságot követett el. Ő lett az Országút második áldozata.
Miután az Aljutot visszaterelték a Ciolkovszkijra, rá kellett döbbenniük, hogy a felvevő egység semmit sem rögzített. Valamennyi berendezés hibátlan volt, de semmi sem működött. Grosz testét lefagyasztották, és az első siklóval levitték Pleszetszkbe, ahol a bulldózerek már ásták az új földalatti komplexum alapjait.
Három évvel később, egy nappal azután, hogy elvesztették a hetedik kozmonautájukat, Moszkvában megszólalt a telefon. A hívó bemutatkozott: az Amerikai Egyesült Államok Központi Hírszerző Hivatalának igazgatója volt. Közölte, hogy felhatalmazást kapott egy bizonyos ajánlat megtételére: bizonyos feltételek teljesítése esetén a Szovjetunió igénybe veheti a nyugati pszichiátria legnagyobb elméit. A CIA-nak tudomására jutott, folytatta az igazgató, hogy a Szovjetunió éppen nagy hasznát látná efféle segítségnek.
Kitűnően beszélt oroszul.

 

A csontfón sztatikus zöreje olyan volt, akár egy tudatküszöb alatti homokvihar. A szűk aknában a lift keresztülkúszott az Éden padlóján. Számolgatni kezdtem az egymástól két méterre világító kék lámpákat. Az ötödik lámpa után a sötétség és mozdulatlanság várt.
Az Országút ál-hajójának üreges vezérlőkonzolába rejtve úgy vártam a liftben, mint egy gyerek-krimiben a könyvszekrény mögötti rejtett kamrában a Titok. A hajó tiszta propaganda volt, egy álca, mint a papírmasé-hegy tetejére ragasztott bajor házikó a vidám parkban – szép próbálkozás, de tulajdonképpen felesleges. Ha a visszatérők egyáltalán szóbaállnak velünk, kérni fognak valamit cserébe; a kiagyalt sztorijaink és a propagandánk itt nem sokat ér.
– Minden tiszta – mondta Hiro. – Senki sem lebzsel a közeledben.
Reflexszerűen megdörzsöltem a bal fülem mögötti sebhelyet: ezen a ponton hatoltak belém, hogy betegyék a csontfónt. Az álkonzol egyik oldala kinyílt és beeresztette az Éden szürke hajnalfényét. A másik hajó berendezése ismerős volt, ugyanakkor idegen is – olyan, mint az ember saját lakása, ha egyheti távollét után hazatér. Amióta utoljára idefönt voltam, az egyik új brazíliai borostyán átkígyózott a bal oldali megfigyelőablakon, de úgy láttam, ezen kívül semmi nem változott.
A biológusok gyűlésein nagy harcok voltak a borostyán miatt. Az amerikai ökológusok üvöltözve emlegették a nitrogénhiányt. Az oroszok, amióta rákényszerültek, hogy az amerikaiak segítségét kérjék a Ciolkovszkij1 biotikai programjának kidolgozásában, nagyon érzékenyek a biodesign-ra. Átkozott egy probléma volt a hidrofónikus gabonát pusztító rothadás; az oroszok szokás szerint szuperpontosan megterveztek mindent, de mégsem tudtak létrehozni egy működőképes ökológiai rendszert. Fokozta a bosszúságukat, hogy ez a kezdeti kudarcuk vezetett ahhoz, hogy most mi is itt vagyunk velük. Irritálja őket a dolog, ezért nem voltak hajlandóak lemondani a brazil borostyánról – meg másról sem, ami okot adhat nekik arra, hogy vitatkozzanak velünk. Én szeretem ezt a borostyánt: szív alakú levelei vannak. Ha megdörzsölöm valamelyik levelet, fahéjillatot áraszt magából.
A hajóablak előtt álltam és figyeltem, ahogy az Édenbe beszivárgó, visszaverődő napfényben alakot ölt a tisztás. Az Éden standard időszámítás szerint funkcionál; a hatalmas Mylar-tükrök úgy forognak valahol kint a vákuumban, hogy mindig a greenwich-i időszámítás szerint legyen reggel. A fák közül madárdalkonzerv szólt. A madarak szenvednek a valódi gravitáció hiányától. Igazi madarak nem lehetnek velünk, mert beleőrülnének, ha megpróbálnának ellenállni a centrifugális erőnek.
A legszembeötlőbb az, hogy az Édenhez valóban illik a neve. Buja növényzet, hűvös levegő, fény, a hosszú fűben virágok tarkállnak. Az ember egészen jól érezheti itt magát, ha nem tudja, hogy a legtöbb fa mesterséges, vagy nem sejti, hogy mennyi munkát igényel, hogy a tavakban meglegyen a kékeszöld algák és a diatom-algák közötti egyensúly. Charmian mindig azt mondogatja, hogy ő sokszor arra vár, hogy Bambi kibotladozzon a fák közül, Hiro pedig azt állítja, hogy pontosan tudja, hány Disney-mérnök tett titoktartási esküt a nemzetbiztonsági törvény értelmében.
– Adástöredékeket fogtunk Hofmannstahltól – mondta Hiro. Szinte magában beszélt, működésbe lépett az irányító-végrehajtó gestalt, de tudtam, hamarosan elveszítjük a közvetlen kapcsolatot. Adranalinszintem lecsökkent.
– Semmi összefüggő. Schöne Maschine meg ilyesmi... Gyönyörű gép. – Hillary biztos azt hitte, nyugodtan beszél, de tévedett.
– Nem érdekel. Csak semmi reménykedés, rendben? Lazán menjünk be. – Kinyitottam a zsilipkaput és mélyen beszívtam az Éden levegőjét. Olyan volt, akár a hűs fehérbor. – Hol van Charmian?
Hiro felsóhajtott: lágy statikaszellőt hallottam.
– Charmiannak az ötös számú tisztáson kell lennie. Egy chileit pátyolgat, aki három napja ért haza... Nem, mégsem ott van. Hallotta, hogy felmész. A ponty-tónál vár rád. Önfejű kurva – tette hozzá.

 

Charmian kavicsokat hajigált a nagyfejű kínai pontyok közé. Egyik füle mögött egy csokor fehér virág volt, a másik mögött egy szál gyűrött Marlboro. A lába meztelen volt és sáros: combközépben levágta az overall szárát. Fekete haját lófarokban fogta hátra.
Először egy partin találkoztunk, kint az egyik hegesztőcsarnokban. Az üreges fémgömbben részeg hangok visszhangzanak – házi készítésű vodka nullgravitáción. Valaki hozott egy zacskó vizet. Kiöntött belőle kétmaréknyit és gyakorlott mozdulatokkal labdává gyúrta. Régi viccek a vizelésről. De zéró génél én könyörtelen vagyok. Átdugtam rajta a kezem, valahányszor felém jött. Kiráztam a hajamból vagy ezer kis ezüstös golyót, pofozgatni kezdtem őket, a mellettem lebegő nő pedig nevetve, lassan szaltózni kezdett. Magas, vékony, feketehajú lány volt. Bő, húzózsinóros nadrágot viselt – olyat, amilyet a turisták szoktak hazavinni a Ciolkovszkijról –, meg egy kelleténél három számmal nagyobb, fakó NASA-pólót. Egy perccel később már arról beszélt, hogy falmászott a tinédzser ciolnyikokkal és arról, hogy milyen büszkék voltak a kóróra, amit a kukoricatartályban nevelgettek. Egészen addig nem jöttem rá, hogy ő is végrehajtó, míg Hiro be nem kapcsolt és ránk nem szólt, hogy vége a bulinak.
Charmian egy héttel később beköltözött hozzám.
– Egy perc, oké? – Hiro csikorgatta a fogait. Iszonyatos hang volt. – Egy. Uno. – Aztán eltűnt, kilépett, talán nem is hallgatózott.
– Mi a helyzet az ötös tisztáson? – Leguggoltam a lány mellé és kerestem magamnak egy pár kavicsot.
– Semmi különös. Egy időre magára kellett hagynom a pasit. Belőttem egy kis drogot. A tolmácsom mondta, hogy felfelé indultál. – Charmian texasi akcentussal beszél: a sár az ő szájából szarnak hangzik.
– Azt hittem, beszélsz spanyolul. A fickó chilei, igaz? – Belöktem egy kavicsot a tóba.
– Mexikóiul beszélek. A kulturhéják azt mondták, a pasinak tetszeni fog az akcentusom. Még szerencse. Különben mikor gyorsan beszél, alig értem, amit mond. – Az egyik kavicsa követte az enyémet, és vízgyűrűket kavarva alámerült. – És mindig gyorsan beszél. – Egy nagyfejű ponty közelebb úszott és megnézte, hogy lehet-e enni Charmian kavicsát. – Nem fog rendbejönni. – Nem nézett rám. A hangja tökéletesen közömbös volt.
– A kis Jorge-nak nem fog sikerülni.
Kiválasztottam a kavicsaim közül a legkövérebbet és megpróbáltam vele végigkacsázni a tavacskát, de elsüllyedt. Minél kevesebbet tudok a chilei Jorge-ról, annál jobb. Elég annyi, hogy élt – beletartozott a tíz százalékba. A veszteségi százalék húsz körül van. Öngyilkosság. Az élő húshalmok hetven százaléka a Kórházba kerül: ők a magatehetetlenek, a motyogó dilisek, a tökhülyék. Charmian és én a maradék tíz százalékkal foglalkozunk.
Ha az első visszatérők csak kagylóhéjakat hoztak volna magukkal, nem hiszem, hogy létezne az Éden. Az Édent azután építették, hogy az egyik visszatérő, egy halott francia – egy olyan kissrác paródiája, aki ingyen menetet nyert a körhintán –, egy húsz centis, mágnesesen kódolt acélgyűrűt szorongatott a kezében. Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hol vagy hogyan jutott hozzá, de ez a gyűrű volt a rák Rosetti-köve. Szóval nevezetes időket élünk. Olyan dolgokat tudunk összeszedni idekint, amikhez talán ezer évnyi kutatómunka során sem jutnánk hozzá. Charmian szerint olyanok vagyunk, mint azok a csóró faszfejek azokon a szigeteken, akik egész életüket leszállópályák építésével töltik, hogy a nagy ezüstmadarak visszatérjenek hozzájuk. Charmian szerint a „felsőbbrendű” civilizációval való kapcsolat valami olyasmi, amit az ember még a leggyűlöltebb ellenségének sem kíván.
– Elgondolkodtál már azon Toby, hogy hogy találták ki ezt az egészet? – Belehunyorgott a napfénybe, ami kelet felől végigömlött a hengeres, látóhatár nélküli zöld világunkon. – Összeszedték valamennyi nagymenőt, az elitet, leültették őket egy eredeti műrózsafa asztal mellé egy szabványos Pentagon-szobában, mindegyik elé tettek egy üres jegyzettömböt, meg egy vadonatúj, az alkalomra speciálisan kihegyezett ceruzát. Mindenki ott volt: a freudisták, a jungisták, az adleristák, ahogy te neveznéd őket: a vézna kis patkányemberek. És mindegyik szemétláda tudta a szíve mélyén, hogy most az egyszer mindent bele kell adnia. Nemcsak egy adott irányzatot kell képviselniük, hanem az egész szakmát. Ott volt a nyugati pszichiátria krémje... és semmi sem történt. Az emberek holtan pottyantak vissza az Országútról, jobb esetben nyálaztak és versikéket kántáltak. Ezek maximum három napig maradtak életben, egyetlen szót sem nyögtek ki, aztán lelőtték magukat, vagy katatóniásak lettek. – Kivett az övéből egy kis zseblámpát, véletlenül megrepesztette a plasztiktokot, és kivetette a parabolikus lencsét. – A Kreml üvölt, a CIA bedilizik. Ráadásul ott vannak a multik, akik az egészet vissza akarják csinálni. „Halott űrhajósok? Egyetlen adat sincs? Ez nem üzlet, barátom!” A szuperagyak aztán idegesek lesznek, amíg végül az egyik vigyorgó berkeley-i hülyének eszébe jut valami: „Hé, miért nem tesszük ezeket az embereket egy gyönyörű helyre, miért nem adunk nekik egy rakás jó drogot, miért nem adunk melléjük valakit, akinek mindent elmondhatnak?” – Charmian felnevetett és megrázta a fejét. A lencsével összegyűjtötte a nap sugarait és meggyújtotta a cigarettáját. Gyufát nem szoktunk kapni; a tűz felboríthatja az oxigén-széndioxid egyensúlyt. Parányi szürke füstcsík emelkedett fel kavarogva a fehéren izzó gyújtópontból.
– Oké – mondta Hiro – Ez volt az egy perc. – Az órámra néztem; kábé három perc telt el.
– Sok szerencsét, kicsim – mondta a lány kedvesen, miközben a cigarettájával ügyködött. – Szerencsés utat!

 

A fájdalom ígérete. Mindig itt van. Az ember tudja, hogy mi fog történni, csak azt nem, pontosan mikor vagy pontosan hogyan. Megpróbálsz belekapaszkodni, rázod a sötétben. De ha legyűr a fájdalom, nem funkcionálsz. Van egy vers, amit Hiro szokott idézgetni: Taníts meg minket a törődésre és arra, hogy ne törődjünk semmivel.
Olyanok vagyunk, mint az intelligens házilegyek, amik a nemzetközi repülőtéren kószálnak össze-vissza; némelyikünknek sikerül felröppennie egy Londonba vagy Rióba tartó gépre, némelyikünk talán túléli az utazást és visszatér. „Hé”, mondja erre a többi légy, „mi történik azon az ajtón túl, mit tudnak azok, amit mi nem tudunk?” Az Országút szélén minden emberi nyelv érthetővé válik – talán csak a sámánok nyelve nem, meg a kabalistáké, az angyaloké, a szenteké és a démonoké. Az Országútnak megvannak a maga törvényei. Néhányat már megtanultunk, és ez legalább fogódzót jelent a számunkra.
Első Törvény: Utazásonként egy személy. Csapatok, párok nem vehetnek részt rajta.
Második Törvény: A mesterséges intelligenciák sem vehetnek részt az utazáson. Bármi is van odakint, nem fog megállítani egy okos gépet, legalábbis olyanokat nem, amiket mi tudunk építeni.
Harmadik Törvény: A felvevőberendezésekkel csak a helyet foglalod – soha semmit sem rögzítenek.

 

Szent Olga kalandja után az orvostudományban több tucat új irányzat jött létre; a minden addiginál bizarrabb és elegánsabb eretnekek mind azt remélték, be tudnak törni a nagyok közé. Aztán mind elhullottak, egyik a másik után. Az Éden éjszakáinak suttogó csendjében az ember el tudja képzelni, hogy hallja a széttörő paradigmák reccsenését; hallja, ahogy a teóriák szilánkjai csillámló porrá zúzódnak, ahogy valamelyik elismert okostojás életműve történelmi lábjegyzetté redukálódik; és közben hallja a sérült utazók értelmetlen gagyogását a sötétben.
A legyek a repülőtéren felszállnak a gépekre. A legyeknek tilos kérdéseket feltenniük; a legyek jobban teszik, ha nem akarják meglátni a NAGY KÉPET. Ha mégis megpróbálják meglátni, ha túl sokszor próbálkoznak, lassan, de biztosan kivirágzik bennük a paranoia: sötét mintákat látnak éjszakánként a falakon; olyan mintákat, amik megszilárdulhatnak és őrültté vagy vallássá válhatnak. Az okos legyek előállnak a Fekete Doboz elmélettel: a Fekete Doboz a szent metafora: az Országút minden őrült egyenletben x marad. Nem kellene foglalkoznunk az Országúttal, sem azzal, aki létrehozta. Inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy mit teszünk bele a Dobozba, és mit veszünk ki belőle. Vannak dolgok, amiket végigküldünk az Országúton (egy Olga nevű nőt, a hajóját meg azt a rengeteg embert, aki utánuk következett), és vannak, akik visszatérnek hozzánk (egy őrült nő, egy kagylóhéj, tárgyak, egy idegen technika szilánkjai). A Fekete Doboz elmélet hívei biztosak benne, hogy az elsődleges feladatunk az, hogy optimalizáljuk ezt a cserét. Itt vagyunk kint, hogy lássuk, megérte-e kiküldeni a kísérleti alanyainkat. De bizonyos dolgok egyre nyilvánvalóbbak. Az egyik az, hogy nem mi vagyunk az egyedüli legyek, akik megtalálták az egyik repülőtérre vezető utat. A tárgyak, amiket összegyűjtöttünk, legalább fél tucat egészen különböző kultúrából származnak. Charmian úgy hívja őket, hogy a „többi stoppos”. Olyanok vagyunk, akár egy csapatnyi patkány egy teherhajó gyomrában: cserélgetjük a csecsebecséinket a más kikötőkből származó patkányokkal, és közben éles fényekről és a nagyvárosokról álmodunk.
Egyszerűsítsük le a Bent és a Kint fogalmát. Leni Hofmannstahl Kint van.

 

A hazatérő Leni Hofmannstahlt a hármas számú tisztáson, a Boldogok Szigetén helyeztük el. Lekuporodtam egy aprólékosan kidolgozott műjuharfacsemete-ligetben, és végignéztem a nő hajóján. Eredetileg úgy nézett ki, mint egy szárny nélküli szitakötő; karcsú, tízméteres hasában volt a reaktorhajtómű. Most, hogy eltávolították róla a hajtóművet, olyan volt, mint egy tejfehér lárva; még a lárvaszemek is megvoltak rajta: a szokásos és használhatatlan szenzor- és műszerfürtök. A tisztás közepén, enyhe ívű emelkedőn hevert, egy különlegesen kiképzett dombocskán, amire mindenféle formájú hajót rá lehetett helyezni. Az újabb hajók kisebbek voltak, olyanok, mint a Grand Prix mosógépek: mindenből a lehető legkevesebb volt rajtuk, egyáltalán nem látszottak felderítőhajónak. Hústömeg-szállítók voltak.
– Nem tetszik – mondta Hiro. – Ez valahogy nem tetszik. Valami nem stimmel vele... – Valószínűleg önmagával beszélgetett, de közben majdnem azonos volt velem, aki szintén magammal beszéltem. Ez azt jelentette, hogy az irányító-végrehajtó gestalt majdnem működőképes volt. A szerepembe zárva nem voltam az Éden éhes füle, egy különleges vevőkészülék, ami összeköttetésben van néhány még különlegesebb orvossal. Amikor a gestalt bekattan, Hiro és én együtt valami mássá oldódunk, valami olyasmivé, amit még akkor sem ismerünk be egymás előtt, amikor megtörténik. A kapcsolatunk klasszikus freudi rémálmokat eredményezhet. Viszont megtudtam, hogy igaza van: valami tényleg nem stimmel a hajóval.
A tisztás nagyjából kör alakú volt. Annak kellett lennie: tizenöt méteres, kerek nyílásnak az Éden padlójában, mely alpesi minilegelőnek álcázott hengeres liftet rejt. A technikusok már leszedték Leni hajtóműveit, kilökték a hajót a külső hengerbe, leeresztették a rétet a légzsilipfedélzetre, azután a hatalmas, fűvel és fával borított lemezen felemelték a hajót az Édenbe. Műszereikkel elvakították a szenzorokat és lezárták a nyílásait, meg a zsilip kapuját. Úgy kellett megrendezni a dolgot, hogy az Éden meglepetést okozzon a visszatérő űrhajósnak.
Azon tűnődtem, hogy Charmian vajon visszatért-e Jorge-hoz. Lehet, hogy főz neki valamit, talán egy halat, amit „kifogtak”, vagyis inkább ami a kezeik közé úszott a tavak fenekén levő ketrecből. Elképzeltem a sülő hal illatát, lehunytam a szemem és magam előtt láttam Charmiant, ahogy a sekély vízben tapos, csillogó csöppek csillámlanak combjain – egy hosszúlábú lány az Éden halastavában.
– Mozgás, Toby! Befelé!
A koponyám megremegett a hangerőtől. A kiképzés és a gestalt reflex közben már a rét közepére sodort.
– A francba, a francba, a francba... – Hallottam Hiro mantráját és tudtam, hogy mindennek sikerül félresikerülnie. Hillary, a tolmács éles hangon, BBC jégreccsenéssel megmagyarázott valamit a csúcssebességről meg az anatómiai táblázatokról. Hiro a távvezérlővel már kinyitotta a zsilipet, de nem várta meg, míg az magától kitárul. Beindította a hajótestbe épített hat robbanószerkezetet és az egész zsilipmechanizmust a levegőbe röpítette. Majdnem eltalált. Ösztönösen kitértem, aztán felmásztam a hajó sima oldalán, megmarkoltam a bejárat belső oldalánál lévő rudakat; a zsilipszerkezettel együtt a létra is elszállt.
Aztán mozdulatlanná dermedtem, lekuporodtam a robbantás plastique szagában, mert rámtalált a félelem – életemben először tényleg elkapott.
Már korábban is éreztem a félelmet, de csak a szele csapott meg. Most viszont hatalmas volt, akár az éjszaka; hideg és kérlelhetetlen üresség. Benne volt fajunk történelmének valamennyi búcsúzása, valamennyi halál előtti mondat, és benne volt az űr mélysége. Megremegtem tőle és nyüszíteni kezdtem. Reszkettem, rángatóztam, zokogtam. Megtanítanak rá minket, figyelmeztetnek bennünket, megpróbálják elmagyarázni, hogy az egész csak ideiglenes agórafóbia, de mi tudjuk, mi ez. A végrehajtók tudják, az irányítók nem érthetik. Még soha, egyetlen magyarázat sem közelítette meg a valóját.
Ez a félelem: a Nagy Éjszaka mutatóujja, a sötétségé, ami a Kórház fehér, szelíd gyomrába löki a motyogó elkárhozottakat. Olga ismerte meg először. Szent Olga. Megpróbált elrejteni előle minket, a rádióját marcangolta, vérző kezeivel összetörte a hajója adóit, és kérlelte a Földet, hogy eressze el, hagyja meghalni...
Hiro dühöngött, de megértette, mi történt és tudta, mit kell tennie.
Megcsapott a fájdalomáramkörrel. Kemény volt. Újra és újra végigvágott rajtam. Behajtott a hajóba. Átkergetett a félelmen.
A félelmen túl egy kabin várt, a csend, és egy nő ismeretlen szaga.
A kabin kopott volt, otthonos; az ülés matt plasztikját málló ezüstcsíkokkal fogták össze. De mintha minden magányt sugárzott volna magából. A nő nem volt ott. Aztán megláttam az őrült golyóstoll-firkákat, a jeleket, az ezernyi pici, egymásbaérő, és egymást metsző egyenest. Az ujjnyomoktól maszatos lapok szinte teljesen beborították a hátsó hajófalat.
Hiro suttogva, könyörögve rámreccsent.
Keresd meg a nőt, Toby, rajta, kérlek, Toby, keresd meg, keresd meg...
Az orvosi szobában találtam rá, a szűk folyosóról nyíló még szűkebb kabinban. Fölötte a Schöne Maschine, a műtőmanipulátor villogtatta lézerszikékkel, érfogókkal, csipeszekkel felszerelt króm-póklábait. Hillary kiborult, valami halk csatornán hisztérikusan magyarázott valamit az emberi kar felépítéséről, az idegekről, az artériákról, a taxonómiáról. Aztán felsikoltott.
Semmi sem volt véres. A manipulátor rendes gép, még zéró génél is képes tiszta munkát végezni; a vért vákuummal szívja el. A nő nem sokkal azelőtt halt meg, hogy Hiro kirobbantotta a zsilipet. A jobb karja úgy nyúlt végig a műtőasztal fehér plasztikján, mintha valami középkori rajz lenne, az izmok és a szövetek tucatnyi rozsdamentes bonctűvel kifeszítve, szép szimmetrikusan elrendezve feküdtek az asztalon. A sebészmanipulátort előrelátóan úgy programozták, hogy ne lehessen vele öngyilkosságot elkövetni, de ettől még át lehet kapcsolni, hogy robotboncnokként működjön.
A nő megtalálta a módját, hogyan bolondítsa meg a gépet. Ez általában mindenkinek sikerül, ha elég ideje van rá. Leni nyolc évet kapott.
Egy fogorvosi szék csontvázra emlékeztető csőkarosszékben ült. Tisztán láttam az overallja hátán a nyugatnémet elektronikai cég emblémáját. Megpróbáltam beszélni hozzá.
– Halott vagy, de kérlek, bocsáss meg nekünk. Azért jöttünk, hogy segítsünk rajtad. Hiro és én... Érted? Hiro ismer téged, itt van a fejemben. Ő olvasta a dossziédat, ismeri a szexuális szokásaidat, tudja, mi a kedvenc színed. Tudja, hogy mitől féltél gyermekkorodban, ki volt az első szerelmed, tudja a kedvenc tanáraid nevét. Az én feromonjaim éppen illenek mindehhez és egy egész drog-arzeál van nálam. Biztos van köztük valami, amit szeretél. És lefeküdhetünk. Lefekhetsz Hiróval és velem. Ászok vagyunk, ha hazudni kell. Kérlek! Ezt látnom kell. Nem ismersz minket, de Hiro és én együtt a tökéletes férfi vagyunk a számodra, Leni.
Alacsony, szőke nő volt; sima, egyenes szálú hajában idő előtti ősz szálak szürkélltek.
Végigsimítottam a haján és kimentem a tisztásra. Ahogy ott álltam, a hosszúszálú fű megremegett, a vadvirágok reszketni kezdtek és a rét-lift a közepén álló hajóval együtt elindult lefelé. A tisztás kicsúszott az Édenből, a napfény beleveszett a hatalmas páratömegbe, ami sötét árnyat vetett a széles légzsilipfedélzetre. Vörös overallos alakok rohantak felém. Egy piros, gumikerekes targonca éles fordulatot leírva kitért előlünk.
Nevszkij, a KGB-s szörfös a tisztás széléhez gördülő plató szélén állt. Csak akkor vettem észre, amikor egészen közel ért hozzánk.
– Vissza kell adnia a drogokat, Mr. Halpert.
Csak álltam ott, reszkettem és csurogtak a könnyeim. Nevszkij előrenyúlt, hogy rátámaszkodjam. Eltűnődtem, hogy egyáltalán tudja-e, miért van idelent a zsilipfedélzeten a vörösruhások között. De szemmel láthatólag nem érdekelte a dolog, mintha semmivel nem törődött volna – máris készenlétbe helyezte a jegyzettömbjét.
– Mindent el kell vennem öntől, Mr. Halpert.
Levetettem az overallt, összegyűrtem és átadtam Nevszkijnek. Egy zipzáras plasztikszatyorba tette, a szatyrot pedig a csuklójához láncolt kódzáras bőröndbe.
– Ne vedd be mindet egyszerre, kölyök – mondtam, aztán elájultam.

 

Késő éjszaka Charmian lehozott a kabinomba egy speciális, kemény fóliába csomagolt sötétséget. Nem olyan volt, mint a Nagy Éjszaka sötétsége, a lélegző, leskelődő feketeség, ami arra vár, hogy berántsa a stopposokat a Kórházba, amiből megszületik a félelem. Ez a sötétség olyan volt, mint a szüleid kocsijainak hátsó ülésén, egy esős estén mozgó árnyak, amikor az ember még öt éves, és biztonságban érzi magát. Amikor el kell számolnia a Nevszkijhez hasonló jegyzettömbfirkászoknak, Charmian egy kicsit mindig dörzsöltebb, mint én.
Nem kérdeztem meg tőle, hogy miért jött vissza az Édenből, és azt sem, hogy mi történt Jorge-zsal. Ő sem kérdezett semmit Leniről.
Hiro teljesen eltűnt a levegőből. Azon a délután láttam az eligazításon; a tekintetünk szokás szerint nem találkozott. Ez sem számít. Tudom, hogy vissza fog térni. Szokás szerint. Az egész csak egy rossz nap volt az Édenben, de sohasem könnyű az ilyesmi. Kemény dolog, amikor az ember először megérzi a félelmet, de mindig is tudtam, hogy a közelemben van és vár. Az eligazításon Leni diagrammjairól meg a golyóstollal felvázolt molekulaláncokról volt szó. Azokról a molekulákról, amik kapcsolókként, logikai elemekként, sőt egyfajta vezetőkként működhetnek, amik egymásra rétegződve létrehozhatnak egy hatalmas molekulát – egy parányi komputert. Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, mivel találkozott Leni odakint; valószínűleg sohasem fogjuk megismerni a részleteket. Sajnálhatjuk. Nem a miénk az egyetlen hátországi törzs, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik válaszok után nyomozunk.
A francba Lenivel, a francba azzal a franciával, a francba mindenkivel, aki ilyen hülyeségeket hord haza, akik elhozzák a rák gyógyszerét, a kagylóhéjat, a névtelen tárgyakat! Ki kényszerít rá minket arra, hogy várakozzunk, hogy megtöltsük a kórházat? Ki szabadítja ránk a félelmet?
De inkább belekapaszkodom ebbe a meleg és közeli sötétségbe, Charmian lassú lélegzésébe, a tenger ritmusába. Ha elég magasra szállók és kirepülök innen, a csontfón állandó sztatikus zörején keresztül is meghallom a tenger zúgását. Ez olyan dolog, amit mindig magunkkal viszünk, bármilyen messzire is megyünk hazulról.
Charmian megmozdult mellettem, elmormolta egy idegen nevét – egy összetört utazóét, akit már rég elnyelt a Kórház. Charmian tartja a rekordot: két hétig tartotta életben a fickót, aki végül kivájta a saját szemeit. Charmian akkor sikoltozott, és úgy kaparta a lift plasztik ajtaját, hogy letörtek a körmei. Leszedálták.
Mindannyiunkban megvan az őrjítő vágy, hogy visszatérjünk az Édenbe. Mindannyian ugyanazt tesszük: hetekig fekszünk kis hajóinkban, várva, hogy az Országút magába szippantson minket. És amikor az utolsó csóváinkat is útnak eresztjük, visszavontatnak minket ide. Vannak emberek, akiket nem visznek el. Senki sem tudja, hogy miért nem, de mindenkinek csak egy próbálkozása van. Soha senkinek nem adatik meg második lehetőség. Azt mondják, túl drága, de valójában a csuklóidon levő kötést nézik: túl értékes vagy, felhasználhatnak mint végrehajtót. Nem számít, hogy ki akartad nyírni magad, mondják, az ilyesmi mindenkivel megtörténhet. Tökéletesen érthető: mélységesen egyedül érezted magad. De én menni akartam. Charmian is. Ő pirulákkal próbálkozott. De visszahoztak minket, egy kicsit átneveltek, megváltoztatták az akaratunkat, belénk ültették a csontfónokat és párul adtak mellénk egy-egy irányítót.
Olga biztos tudta. Biztos látott mindent, megpróbált visszatartani minket attól, hogy megtaláljuk a kifelé vezető utat, ahol ő már járt. Tudta, ha megtaláljuk őt, mennünk kell. Még most, hogy tudom, amit tudok, még mindig menni akarok. Sohasem fogok. De himbálózhatunk a fölénk tornyosuló sötétségben, kéz a kézben Charmiannel. Két tenyerünk között ott a kiürült drogos zacskó. Szent Olga mosolyog ránk a falakról, s mi érezzük közelségét: az éjszaka falaira ragasztott, újságokból kitépett fotói örökké ott derengenek halandó szemünk előtt.

 

 

Vöröscsillag, orbitális tél
Bruce Sterling – William Gibson

 

Koroljev ezredes lassan forgolódott a hevederében. Télről és gravitációról álmodott. Fiatal kadét volt újra, lovát Kazahsztán késő novemberi szetyeppéjén hajszolta a marsvörös naplementébe.
Ez nem jó, gondolta.
Neszezésére riadt tanyáján, a Szovjet Űrdiadal Múzeumában. Romanyenko és a KGB-s tiszt felesége még mindig űzték az ipart az ernyő mögött a Szaljut végében: a rögzítőszíjak és a párnázott hajótest ritmikusan nyikorgott és dobogott. Lópatkók a havon.
Koroljev kihámozta magát a hevederből, és egy rutinos rugómozdulatot hajtott végre, ami a toalett-fülkébe repítette. Kopottra hordott overallját lerázva megmarkolta a fogantyút az ágyéka mellett, aztán letörölte a fémtükörre csapódott gőzt. Köszvényes keze megint megdagadt, amíg aludt; a csuklója madárláb-vékony lett a kalciumveszteségtől. Húsz év óta nem érzett gravitációt; orbitális pályán öregedett meg.
Szívópengével megborotválkozott. Megpattant erei vörösre foltozták a bal arcát és halántékát: az egyik hagyatéka annak a robbanásnak, ami megnyomorította.
Mire kilépett, a házasságtörők már végeztek. Romanyenko éppen a ruháját igazgatta. A politikai tiszt felesége, Valentyina lekapcsolta barna kezeslábasa ujját; fehér karján még ott csillogott a testgyakorlás verejtéke. Hamvasszőke haját kissé felborzolta a ventillátor szele. Szemei kristálytiszta búzavirág-kékek, kissé túl közel ülők, tekintete félig bocsánatkérő, félig cinkos.
– Nézze, mit hoztunk magának, ezredes...
Egy apró üveg repülőgépkonyakot adott a férfinak. Koroljev döbbenten látta a plasztikkupakba nyomott Air Francé emblémát.
– Az utolsó Szojuzzal jött. A férjem azt mondta, egy uborkában. – A nő kacagott. – Tőle kaptam.
– Úgy gondoltuk, ez Önt illeti, ezredes, – vigyorodott el Romanyenko. – Hisz mi bármikor szabadságra mehetünk...
Koroljev észrevette a másik zavarát, aszott lábszára és vértelenül csüngő lábfeje láttán, de nem törődött vele. Kinyitotta az üveget, és a testes aromától hirtelen bizsergő vér tolult az arcába. Óvatosan szájához emelte az üveget, és kiszürcsölt néhány millilitert. Úgy marta a torkát, mint a sav.
– Krisztusom – lehelte. – Évek óta nem ittam ilyet! Ki fogom ütni magam! – nevetett könnybe lábadt szemmel.
– Apám azt mondta, maga a régi időkben úgy ivott, mint egy hős.
– Bizony – mondta Koroljev, és megint kortyolt. – Úgy. – A konyak úgy áradt szét benne, mint a meleg, olvadt arany. Nem szerette Romanyenkót. A fiatalember apját sem szerette – az öreg könnyed lelkületű pártember volt, állandóan tanulmányutakra járt, megvolt a dácsája a Fekete-tengernél, amerikai italok, francia öltönyök, olasz cipők. A fiú épp olyan volt, mint az apja, ugyanazok a tiszta, szürke szemek, melyekben szikrája sincs a kételynek. Az alkohol végigfutott Koroljev híg vérén. – Túl nagylelkűek vagytok – mondta. Egy rúgással a konzoljánál termett. – Cserébe fogadjatok el egy kis Szamizdatot. Amerikai kábeladások, frissen fogtuk be őket. Rázós kis anyag! Kár egy ilyen öregemberbe, mint én. – Betett egy üres kazettát, és elindította a másolóprogramot.
– Majd odaadom a tüzéreknek – vigyorgott Romanyenko. – Ők le tudják futtatni a lövegterem konzoljain. – A részecskesugár-állomást mindig is lövegteremnek hívták. Az ottani katonák különösen ki voltak éhezve az ilyen fajta kazettákra. Koroljev csinált egy második kópiát is Valentyinának.
– Ez disznó? – A nő riadtnak, de kíváncsinak tűnt. – Jöhetünk megint, ezredes? Mondjuk csütörtökön 24.00 órakor?
Koroljev rámosolygott. A nő gyári munkás volt, mielőtt kiemelték űrhajózni. Szépsége miatt hasznos propagandaeszköz volt: szerepmodell a proletariátus számára. Koroljev most, a konyakkal a vérében, szinte sajnálta őt, és nem volt képes megfosztani ettől a kis örömtől. – Éjféli találka a múzeumban, Valentyina? Milyen romantikus!
A nő a súlytalanságban kalimpálva csókot nyomott Koroljev arcára.
– Köszönöm, ezredesem.
– Ön valóságos herceg, ezredes – veregette meg a lehető legóvatosabban Romanyenko Koroljev gyufaszálvékony vállát. Az edzőgépen töltött számtalan óra után a fiú izmai úgy duzzadoztak, mint egy kovácsé.
Koroljev nézte, ahogy a szerelmesek óvatosan kilavíroznak a központi dokkológömbbe, három korosodó Szaljut és két folyosó találkozási helyére. Romanyenko az „északi” folyosón indult el a lövegterem felé, Valentyina pedig az ellenkező irányba, a következő gömbkereszteződés felé, a Szaljuthoz, ahol a férje aludt.
Kozmográdot öt dokkológömb alkotta, és mindegyiknek megvolt a maga kapcsolódó Szaljutja. A komplexum átellenes végein kapott helyet a katonai részleg és a műhold-kilövő. A remegő, zümmögő és búgó állomás olyan volt, mint egy metró, nyirkos fémbűze pedig egy gőzhajóéra emlékeztetett.
Koroljev megint kortyolt egyet; az üveg már félig kiürült. Elrejtette az egyik múzeumi darabban: egy NASA Hasselbladban, amit az Apolló leszállásának helyén tártak fel. Az utolsó szabadsága, a robbanás óta nem ivott. A feje a részeg nosztalgia kellemesen fájdalmas folyójába merült.
Visszaúszott a konzoljához és előhívott egy memóriarészt, ahonnan titokban kitörölte Alekszej Koszigin összes beszédét, és a helyébe saját szamizífof-gyűjteményét rögzítette, digitalizált popzenét, kamaszkora nyolcvanas éveinek kedvenceit. Voltak angol bandái a nyugatnémet rádióból felvéve, Varsói Szerződésbéli heavy metalzenék, amerikai feketepiaci behozatalok. Felrakta a fülhallgatóját, és rányomott a Brygada Cryzis czestochowai reggae-jére.
Ennyi év után igazában már nem is a zenét hallotta, hanem képek árasztották el fájdalmas megrendüléssel. A nyolcvanas években a szovjet elit hosszúhajú gyermeke volt, akit apja pozíciója gyakorlatilag felülemelt a moszkvai rendőrség hatáskörén. Eszébe jutottak a pinceklub sötétjében üvöltő hangfalak, a sötét és szőkített fejek tömegének hullámzó sakktáblája. Marlborót szívott afgán hasisporral dúsítva. Emlékezett egy amerikai diplomata lányának a szájára az apja fekete Lincolnjának hátsó ülésén. Nevek és arcok kavarogtak benne a konyak mellett kábulatában. Nina, a keletnémet lány, aki másként gondolkodó lengyel hírlapok stencilezett fordításait mutatta neki.
Azelőtt az éjszaka előtt sosem látta őt a kávézóban. Mindenféle suttogások élősködésről, szovjetellenes tevékenységről, a pszikuszka küszöbön álló kémiai iszonyatáról...
Koroljev remegni kezdett. Megtörölte az arcát, és látta, hogy szinte úszik a verítékben. Levette a fülhallgatót.
Mindez ötven évvel ezelőtt történt, őt mégis hirtelen jövő és nagyon erős félelem fogta el. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire megijedt volna, még a robbanáskor sem, ami szétzúzta a hajóját. Összerázkódott. A fény. Túl erős volt a fény a Szaljutban, mégsem akart a kapcsolókhoz menni. Egyszerű tevékenység, amit számtalanszor végrehajtott, mégis... A kapcsolók és szigetelt vezetékek valahogy fenyegtőnek tűntek. Össze volt zavarodva. A kis, felhúzható Lunohold holdjáró-modell, mely Velcro-kerekeivel a görbülő falra tapadt, úgy lapult ott, mint valami értelmes, támadni készülő élőlény. A szovjet űrpionírok hivatalos portréi megvető tekintettel meredtek rá.
A konyak. A súlytalanságban töltött évek elferdítették az anyagcseréjét. Már nem az az ember, aki valaha volt. De higgadt marad, és megpróbálja átvészelni. Ha kiborul, mindenki kineveti.
Kopogás hallatszott, aztán Csőszerelő Nyikita, Kozmográd egyes számú ezermestere röppent be tökéletes lassított vetődéssel a nyitott zsilipen. Az ifjú kultúrmérnök dühösnek tűnt. Koroljev megijedt.
– Korán fent vagy, Csőszerelő – mondta, és kétségbeesetten igyekezett fenntartani a normalitás látszatát.
– Töltetfej-szivárgás a Delta Háromban – ráncolta homlokát a másik. – Tud maga japánul? – Csőszerelő foltos munkamellénye tucatnyi dagadozó zsebeinek egyikéből előrántott egy kazettát, és meglengette Koroljev orra előtt. Gondosan mosott Levi's farmert és viseletes Adidas edzőcipőt hordott. – Ezt múlt éjszaka szereztük.
Koroljev úgy húzta össze magát, mintha a kazetta fegyver lenne.
– Nem, japánul nem tudok. – Saját hangjának nyájassága szinte meglepte. – Csak angolul és lengyelül. – Érezte, hogy elpirul. Csőszerelő a barátja, akit jól ismer és akiben megbízik, de...
– Jól van, ezredes? – A Csőszerelő feltöltötte a kazettát és ügyes, kérges ujjaival előhívott egy szótár-programot. – Úgy néz ki, mint aki éppen lenyelt egy csótányt. Szeretném, ha ezt meghallgatná.
Koroljev rossz érzéssel figyelte, ahogy a kazettáról egy baseball-kesztyű reklám villant fel. A szótár cirill feliratozása vadul száguldott végig a képernyőn, a mániákusan karattyoló japán hang alatt.
– Jönnek a hírek – mondta Csőszerelő az ajkát harapdálva.
Koroljev idegesen pislantott, amikor a fordítás elúszott a japán bemondó arca előtt:
AMERIKAI LESZERELÉSI CSOPORT ÁLLÍTÁSA SZERINT... A BAJKONURI ŰRKÖZPONTBAN FOLYÓ ELŐKÉSZÜLETEK... VÉGRE KÉSZNEK MUTATJÁK AZ OROSZOKAT... HOGY LESELEJTEZZÉK KOMIKUS FEGYVERES ŰRÁLLOMÁS-VÁROSUKAT...
– Kozmikus – motyogta a Csőszerelő. – Hibázott a komputerünk.
A SZÁZADFORDULÓN AZ ŰRBE VEZETŐ HÍDFŐÁLLÁSNAK SZÁNT... NAGYSZABÁSÚ PROJEKTET TÖNKRETETTE A HOLDBÉLI BÁNYÁSZAT KUDARCA... A DRÁGA ŰRÁLLOMÁST MÉG A MI NÉVTELEN ORBITÁLIS ÜZEMEINK IS FELÜLMÚLJÁK... KRISTÁLYOK, FÉLVEZETŐK ÉS TISZTA DROGOK...
– Öntelt szarháziak – szortyintott a Csőszerelő. – Én azt mondom, hogy ez annak a KGB-s Jefremovnak a műve. Biztos, hogy benne volt a keze!
MEGHÖKKENTŐ SZOVJET KERESKEDELMI DEFICITEK... ÖSSZNÉPI ELÉGEDETLENSÉG AZ ŰRTEVÉKENYSÉGGEL KAPCSOLATBAN... A POLITIKAI BIZOTTSÁG ÉS A KÖZPONTI BIZOTTSÁG TITKÁRSÁGÁNAK LEGUTÓBBI DÖNTÉSE...
– Ezek a szemétre dobnak minket! – dühöngött Csőszerelő.
Koroljeven leküzdhetetlen remegés vett erőt, amikor elfordult a képernyőtől. Hirtelen könnyek szakadtak le a szempillájáról súlytalan cseppecskékben.
– Hagyj békén! Én nem tehetek semmit!
– Mi a baj, ezredes? – Csőszerelő elkapta a vállát. – Nézzen a szemembe. Valaki Félelmet adott be magának!
– Menj el – könyörgött Koroljev.
– Mit adott be neked az a kis patkány? Tablettát? Injekciót?
Koroljev megrázkódott.
– Ittunk egyet...
– Beadta a Félelmet! Neked, egy beteg, öreg embernek! Szétverem a pofáját! – Csőszerelő felrántotta a térdét, csinált egy hátraszaltót, elrugaszkodott egy felső kapaszkodóról és kilőtte magát a szobából.
– Várj! – De Csőszerelő úgy surrant át a dokkgömbön, mint egy mókus, eltűnt a folyosóban, és Koroljev hirtelen úgy érezte, hogy most meg egyedül nem bírja ki. A távolból dühödt kiáltások fémesre torzult visszhangja hullámzott felé.
Remegve lehunyta a szemét, és várta, hogy valaki segítsen rajta.

