[Híd-trilógia 2.]
WILLIAM GIBSON
Idoru

(Tartalom)

 

Claire-nek

 

 

1. K Odú

A Slitscan után Laney egy másik munkáról hallott Rydelltől, a Chateau éjjeliőrétől. Rydell nagydarab tennessee-i volt, szomorkás, félénk vigyorral; egyik fülébe állandóan egy adóvevő volt dugaszolva.
– Paragon-Asia Dataflow – szólalt meg Rydell hajnali négy körül, miközben hatalmas, régi karosszékekben ücsörögtek Laney-vel. Fejük felett tölgyfa-szerűre festett vasbetongerendák húzódtak. A két karosszék, akárcsak a Chateau halljának többi bútordarabja, annyira túlméretezett volt, hogy bárki ült beléjük, szerényebb méretűnek tűnt bennük.
– Tényleg? – kérdezte Laney, mintha egy Rydell-féle fickó tényleg tudhatná, hol találhat még munkát.
– Tokió, Japán – mondta Rydell, miközben jeges turmixot szürcsölt műanyag szívószállal. – A fazon, akit tavaly San Franciscóban megismertem. Yamazaki. Nekik dolgozik. Azt mondja, kéne nekik egy komoly netbányász.
Netbányász. Laney, aki inkább kutatónak tartotta magát, elnyomott egy sóhajt.
– Szerződéses meló?
– Gondolom. Nem mondta.
– Nincs nagy kedvem Tokióban lakni.
Rydell megkavarta szívószáljával a magas műanyagpohár alján maradt habot és jeget, mintha azt remélné, valami rejtett díjat talál.
– Nem mondta, hogy ott kéne laknod. – Felnézett. – Voltál már Tokióban?
– Nem.
– Biztos érdekes, a rengés meg a többi után. – Az adóvevő kattant és susogott. – Ki kell mennem a bungalók melletti kapuhoz. Akarsz jönni?
– Nem – felelte Laney. – Kösz.
Rydell felállt és reflexszerűen kisimította khaki nadrágjának ráncait. Fekete nejlon töltényövet viselt, amiről mindenféle tokba bújtatott szerkezetek lógtak – mind fekete –, továbbá rövid ujjú fehér inget és furcsán rezzenéstelen nyakkendőt.
– Majd berakom a számot a rekeszedbe.
Laney figyelte, ahogy az éjjeliőr végiglépdel a terrakottán és a szőnyegeken, majd eltűnik a sötéten csillogó bejelentkező pult mögött. Egyszer szerepelt valami kábelcsatornán, mint Laney megtudta. Kedves fickó. Balek.
Addig ült ott, míg a magas, boltíves ablakokon beóvakodott a hajnal, és a reggeliző terem árnyas barlangjában tajvani rozsdamentes acél csörömpölt fel illedelmesen. Bevándorlók hangjai; valami sztyeppei dialektus, amit a nagy kánok bizonyára értettek volna. Visszhang éledt a padlólapokon, a magas gerendákon, amik egykor tanúi lehettek annak, hogyan virrad fel Laney elődeinek napja, épül fel hírnév-ökológiájuk, és szilárdul meg annak a táplálékláncnak a szörnyű, áthághatatlan rendje.

 

Rydell egy félbehajtott, Chateau-emblémás papírt hagyott Laney fachjában. Tokiói szám. Laney másnap délután talált rá, ügyvédei üzenete mellett, amiben a legfrissebb becslés állt a végső költségekről.
Felvitte mindkettőt a szobába, amiről már viccből sem mondhatta, hogy telik rá.

 

Egy héttel később Tokióban volt, arca egy lift arannyal erezett tükréből nézett vissza rá, miközben három emeletnyit suhant felfelé az agresszíven jellegtelen „Jesszum Pepi” házban. Úti célja a K Odú volt, nyilván egy Franz Kafka-bár.
A liftből egy hosszúkás helyiségbe lépett ki, amit egy savval maratott fémlap tanúsága szerint Átváltozásnak hívtak. Fehér inges vállalati alkalmazottak bújtak itt ki zakójukból, lazították meg sötét nyakkendőjüket és iszogattak a művészien korrodált fémpult előtt. Székeik magas támlája valami barna, kitinszerű gyantából készült. Rovar-csáprágók görbültek sarlóként az italozók feje fölött.
Laney behatolt a barnás fénybe. Halk beszédmoraj. Nem értett japánul. Az egyenetlenül áttetsző falakon szárnyfedelekből, duzzadó potrohokból, tüskés-barna ízelt lábakból álló mintázat ismétlődött. Laney megszaporázta lépteit, és egy kanyarodó lépcsősor felé indult, amelynek formája fényes, barna bogárpáncélra hasonlított.
A bárpulttal szemben levő asztaloktól orosz prostituáltak néztek utána. Jellegtelennek és bábszerűnek tűntek a csótányfényben. A natasák mindenhol ott nyüzsögtek; a Kombinát Vlagyivosztokból hozta át őket hajón, a plasztikai rutinműtét pedig rideg futószalag-szépséget kölcsönzött nekik. Szláv Barbie-k. Tulajdonosuk kényelmére egy egyszerűbb műtéttel nyomkövető berendezést építettek beléjük.
A lépcső a Fegyencgyarmat nevű diszkóba vezetett, amely most üresen ásítozott. Ahogy Laney átvágott a táncparketten, lépteinek ritmusára vörös fény lüktetett hangtalanul. Valami gép lógott a mennyezetről; régi fogászberendezést idéző csuklós karjainak végén éles acélhegy csillogott. Tollak, gondolta Laney, ahogy felködlött benne Kafka novellája. Kirótt bűntudat, az elítélt hátába vésve. Arcrándulás: vaksi, kifordult szemek emléke. Elkergette. Ment tovább.
Egy másik lépcső, keskenyebb, meredekebb, majd belépett a Per alacsony, sötét termébe. Antracit színű falak. Kék üvegburák alatt didergő apró lángnyelvek. Laney habozott, a farkasvakság és időzavar kábulatában.
– Colin Laney, nemde?
Ausztrál. Hatalmas. Egy kis asztal mögött áll; válla lejtős, akár egy medvéé. Van valami furcsa borotvált fejének alakjában. Mellette egy másik, sokkal kisebb férfi, aki ül. Japán; hosszú ujjú skótkockás inget visel, amit a túlméretezett gallérig begombolt. Kerek lencsék mögül pislog Laney-re.
– Foglaljon helyet, Mr. Laney – mondta a nagydarab. És Laney észrevette, hogy a férfinak hiányzik a bal füle; lemetszették, és csak egy tekervényes csonk maradt utána.

 

Mikor Laney a Slitscannél dolgozott, felettese Kathy Torrance volt. A sápadt szőkék legsápadtabbja. Már-már áttetszően halvány; bizonyos megvilágításban úgy tűnt, nem is vér, hanem valami szalmaszínű folyadék lüktet az ereiben. Bal combján mélykék, tekergőző, csupa tüske lény, méregdrága és vadállati hieroglifa. Közszemlére téve minden pénteken, mikor gazdája szokás szerint rövidnadrágban jött munkába.
Mindig panaszkodott, hogy mennyire elsatnyult a hírnév. Kiszipolyozták a kollégák nemzedékei, mint Laney megtudta.
Kathy egy modulasztal szélén nyugtatta a bokáját. Precíz kis futballcsizma-utánzatot viselt; a rüsztnél csat, sűrű fűzőháló a bokáig. Laney végignézett a lábain, határozott ívükön a gyapjúzokni végétől a száratlan farmer smirglizett szegélyéig. A tetoválás mintha egy idegen bolygó műve lett volna, jel vagy üzenet, amit az űr mélyéről égettek be, aztán otthagytak, kezdjen vele az emberiség, amit tud.
Laney megkérdezte, mire gondol. A nő kicsomagolt egy mentolos fogpiszkálót. Szeme, amelyet Laney szürkének sejtett, mentaszínű kontaktlencsék mögül szegeződött rá.
– Ma már senki sem igazán híres, Laney. Nem tűnt fel?
– Nem.
– Úgy értem, igazán híres. Nem maradt sok a régi fajta hírnévből. Nem jut belőle elég.
– Régi fajta?
– Mi vagyunk a média, Laney. Mi csinálunk hírességeket ezekből a seggfejekből. Kettőn áll a vásár. Idejönnek, hogy megteremtsük őket. – Vibram-stoplik rúgtak el kurtán az asztaltól. A nő felhúzta a lábát; sarka a farmer fenekéhez ért, szája fehér térdei mögé bújt. A modulasztal svéd csuklósszékének piedesztálján egyensúlyozott.
– Hát – felelte Laney, visszafordulva a képernyőhöz –, azért az is hírnév, nem?
– De valódi?
Laney felnézett.
– Megtanultuk, hogyan csináljunk pénzt ebből a cuccból – mondta a nő. – Tőkét a tudományunkból.
– De túlzásba vittük; még a közönség is tudja. Látszik a mutatókon.
Laney biccentett, és azt kívánta, bárcsak hagyná a nő dolgozni.
– Kivéve – folytatta Kathy, szétnyitva térdeit, hogy Laney lássa a száját –, mikor úgy döntünk, elpusztítjuk valamelyiket.
A nő mögött, a Ketrec galvanizált fémhálóján túl, a legapróbb szennyeződést is kiszűrő üveglap négyszögében csupaszon terült el az ég Burbank fölött, mint egy azúrkék festéklap, amit az univerzum kivitelezője nyújtott be színmintának.

 

A férfi bal fülét rózsaszín, viaszsíma szövet szegélyezte. Laney kíváncsi volt, miért nem próbálták helyrehozni.
– Hogy ne felejtsek – szólalt meg a férfi, elértve Laney pillantását.
– Mit?
– Emlékezni. Üljön le.
Laney leült valamire, ami csak távolról emlékeztetett székre; egy fekete fémrudakból és laminált hexcelből készült karcsú szerkezetre. Az asztal kör alakú volt, és nagyjából akkora, mint egy kormánykerék. Fogadalmi láng nyaldosta a levegőt kék üvegbúra alatt. A skótkockás inget és fémkeretes szemüveget viselő japán vadul pislogott. Laney figyelte, ahogy a nagydarab letelepszik, és szumóbirkózó-teste alatt, ami mintha kizárólag izomból állt volna, eltűnik egy másik szikár székszerűség.
– Sikerült átállni?
– Vettem be gyógyszert. – Visszaemlékezett az SST csöndjére, a mozgás látszólagos hiányára.
– Gyógyszert – ismételte a férfi. – A szálloda kielégítő?
– Igen – felelte Laney. – Készen állok a megbeszélésre.
– Akkor hát. – A férfi elszántan megdörzsölte az arcát sebhelyes kezével. Leeresztette a kezét és Laney-re bámult, mintha most látná először. Laney, kerülve a rászegeződő tekintetet, végignézett a férfi ruháján. Valami nanopórusos edzőruha, amit laza viseletnek szántak egy kisebb, de szintén hatalmas ember számára. A fedetlen bőrfelületeket megdöbbentően változatos alakú és felületű sebhelyek hálózták – Akkor hát? Laney felnézett a sebhelyekről.
– Felvételi tárgyalásra jöttem.
– Igen?
– Maga vezeti a tárgyalást?
– „Tárgyalást”? – A kétértelmű grimaszban kétségkívül protézis villant.
Laney a kerek szemüvegű japánhoz fordult.
– Colin Laney.
– Sinya Yamazaki – felelte a férfi, és előrenyúlt. Kezet ráztak. – Beszéltünk telefonon.
– Maga vezeti a tárgyalást?
Pislogások.
– Elnézést, nem – mondta. Aztán: – Én egzisztenciális szociológiát tanulok.
– Nem értem – mondta Laney. A két szemben ülő egy szót sem szólt. Sinya Yamazaki zavartnak tűnt. A félfülű szúrósan nézett.
– Maga ausztrál – mondta Laney a félfülűnek.
– Tasmania – helyesbített a férfi. – A Konfliktusban a Déliekhez állt.
– Kezdjük újra – javasolta Laney. – Paragon-Asia Data-flow. Maguk azok?
– Kitartó a faszi.
– Hozzátartozik – mondta Laney. – Mármint a munkámhoz.
– Helyes. – A férfi felhúzta a szemöldökét. Az egyiket kanyargós rózsaszín sebhely-sodrony szelte ketté. – Lássuk Rezt. Róla mi a véleménye?
– Mármint a rocksztárról? – kérdezte Laney, miután egy ideig hasztalan küzdött, hogy a témát összefüggésbe hozza a beszélgetéssel.
Biccentés. Az ausztrál a legnagyobb komolysággal nézett rá.
– A Lo/Rezből? Az együttesből? – Félig ír, félig kínai. Betört orr; nem hozatta rendbe. Mandulavágású zöld szem. – Mi a véleményem róla?
Kathy Torrance lelkében az énekesnek különleges megvetés jutott. Élő őskövületnek tartotta, egy ősi, primitívebb kor idegesítő túlélőjének. Elismerte, hogy valaha veszedelmesen és értelmetlenül híres volt, ahogy mára veszedelmesen és értelmetlenül gazdag lett. Kathy úgy vélte, a hírnév valami finom fluidum, univerzális elem, mint a régiek flogisztonja, egy anyag, ami a teremtéskor egyenletesen oszlott el az univerzumban, ma viszont hajlamos bizonyos körülmények közt összesűrűsödni egyes személyek és pályafutásuk körül. Rez, Kathy szerint, egyszerűen túl sokáig maradt a porondon. Förtelmesen sokáig. Fenyegette elméletének épségét. Megcsúfolta a tápláléklánc normális rendjét. Talán semmi sem volt elég nagy, hogy bekebelezze, még a Slitscan sem. És miközben a Lo/Rez, az együttes továbbra is idegesítő rendszerességgel ontotta műveit a legkülönfélébb médiumokon, énekesük továbbra sem volt hajlandó tönkretenni magát, megölni valakit, elkezdeni politizálni, bevallani, hogy valami érdekes bódítószerre szokott rá, vagy különös szexuális mániával küzd – egyszóval bármit csinálni, ami a Slitscannél egy nyitóhírre érdemes. Ragyogott, kicsit talán fakón, de rendületlenül, és Kathy Torrance hatalma pont nem terjedt ki rá. Laney mindig úgy vélte, ezért gyűlöli a nő annyira.
– Hát – mondta némi töprengés után, furcsa kényszert érezve, hogy őszintén válaszoljon -, emlékszem, megvettem az első lemezüket. A megjelenéskor.
– Címe? – A félfülű még komolyabb lett.
– Lo Rez Skyline. – Laney hálás volt az apró szinaptikus kisülésért, ami eszébe juttatta. – De nem tudnám megmondani, azóta hányat adtak ki.
– Huszonhatot, a válogatásokat nem számítva – mondta Yamazaki, és megigazította a szemüvegét.
Laney érezte, hogy a tabletták, amiket idegei aládúcolására bevett, kiesnek alóla, mint valami szétrohadt vegyszeres állvány. A Per falai mintha közelebb húzódtak volna.
– Ha nem árulja el, mi ez az egész – mondta a félfülűnek -, visszamegyek a szállodába. Fáradt vagyok.
– Keith Alan Blackwell. – Kinyújtott kéz, Laney hagyta, hogy az ausztrál megfogja és kurtán megrázza a kezét. A tenyerének olyan volt a fogása, mint egy sporteszközé. – „Keithy”. Iszogatunk és beszélgetünk egy kicsit.
– Először árulja el, hogy a Paragon-Asiától jött-e – kérte Laney.
– Az említett vállalat egy pár soros kód a Lygon Street egyik hátsó szobájának masinájában – felelte Blackwell. – Fantomcég, de mondhatjuk, hogy a mi fantomcégünk, ha ettől jobban érzi magát.
– Sokkal – mondta Laney. – Iderepülőztetnek egy állásmegbeszélésre, aztán közlik, hogy a cég, amellyel tárgyalnom kéne, nem létezik.
– Létezik – mondta Keith Alan Blackwell. – Benne van a Lygon Street-i gépben.
Egy pincérnő jelent meg. Formátlan zöld gyapjúoverallt viselt és festett horzsolásokat.
– Nagy löket. Kirin. Hideg. Magának, Laney?
– Jeges kávé.
– Egy diétás kólát legyen szíves – közölte a férfi, aki Yamazakiként mutatkozott be.
– Remek – jegyezte meg a fületlen Blackwell savanyúan, miután a pincérnőt elnyelte a félhomály.
– Örülnék, ha megmagyarázná, mit csinálunk itt – mondta Laney. Észrevette, hogy Yamazaki lázasan firkál egy kis notebook képernyőjére, fényceruzája halványan villog a sötétben. – Maga ezt írja?
– Elnézést, nem. A pincérnő ruhájáról készítettem jegyzetet.
– Minek?
– Elnézést – mondta Yamazaki, elmentette az irományt és kikapcsolta gépet. A ceruzát gondosan becsúsztatta egy oldalsó bemélyedésbe. – Ilyen dolgokat tanulmányozok. Szeretem feljegyezni a popkultúra apró jelenségeit. A lány ruhája felveti a kérdést: pusztán a hely stílusához igazodik, vagy valami mélyebb választ jelképez, amit a földrengés traumája és a rákövetkező újjáépítés váltott ki?

 

 

2. Lo Rez Skyline

Egy dzsungeltisztáson találkoztak.
A növényzet Kelsey műve volt: nagy, fényes Rousseau-levelek, rajzfilm-orchideák, amik a Kelsey által trópusinak vélt színekben pompáztak (Chiát ez arra az üzletláncra emlékeztette, amelyik „szerves” kozmetikai cikkeket árult a természetben teljességgel ismeretlen árnyalatokban). Zona – az egyetlen tele-jelenlevő, aki látott igazi dzsungelt – készítette a hanganyagot: madárfütty, láthatatlan, de élethűen tovazümmögő bogarak, és furcsa, ügyes levélzörgés, ami nem kígyókat juttatott az ember eszébe, hanem valami halkan, kíváncsian osonó félénk, prémes lényt.
A fény, már amennyi volt, magas zöld lombtengeren szűrődött át. Chia túlzottan is disneysnek érezte – bár nem is igazán kellett fény egy olyan helyen, ami másból sem állt.
Zona: kék azték halálfeje test nélkül lángol, kék kezeinek árnya mint két, stroboszkópfényben verdeső galamb.
- Nyilvánvaló, hogy ennek a töketlen kurvának, a testetlennek, sikerült módot találnia, hogy foglyul ejtse a lelkét. – Stilizált cikkcakk-villámok csapkodtak szándékos nyomatékként a neon-koponya koronája körül.
Chia kíváncsi volt, mit mondhatott valójában Zona. Vajon a „töketlen kurva” a gépi szinkronfordítás gyöngyszeme, vagy tényleg mondanak ilyet mexikóiak?
– Várjuk a megerősítést a tokiói részlegtől – emlékeztette őket Kelsey. Kelsey apja houstoni adóügyvéd volt, és lányába a megbeszéléseken gyakran átköltözött egy kevés az ő sajátos hivatalos modorából, olyasféle szenvtelen türelemmel együtt, ami idegesítette Chiát, főleg ha egy régi anime tányérszemű nimfa-figurája gyakorolta. Ráadásul Chia holtbiztos volt benne, hogy Kelsey nem így nézne ki, ha netán találkoznának a valóságban. (Chia tele-teste most olyan volt, amilyennek a tükör mutatta őt. Csak egy egész kicsit kozmetikázott rajta, legalábbis így érezte. Az orr talán szerényebb. Kicsit teltebb az ajak. De ennyi. Majdnem.)
– Pontosan – felelte Zona. Szemgödreiben dühösen kavargott pár miniatűr kőnaptár. – Várunk. Miközben ő közeledik végzetéhez. Várunk. Ha én meg a lányaim így várnánk, a Patkányok lesöpörnének minket az utakról. – Zona, állítása szerint, egy bicskás chilanga lánybandát vezetett. Talán nem a legbrutálisabbat Mexikóvárosban, de a területüket és önérzetüket jobb volt tiszteletben tartani. Chia ezt fenntartással fogadta, de a dolog érdekes ízt adott a találkozóknak.
– Igen? – Kelsey nimfája tündér-büszkeséggel húzta ki magát, és hitetlenkedve pislogott manga-pilláival. – Ha így áll, Zona Rosa, miért nem ugrasz át Tokióba és deríted ki, mi a helyzet? Úgy értem, mondott Rez olyasmit, hogy elveszi a csajt? És ha már ott vagy tudd meg azt is, létezik-e a csaj, oké?
A naptárak megdermedtek.
A kék kezek eltűntek.
A koponya mintha végtelen messzeségbe távolodott volna, mégis tökéletesen éles maradt, felületének minden apró részlete kivehető volt.
Ósdi trükk, gondolta Chia. húzza az időt.
– Tudod, hogy nem tehetem – mondta Zona. – Feladatom van itt. Maria Conchita, a Patkányok vezére bejelentette, hogy...
– Biztos érdekel! – Kelsey kilőtte magát, nimfa-teleteste elmosódva suhant el a magas, kusza növénytömeg előtt, aztán lebegve megállt a lombtenger alatt. Napsugár játszott egyik lehetetlen pofacsontján. – Zona Rosa jól beszart! – üvöltötte, a legkevésbé sem nimfa módján.
– Ne veszekedjetek! – szólt közbe Chia. – Ez fontos. Légyszi.
Kelsey nyomban leereszkedett.
– Akkor te mész – mondta.
– Én?
– Te.
– Nem lehet – tiltakozott Chia. – Tokióba? Hogyan?
– Repülővel.
– Mi nem állunk úgy anyagilag, mint ti, Kelsey.
– Van útleveled. Tudjuk. Anyádnak muszáj volt szereznie, mikor a válást intézte. És tudjuk, hogy, finoman fogalmazva, „szünetelteted a tanulmányaidat”, nem?
– De...
– Akkor mi a gond?
– A te apád menő adóügyvéd!
– Tudom – felelte Kelsey. – Ide-oda repked mindenfelé, és gyűjti a pénzt. És tudod, mit gyűjt még, Chia?
– Mit?
– Törzsutas-pontokat. Kurva sok törzsutas-pontot. Az Air Magellanon.
– Érdekes – mélázott az azték koponya.
– Tokió – mondta az aljas nimfa.
A francba, gondolta Chia.

 

A Chia ágyával szemközti falon az első album, a Lo Rez Skyline borítójának kétszer két méteres lézeres nagyítása díszelgett. Nem az, amit ma kap az ember a lemezhez, hanem az eredeti csoportkép, amit a Dog Soupnál megjelent első, korszakalkotó albumhoz csináltak. Chia azon a héten szedte le a klub állomásáról, mikor belépett, és keresett egy helyet a Piac környékén, ahol ki tudták nyomni ekkorára. Ma is ezt szerette a legjobban, és nemcsak azért, mert – mint anyja megjegyezte – Rezék itt még egész fiatalok voltak. Az anyjának nem tetszett, hogy a Lo/Rez tagjai majdnem egyidősek vele. Miért nem saját korosztályának zenéjéért rajong Chia?
– De kiért, anya, kiért?
– Mondjuk a Chrome Koranért.
– Menj már, anya.
Chia gyanította, hogy anyja időérzékelése furcsán és szélsőségesen eltér az övétől. Nemcsak azért, mert az anyja egy hónapot nem tartott hosszú időnek, hanem mert az ő „most”-ja olyan szűk és egyértelmű volt. Hírvezérelt, vélte Chia. Kábel-táplált. Egy helikopteres útinform hajszálpontos pillanatához igazított jelen idő.
Chia „most”-ja digitális volt, könnyedén képlékeny, villámgyors emlékezettel ruházták fel a globális rendszerek, amelyek megértésével sosem kellett vesződnie.
A Lo Rez Skyline egy héttel (na jó, hat nappal) Chia születése előtt jelent meg, ha lehet ezt a szót használni. Világra jövetelekor még nemigen érhették el Seattle-t valódi lemezek, de Chia szerette azt hinni, hogy már akkor is hallgatták itt páran, nyugati parti látnokok, akik olyan ismeretlen kis cégektől is töltöttek le új hangokat, mint a kelet-tajpeji Dog Soup. Biztos, hogy születésének sorsdöntő pillanatában valahol, valakinek a pincéjében igazi seattle-i levegőt pofoztak a „Positron Premonition” nyitóakkordjai. Chia érezte ezt, akárcsak azt, hogy valahol szólt a „Stuck Pixel” – nem is dal még, csak Lo pöntyögése egy használt gitáron –, amikor anyja, aki akkor még alig beszélt angolul, kiválasztotta a Chia nevet a bevásárló-csatorna egy elvillanó töredékéből; mikor a gyermekágyas osztályon megragadta ez a két simogató szótag, az olasz és angol hangok optimálisan gyengédnek érzett kombinációja. Gyermekét, akinek már akkor vörös volt a haja, ezek után Chia Pet McKenzie-nek keresztelték, távol levő kanadai apja nem kis meglepődésére, mint Chia később megtudta.
Ez kavargott benne az ébresztés előtti sötétben, nem sokkal azelőtt, hogy az ébresztőóra infravörös gombszeme odasúgta a halogén-reflektornak, hogy ragyogja be a Lo/Rezt teljes Dog Soup-pompájában. Rez kigombolt ingben (de abszolút ironikus célzattal), Lo vigyorával és tipikus, ritkás bajuszával.
Helló, fiúk. Turkálás a távirányítóért. Infra hasít az árnyékokba. Tűz: Espressomatic. Tűz: fűtőrendszer.
A párnája alatt útlevelének szokatlan domborulata, mint egy régi játékdoboz: merev, sötétkék műanyag lap, tapintása mint a műbőré, rajta a dombornyomásos aranypecsét és sas. Air Magellan-jegyek a lágy bézs műanyagtasakban, amit a bevásárlóközpont utazási ügynöke adott.
Indulás.
Chia mély lélegzetet vett. Mintha az anyja háza is ezt tette volna, de óvatosabban; fa-csontjai megnyikordultak a téli reggel hűvösében.

 

A taxi érkezése pontos, mégis varázslatos, és nem dudál a sofőr, ahogy kérte. Kelsey magyarázta el, hogy kell ezt csinálni. És Kelsey találta ki, miután sebtében kifaggatta Chiát életkörülményeiről, hogy mi legyen az utazás ürügye: tíz nap a San Juan-szigeteken Hester Chennél, akinek pénzes luddita anyja annyira rettegett az elektromágneses sugárzástól, hogy telefon nélkül élt egy gyepfedeles uszadékfa-kastélyban, ahonnan az elektromosság minden formáját száműzte.
– Mondd azt az anyádnak, hogy média-böjtöt tartasz, amíg felvesznek az új iskolába – mondta Kelsey. – Örülni fog neki. – És Chia anyja, aki úgy érezte, hogy lánya túlságosan is sok időt tölt kesztyűben-szemüvegben, örült is.
Chia igazából kedvelte a gyengéd Hestert, aki láthatólag felfogta a Lo/Rez üzenetét, bár ez nem okozott számára akkora katarzist, mint az ember várta volna. Chia bele is kóstolt egyszer Mrs. Chen szigeti menedékének gyönyöreibe. Hester anyja azonban mindkettejükre különleges, sugárzásvédő anyagból készült baseballsapkát erőltetett, hogy fiatal agyuk ne főjön annyit az ádáz média láthatatlan levesében.
Chia panaszkodott Hesternek, hogy a sapkákban úgy néz-nek ki, mint két vadjenki.
- Ne légy fajgyűlölő, Chia.
- Nem vagyok.
- Akkor réteggyűlölő.
- Ez esztétikai kérdés.
És most, a fülledt taxiban, maga mellett egyetlen csomagjával, bűntudatot érzett a hazugság miatt. Anyja ott alszik a dérlepte, sötét ablakok mögött, harmincöt évének és a Chiától kapott virágos paplannak a súlya alatt. Mikor Chia kislány volt, az anyja hosszú copfba fonta a haját, a végét türkizzel, kagylóval és faragott csontdarabkákkal szúrta át; a copf úgy lengedezett, mint valami mitikus állat varázserejű farka, és Chia utánakapdosott. A ház is szomorúnak tűnt, mintha sajnálná, hogy elmegy; fehér festék pergett kilencvenéves cédrus-burkolatának szürke deszkáiról. Chia megborzongott. Mi van, ha soha nem tér vissza?
– Hová? – kérdezte a fekete sofőr, aki buggyos nejlonka-bátot és lapos skótkockás sapkát viselt.
- SeaTac – felelte Chia, és az ülésbe süllyesztette vállát.
Tovasuhan a régi Lexus, amit a szomszédok betonkockákon tároltak a kocsifelhajtón.

 

Ijesztő volt hajnalban a repülőtér. Szomorú, kongó üresség töltötte meg, ami rátelepedett az emberre. Folyosók, távolodó emberekkel. Sorban állás olyanok mögött, akiket sosem látott és soha többé nem lát. Táska a vállán, útlevél és jegy a kezében. Még egy kávéra vágyott. Otthon, az Espresso-maticban, volt is. Ki kellett volna tisztítani; belepi majd a penész, mire hazaér.
– Igen? – A pult mögött álló férfi csíkos inget viselt, nyakkendőt, amin az Air Magellan-logo ismétlődött átlósan; alsó ajkában pedig zöld jádetüskét hordott. Chia kíváncsi volt, hogy néz ki a szája, mikor kiveszi. Elhatározta, hogy ha neki egyszer lesz, sose veszi ki. Odaadta a jegyét. A férfi sóhajtva kivette a tasakból, éreztetve, hogy ez Chia dolga lett volna.
Chia figyelte, ahogy végighúz egy szkennert a jegyen. – Air Magellan egynullaöt Naritába, visszatérés turistaosztályon.
– Pontosan – próbált Chia segítőkész lenni. Nem sok hatást gyakorolt a férfira.
– Útiokmányt.
Chia átadta útlevelét. A férfi ránézett, mintha életében nem látott volna ilyesmit, sóhajtott, aztán benyomta a kártyát a pult tetején levő nyílásba. A nyílást agyonstrapált alumíniumcsíkok szegélyezték, amiket celluxszal ragasztottak le. A cellux már hámlott és piszkos volt. A férfi egy monitort figyelt, amit Chia nem látott. Lehet, hogy mindjárt azt mondja, nem utazhat. Az Espressomaticban pihenő kávéra gondolt. Még meleg lesz.
– Huszonhárom dé – szólalt meg a férfi, és egy másik nyílásból elősiklott a beszállókártya. A férfi kihúzta az útlevelet és átadta Chiának, a jeggyel és a beszállókártyával együtt. – Ötvenkettes kapu, kék csarnok. Ad fel csomagot?
– Nem.
A biztonsági ellenőrzésen átesett utasokat külső DNS-mintavételnek vethetik alá – A szavak összetorlódtak; csak azért mondta el, mert a törvény kötelezte rá.
Chia elrakta az útlevelet és a jegyet dzsekijének egy speciális zsebébe. A beszállókártyát a kezében tartotta, és keresni kezdte a kék csarnokot. Le kellett mennie az alsó szintre, hogy megtalálja, és felszállni az egyik olyan vonatra, ami úgy nézett ki, mint egy oldalra haladó lift. Fél órával később túl volt az ellenőrzésen, és a táska cipzárjaira tett pecséteket szemlélte. Piros gumicukor-gyűrűkre hasonlítottak. Nem számított erre; úgy tervezte, a váróteremben keres majd egy bérállomást, felcsatlakozik és leadja a klubnak a legfrissebb híreket. Mikor Vancouverbe ment a nagybátyjához, egyszer se pecsételték le a csomagját, de hát a Megállapodás óta az nem is igazán számított külföldnek.
Gumijárdán siklott az 52-es kapu felé, mikor meglátta elöl a kék villogást. Katonák, és egy kisebb torlasz. A katonák sorba állították a járdáról lelépőket. Gyakorlóruhát viseltek, és nem tűntek sokkal idősebbnek, mint a srácok Chia legutóbbi iskolájában.
– Bazmeg – szólalt meg a Chia előtt utazó nő, egy nagyhajú szőke, akinek loboncába látványos pótlásokat szőttek. Nagy, vörös száj, többrétegű smink, tekintélyes válltömés, miniatűr szoknya, fehér cowboycsizmák.
Mint az a country-énekes, akit az anyja szeretett, Ashleigh Modine Carter. Kicsit vadjenkis, de gazdag.
Chia lelépett a gumijárda végéről és beállt a sorba az Ashleigh Modine Carterra hasonlító nő mögé. A katonák hajmintát vettek és valami gépbe csúsztatták az útleveleket. Nyilván így állapítják meg, az vagy-e, akinek mondod magad, gondolta Chia, mivel az útlevél tartalmazta a tulajdonos DNS-ének vonalkódját.
A mintavevő egy kis ezüstszínű pálca volt, ami beszívott néhány hajvéget és lecsípte őket. A világ legnagyobb hajvég-kollekcióját gyűjtik be, gondolta Chia. A szőke következett. Két katonafiú lépett oda hozzá, az egyik a mintavevőt kezelte, a másik a hivatalos szöveget kerepelte, hogy „a biztonsági sáv elhagyásával beleegyezett a vizsgálatba; kérem adja át az útlevelet”.
Chia figyelte, hogy a nő odaadja az útlevelét, és valahogy rögtön kihívóan szexivé válik, mint egy kigyulladó villanykörte; nagy mosolyt villantott a katona felé, aki pislogni kezdett, nyelt egyet és majdnem elejtette az útlevelet, aztán vigyorogva belökte a torlaszhoz erősített konzolba. A másik katona felemelte a pálcát. Chia látta, hogy a nő felnyúl, kiválasztja az egyik toldást, és odanyújtja a végét. Az egész talán nyolc másodpercig tartott, az útlevél visszaadásával együtt, és az első katona még most is mosolygott, mikor Chia került sorra.
A nő továbbment, miután olyasmit követett el, ami Chia érzése szerint szövetségi szintű törvénysértés lehetett. Megmondja a katonának?
De nem mondta, aztán már kapta is vissza az útlevelét, és ment az 53-as kapuhoz. Mikor odaért, kereste a nőt a szemével, de nem találta.
Nézte a falon villódzó reklámokat, míg sorok szerint a fedélzetre szólították őket.
A 23E szék üresen maradt, miközben Chia a felszállásra várt és az utaskísérőtől kapott mentolos cukrot szopogatta. Biztos az egyetlen üres hely a gépen, gondolta. Ha senki sem foglalja el, felhajthatja a karfát és odakucoroghat. Próbált negatív mentális mezőt gerjeszteni, erőteret, ami mindenkit eltántorít, hogy az utolsó pillanatban felszálljon és odaüljön. Zona Rosának volt ez kedvelt fogása, hozzátartozott az egész lánybandás harcművész-cucchoz. Chia nem értette, hogy hihet valaki komolyan abban, hogy működik.
És nem is működött, mert az átjáróban a szőkeség közeledett, és nem a felismerés villanását látta Chia a szemében?

 

 

3. Majdnem civil

Hétköznap volt, szerda este, mikor Laney utoljára látta Kathy Torrance-t, és a tetoválás ruha mögött rejtőzött. A nő a Ketrecben állt és visított, miközben Laney a szekrényét pakolta ki. Kékesszürke kord Armaniblézert viselt; színben illő szoknya takarta a mélyűri jelet. A fehér, férfias szabású blúz kigombolt nyakában gyöngysor villogott. A díszegyenruhája. Beosztottja dezertálása miatt rendelték be.
Laney tudta, hogy Kathy visít, mert a szája nyitva volt, de haragjának hangjai nem hatoltak át az ügyvédektől kapott fehérzaj-generátor egyenletes surrogásán. Azt tanácsolták neki, hogy a Slitscan-irodába tett utolsó látogatás alatt végig viselje a generátort. És utasították, hogy ne mondjon semmit. Hallani biztosan nem fog.
Laney néha eltöprengett, vajon milyen formában zúdította rá Kathy akkor a dühét. Újra kifejtette elméletét a hírnévről, annak áráról, a Slitscan szerepéről, és arról, hogy Laney nem odavaló? Vagy a hitszegésére koncentrált? De nem hallotta; csak pakolta a tárgyakat, amikre nem is volt szüksége, sorban betette őket egy bordázott műanyagládába, amin még érződött a mexikói narancsok illata. A notebook, amit az egyetemi évek alatt használt; képernyője repedt, használhatatlan. Hőszigetelt bögre, hámló Nissan County-logóval. A jegyzetek, amiket papírra firkantott, megszegve az irodai irányelveket. Kávéfoltos fax a nőtől, akivel Ixtapában lefeküdt; a monogram már olvashatatlan, a név kihullott az emlékezetéből. Értelmetlen én-darabkák, a parkoló egyik szemétkonténerének leendő lakói. De nem akart semmit otthagyni, Kathy pedig visított tovább.
Most, a K Odúban úgy képzelte, a nő azt közölte vele, hogy soha többé nem fog abban a városban dolgozni, ami lehetségesnek is tűnt. A munkáltatóhoz való hűtlenség igen kínos folt az ember múltján, és talán még kínosabb abban a városban, ha a tettet az motiválta, amit Laney emlékei szerint valaha lelkiismeretnek hívtak.
Magát a szót most különösen komikusnak érezte. – Mosolygott. – Blackwell a miniatűr asztal túlfeléről meredt rá.
– Szerotonin-fogyás.
– Kaja – mondta Blackwell.
– Nem vagyok túl éhes.
– Szenet kell tankolni – jelentette ki Blackwell, és felállt. Figyelemre méltóan nagy helyet foglalt el.
Laney és Yamazaki feltápászkodott, és követte Blackwellt le a lépcsőn, ki a K Odúból, és leereszkedtek a Jesszum Pepi ház földszintjére. Ki a csótányfényből, Roppongi Dori króm-neon szurdokába. Rothadó hal és gyümölcs bűze, még ilyenkor, a hűvös-nedves éjszakában is, bár némileg elnyomja a sztrádán robogó kocsik kínai gazoholjának vanillincukor-édessége. De a forgalom egyenletes zaja megnyugtató volt, és Laney úgy érezte, jobb talpon lenni, mozogni.
Ha mozog, talán sikerül rájönnie, mit akar Keith Alan Blackwell és Sinya Yamazaki.
Blackwell egy gyalogos-felüljárón ment előttük. Laney keze valami egyenetlenséget súrolt a fémkorláton. Odanézett: ránc vagy gyűrődés egy rikító kis matricán; csupasz mellű lány mosolyog tenyérnyi, ezüstös hologramról. Ahogy a látószög változott, a lány mintha a feje fölött levő telefonszámra bökött volna. A korlátot egyik végétől a másikig ilyen apró hirdetések borították, bár akadtak precíz hézagok, ahonnan pár képet lefejtettek későbbi használatra.
A túloldali járdán Blackwell tornyosuló alakja úgy választotta szét a tömeget, mint teherszállító a sétahajók ringatózó folyamát.
– Szénhidrát – szólt hátra hegynyi válla fölött. Végigvezette őket egy mellékutcán – keskeny szájnyílás, színes fénnyel teli –, el egy éjjel-nappali állatklinika mellett, aminek ablakában két fehér ruhás sebész operált, Laney remélte, hogy egy macskát. Pihenő járókelők kis csoportja ácsorgott itt, és a járdáról figyelte az eseményeket.
Blackwell oldalvást beóvakodott egy izzó barlangba, ahol szintetikus gránitpult mögött gőzt ontottak a tűzhelyek.
Laney és Yamazaki követte, a kiszolgáló pedig az ausztrál utasítására már mérte is ki az illatozó, húslevestől fénylő sárgásbarna adagokat.
Laney nézte, ahogy Blackwell szájához emeli a csészét, belélegzi a tészta nagy részét, aztán fényes műanyag fogsorának kurta mozdulatával elnyesi a maradéktól. Vastag nyakán könyörtelenül dolgoztak az izmok, ahogyan nyelt.
Laney csak bámult.
Blackwell megtörölte a száját egyik hatalmas, rózsaszín erezetű kézfejével. Böfögött.
– Passzoljon egy mini Dryt... – Egy kortyra lehajtotta a sört, aztán szórakozottan összemorzsolta a masszív acéldobozt, mint egy papírpoharat. – Repeta – mondta, és megzörgette a csészéjét.
Laney egyszerre farkaséhesnek érezte magát, a falánk bemutató ellenére, vagy épp amiatt. Figyelmét a saját csészéjére irányította, aminek tésztatengerében titokzatos eredetű, papírvékony, rózsaszín hússzeletek sütkéreztek.
Csendben evett, akárcsak Yamazaki. Blackwell további három sört döntött le, látható hatás nélkül. Miután Laney kiszürcsölte a maradék húslevet és letette a csészét, a pult mögött észrevett egy plakátot, ami az Apple Shires Valódi Gyümölcsnektárt reklámozta. Először úgy olvasta, Alison Shires. Aki miatt lelkiismerete egykor tiltakozni kezdett.
„Kóstoljon bele Alma Megye lédús-meleg életébe” – bíztatta a hirdetés.

* * *

Alison Shires, akit Laney öt hónap Slitscan-munka után pillantott meg először, szokványosan vonzó lány volt; animált fényképekről motyogta adatait a képzeletbeli szereposztóknak, ügynököknek, valakinek, bárkinek.
Miközben Laney a képernyőre bámult, Kathy Torrance az arcát figyelte.
– „Csinibaba-effektus”, Laney? Allergiás reakció a csinosságra? Az első tünetek: fojtott ingerültség, harag, halvány, de kínzó érzés, hogy rád akaszkodtak, kihasználnak...
– Még annyira se „helyes”, mint az utolsó kettő.
– Pontosan. Majdnem közönséges. Majdnem civil. Jelöld meg.
Laney felnézett.
– Minek?
– Jelöld meg. A pasas még azt hazudhatja, pincérnő a csaj vagy ilyesmi.
– Szerinted ő az emberünk?
– Akad ott még minimum háromszáz, Laney. Először válogatunk a lehetséges jelöltek közt.
– Hasra ütve?
– Mi „ösztön”-nek hívjuk. Jelöld meg.
Laney klikkelt a kurzorral; a sápadt-kék nyíl épp a lány félig lehunyt szemének árnyékos orbitján pihent. Megjelölte, hogy később megvizsgálják, nincs-e viszonya egy látványosan nős színésszel, akinek a hírnevét Kathy Torrance értette és helyeselte. Akinek követnie kellett a tápláléklánc parancsát. Nem túl nagy falat a Slitscannek. De a férfi vagy irányítói eddig nagyon óvatosak voltak. Vagy nagyon szerencsések.
De ennek vége. Kathy fülest kapott az egyik „fekete csatornáról”, amire támaszkodott, és a tápláléklánc törvényének be kellett teljesednie.
– Ébresztő – szólította Blackwell. – Elalszik a csészéjében. Ideje elmesélnie, hogyan rúgták ki az előző állásából, ha másikat vár tőlünk.
– Kávét – mondta Laney.

 

Laney fontosnak tartotta leszögezni, hogy nem voyeur. Különlegesen jól értett az adatszerkezetekhez, és orvosilag igazolt koncentrációhiánya volt, amiből bizonyos körülmények közt kóros hiperfókuszt tudott gerjeszteni. Ez, folytatta tejeskávék fölött egy roppongi Amos'n'Andesben, rendkívül jó kutatóvá tette. (Nem említette a gainesville-i Szövetségi Árvaházat, sem az ottani kísérleteket a koncentrációhiány gyógyítására. Az 5-SB teszteket, vagy bármi ilyesmit.)
A megbízás szempontjából az volt a lényeges, hogy ösztönösen tudott rátalálni bizonyos információmintákra: olyan ujjlenyomatszerű jelekre, amiket egy adott személy akaratán kívül létrehoz a hálózaton, miközben szokványos, de végtelenül összetett életét éli a digitális társadalomban. A koncentrációhiány, amit egyes skálák ki sem mutattak, született csatornaváltogatóvá tette Laney-t; programról programra, adatbázisról adatbázisra, platformról platformra ugrott, egyfajta, hát, ösztönös rendszer szerint.
És ez okozott komoly gondot, ha munkát kellett találnia: a varázsvesszős boszorkány megfelelője volt, kibernetikus vízkutató. Nem tudta megmagyarázni, hogyan csinálja, amit csinál. Fogalma sem volt róla.
A Slitscanhez a DatAmericától került át, ahol kutató-asszisztensként dolgozott egy TIDAL kódnevű fejlesztésen. Jellemző volt a DatAmerica vállalati kultúrájára, hogy sose derült ki, a TIDAL betűszó-e, és egyáltalán – akár csak körvonalaiban – micsoda. Laney azzal töltötte az idejét, hogy hatalmas, jellegtelen adattömböket vizsgált át és „csomópontokat” keresett bennük. A csomópontok felismerésére egy csapat francia tudós tanította be, akik mind imádtak teniszezni, és eszükbe sem jutott magyarázatot adni a csomópontokról Laney-nek, aki kezdte úgy érezni, valamiféle bennszülött kalauznak használják. Akármit is kerestek a franciák, Laney kellett hogy összekaparja nekik. De messze jobb volt Gainesville-nél. Mindaddig, míg a TIDAL-t, bármi is volt, ejtették, és Laney-nek nem kínálkozott más a DatAmericánál. A franciák távoztak, és mikor Laney kérdezősködni próbált más kutatóktól, hogy ők mit csinálnak, úgy néztek rá, mintha megőrült volna.
A Slitscan felvételijén Kathy Torrance tárgyalt vele. Laney nem tudta, hogy a nő osztályvezető és nemsokára a főnöke lesz. Őszintén elmondott magáról mindent. Majdnem mindent.
Kathy a legsápadtabb nő volt, akit életében látott. Már-már áttetsző. (Később megtudta, hogy ez főleg kozmetikumoknak köszönhető, egész pontosan egy angol márkának, ami különleges fénygörbítő képességgel kérkedett.)
– Mindig kék, legombolt nyakú malajziai ál-Brooks Brothers oxfordinget visel, Mr. Laney?
Laney lenézett az ingére, legalábbis megpróbált.
– Malajziai?
– A fonalfinomság profi, de a feszesség még mindig nem tökéletes.
– Ó.
– Nem számít. Egy csipetnyi hamisítatlan balfékség még kellemesen borzongató is lehet errefelé. De meglazíthatná a nyakkendőt. Mindenképp lazítsa meg. És tartson pár filctollat a zsebében. Rágatlanokat, ha lehet. Meg egy olyan széles szövegkiemelőt, valami brutális foszforeszkáló színben.
– Maga viccel?
– Valószínűleg, Mr. Laney. Szólíthatlak Colinnak?
– Igen...
Sosem szólította „Colin”-nak, sem akkor, sem máskor.
– Látni fogod, hogy a Slitscannél a humor alapvető fontosságú. Nélkülözhetetlen eszköz a túléléshez. Látni fogod, hogy itt az a típus a legéletképesebb, aki elég nyakatekerten fogalmaz.
– Ezt hogy érti, Ms. Torrance?
– Kathy. Úgy értem, hogy nehéz hatékonyan idézni egy jegyzetben. Vagy a bíróságon.

 

Yamazaki jó közönség volt. Pislogott, nyelt, biccentett, skótkockás ingének felső gombját babrálta, és ki tudja, mit csinált még; és valahogy minden gesztussal azt az érzést keltette, hogy érti, követi Laney monológját.
Keith Alan Blackwell más volt. Csak tornyosult ott, mint egy húsbála, rezzenetlenül, kivéve, mikor időnként felemelte bal kezét és megcsavargatta a cimpa-csonkot, ami bal füléből maradt. Ezt habozás vagy zavar nélkül tette, és Laney-nek az volt a benyomása, valahogy megkönnyebbül tőle. A hegszövet enyhén kipirosodott a fogdosástól.
Laney egy párnázott padon ült, háttal a falnak. Yamazaki és Blackwell a keskeny asztal túloldalán foglalt helyet. Mögöttük, Roppongi éji kávéivóinak egyenfekete üstöke fölött a büfélánc névadójának hologram-képe lebegett, háttérben az Andok naplementében ragyogó, hófödte csúcsaival. Az Amos-figura ajkai olyanok voltak, mint két felfújt, vörös virsli. Egy ilyen rassz-kifigurázásért bárhol az L. A.-medencében gyújtóbombák jártak volna a helynek. Amos egy fehér, selymesen ikonszerű gőzölgő kávéscsészét tartott maga előtt nagy, fehér kesztyűs ős-Disney kezével.
Yamazaki halkan köhintett.
– Mesélne a Slitscannél szerzett élményeiről?

 

Kathy Torrance először is felajánlotta Laney-nek, hogy szörföljön egyet a neten Slitscan-stílusban.
Kikért két gépet a Ketrecből, elkergetett négy alkalmazottat az egyik SCH-ból, behívta Laney-t és becsukta az ajtót. Székek, kör alakú asztal, nagy írótábla a falon. Laney nézte, ahogy a nő bedugja a gépeket egy adatkonnektorba, és előhív két egyforma képet egy húszéves-forma, hosszú, piszkosszőke hajú fickóról. Kecskeszakáll, arany fülbevaló. Az arc semmit sem mondott Laney-nek. Lehetett egy járókelő, aki egy órája ment el mellette az utcán, egy délelőtti szappanopera mellékszereplője, vagy valaki, akiről nemrég derült ki, hogy a mélyhűtője tele van áldozatai ujjaival.
– Clinton Hillman – szólalt meg Kathy Torrance. – Fodrász, szusi-szakács, zenei újságíró, statiszta egy középkategóriás hardpornóban. Ez persze kozmetikázott kép. – Leütött pár billentyűt, és eltüntette a finomításokat. Clint Hillman szeme és álla látványosan összement a képernyőjén. – Valószínűleg ő csinálta. Profi munkánál lehetetlen lenne visszaállítani.
– Pornószínész? – Laney enyhe sajnálatot érzett Hillman iránt, aki álla nélkül elveszettnek és sebezhetőnek tűnt.
– Ott nem az állméret a fontos – magyarázta Kathy. – A pornót főleg mozdulatrögzítéssel csinálják. Baromi hű. Mind dublőrök. Utólag másolják rá a szebb arcokat. De valakinek akkor is le kell mennie a lövészárokba, és dögönyözni a csúnyákat, nem?
Laney oldalpillantást vetett.
– Ha maga mondja.
Kathy átadott neki egy masszív, gumiborítású Thomson-vidpántot.
– Dolgozd meg a fickót.
– Dolgozzam meg?
– A fickót. Keresd meg a csomópontokat, amikről beszéltél. A fényképből átjáró nyílik minden hozzá kapcsolódó adatunkra. Több gigányi dögunalom. Olyan állomány, mint egy tápióka-tenger, Laney. Végtelen vaníliamező. Unalmas, mint a szar, és a szar igazán unalmas. Csináld meg. Szerezz nekem egy jó napot. Csináld meg, és van állásod.
Laney a saját képernyőjére nézett, a kozmetikázott Hillmanre.
– Nem árulta el, mit keressek.
– Bármit, ami a Slitscant érdekelheti. Azaz, Laney, bármit, ami a Slitscan közönségét érdekelheti. Amire a legjobb úgy gondolni, mint egy vérszomjas, lusta, irtózatosan buta és örökké éhes organizmusra, ami a felkentek forró isten-húsáért eped. Én a magam részéről egy vízilóbébi-méretű lényt szeretek elképzelni, ami olyan színű, mint az egyhetes főtt krumpli, és egyedül él, sötétben, egy topekai külvárosi ikerházban. Szemek borítják, és egyfolytában izzad. Az izzadság csípősen belefolyik a szemébe. Nincs szája, Laney, sem nemi szervei, és kizárólag úgy tudja kifejezni néma és végletes érzelmeit, a gyilkos dühöt és infantilis vágyakozást, hogy egy univerzális távirányítóval váltogatja a csatornákat. Vagy szavaz az elnökválasztáson.
– SCH?
Yamazaki előtt bekapcsolt notebook feküdt, a fényceruza készenlétben állt. Laney rájött, hogy nem zavarja. A japán annyival felszabadultabbnak látszott így.
– Stratégiai Célú Helyiség – mondta. – Kis tárgyaló. A Slitscan postahivatala.
– Postahivatal?
– Kaliforniai rendszer. Az alkalmazottaknak nincs saját asztaluk. Amikor az ember megérkezik, kikér a Ketrecből egy számítógépet és egy telefont. Kerít hozzá modulasztalt, ha több periféria kell. Az SCH megbeszélésekre szolgál, de nehéz hozzájutni, ha szükség van rá. A virtuális randevú komoly cucc arrafelé, inkább kényes témákhoz való. Kap az ember egy öltözőszekrényt, ahol a holmiját tárolhatja. Vigyáz, nehogy nyomtatott anyagot lássanak nála. A tapadós cédulákat is utálják.
– Miért?
– Mert az ember esetleg kiírhat valamit a belső hálózatról, és kikerülhet. A maga notebookját nem engedték volna ki a Ketrecből. Ha senki sem használt papírt, feljegyzésük volt minden hívásról, minden előhívott képről, minden leütött billentyűről.
Blackwell váratlanul bólintott. Borostás koponyáját vörös fénybe vonták Amos gumibelső-ajkai.
– Védelem.
– És sikerrel járt, Mr. Laney? – kérdezte Yamazaki. – Megtalálta a... csomópontokat?

 

 

4. Velence kitömörítése

– Most pofa be – mondta a 23E-n ülő nő, pedig Chia meg se szólalt. – Mami mesél neked.
Chia felpillantott az üléstámla-képernyőről, ahol épp a Koponyaháború herélt légijárati változatának tizenegyedik szintjével küzdött. A szőke mereven előre nézett, nem rá. Az ő képernyője le volt hajtva, hogy a túloldalát tálcának használhassa. Nemrég végzett egy újabb üveg jéghideg paradicsomlével; folyamatosan rendelte őket az utaskísérőtől. Az üvegekbe, ki tudja miért, négyszögletesre vágott zellerlevelet tűztek, mint valami szívószálat vagy keverőpálcát, de a szőkének ezek láthatólag nem kellettek. Ötöt tornyozott egymásra a tálca egyik bemélyedésében, mint egy kisgyerek, aki házat épít, vagy karámot a plüssállatainak.
Chia lenézett a hüvelykujjára, ami az eldobható Air Magellan-nyomlapon pihent. Vissza a festett szemekre. Most őt bámulták.
– Van egy hely, ahol mindig világos van – mondta a nő. – Ragyogás mindenhol. Sehol egy kis sötét. Ködszerű fény, mintha valami ömlene fentről, állandóan; minden pillanatban. Az összes színben. Tornyok, amiknek nem látni a tetejét, és ömlik a fény. Lent csupa bár. Bárok, sztriptízklubok, diszkók. Halomban, mint a cipősdobozok, egymás hegyén-hátán. És nem számít, milyen mélyre fúrod magad, hány lépcsőn mászol fel, hány lifttel mész fel, nem számit, milyen kicsi szobában kötsz ki, a fény megtalál. Bekúszik az ajtó alatt, mint a por. Finom, egészen finom. Bekúszik a szemhéjad alá, ha sikerül valahogy elaludnod. De itt nem is akarsz aludni, Sindzsukuban. Ugye?
Chia hirtelen tudatára ébredt, milyen hatalmas a repülőgép, milyen szörnyűségesen valószínűtlen, ahogy a teret hasítja, ahogy váza a fagyott éjszakában vibrál valahol a tenger fölött, Alaszka partjainál – lehetetlen, de igaz.
– Nem – hallotta önmagát, miközben a Koponyaháború, tétlenségét regisztrálva, visszadobta egy szinttel.
– Nem – helyeselt a nő -, nem akarsz. Tudom. De kényszerítenek rá. Kényszerítenek. A világ közepén. – Aztán hátradöntötte a fejét, behunyta a szemét és horkolni kezdett.
Chia kilépett a Koponyaháborúból és becsúsztatta a nyomlapot az üléstámlán levő zsebbe. Sikoltani szeretett volna. Mi volt ez?
Megjelent az utaskísérő, felmarkolta egy szalvétával a zellerhalmot, elvette a nő poharát, aztán megtörülte a tálcát és visszakattintotta a helyére.
– A táskám? – nézett rá Chia. – A rekeszben? – Felmutatott.
A férfi kinyitotta a rekeszt, kihúzta a táskát és leengedte Chia ölébe.
– Hogy kell ezeket leszedni? – Chia megérintette a kemény, vörös zselékarikákat, amik összefogták a cipzárt.
A férfi elővett egy kis fekete szerszámot az övén függő fekete tokból. Chia egy állatorvosnál látott egyszer hasonlót, aki egy kutyának vágta a körmét. A férfi a másik kezét a szerszám fölé tartotta, hogy elkapja a labdacsokat, amivé az elnyisszantott karikák összeugrottak.
– Bekapcsolhatom? – Chia elhúzta a cipzárt és megmutatta Sandbenderst, ami négy pár összetekert harisnyával volt kipárnázva.
- Itt hátul nem lehet csatlakozni, csak businessen vagy elsőn – mondta a férfi. – De előhívhatja, ami rajta van. Ha akarja, rákötheti a szék képernyőjére.
– Kösz – felelte Chia. – Van szemüvegem. – A férfi továbbment.
A szőke horkolása egy pillanatra elakadt, ahogy a gép megrázkódott egy kisebb légörvényben. Chia előásta a szemüveget és az ujjszettet fehérneműfészkükből, és letette őket maga mellé, a csípője és a karfa közé. Kihúzta a Sandbenderst, becipzárazta a táskát, és szabad kezével meg két lábával betuszkolta a következő ülés alá. Nagyon mehetnékje volt.
Combjára fektette a Sandbenderst és megnyomta az elemtesztelőt. Nyolc óra zsugori módban, ha mázlija van. De most nem érdekelte. Letekerte a szemüveg nyergéről a drótot és bedugta. Az ujjszett össze volt gabalyodva, mint mindig. Nem kell sietni, mondta magában. Egy elszakadt szenzorsáv, és egész éjszakára össze van zárva egy Ashleigh Modine Carter klónnal. Kis ezüst gyűszűk, hajlékony műanyag hálóból font ujjak; csak nyugodtan... Mindegyikhez csatlakozó. Dugasz után dugasz...
A szőke mondott valamit álmában. Ha egyáltalán álom volt.
Chia fejére tette a szemüveget, rácsúsztatta a szemére, és rácsapott a piros főkapcsolóra.
– Húzás innen!
S lőn.
Ágya szélén, szemben a Lo Rez Skyline poszterrel. Aztán Lo észrevette. Megsimította félig kinőtt bajszát, és rávigyorgott.
– Hahó, Chia.
– Hahó. – Volt gyakorlata: szubvokális maradt, hogy senki ne halljon semmit.
– Mi a helyzet, kislány?
– Egy repülőn vagyok. Útban Japánba.
– Japánba? Fasza. A Budokan-lemezünket csinálod?
– Nincs kedvem beszélgetni, Lo. – Legalábbis nem egy programkezelővel, bármilyen aranyos is.
– Nyugi. – Lo rávillantotta macskavigyorát, szeme sarkába ráncok gyűltek, aztán kimerevedett a kép. Chia csalódottan nézett körbe. Nem stimmelt a tárgyak mérete, vagy talán használnia kellett volna azokat a fraktálkészleteket, amik mindent összekoszoltak egy kicsit, port raktak a sarokba és foltokat a villanykapcsoló köré. Zona Rosa rajongott értük. Mikor Chia otthon volt, tetszett neki, hogy a komplexum tisztább, mint a szobája bármikor. Most honvágya lett tőle, hiányzott az igazi.
Rámutatott a nappalira, és elsuhant az ajtó mellett, ami a valóságban az anyja szobájába nyílt volna. Itt bent drótvázat is alig kapott, és nem volt mögötte tér, nem lehetett bemenni. A nappaliban is voltak kidolgozatlan részek; a berendezést egy Playmobil gépből importálta, amit a Sandbenders előtt használt. Egy kis üvegasztalban, amit kilencéves korában épített, csálén bitmapezett halak keringtek egyhangúan. Az utcai ablak előtt sorakozó fák még régebbiek voltak: szabályos, henger alakú barna zsírkréta-törzsek, tetejükön jellegtelen, savzöld vattalabda-lomb. Ha Chia elég sokáig nézett a fákra, kint megjelent a Cimmicammogó és játszani akart, úgyhogy nem tette.
A Playmobil-kanapéhoz irányította magát, és lepillantott a kisasztalon szétszórt programokra. A Sandbenders operációs rendszere úgy nézett ki, mint egy régimódi vászon vizestömlő, vagyis egyfajta kulacs (Chiának fel kellett ütnie a Mi Micsodát, az ikonszótárt, hogy ezt megtudja). Megviselt volt és káprázatosan szerves; a sűrű szövésű anyagon apró víz-gyöngyszemek préselődtek át. Ha az ember egész közel hajolt, a csöppekben különféle dolgok tükröződtek: hímzésre vagy egy gyík nyakbőrére emlékeztető áramkörök, hosszú, kihalt tengerpart a szürkéllő ég alatt, hegyek az esőben, patakvíz színes kavicsok felett. Chia imádta a Sandbenderseket, ezek voltak a legjobb gépek. Az izzadó vásznon a THE SANDBENDERS, OREGON felirat fakult, mintha kiszívta volna a sivatagi nap. 5.9-ES RENDSZER.
(Chiának megvolt az összes upgrade a 6.3-asig. A 6.4-ről azt beszélték, hibás.)
A vizestömlő mellett az iskolai dolgai hevertek. Egy fémkarikás mappaként jelentek meg, amit mesterséges bit-rothadás csúfított, borítójának drótvázán digitális trutymó gennyedt. Chia emlékeztette magát, hogy át kell formáznia, mielőtt elkezdi az új iskolát. Túl gyerekes.
A Lo/Rez gyűjteményt, az albumokat, válogatásokat és kalózfelvételeket az eredeti, tokba zárt lemezek jelképezték. Lezseren rendetlen halomban hevertek az archivált anyag mellett, amit Chia a seattle-i részlegbe való felvétele óta összeszedett. Ez, hála egy svéd taggal lebonyolított szerencsés cserének, litográfiás alumínium ételdoboz képét öltötte, aminek lapos, téglalap alakú fedeléről Rez és Lo bámult döbbent arccal és ködös tekintettel. A svéd rajongó az eredeti doboz nyomtatott oldalairól szkennelte be a képet, aztán ráfeszítette egy drótvázra. Az eredeti valószínűleg nepáli volt, tutira kalóz. Chia nagyon élvezte a megszerzett tekintélyt. Zona Rosa mohón áhítozott egy másolatra, de eddig csak pár tré tévéfelvételt tudott felajánlani az ötödik Mexico Dome koncertről. Messze nem volt elég tré, és Chia nem kívánt cserélni. Létezett egy alig ismert brazil turnéfilm, amit állítólag a Globo egy külsős alvállalata készített. Chia azt akarta – és Mexikó végül is ugyanarra fekszik, mint Brazília.
Végighúzta ujját a lemeztornyon – keze drótváz-kéz, ujja hegyén higanycsepp remeg –, és a Pletykára gondolt. Pletykák mindig is voltak, vannak, lesznek. Pletykálták, hogy Lo össze akar házasodni azzal a dán modellel, ami valószínűleg igaz is volt, bár nem lett a dologból semmi. És állandóan hírbe hozták Rezt különféle emberekkel. De emberekkel. A dán modell ember volt, akármekkora gennyláda is, Chia szerint. A Pletyka más volt.
Hogy mi, annak Tokióban kellett utánajárnia.
Kiválasztotta a Lo Rez Skyline-t.
A virtuális Velence, amit apja a tizenharmadik szüli-napjára küldött neki, régi, poros, bőrkötéses könyvként jelent meg. A sima, barna bőr itt-ott finoman érdessé kopott; a golflabdákkal teli mosógépbe tett farmer digitális megfelelője. A könyv a jellegtelen, textúrátlan szürke kartoték mellett hevert, amiben Chia a válóperi végzés és a gondozói szerződés másolatát tartotta.
Magához húzta Velencét és kinyitotta. A halak megrezzentek, ahogy a rendszer beindított egy szubrutint. Velence kitömörítése.
A Piazza monokróm-télben, a homlokzatokon márvány, porfír, csiszolt gránit, jáspis és alabástrom minták (a változatos ásványnevek parancsra jelentek meg a perifériás látómező menüjén). A szárnyas oroszlánok és aranylovak városa. A szürke, örök hajnal rögzített órájában.
Itt egyedül lehet, vagy meglátogathatja a Zenemestert.
Mikor az apja telefonált Szingapúrból, hogy boldog szülinapot kívánjon, elmesélte, hogy Hitler első és egyetlen látogatásakor kisurrant, és egyedül rótta az utcákat, ugyanilyen korai órán, őrülten talán, kutyaszerű ügetéssel.
Chia, akinek Hitlerről csak halvány elképzelése volt, az is dalok utalásaiból, megértette a kényszert. A Piazza kövei selyemként folytak el alatta, ahogy felemelte egyik ezüstös ujját és előresuhant a hidak, vizek, boltívek, falak útvesztőjébe.
Nem tudta, mit akar jelenteni ez a hely, mi az oka és célja, de olyan tökéletesen illett önmagába és a térbe, amit elfoglalt; víz és kő hibátlanul idomult egymáshoz a titokzatos egészben.
Minden idők legelszálltabb szoftvere, és itt léptek be a „Positron Premonition” nyitóakkordjai.

