Colin Forbes
ÖRVÉNY

(Tartalom)

 

 

A könyvben szereplő összes személy csupán a szerző képzeletének szüleménye, és semmilyen rokonságot nem mutat egyetlen élő személlyel sem. Ugyanez áll a könyvben előforduló szervezetekre. Az International Continental Union Bank US szintén nem feleltethető meg egyetlen intézménynek sem a valóságban, sehol a világon.

 

 

Prológus

 

A hajnal úgy jött, mint egy figyelmeztetés. Bob Newman, külföldi tudósító gondterhelt arccal vezetett keresztül a magányos suffolki tájon 280E Mercedesével. Február volt. Az út kihalt, kétoldalról a fagyos szántóföldek durva, sötétlő képe szegélyezte. A hajnal sejtelmes fénye csak növelte nyugtalanságát, ahogy a fényszórók bizonytalanul világították meg előtte az utat. Vajon mi lehetett az, amit a barátnője, Sandy Riverton mondani akart, amikor az éjszaka közepén felhívta?
– Bob, találkozhatnánk sürgősen? Az öreg templomnál Yoxford mellett, ott, ahol legelőször is találkoztunk.
Biztos volt benne, szinte hallotta, hogy a hangja reszketett a félelemtől.
– Persze, lehetséges. – Nyújtózott az ágyban, és ásított egy nagyot. – De miért épp ott? Valami baj van?
– Telefonon nem tudom megmagyarázni. Eljössz? Van valami, amit muszáj elmondanom neked, valami, amit már rég el kellett volna mondanom. Segíteni fogja az INCUBUS-szal kapcsolatos kutatásaidat. De most már mennem kell. Oda tudsz jönni hajnalban? Senki sem láthat meg minket.
– Sandy, mi ez az egész? És miért pont azon a különös helyen – abban a különös órában, az isten szerelmére!?
– Most már le kell tennem. Gyere el, Bob, kérlek! Mennem kell. Ott leszel, ugye?
– Igen... – Felkelt az ágyból. – Honnan hívsz most?
– Majd akkor elmondom. Szia... Letette, mielőtt még válaszolhatott volna valamit.
Bob kiugrott az ágyból, megmosdott, borotválkozott, felöltözött, mindezt pillanatok alatt. Mint tudósítónak, volt ideje ezt megtanulni, bár mostanában nemigen kellett gyakorolnia eredeti foglalkozását. A könyv, amit néhány éve írt és bestseller lett, már jó ideje biztosította számára az anyagi függetlenséget.
Nem látott sehol egy falut vagy akár egy farmot, ahogy lassított az autóval. Attól félt, hogy túlhajt azon a keskeny kis leágazáson, ami az elhagyatott templomhoz és a mellette álló harangtoronyhoz vezet. A fűtést a legnagyobb fokozatra vette: kemény hideg volt odakint ezen a reggelen, kelet felől, a távoli Északi-tengerről élesen fújt a szél. Még egy apró falucska sincs itt a közelben ezen az útvonalon, idézte emlékezetébe. Hogy a templom „Yoxford mellett” volt, az enyhén szólva leegyszerűsítette a valóságot. Igazából a semmi közepén volt. Miért választotta Sandy ezt az elhagyatott helyet erre a találkozóra – egy ilyen kora hajnali órában? Mert félt, gondolta Bob nyugtalanul. A felhőtlen égen a reggel hideg, érzéketlen fénye egyre erősödött. Bal felől negyed mérföldre az úttól egyszerre megpillantotta egy György korabeli udvarház épületeit. Egy mélyen ülő, központi ablak magasra nyúló boltíve a legfelső szinten messziről a szemébe tűnt. Talán mégis inkább Anna korabeli. És milyen furcsa egybeesés – a Livingstone Manor éppen annak a Franklin D. Hausernek az angliai vidéki otthona volt, aki az INCUBUS elnök-vezérigazgatójaként annak a hatalmas amerikai szervezetnek a vezetője, ahol egészen a legutóbbi időkig Sandy is dolgozott. Egy másik telefonbeszélgetése jutott az eszébe Sandyvel, három héttel azelőttről. Akkor hagyta ott az INCUBUS-t. Hogy miért, arra nem volt igazán magyarázat. Amikor Newman komolyabban rákérdezett, Sandytől csak homályos válaszokat kapott.
– Egyszerűen úgy éreztem, hogy ugyanazt csinálom már évek óta hétről hétre, hónapról hónapra. Épp ideje volt hogy változtassak, azt hiszem... És anélkül hagyta ott akkor Londont, hogy beszélt volna erről Newmannel. Csak egy levélben tudatta, hogy a nővére házában lakik Southwoldban, valamivel feljebb, a suffolki partok mentén. Miért van vajon ez a titokzatos találkozó ilyen közel Hauser rezidenciájához? Newman elérte az elágazást, ahol egy keskeny út kanyarodott le jobbra, és letért a főútról. A vidéket errefelé lankás, fűborította lejtők uralták, az út fokozatosan emelkedőre váltott. A napfény már elég erős volt ahhoz, hogy tisztán kivehette az ősi templom körvonalait, ahogy egy dombtetőn állt, a láthatár szélén. Már látta a harangtornyot, egy négyszögletes, nyúlánk kőépületet, amely vagy húsz yardnyira állt, külön a templomépülettől. Érezte, ahogy izgatottsága nő. Január körül tudatosodott benne az érzés, hogy mennyire rajong Sandyért, hogy legszívesebben feleségül kérné. Olyan rettentően más volt, mint első felesége, akit brutális módon gyilkoltak meg Észtországban, még a hidegháború éveiben. Gyorsított. Türelmetlen volt, már ott akart lenni a célnál. A másfél tonnás gépkocsi ringatózott alatta, ahogy a jeges út traktorok vájta, mély keréknyomain végighajtott. Automatikusan belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy lássa magát. Negyvenes éveiben járt, a haja szőke, borotvált arca határozott, férfias volt. Általában vidámnak, tréfás kedvűnek tűnt, szeme és szája körül mosolygós vonások játszottak. Bob Newman olyan ember volt, akit egyaránt kedveltek a férfiak és a nők Megkönnyebbülve sóhajtott fel, amint kocsijával felzökkent a dombtetőre.