 

Megkérte Bicskov pszichiátriai tisztet, hogy segítsen neki felvenni régi egyenruháját, melynek bal zsebe felett a Ciolkovszkij-rend csillaga díszelgett. A vastagon bélelt, Velcro talpú nyloncsizma már régen nem illett megcsavarodott lábára, így mezítláb maradt.
Bicskov injekciója egy órán belül helyrehozta, de hol lehangolt, hol őrjítően dühös lett tőle. Most a múzeumban várta, hogy Jefremov megérkezzen a hívására.
A Szovjet Űrdiadal Múzeumának nevezték az otthonát, és mikor haragja csillapodott, hogy valami időtlen sivárságnak adja át helyét, úgy érezte, ő is csak kiállítási darab. Búskomoran nézte az űr nagy látnokainak aranykeretes arcképeit: Ciolkovszkij, Kinyin, Tupoljev. Alattuk kissé kisebb keretben Verne, Godard és O'Neil.
A legmélyebb depresszió pillanataiban elképzelte, hogy fel lehetne fedezni valami közös idegenséget a szemükben, főleg a két amerikaiéban. Egyszerű őrület lenne, ahogy legcinikusabb pillanataiban vélte? Vagy valóban megpillanthatta egy különös, kiegyensúlyozatlan erő finom megnyilvánulását, melyet gyakorta az emberi evolúció folyamatban lévő munkájának vélt?
Koroljev egyszer, egyetlenegyszer a saját szemében is látta ezt – azon a napon, mikor a Coprates-medence talajára lépett. A sisakszemüvege belsején csillogó marsi napfény szilárd tekintetű, idegen szempárt tükrözött vissza – nem félt, mégis űzte valami –, és Koroljev rádöbbent, hogy e néma sokk volt élete legemlékezetesebb, legtranszcendentálisabb pillanata.
Az arcképek fölött olajos-mozdulatlanul egy festmény pihent, mely a leszállást ábrázolta. Színei leginkább a borscsra és pörköltszaftra emlékeztették: a marsi tájkép a szovjet szocialista realizmus idealizált giccsévé torzult. Az alkotó a hivatalos stílus mélységesen őszinte otrombaságával helyezte a szkafanderes alakot az űrkomp mellé.
Az öreg a romlottság érzésével várta a KGB-s Jefremov, a kozmográdi politikai tiszt érkezését.
Mikor az végre belépett a Szaljutba, Koroljev észrevette behasadt ajkát és a friss véraláfutásokat a torkán. Kékselyem Kansai-ruhát és divatos olasz fedélzeti cipőt viselt. Udvariasan köhintett.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs.
Koroljev csak nézett, hagyta, hadd sűrűsödjön a csend.
– Jefremov – mondta súlyosan. – Túllőtt a célon.
Jefremov elvörösödött, de állta a pillantását.
– Beszéljünk őszintén, ezredes, mint orosz az orosszal. Természetesen nem önnek volt szánva.
– A Félelem, Jefremov?
– Igen, a béta-karbolin. Ha nem lett volna kerítője az ő társadalomellenes tevékenységüknek, ha nem fogadta volna el a megvesztegetést, ez... sosem történik meg.
– Szóval kerítőnek tart, Jefremov? Kerítőnek és iszákosnak? Akkor maga egy felszarvazott férj, csempész és besúgó. Ezt úgy mondom magának – tette hozzá Koroljev – mint egyik orosz a másiknak.
A KGB-s arca a nyájas tévedhetetlenség hivatalos álarcává merevedett.
– Mondja meg, Jefremov, miben sántikál igazából? Mit csinál, amióta Kozmográdba jött? Tudjuk, hogy a komplexumot kiürítik. Mi vár a civil személyzetre, amikor visszaérnek Bajkonúrba? Korrupciós kihallgatás?
– Természetesen lesznek meghallgatások. Bizonyos esetekben kórházi kezelésre is sor kerülhet. Azt akarja sugallni, Koroljev elvtárs, hogy a Szovjetuniót valamiféle felelősség terheli Kozmográd kudarcaiért?
Koroljev hallgatott.
– Kozmográd álom volt, ezredes. Egy elvetélt álom. Ahogy az űrkutatás is. Semmi szükség arra, hogy itt legyünk. Ott az egész világ, amit rendbe kell szedni. Moszkva a történelem legnagyobb hatalma. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük a globális perspektívát.
– Szóval azt képzeli, ilyen könnyen félre lehet söpörni minket. Mi elitet alkotunk, egy magasan képzett technikai elitet, és...
– Egy kisebbséget, ezredes, egy idejétmúlt kisebbséget. Mit nyújtanak a mételyező amerikai szennyen kívül? Az itteni személyzetnek munkásnak kéne lennie, nem pedig dzsesszel és pornográfiával üzletelő feketézőknek. – Jefremov arca sima és higgadt maradt. – A személyzet visszatér Bajkonurba. A fegyvereket lehet a Földről is vezérelni. Ön persze marad, és lesznek vendég-kozmonauták is, afrikaiak, dél-amerikaiak. Ezeknél a népeknél az űr még megőrzött valamit régi presztízséből.
Koroljev a fogát csikorgatta.
– Mit művelt a kölyökkel?
– Az ön Csőszerelőjével? – ráncolta homlokát a politikai tiszt. – Rátámadott az Állambiztonsági Bizottság egyik tisztjére. Őrizetben marad, egészen addig, míg vissza nem szállítjuk Bajkonurba.
Koroljev keserű kacajra fakadt.
– Engedje el! Maga elég nagy bajban lesz, ha tisztázni akarja magát. Magam fogok beszélni Gubarjev marsallal. Lehet, hogy a rangom pusztán tiszteletbeli, Jefremov, némi befolyásom mégis van.
A KGB-s vállat vont.
– A lövegszemélyzetnek Bajkonur parancsa alapján hét lakat alatt, elzárva kell tartania a kommunikációs modult. A karrierjük függ ettől.
– Szóval statárium?
– Ez nem Kabul, ezredes. Nehéz időket élünk. Itt a magáé az erkölcsi fennhatóság; próbáljon meg személyes példát mutatni.
– Majd meglátjuk – mondta Koroljev.
Kozmográd kilendült a Föld árnyékából a nyers napfénybe. Koroljev Szaljutjának falai úgy pattogtak és ropogtak, mintha üvegből lennének. Mindig a Szaljutok nézőablakai adják fel először, gondolta Koroljev, ahogy a megpattant ereket tapogatta a halántékán.
Az ifjú Griskinnek mintha ugyanez járt volna a fejében: egy tubus ragasztó-tömítőt szedett elő a könyökzsebéből és nézőablak körüli repedéseket kezdte vizsgálgatni. A Csőszerelő segédje és legközelebbi barátja volt.
– Szavaznunk kell – mondta Koroljev törődötten. Kozmográd huszonnégy civil dolgozójából tizenegy jött el a gyűlésre, önmagát is beleszámolva tizenkettő. A maradék tizenhárom vagy nem akarta megkockáztatni a részvételt, vagy aktívan ellenezte a sztrájk gondolatát. Jefremovval és a hatfős lövegszemélyzettel együtt húszra rúgott a távolmaradók száma. – Megbeszéltük a követeléseinket. Kik vannak a lista mellett? – Felemelte ép kezét. Három másik kéz lendült a levegőbe. Griskin, aki a nézőablaknál szorgoskodott, a lábát nyújtotta hátra. Koroljev sóhajtott. – Hát, elég kevesen. Jobb lenne az egyhangúság. Hadd halljam az ellenvetéseket!
– A katonai felügyelet kifejezést – mondta egy Korovkin nevű biológiai technikus –, úgy is lehet értelmezni, hogy azt sugallja: a katonaság és nem a bűnöző Jefremov felelős a helyzetért. – Feszengett. – Amúgy egyetértünk, de alá nem írjuk. Párttagok vagyunk. – Mintha valamit még hozzá akart tenni, aztán csak hallgatott.
– Anyám – mondta halkan a felesége – zsidó volt.
Koroljev bólintott, de mondani nem mondott semmit.
– Ez az egész bűnös ostobaság – mondta Glusko, a botanikus. Sem ő, sem a felesége nem szavaztak. – Őrület. Kozmográdnak vége, ezt mind tudjuk, és minél hamarabb hazakerülünk, annál jobb. Hát mi volt ez a hely, ha nem börtön? – A súlytalanság nem használt az anyagcseréjének; a vér hajlamos volt feltolulni az arcába és a nyakába, amitől az általa előállított kísérleti takarmánytökökhöz vált hasonlatossá.
– Botanikus vagy, Vaszilij – mondta a felesége mereven. – Én viszont Szojuz-pilóta, erről ne feledkezz meg, kérlek. A te karriered nem forog veszélyben.
– Márpedig én nem fogom támogatni ezt a hülyeséget! – Glusko elrúgta magát a válaszfaltól, és kiúszott a teremből. A felesége követte, s keserű szemrehányásokkal illette férjét, azon a csikorgós felhangon, melyet a személyzet megtanult magánviták lebonyolítására alkalmazni.
– Öten hajlandóak aláírni – sóhajtott Koroljev – a huszonnégy fős civil személyzetből.
– Hatan – mondta Tatjana, a másik Szojuz-pilóta, aki zöld nylonhálóval fogta hátra sötét haját. – Elfeledkezel a Csőszerelőről.
– A napballonok! – kiáltotta Griskin, és a Föld felé mutatott. – Nézzétek!
Kozmográd Kalifornia fölött járt: a tiszta partvonalak, élénkzöld mezők és hatalmas, romladozó városok felett, amelyek neve különös varázsigeként hatott. Magasan a sztratokomuluszok rétege felett öt napballon lebegett, vezetékekkel kipányvázott geodéziai gömbök, az amerikaiak grandiózus napenergia-szatellit tervének olcsó helyettesítői. Koroljev feltételezte, hogy beváltak, mert az elmúlt évtizedben egyre többet látott belőlük.
– És ezekben tényleg emberek élnek? – Sztojko Rendszertiszt odaállt Griskin mellé az ablakhoz.
Koroljev még emlékezett a furánál furább amerikai energiatervek patetikus áradatára a Bécsi Szerződés nyomán. Mivel a világ olajkitermelését a Szovjetunió tartotta a kezében, az amerikaiak szinte mindent hajlandóak voltak kipróbálni. A kansasi reaktorleolvadás jó időre elvette a kedvüket az atomtól: három évtizeden át egyre mélyebbre süllyedtek az elszigetelődési politikába és az ipari hanyatlásba. Az űr, gondolta Koroljev szomorúan. Ki kellett volna jönniük az űrbe. Sosem értette azt a furcsa akarat-bénulást, ami mintha minden kezdeti erőfeszítést megfojtott volna. Talán csak a képzelet kudarca volt. Látjátok, amerikaiak, mondta magában, meg kellett volna próbálnotok csatlakozni hozzánk itt Kozmbgrádban. – Ugyan ki akarna ilyenekben élni? – vágta hátba Sztojkov Griskint. Nevetett – a kétségbeesés csöndes erejével.

 

– Maguk tréfálnak – mondta Jefremov. – Már így is épp elég nagy slamasztikában vagyunk.
– Nem tréfálunk, politikai tiszt. És ezek a követeléseink. – Az öt elégedetlenkedő bezsúfolódott a Szaljutba, és a hátsó ernyőnek szorította Jefremovot. Az ernyőt az első titkár pneumatikus légfecskendővel festett aprólékos képe díszítette, ahogy egy traktor hátuljáról integet. Koroljev tudta, hogy Valentyina most éppen a múzeumban nyikorgatja a hevedereket Romanyenkóval. Eltűnődött, Romanyenko vajon hogy tudja ilyen rendszeresen kikerülni a szolgálatot a lövegteremben.
Jefremov vállat vont. Rápillantott a követelések listájára.
– Csőszerelőnek őrizetben kell maradnia. Közvetlen parancsaim vannak. Ami pedig a dokumentum további részét illeti...
– Ön bűnös pszichiátriai drogok engedély nélküli alkalmazásában! – kiáltotta Griskin.
– Az teljességgel magántermészetű ügy volt – mondta Jefremov nyugodtan.
– Bűntény – szólt Tatjana.
– Tatjana pilóta, mindketten tudjuk, hogy Griskin az állomás legtevékenyebb szamizdat-kalóza! Mindnyájan bűnözők vagyunk, nem érti? Ez a szép a rendszerünkben, nem igaz? – Jefremov kifacsart mosolya mellbevágóan cinikusnak hatott. – Kozmográd nem a Patyomkin, maguk pedig nem forradalmárok. Követelik, hogy érintkezésbe léphessenek Gubarjev marsallal? Ő őrizet alatt áll Bajkonurban. Követelik, hogy érintkezésbe léphessenek a technológiaügyi miniszterrel? A miniszter vezeti a tisztogatást. – Határozott mozdulatokkal darabokra tépte a kinyomtatott listát: sárga fecnik bukdácsoltak a súlytalanságban, mint lassított pillangók.

 

A sztrájk kilencedik napján Koroljev abban a Szaljutban találkozott Griskinnel és Sztojkovval, amiben Griskin azelőtt Csőszerelővel együtt lakott.
Kozmográd lakói negyven éve vívták fertőtlenítő harcukat a penészgombák ellen. A por, a zsír és a gőz nem rakódhatott le a súlytalanságban, a spórák mégis mindenhol ott lapultak – a burkolatban, a ruhákban, a szellőzőaknákban. A meleg, nedves petricsésze-környezetben úgy terjedtek, mint az olajfolyás. Most is áporodott rothadás szaga úszott a levegőben, kiegészülve a sülő szigetelés baljós aromájával.
Koroljevet egy induló Szojuz tompa döccenése riasztotta fel: úgy vélte, Gluskoj és a felesége az. Az elmúlt negyvennyolc órában Jefremov felügyelte azoknak a személyzeti tagoknak az elszállítását, akik nem voltak hajlandók résztvenni a sztrájkban. A lövegszemélyzet kitartott: barakkjaik gyűrűjében még mindig fogva tartották Nyikitát, a Csőszerelőt.
Griskin Szaljutja lett a sztrájk-főhadiszállás. A sztrájkoló férfiak közül senki sem borotválkozott, Sztojko pedig összeszedett valami sztafilotikus fertőzést, ami csúnya hurkákban terjedt az alkarján. Az amerikai tévéből vett rikító, falra tűzött női képek között leginkább degenerált pornóimádóknak látszottak. A fények halványan világítottak; Kozmográd félenergián működött.
– Most, hogy a többiek elmentek – mondta Sztojko –, megerősödtünk.
Griskin felnyögött. Orrlyukaiban sebészvatta-szálak lógtak. Meg volt győződve arról, hogy Jefremov bétakarbolinos aerosolokkal próbálja megtörni a sztrájkot. A vattadugasz csak az egyik tünete volt az általános feszültségnek és üldözési mániának. Mielőtt a kiürítési parancs megérkezett Bajkonurból, az egyik technikus, Csajkovszkij 1812 Nyitányát bőgette órákon át, Glusko pedig meztelen, véraláfutásos, sikoltozó feleségét zavarászta fel-alá Kozmográdban. Sztojkónak sikerült hozzáférnie a KGB-s állományaihoz és Bicskov pszichiátriai feljegyzéseihez; a folyosón méterszám kígyózott a sárga nyomtatópapir, ami meg-meglebbent a ventillátorok szelében.
– Gondoljatok bele, milyen hatása lesz a Földön a vallomásuknak – motyogta Griskin, – Még perünk se lesz. Mehetünk egyenesen a pszikuszkába. – A politikai kórházak baljós gúnyneve mintha telítette volna félelemmel. Koroljev apatikusan eszegette nyúlós chlorella-pudingját.
Sztojko megragadott egy repkedő papírszalagot és fennhangon olvasni kezdte:
– Üldözési mánia az ideák túlbecsülésének hajlamával párosulva! Rendszerellenes, revizionista fantáziák! – Összegyűrte a papírt. – Ha kezünkbe tudnánk kaparintani a kommunikációs modult, rákapcsolódhatnánk egy amerikai komszatra, és az egészet az ölükbe zúdíthatnánk. Akkor majd megtudná Moszkva, mi az a rendszerellenesség!
Koroljev egy beragadt gyümölcslegyet ásott ki almapudingjából. A rovar két pár szárnya és kettős tora néma tanúbizonysága volt Kozmográd magas sugárzási szintjének. A legyek valami elfeledett kísérletből szabadultak ki, immáron évtizedek óta fertőzték nemzedékeikkel az állomást. – Nem érdekeljük az amerikaiakat – mondta az ezredes. – Moszkvát rég nem lehet zavarba hozni ilyen leleplezésekkel.
– Kivéve, amikor a gabonaszállítmányok esedékesek – mondta Griskin.
– Amerikának épp olyan fontos, hogy eladjon, amennyire nekünk, hogy vegyünk. – Koroljev komoran lapátolt még egy kis chlorellát a szájába, gépiesen megrágta, aztán lenyelte. – Az amerikaiak nem tudnának minket elérni, még akkor sem, ha akarnának. Canaveral romokban hever.
– Fogytán az üzemanyagunk – mondta Sztojko.
– Vehetünk a megmaradt kompokból – felelte Koroljev.
– Akkor hogy a fenébe jutunk vissza, le? – Griskinnek remegett az ökle. – Még Szibériában is vannak fák, és az ég! A francba az egésszel! Hadd essen szét darabokra! Hadd essen szét, és gyulladjon ki!
Koroljev pudingja fölkenődött a falra.
– Ó, Krisztusom – mondta Griskin. – Bocsásson meg, ezredes. Tudom, hogy maga nem mehet vissza.

 

Mikor belépett a Múzeumba, Tatjana pilótát találta a rémes Mars-festmény előtt, könnyes arccal.
– Tudja, ezredes, hogy Bajkonurban van magáról egy mellszobor? Bronzból. Mindig amellett mentem az iskolába. – A lány szemei karikás-vörösek voltak a kialvatlanságtól.
– Mellszobrok mindig vannak. Az akadémiáknak szükségük van rájuk – mosolyodott el Koroljev, és megfogta a lány kezét.
– Milyen volt az a nap? – Tatjana még mindig a képre meredt.
– Alig emlékszem. Olyan sokszor láttam a szalagokat, hogy most már inkább azok jutnak eszembe. Olyanok a marsi emlékeim, mint bármelyik iskolásnak. – Az öreg megint mosolygott a lány kedvéért. – De nem olyan volt, mint az a vacak festmény. Ebben mindennek dacára biztos vagyok.
– Miért erre fejlődtek a dolgok, ezredes? Miért lett most vége? Mikor kicsi voltam, láttam az egészet a tévében. A jövőnk az űrben örökre szólt...
– Talán az amerikaiaknak volt igazuk. A japánok pedig inkább gépeket küldtek, robotokat, hogy megépítsék az orbitális üzemeiket. A holdi bányászatunk kudarcba fulladt, de azt hittük, legalább valamiféle állandó kutatóállomásunk lehet ott. Az egész a pénzen múlott, azt hiszem. Olyan embereken, akik az íróasztaloknál ültek és a döntéseket hozták.
– Itt a végső döntés Kozmográdról – nyújtott át a lány egy darab összehajtogatott papírt. – Jefremov moszkvai parancsainak nyomtatásában találtam. A következő három hónapban hagyni fogják szétrohadni az állomást.
Koroljev azon vette észre magát, hogy ő is meredten bámulja a gyűlölt képet.
– Ez már aligha számít. – hallotta a saját hangját. Aztán a lány keserű könnyekre fakadt, arcát Koroljev vállába fúrta.
– Van egy tervem, Tatjana – simogatta meg a lány haját az ezredes. – Hallgass ide...

 

Koroljev avitt Rolexére pillantott. Kelet-Szibéria felett jártak. Eszébe jutott, hogyan adta át neki a svájci nagykövet az órát a Kreml egy hatalmas, boltíves csarnokában.
Ideje volt elkezdeni.
Kilebbent Szaljutjából a dokkgömbbe, küszködve a leporellócsíkkal, ami minduntalan a fejére akart tekeredni.
Ép kezével még mindig gyorsan és ügyesen tudott dolgozni. Elmosolyodott, amikor kiszabadott egy nagy oxigénpalackot a rögzítőszíjak közül. Egy kapaszkodóba csimpaszkodva teljes erővel átlökte a gömbbön. A palack ártalmatlanul, nagyot kondulva pattant vissza. Koroljev utánalebegett, befogta és újra elhajította.
Aztán eltalálta a nyomáscsökkenési vészjelzőt.
A hangszórók porzani kezdtek, ahogy a sziréna felvijjogott. A riadó aktiválta dokkfülke-ajtók sziszegve bezáródtak. Koroljevnek pattogott a füle. Tüsszentett, aztán megint a palack után vetette magát.
A fények hirtelen vakítóan felerősödtek, aztán kihunytak. Koroljev belemosolygott a sötétbe, és a palack után tapogatózott. Sztojko általános rendszerösszeomlást idézett elő. Nem volt nehéz – a memóriabankok már így is az összeomlás határáig voltak zsúfolva lelopott tévéadásokkal. A falnak csapta a palackot. A fények erőtlenül felpislantak, ahogy a vészcellák bekapcsolódtak az áramkörbe.
Koroljev válla fájni kezdett. Ő higgadtan tovább kopácsolt: emlékezett arra a dübörgésre, amit egy igazi robbanás okoz. Ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy elbolondítsa Jefremovot és a lövegszemélyzetet.
Az egyik zsilip kézi nyitószerkezete csikorogva forogni kezdett, végül kinyílt, és félénk mosollal Tatjana kukkantott be rajta.
– Szabad már a nagy Csőszerelő? – kérdezte Koroljev, és elengedte a palackot.
– Sztojko és Umanszkij éppen most győzködi az őrt – csapott a lány saját tenyerébe az öklével. – Griskin a kompokat készíti elő.
Koroljev követte a lányt a következő dokkgömbbe. Sztojko éppen a barakkgyűrű felőli zsilipen segítette ki Csőszerelőt. Csőszerelő mezítláb volt, arca zöldes a kusza szakállkezdemény alatt. Umanszkij, a meteorológus jött utánuk egy katona ernyedt testét vonszolva.
– Hogy vagy, Csőszerelő? – kérdezte Koroljev.
– Szarul. Félelmen tartottak. Nem adtak nagy dózisokat, de... azt hittem, igazi robbanás történt.
Griskin kilebegett a Koroljevhez legközelebb eső Szojuz-kompból. Szerszám- és műszerkötegeket húzott maga után, kötélre erősítve.
– Mind lelépnek. Csak a saját automatikájukra hagyatkozhatnak. Ott voltam a reléknél egy csavarhúzóval, úgyhogy a földiek nem vehetik át az irányítást. Hogy vagy, Nyikitám? – kérdezte Csőszerelőt. – Mehetsz egyenest Kína közepébe!
Csőszerelő összerezzent, megrázta magát és reszketett.
– Nem beszélek kínaiul.
Sztojko átnyújtott neki egy nyomtatott papírt.
– Ez fonetikusan van, mandarin-kínaiban. DISSZIDÁLNI AKAROK, VIGYENEK A LEGKÖZELEBBI JAPÁN NAGYKÖVETSÉGRE!
Csőszerelő elvigyorodott, és az izzadtságtól keményre száradt hajába túrt.
– Hát a többiek? – kérdezte.
– Gondolod, hogy csak miattad csináljuk? – grimaszolt Tatjana. – Tegyél róla, hogy a kínai hírszolgálatok megkapják annak a papírszalagnak a többi részét, Csőszerelő. Még látni fogjuk, hogy az egész világ megtudja, mire készül a Szovjetunió Jurij Vasziljevics Koroljev ezredes, az első ember ellen, aki a Marsra lépett! – Csókot dobott Csőszerelőnek.
– És mi lesz ezzel a Filipcsenkóval itt? – kérdezte Umanszkij. Alvadó vércseppek sötét gömbjei lebegtek elő vészjóslóan az eszméletlen katona szájából.
– Miért nem viszed magaddal a szerencsétlent? – kérdezte Koroljev.
– Na gyere, faszfej – ragadta meg Csőszerelő Filipcsenkó övét, és a Szojuz zsilipje felé kezdte ráncigálni. – Én, Nyikita, a Csőszerelő megteszem neked nyomorúságos életed legnagyobb szívességét.
Koroljev nézte, ahogy Sztojko és Griskin bezárja mögöttük a zsilipajtót.
– Hol van Romanyenko és Valentyina? – kérdezte Koroljev és megint az órájára nézett.
– Itt, ezredesem – szólalt meg Valentyina. Szőke haja egy másik Szojuz zsilipjéből lobogott elő. – Mi ezt választottuk.
– Üzekedni lesz idő Tokióban is. – vakkantotta Koroljev. – Perceken belül hatalmas felfordulás lesz Vlagyivosztokban és Hanoiban.
Romanyenko csupasz, barna karja nyúlt ki, és visszarántotta a nőt a kompba. Sztojko és Griskin lezárták a zsilipet.
– Parasztok az űrben – hallatott Tatjana olyan hangot, mintha köpne.
Kozmográd tompán megdöndült, amikor Csőszerelő az öntudatlan Filipcsenkóval kilőtte magát. Aztán újabb dördülés hallatszott: a szerelmesek is útra keltek.
– Gyere, Umanszkij barátom – mondta Sztojko. – Isten önnel, ezredes! – A két férfi elindult a folyosón.
– Én veled megyek – mondta Griskin Tatjanának, és elvigyorodott. – Végül is te pilóta vagy.
– Nem – mondta a lány. – Egyedül menj, ne rontsuk az esélyeket. Az automatikával is jól boldogulsz majd... csak ne nyúlj semmihez!
Koroljev nézte, ahogy a lány besegíti Griskint a gömbön dokkolt utolsó Szojuzba.
– Elviszlek táncolni, Tatjana – mondta Griskin. – Tokióban. – A lány lezárta a zsilipet. Újabb dörrenéssel Sztojko és Umanszkij lőttek ki a szomszédos dokkgömbből.
– Most már menj, Tanyecska – szólt Koroljev. – Siess. Nem akarom, hogy nemzetközi vizeken lőjenek le téged.
– De akkor maga... itt marad egyedül az ellenséggel.
– Ha te elmégy, ők is elmennek – mondta Koroljev. – Nektek kell a hírverésetekkel annyira zavarba hozni a Kremlt, hogy életben tartsanak itt.
– És mit mondjak Tokióban, ezredes? Mit üzen a világnak?
– Mondd meg nekik... – Koroljevet hirtelen megrohanták a közhelyek, de úgy, hogy majdnem hisztérikus nevetésben tört ki: Egyetlen kis lépéssel... Békében jöttünk... Világ dolgozói... – Mondd meg nekik, hogy szükségem van erre – csípett bele aszott csuklójába –, a csontom velejéig.
A lány megölelte, és elúszott onnét.

 

Koroljev egyedül várt a dokkgömbben. A csend az idegeibe mart, a rendszer összeomlása leállította a szellőzőrendszert, aminek a zümmögésével húsz éve óta együtt élt. Végül meghallotta Tatjana Szojuzának indulását.
Valaki jött a folyosón. Jefremov volt az, ügyetlenül bukdácsolt túlméretezett szkafanderében. Koroljev elmosolyodott.
Jefremov nyájas, hivatalos maszkját viselte Lexan szemvédője mögött, de kerülte Koroljev pillantását, amikor elbotorkált mellette. A lövegterem felé tartott.
– Nem! – kiáltotta Koroljev.
A szirénák teljes harci riadót sikítottak.
A lövegterem zsilipje nyitva volt, amikor elérte. Bent a katonák szaggatottan mozogtak az állandó drill beléjük égett reflexeivel, konzolüléseik széles hevedereit csatolták keresztbe szkafanderük mellrészén.
– Ne csinálják! – kapott bele Koroljev a KGB-s ruhájának merev harmonikarészébe. Az egyik gyorsító szaggatottan felbőgött. A követőernyőn zöld szálkeresztek közelítettek egy piros pont felé.
Jefremov levette a sisakját. Higgadtan, rezzenetlen arccal vágta vele szájon Koroljevet.
– Állítsa meg őket! – zokogta Koroljev. A falak megremegtek, amikor a sugár a korbács csattanásának hangjával kirobbant. – A felesége, Jefremov! Ő is odakint van!
– Odakint, ezredes – ragadta meg Jefremov Koroljev köszvényes kezét, és megszorította. Koroljev felordított.
– Odakint. – kesztyűs kéz vágta mellkason. Koroljev tehetetlenül csapódott a szkafandernek, mikor kilökték a folyosóra. – Még én sem merek a Vörös Hadsereg és parancsai közé állni, ezredes. – Jefremov most mintha rosszulléttel küszködött volna. Sisaküvege be volt törve.
– Jó kis sport – dünnyögte. – Várjon itt, míg vége lesz.
Aztán Tatjana Szojuza nekivágódott a sugárszerkezetnek és a barakkgyűrűnek. Koroljev egy pillanat töredékéig látta a nyers napfényben, ahogy a lövegterem összegyűrődik és szétzúzódik, mint az eltaposott sörösdoboz; látta egy lefejeződött katona törzsét elbukfencezni a konzoltól; látta a szólni próbáló Jefremovot, akinek felmeredt a haja, amikor a vákuum kitépte a levegőt törött sisakja résén át. Vékony, kettős vérpatak indult meg Koroljev orrából, a kiszökő levegő dörgő süvítése helyébe a saját feje dübörgése lépett.
Az utolsó dolog, amire emlékezett, a becsapódó zsilipajtó hangja volt.
Mikor magához tért, sötétség borult rá. Szemhéja mögött fájdalom lüktetett, és régi leckék jutottak az eszébe. Ez a veszély legalább akkora volt, mint a robbanás maga: nitrogén bugyborékol a vérben, hogy fehéren izzó, bénító fájdalommal csapjon le.
De mindez oly távoli volt, olyan elméleti. Valami furcsa „nemesség kötelez”-érzéstől vezérelve megforgatta a zsilipek kerekeit. A munka kimerítő volt; már csak arra vágyott, hogy visszamenjen a múzeumba, és aludjon egyet.

 

A szivárgásokat megjavíthatta volna tömítő-ragasztóval, az összeomlott rendszer életre keltése azonban meghaladta a képességeit. Ott volt neki Glusko kertje. A zöldségek és algák mellett nem kellett félnie az éhezéstől és a fulladástól. A kommunikációs modul a lövegteremmel és a barakkgyűrűvel együtt pusztult el Tatjana öngyilkos manőverének eredményeként. Koroljev feltételezte, hogy az ütközés megváltoztatta Kozmográd pályáját is, de nem volt módja arra, hogy kiszámítsa az állomás végső, tüzes találkozását az atmoszférával. Most már egyre többször fogta el a rosszullét, és sokszor gondolt arra, hogy talán meg sem éri az elégést, és ez zavarta.
Számtalan órát töltött el a Múzeum szalagtárának tanulmányozásával: illő feladat az utolsó embernek az űrben, aki hajdan az emberiség marsi nagykövete volt.
Szinte megszállottja lett Gagarin mítoszának. Újra és újra végigfuttatta a hatvanas évek szemcsés tévéfelvételeit, a hírbeszámolókat, melyek elkerülhetetlenül a kozmonauta halálához vezettek. Kozmográd áporodott levegőjében a mártírok szellemei lebegtek. Gagarin, az első Szaljut-legénység, a zömök Apollójukban elevenen megsült amerikaiak.
Sokszor álmodott Tatjanáról, a tekintetéről, melyben ugyanaz a láz égett, amit a múzeumi portrék szemében vélt felfedezni.
Egyszer arra ébredt – vagy azt álmodta, hogy ébred – a Szaljutban, hogy régi egyenruháját viseli, fején pedig egy rászíjazott elemlámpa világít. Nagyon-nagy messziről, mintha a híradóban nézné magát, látta, ahogy letépi a Ciolkovszkij-rendet a zsebéről, és rátűzi a lány pilótabizonyítványára.
Mikor a kopogást meghallotta, azt hitte, ez is csak álom lehet.
A zsilip kinyílt. A régi film szaggatott, kékes villódzásában Koroljev egy néger nőt pillantott meg. Hosszú, felcsomózott hajspirálok meredeztek kobrákként a fején. Védőszemüveget viselt, selyem pilótasál úszott mögötte súlytalanul.
– Andy – mondta angolul. – Ezt neked is látnod kell! Kicsi, izmos, majdnem kopasz férfi lebegett a nő mögé egy szál ágyékkötőben és csöngő szerszámövvel. – Él?
– Persze hogy élek – mondta Koroljev angolul, enyhe akcentussal. Az Andynek szólított férfi beúszott a nő feje fölött.
– Jól vagy, Jack? – A jobb bicepszére egy geodéziai ballon volt tetoválva, két egymás keresztező villám fölé. Rajta a SUNSPARK 15, UTAH felirat ékeskedett. – Nem számítottunk senkire.
– Én sem – pislogott Koroljev.
– Lakni jöttünk ide – mondta a nő, és közelebb lebegett. – A ballonokból jöttünk, mondhatni, lakásfoglalók vagyunk. Úgy hallottuk, üres ez a hely. Tudod, hogy a Föld körüli pálya szétrohasztja ezt az izét? – A férfi ügyetlen szaltót mutatott be, a szerszámok összecsörrentek az övén. – Fantasztikus ez a súlytalanság.
– Istenem – mondta a nő. – Egyszerűen nem tudom megunni! Csodálatos. Olyan, mint az ejtőernyős szabadesés, csak nincs szél.
Koroljev a férfira meredt, aki gondatlan tapintatlanságában olyannak látszott, mint aki születése óta részegen szívja magába a szabadságot. – De hát még kilövőállványotok sincs...
– Kilövőállvány? – nevetett a férfi. – Azt csináljuk, hogy felhúzzuk ezeket a felesleges rakétamotorokat a kábeleken a ballonokig, és a levegőben beindítjuk őket.
– Ez őrület – mondta Koroljev.
– De idehozott minket, nem?
Koroljev bólintott. Ha ez álom, akkor felettébb különös.
– Én Jurij Vasziljevics Koroljov ezredes vagyok.
– A Mars-pilóta! – tapsikolt a nő. – Ha ezt a gyerekek meghallják! – Lefejtette a kis Lunohod holdjárót a falról és elkezdte felhúzni.
– Hé – mondta a férfi –, nekem dolgom van. Itt van kint egy rakás hajtómű. Fel kell emelnünk ezt az izét, mielőtt elég.
Valami a hajótestnek ütődött. Kozmográd belezendült a csapásba.
– Ez Tulsa lesz. – mondta Andy, a karóráját tanulmányozva. – Épp időben.
– De miért? – csóválta a fejét Koroljev megzavarodva. – Miért jöttetek ide?
– Már megmondtuk: lakni. Kibővíthetjük ezt a micsodát, talán még újat is építhetünk. Azt mondták, nem fogunk tudni élni a ballonokban, de mi voltunk az egyetlenek, akiknek sikerült. Az egyetlen lehetőségünk volt, hogy a saját erőnkből kijövünk ide. Ki a fene akarna idekint élni valami kormány, hadsereg vagy tintanyaló kedvéért? Akarnod kell egy határt. A csontod velejéig, oké?
Koroljev elmosolyodott. Andy visszavigyorgott rá.
– Megfogtuk azokat a vezetékkábeleket, és szépen felhúztuk magunkat. Ha feljutottál a csúcsra, akkor vagy megcsinálod a nagy ugrást, vagy ott rohadsz el. – Fölemelte a hangját: – És nem nézel vissza, de nem ám! Mi megcsináltuk az ugrást, és itt is maradunk!
A nő lerakta a modellt a görbülő falra és elengedte. A kis jármű vidáman zümmögve szaladgált a fejük fölött.
– Hát nem aranyos? A srácok imádni fogják!
Koroljev Andy szemébe nézett. Kozmográd megint megzendült, és a kis Lunahod új pályára zökkent.
– Kelet-Los Angeles – mondta a nő. – Itt vannak a gyerekek. – Levetette a szemüvegét, és Koroljev látta, hogy a tekintetében csodálatos őrület izzik.
– Nos – mondta Andy a szerszámövét csörögtetve –, nem vezetnél körbe minket, ezredes?