 

 

5. Csomópontok

Clinton Emory Hillman, huszonöt éves: fodrász, szusi-szakács, zenei újságíró, pornóstatiszta, tiltott magzati szövetkultúrák hűséges szállítója három endomorfabb tagnak az erősen vadjenki Dukes of Nuke'Em-ből, melynek „Gulf War Baby”-je a Billboard-lista tizennyolcadik helyére robbant be, sűrűn adták az I America csatornán, és máris több iszlám állam képviselője jelezte miatta tiltakozását.
Kathy Torrance olyan képet vágott, mint aki kész elégedett lenni.
– És a magzati szövet, Laney?
– Hát – mondta Laney, és letette a vidpántot a gép mellé –, azt hiszem, az a használható rész.
– Miért?
– Biztos, hogy iraki.
– Fel vagy véve.
– Igen?
– Nyilván összekapcsoltad a Venturával folytatott beszélgetéseket a Beverly Centre-i parkolódíjakkal. Bár azt az állandó élcelődést a „Gulf War babucikról” nehéz lett volna elszalasztani.
– Egy pillanat – mondta Laney. – Maga tudta.
– Ez a szerdai műsor fő attrakciója. – A nő lecsukta a gépet, nem is vesződött vele, hogy kikapcsolja Clint Hillman helyreigazított állát. – De láthattam, hogyan dolgozol, Laney. Ösztönös tehetség vagy Már-már elhittem, hogy van valami abban a csomópontos baromságban. Néhány lépésednek logikailag semmi értelme nem volt, de hidegvérrel ráközelítettél egy olyan adatra, amit három tapasztalt kutatónak egy hónapba telt előbányászni. Neked nem egész fél óráig tartott.
– Részben illegális volt – mondta Laney. – A cégük a DatAmerica olyan részeihez csatlakozik, ahová nem lenne szabad.
– Tudod, mi az elhallgatási szerződés, Laney?

 

Yamazaki felnézett a notebookjából.
– Nagyon jó – mondta, valószínűleg Blackwellnek. – Ez nagyon jó.
Blackwell mozdult egyet; a szék polikarbon váza halk nyöszörgéssel tiltakozott.
– Kicsivel több, mint hat hónap – mondta Laney.

 

Hat hónap nagyon hosszú tudott lenni a Slitscannél.
Laney első havi fizetésének nagy részéből kibérelt egy mikrogarzont Santa Monicában, a Broadway Avenue egy átépített parkolóházában. Ingeket vásárolt, amik érzése szerint jobban hasonlítottak azokra, amiket a Slitscannél viseltek, a malajziai gombolóst pedig pizsamának használta. Vett egy drága napszemüveget, és ügyelt rá, hogy egyetlen filctollat se lássanak a mellényzsebében.
A Slitscan-beli életnek volt valami koncentrált jellege. Laney kollégái meghatározott érzelmi sávra korlátozták magukat. Bizonyos fajta humort, ahogy Kathy említette, nagyra értékeltek, de feltűnően keveset nevettek. A várt válasz szemkontaktus volt, biccentés, mosoly-csíra. Itt életeket tettek tönkre, és néha teremtettek újjá, karriereket zúztak szét vagy támasztottak fel szürreális, váratlan formában. Mert a Slitscan rituális vérontással foglalkozott, és a vér, amit ontott, alkímiai nedű volt: hírnév a legnyersebb, legtisztább formában.
Azzal, hogy kulcsfontosságú adatokat tudott előbányászni látszólag semmitmondó és összefüggéstelen információhalmokból, Laney kivívta a tapasztaltabb kutatók irigységét és kelletlen csodálatát. Kathy kedvence lett, és szinte örömmel hallotta, hogy azt suttogják, viszonyuk van.
Nem volt – kivéve azt az egy alkalmat a nő Sherman Oaks-i lakásán, ami nem volt valami jó ötlet. Egyikük sem szándékozta megismételni.
De Laney továbbra is szűkítette, fókuszálta tudatát, hajszolta azt a valamit, ami tehetségeként, érzékeként manifesztálódott. És Kathynek ez tetszett. Laney egyre otthonosabban érezte magát, mikor fején volt a vidpánt, és a Slitscan földi vonala hűségesen ontotta köré a DatAmerica kopár pusztáit. Ment, ahova Kathy mondta. Megkereste a csomópontokat.
Santa Monicában, elalvás közben néha azon töprengett, nem létezik-e egy nagyobb rendszer, egy felsőbb szint. Talán az egész DatAmericának megvannak a maga csomópontjai, információs hibái, amikből el lehet jutni valami másfajta igazsághoz, a tudás egy másik formájához, a szürke információ-felhők legmélyére. Csak lenne valaki, aki felteszi a megfelelő kérdést. Laney nem tudta, mi lehet az a kérdés (ha létezik egyáltalán), de valamiért nem hitte, hogy egy slitscanes SCH-ban vetődik majd fel.
A Slitscan a huszadik század végi „valóság”-programozásból és a netes szennylapokból fejlődött ki, de annyira hasonlított csak rájuk, mint egy robusztus, fürge kétlábú ragadozó a lomha, gázlólakó őseire. A Slitscan volt a kifejlett állapot; a franchise-ok, amiket támogatott, az egész bolygót behálózták. Bevételeiből saját műholdakra telt, meg a burbanki épületre, amiben Laney dolgozott.
A Slitscan műsora annyira népszerű lett, hogy a rendszer, amivé fejlődött, hasonlítani kezdett a régimódi hálózatokhoz. Mellékágak és perifériák vették körbe és ékelődtek belé, melyeket mind úgy terveztek, hogy visszavezessék a nézőt a létfontosságú maghoz, a jól ismert, megbízhatóan véres oltárhoz, amit Laney egyik mexikói munkatársa Füstölgő Tükörnek hívott.
Aki a Slitscannél dolgozott, akaratlanul is úgy érezte, hogy részt vesz a történelemben, illetve abban, ami Kathy Torrance szerint felváltotta a történelmet.
Laney úgy sejtette, maga a Slitscan lehet az egyik óriás-csomópont, amit időnként megpróbált elképzelni; információs furcsaság, ami valami elgondolhatatlanul mély struktúrára nyílik.
Miközben a kisebb csomópontokat kereste, amikért Kathy beküldte a DatAmericába, Laney máris befolyásolt helyhatósági választásokat, a szabadalmazott gének piacának határidős ügyleteit, New Jersey állam abortusztörvényeit és az Éjféli Elmúlás nevű révült eutanázia-párti mozgalomnál (avagy öngyilkos szektánál, ez nézőpont kérdése) tartott házkutatást, nem beszélve több tucat különböző híresség életéről és karrierjéről. Nem is mindig előnytelenül, ami az alanyokat illeti. Kathy Dukes of Nuke'Em-riportja, ami világgá kürtölte, hogy az együttes kizárólag az iraki magzati szövetet kedveli, platinalemezt csinált a következő lemezükből (Bagdadban pedig kirakatperekhez és nyilvános akasztásokhoz vezetett, de ott, gondolta Laney, amúgy se lehetett könnyű élet).
Laney sose nézte a Slitscant, és gyanította, hogy ez a javára szólt, mikor kutatónak jelentkezett. Nem volt határozott véleménye a műsorról, sem pozitív, sem negatív irányban. Úgy gondolt rá, ha gondolt egyáltalán, mint az élet egy tényére. A Slitscan az, ahogy egy bizonyos fajta hírműsort csinálnak. A Slitscan a munkahelye. A Slitscan lehetővé tette, hogy foglalkozhasson azzal az egy dologgal, amihez valódi tehetsége volt, ezért óvakodott ok-okozati viszonyban gondolkodni. Még most is, miközben próbálta elmagyarázni érzéseit a figyelmes Mr. Yamazakinak, csak nehezen tudott igazi felelősséget érezni. Akik gazdagok és híresek, mondta egyszer Kathy, ritkán véletlenségből azok. Lehet valaki egyik vagy másik, de nagyon ritkán mindkettő, véletlenül.
Azok a médiasztárok, akik egyik csoportba sem tartoztak, megint mások voltak, és Kathy ezekre keresztként tekintett, amit cipelnie kell: egy sorozatgyilkos például, vagy legutóbbi áldozatának szülei. Semmi sztár-kvalitás (bár Kathyben a gyilkosok mindig reményt ébresztettek; úgy érezte, az adottság legalább megvan bennük).
Kathy a másik típusra vadászott, és Laney, valamint további harminc kutató figyelmét azok magánéletére irányította, akik szántszándékkal és legalább mérsékelten híresek voltak.
Alison Shires egyáltalán nem volt híres, de a férfi, akivel – mint azt Laney megerősítette – viszonyt folytatott, kellően az volt.
Aztán Laney kezdett rájönni valamire.
Alison Shires valahonnan tudta, hogy ő ott van és figyeli. Mintha érezte volna, hogy Laney lefelé bámul, bele az életét visszatükröző adat-tóba, melynek felszínén bitek tömegében pihen a napi feljegyezés arról, ahogy élete nyomot hagy a világ digitális szövetén.
Laney nézte, ahogy egy csomópont kezd formálódni a tükörképen.
Alison Shires öngyilkos akart lenni.

 

 

6. FHDF

Chia úgy programozta Zenemesterét, hogy a hidakat kedvelje. Akkor bukkant fel virtuális Velencéjében, ha ő közepes sebességgel haladt át egy hídon: karcsú, halványkék szemű fiatalember, aki előszeretettel viselt hosszú, lobogó kabátot.
A bétaverzió egy stílusper tárgya volt, mikor egy tiszteletre méltó angol énekes ügyvédei tiltakozni kezdtek, hogy a Zenemester tervezői a kliensük fiatalkori képeit használták fel. Az ügyet végül peren kívül rendezték, és az összes későbbi verzió, Chiáét is beleértve, sokkal körültekintőbben átlagos volt. (Kelsey szerint ez főleg annak volt köszönhető, hogy az egyik szemét kicserélték, de miért csak az egyiket?)
Chia második látogatásakor építette be a Zenemestert Velencébe, hogy akadjon társasága, és változatosabb legyen a zene, az pedig, hogy megjelenését azokhoz a pillanatokhoz kösse, mikor ő átkel egy hídon, jó ötletnek tűnt. Velencében hemzsegtek a hidak; néhány nem volt több kis kőlépcsőnél, ami a lehető legkeskenyebb csatornán ívelt át. Ott volt a Sóhajok Hídja, amit Chia került, mert szomorúnak és ijesztőnek tartotta; az Öklök Hídja, amit főleg a nevéért szeretett, és megannyi más. És ott volt a Rialto, a nagy, púpos és fantasztikusan öreg Rialto, ahol az apja szerint a bankot, vagy annak egy speciális fajtáját feltalálták. (Az apja egy banknál dolgozott, ezért is kellett Szingapúrban élnie.)
Chia most visszafogta a száguldást, és komótosan sodródott felfelé a Rialto lépcsőin. A Zenemester elegánsan lépkedett mellette, gittszínű ballonja meg-meglibbent a könnyű szélben.
– FHDF – indult be Chia oldalpillantásától –, Fekvő Harmónia Diatonikus Feldolgozása. Más néven dúr akkord ereszkedő basszussal. Az „Air” Bachtól, 1730-ból. Vagy az „A Whiter Shade of Pale” a Procol Harumtól, 1967-ből. – Ha most a szemébe nézne, hallaná a példákat, határozatlan irányból és éppen a megfelelő hangerőn. Aztán még többet a FHDF-ről, és még több példát. De a Zenemester most arra kellett, hogy társasága legyen, nem arra, hogy előadást tartson. Az előadás volt azonban minden tudománya, leszámítva a képanyagot, ami arról szólt, hogy szőke és kecses és szebben viseli a ruháját, mint ember valaha tudná. Mindent tudott, amit a zenéről tudni lehetett, és semmi mást.
Chiának fogalma sem volt, mennyi ideje tart ez a látogatás. Még mindig az a hajnal előtti perc volt, amit a legjobban szeretett, mert így állította be.
– Tudsz valamit a japán zenéről? – kérdezte.
– Melyik fajtáról?
– Amit hallgatnak az emberek.
– Könnyűzene?
– Gondolom.
A Zenemester szünetet tartott, elfordult, zsebre dugott kézzel; a lebbenő ballonból elővillant a bélés.
- Kezdhetnénk az enka nevű zenével – kezdte -, bár kétlem, hogy tetszene neked. – A programkezelők tudtak ilyet; megtanulták, mit szeret az ember. – A kortárs japán pop gyökerei később jelentek meg, az úgynevezett „együttes-stílusok” nagyüzemi gyártásával. Ez egy szégyentelenül kommersz koppintási folyamat volt. Teljesen megszelídített nyugati pophatások. Nagyon száraz és egyhangú.
– De tényleg vannak énekeseik, akik nem léteznek?
– A bálvány-énekesek – bólintott a férfi, és nekivágott a felfelé ívelő, púpos hídnak. – Az idoruk. Néhány közülük rendkívül népszerű.
– Szoktak öngyilkosságot elkövetni miattuk?
– Nem tudom. Gondolom, előfordul.
– Szoktak velük házasságot kötni?
– Nem tudok róla.
– Mi a helyzet Rei Toei-jel? – Kíváncsi volt, így kell-e ejteni.
– Sajnos nem ismerem őt – felelte a Zenemester, és arca finoman megrándult. Ezt akkor csinálta, ha olyan zenéről kérdezték, ami a megjelenése óta jött ki. Chia ilyenkor mindig sajnálta, bár tudta, hogy ez az érzés nevetséges.
– Sebaj – mondta, és lehunyta szemét.
Levette a szemüveget.
Velence után a repülőgép még alacsonyabbnak és keskenyebbnek tűnt; székekkel és emberekkel tömött klausztrofób cső.
A szőke ébren volt és őt figyelte. Most, hogy nagyrészt leszedte a sminkjét, sokkal kevésbé hasonlított Ashleigh Modine Carterre. Arca csak pár centire volt Chiától.
Aztán elmosolyodott. Lassú mosoly volt, moduláris; mintha fázisokból állt volna össze, amiket mind más-más fajta félénkség vagy habozás uralt.
– Tetszik a géped – szólalt meg. – Olyan, mintha indiánok csinálták volna vagy ilyesmi.
Chia lenézett a Sandbendersre. Megnyomta a piros kapcsolót.
– Korall – mondta. – Ez itt türkiz. Az az elefántcsontszerűség valami csonthéjas gyümölcs belseje. Cserélhető.
– A többi ezüst?
– Alumínium. Használt konzervdobozokat olvasztanak meg, amiket a tengerparton ásnak ki, és homokformákba öntik őket. Ezek a panelek micartából vannak. Az vászon, benne olyan gyantával.
– Nem is tudtam, hogy az indiánok csinálnak számítógépet – mondta a nő. Előrenyúlt és megérintette a Sandbenders lekerekített szélét. Hangja tétova volt, erőtlen, mint egy gyereké. A gépen nyugvó ujján rikítóan vöröslött a köröm, a lakk foltos volt és repedezett. Remegés, aztán a kéz visszahúzódott.
– Túl sokat ittam. Ráadásul tequilával. Eddie „T vitaminnak” hívja. Nem voltam rossz, ugye?
Chia megrázta a fejét.
– Nem mindig emlékszem rá, ha rossz vagyok.
– Nem tudja, mennyi van még hátra Tokióig? – kérdezte Chia. Más nem jutott az eszébe.
– Minimum kilenc óra – felelte a szőke, és sóhajtott. – Szarok ezek szubszonikusok, mi? Eddie egy szuperre foglalt nekem helyet, business elsőn, de aztán valami gond volt a jeggyel. Eddie mindig annál az oszakai irodánál vesz jegyet. Egyszer utaztunk Air France-szal, első osztályon. Az ülésből ágy lesz és kis paplannal takarnak be. Nyitott bár van, és simán kint hagyják az üvegeket, meg pezsgőt, meg a legjobb kajákat. – Az emlék láthatólag nem vidította fel. – És Hermès parfümöt adnak meg sminket, eredeti dobozban. A bőr is valódi. Miért mész Tokióba?
- Ó – mondta Chia. – Ó. Izé. Egy barátnőm miatt. Egy barátnőmet látogatom meg.
– Olyan furcsa. Tudod? A rengés óta.
– De mindent újjáépítettek, nem?
– Persze, de olyan gyorsan csinálták, főleg nanotechhel, tudod, ami egyszerűen kinő. Eddie még azelőtt ért oda, hogy leülepedett a por. Mesélte, hogy éjszaka látni lehetett, ahogy nőnek a tornyok. Azt mondta, olyan volt, mintha egy olvadó gyertyát néznél, de visszajátszva. Marha ijesztő. Teljesen hangtalan. Olyan kicsi gépek, hogy láthatatlanok. Be tudnak jutni a testedbe, tudtad?
Chia lappangó pánikot érzett a szavak mögött.
– Eddie? – próbált témát váltani.
– Eddie amolyan üzletember. A földrengés után Japánba ment pénzt keresni. Azt mondja, az infa, ín-fa, a struktúra akkor tárva-nyitva állt. Azt mondja, a rengés romba döntötte, úgyhogy gyorsan befészkelhetted magad, mielőtt meggyógyult és újra megmerevedett. És körbegyógyulta Eddie-t, mint valami protézist, úgyhogy most ő is része az infa, az infa...
– Infrastruktúrának.
– A struktúrának. Aha. Szóval most benne van a nagy bulikban. Háztulajdonos, meg vannak ilyen klubjai, meg zenével, videókkal és hasonlókkal üzletel.
Chia előrehajolt, kiráncigálta a táskáját az előtte lévő ülés alól, és elrakta a Sandbenderst.
– Maga ott él, Tokióban?
– Részben.
– Szereti?
– Tokió... nekem... hát... Fura, tudod? Nem akármilyen hely az. Volt ez a hatalmas dolog, aztán helyrepofozták valamivel, ami talán még hatalmasabb dolog volt, erre mindenki éldegél tovább és úgy tesz, mintha nem is történt volna meg, mintha semmi sem történt volna. De mondok valamit.
– Igen?
– Nézz meg egy térképet. Ami előtte készült? Csomó minden nem is ott van, ahol régen. Még körülbelül sem. Jó, pár dolog igen, a Palota, a sztráda, az a nagy városháza vagy mi Sindzsukuban, de a többinek a nagy részét egyszerűen kitalálták. A törmeléket mind belekotorták a vízbe, mint valami töltést, és most azt is kezdik beépíteni. Az új szigeteket.
– Az a helyzet – mondta Chia –, hogy nagyon álmos vagyok. Asszem, megpróbálok aludni egyet.
– A nevem Maryalice. Érted, egy szó.
– Az enyém Chia.
Chia lehunyta a szemét és megpróbálta hátrébb dönteni a széket, de az nem ment tovább.
– Szép név – jegyezte meg Maryalice.
Chia a turbinák zaján túl mintha hallotta volna a Zenemester FHDF-ét; nem is annyira hangként már, inkább lényének részeként. Az a fakóbb valami, de csak ködösen jutott el a tudatáig.

 

 

7. Alison Shires lédús-meleg élete

– Öngyilkos lesz – mondta Laney.
– Miért? – Kathy eszpresszókávét szürcsölt. Hétfő délután a Ketrecben.
– Mert tudja. Érzi, hogy figyelem.
– Az lehetetlen, Laney.
– Tudja.
– Nem „figyeled”. Megvizsgálod az adatokat, amiket generál, ugyanolyan adatokat, mint amiket mindannyiunk élete generál. Erről nem tudhat.
– De tud.
A fehér csésze az alátéten koppant.
– És miből jöttél rá?
A csomópont, akarta mondani Laney. De nem mondta.
– Szerintem túlhajtottad magad, Laney. Öt nap kimenő.
– Nem, inkább...
– Nem engedhetem, hogy kiégj. Ismerem a jeleket, Laney. Pihenőszabadság, teljes fizetéssel, öt napra.
Utazási bónuszt is hozzácsapott. Laney-t elküldték a Slitscan házi utazási irodájához, és szobát foglaltak neki egy Ixtapa felett kivájt dombtetőre, egy szállodába, amelynek üvegfalú halljában hatalmas kőgömbök sorakoztak a csiszolt betonpadlón. Az üvegen túlról iguánák szemlélték évezredes nyugalommal a regisztrációs személyzetet, pikkelyeik zölden ragyogtak a szürkésbarna ágak háttere előtt.
Laney megismerkedett egy nővel, aki azt állította, hogy lámpákat szervez egy San Franciscó-i tervezőcégnél. Kedd este. Három órája Mexikóban. Iszogatás a hall bárjában.
Laney megkérdezte, hogy mi az a lámpaszervezés. Ekkortájt figyelt fel rá, hogy akiknek a beosztása pontosan leírja a munkájukat, azok mindig olyasmit csinálnak, amire nem vágyott volna. Ha tőle kérdezték meg, mi a munkája, azt felelte, kvantitatív elemző. Nem próbálta elmagyarázni a csomópontokat, vagy Kathy Torrance elméleteit a hírnévről.
A nő azt mondta, a cége félüreges bútorokat és berendezési tárgyakat forgalmaz, elsősorban lámpákat. Maga a gyártás egy sor különféle helyen zajlott, főleg Észak-Kaliforniában. Bedolgozókkal. Az egyik iparos például kétszáz gránittalapzatra szerződött, a másik kétszáz acélcső lakkozására és öregítésére. A nő elővett egy notebookot és mutatott pár animált vázlatot. Mindegyik tárgy vékony volt és tüskés, és a Természet csatornán látott afrikai rovarokra emlékeztetette Laney-t.
Ő tervezi őket? Nem. Oroszországban tervezik, Moszkvában. Ő a szervező. Ő választja ki az alkatrészek szállítóit. Ő felügyeli a gyártást, az átszállítást San Franciscóba, az összeszerelést egy volt konzervgyár területén. Ha a tervek olyasmit írtak elő, amit a szállító nem tudott előteremteni, új szállítót keresett, vagy elintézte, hogy kompromisszumot kössenek az anyag vagy kidolgozás terén.
Laney megkérdezte, kik vásárolnak tőlük. Akik olyan dolgokra vágynak, ami másoknak nincs, felelte a nő. Vagy ami másoknak nem tetszik? Részben, felelte a nő. Élvezi? Igen. Mert úgy általában tetszik neki, amit az oroszok terveznek, és kedveli az alkatrészek gyártóit. De a legjobb az az érzés, közölte, hogy az ember valami újat hoz a világba; nézni, ahogy a moszkvai vázlatok végül tárgyakká alakulnak a régi konzervgyár padlóján.
És egy nap egyszer csak ott van, mondta, és az ember megnézheti, megérintheti, és láthatja, hogy jó-e.
Laney eltöprengett ezen. A nő nagyon higgadtnak tűnt. Az árnyékok szinte érzékelhető sebességgel nyúltak a tükörfényes betonpadlón.
Megfogta a nő kezét.
És megérinteni, és látni, hogy jó-e.

 

Közvetlenül hajnal előtt, miközben a lámpaszervező az ágyában aludt, Laney az öböl ívét nézte a lakosztály erkélyéről; a hold tejszínű sejtelem, alig dereng az égen.
Valahol északra innen, a Szövetségi Körzetben rakétatámadásokat hajtottak végre az éjszaka, és a szóbeszéd vegyi fegyvert is emlegetett: újabb fejezet az egyik érthetetlen, véget nem érő csatározásban, ami Laney világának hátterét alkotta.
Madarak ébredeztek körben a fákon; ismerős hang Gainesville-ből, az árvaházból és az ottani reggelekből.

 

Kathy Torrance kijelentette, hogy elégedett a kúrával. Azt mondta, Laney kipihentnek látszik.
Laney válasz nélkül futott ki a DatAmerica tengerére; gyanította, hogy egy újabb szabadság véglegesnek bizonyulna. Kathy úgy nézett rá, mint egy hozzáértő mesterember az értékes szerszámra, ami a fáradás első jeleit mutatta.
A csomópont most más volt, bár Laney nem tudta volna szavakkal leírni a változást. Átvizsgálta a sok törmeléket, ami távollétében Alison Shires köré gyűlt, tapogatózott a forrás után, ami korábbi meggyőződését táplálta. Előhívta a zenét, amit a lány a mexikói út alatt lekért, és a kiválasztás sorrendjében lejátszotta az összes számot. Úgy tűnt, a dalok életigenlőbbek lettek; Alison új szolgáltatóhoz iratkozott át, az Upful Groupvine-hoz, melynek kíméletlenül pozitív terméke az Örömhír-csatorna zenei megfelelője volt.
Laney összefűzte a lány számláit a bankja és a bankjával szerződött üzletek jegyzékeivel, és listát készített róla, hogy mi mindent vásárolt Alison az elmúlt héten. Egy karton sör, pengék, Tokkai kartonnyitó. Tokkai kartonnyitója van? De aztán eszébe jutott Kathy intése, hogy a kutatásban itt a legnagyobb a súlyos érzelemátvitel veszélye, ez az a pont, ahol az alanyhoz való közelség megszüntetheti a kellő távolságot.
– Sokszor fogyasztói szinten a legkönnyebb azonosulni valakivel, Laney. Vásárló faj vagyunk. Azon kapod magad, hogy másfajta mirelit borsót veszel, mert az alany azt teszi. Légy résen.
Laney lakásának teraszos padlóját a parkolóház eredeti lejtős útsávjára fektették fel. Laney a lakás belső végében aludt egy felfújható vendégágyon, amit a Bevásárló-csatornától rendelt. Ablak nem volt. A szabályzat előírt fénypumpát, és egy mennyezeti panelből időnként újjáalakított napfény ömlött, de Laney ritkán volt otthon napközben.
A felfújható ágy csúszós szélén gubbasztott, és maga elé képzelte Alison Shirest a Fountain Avenue-i lakásban. Tudta, hogy a lakás nagyobb ennél, de nem sokkal. Ablakok. A bérleti díjat, mint a Slitscan végül kiderítette, a nős színész fizette. Egy meglehetősen bonyolult fal-sorozaton keresztül, de ő fizette. Kathy a „csúszómászó-betétjének” hívta.
Laney úgy tudta maga elé idézni Alison Shires élettörténetét, mint egy tárgyat, mint valami mindennapi, de csodálatos képződmény tökéletesen részletes, méretarányos modelljét, ami halványan világított figyelmének fókuszában. Sose találkozott vagy beszélt a lánnyal, de gyanította, hogy alaposabban ismeri, mint bárki eddig vagy ezután. Férjek nem ismerték így a feleségüket, feleségek a férjüket. Pszichopata voyeurök akarhatták így megismerni mániájuk tárgyát, mindhiába.
Egészen addig az éjszakáig, amikor éjfél után lüktető aggyal riadt fel. Pállottság, megint lerobbant a légkondicionáló. Florida. A kék ing, amiben aludt, a hátára és a vállára tapadt. Mit csinálhat most a lány? Ébren bámulja a mennyezeten tükröződő halvány fénycsíkokat, és Upful Groupvine-t hallgat?
Kathy sejtette, hogy kezd összeroppanni. Ránézett a kezére. Bárkié lehetne. Úgy nézett rá, mintha sose látta volna.
Eszébe jutott az 5-SB az árvaházban. Az íz már akkor a szájába gyűlt, amikor befecskendezték a szert. Rothadó étel. A placebónál nem volt semmilyen íz.
Felkelt. A Konyha Koma, érzékelve mozgását, feléledt. A hűtőszekrény ajtaja félresiklott. Ősrégi salátalevél kókadozott feketén az egyik fehér polc műanyag rúdjain. Félig üres evianos üveg a másikon. Laney a salátalevél fölé tartotta begörbített tenyerét, és összpontosított, hogy érzékeljen valami sugárzást, ami a bomlásból árad, valami finom életerőt, orgonokat, a tudomány számára ismeretlen energiarészecskéket.
Alison Shires öngyilkos akart lenni. Laney biztos volt benne, hogy látta. Valahogy megpillantotta a semmitmondó adatok közt, amiket a lány generált, miközben a maga szelíd módján siklott át a tárgyak világán.
– Hahó – szólalt meg a hűtő. – Nyitva hagytál.
Laney nem válaszolt.
– Akarod, hogy nyitva legyen az ajtó, cimbora? Tudod, zavarja az automatikus leolvasztást...
– Csönd. – Kellemes érzés járta át a kezét. Hűvösség.
Addig állt ott, amíg egészen kihűlt a keze, aztán visszahúzta, és az ujjai hegyét a halántékához nyomta. A hűtő megragadta az alkalmat és szó nélkül becsukódott.
Húsz perccel később Laney a metrón utazott Hollywood felé, dzsekivel az álomgyűrte malajziai oxfording fölött. A megállók peronjain magányos alakok, félrelódítja őket a vonat robogása.

* * *

– Ugyebár nem tudatos döntésről van szó? – Blackwell jobb fülének a maradványát masszírozta.
– Nem – mondta Laney. – Nem tudom, mi járt a fejemben.
– Meg akarta menteni őt. A lányt.
– Úgy éreztem, valami elpattant. Egy gumipánt. Olyan érzés volt, mint a gravitáció.
– Olyan érzés – mondta Blackwell -, ha dönt az ember.

 

A Sunset állomástól lefelé, a domboldalon elhaladt egy férfi mellett, aki a gyepét öntözte, egy talán két biliárdasztalnyi négyszöget, amit steril fénybe vont egy közeli utcalámpa. Laney látta a tökéletesen egyforma, élénkzöld műanyag szálakon gyöngyöző vízcseppeket. A műanyagfüvet hegesztett acélkerítés zárta el az utcától, függőleges fémrudak sora, amin makulátlanul fényes szögesdrót-hurkok pihentek. A férfi háza alig volt nagyobb csillogó gyepénél; egy olyan korból maradt hátra, mikor a dombokhoz vezető emelkedőt még bungalók és lugasok borították. Több hasonló bújt meg a társasházak és lakókomplexumok erkélyes, gondosan variált arcai közt; apró birtokok abból az időből, mikor a környéket még nem kebelezte be a város. A levegőben halvány narancsillat lebegett, de látni nem lehetett a gyümölcsöket.
A locsoló férfi felnézett, és kiderült, hogy vak; szemeit elrejtették a látóidegre csatlakoztatott videó egységek fekete rombuszai. Sose tudhatta az ember, mit figyelnek.
Laney továbbment, hagyta, hogy az ismeretlen vonzóerő szabja meg útját az alvó utcákon és egy-egy virágzó fa illatán át. Távoli fékcsikorgás visszhangzott Santa Monicában.
Tizenöt perccel később Alison Shires Fountain Avenue-i háza előtt állt, és felfelé nézett. Ötödik emelet, 502.
A csomópont.

 

– Inkább hagyjuk?
Laney felpillantott az üres csészéből, és szembenézett az asztal túloldalán ülő Blackwell-lel.
– Senkinek sem beszéltem még erről – mondta, ami is igaz volt.
– Járjunk egyet – felelte Blackwell, és felállt. Hatalmas teste mintha erőfeszítés nélkül emelkedett volna fel, mint egy héliummal töltött felvonulási dobogó. Laney kíváncsi volt, hány óra lehet, itt vagy L.A.-ben. Yamazaki a számlát intézte.
Távoztak az Amos'n'Andesből, ki a szitáló permetbe, ami nem volt igazi eső. Fekete esernyők folyama hullámzott a járdán. Yamazaki előhúzott egy névjegykártyánál nem nagyobb, annál kicsit vastagabb fekete tárgyat, és gyors mozdulattal meghajlította két hüvelykujjával. Fekete esernyő bomlott elő. Yamazaki odaadta Laney-nek. A fekete, ívelt fogantyú száraznak, üregesnek és enyhén melegnek érződött.
– Hogy lehet összehajtani?
– Nem lehet – mondta Yamazaki. – Eltűnik. – Kinyitott egyet magának is. A kopasz Blackwell, mikropórusos ruhájában, láthatólag immúnis volt az esőre. – Kérem, folytassa a beszámolóját, Mr. Laney.
Laney két távoli torony közti résben megpillantotta egy harmadik, magasabb épület oldalát. Hatalmas, halványan ismerős arcok látszottak rajta, amiket érthetetlen szenvedély torzított el.
A Laney által aláírt elhallgatási szerződés azokat az eseteket volt hivatva eltussolni, mikor a Slitscan törvénysértőnek tekinthető módon használta fel DatAmerica-kapcsolatait. Az ilyen esetek, Laney tapasztalata szerint, szinte az állandóságig gyakoriak voltak, legalábbis a kutatás magasabb szintjein. Mivel korábban a DatAmericánál dolgozott, Laney ezen nem különösebben döbbent meg. A DatAmerica nem annyira hatalom volt, mint felségterület; több szempontból önmaga volt törvény.

 

Alison Shires hosszadalmas megfigyelése alatt Laney addigra egy sor bűncselekményt követett el. Az egyikből megtudta, milyen kódokkal lehet bejutni a lépcsőházba, beindítani a liftet, kinyitni az ötödik emeleti lakás ajtaját, és hatástalanítani a privát riasztóberendezést, ami automatikusan fegyveres segítséget hívott, ha valaki mindezt két többletszámjegy beütése nélkül tette. Utóbbi a járványként terjedő lakásbitorlás ellen védett; e bűntett során parkolóházakban támadták rá lakókra, és kódjaik kiadására kényszeríttették őket. Alison Shires kódja születésének hónapjából, napjából és évéből állt, amitől minden biztonsági szolgálat határozottan óvott. Tartalékkódnak a 23-at választotta; ennyi éves volt tavaly, mikor beköltözött és előfizetett.
Laney halkan ismételgette a számokat, miközben az épület előtt állt, melynek nyolcemeletes homlokzata sajátos neo-Tudor koncepciót tükrözött. Minden olyan élesen és behatóan részletes az L.A.-i hajnal első pillanataiban.
23
– Szóval – találgatott Blackwell –, egyszerűen besétált. Bepötyögte a lány kódjait és puff, egyszer csak ott volt. – Egy kereszteződésnél vártak áthaladásra. ...Puff.

 

Egy pisszenés se a tükörfalú előtérben. Mintha vákuumban lenne. Tucatnyi Laney kíséri, miközben átvág az új padlószőnyegen. Be a virágillatot árasztó liftbe, ahol újból felhasználta a kód egy részét. A lift egyenest felvitte az ötödikre. Félresiklott előle az ajtó. Még több új padlószőnyeg. A folyosó falain régimódi gipszvakolat halvány dudorai és bemélyedései a frissen felvitt krémszínű zománcréteg alatt.
502
– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte hangosan, de hogy magától-e vagy Alison Shirestól, azt nem tudta, és nem is fogja soha.
Az ajtóról ósdi halszem-kémlelő rézgyűrűje bámult rá halvány festékhályog alól.
A billentyűzetet pontosan az ajtó acélkeretével egy síkban helyezték el, a kémlelőnél beljebb. Laney figyelte, ahogy ujjai végigböngészik a sorozatot.
23
De Alison Shires még a kód befejezése előtt ajtót nyitott, meztelenül, bentről pedig Upful Groupvine zengett örömittasan, miközben Laney megragadta vértől iszamós csuklóit. És meglátta szemében a villanást, amit akkor és mindörökké egyszerű felismerésnek vélt, még csak nem is szemrehányásnak.
– Ez nem működik – mondta a lány, mintha egy kisebb háztartási eszközre célozna, és Laney nyöszörögni hallotta magát, gyerekkora óta először. Meg kellett néznie azokat a csuklókat, de nem volt rá képes, csak szorongatta a lányt. Elkezdte tolni hátrafelé, egy fonott karszékhez, aminek a látványa el se jutott a tudatáig.
– Ülj le – parancsolt rá, mint egy makacs gyerekre, mire a lány leült. Laney elengedte a csuklóit. Futni kezdett arra, amerre a fürdőszobát sejtette. Onnan törülköző és valami ragasztószalag.
És egyszer csak azt vette észre, hogy ott térdel, ahol a lány ül, vörös ujjait vörös tenyere fölé görbítve, mintha meditálna. Bebugyolálta a bal csuklót egy sötétzöld törülközőbe, és sietve rátekerte a gumiszerű bézs ragasztót, amivel különféle testfelületeket kellett befedni kozmetikum-spray használatakor. Ezt a vásárlási adatokból tudta.
Tényleg kékülnek az ujjak a vörös máz alatt? Felnézett. A szempárban ugyanaz a felismerés. Az egyik pofacsonton vércsík.
– Ne – mondta Laney.
– Lassul.
A jobb alkart kötözte, a ragasztó a fogai közül himbálódzott.
– Elvétettem az artériát.
– Ne mozogj – mondta Laney, felugrott, elbotlott a saját lábában és arccal nekizuhant valaminek, amiről, mielőtt az orra betört, még felismerte, hogy a lámpaszervező műve. A padlószőnyeg mintha felcsapott volna, és játékosan arcon legyintette.
– Alison...
A lány bokája ellép a konyha felé.
– Alison, Ülj le!
- Bocs – mintha ezt hallotta volna, aztán a lövést.

 

Blackwell válla megemelkedett, ahogy a férfi felsóhajtott, olyan hanggal, hogy Laney a forgalom zajában is hallotta. Yamazaki szemüvege táncoló pasztell foltokkal volt tele. A falakon csupa neon, Vegast megszégyenítő ragyogás, minden felület fénylik és vibrál.
Blackwell Laneyt bámulta.
– Erre – szólalt meg végül, és befordult egy sarkon, viszonylagos sötétségbe és enyhe húgyszagba. Laney követte, mögötte Yamazaki. A szűk átjáró túlsó végén tündérországba léptek ki.
Itt semmi neon. Fentről, a tornyokból ölelő derengés. Képeslap méretű, dísztelen tejüveg téglalapokon fekete ideogrammák, mindegyik egy-egy apró épületet jelöl, amik úgy néznek ki, mint ősrégi öltözőkabinok egy elfeledett tengerparton. Miniatűr homlokzataik összesimulnak a macskaköves utca egyik oldalán; valami titkos városi vurstli bezárt, félreeső bódéit idézik. Ezüstössé öregedett cédrus, olajos papír, gyékény. A korszakra egyedül az utalt, hogy a jelek villanyfénnyel világítottak.
Laney csak bámult. Egy utca, amit koboldok építettek.
– Golden Street – mondta Keith Alan Blackwell.

 

 

8. Narita

Chia Maryalice mögött szállt ki. A nő landolás előtt bedobott pár vitaminitalt, aztán húsz percre bevonult az egyik vécébe, ahol megigazította a hajpótlásait, berúzsozta a száját és kisminkelte magát. Chiát kevéssé nyűgözte le az eredmény: nem annyira Ashleigh Modine Carterre hasonlított, inkább valamire, amin Ashleigh Modine Carter aludt.
Mikor Chia felállt, úgy érezte, minden cselekvésre külön kell utasítania a testét. Lábak: mozogni.
Landolás előtt még aludt pár órát ott hátul. Aztán visszarakta a Sandbenderst a táskájába, most pedig Maryalice mögött araszolt, aki imbolyogva csoszogott fehér cowboycsizmájában a széksorok közti szűk átjáróban.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kijutottak a gépből, de aztán reptéri levegőt szívtak be egy folyosón; felettük óriási logók, amiket Chia egész életében ismert – az a sok japán cég –, és mindenütt tömeg, és mindenki ugyanarra özönlik.
– Adtál fel csomagot? – kérdezte mellette Maryalice.
– Nem – felelte Chia.
Maryalice maga elé engedte Chiát az útlevélellenőrzésnél. Chia átadta a japán rendőrnek az útlevelét és a hitelkártyát, amit Zona Rosa erőszakolt ki Kelseyből azzal a felkiáltással, hogy az egész Kelsey ötlete volt. A kártyán levő összeg elvileg a seattle-i részleg tőkéjének zömét jelentette, de Chia sejtette, hogy végül Kelsey fogja állni majd az összes költséget, és valószínűleg rá se ránt majd.
A rendőr kihúzta az útlevelet a pulton levő nyílásból, és visszaadta. A kártyával nem bajlódott.
– Maximális tartózkodási idő két hét – közölte, aztán továbbintette Chiát a fejével.
Füstüveg csúszik félre. Tömeg, sokkal nagyobb, mint a SeaTacen. Biztosan rengeteg gép érkezett egyszerre, hogy ennyien várnak csomagra. Chia félrehúzódott, hogy elengedjen egy bőröndökkel megrakott kis robotot. A robotnak piszkos rózsaszín kerekei voltak és nagy rajzfilmfigura-szeme, ami morcosan forgott, miközben gazdája fúrta magát előre a tömegben.
– Hát ez könnyű volt – szólalt meg Chia mögött Maryalice. Chia hátrafordult, és látta, hogy a nő mély lélegzetet vesz, benntartja a levegőt, aztán kifújja. Tekintete fásultnak tűnt, mintha fájna a feje.
– Nem tudja, merre van a metró? – kérdezte Chia. A Sandbendersben voltak térképek, de most nem volt kedve elővenni.
– Erre – mutatta Maryalice.
Maryalice átnyomakodott a tömegen, Chia mögötte, hóna alatt a táskájával. Egy csomagkiadó karusszelnél bukkantak ki. Bőröndök csúsztak le a rámpán, döccentek, aztán elvándoroltak a kanyar felé.
– Itt az egyik – mondta Maryalice, és lecsapott egy fekete csomagra. Olyan vad jókedv csendült a hangjából, hogy Chia felkapta a fejét. – És... a másik. – Újabb hasonló bőrönd, csak ennek az oldalán a Nissan Countyt, Kalifornia harmadik legnagyobb szórakoztató parkját reklámozó matrica volt. – Hoznád ezt, szívi? A hosszú repülőzéstől mindig tropára megy a hátam. – Átadta a matricás bőröndöt. Nem volt különösebben nehéz, talán félig lehetett tele ruhákkal. De túl nagy volt; Chiának oldalra kellett dőlnie, hogy ne érjen le a földig.
– Kösz – mondta Maryalice. – Nesze – és kezébe nyomott egy gyűrött, ragadós hátú, vonalkódos papírdarabot. – A poggyászjegy. És most erre.
Maryalice bőröndjével még nehezebb volt keresztülvergődni a tömegen. Chiának koncentrálnia kellett, hogy ne lépjen rá az emberek lábára, és ne taszigálja őket túl erősen a táskával, aztán egyszer csak azt vette észre, hogy elszakadt Maryalice-től. Körülnézett, vándorló hajpótlásokat keresett az emberek közt, akik nagyrészt alacsonyabbak voltak Maryalice-nél, de a nő nem volt sehol.
MINDEN ÉRKEZŐ UTASNAK A VÁMON ÁT KELL TÁVOZNIA
Chia figyelte, ahogy a kiírás japán betűkké facsarodik, aztán újból angolul ugrik elő.
Hát, ez van. Beállt a sorba egy vörös bőrkabátos férfi mögé, akinek a hátán „KoncepcióKarambol” felirat állt szürke zsenília betűkkel. Chia rábámult, és elképzelte, ahogy koncepciók karamboloznak, ami nyilván maga is egy koncepció volt, de aztán arra gondolt, biztos csak egy autószerelő-cég neve, vagy az egyik olyan szlogen, amit a japánok angolul találtak ki, és már-már úgy tűnt, hogy jelent valamit, de mégsem. Súlyos ez az óceán-túlparti időzavar.
– Következőt.
A vámosok épp KoncepcióKarambol bőröndjét tették rá egy franciaágy méretű, annál magasabb gép futószalagjára. A gép mellett valami tisztféle állt videó sisakban, nyilván a szkennerek adatait olvasta le, meg egy másik rendőr, aki elvette az útlevelet, becsúsztatta a gép egy nyílásába, aztán berakta a csomagokat a gépbe. Chia hagyta, hogy a férfi elvegye Maryalice bőröndjét és fellódítsa a futószalagra. Átadta a sportszatyrát.
– Ebben számítógép van. Nem árt neki a szkenner? – A férfi nem reagált. Chia nézte, ahogy sportszatyra követi Maryalice táskáját a gép belsejébe.
A sisakos, rejtett szemű férfi ide-oda fordította a fejét, ahogy tekintet-vezérelt menüket kapcsolt be.
– Poggyászjegyet – mondta a rendőr. Chiának eszébe jutott, hogy ott van a kezében. Miközben átnyújtotta, csodálkozva gondolt rá, hogy Maryalice-nek eszébe jutott odaadni. A rendőr végighúzott a matricán egy kéziszkennert.
– Maga csomagolt? – kérdezte a sisakos. Közvetlenül nem láthatta Chiát, de Chia feltételezte, hogy látja az útlevélben tárolt mozgóképeket, és valószínűleg élőképen is nézi. A repülőterek tele voltak kamerákkal.
– Igen – felelte. Úgy döntött, egyszerűbb így, mint magyarázkodni, hogy ez Maryalice táskája, nem az övé. Megpróbálta megállapítani, milyen kifejezés ül a sisakos férfi száján, de nem volt biztos benne, hogy van-e rajta valami egyáltalán.
– Ezt maga pakolta be?
– Igen... – mondta Chia, ezúttal kevésbé határozottan. A sisak megbillent.
– Következőt.
Chia odament a gép túlsó végéhez, és magához vette a táskát meg a fekete bőröndöt.
Át egy újabb félrehúzódó füstüveg-falon: nagyobb terem, magasabb mennyezettel, odafent még nagyobb reklámok, de a tömeg ugyanolyan sűrű. Talán nem is annyira a tömeg számít itt, hanem Tokió, vagy általában Japán: több ember, kisebb helyen.
Újabb hordár-robotok. Chia kíváncsi volt, mennyibe kerülhet bérelni egyet. Az ember talán le is fekhet a csomagjára, megmondhatja, hová akar menni, aztán alhat. De Chia nem volt igazán álmos. Átvette Maryalice bőröndjét bal kezéből a jobba, és eltöprengett, hogy mit kezdjen vele, ha nem találja meg a nőt mondjuk öt percen belül. Elege volt a repülőterekből és a köztük levő levegőből, ráadásul fogalma sem volt, hol alszik ma éjszaka. Vagy hogy egyáltalán éjszaka van-e.
Épp felfelé bámult, és valami órát keresett, mikor egy kéz zárult össze jobb csuklóján. Lenézett; aranygyűrűket és a gyűrűhöz illő órát látott, egy aranykarkötő kövér láncszemeit, és kis aranyláncokat, amik a gyűrűket az órához fűzték.
– Ez az én bőröndöm.
Chia követte tekintetével a csuklót egy hosszú, világító fehér kézelőhöz, aztán fel egy fekete kabátujjon, egészen a hosszúkás arcban ülő sápadt tekintetig. A két orcán függőleges barázdák, mint valami szobrászeszköz nyomai. Chia egy pillanatra azt hitte, a Zenemester szabadult el valahogy a reptéren. De a Zenemester sose viselne ilyen órát, és ennek a fickónak a haja – sötétebb szőke, nedves fényű és hosszú haj – hátra volt simítva magas homlokából. Nem látszott boldognak.
– Maryalice bőröndje – mondta Chia.
- Odaadta neked? Seattle-ben?
– Megkért, hogy én hozzam.
– Seattle-ből?
– Nem – felelte Chia. – Onnan bentről. Mellettem ült a gépen.
– Ő hol van?
– Nem tudom – mondta Chia.
A férfi fekete öltönyt viselt, hosszú, mellig begombolt zakóval. Mint egy régi filmkosztüm, de új és drága külsejű. A férfi észrevette, hogy még mindig Chia csuklóját szorongatja. Elengedte.
– Viszem én – jelentette ki. – Megkeressük Maryalice-t.
Chia tanácstalan volt.
– Azt kérte, hogy én vigyem.
– Vitted is. Most pedig én fogom. – Elvette a bőröndöt.
– Maga Maryalice barátja? Eddie?
A férfi szája megrándult.
– Olyasmi – felelte.

 

Eddie-nek egy Daihatsu Gracelandje volt, rossz oldalra tett kormánnyal. Chia ezt azért tudta, mert Rez az egyik klipben egy ilyen kocsi hátuljában ült, csak ott volt fürdőkád is, fekete márványból, trópusi halakat formázó, ormótlan aranycsapokkal. A levlistán azt írták, Rez ezzel a pénzt figurázta ki, az igazán ocsmány dolgokat, amiket csinálni lehet vele, ha túl sok van belőle. Chia elmondta ezt az anyjának, aki azt felelte, nincs értelme azon tépelődni, mit csinálnál, ha túl sok pénzed lenne, mert a legtöbb embernek elég sincs soha. Azt mondta, értelmesebb azt kitalálni, pontosan mit is jelent az „elég”.
De Eddie-nek Gracelandje volt, csupa króm és feketeség. Kívülről úgy nézett ki, mint egy RV és egy hosszú, ék alakú Hummer limuzin keveréke. Chia nem hitte, hogy Japánban túl nagy piaca lenne; itt minden kocsi nyalókaszínű deltoidra hasonlított. A Graceland tiszta és hamisítatlan vadjenki termék volt; olyan amerikaiaknak készült, akik ügyeltek rá, hogy ne importárut vásároljanak. Ami az autók esetében erősen leszűkítette a választékot. (Hester Chen anyja olyan baromi csúnya kanadai furgonnal járt, ami egy vagyonba került, de garantáltan kitartott nyolcvanöt évig, és ez állítólag jobb volt a környezetnek.)
A Graceland belsejét mindenütt mélyvörös, rombusz mintába domborított velúr fedte, kis krómgombokkal a rombuszcsúcsok találkozásánál. A legprosztóbb dolog volt, amit Chia életében látott, és gyanította, hogy Maryalice-nek is ez a véleménye, mert a nő azt magyarázta mellette, hogy ez olyan „imidzs”-dolog, hogy Eddie-nek van egy marha menő, marha népszerű country-klubja, a Whiskey Clone, és emiatt vette a Gracelandet, meg kezdett úgy öltözködni, mint a nashville-iek. Maryalice szerint illett hozzá a stílus.
Chia biccentett. Eddie vezetett, és közben japánul beszélt egy távmikrofonos telefonba. Maryalice-re egy apró bárban találtak rá, közvetlenül az érkezési hall mellett. A harmadik hely volt, ahová benéztek. Chia úgy érezte, Eddie nem nagyon örül, hogy láthatja Maryalice-t, de a nőt ez láthatólag nem zavarta.
Maryalice ötlete volt, hogy vigyék be Chiát Tokióba. A metró túl zsúfolt, mondta, és különben is egy csomó pénzbe kerül. Azt is mondta, hogy szívességet akar tenni, amiért Chia cipelte a bőröndjét. (Chiának feltűnt, hogy Eddie az egyik bőröndöt berakta a Graceland csomagtartójába, de azt, amin a Nissan County-s matrica volt, a vezetőülés mellett tárolta.)
Chia már nem nagyon figyelt Maryalice-re; éjszaka volt és iszonyú fura volt az időzavar, s épp egy óriás hídon mentek át, ami mintha neonból épült volna; körülöttük ki tudja, mennyi sáv, és a sávokban fényes gyöngysorokként csupa csillogó-új kis kocsi. Magas, keskeny kivetítők húztak el mellettük, néhányon japán feliratok ugráltak, másokon emberek, vigyorgó arcok reklámoztak valamit.
Aztán egy női arc: Rei Toei, az idoru, akit Rez feleségül akart venni. Aztán suhanás.

 

 

9. Közveszély

– Rice Daniels, Mr. Laney. Közveszély. – Túloldalt valami kártya nyomódott az összekarcolt plexire, ami a Látogatók nevű helyiséget elválasztotta névadóitól. Laney el akarta olvasni, mi van rajta, de mikor fókuszálni próbált, elviselhetetlen fájdalom hasított a két szeme közé. Így Rice Danielsre nézett inkább fájdalomkönnyein át: sötét sörtehaj és arcra simuló napszemüveg, kis ovális üvegekkel. A fekete keret úgy ölelte a férfi fejét, mint valami sebészfogó.
Rice Daniels egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki közveszélyes.
– A sorozat – mondta a férfi. – Közveszély. Értsd: nem ezzé vált a média? Közveszély: a nyomozáselhárító újságírás élvonala.
Laney megpróbálta óvatosan megérinteni az orrnyergére tett tapaszt. Hiba.
– Nyomozáselhárító?
– Maga egy kvant, Mr. Laney. – Kvantitatív elemző. Valójában nem az volt, de hivatalosan így hívták a munkáját. – A Slitscannél.
Laney nem válaszolt.
– A lány intenzív megfigyelés alatt állt. A Slitscan teljesen rámászott. Tudja, miért. Úgy gondoljuk, a Slitscan jogilag felelősségre vonható Alison, Shires haláláért.
Laney lenézett a futócipőjére, amiből a Helyettesek kiszedték a fűzőt.
– Öngyilkos lett – mondta.
– De mi tudjuk, miért.
– Nem – mondta Laney, és ismét az ovális fekete lencsékre nézett. – Én nem tudom. Nem pontosan. – A csomópont. Egy egészen más világ protokolljai.
– Segítségre lesz szüksége, Laney. Előfordulhat, hogy emberöléssel vádolják majd. Öngyilkosság elősegítésével. Kíváncsiak lesznek, miért ment fel oda.
– Meg fogom mondani nekik.
– A producereinknek sikerült elsőnek bejuttatniuk ide, Laney. Nem volt könnyű. Odakint vár egy slitscanes válságstáb, hogy beszéljen magával. Ha hagyja, a feje tetejére állítják az egészet. Tisztázzák magát, mert muszáj nekik, hogy védjék a show-t. Meg tudják csinálni, elegendő pénzzel és a megfelelő ügyvédekkel. De tegye fel magának a kérdést: hagyni akarja, hogy megcsinálják?
Daniels továbbra is a plexihez préselte névjegyét. Laney újra fókuszálni próbált rá és látta, hogy túloldalt felkarcoltak valamit a műanyagra apró, egyenetlen tükörírással, hogy balról jobbra lehessen olvasni.

TE VOLTÁL

– Sose hallottam a Közveszélyről.
– Beszélgetésünk pillanatában készül az egyórás indító adás, Mr. Laney. – Kiszámított szünet. – Mind nagyon izgatottak vagyunk.
– Miért?
– A Közveszély nem egyszerű sorozat. Úgy véljük, teljesen új paradigma. Új műsorkészítési stílus. A maga története, Alison Shires története, pontosan az, amit keresünk. A producereink olyan emberek, akik szeretnének valamit visszaadni a közönségnek. Sikeresek, befutottak, bizonyítottak; most valamit vissza akarnak adni. Visszahozni némi tisztességet, felvillantani egy új nézőpontot. – Az ovális fekete lencsék közelebb húzódtak a plexihez. – A producereink a Pácba került zsaruk és a Hidegvérű fazon producerei.
– Hideg micsoda?
– Tényszerű beszámoló a divatvilágban elkövetett, előre megfontolt, erőszakos bűntettekről.

 

– „Nyomozáselhárítás”? – Yamazaki tolla a notebook fölött lebegett.
– Műsor a Slitscanhez hasonló műsorokról – magyarázta Laney. – Az állítólagos túlkapásaikról. – A bárban, ami három méter hosszú lehetett, nem voltak székek. Állni kellett. A pultost leszámítva (aki valami kabuki-cuccot viselt), övék volt a hely. Lényegében azért, mert betöltötték. A legkisebb önálló üzlethelyiség lehetett, amit Laney életében látott, és úgy nézett ki, mintha időtlen idők óta állna ott, mintha az ősi Edónak, az árnyékok és sötét utcácskák városának maradványa lenne. A falakat kifakult képeslapok borították, amiket egyforma szépiaszínűre párolt a lakként megtelepedő nikotin és gőz.
– Á – mondta végül Yamazaki –, egy „meta-pletykaműsor”.
A pultos két szardíniát pirított egy sütőlapon. Megfordította őket egy evőpálcika-párral, átpakolta egy apró tányérra, melléjük tett valami színtelen, áttetsző savanyúságot, aztán Laney elé rakta.
– Kösz – mondta Laney. A pultos egy pillanatra leengedte borotvált szemöldökét.
A pult mögött, a berendezés szerénységét meghazudtolva, tucatnyi drága külsejű whiskysüveg sorakozott, mindegyiken egy-egy kézírásos barna vignetta: a tulajdonos neve japánul. Yamazaki felvilágosította, hogy az ember vett egyet, és itt megőrizték neki. Blackwell éppen a második adagot kortyolgatta a vodka helyi megfelelőjéből, jéggel. Yamazaki kitartott a diétás kólánál. Laney egy érintetlen és hígítatlan, szürreálisan drága kentuckyi bourbon whiskey-t tárolt maga előtt, és homályos aggyal azon töprengett, milyen hatással lenne az időzavarára, ha meg is inná.
– Szóval – szólalt meg Blackwell, miután kiürítette poharát, és a jég zörögve a protézisének ütközött – kiszedték magát, hogy bemártsák azt a másik bagázst.
– Lényegében igen – mondta Laney. – Ott várt a saját ügyvéd-csapatuk, egy másik társaság pedig az elhallgatási szerződésen dolgozott, amit a Slitscannél aláírtam.
– És nekik jutott a komolyabb feladat – mondta Blackwell, és üres poharát a pultos felé lökte, aki elegáns mozdulattal eltüntette, majd ugyanolyan elegánsan egy újabb adagot varázsolt elő, látszólag a semmiből.
– Így van – mondta Laney. Mikor váratlanul igent mondott Rice Daniels vázlatos ajánlatára, sejtelme sem volt, mibe keveredik. De valami tiltakozott benne az ellen, hogy a Slitscan megússza az Alison Shires konyhájában eldördült magányos lövést. (Amit, mint a zsaruk kifejtették, egy orosz eszköz produkált, amely alig volt több egy töltény, a tölténytároló cső, és a létező legprimitívebb elsütőszerkezet kombinációjánál. Az ilyeneket szinte kizárólag öngyilkosságra tervezték, öt centinél távolabbra lehetetlen volt célozni velük. Laney hallott már róluk, de addig egyet sem látott: valamiért Szerda Esti Meglepinek hívták őket.)
És tudta, hogy a Slitscan megúszná; kidobnák a beszámolót Alison színészéről, ha úgy látnák, ki kell, az egész ügy leülepedne a tengerfenékre, és pillanatok alatt betemetné a világ szakadatlanul áradó adathordaléka.
És Alison Shires élete, amit Laney abban a borzalmasan és banálisan intim kapcsolatban megismert, örökké ott heverne, elfelejtenék, s végül elő se áshatná már senki.
De ha igent mond a Közveszélynek, Alison élete utólag átalakulhat valami mássá, bár hogy pontosan mivé, azt Laney nem igazán tudta, miközben a Látogatók kemény kisszékén ült.
Korallra gondolt, az elsüllyedt anyahajókon tenyésző zátonyokra – talán Alisonból is ilyesmi lesz, eltemetett titok valami burjánzó tömeg alatt, ami találgatásokból, vagy akár legendákból épül.
Ott, a Látogatókban úgy tűnt, kicsit kevésbé halott módja ez a halálnak. És Laney ezt kívánta Alison Shiresnak.
– Juttasson ki innen – mondta Danielsnek, aki elmosolyodott a sebészfogó alatt, és diadalittasan lekapta a kártyát.
– Nyugi – szólalt meg Blackwell, és Laney csuklójára tette hatalmas, ezüst-rózsaszín berakású kezét. – Még ki se itta a piáját.