Sandy vörös Jaguarja ott állt egy sűrű sövény mögött. Az ágak olyan szorosan összenőttek, hogy messziről jól telepített akadálynak tűntek. A Mercedesszel szorosan a Jaguar mellé parkolt és kiszállt. Megérintette a Jaguar hűtőjét. Nyugtalansága visszatért. A hűtő hideg volt. Már jó ideje itt kell, hogy legyen. De hol? Az egyetlen látható búvóhely a templom volt. De az belülről olyan, akár egy jégverem. Miközben kesztyűt húzott, szeme sarkából látta, hogyan emelkedik a nap egy távoli, mélykék csík fölé. Az volt a tenger. Hirtelen apró kis fényvillanásra lett figyelmes a Livingstone Major nagy, boltíves ablaka felől. Mintha a nap sugarai tükröződnének az ablakon. Ha így lenne, annak a csillogásnak még mindig ott kéne lennie. De eltűnt. Benyúlt a kocsiba, és előhúzta a nagyerejű távcsövet, amit mindig magánál hordott. Eléggé magas lévén, kissé leguggolt a kocsi mögött, és könyökét a tetejére támasztva beállította a lencséket. A Livingstone Manor ablaka most már közelről látszott. Jól ki lehetett venni egy emberi alakot a függöny mögött, aki egy messzelátóval kémlelt kifelé. Talán egy koránkelő inas, aki kíváncsi rá, ki jön ilyenkor meglátogatni a templomot. Visszahelyezte a távcsövet a hátsó ülésre, és a templom felé fordult. Hogy odajusson az ősi normann épülethez, előbb át kellett haladnia a mindkét oldalról nyitott harangtorony alatt. Távolabb, felfelé a dombon egy sírokkal szegélyezett kis ösvény vezetett tovább, egészen a templom bejáratáig. Felhajtotta kabátja gallérját, és elindult felfelé. A torony és a templom siralmas állapotban voltak, jócskán rájuk fért volna a tatarozás. Bizonyos, hogy a gyapjúbárók idején a templom nagyszámú gyülekezettel büszkélkedhetett, de a gazdasági virágzás hullámai régen visszahúzódtak a világnak ebből a sarkából. Belépett a harangtorony belsejébe. Ahogy továbbhaladt, lába alatt hallotta a repedező jég csikorgását. Lépteinek zaja ott kísértett a mély, kora reggeli csöndben. A torony egyik sarkában ott hevert a harang, ami valamikor régen lezuhant. A nagy vihar idején, mondják a helybeliek. Már kifelé sétált, amikor véletlenül felpillantott. Megállt. Jéggé dermedve bámult a feje fölött a borzalmas látványra. Sandy teste ott lógott egy kötélen, amit egy régi gerendához erősítettek, a toronyba vezető létra mellett. A nyaka, amire a kötelet rácsomózták, furcsa szögben állt ki oldalra. Szemei élettelenül meredtek rá, szájából kibukott a nyelve. A nyaka el volt törve. Aranyhaja piros esőkabátjára omlott a hátán, hosszú lábain farmer. Ügy nézett ki, mint egy groteszk szobor egy pogány szertartás kellős közepén. Newmant a hányinger környékezte, kényszerítenie kellett magát, hogy mozdulni tudjon. Óvatosan felkapaszkodott a létrára, minden fokot megvizsgált. Két helyen nemrégen új fával helyettesítették a régit. Ott állt, közel a tetejéhez, mellette a test. Kinyúlt és finoman megérintette az arcát. A bőre hideg volt, tapintása mint a viaszé. A kötél, amelyen függött, régi volt, pontosan olyan, mint az a darab, ami a harangra volt kötözve. Beszélni kezdett. Hangosan, magának.
– Nem. Ez lehetetlen! Ez csak egy őrült álom. Nem hiszem el, hogy ez valóság. Otthon vagyok, és az ágyamban fekszem, South Kenben. Ez egy eszeveszett rémálom... Tudta, hogy igaz az egész. A hivatásos riporter agyának egy része elkezdett benne dolgozni, megfigyelni. Öngyilkos lett volna? Nem hitte. De miért? Mert gyűlölte a magasságot. Szenvedett és szédült tőle. Newman látta maga alatt a tátongó mélységet. Nem lehet.
Szörnyen érezte magát, hogy ott kellett hagynia a holttestet, de lemászott a létráról. Nem tehetett mást. Az volt a furcsa, hogy az első, aki eszébe jutott, a lány férje volt: Ed. Értesítenie kell. Ednek, akivel éppen válófélben voltak, tudnia kell róla.
Ed Riverton magas rangú tisztviselő volt az INCUBUS-nál, annál a hatalmas amerikai bankháznál, amely legújabban egész Európára kiterjesztette csápjait, és minden üzletágban beruházott, ahol csak lehetett. Newman Sandyt is így ismerte meg. Finnországban interjút készített Rivertonnal. Különös egy beszélgetés volt az akkor. Riverton ideges volt és titkolózó. Talán, mert a házassága zátonyra futott? Nem valószínű. Newmannek olyan tények jutottak a birtokába, amikre Riverton nem számíthatott.
Gondolatai visszatértek a jelenhez. Mielőtt otthagyta volna a harangtornyot, valami felfelé vonzotta a tekintetét. A látvány irtózatos volt. A holttest lassan himbálózott odafent, mint egy inga. Megzavarta volna mozdulatlan függését azzal, hogy hozzáért? Vagy a keleti szél tette, ami újult erővel fújt keresztül a nyitott harangtornyon? Mi az ördög játssza ezt vele? Az az iszonyú előérzete támadt, hogy ezután már csak így fog emlékezni rá – hogy most már soha nem fogja viszontlátni azt a sugárzó mosolyt az arcán. Igen, most már örökké ez a kísérteties kép lesz bevésve a fejébe – durva, obszcén karikatúrája annak, aki Sandy valójában volt. Botladozott, ahogy a kijárathoz ért, de visszanyerte az egyensúlyát. Agya két szinten mozgott. Az egyik a fájdalomé, a megrázkódtatásé. De egy másik másik rész is működött benne – a riporteré. Még egyszer kényszerítette magát, hogy felfelé nézzen. A gerenda fölött, amihez a kötelet hozzákötötték, volt egy állványzat, amihez a létra vége is támaszkodott. A közepébe lyukat fúrtak. Annak idején itt függött alá a harangkötél. Azon töprengett: lehetetlen, hogy Sandy arra a dobogóra rátérdelve leérhetett volna a gerendáig. Lehetetlen, hogy ő kötötte volna oda a kötelet. Nem volt magasabb, mint százhatvan centi. Túl alacsony, hogy így öngyilkos lehessen.