 

 

New Rose hotel
William Gibson

 

Hét éjszaka ebben a bérelt koporsóban, Sandii. New Rose hotel. Mennyire kívánlak még mindig! Néha megütlek, aztán újra lepergetem magamban az egészet, olyan lassan, olyan édesen és keményen, hogy szinte érzem is. Néha előveszem a táskámból kis automata pisztolyodat, végighúzom ujjamat olcsó, simára krómozott závárzatán. Kínai gyártmányú .22-es, csőtorkolata szűk, mint messze tűnt szemed bogara.
Fox már halott, Sandii.
Fox, aki azt mondta, felejtselek el.

 

Emlékszem Foxra, ahogy egy párnázott csőnek támaszkodik valamelyik szingapúri szálló fénytelen előcsarnokában, tán a Bencoolen Streeten. Ahogy kezével vázolja egyes cégek befolyási övezeteit, a belső rivalizálások fő csapásait, egy-egy fontos személy pályafutásának ívét, a gyenge pontokat, melyeket egy-egy gondolkodó tank páncélzatán fedezett fel. Fox a koponyaháborúk kulcsfigurája volt, korporációk közti dezertőrök közvetítője. A zaibacuk titkos háborújának frontjain katonáskodott, egész nemzetgazdaságokat irányító mamutcégeket szolgált, mióta az eszét tudta.
Látom, ahogy vigyorog, ahogy a fejét rázva kajánkodik ipari kémkedési próbálkozásaim krónikáján. Az Előny, mondja. Az Előnyre kell rátapintani. Úgy ejtette a nagy E-t, hogy még véletlenül se érthesse félre az ember. Az Előny volt Fox Grálja a nyers emberi tehetség megnyilvánulása, az a megfoghatatlan plusz, melyet a világ legkitűnőbb kutatóinak agyállománya rejt.
Az Előnyt nem lehet papírra vetni, mondta, se mágneslemezen rögzíteni.
A legnagyobb dohányt a cégtől céghez szegődő dezertőrök jelentik.
Fox tiptopp volt, sötét szövetből készült francia öltönyének ünnepélyességét csak fiúsan homlokába hulló hajtincse oldotta valamelyest. A jó benyomás rögtön szertefoszlott, ahogy megmozdult: bal válla lehetetlen szögben lejtett, ezt a legjobb párizsi szabó sem tudta elleplezni. Valaki legázolta egy taxival Bernben, és a doktoroknak csak tessék-lássék sikerült helyrepofozniuk.
Azt hiszem, azért tartottam vele, mert ezt a bizonyos Előnyt hajszolta.
Aztán, valahol odakint, mialatt az Előnyt kerestük, rád találtam, Sandii.
A New Rose hotel afféle koporsórakás a Narita nemzetközi reptér lerohadt peremén. Egy méter magas, három méter széles plasztikkapszulák tömege, melyeket elvásott Godzilla-fogak gyanánt halmoztak fel egy betongrundon a reptéri műút mellett. Minden kapszula mennyezetén TV-készülék; egész napokat töltök japán vetélkedőműsorokat, régi filmeket bámulva. Olykor a pisztolyodat szorongatom, Sandii. Hallom a gépek moraját, ahogy leszállási engedélyre várva köröznek Narita mezeje felett. Lehunyom a szememet, és elképzelem, hogy a körvonalak elmosódnak, esetlegessé válnak.
Mikor kiszúrtalak, épp besétáltál egy bárba Jokohamában. Eurázsiái lány, félig gaidzsin; csípőd lendületes ívet rajzolt abban a kínai koppintása „tokiói” designszerelésben. Sötét, európai szemek, széles járomcsontú arc. Emlékszem, később kiborítottad a táskád tartalmát az ágyra valami hotelszobában, míg a kompaktodat kerested: egy gyűrött csomónyi új jen, egy széthulló jegyzetfüzet, melyet csak a gumiszalagok tartanak össze, egy Mitsubishi bankkártya, japán útlevél az arany krizantémmal, és a kínai .22-es.
Elmesélted a történetedet. Apád fejes volt Tokióban, de elvesztette a becsületét; anyavállalata, a Hosaka – a legnagyobb zaibacu mind közül – megtagadta, kitaszította. Azon az éjszakán anyádat hollandnak hazudtad, én meg csak hallgattam, ahogy az Amszterdamban töltött nyarakról, a Dam tér kövén flangáló galambok barna szőnyegéről regéltél.
Sose kérdeztem, mivel érdemelte ki apád a kitaszítást. A ruhádat néztem, sötét, egyenes hajad esését; ha mozdultál, csak úgy hasította a levegőt.
A Hosaka most rám vadászik.
A New Rose kapszula-koporsóit reciklált fémállványzat tartja össze; az acélcsöveket fénylő lakkréteg borítja. Pattogzik a festék, ahogy felmászom a létrán, morzsalék hull, ahogy végigmegyek az ajtók sora előtt, bal kezemmel tapogatva, megszámlálva a kilincsgombokat; az ajtókon többnyelvű felirat figyelmeztet a kulcs elvesztésével járó büntetésre. Fel-felnézek, bámulom a Naritáról felemelkedő gépeket – az otthon távolibbnak rémlik most a Jupiter messzi holdjainál.
Fox hamar rájött, miben segíthetsz nekünk. Nem volt elég okos ahhoz, hogy ambíciót lásson beléd – de hát nem ő feküdt melletted egy egész éjszakán át a kamakurai parton. Sosem hallgatott, ahogy a lidércálmaidat meséled, elképzelt gyerekkorodat ott a csillagok alatt; aztán hirtelen tótágast állt az egész, gyerekszájad máris egy friss múlt felvázolásába fogott, és minden alkalommal megesküdtél, hogy az utolsó változat igaz.
Nekem igazában mindegy volt: kétfelől szorítottam a derekadat, miközben lassan hűlt a bőrödhöz tapadt homok.
Egyszer faképnél hagytál. Visszarohantál a partra, mondván, ott felejtetted a kulcsunkat. Megtaláltam az ajtóban, utánad indultam, és ott találtalak, bokáig a tengerben. Hátad merev volt, vállad remegett, szemeid valahová a távolba néztek. Szólni sem tudtál. Reszkettél, messze jártál. Szebb jövőt áhítottal, idillibb múltakat.
Elhagytál, Sandii.
Itthagytad nékem az összes holmidat.
Itt a pisztoly. Itt a kompaktod, az összes árny, az összes vörös azokban a műanyag rekeszekben. A Cray mikrokomputered, amit Foxtól kaptál, egy bevásárlólista, amit te pötyögtél bele. Néha behívom, tételenként tanulmányozom az ezüstös kis képernyőn.
Fagyasztó. Fermentáló. Inkubátor. Elektroforézis-rendszer beépített agar-agar szintetizátorral és transzilluminátorral. Szövetbeágyazó. Nagy teljesítményű folyadékkromatográf. Citométer. Spektrofotométer. Négy bórszilikát fiola. Mikrocentrifuga meg egy DNA-szintetizátor, beépített memóriával és szoftverrel.
Drága mulatság, Sandii, de a számlát a Hosaka fizette. Később még jobban megvágtad őket, és mire feleszméltek, már messze jártál.
Azt a listát Hirosi állította össze neked. Alighanem az ágyban. Hirosi Jomiuri. AMaas Biolabs GmbH-nak dolgozott, a Hosaka pedig szemet vetett rá.
Csúcs volt a pasas: egy merő Előny.
Fox úgy követte a genetikus mérnököket, ahogy a sportrajongók kedvenc játékosaikat. Akarta Hirosit, majd' megveszett érte. Háromszor küldött át Frankfurtba, csak hogy megnézzem magamnak, mielőtt te színre léptél. Nem akarta, hogy megkörnyékezzem; egy grimaszt, egy biccentést sem engedélyezett. Csak figyelnem kellett.
Hirosi megállapodott ember benyomását keltette. Talált magának egy német lányt, aki a konzervatív lódenholmit, és a friss diófaszínre polírozott lovaglócsizmát kedvelte. Vett egy renovált házat az óvárosban, az ablakai egy szép kis térre néztek. Abbahagyta a kendót, vívni tanult.
A Maas biztonsági emberei csak úgy nyüzsögtek körülötte, a kikezdhetetlenség áttetsző, sűrű szirupjába ágyazták diszkrét, de nyomatékos jelenlétükkel. Visszatértem, és megmondtam Foxnak, hogy sose boldogulunk vele.
Te mégis boldogultál, Sandii. Behálóztad nekünk, ahogy kellett.
Hosakás kapcsolataink olyanok voltak, mint a központi organizmust védelmező specializált sejtek. Én és Fox voltunk a mutagének, kétes, sodródó elemek a vállalatközi állomány sötét oldaláról.
Miután helyet találtunk számodra Bécsben, felajánlottuk nekik Hirosit. A szemük se rebbent: halálos nyugalommal bámultak ránk abban a Los Angeles-i hotelszobában. Azt mondták, ezt meg kell gondolniuk.
Fox a nevén nevezte saját ászukat a gén-játszmában, kimondta kereken, megszegve az erre vonatkozó íratlan szabályt.
Meg kell gondolnunk, ismételték Hosakáék.
Fox három napot adott nekik.
Egy héttel azelőtt, hogy Bécsbe indultál, Barcelonába vittelek. Emlékszem rád: a hajadat szürke baszk sapka alá rejtetted, szépen metszett mongol arccsontodat ódon boltok kirakatai tükrözték. Lesétáltunk a Ramblason a föníciai kikötőig, el az üvegtetejű Mercado mellett, ahol az árusok afrikai narancsot kínáltak.
A régi Ritz. Meleg volt a szobád, meleg és sötét. Európa úgy borult ránk, mint valami fojtogatón puha pehelypaplan. Álmodban hatoltam beléd: te mindig készen álltál. Néztem, ahogy az ajkad néma, meglepett O-t formál, ahogy arcodat a vaskos, fehér, archaikus Ritzhuzatú párnába temeted. Beléd képzeltem Ázsia összes neonfényét, a Sinjuku körül örvénylő tömeget a csupa drót, csupa elektromosság éjszakában, így mozogtál, egy új kor ritmusára, álmatagon, távolin bármely nemzet eszményeitől.
Bécsbe repültünk, és elhelyeztelek Hirosi nejének kedvenc szállodájában. Csendes, szolid hotel volt, előcsarnoka akár a márvány sakktábla, csupa réz liftje citrátolajtól és szivarfüsttől szaglott. Könnyű volt ideképzelni Hirosi nejét, a márványon magasszárú lovaglócsizmájának csúcsfényeivel – de tudtuk, hogy ez egyszer nem kíséri el az urát. Egy rajnavidéki szanatóriumban időzött, Hirosi egyedül jött a bécsi konferenciára. Mikor a Maas biztonsági emberei megérkeztek, hogy átfésüljék a hotelt, nem mutatkoztál.
Hirosi egy órával később érkezett, egyedül.
Képzelj el egy idegen lényt, mondta egyszer Fox, aki azért jön, hogy azonosítsa a Föld uralkodó intelligenciahordozóját. Szemlélődik egy darabig, aztán választ. Mit gondolsz, mire voksol?
Nyilván csak a vállamat vonogattam.
A zaibacukra, magyarázta Fox. A multikra. A zaibacuk vére az információ, az embereké csak szövet. A struktúra léte független az azt felépítő személyek lététől. Egy-egy társaság: külön életforma.
Hagyd ezt az Előny-dumát, kértem.
A Maas egészen más, mondta ő, rám se hederítve. Kicsi, gyors, könyörtelen. Színtiszta atavizmus. Egy merő Előny.
Emlékszem Foxra, ahogy Hirosi Előnyének lényegét magyarázza. Radioaktív nukleotidok, monoklón antitestek, valami a proteinek kötéseivel kapcsolatban. Forró proteinek – Fox így nevezte őket. Nagy sebességű kapcsolások. Azt mondta, Hirosi afféle csodalény, az a fajta, aki szétzúzza a paradigmákat, fejtetőre állít egy egész tudományágat, a teljes ismeretanyag felülvizsgálatát kényszerítve ki. Alapvető szabadalmak, mondta, és torka elszorult a két szó mögött rejlő adómentes milliók közelségétől.
A Hosaka akarta Hirosit, Előnyének radikális természete azonban aggasztotta őket. Úgy tervezték, hogy teljes elszigeteltségben dolgozik majd tovább.
Marokkóba mentem, a régi városrészbe, Medinába. Találtam egy heroin-labort, ahol mostanság feromonkivonatokat készítettek. A Hosaka pénzén megvettem az egészet. A piactéren, a Dzsema-el-Fnán sétáltam egy izzadós portugál üzletemberrel, tisztáztam vele minden részletet, a világítástól kezdve a kísérleti állatok ketreceinek szellőztetéséig. A városfalakon túl az Atlasz vonulata derengett. A Dzsema-el-Fna zsúfolva volt csepűrágókkal, táncosokkal, mesemondókkal, lábzsonglőr kölykökkel és lábatlan koldusokkal, akik fatálkáikat nyújtogatták a francia szoftvereket hirdető holofilmek fényénél. Nyers gyapjúbálák és kínai mikrochipekkel teli plasztiktartályok mellett haladtunk el. Sejtetni engedtem, hogy megbízóim szintetikus béta-endorfinban utaznak: olyasmivel kellett előállnom, ami még ezeknek is mond valamit.
Néha eszembe jutnak a harajukai napok, Sandii. Lehunyom a szememet ebben a koporsóban, és máris ott látlak a csillogásban, a butikok kristálylabirintusában, új holmik illatfellegei közt. Látom, ahogy profilodat párizsi bőrcuccokkal megrakott krómállványok tükrözik. Néha a kezedet fogom.
Azt hittük, úgy találtunk rád, Sandii, de valójában te találtál ránk. Most már tudom, hogy kerestél – minket vagy hozzánk hasonlókat. Fox boldog volt, vigyorogva ecsetelte a kilátásokat: micsoda remek műszer vagy, akár a legélesebb szike, épp megfelelő arra, hogy leválasszuk Hirosi Előnyét a Maas féltékeny testéről.
Régóta kereshettél már, hosszan kutattad a kiutat azokon az éjszakákon Shinjukuban. Éjszakákon át, melyeket aztán biztos kézzel söpörtél le múltad dúlt fedélzetéről. Saját múltam évekkel korábban lett oda, tovatűnt túlélők nélkül, nyomtalanul. Megértettem Foxot, aki éjszakánként kiürítette a tárcáját, s úgy teregette ki személyazonossági igazolványait, mint a kártyalapokat. Különféle alakzatokat formált belőlük, újrarendezte őket, várta, hogy összeálljon a kép. Tudtam, mit keres – ugyanazt kerested te is számos gyermekkorod emlékei közt.
Ma éjjel, itt a New Rose hotelben a te múltad paklijából választok.
Az eredeti verzió vonz leginkább, a híres jokohamai hotelszoba-szöveg, mellyel az első éjszakán, az ágyban álltál elő. A megszégyenült apát választom, a Hosaka-tisztségviselőt. Hosaka. Tökéletes. S persze a holland anya, a nyarak Amszterdamban, a galambok barna szőnyege a Dam tér délutáni napfényben úszó kövezetén.
A medinai hőség után a Hilton légkondicionált hűvöse következett. Átizzadt ingem a gerincemhez tapadt, míg az üzenetet böngésztem, amelyet Fox közvetítésével juttattál el hozzám. Célhoz értél: Hirosi készen állt elhagyni a feleségét. Nem volt nehéz kapcsolatba lépned velünk, még a Maas biztonsági intézkedéseinek feszes filmrétegén át sem. Egy meghitt zugba cipelted Hirosit, ahol kévét és kipferlt szolgáltak fel. A kedvenc pincéred szívélyes, ősz hajú és sánta pasas volt. Nekünk dolgozott. Az üzeneteket a szalvéta alatt hagytad.
Egész álló nap kis helikopter köröz búvóhelyem, a New Rose hotel felett. Ablakomból nézem, ahogy árnya újra és újra végigrebben az olajfoltos betonon. Közel jár, nagyon közel.
Marokkóból Berlinbe repültem. Egy walesi pasassal találkoztam egy bárban – Hirosi eltűnését kezdtük tervezgetni. Komplikált ügynek ígérkezett, összetettnek, akár a viktoriánus színpadi mágia csupa réz fogaskerék, csupa tükör forgataga. Maga a hatás elég egyszerű volt: Hirosi egy hidrogéncellás Mercedes mögé lép, és nyoma vész. A sarkában lihegő Maas-ügynökök hangyamód nyüzsögnek majd a kisbusznál; a biztonsági apparátus szirupja ragasztóként fog megkötni az indulási pont körül.
Berlinben aztán értenek a gyors ügyintézéshez: még egy utolsó éjszakát is össze tudtam hozni veled. Fox elől eltitkoltam a dolgot – sosem egyezett volna bele. Már a városka nevét sem tudom; úgy egy óráig tartottam észben az autópályán, a szürke rajnavidéki ég alatt, a karjaidban pedig végképp elfelejtettem.
Az eső hajnaltájt kezdett szakadni. A szobánknak egyetlen ablaka volt, magas és keskeny, csak álltam ott és néztem, miként döfködi a folyót ezüst tűivel az ég. Hallgattam, ahogy lélegzel. A víz alacsony kő boltívek alatt rohant, az utca néptelennek látszott. Európa múzeum volt, hideg és élettelen.
Már lefoglaltattam a helyedet a marrakeshi járatra. Az Orlyról kellett indulnod, jegyed a legújabb nevedre szólt. Úgy terveztük, a levegőben leszel, mikor az utolsó zsinórt meghúzva eltüntetem Hirosit.
Otthagytad a táskádat a sötét, régi asztalon. Míg aludtál, átnéztem a dolgaidat, eltávolítottam mindent, ami elletmondhatott Berlinben vett személyazonosságodnak. Magamhoz vettem a kínai .22-est, a mikrokomputeredet, a bankkártyádat. Előkotortam a táskámból az aktuális, a holland útlevelet, az új nevedre szóló bankkártyát, és a tárcádba csúsztattam mindkettőt. A kezem valami laposat érintett. Kihúztam felemeltem. Kislemez. Címke nélkül.
Ott feküdt a tenyeremen: néma, türelmes, kódolt halál.
Álltam feletted, és néztem, ahogy lélegzel, ahogy a mellkasod emelkedik és süllyed. Láttam, ahogy ajkaid résnyire nyílnak, láttam alsó ajkadon harapásaim halványuló nyomát.
Visszatettem a tárcádba a diszket. Mikor melléd feküdtem, hozzám dörgölőztél, felébredtél, leheleted az elektromossággal telített ázsiai éj illatát árasztotta; a jövendő fényes folyadékként buzogott fel benned, kilúgozott belőlem mindent, a percet kivéve, így működött a varázsod: a történelmen kívül éltél, mindig a mostban.
És tudtad a módját, hogyan vihetsz magaddal oda. – Ismét – utoljára – magaddal ragadtál.
Miközben borotválkoztam, hallottam, ahogy a táskámba zúdítod a pipereholmidat. Most már holland vagyok, mondtad, illik más stílusban sminkelnem.
Dr. Hirosi Jomiuri Bécsben tűnt el, egy csendes kis utcában a Singerstrasse közelében, két háztömbnyire felesége kedvenc hoteljétől. Egy derült októberi délutánon, tucatnyi szakavatott tanú jelenlétében egyszerűen nyoma veszett. Átlépett egy varázstükrön. Valahol a színfalak mögött jól olajozott viktoriánus szerkezet dolgozott.
Egy genfi hotelszobában vártam a walesi pasas telefonját. Kész, jelentette, Hirosi úton van Marokkóba. Töltöttem magamnak egy italt és a lábaidra gondoltam.
Fox-szal egy napra rá, a Naritán találkoztam, egy szusibárban a JAL terminál mellett. Nemrég érkezett az Air Maroc gépével, fáradtan, diadalittasan.
Imádja a helyet, mondta, Hirosira célozva. Karmolja a nőt, folytatta – ez rád vonatkozott.
Mosolyogtam. Megígérted, hogy egy hónapon belül értem jössz Shinjukuba.
Az olcsó kis pisztolyod, itt a New Rose hotelben. A krómozás kezd leperegni róla. A závárzat olcsó, elnagyoltan megmunkált kínai acél. A markolat borítása piros műanyag, mindkét oldalán kidomborodó sárkány. Akár egy játékszer.
Fox szusit evett ott a JAL terminál mellett; nagyon feldobta, amit végbevittünk. Fájt a válla, de azt mondta, most már ez sem számít. Van pénze jobb orvosokra. Van pénze mindenre, amit csak kíván.
Nekem valahogy jelentéktelennek tűnt a vagyon, amit a Hosakától kaptunk. Nem kételkedtem a gazdagságunkban: mielőtt magamra hagytál, sikerült meggyőznöd róla, hogy így természetes; a dolgok új rendjéből következik, abból, akik és amik vagyunk ezen a világon.
Szegény Fox! Kék oxfordi inge frissebb és ropogósabb, párizsi öltönye sötétebb és finomabb volt, mint valaha. Ott ült a JAL neonfényében, szusit rakott egy zöld tengerimoszattal teli csészébe – és egy hét sem maradt az életéből.
Sötétedik. A New Rose koporsórakását éjjel-nappal reflektorok világítják be, fém póznákra erősítették őket a magasban. Itt semmit sem arra használnak, amire készült: ez mind maradék, reciklált anyag, még a koporsók is. Negyven-egynéhány éve a kapszulák még Tokióban vagy Jokohamában szolgálták az utazó üzletemberek kényelmét. Talán apád is ilyenekben hált valaha. A vasszerkezet, mikor még új volt, egy csupa tükör ginzai toronyház részét képezte, körülötte építőmunkások serege dolgozott.
Az esti szél egy pacsinko-terem zaját sodorja, meg zöldségillatot az útmenti bodegák felől. Rákízű algapasztát nyomok egy narancsszínű rizskeksz-téglára. Hallom a gépeket.
Tokióban egybenyíló lakosztályokba költöztünk Foxszal a Hyatt ötvenharmadik emeletén. A Hosakával nem volt kapcsolatunk. Kifizettek minket, aztán nyomban töröltek a vállalat kollektív memóriájából.
Ám Fox nem tudta ennyiben hagyni a dolgot. Hirosi volt a kedvence, a legnagyobb vállalkozása; már-már atyai érdeklődéssel viseltetett iránta. Imádta az Előnyéért. Rávett, hogy tartsam a kapcsolatot a portugál üzletemberemmel ott a Medinában, aki vállalta, hogy szemmel tartja Hirosi laboratóriumát. Rendszerint egy fülkéből hívott, a Dzsema-el-Fna sarkáról. A háttérben árusok kiáltoztak, atlaszi pánsípok jajongtak. Valaki biztonsági embereket küldött Marokkóba, újságolta a portugál. Fox biccentett. A Hosaka.
Úgy egy tucat telefonbeszélgetés után láttam a változást Foxon: feszült lett, távoli. Egyre többször találtam az ablaknál, ötvenhárom emelet magasából bámulta a császári díszkertet; rágódott valamin, amiről nem akart beszélni.
Kérd meg a pasast, hogy részletezze a dolgot, vetette fel egy hívást követően. Fészket vert benne a gyanú, hogy az egyik alak, akit az emberünk bemenni látott, Moenner volt, Hosakáék vezető génszakértője.
Moenner az, szögezte le a következő fordulóban. A következő hívás után Chedanne-t, a Hosaka protein-csapatának főnökét azonosította. Az utóbbi két évben egyikük sem mutatkozott a külvilágban.
Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a Hosaka vezető kutatói a Medinában gyülekeznek. A fekete vállalati Learek sorra ereszkedtek alá a marokkói reptérre csendes üvegszál-szárnyaikon. Fox a fejét ingatta. Hivatásos volt, specialista – a Hosaka-féle Előny hirtelen átcsoportosítását a zaibacu hibájaként értelmezte.
Jézusom, mormolta miközben Black Labelt töltött magának. Átdobták Afrikába az egész bio-szekciójukat. Elég egyetlen bomba... A fejét rázta. Nem, elég egy nyavalyás gránát, ami a megfelelő helyen, a megfelelő időben robban, és...
Emlékeztettem, hogy a Hosaka biztonsági szolgálata mindig a helyzet magaslatán áll. A cégnek vannak emberei a helyi parlamentben; ügynökeik csak a kormány beleegyezésével és támogatásával működhetnek eredményesen marokkói földön. Hagyd már, mondtam neki. Eladtad nekik Hirosit, felejtsd el végre!
Tudom, mi ez, felelte ő. Tudom. Láttam már ilyet azelőtt.
Elmondta, hogy a labormunkával mindig együtt jár egy bizonytalansági faktor – az Előny Előnye, így fogalmazott. Ha egy kutató áttörést hajt végre, társai gyakorta képtelenek eredményeit pusztán leírások alapján reprodukálni. Hirosi esetében, aki szakterülete minden dogmáját elvetette, nyilván még bonyolultabb a helyzet. Az efféle problémát rendszerint úgy oldják meg, hogy átküldenék valakit a vállalati laborból egy rituális kézrátétel erejéig. Némi állítgatás a műszereken, és a folyamat beindul. Fura, mondta Fox; senki sem tudja, miért működik így, de így működik.
És vigyorgott.
De hát ez baromi kockázatos, mondtam. Azok a szemetek azzal etettek minket, hogy elszigetelik Hirosit, távol tartják a saját kutatóiktól. Egy fenét! Lefogadom, hogy nézeteltérés támadt a Hosaka tudományos részlegén belül. Valaki odaküldi a kedvenceit, hogy átragadjon rájuk Hirosi szerencséje. Mire Hirosi kirúgja a genetikus mérnöktársadalom lábát, az egész medinai társulat készen áll majd, hogy felugorjon a vonatára.
Fox kiitta a whiskyjét, és vállat vont.
Feküdj le, mondta. Igazad van, vége már.
Lefeküdtem. A telefon ébresztett fel. Megint Marokkó, a műholdkapcsolat surrogó fehérzaja, az ijedt portugál szóáradat a túloldalon.
A Hosaka nem bajlódott azzal, hogy befagyassza a számlánkat, egyszerűen elpárologtatta róla a pénzt. Bolondok aranya. Az egyik pillanatban milliomosok voltunk, zsebünk a világ legkeményebb valutájától dagadozott – majd hirtelen koldusok lettünk. Felráztam Foxot.
Sandii, nyögte. Eladta magát. A Maas biztonságiak beszervezték Bécsben. Uram Jézus!
Nézem, ahogy felhasítja ütött-kopott bőröndjét egy svájci tisztikéssel. Három aranyrúd volt az aljára erősítve. Magas karátszámú rudak, oldalukon valami rég megszűnt afrikai állam kincstárának vízjelével.
Sejthettem volna, mondta rekedten.
Nem, suttogtam én. Aztán a nevedet mondtam, azt hiszem.
Felejtsd el, mondta Fox. A Hosaka most ránk pályázik. Nyilván azt hiszik, mi vertük át őket. Hívd a bankot, hogy áll az egyenlegünk!
A pénzünk eltűnt. A bank azt is letagadta, hogy valaha számlánk volt náluk.
Mozdítsd a segged, sziszegte Fox.
Rohantunk. Ki a hátsó ajtón, bele a tokiói forgalomba, le Shinjukuba. Ekkor szembesültem először a ténnyel, milyen hosszú a Hosaka keze. Minden ajtó bezárult előttünk. Azok az alakok, akikkel két éven át üzleteltünk, nézték, ahogy jövünk – és acélredőny gördült le az íriszük mögött. Elpályáztunk onnét, mielőtt a telefonhoz nyúltak. Az alvilág felületi feszültsége megtriplázódott; bárhová fordultunk, ugyanabba a feszes membránba ütköztünk. Nem merülhettünk alá, nem tűnhettünk el szem elől.
A Hosaka az első nap hagyta, hadd futkossunk – aztán utánunk szalajtott valakit, hogy törje el Fox gerincét másodszor is.
Nem láttam az illetőt, de láttam Fox zuhanását. Egy ginzai nagyáruházban lézengtünk, egy órával zárás előtt, és csak bámultam, ahogy átfordul a kifényesített korláton, aláhull az új Ázsia árucikkei közé.
Rólam valahogy megfeledkeztek, hát tovább futottam. Fox magával vitte az aranyát, de az én zsebemben maradt még száz új jen. Rohantam, egészen a New Rose hotelig.
És most eljött az időm.
Gyere velem, Sandii. Hallgasd, hogy búgnak a neoncsövek a Narita Internationalhoz vezető út mentén. A New Rose-t bevilágító reflektorok körül pár éjjeli lepke rója lassítottfelvétel-köreit.
A legfurcsább az egészben az, Sandii, hogy néha már azt is kétlem, hogy léteztél egyáltalán. Fox egyszer azt találta mondani, ektoplazmalény vagy, gazdasági szélsőségek által létre bűvölt szellem. Az új század szelleme, a világ ezernyi Hyattjának, Hiltonjának ágyain fogant lidércnyomás.
Markomban a fegyvered. Kezemet a dzsekim zsebébe dugom – oly távolinak tűnik, mintha valaki másé lenne.
Emlékszem, portugál üzleti partnerem még angolul is elfelejtett; négy másik nyelven próbálta megértetni magát velem. Alig értettem, amit mondott, de mintha azt ismételgette volna, hogy a Medina ég. Nem is a Medina – a Hosaka-kutatók elméje lobbant lángra odaát. Járvány, suttogta az én üzletemberem, járvány, láz és halál.
Az okos Fox menekülés közben kiokumlálta az egészet; meg se kellett említenem a diszket, amit a táskádban találtam azon a németországi hajnalon. Valaki átprogramozta a DNA-szintetizátort, hajtogatta. A szerkentyű arra kellett, hogy egy éjszaka alatt létrehozzon egy bizonyos makromolekulát. Beépített memória, plusz a hozzávaló szoftver. Drága mulatság, Sandii... de korántsem olyan drága, amilyennek te bizonyultál a Hosaka számára.
Remélem, jó árat kaptál értünk a Maastól.
A diszk a kezemben. A folyót eső veri. Tudtam, de nem akartam szembenézni az igazsággal. Visszatettem a víruskreáló kódot hordozó lemezt a táskádba, aztán ledőltem melléd.
Moenner meghalt, számos Hosaka kutatóval – és Hirosival – együtt. Chedanne tartós agykárosodást szenvedett. Hirosi nem is gondolt fertőzésre. Ártalmatlan proteineket akart gyártatni a géppel. A szintetizátor pedig egész éjszaka zümmögött, és létrehozta a vírust – a Maas Biolabs GmbH kívánalmai szerint.
A Maas. Kicsi, gyors, könyörtelen. Egy merő Előny.
A reptérre vezető út hosszú, egyenes betoncsík. Lapulj az árnyak közé!
Teli torokból üvöltöttem azzal a szerencsétlen portugállal, azt akartam tudni, mi történt a lánnyal, Hirosi nőjével. Eltűnt, mondta az üzletember. A viktoriánus gépezet kattogása.
Foxnak zuhannia kellett a három szánalmas aranyrúdjával együtt, a gerincének megint el kellett roppannia. Mielőtt a földnek csapódott, minden vásárló őt bámulta abban a ginzai áruházban – azután már csak sikoltoztak.
Ezzel együtt nem tudlak gyűlölni, Sandii.
A Hosaka helikoptere visszatért. Kivilágítatlanul, infrafénynél vadászik, a testmeleget kutatja. Tompa dunnyogással fordul egy kilométernyi messzeségben, visszalódul felénk, a New Rose felé, árnyként suhan Narita derengő egén.
Nincs baj, kedves.
Csak légy itt velem, kérlek! Fogd a kezem.

 

 

Álomkirályok
William Gibson

 

Sokat esik idefent. Vannak téli napok, mikor meg sem virrad, és fény helyett fakó szürkeségben fürdik a világ, máskor meg, mintha függöny lebbenne fel, három percre láthatóvá válnak a napsütötte hegyek, csúcsfények az Úristen saját mozijának törv. védett cégemblémáján. Mint azon a reggelen, mikor a lány ügynökei felhívták Beverly Boulevardon álló tükörpiramisuk szívéből, hogy közöljék: Lise csatlakozott a hálózathoz, hozzájuk szegődött, és az Álomkirályok tripla platina lesz. Az anyagot én szerkesztettem, megcsináltam az agytérképet és átmentem rajta a tompítómodullal, szóval nekem is járt valami a jogdíjából.
Nemet mondtam. Aztán igent, megint igent, és letettem a kagylót. Fogtam a dzsekimet, a fokokat hármasával szedve leviharzottam a lépcsőn, beestem a legközelebbi bárba, és nyolc órás kábulatba lovalltam magam, melynek az ártéri lépcsőn, két méterrel a False Creek vize felett szakadt vége. Az ég szürke kupolája valamivel fakóbbnak tűnt a neoncsövek és higanygőz ívlámpák fényében. És havazott, nagy pelyhekben, de nem túl sűrűn: ahogy a kristályok a fekete vizet érték, nyomtalanul eltűntek. Lenéztem a lábaimra a betonperemen. Közöttük a nedves feketeség. Japán cipőt viseltem, gumiorrú, drága kesztyűbőrből varrt ginzai majombakancsot. Hosszú ideig álltam ott, míg megtettem az első lépést hátrafelé.
Mert a lány halott volt, és én hagytam, hogy elmenjen. Mert mostanra halhatatlan lett, és én segítettem, hogy azzá váljon. És mert tudtam, hogy reggel telefonálni fog.

 

Apám hangmérnök volt, maszterkészítő. Még a digitális forradalom előtt űzte az ipart. A felszerelés, amivel dolgozott, részben mechanikus és kvázi-viktoriánus volt: tipikus XX. századi technológia. A feladata alig különbözött egy mezei esztergályosétól: a népek behordták a felvételeiket, ő pedig beleégette a hangokat egy lakkozott korong barázdáiba. A korongot utóbb galvanizálták, és holmi présgéppel sokszorosították – az eredményt, azokat a fekete izéket máig látni a régiségboltokban. Emlékszem, egyszer, pár hónappal a halála előtt említette, hogy bizonyos frekvenciák – tranzienseknek nevezte őket – könnyen kiégethetik a sokszorosító masina fejét. A vágófejet. Ezek a fejek hihetetlenül drágák voltak, ezért a kiégéseket okvetlenül meg kellett akadályozni. Egy gyorsulásmérőnek nevezett szerkentyűvel védekeztek ellene.
Ezen járt az eszem, ahogy ott álltam, víz fölé lógó lábujjakkal: a kiégett fejen.
Mert ezt tették a lánnyal.
És ő épp ezt akarta.
Lise-ben nem volt gyorsulásmérő.

 

Az ágy felé menet kikapcsoltam a telefonomat. Egy német gyártmányú, háromlábú stúdióállvány vastagabbik végével csináltam. Egyheti béremből meg lehet majd javítani.
Egy idő után felkeltem, és taxival visszamentem a Granville Island-re, Rubinhoz.
Rubin – hogy miért, voltaképp senki nem érti – mester, tanár. A japánok senseinek nevezik a hozzá hasonlókat. Tulajdonképpen a szemét, a hulladék, kidobott cuccok mestere; az uszadéktengeré, melyen dicső századunk lebeg. Gomi no sensei. Az ócskaságok mestere.
Amikor megérkeztem hozzá, éppen két félelmetes külsejű dobgép közt kuporgott, melyeket korábban sosem láttam. Rozsdás póklábak ölelték körül a Richmond szemétbányából kipecázott, horpadt acélhengereket. Rubin sohasem nevezi stúdiónak a lakását, és magát sem tartja művésznek.
– Tökörészés – mondja arra, amit csinál, és a jelek szerint úgy tekint az egészre, mintha az a hátsó udvarban, tökéletes unalomban eltöltött kölyökkori délutánok folytatása lenne. Rubin úgy bogarászik kacatokkal és szeméttel zsúfolt lakásán, a Csarnok folyóparti oldalán guggoló minihangárban, okosabb és mozgékonyabb teremtményei kíséretében, akár egy jóindulatú sátán, aki a gomi fölé hajolva furcsa dolgok véghezvitelén ügyködik. Láttam, ahogy arra programozza konstrukcióit, hogy felismerjék, és verbálisan is kigúnyolják azokat a járókelőket, akik a szezon legfelkapottabb divattervezőjének ruháit viselik. Más szerkezetei sokkal homályosabb feladatok végrehajtására készültek, néhány pedig pusztán azért, hogy a lehető legnagyobb zajjal szétszedje önmagát. Rubin olyan, akár egy gyerek, de Tokió és Párizs galériáiban rengeteg pénzt adnak a munkáiért.
Beszéltem neki Lise-ről. Hagyta, hogy kiöntsem a szívem, aztán bólintott.
– Tudom – mondta. – Egy CBS-es pasas már engem is felhívott vagy nyolcszor. – Egy csorba csészéből ivott egy korty valamit. – Kérsz egy savanyú Wild Turkey-t?
– Téged miért kerestek?
– Mert a nevem ott van az Álomkirályok hátoldalán. Ajánlás.
– Nem láttam.
– A lány hívott már?
– Nem.
– Majd fog.
– Rubin, ő halott. Már el is hamvasztották.
– Tudom – felelte. – Ezzel együtt hívni fog.

 

Gomi.
Hol van vége a gominak, és hol kezdődik a világ? A japánok már egy évszázada kifogytak a gomi-lerakóhelyekből, ezért kitalálták, hogy gomiból fognak új helyeket létrehozni. 1969-re építettek maguknak egy kis szigetet a tokiói kikötőben. Gomiból csinálták, és Álomszigetnek nevezték el. Ám a város továbbra is kitermelte a maga napi kilencezer tonnányi hulladékát, ezért a japánok nekiláttak az Új Álomsziget építésének. Manapság már koordinálják az építkezést: új Nipponok nőnek ki a Csendes-óceánból. Ezt Rubin is látta a hírekben, de nem fűzött megjegyzést hozzá.
Nincs mondanivalója a gomiról. Ez az ő közege, a levegő, amit beszív, valami, amiben egész életében úszkált. Cirkál a városban egy ősrégi Mercedes minibuszból szerkesztett teherautóval, aminek a teteje eltűnik a természetes gázzal félig telt gumitömlő alatt. Olyan dolgokat keres, amik hozzáilleszthetőek valamelyik, a múzsája – bármi legyen is az – által homloka belső falára vetített fura konstrukcióhoz. Rengeteg gomit hord haza. Némelyik még működőképes. Némelyik – mint Lise is – ember.
Rubin egyik partiján találkoztam Lise-szel. Rubin rengeteg partit rendezett. Sosem látszott rajta, hogy különösebben élvezné őket, de attól még remek bulik voltak. Pontosan már nem tudom, mikor történt; azon az őszön sokszor ébredtem Rubin antik eszpresszógépének fütyülésére. Patinás behemót, a tetején hatalmas krómsas terperszkedik, a hangja félelmetes abban az elrozsdállt, acélfalú helyiségben, de valahogy mégis nyugtató: van kávé, az élet megy tovább.
Először a Konyhazónában láttam a lányt. A Zónát nem lehet közönséges konyhának nevezni: csak három hűtőszekrény, egy sütőlap meg egy törött hősugárzó van benne. Mind a gomival került a lakásba. Amikor először megláttam, a lány a sörösdobozokkal teli hűtőszekrény nyitott ajtaja előtt állt a kiömlő fényben. Megláttam az arccsontjait, azt az eltökélt vonalú száját; de észrevettem a csuklójánál feketén csillogó polikarbont és a fénylő sebet, amit az egzoszkeleton dörzsölt a kezébe. Túl részeg voltam ahhoz, hogy odamenjek hozzá, hogy megnézzem, mi az, de tudtam, hogy nem lehet vidám dolog. Szóval azt tettem, amit az emberek általában tesznek Lise-szel, és átváltottam egy másik mesére. Sör helyett bort kerestem, és találtam is a hősugárzó melletti pulton. Hátra se néztem.
De Lise újra megtalált. Két órával később utánam jött; az egzoszkeletonba programozott iszonyatos kecsességgel furakodott át a testek és az ócskaságok között. Amikor ránéztem, már tudtam, mi az, de túlságosan zavarba jöttem ahhoz, hogy kitérjek előle, hogy elfussak, hogy elmormoljak valami bocsánatkérést és eltűnjek. Oda voltam szögezve, a karom egy lány dereka körül, akit nem is ismertem, Lise pedig közeledett felém azzal a csúfondáros kecsességgel. Egyenesen odajött, a szemei lángoltak a wizztől, a lány pedig a szokásos társasági pánikba esett, kicsúszott a karomból és eltűnt. Lise ott állt előttem, becsomagolva ceruzavékony polikarbon protézisébe. Ahogy a szemébe néztem, úgy éreztem, mintha hallanám az ízületei csikorgását, és egy valami hihetetlenül metsző sikolyt, ahogy a wizz kinyitott minden áramkört az agyában.
– Vigyél haza – mondta. A szavak korbácsként csaptak végig rajtam. Azt hiszem, megráztam a fejem. – Vigyél haza. – Többfokozatú fájdalom volt a hangjában, finomság és meglepő kegyetlenség. Ekkor már tudtam, hogy addig még sohasem gyűlöltek olyan mélyen, ahogy ez az elveszett lány gyűlölt akkor. Gyűlölt azért, mert úgy néztem rá, ahogy, és mert elfordultam tőle, amikor Rubin sörrel megpakolt fridzsidere előtt állt.
Mással is megesik, hogy megtesz valamit, és közben nem tudja, miért. Még akkor sem, ha legbelül sejti, hogy sosem lenne képes másként cselekedni.
Hazavittem.