 

Laney akkor ismerte meg Rydellt, mikor a Közveszély stábja beköltöztette őt a Chateau-ba, egy ősi épület ősi klónjába, melynek bizarr betonkülöncségei két különösen visszataszító, a múlt század utolsó évében épült irodaház brutális ikertömbje közé ékelődtek. Utóbbiak híven tükrözték születésük évének minden ezredvégi szorongását, de át is szűrték valami más, titokzatosabb, furcsán fojtott hisztérián, ami valahogy személyesebbnek, és még ellenszenvesebbnek tűnt.
Laney lakása, ami sokkal nagyobb volt a Santa Monica-inál, elnyújtott 1920-as évekbeli lakosztályra emlékeztetett, és a Sunsetre néző hosszú, keskeny betonerkély mentén húzódott. Az erkélyről az alsó emelet egy tágasabb erkélyére lehetett látni, és a miniatűr kör alakú gyepre, ami az eredeti kert egyetlen maradványa volt.
Laney furcsa választásnak tartotta, tekintettel a helyzetére. Arra számított, valami hivatalosabb, erődszerűbb, elektronizáltabb helyet szemelnek majd ki, de Rice Daniels elmondta, hogy a Chateau egészen sajátos előnyökkel bír. Előnyös volt az arculat szempontjából, mert emberivé tette Laney-t; lakóhelyszerű volt, egy falakkal, ajtókkal, ablakokkal rendelkező hely, melynek vendégéről el lehet képzelni, hogy emberinek mondható életet él – ami korántsem állt az olyan mértani idomokra, mint a komoly üzleti szállodák. Ezen kívül a hollywoodi sztárrendszer és emberi tragédiák emléke tapadt hozzá. A régi Hollywood fénykorában sztárok laktak itt, később pedig itt halt meg néhány híresség. A Közveszély hagyománytisztelő hollywoodi tragédiaként akarta tálalni Alison Shires halálát, de olyan tragédiaként, amit a Slitscan okozott, egy nagyon is mai képződmény. Különben is, magyarázta Daniels, a Chateau sokkal biztonságosabb, mint első pillantásra látszik. És ekkor mutatta be Laney-t Berry Rydellnek, az éjjeliőrnek.
Laney-nek úgy tűnt, Daniels és Rydell már azelőtt ismerték egymást, hogy Rydell a Chateau-ba került, de hogy honnan, az nem derült ki. Rydell furcsa pontossággal ismerte az info-szórakoztatóipar működését, és mikor egyszer kettesben maradtak, megkérdezte Laney-t, ki a képviselője.
– Hogyhogy? – nézett rá Laney.
– Van ügynököd, nem?
Laney azt felelte, nincs.
– Jó lesz, ha szerzel – mondta Rydell. – Persze nem biztos, hogy úgy sül el a dolog, ahogy szeretnéd, de hát ez showbiznisz, nem igaz?
Tényleg showbiznisz volt, olyannyira, hogy Laney nagyon hamar kételkedni kezdett benne, helyesen döntött-e. Alig hat órája szabadult az előzetesből, és máris tizenhat ember tanácskozott négy órán át a szobájában. Mikor végül eltakarodtak, Laney végigbotorkált a lakáson és egymás után nyitott be a faliszekrényekbe, a hálószobát keresve. Mikor megtalálta, odavánszorgott az ágyhoz és elaludt abban a ruhában, amit patrónusai Rydell-lel vetettek neki a Beverly Centerben.

 

Ugyanezt itt is megtehetné, gondolta, ebben a Golden Street-i bárban, amivel meg is válaszolná a kérdést, hogy milyen hatással van a bourbon az időzavarra. De ahogy kihörpintette a maradék italt, érezte, hogy beindul az ismert árapályforduló, talán nem is annyira az alkohol, mint a kimerültség és otthontalanság valami belső vegyi reakciója miatt.
– Boldog volt Rydell? – kérdezte Yamazaki.
Laney furcsának érezte a kérdést, de aztán eszébe jutott, hogy Rydell emlegetett valami japánt, egy San Franciscó-i ismerősét, aki nyilván Yamazaki volt.
– Hát – tűnődött -, nem tűnt vészesen boldogtalannak, de volt benne valami levertség. Azt hiszem. Nem ismerem valami jól.
– Milyen kár – mondta Yamazaki. – Rydell bátor ember.
– Mi a helyzet magával, Laney – szólalt meg Blackwell -, bátornak tartja magát? – A szemöldököt kettészelő féreg-sebhely még figyelmesebb gubancba tekeredett.
– Nem – felelte Laney. – Nem tartom.
– De szembeszállt a Slitscannel a lány miatt, nem? Volt állása, volt mit ennie, volt hol aludnia. Mindezt megkapta a Slitscantől, de kicsinálták a lányt, ezért maga úgy döntött, kicsinálja őket. Így van?
– Soha semmi nem ilyen egyszerű – mondta Laney.
Mikor Blackwell megszólalt, Laney hirtelen másfajta értelmet érzékelt, amit a férfi a jelek szerint többnyire palástolt.
– Nem – mondta Blackwell, már-már gyengéden -, kurvára nem, ugye? – Az egyik nagy, rózsaszínnel hálózott kéz, mint valami önálló, ügyetlen állat, turkálni kezdett a mikropórusos trikó zsebében. Kis, szürke, fémes tárgy került elő, amit Blackwell a pultra helyezett.
– Ez itt egy szög – kezdte -, galvanizált, négycentis tetőfedő. Több ember kezét szögeztem már ilyen pulthoz ilyen szöggel. És néhányuk belevaló barom volt – Blackwell hangjában nem érződött fenyegetés. – Ha az ember leszögezi az egyik kezüket, a másikkal néha előkapnak egy borotvát, vagy csípőfogót. – Blackwell mutatóujja szórakozottan megpihent a jobb szeme alatt, egy dühösnek látszó sebhelyen. Mintha valami behatolt volna ott, aztán félrecsúszott volna a pofacsonton. – Hátha sikerül, stimmt?
– Csípőfogót?
– Barmok – szögezte le Blackwell. – Olyankor ki kell nyírni őket. Hát ez egyfajta „bátorság”, Laney. Arra akarok kilyukadni, miben különbözik ez attól, amit maga a Slitscannel csinált?
– Nem akartam, hogy ejtsék az ügyet. Hogy hagyják Alisont... eltűnni a mélyben. Feledésbe merülni. Nem érdekelt, mennyi kárt okozok a Slitscannek, vagy hogy ártok-e neki egyáltalán. Nem a bosszú járt a fejemben, inkább hogy valahogy... életben tartsam őt.
– Vannak másfajták, azoknak ideszögezi az ember a kezét, és csak ülnek és néznek vissza. Azok az igazán kemény fickók, Laney. Gondolja, hogy közéjük tartozik?
Laney Blackwellről az üres bourbonös pohárra nézett, aztán vissza Blackwellre. A pultos elindult, hogy újratöltsön, de Laney letakarta a poharat a kezével.
– Ha odaszögezi a kezemet a pulthoz, Blackwell – és itt a másik kezét széttárt ujjakkal, tenyérrel lefelé lerakta a sötét fára, a pohárlenyomatokkal teli lakkra -, üvölteni fogok, oké? Gőzöm sincs, mi ez az egész. Lehet, hogy maga őrült. De az biztos, hogy nem vagyok semmiféle hős. Most sem vagyok, és annak idején sem voltam, L.A.-ben.
Blackwell és Yamazaki egymásra néztek. Blackwell összepréselte ajkát és alig észrevehetően biccentett. – Helyes – mondta. – Asszem, megfelel a munkára.
– Szót se munkáról – tiltakozott Laney, de hagyta, hogy a pultos még egy adag bourbont töltsön. – Nem akarok hallani semmiféle munkáról, amíg nem tudom, ki a megbízóm.
– A Lo/Rez biztonsági főnöke vagyok – közölte Blackwell -, és annak a lökött baromnak az életemet köszönhetem. Amiből az utolsó ötöt a kurva Victoria állam büntetésvégre-hajtó bélrendszerében töltöttem volna. Ha ő nincs. Bár előbb csináltam volna ki magam, az hétszentség.
– Az együttesé? Az ő biztonsági emberük?
– Rydell igazán jókat mondott magáról, Mr. Laney. – Yamazaki nyaka izgett-mozgott a skótkockás ing gallérjában.
– Nem ismerem Rydellt – felelte Laney. – Csak éjjeliőr volt egy szállodában, amit nem tudtam megfizetni.
– Azt hiszem, Rydell jó emberismerő – mondta Yamazaki.
Blackwellhez:
– Lo/Rez? Bajban van?
– Rez – pontosított Blackwell. – Azt mondja, feleségül akarja venni azt a japán picsát, aki kurvára nem létezik! És Rez tudja ezt, és azt mondja, kurvára nincs képzelőerőnk! Idehallgasson. – Valahonnan a ruhájából előszedett egy tükörfényesre csiszolt téglalapot, aminek felső, kiszélesedő sarkában kerek lyuk tátongott. Blackwell óriási kezében a tárgy kicsivel nagyobbnak tűnt, mint egy hitelkártya. – Valaki bejutott a fiunkhoz, érti? Bejutott. Nem tudom, hogyan, nem tudom, ki. Bár személy szerint arra a kurva Kombinátra tippelek. Azokra a ruszki faszokra. De maga, barátom, maga megcsinálja nekünk azt a csomópontozást, a mi Rezünknél, és kurvára kideríti. Hogy ki. – És a téglalap kurta koppanással lecsapott, aztán ott maradt a pultban, szálirányra merőlegesen, és Laney látta, hogy egy apró húsvágó bárd az, kerek acélszögekkel csinos rózsafa nyelében.
– És ha kész – mondta Blackwell -, szépen és kurva alaposan elintézzük.

 

 

10. Whiskey Clone

Eddie klubja egy irodaházszerűség felső részén volt. Chia úgy sejtette, Seattle-ben nincsenek zenés bárok az ilyen épületek felső emeletén, de nem volt biztos benne. Útközben elaludt a Gracelandben, és mikor felébredt, Eddie épp egy garázsbejárón hajtott át, aztán be valami szerkezetbe, ami óriáskerékre emlékeztetett, vagy egy régimódi revolver forgótárára, golyók helyett kocsikkal. Chia kibámult az ablakon, miközben a szerkezet a magasba lódította őket, aztán legfölül megállt, Eddie pedig kigurult egy parkolóba, ami bárhol lehetett volna, csak itt csupa nagy és fekete kocsi parkolt, bár egyik sem volt akkora, mint a Graceland.
– Ugorj fel velünk egy kis frissítőre, szívi – hívta Maryalice. – Ramatyul nézel ki.
– Be kell csatlakoznom – tiltakozott Chia. – Megkeresnem a barátnőmet, akinél lakni fogok...
– Nem gond – mondta Maryalice, odébb csúszott a velúron és kinyitotta az ajtót. Eddie a kormány felőli oldalon szállt ki, kezében a Nissan County-s bőrönddel. Továbbra sem sugárzott a boldogságtól. Chia magához vette a csomagját és követte Maryalice-t. Beszálltak egy liftbe. Eddie rányomta a tenyerét a falra festett kézkörvonalra, és mondott valamit japánul. A lift válaszolt, aztán bezárult az ajtó és elindultak felfelé. Úgy tűnt, gyorsan; de csak mentek és mentek.
A lift nem sokat dobott Eddie hangulatán. Maryalice közvetlen közelében kellett állnia, és Chia látta, hogy egy kis izom rángatózik az állkapcsa tövében, miközben a nőt nézi. Maryalice rezzenéstelenül bámult vissza rá.
– Felvidulhatnál – szólalt meg. – Vége.
A kis izom rákapcsolt.
– Nem így szólt az alku – mondta végül Eddie. – Nem így beszéltük meg.
Maryalice felvonta egyik szemöldökét.
– Régebben értékelted a találékonyságot.
Eddie Maryalice-ről gyorsan Chiára pillantott, aztán vissza.
– Te ezt találékonyságnak nevezed?
– Régebben humorod is volt – jegyezte meg Maryalice. A lift közben megállt, és kinyílt az ajtó. Eddie dühösen a nőre bámult, aztán kilépett, nyomában Chiával és Maryalice-szel.
– Ne törődj vele – mondta Maryalice Chiának. – Néha rájön.
Chia nem tudta, pontosan mire számított, de biztos nem erre. Kartondobozokkal és egy monitorpulttal teletömött, rendetlen szoba. Az alacsony mennyezetet olyan rostlapok fedték, amiket kis fémsínekre kellett erősíteni; kábé a felük hiányzott, és a piszkosnak tűnő sötétből drótok és kábelek csüngtek le. Pár kis íróasztali lámpa is volt; az egyik egy halom kiürült késztészta-dobozt és egy fehér plasztikkanalakkal teli fekete kávésbögrét világított meg. A monitorpult előtti forgószékben egy japán férfi ült, „Whiskey Clone” feliratú fekete baseballsapkában, és meleg italt töltött magának egy nagy termoszból, aminek rózsaszín virágok voltak az oldalán.
– Szasz, Calvin – szólt oda neki Maryalice, legalábbis így hangzott.
– Csá – felelte a férfi.
– Calvin Tacomából – mutatta he Maryalice a férfit, miközben Chia figyelte, hogy Eddie, akinél még mindig ott volt a bőrönd, átvág a szobán, kilép az ajtón és eltűnik.
– Virgonc a főnök – jegyezte meg Calvin. A beszéde alapján ugyanannyira tűnt japánnak, mint Maryalice. Kortyolt a termoszpohárból.
– Aha – mondta Maryalice. – Úgy örül, hogy láthat, teljesen magán kívül van.
– Majd elmúlik. – Újabb korty. Pillantás Chiára az ellenző alól. A „Whiskey Clone”-t olyan betűtípussal írták, amit üzletközpontokban szoktak használni, ha el akarták hitetni egy boltról, hogy tradicionális.
– Ő Chia – mondta Maryalice. – A SeaTacen ismerkedtünk meg. – Chiának feltűnt, hogy nem a repülőt mondta. Erről pedig eszébe jutott a DNS-mintavétel és a hajpótlásos ügy.
– Jó tudni, hogy megvan még a hely – mondta a férfi. – Akkor még van kiút ebből a trágyadombból.
– Ugyan, Calvin – korholta Maryalice -, hiszen imádod Tokiót.
– Naná. Redmondban a fürdőszobám volt akkora, mint itt az egész kéróm, pedig nem is volt valami nagy füri. Úgy értem, zuhanyzós volt. Semmi kád meg ilyesmi.
Chia a férfi mögött levő képernyőkre nézett. Rengeteg ember, de nem tudta megállapítani, mit csinálnak.
– Korrekt éjszaka – szólalt meg Maryalice, végigfuttatva szemét a monitorokon.
– Tűrhető – válaszolta a férfi. – Tűrhető-közepes.
– Állj már le – mondta Maryalice. – A végén még azt csinálom.
Calvin elvigyorodott.
– De jó kislány vagy, Maryalice, ugye?
– Elnézést – szólt közbe Chia használhatnék egy adatkonnektort?
– Van egy az irodában – fordult hozzá Maryalice. – De Eddie biztos telefonál. Tudod mit, menj be addig a mosdóba intés egy másik csukott ajtó felé -, és mosakodj meg. Kicsit kótyagosnak látszol. Addigra Eddie végez és felhívhatod a barátnődet.
A mosdóban egy régi acélkagyló állt, meg egy nagyon új, nagyon bonyolult külsejű vécé, legalább tucatnyi gombbal a tartályán. A gombok alatt japán feliratok voltak. A polimer ülőke enyhén megmozdult, ahogy felvette Chia súlyát, és Chia majdnem felpattant. Semmi baj, nyugtatta magát, csak külföldi technika. Mikor végzett, találomra kiválasztotta az egyik gombot. Leheletfinom, langyos-illatos vízpermet spriccelt elő, amitől Chia hápogva hátraugrott. Megtörölte a szemét a kézfejével, aztán gondosan félrehúzódott, és kipróbált egy másik gombot. Ez bejött: a vécé öblíteni kezdett, hurrikánszerű zajjal, ami a repülőt juttatta Chia eszébe.
Miközben a megnyugtatóan közönséges mosdónál kezet, majd arcot mosott halványkék krémszappannal, amit egy egyszemű dinoszauruszt formázó pumpás adagolóból nyomott, hallotta, hogy az öblítés leáll és egy másik hang indul be. Odanézett, és vibráló lilás fénykört látott az ülőke alatt. Sterilizáló UV, gondolta.
A falra a Dukes of Nuke'Em-nek, annak a förtelmes droidfejű metálbandának egyik posztere volt kirakva. Az izzadt bandatagok kifejezéstelen tekintettel vigyorogtak, és a dobosnak hiányzott elöl a foga. A szöveget japán betűkkel írták. Chia kíváncsi volt, hogy szeretheti ezeket bárki Japánban. A Dukeshoz hasonló együttesek egyetlen mondandója az volt, hogy gyűlöltek mindent, ami szerintük nem amerikai. De Kelsey, aki rengeteget járt Japánban az apjával, azt mondta, sose lehet tudni, mivel mit kezdenek a japánok.
Nincs itt semmi kéztörlő. Chia elővett a táskájából egy rövid ujjú trikót és azt használta, bár nem nagyon vált be. Miközben térden állva tömte vissza a trikót, észrevette egy ismeretlen tárgynak a szélét, de ekkor Calvin feltépte mögötte az ajtót.
– Pardon – mondta.
– Semmi gond – mondta Chia, és behúzta a táska cipzárját.
– De van – felelte a férfi, hátrapillantott a válla fölött, majd vissza. – Te tényleg a SeaTacen ismerted meg Maryalice-t?
– A gépen – mondta Chia.
– Te nem vagy benne?
Chia felállt, amitől kicsit elszédült.
– Miben?
A férfi ránézett a fekete ellenző alól.
– Akkor jó lesz, ha eltűnsz innen. Most rögtön.
– Miért? – kérdezte Chia, bár egyáltalán nem tűnt rossz ötletnek.
– Cseppet se törődj te azzal. – Valami csattant Calvin mögött. A férfinak megrándult az arca. – Semmi baj. Csak dobálgat a kislány. Egyelőre semmi komolyat. Gyerünk! – Azzal a pántnál fogva felkapta Chia táskáját, és fürgén megindult. Chiának iparkodnia kellett, hogy lépést tartson vele. El Eddie irodájának csukott ajtaja mellett, a képernyőpult előtt (ahol Chia mintha cowboykalapos emberek táncoló sorait pillantotta volna meg, de nem volt biztos benne).
Calvin rácsapta a tenyerét a lift szenzorlapjára.
– Ez levisz a garázsba – közölte, miközben Eddie szobájából üvegcsörömpölés hallatszott. – Dobsz egy balost, kábé hat méterre van egy másik lift. A hallt hagyd ki; ott kameráink vannak. A legalsó gombbal az aluljáróba jutsz. Szállj fel egy metróra. – Átadta a táskát.
– Melyikre? – kérdezte Chia.
Maryalice felvisított. Mint akinek nagyon-nagyon fáj.
– Mindegy – felelte Calvin, és sietve mondott valamit a liftnek japánul. A lift válaszolt, de addigra Calvin már eltűnt, csukódott az ajtó, aztán Chia ereszkedett lefelé. A kezében tartott táska mintha könnyebbé vált volna.
Mikor az ajtó félrehúzódott, Eddie Gracelandje még mindig ott állt, ormótlan ék a többi fekete kocsi közt. Chia megkereste a második liftet, ahová Calvin irányította. Az ajtaja csupa karcolás és horpadás volt. Rendes gombokkal működött, nem beszélt, és napfényes sétálóutcákra vitte le Chiát, áramló tömegek közé, liftekhez és peronokhoz és mágnesvasutakhoz és a magasban kipányvázott örök emblémákhoz.
Végre Tokióban volt.

 

 

11. Új házak pusztulása

Laney egy fehér kerámialapokkal fedett, keskeny torony felső emeletén kapott szobát. A trapéz keresztmetszetű épület a nyolcvanas évek városfejlesztési lázában, a Buborék éveiben született. Az, hogy túlélte a nagy földrengést, tervezőinek hozzáértését bizonyította, az pedig, hogy túlélte a rákövetkező újjáépítést is, a kibogozhatatlan tulajdonviszonyokra és a város két régi bűnszövetkezetének lezáratlan küzdelmére utalt. Yamazaki ezt a taxiban mesélte el, a New Golden Streetről hazafelé.
– Nem tudtuk, hogy viszonyul az új házakhoz – mondta.
– A nanotech-házakra gondol? – Laney ádáz küzdelmet folytatott, hogy nyitva tartsa a szemét. A taxis makulátlan fehér szemüvegben vezetést.
– Igen. Egyesek viszolyognak tőlük.
– Nem tudom. Látnom kéne egyet.
– Azt hiszem, a szállodájából látni lehet őket.
Látni lehetett. Laney komplexumokban már tapasztalta méreteik nyers brutalitását, de a virtuális valóság nem tudta érzékeltetni felületük furcsaságát, áramvonalasan szerves jellegét.
– Olyanok, mint Giger festményei New York-ról – jegyezte meg Yamazaki még a taxiban, de Laney-nek ez semmit sem mondott.
Laney most az ágya szélén ült, és meredten bámulta az új technika eme csodáit. Banálisak és hátborzongatók voltak, mint az efféle csodák általában, és egyszerűen csak irritálóak: a világ legnagyobb lakott építményei. (Csernobil szarkofágja nagyobb volt, de ember ott nem fog élni soha.)
Az esernyő, amit Yamazakitól kapott, kezdett összeesni, zsugorodni. Eltűnni.
Felcsörgött a telefon. Laney nem találta.
– Telefon – mondta. – Hol van?
Rubinpíros pont kezdett lüktetni a csörrenések ritmusára egy fehér cédrusfalapon, ami fekete, négyzet alakú talapzaton pihent az ágy melletti polcon. Laney felvette. Megnyomott egy apró, gyöngyházfényű négyzetet.
– Hahó – mondta valaki. – Laney?
– Ki az?
– Rydell. A Chateau-ból. Hans megengedte, hogy használjam a telefont. – Hans az éjszakás főnök volt. – Jól számítottam ki az időt? Reggelizel?
Laney megdörzsölte a szemét, és megint kinézett az új házakra.
– Aha.
– Beszéltem Yamazakival – mesélte Rydell. – Elkértem a számod.
– Kösz – ásított Laney –, de én...
– Yamazaki azt mondta, tied a meló.
– Úgy tűnik – felelte Laney. – Kösz. Asszem jövök ne...
– Slitscan – közölte Rydell. – Megszállták a Chateau-t.
– Nem – mondta Laney –, annak vége.
– Ismersz valami Katherine Torrance-t, Laney? Sherman Oaks-i lakost? Fent szöszmötöl a volt lakosztályodban, kábé kétfurgonnyi szenzorcuccal. Hans szerint azt próbálják kideríteni, hogy mit csináltál ott, narkóztál-e meg ilyesmi.
Laney kibámult a tornyokra. Az egyik homlokzat egy darabja mintha megmozdult volna, de biztos rosszul látta.
– De Hans szerint esélyük sincs rá, hogy szétválogassák a maradványmolekulákat azokban a szobákban. Túl régi a hely.
– Kathy Torrance? A Slitscantől?
– Nem mintha mondták volna, hogy ez a tervük, de van velük egy csomó technikus, azoknak meg mindig jár a szájuk. És Dzsingisz lenn a garázsban látta néhány láda feliratát, mikor kipakoltak. Kábé húsz manus van itt, a lótifutikat nem számolva. Két lakosztályt bérelnek és négy egyágyast. Nem adnak borravalót.
– De mit csinálnak?
– Szenzoroznak. Próbálnak rájönni, mit műveltél a lakásban. Az egyik boy látta, hogy felszereltek egy kamerát.
Mintha az egyik új házon az egész homlokzat hullámzott, finoman araszolt volna. Laney lehunyta a szemét és megnyomogatta az orrnyergét, felfedezve némi halvány fájdalom-nyomot, ami törés után maradt. Kinyitotta a szemét.
– Nem műveltem ott semmit.
– Mit tudom én. – Rydell hangja enyhén megbántottnak tűnt. – Gondoltam, jó, ha tudod, ennyi.
Valami tényleg történik azzal a homlokzattal.
– Tudom. Kösz. Bocs.
– Majd értesítelek, ha megtudok valamit – mondta Rydell. – Egyébként milyen odaát?
Laney nézte, ahogy egy tükröződő fénypont siklik végig a távoli épületen. A mozgása ozmózisra emlékeztetett, vagy valami tengeri állat tapogatóinak ritmikus összehúzódására.
– Fura.
– Biztos érdekes – mondta Rydell. – Na, jó reggelit, pajtás. Majd hívlak.
– Kösz – felelte Laney, és Rydell letette.
Laney visszarakta a telefont a lakkozott talapzatra, és kinyújtózott az ágyon, talpig ruhában. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa az új házakat. De azok továbbra is ott magasodtak a szemhéja mögötti sötétségben és fényben. És ahogy figyelte őket, szétsodródtak, elmállottak, aztán lecsorogtak egy ősibb város labirintusaiba.
Siklott utánuk.

 

 

12. Micuko

Chia végül egy nyilvános adatkonnektort használt, a metróállomás legalsó szintjén. Elküldte a Sandbendersszel a számot, amivel elérhette Micuko Mimurát, a tokiói részleg „társadalmi titkárát” (úgy tűnt, a tokióiaknál mindenkinek van valami hivatalos címe). Egy álmos lányhang szólalt meg japánul a Sandbenders hangszóróiból. Nyomban érkezett a fordítás:
– Halló? Igen? Miben segíthetek?
– Itt Chia McKenzie, Seattle-ből.
– Még Seattle-ben vagy?
– Itt vagyok. Tokióban. – Chia megnövelte a Sandbenders térképének méretarányát. – Egy Sindzsuku nevű megállóban.
– Igen. Nagyon jó. Idejössz most?
– Szeretnék. Holtfáradt vagyok.
A hang elkezdte magyarázni az utat.
– Kösz – vágott közbe Chia de a gépem meg tudja csinálni. Csak mondd meg, melyik megállóba kell eljutnom. – Megkereste a térképen és megjelölte. – Mennyi ideig tart, míg odaérek?
– Húsz-harminc perc. Attól függ, mennyire tömött a metró. Ott találkozunk.
– Nem muszáj – felelte Chia. – Csak add meg a címet.
– A japán címek bonyolultak.
– Nem gond – mondta Chia. – Globális helymeghatározóm van. – A Sandbenders a tokiói telefontársaság adatai alapján máris jelezte Micuko Mimura hosszúsági és szélességi koordinátáit. Seattle-ben ez csak céges számoknál működött.
– Nem – tiltakozott Micuko. – Köszöntenem kell téged. Én vagyok a társadalmi titkár.
– Kösz – mondta Chia. – Megyek.
Vállára vette táskáját, amit félig nyitva hagyott, hogy hallja a Sandbenders utasításait, felment mozgólépcsővel két szintet, jegyet vett a hitelkártyával, és megkereste a megfelelő peront. A peron nagyon tömött volt, annyira, mint a reptér, de mikor a vonat befutott, Chia egyszerűen hagyta, hogy a tömeg felkapja és bepréselje a legközelebbi kocsiba – nehezebb lett volna nem felszállni.
Mikor megindultak, Chia hallotta, hogy a Sandbenders közli, elhagyták a Sindzsuku megállót.

 

Gyöngyházszínű volt az ég, amikor Chia kibukkant az állomásról. Szürke épületek, pasztell-neon, messze nyújtózó utca csupa ismeretlennek tűnő kis alakzattal. Mindenhol parkoló biciklik tucatjai, olyan törékeny külsejű fajták, szénszálborítású papírcső-vázzal. Chia hátralépett, ahogy eldübörgött mellette egy hatalmas türkizkék szemeteskocsi; fent a magasban, a kormányon látszott a sofőr fehér kesztyűs keze. Mikor szabaddá vált a kilátás, Chia egy skótkockás szoknyát és fekete biciklisnadrágot viselő japán lányt látott. A lány elmosolyodott. Chia integetett.

 

Micuko emeleti szobája az apja vendéglőjének hátsó fertálya fölött volt. Chia folyamatos pufogó zajt hallott lentről. Micuko közölte, hogy ez egy kuktarobot, ami hozzávalókat vagdos és darabol.
A helyiség kisebb volt, mint Chia seattle-i hálószobája, de sokkal tisztább, nagyon rendes és szervezett. Akárcsak Micuko, aki duplatalpú sportcipőt hordott, és fekete frufruját pengeéles, vörös fakított átló szelte át. Tizenhárom éves volt, egy évvel fiatalabb Chiánál.
Micuko bemutatta Chiát az apjának, aki fehér rövid ujjú inget viselt nyakkendővel, és három fehérkesztyűs férfit felügyelt, akik roppant energikusan és határozottan takarították a vendéglőjét. Biccentett, elmosolyodott, mondott valamit japánul, aztán folytatta, amit csinált. A lépcsőn felfelé Micuko, aki nem nagyon tudott angolul, elmondta, hogy az apja úgy tudja, Chia egy kulturális csereprogram keretében érkezett; rövid családi vendégség, iskolai szervezésben.
Micuko szobájában ugyanaz a poszter volt a falon, a Dog Soup album eredeti borítója.
Micuko lement a földszintre, és egy teáskannával meg egy fedeles, rekeszekre osztott dobozzal tért vissza, benne egy kaliforniai zsemlével és különféle szokatlanabb ételekkel. Chia, aki hálás volt az ismerős zsemléért, mindent megevett, kivéve azt, aminek az a narancssárga tengerisün-trutymó volt a tetején. Micuko megdicsérte, hogy milyen ügyesen bánik az evőpálcikákkal. Chia azt felelte, hogy seattle-i, és ott gyakran esznek pálcikával.
Most mindkettőjük drótnélküli klipsz-fejszettet viselt. A fordítás többnyire bakimentes volt, kivéve, ha Micuko túl friss szlenget használt, vagy olyan angol szavakat szúrt be, amiket ismert, de nem tudott kiejteni.
Chia érdeklődni akart Rezről és az idoruról, de mindig másra terelődött a szó. Aztán pedig elaludt a padlón, törökülésben, és Micukónak a jelek szerint sikerült rágurítania egy kemény kis futonra, amit kitekert valahonnan, mert három órával később azon ébredt fel.

 

Esőszerű ezüst fény a szoba keskeny ablakában.
Micuko lépett be egy újabb teáskannával, és mondott valamit japánul. Chia megkereste a klipszet, és felvette.
– Nagyon fáradt lehettél – fordította a klipsz. Aztán Micuko közölte, hogy ma nem megy iskolába, hogy Chiával lehessen.
Kis rücskös kerámiacsészékből itták a csaknem színtelen teát. Micuko elmesélte, hogy apjával, anyjával és bátyjával, Maszahikóval lakik itt. Az anyja most nincs itthon, egy kiotói rokonukhoz ment látogatóba. Micuko azt mondta, hogy Kiotó gyönyörű, és Chiának el kéne mennie oda.
– A részlegemet képviselem – felelte Chia. – Nem turistáskodhatok. Ki kell derítenem bizonyos dolgokat.
– Értem – mondta Micuko.
– Szóval igaz? Rez tényleg feleségül akar venni egy programkezelőt?
Micuko feszengett.
– Én a társadalmi titkár vagyok – mondta. – Ezt Hiromi Ogavával kell először megbeszélned.
– Ő kicsoda?
– Hiromi a részlegünk elnöke.
– Rendben – egyezett bele Chia. – Mikor beszélhetek vele?
– Telepítjük a tárgyalás helyszínét. Nemsokára kész. – Micuko még mindig feszengett.
Chia úgy döntött, témát vált.
– Milyen a bátyád? Hány éves?
– Maszahiko tizenhét éves – felelte Micuko. – Ő egy „szociális-deficittel-rendelkező-patologikus-technofetisiszta”.
– Ez utóbbi egyetlen szóba zsúfolódott össze, és olyan fogalmat jelölt, ami meghaladta a klipsz szókincsét. Chia egy pillanatra elgondolkodott, nem kéne-e betáplálni a Sandbendersbe, amelynek fordítótára minden csatlakozáskor automatikusan felfrissült.
– Egy micsoda?
– Otaku – felelte Micuko tagoltan japánul. A fordító ismét az idétlen szóhalmot böfögte ki.
– Ó – mondta Chia –, azok nálunk is vannak. Még a nevük is ugyanaz.
– Azt hiszem, Amerikában nem ugyanolyanok – mondta Micuko.
– Hát – felelte Chia –, ez ilyen fiús dolog, igaz? Az én legutóbb sulimban az otaku srácok a műanyag anime bombázókért voltak oda, a harci szimulációkért, meg a gyűjtögetős kártyákért. Megőrültek a kártyákért. – Figyelte, ahogy Micuko a fordítást hallgatja.
– Igen – szólalt meg Micuko –, de azt mondtad, iskolába járnak. A mieink nem járnak. Gépről tanulnak, ami rossz, mert könnyen csalnak. Aztán tesztet kell írniuk, kiderül, és megbuknak, de nem érdekli őket. Ez társadalmi probléma.
– A bátyád ilyen?
– Igen – bólintott Micuko. – Az Elkerített Városban él.
– Hol?
– Egy többfelhasználós területen. Ez a mániája. Mint egy drog. Van ott egy szobája. Ritkán hagyja el. Ha ébren van, állandóan az Elkerített Városban van. Álmában is, azt hiszem.

* * *

Chia a déli megbeszélés előtt megpróbált többet kipuhatolni Hiromi Ogaváról, de vegyes eredménnyel. Hiromi idősebb volt, tizenhét éves (akárcsak Zona Rosa), és legalább öt éve volt tagja a klubnak. Talán túlsúlyos volt (bár ezt kultúraközi lány-kódban kellett közölni, minden nyíltság nélkül), és a bonyolult tele-testeket kedvelte. De Chiának minduntalan útját állta Micuko óvatossága a részleg iránti kötelességtudat, saját pozíciója és Hiromi pozíciója miatt.
Chia gyűlölte a klub-politikát, és kezdte gyanítani, hogy itt komolyan meggyűlhet vele baja.
Micuko előszedte a gépét. Puha, átlátszó koreai szerkezet volt, az a fajta, ami egy színtelen zselével töltött lapos zsákra hasonlított, belsejében pár színes gumicukorral. Chia kicipzározta a táskát és kivette a Sandbenderst.
– Mi ez? – kérdezte Micuko.
– A gépem.
Micuko le volt nyűgözve.
– Harley-Davidson gyártmány?
– A Sandbenders csinálta – felelte Chia, miközben előkereste a szemüveget és a kesztyűket. – Ez egy kommuna, lent Oregon partjainál. Ilyeneket gyártanak, meg szoftvert.
– Amerikai?
– Persze.
– Nem tudtam, hogy az amerikaiak gyártanak számítógépet – mondta Micuko.
Chia sorban rányomogatta az ezüstgyűszűket ujjai hegyére, és feltette a csuklópántokat.
- Készen állok a megbeszélésre – jelentette. Micuko idegesen felkuncogott.

 

 

13. Alakfelismerés

Yamazaki késő délelőtt telefonált. Fakó, borús nap volt. Laney behúzta a függönyt, hogy ne lássa a nanotech-házakat ebben a fényben.
Épp egy NHK-műsort nézett a búgócsiga-bajnokokról. Úgy tűnt, a sztár egy copfos kislány, aki kék ruhát viselt, régimódi matrózgallérral. Kicsit bandzsított, talán a koncentrálástól. A csigák fából készültek. Némelyik egész nagy volt, és súlyosnak tűnt.
– Helló, Mr. Laney – köszöntötte Yamazaki. – Jobban van?
Laney nézte, hogy egy lila-sárga búgócsigán szétkenődnek a színek, miután a lány szakértő mozdulattal megrántja a gondosan feltekert zsinórt. A közvetítő egy kézi mikrofont tartott a csigához, hogy hallani lehessen a zümmögést, aztán mondott valamit japánul.
– Jobban, mint tegnap este – felelte Laney.
– Most intézik, hogy hozzáférhessen az adatokhoz, amik körülveszik a... barátunkat. Bonyolult feladat, mert sokszoros védelem alatt állnak. Nem egyetlen taktika volt. Barátunk nyugalmának védelmére fokozódóan komplex eszközöket alkalmaztak.
– Tud minderről a „barátunk”?
Szünet. Laney figyelte a pörgő csigát. Elképzelte, ahogy Yamazaki pislog.
– Nem. Nem tud.
– Még mindig fogalmam sincs, kinek dolgozom. Neki? Blackwellnek?
– Önt a melbourne-i Paragon-Asia Dataflow alkalmazza. Engem is.
– És Blackwellt?
– Blackwell munkáltatója egy magánkézben levő társaság, amin a barátunk jövedelmének egy része átfolyik. Barátunk pályafutása alatt kiépült egy rendszer ennek a pénzáramlásnak az optimalizálására, a veszteség minimalizálására. Ez a rendszer ma önálló jogi személy.
– A menedzsment – mondta Laney. – A menedzsment berezelt, mert úgy tűnik, Rez valami őrültségre készül. Igaz?
A lila-sárga búgócsiga mozgásában feltűntek a közelgő véget jelző ingadozások.
– Számomra még mindig idegen ez az üzleti kultúra, Mr. Laney. Nem látom át az ilyen dolgokat.
– Mire célzott Blackwell tegnap este azzal, hogy Rez el akar venni egy japán csajt, aki nem létezik?
– Idoru – felelte Yamazaki.
– Mi?
– „Bálvány-énekes”. Rei Toei. Egy személyiségkomplexum, programkezelő-halmaz, információtervezők teremtménye. Olyasmi, amit Hollywoodban bit-ripacsnak hívnak, ha jól tudom.
Laney behunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
– Akkor hogy veheti Rez feleségül?
– Nem tudom – mondta Yamazaki. – De nagyon határozottan állította, hogy ez a szándéka.
– Van fogalma arról, hogy magát mire bérelték föl?
– Eredetileg valószínűleg azt remélték, hogy magyarázattal tudok szolgálni az idoruról: miért vonzza a közönséget, tehát miért vonzhatja a barátunkat. És azt hiszem, Blackwellhez hasonlóan továbbra sem hiszik el, hogy ez nem valami összeesküvés eredménye. Most azt akarják, hogy ismertessem önnel a helyzet kulturális hátterét.
– Kik akarják?
– Egyelőre nem mondhatok közelebbit.
A csiga kacsázni kezdett. Laney mintha rettegést látott volna a lány szemében.
– Maga szerint nincs összeesküvés?
– Ma este igyekszem majd megválaszolni a kérdéseit. Addig is, míg az adathozzáférést intézik magának, kérem, tanulmányozza át ezeket...
– Hé – tiltakozott Laney, miközben a búgócsigás lányt felváltotta egy ismeretlen logo: tüskés nyakörvet viselő, vigyorgó rajzfilm-bulldog, ami izmos nyakáig egy nagy tál levesbe merül.
– Két portréfilm a Lo/Rezről – közölte Yamazaki. – A Dog Soup adta ki őket, ami eredetileg egy kicsi, független kelet-tajpeji cég volt. Ők dobták piacra az együttes első albumait. A Lo/Rez később megvette, és más művészek kevésbé kommersz munkáit publikálta általa.
Laney morcosan rábámult a vigyorgó bulldogra, és visszakívánta a copfos lányt.
– Például portréfilmeket önmagukról?
– A filmekhez nem kellett az együttes beleegyezését kérni. Nem Lo/Rez cégdokumentumok.
– Ezen, gondolom, örvendeznünk kell.
– Szívesen. – Yamazaki letette.
A virtuális kamera a képre közelített, és ráfordult a kutya nyakörvének egyik tüskéjére, ami közelről csillogó acélpiramis volt. Az égbe szökő háromszögletű lapon felhők tükörképe vándorolt, miközben beúszott a képbe a Nemzetközi Szerzői Jogi Egyezmény szövege.
Laney nézte egy ideig, és megállapította, hogy a filmet az együttes PR-anyagaiból ollózták össze.
– Vigyázat, művészet – mormogta, és kiment a fürdőszobába, hogy megfejtse a zuhanyzógombok működését.
A zuhanyozás és fogmosás révén sikerült lemaradnia az első hat percről. Látott már ilyeneket, művész-videókat, de sohasem próbált egyre is odafigyelni. Felvette a fehér szállodai frottírköpenyt, és arra gondolt, eljött az ideje. Yamazaki képes rá, és kikérdezi.
Miért csinál valaki ilyen filmet? Alámondás nem volt, sem valaminő szerkesztés; néhány töredék újra meg újra felbukkant, különböző sebességgel...
Los Angelesben teljes nyilvános csatornákat szenteltek az effélének, meg a házi készítésű talkshow-knak, amiket meztelen Encin-boszorkányok vezettek, háttérben az istennőt ábrázoló, garázsukban összeütött óriás festményekkel. De az nézhető volt. Az összevagdalás mögött, töprengett Laney, nyilván az a szándék áll, hogy valamiképp bosszút álljanak a médiumon. Talán olyan, mint a víztaposás: egyszerű, repetitív emberi tevékenység, ami egy időre azt az illúziót kelti, hogy egyenlőek vagyunk a tengerrel. De Laney-ben, aki éber óráinak jelentős részét a médiavilág alatt húzódó mélyebb adatbirodalmakban töltötte, csak szánakozást keltett. És fásultságot, bár Laney feltételezte, hogy itt az unalomnak is funkciója van, ez is a visszavágás egy módja.
Mi másért szedtek volna össze ennyi filmrészletet arról, hogy Lo és Rez, a kínai gitáros és a fél-ír énekes idiótaságokat mond tucatnyi különféle riportban, amiknek a többségét valószínűleg eleve fordításra szánták? Az üdvözlés volt az egyik téma. „Örülünk, hogy Vlagyivosztokban lehetünk. Hallottuk, hogy van egy fasza új akváriumotok!” „Gratulálunk a szabad választásokhoz és a Dengue-láz elleni sikeres hadjárathoz!” „Mindig is imádtunk Londont!” „New York, te... pragmatikus!”
Laney áttanulmányozta reggelije maradványait, és a fém tányérfedő alatt rábukkant egy félig megevett, hideg barna pirítósra. A bögrében kétujjnyi kávé. Nem akart Rydell hívására gondolni, vagy arra, hogy mit jelenthet. Azt hitte, nincs többé köze a Slitscanhez, sem az ügyvédekhez...
– Szingapúr, gyönyörű vagy! – mondta Rez, Lo pedig hozzárikkantotta: – Hel-ló, Oroszlánok Városa!
Laney felemelte a távirányítót és reménykedve megnyomta az előretekerőt. Semmi. Hanglevevő? Semmi. Yamazaki könyörtelenül zúdította át ezt a cuccot, hogy okuljon. Arra gondolt, kihúzza a dugaszt, de félt, hogy észrevennék.
A film most felgyorsult, sűrűsödtek a vágások, és az egész még tartalmatlanabb lett, zsibbasztó vibrálás. Rez vigyora kezdett félelmetessé válni; önálló életre kelt és változatlanul vándorolt snittről snittre.
Hirtelen minden belezuhant egy tenyér sötétjébe, rokokó aranydíszeken csillant a fény. Pohárcsilingelés. A kép furcsán lapos volt, amit Laney már tapasztalt a Slitscannél: a legkisebb, szösznek álcázott gomblyuk-kamerák készítettek ilyet.
Étterem? Klub? Valaki ül a kamerával szemben, zöld üvegek sorfala előtt. A sötétség, és a minikamera sávszélessége miatt kivehetetlenek az arcok. Aztán Rez előrehajolt; az új fókuszmélységben már felismerhető volt. A kamera felé intett egy pohár vörösborral.
– Ha egyszer abba bírnánk hagyni a hablatyolást zenéről, szakmáról, meg a szakmabeli politikáról, valószínűleg azt mondanám magának, hogy könnyebb több tízmillió vadidegen figyelmét kívánni és keresni, mint elviselni az emberhez legközelebb állók szeretetét és hűségét.
Valaki, egy nő, mondott valamit franciául. Biztos ő tartja a kamerát, gondolta Laney.
– Állj le, Rozzer. Felét se érti a mondókádnak. – Laney előrehajolt. Blackwell hangja.
– Tényleg? – Rez hátrahúzódott és elhomályosult. – Mert ha értene, asszem elmesélném neki, milyen magányos dolog a meg nem értettség. Vagy inkább ha nem hagyja az ember, hogy megértsék?
A kép kimerevedett az énekes elmosódott arcán. Dátum és időpont. Két évvel ezelőtti. Kiíródott rá, hogy „Meg nem értettség”.
Felcsörrent a telefon.
– Igen?
– Blackwell azt mondja, sikerült időlegesen megnyitni. Előrehozták a programot. Most bejuthat. – Yamazaki volt az.
– Helyes – felelte Laney. – Nem sokra mentem ezzel az első filmmel.
– Rez kutatásával az új művészi koncepció után? Ne aggódjon, később újra levetítjük.
– Micsoda megkönnyebbülés – mondta Laney. – A másik is ilyen jó?
– A másik film hagyományosabb felépítésű. Részletes interjúk, életrajzi adatok, BBC, három éves.
– Csodás.
– Blackwell útban van a szállodába. Viszlát.

 

 

14. Tokiói részleg

Az állomás, amit Micuko részlege a találkozóhoz épített, azokra a japán metszetekre emlékeztette Chiát, amiket egy iskolai kiruccanáson látott a seattle-i múzeumban. Barnás fény derengett; mintha ódon lakkrétegen szűrődött volna át. A távolban dombok látszottak torz fákkal, az ágak akár ideges fekete tintacirádák. Chia Micuko mellett suhant egy animációs filmekből ismerős, biggyedő tetejű faház felé. Az a fajta ház volt, ahová nindzsák lopóznak be éjnek idején, hogy felébresszék az alvó hősnőt és közöljék vele, tévhitben élt, a nagybátyja lepaktált a gonosz hadúrral. Chia ellenőrizte a tele-testét egy perifériás ablakban; árnyalatnyival hangsúlyosabbá tette ajkait.
A házhoz közeledve látta, hogy mindenhez a klub archívumát használták, az egész hely tulajdonképpen Lo/Rez-anyagból állt. Először a favázas papírfalak panelein lehetett észrevenni, ahol halvány, életnagyságnál nagyobb képtöredékek jelentek meg egy lombkorona-árnyék szerves rendszertelenségével: Rez arccsontja és egy fekete napszemüveg fele, Lo keze, amint akkordokat fog le a gitárján. De a képek átalakultak, lepkeszárny-rebbenéssel cserélődtek, és még több tűnt fel, egész az állomás legfinomabb felbontásáig, a digitális szövetig. Chia nem tudta, elég-e ehhez pár megfelelő fraktálkészlet, vagy speciális gép kell hozzá. A Sandbenders tudott néhány ilyen effektet, de leginkább a Sandbenders-szoftverek megjelenítésénél.
Papírajtók húzódtak félre, ahogy Chia és Micuko törökülésben besiklott a házba. Puhán megálltak egymás mellett, továbbra is törökülésben, tíz centire a tatamitól (amit Chia gondosan került a tekintetével, miután látta, hogy koncertfelvételekből szőtték; túlságosan eltereli a figyelmet). Barátságos belépő volt. Micuko kimonót viselt, és olyan vastag övszerűséget, rendes népviseletet, csak a szöveten valami halvány animáció volt. Chia egy fekete Silke-Marie Kolb harisnyás kosztümöt töltött le magának, bár utált olyan virtuális divatcuccokért fizetni, amit se megtartani, se lemásolni nem lehetett. De Kelsey hitelkártya-számát használta, úgyhogy kevésbé fájt a dolog.
Hét lány várt odabent; mind kimonót viselt és a tatami felett lebegett, de amelyik egyedül ült, a képzeletbeli asztal végén, robot volt. Nem olyan, mint bármelyik valódi robot, hanem egy karcsú, krómbőrű lény, mint valami higannyal feltöltött lány-forma. Sima arcáról részben hiányoztak a vonások; szeme nem volt, szája helyén pedig két vékony lyuksor sor látszott. Ez lesz Hiromi Ogava. Chia rögtön biztos volt benne, hogy kövér.
Hiromi kimonóján szépiaszínű, animált interjúsnittek nyüzsögtek.
A bemutatkozás sokáig húzódott, itt tényleg mindenkinek volt valami címe. Chia azonban Hiromi bemutatkozása után nem figyelt, csak meghajolt, mikor úgy érezte, meg kell. Nem tetszett neki, hogy Hiromi így jelenik meg első találkozójukon. Udvariatlanság, gondolta, és biztos szándékos; ráadásul amennyit a hellyel vesződtek, attól csak még szándékosabbnak tűnt.
– Megtiszteltetés, hogy körünkben üdvözölhetünk, Chia McKenzie. Részlegünk örömmel nyújt segítséget mindenben. Büszkék vagyunk rá, hogy a Lo/Rez zenéjének és művészetének globális rajongótáborát gyarapíthatjuk.
– Köszönöm – felelte Chia, és csak ült szótlanul, miközben a csönd egyre hosszabbodott. Micuko halkan megköszörülte a torkát. Ajjaj, gondolta Chia. Ez itt a beszéd helye. – Köszönöm, hogy készek vagytok segíteni – mondta. – Kösz a kedves fogadtatást. Ha bármelyikőtök eljön Seattle-be, szerzünk neki szállást. De főleg kösz a segítséget, mert a részlegem baromi ideges, hogy Rez állítólag feleségül akar venni egy programkezelőt, és mivel a hírek szerint ideát mondta ezt, úgy gondoltuk... – Chia érezte, hogy kicsit előreszaladt, amit igazolt is Micuko újabb apró köhintése.
– Igen – mondta Hiromi Ogava üdvözlünk körünkben, most pedig Tono Osima, részlegünk krónikása ismerteti pontos és részletes történetünket; hogyan váltunk a szerény, de lelkes kezdetek után Japán legaktívabb és legodaadóbb részlegévé.
Chia nem hitt a fülének.
A Hiromihoz legközelebbi, Chiától jobbra ülő lány meghajolt és elkezdte felmondani a részleg történetét. Chia rögtön látta, hogy elviselhetetlenül bő lére lesz eresztve. Két kollégiumi szobatárs, legjobb barátok és a leghűségesebb cimborák, akik egy akihabarai szemetesben felfedezték a Dog Soup album egyik példányát. Visszatértek zsákmányukkal az iskolába, lejátszották, és azonmód megtértek. Társaik kicsúfolták őket, sőt, egy alkalommal még el is csenték a becses felvételt... És csak mondta és mondta, és Chia máris üvölteni szeretett volna, de nem tehetett mást, mint hogy ül tovább. Előhívott egy órát és rátapasztotta a tükörrobot arcára, oda, ahol a szemeknek kellett volna lenniük. Ezt más nem láthatta, de Chia kicsit megkönnyebbült tőle.
Már az első országos Lo/Rez találkozónál tartottak, fotók villantak a fehér papírfalakon: farmeros-trikós kislányok Coca-kólát szürcsölnek egy oszakai reptéri szálloda különtermében, a háttérben néhány, látványosan szülő kinézetű ember.
Negyvenöt perccel később – a Hiromi Ogava kifejezéstelen fémarcán díszelgő kijelző szerint – Tono Osima elért a végkifejlethez:
– És ezzel eljutottunk a jelenhez, Chia McKenzie, seattle-i testvér-részlegünk képviselőjének történelmi jelentőségű látogatásához. Most pedig, remélem, vendégünk megtisztel minket azzal, hogy elmondja saját részlegének a történetét, hogyan jött létre és hányféleképpen ünnepli a Lo/Rez zenéjét...
Rövid taps. Chia nem csatlakozott, mert nem tudta, neki szól-e vagy Tono Osimának.
– Bocs – mondta. – A krónikásunk mindent összeállított nektek, de a reptéren tönkrement attól a nagy szkennertől.
– Mély sajnálattal halljuk – mondta az ezüstrobot. – Milyen kellemetlen.
– Aha – bólintott Chia –, de legalább több időnk marad megtárgyalni, amiért jöttem, nem?
– Azt reméltük...
– Hogy segíthettek megmagyarázni ezt a Rez-ügyet, jól mondom? Tudjuk. Örülünk. Mert nagyon zavar minket a pletyka. És mivel úgy néz ki, nálatok kezdődött a dolog, és ez a Rei Toei itteni termék, ha valaki meg tudja mondani, mi a helyzet, ti vagytok azok.
Az ezüstrobot nem válaszolt. Ugyanolyan kifejezéstelen maradt, de Chia a biztonság kedvéért levette az órát.
– Ezért jöttem – fejezte be. – Hogy megtudjam, Rez el akarja-e venni őt.
Úgy érezte, nyugtalanság lett úrrá a társaságon. A hat lány a textúrázott tatamit bámulta, kerülte Chia tekintetét. Chia Micukóra akart nézni, de az túl egyértelmű lett volna.
– A mienk hivatalos részleg – szólalt meg Hiromi. – Az a megtiszteltetés ért minket, hogy közvetlenül működhetünk együtt az együttes alkalmazottaival. A PR-menedzsereket is nyugtalanítja az említett pletyka, és megkértek minket, hogy segítsünk gátolni az elterjedését.
– Gátolni? Egy hete fent van a neten!
– Csupán pletyka.
– Akkor hivatalosan cáfolniuk kéne.
– A cáfolat csak erősítené a pletykát.
– A levélben azt írták, Rez bejelentette, hogy szerelmes Rei Toeibe és feleségül fogja venni. Hosszú idézet volt benne. – Chia egyre inkább úgy érezte, valami nincs rendjén. Nem ezért tett meg ilyen nagy távolságot fizikailag; ennyi erővel a szobájában is ülhetne Seattle-ben.
– Úgy véljük, a levél kacsa volt. Nem ez lenne az első eset.
– Úgy vélitek? Vagyis nem tudjátok?
– A szervezeten belüli forrásaink biztosítottak minket, hogy nincs ok aggodalomra.
– Válságkezelés – vágta rá Chia.
- Arra célzol, hogy a Lo/Rez-alkalmazottak hazudnak nekünk?
– Nézd – mondta Chia -, én is ugyanúgy odavagyok a bandáért, mint bárki. Ideutaztam, nem? De a fickók, akik nekik dolgoznak, egyszerűen csak fickók, akik nekik dolgoznak. Ha Rez egyik éjjel feláll egy klubban, fogja a mikrofont és bejelenti, hogy szerelmes ebbe az idoruba és el fogja venni, a PR-osok azt fogják mondani, amit szerintük mondani kell.
– De nincs rá bizonyítékod, hogy bármi ilyesmi történt. Csak egy névtelen levél egy szöveggel, amit állítólag egy sindzsukui klubban rögzítettek.
– A „Monkey Boxing”-ban. Megnéztünk, ott van.
– Tényleg? Talán el is kéne mennetek oda.
– Miért?
– Nincs már Monkey Boxing nevű klub.
– Nincs?
– A sindzsukui klubok nagyon rövid életűek. Monkey Boxing nem létezik. – A Sandbenders-fordítás pontosan visszaadta Hiromi öntelt elégedettségét.
Chia a sima ezüstarcra bámult. Mellébeszél a szemét. Mit csináljon? Mit csinálna a helyében Zona Rosa? Valami jelképesen agresszív dolgot, gondolta végül. De az nem az ő stílusa.
– Köszönöm – mondta. – Csak meg akartunk győződni róla, hogy alaptalan a hír. Bocs, hogy így rád támadtam, de biztosnak kellett lennünk. Ha azt mondod, alaptalan, mi elhisszük. Nagyon fontos nekünk Rez és a banda többi tagja, és tudjuk, hogy nektek is. – Egy meghajlással is megtoldotta, ami láthatólag váratlanul érte Hiromit.
Most a roboton volt a habozás sora. Nem számított rá, hogy Chia ilyen könnyen elintézi.
– A szervezetbeli barátaink nem szeretnék, ha ez az ostoba álhír befolyásolná a Rezről kialakult képet. Te is tudod, hogy a média mindig szerette úgy lefesteni őt, mint az együttes legkreatívabb, de legkevésbé stabil tagját.
Ha más nem, ez igaz volt, bár Rez labilitása popkultúrabeli felmenőihez képest elég enyhének számított.
Egyszer sem tartóztatták le, egyetlen éjszakát sem töltött sitten. De ő volt a leginkább hajlamos rá, hogy bajba keveredjen. Ez mindig is hozzátartozott a vonzerejéhez.
– Persze – felelte Chia színlelt egyetértéssel. Biztos volt benne, hogy összezavarja Hiromit, és ez nagy örömmel töltötte el. – És úgy próbálják beállítani, mintha Lo lenne az unalmas gépbuzi, a nagy gyakorlatias, de tudjuk, hogy ez sem igaz. – A végére odabiggyesztett egy mosolyt.
– Igen – mondta Hiromi –, így igaz. De akkor megnyugodtál? Közlöd a részlegeddel, hogy buta vicc volt az egész, és Rezzel minden rendben?
– Ha te mondod – biztosította Chia –, feltétlenül. És ha ezzel végeztünk, van három napom, amit elüthetek Japánban.
– Elüthetsz?
– Idióma – magyarázta Chia. – Szabadidő. Micuko szerint látnom kell Kiotót.
– Kiotó nagyon szép...
– Megyek is – mondta Chia. – Kösz, hogy összedobtátok ezt az állomást a megbeszéléshez. Nagyon klassz. Ha elmentitek, szívesen meglátogatnám a részlegemmel. Ha hazamentem Seattle-be, esetleg össze is jöhetnénk itt, és bemutathatnánk egymásnak a részlegeinket.
– Igen... – Érezni lehetett, hogy Hiromit tanácstalanná teszi Chia viselkedése.
Csak tépelődj, gondolta Chia.

 

– Tudtad – mondta Chia. – Tudtad, hogy ezt fogja csinálni.
Micukónak lángolt az arca. A padlót bámulta, ölében a zselézsák-géppel.
– Bocsáss meg. Az ő döntése volt.
– Leszóltak neki, ugye? Megmondták, hogy küldjön el engem, tussolja el az ügyet.
- Bizalmasan tárgyal a Lo/Rez embereivel. Ez a rangjával járó egyik kiváltság.
Chián még mindig rajta volt az ujjszett.
– Most beszélnem kell a részlegemmel. Egyedül hagynál pár percre? – Sajnálta Micukót, de ettől függetlenül dühös volt. – Nem rád vagyok dühös, oké?
– Csinálok teát.
Mikor Micuko becsukta maga mögött az ajtót, Chia ellenőrizte, hogy a Sandbenders továbbra is vonalban van-e, aztán visszavette a szemüveget és kijelölte a seattle-i részleg főállomását.
Nem jutott el oda. Zona Rosa lesben állt, hogy elragadja.

 

 

15. Akihabara

Szürke felhő tesped a csupaszürke városon. Új házak villannak a kicsinyített limuzin sötétített, csipkefüggönyös ablakaiban.
Elhúztak egy Apple Shires-hirdetés mellett: vigyorgó gyümölcslé-üvegek táncoltak és énekeltek valami hologram-faiskolába vezető macskaköves úton. Laney-nek kiújult az időzavara, enyhébb, de körmönfontabb formában. Állandó bűntudat vegyük benne azzal az érzéssel, hogy távol került a testétől; mintha az ingerületek poshadtan jutottak volna el hozzá, túl hosszú út után, valami idegen országon át, ahová ő sosem nyerhetett bebocsátást.
– Azt hittem, lezártuk az ügyet, mikor kiszedettük azokat a szibériai ideghidakat – mondta Blackwell. Tetőtől talpig feketében volt, és ettől valamivel kisebbnek tűnt. Puha, éjfekete farmeranyagból varrt köpenyszerűséget viselt, aminek széles szegélyén zsebek sorakoztak. Laney japánosnak érezte, amúgy középkori módon. Egy ács viselhet ilyet. – Ronda história. Akkor gyűjtötte be őket, mikor a Kombinátállamokban turnézott.
– Ideghidakat?
– Teletömték Rez fejét a baromságaikkal. Rez könnyen befolyásolható a turnék alatt. Stressz plusz unalom. A városok kezdenek ugyanúgy kinézni. Egyik hotelszoba a másik után. Betegség ez, betegség.
– Hová megyünk?
– Akihabarába.
– Hova?
– Oda. – Blackwell rápillantott egy zsúfolt számlapú, hatalmas precíziós órára, ami úgy nézett ki, mintha tervezői egyúttal bokszernek is szánták volna. – Egy hónapba telt kiharcolni, hogy megtehessem, amit kell. Elvittem Rezt egy párizsi klinikára, és azt mondták, hogy amit azok a rohadékok nyomattak neki, moslékot csinált az endokrin-rendszeréből. Végül helyrerakták, de semmi szükség nem volt az egészre, semmi.
– De kiszedték őket? – Laney-nek sejtelme sem volt, miről beszél Blackwell, de úgy tűnt, jobb fenntartani a beszélgetés illúzióját.
– Mondtam nekik, hogy arra gondoltam, arccal előre benyomom őket a kis Honda szecskavágómba, ha netántán – mondta Blackwell. – Nem biztos. Azért megmutattam nekik. Végül kis simogatással megúszták.
Laney a sofőr tarkójára nézett. Zavarta a baloldali közlekedés. Úgy érezte, nem ül senki a vezetőülésben.
– Mit mondott, mennyi ideje dolgozik az együttesnél?
– Öt éve.
Laney a filmre gondolt. Blackwell hangja a félhomályos klubban. Két éve.
– Hová megyünk?
– Mindjárt ott leszünk.
Behajtottak egy városrészbe, ahol az utcák keskenyebbek voltak, a jellegtelen, enyhén elhanyagolt épületeket pedig sötét, kikapcsolt reklámok borították. Laney számára ismeretlen platformok óriás emblémái. Néhány ház sérült volt; Laney feltételezte, hogy a rengéstől. Az egyik homlokzat átlós repedéseiből emberfej méretű, barnás, üvegszerű csomók türemkedtek ki. Mint egy olcsó játék, amit rosszul tákolt össze egy esetlen óriás. A limuzin lehúzódott a járda mellé.
– „Electric Town” – közölte Blackwell. – Majd szólok – mondta a sofőrnek, aki bólintott; Laney-nek úgy tűnt, nem túl japánosan. Blackwell kinyitotta az ajtót, és ugyanazzal a valószínűtlen kecsességgel szállt ki, amit Laney korábban megfigyelt. A kocsi érezhetően huppant egyet, ahogy megszabadult az ausztrál súlyától. Laney fáradtnak és fásultnak érezte magát, miközben az ajtóhoz csúszott a velúrhuzatú ülésen.
– Valahogy előkelőbb úti célra számítottam – mondta Blackwellnek. Tényleg.
– Ne számítson – felelte Blackwell.
Az épületben, aminek homlokzatán repedések és mézgaszerű barna dudorok voltak, fehér-pasztell konyhagép-tenger fogadta őket. Az alacsony mennyezetet ideiglenesnek tűnő csőrendszer hálózta be. Laney követte Blackwellt a központi átjáróban. Kétoldalt, a többi sétányban pár ember ácsorgott, de Laney nem tudta, eladók-e vagy potenciális vásárlók.
A középső sétány végén régimódi mozgólépcső csikorgott, párhuzamos acélfogait élesre és fényesre koptatta az idő. Blackwell nem állt meg. Mintha lebegett volna Laney előtt, miközben felfelé baktatott, lába szinte mozdulatlannak tűnt. Laney nehézkesen mászott utána.
Felértek a második szintre, ahol a kínálat kevésbé volt egységes: fali képernyők, bojlerek, gépesített heverők, amiknek masszás-moduljai óriás géplárva-fejekként türemkedtek a párnázat alatt.
Végig egy bordázott műanyagdobozokkal szegélyezett folyosón; Blackwell sebhelyes keze a nindzsaköntös zsebébe süllyed. Mennyezeti csövekről lógó, fényes kék műanyagponyvák labirintusa. Horpadt munkás-termosz egy piros szerszámosládán, ami két alumíniumbakon egyensúlyoz. Blackwell félrehúz egy ponyvát. Laney görnyedve belép.
– Egy órája tartjuk nyitva, Blackwell – szólalt meg valaki. – Nem könnyű.
Blackwell hagyta, hogy a ponyva helyre libbenjen mögötte.
– El kellett hoznom a szállodából.
A három oldalról ponyvákkal határolt helyiség kétszer akkora volt, mint Laney hotelszobája, de jóval zsúfoltabb. Egy csomó gépet hordtak be ide: kábelekkel összekötött fekete konzolok trónoltak a polisztirén-idomokból, széttépett bordás műanyagból és összegyűrt buboréknejlonból álló fehér mocsárban. Két várakozó férfi, és egy nő. A nő szólt, mikor beléptek. Ahogy Laney előrecammogott, bokáig csomagolóanyagban, a cucc nyikorgott és pukkant, csúszkált a cipője alatt.
Blackwell belerúgott a hulladékba.
– Takaríthattatok volna.
– Nem vagyunk mi berendezők – felelte a nő. A beszéde alapján észak-kaliforniainak tűnt. Rövid, frufrus barna haja volt, és a slitscanes kvantokra emlékeztette Laney-t. Farmert és márkátlan nejlon bomberdzsekit viselt, akárcsak két társa, a férfiak – az egyik japán, a másik vörös hajú.
– Rohadt munka ez, ilyen rövid határidővel – jegyezte meg a vörös hajú.
– Határidő nélkül – javította ki a másik, aki kétségkívül kaliforniai volt. Hátrasimított haját kis szamuráj-copfba fogta össze a feje búbján.
– Ezért kapjátok a pénzt – mondta Blackwell.
– Az utazgatásért kapjuk – helyesbített a vörös hajú.
– Ha szeretnétek még utazgatni, imádkozzatok, hogy ezek működjenek. – Blackwell az összekötött konzolokra nézett.
Laney meglátta, hogy a hátsó fal előtt összehajtható műanyagasztal áll. Élénkrózsaszín. Rajta egy szürke számítógép, és egy vidpánt. A gépből furcsa kábelek vezettek a legközelebbi konzolhoz: lapos szalagok, színes fogkrém-csíkozással. A falat régi reklámplakátok borították; közvetlenül a rózsaszín asztal mögött méternyi széles női szem látszott, lézer-printerelt pupillája akkora, mint Laney feje.
Laney elindult az asztal felé a polisztirénen át, sífutóhoz hasonló mozgással.
Vágjunk bele! – mondta. – Lássuk, mitek van!