 

 

ELSŐ RÉSZ
Jellemrajz a halálról

 

1.

– Mondd, miért nem vonultál vissza – hála istennek –, amikor pedig azt mondtad, hogy szeretnél? – kérdezte Tweedtől Monica, míg arra vártak, hogy Newman megérkezzen. Tweed, az SIS helyettes vezetője kifelé bámult irodájának ablakán, a titkosszolgálat londoni, Crescent Park-béli parancsnokságának első emeletéről.
– Kásás, szürke köd és átkozott hideg van – jegyezte meg egy kedvűen.
Monica, egy középkorú nő, kontyba kötött őszülő hajjal, már évek óta a személyi asszisztense volt. Előrehajolt asztala felett, és Tweedet figyelte. Átlagos testalkatú, meghatározhatatlan korú férfi szarukeretes szemüveggel; olyan ember, aki mellett nyugodtan elsétálnak az utcán anélkül, hogy észrevennék. Ez a megjelenés jó néhányszor tett már neki hasznos szolgálatot munkája során. Az arca simára borotvált, a haja még mindig sötét. Tekintete a szemüveg mögött élénk és metsző fényt sugárzó.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre! – próbálkozott újra Monica. – Azután, hogy találkoztál a miniszterelnökkel, jó időre eltűntél, de most mégis visszajöttél. Mondd, mi történt?
– Végül beadtam a derekam – felelte végre Tweed. – Egy igen különös és veszélyes problémával állt elő, amit teljes egészében az én nyakamba zúdított. Biztosított róla, hogy egyedül bennem bízhat meg, hogy csak én tudok valamit kezdeni az üggyel. Két órán át beszélgettünk, és a végén – megadóan tárta szét a karját –, igen, a végén beadtam neki a derekam.
Egyszerre megélénkült, a viselkedése megváltozott. Odasétált az íróasztala mögé, és kényelmesen elhelyezkedett kiszolgált, régi forgószékében.
– Kíváncsi vagyok, mi nyugtalanította úgy Bob Newmant, amikor telefonált és találkozót kért tőlem. A hangja ideges volt és feldúlt. Ő nem ilyen szokott lenni. De nem volt hajlandó telefonon semmit elmondani.
– Nemsokára megtudjuk, mi baja. Minden percben itt lehet. No, és mi az a különös és veszélyes ügy?
– Van köze az INCUBUS-hoz is, vagyis az International Continental Union Bank US-United States bankházhoz. Igazán örvendenék, ha az amerikaiak nem lennének annyira odáig azért, hogy vállalataik nevét a kezdőbetűk ilyen rémségesen hosszú sorával jelöljék. Hallottál már Franklin D. Hauserról? Ő az elnök-vezérigazgató. Azt mondják, akkora a hatalma, mint az elnöknek Washingtonban. Ez persze túlzás. Nos, az ő alkalmazottai azok, akik annyira nyugtalanítják mind Washingtont, mind Moszkvát. Nem mehetek bele a részletekbe, de elég rendkívüli a helyzet.
– Rendkívüli?
Tweed hallgatott egy ideig. – Nem mondhatok sokat. A miniszterelnök kért meg, hogy egy speciális CIA-ügynökkel működjek együtt. És ugyanezt kérte a KGB egy ismeretlen emberével kapcsolatban is. Hát ez az, amit én különösnek találok.
Kipillantott az ablakon, amikor megszólalt a telefon. Monica vette fel, és annyit mondott, hogy küldjék fel azonnal!
Letette és Tweedre nézett.
– Bob Newman megérkezett, találkozni akartál vele...
Alig fejezte be, Newman lépett a szobába. Becsukta az ajtót, biccentett Monicának, és belezuhant egy székbe Tweeddel szemben.
– Mi a fene történt veled, Bob?
Tweed megdöbbent, ahogy Newmant meglátta. Általában kipihentnek látszott és könnyednek, most azonban nyomott volt, az arca szigorú.
– Úgy nézel ki, mint aki semmit nem aludt az éjjel – jegyezte meg Tweed.
– Nem valami sokat. Az éjszaka kellős közepén ébresztett egy telefonhívás...
Röviden elmondta, mi minden történt az elmúlt néhány órában. Aztán elmagyarázta a kihallgatást a rendőrségen. Monica közben kiosont, hogy készítsen neki egy kávét.
– Volt a southwoldi rendőrőrsön egy ember a Scotland Yardtól, a gyilkosságiaktól. Éppen hogy befejezett egy másik ügyet. A rendőrőrsön az összes idősebb tiszt az ágyat nyomta influenzával, így a rendőrfőnök az ő segítségét kérte. Főfelügyelő, a neve Roy Buchanan. Nagyon intelligens és nagyon kitartó. Keresztbe-kasul kikérdezett Sandyről.
– Egyszer találkoztam Buchanannal – mondta Tweed csendesen. – Egyetértek a jellemzéseddel. Nagyon érti a dolgát, olyan, mint egy bulldog.
– Bulldog – ez találó. Newman elhallgatott egy pillanatra, mintha nem tudná, hogyan is folytassa, aztán kitört belőle:
– Buchanan azt hiszi, én gyilkoltam meg Sandyt.
Tweed várt, nem szólt semmit. Egy ceruzával játszadozott, közben figyelte Newmant, amint az újságíró az óriási bögre kávéját itta, amit Monica hozott neki. Hatalmas kortyokban nyelte a gőzölgő folyadékot.
– Ezt Buchanan mondta neked? – kérdezte végül Tweed.
– Nem, annyira nem volt bőbeszédű. De azt világosan kifejtette: nem volt semmi nyoma, hogy Sandy küzdött volna az életéért, hogy úgy látszik, bízott a gyilkosában. Ez már nekem is eszembe jutott, mielőtt kihallgatásra vittek volna Southwoldba. Tudom, mire gondolt, abból, ahogyan feltette a kérdéseit. Úgy bánt a szavaival, mintha egy tőrrel szurkálna.
– Igen, ez Buchananra vall – meredt Newmanre Tweed. Meg volt borotválkozva, de elég durván: az arcán egy sebtapasz árulkodott, hogy megvágta magát.
– Jól látom, hogy megvágtad magad a borotvával?
Newman szeme felvillant.
– Pontosan ugyanezt kérdezte tőlem Buchanan. Még arra is megkért, hogy mutassam meg neki a sebet. Én megmutattam. Azt hiszem, abban reménykedik, hogy az orvos, aki a boncolást végzi, talál majd egy kis bőrszövetet a körmök alatt. Persze az enyémet.
– Igyál még egy kis kávét! – ajánlotta Tweed.
– Telefonálnom kell Helsinkibe – mondta hirtelen Newman. – Úgy volt, hogy Sandy elválik a férjétől, Edtől. Neki is tudnia kell, mi történt.
– A telefon a tiéd.
Tweed hátradőlt a székében, és Monicára pillantott, mialatt Newman kikereste a telefonszámot a jegyzetfüzetéből, feltárcsázta Helsinkit, várt, aztán Tweedre meredt.
– Igazán megkönnyítenéd a dolgom, ha nem dobolnál azzal a rohadt ceruzával az asztalon.
Tweed – még mindig teljesen higgadtan – bólintott, és letette a ceruzát az asztalra. Egy zsebkendőt vett elő, és elkezdte törölgetni vele a szemüvegét.
Newman erősen megmarkolta a kagylót, és hallgatta, ahogy kicseng a telefon. Sohasem akarják felvenni? Egy lány szólalt meg a másik készüléknél, és elismételte a számot angolul.
– Edward Rivertonnal kell beszélnem. Sürgős. Azért hívom a lakásán, mert azt mondta, az irodájában nem nagyon lehet megtalálni.
– Ki beszél? – hallatszott a lány remegő hangja.
– Elnézést, a nevem Bob Newman. Én készítettem interjút Mr. Rivertonnal néhány héttel ezelőtt Helsinkiben...
Newman most nyugalmat erőltetett magára.
– Ó, istenem, Mr. Newman! – tört elő a lányból. – Itt Evelyn, a sógornője. Ismered Sandyt, azt hiszem. Ő beszélt rólad, amikor legutóbb telefonált. Épp most szörnyű híreket kaptam, de Sandyt sehogy sem tudtam elérni. A telefonja kicseng, de Southwoldban nem veszi fel senki.
– Csillapodj, Evelyn, lassabban! – Newman hangja megnyugtató volt és fegyelmezett.
– Nagyon jól emlékszem rád. Különösen a vacsorára, amit főztél. Gravad lax. Az volt a legjobb lazac, amit életemben ettem. Nos, mi történt?
– Egyszerűen hihetetlen. Edet úgy halászták ki az északi kikötőnél huszonnégy órával ezelőtt, nem sokkal napfelkelte után. Én a turkui irodában voltam, és nem értesítettek azonnal. Tudod, ilyenkor télen itt csak körülbelül négyórás a nappal és rettentő a hideg. A kikötő vize pedig tele van jéggel.
Akadozva, összevissza beszélt, már-már az idegösszeomlás szélén.