 

Két szobám van egy régi bérházban, a Fourth és a MacDonald sarkán, a kilencedik emeleten. A liftek általában működnek, és ha az ember kiül a balkon korlátjára és hátradől, a szomszédos épület sarka mellett láthatja a tenger és a hegyek egy szeletkéjét.
Rubintól hazafelé menet Lise egy szót sem szólt, én meg közben eléggé kijózanodtam ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam, amikor kinyitottam az ajtót és beeresztettem a lakásba.
Az első dolog, amit felfedezett, az a hordozható szerkesztő volt, amit előző este vittem haza a Pilótából. Az egzoszkeleton egy kifutón sétáló manöken lépteivel vitte végig a poros szőnyegpadlón. A parti zsivajának elültével tisztán hallottam, hogy a szerkezet halkan zümmög, miközben mozgatja a lányt. Lise megállt, végigmérte a szerkesztőt. Ahogy ott állt, láttam a szerkezet bordazatát kitüremkedni bélelt fekete bőrdzsekis hátán. Francos betegségek. Talán a régiek közül való volt, amiket az emberek sohasem tudtak teljesen meggyógyítani, de lehetett valami új nyavalya is – valami, amit a mindenütt jelenlévő környezetszennyezés okoz, olyasmi, aminek még nevet sem adtak. Az egzoszkeleton nélkül Lise képtelen volt mozogni. A szerkezetet myoelektrikus interfésszel közvetlenül az agyához kapcsolták. A törékenynek tűnő polikarbon rudacskák mozgatták a karjait és lábait, egy bonyolultabb, galvánberakásos rendszer pedig vékonyka kezeit. Eszembe jutott a főiskola laborjában látott rángatózó békacomb – én gyűlöltem magam, amiért erre gondoltam.
– Ez egy szerkesztőmodul – mondta a lány olyan révetegen, hogy megrettentem tőle. Arra gondoltam, hogy a wizz kezdi elveszteni a hatását. – Mit keres ez itt?
– Szerkesztek – mondtam, miközben behúztam magam mögött az ajtót.
– Hűha! – Felnevetett. – Szerkesztesz. Hol?
– Az Islanden. Egy Autonóm Pilóta nevű helyen.
Megfordult, majd kezét csípőre téve illegetni kezdte magát – jobban mondva a szerkezet illegetni kezdte őt. Fakószürke szemeiből a wizz hatása, gyűlölet és az erotika valami iszonyatos paródiája csapott felém.
– Van kedved hozzá, szerkesztő?
Éreztem, hogy a korbács újra lecsap, de nem voltam hajlandó még egyszer elviselni. Hideg szemmel kinéztem rá sörtől zsibbadt, járkáló, beszélő, élő végtagokkal rendelkező, teljes mértékben közönséges testemből, és szinte köptem a szavakat:
– Éreznéd, ha csinálnám?
Ez talált. Talán pislogott, de az arca meg sem rezzent.
– Nem – mondta. – De időnként szeretem nézni.

 

A lány Los Angelesben bekövetkezett halála után két nappal Rubin az ablaknál áll, és nézte, ahogy a hó a False vizébe hullik.
– Szóval egyszer sem feküdtél le vele?
Az egyik totyogó kis játékszere, egy kerekes Escher gyík peckesen átvonul előttem az asztal másik oldalára.
– Nem – mondom, és ez az igazság. – De közvetlenül összekapcsolódtunk. Már azon az első éjszakán.
– Őrültség volt – mondja Rubin, de a hangjában elismerés bujkál. – Belehalhattál volna. Leállhatott volna a szíved, elakadhatott volna a lélegzeted... – Visszafordul az ablakhoz. – Hívott már?

 

Közvetlenül összekapcsolódtunk.
Azelőtt sosem csináltam ilyet. Ha megkérdeznéd, miért nem, azt felelném, azért, mert szerkesztő vagyok, és az ilyesmi nem profi dolog.
Az igazság azonban kicsit másként fest.
Az üzleti életben, a törvényes üzletben – sohasem csináltam pornót! – a nyersanyagot szárazálomnak nevezzük. A szárazálmok idegtermékek egy olyan szintű tudatállapotból, amibe a legtöbb ember csak alvás közben képes eljutni. A művészek, azok, akikkel az Autonóm Pilótában dolgozom, képesek megtörni a felszíni feszültséget, képesek mélyre merülni, lefelé és kifelé, ki egészen a vén Jung tengerére, hogy aztán visszahozzák... az álmokat. Ilyen egyszerű. Azt hiszem, némelyik művész mindig is ezt csinálta, bármilyen médiumban ténykedett is. A neuroelektronika mostanság lehetővé teszi, hogy közvetlenül az álmokhoz férjünk, a hálózat pedig az egészet kihozza adathordozókra, így be tudjuk csomagolni, el tudjuk adni, és figyelhetjük, hogy fogy a piacon. Változnak az idők, mondogatta apám.
A nyersanyagot általában stúdiókörülmények közt vesszük fel, és több millió dolláros berendezésen szűrjük át – közben még csak látnom sem kell a művészt. Az anyag, ami a fogyasztókhoz kerül, át van strukturálva, s megfelelő ellenpontozással műalkotássá nemesül. Mindig akadnak persze naiv alakok, akik azt képzelik, hogy élvezni fogják, ha közvetlenül összekapcsolódnak valakivel, akibe szerelmesek. Azt hiszem, a legtöbb tinédzser kipróbálja a dolgot. Egyszer. Könnyű létrehozni a kapcsolatot; a Rádió Shacknál meg lehet venni a dobozt, az elektródokat, a kábeleket. Én azonban sohasem csináltam. Most, hogy belegondolok, nem is tudom megmagyarázni, miért nem. Hogy miért nem is akartam kipróbálni.
Azt viszont tudom, hogy Lise-szel miért csináltam, hogy miért ültem mellette a mexikói szőnyegemen, miért illesztettem be az optikai vezetéket a hátán levő aljzatba, az egzoszkeleton dorzális gerincéhez. A csatlakozó egészen fent, a nyakán volt; sötét haja eltakarta. Azért, mert Lise azt állította, hogy művész, és azért is, mert tudtam, hogy valahogy harcba keveredünk egymással, és nem akartam veszíteni. Lehet, hogy nem értesz... de hát te nem ismered Lise-t, vagy ha igen, hát csak az Álomkirályokból, ami nem ugyanaz. Te még sohasem érezted az ő éhségét, amit lecsökkentettek, leegyszerűsítettek, és mások számára fogyaszthatóvá tettek. Mindig féltem azoktól az emberektől, akik pontosan tudták, mit akarnak – és Lise tudta, mit akar, már hosszú ideje tudta, és semmi mást nem akart. És féltem, meg féltem attól is, hogy bevalljam magamnak, hogy félek, és az Autonóm Pilóta keverőszobájában éppen elég idegen álmot láttam ahhoz, hogy tudjam: a legtöbb ember belső szörnyei ostobának és nevetségesnek tűnnek az illető tudatának nyugodt fényében.
Amúgy még mindig részeg voltam.
Feltettem a 'tródokat, és a szerkesztő gombjaihoz nyúltam. Kikapcsoltam a stúdiófunkciót, így a nyolcvanezer dolláros japán elektronikát ideiglenesen a Rádió Shack dobozainak szintjére alacsonyítottam.
– Kezdd – mondtam, és megérintettem a kapcsolót.
Szavak. A szavak nem fejezik ki. Vagy csak talán... és alig. Ha tudnám, hogy kezdjek hozzá leírni, amit tett, ami áradt belőle...
Van egy részlet az Álomkirályokban. Olyan, mintha éjfélkor egy motoron ülnél, fények sehol, de valahogy nincs is szükséged rá; száguldasz egy tengerparti autópálya hegymagas töltésén, olyan gyorsan, hogy mögötted elvész a gép robaja, s te egy csendtölcsér alján lebegsz. A Királyokban csak egy villanás az egész, de így is egyike azoknak a dolgoknak, amikre emlékszel, amikhez visszatérsz, amiket beolvasztasz saját érzelem-szótáradba. Bámulatos. Szabadság, halál, van minden, borotvaél, örökké...
Amit én kaptam, ennek a nagytestvére volt, nyers, a Király-pokol gyilkos, vágatlan valósága, ami felvillantott nyolc utat, ami az unalmas életből az űrbe vezetett, a nyomortól, a szeretetlenségtől és bizonytalanságtól bűzlő ürességbe.
És ez volt Lise vágya, ez a rohanás, és én belülről láttam.
Az egész talán ha négy másodpercig tartott.
És persze Lise győzött.
Levettem a 'tródokat és a falra bámultam. A szemeim könnybe lábadtak, a bekeretezett poszterek hullámzani kezdtek.
Képtelen voltam a lányra nézni. Hallottam, hogy kihúzza a csatlakozóból az optikai vezetéket. Hallottam, hogy az egzoszkeleton megreccsen, ahogy felemeli testét a szőnyegről. Hallottam, hogy diszkréten kattog, amint kiviszi Lise-t a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet.
Aztán sírni kezdtem.
Rubin nyáklapot helyez egy kerekes, csigaszerű szerkentyűbe, s a halántékára erősített minitaűr fényszórók világánál nagyítóüveggel vizsgálgatja az áramköröket.
– Szóval horogra akadtál. – Megvonja a vállát és felnéz. Már besötétedett; az ikerlámpások fénysugara az arcomba csap. Az acélpajtában nyirkos hideg; a folyó felől magányos ködkürt tutulása hallik. – És aztán?
Most én vonom meg a vállam.
– Én csak... úgy tűnt, nem tehettem mást. A fénysugarak visszafordulnak a hibás játékgép szilikonszíve felé.
– Akkor minden rendben. Szabad akaratodból tetted. Úgy értem, a lány nem titkolta el, hogy micsoda. Neked legalább annyi közöd van ahhoz, ahová jutott, mint annak a bizonyos szerkesztőmodulnak. Lise talált volna valaki mást, ha téged nem ismer meg.

 

Megegyeztem Barryvel, a főszerkesztővel, és azon a hideg szeptemberi reggelen, hajnali ötkor húsz percet kaptam tőle. Lise bejött, és ugyanazzal a műsorral sokkolt, mint a múltkor, de ezúttal felkészültem rá az agytérképeimmel és a terelőlemezeimmel, és nem kellett ugyanúgy átéreznem. Két hetembe került, mire a szerkesztőszobában kivágtam a megfelelő másodperceket, és Lise művéből összeraktam azt, amit lejátszhattam Max Bellnek, a Pilóta tulajdonosának.
Bell nem ujjongott, mikor elmagyaráztam neki, mit csináltam. A szabadúszó szerkesztők problémákat okozhatnak. Köztudott, hogy mindegyik úgy érzi, megtalálta a nagy sztárjelöltet, a következő bestiát – aztán egyre több időt és pénzt fecsérel felfedezettjére. Bell bólintott, hogy lejátszhatom neki a darabomat, aztán piros filctollával megvakarta az orrát.
– Aha, aha. Értem. Ez a legnagyobb dolog, mióta a halak lábat növesztettek, igaz?
De azért elindította a demót, amit összevágtam.
Amikor a kazetta kiugrott a Braun asztali egység nyílásából, Bell sápadt, kifejezéstelen arccal bámulta a falat.
– Max...
– Hmmm?
– Mit gondolsz?
– Gondolok? Én... Mit mondtál, hogy is hívják ezt a lányt? – Pislogni kezdett. – Lisa? Mit mondtál, kivel szerződött le?
– Lise. Senkivel, Max. Még senkihez sem szerződött le.
– Jézus Krisztus! – Max még mindig olyan volt, mint akit letaglóztak.

 

– Tudod, hogy találtam rá? – kérdi Rubin, miközben a villanykapcsolót keresve átgázol egy halom gyűrött kartondobozon. A dobozok gondosan összeválogatott gomival vannak tele: litiumtelepek, tantálkondenzátorok, RF kapcsolószekrények, nyáklapok, ellenállások, ferrorezonáns transzformátorok, gyűjtősínes vezetéktekercsek. Egy dobozban több száz Barbie-fej zsúfolódik össze, egy másikban ugyanennyi ipari védőkesztyű: ez utóbbiak mintha valami szkafander részei lennének. Fény ömlik el a helyiségen, egy festett, lyukacsos bádogdobozban Kandinski-féle sáska forgatja golflabda nagyságú fejét a fényes izzó felé.
– Lent voltam Granville-ben, gowiz-vadászaton, egy eldugott sikátorban. Ott találtam rá. Ott ült. Megláttam a szkeletonját, és mert nem nézett ki valami jól, megkérdeztem tőle, mi baja. Semmi. Nem felelt, csak lehunyta a szemét. Nem foglalkoztam vele, de amikor úgy négy órával később megint visszakeveredtem oda, ugyanabban a helyzetben találtam. Meg se moccant közben. „Figyelj, kicsim”, mondtam neki. „Lehet, hogy beszart a masinád. Én segíthetek rajtad.” Semmi. „Mióta vagy itt?” Semmi. Erre odébbálltam.
Rubin átmegy a munkapultjához, sápadt mutatóujjával megpiszkálja a sáska fémlábait. A pult mögött egy ócska, penészes játéktáblán laposfogók, csavarhúzók meg szögbelövők lógnak. Egy rozsdás légpuska, koaxhántolók, gyutacsfogók, logikai szondák, hőpisztolyok, egy zseboszcilloszkóp – úgy tűnik, az emberiség történelmének valamennyi szerszáma képviselteti magát. Rubin meg sem próbálja rendberakni őket – de tétovázni sem láttam még, mikor valamelyiket használni akarja.
– Aztán visszamentem – mondja. – Egy órával később. A lány addigra kikészült, elvesztette az eszméletét, ezért elhoztam ide, és végigfuttattam egy tesztet az egzoszkeletonján. Kimerültek a telepei. Amikor kifogyott belőlük a szufla, a lány visszakúszott abba a sikátorba és leült. Azt hiszem azért, hogy éhenhaljon.
– Ez mikor történt?
– Úgy egy héttel azelőtt, hogy hazavitted.
– Mi lett volna, ha meghal? Ha nem találsz rá?
– Rátalált volna valaki más. Semmit sem tudott kérni, érted? Csak arra volt képes, hogy elfogadja a dolgokat. Nem akart szívességet kérni.

 

Max talált ügynököket Lise-nek: már másnap beesett három szörnyen dörzsölt fiatal jogász. Lise nem jött le a Pilótába, hogy találkozzon velük; ragaszkodott hozzá, hogy vigyük fel őket Rubinhoz. Akkor még ott lakott.
– Üdvözöljük önöket Couverville-ben – mondta Rubin, amikor beléptek az ajtón.
A trió két férfitagja automatikusan elvigyorodott – társuk, a nő mosolya valamivel őszintébbnek tűnt.
– Mr. Stark – mondta. – A múlt héten Londonban jártam. Láttam az installációját a Tate-ben.
– Marcello szárazelemgyára – biccentett Rubin – Egyesek szerint trágár, de a britek... – megvonta a vállát – ...azok britek. Vagy ki tudja?
– Igazuk van. De nagyon vicces is, amit csinált.
Az öltönyös fiúk arca úgy ragyogott, akár egy-egy barnára sült világítótorony. A demo már Los Angelesbe is eljutott. Ismerték, tudták, hányadán állnak.
– Ön pedig bizonyára Lise – mondta a nő, nekivágva a Rubin gomiján átvezető ösvénynek. – Hamarosan nagyon híres ember lesz, Lise. Sok mindent meg kell beszélnünk.
És Lise csak állt ott, polikarbonba csomagolva, és ugyanaz a kifejezés ült az arcán, mint nálam azon az első éjszakán, amikor megkérdezte, nem akarok-e lefeküdni vele. A jogásznő, ha észre is vette, nem mutatta ki. Profi volt.
Azt hittem, én is profi vagyok.
Arra gondoltam, hogy lazítanom kell.

 

A Piac körüli acélhordókban szemétből rakott tüzek égnek. A hó még mindig esik; a toporgó srácok úgy görnyednek a lángok fölé, mintha arthritiszes varjúk lennének; sötét kabátjuk szárnyait szél lengeti. Fent, a Fairweiw művészieskedő szegénynegyedében valaki kiakasztotta a mosott ruháját, ami keményre fagyott a kötélen – a lepedők rózsaszín négyszögei kirínak a háttérből, a napelemek és tányérantennák zűrzavarából. Egy ökológus körbe-körbe keringő helikoptere örvénytölcséreket kavar a False vizén.
Rubin festékfoltos, L.L. Bean gumicipőben caplat, nyakát túlméretezett terepszínű dzsekijébe húzza. Időnként, ahogy elhaladunk mellettük, egyik-másik kuporgó tini rámutat: ez az a fickó, aki azokat az őrült dolgokat, a robotokat meg a többi szart építi.
– Tudod, mi a baj? – kérdezi Rubin, amikor a híd alá érünk és elindulunk a Fourth felé. – Te olyan ember vagy, aki mindig elolvassa a használati utasítást. Mindennek, amit emberek építenek, minden technológiának van valamiféle célja. De egy új technológia olyan, területeket is megnyit, amire addig senki sem gondolt. Te elolvasod a használati utasítást, haver, és nem fogsz eljátszadozni a cuccal. Aztán elcsodálkozol, mikor valaki olyasmire használja, amire te nem is gondoltál. Ez a helyzet Lise-szel is.
– Nem ő volt az első. – A fejünk fölött forgalom dübörög.
– Nem. Az viszont biztos, hogy te rajta kívül nem találkoztál olyan emberrel, aki programmá konvertálta magát. Izgatott talán, mikor az a hogyishívják francia író három-négy évvel ezelőtt megtette?
– Nem nagyon. Biztos átverés volt. Reklám...
– A pasas még mindig ír. És mindig is írni fog, hacsak valaki szét nem robbantja a rendszerét.
Pislogok. Megrázom a fejem.
– De az már nem ő, nem igaz? Csak egy program.
– Érdekes kérdés. Nehéz eldönteni. Lise segítségével talán sikerül. Ő nem író.

 

A lányban benne volt az egész, a Királyok – úgy volt bezárva a fejébe, ahogy a teste abba az egzoszkeletonba.
Az ügynökök aláírattak vele egy szerződést és áthoztak egy produkciós csapatot Tokióból. Lise megmondta nekik, hogy azt szeretné, ha én lennék a szerkesztő. Én nemet mondtam, mire Max becibált az irodájába és megfenyegetett, hogy azonnal kirúg. Ha nem ugrom bele a buliba, semmi értelme elvégeznem a stúdiómunkát a Pilótában. Vancouver nem a világ közepe, és az ügynöknek Los Angelesben volt szükségük Lise-re. Ez rengeteg pénzt jelentett Maxnek, és lehetővé tette, hogy az Autonóm Pilóta felkerüljön a térképre. Nem tudtam megindokolni, miért utasítottam vissza a megbízást. Őrült és túl személyes ok volt. Lise-t örökre el akarták ásni. Akkor legalábbis így gondoltam. Max viszont komolyan beszélt, tényleg nem hagyott választási lehetőséget. Mindketten tudtuk, hogy nem fogok másik munkát találni. Kisétáltam vele az irodából, és közöltem az ügynökökkel, hogy megbeszéltük a dolgot. Hogy mégis benne vagyok.
Az ügynökök teli torokból mosolyogtak ránk. Lise előhúzott egy wizzel teli inhalálót, és jókorát szippantott. A jogásznő rosszallóan felvonta egyik tökéletes ívű szemöldökét – ennyi volt az egész. A papírok aláírása után Lise többé-kevésbé azt tette, amit akart. És Lise mindig tudta, mit akar.
Három hét alatt elkészítettük a Királyok alapfelvételét. Számtalan kifogást találtam, hogy ne kelljen átmennem Rubinhoz, némelyiket én magam is elhittem. Lise még mindig ott lakott, bár az ügynökök nem örültek neki. Szerintük a hely a legalapvetőbb biztonsági szempontoknak sem felelt meg. Rubin később elmondta, hogy szólnia kellett saját ügynökének, hogy hívja fel őket és balhézzon velük. Ezután mintha megnyugodtak volna. Fogalmam sem volt róla, hogy Rubinnak ügynöke van. Mindig megfeledkeztem arról, hogy Rubin Stark híresebb, mint bárki más az ismerőseim közül, és minden bizonnyal híresebb annál, amilyenné Lise valaha válhat. Sejtettem, hogy frenetikus anyagon dolgozunk, de az ember sohasem tudhatja biztosan, miből mekkora durranás lesz.
De amíg a Pilótában voltam, lebegtem. Lise bámulatos volt. Olyan, mintha erre született volna, bár a technika, ami ezt az átalakulást lehetővé tette, még nem is létezett, amikor a világra jött. Ha az ember ilyesmit lát, önkéntelenül eltűnődik, vajon hány ezer, hány millió fenomenális művész halt meg a századok folyamán – hány olyan ember, akiből sosem lehetett költő, festő vagy szaxofonos, s akikben megvolt ez a plusz, megvoltak a hullámok, melyek csak arra vártak, hogy egy rendszer összegyűjtse őket.
A stúdiómunka közben megtudtam pár dolgot Lise-ről. Megtudtam, hogy Windsorban született, hogy az apja amerikai volt, Peruban teljesített szolgálatot, és őrülten, félig vakon tért haza. Megtudtam, hogy bármi baja volt a testének, vele született; hogy azért vannak rajta azok a sebhelyek, mert sohasem hagyta, hogy levegyék róla az egzoszkeletont. Nem hagyta, mert a magatehetetlenség puszta gondolatára fulladozni, haldokolni kezdett. Megtudtam, hogy rászokott a wizzre, és minden nap annyit szed be, amennyi egy egész rögbicsapatot a sztratoszférába röpítene.
Az ügynökök orvosokat hoztak, akik bekenték az egoszkeletont valami habbal, és mikropórusos tapaszokkal foltozták be Lise sebeit. Telepumpálták vitaminokkal, kidolgozták a diétáját... de senki sem próbálta elvenni tőle az inhalálót.
Fodrászokat és sminkmestereket is hoztak, meg öltöztetőket, művészeti tanácsadókat meg kis reklámhörcsögöket. Lise mosolynak is nevezhető arckifejezéssel tűrte meg őket maga körül.
Abban a három hétben egyszer sem beszélgettünk. Csak stúdióduma volt közöttünk, művész-szerkesztő párbeszéd egy szűk és kódolt kommunikációs csatornán. Az ábrázolásmódja olyan erőteljes és extrém volt, hogy sohasem kellett magyaráznia, milyen hatást akar kiváltani. Elfogadtam, amit kiadott magából, megdolgoztam az anyagot és visszajátszottam neki. Néha elfogadta a változtatásokat, néha nem, de legtöbbször igen. Ez az ügynököknek is feltűnt, de örültek neki. Hátba csapdosták Max Bellt, meghívták egy-egy ebédre, az én fizetésem pedig folyvást emelkedett.
Egész végig profi voltam. Segítőkész, alapos és udvarias. Eltökéltem, hogy nem roppanok össze újra, és egyszer sem gondoltam arra az éjszakára, amikor sírtam. Tudtam, hogy még sohasem végeztem ilyen jó munkát, és már ez is remek volt.
Aztán egy reggel, hat körül, egy hosszú szeánsz után – ekkor adta ki magából először azt a kísérteties sorozatot, amit a srácok Szellemtáncnak neveznek – Lise megszólított. Az egyik ügynökfiú is ott volt, vigyorgott, de elment. A Pilótában olyan sűrűnek rémlett a csend, hogy hallani lehetett a Max irodájában működő ventillátor zümmögését.
– Casey – mondta Lise wizztől rekedt hangon. – Ne haragudj, hogy ilyen durván bántam veled.
Egy percig azt hittem, a felvételről beszél, amit épp akkor fejeztünk be. Aztán felnéztem, megláttam és rádöbbentem, hogy kettesben maradtunk, amire a demo elkészülte óta nem volt példa.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Még azt sem tudtam, mit érzek.
Lise rosszabbul nézett ki, mint azon a bizonyos első éjszakán, Rubinnál. A wizz felzabálta a vakolat alatt, amit a kozmetikus-csapat rakott rá – olyan volt, mintha egy nem túl jóképű tinédzser bőre alól olykor-olykor halálfej villanna elő. Megtippelni sem tudtam, hány éves lehet. Nem volt öreg, de fiatal sem.
– Lejtő-effektus – mondtam, miközben összetekertem egy kábelt.
– Az meg mi?
– A természet így próbálja közölni veled, hogy túlpörögtél. Egyfajta matematikai törvény, ami kimondja: csak x-szer érezheted igazán jól magad egy stimulánstól, még akkor is, ha növeled az adagokat. Bármit teszel, sosem dob fel annyira, mint az első pár alkalommal. Ez a baj a szintetikus drogokkal. Túl okosak. Annak az anyagnak, amit te szedsz, van az egyik molekulájában egy trükkös kis részecske, ami meggátolja, hogy a felbomlott adrenalint adrenokrómmá alakítsd. Ha nem így lenne, már rég skizofréniás lennél. Van valami gondod, Lise? Nehezen lélegzel? Előfordult már, hogy lefekvés után nem kapsz levegőt?
Nem voltam biztos benne, hogy valóban érzem azt a dühöt, ami a hangomból sütött. Lise rám bámul azokkal a sápadtszürke szemeivel. Az öltöztetők leimádkozták róla a zálogházi dzsekit, és egy mogyoróbarna ingkabátot adtak rá, ami jobban elrejtette a polikarbon bordákat. Nyakig felhúzta a zipzárt, még akkor is, ha meleg volt a stúdióban. A fodrászok az előző nap megpróbáltak új frizurát csinálni neki, de nem jártak sikerrel; keskeny szívarca fölött a durva szálú, sötét haj olyan volt, akár egy asszimetrikus boglya. Rám nevetett, és én újra átéreztem, mi mindenre kész, hogy elérje célját.
– Én nem alszom, Casey.
Csak később, sokkal később jutott eszembe, hogy bocsánatot kért. Soha többé nem tette meg, és ez volt az egyetlen alkalom, hogy olyasmit hallottam tőle, ami nem illett a karakteréhez.

 

Rubin diétája ételautomatákból vehető szendvicsekből, pakisztáni gyorsételekből és feketekávéból áll – sosem láttam, hogy bármi mást evett volna. Samosát falunk a Fourth-on, egy szűk kis étkezdében, ahol egyetlen plasztikasztalt szorítottak a pult és a budira nyíló ajtó közé. Rubin tizenkét samosát kér – hat húsost és hat vegetáriánust –, és minden figyelmét az evésnek szenteli.
Egyiket a másik után falja fel, és azzal sem törődik, hogy megtörölje az állát. Imádja a helyet. Bár ki nem állhatja a görög pultost, néma, de valódi kapcsolat alakult ki közöttük. Ha a pultos felmondana, Rubin soha többé nem bukkanna fel itt. A görög a Rubin állán és a dzsekijén összegyűlt morzsákat bámulja. Rubin összehúzza a szemét piszkos lencséjű, acélkeretes szemüvege mögött, és vasvillatekintettel bámul vissza a samosák közé.
A samosa Rubin vacsorája. Úgy tervezi, a reggelije hullaszín kenyérre kent tojássaláta – amit azokba a tejfehér, háromszögforma plasztikdobozokba csomagolnak –, meg hat kis csésze méregerős fekete lesz.
– Nem tudhattad, mi lesz belőle, Casey. – mondja Rubin, és rám bámul ujjlenyomatoktól maszatos szemüvege mögül. – Te egyszerre csak egy dologra tudsz gondolni. Elolvasod a használati utasítást. Mit gondoltál, mire hajtott az a nő? A szexre? Még több wizzt akart? Világkörüli utat? Már mindegyiken túl volt. Éppen ettől vált olyan erőssé. Túl volt a dolgokon. Ezért olyan óriási az Álomkirályok, ezért veszik meg a srácok, és ezért hiszik el. Ők tudják. Azok a srácok is, akik a Piacnál melegítették a seggüket, és azon tűnődtek, találnak-e egy helyet, ahol meghúzhatják magukat éjszakára. Nyolc éve ez a legmenőbb anyag. A Granville-en az egyik boltos azt mondta, felemelt áron is többet ad el ebből, mint bármi másból. Azt mondta, ölik érte egymást a népek. Lise óriási, mert ő is olyan volt, mint ezek a kölykök. Vagy még olyanabb. Ő tudta, haver. Nem voltak álmai, nem voltak reményei. Azokon a srácokon nem látsz polikarbon vázt, Casey, de egyre világosabb számukra, hogy sehová sem juthatnak innét. – Letöröl az álláról egy húsmorzsát, de otthagy három másikat. – Lise elénekelte nekik, úgy mondta el, ahogyan ők sosem tudnák. Festett nekik egy képet. És arra használta a pénzt, hogy megvásárolja magának a kiutat. Ennyi az egész.
Elnézem, ahogy a pára kigyöngyözik, cseppfolyóssá válik és nagy cseppekben végigcsorog a kirakatüvegen. A kirakaton túl felfedezek egy félig lecsupaszított Ladát; a kerekeit már lelopták, a tengelyeire támaszkodva hever a járdán.
– Hány ember csinálta már meg, Rubin? Szerinted mennyi?
– Nem túl sok. Nehéz megmondani, mert a legtöbbjük valószínűleg olyan politikus, akiről azt hisszük, hogy egyszerűen meghalt. – A szemétgazda furcsa pillantást vet rám. – Még belegondolni is rossz. Ők jutottak hozzá leghamarabb a technikához. Még mindig olyan drága, hogy nem engedheti meg magának minden jöttment milliomos. Úgy hallottam, a Mitshubisi megcsináltatta Weinberggel, mielőtt az immunrendszere végleg bemondta volna az unalmast. Weinberg volt a cég yokohamai hibridkutatási laborának a vezetője. A monoklón részvényük még mindig elég jól áll, szóval lehet, hogy igaz a dolog. És ott van Langlais, az a francia író... – Rubin megvonja a vállát. – Lise-nek nem volt rá pénze. Még most sem lenne meg. De ő bekerült a legjobb helyre, méghozzá a legmegfelelőbb időben. Az elpatkolás határán állt, de eljutott Hollywoodba, és a Királyokkal megmutatta, mi szunnyad benne.

 

Azon a napon, amikor befejeztük a munkát, egy JAL gépen megérkezett a londoni csapat. Négyen voltak; négy vézna srác, akik úgy dolgoztak, akár egy jól olajozott gépezet. Megmutatták, hogy hipertrófiás érzékük van a divathoz, de egyáltalán nem játszották meg magukat. Sorba ültettem őket négy egyforma, fehér Ikea irodaszékbe, bekentem a halántékukat a sós pasztával, rájuk tettem a 'tródokat, és lejátszottam nekik azt az anyagot, amiből meg akartuk csinálni az Álomkirályokat. Amikor véget ért a műsor, mind a négyen beszélni kezdtek. Tudomást sem vettek rólam: a stúdiózenészek titkos nyelvének brit verzióját használták. Nyolc sápadt kéz hadonászott és csapkodott a levegőben.
Eleget láttam és hallottam ahhoz, hogy tudjam, felizgatta őket az anyag, hogy jónak tartják. Felvettem a dzsekimet és elmentem. Ők is le tudják törölni a fejükről a kenőcsöt.
Azon az éjszakán láttam utoljára Lise-t, pedig nem így terveztem.

 

Gyalog megyünk vissza a Piachoz. Rubin közben hangosan emészt; az utca nedves macskakövein meg-megcsillan a féklámpák vörös fénye; a Piacon túl a város egyetlen hatalmas építménynek látszik, egy alvilágnak, ahol minden, ami sérült és elveszett, belemerül az üvegtornyok lábánál humuszként terjengő gomíba.
– Holnap át kell mennem Frankfurtba. Meg kell csinálnom egy installációt. Nem akarsz velem jönni? Technikusként a hasznodat venném. – Rubin megrázza magát, és még mélyebben merül terepszínű dzsekijébe. – Fizetést nem tudok adni, de ingyen utazhatsz, ha akarod...
Furcsa ajánlat, nem jellemző Rubinra. Tudtam, csak azért teszi, mert aggódik értem: azt hiszi, gyötrődöm Lise miatt, és csak ez jutott az eszébe, amikor azon törte a fejét, hogyan távolítson el a városból.
– Frankfurtban hidegebb van, mint itt.
– Talán változásra van szükséged, Casey. Nem t'om.
– Kössz, de Maxnél rengeteg a munka. A Pilóta most nagy buli, mindenfelől tódulnak hozzánk az emberek.
– Ahogy akarod.
Miután megléptem a Pilótából és otthagytam a társaságot, hazamentem. Elsétáltam a Fouth-ig, aztán villamosra szálltam. Elhaladtam a kirakatok előtt, amiket naponta látok; mindegyik csicsás volt és fényes, akár ruhákat, akár cipőket vagy szoftvereket kínáltak. Némelyikben japán motorbiciklik kuporogtak skorpióként, másokban olasz bútorok álltak. A kirakatok az évszaknak megfelelően változnak, az üzletek megnyílnak, aztán eltűnnek. Ünnep előtti hangulat volt; rengeteg párocska kószált gyors és céltudatos léptekkel a fénylő üzletek előtt, próbálták megtalálni azt a tökéletes kis akármit annak a bizonyos valakinek. Minden második nő olyan combközépig érő nyloncsizmát hordott, ami az előző télen, New Yorkban volt divat; Rubinnak az volt a véleménye, hogy a viselőik úgy néznek ki bennük, mintha elefantózisuk lenne. Ahogy ez eszembe jutott, elvigyorodtam... aztán hirtelen rádöbbentem, hogy tényleg vége, hogy Lise nincs többé, hogy Hollywood úgy szippantotta be, akár egy fekete lyuk, hogy magához rántotta a Nagy Lé kérlelhetetlen gravitációja. Amikor elhittem, hogy eltűnt, valahogy elernyedtem, és halványan sajnálkozni kezdtem. Csak halványan, mert nem akartam, hogy bármi is elcsessze az estémet. Bulizni akartam. Már jó ideje.
Leszálltam a házunk előtt. A lift az első gombnyomásra működött. Jó jel. Ahogy felértem, levetkőztem. Lezuhanyoztam, felvettem egy tiszta inget, és mikrohullámúval megmelegítettem egy pár burritót. Csak érezd magad normálisan, tanácsoltam borotválkozás közben a tükörképemnek. Túl keményen dolgoztál. Közben jól meghízott a hitelkártyád. Ideje, hogy fogyókúrára fogd.
A burritóknak kartonpapírízük volt, mégis jól jöttek, mert agresszív módon normálisak voltak. A kocsimat Burnabyben hagytam – a lyukas hidrogénblokkot cserélték ki rajta –, szóval nem kellett aggódnom a vezetés miatt. Bárhová elmehettem, hogy keressek valami bulit, hogy reggel aztán betelefonáljak, és beteget jelentsek. Tudtam, Max nem rúgna ki ilyesmiért; mostanság én voltam a sztárja. Tartozott nekem.
Tartozol nekem, Max, mondtam a jéghideg Moszkovszkajás üvegnek, amit a fridzsiderből halásztam elő. Őrökre az adósom maradsz. Az elmúlt három hetet azzal töltöttem, Max, hogy megszerkesztem egy dilis nőszemély álmait és lidércnyomásait. A te érdekedben. Hogy terjeszkedhess és növekedhess, Max. Háromujjnyi vodkát öntöttem egy műanyag pohárba, ami egy tavalyi partiról maradt, és visszamentem a nappaliba.
Időnként olyan a lakás, mintha senki sem élne benne. Nem arról van szó, hogy rendetlen; ha eszembe jut, még a bekeretezett poszterek felső pereméről is letörlöm a port, meg minden, időnként mégis kiráz a hideg ettől a legszürkébb, leghétköznapibb tárgyakkal berendezett odútól. Nem mintha tele akarnám pakolni macskákkal vagy szobanövényekkel, de vannak pillanatok, amikor úgy érzem, bárki lakhatna itt, bárki a magáénak mondhatná ezeket a dolgokat, és az egész valahogy annyira általánosnak tűnik. Az én életem és a tiéd, az én életem és akárki másé...
Azt hiszem, Rubin mindig így látja a dolgokat, de számára épp ez jelenti az erőforrást. Ő más emberek szemetével él együtt, és minden, amit hazacipel, valamikor új és fényes volt, és valakinek – ha csak rövid ideig is – jelentett valamit. Szóval ő mindent besöpör abba a dilis kinézetű teherautójába, hazaviszi a cuccot, és hagyja, hogy ott rohadjon, amíg eszébe nem jut, hogy valami újat csináljon belőle. Egyszer mutatott egy könyvet a szívének oly kedves XX. század művészetéről – az egyik mobilszobor képét sosem fogom elfelejteni. A döglött madarak újra szállnak, ez volt a mű címe. Az az izé valódi döglött madarakat forgatott körbe-körbe. Igazi undormány volt, én mégis mosolyogtam, mert lenyűgözött az alkotó spirituális önállósága. Ugyan mihez kezdene Rubin az én bekeretezett posztereimmel, mexikói szőnyegeimmel – amiket az Öbölben szereztem –, és az én Ikea-matracos ágyammal? Aztán, ahogy lenyeltem az első jegés kortyot, arra gondoltam, hogy Rubin talán még ezeket is fel tudná használni. Elvégre ő híres művész, én pedig nem vagyok az.
Az ablakhoz mentem, az üvegre szorítottam homlokomat, és a jéghideg poharat markolásztam közben. Ideje elindulni, mondtam magamnak. Megjelentek rajtad a nagyvárosi magányosság szimptómái, de ennek is megvan a gyógyszere. Idd le magad. Indulj!
Azon az estén nem volt kedvem bulizni, de nem viselkedtem úgy, ahogy egy felnőttől elvárható: nem mentem haza, nem néztem meg valami ósdi filmet, és nem aludtam el a szőnyegemen. A három hét alatt felhalmozódott feszültség úgy hajtott, mint egy mechanikus órát a rugó. Belerohantam az éjszakába, és italokkal hajtottam tovább magam. Olyan éjszaka volt ez, amikor az ember átcsúszik egy alternatív világba. Egy városba, ami ugyanúgy néz ki, mint az, ahol él, csakhogy itt nincs senki, aki szeret, gyűlöl, akivel már beszélgetett valamikor. Ha egy ilyen éjszakán betérsz egy ismerős bárba, rá kell jönnöd, hogy a személyzetet kicserélték; aztán megérted, hogy csupán azért jöttél be, hogy egy ismerős arcot láss, egy pincérnőét, egy mixerét, vagy akárkiét... hiába.
Tovább mentem, hat vagy nyolc hellyel tettem próbát, aztán besodródtam egy west-endi klubba, ami úgy festett, mintha a kilencszázkilencvenes években dekorálták volna ki utoljára. A plasztikfelületeken rengeteg króm, zavaros hologramok, amiktől megfájdul az ember feje, ha ki akarja bogozni, mit ábrázolnak. Barrytől már hallottam erről a helyről, de fogalmam sincs, miért beszélt róla. Körülnéztem és elvigyorodtam. Ha depressziós akarok lenni, a legmegfelelőbb helyre jöttem. Igen, mondtam magamnak, ez aztán abszolút szomorú, az alja mindennek. Elég iszonyatos ahhoz, hogy feltegye a koronát erre az elcseszett estére – és ez önmagában véve kétségtelenül jó dolog volt. Elhatároztam, hogy iszom még egyet, aztán fogok egy taxit és hazavitetem magam.