 

 

16. Zona

Zona Rosának volt egy titkos zuga, egy régi vállalati webhelyből faragott vidék.
Egy völgy volt, amiben kaktusszal és mikulásvirággal benőtt, romos úszómedencék sorakoztak. Gyíkok szobroztak hieroglifákként a széttört csempe mozaikján.
A völgyben egyetlen ház sem állt, de akadt pár, árnyékot adó romos faldarab, vagy ütött-kopott fapillérekre támasztott rozsdás hullámlemez. Néha tábortűz hamuja feketéllett.
Mindig kora este volt.
– Zona?
– Valaki keres téged. – Rongyos bőrkabát, alatta fehér trikó. Zona itteni tele-teste hanyag kollázs volt, filmek, magazinok és mexikói napilapok szilánkjainak tömege; sötét szempár, azték pofacsont, szétszórt akne-sebhelyek, füstként gabalyodó fekete haj. Zona alacsonyra állította a felbontást, úgyhogy a kép sosem vált teljesen élessé.
– Az anyám?
– Nem. Valaki, akinek hatalma van. Aki tudja, hogy Tokióban vagy. – Zona fekete bakancsának keskeny orrát a völgy pora fakította. A kopott fekete farmer szegélyein rézcipzár. – Miért vagy ilyen ruhában?
Chiának eszébe jutott, hogy a tele-teste még mindig a Silke-Marie Kolb kosztümöt viseli.
– Megbeszélés volt. Nagyon hivatalos. Rohadt idegesítő. Ezt Kelsey kártyájával vettem.
– Honnan csatlakoztál, amikor fizettél?
– Ahonnan most. Micukótól.
Zona összevonta a szemöldökét.
– Mi mást vettél?
– Semmit.
– Semmit?
– Egy metrójegyet.
Zona pattintott az ujjával, mire az egyik kő alól előiszkolt egy gyík, és felszaladt a lábán, egészen kitartott tenyeréig. Ahogy Zona a másik kezével simogatni kezdte, színei átalakultak. Aztán Zona megérintette a fejét, a gyík lerohant a lábán, és eltűnt egy rozsdás, gyűrött tetőfedőlap mögött. – Kelsey fél. Annyira, hogy eljött hozzám.
– Mitől fél?
– Valaki felhívta a jegyed miatt. Az apját próbálta elérni, mert a jegyet az ő pontjaival vették. De ő úton van. Kelsey-vel beszélt helyette. Azt hiszem, megfenyegette.
– Mivel?
– Nem tudom. De Kelsey megadta neki a nevedet és a kártya számát.
Chia Maryalice-re és Eddie-re gondolt.
Zona Rosa elővett a kabátzsebéből egy kést, és letelepedett egy rózsaszín árnyalatú sziklapárkányra. A kés rózsaszín nyelének sekély csillámlásában aranysárkányok kavarogtak. Zona megnyomott egy ónbevonatú gombot, mire előpattant a sárkányrajzolatú penge; felső éle fűrészfogú, könyörtelen.
– Beszarós a te Kelsey-d.
– Nem az én Kelsey-m, Zona.
Zona felszedett egy zöld kérgű ágdarabot, és apró, kunkori forgácsokat kezdett hasogatni róla a zsebkéssel.
– Egy óráig sem élne az én világomban. – Mikor egyszer eljöttek ide, Zona történeteket mesélt Kelsey-nek a Patkányokkal vívott háborúkról; az ádáz csatákról, amiket szeméttel felszórt játszótereken és óriás tömeglakások omladozó parkolóiban vívtak. Hogy tört ki a háború? Miért? Zona sose árulta el.
– Én se.
– Ki keres téged?
– Az anyám keresne, ha tudná, hogy itt vagyok...
– Nem az anyád ijesztett rá Kelsey-re.
– Ha valaki tudja, idejövet hol ültem a gépen, kiderítheti a jegy számát és lenyomozhatja a vevőt, nem?
– Ha van elég hatalma, igen. Illegális lenne.
– Onnan eljuthatna Kelsey-hez...
– Azzal már az Air Magellan törzsutas-nyilvántartásában járna, ami nagyon nagy hatalomra utal.
– Volt egy nő a gépen... Mellettem ült. Később cipelnem kellett a bőröndjét, és a barátjával bevittek Tokióba...
– Cipelted a bőröndjét?
– Igen.
– Halljam ezt a történetet. Az egészet. Hol láttad először ezt a nőt?
– A reptéren, a SeaTacen. Külső DNS-mintát vettek, és a csaj nagyon fura dolgot csinált... – Chia mesélni kezdett Maryalice-ről és a többi furcsaságról, miközben Zona Rosa komor arccal ült és hántotta-hegyezte a botját.

 

– A kurva anyád – mondta Zona Rosa, mikor Chia a végére ért. A fordításból ítélve vagy elképedést, vagy undort tükrözött a hangja, de Chia nem tudta eldönteni, melyiket.
– Mi? – kérdezte teljes zavarban.
Zona szeme elé tartotta a meghámozott botot, úgy nézett Chiára.
– Szólás. Idióma. Nagyon ízes és bonyolult. Semmi köze az anyádhoz. – Leeresztette a botot és csinált valamit a késsel, amitől a penge három kattanással visszacsukódott. A gyík, amit korábban átszínezett, fejét lesunyítva megindult felé egy keskeny sziklakiszögellésen. Úgy a kőhöz tapadt, hogy kétdimenziósnak tűnt. Zona felvette és új mintát simogatott rá.
– Mit csinálsz?
– Erősebb kódolás – közölte Zona, és kabátja hajtókájára tette a gyíkot. Az állat úgy tapadt oda, mint egy bross; apró szemei ónixgolyókként villogtak. – Valaki keres téged. Valószínűleg már meg is talált. Igyekeznünk kell megvédeni a beszélgetésünket.
– Vele meg tudod? – A gyík feje megmozdult.
– Talán. Ő új. De azok jobbak. – Zona felfelé bökött a bottal. Chia felsandított az esti égboltra, a naplemente lázpírjától csíkos sötét felhőre. Mintha szárnyak lebbentek volna a magasban. Két repülő lény. Nagyok. Nem gépek. Aztán semmi. – Nálatok illegális. Kolumbiai. Az adattrezorokból. – Zona letámasztotta a botot és pörgetni kezdte két tenyere közt, először az egyik irányba, aztán a másikba. Chia látott egyszer egy nyulat, aki így csiholt tüzet, egy ősrégi rajzfilmben. – Idióta vagy.
– Miért?
– Átvittél egy csomagot a vámon? Egy idegen csomagját?
– Igen...
– Idióta!
– Nem vagyok az.
– A nő csempész. Szánalmasan naiv vagy.
De te is helyeselted, hogy ideküldjetek, gondolta Chia, és hirtelen sírás fojtogatta.
– De miért keresnek?
Zona vállat vont.
– A Körzetben egy gondos csempész nem hagyná futni a hordárát...
Valami ezüstös és hideg tárgy pördült Chia köldöke mögött, és Chiában felmerült egy kellemetlen emlék a Whiskey Clone mosdójáról, meg valaminek a széléről, amit nem ismert fel. A táskájában. Begyömöszölve a trikók közé. Mikor az egyikkel megtörölte a kezét.
– Mi baj?
– Mennem kell. Micuko kiment teát csinálni... – Hadarás, elharapott szavak.
– Menni? Megőrültél? Meg kell...
– Bocs. Szia. – Lerántott szemüveg, csuklópánttépdesés.
A táska ott hever. Ahol hagyta.

 

 

17. A hírnév falai

– Nem volt időnk normálisan megcsinálni – mentegetőzött a nő, miközben átnyújtotta Laney-nek a vidpántot. Laney egy gyerekekre méretezett rózsaszín műanyagszéken ült, ami jól illett az asztalhoz. – Ha lehet egyáltalán normálisan csinálni.
– Pár részhez nem tudtunk hozzáférést biztosítani – kapcsolódott be a copfos japán-amerikai. – Blackwell azt mondta, maga már dolgozott hírességekkel.
– Színészekkel – mondta Laney. – Zenészekkel, politikusokkal...
– Ez valószínűleg más lesz. Nagyobb. Pár nagyságrenddel.
– Mi hozzáférhetetlen? – Laney megigazította a vidpántot.
– Nem tudjuk – hallotta a nőt. – Belépéskor érezni fogja az arányokat. Az üres helyek lehetnek könyvelési adatok, adóügyi cuccok, szerződések... Mi csak technikusok vagyunk. Vannak emberei, akiket azért fizetnek, hogy egyes részek a legnagyobb biztonságban maradjanak.
– Akkor miért nem őket hívták? – kérdezte Laney. Érezte, hogy Blackwell keze a vállára nehezedik, mint egy homokzsák.
– Ezt később megbeszéljük. Most menjen és nézzen körül. Mi ezért fizetjük, stimmt?

 

Az Alison Shires halálát követő héten Laney a Közveszély DatAmerica csatlakozásával újra felkereste azt a helyet, ahol a lány személyes adatait tárolták. A csomópont időközben eltűnt, és az állomány finoman letisztult. Nem összezsugorodott, inkább rendezettebb lett, tömörebb.
De a legnagyobb különbség egyszerűen az volt, hogy Alison már nem generált adatokat. Számláján nem volt forgalom. Még Upful Groupvine előfizetése is megszűnt. Ahogy hagyatékát elrendezték és különféle üzleti ügyei lezárultak, adatain derékszögű rendezettség lett úrrá. Laney egyszerű leplekbe göngyölt holttestekre gondolt, koporsókra és kőhalmokra, a temetők nyílegyenes sugárútjaira abból a korból, mikor a halottaknak még saját ingatlan jutott.
A csomópont ott jött létre, ahol Alison élt, amíg élt; azon a zavaros, állandóan nyüzsgő felületen, ahol élete a mindennapi, ám végtelenül összetett világgal érintkezett. Most már nem érintkeztek.
Megnézte, de csak futólag és nagyon óvatosan, hogy nem végez-e a színész magántisztogatást. Semmi egyértelmű jel; de feltételezte, hogy a Közveszélynél jobban figyelik.
A lány adatai nagyon nyugodtak voltak. Csak a mélyben sejlett valami módszeres mozgás: a hagyatéki rendezés jogi procedúrájának nyoma.
Lista egy írországi vendégház szobájának teljes berendezéséről. Állista a tizenhetedik századi diófa éjjeliszekrényben elhelyezett árukról: fogkefe, fogkrém, fájdalomcsillapító, tampon, borotva, borotvakrém. Ezeket időről időre ellenőrizte valaki, és feltöltötte a készletet. (A legutóbbi vendég elvette a borotvakrémet, de a borotvát nem.) Az első listán szerepelt egy sokszoros nagyítású osztrák messzelátó, állvánnyal, amit digitális kamerának is lehetett használni.
Laney megnyitotta a messzelátó memóriáját, és megtudta, hogy a felvétel funkciót pontosan egyszer használták, azon a napon, mikor a jótállás életbe lépett. A jótállás két hónapja lejárt; az egyetlen rögzített kép egy fehér függönyös erkélyről készült és nagy víztömeget ábrázolt, amit Laney az Ír-tengernek vélt. Egy valószínűtlen pálmafa, hosszú drótkerítés, pályatest tompán csillogó sínpárral, távolba nyúló szürkésbarna part, aztán a tenger ezüstszürkéje. A part szélén, a képből félig kilógva, alacsony, széles kőerőd állt, olyasmi, mint egy csonka torony. Ugyanolyan színű volt, mint a part.
Laney megpróbált kilépni a hálószobából és a vendégházból, és egy stockholmi lakásban találta magát, öt hatalmas kerámiakályha felújításának régészetiesen precíz adatai közt. A kályhák óriási sakkfigurákra hasonlítottak: díszes zománcú, dúsan hullámzó kerámiával burkolt téglatornyok. Felértek a négyméteres mennyezetig, belsejükben több álló ember is elfért volna. Laney feljegyzést talált valamennyi kályha valamennyi téglájának megszámozásáról, kiemeléséről, tisztításáról, javításáról és visszahelyezéséről. A lakás többi részébe nem tudott bejutni, de a kályhák alapján sejtette, hogy nagyon nagy lehet. A kályhajegyzék végére klikkelt és felfigyelt az összesített munkadíjra; mai árfolyamon sokszorosát érte a Slitscannél kapott évi fizetésének.
Visszaklikkelt, egyre távolabb; panorámát, érzékelhető struktúrát keresett, de csak falakat talált, aggályosan rendezett adatok tömegét, és eszébe jutott Alison Shires, és adat-halál látványa.

 

– A lámpa ég – mondta, és levette a vidpántot –, de nincs otthon senki. – Rápillantott a gép órájára: valamivel több, mint húsz percet töltött odabent.
Blackwell morcosan nézett. Letelepedett egy fröccsöntött dobozra, mint valami feketecsuhás Buddha. Szemöldökforradásai új, nyugtalan pózba facsarodtak. A három technikus gondosan semmitmondó képet vágott; kezüket egyendzseki-jük zsebébe süllyesztették.
– Az meg hogy lehet? – kérdezte Blackwell.
– Nem tudom pontosan – felelte Laney. – Olyan, mintha nem csinálna semmit.
– Mást se csinál, mint hogy csinál valamit, a francba is – reccsent Blackwell. – Nagyon jól tudná, ha maga szervezné a rohadt védelmét.
– Oké – felelte Laney –, akkor hol szokott reggelizni?
Blackwell feszengett.
– A lakosztályában.
– Melyikben?
– Az Imperial Hotelben. – Blackwell dühösen a technikusokra meredt.
– Melyik impériumban is?
– Itt. A szaros Tokióban.
– Itt? Tokióban van?
– Hé, ti – szólt oda Blackwell –, kifelé. – A barna hajú nő vállat vont a nejlondzsekiben, és rugdosva, leszegett fejjel átgázolt a polisztirénen, nyomában két társával. Mikor a ponyva a helyrecsapódott mögöttük, Blackwell felállt a dobozról. – Ne próbáljon játszadozni velem...
– Csak azt mondom, szerintem ez így nem fog működni. Az embere nincs odabent.
– Ez az élete, bazmeg.
– Hogy fizet a reggeliért?
– A lakosztály számlájára írják.
– A lakosztály az ő nevén van?
– Természetesen nem.
– Mi van, ha napközben vennie kell valamit?
– Valaki nyilván megveszi neki.
– És mivel fizet?
– Kártyával.
– Ami nem az ő nevén van.
– Stimmt.
– Tehát ha valaki megvizsgálná a tranzakció adatait, sehogy se tudná azt közvetlenül kapcsolatba hozni vele, nem?
– Nem.
– Mert maga rendesen végzi a munkáját, igaz?
– Igen.
– Akkor a pasas láthatatlan. Számomra. Nem vizsgálhatom meg. Nincs ott. Nem tudom megcsinálni, amire felfogadtak. Lehetetlen.
– És mi van a többi résszel?
Laney a billentyűzetre tette a vidpántot.
– Az nem egy ember. Az egy cég.
– De ott van minden! A rohadt házai! A lakásai! Hova rakják a kertészei a kurva virágokat! Minden!
– De nem tudom, ki ő. A maradékból ezt nem tudom kihámozni. Nem hagy olyan nyomokat, amik a számomra szükséges mintákat létrehozzák.
Blackwell beszívta a felső ajkát és ráharapott. Laney hallotta, hogy a kiugró protézis a fogaihoz koccan.
– Valami képet kell kapnom róla, hogy kicsoda – tette hozzá Laney.
A felsőajak nedvesen csillogva bukkant elő.
– Jézusom – mondta Blackwell –, ez aztán kemény.
– Találkoznom kell vele.
Blackwell megtörölte a száját kézfejével.
– És a zenéje? – Reménykedve felhúzta szemöldökét. – Vagy vannak filmek...
– Volt szerencsém filmhez, kösz. Nagyon sokat segítene, ha találkozhatnék vele.
Blackwell megérintette a fülcsonkját.
– Akkor el tudja majd kapni a csomóit, pontjait, megcsinálni azt az izét, amiről Jama hadovál?
– Nem tudom – felelte Laney. – Megpróbálhatom.
– Kurva életbe. – Blackwell átvágott a polisztirénen, félretaszította a ponyvát, kikiáltott a technikusoknak, aztán visszafordult Laney-hez. – Néha marhára szeretnék újra Jika Jikán lenni a haverokkal. Egyszer elrendezném a dolgokat, kurvára úgy maradnának. – A barna frufrus nő bedugta a fejét. – Pakoljátok be a cuccot a furgonba – mondta neki Blackwell. – Ha kell, készen álljon.
– Nincs furgonunk, Keithy – nézett a nő.
– Vegyetek egyet – felelte Blackwell.

 

 

18. Az otaku

Valami négyszögletes tárgy, első tapintásra lágy de belül keménynek tűnik, ahogy kiráncigálja. A SeaTac vámmentes boltjainak sárga-kék műanyag szatyorjába csomagolták, és sebtében körbetekerték ráncos, síkos barna szigszalaggal. Nehéz. Tömör.
– Helló.
Majdnem hanyatt esik a táska mellett, ahol eddig guggolt, mikor meglátja és hallja ezt a fiút, akit először idősebb lánynak vél a kettéválasztott, vállára omló haj miatt.
– Maszahiko vagyok. – Nem fordítás. A fiú fekete, túlméretezett, zubbonyszerű tunikát viselt, amit a lötyögő, magas gallérig begombolt. Szürke melegítőalsó gyűrődött buggyos ráncokba a térdénél. Piszkos külsejű fehér papírpapucs.
- Micuko csinált teát – a tálcára mutat, a kőkannára, a két csészére. – De épp neteztél.
– Micuko itt van? – Chia visszatuszkolta a tárgyat a táskába.
– Kiment – felelte Maszahiko. – Megnézhetem a számítógépedet?
– Számítógépemet? – Chia zavartan állt.
– Sandbenders, igaz?
Chia öntött egy kis teát. Még gőzölgött.
– Aha. Kérsz teát?
– Nem – mondta Maszahiko. – Csak kávét iszom. – Lekuporodott a tatamira, az alacsony asztal mellé, és egyik ujját áhítatosan végighúzta a Sandbenders öntött alumínium szélén. – Gyönyörű. Láttam egyszer egy kis CD-játszót, amit ők csináltak. Ez egy szekta, ugye?
– Kommuna. Törzs. Oregonban.
A fiú fekete, hosszú haja fényes volt és gondosan fésült, de Chia látta, hogy itt-ott tészta ragadt bele, olyan vékony, kunkori fajta, amit instant ramencsészékben árultak.
– Bocsánat, hogy neteztem, mikor Micuko visszajött. Biztos bunkónak tart.
– Seattle-ből jöttél. – Kijelentés.
– Te vagy Micuko bátyja?
– Igen. Miért vagy itt? – Szeme nagy és sötét, arca hosszú és sápadt.
– A húgoddal rajongunk a Lo/Rezért.
– Azért jöttél, mert Rez el akarja venni Rei Toeit?
Forró tea csorgott le Chia állán.
– Elmondta neked?
– Igen – mondta Maszahiko. – Páran az Elkerített Városból részt vettek a tervezésében. – Elmerülten tanulmányozta, forgatta a Sandbenderst. Ujjai hosszúak voltak és fakók, a körmök agyonrágottak.
– Hol van az a hely?
– A neten – felelte a fiú, és hátradobta haját a válla fölött.
– Mit mondanak az idoruról?
– Eredeti ötlet. Szinte radikális. – Megsimogatta a gombokat. – Ez nagyon szép...
– Angolul ott tanultál meg?
– Az Elkerített Városban.
Chia megint belekortyolt a teába, aztán letette a csészét.
– Van kávéd?
– A szobában – felelte Maszahiko.
Maszahiko szobája, ami egy rövid betonlépcső alján nyílt, a vendéglő konyhájának hátsó részén, valaha kisebb tárlóhelyiség lehetett. Fiú-rémbarlang volt, amilyet Chia barátnőinek a testvéreinél látott. A padlót és a polcszerű ágyat rég befedték a mosatlan ruhák, ramen-papírok és gyűrött japán magazinok. Az egyik sarokban üres műanyag ramencsészék tornya; hologramcimkéik magányos halogéngúla mögül hunyorogtak. Egy másik, magasabb polc asztalként funkcionált; ezt valami újrafeldolgozott anyagból vágták ki, ami hengerelt gyümölcslé-dobozokra hasonlított. Ezen állt Maszahiko számítógépe, egy sima fekete kocka. Egy alacsonyabb gyümölcslé-deszkán világoskék mikrohullámú sütő, felbontatlan ramencsészék és fél tucat apró acél kávéskanna.
Az egyik kis frissen mikrózott kanna épp Chia kezét melegítette. A kávé erős volt, cukros, tejszíntől sűrű. Chia a fiú mellett ült a göröngyös ágypolcon, háta mögött párna gyanánt egy feltekert bélelt kabát.
A szobát halvány fiú-, ramen- és kávéillat lengte be. De Maszahiko – most, hogy ilyen közel ült hozzá – nagyon tisztának tűnt, és Chiának az volt az érzése, minden japán az. Imádnak fürdeni, nem? A gondolattól sóvárogni kezdett egy zuhany után.
– Nagyon tetszik. – Maszahiko előrenyúlt és megérintette a Sandbenderst, amit lejövetkor magával hozott, és letett a fekete kocka elé, miután félresöpörte a plasztik kanalak, tollak, ismeretlen fém- és műanyagdarabkák szeméthalmát.
– A tiedet hogy kell bekapcsolni? – Intés az apró kávéskannával Maszahiko gépe felé.
Maszahiko mondott valamit japánul. Pasztell-neon férgek és pettyek villantak fel a kocka elülső lapján, tekergőztek és pulzáltak, aztán kihunytak.
A falakat padlótól mennyezetig vastag rétegben borították a poszterek, reklámcédulák és színes prospektusok egymást követő rétegei. A Chiával szemközti falon, a fekete számítógép fölött nagy, négyszögletes, selymes anyagú kendő lógott. Valami térképet vagy tervrajzot nyomtak rá vörös, fekete és sárga színnel. Több száz szabálytalan háztömb, szoba, valamiféle egység tömörült a központi üresség, egy szabálytalan, hosszúkás fekete téglalap körül.
– Az Elkerített Város – jegyezte meg Maszahiko, követve Chia pillantását. Előrehajolt, ujjával megkeresett egy helyet. – Ez az enyém. Nyolcadik szint. Chia az ábra közepére mutatott.
– Az mi?
– Fekete lyuk. Az eredetiben valami szellőző. – Chiára nézett. – Tokióban is van egy fekete lyuk. Azt láttad?
– Nem.
– A Palota. Nincs kivilágítva. Éjszaka, magasról a Császári Palota egy fekete lyuk. Mikor egyszer néztem, láttam egy fáklyarudat.
– Mi lett vele a földrengéskor?
Maszahiko felvonta szemöldökét.
– Az természetesen nem látható. Pont olyan, mint régen. Erről biztosítottak minket. – Mosoly, de csak a szája sarkán.
– Hová ment Micuko?
Maszahiko vállat vont.
– Nem mondta, mikor jön vissza?
– Nem.
Chia Hiromi Ogavára gondolt, aztán arra, hogy valaki Kelsey apját kereste telefonon. Hiromi? De a táskában, fent Micukónál, ott az az izé. Eszébe jutott, hogy visított Maryalice Eddie irodájának ajtaja mögött. Zonának igaza lehetett.
– Ismersz egy Whiskey Clone nevű klubot?
– Nem. – Maszahiko megsimította a Sandbenders tükörfényesre csiszolt élét.
– És Monkey Boxingot?
Maszahiko ránézett, megrázta a fejét.
– Gondolom, nem sokat mozdulsz ki, mi?
Maszahiko állta Chia tekintetét.
– Az Elkerített Városba.
– El akarok menni abba a klubba, a Monkey Boxingba. De lehet, hogy már nem így hívják. Egy Sindzsuku nevű helyen van. A megállóban már jártam.
– Ilyenkor nincsenek nyitva a klubok.
– Az nem baj. Csak meg kéne mutatnod, hol van. Onnan már hazatalálok egyedül is.
– Nem. Vissza kell mennem az Elkerített Városba. Feladataim vannak. Keresd meg a címet, és elmagyarázom a gépednek, hogy kell odamenni.
A Sandbenders magától is oda tudott találni, de Chia úgy döntött, nem akar egyedül nekivágni. És inkább egy fiú kísérje, mint Micuko, akinek párthűsége egyébként is gondot okozhatna. De Chia főleg el akart tűnni innen. Zona híre megijesztette. Valaki tudja, hogy itt van. És mi lesz azzal az izével a táskájában?
– Tetszik, ugye? – A Sandbendersre mutatott.
– Igen – mondta Maszahiko.
– A szoftver még jobb. Van egy emulátorom, ami installál a gépedbe egy virtuális Sandbenderst. Ha elviszel a Monkey Boxingba, a tied.

 

– Mindig itt laktál? – kérdezte Chia, miközben az állomás felé ballagtak. – Úgy értem, ezen a környéken? Maszahiko vállat vont. Chiának úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát az utcán. Vagy egyszerűen a szabad levegőn. A szürke melegítőalsót lecserélte egy hasonlóan buggyos fekete pamutnadrágra, amit két gumis, fekete nejlon-lábszárvédő rögzített atombiztosan a fekete bőrbakancsok fölött. Még mindig a fekete tunika volt rajta, de kiegészítette egy kurta ellenzőjű fekete bőrsapkával, ami egykor egy iskolai uniformishoz tartozhatott. A tunika nagy volt, a sapka kicsi: Maszahiko előrebillentve csapta a fejébe, az ellenző a szemébe lógott.
– Az Elkerített Városban lakom – közölte.
– Micuko mondta. Az olyasmi, mint egy többfelhasználós állomás.
– Az Elkerített Város nem hasonlít semmire.
– Add meg a címedet, amikor odaadom az emulátort. Egyszer benézek. – A járda egy betoncsatorna felett ívelt át, amiben szürkés víz csobogott. Chiának Velence jutott eszébe. Kíváncsi volt, valaha patak folyt-e itt.
– Nincs címe – mondta a fiú.
– Az lehetetlen.
Maszahiko nem válaszolt.
Chia visszagondolt arra, amit a kinyitott SeaTac szatyorban talált. Lapos, négyszögletes, sötétszürke tárgy. Abból a fura, fémtartalmú műanyagból készülhetett. Az egyik végén kis lyuksorok, a másikon bonyolult formák, fém, és valami másfajta műanyag. Úgy tűnt, nem lehet kinyitni, sehol sem látszott hasíték. Semmi jel vagy felirat. Nem zörgött, mikor megrázta. A Mi Micsoda, az ikonszótár talán felismerné, de Chiának nem volt ideje megnézni. Maszahiko épp lent öltözött, mikor ő szétvágta a kék-sárga műanyagtasakot Maszahiko számozott svájci Lo/Rez emlékbicskájával. Körülnézett, hogy hova rejtse. Minden túl precíz és rendezett.
Végül visszarakta a táskájába, mert hallotta, hogy Maszahiko jön föl a konyhai lépcsőn. Ott volt most is, a Sandbendersszel együtt, a hóna alatt, ahogy beléptek az állomásra. Biztos nem túl okos dolog, de teljesen tanácstalan volt.
Kelsey kártyájával vett kettőjüknek jegyet.

 

 

19. Arleigh

Laney-t Rydell faxa várta, mikor Blackwell kirakta a szállodánál. Luxuskülsejű szürke fejléc alá nyomtatták, ami élesen elütött magától a levéltől, amely egy sunseti Mázlis Sárkány éjjel-nappaliból érkezett. A vigyorgó Mázlis Sárkány közvetlenül a szálloda dombornyomásos ezüst logója alatt eregette a füstöt orrlyukaiból. A logót Laney Lekonyuló Ádáz Manósipkának keresztelte el magában. Bárminek is szánták, a szálloda berendezőinek nagyon tetszett. A hallban mindenhol díszmintaként bukkant fel, és Laney örült, hogy a vendégszobákat még nem hódította meg.
Rydell vékony filctollal írta a faxot, aggályos precíz nagybetűkkel. Laney a liftben olvasta el.
A címzett C. LANEY, VENDÉG volt:

 

ASSZEM TUDJÁK, HOL VAGY. A CSAJ ÉS A NAPPALOS FŐNÖK A HALLBAN KÁVÉZTAK ÉS A FŐNÖK ÁLLANDÓAN RÁM BÁMULT. KÖNNYEN LEHET, HOGY MEGNÉZTE A TELEFONNAPLÓT. HÜLYE VOLTAM, HOGY FELHÍVTALAK. BOCS. NA MINDEGY, AZTÁN A CSAJ ÉS A TÖBBIEK GYORSAN ELTAKARODTAK, OTTHAGYTÁK A TECHNIKUSOKAT PAKOLNI. AZ EGYIK AZT MONDTA DZSINGISZNEK A GARÁZSBAN, HOGY NÉHÁNYUK JAPÁNBA MEGY, ÉS ÖRÜL, HOGY Ő NEM. VIGYÁZZ MAGADRA, OKÉ? RYDELL

 

– Oké – mondta Laney. Visszaemlékezett, hogyan gyalogolt át egyik éjjel az álmatlanság miatt, Rydell intése ellenére, a Mázlis Sárkányba. Minden második sarkon ijesztő külsejű bionikus prostik posztoltak, de ezt leszámítva az út nem tűnt túl veszélyesnek. A Mázlis Sárkány egyik oldalára valaki egy J. D. Shapely-emlékfreskót festett, és a bolt vezetőinek volt annyi esze, hogy ott is hagyták, kulturálisan integrálva ezzel boltjukat a Strip valódi éjjel-nappalába. Lehetett kapni ott burritót, lottót, elemet, zsebteszteket különféle betegségekhez. Lehetett hangpostázni, e-mailezni, faxolni. Laney-ben akkor éjjel felmerült a gondolat, hogy valószínűleg ez az egyetlen bolt több mérföldes körzetben, ahol tényleg hasznos dolgokat árulnak; máshol csupa olyasmit lehetet kapni, amiről elképzelni sem tudta, hogy valaha szüksége lenne rá.
Újra elolvasta a faxot, miközben végigment a folyosón, aztán kinyitotta az ajtót a kódkártyával.
Az ágyon egy lapos fonott kosár állt, tele fehér szövettel és ismeretlen tárgyakkal. Mikor közelebbről megszemlélte, kiderült, hogy a frissen mosott zoknijai és alsóneműi azok, kis Manósipkás papírtartókban. Kinyitotta a keskeny, tükrös szekrényajtót, és a beépített lámpa felvillanó fényében felakasztott, elrendezett ingeit pillantotta meg, köztük a kék gombolóst, amiből Kathy Torrance csúfot űzött. Vadonatújnak tűnt. Laney megérintette az egyik enyhén kikeményített kézelőt.
– Fonalfinomság – mondta. Lenézett Rydell félbehajtott faxára. Elképzelte, hogy Kathy Torrance egyenesen felé tart egy SST-n Los Angelesből. Rájött, hogy képtelen azt képzelni, alszik. Sose látta őt aludni, és az alvás valahogy nem tűnt olyasminek, amit jószántából csinálna. Biztos az ablak vak szürkéségét, vagy a gépe képernyőjét bámulja a szuperszonikus suhanás különös, rezzenetlen csöndjében.
És rá gondol.
Halk kondulással életre kelt a képernyő, amitől Laney tíz centit ugrott, egyenesen fölfelé. Megfordult és meglátta a BBC logóját. Yamazaki második filmje.

 

A harmadánál járt, mikor az ajtó kondult egyet. Rez épp egy keskeny dzsungelcsapáson kószált, napszítta khakiruhában és fonott talpú szandálban. Közben dúdolt valamit, egy szöveg nélküli kis dallamot, újra meg újra, különféle hanghordozással és hangsúllyal. Csupasz mellkasa izzadságtól fénylett, és ahogy kigombolt inge félrelibbent, elő-elővillant Ji Csing tetoválása. Egy bambuszdarabot lóbált menet közben, amivel a lelógó indákat paskolta félre. Laney-ben motoszkált a gyanú, hogy a kis dallamból később milliárdos példányszámú világsláger lett, de egyelőre nem sikerült azonosítania. Újabb kondulás.
Felállt, odament az ajtóhoz és benyomta a mikrofon gombját.
– Igen?
– Hahó... – Női hang.
Laney megérintette az ajtókeretbe süllyesztett, kártyalapnyi képernyőt, és egy sötét hajú nőt pillantott meg. Frufru. A technikus a raktár-áruházból. Kikapcsolta a zárat és ajtót nyitott.
– Yamazaki szerint beszélnünk kéne – mondta a nő. Fekete kosztümöt viselt keskeny szoknyával, és fekete harisnyát.
– Magának nem furgont kéne vennie? – Laney hátralépett, hogy beengedje.
– Már vettünk – csukta be a nő maga mögött az ajtót. – Ha a Lo/Rez gépezet úgy dönt, pénzt dob ki egy problémára, ott pénzt dobnak ki. Többnyire az ablakon. – A képernyőre nézett, ahol Rez továbbra is botját lóbálva ballagott, hessegette a legyeket a nyakáról meg a mellkasáról, és elmerült a komponálásban. – Házi feladat?
– Yamazaki.
– Arleigh McCrae. – Kis fekete retiküljéből előhúzott egy névjegykártyát, és átnyújtotta Laney-nek. A neve, utána négy telefonszám és két cím, egyik sem fizikai. – Van névjegye, Mr. Laney?
– Colin. Nem. Nincs.
– A regisztrációnál tudnak készíteni magának. Itt mindenkinek van névjegye.
Laney elrakta a kártyát az ingzsebébe.
– Blackwell nem adott. Yamazaki se.
– Úgy értem, a Lo/Rez szervezeten kívül. Ez olyan, mintha nem lenne zoknija.
– Van zoknim – biztosította Laney, és az ágyon levő kosárra intett. – Akar BBC-dokumentumfilmet nézni a Lo/Rezről?
– Nem.
– Sajnos nem kapcsolhatom ki. Yamazaki megtudná.
– Esetleg vegye le a hangerőt. Kézzel. – Megmutatta.
– Egy technikus – bámult Laney.
– Furgonnal. És iksz milliójenes felszereléssel, ami láthatólag nem sokat segített magának. – Leült az egyik kis karosszékbe a kettő közül, és keresztbe tette a lábát.
Laney helyet foglalt a másikban.
– Nem a maguk hibája. Remekül bejuttattak. De ilyen adatokkal nem tudok dolgozni.
– Yamazaki elmondta, állítólag mire képes – közölte a nő. – Nem hittem el neki.
Laney ránézett.
– Ezen sajnos nem segíthetek. – A nő bal lábikrájának belső oldalán három napkorong mosolygott egymás alatt, mint három fekete fanyomat.
– Bele van szőve a harisnyába. Katalán.
Laney felnézett.
– Remélem nem akarja, hogy elmagyarázzam, miért is fizetnek engem elvileg – mondta –, mert nem tudom. Fogalmam sincs.
– Ne aggódjon – felelte a nő. – Én csak alkalmazott vagyok. Viszont engem most épp azért fizetnek, hogy kiderítsem, mivel segíthetnénk magának abban, amit állítólag tud.
Laney a képernyőre nézett. Ezúttal koncertfelvételek; Rez mikrofonnal a kezében táncol.
– Maga már látta ezt filmet, ugye? Rez komolyan gondolja azt a sino-kelta izét, amiről az interjúban beszélt?
– Ugye még nem találkozott vele?
– Nem.
– Elég nehéz eldönteni, hogy Rez mit gondol komolyan és mit nem.
– De hogy létezhet „sino-kelta miszticizmus”, mikor a kínaiak és kelták történelmének semmi köze egymáshoz?
– Úgy, hogy Rez félig kínai és félig ír. És ha van valami, amit komolyan vesz...
– Igen?
– Az Rez.
Laney savanyú képpel bámulta a képernyőt. Az énekest időközben felváltotta egy közelkép, amin a gitározó Lo látszott, keze a fekete testű hangszeren. Korábban egy csodás tweedöltönyt viselő, tiszteletre méltó angol gitáros kifejtette, nem számítottak rá, hogy a második Hendrix a tajvani kento-popból bukkan majd elő, de hát az elsőt se nagyon várták, ugyebár.
– Yamazaki elmesélte a sztorit. Hogy mi történt magával – szólalt meg Arleigh McCrae. – Egy bizonyos pontig.
Laney lehunyta a szemét.
– Sose került adásba az a rész, Laney. A Közveszély ejtette. Mi történt?

* * *

Laney rászokott, hogy a Chateau kis ovális úszómedencéje mellett reggelizzék, a csúnyácska deszkabungalókon túl, amiket Rydell állítása szerint utólag építettek oda. Ez volt a nap egyetlen része, amit a magáénak érzett, legalábbis Rice Daniels érkezéséig, ami általában a háromdecis kávéskanna utolsó cseppjeinél következett be, közvetlenül a szalonnás rántotta előtt.
Daniels mindig feltűnően ruganyos léptekkel vágott át a terrakottán Laney asztaláig. Laney ezt magában droghasználatnak szerette betudni, ennek azonban semmi bizonyítékát nem tapasztalta. Daniels legelvetemültebb nyilvános passziója a koffeinmentes kávék fogyasztása volt, citromhéj-karikákkal. A laza szövésű bézs öltönyöket és gallér nélküli ingeket kedvelte.
Ezen a reggelen azonban nem egyedül érkezett, és Laney valami zaklatottságot érzett a szokásos szökkenésekben, ideges merevséget; a kínzóeszközszerű szemüveg pedig mintha még a szokásosnál is jobban szorongatta volna a fejét. Daniels mellett egy ősz hajú ember lépdelt, aki western stílusú sötétbarna öltönyt viselt, szélcsípte héjaarca volt, és tekintélyes orra óriási napszemüveg alól türemkedett elő. Lábán fekete aligátorbőr csizma, kezében porosnak tűnő aktatáska, aminek tehénbőr huzatát megbarnította az idő, fogantyúját pedig valami drótszerűség tartotta össze, amit Laney bálázó huzalnak nézett.
– Laney – szólalt meg az asztalhoz érve Rice Daniels –, az úr Aaron Pursley.
– Maradjon csak, fiam – intett Pursley, bár Laney nem szándékozott felállni. – A pali pont hozza a reggelijét. – A bungalók felől az egyik mongol pincér közeledett egy tálcával. Pursley letette viharvert aktatáskáját, és leült az egyik fehérre mázolt fémszékre. A pincér feltálalta a rántottát. Laney aláírta a számlát; tizenöt százalékos borravalót csapott hozzá. Pursley közben a táskájában matatott. Fél tucat súlyos ezüstgyűrűt viselt, némelyikbe türkizt foglaltak. Laney nem emlékezett, mikor látott utoljára valakit, aki ennyi papírt hordott magánál.
– Maga az ügyvéd – mondta Laney. – A tévében.
– A valóságban is, fiam. – Pursley a Pácba került zsarukban szerepelt, előtte pedig hírességek védőjeként lett ismert. Daniels nem ült le; Pursley mögött görnyedt, tőle szokatlan testtartásban, zsebre vágott kézzel. – Ez az – mondta Pursley. Előhúzott egy köteg kék papírlapot. – Ne hagyja kihűlni a tojást.
– Foglaljon helyet – fordult Laney Danielshez. A férfi arca megrándult a szemüveg mögött.
– Na kérem – kezdte Pursley –, itt az áll, hogy maga a Szövetségi Árvaházban élt tizenkettőtől tizenhét éves koráig.
Laney a rántottára nézett.
– Így igaz.
– Ez alatt az idő alatt gyógyszertesztekben vett részt? Kísérleti alany volt?
– Igen – mondta Laney. Mintha a rántotta távolabb került volna, vagy egy magazinkép lenne.
– Ezekre önként jelentkezett?
– Jutalmat kaptunk.
– Önként jelentkezett – szögezte le Pursley. – Kapott abból az 5-SB-ből?
– Nem mondták, mit adnak – felelte Laney. – Néha placebót kaptunk helyette.
– Az 5-SB-t nem lehet összetéveszteni semmilyen placebóval, fiam, de ezt, gondolom, maga is tudja.
Ez igaz volt, de Laney csak ült szótlanul.
– Igen? – Pursley levette nagy, súlyos napszemüvegét. Hideg, sötét szemeit finom ránchálózat fonta körül.
– Valószínűleg kaptam – bökte ki Laney.
Pursley a combjára suhintott a kék lapokkal.
– Helyben vagyunk. Szinte biztos kapott. Namármost, tudja, milyen hatással volt később ez az anyag sok kísérleti alanyra?
Daniels lefejtette fejéről a napszemüveget és masszírozni kezdte az orrnyergét. A szeme csukva volt.
– Ez a cucc hajlamos gyilkos pszichopata voyeurré változtatni a férfiakat – magyarázta Pursley, miközben újra felvette a szemüveget és elkezdte visszatömni a papírokat a táskájába. – Néha csak évekkel később jön elő. Médiasztárokra, politikusokra kattannak rá... Ezért ez az egyik legtiltottabb anyag ma, minden istenverte országban. Egy szer, amitől az emberek politikusok után settenkednek, hogy kinyírják őket... Hát, fiam, nem csoda. – Száraz mosoly.
– Én nem vagyok az – motyogta Laney. – Nem vagyok olyan.
Daniels kinyitotta a szemét.
– Nem számít – mondta. – Az számít, hogy a Slitscan az összes anyagunkat a sárba tiporhatja, ha megpendíti, ha felkelti a legkisebb gyanút, bármilyen halványat is, hogy mégis.
– Tudja, fiam – vette át a szót Pursley –, egyszerűen úgy állítanák be, hogy maga azért helyezkedett el ilyen területen, mert erre vitték a hajlamai, hírességeket akart kukkolni. Egy szóval sem említette nekik a dolgot, igaz?
– Igaz – felelte Laney. – Nem említettem.
– Na tessék – mondta Pursley. – Azt mondják majd, hogy azért alkalmazták magát, mert ügyes volt, de a végén túlságosan is ügyessé vált.
– De Alison nem volt híres – tiltakozott Laney.
– A fickó viszont igen – szólalt meg Rice Daniels és a Slitscan azt fogja állítani, hogy maga őt akarta. Azt mondják majd, hogy maga találta ki az egészet. Tördelik majd a kezüket a felelősség miatt. A kvantitatív elemzők új felvételi tesztjeiről fognak papolni. És senki, Laney, az égvilágon senki sem fog minket nézni.
– Hát nagyjából ennyi – zárta le Pursley, és felállt. Felvette az aktatáskát. – Az ott igazi szalonna, sertésből?
– Állítólag – mondta Laney.
– A mindenit – biggyesztett Pursley –, ezek a hollywoodi szállodák nem tréfálnak. – Előrebökte a kezét. Laney megrázta. – Örülök, hogy megismertem, fiam.
Daniels el se köszönt. Két nappal később pedig, a kinyomtatott díjlista tanulmányozásakor, Laney felfedezte, hogy az egész ügy, a saját nevére írt számlák sora egy nagy kanna kávéval, egy szalonnás rántottával, és tizenöt százalékos borravalóval indult.

 

Arleigh McCrae meredten nézte.
– Ők tudják ezt? – kérdezte. – Blackwell tudja?
– Nem – mondta Laney. – Ezt a részt legalábbis nem. – Pont rálátott Rydell félbehajtott faxára, ami az éjjeliszekrényen hevert. Arról se tudnak.
– És mi történt azután? Mit csinált?
– Kiderült, hogy részben legalábbis én fizetem az ügyvédeket, akiket szereztek nekem. Nem tudtam, mit csinálhatnék. Sokat üldögéltem a medencénél. Tulajdonképpen egész kellemes volt. Nem igazán gondoltam semmire. Érti, mit akarok mondani?
– Talán.
– Aztán a hotel egyik biztonsági őre említette ezt a munkát.
A nő lassan megrázta a fejét.
– Mi az? – kérdezte Laney.
– Semmi – felelte a nő. – Maga ugyanolyan lökött, mint a többi. Remekül be fog illeszkedni.
– Hová?
A nő az órájára nézett: sima fekete nejlonszíjon fekete rozsdamentes acél.
– Nyolckor van vacsora, de Rez késni fog. Jöjjön, sétáljunk egyet és igyunk meg valamit. Megpróbálom elmesélni, amit tudok.
– Ha akarja.
– Ezért fizetnek – mondta a nő, és felállt. – És asszem kellemesebb is, mint mozgólépcsőn tuszkolni óriás csúcsgépeket.

 

 

20. Monkey Boxing

A megállók közt szürkén didergett valami a halk vonat ablakaiban. Nem felületek suhantak el; inkább mintha szemcsés anyag rezgett volna ott valamilyen kritikus szinten, egy új létállapot küszöbén.
Chia és Maszahiko talált két üres helyet egy skótkockás szoknyát viselő bakfis-trió és egy üzletember közt, aki egy vaskos japán képregénybe mélyedt. A képregény borítóján egy nő látszott, akinek a melle fonallal volt betekerve, mint két gombolyag, de kúp alakban. A mellbimbók úgy türemkedtek ki, mint egy fulladozó rajzfilmfigura guvadó szemei. Chiának feltűnt, hogy a rajzoló sokkal több időt fordított a fonalak kidolgozására, pontos kanyarulataikra és csomózásukra, mint magukra a mellekre. A nő izzadt arccal hátrált valaki vagy valami elől, amit a borító széle lemetszett a képről.
Maszahiko kibontotta tunikája két felső gombját, és előhúzott egy tizenöt centis, ablaküveg vastagságú, kemény, fekete lapot. Céltudatosan megsimította a jobb kezével, mire a lapon színes fénypontok gyöngysorai tűntek fel. Bár a pontok itt halványabbak voltak, eltompította őket a metró szórt neonfénye, Chia felismerte, hogy a fiúnál látott gép irányítópanelje az.
Maszahiko tanulmányozta a kijelzőt, újból megsimította, és az eredmény láttán összevonta a szemöldökét.
– Valaki figyeli a címemet – mondta –, és Micukóét...
– Az étterem?
– A felhasználói címünk.
– Hogyhogy figyeli?
– Nem tudom. Nincs kapcsolat köztük.
– Csak én.
– Mesélj a Sandbendersről. – Maszahiko eltette a panelt és begombolta a tunikát.
– Egy nővel kezdődött, aki programfelületeket tervezett. – Chia örült, hogy másra terelődött a szó. – A férje ékszerész volt, és olyan idegsorvadásban halt meg, aminek akkor még nem fedezték fel a gyógyszerét. Nagy környezetvédő is volt, és idegbajt kapott attól, ahogy az elektronikai cikkek kinéztek, pár kis csip meg áramkör egy műanyagdobozban. Az ilyen dobozok, mondta, csak csicsás vásárlócsalogatók, amik tutira a szemétdombon végzik, ha senki se dolgozza fel őket, ahogy általában történt. Úgyhogy mielőtt megbetegedett, sorban szétszedte a felesége tervezőgépeit, és a rendes alkatrészeket új burkolatokba rakta, amiket ő fabrikált a műhelyében. Például tömör bronzházat csinált egy kis CD-meghajtónak, ébenfa berakásokat, az irányítófelületet elefántcsontból, türkizből meg hegyikristályból faragta ki. Nehezebb lett, az igaz, de kiderült, hogy ez egy csomó embernek tetszik, mert olyasmiben tárolhatták a zenéjüket vagy emlékeiket vagy bármit, amiről érezni lehetett, hogy ott van... És szerették a tapintásukat: a fémet, a sima követ... És ha a ház már megvolt, és új modell jött ki, aminek esetleg jobb volt a szerkezete, egyszerűen kiszedted a régit és beraktad az újat. Úgyhogy a tárgy maga ugyanaz maradt, csak többet tudott.
Maszahiko csukva tartotta szemét, és mintha aprókat bólogatott volna, de ez a vonat mozgása is lehetett.
– És kiderült, hogy ez is egy csomó embernek tetszik, marhára. A fickó kezdett megbízásokat kapni ilyen tárgyakra. Az egyik legelső műve egy billentyűzet volt, aminek a gombjait egy régi zongora billentyűiből faragta, a számok és betűk pedig ezüstből voltak. De aztán megbetegedett...
Maszahiko kinyitotta a szemét, és Chia látta, hogy nemcsak figyel, hanem türelmetlenül várja a folytatást.
– Mikor meghalt, a szoftvertervezőnő eltöprengett ezen, meg hogy jó lenne csinálni valamit, ami a férje munkáját egyesíti valami mással. Aztán eladta az összes vállalati részvényt, amit a munkáiért kapott, és vett egy birtokot a tengerparton, Oregonban...
A metró pedig befutott a Sindzsukura, és mindenki felállt és megindult az ajtó felé; az üzletember becsukta a mell-gúzsos képregényt, és a hóna alá csapta.

* * *

Chia fejét hátraszegve nézte a legfurcsább épületet, amit valaha látott. Olyan volt, amilyennek régen a robotokat elképzelték, sematikus emberi alak; lábát és felemelt kezét átlátszó műanyag fedte a fémváz felett. A törzs látszólag téglából készült, vörös, sárga és kék téglákból, amiket egyszerű mintákba rendeztek. Az üreges végtagokban mozgó és mozdulatlan lépcsők, kanyargós csúszdák kígyóztak, a hatalmas arc négyszögletes szája pedig szabályos időközönként fehér füstpamacsokat köpött. Mögötte szürkén nehezedett a városra az ég.
– A Tecudzsin-ház – mondta Maszahiko. – A Monkey Boxing nem itt volt.
– Ez mi?
– Oszakai Fémjáték-intézet – felelte a fiú. – A Monkey Boxing erre van. – Maszahiko az irányítópanel hemzsegő kacskaringóiba mélyedt. Előremutatott, túl egy California Reich nevű gyorskajálda-egységen, aminek emblémája stilizált acélpálmát ábrázolt, háttérben egy olyan kifacsart kereszttel, amit annak idején Chia vadjenki iskolatársai rajzolgattak a kezükre európaitörténelem-órán. A tanár teljesen kiborult tőle, de Chia úgy emlékezett, a srácok pálmafát nem rajzoltak hozzá. Ketten összeverekedtek azon, hogy jobbra vagy balra kell-e görbülnie a kereszt szárainak, és az egyik rálőtt a másikra egy olyan sokkolóval, amit eldobható fényképezőgépekből gyártottak maguknak, a tanárnak meg ki kellett hívnia a rendőrséget.
– Kilencedik emelet, Ázott Lombtenger Ház – közölte Maszahiko. Elindult a nyüzsgő járdán. Chia követte. Azon töprengett, mennyi ideig tarthat az időzavar, és hogyan lehet megkülönböztetni az egyszerű fáradtságtól.
Talán azt éli most át, amit a legutóbbi iskolájában kulturális sokknak neveztek állampolgári ismereteken. Úgy érezte, minden, Tokió összes kis részlete pont annyira más, hogy valami nyomást kelt, ami felgyülemlik és nekifeszül a szemének, mintha az belefásult volna a sok különbség regisztrálásába: egy facsemete a járdán, amire valami fonott köpenyt húztak, egy nyilvános telefon neon-avokadó színe, egy kerek szemüveges, komoly külsejű lány szürke pulóverben, amin „Szabad Vagina” felirat áll. Chia eddig óriásira nyitotta a szemét, hogy befogadja az összes ilyen dolgot, remélte, hogy végül majd csak feldolgozza őket, de a szeme kifáradt, és a különbségek kezdték maguk alá temetni. De azt is érezte, hogy ha pont megfelelően hunyorítana, az egészet át tudná változtatni Seattle-é, valami belvárosi negyeddé, amin egyszer végigsétált az anyjával. Honvágy. A táska pántja a bal láb minden lépésénél a vállába vágott.
Maszahiko befordult egy sarkon. Tokiónak láthatólag nem voltak hagyományos értelemben vett mellékutcai, nem nyíltak kisebb utcák a nagyobbak mögött, ahol kitették a szemetet és nem voltak üzletek. Akadtak kisebb utcák, és még kisebbek azokon túl, de az ember sose tudhatta, mit talál bennük: cipészműhelyt, luxuskülsejű fodrászszalont, csokoládékészítőt, újságosstandot, ahol Chia felfedezte ugyanazt a hátborzongató képregényt, rajta a bebugyolált nővel.
Újabb sarok. Chia úgy vélte, egy másik főútra jutottak. Legalábbis kocsik jártak. Nézte, ahogy az egyik befordul egy földszinti bejáróba és eltűnik. A fejbőre bizseregni kezdett. Lehet, hogy ez a feljárat Eddie klubjába, a Whiskey Clone-ba? Az pont erre van, nem? Mekkora ez a Sindzsuku egyáltalán? És ha megállna mellette a Graceland? És ha Eddie és Maryalice már a keresésére indult?
Odaértek a bejáróhoz, ahol a kocsi eltűnt. Chia bekukkantott, és látta, hogy valami benzinkút az.
– Hol van? – kérdezte.
– Ázott Lombtenger – mondta Maszahiko, és felmutatott.
Magas, keskeny; minden emeletnél négyszögletű tábla áll ki a sarokból. Majdnem ugyanolyan volt, mint a többi, de Chia úgy emlékezett, Eddie-é nagyobb.
– Hogy jutunk fel?
Maszahiko bevezette egy előtérszerű földszinti árkádba, melynek két oldalán bódé-boltocskák sorakoztak. Túl sok fény, tükrök, minden egybemosódik. Be egy szűkös liftbe, amit füstszag ül meg. Maszahiko mondott valamit japánul, mire az ajtó becsukódott. A lift kis dalocskát énekelt nekik, csilingelő zenére. Maszahikót ez láthatólag idegesítette.
A kilencedik emeletnél egy porlepte férfi tűnt fel a nyíló ajtó mögött, akinek fekete hajszalag lógott a szemébe. Chiára nézett.
– Ha attól az újságtól van – mondta –, három nappal korábban jött. – Lehúzta a hajszalagot és megtörölte vele az arcát. Chia nem volt biztos benne, japán-e, és mennyi idős lehet. Szeme barna volt és káprázatosan véreres, felette erőteljes szemöldök. Szalaggal hátrafogott, fekete haját ősz tincsek erezték.
Háta mögül folyamatos kopácsolás és ricsaj hallatszott, japánul kiáltoztak. Egy férfi magas, narancssárga műanyag kocsit tuszkolt előre, ami szigetelt kábeltekercsekkel és arany meg krómvörös plasztiktörmelékkel volt tele. A függőmennyezet egy része nagy kábelpendüléssel levált és a földre zuhant. Újabb üvöltések.
– A Monkey Boxingot keresem – mondta Chia.
– Drágám – felelte a férfi –, egy kicsit elkésett. – Fekete papíroverallt viselt, aminek könyöktől letépett ujjából kilátszott a karja, rajta pacás rajzolat kék vonalakból és körökből, valami álprimitív ékítmény. Megtörölte a szemét és Chiára sandított. – Nem a londoni újságtól jött?
– Nem – mondta Chia.
– Nem – bólintott a férfi. – Még ahhoz is fiatalnak tűnik.
– Ez a Monkey Boxing?
Még egy mennyezetdarab esett le. A poros férfi Chiára hunyorított.
– Mit mondott, hová valósi?
– Seattle-be.
– Seattle-ben hallott a Monkey Boxingról?
– Igen...
A férfi bágyadtan elmosolyodott.
– Vicces: Seattle-ben hallott róla... Te is a klub-bizniszben nyomulsz, szivi?
– Chia McKenzie vagyok...
– Dzsun. Dzsun a nevem, szivi. Tulajdonos, tervező, DJ. De elkéstél. Sajnálom. Ami a Monkey Boxingból maradt, azt most viszik ki ezekben a gumicsillékben. Megy töltésnek. Mint minden összetört álom. Nagyon pörgős volt, amíg ment, jó három hónapig. Hallottál a Saolin-templomos dizájnunkról? Az egész harcos-pap cuccról? – Hatalmasat sóhajtott. – Mennyei volt. Minden pillanata. Az okinavai pultosok az első három éjszaka után leborotválták a fejüket és narancssárga lepelbe öltöztek. Én túlszárnyaltam magamat a keverőfülkében. Egy vízió volt, tudod? De ilyen a bohémvilág természete, nem igaz? Végül is illékony ipar a miénk, és az ember igyekszik bölcsen beletörődni. De ki a kedves barátod? Jó a haja...
– Maszahiko Mimura – mondta Chia. Tetszik ez a prosztósított nősténybikás gyászhuszár-stílus – mélázott a férfi. – Misima és Dietrich közös kagylóhéjon, ha ügyesen csinálják.
Maszahiko összevonta a szemöldökét.
– Ha a Monkey Boxingnak vége – kérdezte Chia mit fog most csinálni?
Dzsun megkötötte a fején a szalagot. Lelkesültsége alábbhagyott.
– Egy másik klubot, de nem én tervezem. Azt mondják, prostituálódtam. Asszem, igazuk van. Továbbra is én vezetem a helyet, szép fizetésért, mellé lakás, de a koncepció... – Vállat vont.
– Itt volt akkor éjjel, mikor Rez elmondta, hogy feleségül akarja venni az idorut?
A férfi homloka ráncba szaladt a szalag mögött.
– Nyilatkozatokat kellett aláírnom – mondta. – Biztos nem az újságtól jöttél?
– Biztos.
– Ha ő nem jön be, valószínűleg ma is üzemelnénk. És őutána mi igazán nem lihegtünk. Járt nálunk Maria Paz, rögtön azután, hogy szakított a barátjával, a PR-szörnnyel, és az újságírók úgy nyüzsögtek, mint a legyek. Errefelé baromi népszerű, tudtad? Aztán járt nálunk Kék Ahmed a Chrome Koranból, és a sajtó rá se bagózott. Reznél és a cimboráinál viszont a sajtóval semmi gond se volt. Rez beküldte a nagydarab dadusát, akinek olyan a feje, mintha húsvágó tönknek használná. A faszi odajött hozzám és azt mondta, Rez hallott a helyről és szeretne benézni pár haverral, és jó lenne, ha kaphatna egy nyugisabb helyet... Én meg néztem: milyen Rez? Aztán persze beugrott, és mondtam, hogy rendben, természetesen, hátul összetoltunk három asztalt, még egy lila zárózsinórt is kölcsönkértünk a gumi fiúktól, akik a társalkodónőknél vannak az emeleten.
– És Rez eljött?
– Naná. Eltelik egy óra, és egyszer csak betoppan. Mosolyog, kezet ráz, autogramot ad, ha kérik, bár hogy őszinte legyek, nem volt eszeveszett a kereslet. Négy nő jött vele meg két másik pasi, a dadust nem számítva. Gyönyörű fekete öltöny. Jodzsi. Kicsit megviselt. Mármint Rez. Úgy tűnt, vacsorázni volt. Lehajtott mellé ezt-azt. Volt benne egy kis nyomás, ha érted, mire gondolok. – Megfordult és odaszólt az egyik munkásnak, akinek a cipője kétujjas fekete bőrzoknira hasonlított.
Chia, akinek fogalma sem volt, miféle hely lehetett a Monkey Boxing, elképzelte, ahogy Rez pár emberrel ül egy asztalnál, lila zsinór mögött, az előtérben pedig egy csomó japán csinálja, amit a japánok az ilyen klubokban csinálni szoktak. Táncolnak?
– Aztán a srácunk fölkel, elindul a klozetra. A dadus szedelőzködik, hogy elkísérje, de srácunk leinti. Nagy nevetés az asztaltól, dadus morcos. Két nő föláll, hogy majd ők elkísérik; ők se kellenek neki, int, még nagyobb nevetés. Más persze nem nagyon figyelt. Öt perc múlva megyek a keverőfülkébe egy adag nagyon súlyos észak-afrikai cuccal; fel kellett mérnem a társaságot, rájuk kattanni, megnézni, mikor dobjam be. De ott ment ő is, egyenesen a tömeg közepén, és egy-két ember ha észrevette, de ők is táncoltak tovább.
Milyen klub az, ahol senki sem áll le a tánccal Rez miatt?
– Szóval épp a cuccon járt az agyam, hogy milyen sorrendben adjam be, amikor egyszer csak elém toppan. Nagy vigyor. Vicces tekintet, de nem vennék mérget rá, hogy olyasmi miatt, ami a slózin történt, ha érted, mire gondolok.
Chia bólintott. Mire gondolt?
– Megengedem, kérdi, és a vállamra rakja a kezét, hogy szóljon pár szót a tömeghez? Már régóta gondolkozik valamin, és most döntésre jutott, és szeretné elmondani. A nagy dadus meg egyszerűen testet öltött, és kérdezte, mi a gond. Semmi, feleli Rez, és megszorítja a vállam, csak mond valamit az embereknek.
Chia Dzsun vállaira nézett. Vajon melyiket szorította meg Rez, a saját kezével?
– Aztán mondott – fejezte be Dzsun.
– De mit? – kérdezte Chia.
- Egy csomó baromságot, szivi. Evolúció meg technika meg szenvedély; milyen fontos, hogy az ember megtalálja a szépséget a megszülető új rendben; milyen irtózatosan fontos, hogy ő megkeféljen valami szoftver-cicababa rejszjátékszert. Ökörség. Jó tömény. – Hüvelykujjával feljebb tolta a hajszalagot, de az visszacsúszott. – És azért, mert ezt csinálta, Lo per kurva Rez megvette a klubomat. Megvettek engem is, én meg nyilatkozatokat írtam alá, hogy senkinek nem mondok az egészről semmit. Most pedig, ha elragadó barátoddal megbocsátotok, drágám, dolgom van.