Newman lassan válaszolgatott.
– Csak nyugi, szépen mondj el mindent! Én türelmesen tudok hallgatni. Hogyan történt?
– Az Otso nevű jégtörő éppen utat csinált a többi hajónak, amikor a legénység egyik tagja észrevette Ed testét két jégtábla közé beékelődve. Már majdnem nekimentek a hajóval, amikor meglátták. A hangja elcsuklott.
Newman várt, hallotta, amint mély lélegzetet vesz.
– Elvitték a hullaházba, aztán idetelefonáltak.
– Kik vitték el, Evelyn? Mondd el részletesen a tényeket!
– Az elhárítás emberei jöttek érte, ők vitték el az Otsoról. Egy Mauno Sarin nevű férfi hívott fel. Éreztem a hangján, hogy valami nincs rendben. Ihatnék egy kis vizet?
– Tartom a vonalat.
Newman Tweedre nézett. Kiegyenesedve ült a széken, egyik kezében a telefonnal, a másikkal befogta a kagylót.
– Valami ördögi játszma folyik itt. Mindjárt megmagyarázom... Igen, itt vagyok, Evelyn. Azt mondtad, érezted a hangján, hogy valami nincs rendben. Ez azelőtt volt, hogy elmondta volna a hírt?
– Nem, azután...
Na, most már túl van a nehezén, gondolta Newman. Megköszörülte a torkát.
– És aztán? Mondd el szépen, mi történt aztán!
– Meg akartam tudni mindent. Sarin először nem akarta, de később úgy döntött, hogy úgyis megtudnám valahogy, hát jobb, ha tőle tudom és nem a rádióból. Azt mondta, hogy Ed nem magától esett a kikötő vizébe. Az isten szerelmére, Bob, megfojtották – a hangja hisztérikussá vált. – Valamilyen dróttal. A feje már majdnem elvált a nyakától. Ó, Bob, hogy mondjam én ezt el Sandynek?
– Pihenj egy kicsit! Igyál még egy jó nagy pohár vizet, nyugodj meg, aztán beszélnünk kell egy-két dologról!
Newmant kiverte a hideg veríték, olyan nyomorultul érezte magát. Most mihez kezdjen? Mondja el Sandy húgának, hogy ő is meghalt, hogy felakasztották egy régi harangtoronyban? Egyik borzalom a másikat éri. De volt valami sokkal rémisztőbb ebben a dologban, mintsem azt Sarin gondolta volna. Huszonnégy óra leforgása alatt tették el láb alól könyörtelenül Ed Rivertont Finnországban, és végezték ki a feleségét ugyanolyan brutalitással Kelet-Angliában, több mint tízezer mérfölddel odébb.
Lenyelte a maradék kávéját, hálásan biccentett egyet Monica felé, aztán újra Evelyn volt a vonalban.
– Tudom, hogy te meg Sandy... – mondta és elhallgatott.
– Igen – felelte Newman gépiesen.
– Tudom, hogy ez gyávaság... nekem kéne értesíteni Sandyt... – akadt el megint. – De nem vagyok most olyan állapotban, hogy meg tudnám tenni. Bob, elmondanád neki te?
Newman hallgatott. Kövér izzadságcseppek ültek ki a homlokára. Tweed figyelmesen tanulmányozta, kezében szorongatva ceruzáját, de azért mozdulatlanul.
– Hogy a fenébe mondjam el neki azok után, amiken most ment keresztül? – Newman nem tudta, mit tegyen. De valakinek úgyis muszáj megtennie.
– Evelyn, kérlek ülj le egy székre! Van ott a közelben egy nagy pohár víz?
– Egy kancsóval. Bob, mi történt? Hallom a hangodon, hogy valami rettenetes történt. Bob... – ezer mérföldről is jól hallatszott, ahogyan mély lélegzetet vett. – Bob, – ismételte. – Uralkodni fogok magamon – és most már ülök. Csak mondd már!
A hangja most nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb volt. Egy ideig.
– Itt is történt valami borzasztó dolog, Evelyn. Ez még szörnyűbb lesz számodra. Sandyvel történt valami. Ő is meghalt, ugyanúgy, mint Ed. Ma, a kora reggeli órákban.
– Értem.
A hangja tompa és nyugodt volt, túl nyugodt.
– Hogyan történt, Bob? Autóbaleset?
– Nem. Azt mondtam, úgy, mint Ed.
Elhallgatott.
Evelynből kitört a feszültség.
– Te jó isten! Ugye, nem fojtották meg? Nem, azt ne...
– Rosszul fejeztem ki magam. Úgy értettem, ugyanúgy meggyilkolták, mint Edet. Nem akarsz még vizet?
– Nem! Nem! Hogyan halt meg? Mondd már el, az istenit! Máris hazarepülök. Csak telefonálok az INCUBUS-nak, hogy megmondjam, hogy otthagyom őket... volt náluk egy munkám – van is jelenleg... Nem ugyanannál a részlegnél, ahol Ed...
– Ne hívd fel az INCUBUS-t! – figyelmeztette Newman. – Csak kapd el a legelső gépet, és repülj haza! Megvan neked a South Ken-i lakásomnak a telefonszáma? Rendben. Telefonáld meg, hogy pontosan mikor jössz, melyik járattal. Ha nem vagyok otthon, hagyj üzenetet az üzenetrögzítőn. Valami más nevet használj! Jelentkezz be mondjuk úgy, mint Jackie! Oké?
– Hogyan halt meg Sandy? Azt mondtad, meggyilkolták.
– A részletek várhatnak, amíg hazaérsz. Ne felejts el telefonálni, hogy mikor érkezel!
– Bob, most le kell tennem. Egyszerre valami izgatottság volt a hangjában. Newman rosszat sejtett.
– Itt kell hagynom ezt a helyet. Mialatt beszéltünk, megnéztem a menetrendet. Éppen elérhetem a legkorábbi gépet, ha sietek. Még be is kell pakolnom. Mennem kell!
– Evelyn...
Newman lassan letette a kagylót. Megszakadt a vonal. Evelyn utolsó szavaiban pánik érződött. Mintha megzavarta volna valami, amit az ablakából látott. Newman jól emlékezett, hogy Riverton helsinki lakásában a telefon helye egy ablakpárkányon volt. Meggyújtott egy cigarettát, mélyet szippantott belőle. Tweed türelmesen várt.
– Ez hihetetlen... és félelmetes – kezdte Newman.
Aztán pár szóban összefoglalta Tweednek és Monicának a beszélgetés legfontosabb részeit. Tweed arcán ugyanaz a megdöbbenés tükröződött, amikor Newman levonta a következtetéseket.
– Hihetetlen! – ismételte. – Két gyilkosság huszonnégy órán belül. Egy Suffolkban, egy másik Finnországban. A két áldozat férj és feleség. Tudom, hogy Sandy már elhidegült Edtől, azt is, hogy a váláson gondolkodtak, de mégis...-Beszélő viszonyban voltak még egymással? – kérdezte Tweed. – Lehetséges-e, hogy Ed felhívta Sandyt, és valami fontosat mondott el neki, olyan fontosat, hogy egyesek túl veszélyesnek tartották őt életben hagyni?
– Nem hiszem, hogy ezért tették volna – mondta Newman, és tehetetlenül tárta szét a karját. – Mindenesetre nem lehetetlen. Tényleg nem tudom. – Kimerültsége most, hogy a telefonbeszélgetés alatt magára erőltetett nyugalom végleg elpárolgott, érezhetővé vált.
– Mégis van egy közös pont – jegyezte meg Tweed. – Mind a hárman az INCUBUS-nál dolgoztak régebben vagy akár a legutolsó időben is. Ed, Sandy és Evelyn – tette hozzá.
Newman felkapta a fejét, és Tweed aggodalmas arcára nézett.
– Tehát úgy gondolod, igazam volt?
– Mivel kapcsolatban?
– Azzal, hogy figyelmeztettem, hogy ne hívja fel az INCUBUS-t.
– Ez csak része lehet annak, ami valójában veszélyezteti. Nem tudom megmondani, miért, de ez az egybeesés nagyon furcsa.
Miközben beszélt, az asztalon heverő jegyzetfüzetébe firkált. Ahogy odapillantott, látta, hogy egy összehurkolt kötelet rajzolt. Eszébe jutott, hogyan halt meg Sandy a harangtoronyban; besatírozta gyorsan, nehogy Newman meglássa.
– Mit javasolsz, mit lehetne tenni? – kérdezte.
– Segíthetnél kinyomozni, hogy mivel is foglalkozik Európában ez az INCUBUS és a vezetője, Hauser. Hauser angliai rezidenciája, egy György korabeli udvarház éppen két mérföldnyire van attól a régi harangtoronytól – elnyomott egy ásítást. – Az egész szervezet ellenőrzése hónapokba telhet. Én a magam részéről New Yorkba repülök, az INCUBUS főhadiszállására, aztán tovább Bostonba, a másik központba, ahol titkos információkat tárolnak. Közben azért felkeresem a lakásomat is, hogy aludjak, ami jócskán rám fér, aztán kimegyek Evelyn elé a Heathrow-ra. Lehet, hogy éppen ő lesz a kulcs ahhoz, amit keresek...