 

Aztán megláttam Lise-t.
Ő akkor még nem látott engem. Még nem vetettem le a kabátomat, és a galléromat is feltűrtem a kinti hideg miatt. Lise a bárpult elkanyarodó végén ült, előtte egy csomó üres pohár – olyan hatalmas kriglik, amikbe hongkongi napernyőket, meg plasztik hableányokat szoktak tenni. Ahogy a mellette ülő fiúra nézett, láttam, hogy szemei fénylenek a wizztől. Az italokban, amiket addig elfogyasztott, egyetlen csepp alkohol sem lehetett: a drog, ami szedett, rosszul tűrte, ha mással keverik. A srác kábult részegséggel elvigyorodott, és már-már lecsusszant a bárszékről, de még egyszer megpróbálta fókuszálni a tekintetét, hogy jobban végigmérhesse Lise-t. Lise-t, aki a szabóitól kapott, nyakig bezipzározott fekete bőrszerelését viselte, s akinek a koponyája úgy sütött elő fehér arcbőre mögül, mintha ezervattos izzó lenne. És ahogy megláttam, ahogy elnéztem, egyszeriben rengeteg dolgot megértettem.
Tudtam, hogy Lise haldoklik – a wizztől, a betegsége miatt, vagy a kettőtől együtt. Ezzel ő maga is tisztában volt. A mellette ülő fiú túl részegnek látszott ahhoz, hogy felfedezze az egzoszkeletont, de annyira azért még józan maradt, hogy lássa Lise drága ruháját és a pénzt, amit az italokért adott. Amit láttam, pontosan az volt, aminek látszott – de képtelen voltam megérteni, akkor és ott nem tudtam feldolgozni. Valahogy feladtam. Beletörődtem.
Lise mosolygott... vagy legalábbis olyasmit csinált, amiről azt hitte, hogy mosoly, azt az arckifejezést öltötte fel, amiről tudta, hogy illik a helyzethez. Időnként bólintott a srác hülyeségeire, és ekkor eszembe jutott az a bizonyos szörnyű mondata, hogy időnként szereti nézni azt.
Végre megértettem. Tudom, hogy ha véletlenül nem jártam volna arra, ha nem láttam volna őket, képes lettem volna elfogadni mindazt, ami később következett. Talán örültem volna annak, ami Lise-szel történt, vagy talán megtaláltam volna a módját, hogy fogadhatnám el, amivé vált, ami lett belőle – a programot, ami azt színleli, hogy ő Lise, a tudatot, ami elhiszi, hogy azonos önmagával. El kellett volna hinnem, amit Rubin elhitt, hogy Lise már tényleg mindenen túl van; hogy a mi csúcstechnikával megtámogatott Szent Johannánk ég a vágytól, hogy egyesülhessen Hollywood mechanikus Istenével; hogy Lise számára semmi sem fontos, kivéve az utolsó órát, mely távozni engedi. Hogy megkönnyebbült sóhajjal távozik majd abból a szánnivaló testből, megszabadul a polikarbon és a gyűlölt hús börtönéből. Talán. Talán tényleg így történt. Biztos vagyok benne, hogy arra számított, így fog történni.
Ám ahogy elnéztem, hogy az a részeg pasas a kezét fogdossa – azt az érzéketlen kezet –, egyszeriben megértettem, hogy soha egyetlen emberi szándék sem lehet teljesen tiszta. Még Lise esetében sem. Igen, még abban is volt valami gyengeség, hogy ilyen őrült módon vágyott a hírnévre és a kibernetikus halhatatlanságra. Még ez is annyira szánalmasan emberi volt, hogy gyűlöltem magam, amiért rájöttem.
Tudtam, azon az éjszakán ezért indult el, hogy elbúcsúztassa magát. Hogy találjon valakit, aki elég részeg ahhoz, hogy megtegye neki. Mert – és ezt már biztosan tudtam – igaz volt: Lise valóban szerette nézni azt.
Azt hiszem, meglátott, mikor elmentem. Vagy elrohantam. Ha észrevett is, nyilván minden addiginál jobban gyűlölt az arcom tükrözte iszonyat és sajnálkozás láttán.
Soha többé nem találkoztunk.

 

Alkalomadtán megkérdezem Rubint, miért ez a méregerős, savanyú Wild Turkey az egyetlen ital, amit el tud készíteni.
Miközben apró teremtményei kattognak és mozgolódnak körülöttünk, a kezembe nyom egy horpadt alumíniumcsészét.
– El kellene jönnöd velem Frankfurtba – mondja újra.
– Miért, Rubin?
– Mert Lise hamarosan fel fog hívni. És azt hiszem, még nem készültél fel rá. Még mindig fel vagy kavarva a történtek miatt. Amikor felhív, olyan lesz, mintha vele beszélnél, és úgy fog gondolkodni, mintha tényleg ő lenne, te pedig be fogsz dilizni ettől. Gyere át velem Frankfurtba! Ott nyugtod lesz. Nem fogja tudni, hogy ott vagy.
– Mondtam már – felelem, és újra magam előtt látom a bárpultot meg Lise-t –: rengeteg a munkám Maxnél.
– Max kapja be! Épp most tetted gazdaggá. Max üljön a seggén, és fogja be! Te is gazdag vagy, eleget kaptál Királyok jogdíjából. Persze te ezt nem tudod, mert makacs vagy, és még fel sem hívtad a bankodat. Megengedhetsz magadnak egy kis vakációt.
Ránézek és eltűnődöm, vajon mikor fogom elmondani neki annak az utolsó találkozásnak a történetét.
– Rubin, tényleg kösz, haver, de én...
Felsóhajt, és iszik egy kortyot.
– De micsoda?
– Rubin, ha Lise felhív, akkor ő az.
Hosszan néz rám.
– Ezt csak a Jóisten tudja. – A csésze nagyot koppan az asztalon. – Úgy értem, Casey, a technika adott, szóval ki... de tényleg, ki tudhatná biztosan?
– Szerinted el kéne mennem Frankfurtba?
Rubin leveszi acélkeretes szemüvegét, és beledörgöli a lencséket kockás flanelingébe.
– Igen. Pihenésre lesz szükséged. Ha most még nem is, később biztosan.
– Mikor?
– Amikor meg kell szerkesztened Lise következő anyagát. És ez valószínűleg hamar bekövetkezik, hisz szüksége van a pénzre. Rengeteg helyet foglal el valamelyik társasági rendszer ROM-jában – a Királyok jogdíjának zömét nyilván arra használta, hogy bejuttassák oda. És te vagy a szerkesztője, Casey. Úgy értem... ki más csinálhatná meg?
Csak bámulok, ahogy Rubin felteszi a szemüvegét. Képtelen vagyok megmoccanni.
– Ki más, haver?
Legközelebbi teremtménye kattan egyet. Aprócska nesz – valamiképp mégis ráébreszt, hogy Rubinnak megint igaza van.

 

 

Párharc
Michael Swanwick – William Gibson

 

Eredetileg tovább akart menni, egyenest Floridába. Arra gondolt, hogy beszáll a fegyvercsempészetbe, esetleg csatlakozik a háborús zóna lázadóinak valamelyik szedett-vedett csapatához. Esetleg – mivel a jegye addig volt érvényes amíg akarta – soha többé nem száll le a Greyhound Repülő Hollandijáról. Miközben Norfolk belvárosának fényei tovasiklottak, és a busz fáradtan megugrott, ahogy a sofőr bekanyarodott az utolsó sarkok egyikén, rávigyorgott a hideg, zsíros üvegablakban látszó halovány tükörképre. Nagyot zökkenve megálltak a buszpályaudvaron. A metsző fénnyel bevilágított szürke betonépület olyan volt, akár valami börtön kondiudvara, Deke azonban nem ezt látta. Magát látta, ahogy éhenhal – talán majd Oswegóban, egy hóviharban fog bekövetkezni a dolog, amikor ugyanígy, ugyanennek a busznak az ablakához fogja szorítani az arcát –, és látta, hogy egy fakó overallt viselő, magában mormogó vénember a következő megállóban eltakarítja a maradványait.
Bárhogy is történik majd, gondolta, nekem akkor már minden mindegy lesz.
A baj csak az volt, hogy a lábai mintha máris élettelenné váltak volna.
A sofőr bejelentette, hogy tartanak egy húszperces pihenőt. Virginiában, Tidewaterben jártak. Az állomás régi salakbeton épület volt, a múlt század maradványa; várótermeibe két-két ajtó nyílott.
Deke érzéketlen lábaival határozatlan kísérletet tett rá, hogy a trafikpulthoz surranjon, ám az amögött szorongó levő fekete lány úgy őrizte az ósdi üvegkasztni tartalmát, mintha az élete függne tőle. Talán tényleg ez a helyzet, gondolta Deke, és továbbállt. A mellékhelyiségekkel szemközt egy nyitott ajtó JÁTÉKOKat kínált; a szó biofluoreszkáló plasztikbetűi erőtlen fénnyel vibráltak. Ahogy belesett az ajtón, Deke egy biliárdasztalt látott; körülötte a helyi vagányok egy csoportja állt. Deke minden különösebb cél nélkül bedugta a fejét az ajtón – a levertség és az unalom felhőként követte. Ahogy benézett, egy kétfedelű repülőgépet látott. A masina szárnyai legfeljebb olyan hosszúak lehettek, mint Deke hüvelykujja. Éles, narancsszínű láng vette kerül, dugóhúzóban repült, füstcsíkot húzott maga után, és abban a pillanatban, ahogy becsapódott az asztal zöld mezejébe, semmivé enyészett.
– Ez szép vót, Pici! – üvöltötte az egyik vagány. – Leszedted a zsiványt!
– Hé – mondta Deke. – Mi folyik itt?
A hozzá legközelebb álló vagány – egy hórihorgas, fekete Peterbilt sapkát viselő fickó – felé fordult.
– Pici megvédi az Érmet – mondta, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az asztalról.
– Igen? Az meg mi? – Deke csak ekkor pillantotta meg a máltai kereszthez hasonló, kék zománccal bevont érmét, s nagy nehezen kibetűzte az ágaira írt Pour le Mérité szöveget.
A Kék Max az asztal szélén hevert, pontosan egy hatalmas és mozdulatlan figura előtt, aki egy törékenynek látszó, krómcsövekből összerótt székben ült. A férfi kekiszínű munkásinge úgy beborította volna Deke-et, akár egy vitorla, az óriás felsőtesten azonban annyira feszült, hogy a gombok bármelyik pillanatban lepattanhattak róla. Deke az ideúton látott katonákra gondolt; a furcsa, zömök felsőtestű fickókra, akik olyan vékony lábakon egyensúlyoztak, mintha altestüket csak kölcsönkérték volna valakitől. Pici is ilyen lehetett volna, ha feláll, de arányaiban sokkal nagyobb – legalább százas derékbőségű farmert hordott, amit acélszálakból font övvel kellett összefognia, hogy ne buggyanjon ki a hasa. De úgy tűnt, Pici képtelen lábra állni – Deke észrevette, hogy a fénylő fémszék tulajdonképpen tolókocsi. A férfi arcában volt valami zavaróan gyermeki, valami megdöbbentően fiatalos, sőt, a ráncok és a vonások alá temetve még valami szépség is lappangott benne. Deke zavarba jött és elfordult. A másik férfinak, annak, aki Picivel szemközt, az asztal túlfelén állt, bozótszerű pofaszakálla és keskeny ajka volt. Olyan volt, mintha a puszta tekintetével akarna megnyomni valamit; az erős összpontosítás miatt szemei sarkából kiindulva ráncok terjedtek szét az arcán.
– Szarakodni akarsz, vagy mi? – A Peterbilt sapkás férfi megfordult és egy pillantást vetett Deke prolifiú Indofarmerjára meg a csukóin csillogó rézláncokra. – Tűnj innét, szaros! Errefele nem szeressük a te fajtádat – mondta, és újra a párbaj felé fordult.
Fogadások köttettek, pénzösszegek kerültek letétbe. A vagányok előszedték a kártyáikat, a régi lét, a „Szabadság” feliratú dollárokat, a bélyeg- és érmegyűjtők boltjából származó Roosevelt tízcenteseket, az óvatosabb fogadók pedig átlátszó plasztiktokba dugott antik dollárbankókat csaptak a többi közé. A sűrű levegőben megjelent három, alakzatba rendeződött vörös repülőgép. Fokker D VII-esek voltak. A helyiségben csend támadt. A Fokkerek méltóságteljesen keringtek a napjuk, a kétszáz wattos villanyégő körül.
A kék Spad a semmiből csapott le. Szorosan a nyomában még kettő száguldott elő a mennyezet árnyai közül. A vagányok átkozódtak, valaki felvihogott. Az alakzat szétrobbant: az egyik Fokker lefelé zuhant, de képtelen volt lerázni a farkába ragadt Spad-et. Dühösen cikkcakkolt a zöld síkság fölött, de hiába. Végül emelkedőbe fordult, az ív azonban túl meredek volt számára: motorja leállt, s túl alacsonyan járt ahhoz, hogy korrigálhasson.
Egy halom ezüstérme gazdát cserélt.
A Fokkerek raja hátrányba került. Egyikük farka mögött két Spad száguldott. Nyomjelző lövedékek zápora zúgott el a pilótafülke mellett. A vörös gép billegve jobbra fordult, végrehajtott egy Immelmann-hurkot, üldözői mögött termett és tüzet nyitott: a Spadek egyike bucskázva, füstöt köhögve hullt alá.
– Gyerünk, Pici! – A vagányok szorosabbra zárták gyűrűjüket az asztal körül.
Deke mozdulatlanná dermedt az ámulattól. Úgy érezte magát, mintha újjászületett volna.

 

Frank kamionpihenője a várostól két mérföldnyire, a teherforgalom részére fenntartott út mellett terpeszkedett. Deke már a mellette elhúzó busz ablakából kiszúrta. Ahogy az útpályák és a közöttük levő betonbakok között visszasétált a pihenő felé, csuklós kamionok húztak el mellette; a hatalmas, nyolcszelvényű gépek szele kis híján hanyatt döntötte Deke-et. A K.T.R. pihenők mindig könnyű bulinak számítottak: amikor a fiú betántorgott Frankéba, senki sem volt a közelben, aki kételkedett volna benne, hogy nem valami bazi nagy gépről szállt le.
Nem kellett elkapkodnia az ajándékbolt átböngészését. A holokazettákkal megrakott fémállvány egy halom koreai cowboying, meg egy sor Fuzz Buster sárkány között állt. Az állvány fölött két keleti sárkány tekergőzött a levegőben; harcoltak vagy basztak, Deke képtelen volt eldönteni. A többi között ott volt az a játék is, amit keresett; az egyik kazettán SPADEK & FOKKEREK feliratú cimke díszelgett.
Deke-nek csak három másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy kikapja a helyéről, és két másodpercre ahhoz, hogy végighúzzon egy mágnest – az államhatáron a zsaruk nem foglalkoztak azzal, hogy elkobozzák – a kazettatok biztonsági csíkján.
Kifelé menet felkapott két konzolt meg egy kis Batang távvezérlőt – utóbbi leginkább antik hallókészülékre hasonlított.

 

Találomra kiválasztott egy bérkaszárnyát. A bérleti ügyeket intéző ügynöknek azt az azonosítójelet adta meg, amit azóta használt, hogy elvesztette a szociális juttatásokra való jogosultságát. Soha senki nem akadt, aki leellenőrizte volna; az állam csak összeszámolta az elfoglalt lakásokat, és kifizette utánuk a bérleti díjat.
A lakásban enyhe vizeletszag terjengett; a falakra valaki az Anarchista Felszabadítási Front jelszavait véste. Deke kirugdosta az egyik sarokból a szemetet, leült, hátát a falnak támasztotta, és feltépte a kazetta csomagolását.
A dobozban volt egy összehajtogatott használati utasítás – ezen rajta voltak a hurkok, a fordulatok és Immelmannok diagrammjai –, egy tubusnyi sós paszta, meg egy, a használati specifikációkat tartalmazó lista. S ott volt persze maga a fehér plasztikkazetta, aminek egyik oldalára kék repülőt és feliratot, a másikra vörös gépet és címsort nyomtattak. Deke oda-vissza forgatta az ujjai közt. SPADEK & FOKKEREK, FOKKEREK & SPADEK. Vörös vagy kék? Deke rákente a pasztát az induktor felületére, a füle mögé helyezte a Batangot, az induktor száloptikás szalagját hozzákötötte a lejátszóegységhez, amit ezután csatlakoztatott a fali konnektorba. Utoljára a kazettát illesztette a helyére. A készülék olcsó volt, indonéz gyártmány, a program futása közben kellemetlenül bizsergette a tarkóját, de ez sem számított: mikor mindennel elkészült, egy égkék Spad csapott alá merészen a levegőből, alig néhány ujjnyira Deke arcától. A gép olyan valódinak látszott, hogy szinte ragyogott. Megvolt benne az a különös belső élet, amivel a fanatikus részletességgel elkészített, múzeumokban kiállított modellek általában rendelkeznek, ám Deke-nek erősen kellett koncentrálnia, nehogy eltűnjön: ha elkalandozott volna a figyelme, a fókuszát vesztett gép tüstént szertefoszlott volna.
Deke addig gyakorolt, míg a fülegység telepe kimerült. Utána a fal felé fordult és elaludt – álmában pedig egy fehér felhőkből és kék égből álló univerzumban repült, ahol nem létezett fent és lent... s nem volt zöld mező sem, amibe becsapódott volna.

 

Olajban sülő lángosok átható szagára ébredt. Éhesen hunyorgott, de egyetlen vasa sem maradt. Na nem baj, egy ilyen bérkaszárnyában rengeteg egyetemista fazon lakik – biztos akad köztük egy, akinek épp egy alig használt konzolra van szüksége...
Deke a folyosóra lépett a lopott egységek egyikével. Szobája közelében ajtó nyílt, rajta egy plakát: „A SZOMSZÉDBAN VAN EGY POKOLI JÓ VILÁGEGYETEM”. A plakát alatt egy tájkép látszott, amin sokszínű tabletták – valamelyik gyógyszertár hirdetéséből téphették le a képeket – fürtjei helyettesítették a csillagokat, ezt pedig annak az űrkolóniának a reklámjára ragasztották, amit már Deke születése előtt építeni kezdtek. „MENJÜNK!” – ajánlotta a drog-kollázs alatti felirat.
Deke bekopogott. Az ajtó kitárult, a biztonsági láncok mögött egy lány arcának kétujjnyi széles szelete jelent meg.
– Mi van?
– Lehet, hogy azt fogod hinni, lopott a cucc... – Deke egyik kezéből a másikba dobálta a programozó egységet. – Úgy értem, mert új, látszólag nem használta senki, és még rajta van a vonalkód is. De ezen nem akarok vitatkozni. Nem. Feleannyiért megkapod, mint bárhol másutt – a helyedben én ezen tűnődnék el.
– Hé, hű, tényleg? Nem ugratsz? – A száj látható része fura mosolyra húzódott. A lány felfelé forduló tenyérrel kinyújtotta és felemelte a kezét. – Idesüss!
A tenyerén egy lyuk tátongott, fekete alagút, amely egyenesen a karjába vezetett. Mélyén két apró, vörös fénypont villant. Patkányszemek. A pontok ragyogva, egyre növekedve Deke felé száguldottak. Valami szürkeség pattant ki a lyukból és egyenesen a fiú arcára ugrott.
Deke felsikoltott és felemelte a karját, hogy megszabaduljon tőle. Összeakadtak a lábai, elvágódott, és rázuhant a padlón csattanó konzolra. Szilikonszilánkok recsegtek, ahogy vergődve a fejét markolászta. A fejét, ami fájt, fájt... rettenetesen fájt.
– Ó, szent Isten...! – A biztonsági láncok lehullottak, a lány Deke fölé hajolt. – Hé, figyelj csak, gyere be! – A lány eléje tartott egy kék törölközőt. – Kapaszkodj belé, felhúzlak!
Deke a szemét borító könnyfátyolon át a lányra bámult. Diák. Jól táplált arc, a kelleténél pár számmal nagyobb melegítőfelső, és olyan szabályos, fehér fogak, amik akár egy kredit-referenciának is használhatóak lennének. Az egyik bokáját (Deke látta rajta a bébipihe finomságú szőrszálakat) vékony aranylánc fogta körbe. Fodros japán frizura. Pénz.
– Ennek a szarnak az árából lett volna ebédem – mormolta Deke bánatosan. Megmarkolta a törölközőt és hagyta, hogy a másik felhúzza. A lány kacéran elmosolyodott, de elhátrált Deke-től.
– Ne haragudj – mondta. – Ennivalót akarsz? Semmi baj, csak egy hologram volt. Rendben?
Deke egy csapdába sétáló állat óvatosságával követte a lányt a szobába.

 

– Szent szar – zihálta később. – Ez valódi sajt...
Kényelmetlenül kemény kanapén ült, egy négy láb magas játékmackó meg egy lazán egymásra hajigált floppylemezekből álló torony között. A szoba padlóját bokamagasságig könyvek, ruhák és újságok borították, de az étel, amit a lány elővarázsolt – Gouda-sajt, marhahúskonzerv meg üvegházban termesztett búza lisztjéből készített kétszersült – mintha az Ezeregy éjszaka egyik valóra vált meséje lett volna.
– Hé – mondta a lány. – Mi aztán tudjuk, hogy kell bánni a prolifiúkkal, mi?
A lányt Nance Bettendorfnak hívták, és tizenhét éves volt. Az anyjának és az apjának is volt munkája – mohó kis szarháziak –, és végzős mérnökhallgató volt a William és Maryn. Az angol kivételével az összes tárgyból kitűnőre állt. – Azt hiszem, nem igazán kedveled a patkányokat. Ez valami fóbia nálad?
Deke végigpillantott a lány ágyán, amit nem igazán lehetett látni: valójában csak egy dudor volt a padlót borító halmok alatt.
– Nem erről van szó. Csak eszembe juttatott valami, ennyi az egész.
– Mit? – A lány Deke előtt guggolt; bő inge magasan felcsúszott egyik sima, meztelen combjára.
– Hát... Láttad már a... – Deke önkéntelenül felemelte a hangját, úgy szakadt ki belőle a következő két szó – ...Washington Emlékművet? Úgy értem, éjszaka. Van rajta két... vörös fény. A tetején. Jelzés a repülőgépeknek, vagy ilyesmi, és én... – Reszketni kezdett.
– Te félsz a Washington Emlékműtől? – huhogta Nance. Oldalra dőlt és kalimpálni kezdett barnára sült lábaival, úgy nevetett. Karmazsin színű bikinibugyit viselt.
– Inkább a halál, mint hogy még egyszer meglássam.
A lány abbahagyta a nevetést, felült, és a fiú arcába bámult. Fehér, egyenletes fogai az alsó ajkába mélyedtek, mintha eszébe jutott valami, amire még gondolni sem akart. Végül mégis megkockáztatta a kérdést:
– Agyzár?
– Igen – mondta Deke keserűen. – Azt mondták, soha többé ne menjek vissza D.C.-be. Aztán nevettek azok a faszfejek.
– Miért kaptak el?
– Tolvaj vagyok. – Azt már nem akarta bevallani a csajnak, hogy hivatásszerű bolti szarkasággal vádolták.

 

– Egy csomó vén komputer-napszámos gépek programozásával töltötte az életét. És tudod, mi a szép az egészben? Az emberi agy egy fikarcnyit sem hasonlít a gépekre. Egyszerűen másképp programozták.
Deke ismerte ezt az éles, kétségbeesett hadarást, ezt a hosszú, bonyolult fejtegetést, amit a magányosok a ritkán az útjukba akadó hallgatóságukra zúdítanak; több százszor végighallgatta a rideg és üres, idegenek társaságában töltött éjszakákon. Nance belebonyolódott a beszédbe, Deke pedig ásítozva bólogatott, és azon tűnődött, egyáltalán képes lesz-e ébren maradni, míg a lány befejezi az előadást, és végre ágyba kerül vele.
– Ezt a hologramot, amivel ledöntöttelek, én magam csináltam – mondta a lány, és az álla alá húzta két térdét.
– A betörőknek szántam, tudod? Véletlenül volt rajtam, és azért hajítottam rád, mert bosszantónak találtam, hogy rám akarod sózni azt a kis szart, azt az indojávai konzolt. – Előredőlt, és újra kinyújtotta a kezét. – Nézz csak ide! – Deke megremegett. – Nem, ne félj! Esküszöm, hogy ez most más lesz!
Kinyújtotta az ujjait. Tökéletes, állandóan változó kék láng táncolt a kezén.
– Ezt nézd meg! – áradozott a lány. – Csak nézd! Én programoztam. Ez nem valami hétképes kis vacak – ez egy folyamatos, kétórás hurok, hétezerkétszáz másodperces, közben sohasem ismétli önmagát, minden pillanatban olyan egyedi, akár egy kibaszott hópehely!
A láng magja üvegszerű kristály volt, szilánkok és nyúlványok csaptak ki belőle, megpördültek, majd a tudatküszöböt közelítő, szemkápráztatóan éles és fényes képeket hagyva maguk mögött, eltűntek. Deke pislogni kezdett. A legtöbb képen emberek voltak. Parányi, meztelen, üzekedő emberek.
– Ezt meg hogy a francba csináltad?
A lány felállt – meztelen talpa megcsúszott pár magazinon –, és egy új műfa polcról melodramatikusan lesöpört egy kötegnyi teleprintelt papírlapot. Deke csak ekkor látta meg a csinosan sorba rendezett, szerénynek, de drágának látszó konzolokat. Rendelésre készült cucc volt valamennyi.
– Ez egy komoly berendezés. Képképző. Ez a gyorstörölő modulom. Ez egy direkt funkciójú agytérkép-analizátor. – Nance olyan hangon sorolta el az egységek nevét, mint valami litániát. – Kvantumrebegés stabilizátor. Programillesztő. Képszerkesztő...
– Mindre szükséged van, hogy egy kis lángot csinálj?
– Eltaláltad. Ez a csúcs. Professzionális holoképkészítő felszerelés. Évekkel megelőz minden technikát, amit eddig láttál.
– Hé – mondta a fiú. – lsmered a SPADEK & FOKKEREKet?
A lány felnevetett. Deke úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat: előrenyúlt, és megfogta a kezét.
– Hozzám ne érj, te szemétláda! Nehogy meg merj érinteni! – visította Nance. Hátraugrott, közben beverte a fejét a falba. Elsápadt és remegett az iszonytól.
– Oké... – Deke visszahúzta a kezét. – Oké, a közeledbe se megyek! Oké?
A lány messzire húzódott tőle. Nem pislogott; szeme tágra nyílt, sarkaiban könnyek gyűltek össze, majd végigcsorogtak hamuszürkévé vált arcán. Végül megrázta a fejét.
– Bocs', Deke. Ne haragudj. Már az elején meg kellett volna mondanom.
– Mit? – Deke-nek hátborzongató sejtése támadt. Tudta, miről van szó. Ahogy a lány hátrakapta a fejét, ahogy a kezei ökölbe szorultak meg elernyedtek... – Neked is van egy agyzárad.
– Igen. – Nance lehunyta a szemét – Erényöv. Azok a seggfejek, a szüleim, még fizettek is érte. Nem bírom elviselni, hogy valaki hozzám érjen, vagy akár túl közel álljon. – Kinyíltak a szemei. Vak gyűlölet csillogott bennük. – Én még semmit sem csináltam. Semmit! Egyetlen kibaszott dolgot se. Mindkettejüknek van munkája, és annyira izgulnak, hogy karriert csináljak, hogy teljesen bediliznek tőle. Attól félnek, hogy abbahagyom a tanulmányaimat, ha foglalkozni kezdek a szexszel meg ilyesmi. De azon a napon, amikor kikapcsolják az agyzáramat, baszni fogok, mégpedig a legocsmányabb, legundorítóbb, legszőrösebb...
Újra a fejéhez kapta a kezét. Deke felugrott, és gyorsan átkutatta a gyógyszeres szekrénykét. Talált egy fiolára való B-komplex vitamint. Zsebre vágott egy párat, hátha szüksége lesz még rá, majd kettőt, meg egy pohár vizet Nance-hoz vitt.
– Tessék. – Óvatosan megtartotta kettejük között a távolságot. – Ettől majd elmúlik a fájdalom.
– Igen, igen – mondta a lány, majd mintha magába beszélne, hozzátette: – Most biztos azt gondolod, lökött vagyok.

 

A Greyhound állomás játékterme majdhogynem üres volt, csak egy hegyes állú tizenéves kölyök görnyedezett az egyik konzol fölött: szivárványszínű tengeralattjáróflottákat irányítgatott az Atlanti-óceán északi részének homályos térképhálóján.
Deke besurrant a terembe – új vagányruhát viselt –, és a számtalan zöld lakkréteggel simává tett salakbeton falnak dőlt. Profilfiús kefehajából kimosta a sötét festéket, megfújt egy farmert meg egy pólót a Goodwilltől, egy nem túl komoly biztonsági rendszerrel felszerelt panzió szaunájának egyik öltözőszekrényében pedig talált egy pár bakancsot.
– Nem láttad errefelé Picit, haver?
A tengeralattjárók neonguppiként lendültek előre.
– Az attól függ, ki keresi.
Deke megérintette a füle mögé erősített távvezérlőt. A Spad pörögve-forogva, egy szitakötő gyorsaságával és kecsességével átsuhant a konzol fölött. Gyönyörű volt; olyan tökéletes, olyan valódi, hogy úgy tűnt, mintha a helyiség lenne puszta illúzió. Deke felpörgette a motorját – a Spad milliméterekre húzott el az üveglap előtt. –, és kihasználta a beprogramozott hangeffekteket is.
A kölyök még csak fel sem pillantott.
– Jackman játéktermében van – mondta. – A Richmond Road végén, a raktárak mögött.
Deke hagyta, hogy a középmagasan repülő Spad semmivé enyésszen.

 

Jackman hodálya majdnem teljesen elfoglalta egy régi téglaépület második emeletét. Deke először a JEGYEZZEN HÁBORÚS KÖTVÉNYT plakátot találta meg, aztán a sötét folyosó fölött villódzó, hiányos neonfeliratot. A folyosó előtt a járda másfajta háborús emlékekkel volt tele: kripli veteránokkal, akik közül némelyik még Indokínában nyomorodott meg. Vénemberek, akik valahol Ázsiában felejtették a szemüket, olyan rángatózó fiúk mellett fetrengtek, akik letüdőzték a mérgesgázokat Chilében. Deke megkönnyebbült, amikor a lift ütött-kopott ajtaja sziszegve becsukódott mögötte.
A hosszú, kísérteties terem túlsó végében levő poros Dr. Pepper óra szerint háromnegyed nyolc volt. A Jackman már jó húsz évvel Deke születése előtt bebalzsamozódott, beburkolózott a sárgás nikotin-, tisztítószer- és hajolajrétegbe. Pontosan az óra alatt egy ismeretlen nagypapa által elejtett szarvasbika trófeája bámult le tágra nyílt szemekkel egy bekeretezett, csótányszárnyszínűre bámult fotóról. Biliárdgolyók koccanása hallatszott, és munkásbakancsok csikordultak a linóleumon, ahogy a játékos hozzákészült az újabb lökéshez. Valahol a zöldernyős lámpák között krepp-papírból készült, rózsaszínné fakult karácsonyi csengők lógtak. Deke az egyik mocskos faltól a másikra nézett. Egyetlen játékgépet sem látott.
– Ha hoz egyet, örömmel vesszük – mondta valaki. Deke megfordult, és belenézett az előtte álló kopasz, acélkeretes szemüveget viselő férfi szemeibe. – Cline vagyok, Bobby herceg. Maga nem látszik valami nagy biliárdbajnoknak, miszter.
Bobby herceg hangjában és testtartásában nem volt semmi fenyegető. Levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte a vastag lencséket egy összehajtogatott papírzsebkendővel. Deke-et arra a szatócsra emlékeztette, aki egyszer végtelen türelemmel megpróbálta megtanítani a retrográd biochipek installációjára.
– Szerencsejátékos vagyok – mondta mosolyogva a férfi. A fogai fehér plasztikból voltak. – Tudom, nem látszom annak.
– Picit keresem – mondta Deke.
– Hát... – A férfi visszatette a szemüvegét. – Nem fogja megtalálni. Felment Bethesdához, hogy a gondnok nyugodtan kipucolhassa a vízvezetékeit. De magával különben sem röptetne.
– Miért nem?
– Mert maga nem tartozik a Körbe. Különben ismerném az arcát. Különben jól csinálja? – Amikor Deke bólintott, Bobby herceg végigüvöltött a Jackman-en: – Halihó, Clarence! Hozd csak ki azt a gépet! Van itt egy repülős fiú!
Húsz perccel később, miután elvesztette a távvezérlőjét meg a maradék készpénzét, Deke elbandukolt a hodály kripli katonái mellett.
– Mondok én neked valamit, fiú – mondta Bobby herceg atyáskodó hangon, miközben a vállát átölelve a lifthez kísérte Deke-et. – Sosem győzhetsz egy veterán katona ellen. Hallod? Én nem vagyok különösebben jó. Tulajdonképpen csak egy vén baka vagyok, és tizenötször, talán hússzor voltam rákötve a hype-ra. Pici bácsi viszont pilóta volt. A teljes szolgálati idejét a géphez csatlakoztatva töltötte. Elég csúnyán tönkrementek a mirgyei, de... de sosem fogod legyőzni őt!
Az éjszaka hideg volt, Deke-et égette a düh és a szégyen.
– Jézus, ez durva volt! – fakadt ki Nance, amikor a Spad belecsapódott egy rózsaszín bugyikupacba. Deke az ágyon kuporgott és kirántotta a füle mögül a lány csillogó kis Braun távvezérlőjét.
– Ne szólj bele, Miss Gazdagribi, Miss Leszmunkám...!
– Hé, csigavér! Nem te tehetsz róla... Csak vacak a technikád, és elég primitív a progid. Úgy értem... lehet, hogy az utcán ez szupernek számít, de ha összehasonlítom azokkal a dolgokkal, amiket a suliban csinálok, akkor... Hé, nem akarod, hogy átírjam neked?
– Mit mondtál?
– Hagyd, hogy felspécizzem. Tudod, ezeket a vacakokat mindig hexadecimálisban írják, mert a gyárak programozói kivétel nélkül kivénhedt dilettánsok. Ők abban gondolkodnak. Engedd meg, hogy bevigyem a tanszék olvasó analizátorához, hogy megváltoztassak benne egykét dolgot, és hogy lefordítsam valami modern programnyelvre! Kiszerkesztem belőle az összes fölösleges áttételt. Ettől majd felspanolódik a reakcióidőd, és felére csökken a visszacsatolási hurok. Gyorsabban és jobban fogsz repülni. Menő lesz belőled, pilóta! – A lány megbotlott egy vázában és nevetve-fulladozva előredőlt.
– Szabályos ez? – kérdezte Deke kétkedve.
– Hé! Mit gondolsz, miért vesznek az emberek aranyhuzalos távvezérlőket? Hogy felvágjanak vele? Szart! Jobb a konduktivitása, és pár nanoszekundummal csökken a reakcióidő. És ebben a játékban éppen a reakcióidő számít, kisfiam.
– Nem – mondta Deke. – Ha ilyen könnyű lenne a dolog, az emberek már mind megcsinálták volna. Pici Montgomerynek is ilyen cucca lenne. Az övé volna a legjobb.
– Te sosem figyelsz? – Nance felállította a vázát; barnás víz fröccsent a padlóra. – Az a cucc, amivel dolgozom, három évvel megelőzi azt a technikát, amit az utcán láthatsz.
– A francba – mondta Deke hosszú hallgatás után. – Vagyis... tényleg meg tudnád csinálni?

 

Olyan volt, mintha egy T-Modellből átszállt volna egy 93-as Lotusba. A Spadet álom volt irányítani; Deke legkisebb gondolatára is reagált. Deke heteken keresztül játszott, és sohasem vesztett. Kiállt a helybeli tinédzserekkel és egyesével vagy hármasával leszedte a gépeiket. Minden lehetőséget kihasznált, brilliánsan játszott, az ellenfelei gépei pedig csak botladoztak az övéhez képest.
Egy nap Deke éppen elrakta a nyereményét, mikor a fal mellett felegyenesedett egy hórihorgas néger. A Deke kezében lévő bankókra nézett és elmosolyodott. A szájában megvillant egy rubinfog.
– Tudod – mondta –, hallottam, hogy van itt egy faszi, aki tud repülni, és mégis kölykökkel játszik...

 

– Jézusom – mondta Deke, miközben dán vajat kent egy moszatkétszersültre. – Lesöpörtem azokat a Spadeket. Pedig jók voltak, esküszöm.
– Ez igazán klassz, drágám – dünnyögte Nance. A vizsgahologramján dolgozott; izzadva táplálta az adatokat a gépbe.
– Tudod, azt hiszem, van tehetségem ehhez a dologhoz. Nem? Úgy értem, a program felspannol, de minden megvan bennem ahhoz, hogy kihasználjam az előnyeit. Már elég híresnek számítok. – Deke lelkendezve bekapcsolta a rádiót. A hangszóróból fúvós dixieland recsegett.
– Hé – mondta Nance. – Kell ez?
– Nem, csak... – Deke addig tekergette a kapcsolókat, amíg befogott valami lassú, romantikus hülyeséget. – Tessék. Gyere, állj fel! Táncoljunk.
– Tudod, hogy én képtelen vagyok...
– Dehogynem tudsz, édes. – Deke a lányhoz vágta a hatalmas játékmackót, és felkapott a padlóról egy rikitóan színes pamutruhát. Megfogta a ruha derekát és az ujját, a gallért pedig az álla alá gyűrte. Az anyag pacsuliillatot és enyhe izzadtságszagot árasztott. – Látod, én itt állok, te meg ott. Táncolunk, érted?
Nance tétován pislogva felállt, és átölelte a mackót. Lassan, egymás szemébe meredve táncoltak. Kis idő múlva Nance sírni kezdett, de még ekkor is mosolygott.