 

 

21. Puhító

A szálloda utáni első kereszteződésnél egy gólyalábas ember állt. Csuklyás fehér papírköpenyt viselt, gázmaszkot és két reklámtáblát. A táblákra japán üzenetek íródtak ki, miközben a férfi egyensúlyozott. A gyalogosok áradata körbefolyta és túlhömpölygött rajta.
– Mi ez? – kérdezte Laney, a férfira mutatva.
– Egy szekta – felelte Arleigh McCrae. – „Új Logika”. Azt állítják, hogy akkor lesz vége a világnak, ha a bolygón található emberi idegszövet összsúlya elér egy bizonyos határt.
A táblán egy nagyon hosszú, sokjegyű szám gördült végig.
– Ez az?
– Nem – mondta a nő –, ez a legújabb becslés a jelenlegi összsúlyról. – Arleigh indulás előtt visszatért a szobájába a fekete kabátért, ami most viselt, magára hagyva Laney-t, aki zoknit és alsóneműt váltott, és felvett egy kék inget. Nyakkendője nem volt, így hát gallérig begombolta az inget és visszavette rá a zakót. Kíváncsi volt, a Lo/Rez összes alkalmazottja ugyanabban a szállodában lakik-e.
Ahogy elhaladtak a gólyalábas mellett, Laney meglátta a férfi szemét a maszk átlátszó nézőkéje mögött. Hátborzongató türelem. A gólyaláb az a fajta volt, amit mennyezetek felerősítéséhez szoktak használni; csuklós fémötvözet acélrugókkal.
– És mi lesz szerintük, ha elég idegszövet gyűlt össze?
– Beköszönt egy új világrend. Nem beszélnek róla. Rezt egyébként érdekelték. Megpróbált kihallgatást kérni az alapítótól.
– És?
– Az alapító visszautasította. Azt mondta, Rez az emberi idegszövet manipulálásából él, ezért érinthetetlen.
– Rez szomorú volt?
– Blackwell szerint nem. Azt mondta, kicsit fel is vidult.
– Általában nem vidám? – Laney ellépett egy szembejövő biciklista elől.
– Maradjunk annyiban, hogy olyan dolgok nyomasztják, ami kevés embert.
Laney észrevette, hogy egy sötétzöld furgon araszol mellettük. Tükörbevonatú panorámaablaka volt, neon rendszámtábláit animált Vegas-fénycsövecskék keretezték.
– Asszem, követnek – jegyezte meg Laney.
– Akkor jó. Azt a típust akartam, aminek olyan cuki króm járda-tapogatói vannak, és ezüstlazacra hasonlít, de be kellett érnem a speckó rendszámtáblával. Követi az embert mindenhova. Parkolni errefelé meg valószínűleg nagyobb kunszt, mint bármi, ami magára ma éjjel vár. És most – mondta –, erre.
Keskeny, meredek lépcső, oldalfalain ijesztő, fényes, orrmandulaszerű gubók rózsaszín mozaikja. Laney habozott, aztán meglátott egy kiírást, amelynek betűit több száz apró, pasztellszínű téglalapból rakták ki: LE CHICLE. Elindult lefelé, szem elől vesztve a furgont.
Egy rágógumi-bár, gondolta, aztán: túlzottan kezdek belejönni ebbe. De azért ügyelt rá, hogy ne érjen a kiköpött rágókkal teli falhoz, miközben követte a nőt.
Lent poros rózsaszín és szürke alakzatok, de ezek a rágatlan terméket szimbolizálják, falnyi széles tömböket, melyeken a szülőhaza archaikus mementói függnek. Filmnyomásos acéllap. Ősrégi kartonpapír, bekeretezve, szakértő világítással. Rágógumi-ikonok. A központi helyen Bazooka Joe, akit Laney nem ismert, de biztos volt benne, hogy ugyanannyira illik Japánba, mint ő.
– Gyakran jár ide? – kérdezte, miközben letelepedtek két támlátlan székre, melyek dagadozó ülőkéje különösen rikító rágógumi-rózsaszínben pompázott. A bár felületeit több ezer négyszögletes, préselt rágópapír fedte.
– Igen – felelte a nő –, de főleg mert népszerűtlen. És nemdohányzó, ami errefelé még mindig elég különleges.
– Mi az a „Black Black”? – kérdezte Laney. Egy bekeretezett posztert szemlélt, amin stilizált 1940-es évekbeli kocsi száguldott egy város halványan sejlő utcáin. A „Black Black”-től eltekintve a feliratok egyfajta japán art dèco stílusban készültek.
– Rágó. Ma is lehet kapni – világosította fel a nő. – A taxisok mind ezt rágják. Tele van koffeinnel.
– A rágó?
– Árulnak itt folyékony nikotinnal tömött frissítőket is.
– Asszem, inkább sört kérek.
Miután miniatűr ezüstszínű rövidnadrágot és simuló rózsaszín angóra felsőrészt viselő pincérnő felvette a rendelést, Arleigh kinyitotta a retiküljét és elővett egy notebookot.
– Itt a lineáris alaprajza pár tömbnek, amit ma megnézett. – Odaadta Laney-nek a notebookot. – Egy Realtree 7.2 nevű formátumban van.
Laney végigklikkelt pár képen: absztrakt mértani alakzatok lineáris perspektívában.
– Nem tudom értelmezni őket – mondta.
A nő kiöntötte magának a szakét.
– Tényleg a DatAmericánál képezték ki?
– Egy csapat francia képzett ki, akik szerettek teniszezni.
– A Realtree DatAmerica termék. Ez a legjobb kvantitatív elemző programjuk. – Lecsukta a notebookot és visszarakta a táskájába.
Laney kiöntötte magának a sört.
– Halott maga TIDAL nevű cuccról?
– „Tidal”?
– Betűszó. Talán.
– Nem. – A nő felemelte a porceláncsészét és megfújta, mint gyerek, aki a teáját hűti.
– Szintén DatAmerica eszköz volt, vagy annak a csírája. Ha jól tudom, nem került piacra. De rajta tanultam meg csomópontokat keresni.
– Oké – mondta a nő. – Mik azok a csomópontok?
Laney a sör felszínén gyöngyöző buborékokra nézett.
– Olyasmi, mint mikor az ember formákat lát a felhőkben – mondta. – Csak amit lát, az tényleg ott van.
A nő letette a szakét.
– Yamazaki biztosított, hogy maga nem őrült.
– Ez nem őrültség. Az, ahogyan az alacsonyszintű, széles spektrumú ingereket feldolgozom. Az alakfelismeréssel függ össze.
– És a Slitscan ezért alkalmazta?
– Azért alkalmaztak, mert megmutattam, hogy működik. De olyan adatokkal, amiket ma kaptam maguktól, nem tudom megcsinálni.
– Miért nem?
Laney felemelte a sört.
– Mert olyan, mintha egy bankkal próbálnék sörözni. A bank nem személy. Nem iszik. Nem tud leülni. – Ivott. – Rez nem generál olyan mintákat, amiket értelmezni tudok, mert minden, amit csinál, egy szinttel odébb van. Olyan, mintha egy éves jelentésben a vezérigazgató hobbijait keresném. Nem találnám meg. Kívülről olyan az egész, mint az a Realtree-s izé. Ha bemegyek egy területre, nem érzem, hogyan kapcsolódik a többihez, érti? Muszáj összefüggőnek lennie. – Dobolni kezdett ujjaival a préselt rágópapírokon. – Valami hely Írországban. Tengerre néző vendégház. Tök üres. Adatok a készletek pótlásáról: fürdőszobai cuccok, fogkrém, borotvakrém...
– Jártam ott – mondta a nő. – Egy birtokon van, amit Rez egy idősebb zenésztől vett, egy ír fickótól. Gyönyörű. Kicsit olyan, mint Olaszország.
– Gondolja, hogy a lagzi után odaviszi az idorut?
– Senki sem tudja, mire gondol Rez, amikor azt mondja, hogy „feleségül akarja venni”.
– Aztán egy stockholmi lakás. Óriási. Minden szobában egy bazi nagy kályha, zománcozott kerámiatéglákból.
– Azt nem ismerem. Reznek az egész világon vannak ingatlanai, és némelyiket nagyon titokban tartják. Van egy másik vidéki birtoka Dél-Franciaországban, egy háza Londonban, lakásai New Yorkban, Párizsban, Barcelonában... Épp a katalán irodából dolgoztam, újraformáztam az összes cuccukat, meg Spanyolországét is, mikor ez az idoru-ügy kipattant. Azóta itt vagyok.
– De ismeri őt? Ismerte korábbról?
– Ő annak a világnak a közepe, amiben dolgozom, Laney. Az ilyesmi hajlamos megismerhetetlenné tenni embereket.
– Mi a helyzet Lóval?
– Csendes. Nagyon. Okos. Nagyon. – Arleigh homlokráncolva nézte a szakét. – Nem hiszem, hogy ebből az egészből bármi eljutott hozzá. Lo a jelek szerint az egész pályafutásukat valami paranormális jelenségnek tekinti, aminek semmihez sincs köze.
– Ahhoz se, hogy a társa feleségül akar venni egy programkezelőt?
– Lo mesélt egyszer nekem egy régi állásáról. Egy Hong Kong-i levesárusnál dolgozott, egy kerekes bódéból árultak az utcán. Azt mondta, a bódét több mint ötven éve használták, és az volt a titkuk, hogy ezalatt egyszer se tisztították ki a kondért. Sőt, el se zárták a lángot. Ugyanazt a hallevest árulták ötven éve, de soha nem volt ugyanaz, mert minden nap friss hozzávalókat pakoltak bele, attól függően, hogy mit lehetett kapni. Lo azt mondta, ilyennek érzi a zenészkarrierjét, és ezt szereti benne. Blackwell szerint ha Rez jobban hasonlítana Lóra, ő ma is a sitten lenne.
– Miért?
– Blackwell kilenc éves büntetését töltötte egy maximálisan őrzött ausztrál börtönben, mikor Rez bedumálta magát. Hogy koncertet adjon. Egyedül. Lo és a többiek túl veszélyesnek tartották. Figyelmeztették őket, hogy túszejtés lehet a vége. A börtönhatóság semmilyen felelősséget nem vállalt, és erről írásos elismerést is kértek. Rez mindent aláírt, amit elé raktak. A biztonsági emberei ott helyben felmondtak. Bement két gitárral, egy drótnélküli mikrofonnal és egy egyszerű erősítővel. A koncert alatt zavargás tört ki; mint később kiderült, egy csapat melbourne-i olasz rab szította. Öten közülük elhurcolták Rezt a börtön mosodájába, amit azért választottak ki, mert ablaktalan volt és könnyen védhető. Közölték Rezzel, hogy kinyírják, ha nem éri el, hogy a kiadásáért cserébe szabadon eresszék őket. Vitatkoztak, nem kéne-e levágniuk legalább Rez egyik ujját, hogy megmutassák, nem tréfálnak. Vagy valami intimebb testrészét, de lehet, hogy ezzel csak rá akartak ijeszteni. Ami sikerült is. – Arleigh intett a rózsaszín angórás pincérnőnek, hogy hozzon még szakét. – Blackwell, akit a jelek szerint nagyon felidegesített, hogy megzavarták a koncertet, amit borzasztóan élvezett, körülbelül negyven perccel a túszejtés után jelent meg a mosodánál. Se Rez, se az olaszok nem látták, hogy jön, és az olaszokat eléggé váratlanul érte. – Szünetet tartott. – Hármat nyírt ki közülük, egy tomahawkkal. Belevágta a fejükbe: egy, kettő, három; csak így, Rez azt mondta. Semmi cécó.
– Tomahawk?
– Vékony pengéjű baltaszerűség, a penge mögött egy vasheggyel. Messzire elér, félelmetes erővel üt, és kellő gyakorlással elég pontosan lehet dobni. Blackwell esküszik rá. A másik két fickó elmenekült, de úgy tűnik, a zavargást követően mindketten meghaltak. Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy Blackwell vagy a „haverjai” tették hidegre őket, mert a másik három miatt nem történt vádemelés. Az egyetlen élő szemtanú Rez volt, akit Blackwell kikísért a barikádhoz, amit az őrök az udvarban felállítottak. – Megérkezett a szaké. – Rez ügyvédjeinek három hónapba telt megsemmisíttetni Blackwell ítéletét valami jogi apróság miatt. Azóta együtt vannak.
– Miért ült Blackwell?
– Gyilkosságért – felelte a nő. – Tudja, mi az a puhító?
– Nem.
– Sajátosan ausztrál jelenség. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy csakis egy olyan kultúrában fejlődhetett ki, ami eredetileg fegyencekből állt, de az ausztrál barátaim ezt nem veszik be. A puhító magányos gengszter, ragadozó, aki más, jómódúbb bűnözőkre vadászik, sokszor rendkívül veszélyesekre. Foglyul ejti őket és „megpuhítja” őket. Hogy pénzt csikarjon ki tőlük.
– Az mit jelent?
– Addig kínozza őket, amíg el nem árulják, hol a pénz. És ezek a fickók sokszor komoly arcok, külön arra fizetnek embereket, hogy az ilyesmitől megvédjék őket...
– Megkínozza őket?
– A „lábujj-nyeső” rokon kifejezés. Ha elárulták, amit tudni akar, megöli őket.
És Blackwell hirtelen és zajtalanul és egyszerűen ott volt, matt-éjfeketén, egy hatalmas viaszosvászon viharkabátban. Mögötte a kifakult amerikai reklámok, és a rágó szürkéje-rózsaszínje. Faragott fejbőrét széles, fekete viaszvászon kalap takarta.
– Arleigh, drágám, ugye nem költöd rossz híremet a hátam mögött?
De mosolygott.
– Csak a szakmai előéletedről meséltem Mr. Laney-nek, Blackwell. Pont most értem a masszázsszalonhoz, erre elrontod.
– Sebaj. Előrehozták a vacsorát, Rozzer kérésére. Azért jöttem, hogy elvigyelek titeket. A helyszín is változott. Remélem, nem gond.
– Mire? – kérdezte Arleigh, mintha még nem akarna felkelni.
– Western World – felelte Blackwell.
– És én a szép cipőmben jöttem – sóhajtott a nő.

 

 

22. Gomi Boy

A metró most zsúfoltabb, csak állóhely van, az emberek összeszorulnak, és errefelé valahogy mások a szemkontaktus szabályai, de Chia nem jött rá, milyenek. A táska, benne a Sandbendersszel, Maszahiko hátához préselődött. A fiú megint az irányítópanelt tanulmányozta; úgy tartotta maga elé, mint egy ingázó a szakértelemmel összehajtott napilapot.
Vissza Micuko apjának vendéglőjébe. Aztán pedig – Chiának gőze se volt. Megcsinálta, amit Hiromi el akart kerülni. Nem nyert semmit, csak azt a nyugtalanító érzést, hogy Rez tud unalmas is lenni. És hová jutott? Odafelé teljes nyugalommal jegyet vett Kelsey kártyájával, és most visszafelé is. Pedig Zona azt mondta, keresik; rá tudnak bukkanni, ha használja a kártyát. Talán be lehet váltani valahogy készpénzre, de nem nagyon hitte.
Semmi sem úgy jött ki, ahogy Seattle-ben megpróbálta elképzelni, de hát aligha képzelhet el az ember olyasvalakit, mint Maryalice. Vagy Eddie, vagy akár Hiromi.
Maszahiko rosszallóan nézte az irányítólapot. Chia látta, hogy a pöttyök és kacskaringók átalakulnak.
Az a valami, amit Maryalice beletuszkolt a táskába. Itt, a hóna alatt. Ott kellett volna hagynia Micukónál. Vagy eldobni, de akkor mit mondana, ha feltűnik Eddie vagy Maryalice? És ha tele van droggal?
Szingapúrban azért a nyílt utcán akasztottak fel embereket. Az apja ezt utálta, és azt mondta, részben emiatt nem hívta meg őt soha magához. A tévében is leadták az akasztást, úgyhogy tényleg nehéz volt nem megnézni, és ő nem akarta, hogy Chia lássa. Most Chia azon töprengett, milyen messze lehet Szingapúr Tokiótól. Bárcsak elmehetne oda, és csukva tarthatná a szemét, amíg az apja lakásába nem ér; hozzá se nyúlna a tévéhez, csak ülne ott vele, szagolná az arcszeszét és szúrós gyapjúpulóverébe fúrná az arcát, bár azt valószínűleg nem viselnek Szingapúrban, mert meleg van. Mindegy, akkor is csukva tartaná a szemét, és hallgatná, ahogy az apja a munkájáról beszél, az arbitrázs-gépezetekről, amik láthatatlan sárkányokként suhannak a világ piacain, sebesen, mint a fény, és profitszilánkokat mardosnak le a hozzá hasonló kereskedők számára...
Maszahiko megfordult és véletlenül félrelökte a táskát, miközben a vonat megállt – nem az ő állomásukon. Egy sárga bevásárlószatyros nő mondott valamit japánul. Maszahiko csuklón ragadta Chiát és húzni kezdte a nyitott ajtó felé.
– Nem itt kell leszállni...
– Gyere! Gyere! – Ki a peronra. Másfajta szag, valami szúrós vegyszer. A falak valahogy nem olyan tiszták. Széttört csempe a kerámiamennyezeten.
– Mi a baj? Miért szálltunk le?
Maszahiko berángatta egy sarokba, ahol a csempézett fal és egy gigászi pénzbedobós automata találkozott.
– Valakik várnak rád az étteremben. – Lenézett Chia csuklójára, mintha meglepetésként érné, hogy fogja, és nyomban elengedte.
– Honnan tudod?
– Az Elkerített Városból. Kérdezősködtek az elmúlt órában.
– Kik?
– Oroszok.
– Oroszok?
– A földrengés óta sokan vannak itt a Kombinátból. Kapcsolatokat építenek a gumival.
– Mi az a gumi?
– Maffia, ti úgy hívjátok. Jakuzák. Az apámnak megállapodása van a helyi gumival. Muszáj, ha valaki vendéglőt akar üzemeltetni. Gumi-képviselők beszéltek rólad az apámnak.
– A helyi maffiátok orosz? – A fiú feje mögött, az automata oldalán, valami Apple Shires nevű termék animált logója.
– Nem. Jamagucsi-gumi franchise. Az apám ismeri őket. Azt mondták, az oroszok kérdezősködtek rólad, és ez nem jó. Nem garantálhatják a szokásos védelmet. Az oroszok megbízhatatlanok.
– Egyetlen oroszt sem ismerek – mondta Chia. – Gyerünk.
– Hová?
A fiú végigvezette a nyüzsgő peronon, aminek padlójára összehajtott esernyők százaiból csorgott a víz. Ezek szerint esik, gondolta Chia. Egy mozgólépcső felé.
– Mikor az Elkerített Városban látták, hogy valakit érdekel az én és a húgom címe, elküldték egy barátomat, hogy hozza el a gépem...
– Miért?
– Mert feladataim vannak. Az Elkerített Városban. Megosztott adatfeldolgozás.
– Egy TFT van a gépedben?
– Az Elkerített Városnak nincs helye – mondta Maszahiko, miközben ráléptek a mozgólépcsőre. – A gépem a barátomnál van. És ő úgy tudja, valakik várnak rád.

 

Maszahiko azt mondta, a barátját Gomi Boynak hívják.
Pöttöm volt, és egy óriási, buggyos fenekű bélelt gyakorlónadrágot viselt, amit legalább tucatnyi zseb borított. A nadrágot tíz centi széles, rikító narancssárga hózentróger rögzítette, alatta koszos, felhajtott ujjú pamutpulóver. Rózsaszín lábbelije babacipőre hasonlított, csak nagyobb volt. A srác most egy szögletes alumíniumszéken ücsörgött, és babacipői jócskán a föld fölött ingáztak. Frizurája mintha simítólapáttal készült volna, csupa fénylő örvény és lejtő; úgy tűnt, beleragad az ember keze, ha hozzáér. Ilyennek festették J. D. Shapely haját a Pioneer Square-i freskókon, és Chia az iskolából tudta, hogy ennek valami köze van ahhoz az Elvis-dologhoz, de hogy pontosan mi, arra nem emlékezett.
Gomi Boy japánul tárgyalt Maszahikóval a játékterem csörömpölő morajában. Chia örült volna, ha visel fordítót, de ahhoz ki kellett volna nyitnia a táskát, keresni egyet és bekapcsolni a Sandbenderst. Gomi Boyt pedig láthatólag a legkevésbé sem zavarta, hogy Chia nem érti őt.
Gomi Boy valami Pokari Verejték nevű italt ivott egy alumíniumdobozból, és cigarettázott. Chia figyelte, ahogy a kék füst rétegei szétterülnek a levegőben, a játékgépek ragyogó fényében. Ettől rákot lehetett kapni, és Seattle-ben letartóztattak érte. Gomi Boy cigarettája olyan volt, mintha gyárban készült volna: szabályos fehér rúd barna végződéssel, amit a szájba kellett venni. Chia látott ilyet pár régi filmben, amit még nem fésültek át, hogy digitálisan kitöröljék a füstölőket, de egyébként csak a papírból sodort cigiket ismerte, amiket Seattle-ben árultak az utcán. Vagy lehetett venni kis zacskóval a dohányvacakból meg a fehér fecnikből, amikbe beletekerte az ember. A vadjenkik csinálták is a suliban.
Az eső még mindig zuhogott. A játékterem víztől patakzó ablakában látott egy másik játéktermet, az utca túloldalán; ott olyan fajta gépek voltak, amiken ezüstgolyók zúdultak át. A neon, az eső és az ezüstgolyók mind egybefolytak, és Chia eltöprengett, miről beszélhet Maszahiko és Gomi Boy.
Gomi Boy egy kockás szatyorban tárolta Maszahiko gépét. A szatyor, aminek oldalán domború, rózsaszín biohazárd-emblémák díszelegtek, a Pokari Verejték doboza mellett hevert a kisméretű asztalon. Mi lehet az a Pokari? Chia sörtékkel borított, kiálló agyarú, vaddisznószerű állatra gondolt, amilyet a Természet csatornán látott.
Gomi Boy beleszívott a cigarettába, felizzítva a végét. Maszahikóra sandított a füstön át, és mondott valamit. Maszahiko vállat vont. Egy újabb kis kanna mikrózott kávé pihent előtte; Chia a második diétás Coke-ot itta. Tokióban csak akkor lehetett leülni, ha vett valamit az ember, és gyorsabb volt italt venni, mint ennivalót. Meg kevesebbe is került. Bár most nem Chia fizetett, hanem Gomi Boy, mert a két srác nem akarta, hogy Chia Kelsey kártyáját használja.
Gomi Boy megint megszólalt.
– Szeretne beszélni veled – közölte Maszahiko.
Chia előrehajolt, kinyitotta a táskát és megkereste a klipszeket. Csak kettő volt; az egyiket odanyújtotta Gomi Boynak, felrakta a sajátját és bekapcsolta a gépet. Gomi Boy is feltette a magáét.
– Az Elkerített Városban élek – mondta. – Érted?
– Egy TFT, igaz? Többfelhasználós terület.
– Nem pont úgy, mint gondolod, de nagyjából igen. Mit keresel Tokióban?
– Rez tervéről akarok megtudni valamit, hogy feleségül veszi az idorut, Rei Toeit.
Gomi Boy bólintott. Otakunak lenni annyi, mint bálványozni az információt; Gomi Boy tisztában volt vele, mit érez egy rajongó.
– Üzletelsz a Kombájnnal? – Chia tudta, hogy a fiú Kombinátot mondott, csak a gép félrefordította. Arra az orosz maffia-kormányra gondolt.
– Nincsenek ilyen kapcsolataim – felelte.
– És Maszahikóhoz úgy kerültél, hogy...?
– Micuko a társadalmi titkára a Lo/Rez klubom tokiói részlegének.
– Hányszor csatlakoztál az étteremből?
– Háromszor. – A Silke-Marie Kolb kosztüm. A megbeszélés. Zona Rosa. – Fizettem a teltest-szoftverért, Micukó-val elmentünk a megbeszélésre, hazaszóltam.
– A szoftverért a hitelkártyáddal fizettél?
– Igen. – Chia Gomi Boyról Maszahikóra nézett. Kettejük között és mögött az eső. Az ablakban, az utca túloldalán az ezüstgolyók szakadatlan, zsivajgó áradata. A beépített üléseken játékosok görnyednek és terelgetik a fémözönt. Maszahiko arca nem árult el semmit.
– Maszahiko számítógépe üzemelteti az Elkerített Város egyes részeit – magyarázta Gomi Boy. – Váratlan esetekre védelmi tervet dolgoztunk ki. Amikor kiderült, hogy Maszahiko és a húga címe iránt is szokatlan érdeklődés tapasztalható, elküldtek engem, hogy biztonságba helyezzem a gépet. Maszahikóval gyakran cserélünk alkatrészeket. Használt gépekkel kereskedem. Ezért hívnak Gomi Boynak. Van kulcsom Maszahiko szobájához. Az apja tudja, hogy szabadon bejárhatok. Nem érdekli. Odasiettem és elvittem a gépet. A közelben van egy játszótér, ahonnan rálátni a vendéglőre. Észrevettem pár Oakland Overbombert, átmentem és beszéltem velük.
– Pár mit?
– Gördeszkás banda. A kaliforniai focicsapatról kapták a nevüket. Megkérdeztem, nem volt-e szokatlan jövés-menés. Azt mondták, egy órával korábban láttak egy nagyon nagy kocsit...
Egy Gracelandet.
– Egy Daihatsu Gracelandet. Azt hiszem, nálunk kevesebb van belőle, mint Amerikában.
Chia biccentett. A gyomrában megint az a hideg pördülés. Hányingert érzett.
Gomi Boy oldalra hajolt, és a megrövidült cigaretta végét szétnyomta az egyik játékkonzol oldalára erősített krómtálkában. Chia kíváncsi volt, valójában mire szolgált a tálka, és miért csinálta ezt Gomi Boy, bár sejtette, hogy valahol el kellett oltania, különben megégette volna a kezét.
– A Graceland leparkolt az étterem közelében. Két ember szállt ki...
– Milyenek?
– Gumi-képviselők.
– Japánok?
– Igen. Bementek a vendéglőbe. A Graceland várt. Negyedórával később kijöttek, beszálltak a Gracelandbe és elmentek. Megjelent Maszahiko apja. Körbenézett, felmérte az utcát. Előhúzta a telefonját és beszélt valakivel. Visszament az étterembe. – Gomi Boy a szatyorra nézett. – Nem akartam ottmaradni a játszótéren Maszahiko gépével. Megmondtam az Overbomberek főnökének, hogy kap tőlem egy jobb telefont, ha ott marad és felhív, ha folytatódik a jövésmenés. Az Overbomberek úgyse csinálnak semmit, így beleegyezett. Elmentem. Húsz perccel később felhívott és jelentette, hogy egy szürke Honda furgon érkezett. A sofőr japán, de a másik három külföldi. Úgy vélte, oroszok.
– Miért?
– Mert nagydarabok és olyan a ruhájuk, ami szerinte a Kombájnra jellemző. Most is ott vannak.
– Honnan tudod?
– Ha elmennek, hívnia kell. Kell neki az új telefon.
– Becsatlakozhatok itt? Szólnom kell az Air Magellannak, hogy írják át a helyfoglalást. Haza akarok menni. – És otthagyni Maryalice csomagját abban a szemétládában Gomi Boy mögött.
– Nem csatlakozhatsz – szólt közbe Maszahiko. – Nem szabad használnod a hitelkártyát. Ha igen, megtalálnak.
– De mi mást tehetnék? – kérdezte Chia, és összerezzent a saját hangjától. Mintha egy idegené lett volna. – Haza akarok menni!
– Hadd nézzem azt a kártyát – mondta Gomi Boy. A kártya Chia dzsekijében volt, az útlevél és hazaútra szóló jegy mellett. Chia kivette és átnyújtotta. Gomi Boy kinyitotta a gyakorlónadrág egyik zsebét és elővett egy kis, négyszögletes tárgyat, amit több réteg foszladozó ezüst szigszalag tartott össze. Végigrántotta Chia kártyáját egy vájaton, és belenézett egy kémlelő-kijelzőbe, amilyen a fax-csipogókon van. – Nem transzferálható és beválthatatlan. Lenyomozni is nagyon könnyű.
– A barátnőm szerint úgyis tudják a számot. – Chia Zonára gondolt.
Gomi Boy kocogtatni kezdte a kártya szélével a Pokari Verejtékes doboz peremét.
– Van egy hely, ahol használhatnád ezt anélkül, hogy lenyomoznának – mélázott. Koc-koc. – Ahol Maszahiko lemehetne az Elkerített Városba. – Koc-koc. – Ahonnan hazatelefonálhatnál.
– Mi az?
– Egy örömhotel. – Kocc. – Tudod, mi az?
– Nem – mondta Chia.
Koc.

 

 

23. Itt, a nyugati világban

Mikor kibukkantak a szemerkélő esőbe a Le Chicle rózsaszín mozaikos nyelőcsövéből, Laney látta, hogy a gólyalábas Új Logika-apostol még mindig a posztján áll, animált szendvicsember-táblái világítanak az esti szürkületben. Miközben Blackwell a mini-limuzin ajtaját tartotta Arleigh-nak, Laney visszanézett a kiíródó számjegyekre, és eltöprengett, mennyivel gyarapodhatott a bolygón levő idegszövet összsúlya, mialatt a bárban ültek.
Beszállt Arleigh után, és újra megakadt a szeme a három katalán napocskán, amik csökkenő rendben követték egymást a nő lábszárának belső felén. Blackwell becsattantotta mögötte az ajtót, aztán kinyitotta az elülső, elvileg kormány felőli ajtót, és mintha behömpölygött volna a kocsiba, olyan mozgással, ami egyszerre idézett fel egy sikló higanygolyót és több mázsa lezúduló híg betont. A kocsi imbolygott és hintázott, míg lengéscsillapítói igazodtak a súlyához.
Laney látta, hogy Blackwell viaszos fekete kalapjának széle hátul egész mélyre konyul, de nem annyira, hogy eltakarja a nyak finom vörös forradás-redőzetét.
A sofőr, tarkójából ítélve, akár ugyanaz is lehetett, aki Akihabarába vitte őket. Kihajtottak a tükör-forgalomba. Az eső zuhogott és tócsákba gyűlt, tükröződő neonfényt lopott fentről, és cikkcakkos vonalakban szétterítette a járdán meg az úttesten.
Arleigh McCrae parfümillatot árasztott, és ettől Laney azt kívánta, bárcsak ne lenne ott Blackwell, és valahova máshova mennének, mint ahová mentek, egy másik városban, és élete utolsó hét hónapja nagyrészt nem történt volna meg, vagy máshogy történt volna, vagy talán vissza egész a DatAmericáig és a franciákig, de ahogy a dolog bonyolódott, lehangoló lett.
– Nem biztos, hogy magának tetszeni fog ez a hely – szólalt meg a nő.
– Mert?
– Nem tűnik olyannak.
– Miért nem?
– Lehet, hogy tévedek. Rengetegen szeretik. Maga szerintem rafinált viccnek fogja tartani...
– Mi az?
– Egy klub. Étterem. Környezet. Ha Blackwell nélkül mennék oda, kétlem, hogy beengednének. Vagy egyáltalán beismernék, hogy ott van.
Laney-nek eszébe jutott a brentwoodi japán étterem, ahová Kathy Torrance elvitte. Nem japán japán. Csak a tulajdonos és üzemeltető. A dizájn egy képzeletbeli kelet-európai országra épült. Az ország népművészeti cikkei díszítették, és minden alkalmazott az ország hagyományos öltözetét viselte, vagy valami fémszürke rabruhát és ormótlan fekete cipőt. A férfi alkalmazottaknak egyforma, oldalt felnyírt frizurája volt, a nőknek meg két nagy, feltekert, sajtkorongszerű copfja. Laney főétele mindenféle kis virsliből állt, a legkisebbekből, amiket életében látott, hozzá valami savanyú káposzta, és az izén nem érződött semmi helyi jelleg, de talán pont ez volt a lényeg. Aztán visszamentek Kathy lakásába, ami úgy volt berendezve, mintha a slitscanes Ketrec luxusverziója lenne. És az is rosszul sült el, és Laney néha eltöprengett, vajon ez fokozta-e Kathy mérgét, amikor ő átment a Közveszélyhez.
– Laney?
– Elnézést... Ez a hely... Rez szereti?
Fekete esernyők erdői fognak körül átkelésre várva egy elhaladó kereszteződést.
– Asszem, csak szeret ott depressziós lenni – mondta a nő.
A Western World egy olyan irodaépület két felső emeletét foglalta el, amin alaposan nyomot hagyott a földrengés. Yamazaki azt mondta volna erre, hogy egy, a traumára és a rákövetkező újjáépítésre adott választ jelképez. Pár nappal (egyesek szerint órával) a katasztrófa után rögtönzött diszkó-bár nyílt egy golfklub-részvényekkel üzletelő cég volt irodáiban. Az omlásveszélyesnek nyilvánított épületet a földszinten lezárta pár munkás, a romos földalatti szintekről azonban továbbra is be lehetett jutni. Aki hajlandó volt megmászni tizenegy emeletnyi enyhén repedezett betonlépcsőt, megtalálta a Western Worldöt, ezt a bizarr és atipikus (ám egyesek szerint rejtélyes és alapvető) választ arra a felfordulásra, mely alig pár nappal korábban pusztított el nyolcvanhatezret a régió harminchatmillió lakosából. Egy belga újságíró, aki megpróbált képet adni a helyről, egy vég nélküli tömeges halottvirrasztás, legalább tucatnyi, a katasztrófa előtt ismeretlen szubkultúra tomboló bulija, a megszállt Párizs feketepiaci kávézói és egy Goya megálmodta táncparti keverékéhez hasonlította (ha feltesszük, hogy Goya japán volt és metamfetamin-bázist szívott, ami a végtelen mennyiségű alkohol mellett a korai Western World legkedveltebb szere volt). Úgy tűnt, mondta a belga, mintha a város görcsében és fájdalmában spontán és szükségszerű módon létrehozta volna a léleknek ezt a rejtett mini-univerzumát, ahol a kisszámú ép ablakot fekete akváriumfestékkel mázolták le. Nem nyílt kilátás a sebzett városra. Mire megindult körülötte az újjáépítés, a Western World már mérce volt Tokió lelki történelmében, nyílt titok, városi legenda.
De mára, magyarázta Arleigh, miközben a tizenegy lépcsősor közül az elsőn kapaszkodtak felfelé, kifejezetten üzleti vállalkozás lett belőle; a sérült épület a fennmaradását a tetőtéri klubnak, egyetlen lakójának köszönhette. A klub igazából még mindig engedély nélkül üzemelt, bár Arleigh-nak voltak ezzel kapcsolatban kételyei.
– Az ilyesmivel – mondta mászás közben – nem tréfálnak errefelé. Mindenki tudja, hogy a Western World itt van. Szerintem nagy titokban megállapodtak valakivel, hogy úgy működhessen, mintha továbbra sem lenne engedélye. Mert az emberek ezért fizetnek.
– Ki az épület tulajdonosa? – kérdezte Laney, miközben nézte, ahogy Blackwell felfelé sodródik előttük a lépcsőn, mattfekete viharkabátba bújtatott karja mint két gyászruhás marhaoldalas. A lépcsőházat halványan foszforeszkáló, szabálytalan kábelhurkok világították meg.
– Állítólag az egyik a két csoport közül, amelyik nem tud megegyezni, hogy melyiküké a szállodánk.
– Maffia?
– A helyi megfelelője, de nagyon távoli a hasonlóság. Az ingatlanviszonyok itt barokkosak voltak a rengés előtt; most leginkább misztikusak.
Mikor elhaladtak az egyik derengő hurok mellett, Laney lepillantott, és zöldes borostyánhoz hasonló, megdermedt patakokat látott a lépcsőfokokon.
– Valami van a lépcsőn – jegyezte meg.
– Vizelet – felelte Arleigh.
– Vizelet?
– Szilárd, biológiailag semleges vizelet.
Laney csöndben tette meg a következő pár fokot. A lábikrája kezdett sajogni. Vizelet?
– A rengés után nem működött a vízvezeték – mondta a nő. – A vécéket nem lehetett használni. Az emberek egyszerűen elkezdtek a lépcsőre hugyozni. Elég szörnyű volt, mindenki szerint, bár néhányan komolyan nosztalgiáznak miatta.
– Szilárd?
– Van itt egy szer, egy por, olyan, mint az instant leves. Valami enzim. Főleg kisgyermekes anyáknak árulják. Ha a gyerkőc pisilni akar, de nem lehet vele időben vécéhez jutni, belepisil egy papírpohárba vagy üres italos dobozba. Fog az ember egy praktikus, tenyérnyi zacskóval ebből az izéből, beleszórja, hipp-hopp, szilárd. Semleges, szagtalan, abszolút higiénikus. Be lehet dobni a kukába, megy töltésnek.
Elhaladtak egy újabb fényhurok mellett. Laney látta, hogy az egyik lépcsőfok széléről miniatűr cseppkövek függnek.
– Ilyet használtak...
– Rengeteget. Állandóan. Végül el kellett kezdeni lefűrészelni a rétegeket...
– Még mindig...?
– Természetesen nem. De az Üreg megmaradt. Újabb lépcsősor. Újabb huroknyi kísérteties, tenger alatti fény.
– Mi lett azzal, amit lefűrészeltek? – kérdezte Laney.
– Inkább nem vagyok kíváncsi rá.

 

Laney kifulladva, sajgó bokával bukkant ki az Üregből. Fekete falú, beláthatatlan helyiségbe értek, amit kék fény és aranyszínű tartóoszlopok töltenek be. A vegyszerrel dermesztett húgyfreskók után a Western World kiábrándító telerakva. Kibelezett irodatömb, össze nem illő kanapékkal és jellegtelen bárpultokkal. Középtájon valami masszív tömeg. Laney pislogott. Egy tank. Amerikai, gondolta, és jó régi.
– Azt meg hogy hozták fel? – tudakolta Arleigh-tól, aki épp átadta valakinek a fekete kabátot. És hogyhogy nem szakadt le a padló?
– Gyantából van – közölte a nő. – Membrán-szobor. Sztereo-litográfia. Otaku-cucc: darabonként hozzák be és összeragasztják.
Időközben Blackwell is levette a viharkabátot, felfedve ruháját, ami zakóra emlékeztetett, de mintha enyhén megfakult alumíniumból szőtték volna. Bármilyen anyag is volt, kitelt volna belőle egy dupla pokróc. Blackwell elindult a kanapék és alacsony asztalok labirintusában, ugyanazzal a könnyed határozottsággal. Laney és Arleigh sodródott utána.
– Ez egy Sherman tank – jegyezte meg Laney, visszaemlékezve egy gainesville-i CD-ROM-ra a páncélkocsik történetéről. Arleigh nem reagált. De valószínűleg nem is szórakozott CD-ROM-okkal soha életében. A Szövetségi Árvaházban töltött napok alkalmasak voltak halott médiumokkal megismertetni az embert.
Ha Arleigh-nak igaza van, töprengett Laney, és a Western Worldöt ma egyfajta turista-attrakcióként üzemeltetik, milyenek lehettek a vendégek az elején, amikor lent a járdákat még két méter magasan borította az üvegszilánk?
Azok, akik most görnyedtek a kanapékon az italukat tartó alacsony asztalkák fölé, nem hasonlítottak semmilyen társaságra, amilyet Laney eddig Tokióban látott. Erősen lepusztult hangulat uralkodott, és a hosszabb szemkontaktus egyes esetekben talán érdekes, másoknál veszélyes lett volna. Határozott érzése volt, hogy ha vizsgálatnak vetnék alá a helyiségben található idegszövet-mennyiséget, kiderülne, hogy a súlyához pár érdekes színezék is hozzájárul. Vagy ezeket az embereket módszeresen válogatták ki a rezzenetlen arc és izzó tekintet alapján?
– Laney – mondta Blackwell; Laney vállára ejtette a kezét és odafordította őt egy hosszúkás zöld szempár felé –, ő Rez. Rez, Colin Laney. Arleigh munkatársa.
– Isten hozta a Western Worldben. – Mosoly, aztán a tekintet odébb siklik Arleigh-ra. – Kívánok, Miz McCrae.
Laney olyasmit érzett, amit már tapasztalt, mikor a Slitscannél hírességekkel találkozott: bináris vibrálást az agyában kép és valóság, közvetített és hús-vér arc között. Már akkor megfigyelte, hogy a váltakozás mindig egyre gyorsabbnak tűnik, míg a két arc egybeolvad, és a kialakult kombináció lesz az új képe az adott személyről. (A Slitscannél valaki azt állította: tudományos vizsgálatok igazolták, hogy a hírességek felismeréséért külön agyterület felelős, de Laney azóta se tudta, viccelt-e.)
Azok kezes hírességek voltak, akiknél Kathy már keresztülvitte az akaratát. Hogy nyilvános életük egyes részeit az épületben (de sose a Ketrecben) tervezzék meg, a korábban aláírt szerződések szerint. De Rez nem volt kezes, és sokkal jelentősebb volt a maga módján, bár későbbi pályafutásáról Laney csak Kathy utálata révén értesült.
Rez közben egyik kezével átkarolta Arleigh-t, a másikkal pedig a Sherman tank mögötti árnyasabb részre intett, és mondott valamit, ami nem jutott el Laney füléig.
– Mr. Laney, jó estét. – Yamazaki, zöld skótkockás sportkabátban, ami furcsán állt keskeny vállain. Sebes pislogás.
– Yamazaki.
– Megismerkedett Rezzel, igen? Helyes, nagyon helyes. Előkészítettek egy asztalt a vacsorához. – Yamazaki becsúsztatta két ujját a silány külsejű fehér ing ormótlan, begombolt gallérja alá, és megrángatta, mintha túl szoros lenne. – Úgy tudom, a csomópontok azonosítására tett első kísérlet nem járt sikerrel. – Nyelt.
– Nem tudok jellemzést rittyenteni valamiből, ami úgy néz ki, mint egy cégállomány. A fickó egyszerűen nincs benne.
Rez a tank mögé tartott, bármi is volt ott.
– Jöjjön – mondta Yamazaki, majd halkabbra fogta hangját. – Egészen rendkívüli. Itt van ő. Rezzel vacsorázik. Rei Toei.
Az idoru.

 

 

24. Hotel Di

Egy apró taxiban Maszahikóval és Gomi Boyjal, Maszahiko elöl, ott, ahol a vezetőülésnek kéne lennie, Gomi Boy itt hátul, Chia mellett. Gomi Boynak annyi zseb volt a nadrágján, és annyi mindent tartott bennük, hogy alig tudott kényelmesen elhelyezkedni. Chia életében nem ült ilyen szűk kocsiban, hát még taxiban. Maszahiko egészen felhúzta a térdét, majdnem a mellkasáig. Mindegyik fejtámlán kikeményített, csipkés fehér terítőcske volt, speciális csipeszekkel rögzítve.
Chia sejtette, hogy azért ilyen kicsi a taxi, mert Gomi Boy fog fizetni. Készpénzzel, amiből – mint leszögezte – nem volt sok neki.
Az esőből valahogy feljutottak egy őrült, lenyűgöző, de régimódi többszintes sztrádára, aminek acélcsontjain kevlárpólyák rongyolódtak. Sudár épületek középső emeletei suhantak el – talán megint az a Sindzsuku, gondolta Chia, mert ott tűnt fel egy résben az a Fémjáték-ház, de messze és másfelé – itt pedig, olyan rövidke villanásig, hogy Chia nem is tudta, tényleg látta-e, egy meztelen férfi ült törökülésben egy irodai asztalon, ugyanolyan ablak mögött, mint a többi; száját hatalmasra tátva, mintha hangtalanul üvöltene.
Aztán másfajta házak tünedeztek fel az eső-fal mögött. Ezek még helyi mértékkel nézve is hivalkodóan ragyogtak, mint a Nissan County csicsás építményei egy tévéreklámban; magányosan tornyosuló vidámpark-darabkák a jellegtelenebb, cégértelen és kivilágítatlan házak tengerében. Mindegyik fénylő épületen gigászi cégér: HOTEL KING MIDAS villogó koronával és jogarral, FREEDOM SHOWER BANFF arany fényzuhataggal, amit kék-fehér hegyek kereteztek. Még legalább hat ilyen húzott el gyors egymásutánban, aztán Gomi Boy mondott valamit japánul. A sofőr fényes fekete ellenzője megbillent válaszul.
Ráfordultak egy lejáróra és lelassítottak. Az elkanyarodó rámpáról Chia egy esőverte, seholsincs kereszteződést pillantott meg a nátriumreflektorok tompa, csúnya fényözönében; kocsik sehol, durva szálú, sápadt fűtakaró hever csapzottan egy meredek kis emelkedőn. Névtelen hely, nyugodtan lehetett volna Seattle külvárosában is, bárminek a külvárosában, és a honvágytól Chiának elakadt a lélegzete.
Gomi Boy oldalvást Chiára pillantott, miközben elmélyülten régészkedett az egyik zsebében, ezúttal a nadrág belsejében. Valahonnan a térde tájáról előhalászott egy pénztárca méretű, félbehajtott papírpénzköteget, amit széles gumiszalag fogott össze. Egy újabb elhaladó utcalámpa metsző fényében Chia látta, hogy Gomi Boy lepattintja a gumit és lehámoz három bankót. Nagyobbak voltak, mint az amerikai pénzek, és az egyiken Chia észrevett egy megnyugtatóan ismerős logót, egy olyan vállalatét, aminek nevét kiskora óta ismerte. Gomi Boy begyűrte a bankókat a pulóvere ujjába, a többit meg elkezdte visszacsempészni a helyére.
– Mindjárt ott leszünk – mondta, miután kihúzta a kezét és visszakapcsolta a nadrágtartót.
– Hol?
Befordultak jobbra és megálltak. Körülöttük furcsa fehér tündérderengés. Az esőcseppekkel együtt ömlött az olajfoltos betonra, amin két akkurátus, ellenkező irányú nyíl díszelgett egymás mellett. Az, amelyik menetirány felé állt, egy jellegetlen, fehér betonfal négyszögletes nyílására mutatott. A nyílás felső széléről tíz centi széles, fénylő rózsaszín műanyag szalagok lógtak a betonra, elzárva a belátást. Chiát egy iskolai táncmulatság papírgirlandjaira emlékeztették. Gomi Boy odaadta a sofőrnek a három bankót. Türelmesen ült és várta az aprót.
Chia görcstől sajgó lábbal az ajtónyitó felé nyúlt, de Maszahiko gyorsan hátrafordult és megállította.
– A sofőrnek kell kinyitni – figyelmeztette. – Ha te nyitod, eltörik a szerkezet, nagyon drága. – A sofőr aprópénzt nyomott Gomi Boy kezébe. Chia azt hitte, Gomi Boy ad majd neki borravalót, de nem adott. A sofőr előrenyúlt, csinált valamit a műszerfal takarásában, és Chia mellett kinyílt az ajtó.
Chia kikászálódott az esőbe, maga után húzta táskáját, és felnézett, hogy honnan jön a derengés: egy esküvői tortához hasonló épületből, amin a HOTEL DI felirat állt fehér neonbetűkkel, körülöttük villogó színtelen körték. Maszahiko jelent meg Chia mellett, és a rózsaszín szalagok felé tessékelte. Chia hallotta, hogy a taxi elhajt.
– Gyere. – Gomi Boy, kezében a kockás szatyorral, nyakát behúzva gázok át a vizes szalagokon.
Bent egy csaknem üres parkoló, két kisméretű autóval; az egyik szürke, a másik sötétzöld, rendszámukat sima, fekete műanyaglapok takarják. Üvegajtó nyílik meg, ahogy Gomi Boy közel ér.
Egy testetlen hang szólalt meg japánul. Gomi Boy válaszolt. Add oda a kártyád – utasította Maszahiko. Chia elővette a kártyát és átnyújtotta Gomi Boynak, aki épp kérdéseket tett fel a hangnak. Chia körbenézett. Halványkék, rózsaszín, világosszürke. Apró helyiség, aminek sikerült szállodai hall benyomását keltenie, bár leülni nem lehetett. A fali kivetítőkön képek váltották egymást: nagyon fura szobabelsők. A hang válaszolt Gomi Boynak.
– Optimális vonalkapacitású szobát kér – mondta halkan Maszahiko.
Gomi Boy és a hang láthatólag megegyezésre jutott. Gomi Boy betolta Chia kártyáját valami kis, rózsaszín szökőkútszerű tárgy fölé. A hang megköszönte. Kinyílt egy keskeny fedél és egy kulcs siklott le a rózsaszín tálba. Gomi Boy felvette és Maszahiko kezébe nyomta. A résből előbukkant a kártya; Gomi Boy kihúzta és visszaadta Chiának. Maszahikó-nak nyújtotta a kockás szatyrot, aztán megfordult és kisétált; az üvegajtó sziszegve engedett utat neki.
– Nem jön velünk?
– Csak ketten mehetnek fel. Más dolga van. Gyere. – Maszahiko egy liftre mutatott, ami a közeledtükre kinyílt.
– Mit mondtatok, milyen hotel ez? – Chia beszállt a liftbe. Maszahiko belépett mögötte, az ajtó becsukódott. Maszahiko megköszörülte a torkát.
– Örömhotel – mondta.
– Az mi? – Elindultak felfelé.
– Privát szobák. Szexhez. Óradíjért.
– Ó – mondta Chia, mintha ez mindent megmagyarázna. A lift megállt, kinyílt az ajtó. Maszahiko kiszállt, Chia pedig követte őt egy szűk folyosón, amit boka magasságban fénycsövek világítottak meg. A fiú megállt egy ajtó előtt és bedugta a kulcsot, amit kaptak. Ahogy kinyílt az ajtó, bent lámpafény gyulladt.
– Voltál már ilyen helyen? – kérdezte Chia, és érezte, hogy elpirul. Nem úgy gondolta.
– Nem – felelte Maszahiko. Becsukta az ajtót Chia mögött és megvizsgálta a zárat. Megnyomott két gombot. – De akik idejönnek, néha netezni akarnak. Van egy újrapostázó szolgálat, ami nagyon megnehezíti a visszakeresést. A telefonnál is, nagyon biztonságos.
Chia a kerek, rózsaszín, bolyhos ágyat nézte. A kárpitja olyan anyagból készült, mint a játékállatok. A padlószőnyeg borzas volt és hófehér; a kombináció egy Ring-Ding nevű, különösen veszedelmes külsejű édességet juttatott Chia eszébe.
Tépőzár reccsen így. Chia megfordult és látta, hogy Maszahiko veszi le nejlon bokavédőjét. Lehúzta a fekete bakancsot is (az egyik vékony, szürke zokniból kilátszott a lábujja), és egy fehér papírszandálba csúsztatta a lábát. Chia lenézett a fehér plüssön tocsogó saját cipőire, és úgy döntött, jobb, ha csatlakozik.
– Miért néz ki így ez a hely? – kérdezte, miközben letérdelt, hogy kikösse a cipőjét.
Maszahiko vállat vont. Chia észrevette, hogy a kockás szatyron domborodó biohazárd-emblémák majdnem ugyanolyan színűek, mint a bolyhos ágy.
Egy kitárt ajtó mögött meglátta a fürdőszobát; becipelte a táskáját és becsukta maga mögött az ajtót. A falakon fényes fekete kárpit, a padlón sakktáblamintás csempe. Bonyolult hangulatvilágítás kapcsolódott be, és körös-körül madárdal hangzott fel. A fürdőszoba majdnem akkora volt, mint a háló, miniatűr úszómedencére emlékeztető fekete káddal és valami más szerkezettel, amiben Chia csak fokozatosan ismerte fel a vécét. Feketében és krómszínben pompázott, és karfája volt meg háttámlája, mint egy fodrászszéknek. Mellette feliratok villogtak egy kis képernyőn, a japánszavak tömegébe egy-egy angol töredék ékelődött. Chia nézte, ahogy az „(A) Gyönyör” és „(B) Extra gyönyör” tovasiklik.
– Ajjaj – mondta.
Miután megvizsgálta az ülőkét és a vészjósló fekete kagylót, letolta a nadrágját, elhelyezkedett a vécé fölött, óvatosan leereszkedett és úgy vizelt, hogy nem ült le. Valaki majd lehúzza, döntött kézmosás közben, de aztán hallotta, hogy a vécé magától öblít.
A mosdó mellett egy fényes rózsaszín papírzacskó hevert, oldalán „Mini Tini Neszesszer” felirat cikornyás fehér betűkkel. Egy ezüstszínű tapadós masni zárta le. Chia levette róla a masnit és belenézett. Sok kis kozmetikai termékminta és legalább tucatnyi fajta óvszer, mindegyik olyan csomagolásban, mintha édesség lenne.
A mosdó fölött, a tükörtől balra fekete kisszekrény csillogott, a szoba egyetlen tárgya, aminek olyan régimódias japán külseje volt. Chia kinyitotta. Bent kigyulladt egy lámpa és három üvegpolcot világított be, amiken vákuumcsomagolású műanyag falloszok sorakoztak, többféle méretben, bizarr színekben. Meg más eszközök, amiket Chia fel sem ismert: rücskös golyók, valami cumiszerű tárgy, kis gumigyűrűk hosszú sörtékkel. A kollekció közepén egy fekete hajú kis baba állt, világos papírból és aranyszövetből készült csinos kimonóban. De ahogy Chia fel akarta emelni, a paróka és a kimonó egy darabban lecsúszott, és előbukkant egy újabb vákuumcsomagolású másolat. Ennek nagy gonddal megfestett szemei voltak, és kecses szája. Mikor Chia megpróbálta visszatenni rá a parókát és a kimonót, a farok eldőlt és mindent feldöntött a polcán, úgyhogy Chia becsukta a szekrényt. Aztán megint kezet mosott.
Mikor visszatért a Ring-Ding szobába, Maszahiko éppen a gépét kábelezte egy fekete konzolhoz, ami egy szórakoztató-felszereléssel teli polcon állt. Chia letette a táskáját az ágyra. Valami halkan felcsilingelt egyszer, kétszer, és az ágy teteje fodrozódni kezdett. Lassú ozmózis-hullámok indultak meg a táska felé, ami finoman megemelkedett, majd lesüllyedt...
– Jujj! – szisszent fel Chia, és lerántotta a táskát az ágyról, ami újból csilingelt és elkezdett lecsillapodni.
Maszahiko Chia felé pillantott, de aztán ügyködött tovább a polcon levő berendezésekkel.
Chia észrevette, hogy a szobának van ablaka, de eltakarja egy szövetpanel. Nyomogatni kezdte a rögzítő-kapcsokat, amíg megtalálta a megfelelőt és egy rejtett sínen félretolhatta a panelt. Az ablakból drótkerítéssel körülvett parkoló látszott, mellette egy bordás műanyag lapokkal elkerített alacsony, bézs színű épület. A parkolóban három teherautó állt. Chia most először látott Japánban olyan járműveket, amik nem voltak újak vagy feltűnően tiszták. Az egyik teherautó alól csapzott szürke macska bukkant elő, és beugrott egy másik alá az árnyékba. Még mindig esett.
– Rendben – szólalt meg Maszahiko, hallhatólag elégedetten. – Megyünk az Elkerített Városba.

 

 

25. Az idoru

– Hogyhogy „itt” van? – kérdezte Laney Yamazakitól, miközben befordultak a Sherman tank mögé. A masszív acél lánctalpak cikkelyein sárcsomók száradtak.
– Mr. Kuvajama van itt – suttogta Yamazaki. – Ő képviseli...
Laney látta, hogy már többen ülnek az alacsony asztalnál.
Két férfi. Egy nő. A nő nyilván Rei Toei.
Ha számított egyáltalán valamire, az Japán legutóbbi harminc női médiasztárjának letaglózóan tömény szintézise volt. Hollywoodban többnyire így csinálták, és még szigorúbb recept vonatkozott a programkezelőkre – a függvényfejekre, akiknek arcvonásait algoritmusok határozták meg az igazolt népszerűség valamilyen emberi középértékéből.
Rei Toei egész más volt.
Sápadt, csupasz vállán szabálytalanul vágott, fényes fekete haj söpört végig, ahogy oldalra fordult. Szemöldöke nem volt; ajkát és szempilláját mintha valami fehér porral szórták volna be, ami élesen elvált sötét pupilláitól.
És most szembenézett Laney-vel.
Laney mintha átlépett volna egy határt. Az arc puszta szerkezetében, az alatta keményedő csontok formáiban egy dinasztia menekülésének, ínségnek, iszonyú vándorlásoknak a története lapult. Laney kőből épült sírboltokat látott meredek alpesi réteken, keresztgerendáikon hópamacsokkal. Borzas teherhordó pónik lépdeltek sorban egy kanyon fölött az ösvényen, leheletük fehérlett a hidegben. Lent a folyó kanyarulatai távoli ezüst tollvonások. Vascsengők csilingeltek a lószerszámokon a kék szürkületben.
Laney megborzongott. Szájában rothadt íz.
Az idoru, valami képzeletbeli ország küldötte, szembenézett vele.
– Itt ülünk. – Arleigh állt mellette, a könyökét fogta. Két helyre mutatott az asztalnál. – Jól van? – súgta. – Vegye le a cipőjét.
Laney Blackwellre nézett, aki az idorut bámulta, arcán mintha fájdalom ült volna, de aztán a grimasz eltűnt, felszívódott a sebhely-maszk mögött.
Laney engedelmesen letérdelt és levette a cipőjét, olyan mozgással, mintha részeg lenne, vagy álmodna, bár tudta, hogy egyik sem igaz; az idoru pedig mosolygott, és belső fénytől ragyogott.
– Laney?
Az asztalt egy padlóbemélyedés fölé helyezték. Laney letelepedett, elhelyezte a lábát az asztal alatt és két kezével megragadta a párnát.
– Mi?
– Minden rendben?
– Rendben?
– Úgy viselkedett, mintha... vak lenne.
Rez helyet foglalt az asztalfőn, jobbján az idoru, balján valaki más; Laney látta, hogy Lo az, a gitáros. Az idoru mellett egy méltóságteljes, idősebb úr ült keret nélküli szemüvegben, sima homloka fölé simított ősz hajjal. Nagyon egyszerű, nagyon drágának tűnő öltönyt viselt, ami valami mattfekete anyagból készült, és magas nyakú, bonyolultan gombolódó fehér inget. Mikor Rei Toeihez fordult, Laney tisztán látta, hogy a nő arcából áradó fény megvillan a kerekded lencséken.
Arleigh elakadó lélegzete. Ő is látta.
Egy hologram. Egy generált, irányított, kivetített kép. Laney érezte, hogy a szorítása kicsit enyhül a párnán.
De aztán visszaemlékezett a sírboltokra, a folyóra, a vascsengős pónikra.
Csomópont.
Laney egyszer megkérdezte Gerard Delouvrier-t, a legtürelmesebbet a TIDAL teniszező franciái közül, hogy miért pont rá, Laney-re esett a választás, hogy az első (és mint utóbb kiderült, utolsó) tulajdonosa legyen a szokatlan képességnek, amit át akartak adni neki. Nem pályázott az állásra, mondta, és nincs oka azt hinni, hogy egyáltalán meghirdették. Üzletkötő-gyakornoknak jelentkezett, mondta Delouvrier-nek.
A szoláriumbarna, rövid hajú, korán őszülő Delouvrier hátradőlt csuklós irodai székében és kinyújtóztatta a lábát. Mintha krepptalpú antilopbőr cipőjét tanulmányozta volna. Aztán kinézett az ablakon, a bézs színű kockaházakra, a tucat-tájkertre, a februári hóra.
– Hát nem látja? Hogy nem tanítjuk? Nézzük. Tanulni akarunk magától.
Egy iowai DatAmerica kutatóparkban voltak. Delouvrier-nek és kollégáinak rendelkezésére állt ott egy fedett pálya, de ők állandóan szapulták a burkolatot.
– De miért tőlem?
Delouvrier tekintete fáradtnak tűnt.
– Jót akarunk tenni az árvákkal? Mi vagyunk a DatAmerica meglepő szívmelegsége? – Megdörzsölte a szemét. – Nem. Valamit csináltak magával, Laney. A magunk módján talán szeretnénk helyremozgatni. Van ilyen szó, „helyremozgatni”?
– Nincs – felelte Laney.
– Ne kételkedjen a szerencséjében. Itt van velünk, fontos munkát végez. Tél van ebben az Iowában, igaz, de a munka nem áll meg. – Most Laney-t nézte. – Maga az egyetlen bizonyítékunk – mondta.
– Mire?
Delouvrier lehunyta a szemét.
– Volt egy férfi, egy vak férfi, aki megtanult visszhanggal tájolni. Csettintgetett a nyelvével, érti? – Bemutatta, lehunyt szemmel. – Mint egy denevér. Elképesztő. – Kinyitotta a szemét. – Nagyon pontosan érzékelte a közvetlen környezetét. Biciklizni tudott a forgalomban, Állandóan tik, tik-ezett. A képesség benne volt, létezett. De sose tudta elmagyarázni, sose tudta megtanítani másnak... – Összefonta hosszú ujjait és megropogtatta a kezét. – Reménykedjünk, hogy magával nem ez a helyzet.