 

– Robert Newman az egyedüli olyan személy, aki a nyomozás során elvezethet bennünket a megoldáshoz Sandra Riverton gyilkossága ügyében.
Roy Buchanan főfelügyelő tette ezt a kijelentést Tweednek a Crescent Park-i irodában. Tárgyilagosan beszélt, saját gyanúit illetően a legkisebb célzást sem lehetett felfedezni a hangjában. Negyvenes éveiben járó, száznyolcvan centi magas, hűvös modorú férfi volt. A tekintete csupa figyelem. Abban a karosszékben foglalt helyet, amelyben nemrég még Newman ült. Hosszú lábait keresztbe rakta.
– Nos, minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte Tweed barátságosan.
Monica lenyűgözve figyelte a két férfit. A mindennapi társalgás felszíne alatt valójában két briliáns elme párharca folyt. Buchanan egy csésze kávét egyensúlyozott a térdén, amit Monica hozott neki. Kortyolt egyet, mielőtt válaszolt volna a kérdésre. Buchanan asszisztense, Warden őrmester is ott ült a szobában. Jó pár évvel fiatalabb volt, mint a főnöke, tökéletesen simára borotválva. Rezzenéstelen arccal, némán figyelte a beszélgetést. Tweed már korábban megkérte rá, hogy tegye zsebre a jegyzetfüzetét.
– Itt nem jegyezhet fel semmit, hacsak én nem kérem rá – közölte szívélyes hangon Buchanannal, amikor belépett.
– Southwoldból idáig követtem Newmant – válaszolta végül a felügyelő. – Azt mondta, hogy a lakására fog menni South Kensingtonban. Feltételezem, elfelejtette közölni, hogy meglátogatja a General & Cumbria Biztosítót.
Egy villanásnyi mosoly jelent meg az arcán, amint elismételte a bejáratnál látható réztáblára kiírt nevet, amit az SIS fedőneveként használtak.
És másképp, gondolta Tweed, nem is igen juthattál volna ide. Ez csak megerősíti, milyen megrázkódtatásban lehetett része Newmannek – aki ráadásul nem aludt semmit az éjjel.
– Nos, ha már itt van, miben segíthetek önnek? – tudakozódott Tweed.
– Sandra Riverton meggyilkolásának van egy érdekes, mondhatni horrorisztikus eleme. – Buchanan elhallgatott, zsebre dugott kezével nagyon nyugodtnak tűnt. – Nem tudom, Newman elmondta-e önnek, hogy az áldozatot kötéllel felakasztották egy öreg harangtoronyban. Ez számomra kétféleképpen értelmezhető: vagy személyes bosszúról van szó, vagy valamiféle figyelmeztetésről mások számára. Amolyan elrettentő példáról.
– Valóban? – Tweed nem mutafott túl nagy érdeklődést. – És kiknek szánhatták?
– Bár tudnám!
Most megint elhallgatott. Tweed gyanítani kezdte, hogy ez hozzátartozik Buchanan módszeréhez, így akarja nyomatékosítani, ami ezután következik.
– Newmantől tudom, hogy Riverton nemrég még az INCUBUS nevű szervezet alkalmazottja volt. Ennek már fél Európát sikerült megvásárolnia...
Ez a megjegyzés nem tűnt túl figyelemre méltónak, de Tweed sejtette, a Yard embere nem mond semmit anélkül, hogy ne lenne vele célja. Nem szólt, hagyta, hogy Buchanan magától folytassa.
– Érdekes véletlen, hogy az INCUBUS vezérigazgatójának, Franklin D. Hausernek angliai háza kétmérföldnyire található attól a bizonyos harangtoronytól.
– Talán csak véletlen egybeesés – jegyezte meg Tweed. – Ahogy ön is mondta.
– Mindenesetre telefonáltam a Livingstone Majorba, így hívják Hauser udvarházát. Egy komornyik vette fel, igazi, régi vágású angol, és azt mondta, Hauser külföldön van. Azt azonban vonakodott elárulni, hogy pontosan hol.
– Így hát nem sikerült megtudnia? – Tweed érdeklődése olyan ártatlanul hangzott, hogy Monicának a tenyerével kellett ellepleznie mosolyát.
– Nem egészen. – Buchanan kiitta a kávéját, megfordult és odanyújtotta a csészét Monicának. – Nagyon finom volt, köszönöm. – Tweedre nézett. – Közöltem vele, hogy gyilkossági ügyben keresem, és lennének más módszereink is, hogy felkutassuk a gazdáját. Ettől aztán máris eszébe jutott, hogy Hauser Finnországban van.
– Nem árultad el neki, hogy te is az INCUBUS ügyében nyomozol. Még csak nem is céloztál rá – kommentálta Tweednek az eseményeket Monica, miután Buchanan és Warden néhány percnyi további beszélgetés után távozott. Paula Grey lépett be e pillanatban az irodába. Egy sportos testalkatú, hollófekete hajú, harmincas éveinek legelején járó fiatal nő. Leült az asztalához, formás lábait keresztbe rakta és ölbe tett kézzel figyelt. Tweed közeli bizalmasa volt, gyakran dolgoztak együtt.
– Nem, Monica, nem céloztam rá – mondta Tweed, ujjait összekulcsolva a nyakán. – Ez az SIS-re tartozik Buchanan ravasz. Idejött halászgatni – hátha megtud valamit, amit Newman elmondott nekem, amivel tovább vihetne a nyomozását.
– Dehát Newman éppen ezt tette. Elmondta, hogy Ed Rivertont, aki vezető beosztásban volt az INCUBUS-nál, a helsinki kikötő vizéből húzták ki, miután valaki megfojtotta.
– Amennyiben elfeledkeztetek volna róla, én is itt vagyok – szólt most közbe Paula. – Ez az egész egy kissé durván hangzik. Nem akar valaki felvilágosítani, hogy mi folyik itt?
Tweed felé fordította a székét, és összefoglalta számára mi történt, különös tekintettel a miniszterelnök utasítására és Newman látogatására. Paula figyelmesen hallgatott, miközben Tweedet tanulmányozta, és minden részletet elraktározott a fejében.
– Mikor veszi kezdetét ez a kétes együttműködés Moszkvával és Washingtonnal? – kérdezte.
– Meglehetősen titkos a dolog. – A mondatot egy tétova kézmozdulat kísérte. – Még azt sem tudom, kit küldenek az Államokból. Csak annyit, hogy egyetlen embert – az elnök személyes képviselőjét, aki teljes felelősséggel bír majd. Ugyanez a helyzet Moszkvával. A szovjet elnök külön embere jön ide – ő is teljesen egyedül fog dolgozni. Ez a legtitkosabb terv, amit valaha láttam.
– És mennyi idő múlva indul be a dolog? – ütötte a vasat Paula.
– Arról sem tudok semmit. Lehet, hogy hetekbe, lehet, hogy hónapokba telik. Majd felveszik velem a kapcsolatot, ha megérkeznek – Tweed összeráncolta a homlokát. – Az egész ügy olyan különös számomra. Szinte már kísérteties.
– Bob Newman nem fog tétlenül várakozni – jegyezte meg Paula. – Azután, hogy a barátnőjét ilyen kegyetlenül meggyilkolták. Nyomozni fog majd a saját szakállára.
– Ami számunkra lehet, hogy teljesen használhatatlannak bizonyul – mutatott rá Tweed. – Ő szabadúszó. Ha átadja nekünk az információkat, amiket megszerez, egy lépéssel talán előrébb járhatunk, mire az igazi ütközet elkezdődik.
– Engedélyeznéd, hogy segítsek neki? – kérdezte Paula.
– Meg kell gondolni a dolgot. Tweed felállt és járkálni kezdett a szobában. – Lássuk be: az is megtörténhet, hogy nem akar semmiféle segítséget. Ismerjük: ő egy magányos farkas. Igazából ez tette olyan sikeres külföldi tudósítóvá.
– Talán meg tudnám győzni...
– És ha nem? – figyelmeztetett Tweed. – Nagyon összetörte őt Sandy Riverton halála...
– Ami esetleg a férje majdnem egyidejű helsinki meggyilkolásával van kapcsolatban – folytatta Paula kitartóan. – Ez már igazán túl sok lenne a véletlen egyezésekből. Férj és feleség, mindketten a legutóbbi időkig az INCUBUS-nál voltak alkalmazásban, mindkettőt meggyilkolták alig huszonnégy óra eltéréssel. Mit fog legelőször tenni Bob?
– Találkozik Evelynnel, aki Helsinkiből érkezik repülővel. Ő Sandra húga. Lehet, hogy létfontosságú információkkal tud majd szolgálni, amelyek alapján Bob elindulhat.
– Megpróbálhatom elérni a lakásán. – Paula már nyúlt is a telefonért.
– Nem, ne tedd! – mondta Tweed élénken. Először is, alvásra van szüksége. Másodszor pedig, amit csinál, az veszélyes. Végig kell gondolnom, megengedjem-e, hogy érintkezésbe lépj vele.
– Akkor hát, malmozzak az ujjaimmal vagy nézegessem a papírjaimat?
Tweed szárazán elmosolyodott. – Nem, dehogy. Készíts egy dossziét, ami az International Continental Union Bank US – ről minden adatot tartalmaz, amit tudni lehet. Különös figyelemmel az igazgatóra, Franklin D. Hauserre.