 

Deke álmodozott. Azt képzelte, hogy ő Pici Montgomery, és hozzá van kötve a vadászgépéhez. Azt képzelte, hogy a gép a legkisebb idegrándulására is reagál, és miközben folyamatosan áramlik ereibe a hype, a reflexeivel irányítja a repülést.
Nance szobájának padlója dzsungellé, az ágya az Andok előhegyeinek egyik fennsíkjává változott. Deke teljes sebességgel röpítette a Spadjét, úgy, mintha egy valóban egy maximálisan felszerelt interaktív harci gép lenne. A komputer vezérelte automaták serkentő varázskeveréket nyomtak a vérkeringésbe. A szenzorok közvetlenül a koponyájába csatlakoztak. Leírt egy szuperszonikus kanyart a bolíviai esőerdők fölött, a zöldeskék kupolaégen. Picinek az irányítópulton keresztül éreznie kellett a légáramlatokat.
Valahol a mélyben katonák rohantak a dzsungelen át; a könyökük fölé hype-pumpákat erősítettek, hogy megkapják a harchoz szükséges extra adag haláltánc-dühöt, a kék plasztikampullákba zárt folyékony pokol egy löketét. Egy hét alatt talán annyit kaphattak, amennyi neki tíz percre lett volna elegendő.
Ahogy a fák koronájának szintjéig ereszkedett, Dekenek pattanásig feszültek az idegei; ha ilyen alacsonyan száll, a gyalogos katonák csak akkor veszik észre, amikor már rajtuk van, amikor kilöki a foszgént – de máris elhúz, mielőtt még levegőt vehetnének. Az egész végrehajtásához csak a konstans hype-bizsergés kellett. A géppel való közvetlen neuronösszeköttetés oda-vissza érvényes. A fedélzeti komputerek figyelik a pilóta biokémiáját, és eldöntik, mikor nyissák ki a zsilipeket, hogy az emberi alkatrész megkapja a harchoz szükséges gyilkos ösztönzést.
Az ilyen szerek felfalják az embert. Lassan, de biztosan felzabálják; árkot vésnek az agy felszínébe, és szétmarják az agysejtek falát. Ha valakit nem hoznak le időben a levegőből, a végén felhígulnak az agysejtjei – a reflexei olyan gyorsakká válnak, hogy a teste képtelen követni őket, a harcolj-vagy-repülj reflexek meg kibaszottul...
– Megcsináltam, prolifiú!
– He? – Deke meglepetten nézett fel. Nance lépett a szobába, és pár könyvet meg egy táskát hajított a legközelebbi kupac tetejére.
– A vizsgahologramom. Felmentettek a vizsgák alól! A prof azt mondta, még sohasem látott ilyesmit. Hú, hé, egy kicsit tompítsd le a fényt, oké? Most valahogy furcsának látom a színeket.
Deke engedelmeskedett.
– Mutasd! Mutasd meg nekem is azt a csoda-izét!
– Jól van, oké. – A lány a helyére illesztette a távvezérlőjét, az ágyról lerugdosott pár dolgot, hogy megvethesse a lábát, és készenlétbe helyezkedett. A kezében szikra villant, lángra lobbant. A láng villámgyorsan kúszott felfelé a lány karján, körülfogta a nyakát – már nem is tűz volt, hanem kígyó, háromszögforma fejjel és vibráló nyelvvel. Olvadt színei narancsok és vörösek. A kígyó a lány mellei közé kúszott.
– Tűzkígyónak hívom – mondta Nance büszkén. Deke közelebb hajolt, a lány hátrahőkölt.
– Bocs. Olyan, mint a tüzed volt, nem? Úgy értem, látom benne azokat a kis francokat.
– Olyasmi. – Atűzkígyó végiggyűrűzött a lány hasán. – A jövő hónapban kétszáz lángprogramot fogok összefűzni. Sorkizárással, hogy tökéletesebb legyen a látvány. Aztán letapogatom az agy testképét, hogy önirányítóvá váljon. Akkor aztán úgy fog végigkúszni a testeden, hogy közben nem is kell rágondolnod. Még tánc közben is rajtad lehet.
– Lehet, hogy hülye vagyok... de ha még nem fejezted be, akkor hogy láthatom azt, amit látok?
Nance fevihogott.
– Ez a legjobb. A munka fele már kész. Még nem volt időm rá, hogy egyetlen programmá szerkesszem az egyes részeket. Bekapcsolnád a rádiót? Táncolni akarok.
Lerúgta a cipőit. Deke bekapcsolt valami émelyítő zenét, majd Nance kívánságára suttogássá halkította.
– Szereztem két adag hype-ot. – Nance az ágyon ugrált és úgy hadonászott a karjával, akár egy báli táncos. – Próbáltad már? Hihetetlen! Képes vagyok a teljes összpontosításra. Idesüss! – Spiccre emelkedett. – Ezt még sohasem tudtam megcsinálni.
– Hype – mormolta Deke. – A legutolsó ember, akiről tudom, hogy bevette ezt a szart, három évet húzott le utána egy diliházban. Honnan szerezted?
– Egy dokitól, akivel együtt jártam középsuliba. A múlt hónapban fújta meg. Ettől a szertől tökéletes látomásaim támadnak. Még csukott szemmel is a helyén tudom tartani a kivetített képeket. Egyetlen pillanat alatt összeállt a program a fejemben.
– Két adagtól?
– Egytől. A másikat félreteszem. Annyira lenyűgöztem a profot, hogy beajánl egy céghez. Két héten belül átjön az egyetemre az LG. Feruchtwaren egyik fejvadásza, és el fog beszélgetni velem. A prof el fogja adni neki a programot... meg engem. Két évvel hamarabb fogom befejezni az iskolát, egyenesen beleugrom az iparba, nem fogok kétszáz dollárt fizetni és nem tengődöm tovább ebben a börtönben.
A kígyó lángoló tiarává rendeződött. Deke-nek az a hátborzongató érzése támadt, hogy Nance éppen most sétál ki az életéből.
– Boszorkány vagyok! – dalolta Nance. – Programboszorka! – Lerántotta magáról az ingét és elhajította. Tökéletes, rugalmas mellei szabadon mozogtak tánc közben. – Feljutok... – Most már egy épp futó popszámot énekelt. – ...fel én, feljutok a... csúcsra! – Kicsiny, rózsaszínű mellbimbói keményen meredeztek. A tűzkígyó végignyalt rajtuk, majd továbbcsapott.
– Hé, Nance – mondta Deke. Zavarban volt. – Nyugodj le egy kicsit, oké?
– Ünnepelek! – A lány fénylő, aranyszínű bugyijába akasztotta egyik hüvelykujját. Tűz örvénylett végig a kezén és a derekán. – Én vagyok a szűz istennő, kicsim, és enyém a hatalom. – Megint énekelt.
Deke elfordult.
– Mennem kell – motyogta. Haza akart menni. Aludni akart. Eltűnődött, vajon a lány hova rejthette a másik adag szert. Hisz bárhol lehet...

 

A Körnek volt egy bizonyos protokollja, olyan kidolgozott tiszteletadási- és rangrendszer, mint egy mandarin udvarában. Nem számított, hogy Deke menő, hogy a híre futótűzként terjed. Még hírneves repülőfiú sem hívhatta ki azt, akit akart. Végig kellett másznia a ranglétrán – ám ha valaki minden áldott este repült, ha mindig, minden kihívást elfogadott, ha elég jó volt, akkor lehetőség nyílt rá, hogy gyorsan haladjon.
Deke-nek egy gép előnye volt. Versenyharc volt, három gép három ellen. Nem volt túl sok nézője, talán egy tucatnyi, de jókora zajt csaptak. Deke belemerült a harc mániákus nyugalmába, mikor egyszerre mindenki elhallgatott. Látta, hogy a vagányok összenéznek. A tekintetek nem rá szegeződtek. Hallotta, hogy a lift ajtaja becsukódik. Hideg fejjel megsemmisítette ellenfele másik gépét is, majd megkockáztatta, hogy gyorsan hátralessen a válla fölött.
Pici Montgomery gurult be a Jackmanbe. A tolókocsi végigsurrogott a bámuló linóleumon. A benne ülő férfi a még használható kezének apró mozdulataival irányította. Montgomery arca komor volt, kifejezéstelen és nyugodt.
A következő pillanatban Deke elvesztett két gépet. Az egyiket azért, mert nem koncentrált eléggé – a gép semmivé vált, ahogy a komputer kitörölte –, a másikat azért, mert az ellenfele kemény harcos volt. A srác csinált egy forgó manővert, lelassított, oldalára csusszant és szétlőtte Deke biplánját, ami épp előtte húzott el. A gép lángra lobbant. Deke két megmaradt gépének magasságát és a sebességet variálva forgott, és miközben mindkettő megpróbált pozícióba helyezkedni, egymást kerülgetve köröztek.
A vagányok helyet szorítottak Picinek az asztal mellett. Bobby Cline, a Herceg közömbös, hanyag léptekkel ment utána. Deke és ellenfele összenézett, és mindketten kikormányozták a gépeiket a biliárdasztal szélére, hogy hallják, amit Pici mondani fog.
Pici elmosolyodott. Az arcvonásai sápadt lángosképe közepén tömörültek össze. Egyik ujja alig észrevehetően megmozdult a krómkarfán.
– Már hallottam rólad. – Egyenesen Deke-re bámult. Hangja lágy volt és megdöbbentően édes, olyan, akár egy lánycsecsemőé. – Azt hallottam, jó vagy.
Deke lassan bólintott. Pici arcáról eltűnt a mosoly. Összecsücsörítette puha, húsos ajkait, mintha csókra várna. Kicsi, fénylő szemei rosszindulat nélkül mérték végig Deke-et.
– Akkor lássuk, mit tudsz.
Deke teljesen belefeledkezett a rideg háborús játékba. Amikor az ellenfele gépe füstölve, lángolva lezuhant, felrobbant és eltűnt az asztalról, Pici egyetlen szó nélkül megfordította a székét, begurult a liftbe és elment.
Miközben Deke összeszedte a nyereményét, Bobby, a Herceg lépett mellé.
– Játszani akar veled.
– Igazán? – Deke még nem szerzett olyan magas rangot a Körben, hogy kihívhassa Picit. – Hogyhogy?
– Úgy volt, hogy holnap Atlantából feljön egy fickó, de lemondta. Pici bácsi egy új pasassal akar megmérkőzni. Lehetőséget kapsz, hogy megküzdj az Éremért.
– Holnap? Szerdán? Nem lesz sok időm a felkészülésre.
Bobby szelíden elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy ennek van jelentősége.
– Ezt hogy érti, Mr. Cline?
– Fiú, te nem ismered a trükköket, ha érted, mire gondolok. Nem fogsz meglepetést okozni. Úgy repülsz, mint egy kezdő, persze gyorsabban és ügyesebben. Érted, mit akarok mondani?
– Nem vagyok benne biztos. Akar fogadni?
– Megmondom neked úgy, ahogy van – mondta Cline. – Én aztán értek hozzá. – Előhúzott egy kis fekete noteszt és megnyalt egy ceruzacsonkot. – Öt az egyhez. Senki sem adna neked több esélyt. – Majdhogynem szomorúan nézett Deke-re. – Pici egyszerűen jobb nálad, ennyi az egész. Őt ez az átkozott játék élteti. Csak ez maradt neki. Ki sem tud szállni abból az istenverte székből. Ha azt hiszed, le tudsz győzni valakit, aki az életéért harcol, akkor hazudsz magadnak.

 

A Richmond Road túlsó oldaláról, a Kentucky Fried'-ból az ezredesről Norman Rockwell által készített portré szenvtelenül bámulta a kávézóban üldögélő Deke-et. Deke hideg és reszkető kezével felemelte a csészéjét. Koponyája zümmögött a fáradtságtól. Cline-nak igaza van, mondta az ezredesnek. Kiállhatok Pici ellen, de nem győzhetem le.
Az ezredes visszanézett; nyugodt, merev és cseppet sem kedves pillantással mérte végig a kávézót, a Kötvényt és csóró királyságát, a Richmond Roadot. Mintha arra várt volna, hogy Deke megvallja a szörnyűséget, amit tenni készült.
– Az a kurva úgyis el akar hagyni – mondta Deke hangosan.
A fekete pultoslány furcsa pillantással ránézett, majd gyorsan elfordult tőle.

 

– Apu felhívott! – Nance betáncolt a lakásba és becsapta maga mögött az ajtót. – És tudod, mi a helyzet? Azt mondta, ha megkapom a munkát, és ha egy hónapig megtartom, törölteti az agyzáramat! Te el tudod ezt hinni? Deke...? – A lány tétovázott. – Jól vagy?
Deke felállt. Most, hogy elérkezett a perc, valahogy semmit se érzett valóságosnak; mintha egy filmben szerepelt volna, vagy ilyesmi.
– Miért nem jöttél haza a múlt éjjel? – kérdezte Nance. Deke arcán természetellenesen megfeszült a bőr; olyan volt, akár egy pergamenmaszk.
– Hová dugtad a hype-ot, Nance? Szükségem van rá.
– Deke – mondta a lány. Megpróbált mosolyogni, de a vidámság hamar eltűnt az arcáról. – Deke. Az az enyém. Az én adagom. Szükségem van rá. Tudod, a beszélgetésen.
Deke komoran elmosolyodott.
– Neked van pénzed. Bármikor vehetsz egy újabb adagot.
– De péntekig már nem! Értsd meg Deke, ez nagyon fontos. Az egész életem ettől a beszélgetéstől függ. Szükségem van a szerre. Csak az az egy van!
– Kicsim, tiéd az egész kibaszott világ! Nézz végig magadon! Hat uncia szőke libanoni hasis! Konzervdobozokban pici ajókahalak. Korlátlan orvosi ellátás, ha szükséged lenne rá.
A lány elhátrált, de megbotlott a mosatlan ágyneműben, és az ágy lábánál kupacba gyűlt, fényes papírra nyomtatott magazinokban.
– Nekem soha még csak a töredéke sem volt meg ennek. Sosem volt semmi plusz, ami segitett volna. Most az egyszer viszont lesz. Két óra múlva repülnöm kell, és kibaszott fölénnyel fogok nyerni. Hallod?
Deke dühbe lovallta magát, és ez így volt rendjén. Szüksége volt rá ahhoz, amit meg kellett tennie.
Nance nyitott tenyérrel felemelte az egyik karját, ám Deke számított erre. Félreütötte a kezét, és rá sem pillantott a sötét alagútra, meg a benne levő parányi vörös szemekre. Mindketten elestek. Deke került felülre. A lány forró, kapkodó lélegzete az arcába csapott.
– Deke! Deke! Nekem szükségem van arra a szarra, Deke, a megbeszélés, ez az egyetlen... nekem kell... kell... – A fal felé fordította az arcát, és felzokogott. – Ó, istenem, kérlek ne...
– Hová dugtad?
Nance-ot az ágyhoz préselte a fiú teste. Reszketni kezdett; az egész teste remegett a félelemtől és a fájdalomtól.
– Hol van?
A lány elsápadt, szürke lett, akár egy hulla, szemeiben rettegés égett. Megrándult az ajka. Már túl késő volt; Deke átlépte a határvonalat. Undorodott, irtózott az egésztől – annál is inkább, mert rádöbbent, hogy valahol még élvezi is.
– Hol van, Nance?
Lassan, nagyon szelíden ütni kezdte a lány arcát.

 

Deke ujja olyan gyorsan és biztosan mozgott, amikor a Jackman liftjét hívta, akár egy lódarázs, és olyan kecsesen landolt a hívógombon, mint egy pillangó. Tele volt energiával, de uralkodott felette. Felfelé menet jót vihogott a saját, ujjlenyomatoktól maszatos krómról visszaverődő tükörképén. A pupillái tűhegynyire zsugorodtak; a világ mintha neonfényben ragyogott volna.
Pici már várt rá. Amikor belenézett Deke íriszébe, amikor meglátta, milyen túlzott nyugalommal mozog, amikor felfedezte, hogy a fiú – sikertelenül – tisztafejű, drogmentes esetlenséget próbált színlelni, kripliszájának két sarka felfelé húzódva édes mosolyra görbült.
– Hát – mondta kislányos hangján –, azt hiszem, komoly veszély fenyeget.
Az Érem a tolókocsi egyik csövére akasztva lógott. Deke készenlétbe helyezkedett és – nem túl gúnyosan – meghajolt.
– Repüljünk.
Mivel ő volt a kihívó, neki kellett védekeznie. Szolid magasságban materializálta gépeit; elég magasan ahhoz, hogy lebukjanak, és elég alacsonyan ahhoz, hogy Pici támadása ne okozhasson meglepetést neki. Várt.
A közönség tanácsokat osztogatott. Egy brillantinos hajú, dagadt fickó meglepetten bámult, egy beesett szemű pasas vigyorogni kezdett. Mormogás hallatszott. A droggal felspannolt Deke mintha lassított felvételen látta volna a mozdulatlanná dermedt fejekben hunyorgó szemek rebbenéseit. Körülbelül három nanoszekundumra volt szüksége ahhoz, hogy felfedezze, honnan érkezik a támadás. Felkapta a fejét, és...
A rohadék! Deke vak volt: a Fokkerek egyenesen a kétszázvattos villanyégő felől száguldottak lefelé. Pici megszívatta; rákényszerítené, hogy egyenesen a fénybe bámuljon. Deke előtt elfehéredett a világ. Összepréselte szemhéjait, a szemeiből könnyek patakzottak, de kétségbeesett igyekezettel maga elé képzelte a gépeket. Megtörte az alakzatot, két gépet jobbra, egyet balra irányított. Mindhárommal leírt egy félfordulatot, majd visszakormányozta őket az eredeti helyzetbe. Találomra kellett manővereznie – fogalma sem volt róla, hol lehetnek az ellenséges madarak.
Pici vihogott. Deke az üdvrivalgó, átkozódó tömeg kiáltozása ellenére is jól hallotta a hangját. A lecsapott pénzérmék szinkópa-koppanásainak mintha semmi köze sem lett volna a párbaj árapályához.
Amikor egy pillanattal később Deke látása visszatért, az egyik Spad lángolva zuhant lefelé. A megmaradt kettőt Fokkerek üldözték – az egyiket egy, a másikat kettő. Három másodperc telt el a játékból, és Deke már elvesztette az egyik gépét.
Azt a gépét, amelyiken csak egyetlen üldöző volt, össze-vissza manővezettette, nehogy Pici be tudja fogni. A másik madarat a Pici és a villanyégő közötti vakfolt felé kormányozta.
Pici arca kisimult, a csalódás és az aggódás legcsekélyebb árnyait is lemosta róla a nyugalom. Könnyedén irányította a gépeit, és arra várt, hogy Deke is csináljon valamit.
A vakfolt közelében Deke zuhanásba vitte a Spadot. A Fokkerek tovább száguldottak, majd vadul oldalra kanyarodtak és megfordultak, hogy újra felvegyék az alakzatot.
A Spad lecsapott a harmadik Fokkerre, és Deke másik gépe mellé rendeződött. A Fokker szárnyain és törzsén tűz lobbant. Egy pillanatig semmi sem történt. Deke már-már azt hitte, elhibázta, de a kis vörös gép hirtelen balra bucskázott és fekete, olajsűrű füstcsíkot húzva zuhanni kezdett.
Pici összevonta a szemöldökét, szája körül megjelentek az elégedetlenség apró ráncai. Deke elmosolyodott. Egy-egál, és Picinél az előny.
Mindkét Spadra ráragadt az üldözője. Deke széles ívben eltávolította őket egymástól, de ahogy elérték az asztal két szemközti oldalát, újra egymás felé fordította őket. A Spadok egymás felé repültek. Pici elvesztette az előnyét – nem nyithatott tüzet a saját gépei veszélyeztetése nélkül. Deke csúcssebességre kapcsolt. A Spadok egymás felé száguldottak.
Egy pillanattal azelőtt, hogy összeütköztek volna, Deke az egyik gépet fel, a másikat lefelé fordította, tüzet nyitott a Fokkerekre és félrebucskázott. Pici kész volt. Tűz töltötte be a levegőt, aztán az egyik kék meg az egyik vörös gép kivágódott a zűrzavarból. Mögöttük két biplán lebegett középmagasan a levegőben. A szárnyaik összeértek, megbillentek és egymásba csapódtak. Együtt zuhantak le, egy majdnem egyenes vonal mentén, a zöld asztal felé.
Tíz másodperc – és máris négy gép semmisült meg. Egy fekete veterán összeszorította az ajkait, és felszisszent. Valaki hitetlenkedve csóválta a fejét.
Pici egyenes háttal, egy kicsit előredőlve ült a tolószékében; a szemei tágra nyíltak, puha kezei erőtlenül markolták a karfákat. Már nem ámuldozott, nem akart véleményt mondani. Minden figyelmét a játékra koncentrálta. A vagányok, az asztal, a Jackman – mindez már nem létezett a számára. Bobby Cline, a Herceg egyik kezét a vállára tette. Pici ezt sem vette észre. A repülőgépek a helyiség két végében jártak. Mindkettő felfelé emelkedett. Deke a mennyezet felé fordította a sajátját, át a füst-ködön. Gyorsan Picire lesett. Találkozott a pillantásuk. Hideg volt mindkettő.
– Lássuk, mit tudsz – mormolta Deke összeszorított fogakkal.
Egymás felé kormányozták gépeiket.
A hype hatására felért a csúcspontra. Deke látta, hogy Pici lövedékei a két repülőgép között a levegőben úsznak. Ahhoz, hogy visszalőhessen, kénytelen volt a tűzvonalba irányítani a Spadját. Rögtön utána megpördítette. A Fokker lövedékei a Spad hasa alatt cikáztak el. Pici is kitért Deke lövései elől. A Fokker olyan közel húzott el a Spad mellett, hogy a két landolóblokk majdnem összeakadt.
Deke éppen egy veszélyesen szűk kanyarba fordította gépét, amikor előjöttek a hallucinációk. Gyötrődött és vonaglott – körülötte megjelent a bolíviai esőerdők zöld pokla, ami fölött Pici valaha repült és csatázott. A falak szürke végtelenné tágultak; úgy érezte, egy kibernetikus repülőgép szűk fémkabinjába került.
Ám Deke megtanulta a leckét: számított a hallucinációkra és tudta, hogy képes megbirkózni velük. A hadsereg nem adna a katonáinak olyan drogot, aminek a hatása alatt nem lehet harcolni. A Spad és a Fokker belefordult egy újabb összecsapásba. Deke le tudta olvasni Pici Montgomery arcáról a feszültséget, a dzsungel egén lezajlott harc visszahangjait. Együtt vezették a gépeiket, érezték a műszerekből az agytörzsükbe áramló kínzó feszültséget, a hónaljuk alatt bekapcsolódó adrenalinpumpákat, a forró fém és rémületveríték szagát árasztó repülőgép-bőrük körül áramló légörvények hideg szabadságát. Lövedékek zúgtak el az arca mellett. Kitért és látta, hogy a Spad újra sértetlenül zúg el a Fokker mellett. A vagányok bediliztek, kalapjukat lengették, doboltak a lábukkal: úgy viselkedtek, mint az Isten bolondjai.
Deke tekintete megint összekapcsolódott Piciével. Felfortyant benne a gonoszság, és bár minden egyes idegszála olyan feszes volt, mint az Andok fölött szupermenfordulatokat leíró repülőgépeket összetartó karbonkristály szálak, magára erőltetett egy közömbös mosolyt, pislogni kezdett, és enyhén oldalt döntötte a fejét, mintha ezt mondaná: „Most figyelj!”
Pici oldalra pillantott.
Csak egy másodperc töredékéig tartott, de ennyi is elég volt. Deke egy gyors és szűk Immelmannban felhúzta a gépét – pontosan az elméleti tűréshatár peremén, olyan könnyedén, mintha egy teljesen hétköznapi dolgot csinálna –, és Pici gépének farkára ragadt.
Lássuk, szaros, ebből hogy mászol ki!
Pici zuhanórepülésbe kezdett, a gépe egyenes vonalban száguldott a zöld asztal felé. Deke követte. Egyfolytában lőtt. Sikerült pontosan oda kényszerítenie Picit, ahová akarta.
Száguldott. Éppen úgy, mintha valódi harci küldetést hajtana végre. Talán csak az irgalom és a hype miatt érezte így, de észvesztően száguldott. Már a fák csúcsának magasságában repültek. Gyerünk, gondolta Deke, és még jobban felgyorsított. Periférikusan látta Bobby Cline, a Herceg fejét. Valami furcsa kifejezés ült az arcán. Könyörgés. Picire is rápillantott; az ő arca torz volt, elgyötört.
Pici pánikba esett, és bekormányozta a gépét a nézők közé. A biplánok a vagányok között pörögtek-forogtak. Egy-két ember ösztönösen hátrahőkölt, mások nevetve visszalökték őket. Pici szemeiben rémület izzott, a tekintetében határtalan félelem és magány látszott – két, vég nélkül egymást fenő penge.
A félelem a levegőben azonos a halállal, a magány a fémbörtönbe – a repülőgépbe és a tolószékbe – való bezártsággal. Deke mindent le tudott olvasni a férfi arcáról. Pici számára a harc volt az egyetlen kiút: harcolt, amikor csak lehetősége nyílt rá. Egészen addig, míg valami névtelen nacionalista egy ósdi SAM-mal kitaszította a kékeszöld bolíviai mennyekből, és egyenesen a Richmond Roadra, a Jackmanbe hajította; egészen addig, míg le nem szedte ez a mosolygós, gyilkos kölyök, akivel kiállt a megfakult posztóval bevont asztal fölött.
Deke a lábujjain billegett, az arcán egymillió dolláros mosoly, annak a drognak a védjegye ragyogott, ami még azelőtt szétégette Picit, hogy valaki forró fémből és csonka húsból álló keverékké változtatta, és lerobbantotta az égről. Deke mindent megértett. Rájött, hogy a repülés tartja életben Picit. Az, hogy minden nap megérintheti ujja hegyével a halált, hogy felkelhet mentális koporsójából, és újra részesévé válhat a küzdelemnek. Pusztán az akaratereje segített neki abban, hogy ne zuhanjon vissza. Ha ez az akaraterő megtörik, előcsorog belőle a gyengeség, és megfojtja. Pici előrebukik, és saját ölébe hány.

 

És Deke elintézte.
Ahogy Pici utolsó gépe is eltűnt egy villanásban, döbbent csend támadt körös-körül.
– Megcsináltam – suttogta Deke, majd hangosabban is elismételte: – A rohadt életbe, megcsináltam!
Az asztal másik oldalán Pici teste megfeszült a tolókocsiban. Karjai görcsösen rángatóztak, feje az egyik vállára bicsaklott. A mögötte álló Bobby Cline Deke-re meresztette forró szénként izzó szemeit.
A Herceg felemelte az Érmet, összetekerte a szalagját, és hirtelen mozdulattal Deke arcába vágta. Deke könnyedén elkapta.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a Herceg átugrik a biliárdasztalon, és ráront. Talán meg is tette volna, ha valaki meg nem rángatja az inge ujját.
– Bobby – suttogta Pici. Hangját elhalóvá tette a vereség. – Herceg... vigyél ki innen.
Cline mereven, dühösen betolta a barátját az árnyékok közé.
Deke hátravetette a fejét és nevetett. Az istenit, remekül érezte magát! Inge zsebébe gyömöszölte a hideg és nehéz Érmet. A pénzt a farmerja zsebébe tömte. Ugrálni tudott volna örömében; a dicsőség úgy szökdécselt benne, mint valami vadállat, ami olyan erős és gyönyörű, akár a szarvasbikák, amiket egyszer egy erdőben, az elsuhanó buszról látott. Ebben a pillanatban úgy érezte, semmi sem volt hiábavaló, ez a végső győzelem megérte a rengeteg fájdalmat és szenvedést, amin keresztül kellett mennie.
A Jackman csendes volt. Egyetlen üdvrivalgás sem hallatszott. Senki sem lépet Deke-hez, hogy gratuláljon neki. Deke elkomorodott; a néma, ellenséges arcok bekúsztak a szeme elé. A vagányok közt egy sem akadt, aki az ő oldalán állt volna. Megvetés, sőt gyűlölet sugárzott belőlük. Egy kifejezhetetlenül hosszú pillanatig a levegő remegett a fenyegető erőszaktól... aztán valaki oldalt fordította a fejét, krákogott egyet és a padlóra köpött. A tömeg eloszlott, az emberek mormogva, egyenként szivárogtak vissza a sötétségbe.
Deke nem mozdult. Lábában lüktetni kezdett egy izom – ez volt az előjele, hogy a hype hatása hamarosan megszűnik. A feje búbja érzéketlenné vált, rettenetes ízt érzett a szájában. Egy másodpercre mindkét kezével meg kellett kapaszkodnia az asztalban, nehogy elessen. Nehogy örökre belezuhanjon a lábainál nyiladozó árnyak közé; közben a Dr. Pepper óra alatt függő fotóról lenéző szarvastrófea szemébe bámult.
Egy kis adrenalin kizökkentené ebből. Ünnepelni akart. Be akart rúgni, el akarta kábítani magát, ki akarta beszélni magából, újra és újra át akarta élni a győzelmet, röhögve és viháncolva fel akarta idézni a részleteket. Egy ilyen csillagfényes éjszakán jól esik az embernek egy hosszú beszélgetés.
Ám ahogy ott állt a néma, hatalmas és üres Jackmanben, rádöbbent, hogy senkije sem maradt, akinek mindezt elmondhatná.

 

 

Izzó króm
William Gibson

 

Forró éjszaka volt, mikor kicsináltuk Chrome-ot. Az utcákon éjjeli lepkék indultak öngyilkos rohamra a neoncsövek ellen, de Bobby padlásszobájában csak a monitor vibráló ernyője és a cyberdeck előlapján pislákoló zöld-piros ledek szolgáltattak némi fényt. Ismertem minden chipet Bobby deckjében; kívülről hétköznapi Ono-Sendai VH-es volt, de annyiszor építettem már újra, hogy nehezen találtál volna a szilíciumlapkáin akár egyetlen négyzetmilliméternyi gyári rajzolatot is.
Szóval ott álltunk a deck előtt, a képernyő bal alján pergő számsort bámulva.
– Kezdheted – mondtam, mikor eljött az ideje, de Bobby már csinálta is. Előrehajolt, és kézéllel lökte be a megfelelő aljzatba a ruszki programot. Arcán egy olyan kissrác komoly izgalmával, aki a győzelemben és egy rakás szabad menetben bízva vált át egy másik játékra.
Látóteremen forrongó ezüstszín szalagok dagálya vibrált át, ahogy elmémben szétterült a mátrix. Mint egy három dimenziós sakktábla: végtelen, s mégis tökéletesen átlátható. Amikor beléptünk, a ruszki program meglódulni látszott. Ha valaki ebben a pillanatban a mátrixnak ezen a részén tartózkodott, valószínűleg csak egy vibráló Maga a program mimikri-fegyver volt – arra tervezték, hogy felöltse a helyi színeket, és magát bármely szituációban csúcsprioritású programnak adja ki.
– Gratulálok – hallottam Bobby hangját. – Épp most feleltünk meg a Keleti Part Nukleáris Hatósága által indított ellenőrző programnak. – Ez azt jelentette, hogy átjutottunk a tűzjelző szirénák mátrixbeli megfelelőjével ellátott száloptikás vonalon, de mindebből a mi szemszögünkből csak annyi látszott, hogy nyílegyenesen száguldunk Chrome adatbázisa felé. Máig sem tudom, mért, de már éreztem, hogy azok a falak – árnyékfalak, JÉGfalak – várnak bennünket.
Chrome. Csinos gyermekarca sima, akár a krómozott acél, szeme színe egy mélytengeri ároké: hidegszürke, melyekre hatalmas nyomás nehezedik. Azt mondták, saját rákot dolgozott ki azon emberek ellen, akik keresztezték az útját. Tetszőleges rokokó variációkat, melyek akár több évig is kínoztak, mielőtt öltek volna. Sok mindent meséltek Chrome-ról, és egyik pletyka sem volt igazán megnyugtató.
Rikki képével sikerült kiűznöm őt a fejemből. Rikki, ahogy térdel a napfény egyik koszlott pászmájában, mely egy üvegezett vasrácson keresztül dől a padlásra; áttetsző rózsaszín szandálja, fenekének finom vonala, amit a nejlon hálózsák látni enged. Felnéz, egy szőkés tincs az orrát csiklandozva hullik az arcába. Mosolyog, és Bobby egyik régi ingét gombolja. Mellei átsejlenek a kopott, kekiszín gyapjún.
Mosolyog.
– 'szameg – mondta Bobby. – Épp most közöltük Chrome-mal, hogy egy IRS könyvvizsgálat és egy Legfelsőbb Bírósági határozat vagyunk. Kösd föl a gatyád, Jack...!
Viszlát, Rikki. Tán sosem látlak viszont.
Aztán sötétség szakadt ránk: beléptünk Chrome JÉG-termeibe.
Bobby cowboy volt, a JÉG, vagyis jogosultság-ellenőrző és behatolás-elhárító gátelektronika virtuóza.
A mátrix az adathalmazok közötti kapcsolattartás absztrakt formája. A hivatalos programozók saját munkaadójuk felségterületén merülnek bele, és geometriai alakzatok közt találják magukat, melyek segítségével egyszerűen eligazodnak a vállalati hálózatban. Számukra tornyok és mezők alkotják a mátrix színtelen nem-terét, azt az átfogó elektronikus hallucinációt, mely roppant adatmennyiség tárolását és mozgatását teszi lehetővé. Mondom, a hivatalos programozók. Ők persze sosem látják a JÉG-falakat, melyek körülveszik őket, az árnyékfalakat, amelyek az ő munkájukat hivatottak leplezni a Bobby Quine-féle ipari kémek és behatolóspecialisták előtt.
Bobby cowboy volt. Az emberiség elektronikusan kiterjesztett idegrendszerének tolvaja, betörő, aki adatokat és bitekké konvertált készpénzt lopott a túlzsúfolt hálózatból – a kibernetikus űrből, melynek napjai, az elképesztő sűrűségű adathalmazok, magasan felettük pedig a cég-galaxisok és a katonai rendszerek spirálkarjai tündökölnek.
Bobby csak egy volt azok közül az öreg-ifjú fazonok közül, akiket vedelni láthatsz a Gentleman Looserben, a konzolcowboyok, a lecsúszott kibernetikai és számítástechnikai szakemberek törzshelyén. Partnerek voltunk. Bobby Quine és Automatic Jack – Bobby, a vékony, sápatag fazon sötét szemüvegben, és Jack, az átlagos kinézetű srác karprotézissel. Bobby a software, Jack a hard; Bobby veri a cyberdecket, Jack meg összekotor mindent, ami a csúcsra visz. Ez az, amit a Gentleman Looser közönsége mondott volna, mielőtt Bobby a fejébe vette, hogy leégeti Chrome-ot. De azt is elmondták volna, hogy Bobby lelassult, kijött a gyakorlatból. Hisz huszonnyolc éves, és ez sok egy konzolkalóznak. Mind ketten jók voltunk abban, ami csináltunk, de valahogy csak nem akart beütni a nagy üzlet. Tudtam, hova menjek a megfelelő cuccért, és Bobby is tudta, hol keresse a dolgokat. Leült egy fehér izzadásgátló pánttal a fején, és olyan gyorsan nyomkodta a billentyűket, hogy követni sem tudtad, átküzdötte magát a létező legtrükkösebb jegeken is, de csak akkor tudta mindezt megtenni, ha rá volt indulva a dologra. Ez pedig nem sűrűn fordult elő. Bobby és én azok közé tartoztunk, akik egy bonyolult korban egyszerűen élnek: megelégedtünk azzal, ha ki tudtuk fizetni a lakbért, és volt tiszta póló, amit felvegyünk.
Bobby majd megveszett a nőkért. Úgy tekintett rájuk, mint saját végzethozó Tarot-lapjaira – a közelségükre volt szüksége ahhoz, hogy lendületbe jöjjön. Sosem beszéltünk róla, de mikor úgy látszott, elveszti a talajt a lába alól, egyre több időt töltött a Gentleman Looserben. Csak ült egy asztalnál a nyitott ajtóban, és nézte, hogyan oszlik a tömeg éjjelenként, mikor a bogarak a neoncsöveknél tömörülnek, és a levegőben testek és gyorsétkezdék kipárolgását keveri a szél. Abból, hogy napszemüvegének lencséi az arcokat pásztázták, mikor azok átsuhantak előtte, látható volt, hogy Rikki az, akire vár, a Joker és a szerencsehozó. A következő.

 

New Yorkba mentem körülszimatolni és friss, forró software-t szerezni. Finn boltját egy hiányos METRÓ HOLOGRAFIX hologram hirdette az ablakban, szürke porkabátba burkolózó légyhullákon keresztül. Odabent derékig érő szeméthalmok hullámzottak, a falakon melyek alig látszottak a mocsok alatt, öreg magazinok és elsárgult National Geographicok tornyosultak a roskadozó polcokon.
– Hé, haver, neked fegyverre van szükséged – mondta a Finn. Úgy nézett ki, mint egy DNA-rekombinációs fejlesztés, amivel bionikus ásógépet akartak létrehozni. – Mázlid van, frankón. Ez itt egy új Smith and Wesson négy-nulla-nyolcas Tactical. Nézd meg a Xenon-reflektort a cső alatt! Az akkuk a markolatban vannak. Tizenkét hüvelyknyi napot varázsol a célra, tőled ötven lábnyira, akár teljes sötétben is. A fényforrás olyan kicsi, hogy szinte észre sem lehet venni. Kész vudu-varázslat az éjszakai harcban.
Kezemet az asztalra ejtve kopogni kezdtem az ujjaimmal. A szervók a műkézben úgy sivítottak, mint egy rakás moszkitó. Tudtam, hogy a Finnt a világból is ki lehetne kergetni ezzel a hanggal.
– Mi van, ezt akarod itthagyni zálogba? – piszkálta meg duralumínium protkómat egy lerobbant golyóstollal. – Vagy szerezzünk helyette egy kicsit halkabb jószágot? – Folytattam a kopogást.
– Nincs szükségem fegyverre, Finn.
– Oké – mondta –, rendben. – És felhagytam a dobolással. – Van itt valami, amiről még mindig nem t'om, micsoda. – Szomorúnak látszott. – Azoktól az alvilági kölyköktől kaptam Yersey-ből a múlt héten.
– Ne etess, Finn. Mikor vásároltál te bármit, amiről nem tudtad, micsoda?
– Okos vagy, seggfej – sziszegte ő, és hozzámvágott egy átlátszó tasakot, benne valamivel, ami habosított műanyag foglalatában leginkább audiokazettára emlékeztetett. – Volt egy eladó útlevelük. Voltak eladó hitelkártyáik és egy karórájuk. Meg ez.
– Úgy érted, valami szerencsétlen zsebéből származik?
Finn bólintott.
– Az útlevél belga volt, és szerintem hamis is, ezért aztán befűtöttem vele, és a hitelkártyákat is melléraktam. Az óra oké volt. Egy Porsche, szép darab.
A dolog a zacskóban nyilvánvalóan egyszer használatos katonai program volt. A tasak kívülről úgy nézett ki, mint egy kis géppisztoly tölténytára, mattfekete plasztikbevonatban. Éleinél és sarkainál kilátszott a fém: leeshetett, és párszor hozzáütődhetett valami keményhez.
– Kedvezményt adok neked az árából, Jack. A régi idők emlékére.
Majdnem kiröhögtem. Kedvezményt kapni Finntől olyan volt, mintha Isten kikapcsolná a gravitációt arra az időre, amíg egy nehéz utazótáskát cipelsz felfelé tíz emelet repülőtéri lépcsőn.
– Orosznak látszik – mondtam. – Lehet, hogy Leningrád egyik kerületének háborús csatornaszabályozása. Épp erre van szükségem.
– Tudod – mondta a Finn –, egy kicsit idősebb vagyok nálad, és néha úgy érzem, hogy te is legalább olyan kőagyú vagy, mint azok a kölykök, odaát Yersey-ben. Mit akarsz, mit mondjak? Hogy ez a Kreml kulcsa? Majd te kitalálod, mi a túró ez. Én csak eladom neked.
Megvettem.

 

Testetlenség. Chrome JÉG-palotájában kavargunk. Olyan érzés, mintha a jégtörő keltette hullámok hátán lovagolnánk az egyre mutálódó program felett lógva. Fénylő foltok vagyunk a terjedő olajon, mely végigcsorog a ködfalak között.
Van valahol testünk: nagyon messze, egy fémmel és üveggel fedett, zsúfolt padlásszobában, és valahol peregnek a mikroszekundumaink is, melyekből talán marad elég a kilépéshez is.
Betörjük Chrome kapuit egy könyvvizsgálatnak és egy bírósági határozatnak álcázva, de az ő védelme direkt az ilyen hatósági behatolókra van kihegyezve. A legkifinomultabb jege arra van strukturálva, hogy feltartóztassa a parancsokat, végzéseket és határozatokat. Mikor széthasítottuk az első kaput, adataink halmaza eltűnt a JÉG-falak mögött. Ezek a falak sarkok erdejének, árnyék-útvesztőknek látszanak. Öt különböző vonalon indul riasztójelzés a jogi intézményekhez, de ekkorra a vírus túljut a külső jégen. Egyre terjedő rendszere felzabálja a távhívásokat, hogy alprogramjaink felkutathassanak mindent, amit még nem címkézett fel a védekezőprogram.
A ruszki cucc kiemel egy tokiói számot az ádatkupacból a hívások gyakorisága, átlagos hossza és az alapján, hogy Chrome milyen hamar válaszolja meg őket.
– Oké – mormolta Bobby. – Bejövő hívás vagyunk valamelyik japán haverjától. Talán ez segít.
Ezt kapd ki, cowboy.