 

Ne gondolj lila tehénre. Vagy barnára? Nem emlékezett. Ne nézd az idoru arcát. Nem hús; információ. Egy információ-jéghegynek, nem is, Antarktisznak a csúcsa. Ha ránézel, újra megtörténik: hihetetlen méretű információtömeg. Ami példátlan formában váltotta ki a csomópont-érzékelést: történetként.
Nézheti a kezét. Ahogy eszik.
Az ételsor bonyolult volt; sok kis fogásból állt, amiket külön szolgáltak fel, négyszögletes tányérokon. Valahányszor leraktak egy tányért Rei Toei elé (mindig a kivetítő hatósugarába), rögtön elfedte egy tökéletes másolat: holo-étel holo-tányéron.
Még az evőpálcikáinak a mozgása is csomópontvillanásokat váltott ki Laney látóterének a szélén. Mert a pálcikája is információ volt, de messze nem olyan sűrű, mint az arcvonásai, a tekintete. Mikor az „üres” tányérokat elvették, mindig megjelent az érintetlen fogás.
De ha elkezdődtek a villanások, Laney a saját ételére koncentrált, ügyetlenkedésére a maga pálcikáival, az asztal körül folyó beszélgetésre. Kuvajama, a keret nélküli szemüvegű férfi épp Rez kérdésére válaszolt, magát a kérdést azonban Laneynek nem sikerült elkapnia.
– ...bonyolult komplexumok halmazának eredője, amiket mi „vágygépeknek” nevezünk. – Rez zöld szeme figyelmesen csillog. – Nem a szó szoros értelmében – folytatta Kuvajama –, de képzeljen el szubjektív vonzalmakból álló aggregátumokat. Úgy véltük, a moduláris halmaz ideálisan megfelelne a tagolt vágyódási szerkezethez... – Gyönyörű hanglejtéssel beszélt, kiejtését Laney képtelen volt betájolni.
Rez ekkor elmosolyodott, és tekintete az idoru arcára rebbent. Laney-é is, önkéntelenül.
Belezuhant a szemekbe. Egy magas szirtre bámult fel, ami mintha teljes egészében kis, négyszögletes erkélyekből állt volna, melyek közül semelyik kettő sem volt egy szintben vagy mélységben. Narancsvörös naplemente izzott egy ferde, acélkeretes ablakon. Kavargó olajos színek az égen.
Laney lehunyta a szemét, lenézett, kinyitotta. Újabb tányér, újabb fogás.
– Nagyon elmerült a falatozásban – jegyezte meg Arleigh.
Egy összehangolt akció a pálcikákkal, és Laney-nek sikerült foglyul ejtenie és bekapnia valamit, ami két-centis csutnira hasonlított.
– Fantasztikus. Abból a fuguból viszont nem kérek. Az a gömbhal az idegmérgekkel? Hallott róla?
– Már repetázott belőle – közölte a nő. – Emlékszik a nagy tányér nyers halra, ami krizantém alakban volt kirakva?
– Maga viccel – bámult Laney.
– Enyhén zsibbad az ajka és a nyelve? Az az. Laney végigfuttatta a nyelvét a száján. Vicc? Yamazaki, aki tőle balra ült, odahajolt hozzá.
– Talán megoldható az a probléma, amivel Rez adatainál szembekerült. Hallott a globális Lo/Rez rajongótábor tevékenységéről?
– Miről?
– Sok rajongó. Megírják, mikor, hol látták Rezt, Lót, a hozzájuk kötődő zenészeket. Számos mellékes adat.
Laney aznapi videó-tanulmányaiból tudta, hogy a Lo/Rez elvileg egy duó, de mindig volt legalább két másik „tagja”, néha több. Rez kezdettől fogva makacsul elutasította a dobgépeket; a jelenlegi dobos, a Yamazakival szemben ülő, „Vak” Willy Jude évek óta játszott velük. Jude a vacsora közben időről időre az idoru felé fordult hatalmas fekete szemüvegében; most mintha megérezte volna Laney tekintetét. A fekete szemüveg – két videó egység – oldalra pördült.
– Beszarok – mondta Jude Rozzer ott ül és egy nagy alumíniumtermoszt stíröl.
– Maga nem látja az idorut?
– A holók húzósak, haver – mondta a dobos, és egyik ujjával megkocogtatta a szemüvegét. – Elviszem a srácaimat a Nissan Countyba, na mondom, kicsit megbabráltatom a külsejüket. Aztán látom őket. De ez a hölgyike valami trükkös frekvencián lehet. Csak a vetítőt látom meg ezt azt izét, ilyen ektoplazmát, tudod? Ilyen fényt.
A férfi, aki Jude és Mr. Kuvajama közt ült – Ozakinak hívták – bocsánatkérően fejet hajtott Jude felé.
– Ezt rendkívül sajnáljuk. Őszintén sajnáljuk. Kis átállításra van szükség, de most nem tudjuk elvégezni.
– Á – legyintett Jude -, nem gond. Láttam már őnagyságát. Ez a cucc nyomatni tudja az összes zenecsatornát. Az a klip, ahol ilyen mongol hercegnő vagy mi, fenn a hegyekben...?
Laney-nek eltűnt az egyik pálcikája.
– A legújabb kislemez – mondta Ozaki.
– Aha – bólogatott Jude -, az nagyon fasza. Az az aranymaszk, amit visel? Baromi frankó. – Bedobott a szájába egy darab makit és rágni kezdett.

 

 

26. Hak Nam

Chia és Maszahiko egymással szemben ült a fehér szőnyegen. A szobában levő egyetlen szék egy törékeny külsejű alkalmatosság volt csavarodó fehér lábakkal és szív alakú ülőkével, amit flitteres rózsaszín műanyag borított. Se Chia, se Maszahiko nem akart az ágyon ülni. Chia a térdén nyugtatta a Sandbenderst, és az ujjszettjeibe dugdosta az ujjait. Maszahiko a szőnyegen tartotta a gépét, maga előtt. Időközben visszarakta az irányítópanelt, és most épp két áramvonalas ujjszettet gombolyított elő a kocka hátuljából, meg két kis fekete, ovális kupakot, amik vékony optikai kábelről lógtak. Egy másik kábel a kockából a Sandbenders hátuljába kígyózott, egy kis, nyitott fedél alá.
– Oké – mondta Chia, miután felrakta az utolsó ujjszett-gyűrűt -, gyerünk. El kell érnem valakit...
– Igen – felelte Maszahiko. Felemelte a fekete kupakokat, mindkét kezével egyet, és a szemére helyezte őket. Mikor elvette a kezét, a kupakok ottmaradtak. Kényelmetlennek tűnt.
Chia felnyúlt és lehúzta a saját szemüvegét.
– Mit csi...?
Valami a mélyben két egymást kizáró irányba mozdult egyszerre. Nem is hasonlított a becsatlakozásra. Szoftver-ütközés? Mintha fény derengene lobogó rongyokon át.
Aztán előkerült az a valami: magasba szökő épület vagy biomassza vagy sziklaszirt, számtalan zilált réteggel, egyetlen szabályos részlet nélkül. Itt-ott, foltokban, lapos erkélyek kinövései; az ezernyi kis ablakban ezüst köd-négyszögek. A látómező széléig húzódott jobbra és balra is; rücskös homlokzatának tetején fekete, kusza cső-taréj: kábelindák alatt görnyedező antennák. A krikszkraksz-horizont felett pedig színek kavarogtak az égen, mint vízen a benzin.
– Hak Nam – mondta Maszahiko Chia mellett.
– Az mi?
– „A sötétség városa.” A világ falai közt.
Chia visszaemlékezett a kendőre, amit Maszahiko szobájában látott a konyha mögött, a bonyolult térképre valami kaotikus és sűrű képződményről, apró, szabálytalan vörös-fekete-sárga idomokkal. Aztán megindultak előre, egy keskeny nyílás felé.
– Ez egy TFT, ugye? – Olyasmi, mint az az állomás, amit a tokiói részleg a megbeszéléshez csinált, vagy Kelsey és Zona trópusi erdője, csak nagyobb és állandó. De a TFT-kben játszani szoktak; figurákat találtak ki és eljátszották őket. Kissrácok csinálták, meg magányos emberek.
– Nem – felelte Maszahiko –, nem játék. – Már bent voltak, enyhén gyorsultak, és a képződmény sűrű nyüzsgése állandó vizuális sokk volt, optikai dobolás.
– Tai Csang út. – Összefirkált falak, tele gördülő üzenetekkel, kísérteties kapubejárók, amik úgy suhantak el, mint a kártyák egy megkevert pakliban.
És nem voltak egyedül: feltűntek mások, szellemalakok villantak tova, és mindenhol mintha szempárok figyelnének...
Fraktál-mocsok, bit-rothadás; az árkád fölött, amin áthaladtak, halványan vibráló vonalszerűségek őrült csomói.
– Szegényház-sikátor. – Éles kanyar. Még egy. Kígyózó lépcsők útvesztőjében haladtak, egyre gyorsulva, és Chia mély lélegzetet vett és lehunyta a szemét. Tűzijáték robbant a retináján, de a nyomás megszűnt.
Mikor kinyitotta a szemét, Maszahiko szobájának sokkal tisztább, de ugyanolyan szűk verziójában voltak. Maszahiko Chia mellett ült a priccsen, és a gépe irányítópaneljén hullámzó mintákat bámulta. A gép mellett az asztallapon Chia Sandbenderse. A textúra kezdetleges volt, minden kicsit túl sima és fényes. Chia kíváncsian Maszahikóra nézett, hogy milyen a tele-teste. Egyszerű szkennelés, talán egy évvel régebbi: a haja rövidebb. Ugyanazt a fekete tunikát viselte.
A gépek mögötti falon a nyomott mintás kendő animált változata; a vörös, fekete és sárga idomok enyhén pulzáltak. Élénkzöld vonal jelölt egy utat a külső szegélytől; ahol véget ért, élénkzöld koncentrikus körök áradtak egy sárga négyzetből.
Chia visszanézett Maszahikóra, de ő még mindig a panelt bámulta.
Valami felcsilingelt. Chia az ajtóra pillantott, amit mesésen béna erezett minta fedett, és látta, hogy egy kis fehér téglalap siklik be az ajtó alatt. És siklott tovább a padlón, egyenesen felé, aztán eltűnt a priccs alatt. Mikor Chia lenézett, épp emelkedni kezdett, ugyanolyan tempóban, elhagyta a csíkos matrac szélét, aztán amikor az olvasáshoz a legmegfelelőbb pozícióba ért, megállt. Ugyanazzal a betűtípussal írták, mint a Whiskey Clone feliratait, vagy nagyon hasonlóval. Az állt rajta, hogy „Ku-Klux-Klan Gyűjtögetős Figurák”, aztán betűk és számok, amik nem hasonlítottak semmilyen Chia által ismert címre.
Újabb csilingelés. Ahogy Chia odakapta a fejét, az ajtó alól egy szürke folt száguldott elő. Lapos, kavargó, fürge. Rávetette magát a fehér téglalapra. Mint valami rák vagy pók árnyéka, kétdimenziós és soklábú. Bekapta, visszarohant az ajtóhoz.
– Elvégeztem a feladatom az Elkerített Városnak – fordult el Maszahiko a paneltől.
– Mik voltak azok az izék? – kérdezte Chia.
– Milyen izék?
– Egy névjegyszerűség. Bemászott az ajtó alatt. Aztán egy másik, ilyen szürke papírrák, ami megette.
– Reklám – mondta Maszahiko némi töprengés után –, és egy alprogram, ami kifejezte ellenérzéseit.
– Nem fejezett ki semmit; megette.
– Talán az alprogram írója nem szereti a reklámokat. Sokan vannak így. Vagy nem szereti a reklámozót. Politikai, esztétikai, személyes okai egyaránt lehetnek.
Chia körbenézett Maszahiko apró szobájának másolatában.
– Miért nem nagyobb az állomásod? – Rögtön aggódni kezdett, hogy talán mert Maszahiko japán, és itt egyszerűen ehhez szoktak hozzá. De akkor is a legkisebb virtuális helyiség volt, amiben emlékei szerint megfordult, pedig nem úgy ment, hogy a nagyobb többe is került, hacsak nem olyan volt valaki, mint Zona, és egy egész birtokot akart magának.
– Az Elkerített Város lényege az arány. Nagyon fontos. Az arány a hely, igen? Az eredetiben harmincháromezren laktak. Kettő egész hét hektáron. Tizennégy teljes emeleten.
Chia egy szót sem értett az egészből.
– Be kell csatlakoznom, oké?
– Persze – felelte a fiú, és a Sandbendersre intett.
Chia szorongva várta azt a kétirányú valamit, de nem ismétlődött meg. A bitmapezett halak körbe-körbe úszkáltak a kis üvegasztalban. Chia kinézett az ablakon a zsírkréta-fákra, és eltöprengett, hol lehet a Cimmicammogó. Egy ideje már nem látta. Az apja csinálta neki kiskorában; egy nagy rózsaszín dinoszaurusz volt, integető szempillákkal.
Megnézte az asztalon a leveleket, de nem jött semmi új.
Innen telefonálhatna. Felhívhatná az anyját. Persze. „Helló, Tokióban vagyok. Egy örömhotelben. Páran üldöznek, mert valaki beletett valamit a táskámba. Öö, izé, szerinted mit csináljak?”
Megpróbálta inkább Kelsey címét hívni, de csak abba az idegesítő márvány előtérbe jutott, ahol egy hang (nem Kelsey-é) közölte, hogy Kelsey Van Troyer jelenleg nem tartózkodik otthon. Chia üzenet nélkül lépett ki. Következőnek Zona címét próbálta, de Zona szolgáltatója nem üzemelt. Ez gyakran előfordult Mexikóban, főleg Mexikóvárosban, ahol Zona lakott. Chia úgy döntött, megpróbálkozik Zona titkos zugával, mert azt egy arizonai nagygépre telepítették, és sose kapcsolt ki. Tudta, hogy Zona nem szereti, ha csak úgy odamászkálnak: nem akarta, hogy cég, ami eredetileg megépítette az állomást, aztán elfeledkezett róla, rájöjjön, hogy ő beköltözött és magánbirtokot csinált belőle.
Megkérdezte a Sandbenderst, hogy jelenleg honnan csatlakozik, és azt a választ kapta, hogy Finnországból, Helsinkiből. Az a hotelbeli újrabeléptetés működött.
Zonánál alkony előtti pillanat, mint mindig. Chia végignézett egy kiszáradt úszómedence padlóján, kereste Zona gyíkjait, de nem látta őket. Általában ott sütkéreztek, vártak a látogatóra, de most nem.
– Zona?
Felnézett, hogy látszanak-e azok az ijesztő keselyűfélék, amiket Zona használt. Az ég gyönyörű volt, de üres. Eredetileg ez volt a hely legfontosabb része, egy centet se spóroltak rajta. Súlyos ég: mély, tiszta, színe valami halványtürkiz-szerű, őrült mexikói árnyalat. Annak idején azért hoztak ide embereket, hogy repülőket, vállalati magángépeket adjanak el nekik, amik még tervezés alatt álltak. Volt egy fehér beton leszállópálya, de Zona kanyonná mélyítette és letakarta. Az összes kis adalék Zona műve volt: a tábortüzek, halott medencék, omladozó falak. Tájfájlokat épített be, talán még eredeti anyagot is, amit valahol Mexikóban látott.
– Zona?
Valami zörrent a legközelebbi sziklapárkányon, mint maroknyi kavics egy fémlapon.
Semmi baj. Csak az egyik gyík. Zona épp nincs itt. Ág roppan. Közelebb.
Ne baszakodj, Zona.
De kilépett.
A bitmapezett halak ide-oda úszkáltak.
Ez marha ijesztő volt. Nem pontosan tudta, miért, de az volt. Igazából még mindig. A szobájába nyitó ajtóra nézett, és eltöprengett, mit találna, ha odamutatna. Ágy, Lo Rez Skyline poszter, a Lo-kezelő eszementen barátságos üdvözlése. De ha valami mást? Valami várná. Mondjuk újra hallaná azt a csörgést, fent a domboldalon. Vagy ha odamenne a drótháló-ajtóhoz, ahol az anyja szobája lenne? Kinyitná, és a szoba mégis ott volna, de nem az anyja várná, hanem valami más?
Csak a frászt hozza magára, ennyi az egész. A Lo/Rez albumok halmára bámult. Mellettük a litográfiás ételdoboz, amellett a virtuális Velence. Most még a Zenemestert is társaságnak érezné. Megnyitotta a várost és nézte, ahogy a Piazza kitömörödik, mint valami hihetetlenül élethű kihajtós könyv egy gyorsított felvételen, homlokzatok és oszlopsorok szökkennek fel körülötte, mögöttük a téli hajnalt megelőző óra derengése.
Elfordult a víztől, ahol fekete gondolák orrai bólogattak a vízen, mint egy elfeledett zenei notáció jelei, felemelte az ujját, és besuhant az útvesztőbe. Közben arra gondolt, hogy ez a hely a maga módján pont olyan idegen, mint Maszahiko Elkerített Városa. Mi akart az lenni egyáltalán?
Már a harmadik hídon ment át, mikor észrevette, hogy a Zenemester nincs ott.
Hé.
Megállt. Egy kirakatban karneváli maszkok sorakoztak, olyan nagyon régiek. Fekete, pénisz-orrú bőrálarc, üres szemnyílások. Megsárgult krepp-szalagokkal díszített tükör.
Ellenőrizte a Sandbendersszel, hogy nem kapcsolta-e ki a Zenemestert. Nem kapcsolta.
Lehunyta a szemét és elszámolt háromig. Koncentrált, hogy érezze a szőnyeget, amin a Hotel Diben ül. Kinyitotta a szemét.
A szűk velencei utca végében, a lejtős, lépcsőzetes macskakő-ösvény túlfelén, ahol az utca egy kis térbe torkollott, ismeretlen alak állt a központi kút mellett.
Chia lerántotta a szemüveget, le se zárta Velencét.
Maszahiko szemben ült, törökülésben, szemén a rátapadt fekete kupakokkal. Az ajka mozgott, hangtalanul, keze pedig, amit térdén nyugtatott, apró mintákat rajzolt a levegőbe a fekete ujjszettben.
Maryalice a szőrös rózsaszín ágyon ült, szájában meggyújtatlan cigaretta. Egy négyszögletes, szürke kis pisztolyt szorongatott. Chia látta, milyen élesen üt el frissen lakkozott vörös körme a markolat opálos műanyagjától.
– Újrakezdtem – mondta Maryalice a szája sarkából. Meghúzta a ravaszt, mire a csőből kis aranyláng csapott elő. Meggyújtotta a cigarettát. – Tokió. Én mondom. Mindig ezt csinálja.

 

 

27. Ami hús és vér

Laney a férfivécében állt egy fekete gumi-piszoárnál, mikor észrevette a tükör előtt fésülködő oroszt.
Legalábbis fekete guminak tűnt, biggyedő széleivel. A vízvezeték láthatólag működött, de Laney kíváncsi volt, mit szólnának, ha valaki szeretne hozzájárulni az Üreghez. Útban a vécéhez felfigyelt rá, hogy a bárpultokat márványos zöld, áttetsző lapok fedik, amiket alulról fény világít meg. Remélte, hogy nem a lépcsőházi fűrészhulladékból készültek.
A vacsora véget ért, és Laney kicsit talán több szakét ivott hozzá a kelleténél. Arleigh-val és Yamazakival végignézték, ahogy Rez megismerkedik ezzel az új idoru-verzióval, amit Willy Jude nagy ezüst termosznak látott. Blackwellnek meg szoknia kellett a dolgot – Laney szerint fogalma sem volt, hogy az idoru ott lesz, míg Rez érkezéskor nem közölte vele.
Arleigh a vacsora nagy része alatt Lóval társalgott, főleg ingatlanokról, a gitáros különféle házairól és lakásairól szerte a világon. Yamazaki bővebben kifejtette az ötletét arról a tinédzserklub-dologról; és talán nem is mondott butaságot, de persze ki kell majd próbálni. Blackwell egy árva szót sem szólt senkihez, világos sört vedelt szaké helyett, és úgy lapátolta magába az ételt, mintha be akarna tömni valamit, valami rést a biztonsági rendszeren, amit el lehet úgy intézni, ha az ember módszeresen beletuszkol kellő mennyiségű szasimit. Az ausztrál mesterien bánt a pálcikákkal; ötven lépésről biztos bárki szemébe beleállította volna. De a fő attrakció Rez és az idoru volt, és másodsorban Kuvajama, aki mindkettőjükkel hosszasan társalgott. Úgy tűnt, a másik fickót, Ozakit azért hozták, hátha elemet kell cserélni az ezüst termoszban. Willy Jude pedig elég barátságos volt, de abszolút semmitmondó.
Állítólag a technikusok voltak a cégek pletykafészkei, ezért Laney megpróbált puhatolózni Ozakinál, de az csak annyit beszélt, amennyit muszáj volt. Mivel nyomban csomópont-módba kezdett átsiklani, ha Rei Toei a látóterébe került, Laney-nek az esti fülelés alatt be kellett érnie csip-csup bámészkodnivalókkal. Arleigh egész jó alanynak bizonyult. Volt valami az állkapcsa vonalában, ami különösen tetszett Laney-nek, és vissza-visszatért rá.
Felhúzta a sliccét, elindult kezet mosni – a mosdó ugyanabból a biggyedő fekete anyagból volt –, és látta, hogy az orosz még mindig fésülködik. Laney nem tudhatta, tényleg orosz-e, de annak könyvelte el az eredeti fekete ejtőernyős-bakancs (a varrás világítóan fehér volt), a fekete selyemsávos nadrág és a fehér bőrzakó miatt. Vagy orosz, vagy valami hasonló, de biztos Kombinát-szerzet, olyan mutáns komcsi-maffiózó.
Az orosz feszült összpontosítással fésülködött; Laney-nek egy légy jutott eszébe róla, ami a mellső lábaival csinosítja magát. Nagyon megtermett volt, és a feje is nagy volt, de főleg hosszában; homloktól egészen elnyúlt, és mintha felfelé keskenyedett volna. Az elmélyült fésülködés ellenére a férfinak már nem sok haja maradt, legalábbis fent, pedig Laney azt hitte, ezeknek mind a beültetés a mániájuk. Rydell mondta egyszer, hogy Tokió hemzseg a Kombinát-népségtől. Látta egy dokumentumfilmben, hogy olyan kirívóan és szürreálisan brutálisak, hogy senki sem mer kikezdeni velük. Aztán mesélni kezdett két oroszról, két San Franciscó-i zsaruról vagy miről, akikkel valami nézeteltérése támadt, de Laney-nek épp randevúja volt Rice Danielsszel és egy sminkessel, így sose tudta meg a végét.
Ellenőrizte, nem maradt-e ételmaradék a fogai közt. Mikor kiment, az orosz még mindig fésülködött. Meglátta Yamazakit, aki pislogott és tétovának tűnt.
– Ott van hátul – igazította útba.
– Mi?
– A retyó.
– „Retyó”?
– A férfi. Vécé.
– De én magát keresem.
– Megtalált.
– Megfigyeltem, hogy evés közben egyszer sem nézett egyenesen az idorura.
– Így igaz. Felteszem, hogy az információsűrűség elegendő a csomópont-érzékelés kiváltásához...
– Ördöge van.
Yamazaki biccentett.
– Á. De ez nem így lenne egy klipnél, vagy akár egy „élő” előadásnál.
– Miért nem? – Laney visszaindult az asztalukhoz.
– Sávszélesség – magyarázta Yamazaki. – Az a verzió, ami ma itt volt, egy nagy sávszélességű prototípus.
– Kapunk díjazást a béta-tesztelésért?
– Le tudná írni a csomópont-érzékelést?
– Olyan, mint az emlékek – mondta Laney –, vagy egy film részletei. De a dobos egy megjegyzéséből úgy vettem ki, ma épp a legújabb klipet láttam.
Valaki hátulról félretaszította Laney-t, aki rázuhant a legközelebbi asztalra és széttört egy poharat. Érezte, hogy a pohár elroppan alatta, majd azt vette észre, hogy egy feszes, szürke női latex-ölbe bámul. Az öl tulajdonosa fülrepesztően felvisított, és a következő pillanatban összerogyott az asztal. Valami, valószínűleg a nő térde, halántékon vágta Laney-t.
Laney térdre vergődött, fejét fogva, és hirtelen eszébe jutott egy kísérlet, amit még Gainesville-ben csináltak természettudomány-órán. Felületi feszültség. Borsot kellett szórni egy pohár vízbe. Egy tű hegyét a borsréteg felé közelíteni. Figyelni, ahogy a bors elugrik a tűtől, mintha élne. Most ugyanez látta itt, zúgó fejjel, csak bors helyett a Western World vendégei ugrottak el, és Laney tudta, hogy a tű Rez asztala felé mutat.
Egy fehér bőrzakó háta... De aztán a Sherman tankot látta, amit kimozdítottak helyéről az iszkoló emberek, a súlytalan gigász felé pördült, és kialudt a fény.
A tömeg már így is sikoltozott, de a sötétségtől közös hangjuk olyan élessé facsarodott, hogy Laney a fülére tapasztotta kezét. Azaz megpróbálta, de valaki belébotlott, mire Laney hátravetette magát, ösztönösen magzatpózba kuporodott, és a fejére kulcsolta a kezét.
– Hé – mondta egy hang, egész közel a füléhez -, kelj fel. Rád fognak taposni. – Willy Jude. – Látok. – Kéz a csuklóján. – Van infrám.
Laney hagyta, hogy a dobos felhúzza.
– Mi az? Mi történik?
– Nemtom, de gyere. Rosszabb lesz... – Mintegy végszóra, borzalmas, vadállati fájdalomvonyítás hasított a rémült hangzavarba. – Blackwell elkapta az egyiket – jegyezte meg Willy Jude. Laney érezte, hogy a dobos megfogja az övét. Húzni kezdte, Laney botorkálva követte. Valaki belerohant, japánul kiáltott. Attól kezdve Laney maga elé tartotta a kezét, próbálta védeni az arcát, és ment, amerre a dobos húzta.
Hirtelen egy viszonylag csendes zugba értek.
– Hol vagyunk? – kérdezte.
– Erre... – Valami sípcsonton vágta Laney-t.
– Szék – mondta Willy Jude. – Bocs. – Üveg reccsent Laney talpa alatt.
Zöldes fényív, a sötétben széttört kurzív betű lóg. Még pár lépés, és feltűnt az Üreg. Willy Jude elengedte Laney övét.
– Itt már látsz, ugye? Azzal a foszforeszkáló cuccal?
– Aha – mondta Laney. – Kösz.
– A szemüvegem nem közvetíti. A meleg testekről kapok infrát, de a lépcsőt nem látom. Vezess le. – Megfogta Laney kezét. Elindultak kettesben lefelé. Három fekete ruhás japán húzott el mellettük, elhagytak egy magas sarkú papucscipőt a patinás lépcsőn, aztán eltűntek a fordulóban. Laney elrúgta a cipőt Willy Jude útjából, és ment tovább.
Mikor befordultak a pihenőnél, meglátták Arleigh-t, aki egy zöld pezsgősüveget tartott a magasba. A szája szélén véres maszat piroslott, a rúzsánál sötétebb. Mikor megpillantotta Laney-t, leeresztette az üveget.
– Hol volt? – kérdezte.
– Vécén – mondta Laney.
– Lemaradt a show-ról.
– Mi történt?
– A rohadt életbe – szitkozódott a nő -, fent maradt a kabátom.
– Gyerünk, gyerünk – sürgette őket Willy Jude.
Újabb lépcsők, újabb fordulók; az Üreg hullámzó falait beton váltotta fel. Emberek rohantak el mellettük, egyedül és kis csoportokban, kettesével-hármasával véve a fokokat. Laney megdörzsölte a bordáit azon a helyen, ahol a pohárra esett. Fájt, de furcsa mód nem volt rajta vágás.
– Kombinát-fazonoknak tűntek – jegyezte meg Arleigh. – Ronda nagy melákok, prosztó ruhában. Nem láttam, hogy Rezre vagy az idorura mentek. Mintha azt hitték volna, hogy egyszerűen besétálhatnak és megcsinálhatják.
– Mit?
– Nem tudom – mondta a nő. – Kuvajamának legalább egy tucat gorillája ült a két szomszéd asztalnál. Blackwell meg valószínűleg minden este ilyen jelenetért imádkozik lefekvés előtt. A zsebébe nyúlt, aztán kialudt a fény.
– Ő oltotta el – kapcsolódott be Willy Jude. – Valami távirányítóval. Jobban lát a sötétben, mint én ezzel az infrával. Nemtom hogy, de igaz.
– Hogy jutott ki? – kérdezte Laney Arleigh-tól.
– Zseblámpa. A táskámban.
– Laney-szan...
Laney hátranézett, és megpillantotta Yamazakit: a kockás zöld kabát egyik ujja vállból leszakadt, szemüvegéből hiányzott az egyik lencse. Arleigh közben előszedett a táskájából egy telefont, és halkan átkozódva próbálta beindítani.
Yamazaki a következő pihenőnél érte be őket. Négyen mentek tovább, Laney még mindig a vak dobos kezét fogta.
Mikor kiértek az utcára, a Western World komor ajtónállóinak nyoma sem volt. Egy árva rendőr, sapkáján műanyag kapucnival, izgatottan mormogott az esőköpenyére tűzött mikrofonba. Közben kis köröket rótt, és drámaian gesztikulált egy fehér bottal. Többféle idegen szirénahang tartott a Western World felé, és Laney mintha egy helikoptert is hallott volna.
Willy Jude eleresztette a kezét, és átállította a videó szemüveget az utca fényszintjére.
– Hol a kocsim?
Arleigh leeresztette a telefonját, ami láthatólag működött.
– Jobb, ha velünk jössz, Willy. Elindult valami taktikai egység...
– Ez az igazi – szólalt meg Rez. Laney megfordult és látta, hogy az énekes kibukkan a Western Worldből, és valami fehéret söpör le sötét zakójáról. – Ami hús és vér. Túl sok virtuális után el is felejti az ember, mi? Maga Leyner? – Kinyújtott kéz.
– Laney – mondta Laney, miközben odagurult melléjük Arleigh sötétzöld furgonja.

 

 

28. Hitelképesség

Maryalice kihúzta a rózsaszín ágy fejtámlájába süllyesztett ívelt fiókot. Fekete kosztümöt viselt, a hajtókán Ashleigh Modine Carter-stílusú flitterrózsákkal. Kivett egy kis kék üvegedényt, és a térdére rakta.
– Kiütést kapok az ilyen helyektől – mondta. – Sokféleképpen lehet ocsmánnyá tenni a szexet, de ennél nevetségesebbet marha nehéz csinálni belőle. – Leverte a kék tányérba a cigaretta elszürkült végét. – Hány éves is vagy?
– Tizennégy – felelte Chia.
– Kábé ennyit mondtam nekik. Tizennégy, tizenöt vagy, komolyan, és a nagy francokat ültettél fel engem. Én ültettelek fel téged, stimmt? Az én akcióm volt. Én csempésztettem veled. De ők nem hiszik el. Azt mondják, valami ügynök vagy, hogy elment az eszem, hogy az a Rez manus küldött téged a SeaTacre, hogy megszerezd az árut. Hogy megrendezték, és barom vagyok, ha azt hiszem, hogy egy gyerek ezt nem tudná megcsinálni. – Összehúzott szemmel a cigarettába szívott. – Hol van? – Lenézett Chia táskájára, ami kicipzárazva hevert a fehér szőnyegen. – Abban?
– Nem akartam ellopni. Nem tudtam, hogy ott van. – Tudom – bólintott Maryalice. – Mondtam nekik. A klubban akartam visszavenni.
– Egy szót se értek az egészből – mondta Chia. – Csak frászt kapok tőle.
– Néha hozok ezt-azt Eddie-nek. Szuveníreket a klubba. Illegális, de nem annyira, érted? Nem kemény cucc, tényleg. De most Eddie pluszban machinált valamit az oroszokkal, aminek nem nagyon örültem. Rám meg ez hozza a frászt, ez a vacak. Mintha élne.
– Milyen vacak?
– Ez. Keltető a neve.
Chia a táskára nézett.
– Az az izé a táskámban egy nanotech-keltető?
– Inkább amiből lesz. Mint egy tojás, vagy egy kis gyár. Rádugod egy másik gépre, ami beprogramozza őket, ők meg építeni kezdik magukat abból, ami épp kéznél van. Ha elegen vannak, építeni kezdik, amit kiadtál nekik. Valami törvény tiltja, hogy eladjanak ilyet a Kombinátnak, úgyhogy nagyon fáj rá a foguk. Eddie viszont kifundálta, hogy lehet megcsinálni. Randevúztam két ilyen ijesztő német faszival a SeaTac Hyattben. Mittudomén honnan repültek oda, asszem talán Afrikából. – Szétnyomta a cigaretta égő végét a kis kék edényben, amitől még büdösebb lett. – Nem akarták odaadni, mert Eddie-t várták. Nagy telefonálgatás. Végül odaadták. A bőröndbe kellett volna tennem a többi cucchoz, de paráztam tőle. Gyógyszerezni akartam magam. – Körbenézett. Letette a kék edényt, benne a szétnyomott cigarettával, a szögletes fekete éjjeliszekrényre, aztán csinált valamit, amitől a szekrény kinyílt. Egy hűtő volt, tele kis dobozokkal. Maryalice lehajolt, bekémlelt. Pisztoly alakú öngyújtója lecsúszott az ágyról.
– Nincs tequila – konstatálta. – Áruljátok el, ki az a marha, aki „Várlak Lazac”-nak keresztel egy vodkát... – Kivett egy kis szögletes üveget, oldalán egy hallal. – Egy japán, most hogy mondom. – Lenézett az öngyújtóra. – Egy orosz meg pisztoly alakú öngyújtót gyárt.
Chia látta, hogy Maryalice hajából hiányoznak a toldások.
– Mikor a SeaTacen DNS-mintát vettek – szólalt meg –, maga a hajpótlását tartotta oda...
Maryalice letörte az üvegről a pecsétet, kinyitotta, egy kortyra kiitta, és megborzongott.
– Azok a toldások mind a saját hajam – mondta. – Akkor nőttek, mikor ilyen gyógykúrán voltam, érted? Hajmintavételnél elkapják azokat, akik rekreációsakat nyomnak. Néhány sokáig a hajadban marad. – Letette az üres üveget a kék edény mellé. – Mit csinál? – mutatott Maszahikóra.
– Netezik – felelte Chia, mert nem jutott eszébe tömör magyarázat az Elkerített Városról.
– Azt látom. Azért jöttetek ide, mert ezek a helyek újrapostáznak, mi?
– Maga mégis megtalált.
– Vannak ismerőseim egy taxivállalatnál. Gondoltam, érdemes megpróbálni. De az oroszoknak is eszébe fog jutni, ha még nem jutott.
– De hogy jött be? Minden zárva volt.
– Ismerem én az ilyen helyeket, szivi. Túlságosan is jól ismerem.
Maszahiko levette a szeméről a kupakokat, meglátta Maryalice-t, lenézett a kupakokra, aztán vissza Chiára.
– Maryalice – közölte Chia.

 

Gomi Boy tele-teste önmaga életnagyságú anime-karikatúrája volt, óriási szemmel és még sudárabb hajjal.
– Ki ivott vodkát? – kérdezte.
– Maryalice – mondta Chia.
– Az ki?
– Itt van a hotelszobában – felelte Chia.
– Ez húsz perc csatlakozást ért – mondta Gomi Boy. – Hogy került valaki a Hotel Diben a szobátokba?
– Bonyolult – hárította Chia a kérdést. Újra Maszahiko szobájában voltak, az Elkerített Városban. Egyszerűen visszaklikkeltek; semmi labirintus-suhanás, mint először. Chia elrobogott egy ikon mellett, ami figyelmeztette, hogy be kéne csuknia Velencét, de ahhoz már késő volt. Talán ha egyszer már bejutott, gyorsan visszakerül. De Maszahiko mondta is, hogy muszáj, most rögtön, mert baj van. Maryalice azt felelte, felőle nyugodtan, de Chia egyáltalán nem örült, hogy a nő ott van velük a szobában, amíg ők neteznek.
– A hitelkártyád még huszonhat percnyi szobabérletre elég – közölte Gomi Boy. – Feltéve, hogy a barátnőd nem rohamozza meg újra a minibárt. Van számlád Seattle-ben?
– Nincs – mondta Chia -, csak az anyámnak...
– Azt már megnéztük – szólt közbe Maszahiko. – Az anyád számlája nem bírná el a szobabérletet plusz a csatlakozási díjat. Az apádnak...
– Az apámnak?
– Van egy reprezentációs alapja a szingapúri munkahelyén, egy kereskedelmi banknál...
– Ezt meg honnan tudjátok?
– Gomi Boy vállat vont.
– Elkerített Város. Kiderítünk dolgokat. Vannak, akik tudnak ezt-azt.
– Nem csapolhatjátok meg az apám számláját – tiltakozott Chia. – Az a munkájához kell.
– Még huszonöt perc – mondta Maszahiko.
Chia lehúzta a szemüveget. Maryalice épp egy újabb miniatűr üveget emelt ki a kis hűtőből.
– Ki ne nyissa!
Maryalice bűntudatos sikkantást hallatott és elejtette az üveget.
– Csak egy kis rizsropogóst... – motyogta.
– Semmit – utasította Chia. – Túl drága! Elfogy a pénzünk!
– Ó – pislogott Maryalice. – Aha. Nálam viszont egy fitying sincs. Eddie frankón letiltatta a kártyáimat; amint benyomok egyet, megtudja, hol vagyok. Maszahiko a kupakokkal a szemén szólt Chiához.
– Kapcsolatba léptünk az apád számlájával... Maryalice elmosolyodott.
– Pont ezt akartuk hallani, mi?
Chia az ujjszettet tépkedte magáról.
– El kell vinnie nekik – hadarta Maryalice-nek azt a nano-izét. Most visszaadom, elviszi, odaadja, megmondja, hogy hiba volt az egész. – Négykézláb odaiszkolt a padlón heverő nyitott táskához. Beletúrt, megkereste a tárgyat, és átnyújtotta Maryalice-nek a kék-sárga SeaTac vámmentes zacskó rongyaiban. A sötétszürke műanyag úgy nézett ki a kis lyukak soraival, mint valami torz művészi borsdaráló. – Tessék. Magyarázza meg nekik. Mondja meg, hogy egyszerű hiba történt.
Maryalice összerezzent.
– Tedd vissza, oké? – Nyelt. – Tudod, nem az a gond, hogy történt-e hiba. Az a gond, hogy most már mindenképp kinyírnak minket, mert tudunk róla. És Eddie hagyni fogja. Mert muszáj neki. És mert egyébként is eléggé elege van belőlem, a hálátlan kis mocsadék faszszopó gennyládának... – Maryalice szomorúan megrázta a fejét. – Asszem, ez végleg betett a kapcsolatunknak.
Számla megnyitva – jelentette Maszahiko. – Kérlek, csatlakozz hozzánk. Újabb látogatód érkezett.

 

 

29. Tud ilyen is lenni

Arleigh furgonját hosszúláncú monomerek és meleg berendezések szaga töltötte be. A hátsó üléseket kiszedték, hogy helyet csináljanak az összekábelezett fekete konzoloknak, amiket nyikorgó buboréknejlon-csomókkal párnáztak ki.
Rez utazott elöl, a sofőr – a copfos akihabarás japán-kaliforniai – mellett. Laney egy konzolon kuporgott Arleigh és Yamazaki közt, mögöttük Willy Jude és a vörös hajú technikus. Laney bordái sajogtak, ahol az asztalnak vágódott, és a helyzet érezhetően rosszabbodott. Felfedezte, hogy a bal zoknija teteje ragad a vértől, de fogalma sem volt, honnan jött a vér, vagy hogy egyáltalán az övé-e.
Arleigh a füléhez szorította a telefonját.
– Ötös opció – mondta, nyilván a sofőrnek, aki megérintette a műszerfal-térkép melletti panelt. Laney látta, ahogy a képernyőn elsuhannak Tokió rácshálójának darabkái. – Magunkkal visszük Rezt.
– Az Imperialba vigyetek – szólt Rez.
– Blackwell utasítása – mondta Arleigh.
– Hadd beszéljek vele. – Hátranyúlt a telefonért.
Hirtelen balra fordultak, egy szélesebb utcába, és lámpáik fényében feltűnt pár ember, akik távgyaloglásban iszkoltak a Western Worldtől. Mindegyik próbált úgy tenni, mintha csak véletlenül lenne ott, épp kiugorván egy kiadós sétára. A környék jellegtelen volt, belvárosias, és (a gyanús külsejű gyaloglókat leszámítva) kihalt.
– Keithy – mondta Rez -, vissza akarok menni a szállodába. – Egy rendőrségi helikopter borzalmas, fehéren izzó napkorongja söpört át rajtuk; a betonon szénfekete árnyékok száguldottak el. Rez hallgatta a telefont. Elgurultak egy éjjel-nappali mozgó metéltárus mellett; a bódé belseje kísértetiesen derengett a sárgás műanyagfüggönyök mögött. A pult mögött levő kis tévén képek villantak. Arleigh megbökte Laney térdét, és előremutatott Rez válla fölött. Három fehér, száguldó páncélkocsi tűnt fel a közelgő kereszteződésben, szögletes lövegtornyaikon kék fény lüktetett, aztán hang nélkül eltűntek. Rez megfordult, és odanyújtotta a nőnek a telefont.
– Keithyre rájött a para. Azt akarja, hogy a ti szállodátokba menjek, és várjam meg őt.
Arleigh elvette a telefont.
– Tudja Blackwell, mi volt ez?
– Autogramvadászok? – Rez kezdett visszafordulni az ülésen.
– Mi lett az idoruval? – tudakolta Laney.
Rez fürkészni kezdte őt.
– Ha valaki elrabolná azt az új platformot (ami szerintem fantasztikus), pontosan mit szerezne meg?
– Nem tudom.
– Rei léte az állandó folytatás-készítés világa – magyarázta Rez. – Teljes mértékben folyamat; végtelenszer több, mint különféle megtestesüléseinek az összessége. A platformok eltűnnek alatta, sorban egymás után, ahogy egyre sűrűbbé és komplexebbé válik... – A hosszúkás zöld szemek ábrándossá váltak az elhaladó üzletek fényében, aztán az énekes elfordult.
Laney nézte, ahogy Arleigh felhasadt száját nyomogatja egy zsebkendővel.
– Laney-szan... – Yamazaki, suttogva. Valamit a kezébe nyom. Egy vidpántot, kábellel. – Megvan a globális rajongói adatbázis...
Sajogtak a bordái. Vérzik a lába?
– Később, oké?

 

Arleigh lakosztálya legalább kétszer akkora volt, mint Laney szobája. Külön kis nappali volt benne, amit aranyozott üvegajtók választottak el a hálótól és a fürdőtől. A nappaliban négy szék állt, nagyon magas és nagyon keskeny támláik egy-egy polírozott acél-manósipkába vékonyodtak. Bámulatosan kényelmetlenek voltak. Laney épp az egyiken görnyedezett, zúzott bordáit ölelte, és eléggé szenvedett. A zoknijára került vérről kiderült, hogy az övé; a bal lábszárán levő horzsolásból folyt oda. A sebet leragasztotta egy mikropórusos tapasszal, amit egy profi külsejű elsősegélydobozból zsákmányolt Arleigh fürdőszobájában. Nem hitte, hogy a bordáira akadna ott valami, de azon töprengett, egy pólya talán segítene.
Yamazaki a tőle jobbra eső széken ücsörgött, és a zakója ujját tűzdelte vissza egy Gonosz Manósipka zseb-varrókészlet fénylő arany biztosítótűivel. Laney még soha nem látta, hogy bárki bármire használt volna egy szállodai zseb-varrókészletet. Yamazaki levette a szemüvegét, és a zakót arca elé tartva munkálkodott. Ettől öregebbnek tűnt, és valahogy nyugodtabbnak. Tőle jobbra a Shannon nevű vörös hajú technikus ült, szálfaegyenesen, és egy ingyenes divatmagazint olvasott.
Rez az ágyon terült el, az összes fellelhető párnával felpolcolva, Willy Jude pedig az ágy végében ült, és csatornákat váltogatott a videó-egységeivel. Úgy tűnt, a Western Worldben kitört pániknak még nem ment híre, bár a dobos azt állította, hogy az egyik klubadón hallott valami homályos utalást.
Arleigh az ablaknál állt, és egy fehér mosdókendőbe bugyolált jégkockát préselt feldagadt szájához.
– Nem említette, kábé mikor fut be? – Rez, az ágyról.
– Nem – felelte Arleigh –, de világosan megmondta, hogy várj.
Rez sóhajtott.
– Hagyd, hogy a népek a gondodat viseljék, Rez – szólalt meg Willy Jude. – Azért kapják a zsozsót.
Laney eddig természetesnek vette, hogy mindannyiuknak várnia kell Rezzel Blackwellre. Most úgy döntött, megpróbál visszavonulni a szobájába. Legfeljebb megállítják.
Blackwell nyitott be a folyosóról, és zsebre vágott egy fekete tárgyat, ami biztos nem hétköznapi szobakulcs volt. Jobb arcán halvány, X alakú tapaszt viselt, aminek leghosszabb szára az állcsúcsáig ért.
– Hahó, Keithy – köszönt Rez.
– Le ne lépj így még egyszer – mondta a testőr. – Ezek az oroszok nem tréfálnak. Izomból nyomulnak, ezek a fiúk. Nem lenne jó, ha elkapnának, Rozzer. Nagyon nem. Nem élveznéd.
– Kuvajama és a platform?
– Meg kell mondjam, Rez. – Blackwell az ágy végébe állt. – Láttalak már olyan nőkkel, akikkel én egy szaros kis éjszakai verekedésen se mutatkoznék, de azok legalább emberek voltak. Hallod, amit mondok?
– Hallom, Keithy – felelte az énekes. – Tudom, mit gondolsz Reiről. De majd megjön az eszed. Ez a dolgok rendje, Keithy. Az új rend. Új világ.
– Ahhoz nem értek. Öreg jó apám dokkmunkás volt, dokkos kobakkal. Megszakadt a szíve, hogy olyan csirkefogó lettem, amilyen. Még azelőtt halt meg, hogy te kihoztál a B-blokkból. Szerettem volna, ha látja, hogy felelősséget vállalok valamiért, Rez. Érted. A biztonságodért. De most elbizonytalanodtam. Talán nem is tetszene neki. Talán azt mondaná, csak egy felfuvalkodott idiótát pesztrálok.
Rez lehuppant az ágyról – Laney meglepődött, hogy milyen gyorsan, egy előadó kecsességével -, ott termett Blackwell előtt, és a hatalmas vállakra tette kezét.
– De te nem így gondolod, ugye, Keithy? Nem így gondoltad Pentridge-ben. Mikor értem jöttél. És mikor visszamentem érted.
Blackwell szemei nedvesen csillogtak. Mondani akart valamit, de Yamazaki hirtelen felállt, és pislogva felhúzta a kockás zöld sportkabátot. Kinyújtotta a nyakát és a javításhoz használt tűkre hunyorgott, aztán észrevette, hogy a szobában mindenki őt nézi. Idegesen köhintett és visszaült.
Csend következett.
– Elöntött a köd, Rozzer – törte meg Blackwell.
Rez megpaskolta a testőr vállát, és elengedte.
– Stressz. Tudom. – Mosolygott. – Kuvajama? A platform?
– Volt saját csapata.
– És a hívatlan vendégek?
– Az egy kicsit fura – mondta Blackwell. – Kombinát, Rez. Azt mondják, elloptuk valami cuccukat. A faszi legalábbis, akit kikérdeztem, csak ennyit tudott.
Rez zavartan nézett, aztán láthatólag félresöpörte magában a dolgot.
– Vigyél vissza a szállodába – kérte.
Blackwell megvizslatta hatalmas acélóráját.
– Még fésüljük a terepet. Húsz perc, aztán egyeztetek velük.
Laney úgy döntött, itt az alkalom. Felállt és az ajtóhoz sasszézott Blackwell mellett.
– Megyek, lezuhanyzom – mondta. – Elrepedt a bordám a bárban. – Senki sem reagált. – Hívjanak, ha kellek. – Kinyitotta az ajtót, kilépett, becsukta, és bicegni kezdett; remélte, hogy a lift felé.
Arra. Bent nekidőlt a tükörborítású falnak és megérintette az emelete számát.
A lift lágyan búgott valamit japánul.
Becsukódott az ajtó. Laney lehunyta a szemét.
Mikor az ajtó kinyílt, kinyitotta a szemét. Kilépett, elfordult rosszfelé, aztán a jó irányba. Zsebébe túrt a tárcájáért, amibe a kulcsot tette. Még megvolt. Fürdő, forró zuhany, az efféle gondolatok egyre halványultak, ahogy közeledett a szobájához. Alvás. Az kell. Levetkőzni, lefeküdni, és öntudatlanságba süllyedni.
Végigrántotta a kulcsot a vájaton. Semmi. Újra. Klikk.
Kathy Torrance ült az ágyán. Rámosolygott. A tévéképernyőn mozgó alakokra mutatott. Az egyik Laney volt, meztelenül, nagyobb erekcióval, mint amekkora emlékei szerint valaha volt neki. A lány ismerősnek tűnt, de bárki is volt, Laney nem emlékezett rá, hogy ilyesmit műveltek volna.
– Ne ácsorogj ott – invitálta Kathy. – Ezt látnod kell.
– Az nem én vagyok – mondta Laney.
– Tudom – felelte vidáman a nő. – Az övé sokkal nagyobb. – És nagyon megnézném a bizonyítékodat rá.

 

 

30. Az Etruszk

Chia visszanyomogatta a gyűrűket, felvette a szemüvegét, és hagyta, hogy Maszahiko elszállítsa a szobájába. Ugyanaz a hirtelen átmenet, a virtuális Velence lüktető ikonja... A szobában Gomi Boy és még valaki, de őt Chia először nem vette észre. Csak egy üvegpoharat látott, ami az asztallapon állt és korábban nem volt ott. A felülete nagyobb felbontású, mint a szoba többi része: mocskos, széle csorba, az alján valami lerakódás.
– Az a nő – kezdte Gomi Boy, de valaki felköhögött. Furcsa, száraz hörrenés.
– Érdekes leányzó vagy te – mondta egy hang, amihez foghatót Chia sohasem nem hallott; furcsa, erőtlen recsegés, amit mintha halk, száraz zörejek tömegéből állítottak volna össze. Az az elnyújtott magánhangzó szélfútta vezeték lehet, ez az éles mássalhangzó egy ablakhoz zörrenő száraz levél. – Leányzó – ismételte a hang, aztán valami leírhatatlan következett, amit nevetésnek szánhattak.
– Ő az Etruszk – mutatta be Maszahiko. – Az Etruszk nyitotta meg nekünk az apád számláját. Óriási a szakértelme.
Másodperces jelenés. Valami koponya. A koszos pohár fölött. Elhúzott, sértődős száj.
– Igazán semmiség volt...
Chia megnyugtatta magát, hogy csak egy tele-test az egész. Mint mikor Zona úgy jelent meg, hogy nem lehetett rendesen fókuszálni rá. Ugyanaz, csak extrémebb. És marha sokat dolgoztak a hanggal. De Chiának nem tetszett.
– Azért hoztál ide, hogy bemutass neki? – kérdezte Maszahikót.
– Ó, nem – szólt az Etruszk; az Ó egy polifon korál –, csak egy pillantást akartam vetni rád, drágám. – Az a nevetés-féle.
– A nő – kezdte újra Gomi Boy. – Találkozót beszéltél meg vele a Hotel Dibe?
– Nem – mondta Chia. – Ellenőrizte a taxikat, szóval nem vagy olyan cseles, mint gondoltad.
– Ott a pont. – A pont magányos kavics koppanása egy kiszáradt márványkútban. Chia a pohárra fókuszált. Az alján egy hatalmas százlábú tekeredett, színe mint az elhalt bőré. Chia apró, rózsaszín kezeket látott...
A pohár eltűnt.
– Bocs – mondta Maszahiko. – Csak meg akart ismerkedni veled.
– Ki az a nő a Hotel Diben? – Gomi Boy anime-szemei lelkesen csillogtak, de hangja kemény volt.
– Maryalice – felelte Chia. – A fiúja az oroszokkal tart. Az izé, amit keresnek, itt van a táskámban.
– Milyen izé?
– Maryalice szerint egy nano-keltető.
– Valószínűtlen – mondta Gomi Boy.
– Mondd az oroszoknak.
– De csempészáru van nálad? A szobában?
– Valami, ami kell nekik.
Gomi Boy elfintorodott, eltűnt.
– Hova ment?
– Ez változtat a helyzeten – felelte Maszahiko. – Nem mondtad, hogy csempészáru van nálad.
– Nem kérdeztétek! Nem kérdeztétek, miért keresnek...
Maszahiko szokott nyugodtságával vont vállat.
– Nem voltunk biztosak benne, hogy te kellesz nekik. A Kombinátnak nagyon jól jönne például egy olyan szakember, mint az Etruszk. Sokan tudnak Hak Namról, de csak kevesen képesek bejutni. Azért cselekedtünk, hogy a várost védjük.
– De a géped a hotelszobában van. Simán bejöhetnek és elvihetik.
– Már nem számít – mondta Maszahiko. – Nem veszek már részt a feldolgozásban. A feladataimat mások vették át. Gomi Boyt most a kinti biztonsága aggasztja, érted? A csempészáru birtoklását keményen büntetik. Ő különösen sebezhető, mert használt gépekkel kereskedik.
– Szerintem most nem a rendőröktől kell félni. Inkább hívni kéne őket. Maryalice szerint azok az oroszok kinyírnak minket, ha megtalálnak.
– Nem lenne okos kihívni a rendőrséget. Az Etruszk megnyitotta az apád szingapúri számláját. Ez bűncselekmény.
– Inkább tartóztassanak le, mint öljenek meg.
Maszahiko ezen elgondolkozott.
– Gyere velem – szólalt meg végül. – Vár a látogatód.
– A százlábú hiába – szögezte le Chia. – Felejtsd el.
– Nem – mondta a fiú –, nem az Etruszk. Gyere.
És egyszerre kint voltak, gyorsított felvételben száguldottak Hak Nam labirintusában, torz lépcsősorokon, folyosókon át; tovavillódzott a furcsa, összepréselt világ...
– Mi ez a hely? Egy közös állomás, nem? De mitől féltek annyira? Miért olyan titkos?
– Az Elkerített Város része a netnek, de nincs rajta. Itt nincsenek törvények, csak egyezségek.
– Nem lehet valami a neten is meg nem is – méltatlankodott Chia, miközben felviharzottak egy utolsó lépcsősoron.
– Megosztott feldolgozás – magyarázta Maszahiko. – Térközi. Egy közös irtófájllal kezdődött...
– Zona! – A széles, hepehupás, idegenség lepte tető túlvégén.
– Ne érj semmihez. Pár közülük csapda. Odamegyek. – Zona, abban a gyors, töredékes tele-testben, megindult előre.
Chiától balra egy orrára billent, ósdi kocsi hevert egy textúrahalmon, ép szélvédőjéből valami karácsonyfaszerűség nőtt. Mögötte...
Úgy tűnt, az Elkerített Városban a tetőket használták szeméttelepnek, de amiket kiszórtak rajtuk, álombéli tárgyak voltak, bitmapezett fantazmagóriák, melyeket félredobtak teremtőik. Kusza formáiktól és mintáiktól káprázott az ember szeme; ha megpróbálta őket szétválogatni és azonosítani, beleszédült. Némelyik mozgott.
Aztán Chia a szeme sarkából valami mozgást látott fent, a benzin-égen. Zona madár-lényei?
– Elmentem az állomásodra – mondta. – Nem voltál ott, valami...
– Tudom. Láttad azt a valamit? – Ahogy Zona elhaladt a karácsonyfa mellett, a kerek ezüstdíszeken fekete szemgödrök jelentek meg, és elfordulva követték lépteit.
– Nem. Asszem hallottam.
– Nem tudom, mi az. – Zona tele-teste még gyorsabb és idegesebb volt, mint egyébként. – Tanácsért jöttem. Mondták, hogy jártál nálam és most itt vagy...
– Te ismered ezt a helyet?
– Egy itteni segített megépíteni az állásomat. Meghívó nélkül nem lehet bejutni ide, tudod? A nevem rajta van egy listán. Bár kísérő nélkül nem mehetek lejjebb, magába a városba.
– Zona, olyan nagy bajban vagyok! Egy szörnyű hotelben rejtőzünk, és itt van Maryalice...
– A picsa, aki hordárnak használt, igen? Hol?
– A szobában, ebben a hotelben. Azt mondta, szakított a fiújával, akié a cucc, az a nano-izé...
– A mi?
– Maryalice szerint valami nano-keltető vacak.
Zona Rosa arcvonásai fókuszba villantak, ahogy sűrű szemöldöke a magasba szökött.
– Nanotechnológia?
– A táskádban van? – kérdezte Maszahiko.
– Egy műanyagszatyorban.
– Pillanat. – Maszahiko eltűnt.
– Ki ez? – tudakolta Chia.
– Maszahiko. Micuko bátyja. Itt él.
– Hova ment?
– Vissza a hotelbe, ahonnan csatlakozunk.
– Ez a szar, amibe kerültél, tiszta őrület – mondta Zona.
– Kérlek, Zona, segíts! Azt hiszem, sose jutok haza!
Megjelent Maszahiko, kezében a tárgy, a vámmentes szatyor nélkül.
– Beszkenneltem – jelentette. – Azonnali azonosítás szerint Rodel-van Erp primer biomolekuláris programozó modul, C-per-7A. Kísérleti prototípus. Nem tudjuk megállapítani a pontos jogi státusát, de a gyártott modell, C-per-9E, 1-es típusú nanotechnológia, amit a nemzetközi jog tilt. A japán törvények szerint ha valaki bizonyítottan 1-es típusú szerkezetet birtokol, az automatikusan életfogytiglant jelent.
– Életfogytiglant? – nézett Chia.
– Mint a termonukleáris tölteteknél – mondta Maszahiko bocsánatkérően -, mérges gáznál, biológiai fegyvernél. – Odatartotta Zona elé a beszkennelt tárgyat.
Zona megnézte.
– Kurva anyád! – mondta, komor tisztelettel a hangjában.