 

 

2.

A finnországi INCUBUS központi épülete egy újonnan épült, húszemeletes, üveggel borított toronyház volt, Helsinki nyugati külvárosában. A sötétkék, átlátszatlan üvegfalak gondosan eltitkolták a külvilág kíváncsi szeme elől, ami odabent, a szigorúan őrzött épületben történt. A legfelső emeleten Franklin D. Hauser a cég ügyvezető igazgatóihoz beszélt egy tanácsteremben. Tíz amerikai és egy angol származású férfi ült egy hosszú, fényes, fából készült asztal két oldalán. Hauser öles léptekkel sétált fel-alá üres széke mögött a terem távoli végében, miközben beszélt.
– Azért, hívtam ide magukat Skandinávia különböző országaiból, kedves barátaim, mert sokan maguk közül még csak nemrég érkeztek meg az Államokból, és szeretném, ha tisztában lennének vele, hogy ez az öreg kontinens meglehetősen más, mint az otthoni. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindent elölről kéne kezdeniük. Nem, uraim! Azért vagyunk itt, hogy az INCUBUS biztosan megvethesse a lábát Európában, és ehhez amerikai módszereket fogunk alkalmazni.
Elhallgatott, hogy igyon egy kis jeges vizet. Üres székének jobb oldalán, székét a beszélő felé fordítva az angol Adam Carver, egy magas, vékony, harminc év körüli férfi, leplezett derültséggel figyelte főnöke előadását.
Hauser az ötvenes éveiben járt, vagy százkilencven centi magas, robosztus testalkatú férfi volt, az amerikai hivatalnokok egyenruháját viselte. Grafitszürke öltönyt, frissen keményített fehér inget keresztbe csíkos nyakkendővel, természetesen legombolható ingnyakkal. Hausernek még az arca is a szabványnak megfelelően nézett ki: kerek, fényesre borotvált és puha mint egy csecsemőé. Csupán a metszőn hideg, kék szemek árulkodtak kegyetlen természetéről. Most viselkedik, gondolta Carver, a legközönségesebb módon. A szövegét akár én is megírhattam volna, mosolyodott el magában, mialatt Hauser folytatta.
– Mindenekelőtt azonban magamról szólnék pár szót. Van egy birtokom Arizonában, Phoenix közelében, negyven hektár földdel és egy szép kis házzal. Van egy lakásom New Yorkban, a Fifth Avenue-n. És van egy udvarházam is Suffolkban, Nagy-Britanniában. Lehet-e azt mondani, hogy nincs meg mindenem, amit csak egy ember akarhat?
Csakhogy a feleségedet már elvesztetted, jegyezte meg magában Carver, fogta magát és megszökött egy fiatal filmszínésszel.
Hauser tovább beszélt, miután levetette a zakóját, és óvatosan a széke támlájára helyezte.
– Nos, jogos a kérdés, miért folytatom mégis tovább a vállalat terjeszkedését, ahelyett, hogy hátradőlnék egy hintaszékben, és kényelmesen lógatnám a lábamat.
Hauser megállt, kezét némán összekulcsolta hatalmas mellkasán. Szemüvege csillogva tükrözte vissza az odakint csendesen szállingózó hópelyhek szikrázó fényét. A jelen lévő igazgatók mozdulatlanul és mereven ültek a helyükön, tekintetüket mind rászegezték, elszántan igyekezve kimutatni lankadatlan figyelmüket mellyel minden szaván függtek A teremben nem volt egy sem, aki ne riválisainak a testén átgázolva jutott volna eddig a pozícióig. Egyetlen rossz mozdulat, és minden idáig folytatott harc hiábavalóvá válhat.
– Megmondom miért – folytatta Hauser, megvillantva híres mosolyát. – Az emberekért teszem, azért, hogy egy napon maguknak is meglegyen mindaz, ami nekem. De ezért minden erejükkel dolgozniuk kell.
A hangja megváltozott, egy árnyalattal élesebbre váltott.
– Ha az INCUBUS Európa leghatalmasabb szervezetévé akar válni, azért huszonöt órát kell dolgozniuk naponta. Ébren és álmukban is csak az INCUBUS járhat majd a fejükben. Minden időnket fel fogja emészteni a munka, hogy Európát átvezessük a huszonegyedik századba. Mindezt maguk fogják véghezvinni. Nos, később majd még beszélgetünk. Addig lemennek majd az Ötös Szintre, és ott maradnak mindaddig, amíg elő nem állnak egy tervvel, hogyan keríthetnénk a hatalmunkba egész Finnországot. Ravasznak, fondorlatosnak és körmönfontnak kell lenniük. Máris hallottam egy finn üzletemberről, aki a Palace étteremben olyan kijelentésekre ragadtatta magát, hogy „most majd megjelennek itt azok az átkozott jenkik”. Nos, azt hiszem, jócskán le van maradva. Már rég itt vannak, így van, uraim, dolgozzanak ki egy átfogó tervet, hogy ezt a csöppnyi kis országot tevékenységünk legfőbb támaszpontjává tehessük.
Beszéde nyers és kihívó volt. Szemüvegét feljebb helyezte az orrán és végignézett az asztalon.
– Ötös Szint, uraim. Jó munkát, kezdjenek neki! Hacsak... – fejezte be megtévesztően lágy hangon – valakinek kérdése van?
Senki nem kérdezett semmit. Ezek az edzett férfiak az asztal körül jobban ismerték annál, hogy sem elkövették volna ezt a hibát. Már figyelmeztették őket. Carver türelmesen végignézte, ahogy összeszedik a papírjaikat, és sorban elhagyják a termet. Hauser a vállára tette súlyos kezét.
– Te maradj itt, beszélnünk kell! Ráérsz később is lemenni és dolgozgatni egy kicsit. Tizenkét óra az Ötös Szinten megfelelően fog majd hatni a gondolataikra, egyetértesz?
Carver persze egyetértett. Az Ötös Szint lent volt a föld alatt, teljesen elvágva a külvilágtól. Folyosók és szobák végtelen labirintusa, mely nem sokban különbözött a moszkvai Ljubjanka kihallgató központjának szívélyes atmoszférájától.