 

Bobby a nőkből olvasta a jövőjét. Barátnői ómenek, kozmikus intelmek voltak: egész estéket töltött a Gentleman Looserben arra várva, hogy az idő felfedje előtte lapjait.
A padláson dolgoztam egyik éjjel és mivel éppen egy chipet szabadítottam ki a tokjából, a karomat levettem, és a waldót csatlakoztattam a helyére. Bobby bejött egy lánnyal, akit azelőtt sosem láttam. Mindig zavarban vagyok, ha egy idegen így lát dolgozni, a kábelekkel, amik a vállcsonkból kiálló gombokhoz vannak kötve. A lány odajött, a kinagyított képet nézte a monitoron... meg a waldót, ahogy fel-alá mozog a légmentesen zárt fedő alatt. Nem szólt, csak nézett, amivel tüstént rokonszenvessé tette magát. Van ez így néha.
– Automatic Jack... Rikki, a társam. – Bobby nevetett, átfogta a lány derekát, és nekem valami azt súgta, hogy az éjszakát egy hotel alvókapszulájában fogom tölteni.
– Hello – mondta Rikki. Tizenkilenc-húsz éves lehetett, magas volt és nagyon formás. Néhány szeplő az orrán.
Szeme színe félúton a sötét borostyán és a jó francia kávé között. Bő fekete farmer és keskeny plasztiköv volt rajta, mely remekül illett a rózsaszín szandálokhoz.
Mostanság, ha félálomban újra elém lép, vallásos hologrammnak látom a terjeszkedő város füstködén; abban a fehér ruhában, ami csak egyszer volt rajta, amíg ismertem, s ami még a térdéig sem ért. Csupasz karok és lábak, hosszú, keskeny kezek. Szőke tincsekkel tarkított barna haja beárnyékolja arcát, lobog a szélben. Látom, ahogy búcsút int.
Bobby lecövekelt egy rakás kazetta mellett.
– Na én megyek, cowboy – mondtam, és lecsatoltam a waldót. A lány nézte, ahogy visszaillesztem protkókezemet.
– Jól értesz a javításhoz? – kérdezte.
– Naná. Automatic Jack bármit megcsinál neked. – Helyére csattintottam a bajonettzárat, és megmozgattam duralu ujjaimat.
A lány kis szimstimdecket húzott elő az övéből, és megmutatta a törött csuklópántokat a kazettaajtón.
– Holnap – mondtam. – Semmi probléma.
Uramatyám, gondoltam, miközben álomittasan támolyogtam lefelé a hatodikról. Bobbynak őrült mázlija van, hogy összeakadt egy ilyen szerencsesütivel. Ha a rendszere működik, most már bármelyik nap feltörhetünk. Az utcára lépve elvigyorodtam, aztán ásítozva taxi után néztem.

 

Chrome kastélya feloldódik, tükörfalai remegnek és fakulnak, zabálják őket a ruszki program növesztette amőba-karok: szinte dőlnek a központi logikából, hogy ledöfjék és megfertőzzék magát a JÉG-gyárat is. A program kibernetikus vírus-analógia – önreprodukáló és faIánk. Folyamatosan mutálódik, felforgatva és feloldva a rendszer védelmét. Vajon megbénítottuk már, vagy valahol riadót üvölt egy sziréna, és villogó vörös fények figyelmeztetik Chrome-ot a közeledtünkre?

 

Rikki Wildside. Bobby egyfolytában magával cipelte – az első néhány hétben úgy látszott, minden miatta van; az egész banda összecsődült az éles-kék neonfények alatt. Új ember volt még a társaságban, és ott volt a temérdek utca meg tér, amit végig kellett csavarognia, az összes bolt és klub, és Bobby megmutatta neki a valós oldalát is, az árnyékban élősködő szubkultúra trükkös rendeződését, az összes játékost és neveiket a saját játékaikban. Otthonossá tette számára a helyet.
– Mi történt a kezeddel? – kérdezte Rikki egy éjjel Gentleman Looserben, amikor hármasban iszogattunk az egyik sarokasztalnál.
– Sárkányrepülés – dünnyögtem. – Baleset.
– Sárkányrepülés egy gabonaföld felett – mondta Bobby. – A helyet Kijevnek hívták. A mi Jackünk ott lógott a sötétben egy Nightwing szárnyai alatt, a lábai közt egy húszkilós radarmasinát szorongatva. Ott lógott, egy orosz seggfej meg véletlenül ledurrantotta a fél karját egy katonai lézerrel. Tulajdonképpen tényleg baleset volt.
Már nem emlékszem, hogy sikerült témát váltanom, de sikerült.
Próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem Rikki volt az, aki hozzám közeledett, hanem Bobby kergette el magától. Rég, a háború vége óta ismertem Bobbyt, és tudtam, hogy a nőket csak jelzésként használja a játékában: Bobby Quine az idő és a városi éjszaka ellen. Rikki akkor tűnt fel, amikor szüksége volt rá, hogy valami elindítsa, valami felajzza. Szimbólumot látott benne – szimbólumát mindannak, amire vágyott és sohasem ért el, mindannak, amit megszerzett és nem tudott megtartani.
Sosem szerettem hallgatni, ahogy előadja, mennyire szereti Rikkit, és tudni, hogy azt hiszi, csak ez élteti. A hatalmas bukások és a gyors felépülések mestere volt – láttam már épp elégszer ahhoz, hogy tudjam. Olyan volt ilyenkor, mintha hatalmas, neonzöld betűkkel írta volna a napszemüvegére: KÖVETKEZŐ. Készen állt, hogy lecsapjon az első érdekes arcra, melynek gazdája elhalad a Gentleman Looser asztalai közt.
Tudom, mit tett velük. Elméjében emblémákká változtatta őket, útjelzővé életének folyamatosan változó térképén, jelzőtüzekké, amiket követhetett a bárok és neonfények tengerén át. Mi más kormányozhatta volna? Nem szerette a pénzt, sosem akart uralkodni mások felett, mert utálta az ezzel járó felelősséget – a szokvány célok egyike sem adott elegendő fényt neki. Volt benne szakmai önérzet, de nem elég erős ahhoz, hogy nagy tettekre ösztönözze.
A szükséges pluszt a nőktől kapta meg.
Mikor Rikki feltűnt, már nagyon kellett neki egy. Hírneve gyorsan fakult, és pénze fogytával mind nyilvánvalóbbá vált, hogy szép napjai véget értek. Szüksége volt egy nagy dobásra, méghozzá gyorsan, hisz sosem élt másfajta életet: órái a mozgásra voltak beállítva, veszélyekkel és adrenalinnal voltak kalibrálva, arra, amikor tökéletes nyugalom szállta meg, mert tudta, hogy minden lépése helyes, vagy arra a kellemes bizsergésre, amit akkor érez az ember, ha valaki más pénze csordogál a saját bankszámlájára.
Itt volt az ideje, hogy összepakolja a batyuját, és lelépjen; Rikki sokkal magasabbra, sokkal távolabbra került tőle, mint a többiek valaha is, mindazonáltal – és én szinte éreztem, hogy ez sikolt benne – itt volt, élőn, abszolút valósan, éhesen, rugalmasan, izgatottan, szomorúan és gyönyörűen.
Aztán egy délután, kábé egy héttel azelőtt, hogy átruccantam New Yorkba Finnhez, Bobby elpályázott. Magunkra hagyott minket azon a padláson, épp egy vihar előtt. A fél égboltot a befejezetlen dóm kupolája takarta, a másik feketéskék felhőkavargás volt. A munkapad mellett álltam, a fülledtségtől kábán bámultam felfelé, s Rikki egyszerre hozzám ért: megérintette a vállamat, a forradás félinches szélét, amit nem takart a protézisem. Bárki, aki valaha ott érintett meg, a vállam felé folytatta, majd a nyakamat kezdte cirógatni... de nem ez a lány. A körmei lakkfeketék voltak, nem lekerekítettek, hanem csúcsos téglalapok, épp csak egy árnyalattal sötétebbek, mint a karbonszálas laminát, melybe a karomat tokozták. És a keze lefelé vándorolt a kézen, a fekete körmök követték a hegesztéseket a laminátban, le egészen az anodizált könyökhajlatig, aztán a csuklóig. Elektronikus idegeimmel éreztem ujjbegyeinek puhaságát, aztán ujjai összefonódtak az enyémekkel – élő hús és érző duralumínium.
Rikki a másik tenyerét is felemelte, hogy végigsimítson a biovisszacsatoló egységeken. Egész délután esett – esőcseppek dobolása a fémen és páncélüvegen Bobby ágya felett.

 

A JÉG szilánkjai szuperszonikus pillangókként lobbannak el, a mátrix végtelenségének illúzióját hagyják maguk után. Mintha egy előregyártott épület születéséről készített időkondenzált felvételt néznénk visszafelé, úgy omlanak le sorra a falak.
Próbálom emlékeztetni magam, hogy ez az egész hely, a fal és a szakadék csak jelképek – hogy valójában nem vagyunk Chrome számítógépében, csak hozzá vagyunk csatlakoztatva, hogy az illúziót a mátrixszimulátor generálja Bobby padlásterében. Az adatfolyam kezd megmutatkozni, sebezhetővé válni... Ez a JÉG belső oldala, melyet korábban sosem láttam, s melyet napjában tizenötmillió legitim konzolzsoké lát és fogad el a maga valóságaként.
Az adatfolyam tótágast álló teherszerelvények soraként tornyosul fölénk, szelvényeit a hozzáférés megkönnyítése végett színkóddal látták el. A pasztellek valószínűtlenül világosnak rémlenek e nagy áttetszőségben, szelvényeiket kék és bugyirózsaszín átlók tömege csíkozza.
De a JÉG-falak még mindig rejtenek valamit: Chrome sötétségének felbecsülhetetlen értékű magvát, a középütt lüktető szívet...

 

Késő délután volt, mikor visszatértem a New York-i bevásárolókörutamról. Nem sok fény szivárgott be a padlásra, Bobby monitorán azonban egy JÉG-minta világított, valamiféle számítógépes védelem kétdimenziós, grafikus ábrázolása – akár egy neonból szőtt, Art Deco imaszőnyeg. Kikapcsoltam a konzolt, és a képernyő teljesen elsötétült.
Rikki cuccai szanaszét hevertek az asztalomon, nejlontáskájából előhullámzó ruhák és kozmetikumok, egy pár vörös westerncsizma, audiokazetták, fény és japán magazinok a szimstimsztárokról. Az egészet bevágtam a munkapad alá és lecsatoltam a kezemet. Elfelejtettem, hogy a Finntől vett programot a kabátom jobb oldali zsebében hagytam, így aztán bal kézzel kellett előbányásznom és behelyeznem az ékszerészmikroszkóp bélelt pofái közé.
A waldo úgy néz ki, mint egy archaikus lemezjátszó, amin még bakelitlemezeket gyötörtek. A kar maga alig hosszabb egy centinél, és úgy mozog, mintha annak a bizonyos lemezjátszónak a hangszedője lenne. Én ezt már nem észleltem, mikor összekapcsolódtam vele; a szkópba nézve a karomat láttam fekete-fehérben, negyvenszeres nagyításban.
Lefuttattam egy öntesztet, és felvettem a lézert. Egy kicsit nehéznek éreztem, ezért lejjebb állítottam súlyérzékelő szenzoraimat negyed kiló per grammra, és nekikezdtem. Negyvenszeres nagyítás mellett a program akkorának tűnt, mint egy kamion. Nyolc órába telt, míg feltörtem: három óra a waldóval és a lézerrel, négy váltás energiatelep, két óra telefonálás, hogy megtaláljam a megfelelő embert Coloradóban, és még három, hogy lefuttassak egy lexikonprogramot, ami le tudta fordítani a nyolc éves orosz műszaki halandzsát.
Cirill betűs, mondatok vibráltak át a monitoron, és a képernyő közepe táján elkezdtek angol szövegre változni. Ahol a lexikon speciális katonai szakkifejezésekkel találkozott, egy csomó értelmetlen ákombákom jelent meg. A coloradói szoft nem boldogult az egésszel, de támpontot adott arra nézvést, mi a szart is vettem Finntől tulajdonképpen.
Úgy éreztem magam, mint az egyszeri punk, aki nekiindul rugós bicskát venni, és egy kisebbfajta neutronbombával tér haza.
Hú, ba'meg, megint rendesen rácsavartál! gondoltam. Mi a túróra lehet használni egy neutronbombát utcai verekedésben?
A cucc a porvédő alatt nem éppen az én súlycsoportomba tartozott. Fingom se volt, hová töltsem le, vagy hogy hol találok majd rá vevőt. Valaki talált, de az, a Porsche órás, hamis belga útleveles pasi halott volt – de én sosem mozogtam az ő köreiben. Finn emberei Yerseyben olyasvalakit intéztek el, akinek amúgy a bokájáig sem értek.
A program az ékszerésznagyítóban egy orosz katonai JÉG-törő volt, gyilkos komputerizált mutagén.
Hajnalodott, mire Bobby hazatért. Egyedül. Én egy zacskó előrecsomagolt szendviccsel a kezemben aludtam el nem sokkal azelőtt.
– Éhes vagy? – kérdeztem még félálomban, ahogy kicsomagoltam a szendvicsem. A programról álmodtam, amőba-csápjainak falánk hullámairól és álcázó alprogramjairól; álomban valamiféle organizmus volt az egész, alaktalan és szertefolyó.
Bobby félretolta a felkínált zacskót a konzol fele menet, majd megnyomta az egyik funkciógombot. A képernyő felfénylett, megjelent rajta ugyanaz a bonyolult ábra, amit én is láttam előző nap délután. A bal kezemmel kitöröltem az álmot a szememből – ez volt az egyetlen, amit nem tudtam megtenni a jobbal. Mikor elaludtam, épp azon filóztam, elmondjam-e neki, mihez jutottunk. Úgy gondoltam, talán anélkül kéne eladnom, hogy szólnék róla, megtartani a pénzt, elmenni innen valami új helyre, és Rikkit is magammal vinni.
– Kié? – kérdeztem a képre bökve.
Bobby ott állt fekete ejtőernyős kezeslábasban, öreg bőrdzsekijét úgy vette a vállára, mint valami köpenyt. Jó pár napja nem borotválkozott, az arca beesettebb volt a szokásosnál.
– Chrome jege – közölte.
Kezem önállósította magát: kattogni kezdett, ahogy a félelem átcikázott a karbonba ágyazott myoelektromos idegeken. Elejtettem a szendvicset; puha csírák és halványsárga sajtszeletek a felmosatlan parkettán.
– Sültőrült vagy.
– Nem. Mit gondolsz, rájött? Dehogy. Ha tudná, rég halottak lennénk. Egy mombasai kölcsönzőcégen és egy algériai műholdon keresztül kapcsolódtam rá. Tudja, hogy valaki lesi, de soha az életben nem fogja kideríteni, ki az.
Sóhajtottam. Ha Chrome lekövette volna Bobby útvonalát, ha kiszúrta volna, mi készül, valószínűleg sosem érek vissza New Yorkból.
– Miért pont ő, Bobby? Csak egy értelmes indokot mondj!
Chrome. Tán ha féltucatszor láttam a Gentleman Looserben. Nyilván épp szarul állt anyagilag, vagy csak ellenőrizte az emberek helyzetét – a helyzetet, ami sohasem érdekelte igazán. Gyönyörű kis arcában a legfurcsább a szeme volt: a legsötétebb két szem azok közül, amiket valaha láthattál. Emberemlékezet óta tizennégynek nézett ki, metabolizmusát gondosan beszabályozták, és valami durva hormon- és szérumkezelést kapott folyamatosan. A legkomiszabb ragadozó hírében állt, és nem vállalt közösséget a hozzá hasonlókkal: a jólmenő helyi nagyfiúk klubjában szerzett örökös tagságot. Beszélték, elosztóként kezdte, mikor a szintetikus hormonok még tilalmi listán voltak. De nem sokáig kellett hormonokkal üzletelnie, s mostanra övé volt a Kék Fények Háza.
– Teljesen meggárgyultál, Quine. Mondj egy jó okot, miért van ez a szar a képernyődön. Már rég le kellett volna szállnod róla, és azt hiszem, most...
– A tipp a Looserből való – kezdte Bobby, kibújva a bőrdzsekiből. – Black Myron és Crow Jane. Jane egyfolytában fent lóg a szexvonalakon – úgy gondolja, tudja, hol buzog a lóvé. Azon vitatkoztak Myronnal, vajon Chrome-e a meghatározó a kékfényes buliban, vagy valamelyik nagyfiú.
– Errefelé csak ők rúghatnak labdába, öreg. És mi megfogadtuk, hogy nem kezdünk velük – ez az, amiért még itt lehetünk.
– És ez az amiért még most is csórók vagyunk. – Bobby visszaült a forgószékbe a konzol elé, lehúzta az ejtőernyősruha zipzárját, és megvakarta ösztövér mellkasát. – De lehet, hogy már nem sokáig.
– Én úgy gondolom, ez a társulás épp most van felbomlóban.
Bobby elvigyorodott. Grimasza őrült volt, durva és éles – olyasvalakié, aki szarik a halálra.
– Nézd, ember, van egy kis félretett pénzem. Miért nem szállsz fel egy Miamiba tartó gépre, ott meg egy légpárnásra a Montego-öbölhöz? Pihenésre van szükséged. Vagy legalább együtt kéne csinálnunk a bulit.
– Ez az én balhém, Jack – mondta ő, miközben nyomkodott valamit a billentyűzeten. – És sosem csináltunk még ilyet együtt. – A neon imaszőnyeg széthasadozott a képernyőn, ahogy az animációs program belevágott. JÉG-csápok hullámzottak hipnotikusan – egy eleven mandala. Bobby tovább dolgozott, és ez a mozgás egyre lassult; a JÉG minta újraalkotta volna önmagát, de már sokkal egyszerűbben, két különböző állapot közötti átmenetet mutatva. Elsőrangú munka volt, nem gondoltam, hogy még mindig ilyen jó. – Most – mutatta – Itt. Látod? Várj! Itt... és itt is. És itt is megvan. Könnyű eltéveszteni. Ezek azok. Lapszusok nyolcvan percenként, ahogy egy-egy üzenet kispriccel a műholdjukra. Egy évig élhetnénk abból, amit ők gond nélkül kifizetnek egyetlen kurva hét alatt.
– Kinek a műholdja ez?
– Chrome svájci bankárjaié. Ez az ő fiókja, Jack. A hely, ahová a pénze vándorol. Crow Jane-nek igaza volt.
Én csak álltam, és a karom is elfelejtett kattogni.
– Nos, mit találtál New Yorkban, partner? Szereztél valamit, amivel szétvághatom azt a jeget? Mindenre szükségünk van, amit meg tudunk szerezni.
Kényszerítettem magam, hogy még véletlenül se nézzek a waldo és az ékszerész-nagyító irányába. A ruszki program ott volt a porvédő alatt.
Jokerek, szerencsehozók.
– Hol van Rikki? – kérdeztem a konzol felé lépve, hogy tanulmányozzam a folyamatosan változó mintát a képernyőn.
– A barátainál – vonta vállat Bobby. – Kölykök, mind a stimben élnek. Ezt az egészet miatta csinálom, ember.
– Kimegyek és gondolkodom a dolgon. Ha azt akarod, hogy visszajöjjek, nem nyúlsz a deckhez.
– Csak érte csinálom – mondta Bobby, ahogy az ajtó csukódni kezdett mögöttem. – És ezt tudod te is.

 

És most benne vagyunk: a program végiggurul velünk az egyre rojtosodó árnyfalak alkotta útvesztőn – szürke, katedrálisnyi helyek a világos tornyok között. Agyrengető sebesség.
Fekete JÉG. Ne is álmodd, hogy átjutunk. Fekete JÉG.
Túl sok sztorit hallani a Gentleman Looserben; a fekete JÉG már-már mitológia. JÉG, ami öl. Illegális... de hát azok vagyunk mindannyian. Valamiféle neurális visszacsatolásfegyver, amivel csak egyetlenegyszer találkozol. Mint valami förtelmes isten igéje, kizabálja az agyadat. Mintegy epileptikus görcs, mely újra és újra összeránt, míg nem marad benned semmi, ami összeránduljon.
És mi egyre lejjebb ásunk Chrome árnyékkastélyának padozatába.
Megpróbálok felkészülni a lehelet utolsó rebbenésére, az elernyedésre, az idegek végső rándulására. Félek az iszonyattól, ami kettőnkre vár odalent.

 

Rikkit egy kávéházban találtam egy fiúval, akinek Sendai szemei voltak, és félig gyógyult varratok futottak szét sugárirányban a füle mögötti aljzatból. Egy halom fényes prospektus hevert az asztalon. Tally Isham, Zeiss Ikon szemű lány mosolygott fel mindegyikről.
A kis stimdeck is azok között a cuccok között volt, amit előző éjjel bevágtam a munkapad alá. Az egyetlen dolog, amit megjavítottam Rikkinek, mióta megismertem. Órákat töltött becsatlakozva abba az egységbe – angyal vagy szent volt ilyenkor, aki szürke csatolókábelekből font tiarát visel. Tally Isham volt a kedvence, és a kábelek révén vendéggé válhatott a sztár testében, vendéggé a gonddal szerkesztett és rögzített benyomások között. Szimulált ingerek: a világ – természetesen csak az érdekes részek – ahogyan azt Tally Isham érzékeli. Tally, ahogy versenyre kel egy fekete Fokkerrel az arizonai Mesa-csúcsoknál. Tally, ahogy búvárkodik a török tengerpart természetvédelmi területein. Tally, ahogy bulizik a szupergazdagokkal Görögország privát szigetein, és ahogy a kis, fehérre mázolt kikötők szívszorító hajnali egyszerűségét átérzi.
Rikki sok mindenben hasonlított Tallyra. Ugyanazok a színek és arccsontok – bár azt hiszem, Rikki ajkai kicsit erősebbek voltak. Nem akart Tally Isham lenni, de akarta a munkát. Ilyenek voltak az ambíciói: szimstimsztár akart lenni. Bobby kinevette, én csak hallgattam, ahogy beszél róla, komolyan.
– Hogy néznék ki egy pár ilyennel? – kérdezte egy premier plán fotót mutatva, amelyen saját borostyánbarna szemei fel voltak cserélve Tally Isham kék Zeiss Ikonjaival. Megvolt a napi betevője, sőt nem is volt kifejezetten szegény, de hát gazdag sem volt, és ő Ikont akart, a sztárok márkáját. Az pedig nagyon drága.
– Még mindig szemeket szeretnél venni? – kérdeztem, ahogy leültem.
– Tigrisnek van egy eladó – válaszolta. Úgy láttam, fáradt.
Tigris nagyon meg volt elégedve a saját Sendaijával, ami nem segít mosolyogni... de nem tudtam eldönteni, mosolygott-e valaha is. A képe egyenfazonra volt igazítva, amit csak a hetedik átszabással tudnak létrehozni az orvosi butikokban; további életét valószínűleg úgy fogja leélni, hogy az aktuális élvonal színészeinek vonásait hordja; a nem túl tökéletest, a nem túl eredetit.
– Sendai, igaz? – próbálkoztam.
Bólintott. Néztem, ahogy megpróbál végigmérni az általa elképzelt professzionális szimstimsztár nézéssel. Úgy tett, mintha épp fölvett volna. Pillantása túl sokáig időzött a karomon.
– Kitűnőek, amikor az izmok felmondják a szolgálatot – mondta, és láttam, milyen óvatosan nyúl a dupla eszpresszójáért: a Sendai szemek többek között garanciális problémáikról és mélységérzékelési hibáikról voltak híresek.
– Tigris holnap indul Hollywoodba – suttogta a lány.
– Aztán majd Chibába, igaz? – mosolyogtam. A srác nem viszonozta. – Kapott már ajánlatot valakitől, Tigris? Van ügynöke?
– Majd meglátjuk – felelte ő, aztán felállt, gyorsan elbúcsúzott Rikkitől – tőlem nem –, és elment.
– Annak a kölyöknek a látóidegei egy fél éven belül felmondhatják a szolgálatot. Tudod, mi az igazság, Rikki? Azok a Sendai-ok illegálisak Angliában, Dániában és még egy csomó helyen. Ne cseréltesd le a sajátjaidat!
– Ne leckéztess. – A lány ellopta az egyik croissantomat, és elkezdte majszolni a csücskét.
– Úgy gondoltam, lehetnék a tanácsadód, kölyök.
– Ja. Tudod, Tigris nem egy lángész, de a Sendai-ok hibáiról mindenki tud. Viszont ezek azok, amik árban mindenkinek beleférnek. Szóval tesz egy próbát. Ha bejön, lecserélteti őket.
– Ezekre? – mutattam a Zeiss-katalógusra. – Baromi drágák, Rikki. És jobban teszed, ha nem kockáztatsz.
Vállat vont.
– Én Ikont akarok.
– Legyen. Ha felmész Bobbyhoz, mondd neki, hogy üljön nyugodtan a hátsóján, míg nem hall rólam.
– Meglesz. Üzlet?
– Üzlet – feleltem, pedig nem üzlet volt ez, hanem őrültség.
Megittam a kávémat, ő pedig megette mindkét croissantomat. Aztán elkísértem Bobby házáig. Ötven hívást kellett elintéznem, mindegyiket különböző telefonfülkéből.
Üzlet. Komplett hülyeség.
Mindent egybevetve hat hetünkbe került, míg előkészítettük a balhét. Hat hét, és közben Bobby egyfolytában azt ecsetelte, mennyire szereti őt. Keményen dolgoztam, hogy távol legyek tőle.
A legtöbb melót a telefonhívások adták. Az első ötven – és nagyon burkolt – érdeklődésem mindegyike újabb ötvenet látszott fialni. Olyan szolgáltatásra volt szükségünk, mely szerves része a világ gazdasági vérkeringésének, de sosem veszik ötnél többen igénybe egyszerre, egy szolgáltatásra, melyet sosem hirdetnek: a világ legtutibb pénzmosodáját kerestük, olyat, ahol képesek egy hatalmas összegű, valós idejű átutalást vegytisztítani, aztán az egészről megfeledkezni.
Végül az összes hívás szükségtelennek bizonyult: Finn vezetett el minket a megoldásig. Azért ugrottam át hozzá, hogy vegyek egy új blackbox-szerelést, mert anyagilag majdnem összeroppantunk a sok telefonálás miatt, és mellékesen, konkrétumok nélkül ecseteltem neki a fő problémát is.
– Macao – mondta azonnal.
– Macao?
– A Long Hum család. Tőzsdeügynökök.
Még a számuk is megvolt neki. Ha mosoda, hát legyen mosoda.
A Long Hum embere nagyon óvatos volt, amikor előadtam neki taktikai okokból történő felszámolásról szóló történetemet. Bobbynak kétszer is át kellett repülnie Hong Kongba, hogy a dolgok rendben menjenek. Ráadásul kezdtünk kifogyni a pénzből. Máig sem tudom, hogy mi volt az elsődleges indok, ami miatt nekikezdtem ennek az egésznek; baromira tartottam Chrome-tól, de még sosem jártam ilyen közel ahhoz, hogy gazdag legyek.
Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy jó ötlet volt felgyújtani a Kék Fények Házát, azt a patkányfészket... de még mindig nem tudom megemészteni a dolgot. Nem szerettem a helyet, mert ott töltöttem életem egyik legdepressziósabb éjszakáját... de ez nem volt elégséges ok arra, hogy kicsináljuk Chrome-ot. Aztán félúton azt gondoltam, hogy bele fogunk halni a próbálkozásba. A ruszki programot leszámítva az esélyek nem épp nekünk kedveztek.
Bobby teljesen beleveszett a parancsprogram megírásába, amit Chrome számítógépének halott központjába készültünk beültetni. Ez a feladat rám várt, mivel Bobbynak minden figyelmét lekötötte, hogy visszatartsa a ruszki mutagént az esztelen gyilkolástól. Mivel túl bonyolult volt ahhoz, hogy újraírjuk, inkább vállalta, hogy megpróbálja visszatartani arra a két másodpercre, amire a művelethez szükségem lesz.
Üzletet kötöttem egy Miles nevű utcai szamurájjal. Rikkit kellett szemmel tartania az égetés éjszakáján, és felhívnia engem egy bizonyos időben. Megdumáltam vele, hogy ha nem lennék ott, vagy nem a megbeszélt módon válaszolok, azonnal kapja el és rakja fel a lányt az első vonatra, ami elmegy innen. Átadtam neki egy borítékot, benne egy levéllel és a maradék pénzemmel – mindezt Rikkinek szántam.
Bobbynak eszébe sem jutott, mi lesz Rikkivel, ha kudarcot vallunk – de egyre mondogatta, mennyire szereti őt, és folyvást azt tervezgette, hová utaznak, mihez kezdenek majd azzal a rengeteg pénzzel.
– Először is vegyél neki egy pár Ikont, ember. Tisztára be van rájuk indulva. Komolyan gondolja ezt a szimstim dolgot.
– Hé – nézett fel a billentyűzetről Bobby. – Neki nem kell dolgoznia. Meg fogjuk csinálni, Jack. Ő az én szerencsém. Soha nem kell majd dolgoznia.
– A te szerencséd – mondtam, és egyáltalán nem voltam boldog. Igazság szerint nem is tudtam visszaemlékezni, mikor voltam utoljára boldog. – Nem keresed meg a szerencsédet?
Nem tette, és én sem. Mindketten túlságosan elfoglaltak voltunk hozzá.
Elvesztettem. Elvesztettem, és ez emlékeztetett a Kék Fények Házában töltött éjszakámra – oda is azért mentem, mert elvesztettem valakit. Kezdetnek mindjárt leittam magam, aztán lecsaptam a vazopresszin-inhalátorokra. Ha igazán ki akarod ütni és fel akarod pörgetni magad, a booze és a vazopresszin a legmegfelelőbb megoldás a mazochisták patikájából; a lé érzelgőssé tesz, a vazopresszin pedig emlékezni segít. A gyógyászatban a cuccot öregkori szenilitás és amnézia ellen használják, de az utca mindennek megtalálja a saját felhasználási területét. Szóval vásároltam magamnak egy ultraerős emlékeztetőt, és vesztemre – mert odaát nem csak a jóra emlékezel, hanem a rosszra is. Egy szállítmány állati extázisra vársz, és egyszerre rád zuhan mindaz, amit mondtál, amit ő mondott, és az is, hogyan sétált ki köszönés nélkül az életedből.
Nem emlékszem, miért döntöttem úgy, hogy a Kék Fényekbe megyek, vagy arra, hogyan jutottam oda. Csak a csendes folyosókra és arra a dekoratív vízesésre emlékszem, aminek talán csak a hologramját láttam. Aznap éjjel egy valag pénzem volt; egy fazon adta Bobbynak, amiért egy három másodperces lyukat nyitott valakinek a jegén.
Nem hiszem, hogy az ajtónál álló biztonságiaknak tetszett a képem, de elég pénz volt nálam ahhoz, hogy ne kekeckedjen.
Még többet ittam, miután megvolt a dolog, amiért mentem. Aztán egy nagydarab fazon ragaszkodott hozzá, hogy háborús hősnek nevezzen, amit egyáltalán nem szeretek. Azt hiszem, mutattam neki néhány trükköt a karral, mielőtt minden elsötétült. Két nappal később, egy olcsó alvókapszulában ébredtem, valahol egész másutt.
Vannak dolgok, amik rosszabbak az egyedüllétnél is.
Az, amit a Kék Fények Házában árulnak, nagyon populáris, és teljesen legális.

 

A sötétség szívében az amőba-karok megfestik a sötétséget a világosság forgószeleivel. Áttetsző pengék pörögnek távolodva tőlünk; mi a csendes, lassított felvételként pergő robbanás középpontjában függünk a semmiben, JÉG-forgácsok hullanak szerteszét, és Bobby hangja átüt a több fényévnyi elektronikus illúzión:
– Égesd le a szukát! Nem tudom tovább visszatartani...
A ruszki program, átnőve az adattornyokon, kioltja a játszószoba színeit. Beizzítom és lerakom Bobby házi készítésű parancsprogramját, mélyen Chrome jéghideg szívébe. A szerteszét spriccelő átvitel bekattan, a tömörített információ koherens lézersugárként vágódik elő, egyenesen fölfelé, elhagyva a sötétség egyre vékonyodó tornyát; az orosz program az, s Bobby küszködik, hogy a végzetes pillanatban ellenőrzése alatt tartsa. Egy formátlan árnyékkar vágódik elénk a tornyosodó sötétből, de már késő.
Megcsináltuk.
A mátrix körülöttem úgy hajlik vissza önmagába, mint egy origami trükk.
És egyszerre megérzem magam körül az égett, az olvadó áramkörök szagát.
Úgy rémlik, hallom Chrome hangját, egy nyers fémsikolyt, aztán rádöbbenek, hogy ez lehetetlen.

 

Bobby úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. A számláló ott világított a monitor alsó sarkában: 07:24:05. Az egészet alig nyolc perc alatt csináltuk meg.
Néztem, ahogy a ruszki program elolvad az aljzatban.
Chrome zürichi bankszámlájának javát jótékonysági célokra utaltuk át: túl sok volt rajta ahhoz, hogy az egészet megfújjuk, és tudtuk, hogy meg kell törnünk, le kell égetnünk őt, különben utánunk jön. A pénzből alig tíz százalékot tartottunk meg, és az is rögtön átpasszoltuk a Long Humnak, Macaóba. Ők hatvan százalékot tartottak meg a szolgáltatás fejében, a maradékot pedig átutalták a mi bankszámlánkra a hongkongi tőzsdén keresztül, a lehető legtekervényesebb útvonalon. Egy óráig tartott, míg folyószámláinkra, melyeket Zürichben nyitottunk, elkezdett befolyni a pénz.
Néztem a halmozódó nullákat, ahogy peregtek a lényegtelen szám után a monitoron. Gazdag voltam.
Ekkor csörgött a telefon. Miles volt az. Majdnem eltévesztettem a kódszót.
– Hé, Jack, ember, én nem tom'... Mi történt ezzel a ti lányotokkal? Furcsa dolgok történtek itten...
– Mi van? Mondd már!
– Rajta voltam, ahogy mondtad, szorosan, de láthatatlanul. Lement a Looserbe, ott lógott egy darabig, aztán lelécelt. A Kék Fények Házába ment.
– Mit csinált?
– Hátsó bejárat. Bement a hátsó bejáraton: ki volt írva, hogy csak alkalmazottnak. Nem tudtam átjutni a biztonságiakon.
– Ott van még?
– Nincs. Ember, egyszerűen elvesztettem. Itt tök fejetlenség van, mintha a Fények totál kipurrcant volna. Vagy hétféle sziréna, riasztás vagy mifene megy itt, mindenki rohangászik, a tűz meg csak terjed... Mindenféle fazonok mászkálnak, mentősök, valami kormányzati fajták, meg aztán vannak itt furgonok hatósági jelvényekkel...
– Miles, mi lett a lánnyal?
– Nemtom', Jack. Elvesztettem.
– Nézd, Miles, tartsd meg a pénzt, ami a borítékban van, oké?
– Ez most komoly? Hé, tényleg sajnálom. Én...
Letettem.
– Várj, míg elmondjuk neki – mondta Bobby, miközben egy törölközővel szárítgatta magát.
– Mondd el egyedül, cowboy. Nekem most sétálhatnékom van.
Kimentem a neonfényes éjszakába, hagytam hogy körém tolakodjon a tömeg, gyalogoltam vakon, rábízva magam, baktattam, mint az óriás organizmus kicsinyke szelete, a tudatosság sodródó szilánkja, ebben a csupa kő univerzumban. Eleinte nem gondolkodtam, csak raktam egyik lábam a másik után – aztán visszatértek a gondolataim, és minden értelmet kapott. Már tudtam, miért volt szüksége Rikkinek a pénzre.
Ugyanezt gondoltam Chrome-ról is. Totálisan kicsináltuk, megöltük őt, olyan biztonsággal, mintha a torkát vágtuk volna át. Az éjszaka, az utcák, a térek, amiken végigjöttem, számára a halált jelenthetik, és nincs hová mennie. Hány ellensége lehet vajon ebben a tömegben? Hányan mozdulhatnak most, hogy már nem tartja vissza őket a pénzével járó hatalom? Mindenét elvertük. Visszalöktük az utcára. Nem voltam biztos benne, hogy megéri a hajnalt.
Végül visszaemlékeztem a kávézóra, arra, ahol Tigrissel találkoztam.
A lány napszemüvege mindent elmondott: mélysötét lencsék, zúzódásokat takaró, beszédes, testszín ragasztószalag.
– Hello, Rikki – szólítottam meg, és már fel voltam készülve, mikor levette a szemüveget.
Kék, Tally Isham kék. A tiszta védjegykék, amiről a sorozat darabjai elhíresültek. A két íriszt az apró betűs ZEISS IKON felirat keretezi, maguk a betűk csillogó aranypettyek a zafír háttér előtt.
– Gyönyörűek – mondtam. Ragasztószalag takarta a vágásokat. Jó munka, nem maradnak utána hegek. – Szereztél egy kis pénzt, ugye?
– Ja. – Rikki megborzongott. – De többet nem fogok... legalábbis nem így.
– Azt hiszem, az a hely nem is fog működni többet.
– Ó... – Az arca még csak meg sem rezzent. Az új, kék szemek nyugodtak és nagyon mélyek voltak.
– Nem számít – mondtam. – Bobby már vár rád. Épp most ütöttünk meg egy kisebbfajta főnyereményt.
– Nem. El kell mennem. Fogadok, hogy nem fogja megérteni, de nekem most mennem kell.
Bólintottam, és figyeltem, ahogy a kar felemelkedik, ahogy megfogja az ő kezét; furcsamód egyáltalán nem éreztem, hogy hozzám tartozott volna, de ő mégis úgy tartotta, mintha én lennék.
– Egy útra szóló jegyem van Hollywoodba. Tigris ismer embereket, akiknél ellakhatok. De az is lehet, hogy egyenesen Chibába megyek.
Bobbyval kapcsolatban igaza volt: a srác tényleg nem értette. Megtette, amit akart, de szerettem volna megmondani neki – láttam, mennyire bántja a dolog –, hogy ne izgassa magát Bobby miatt. A cowboy egyáltalán nem akart kijönni a folyosóra, miután Rikki összepakolta a holmiját. Letettem a táskákat, megcsókoltam, véletlenül feltépve a ragasztószalagot, és bennem azt az érzést – az orosz program robbanása lehetett ilyen Chrome adatai között. Rikki egy leheletnyit tétovázott, de egyikünk sem tudott megszólalni. Aztán elment. El kellett érnie a gépét.
Bobby a monitor előtt ült, belesüppedve a forgószékbe, és a nullák hosszú sorát bámulta. Napszemüvege ott volt az orrán, és tudtam, mire beesteledik, ott lesz megint a Gentleman Looserben, figyelve az időjárást, aggódva várva egy jelre, arra, hogy valaki megmondja neki, mit kezdjen új életével. Nem hittem, hogy bármi változni fog – talán kényelmesebb lesz, de Bobby ugyanúgy fog ott ülni, ugyanúgy várja majd a következő leosztást.
Próbáltam nem elképzelni Rikkit a Kék Fények Házában, háromórás műszakban dolgozva, megközelítő mélyalvásban, míg a teste a feltételes reflexek és a céges programok jóvoltából megteszi a magáét. A vendégek sohasem emeltek panaszt, hogy átverték őket, hiszen az orgazmusok valódiak voltak: Rikki érezte őket, érezte az összesét, mint bágyadtan lobogó fényeket valahol az alvás és az ébrenlét határán. Igen, a dolog nagyon népszerű, és teljesen legális. Az ügyfeleknek régebben választani kellett a szolgáltatás és a magány közül – egészen addig, míg a neuronelektronika odáig nem fejlődött, hogy lehetségessé vált együtt élvezni a kettőt.
Fölvettem a telefont, felhívtam a légitársaságot. Megadtam nekik a valós nevét, a járatszámot.
– Megváltoztatta az elképzelését – mormoltam a kagylóba. – Chiba Citybe utazik. Úgy van, Japánba. – A nyílásba dugtam a hitelkártyámat, és bepötyögtem az azonosítót. – Első osztály. – Távoli zümm, hogy leolvasták a kártya adatait. – És legyen retúr a jegy.
Azt hiszem, felvette azt a pénzt is, vagy nem volt szüksége rá... mindenesetre sosem jött vissza. Néha, éjszakánként elmegyek egy-egy kirakat előtt, ahová szimstim sztárok posztereit aggatták. Egyforma szemek néznek rám azokból a gyönyörű arcokból – a szemek olykor az övéi, az arcok sosem. Soha, egyik sem az övé, én mégis őt látom, valahol messze, túl a városon és az éjszakán, ahogy búcsút int.