 

 

31. Így megy ez

– Látod, hogy megy ez, Laney? „Amilyet adsz, olyat kapsz?” „Futhatsz, de el nem bújhatsz?” Hallottad ezeket a mondásokat, Laney? Hogy néhány dologból azért lesz közhely, mert rátapintanak valami igazságra? Szólj hozzám, Laney.
Laney a bordáit ölelve leereszkedett az egyik miniatűr karosszékbe.
– Mocsokul nézel ki, Laney. Hol voltál?
– A Nyugati Világban – felelte Laney. Nem volt jó nézni, amit a képernyőn művel, de nem sikerült elfordulnia. Tudta, hogy az ott nem ő. Ráterítették az arcát valaki máséra. De az ő arca volt az. Eszébe jutott, amit egyszer régen a tükrökről hallott, hogy valamiért természetellenesek és veszélyesek.
– Úgyhogy most Keleten próbálsz szerencsét?
Nem érti, gondolta Laney, tehát nem tudja, hol jártam. Ez azt jelenti, hogy eddig itt nem figyeltették.
– Ez az a fickó – szólalt meg -, az a Hillman. A megismerkedésünk napjáról. A felvételiről. Pornóstatiszta volt.
– Szerinted nem szörnyen durva a lánnyal?
– Ki a lány, Kathy?
– Gondolj csak vissza. Ha Clinton Hillmanre emlékszel, Laney...
Laney megrázta a fejét.
– Színészre gondolj, Laney. Alison Shiresra...
– A lánya – mondta Laney, semmi kétség.
– Szerintem ez kifejezetten durva. Az erőszakkal határos, Laney. Nemi erőszak. Asszem, kerekíthetünk belőle nemi erőszakot.
– Minek csinál ilyet a lány? Hogy tudtátok rávenni? – Elfordult a képernyőtől, Kathyhez. – Már ha nem tényleg erőszak.
– Lássuk a hanganyagot, Laney. Halljuk, miket mondasz. Vessünk fényt a mozgatórugókra...
– Ne – mondta Laney. – Nem akarom.
– Végig az apjáról beszélsz, Laney. Tudod, a mánia az egy dolog, de végig az apjáról duruzsolni egy lángolóan szenvedélyes fejjelbaszás közben...
Laney majdnem elvágódott, mikor felállt a székből. A tévén nem találta a a gombokat. Hátul vezetékek. Kihúzta az első hármat, ami a keze ügyébe akadt. A harmadik bejött.
– Megy a Lo/Rez kontójára, Laney? Rock and roll életmód? De nem kéne kihajítanod őket az ablakon?
– Miről van szó, Kathy? Nem böknéd ki végre? A nő rámosolygott. Ugyanaz a mosoly, amire Laney a felvételiről emlékezett.
– Szólíthatlak Colinnak?
– Kathy. Menj a picsába.
A nő felnevetett.
– Lehet, hogy ugyanoda érkeztünk, Laney.
– Mármint?
– Tekintsd ezt felvételinek.
– Van munkám.
– Mi ajánlunk másikat, Laney. Dolgozhatsz dupla műszakban.
Laney visszavánszorgott a székhez. Olyan lassan ereszkedett le, ahogy csak bírt. A fájdalomtól elakadt a lélegzete.
– Mi a gond?
– A bordám. Fáj. – Sikerült hátradőlnie egy kevésbé fájdalmas pozícióban.
– Verekedtél? Az ott vér?
– Egy klubban voltam.
– Ez Tokió, Laney. Itt nem verekszenek a klubokban.
– Ez tényleg ő volt, a lánya?
– Bizony. És borzasztó boldog lesz, ha mesélhet róla a Slitscanben, Laney. Hogy szadista szexjátékokra csábította egy pszichopata, aki mániákusan követi az ő híres-neves, szerető papáját. Aki egyébként megtért. Már közénk tartozik.
– De miért? Minek csinálta? Mert az apja ráparancsolt?
– Azért – mondta Kathy, és úgy nézett Laney-re, mintha attól félne, hogy agykárosodást is szenvedett -, mert ő maga is ambiciózus színész, Laney. – Reménykedve nézett, hátha Laney-nek hirtelen meglódul az agya. – A nagy lehetőség.
– Ez neki a nagy lehetőség?
– Egy lehetőség – magyarázta Kathy Torrance -, az egy lehetőség. És mondjak valamit? Szeretnék, nagyon szeretnék inkább neked adni egyet. Itt és most. És nem is először, mi?
Felcsörrent a telefon.
– Inkább te vedd fel – nyújtotta Kathy a fehér cédruslapot.
– Igen?
– A rajongó-adatbázis. – Yamazaki. – Most kell belépnie.
– Honnan beszél?
– A garázsból. A furgontól.
– Nézze, eléggé ramatyul vagyok. Nem várhat?
– Várhat? – Yamazaki hangjában rémület.
Laney Kathy Torrance-re nézett. Fekete ruhát viselt, ami pont eltakarta a tetoválását. A haja most rövidebb volt.
– Lemegyek, ha tudok. Tartsa nyitva. – Letette, mielőtt Yamazaki válaszolhatott volna.
– Miről volt szó?
– Siacu.
– Hazudsz.
– Mit akarsz, Kathy? Mi a franc kell?
– Ő. Őt akarom. Kaput akarok. Tudni akarom, mit csinál. Tudni akarom, mi a fenének akar megkúrni egy japán szoftvert.
– Feleségül venni – pontosította. Laney.
A mosoly eltűnt.
– Te ne javíts ki engem, Laney.
– Azt akarod, hogy kémkedjek utána.
– Kutass.
– Faszt.
– Szeretnél.
– Ha bármi használhatót szereznék, azt akarnád, hogy tőrbe csaljam.
A mosoly visszatért.
– Ne rohanjunk annyira előre.
– És mit kapok én?
– Életet. Olyan életet, amiben nem bélyegeztek pszichopata voyeurnek, aki erőszakot tett kiszemeltjének vonzó lányán. Olyan életet, amiben nem köztudomású, hogy egy katasztrofális gyógyszerkísérlet örökre és visszataszítóan deformálta az agyad. Elfogadható?
– És mi lesz vele? A lánnyal. A semmiért csinálta azokat a Hillman gyerekkel?
– Tied a döntés, Laney. Ha dolgozol nekünk, megszerzed, amit akarok, rábaszott.
– Ilyen simán? Csak úgy beletörődne? Azok után, amit csinálnia kellett?
– Ha kicsit is remélni szeretné, hogy végül befut... igen.
Laney a nőre nézett.
– Az nem én vagyok. Egy morf. Ha be tudom bizonyítani, hogy morf, beperelhetlek.
– Tényleg? Tudnád is fizetni, mi? Évekig tart. És még akkor se biztos, hogy nyersz. Sok pénzt és tehetséget tudunk az ilyen problémákra zúdítani, Laney. Egyfolytában ezt csináljuk. – Gongott az ajtó. – Ez nekem szól – mondta. Felállt, odament az ajtóhoz, megérintette a kémlelő képernyőt. Laney egy férfiarc-szeletet pillantott meg. A nő kinyitotta az ajtót. Rice Daniels állt ott, védjegy-szemüvege nélkül. – Rice már közénk tartozik, Laney – mondta Kathy. – Hatalmas segítséget nyújtott a háttéranyagodhoz.
– A Közveszély nem jött össze? – kérdezte Laney.
Daniels egy csomó vakító fehér fogat villantott rá.
– Biztos vagyok benne, hogy együtt tudnánk dolgozni, Laney. Remélem, nincsenek fenntartásai a történtekkel kapcsolatban.
– Fenntartásaim – ismételte Laney.
Kathy visszasétált és átadott egy sima fehér kártyát, rajta egy ceruzával írt számmal.
– Hívj fel. Holnap kilencig. Hagyj üzenetet. Igen vagy nem.
– Hagyod, hogy döntsek?
- Így érdekesebb. Azt akarom, hogy gondolkozz rajta. – Előrenyúlt és megpöccintette Laney gallérját.
– Fonalfinomság – mondta. Megfordult és kisétált. Daniels behúzta utánuk az ajtót.
Laney ült és a csukott ajtót bámulta, míg fel nem csörrent a telefon.
Yamazaki.

 

 

32. A hívatlan

– Támadnunk kell – mondta Zona Rosa, és az azték halálfej villanásával nyomatékosította szavait. Maszahikóval és Gomi Boyjal álltak Maszahiko Elkerített Város-beli szobájában, messze a nyüzsgő háztetők hipnotikus káoszától.
– Támadni? – Gomi Boy óriás szemei a szokott elragadtatással dülledtek, de hangja elárulta, milyen feszült. – Kit akarsz megtámadni?
– Módot találunk rá, hogy megütközzünk az ellenséggel – jelentette ki Zona Rosa ünnepélyesen. – A tétlenség halál.
Maszahiko ajtaja alatt besiklott valami – Chia fényes narancssárga poháralátétnek nézte –, és megindult a padlón, de az árnyék-lény felzabálta, még mielőtt Chia közelebbről megszemlélhette volna.
– Te – mondta Gomi Boy Zona Rosának – Mexikóvárosban vagy. Téged se fizikailag, se jogilag nem fenyeget az egészből semmi!
– Fizikailag? – mondta Zona Rosa, és előugrott korábbi tele-testének bőszült változata. – Fizikailag kell, te rohadék? Fizikailag kinyírlak, bazmeg! Asszed nem tudom megcsinálni? Asszed a Marson élsz vagy ilyesmi? Iderepülök a lányaimmal Aeronaves közvetlenen, megkeresünk, letépjük a japán töködet! Asszed nem tudom megcsinálni? – A fűrészfogú, sárkánymintás zsebkés Gomi Boy arca előtt remegett.
– Zona, kérlek – könyörgött Chia. – Eddig csak segítségemre volt. Ne csináld!
Zona felhorkant. A penge visszasiklott, eltűnt.
– Ne ingerelj – mondta Zona Gomi Boynak. – A barátnőm, ő aztán nagy szarban van, nekem meg valami szellem-mocsadék lény tanyázik az állomásomon...
– A Sandbendersem szoftverébe is belement – jegyezte meg Chia. – Láttam Velencében.
– Láttad? – A remegő képszilánkok felélénkültek. – Láttam valamit...
– Mit? Mit láttál?
– Valakit. Egy utca végében, a kútnál. Talán egy nőt. Megijedtem. Kiszálltam. Nyitva hagytam Velencét...
– Mutasd – mondta Zona. – Az állomásomon nem láttam. A gyíkjaim se, de nyugtalanok lettek. A madarak alacsonyabban repültek, de nem találtak semmit. Mutasd meg azt a valamit!
– De Zona...
– Most! – parancsolta Zona. – Része a szarnak, amibe kerültél. Muszáj, hogy az legyen.

* * *

– Úristen – bámult Zona a Szent Márkra. – Ki írta ezt?
– Ez egy olasz város – felelte Chia. – Régen egy ország volt. Itt találták fel a bankot. Ez a Szent Márk-katedrális. Van egy modul, amiben látni lehet, mit csinálnak húsvétkor, mikor a Pátriárka kihoz egy csomó csontot meg ilyesmit, aranyba foglalva, szentek darabjait.
Zona Rosa keresztet vetett.
– Mint Mexikó... ez az, ahol a víz a küszöbig ér, és az utcák vízből vannak?
– Azt hiszem, ma a nagy része víz alatt van – mondta Chia.
– Miért van sötét?
– Így állítottam be... – Chia félrenézett, a boltívek alatti árnyékokat kutatta. – Az az Elkerített Város, Zona, mi az?
– Állítólag egy közös irtófájllal kezdődött. Az tudod mi?
– Nem.
– Régi szó. A bejövő üzenetek letiltásának módja. Ha felraktál egy irtófájlt, az üzenetek mintha nem is léteztek volna. Nem jutottak el hozzád. Ezt még akkor csinálták, mikor a net új volt, érted?
Chia tudta, hogy amikor az anyja született, egyáltalán nem létezett net, vagy alig valami, de mint arra tanárai nagy örömmel mutattak rá, ezt nehéz volt elképzelni.
– Hogy lehet abból egy város? És miért van így összepréselve?
– Valakinek az az ötlete támadt, hogy kifordítja az irtófájlt. Igazából nem így történt, érted, csak így mesélik: hogy Hak Nam alapítói bedühödtek, mert a net régen teljesen szabad volt, azt csináltál, amit akartál, de aztán a cégek és kormányok másképp gondolták, hogy mit szabad és mit nem. Úgyhogy ezek a fickók nekiláttak bontani. Egy kis zugot, részt, mint a szövetet. Mindenből egyfajta irtófájlt csináltak, mindenből, ami nem tetszett nekik, aztán az egészet kifordították. – Zona úgy mozgatta a kezét, mint egy bűvész. – És átnyomták a túloldalra...
– Minek a túloldalára?
– Valójában nem így csinálták – felelte Zona türelmetlenül –, csak így mesélik. Nem tudom, hogy csinálták. De így mesélik, ez a történet. Azért mentek át, hogy megszabaduljanak a törvényektől. Hogy ne legyenek törvények, mint mikor még a net új volt.
– De miért néz ki így?
– Azt viszont tudom – mondta Rosa. – A nő, aki segített megépíteni a birtokomat, elmondta. Volt egy település egy reptér mellett, Kowloon, mikor Hongkong még nem volt Kínáé, de régen történt valami hiba, és az a hely, nagyon kicsi, sok emberrel, még mindig Kínához tartozott. Ezért ott nem volt törvény. Egy törvényen kívüli hely. És egyre többen tódultak oda; ráépítettek, magasították. Semmi szabály, csak építettek, éltek. A rendőrség teljesen kerülte. Drogok, kurvák, szerencsejáték. De élő emberek is. Gyárak, vendéglők. Egy város. Törvények nélkül.
– Megvan még?
– Nincs – mondta Zona -, lerombolták, mielőtt az egész újra Kínáé lett. Egy betonozott parkot építettek. De ezek a fickók, akik állítólag lyukat ütöttek a netbe, megtalálták az adatait. A történetét. Térképeket. Képeket. Újraépítették.
– Miért?
– Ne tőlem kérdezd. Tőlük. Mind lököttek. – Zona a Piazzát fürkészte. – Kiráz a hideg ettől a helytől... – Chia arra gondolt, felhozza a napot, de aztán Zona előremutatott. – Az ki?
Chia nézte, ahogy Zenemester, vagy egy hozzá hasonló alak, feléjük ballag a kávézókat rejtő kőboltívek árnyékából; verdeső sötét télikabátjából elő-elővillan a csiszolt ólomszínű bélés.
– Van egy programkezelőm, ami így néz ki – felelte Chia – de csak akkor jelenthet meg, ha átmegyek egy hídon. És nem is találtam, mikor korábban beléptem.
– Nem ezt láttad?
– Nem – mondta Chia.
Borzas aura jelent meg Zona körül, s egyre magasabb lett, ahogy a tüskés fényfelhőnek nőtt a felbontása. Vibráló síkok, üvegszilánk-kísértetek ölelik egymást. Bent foszforeszkáló rovarok keringenek.
Ahogy a nagykabátos alak közeledett a Piazza foltos kövein, háta mögött hó kristályosodott elő; lábnyomokat hagyott.
Zona aurája egyre fenyegetőbben borzolódott, az összezúzott fénylapok fölött reszkető fekete viharfelleg dagadt. Hang hallatszott, ami Chiát arra emlékeztette, ahogy egy olyan kékfényű rovarirtó szétpukkant egy jó hájas példányt, aztán óriási szárnyak szelték a levegőt, egész közel: Zona kolumbiai keselyűi, az adattrezor-lények. Aztán semmi. Zona spanyol szófolyamot köpött, ami legyűrte a fordítót; hosszú és folyékony káromkodást.
Chia látta, hogy a közelgő Zenemester mögött a nagy tér homlokzatait teljesen elfedi a hófüggöny.
Zona zsebkése most láncfűrész méretűnek tűnt, fogazott széle elevenen hullámzott. A plasztik nyél aranysárkányai tűzsörényű, villás farkukat kergették Zona barna ökle körül, kínai hímzésminták apró felhőin át.
– Kinyírlak – mondta Zona, élvezettel ízlelgetve minden szótagot.
Chia látta, hogy a Velencéjét elnyelő hóbirodalom hirtelen összehúzódik, zsugorodni kezd, végigfut a lábnyomok ösvényén, a Zenemester arca pedig átváltozott Rei Toeivé, az idoruvá.
– Már megtetted – mondta az idoru.

 

 

33. Topológia

Arleigh a lift mellett várt rá, a hotel parkolójának ötödik, legalsó szintjén. Visszavette a munkaruhát, amiben Laney először látta. Bár dagadt ajkát tapasz fedte, a farmertől és nejlondzsekitől teljesen ébernek és tettre késznek tűnt. Laney úgy érezte, ő egyik se lesz soha többé.
– Szörnyen néz ki – mondta a nő.
A mennyezet itt egész alacsony volt, és valami szürke, gyapjas hangszigetelő anyaggal tömték ki. Foszforeszkáló kábelek tapadtak hozzá, a moccanatlan levegőt pedig elhasznált gazohol édeskés szaga ülte meg. A makulátlan japán kiskocsik regimentjei rikító, nedves cukorként fénylettek.
– Úgy tűnt, Yamazaki szerint sürgős a dolog – jegyezte meg Laney.
– Ha nem csinálja meg most – mondta a nő -, a jó ég tudja, mikor sikerül újra összehoznunk.
– Akkor megcsináljuk.
– Úgy néz ki, mint akinek még járnia se lenne szabad.
Laney rogyadozva megindult, bizonyságképp.
– Hol van Rez?
– Blackwell visszavitte a szállodába. A keresőbrigád nem talált semmit. Erre. – Elvezette egy sor steril külsejű hűtőrács és sárhányó mellett. Laney meglátta a zöld furgont, ami orral a fal felé parkolt, csomagtere és ajtajai tárva-nyitva. Narancssárga műanyag barikádokkal kerítették el, és a fekete modulok vették körbe. Shannon, a vörös hajú technikus, egy piros-fekete kockával ügyködött, ami egy összehajtható kisasztalon állt.
– Mi az? – kérdezte Laney.
– Kávéfőző – felelte a férfi a burkolatban turkálva –, de asszem szétment a tömítés.
– Üljön ide, Laney – mutatott Arleigh a furgon anyósülésére. – Hátra lehet dönteni.
Laney bemászott a székbe.
– Meg ne próbálja – mondta. – Lehet, hogy nem fog tudni felébreszteni.
Arleigh válla fölött felbukkant a pislogó Yamazaki.
– Beléptetjük a Lo/Rez állományba, mint korábban, Laney-szan, de ugyanakkor a rajongói adatbázisba is. Mélység. Dimenzió. A rajongói adatok biztosítják a személyességet, amire szüksége van. Parallaxis, ugye?
Arleigh átnyújtotta Laney-nek a vidpántot.
– Kukkantson bele – mondta. – Ha nem működik, a pokolba vele. – Yamazaki összerezzent. – Akár így, akár úgy, utána előkerítjük magának a szállodaorvost.
Laney nekitámasztotta nyakát a fejtámlának és felvette a vidpántot.
Semmi. Behunyta a szemét. Hallotta, hogy a vidpánt bekapcsol. Amikor kinyitotta a szemét, ugyanazokkal az adatfelületekkel találta szembe magát, amiket korábban Akihabarában látott. Jellegtelenség. Intézményszerű precizitás.
– Jön a fan club – hallotta Arleigh hangját, és a kopár adatfelületek hirtelen áttetszővé váltak, küldemények és kommentárok mély hálózata derengett fel bennük szerves komplexitásban.
– Valami... – kezdte Laney, de aztán átkerült a stockholmi lakásba, az óriási kerámiakályhákhoz. De a lakás most hely volt, nem milliónyi precízen kirakosgatott adatszilánk. A kályha díszes vasajtajának csillám-ablaka mögött lángnyelvek árnyéka táncolt.
Gyertyafény. A fapadló deszkái olyan szélesek voltak, mint Laney válla, és lágy tónusú, régi szőnyegek takarták őket. Valami a következő szobába irányította Laney-t, el egy kisebb szőnyegekkel fedett bőrkanapé mellett, és megmutatta neki az elhúzott posztófüggönyök közt feketéllő ablakot, melynek jégvirágos táblái mögött óriási díszes hópelyhek szállingóztak komótosan.
– Lát valamit? – Arleigh. Valahol messze.
Nem felelt; nézte, ahogy látótere megfordul. Végigvezették egy központi folyosón, melynek magas, ovális tükrében nem látszott kép, mikor elhaladt. Laney az árvaházban felderített CD-ROM-okra gondolt: kísértetkastélyokra, lakatlanul keringő, borzalmakkal fertőzött űrhajókra... Klikk ide. Klikk oda. És valahogy mindig úgy érezte, hogy elkerülte a központi csodát, ami a kutatásnak értelmet adott volna. Mert nem is volt ott, gondolta végül; sose létezett, így hát ki is ábrándult azokból a játékokból.
De a központi csoda itt – klikk a hálószobára – Rei Toei volt. Fehér párnákon hevert egy hófehér tengeren, feje és ruhával fedett válla körül lyukacsos csipke és finom pamut derengett.
– Maga a vendégünk volt ma este – szólalt meg. – Nem tudtam beszélni magával. Elnézést. Az este rosszul végződött, és maga megsérült.
Laney rábámult, várta a hegyeket-völgyeket, csengőket, de az idoru csak nézett vissza rá, semmi sem történt, és Laney-nek eszébe jutott, amit Yamazaki a sávszélességről mondott.
Nyilallás az oldalában.
– Honnan tudja? Hogy megsérültem?
– Az előzetes Lo/Rez biztonsági jelentésből. Paul Shannon technikus azt állítja, sérültnek tűnt.
– Hogy került ide? (– Laney – hallotta Arleigh-t minden rendben?)
– Rátaláltam – mondta az idoru. – Hát nem csodálatos? De Rez nem járt itt, mióta a renoválást befejezték. Szóval igazából sohasem. De maga járt, ugye? Azt hiszem, úgy találtam ide. – Elmosolyodott. Nagyon szép volt, ahogy ebben a fehérségben lebegett. Laney a Western Worldben nem igazán tudta szemügyre venni.
– Nemrég beléptem ide – mondta Laney -, de nem így nézett ki.
– De aztán... kikerekedett, nem? Sokkal jobb lett. Mert az egyik restaurátornő, aki a kályhákat összerakta, a munka végén feljegyzést csinált az egészről. Csak magának meg a barátainak, de látja, mi lett belőle. Benne volt a rajongók állományában. – Gyönyörködve nézett rá a fényes réztartóban égő vékony gyertyaszálra, amin krém és indigó sávok váltakoztak. A gyertya mellett egy könyv és egy narancs pihent az éjjeliszekrényen. – Itt nagyon közel érzem magam hozzá.
– Én közelebb érezném magam, ha kirakna.
– Az utcára? Havazik. És nem esküszöm meg rá, hogy van utca.
– A központi komplexumba. Kérem. Hogy elvégezhessem a munkám...
– Ó – mondta az idoru, rámosolygott, és Laney-re az adatfelületek kusza mélységei bámultak vissza.
– Laney? – szólalt meg Arleigh, és megérintette a vállát. – Kivel beszél?
- Az idoruval – felelte Laney.
– Csomóponti manifesztációban? – Yamazaki.
– Nem. Ott volt az állományban, nem tudom, hogyan. Annak a stockholmi lakásnak a modelljében. Azért ment oda, mert korábban benéztem. Aztán megkértem, hogy tegyen ki ide...
– Hova?
– Ahol látok – mondta Laney, miközben finoman behálózott kanyonokba bámult, nyüzsgő elágazások közé, amik Arleigh Realtree 7.2-jére emlékeztették, de valahogy szervesek voltak, minden kis részükhöz kommentárok hada tapadt. – Yamazakinak igaza volt. Úgy tűnik, használ ez a rajongó-cucc.

 

Hallotta, hogy a TIDAL laborban Gerard Delouvrier arra ösztökéli, ne fókuszáljon. Amit csinálnia kell, az a koncentráció ellentéte, de megtanuljuk irányítani.
Sodródás. Exbarátnők folyamában, a barátnő-státusz határozott és kevésbé határozott megerősítéseiben, Rez és Lo felbukkanásaiban különféle helyeken különféle nőkkel; mindegyik beszámolót beragyogta a fontosság, amit feladója az esetnek tulajdonított. Laney számára ez volt az ármány legkülönösebb vonása, a távlat, amiben e kettő felködlött. Ízig-vérig emberi, és mégsem. Minden szőrszálhasogatón, fanatikusan precíz, de a hírnév üres vázára tapad. Laney látta a hírnevet, nem mint a Kathy őselemét, hanem mint a világ szubsztanciájában megbúvó paradox minőséget. Látta, hogy a rajongók által összehordott adattömeg sokszorosa annak, amit az együttes maga valaha is generált. És aminek tényleges művészetük, a zene és klipek, csak parányi töredékét adták.
– De a kedvencem ez – hallotta az idorut, aztán Rezt látta, amint fellép egy alacsony színpadra valami tömött klubban, körülötte csupa pszichedelikus koreai rózsaszín, hipertelített árnyalatok, trópusi dinnyék húsának rajzfilm-verziói. – Ez az, amit érzünk. – Rez felvett egy mikrofont és beszélni kezdett a lét új formáiról, valamiről, amit „alkímiai menyegzőnek” hívott.
És valahol Arleigh keze ér a karjához, hangja feszült.
– Laney? Bocs. Szükségünk lenne itt magára. Mr. Kuvajama van itt.

 

 

34. Kaszinó

Chia kinézett a poros zsalugáterek közt az esőverte utcára. Az idoru csinálta. Chia sose állított be esőt Velencében, de nem volt ellenére a látvány. Illett a helyhez. Olyan volt, mint Seattle.
Az idoru azt mondta, a lakást kaszinónak hívják. Chia látott már kaszinókat a tévében, de azok egész másképp festettek. Itt csak pár kis szoba volt, málló gipszfalakkal, és nagy régimódi bútorokkal, amik aranyszínű oroszlán-lábakon álltak. Minden fraktálokból épült fel, úgyhogy szinte érezni lehetett a szagot. Porszag lenne, gondolta Chia, meg parfümillat. Nem sokat járt az ilyen modulokban, Velencéje belső tereiben, mert valahogy mind hátborzongatóak voltak. Nem érezte bennük azt, amit az utcán.
Zona feje az oroszlán-lábú asztalon hevert, és újabb rovarirtó-pukkanást hallatott. Ennyit hagyott meg magából: az azték koponya kis kék neon-zanzáját, akkorát, mint egy apró alma. Mert Chia ráparancsolt, hogy fogja be és tegye le a kést. Amitől Zona kiakadt, és talán meg is bántódott, de Chia nem tudta, mi mást tehetett volna. Hallani akarta az idoru mondandóját, és Zona „reszkessetek” magánszáma ennek teljesen keresztbetett. És nem is volt több színészkedésnél, mert a neten nem nagyon lehetett kárt tenni egymásban. Legalábbis fizikailag. És Zonánál ez mindig is gondot jelentett. Ez a felfúvódós macsó viharfelhő cucc. Kelsey meg a többiek viccelődtek rajta, de Zona beszéde volt olyan agresszív, hogy csak a háta mögött csinálták. Chia nem tudta hova tenni a dolgot; mintha Zona megfeledkezett volna magáról, mikor ilyeneket művelt.
Most meg se mukkant, csak időnként pukkant egyet, hogy emlékeztesse Chiát, még mindig ott van és még mindig ki van akadva.
Az idoru viszont beszélt, a casino szó régi velencei jelentését magyarázta Chiának: nem egy óriás játékterem, ahova rulettezni, kártyázni és show-kat nézni jártak, inkább olyasmi, amit Maszahiko mesélt az örömhotelekről. Hogy az embereknek volt saját házuk, de ha másokkal akartak lenni, az ilyen kaszinókat, az ilyen titkos, a város különféle pontjain elrejtett kis lakásokat használták. De nem lehetett valami kényelmes, legalábbis ez alapján, bár az idoru egyre több gyertyát rakott ki. Azt mondta, imádja a gyertyákat.
Az idorunak most Zenemester-frizurája volt; úgy nézett ki tőle, mint egy lány, aki fiúnak tetteti magát. Láthatólag a Zenemester nagykabátja is tetszett neki, mert újra meg újra megpördült a sarkán – a Zenemester sarkán -, hogy kipenderítse a szegélyt.
– Annyi új helyet láttam – mosolygott Chiára annyiféle embert és dolgot.
Én is, de...
– Rez mondta, hogy így lesz, de nem számítottam rá. – Pörgés. – Most, hogy ennyi mindent láttam, annyival több vagyok... Te is így érzed, mikor utazol?
A halálfej kéket lobbant és rövid, éles, fingásszerű hangot hallatott.
– Zona! – sziszegte Chia. Aztán hadarva, az idorunak: – Nem sokat utaztam még és eddig nem nagyon tetszik, de mi csak azért léptünk be, hogy lássunk téged, mert nem tudtuk, mi vagy, és mert belementél a szoftverembe, meg talán Zona állomásába is, ami idegesíti, mert elvileg magánterület.
– A táj a gyönyörű éggel?
– Aha – mondta Chia. – Elvileg nem lehet bejutni oda, csak ha megkér.
– Nem tudtam. Bocsánat. – Az idoru szomorúnak tűnt. – Azt hittem, bárhová mehetek... kivéve ahonnan jöttél.
– Seattle-be?
– Az álmok kaptárába – mondta az idoru –, az égig tornyozott ablakokhoz. A képeket meg tudom nézni, de nem vezet út oda. Tudom, hogy onnan jöttetek, de az a hely... nincs sehol!
– Az Elkerített Város? – Csak az lehetett, mert onnan léptek be Zonával. – Csak közvetve csatlakozunk. Zona Mexikóvárosban van, én meg egy ilyen hotelben, oké? És ideje is visszamennünk, mert nemtom, mi folyik...
A kék koponya felfúvódott és Zona lett, komor és mogorva.
– Végre egy normális szó. Minek beszélsz ezzel a vacakkal? Ez egy semmi, ugyanolyan, mint a játékod, amit ellopott és irányít, csak drágább. Most, hogy láttam, csak arra tudok gondolni, hogy Rez őrült, szánalmasan bolond...
– Nem is – tiltakozott az idoru. – Így érzünk egymás iránt. Rez mondta, hogy először nem értenek majd meg minket, elutasítóak lesznek, ellenségesek. De nem akarunk rosszat, és az egyesülésünkből szerinte csak jó származhat.
– Te szintetikus kurva – mondta Zona. – Azt hiszed, nem látjuk, mit művelsz? Nem létezel! Annyira se vagy valódi, mint ez a modell egy elsüllyedt városról! Kitaláció vagy, és ki akarod szívni Rezből, ami valódi! – Chia látta, hogy gyűlni kezd a viharfelleg, az aura. – Ez a lány átkelt az óceánon, hogy leleplezzen téged, és most veszélyben az élete, és ő túl hülye, hogy észrevegye, hogy te vagy az oka!
Az idoru Chiára nézett.
– Az életed?
Chiának nyelnie kellett.
– Lehet – mondta. – Nem tudom. Félek.
Az idoru hirtelen eltűnt, felszívódott Chia Zenemesteréből, mint valami névtelen szín. A Zenemester kifürkészhetetlen arccal állt a húsz gyertya fényében.
– Elnézést – szólalt meg –, miről is volt szó?
– Semmiről – felelte Chia, aztán lejött a szemüveg, és elragadta magával a Zenemestert, a velencei szobát, Zonát. A szemüveget tartó ujjak közül kettőn aranygyűrű villogott, amiket egy-egy kis lánc fűzött egy vastag aranyórához. Fakó tekintet szegeződött Chiára.
Eddie mosolygott.
Chia levegőt vett, hogy sikítson, de egy másik, nagy és fehér, fémes parfümillatot árasztó kéz, nem Eddie-é, betapasztotta orrát-száját. A vállára is egy kéz nehezedett és leszorította, miközben Eddie hátralépett, és elengedte a szemüveget, ami a fehér szőnyegre esett.
Eddie, miközben tovább fixírozta Chiát, a szájához emelte egyik ujját és elmosolyodott.
– Psssszt.
Aztán oldalra lépett és elfordult. Chia meglátta Maszahikót, aki a földön ült, szemén a fekete kupakokkal, és gyűszűs ujjait mozgatta.
Eddie elővett a zsebéből egy fekete tárgyat, és két hangtalan, túlméretezett lépéssel Maszahikónál termett. Valamit csinált a fekete tárggyal, aztán lehajolt. Chia látta, hogy a tárgy Maszahiko nyakához ér.
Mintha Maszahiko összes izma egyszerre rándult volna össze. Lába kiegyenesedett, amitől felbukott, és rángatózva, tátott szájjal terült el a szőnyegen. Az egyik fekete kupak leesett. A másik még mindig a jobb szemét takarta.
Eddie visszafordult és Chiára nézett.
– Hol van? – mondta.

 

 

35. A jövő próbaüzeme

Shannon Laney-nek nyújtott kétujjnyi forró, éjfekete kávét egy magas plasztik pohárban. Mögötte, a narancssárga torlaszokon túl hosszú fehér Land-Rover látszott, egybeöntött lökhárítókkal és zöld ablakokkal. Kuvajama ácsorgott mellette, sötétszürke öltönyben, keret nélküli szemüvege csillogott a mennyezeti kábelek zöldes fényében. Mögötte egy fekete öltönyös sofőr állt.
– Mit akar? – kérdezte Laney Arleigh-tól, és belekortyolt Shannon kávéjába. Zacc maradt a nyelvén.
– Nem tudjuk – felelte Arleigh. – De mint kiderült, Rez mondta meg neki, hol talál minket.
– Rez?
– Azt állítja.
Egyszeriben Yamazaki bukkant fel Laney könyökénél. A szemüvegét vagy megjavította, vagy kicserélte, a zöld zakóujjat rögzítő tűk közül viszont kettő kikapcsolódott.
– Mr. Kuvajama bizonyos értelemben Rei Toei teremtője. Ő alapította és vezeti a Famous Aspectet, Rei üzleti szervezetét. Ő kezdeményezte a megalkotását. Beszélni szeretne magával.
– Azt hittem, borzasztó sürgős, hogy megnézzem a kombinált állományt.
– Az is, igen – mondta Yamazaki –, de szerintem most beszéljen Kuvajamával, kérem.
Laney követte Yamazakit a fekete modulok közt, át a torlaszon, és nézte, ahogy a két japán fejet hajt egymásnak.
– Bemutatom Mr. Colin Laney-t – mondta Yamazaki –, speciális kutatónkat. – Aztán Laney-hez: – Micsio Kuvajama, a Famous Aspect vezérigazgatója.
Kuvajamáról senki se gondolta volna, hogy nemrég még a Western Worldben kuksolt a sötétben, örvénylő és sikoltozó tömeg közepén. Laney kíváncsi volt, hogy juthatott ki. Nem fénylett az idoru, mint egy világítótorony? Vér csorgott le a cipőjébe; a lábujjai közt érezte a ragacsot. Mennyivel nőhetett a bolygón található idegszövet összsúlya, mióta Arleigh-val és Blackwell-lel elhagyták a rágógumi-bárt? Úgy érezte, neki több lett, és mind kínozta.
– Bocsánat – mondta –, de nincs névjegyem.
– Nem baj – felelte Kuvajama precíz, különös dallamú angolján. Megrázta Laney kezét. – Tudom, hogy nagyon elfoglalt. Rendkívül örülünk, hogy tudott időt szakítani a találkozóra. – A többes szám hallatán Laney a sofőrre pillantott, aki olyasfajta lábbelit viselt, mint annak idején Rydell a Chateau-ban: hajlékony fekete sportcipőt stoplis gumitalppal. Nem úgy tűnt, mintha ő lenne a „velünk” másik fele. – És most – mondta Kuvajama Yamazakinak -, ha megbocsát... – Yamazaki kurtán meghajolt és visszament a furgonhoz, ahonnan Arleigh a szeme sarkából kukucskált, miközben úgy tett, mintha a kávéfőzővel babrálna. A sofőr kinyitotta a Land-Rover hátsó ajtaját. Laney bekászálódott. Kuvajama a túloldalról szállt be. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, egyedül maradtak.
A két ülés között nagy ezüst termosz fénylett egy tartóban, aminek párnázott bilincsei voltak.
– Yamazaki említette, hogy a vacsora alatt gondjai voltak a sávszélességgel – mondta Kuvajama.
– Így igaz – felelte Laney.
– Állítottunk rajta... – És megjelent köztük a mosolygó idoru. Laney látta, hogy az illúzió még széket is kreál neki, egybeolvasztja a két fotelülést, amiben ő és Kuvajama ült.
– Megtalálta, amit keresett, miután otthagyott Stockholmban, Mr. Laney?
Laney az idoru szemébe nézett. Miféle gépkapacitás kell ahhoz, hogy létrehozzanak ilyesmit, valamit, ami visszanéz az emberre? Eszébe jutottak Kuvajama és Rez beszélgetésének töredékei: vágygépek, szubjektív vonzalmak aggregátumai, tagolt vágyódási szerkezet...
– Majdnem – mondta.
– És mit látott, ami miatt nem tudott rám nézni a vacsoránk alatt?
– Havat. – Laney döbbenten érezte, hogy elpirul. – Hegyeket... De azt hiszem, csak egy klip volt, amit készített.
– Mi nem „készítjük” Rei klipjeit, Mr. Laney – szólt közbe Kuvajama -, a szó hagyományos értelmében. Közvetlenül bukkannak elő abból, ahogy Rei a világot érzékeli. Az álmai, ha úgy tetszik.
– Maga is álmodik, ugye, Mr. Laney? – mondta az idoru. – Ez a különleges képessége. Yamazaki szerint olyan, mint arcokat látni a felhőkben, csak az arcok tényleg ott vannak. Én nem látom a felhők arcait, de Kuvajama-szan azt mondja, egy nap látni fogom. Integráció kérdése.
Yamazaki szerint?
– Nem értem – nézett Laney. – Egyszerűen csak értek ehhez.
– Egyedülálló képesség – mondta Kuvajama. – Rendkívül szerencsések vagyunk. És szerencsénk van Mr. Yamazakival is, aki ugyan Mr. Blackwell alkalmazásában áll, de nyitottan gondolkozik.
– Mr. Blackwell eléggé bosszantja Rez... – Biccentés az idoru felé. – Mr. Blackwell talán nehezményezné, hogy beszélek magukkal.
– Blackwell a maga módján szereti Rezt – mondta az idoru. – Csupán aggódik. De nem érti, hogy egyesülésünk már kész tény. A „házasságunk” fokozatos lesz, folyamatos. Egyszerűen össze akarunk nőni. Ha Blackwell és a többiek látják, hogy az egyesülés mindkettőnknek a legjobb, minden rendben lesz. És maga elérheti ezt nekünk, Mr. Laney.
– Tényleg?
– Yamazaki elmagyarázta, mire akarja felhasználni a Lo/Rez rajongói archívum adatait – mondta Kuvajama. – De azok az adatok semmit, vagy nagyon keveset mondanak Reiről. Mi javasoljuk egy harmadik információszint beiktatását: hozzáadjuk Reit a keverékhez, és a létrejövő minta lesz az egyesülésük képe.
De te is csak információ vagy gondolta Laney az idorut nézve. Jó sok, és isten tudja, hány gépről futsz. De a sötét szemek visszanéztek rá, és szakasztott úgy tűnt, mintha remény csillanna bennük.
– Megteszi, Mr. Laney? Segít nekünk?
– Nézze – mondta Laney –, én itt csak alkalmazott vagyok. Megcsinálom, ha Yamazaki azt mondja. Ha ő vállalja a felelősséget. De szeretném, ha elárulna valamit, oké?
– Mit kíván tudni? – kérdezte Kuvajama.
– Miről szól ez az egész? – A kérdés meglepte Laney-t, aki nem is tudta, mit akar kérdezni.
Kuvajama rászegezte gyengéd tekintetét a keret nélküli szemüveg mögül.
– A jövőről, Mr. Laney.
– Jövőről?
– Tudja, hogy a mi szavunk a „természet”-re meglehetősen új keletű? Alig száz éves. Bennünk nem alakult ki sötét kép a technikáról, Mr. Laney. A technika része a természetnek, az egységnek. Munkálkodásunk révén az egység tökéletesíti magát. – Elmosolyodott. – És a tömegkultúra – mondta – a jövendőnk próbaüzeme.

 

Arleigh jobb kávét főzött, mint Shannon. Laney pufogó buboréknejlon-cafatokon kucorogott a zöld furgon hátuljában, és Yamazakit figyelte egy műanyagpohár fölött, amiben dupla adag friss kávé lötyögött.
– Miben sántikál, Yamazaki? Azt akarja, hogy a végén mindketten kisebb cipőt viseljünk, vagy mi? Blackwell hobbiból kezeket szögez az asztalhoz, maga meg megállapodást köt az idoruval és a főnökével? – Laney ragaszkodott hozzá, hogy bemásszanak ide hátra, ahol kettesben lehettek. Yamazaki vele szemben gubbasztott és pislogott.
– Nem én kötök megállapodásokat – mondta Yamazaki. – Rez és Rei Toei most már majdnem állandó kapcsolatban állnak, és a legújabb fejlesztések fokozott szabadságot biztosítanak az idorunak. Rez beengedte őt az állományba, mindenbe, amit maga először vizsgált. Ezt anélkül tette, hogy Blackwellt értesítette volna. – Vállat vont. – Most az idoru belép a rajongói adatokba is. Amit ajánlanak, azzal talán lezárhatjuk az ügyet. Blackwell biztosabb benne, mint valaha, hogy összeesküvés történt. A klubbeli támadás...
– Aminek mi is volt a célja?
– Nem tudom. Emberrablási kísérlet? Kárt akartak tenni Rézben? El akarták rabolni az idoru perifériáját? Elképesztően ügyetlen volt a kivitelezés, de Blackwell szerint ez a Kombinát védjele... Ez a jó szó, „védjel”?
– Nem tudom – mondta Laney.
– „Ismertetőjel”?
– Nem gondolja, hogy Blackwell levágja a lábujjainkat, ha megcsináljuk ezt?
– Nem. Minket egy Lo/Rez fedőcég alkalmaz...
– Paragon-Asia?
– ...Blackwellt viszont a Lo/Rez Partnership. Ha Rez utasít minket valamire, engedelmeskednünk kell.
– Akkor is, ha Blackwell szerint ez veszélyezteti a biztonságát?
Yamazaki vállat vont. Válla fölött, a furgon hátsó ablakában Shannon tuszkolta előre a Kuvajama Land-Roverjének csomagtérből kiemelt szürke modult. A modul kétszer akkora volt, mint a fekete gépek, amiket Arleigh használt.
Laney nézte, ahogy begurul a narancssárga torlaszok mögé.

 

 

36. Maryalice

– Kérem nem sikítani – mondta a férfi, aki lefogta Chiát, aztán elvette a kezét.
– Hol van? – Eddie fakó tekintete..
– Ott – mutatta Chia. Látta, hogy a kék-sárga műanyag rongyos széle kikandikál a nyitott táskából. Aztán észrevette, hogy Maryalice összegömbölyödve alszik a rózsaszín ágyon, magas sarkú cipőjében, és egy párnát szorít az arcához. A kis hűtő tetejét üres miniatűr üvegek lepték el.
Eddie elővett a kabátzsebéből egy arany-fekete tollat, és odament a táskához. Lehajolt, és a tollat kutaszként használva félretolta a műanyagot, hogy belásson.
– Itt van – jelentette.
– Igen? – A másik kéz még mindig Chia vállát fogta, és szorította le őt szőnyegre.
– Ez az – mondta Eddie.
– Maradj nyugodt. – A kéz eltűnt Chia válláról, és a férfi, aki a jelek szerint eddig térdelt, felállt, csatlakozott Eddie-hez, és belesandított a táskába. Magasabb volt, drapp öltönyt viselt és csicsás westerncsizmát. Nagycsontú arc, Eddie-énél világosabb szőke haj, jobb pofacsontjának felső részén vöröses, félhold alakú anyajegy. – Hogy tudsz biztos?
– Jézusom, Jevgenyij...
A drapp öltönyös kiegyenesedett, Maryalice-re nézett, előrehajolt, és elhúzta a párnát a nő arca elől.
– Hogy alszik a nőd ez szobában, Eddie?
Eddie meglátta, hogy Maryalice az.
– Bazmeg – mondta.
– Mondasz, lány és nőd „esetleges”. Mondasz, repülőn találkoznak, csak közbejövés. Véletlen, nőd itt van? Nem szeretünk véletlent.
Eddie Maryalice-ről a férfira nézett (aki biztos orosz), aztán Chiára.
– Mi a faszt keres itt ez a kurva? – Mintha Chia hibája lenne.
– Ránk talált – felelte Chia. – Azt mondta, ismer valakit a taxivállalatnál.
– Nem – mondta az orosz -, mi ismerünk valakit taxi-vállalatnál. Túl sok közbejövés.
– Megvan, oké? – mondta Eddie. – Minek kell bonyolítani a dolgot?
Az orosz megdörzsölte az arcát, mintha le akarná kaparni az anyajegyet.
– Kérem meggondolni – mondta. – Tőlünk kapsz izotóp. Tudni akarod izotóp, ellenőrzöl. Te adod ezt nekünk. – Megbökte Chia táskáját cowboycsizmájának hegyes orrával. – Hogyan vagyunk biztosak?
– Jevgenyij – mondta Eddie egész nyugodtan -, nyilván tudja, hogy az efféle üzletek bizonyos alapvető bizalmat feltételeznek.
Az orosz ezen elgondolkozott.
– Nem – mondta -, alapvető nem jó. Embereink kapcsolják ez lány nagy rockbandával. Kinek dolgoz, Eddie? Ma éjjel küldünk embereket beszélni, nekünk esnek mint kurva farkasok. Egy emberem mindig nincs meg.
– Nem dolgozom a Lo/Reznek! – kiáltotta Chia. – Csak tagja vagyok a klubnak! Maryalice rakta azt az izét a táskámba, amíg a gépen aludtam!
Maszahiko felnyögött, sóhajtott, aztán a jelek szerint újra elájult. Eddie még mindig a sokkolót szorongatta.
– Kell még egy löket? – kérdezte dühödten, hiperfeszülten Maszahikótól.
– Eddie – hallatszott az ágyról –, te hálátlan szarházi... – Maryalice az ágy szélén ült, és két kézzel Eddie-re fogta az öngyújtót.
Eddie megmerevedett. Látni lehetett, hogy valami végigfut rajta és megdermeszti.
– Alapvető – mondta az orosz.
– Jézusom, Maryalice – nyögte Eddie. – Honnan szerezted ezt? Van fogalmad róla, mennyire illegális itt?
– Egy orosz fiútól – felelte a nő. – Grapefruit-méretű lyukakat üt... – A hangja alapján nem tűnt részegnek, de kivörösödött szemének villogása elárulta Chiának, hogy az. Valami nagyon ijesztő módon. – Azt hiszed, elhasználhatsz másokat? Elhasználhatod, aztán kidobhatod őket? – Egyik cipőjének orrával letolta a másikat, aztán a lábujjával letolta az elsőt, és harisnyás lábára állt. Enyhén dülöngélt, de a pisztoly-öngyújtót egyenesen tartotta, ahogy a zsaruk szokták a tévében.
Eddie még mindig a sokkolót szorongatta.
– Dobasd el vele azt a fekete izét, Maryalice! – sürgette Chia.
– Dobd el – mondta Maryalice, és látható élvezetet okozott neki, hogy kimondhatja ezt, a klisét, amit egész életében hallott a filmekben, és most ő is kimondhatta, és nem viccből. Eddie eldobta. – És most rúgd odébb.
Ez a szöveg másik fele, gondolta Chia.
A sokkoló Chia térdétől pár méterre kötött ki, a szemüveg mellett, ami fejjel lefelé hevert a szőnyegen, és még mindig be volt dugva a Sandbendersbe. Chia látta a sötét lencsefedőkre erősített két lapos négyszöget, a sima videó-egységeket; ha Zona most belépne a rendszerszoftverbe, és aktiválná őket, rovarperspektívájú képet látna Maryalice harisnyás lábáról, Eddie cipőjéről, az orosz cowboycsizmájáról, és talán Maszahiko profiljáról.
– Hálátlan – mondta Maryalice. – Hálátlan szar. Nyomás abba a fürdőszobába. – Átjött a szoba túloldalára, így az öngyújtó Eddie-re és az oroszra irányult, de mögöttük a nyitott fürdőszobaajtó látszott.
– Tudom, hogy fel vagy dúlva...
– Szar. A szarnak a vécében a helye, Eddie. Nyomás a fürdőszobába.
Eddie hátralépett, és feltartotta tenyerét, amit valószínűleg esdeklésnek szánt, hogy Maryalice legyen józan és megértő. Az orosz is hátralépett.
– Hét kibaszott év – mondta Maryalice. – Hét. Szar se voltál, mikor megismerkedtünk. Úristen. Te és a beképzelt nagymenő-leszek dumád. Hánynom kell tőled. Ki fizette a kurva lakbért? Ki vett kaját? Ki vette a kibaszott ruháidat, te öntelt szarházi? Te meg a nagymenősködésed meg az imidzsed, és muszáj, hogy kisebb telefonod legyen, mint bárki másnak, mert én mondom, szivi, az aztán kibaszott biztos, hogy a farkad nem nagyobb! – Maryalice keze már remegett, de épp csak annyira, hogy az öngyújtó még veszélyesebbnek tűnjön.
– Maryalice – mondta Eddie –, tudod, hogy tisztában vagyok vele, mi mindent tettél értem, mi mindennel járultál hozzá a karrieremhez. Egy percre se ment ki a fejemből, bébi, hidd el, soha, és ez az egész egy félreértés, bébi, csak egy huppanó az élet országútján, és ha leszel olyan kedves és leteszed azt a kurva pisztolyt, és szépen iszunk valamit, mint két civilizált ember...
– Fogd be bazmeg! – sikoltotta Maryalice teljes erőből; a szavak összemosódtak.
Eddie szája összezárult, mint egy bábé.
– Hét kibaszott év – mondta Maryalice, mintha valami gyerekmondóka lenne –, hét kibaszott év, és abból kettő itt, Eddie, kettő itt, és én bazmeg ide-oda repdesek neked, Eddie, és húzom vissza a belem. És itt mindig világos van... – Könnyek buggyantak elő, csíkot húztak Maryalice sminkjébe. – Mindenhol. Nem tudtam aludni a sok fénytől, mint valami köd a város felett... Nyomás a füribe. – Maryalice előrelépett, Eddie és az orosz hátra.
Chia előrenyúlt és felkapta a sokkolót, maga se tudta, miért. Az egyik végén két tompa króm-karom volt, az oldalán egy vörös, barázdált bütyök. Chiát meglepte, milyen könnyű. Eszébe jutottak azok a sokkolók, amiket az iskolai srácok gyártottak olyan eldobható fényképezőgépekből.
– És mindig rám talál az a fény – mondta Maryalice. – Mindig. Bármit iszom, bármit szedek a piára. Rám talál és felébreszt. Olyan, mint a por, bekúszik az ajtó alatt. Nem lehet menekülni tőle. Belemegy a szemedbe, És csak zuhog az a sok fényesség... – Eddie már félig átlépte a küszöböt, mögötte az orosz, bent a fürdőben, aminek Chia nem örült, mert így nem látta a kezeit. Hallotta, hogy körben felcsiripelnek a madarak, ahogy a fürdő érzékeli az oroszt. – És te raktál oda, Eddie. Abba a Sindzsukuba. Te raktál oda, ahol a fény megtalálhatott, és én nem menekülhettem.
És Maryalice meghúzta a ravaszt.
Eddie felsikoltott; furcsa, metsző hang verődött vissza a fekete-fehér csempéről. Ez elnyomhatta az öngyújtó kattanását, ami még lángot se csiholt.
Maryalice nem esett kétségbe.
Célzott tovább, és nyugodtan meghúzta a ravaszt még egyszer.
Most jött láng, de Eddie dühödt üvöltéssel félrecsapta a pisztolyt, torkon ragadta Maryalice-t, és ököllel csapkodni kezdte az arcát: Az üvöltés „Kurva! Kurva! Kurva!” kiáltásokká alakult az ütések ritmusában.
Chia ekkor anélkül, hogy igazán belegondolt volna, felpattant a helyéről, ahol annyi ideig ült, hogy mint kiderült, lábai berozsdálltak és nem működtek, úgyhogy a felugrásból gurulássá kellett csinálnia, aztán még egyet gurulnia, mielőtt Eddie bokájához tudta préselni a sokkoló krómcsúcsait, és megnyomta a piros bütyköt.
Nem volt biztos benne, hogy működik-e bokánál, vagy zoknin át. De működött. Talán mert Eddie egészen vékony zoknit viselt.
De Maryalice-nek is jutott belőle, úgyhogy egyszerre rándultak össze, és egymás karjába zuhantak.
Chia mellett hirtelen sötét folt viharzott el: Maszahiko, aki rácsukta az ajtót az oroszra, két kézzel megragadta a kilincsgombot, felugrott, nekirúgta egyik papírpapucsos lábát a falnak, a másikat az ajtónak, és lógva maradt.
– Menekülj – mondta feszülő végtagokkal. Aztán a keze lecsúszott a kerek krómgombról, és seggre esett.
Chia látta, hogy a gomb fordulni kezd.
Nekinyomta a sokkoló karmait és megnyomta a bütyköt. És nyomta, és nyomta.

 

 

37. Munkahelyi gyakorlat

Laney ismét a furgon anyósülésén ült, ölében a vidpánttal, és várta, hogy Arleigh bekösse Kuvajama szürke modulját. Kinézett a szélvédőn át a betonfalra. Az oldala most nem fájt annyira, de a találkozás Kuvajamával és az idoruval, aztán a furgonbeli kupaktanács Yamazakival a korábbinál is jobban összezavarta. Ha Rez és Rei Toei közösen hoznak döntéseket, és Yamazaki úgy határozott, támogatja őket, mi lesz vele? Nem tudta elképzelni, hogy Blackwell egyszer csak arra ébred, hogy valami alapvető szépséget talál Rez és Rei egyesülésében. Ami Blackwellt illeti, Rez így is, úgy is csak egy programkezelőt akar elvenni – bármi is süljön ki ebből.
De Laney most már tudta, hogy az idoru komplexebb és hatalmasabb, mint bármelyik hollywoodi bit-ripacs. Főleg ha Kuvajama igazat mondott, és a klipek tényleg az „álmai”. Laney csak annyit tudott a mesterséges intelligenciáról, amennyi ráragadt egy keze alá került Slitscan epizódból, ami a téma egyik legnevesebb kutatójának boldogtalan magánéletét taglalta, de azt tudta, hogy valódi MI-t a közhiedelem szerint sohasem sikerült létrehozni, és a jelenlegi próbálkozások nem épp olyan szoftverek kidolgozása irányulnak, amik ügyesen utánoznak gyönyörű fiatal nőket.
Ha lesznek valaha valódi MI-k, hangzott az érvelés, legvalószínűbb, hogy olyan úton fejlődnek ki, aminek semmi köze az ember-utánzáshoz. Laney visszaemlékezett egy kirostált előadásra, amiben a Slitscan epizód alanya azt fejtegette, hogy az MI talán véletlenül születik majd meg, és az emberek először nem is fogják felismerni, hogy micsoda.
Arleigh kinyitotta a kormány felőli ajtót és beszállt.
– Bocs, hogy ilyen sokáig tart – mentegetőzött.
– Nem számíthattak rá – mondta Laney.
– Nem a szoftver a gond, hanem egy optikai dugasz. Egy kábelvég. Más méretűt használnak, olyat, mint a franciák. – A kormányra fonta kezeit, és rájuk támasztotta az állát. – Szóval gond nélkül ügyködünk ezekkel az információhegyekkel, de nincs megfelelő kábelünk, amin átömleszthetnénk őket.
– Meg tudják oldani?
– Shannonnak van egy a szobájában. Biztos egy pornópáncélban, de nem hajlandó beismerni. – Laney-re nézett a szeme sarkából. – Shannon ismer valakit a biztonságiaknál. A haverja azt mondta, Blackwell „kikérdezte” az egyik fickót, aki ma este megpróbálta elkapni Rezt.
– Szóval ő kellett nekik? Rez?
– Úgy tűnik. Kombinátosok, és azt állítják, Rez lenyúlt valamit, ami az övék.
– Mit?
– Nem tudta. – Lehunyta a szemét.
– Maga szerint mi lett vele, a fickóval, akit Blackwell kikérdezett?
– Fogalmam sincs. – Arleigh kinyitotta a szemét, felegyenesedett. – De van egy olyan érzésem, hogy nem fogjuk megtudni.
– Blackwell csinálhat ilyet? Megkínozhat embereket? Ölhet?
A nő Laney-re nézett.
– Hát – mondta végül -, nyújt neki némi előnyt, hogy azt érezteti, előfordulhat. Elfogadott tény, hogy előző szakmájában ezt csinálta. Tudja, mi rémiszt engem legjobban Blackwell-lel kapcsolatban?
– Mi?
– Néha úgy érzem, kezdek hozzászokni.
Shannon megzörgette mellette az ajtót. Feltartott egy darab kábelt.
– Ha készen áll, kezdhetjük – mondta a nő Laney-nek, kinyitotta az ajtót és kicsusszant a kormány mögül.
Laney a betonfalra nézett a sötétített szélvédőn át, és visszaemlékezett, hogyan fésülte át a gainesville-i Városi Bíróság előtti lépcsőket Shaquille-lel és Kennyvel, két másik árvaházi sráccal. Shaquille később részt vett vele a gyógyszerkísérletben, Kennyt viszont áthelyezték egy másik intézetbe, Denver közelébe. Laney egyikükről se tudta, mi lett a sorsa, de Shaquille hívta fel rá a figyelmét, hogy mikor az igazi szert fecskendeztek be, az ember szája megtelt korrodált fémre, alumíniumra vagy ilyesmire emlékeztető ízzel. A placebónak, mondta Shaquille, nincs íze. És igaza volt. Rögtön érezni lehetett.
Ők hárman a bíróságon szereztek munkahelyi gyakorlatot, öt vagy hat alkalommal; az adományokat szedegették fel, amiket egyesek a tárgyalásuk előtti napon otthagytak. Ezek egészségre veszélyesnek számítottak, ezért-többnyire gondosan elrejtették őket, és sokszor a szag alapján, vagy a legyek zsongásából lehetett rájuk találni. Főleg csirkedarabok voltak; színes fonallal átkötve. Egyszer valami, ami Shaquille szerint kecskefej volt. Shaquille azt mondta, drogkereskedők hagyták ott ezeket, és azért csinálták, mert ez volt a vallásuk. Laney és társai világoszöld gumikesztyűt viseltek, az ujjak végén narancssárga kevlárgyűszűkkel, amiktől hőpörsenést kapott az ember. Az adományokat egy hámló biohazárd-matricákkal teleragasztott, levehető fedelű fehér vödörbe rakták. Shaquille azt állította, ismeri pár isten nevét, akinek szánták őket, de Laney nem dőlt be. A kitalált nevekről, amikkel Shaquille előrukkolt – mint O'Gunn és Sam Eddy – üvöltött, hogy azok, és maga Shaquille is azt mondta egyszer, miközben egy fehér csirketoll-gubót hajított a vödörbe, hogy plusz egy ügyvéd valószínűleg jobb befektetés. „De várakozás közbe csinálják. Két vasat tartanak a tűzbe.” Laney jobban szerette ezt a gyorséttermi munkahelyi gyakorlatnál, bár azzal járt, hogy visszatéréskor megmotozták őket, hogy nincsenek-e náluk drogok.
Elmesélte Yamazakinak és Blackwellnek, hogy előre tudott Alison Shires öngyilkossági kísérletéről, erre most nyilván azt hiszik, a jövőbe lát. De tudta, hogy nem. Az olyan lenne, mintha a csirkedarabok, amiket a drogkereskedők a bíróság lépcsőinél elrejtettek, megváltoztatnák, ami történni fog. Ami történni fog, az a mostani történésekből ered. Laney tudta, hogy képtelen megjósolni, és a csomópontokkal kapcsolatos tapasztalatai azt súgták neki, hogy senki sem képes. Csomópontok láthatólag akkor jöttek létre, ha valami változás készült. Ő olyankor kiszúrt egy pontot, ahol a változás a legvalószínűbb volt, ha valami beindította. Talán egy olyan apróságot, hogy Alison Shires dobozvágóhoz vett pengéket. De ha földrengés lett volna aznap éjjel, és Alison Shires lakása a Fountain Avenue-n landol... Vagy ha elveszti a pengéket... Viszont ha hitelre veszi azt a Szerda Esti Meglepet, amit nem tehetett, mert illegális és készpénz kell hozzá, akkor bárkinek nyilvánvaló lett volna, hogy mire készül.
Arleigh nyitotta ki az anyósülés melletti ajtót.
– Jól van?
– Persze – mondta Laney, és felemelte a vidpántot. – Igazán?
– Csináljuk. – A pántra nézett.
– Maga dönt. – Megérintette Laney karját. – Utána kerítünk egy orvost, oké?
– Kösz – mondta Laney, és felvette a vidpántot. Száját elöntötte az íz...
Az áttetsző Lo/Rez állományon, amit át- meg átszőttek az együttes rajongóinak feljegyzései, új textúrák kavarogtak, mintázatok, amik fókuszáláskor kikristályosodtak, és feltűnt...
Shaquille, az intézet kiutalta pulóverben, amint Laney-nek mutatja a kecskefejet. A fejet megnyúzták, szögeket vertek bele, Shaquille pedig szétfeszítette az állkapcsát, hogy megmutassa, a kivágott nyelv helyére vérlucskos barna papírdarabot tettek, rajta valami írással. Valószínűleg az ügyész neve az, magyarázta Shaquille.
Laney becsukta a szemét, de a kép ott maradt.
Mikor kinyitotta a szemét, az idorut látta maga előtt, arcvonásait prém keretezte. Laney-t nézte. Valami hímzett, prémszegélyű füles kalapot viselt, és hó kavargott körülötte. De aztán kilaposodott, beleolvadt az adatzátony mélyére hatoló mintákba, és Laney hagyta, hogy sodródjon vele, és érezte, hogy átsiklik a magon, az egésznek a szívén, aztán ki a túlsó oldalon.
– Várjon... – mondta. Mintha fáziskéséssel hallotta volna a saját hangját.
– Perspektíva – mondta az idoru. – Yamazaki parallaxisa. – Valami megfordította Laney-t, aki most közvetlenül az adatokra nézett, de új szögből, távolabbról. Körülöttük mindenfelé... semmi.
Az állományban viszont, mint Arleigh Realtreejének valami végtelenül komplex változata, két párhuzamosnak tűnő váz húzódott. Időből formázták őket; az egész szerkezet túlvégén apró csíraként látszott Rez indulása, karrierjének első sejtelmei. És nőtt, ahogy haladt előre, sokszálú fonattá terebélyesedett... De aztán Laney látta, hogy zsugorodni kezd, a szálak szétbomlanak... És ez lehetett a pont, gondolta, mikor az énekes kezdett a Kathy által gyűlölt lénnyé válni, aki csak azért bitorolt hírnevet, mert híres volt, mert elért bizonyos nagyságrendet...
Az idoru állománya valahol ez után kezdődött, sima vonalú, határozott, de egyszerű alakzatként. Ott viszont, ahol a legközelebb kígyózott Rez adatához, egyfajta komplexitás jelent meg benne. Vagy véletlenszerűség, gondolta Laney. Emberi jelleg. Így tanul.
És mindkét váz, mindkét idő-szobor, csomópont volt, és mindinkább azzá vált, ahogy közeledtek a ponthoz, a jelenhez, ahol összefonódtak...
Laney az idoru mellett állt a parton, amit az írországi vendégszoba távcsövének memóriájában látott. A barnás-zöld tengert fehér hullámtaréjok hasították, heves szél csapdosta az idoru kalapjának fülmelegítőit. Laney nem érezte a szelet, de hallotta; úgy zúgott a fülébe, hogy alig értette a nőt.
– Látja őket? – kiáltotta az idoru.
– Miket?
– A felhők arcait! A csomópontokat! Én semmit se látok! Meg kell őket mutatnia nekem!
Azzal eltűnt, a tengerrel együtt, és Laney ismét az adatokba bámult, ahol egymásba fonódott Rez és Rei Toei digitalizált története, valami újnak a küszöbén. Ha Los Angelesben megpróbálja, előbukkant volna Alison Shires csomópontjából a dobozvágó-penge?
Megpróbálta.
Egy bolyhos, homályos, fehér síkság tárult ki. Nem hó. A távolban két hatalmas, nagyon díszes barna westerncsizma lódult félre rikító rózsaszín, szirtszerű háttér előtt. Aztán eltűnt a táj, és átvette helyét egy háromdimenziós tárgy forgó képe, Laney-nek azonban fogalma sem volt, mi az. Méretére semmi sem utalt, kicsit olyan volt, mint egy Los Angeles-i busz, aminek leszedték a kerekeit.
– 17-es szoba – mondta az idoru. – Hotel Di.
– Ti? – A busz felszívódott, és magával vitte a csizmát is.
– Mi az az örömhotel?
– Mi?
– Öröm. Hotel.
– Ahová szeretkezni járnak... gondolom...
– Mi az a Rodel-van Erp primer biomolekuláris programozó modul, C-per-7A?
– Nem tudom – mondta Laney.
– De hát most mutatta meg nekem! Ez az egyesülésünk, a kereszteződésünk, amiből a többinek ki kell fejlődnie!
– Várjon – mondta Laney –, várjon, van itt még valami; mintha fednék egymást... – A próbálkozástól nyilallni kezdett az oldala, de a távolban hegyek látszottak, torz fák, egy alacsony tetejű faház...
De az idoru eltűnt, a ház pedig, amit belülről falt fel valami, vibrált és lassan összecsuklott. Aztán égbe szökő tömeg villant, rendezetlen ablakok és örvénylő moaré ég.
Arleigh rántotta le a vidpántot.
– Hagyja abba a sikoltozást! – mondta. Yamazaki állt mellette. – Hagyja abba, Laney.
Laney nagy levegőt vett, reszkető mellkassal; a műszerfal párnázott burkolatához nyomta a tenyerét, és lehunyta a szemét. Arleigh kezét érezte a nyakán.
– Oda kell mennünk – mondta.
– Hova?
– A 17-es szobába... Lekéssük az esküvőt...