Hauser kényelmesen elhelyezte izmos testét a karosszékébe és a távolba meredt. Nevét szüleitől Franklin D. Roosevelt után kapta, és ő mindent meg is tett, hogy körültekintően felépítsen magáról egy hasonlóan jóindulatúnak látszó képet. Ezzel lefegyverezhette ellenségeit és lenyűgözhette a külvilágot.
– Van egy álmom, Adam. Elhallgatott.
Akárcsak Martin Luther King, gondolta Carver, de nem éppen ugyanazt jelentik nála ezek a hangzatos szavak. Várt, érezte, hogy főnöke a gondolataiba merült.
– Van egy álmom – ismételte Hauser –, egy látomás. Egy hazáról, amely a fél világot magába foglalja, a csendes-óceáni partoktól egészen az Uralig. Ez a Gorbacsov nevű politikus, ez is csak egy falusi bunkó, aki azt hiszi, hogy övé volt a nagy dobás. Összevissza beszél egy európai hazáról az Atlanti-óceántól az Uraiig. Na igen, én többről álmodom. Adam, meg fogjuk hódítani Európát a Szovjetunióval együtt. Dracon már dolgozik a terveken. – Carverre pillantott. – Frank Galvone fogja átvenni Ed Riverton helyét.
Hauser egy cigarettát helyezett az elefántcsont szipkába és rágyújtott. Carver, akinek jóképűsége ellenállhatatlanul vonzotta a nőket, hallgatott. Nem engedte, hogy provokálják. Hauser, hogy legfelsőbb embereit egy pillanatra se engedje ellankadni, állandóan igyekezett őket kijátszani egymás ellen: újból és újból célozgatott rá, hogy valaki a posztjukra pályázik. Ezért volt az utalás Galvonéra.
– Sajnálatos ez a csúnya baleset Rivertonnal – folytatta Hauser. Ed mindannyiunknak hiányozni fog.
– Az a finn, Mauno Sarin, akivel megkértél, hogy beszéljek, azt mondta, hogy Edet megfojtották, mielőtt valaki a vízbe dobta – tette hozzá Carver.
– Úgy. A bűn felütötte mocskos fejét ebben a jó öreg Finnországban. – fújta ki Hauser a cigarettafüstöt. – Ez a hátránya a meggazdagodásnak. Valamikor ezen a kis erdőborította vidéken nem volt bűn, csak házon belül. A féltékeny férj baltát emelt a feleségére, mondjuk. Máskor talán a feleség használta ugyanazt a baltát. De hát azóta változtak az idők. Na és meg volt elégedve az a Sarin? – kérdezte Hauser váratlanul.
– Sarin az elhárítás vezetője, így elég különös, hogy egyedül jött ide. Ők politikaiak – egy kis kémellenes csoport. Vagy negyven ember, talán valamivel több.
– De kielégítetted az igényeit?
– Sikerült leráznom. Egy ideig. Az volt az érzésem, hogy vissza fog jönni. Nem szabad lebecsülnünk. Sarin cinikus és gyanakvó.
– Ha visszajön, te beszélj vele. Vidd el vacsorázni, itass vele pezsgőt, aztán estefelé majd említsd meg neki, hogy igen jó barátja vagyok a finn köztársasági elnöknek. Ha ez sem használ, ajánlj fel neki egy autót. Csak úgy, mint Amerikában szoktuk.
– Sarin ezt nem veszi be. Megvesztegethetetlen.
– Adam! – fogta meg Hauser Carver a kezét. – Senki sem megvesztegethetetlen. Legfeljebb egyeseknél jobban meg kell olajozni a kerekeket. Na, és ez az Evelyn Lenox is visszavonult, itthagyott minket. Az embereink követték a repülőtérre. Hazarepült Londonba. Unó tudja az ottani címét. Jó lenne, ha pár napon belül meglátogatnád. Akkorra majd járnak már nála biztosító cégünk, a Barátság & Egyenlőség emberei, és felajánlanak neki egy szép, zsíros életjáradékot. Természetesen a szokásos feltételekkel.
– Ki fog kimenni hozza?
– Grimwood papa és csapata.
– Akkor mi szükség van ott még rám is?
– Hogy jól menjen a dolog. – Hauser nagy, erős állkapcsát mozgatta. Carvernek ismerős volt ez a póz: Roosevelttől kölcsönözte. – Azért, hogy biztosan elfogadja az életjáradékot – és a feltételeinket. Az ő munkája meglehetősen kényes természetű volt. – Megint eleresztett egy sugárzó mosolyt. – Nemhiába neveznek téged úgy: az „Elbűvölő Adam”. Meglátod, a végén a tenyeredből fog enni a kicsike.
– Frank mivel foglalkozik mostanában? – érdeklődött Carver. – Régóta nem láttam errefelé. Pedig Finnországban szokta tölteni az ideje nagy részét.
– Meg vagyok lepődve rajtad – mondta Hauser barátságos hangon, de felvonta vastag, fekete szemöldökét. – Olyanokat kérdezel, amik nem tartoznak a hatáskörödbe. És alighogy megérkeztél ide. Frank Galvone még mindig Dracon mellett dolgozik, Boston környékén. Ismét mosolygott. – Egyébként, ha annyira szeretnéd már látni Franket, lehetséges, hogy hamarosan ideát lesz. Ideje lenne végre megtanulnotok kijönni egymással. És most, azt hiszem, le kell menned ellenőrizni a Lennox lány adatait Linónál. – Kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy műanyag kártyát. – Ez itt az új kombináció. Kérem vissza mihamarabb.
Ez volt a távozás ideje. Carver elvette a kártyát, bólintott, távozott a teremből, és a lift felé indult. Unó volt a központi számítógép, melyet a föld alatt helyeztek el. Az INCUBUS régi és jelenlegi alkalmazottainak minden fontos adatát részletekbe menően tárolta. Carver örült, hogy Mauro Sarin nem tudott semmit a létezéséről. És remélte, hogy Grimwood papa okosan bánik majd a Lennox lánnyal – feltéve, ha a vén csirkefogó tudja, mit jelent ez a szó.

 

 

3.