 

 

Mozart napszemüvegben
Bruce Sterling – Lewis Shiner

 

Rice a dombon állt a várostól északra. A tizennyolcadik századi Salzburg úgy terült el alatta, mint egy félig megevett ebéd. A Szent Rupert-katedrális romjai eltörpültek a hatalmas tornyok és a dagadt, kerek tárolók mellett. A finomító kéményeiből sűrű, fehér füst gomolygott. Rice egy kókadozó tölgyfa alatt ült, de itt is érezte az ismerős olajvegyipari szagokat.
Az anakronizmusok egymást érték odalent: fallikus szivattyútelep ágált a kolostor udvarán, nyílegyenes, magas vezetékek szelték át Salzburg macskaköves utcáinak szövevényét. Jól elbántak szegény várossal, de hát ez nem Rice hibája volt, erről igazán nem ő tehetett. Az idősugár találomra választott ki egy pontot a Salzburg alatti sziklaalakzatban, és kialakított egy nagyobbítható buborékot, mely összekötötte ezt a világot Rice saját korával.
A komplexum egy négyzetmérföldnyi területét magas drótkerítés vette körül. Rice már két éve élt belül, s a bolygó minden pontjáról származó csoportokat irányított; a vízhatlanná tett nantucketi bálnavadászhajókból olajszállítókat csináltak, a helybeli csőszerelőket meg kiképezték, hogy olyan messzi tájakon építsenek vezetékeket, mint a Sinai-félsziget vagy a Mexikói-öböl.
Most végre kívülről láthatta az egészet, bár Sutherland, a társaság politikai tisztje akadékoskodott. Az asszony azt állította, hogy puszta jelenléte is képes fokozni a jövősokkot, mely amúgy is megrázta a várost.
Rice-nek nem volt türelme ehhez a felfogáshoz. Az üzem elkészült, az eredmények jobbak a tervezettnél, és ő igenis megérdemel egy kis pihenést.
Őrülten imbolygó moped csattogott fel hozzá a domboldalra. A motoros magas sarkú csatos cipője állandóan lecsúszott a pedálról, jobb karjában nagy, hordozható sztereómagnót tartott. A moped egy végső imbolygás után megállt tőle tiszteletteljes távolságra, és Rice megismerte, hogy milyen zene szól a magnón: a 4. szimfónia.
Ahogy Rice lassan odasétált hozzá, a fiú levette a hangerőt.
– Jó estét, üzemvezető úr. Nem zavarom?
– Nem, minden rendben. – Rice alaposan megnézte az égnek álló kefehajat, mely felváltotta a fiú divatjamúlt parókáját. Látta már ezt a kölyköt az üzem körül, törzsvendég volt, olyan, aki éjjel-nappal ott áll a kerítésnél és rádiókat, harisnyát, penicillin-injekciókat koldul. De a zenéről még valami beugrott neki.
– Ugye, te vagy Mozart?
– Wolfgang Amadeus Mozart, szolgálatára uram.
– Nofene. Tudod-e, mit bömböltettél?
– Az én nevem van a szalagon.
– Egen. Te írtad. Vagyis talán azt kellene mondanom, te írnád meg. Úgy tizenöt év múlva.
– Olyan gyönyörű – bólintott Mozart. – Angolul nem tudom elmondani, milyen érzés hallgatni.
Egy másik kapu körül lézengő eddigre már kunyizott volna. Rice-ra nagy hatással volt a fiú tapintata, angoltudásáról nem is beszélve. A frappáns bennszülött szókincs nem volt sokkal több, mint rádió, narkó, kefélni.
– Vissza akarsz menni a városba?
– Igen, üzemvezető úr.
Volt valami a kölyökben, ami felkeltette Rice rokonszenvét. A lelkesedése, a csillogó szeme. És hát persze ő volt minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője.
– Hagyd az uramozást – dünnyögte. – Hol lehet errefelé szórakozni?

 

Sutherland kezdetben azt akarta, Rice ne is vegyen részt a megbeszélésen – de hát Rice volt a társaság időfizikai szakértője, és Jefferson kínos kérdéseket tett fel az amerikai személyzetnek az időlyukakról és a párhuzamos világokról.
Ricet-t a maga részéről feldobta, hogy találkozhat Thomas Jeffersonnal, az Egyesült Államok elnökével. Washingtonért sosem rajongott, és örült, hogy az öreg szabadkőműves kapcsolatai miatt visszautasította, hogy tagja legyen a társaság „istentelen” vezetőségének.
Rice izgett-mozgott dupla kötésű Dacron ruhájában. Ő meg Sutherland a Hohensalzburg-kastély frissen légkondicionált tanácstermében várakoztak.
– Már el is felejtettem, milyen zsíros tapintásúak ezek a kezeslábasok – mondta.
– Legalább azt az istenverte kalapot nem vette ma fel – fanyalgott Sutherland.
Késett az amerikai VTOL járat, a nő állandóan az óráját nézegette.
– A háromszarvú kalapom? – kérdezte Rice. – Magának nem tetszik?
– Az isten szerelmére, az szabadkőműves-kalap. Az antimodern reakció jelképe. – A Szabadkőműves Felszabadítási Front Sutherland egyik lidércnyomása volt. Ez a helyi politikai-vallásos csoport végrehajtott már néhány eredménytelen támadást a vezetők ellen.
– Szűnjön már meg, Sutherland, jó? A kalapot Mozart egyik rajongójától kaptam. Valami Theresa-Maria-Angelától, vagy hogy hívják. Lecsúszott arisztokrata. Mind együtt lógnak ebben a belvárosi zenés kocsmában. Egyszerűen tetszik.
– Mozart? Szóval vele haverkodott? Nem gondolja, hogy békén kéne hagynunk? Azok után, amit elkövettünk ellene?
– Egy frászt – mondta Rice. – Jogom van hozzá. Két évet dolgoztam az üzem beindításán, miközben maga Robespierre-rel és Thomas Paine-nel szórakozott. Egy kicsit kirúgunk Wolfganggal a hámból, és maga rögtön nekem esik. És mi van Parkerrel? Még nem hallottam, hogy azért morgott volna, mert Parker minden este rock and rollt ad az éjszakai műsorában. A városban minden olcsó tranzisztoros rádió azt üvölti.
– Ő a propagandista tiszt. Higgye el, leállítanám, ha tudnám, de remek kapcsolatai vannak odahaza a Valós Időben. – Sutherland megdörzsölte az arcát. – Hagyjuk abba, jó? Csak próbáljon meg udvarias lenni Jefferson elnökhöz. Nehéz időszak áll mögötte.
Bejött Sutherland titkárnője, egy volt Habsburg-udvarhölgy, és bejelentette, hogy a gép megérkezett. Jefferson mérgesen félretolta a lányt, és maga is belépett. Helybeli létére magas volt, a haja lángvörös, és Rice még sosem látott ilyen ravasz pillantást.
– Üljön le, elnök úr – intett Sutherland az asztal távoli vége felé. – Kávét vagy teát parancsol?
– Talán egy kis madeira bort – felelte mogorván az érkező.
Sutherland bólintott a titkárnőnek, aki értetlenül bámult, aztán elsietett.
– Milyen volt a repülés? – kérdezte Sutherland.
– A gépeik igazán hatásosak – mondta Jefferson –, mint azt maga is tudja. – Rice észrevette, hogy Jefferson keze remeg: nem jól viselte a repülést. – Szeretném, ha a politikai érzékenységük ugyanilyen fejlett volna.
– Tudja, hogy munkaadóim nevében nem nyilatkozhatom – felelte Sutherland. – És azt, hogy én személy szerint sajnálom, hogy működésünknek káros következményei is vannak. Florida mindannyiunknak hiányozni fog.
Rice bosszankodva hajolt előre.
– Ugye, nem azért jött ide, hogy az érzékenységekről beszéljünk?
– A szabadság, uram... a szabadság került veszélybe. – A titkárnő visszatért egy pókhálós sherrys üveggel és néhány áttetsző műanyag pohárral. Jefferson töltött magának, de leejtette: ismét tisztán látszott, hogy remeg a keze. Aztán arcába lassan visszatért a szín. – Amikor egyesítettük erőinket, tettek bizonyos ígéreteket. Garantálták a szabadságunkat, egyenlőségünket, és hogy a saját módunkon kereshetjük a boldogulást. Ehelyett mindenütt a maguk gépei vesznek körül, olcsó gyári termékeik csábítják el országunk népét, ásványkincseink és műtrágyáink eltűnnek a maguk erődjeiben, és soha többet nem látjuk őket! – Jefferson az utolsó mondatnál felpattant.
Sutherland igyekezett beleolvadni a székébe.
– A közös érdekek azt kívánják, hogy... izé, bizonyos alkalmazkodási periódust...
– Ugyan, Tom – vágott közbe Rice. – Nem egyesítettük erőinket, ez csak sóder. Kirúgtuk az angolokat, magát meg hatalomra juttattuk, és maga is ezt akarta. Ha olajért fúrunk és elviszünk pár festményt, annak semmi köze a maguk átkozott szabadságához. Egyszerűen nem törődünk vele. Csináljon, amit akar, csak ne álljon az utunkba, oké? Ha azt akartuk volna, hogy folyton visszapofázzanak nekünk, az átkozott angolokat hagytuk volna uralmon.
Jefferson leült. Sutherland szelíden töltött neki még egy pohárral, amit az elnök azonnal fel is hajtott.
– Nem értem magukat. Azt állítják, a jövőből jöttek, és mégis úgy viselkednek, mint akik el akarják pusztítani a saját múltjukat.
– Szó sincs róla – mondta Rice. – A történelem olyan, mint egy fa, világos? Ha az ember visszamegy és belekutyul a múltba, a törzsből kiágazik egy újabb történelmi fejlődés. Nos, a mi világunk csak az egyik ilyen ág.
– Tehát – mondta Jefferson – ez a világ... az én világom nem vezet el a maguk jövőjébe..
– Stimmel.
– Tehát maguk itt szabadon rabolhatnak és erőszakoskodhatnak, míg a saját világuk érintetlen, és biztonságban van! – Jefferson újra felpattant. – Ez a gondolat hihetetlenül szörnyű, elviselhetetlen! Hogy vállalhatnak részt ilyenfajta zsarnokságban? Hát nincsenek emberi érzéseik?
– Az isten szerelmére, hát persze, hogy vannak – mondta Rice. – Mi van a rádiókkal, újságokkal és gyógyszerekkel, amit szétosztunk? Személy szerint az a véleményem, ugyancsak nagy pimaszság, hogy idejön a himlőhelyes képével, a mosatlan ingével, és miközben otthon várja a sok rabszolga, előadást tart nekünk az emberiességről.
– Rice! – szólt közbe Sutherland.
Rice farkasszemet nézett Jeffersonnal, aki lassan leült.
– Nézze – mondta Rice szelídebben –, mi sem akarunk ésszerűtlenek lenni. Lehet, hogy a dolgok nem pont úgy alakultak, ahogy maga tervezte, de hát ilyen az élet. Mit akar valójában? Kocsikat? Mozit? Telefont? Születésszabályozást? Csak egy szót kell szólnia, és a magáé.
Jefferson hüvelykujjával nyomogatta a szeme sarkát.
– Szavai semmit sem jelentenek a számomra, uram. Csak... csak haza akarok térni az otthonomba, Monticellóba. Amilyen gyorsan csak lehet.
– A szokásos migrén, elnök úr? – kérdezte Sutherland. – Ezt magának készítettem – és az asztalon át egy üvegcse tablettát tolt felé.
– Mi ez?
– Jobban fogja érezni magát tőle – vonta meg a vállát Sutherland.
Jefferson elment. Rice félig-meddig letolásra számított, de ehelyett Sutherland azt mondta:
– Úgy látszik, maga nagyon hisz a tervünkben.
– Ugyan, fel a fejjel. Maga túl sok időt töltött ezekkel a politikusokkal. Higgye el, ez egyszerű kor, egyszerű emberekkel. Igen, Jeffersont kiosztottam egy kicsit, de majd újra erőre kap. Nyugi!

 

Mozart az asztalokat szedte le a Hohensalzburg-kastély központi ebédlőjében. Kifakult farmerében, dzsekijében, tükröző napszemüvegében Rice-korabeli tizenéves is lehetett volna.
– Wolfgang! – kiáltott rá Rice. – Hogy tetszik az új állás?
Mozart letett egy halom tányért, és rövid hajába törölte a kezét.
– Wolf... hívjon Wolfnak, jó? Tudja, az modernebbül hangzik. Mindent meg szeretnék köszönni, amit értem tett: a szalagokat, a történelemkönyveket, ezt az állást... olyan csodálatos itt lenni!
Rice észrevette, hogy az elmúlt három hétben sokat javult a fiú kiejtése.
– Még mindig a városban laksz?
– Igen de már magamban. Eljön ma este?
– Persze – felelte Rice. – Fejezd be a munkát, én meg átöltözöm, és utána elmehetünk valahová Sacher-tortát enni, jó? Ma este kirúgunk a hámból.
Rice gondosan öltözött, bársonykabátja és térdnadrágja alá finom acélhálóból szőtt páncélt vett. Zsebét telipakolta apró ajándékokkal, és a hátsó ajtón át távozott Mozarttal.
A kastély körül megerősítették az őrséget, az eget fényszórók pásztázták. Rice érezte, hogy valami új feszültség van a városi tömegek önfeledt mulatozásában.
Mint mindenki az ő korából, ő is toronymagasan emelkedett a helybeliek fölé; még inkognitóban is gyanúsan feltűnőnek érezte magát.
A sötétségben végre elengedhette magát. A klubot valami fiatal arisztokrata városi házának földszintjén alakították ki; a kiálló téglák még jelezték, hol voltak a válaszfalak. A vendégek főleg helybeliek voltak, mindenféle Valós Időből való öltözékben, amire csak szert tudtak tenni. Rice látott egy kölyköt, aki krémszínű selyembugyit viselt a fején.
Mozart lépett a színpadra. A menüettes gitárarpeggiók túlsikoltották az egymásra épülő korálmotívumokat. Az erősítők beleüvöltötték a terembe a szintetizátor-futamokat, amelyekkel a K-Tel sikerlista egyik számából vettek át. Az ordítozó közönség konfettivé tépte a klub kézzel festett tapétáját, és Mozartra szórta.
Mozart török hasissal fűszerezett cigarettát szívott, és a jövőről kérdezgette Rice-t.
– Hogy az én jövőm? – dünnyögte Rice. – Nem hinnéd el. Hatbillió ember, és senkinek nem kell dolgoznia, ha nem akar. Minden házban ötszáz csatornás televízió. Kocsik, helikopterek, olyan ruhák, hogy fennakadna tőlük a szemed. Sok könnyű szex. Zenét akarsz? Lehet saját stúdiód, méghozzá olyan, hogy ez, ami most itt van a színpadon, nyavalyás klavikordnak tűnnék mellette.
– Igazán? Bármit megadnék, hogy láthassam. Nem értem, miért hagyta ott.
Rice megvonta a vállát.
– Talán rááldozok tizenöt évet, de mikor visszatérek, mindenből a legjobbat kapom, amit csak akarok.
– Tizenöt évet?
– Igen. Meg kell értened, hogy működik a kapu. Pillanatnyilag akkora az átmérője, mint amilyen magas vagy – nem fér el benne más, mint egy telefonkábel és az olajvezeték. Nagynéha egy-egy, a Valós Időbe küldött postazsák. Pokoli drága volna megnagyobbítani, hogy emberek és felszerelések is átmenjenek rajta. Olyan drága, hogy csak kétszer végzik el a műveletet: a terv kezdetén és végén. Úgyhogy azt hiszem, itt ragadtunk.
Rice élesen felköhögött, és beleivott a pohárba. Az Ottomán birodalomból származó hasis kioldotta szellemi cipőfűzőit: tessék, mindenfélét elmond Mozartnak, amitől a srác majd emigrálni akar – és nincs semmilyen átkozott módszer, amivel Zöld Kártyát szerezhetne neki. Hiszen milliók, ha nem, billiók vannak, akik szeretnének eljutni a jövőbe, legalábbis ha a többi tervet is számításba vesszük, mint a Római Birodalom és az Új-Egyiptomi Királyság.
– De tényleg örülök, hogy itt vagyok – mondta. – Ez olyan... mintha a történelem kártyáit keverném. Sosem tudom, mi fog legközelebb történni. Továbbadta a cigit Mozart egyik rajongójának, valami Antóniának. – Nagyszerű ebben a korban élni. Gondolj csak önmagádra. Minden jól megy, nem? – Hirtelen elragadta az őszinteség. Áthajolt az asztalon. – Úgy értem: ugye, tényleg oké a dolog? Nem utáltok minket, mert szétziláltuk a világotokat, vagy valami hasonló?
– Tréfálsz? Hiszen Salzburg hőse ül velem szemben. Sőt a ti Mr. Parkeretek fel akarja venni a ma esti műsoromat. Hamarosan egész Európa ismerni fog! – Valaki németül kiabált át Mozartnak a klub túlsó végéből. Mozart felnézett és egy rejtélyes kézmozdulatot tett. – Nyugi, haver. – Visszafordult Rice-hez. – Láthatod, hogy jól vagyok.
– Sutherland aggódik. Például azok miatt a szimfóniák miatt, amiket sose fogsz megírni.
– Baromság! Nem akarok szimfóniákat írni: akármikor meghallgathatom őket. Ki ez a Sutherland? A csajod?
– Nem, a helybeliekre bukik, Dantonra, Robespierrere, hasonlókra. És te? Neked van valakid?
– Senki különös. Gyermekkorom óta legalábbis.
– Tényleg?
– Tudod, amikor hat éves voltam, eljutottam Mária Terézia udvarába. Sokat játszottam a lányával, Mária Antóniával. Mostanában Mária Antónia francia királyné. Korának leggyönyörűbb lánya volt. Kettősöket játszottunk, és arról ábrándoztunk, hogy összeházasodunk... de elment Franciaországba azzal a disznó Lajossal.
– Az istenit – mondta Rice. – Ez tényleg döbbenetes. Tudod, ott, ahonnan én jöttem, valóságos legendává lett. A francia forradalom alatt lefejezték, mert túl sokat mulatozott.
– Nem!
– Ez a mi francia forradalmunk volt – mondta Rice. – A tiétek sokkal kevésbé véres.
– Ha annyira érdekel, menj és látogasd meg. Ennyivel igazán tartozik neked, amiért megmentetted az életét.
Mielőtt Rice válaszolhatott volna, Parker jött oda az asztalukhoz, volt udvarhölgyek társaságában, akik lastexselyem nadrágot és fényes, testhez álló, váll nélküli felsőrészt viseltek.
– Hé, Rice – kiáltott az ünnepélyesen anakronisztikus Parker. Fényesen csillogó trikó és bőrfarmer volt rajta. – Hol szerezted ezt az ósdi szerelést? Gyere, bulizzunk!
Rice csendben figyelte, hogy a lányok az asztal köré gyűltek és fogukkal húzták ki a dugót egy rekesznyi pezsgőből. Parker alacsony volt, kövér és undorító: szeretői szívesen megfojtották volna egy kanál vízben, hogy a tiszta lepedői közt alhassanak és turkálhassanak a gyógyszeres szekrényében.
– Nem, köszönöm – felet Rice, és kiszabadította magát a sok mérföldnyi vezetékből, amely Parker felvevőkészülékeihez tartozott.
Mária Antónia képe megragadta, nem tudott szabadulni tőle.

 

Rice meztelenül ült a baldachinos ágy szélén, és megmegborzongott a légkondicionált levegőben. A kiugró ablak kicsit homályos, tizennyolcadik századi üvegén át látta a dús, zöld tájat, melyben itt-ott apró kis vízesések csobogtak.
Volt arisztokraták kék farmervászon overalba öltözött csapata egy unott paraszt őr felügyelete alatt gyomlálta a kertet. Az őr tetőtől talpig terepszínbe volt öltözve, csak a sapkáján virított háromszínű kokárda. Gumit rágott és olcsó, műanyag géppuskája szíjával játszadozott. Kis Trianon kertjei – akárcsak egész Versailles – olyan kincseknek számítottak, melyeket érdemes megóvni. Mivel túl nagyok voltak ahhoz, hogy átgyömöszöljék őket az időkapun, nemzeti tulajdonnak nyilvánították valamennyit.
Mária Antónia a rózsaszín szaténtakarón hevert könnyű, fekete csipke alsóneműben, és a Vouge egyik számát lapozgatta. A terem falát Boucher festményei borították, sok hektárnyi hetyke, selymes hátsó, rózsaszín comb, sokat tapasztalt, csücsörítő ajak. Rice kicsit elkábult, ahogy a díványon cicásan elnyújtózkodó Louise O'Murphy portréjáról Tónia karcsú, krémszínű hátára és combjára pillantott. Mélyen, kimerültén sóhajtott.
– Ejha – mondta –, az a fickó igazán tudott festeni!
Tónia letört egy darab Hershey csokit és a lapra mutatott.
– Ilyen bőrbikinit akarok – mondta. – Mindig, amikor kislány vagyok, az átkozott anyám rámadta az átkozott midért. Azt gondolta, a hogyishívjákom, az izé... lapockám túl kiáll.
Rice hátradőlt a combjára, és bátorítóan megveregette a fenekét. Csodálatosan ostobának érezte magát; másfél heti megszállott érzékiség ujjongó állatot csinált belőle.
– Felejtsd el az anyád, bébi. Most velem vagy. Ha te kéred azt az átkozott bőrbikinit, én megszerzem neked.
Tónia lenyalta az ujja hegyéről a csokoládét.
– Holnap elmegyünk a kunyhóba, oké, haver? Felöltözünk, mint a parasztok, és szeretkezünk sövény alatt, mint nemes vademberek.
Rice habozott. Egy hétvégére kapott eltávozást Párizsba, és már másfél hete volt itt; a biztonságiak nyilván keresik már. A pokolba velük.
– Pompás – mondta. – Telefonálok hideg ebédcsomagért. Libamáj és szarvasgomba, esetleg egy kis teknőc...
– Modern ételt akarok – húzta a száját Tónia. – Pizzát és hamburgert és grillcsirkét. – Amikor Rice megvonta a vállát, a nyakába borult. – Szeretsz, Rice?
– Hogy szeretlek-e? Bébi, még rád gondolni is szeretek! – Rice belerészegedett az elszabadult történelembe, amely úgy száguldott vele, mint valami nagy, képzeletbeli motor. Amikor eszébe jutott Párizs, ahol süteményesboltokat nyitottak ott, ahol guillotine-ok állhatták volna, a hatéves Napóleon, aki Korzikán rágózik, úgy érezte, ő Mihály arkangyal kokainmámorban.
Tudta, hogy a megalománia szakmai ártalom. De hamarosan visszatér a munkába. Már csak néhány nap...
Megszólalt a telefon. Rice belebújt egy plüss házikabátba, amely azelőtt XVI. Lajos tulajdonát képezte. Lajos nem bánná: már rég boldogan elvált lakatos Nizzában.
A telefon apró képernyőjén Mozart arca jelent meg.
– Hé, haver, hol vagy?
– Franciaországban – mondta Rice pontatlanul. – Mi van?
– Baj, haver. Sutherland begolyózott, és lenyugtatózták. Téged is beleszámítva legalább hat kulcsember eltűnt.
Mozart kiejtése már csak árnyalatnyira volt idegenes.
– Én nem tűntem el. Pár nap múlva visszajövök. Hányan is vagyunk Észak-Európában? Harmincan? Ha a teljesítmény zavar...
– Franc egye meg a teljesítményeket. Komoly baj van. Felkelések. A komancsok balhéznak a texasi fúrótornyoknál. Munkássztrájkok Londonban és Bécsben. A Valós Időben begurultak. Arról beszélnek, hogy visszahívnak minket.
– Mi? – Rice kezdett megijedni.
– Igen. Tegnap jött a hír a vonalon. Azt mondják, hagytátok elkutyulódni ezt az akciót. Túl sok a fertőzés, haverkodás. Sutherland sok bajt okozott a helybeliek között, mielőtt leleplezték. Ő szervezte a szabadkőműveseket valami passzív ellenállásra... és még isten tudja, mire.
– A fene. – A nyomorult politikusok már megint elcseszték. Nem elég, hogy majd beleszakadt a munkába, amíg felállította az üzemet, és megindult a szállítás, most még Sutherland után is neki kell rendet csinálnia. Rice Mozartra meredt.
– Apropó, haverkodás, mi ez a sok mi? Hogy jössz te ahhoz, hogy csak úgy felhívj?
– Segíteni akarok. – Mozart elsápadt. – Most a Kommunikációs Osztályon dolgozom.
– Ahhoz Zöld Kártya kell. Hol a pokolban szerezted?
– Figyelj, haver... izé, mennem kell. Gyere vissza, jó? Szükségünk van rád. – Mozart Rice háta mögé nézett, és megvillant a szeme. – Ha akarod, magaddal hozhatod az időnyuszikádat. De siess.
– Én... a francba is, rendben – felelte Rice.

 

Rice légpárnása nyolcvan kilométeres sebességgel haladt, a mélyen barázdált út csak út porzott alatta. A bajor határ közelében jártak. A ragyogó zöld rétek felett az Alpok csúcsai meredtek az égre. A távolban apró, festői tanyaházak és megolvadt hó, tiszta, csobogó patakok.
Épp most vesztek először össze. Tónia Zöld Kártyát kért, és Rice megmondta neki, hogy nem tud szerezni. Helyette felajánlott neki egy Szürke Kártyát, amivel átmehet az egyik idővilágból a másikba, de a Valós Időbe nem. Tudta, hogyha az üzemet lezárják, őt is visszahívhatják, és magával akarta vinni Tóniát. Tisztességesen akart bánni vele – csak nem hagyhatja ott egy olyan világban, ahol nincs Hershey csoki és Vouge. De a nő nem harapott rá. Néhány kilométernyi súlyos csend után izegni-mozogni kezdett.
– Pisilnem kell – mondta. – Állj meg azoknál az átkozott fáknál.
– Oké – mondta Rice –, oké.
Leállították a légcsavarokat és megálltak. Csorda legelészett a közelben, a tehenek nyakában kolomp, de az út elhagyatott volt.
Rice kiszállt, nyújtózkodott és figyelte, hogy mászik át Tónia a léckerítésen, és indul egy facsoport felé.
– Hé, mit akarsz? – kiáltott rá. – Senki sincs a közelben. Gyerünk!
Az árokból egy tucat férfi pattant fel, és rátámadtak. Egy pillanat alatt körülvették és ráfogták a kováspisztolyukat. Háromszarvú kalapot, parókát és csipkés kézelőjű útonállókabátot viseltek. Fekete álarc volt rajtuk.
– Mi az isten ez? – kérdezte Rice döbbenten. – Maszkabál?
A vezetőjük levette az álarcát és gúnyosan meghajolt. Csinos, németes arca púderozva volt, szája kifestve.
– Axel Ferson gróf vagyok, szolgálatára, uram.
Rice ismerte ezt a nevet; Ferson a forradalom előtt Tónia szeretője volt.
– Nézze, gróf, talán izgatott egy kicsit Tónia miatt, de biztosan meg tudunk egyezni. Nem szeretne mondjuk egy színes televíziót?
– Kíméljen meg a sértéseitől, uram! – dörögte Ferson. – Nem piszkítanám be a kezem azzal a kollaboráns tehénnel. A Szabadkőműves Felszabadítási Fronttal áll szemben!
– Jézusom – suttogta Rice. – Komolyan beszél? Ezekkel a játékpisztolyokkal akar belevágni a dologba?
– Tisztában vagyunk fegyvereik nagyobb hatékonyságával, uram. Ezért is ejtettük túszul. – Ferson németül utasította a többieket, akik összekötötték Rice kezét, és odaterelték egy lovaskocsi hátuljához, mely az erdőből bukkant elő.
– Nem vihetnénk el legalább az autót? – kérdezte Rice. Ahogy visszanézett, látta, hogy Tónia kétségbeesetten ül az út szélén a légjáró mellett.
– Megvetjük a maguk gépeit – mondta Ferson. – Ezek is csak az istentelenségüket bizonyítják. Hamarosan visszakergetjük magukat a pokolba, ahonnan jöttek.
– Mivel? Nyírfaseprűvel? – Rice felült a szekéren és igyekezett nem tudomást venni a rothadó széna és trágya bűzéről. – Ne higgye, hogy kedvességünk a gyengeségünk jele. Ha átküldik a kapun a Szürke Kártyás Hadsereget, annyi sem marad magukból, amivel egy hamutartót meg lehet tölteni.
– Felkészültünk az áldozatokra! Minden nap ezrek csatlakoznak az egész világot átfogó mozgalmunkhoz, s gyűlnek az Isten Szemével díszített zászlók alá. Visszaszerezzük a sorsunkat! A sorsunkat, amit maguk loptak el tőlünk!
– A sorsukat? – Rice megdöbbent. – Figyeljen, gróf! Hallott maga valaha is a guillotine-ról?
– Nem akarok többet hallani a gépeiről... Tömd be a száját! – intett a szolgának Ferson.

 

Rice-t egy tanyára vitték Salzburg mellett. Tizenöt csonttörő órát töltött a szekéren, és egész idő alatt csak Tónia árulására tudott gondolni. Vajon akkor is csapdába csalta volna, ha megígéri neki a Zöld Kártyát? Ez volt az egyetlen, amire vágyott... de hát hogy szerezhetnék meg neki a szabadkőművesek?
Rice őrei nyugtalanul jártak fel-alá az ablak előtt, csizmáik csikorogtak a lazán összeszegezett fapadlón. Annyit emlegették Salzburgot, hogy Rice rájött: valamiféle támadás folyik a város ellen.
Senki sem jelentkezett, hogy Rice kiszabadításáról tárgyaljon, és a szabadkőművesek kezdtek idegeskedni. Rice biztos volt benne, hogy ki tudná őket józanítani, ha valahogy elrághatná a szájpecket.
Távoli dörgést hallott, mely lassan erősödött. Négy férfi kirohant, egyetlen őrt hagytak a nyitott ajtó előtt. Rice vonaglott a kötelékeiben, és megpróbált felülni.
Hirtelen nehézgéppuskatűz tépte szilánkokra a famennyezetet. A ház előtt gránátok fütyültek, kitörtek az ablakok, sűrű fekete füst borított el mindent. Egy fuldokló szabadkőműves Rice-re fogta a kováspuskáját, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, gépfegyvertűz taszította a falnak.
A szobába alacsony, széles vállú, tüzérségi zubbonyos, bőrnadrágos férfi lépett be peckesen. Füstös arcáról levette a védőszemüveget, és Rice megpillantotta ferde szemeit. A jövevény vállára két, zsírosan csillogó copf lógott le. Egyik karjában M16-ost szorongatott, az övén két sor kézigránát.
– Rendben – morogta – ez volt az utolsó. – Kitépte a pecket Rice szájából. Izzadtság, füst és rosszul kikészített bőr szaga áradt belőle. – Maga Rice?
Rice csak bólintott, és levegőért kapkodott.
Megmentője felrántotta, és elvágta kötelékeit.
– Jebe Noyon vagyok. Időközi Hadsereg. – Kumisszal teli bőrkulacsot nyomott Rice markába, aki majdnem elhányta magát a szagtól. – Igyék! – erősködött Jebe. – Kumisz. Jót fog tenni. Igyék! Jebe Noyon parancsolja, hogy igyék!
Rice magába erőltetett egy kortyot. A nyelve majd leégett, kis híján megfulladt.
– Maguk a Szürke Kártyások? – kérdezte nagy nehezen.
– Szürke Kártyás Hadsereg, igen – mondta Jebe. – Minden idők és helyek legátkozottabb harcosai. Itt csak öt őr, mind megöltem. Én, Jebe Noyon, voltam főgenérálisa Dzsingisz kán, akit egész világ rettegett, oké, haver? – Nagy, szomorú szemmel bámult Rice-ra. – Maga nem hallott rólam.
– Sajnálom, Jebe, nem.
– Lovam lába nyomán elszenesedett a föld.
– Biztos úgy volt, haver.
– Szálljon föl mögém – Jebe az ajtóhoz vonszolta Rice-t. – Majd meglátja, a föld elszenesedik a Harley-m kereke nyomán, oké, haver?

 

A Salzburg fölötti dombról lenéztek a megvadult anakronizmusra.
A lábszárvédős-mellényes helybeli katonák véres halmokban hevertek a finomító kapuinál. Egy másik zászlóalj alakzatban, lövésre készen tartott muskétákkal közeledett.
Egy maroknyi hun és tatár, akiket a kapunál vetettek be, narancsszín nyomjelzőkkel tüzelt rájuk és figyelte, hogy szóródnak szét a túlélők.
Jebe Noyon boldogan felnevetett.
– Ez olyan, mint Kambaluk ostroma! Csak nem rakjuk halmokba a levágott fejeket, sőt még a füleket sem vágjuk le, haver: most már civilizáltak vagyunk, oké? Később talán hívjuk az izé, vietnami gerillákat meg légilovasokat, napalmot az átkozott fattyaknak, jó sokat, haver.
– Nem lehet, Jebe – mondta Rice. – Szegény kurafiaknak semmi esélyük. Nem irthatod ki őket az utolsó szálig.
– Néha elfelejtem, oké – vonta meg Jebe a vállát. – Mindig meg akarom hódítani a világot. – Berúgta a motort és vicsorgott.
Leszáguldottunk a dombon, Rice belekapaszkodott a tatár bűzlő dzsekijébe. Jebe az ellenségen vezette le feszültségét: csúcssebességgel száguldott az utcákon, és szándékosan elütött egy csoport Brunswick-gránátost. Rice-nak csak a pánik adott elég erőt, hogy le ne zuhanjon, miközben a lábak és torzók összemorzsolódtak a kerekek alatt.
Jebe a komplexum kapuján belül állt meg. Azonnal körülvette őket a töltényöves, terepruhás tatárok makogó hordája. Rice átfurakodott rajtuk. Fájt a veséje.
A Hohensalzburg-kastély körül ionsugárzás szennyezte az eget. Kezdték a kaput feltölteni maximális energiára; kocsik érkeztek tele Szürke Kártyásokkal, aztán műtrágyákkal és ékszerekkel megrakodva mentek vissza. Rice a puskaropogáson keresztül is hallotta a VTOL repülők zúgását: Afrikából és az Egyesült Államokból hozták a kitelepítetteket. Páncélinges, hordozható rakétákkal felszerelt római századosok terelték a Valós Időből jött személyzetet a kapuhoz vezető alagutakba. Mozart is ott volt a tömegben, lelkesen integetett Ricenak.
– Kivonulunk, haver! Klassz, mi? Vissza a Valós Időbe.
Rice felnézett a szivattyútornyokra, a hűtőkre, a katalizátoros krakkoló egységekre.
– Átkozottul nagy kár – mondta. – A sok munka most mind semmivé lett.
– Túl sok embert veszítünk. Felejtsd el. Még sok tizennyolcadik század van.
Az őrök, akik a kinti tömeget tartották kordában, hirtelen félreugrottak, amikor Rice légjárója beszáguldott a kapun. Egy fél tucat szabadkőműves fanatikus még mindig ott lógott az ajtókon és a szélvédőn. Jebe tatárjai lerángatták és lebaltázták őket, míg a római lángszórós egység tűzzel árasztotta el a kaput.
A kocsiból Mária Antónia ugrott ki. Jebe meg akarta ragadni, de a ruha ujja a kezében maradt. Tónia észrevette Mozartot, és felé rohant, Jebe lépésnyire a sarkában.
– Wolf, te kurafi! – kiabált a nő. – Képes lennél itt hagyni? Mi van az ígéreteiddel, te szarházi, te disznó kutya!
Mozart levette tükröző szemüvegét, és Rice-hoz fordult.
– Ki ez a bőr?
– A zöld kártya, Wolf. Azt mondtad, ha eladom Rice-t a szabadkőműveseknek, te szerzel nekem kártyát. – Elhallgatott, hogy levegőt vegyen. Jebe megragadta az egyik karját. Amikor a nő felé fordult, úgy állon csapta, hogy lerogyott a betonra.
A tatár izzó pillantást vetett Mozartra.
– Szóval te! Te voltál az áruló? – Egy támadó kobra sebességével kapta elő géppisztolyát, és a csövét Mozart orra alá dugta. – Ha az én hangszerem kezd rock and rollt járni, belőled csak két fül marad, haver.
Az udvaron egyetlen lövés csattant. Jebe hátraránduló fejel rogyott össze.
Rice jobbra perdült. A raktár ajtajában Parker, a DJ állt. Egy Walther PPK volt a kezében.
– Nyugi, Rice – mondta. – Csak egy zsoldos volt, pótolható.
– De megölted!
– És akkor mi van? – mondta Parker és egyik karját Mozart törékeny vállára tette. – Ő az én emberem. Egy hónappal ezelőtt továbbítottam a vonalon néhány új dallamát. És tudod, mi történt? A. Kölyök ötödik a slágerlistán. Ötödik! – Parker övébe csúsztatta a pisztolyát. – Egyetlen golyóval, ba'meg.
– Te adtad neki a Zöld Kártyát?
– Nem – mondta Mozart –, Sutherland.
– Mit csináltál vele?
– Semmit! Esküszöm, haver... illetve hát... talán egy kicsit megjátszottam, amit elvárt, a megtört embert, tudod, akitől ellopták a zenéjét, az egész lelkét. – Mozart a szemét forgatta. – Adott nekem egy Zöld Kártyát, de úgy látszik, ez sem volt elég, nem tudta leküzdeni a bűnbánatát. A többit tudod.
– És amikor lebukott, féltél, hogy nem fogunk kivonulni. Úgyhogy elhatároztad, engem is belerángatsz. Rávetted Tóniát, hogy adjon el a szabadkőműveseknek. A te műved volt!
Tónia halkan felnyögött, mikor a nevét hallotta. Rice-t nem zavarták a kék foltok, a piszok, a szakadások leopárdbőr farmerén: még mindig ő volt a legragyogóbb teremtés, akit valaha látott.
Mozart megvonta a vállát.
– Valaha én is szabadkőműves voltam. Nézd, haver, egyáltalán nem menők. Úgy értem, én csak pár célzást ejtettem el, és nézd meg, mi lett belőle. – Könnyedén a vérfürdő felé intett. – Tudtam, hogy valahogy meg fogsz tőlük szabadulni.
– De hát az embereket nem lehet így használni!
– Egy frászt, Rice! Hisz te is folyton ezt csinálod. Szükségem volt erre a támadásra, hogy a Valós Idő visszahívjon minket. Az isten szerelmére, csak nem várhatok tizenöt évet, hogy feljussak a vonalon! A történelem azt mondja, hogy tizenöt év múlva halott leszek! Nem akarok ezen a nyomortanyán meghalni! Kocsit akarok és egy olyan stúdiót!
– Felejtsd el – vágott közbe Rice –, ha meghallják a Valós Időben, hogy milyen balhét kavartál itt...
Parker felnevetett.
– Nyugi, Rice. Itt most a slágerlistáról van szó, nem valami vacak kis finomítóról. – Védelmezőn fogta meg Mozart karját. – Figyelj, Wolf bébi! Gyerünk az alagútba, van nálam pár szerződés, amit aláírsz, aztán miénk a jövő.
A nap leszállt, de az eget vörösre festette az elöltöltős ágyuk tüze. A várost lőtték. Rice egy pillanatig döbbenten állt, amikor látta, hogy az ágyúgolyók nem tesznek kárt a tartályokban, aztán megrázta a fejét: Salzburgnak mindenképp befellegzett.
A vállára emelte Tóniát, és futni kezdett vele a biztonságos alagút felé.