 

 

38. Sztár

Mikor a sokkoló abbahagyta azt a pufogást, Chia eldobta. A kilincsgomb nem fordult tovább. A fürdőszobából semmi sem hallatszott, csak a trópusi madarak halk csiripelése. Chia megpördült. Maszahiko épp a gépét gyömöszölte a kockás szatyorba. Chia lecsapott a Sandbendersre, felkapta, és a szemüveget maga után húzva a rózsaszín ágy felé fordult. A táskája az ágy mellett hevert, a belsejében látszott a kék-sárga SeaTac zacskó. Chia kihúzta (az izé még mindig benne volt), és az ágyra hajította. Lehajolt, hogy betuszkolja a Sandbenderst a táskába, de mintha hallott volna valamit a fürdőszoba felől, és hátrapillantott.
Fordult a gomb.
Az orosz kinyitotta az ajtót. Mikor elengedte a gombot, Chia látta, hogy a kezét valami rikító rózsaszín bábszerűség fedi. Az egyik szexjátékszer a fekete kisszekrényből. Szigetelőnek használta. Lefejtette az ujjairól és hátradobta a válla fölött. Ahogy kilépett, elhalt a madárcsicsergés.
Maszahiko, aki épp az egyik fekete bakancsát próbálta felhúzni, szintén az oroszt nézte. A másik lábán még mindig papírpapucs volt.
– Mentek? – mondta az orosz.
– Az ágyon van – mondta Chia. – Semmi közünk hozzá.
Az orosz észrevette, hogy a sokkoló a csizmája hegyes orránál hever a szőnyegen. Felemelte a lábát, és rátaposott a sarkával. Chia hallotta, hogy a műanyag burok szétreped.
– Artyemij, barát nekem Novokuznyeckajába, nagy tiszteletlenséget csinál ezzel magának. – Megbökte cipője orrával a sokkoló szilánkjait. – Visel nagyon szűk farmer, Artyemij, bőr, divat. Első zsebnek tesz, véletlen megnyom ravasz. Artyemij sokkol férfiasságot. – Az orosz Chiára villantotta nagy, egyenetlen fogait. – Nevetünk még mindig, igen?
– Kérem – mondta Chia. – Szeretnénk elmenni.
Az orosz ellépett Eddie és Maryalice mellett, akik összefonódva feküdtek a szőnyegen.
– Te vagy véletlen, mint Artyemij férfiasságnak, igen? Csak közbejössz ennek a tulajdonosnak remek nightclubhoz. – Az eszméletlen Eddie-re mutatott. – Aki csempész és minden, nagyon bonyolult, de te, te vagy csak véletlen?
– Pontosan – mondta Chia.
A Lo/Rezbe vagy. – Loressz-nek hangzott. A férfi közelebb lépett Chiához és lenézett a táskába. – Te tudsz, ez mi.
– Nem – hazudta Chia. – Nem tudom.
Az orosz ránézett.
– Nem szeretünk véletlen, soha. Nem engedünk véletlen. – Azzal felemelte a kezét, és Chia látta, hogy mindegyik ujjbegye olyan rózsaszín, radírvég méretű pöttyökkel van tele. Chia látott ilyet a legutóbbi iskolájában, és tudta, hogy azt jelentik, hogy nemrég szedtek le lézerrel egy tetoválást.
Felnézett a férfi arcára. Az orosz olyan képet vágott, mint aki készül valamire, amit nem nagyon akar megtenni, de tudja, hogy meg kell tennie.
De aztán Chia látta, hogy az orosz elnéz mellette, szeme összeszűkül, és pont akkor fordult meg, mikor a folyosóra nyíló ajtó belódult. Egy ember hömpölygött be a szobába, aki szélesebb volt az ajtónál. Egyik arcán nagy, X alakú hússzínű tapaszt viselt, és fakó fémszínű kabát volt rajta. Chia látta, hogy egyik hatalmas, sebhelyes kezét a kabátjába csúsztatja; a másikban egy mágneslapkában végződő fekete tárgyat tartott.
- Job tvoju maty – mondta az orosz; meglepett, lágy szavak.
Előbukkant az idegen keze, benne valamivel, amit Chia óriás krómozott ollónak nézett, de aztán pár rövid, éles kattanással (és úgy látszott, magától) kinyílt, és csillogó, csontvázszerű baltává alakult. Halálos éle sólyomkaromként görbült, mögötte a fej jégcsákányszerű hegyben végződött.
- Az anyám? – kérdezte az idegen, aki mintha örült volna. – Azt mondtad, az anyám? – Az arca sebszövettől csillogott. Borotvált, borostás koponyáját még több forradás hálózta.
– Ó, nem – felelte az orosz, és felemelte a kezét, tenyérrel kifelé. – Szófordulás, csak.
A baltás mellett egy másik férfi lépett. Ennek sötét haja volt, és bő fekete öltönyt viselt. Homlokát egy monokli-képernyő fejpántja keresztezte, jobb szemét nézőke fedte. A szem, amit Chia látott, nagy volt, fényes és zöld, de így is beletelt egy másodpercbe, míg Chia ráismert.
Akkor le kellett ülnie a rózsaszín ágyra.
– Hol van? – kérdezte a férfi, aki úgy nézett ki, mint Rez. (Csak vaskosabb volt, arca nem beesett.)
Sem az orosz, sem a baltás nem felelt. A baltás belökte az ajtót a sarkával.
A zöld szem és a videó-monokli Chiára szegeződött.
– Tudod, hol van?
– Mi?
– A biomech primer modul, vagy mi a francnak hívjátok... – Szünetet tartott, megérintette a jobb fülébe dugott hallgatót, figyelt. – Elnézést: „Rodel-van Erp primer biomolekuláris programozó modul, C-per-7A”. Szeretlek.
Chia meredten nézett.
– Rei Toei – magyarázta a férfi, megérintve a pántot, és Chia tudta, hogy csak ő lehet az.
– Itt van. Ebben a zacskóban.
A férfi belenyúlt a kék-sárga szatyorba, kihúzta a tárgyat, és forgatni kezdte a kezében.
– Ez? Ez a jövőnk, a házasságunk médiuma?
– Kérem elnézés – mondta az orosz -, de tudni kell nektek, ez tartoz hozzám. – Őszinte sajnálat érződött a hangjában.
Rez felnézett. A nanotech-egységet lezseren tartotta a kezében.
– A magáé? – Kíváncsian félrebillentette a fejét, mint egy madár. – Honnan szerezte?
Az orosz köhintett.
– Cserélés. Ez úr a földön.
Rez meglátta Eddie-t és Maryalice-t.
– Halottak?
– Sokkolás, igen? Legsokszor nem halálos. A lány az ágyon.
Rez Chiára nézett.
– Ki vagy te?
– Chia Pet McKenzie – felelte automatikusan Chia. – Seattle-ből jöttem. Tagja... tagja vagyok az ön fan clubjának. – Érezte, hogy lángol az arca.
A zöld szem fölötti szemöldök felhúzódott. Rez mintha figyelt volna.
– Ó – mondta, és szünetet tartott. – Ezt csinálta? Tényleg? Csodálatos. – Chiára mosolygott. – Rei azt mondja, abszolút központi szerepet játszottál mindenben, és rengeteget köszönhetünk neked.
Chia nyelt.
– Igen?
De Rez már az oroszhoz fordult.
– Szükségünk van erre. – Felemelte a nanotechegységet. – Most megtárgyaljuk. Mondjon egy árat.
– Rozzer – szólalt meg az ajtónál álló férfi -, nem teheted ezt. Ez a strici kombinátos.
Chia látta, hogy a zöld szem lecsukódik, mintha Rez tudatosan próbálná csillapítani magát.
– De ők a kormány, nem, Blackwell? Tárgyaltunk már kormányokkal.
– Az az ügyvédek dolga – mondta a sebhelyes, de hangjába most enyhe aggodalom is vegyült.
Úgy tűnt, az orosz is hallotta. Lassan leengedte a kezét.
– Mit akartak ezzel? – kérdezte tőle Rez.
Az orosz a Rez kezében levő tárgyra nézett, mintha mérlegelne magában, aztán felemelte a tekintetét. Az arca oldalán egy izom ugrált. Úgy tűnt, döntésre jutott.
– Tervezünk nagyszabású közmunka-beruházás – mondta.
– Jézusom – szólalt meg Maryalice a szőnyegről, olyan reszelős hangon, hogy Chia először nem tudta, ki az. – Tuti tettek bele valamit. Tuti. Esküszöm az égre. – Aztán hányt.

 

 

39. Át

Mikor a furgon felszáguldott a keskeny rámpán, és kifutott a szállodából, Yamazaki elvesztette az egyensúlyát. Laney, aki épp a műszerfali térképhez szorította Arleigh telefonját, és a Hotel Di számát ütötte be, hallotta, hogy Yamazaki az összetépett buboréknejlon közé zuhan. Miután befejezte a számot, a kijelző felcsipogott; a képernyőn rácsháló-darabok futkároztak kattogva.
– Jól van, Yamazaki?
– Köszönöm – mondta Yamazaki. – Igen. – Újra feltérdelt, és előredugta a fejét Laney fejtámlája mellett. – Betájolta a hotelt?
– Sztráda – mondta Arleigh a kijelzőre pillantva, miközben éles jobbkanyart vettek, és ráhajtottak egy feljáróra. – Nyomja meg azt a gyorshívót. Kösz. Kérem. – Elvette a telefont. – McCrae. Aha. Prioritás? Baszd meg, Alex. Kapcsolj fel hozzá. – Figyelt. – Di? Mint D, I? Francba. Kösz. – Bontotta a vonalat.
– Mi az? – kérdezte Laney, miközben ráviharzottak a sztrádára. Egy gigászi kamion hatalmas, jellegtelen homloka tűnt fel mögöttük, aztán elhúzott, Laney perifériás látóterében domború rozsdamentes acél villant. A furgon megingott, ahogy a kamion elhaladt.
– Megpróbáltam elérni Rezt. Alex azt mondja, elment a szállodából, Blackwell-lel. Ugyanoda, ahova mi.
– Mikor?
– Kábé ugyanakkor, amikor magára rájött az üvöltőroham, a vidpánttal a fején – mondta Arleigh. Komornak tűnt. – Bocs – tette hozzá.
Laney negyed óráig vitatkozott vele a garázsban, mielőtt a nő belement ebbe. Azt ismételgette, hogy Laney-nek orvoshoz kell mennie. Hogy ő technikus, nem kutató, nem biztonsági ember, és mindenekelőtt azért felelős, hogy őrizze az adatokat, a modulokat, mert aki azokat megkaparintja, az megkaparintja a Lo/Rez Partnership majdnem valamennyi üzleti tervét, plusz a könyvelést, plusz amit még Kuvajama rájuk bízott a szürke modulban. Arleigh csak azután adta be a derekát, hogy Yamazaki megesküdött rá, mindenért teljes felelősséget vállal, a copfos Shannon pedig megígérte, hogy nem mozdul a moduloktól. Még hugyozni se, figyelmeztette Arleigh. „Pisálj a falra, az isten verje meg”, mondta, „és hívj ide magadhoz fél tucatot Blackwell srácaiból”.
– Tudja – mondta Laney. – Rei megmondta neki, hogy ott van.
– Mi van ott, Laney-szan? – kérdezte Yamazaki a fejtámla mellől.
– Nem tudom. De akármi is, szerintük elősegíti a házasságukat.
– És maga szerint? – kérdezte Arleigh, miközben fényes kis kocsik gyöngysorát előzte.
– Gondolom elősegítheti – mondta Laney, miközben Arleigh ülése alatt hangosan és makacsul döngeni kezdett valami. – De attól szerintem még nem biztos, hogy elő is fogja. Mi a fene ez?
– Átléptem a sebesség-korlátot – felelte a nő. – Japánban minden kocsit kötelező ilyen eszközzel felszerelni. Ha gyorsan mész, kolompol.
Laney Yamazakihoz fordult.
– Ez igaz?
– Természetesen – felelte Yamazaki a folyamatos döngésben.
– És az autósok nem húzzák ki őket?
– Nem – mondta Yamazaki meglepett arccal. – Miért tennék?
Felcsörrent Arleigh telefonja.
– McCrae. Willy? – Csönd, ahogy a nő figyelt. Aztán Laney érezte, hogy a furgon enyhén meginog. Arleigh lassított, amíg megszűnt a döngés. Leengedte a telefont.
– Mi az? – kérdezte Laney.
– Willy Jude – mondta a nő. – Épp... épp az egyik klubcsatornát nézte. Azt mondták, Rez meghalt. Azt mondták, meghalt. Egy örömhotelben.

 

 

40. Üzlet

Mivel senki sem mozdult, hogy Maryalice-nek segítsen, Chia felállt az ágyról, elfurakodott az orosz mellett és bement a fürdőszobába, beindítva a madárdalt. A fekete kisszekrény nyitva volt, lámpája égett, a fekete-fehér padlón rikító péniszutánzatok hevertek szanaszét. Chia elvett egy fekete törülközőt és egy fekete mosdókendőt a fűtött krómpolcról, bevizezte a kendőt a fekete-króm mosdónál, aztán visszament Maryalice-hez. Félbehajtotta a törülközőt, ráterítette a fehér szőnyegen éktelenkedő hányásfoltra, aztán Maryalice-nek nyújtotta a kendőt.
Senki nem szólt semmit, és nem is próbálták megakadályozni. Maszahiko ismét a földön ült, lába közt a gépével. A sebhelyes férfi, aki több helyet foglalt el, mint bármi a szobában, leeresztette a baltáját. A combja mellett tartotta, ami szélesebb volt Chia csípőjénél; a tüske a térdénél meredt ki.
Maryalice, akinek közben sikerült felülnie, megtörölte a száját a kendővel, amitől lejött a rúzsa nagy része is. Mikor Chia felegyenesedett, megcsapta orrát az orosz kölnije, és felkavarodott a gyomra.
– Azt mondja, kivitelező? – Rez még mindig kezében tartotta a nanotech-egységet.
– Kérdezel túl sokat – mondta az orosz. Eddie ekkor felnyögött, az orosz pedig belerúgott. – Alapvető – vetette oda.
– Közmunka-beruházás? – Rez felhúzta a szemöldökét. – Egy víztisztító-üzem, vagy ilyesmi?
Az orosz a nagydarab baltáját fixírozta.
– Tallinnban – mondta –, építünk hamarosan exkluzív mega-központot, gazdag falazott kertváros, plusz világszintű gyógyszeripari manufaktúra. Tiltanak nekünk tisztességtelenül legfejlettebb gyártóeszköz, de mi kívánunk száz százalék modern működés.
– Rez – mondta a baltás férfi –, add fel. Ennek a faroknak és a haverjainak arra kell a cucc, hogy egy észt drog-gyárat építsenek maguknak. Ideje, hogy visszavigyelek a szállodába.
– De nem fogadnának szívesebben... tokiói ingatlanokat?
A nagydarab szeme kidülledt, a homlokán levő sebhelyek kivörösödtek. Az X-tapasz egyik szára levált, és feltűnt egy mély karcolás.
– Mi a faszról beszélsz? Nincs itt semmilyen ingatlanod!
– Famous Aspect – felelte Rez. – A Reit menedzselő cég. Befektetnek az ő számára.
– Azt beszélgetsz, hogy cserélni nanotecht tokiói ingatlannak? – Az orosz Rezt nézte.
– Pontosan – mondta Rez.
– Milyen ingatlan?
– Beépítetlen töltés az Öbölben. Egy sziget. Kettő közül az egyik. Egy volt „Méregkaréj”-területnél, de azokat a rengés óta már feltakarították.
– Egy pillanat – szólalt meg Maryalice a padlóról. – Én ismerem magát. Maga abban az együttesben volt, azzal a gebe kínaival, a gitárossal. Olyan kalapokat viselt. Ismerem magát. Szenzációs volt.
Rez rábámult.
– Szerintem nem jó megbeszélni üzlet itt – mondta az orosz, és megdörzsölte az anyajegyét. – De nevem Sztarkov, Jevgenyij. – Kinyújtotta a kezét, és Chia újból meglátta a lézer-sebhelyeket. Rez megrázta.
Chia úgy hallotta, a nagydarab felnyög.
– Annak idején Daytonban néztem – mondta Maryalice, mintha ez jelezne valamit.
A nagydarab elővett egy kis telefont a szabad kezével, rásandított a kijelzőre, aztán odatartotta a bal füléhez. Ami, látta most Chia, hiányzott. Figyelt.
– Kösz – mondta, és leengedte a telefont. Odament az ablakhoz, amit Chia a szövetpanel mögött talált, elállt és kinézett. – Jó lesz, ha vetsz erre egy pillantást, Rozzer – mondta.
Rez csatlakozott hozzá. Chia látta, hogy megérinti a monoklit.
– Mit csinálnak, Keithy? Mi a csoda ez?
– A temetésed – felelte a nagydarab.

 

 

41. Gyertyafény és könnyek

Irodaablakok villództak tova, nagyon közel, a felüljáró földrengés-pólyás oszlopain túl. A magasabb épületeket sekélyebb háztenger váltotta fel, aztán nem túl messze felfénylett valami: HOTEL RING MIDAS. A műszerfal-térkép csipogni kezdett.
– Harmadik kijárat jobbra – mondta Laney a kurzort figyelve. Érezte, hogy Arleigh felgyorsít, aztán meghallotta a bekapcsolódó sebesség-figyelőt. Újabb szikrázó cégér: FREEDOM SHOWER BANFF.
– Laney-szan – kérdezte Yamazaki a fejtámla mellől. – Érzékelte bármi jelét Rez halálának, vagy más szerencsétlenségnek?
– Nem, de nem is érzékelhetem, csak van bizonyos szándékosság, ami megjelenik az adatokban. Balesetek, bármi, amit egy kívülálló csinál... – A döngés megszűnt; Arleigh lassított, ahogy közeledtek a térképen jelölt kijárathoz. – De az adataikat egyesülő folyamoknak láttam, és ami körül egyesültek, az mintha az a hely lett volna, ahova megyünk.
Arleigh lehajtott a sztrádáról, kanyarodni kezdtek a lejáró-rámpán, és Laney három fiatal lányt látott meg, akik sártól ragadó cipőben igyekeztek lefelé egy meredek lejtőn, amit sápadt, durva szálú fű borított. Egyikük mintha iskolai egyenruhában lett volna: térdzoknit és rövid kockás szoknyát viselt. Valószínűtlennek tűntek a kereszteződés éles nátriumfényében, de aztán Arleigh megállította a furgont, Laney pedig visszafordulva meglátta, hogy az utat teljes szélességében elzárja egy csendes, mozdulatlan tömeg.
– Jézusom – mondta Arleigh. – A rajongók.
Ha voltak is fiúk a tömegben, Laney nem látott egyet sem. Sima, csillogó fekete hajtenger, minden lány a szemben emelkedő fehér épület felé fordul, rajta fehér, ragyogó betűk egy koronának szánt keretben: HOTEL DI. Arleigh leengedte az ablakot. Laney szirénabőgést hallott a távolból.
– Sose jutunk át – jegyezte meg. A legtöbb lány egy gyertyaszálat szorongatott; a lángok összeolvadó fénye a könnyáztatta arcok közt táncolt. Olyan fiatalok voltak: még gyerekek. Kathy Torrance különösen gyűlölte ezt a Lo/Rezzel kapcsolatban: hogy rajongótáborát a pubertáskorú újoncok szakadatlan özöne frissítette az évek során, sok lány, aki beleszeretett Rezbe a net örök jelenében, ahol az énekes még mindig legelső slágereinek húszéves előadója lehetett.
– Kérem azt a fekete dobozt – szólalt meg Arleigh, és Laney hallotta, hogy Yamazaki turkálni kezd a buboréknejlonban. Egy lapos, négyszögletes tok jelent meg a két ülés közt. Laney elvette. – Nyissa ki. – Laney kicipzározta. Lapos és szürke tárgy, hosszúkás, Lo/Rez logós matricával. Arleigh kihúzta a tokból, letette a műszerfalra, és végigfuttatta az ujját a szélén, kapcsolót keresve. LO/REZ, jelent meg a szélvédőn tükörfordításban, nagy, fénylő zöld betűkkel. **TURNÉKÍSÉRŐ AUTÓ**. A csillagocskák villogni kezdtek.
Arleigh pár centivel előbbre gurította a furgont. A közvetlenül előttük állók megfordultak, meglátták a szélvédőt, és oldalra léptek. A tömeg csendben, fokozatosan, méterről méterre szétvált a furgon előtt.
Laney végignézett a gyászoló rajongók fekete, középen szétválasztott hajkoronáján, és meglátta az oroszt, a Western World-öst, ugyanabban a fehér bőrzakóban, amint nyomakodott át tömegen. A lányok alig értek a csípőjéig; olyan volt, mintha fekete hajban és gyertyafényben gázolna. Arcán zavar ült, szinte rémület, de mikor meglátta Laney-t a zöld furgon ablakában, elfintorodott, irányt változtatott, és megindult egyenesen feléjük.

 

 

42. Kijelentkezés

Chia kinézett és látta, hogy elállt az eső. A drótkerítésen túli parkoló apró, mozdulatlan, gyertyát szorongató alakokkal volt tele. Páran a parkoló teherautók tetején álltak, mögöttük, az alacsony épületen pedig mintha még többen lettek volna. Lányok. Japán lányok. Úgy tűnt, mind a Hotel Di-t bámulják.
A nagydarab azt magyarázta Reznek, hogy valaki bejelentette, meghalt, holtan találták ebben a hotelben, felkerült a netre és mindenki tényként kezelte.
Eddigre az orosz is előszedte a maga telefonját, és oroszul beszélt valakivel.
– Mr. Loressz – mondta, lejjebb engedve a telefont -, hallunk rendőrség. Ez nanotech erősen tiltott, nagy probléma.
– Rendben – felelte Rez. – Van egy kocsink a garázsban.
Valaki megbökte Chia könyökét. Maszahiko; nyújtotta neki a táskát. Időközben belerakta a Sandbenderst és becipzárazta; Chia érezte a súlyán. Az ő gépe a kockás szatyorban volt.
– Vedd fel a cipőd – mondta. Ő már majdnem felhúzta a sajátját.
Eddie összegömbölyödve kuporgott a szőnyegen; így maradt, mióta az orosz belerúgott. Most az orosz megint felé lépett, és Chia látta, hogy a mellette ülő Maryalice összerezzen.
- Szerencsés ember vagy – mondta az orosz Eddie-nek. – Mi betartunk megállapodás. Szállítunk izotóp. De nem akarunk több üzlet veled.
Kattanás hallatszott, aztán még egy. Chia látta, hogy a fületlen óriás összecsukja a baltáját, ügyesen behajtogatja anélkül, hogy odanézne.
– Az a cucc a kezedben súlyos bűn, Rozzer. Jönnek a zsaruk az idegyűlt rajongók miatt. Jobb lesz, ha ideadod.
Rez a nagydarabra nézett.
– Viszem én, Keithy.
Chia mintha hirtelen szomorúságot látott volna az óriás szemében.
– Hát akkor – szólalt meg a nagydarab. – Indulás. – Kabátjába csúsztatta az összehajtott fegyvert. – Na gyertek. Ti ketten. – Az ajtó felé intette Chiát és Maszahikót. Rez követte Maszahikót, az orosz szorosan mögötte, de Chia észrevette a hűtőszekrény tetején a szobakulcsot. Odafutott és felkapta. Aztán megtorpant, és lenézett Maryalice-re.
Maryalice szája öregnek és szomorúnak tűnt rúzs nélkül. Olyan száj volt, amit sok fájdalom ért, gondolta Chia.
– Gyere velünk – mondta.
Maryalice ránézett.
– Gyere már – kérlelte Chia. – Jönnek a rendőrök.
– Nem mehetek – felelte Maryalice. – Gondját kell viselnem Eddie-nek.
– Üzenem az Eddie-dnek – szólt közbe Blackwell, és két lépéssel Chiánál termett –, hogy ha bárkinek bármit nyivákol erről, elkapom és kisebbre veszem a lábméretét.
De Maryalice mintha nem hallotta volna, vagy ha hallotta is, nem nézett fel, a nagydarab pedig kivonszolta Chiát, becsukta az ajtót, aztán Chia az orosz sárgásbarna öltönyének hátát követte a szűk folyosón; a csicsás cowboycsizmákat bevilágították a bokamagasságban elhelyezett fénycsövek.
Mikor Rez belépett a liftbe Maszahikóval és az orosszal, a nagydarab megragadta a vállát.
– Te velem maradsz – mondta, és belökte Chiát. Maszahiko megnyomta a gombot.
– Van nektek kocsi? – kérdezte az orosz Maszahikótól.
– Nincs – felelte Maszahiko.
Az orosz mordult egyet. A kölnijétől felfordult Chia gyomra. Az ajtó kinyílt, feltűnt a kis előtér. Az orosz kinyomakodott Chia mellett és körbenézett. Chia és Maszahiko követte. A lift becsukódott.
– Keresünk kocsi – mondta az orosz. – Gyerünk. – Átmentek vele a félresikló üvegajtón a parkolóba. Eddie Gracelandje a rendelkezésre álló helynek legalább a felét foglalta el. Mellette ezüstszürke japán szedán állt; Chia kíváncsi volt, ez-e Rez kocsija. Valaki mindkét autó rendszámtáblájára fekete műanyaglapokat tett.
Chia hallotta, hogy az üvegajtó ismét félreszisszen, megfordult és látta, hogy kisétál Rez, hóna alatt a nanotech-egység, mint egy rögbilabda. A nagydarab mögötte jött.
Aztán egy fényes fehér szmokingot viselő, iszonyú dühös férfi tört át a bejárat előtt lógó rózsaszín plasztik szalagokon. Egy kisebb férfit rángatott magával a zakója nyakánál fogva, aki próbált kiszabadulni. Mikor a kisebbik meglátta őket, elüvöltötte magát, hogy „Blackwell!”, és valahogy sikerült kicsusszannia a zakóból, de a fehér szmokingos elkapta az övét.
Az orosz közben üvölteni kezdett oroszul. A fehér szmokingos mintha csak most figyelt volna fel rá. Elengedte a kisebbik övét.
– Itt a furgon – közölte a kisebbik.
A fületlen óriás egészen közel lépett a fehér szmokingoshoz, dühösen rámeredt, és elvette a kisebbik zakóját.
– Oké, Rozzer – fordult Rezhez. – Ismered a játékot. Régi trükk. Ugyanaz, mint mikor elhúztunk abból a St. Kilda-i házból, amit körbevettek a rohadék melbourne-i firkászok, stimmt? – Rez fejére borította a zakót, és bátorítóan megveregette a felkarját. Odament a rózsaszín szalagokhoz, félrehúzott egyet és kinézett. – Azt a kibaszott – mondta. – Na figyelem, mindenki. Nyomulni, együtt maradni, Rez középen, és be a furgonba. Hármat számolok.

 

 

43. Lábujjnyeső reggelije

– Nem eszik – mondta Blackwell, miután eltüntette a második tányér virslis tojást. Kisajátított magának egy kis étkezőt a Manósipka egyik üzleti emeletén, és ragaszkodott hozzá, hogy Laney is vele tartson. A kilátás hasonló volt, mint Laney szobájában hat emelettel lejjebb. Napfény csillogott az új házak távoli mellvédjein.
– Ki híresztelte el, hogy Rez halott, Blackwell? Az idoru?
– Ő? Miért csinált volna ilyet? – A testőr egy háromszög alakú pirítóssal törölgette a tányérját.
– Nem tudom – mondta Laney -, de úgy tűnik, szeret aktív lenni. És a tetteit nem mindig könnyű megérteni.
– Nem ő volt – szögezte le Blackwell. – Vizsgáljuk. Úgy tűnik, Rez valami mexikói rajongója bepöccent, és nekiesett a tokiói klub állomásának egy elég brutális net-fegyverrel. Átvette az irányítást egy átpofozott amerikai cégállomásról, és közleményt adott ki. Minden tokiói rajongót értesített, hogy kapja magát és induljon ahhoz az örömhotelhez. – A szájába dobta a pirítóst, lenyelte, aztán megtörölte az ajkát egy vastag fehér asztalkendővel.
– De Rez ott volt – mondta Laney.
Blackwell vállat vont.
– Nyomozunk. Épp elég dolgunk van amúgy is. El kell határolni a Lo/Rezt az ál-halálhírtől, megnyugtatni a közönséget. Ügyvédek repülnek ide Londonból meg New York-ból, hogy tárgyaljanak Sztarkovval és az embereivel. A nőéivel is – tette hozzá – El leszünk foglalva.
– Ki voltak azok a gyerekek? – kérdezte Laney. – A kis vörös meg a japán hippi?
– Rez szerint okésak. Itt vannak hotelben. Arleigh foglalkozik velük.
– Hol a nanotech-egység?
– Ezt nem hallottam – mondta Blackwell. – Ki ne mondja még egyszer. Most dolgoznak az éjszakával kapcsolatos hivatalos tényeken, és erről egy szó se lesz bennük. Világos?
Laney bólintott. Kinézett az új házakra. Vagy a fény esett más szögből rájuk, vagy a mellvéd vándorolt odébb. Blackwellre nézett.
– Csak képzelődöm, vagy tényleg máshogy áll hozzá ehhez az egészhez? Azt hittem, makacsul ellenzi, hogy Rez és az idoru összejöjjön.
Blackwell sóhajtott.
– Elleneztem is. De kezd úgy kinézni, lezárt ügy, nem? De facto viszony. Biztos régimódi vagyok, de azt reméltem, egy szokványosabb nőnél állapodik meg. Aki kifényesíti a fegyverét, megstoppolja a zoknijait, szül neki egy-két gyereket. De nem így lesz, mi?
– Úgy tűnik.
– Akkor pedig – folytatta Blackwell –, két lehetőségem van. Vagy magára hagyom a marhát, vagy maradok, végzem a munkám, és próbálok alkalmazkodni ahhoz, ami ebből az egészből lesz. És végeredményben, Laney, akár így, akár úgy, emlékeznem kell rá, hol a rossebben lennék, ha Rez nem jön be a Pentridge falai közé megtartani azt a szólókoncertet. Nem kéri? – nézett a Laney tányérján hűlő rántottára.
– Elvégeztem a munkám – mondta Laney. – Nem úgy alakult, ahogy maga tervezte, de elvégeztem. Egyetértünk?
– Teljes mértékben.
– Akkor jobb, ha megyek. Ha kifizet, már ma húzok innen.
Blackwell újdonsült érdeklődéssel nézett rá.
– Olyan gyorsan, igen? Miért a sietség? Nem tetszik a képünk?
– De – mondta Laney. – Csak mindenkinek jobb így.
– Jama nem ezt mondta. Rez se. Nem beszélve egy bizonyos hölgyeményről, akinek biztos lesz ehhez egykét szava. Szerintem maga jó úton van afelé, hogy udvari jós legyen, Laney. Kivéve persze, ha kiderül, hogy ez az egész kombinátos ügy totál átverés, és maga kitalálja azt a csomópontos marhaságot... amit én a magam részéről nagyon mulatságosnak tartanék. De nem, a szolgálataira most igen nagy az igény, mondhatni szükség, és jelenleg egyikünk se örülne, ha elmenne.
– Muszáj – mondta Laney. – Zsarolnak.
Blackwell szemhéja ettől félárbocra ereszkedett. A testőr kicsit előbbre hajolt. Szemöldökén megtekeredett a rózsaszín sebszövet-féreg.
– Tényleg? – mondta halkan, mintha Laney valami szokatlan szexuális problémát vallott volna meg neki nagy habozva. – És megkérdezhetem, kicsoda?
– A Slitscan. Kathy Torrance. Kicsit személyes ügy a részéről.
– Meséljen. Meséljen. Rajta.
És Laney mesélt, beleértve az 5-SB teszteket, és hajlamukat arra, hogy a résztvevőket pszichopata sztárvadászokká változtassák.
– Korábban nem akartam elmondani – mondta Laney –, mert féltem, hogy azt hinnék, veszélyben vagyok. Hogy olyanná válthatok.
– Nem mintha nem lenne tapasztalatom az effélékkel – felelte Blackwell. – Van most egy fiatalember Tokióban, ő írta az összes dalt, amit Rez és Lo valaha szerzett, nem beszélve Kék Ahmed egész Chrome Koran-os terméséről. És bombaszakértő. Nagyon figyeljük. De van erre kapacitásunk, mint látja. Úgyhogy a legbiztosabb hely magának, Laney, ha acsarogni kezdene ránk, éppen ez, biztonsági szervezetünk éber szíve.
Laney elgondolkozott ezen. Már-már értelmesnek tűnt.
– De nem akarják majd, hogy itt legyek, ha Slitscan leadja azt a felvételt. Én nem akarom majd. Nincs családom, senki más, akinek kárt okozhatna, de akkor is együtt kell majd élnem vele.
– És hogy szándékozik ezt tenni?
– Elmegyek valahova, ahol nem nézik azt a szart.
– Hát – mondta Blackwell –, ha rátalál arra a mesebeli földre, magával megyek. Gyümölcsön és dión élünk majd a természet lágy ölének francos maradványán. De addig is, Laney, elbeszélgetek a maga Kathy Torrance-ével. Elmagyarázok neki pár dolgot. Semmi bonyolultat. Egyszerű, egyszerű ok-okozati protokollt. És ő soha nem fogja engedni, hogy a Slitscan leadja azt a felvételt a maga alteregójáról.
– Blackwell – mondta Laney – az a nő utál engem, személyes oka van a bosszúra, de el akarja, el kell pusztítania Rezt. Nagyhatalmú nő egy nagyhatalmú, teljesen globális szervezetben. Az, hogy maga egyszerű erőszakkal fenyegeti, nem fogja megállítani. Csak emeli majd a tétet; elmegy majd az ő biztonsági embereihez...
– Nem – felelte Blackwell –, nem fog, mert ezzel megsértené a nagyon is bizalmas feltételeket, amiket a beszélgetés során ismertetek. Ez itt a kulcsszó, Laney, „bizalmas”. „Testközelben”. Nem úgy fogunk találkozni, nem úgy fogjuk átizzadni ezt a mély és jelentőségteljes és kurvára feledhetetlen találkát, mint arctalan szervezeteink képviselői. Egyáltalán nem. Négyszemközt leszünk, a maga Kathyje meg én, és meglehet, hogy élete legintimebb, és talán remélhetem, legtanulságosabb élményét szerzem neki. Mert új bizonyosságot fogok vinni az életébe, és mindannyiunknak szüksége van bizonyosságokra. Erősítik a jellemet. És a beszélgetésünk után a maga Kathyje a lehető legszilárdabban fogja hinni, hogy ha keresztbe tesz nekem, meghal... de csak azután, hogy már szívből kívánta. – És Blackwell förtelmesen elvigyorodott, teljes pompájában felfedve protézisét. – Na, pontosan hogy is kéne kapcsolatba lépnie vele, hogy közölje a döntést?
Laney megkereste a tárcáját, és elővette az üres kártyát a ceruzával írt számmal. Blackwell elvette.
– Kösz. – Felállt. – Nagy kár így elpocsékolni egy jó reggelit. Hívja föl a szobájából a szállodaorvost és pofoztassa helyre magát. Aludjon. Ezt majd én elintézem. – Alumíniumzakója zsebébe dugta a kártyát.
És miután Blackwell kiment a szobából, Laney meglátta, hogy a letisztogatott tányér közepén egy négycentis galvanizált tetőfedő szög áll széles, lapos fején.

 

Laney bordáit, a ronda sárga-fekete-kék folttömeget hűvös folyadékokkal spriccelték be, és szorosan bepólyálták mikropórusos tapasszal. Laney bevette a nyugtatót, amit az orvos ajánlott, jó sokáig zuhanyozott, és épp azt javasolta a lámpának, hogy kapcsolódjon ki, mikor felhoztak neki egy faxot.
A címzett C. LANEY, VENDÉG volt:

 

A NAPPALOS FŐNÖK KIADTA AZ UTAMAT. „ISMERKEDÉS”. NA MINDEGY, ITT A MÁZLIS SÁRKÁNYBAN VAGYOK BIZTONSÁGI ŐR, ÉJFÉLTŐL. KULDHETSZ FAXOT, E-MAILT, TELEFON CSAK HIV. CÉLRA, DE A SRÁCOK RENDESEK. REMÉLEM JÓL VAGY. HIBÁSNAK ÉRZEM MAGAM. REMÉLEM, TETSZIK JAPÁN, MIEGYMÁS. RYDELL

 

– Jó éjt – mondta Laney, letette a faxot az ágy melletti modulra, és nyomban mély álomba merült.
És ki se bukkant belőle, míg Arleigh fel nem szólt a hallból, hogy igyanak valamit. Este kilenc, a modul kijelzőjének sarkában kéklő óra szerint. Laney frissen vasalt fehérneműt húzott, és felvette a másik kék malajziai gombolóst. Felfedezte, hogy Fehér Bőrszmoking felszakított pár varrást egyetlen zakóján; a főorosz viszont, Sztarkov, nem engedte, hogy a fickó velük jöjjön a furgonban, úgyhogy valószínűleg kvittek voltak.
Amikor átvágott a hallon, a rémültnek tűnő Rice Danielsszel találkozott össze. A fickó annyira ideges volt, hogy visszamenekült közveszélyes korszakának fekete fejsatuja mögé.
– Laney! Jézusom! Maga látta Kathyt?
– Nem. Aludtam.
Daniels lábujjhegyre állt barna borjúbőr makkos cipőjében és furcsa, ideges kis táncot lejtett.
– Figyeljen, ez teljesen kibaszottul lökött, de esküszöm... szerintem elrabolták.
– Hívták a rendőrséget?
– Hívtuk, hívtuk, de ezek kibaszott marslakók, ezzel a sok nyomtatvánnyal, amit a kipipálgatnak a füzetükben, meg hogy milyen volt a vércsoportja... Nem tudja, milyen a vércsoportja, mi, Laney?
– Híg – mondta Laney. – Szalmaszínű.
De Daniels mintha meg se hallotta volna. Megragadta Laney vállát és barátsága jelének szánt halálvicsort villantott rá.
– Komolyan tisztellek, haver. Hogy nincs semmi fenntartásod.
Laney látta, hogy a társalgó bejáratából Arleigh integet felé. Rövid, fekete ruhát viselt.
– Vigyázzon magára, Rice – rázta meg a férfi hideg kezét. – Kathy elő fog kerülni. Biztos vagyok benne.
Aztán mosolyogva megindult Arleigh felé, és látta, hogy a nő visszamosolyog rá.

 

 

44. La Purissima

Chia az ágyon ült és tévét nézett. Normálisabbnak érezte magát tőle. Úgy hatott, mint egy drog. Eszébe jutott, mennyit tévézett az anyja, mikor az apja otthagyta.
De ez japán tévé volt, ahol matrózinges lányok, csupa Micuko, csak kicsit fiatalabbak, hatalmas facsigákat pörgettek egy hosszú asztalon. Nagyon profin csinálták; a csigáik szinte meg se álltak. Versenyeztek. A konzol le tudta volna fordítani, de érthetetlenül még pihentetőbb volt. A legpihentetőbbek a pörgő csigák közelképei voltak.
A fordítóval az NHK-műsort nézte meg, ami beszámolt a netes ál-halálhírről és a Hotel Dinél tartott gyertyafényes virrasztásról.
Látta a nagyon megnyugtatóan vaskos Hiromi Ogavát, aki tagadta, hogy tudná, ki bombázta szét részlege állomását, majd adta ki annak romjairól a gyászfelhívást. Nem klubtag volt, hangsúlyozta Hiromi; sem helyi, sem nemzetközi szinten. Chia tudta, hogy hazudik, mert csak Zona lehetett az, de nyilván a Lo/Rezesek diktálták, mit mondjon. Arleigh elmondta Chiának, hogy az akciót egy használaton kívüli web-helyről indították, ami egy arizonai repülőgép-gyártó céghez tartozott. Ez azt jelentette, hogy Zona eltapsolta a birtokát, mert most már nem fog tudni visszamenni oda. (Bármilyen kedvesnek is tűnt Arleigh, Chia egy szót sem szólt neki Zonáról.)
És látta a virrasztásról készült helikopteres képeket, meg a döbbent rendőri egységeket, akik a becslések szerint huszonötezer könnyező lánnyal találták szembe magukat. Sérülés kevés történt, és az is elég apró, kivéve egy lányt, aki lecsúszott a sztráda-töltésről és eltörte mindkét bokáját. Az igazi gondot a lányok eltávolítása jelentette, mert sokan ötösével-hatosával érkeztek taxin, és sehogy se tudtak hazamenni. Páran a családi kocsit kötötték el, aztán a nagy sietségben, hogy elérjék a virrasztást, otthagyták valahol, ami újabb felfordulást okozott. Néhány embert letartóztattak, főleg birtokháborítás miatt.
És látta a videóra vett üzenetet, amiben Rez biztosított mindenkit, hogy él és virul, és sajnálja az ügyet, amihez természetesen semmi köze. A monokli-képernyő nem volt rajta, de ugyanazt a fekete öltönyt és trikót viselte. Viszont soványabbnak tűnt; valaki megbabrálta a felvételt. Rez először könnyedre vette, vigyorgott, kijelentette, hogy sose volt a Hotel Diben, sőt, életében nem járt örömhotelben, de most talán ideje lenne. Aztán elkomolyodott és elmondta, mennyire sajnálja, hogy sokaknak bajt és kellemetlenséget okozott valaki felelőtlen tréfája. Végül azzal toldotta meg, mosolyogva, hogy az egész ügy kivételesen megindító volt számára, mert hányszor láthatja az ember a saját temetését?
És látta a Hotel Di tulajdonosait és menedzserek, akik sajnálatukat fejezték ki. Sejtelmük sincs, mondták, hogyan történhetett mindez. Chia kezdte úgy érezni, hogy a sajnálkozás itt nagy dolognak számít, de a Di tulajdonosai azt is kifejtették, hogy a hoteljükben a nagyobb diszkréció érdekében nincs helyi személyzet. Arleigh itt megjegyezte, hogy ez volt a reklám helye, és fogadni merne rá, hogy a következő két hónapra tömve lesz a helyfoglalásokkal. Híres lett.
Összességében úgy tűnt, a tudósítás jópofa színes hírként kezeli az ügyet, aminek súlyos következményei lehettek volna, ha a rendőrség nem cselekszik olyan hidegvérrel és szakértelemmel, ahogy végül tette, és hozat elektromos buszokat a külvárosból, hogy a város különböző pontjaira szállítsa a lányokat, ahol a szülők értük mehettek.
Arleigh San Franciscó-i volt, a Lo/Reznek dolgozott, személyesen ismerte Rezt, és ő vezette ki a furgont a tömegből. Aztán elképesztő őrültséggel lerázott egy rendőrségi helikoptert a sztrádán: száznyolcvan fokos kanyart csinált a középen lévő beton ütközőszerűségen át.
Utána elhozta Chiát és Maszahikót ebbe a szállodába, és berakta őket ezekbe az egybenyíló, furcsa sarkú szobákba, ahol mindkettőjüknek külön fürdője volt. Megkérte őket, hogy maradjanak ott, és ne netezzenek vagy telefonáljanak a tudta nélkül, legfeljebb a szobaszerviznek, aztán elment.
Chia nyomban lezuhanyozott. Élete legjobb zuhanya volt, és úgy érezte, soha többé nem akarja viselni azokat a ruhákat. Látni se bírta őket. Talált egy szennyesnek való műanyagzacskót, beletömte őket, a zacskót meg berakta a hálóban álló szemetesbe. Aztán a táskából elővett tiszta ruhákba bújt – mind kicsit meggyűrődött, de csodás érzés volt –, és megszárította a haját a fürdőszoba falába épített szerkentyűvel. A vécé nem beszélt, és csak három gombot kellett megfejteni rajta.
Aztán lefeküdt az ágyra, és aludt, de nem sokáig.
Arleigh időről időre benézett, hogy jól van-e, és elmondta a híreket, úgyhogy Chia úgy érezte, bármi is ez az egész, ő is részese. Arleigh azt mondta, Rez visszaért a saját szállodájába, de később átjön egy kicsit és megköszöni, amit tett.
Chiában ez vegyes érzéseket keltett. Most, hogy látta Rezt a valóságban, ez valahogy háttérbe szorította az összes róla alkotott képét, és Chia kezdett furán viszonyulni hozzá. Zavart lett. Mintha Rezt a jelenbe szögezték volna a történtek, és Chiának egyre csak anyja zsörtölődése járt a fejében, hogy Lo és Rez majdnem annyi idősek, mint ő.
És volt más ok is, valami, amit akkor látott, mikor a furgon végében kuporgott Maszahiko és lógó kabátujjú kis japán közt: kinézett az ablakon és meglátta az arcokat, miközben a furgon kifelé araszolt. Egyik lány se tudta, hogy Rez bent lapul egy zakó alatt, de talán megérezték. És valami azt súgta Chiának, hogy ő soha többé nem lesz ilyen. Sohasem lesz egy egyszerű arc abban a tömegben. Mert rájött, hogy vannak szobák, amiket ők sose látnak, amikről nem is álmodnak; szobák, ahol őrült, vagy egyszerűen csak unalmas dolgok történnek, és ez a sztárok otthona. Valami ilyesmi nyomasztotta most, miközben arra gondolt, hogy Rez átjön hozzá. Ez, és hogy Rez tényleg egyidős az anyjával.
És mindez elgondolkodtatta, hogy mit mond majd a többieknek otthon Seattle-ben. Hogy is érthetnék meg? Úgy érezte, Zona megértené. Nagyon szeretett volna beszélni vele, de Arleigh azt mondta, jobb, ha most nem próbálja elérni.
A legkitartóbb csiga imbolyogni kezdett. A kép átváltott a pörgető a szemére.
Maszahiko nyitotta ki a két szobát összekötő ajtót.
A csiga egy utolsót kacsázott, aztán feldobta a talpát. A lány a szája elé kapta a kezét, szeme megtelt a kudarc rémületével.
– Velem kell jönnöd az Elkerített Városba – mondta Maszahiko.
Chia kikapcsolta a tévét a távirányítóval.
– Arleigh kérte, hogy ne netezzünk.
– Tudja – felelte Maszahiko. – Egész nap ott voltam. – Ugyanazokat a ruhákat viselte, de mindegyiket kitisztították és kivasalták. Buggyos fekete nadrágja furán nézett ki gyűrődések nélkül. – Meg az apámmal beszéltem.
– Nagyon lila a feje, amiért azok a gumi fickók odamentek?
- Arleigh McCrae megkérte Sztarkovot, hogy küldjön valakit, aki beszél a gumi képviselőnkkel. Bocsánatot kértek az apámtól. De Micukót letartóztatták a Hotel Dinél. Ez kínos és problémás volt számára.
– Letartóztatták?
– Birtokháborításért. Elment, hogy részt vegyen a virrasztáson. Átmászott egy kerítésen, bekapcsolt egy riasztót. Nem tudott visszamászni, mielőtt kijöttek a rendőrök.
– Jól van?
– Az apám elintézte, hogy kiengedjék. De nem örül.
– Úgy érzem, az én hibám – mondta Chia.
A fiú vállat vont és visszament.
Chia felállt. A Sandbenders a táskája mellett feküdt a poggyásztartóban, tetején a szemüveggel és az ujj-szettekkel. Chia átvitte a szomszédba.
Iszonyú rumli volt. Maszahikónak sikerült valahogy otthoni barlangjához hasonlatossá tennie a szobát. Összegabalyodott lepedők hevertek az ágyon. A kitárt fürdőszobaajtó mögött gyűrött törülközők a padlón, a mosdó melletti polcon kiömlött samponos doboz. Maszahiko az asztalra rakta ki a gépét, az iskolai sapka mellé. Mindenhol nyitott minikannák, és legalább három szállodai tálca, félig üres ramenes kerámiacsészékkel.
– Látta ott valaki Zonát? – kérdezte Chia, miközben félresöpört egy párnát és egy nyitott újságot az ágy végéből. Leült, ölbe vette Sandbenderst, és elkezdte felhúzni az ujjszetteket.
Maszahiko mintha furcsa pillantást vetett volna rá.
– Nem hinném – mondta.
– Vigyél be úgy, mint először – kérte Chia. – Látni akarom még egyszer.

 

Hak Nam. Tai Csang út. A falakon nyüzsgő üzenetek, az összes írott nyelv szimbólumaival. Elsuhanó kapubejárók, mindegyik külön titkos világot sejtet. És Chia most még inkább érezte a számtalan figyelő kísértetet. Biztos itt ilyen az emberek tele-teste, ha épp nem érintkeznek közvetlenül velük. Kísértet-árnyékok városa. De Maszahiko most egy másik útvonalat választott, nem a torz lépcsőlabirintusban kapaszkodtak fel, hanem az eredeti város földszintjén kanyarogtak előre, és Chiának eszébe jutott a fekete lyuk, az üresség-négyszög, amit Maszahiko mutatott az éttermi szobájában lógó nyomott mintás kendőn.
– Most el kell mennem – mondta Maszahiko, mikor az útvesztőből belódultak abba az ürességbe. – Egyedül akarnak lenni veled.
Eltűnt, és Chia először azt hitte, itt semmi sincs, csak a messze fentről szivárgó halvány, szürkés fény. Mikor belenézett, a fény óriási, távoli tetőablakká olvadt, ami nagyon magasan pislákolt, de furcsa, félredobott alakzatok szeméthalma fedte. Chiának eszébe jutottak a háztetők, és a tárgyak, amiket kiszórtak rájuk.
– Különös, ugye? – Az idoru hímzett köntösben állt mellette, a mozgó kis minták belső fénytől ragyogtak. – Üres és komor. De ő ragaszkodott hozzá, hogy itt beszéljünk veled.
– Kicsoda? Tudod, hol van Zona?
És az idoru előtt egy kisasztal vagy négylábú állvány állt, nagyon régi, sárkányformára faragott lábain vastag, málló halványzöld festék. Középen egy poros pohár, a belsejében tekeredett valami. Köhintés.
– Ez Hak Nam szíve – mondta az Etruszk száraz, öreg hangok millióiból összeállított reszelős hangján. Hagyományosan a komoly beszélgetés helye.
– A barátnőd eltűnt – szólalt meg az idoru. – Én akartam megmondani neked. Ez itt – intés a pohár felé – számomra érthetetlen részletekkel tud szolgálni.
– De hát csak az állomását zárták le – mondta Chia. – Mexikóvárosban van, a bandájával.
– Nincs sehol – mondta az Etruszk.
– Mikor eltűntél tőle – magyarázta az idoru eltűntél -, a velencei szobából, a barátnőd belépett a rendszerszoftveredbe, és bekapcsolta a szemüveged kameráit. Amit látott, abból úgy vélte, nagy veszélyben vagy. Szerintem is abban voltál. Ekkor valószínűleg kigondolt egy tervet. Visszatért a titkos birtokára, és összekötötte az állomását a Lo/Rez csoport tokiói részlegével. Megparancsolta Ogavának, a csoport elnökének, hogy küldje szét az üzenetet Rez Hotel Dibeli haláláról. Megfenyegette egy fegyverrel, ami szét tudta zúzni a tokiói részleg állomását...
– A kés – vágott közbe Chia. – Igazi volt?
– És rendkívül illegális – jegyezte meg az Etruszk.
– Mikor Ogava ezt megtagadta – folytatta az idoru –, a barátnőd használta fegyvert.
– Súlyos bűntény – mondta az Etruszk –, valamennyi érintett ország törvényei szerint.
– Aztán szétküldte az üzenetet Ogava webhelyének maradványairól – folytatta az idoru. – Hivatalosnak tűnt, és hatására a Hotel Dit gyorsan körbevette tengernyi potenciális szemtanú.
– Bármi is volt a terv következő pontja – kapcsolódott be az Etruszk –, a barátnőd felfedte, hogy a webhelyen tartózkodik. Felfigyeltek rá az eredeti tulajdonosok. Otthagyta az állomást. Üldözőbe vették. Kénytelen volt ledobni az álarcát.
– Milyen álarcot? – Chiának összeszorult a gyomra.
– „Zona Rosa” – mondta az Etruszk –, Mercedes Purissima Vargas-Gutierrez álarca volt. A hölgy huszonhat éves és egy környezeti ártalom áldozata, ami leggyakrabban a Mexikói Szövetségi Körzetben fordul elő. – Az Etruszk hangja most olyan volt, mint az eső kopogása egy vékony fémtetőn. – Az apja rendkívül sikeres büntetőjogász.
– Akkor meg tudom találni őt – mondta Chia.
– De ő nem akarná – mondta az idoru. – Mercedes Purissimát súlyosan eltorzította a betegség, és az elmúlt öt évben fizikai valóját szinte teljesen megtagadva élt.
Chia az ágyon ült és sírt. Maszahiko levette szeméről a fekete kupakokat, és odajött hozzá.
– Zona eltűnt – mondta Chia.
– Tudom – felelte a fiú. Leült mellé. – Nem fejezted be a Sandbenders történetét – szólalt meg. – Nagyon érdekes történet volt.
Chia mesélni kezdte neki.

 

 

45. Mázlis

– Laney – hallotta a nő álomittas hangját. – Mit csinálsz?
A cédrus-telefon világító felülete.
– A sunseti Mázlis Sárkányt hívom.
– A mit?
– Vegyesbolt. Éjjel-nappali.
– Laney, hajnali három van...
– Meg kell köszönnöm Rydellnek, megmondani, hogy bejött a meló...
A nő felnyögött, hasra fordult, és fejére húzta a párnát.
Az ablakban az új házak áttetsző borostyánarcai, összezsúfolt szirtjei verték vissza a város fényeit.

 

 

46. Mesék az újjáépítésről

Chia egy tengerpartról álmodott, ami elektronikai cikkek összezúzott szilánkjaival volt teleszórva; rákszerűségek futkároztak, lábaik csíkosak, mint az ősrégi tranzisztorok. A Tokiói-öböl régi filmek ködébe burkolózott, halványszürke lepelbe, aminek cselekményindító borzalmakat kellett ideig-óráig elfednie: tengeri rémeket vagy egy idegen armadát.
Hak Nam emelkedett ki előtte, ahogy előregázolt, de az álmok logikája szerint nem jött közelebb. Visszasodródó tenger nyaldosta a bokáját. Az Elkerített Város nő. Növesztik. A tengerpart anyagából, a változás előtti világ hínárjából és törmelékéből. A hihetetlen sok hajórakományból, amit a nagy újjáépítés alatt uszályokról, emelődarukkal zúdítottak oda. Rodel-van Erp aprócska rovarjai rajzanak ott, húzzák fel a vasketreces erkélyeket – alvó szobák –, rendezetlen ablakok tömege pislog szürke négyszögeket a ködbe. Egy emberalkotta, szörnyűséges és pompázatos burjánzást építenek itt újjá, szerkesztenek újra későbbi inkarnációjából, a közmegegyezéses fantáziából.
Az ébresztőóra infravörös dadogása. Halogénragyogásba öltözik a nyomott mintás kendő, melynek közepén ott az űr, az ismeretlen címet jelző négyszög: a legenda irtófájlja. Chia felriasztja az Espressomaticot a távirányítóval, aztán visszakuporodik a paplan sötétjébe, várja a gőz erősödő sziszegését. Reggelenként általában benéz a Városba, meghallgatja a pletykákat kedvenc Szai Sing úti borbélyüzletében. Néha ott az Etruszk, Klausszal meg a Kakassal meg a többi kísértet-cimborájával. Megtűrik őt. Chia büszke erre, mert Maszahiko társaságában elnémulnak. Öregek, hihetetlenül ősiek, vagy csak úgy csinálnak? Akárhogy is, elsőként szoktak tudni a dolgokról, és Chia megtanulta ezt értékelni. Az Etruszk pedig emlegetni szokott mostanában egy üresedést, egy egész kicsit, de ablakkal. A régi Lang Csan útra néz.
Az Etruszk kedveli őt. Fura. Azt mondják, senkit se szeret, de rendbe hozta az apja számláját; bár Chia elfelejtette leadni a kulcsot. (A 17-es szoba kulcsát egy habselyem piperedobozban tartja, amit a JAL-gépen kapott a hazaúton. A kulcs fehér műanyagból van, és egy régimódi mechanikus kulcsra hasonlít, a hosszúkás részén mágnescsík van, a lapos pedig olyan alakú, mint egy hercegnői korona. Néha előveszi és megnézegeti, de egyszerűen úgy néz ki, mint egy olcsó fehér műanyagdarab.)
Az Etruszk és a többiek állandóan kémkednek a Vállalkozás után. Így nevezik. Chia tőlük tudja, hogy az idoru szigete még nincs kész. Megvan, de nem stabil; valamit még csinálni kell vele, mielőtt építeni kezdenek, még ha nanotechhel is, egy esetleges újabb földrengés miatt. Chia kíváncsi, mit csinálnak az oroszok a sajátjukkal, és néha eszébe jut Maryalice, Eddie, meg Calvin, a Whiskey Clone-os srác, aki kimenekítette őt, csak mert úgy gondolta, ezt kell tennie. De mindez nagyon távolinak tűnik, az Elkerített Város és az iskola közt.
Az anyja már valószínűleg tudja, hogy ő nem Hesternél járt, de sose hozta fel a dolgot, csak kétszer beszélt neki a fogamzásgátlásról meg a biztonságos szexről. És Chia alig volt ott negyvennyolc óránál tovább, az utazást nem számítva, mert Rez végül nem tudott átjönni hálálkodni, és Arleigh azt mondta, legjobb, ha Chia hazaér, mielőtt bárki kérdezősködni kezdene, de Japan Air Lines első osztályon küldik haza. Így hát aznap éjjel Arleigh kivitte Naritába, de nem a zöld furgonnal, mert azt, mint mondta, törölték a leltárból. Chia pedig még akkor is úgy bánkódott Zona miatt, és ettől teljesen hülyének érezte magát, mert úgy érezte, mintha meghalt volna a barátnője, pedig hát nem is létezett, és ott volt az a másik, szörnyű beteg mexikóvárosi lány, úgyhogy végül elmondta az egészet Arleigh-nak és elbőgte magát.
Arleigh pedig azt mondta, csak várjon. Mert annak a mexikóvárosi lánynak most az a legfontosabb, hogy valaki más legyen. És nem számít, hogy nem Zona, mert kitalálta Zonát, és az pont olyan valódi. Csak várj, mondta Arleigh, és felbukkan majd valaki más, valaki új, és olyan lesz, mintha már ismerne téged. Chia pedig ült és töprengett ezen, a sebes kis kocsiban Arleigh mellett.
– De nem árulhatom el neki soha, hogy tudom?
– Az elrontaná.
Mikor kiértek a reptérre, Arleigh regisztráltatta Chiát a JAL-nál, és kerített valakit, aki elvitte őt a VIP-váróba (ami egy bár és nagyon csicsás iroda keverékéhez hasonlított). Aztán adott neki egy táskát, benne egy Lo/Rez road-turnédzsekivel. A dzseki ujjai átlátszó műselyemből voltak, alatta a bélés úgy nézett ki, mint a folyékony higany. Arleigh azt mondta, nagyon tré, de Chiának talán van valami ismerőse, akinek tetszik. A kombinátos turnéjukra készült, a hátába bele volt hímezve az összes koncert dátuma, különféle nyelveken.
Chia egyszer se vette fel, és nem is mutatta meg senkinek. Ott lógott a szekrényében, egy nejlon porfogó alatt. Chia mostanában nem volt túl aktív a részlegben. (Kelsey az eset után rögtön kilépett.) Nem nagyon hitte, hogy bárki a részlegben bevenné, ha megpróbálná elmesélni a történteket, plusz ott volt a sok dolog, amit úgyse mondhatott el.
Főleg a Város töltötte ki az idejét, mert ott volt Rez és Rei, árnyék a többi árnyék közt, de akkor is tudni lehetett. Dolgoztak a Vállalkozásukon.
Sok ottaninak nem tetszett az ötlet, másoknak viszont igen. Az Etruszknak is. Azt mondta, a legőrültebb dolog, mióta kifordították azt az irtófájlt.
Chia néha arra gondolt, talán mind csak viccelnek, mert lehetetlennek tűnt, hogy bárki képes lehet ilyesmire. Megépíteni ezt, a Tokiói-öböl egy szigetén.
De az idoru azt mondta, ott akarnak élni, most, hogy összeházasodtak. Úgyhogy megcsinálják.
És ha kész, gondolta Chia, miközben felsziszegett az Espressomatic, indulok.

 

Köszönet

Szogo Isii, a japán rendező ismertetett meg Kowloon Elkerített Városával, Riudzsi Mijamoto képei révén. Isii-szan ötlete volt, hogy forgassunk ott egy science fiction-filmet. Nem forgattunk, de az Elkerített Város nem hagyott nyugodni, bár mindössze annyit tudtam róla, amennyit Mijamoto megdöbbentő képeiből kihámozhattam, s amelyek végül a Hid textúrájának nagy részét szolgáltatták Virtuálfény című regényemben.
Az épitész Ken Vineberg hívta fel a figyelmemet az Elkerített Városról szóló cikkre az Architectural Reviewban, ahol először olvastam a City of Darkness-ről, a Greg Girard és lan Lambrot által összeállított kiváló dokumentumkötetről (Watermark, London, 1993). John Jarrold Londonból volt olyan kedves, és elintézte, hogy kapjak egy példányt.
Amit a lábujjnyeső-szakmáról tudok, azt Mark Brandon „Chopper” Read bűnügyi memoárjainak köszönhetem (Chopper from the Inside, Sly Ink, Australia, 1991). Mr. Read lényegesen ijesztőbb, mint Blackwell, és még kevesebb füle van.
Karl Taro Greenfield Speed Tribes-a (HarperCollins, New York, 1994), gazdagon inspirálta álmaimat Laney időzavaráról.
Stephen P („Plausibility”) Brown sok hónapon át hősiesen istápolta készülő munkámat, naponta, néha sűrűbben is véleményt mondott, mindig csodás béketűréssel, miközben én összefüggéstelen töredékek zavarbaejtő tömegét faxoltam neki, amit valahogy „haladásként” kellett értelmeznie. Folyamatos bátorítása és kifogyhatatlannak tűnő türelme abszolút nélkülözhetetlen volt e könyv elkészítéséhez.
Kiadóim, az Óceán mindkét oldalán, szintén nagy türelmet tanúsítottak, amiért köszönetet mondok nekik.