Evelyn Lennox ellenőrizte a londoni járatokat. Ha siet, még elérheti a Finnair közvetlen gépét. Bepakolt az utazótáskájába és az órára nézett. Már nem volt ideje telefonálni Newmannek: lekésné a gépet. Ahogy kilépett a lakásból, leintett egy taxit.
– A repülőtérre, legyen szíves! Siessen kérem! Már így is késésben vagyok.
Annyira el volt foglalva azzal, nehogy lemaradjon a gépről, hogy észre sem vette a sápadt, csontos kinézésű lányt, karvalyszerű orral egy Saabban. A lány beindította a motort, és a taxi után indult. Később közvetlenül Evelyn mögött állt a sorban, amikor az angol lány megvette a jegyét Londonba.
Evelyn kábultan ült a gép fedélzetén, miközben az felemelkedett és maga mögött hagyta a Finn-öbölt. Mielőtt elindult, Newman figyelmeztetése ellenére felhívta az INCUBUS központot, és hagyott egy üzenetet a főnökének, hogy Angliába utazik.
Ellentétben a nővérével, Sandyvel, Evelyn magas volt, a haja pedig vörös. Sötétkék kosztümöt viselt és hófehér blúzt, báránybőr kabátját begyömöszölte a csomagok mellé, a feje fölé. Ahogy lefelé bámult az ablakon, megpillantotta a Balti-tenger befagyott vizét, amely egy óriási jégmezőnek tűnt fentről. Ugyan nem a legjobb ok, hogy ezért hazarepüljön, de az ég a megmondhatója, már teljesen belebetegedett az állandó, nulla fok alatti hőmérsékletbe. Amikor reggelre mínusz tíz fok van, délutánra pedig mínusz kettő. Ráadásul az örökös sötétség miatt az ember állandóan depressziósnak érezhette magát.
Nemsokára elaludt. Megviselték a hírek, amiket Bob Newmantől hallott, Ed Riverton borzalmas halálhíre korábban, az hogy neki kellett őt azonosítania a halottasházban, és végül a rohanás a reptérre.
Amikor kinézett az ablakon, meglepődve tapasztalta, hogy megérkezett a Heathrow-ra. Majdnem három órán át aludt. Ahogy a repülőgép lassan végiggurult a kifutópályán, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nincs jég, hó sehol. Komor és szürke ugyan az ég, de még órákon át sütni fog a nap.
– Az ott a Lennox lány, Steve, – mondta Grimwood papa, és ellenőrizte a fényképet, amit a West End-beli INCUBUS képviselettől kapott. Az összes brit alkalmazott adatai megvoltak náluk. Evelyn csomagjaival elindult a taxik felé.
– El kell mennem a kocsiért a parkolóházba – emlékeztetett Steve.
– Az időzítés kiváló – válaszolta Grimwood. – Itt van nálam a wandsworth-i lakása címe. Tizenöt perccel azután, hogy belépett a házba, már mi is ott leszünk az ajtaja előtt.
– Pompás az időzítés – ismételte – a hosszú repüléstől nem áll majd valami szilárdan a lábán. És rendkívül fogékony lesz lehengerlő ajánlatunkra.
Evelyn egy percre megállította a taxit egy szupermarket előtt, és beszaladt, hogy megvegye a legszükségesebbeket. A repülőgépen kihagyta az étkezést. Pár perccel azután, hogy kinyitotta a csomagjait, amikor éppen lefelé ment a földszintre, hogy megigyon egy csésze teát, megszólalt a csengő. Felvonta a szemöldökét: senki sem tudhatta, hogy hazajött. Biztosan valami házaló. Ajtót nyitott és megdöbbenve bámult a groteszk párosra.
– Evelyn Lennox kisasszony? A kérdést egy alacsony, gnóm kinézetű férfi tette fel, miután levette a kalapját. Az arca vörös volt és ráncos, orra és álla mint a bokszolóké. Hajlott háta púposnak látszott. Nehéz lenne kitalálni hány éves – úgy negyven és hatvan között valahol. Esőkabátja alól kikandikált egy jó állapotban lévő sportdzseki és egy szürke flaneling. Apró mókusszemei szúrósan meredtek előre, és a rövid szoknya alatt alaposan szemügyre vették a lány lábait.
– Mit akarnak? – kérdezte. Halálosan fáradt volt a repülő-úttól.
– Barátság & Egyenlőség. – mutatott fel a gnóm társa egy névjegykártyát, amit a kezében szorongatott. – Bebiztosítjuk egész életére, hölgyem.-Ez itt Steve – mutatta be a törpe. – Az én nevem Grimwood papa. A vállalat vezető képviselője vagyok. Ha beszélhetnénk önnel pár szót odabenn, igazán nem fogja megbánni.
Evelyn habozott. Steve száznyolcvan centiméter magas volt, erős testalkatú, sima, fehér, kifejezéstelen arccal. Grimwood behízelgően mosolygott. Halványan mintha már hallott volna valamit a vállalatról mint az INCUBUS alvállalkozásáról. Grimwood előrébb furakodott, még mindig mosolyogva.
– Minden volt alkalmazottal megállapodást kötünk. Pénzügyekről – egy életre.
– Kinek a volt alkalmazottai?
– INCUBUS. – Grimwood lehalkította a hangját, és Evelyn úgy érezte, ezt az információt nem szívesen árulta el. De túlságosan kimerült volt, nem volt ereje ellenállni, így utat mutatott nekik a nappaliba. Odabenn megvárták, amíg leül, aztán Grimwood a közelébe húzott egy széket, és mellé telepedett. Steve kiválasztott egy széket tőle balra, úgyhogy a lánynak körbe kellett fordulnia, hogyha látni akarta.
– Legelőször is rendkívül hálásak lennénk, ha aláírná ezt a dokumentumot – csak apró formaság az egész – biztosította Grimwood lehető legnyájasabb modorában. – Ezután életjáradékot kap majd a Barátság & Egyenlőségtől. Hetente ötszáz fontot készpénzben – élete teljes hátralevő részében.
– Nem írok alá semmit, míg az ügyvédemmel nem ellenőriztetem.
Mialatt ezt mondta, Evelyn számolt. Ötszáz font hetente, az huszonötezer egy évben. Grimwood közelebb hajolt hozzá. Az akcentusa a cockneynak és az amerikainak a keveréke volt. Talán közép-atlanti. Lehet, hogy pár évet az Államokban töltött valamikor.
– Vannak persze feltételeink. – Grimwood folytatta, mintha nem történt volna semmi. – Soha nem tárgyalhat senkivel a legutóbbi munkahelyén végzett munkájáról. Soha – ismételte. – Senkivel. Egy szót sem.
Evelyn ivott még egy kis teát. Nyomorult lenne, ha megkínálná őket. Letette a csészét, keresztbe rakta a lábát, kezét összekulcsolta a térdén.
– És ha mondjuk, mégis beszélnék valakinek a munkámról?
– Ó, kedvesem... – Grimwood gyászosan csóválta a fejét.
– Nem vagyok a maga kedvese! – csattant fel a lány.
– Legmélyebb bocsánatáért esedezem. Nos, amint mondtam, ez biztosan nem szolgálná az ön érdekeit – rázta meg Grimwood megint a fejét. – De kedves, nem szabad. Az ön rendkívül bőkezű életjáradéka abban a pillanatban megszűnne. – És ez lenne a legkisebb gond.
Steve most szólalt meg először, amióta beléptek a házba. A hangja durva volt és fenyegető. Evelyn hirtelen megfordult, hogy szembekerüljön vele.
– Mit akar ezzel mondani?
Steve széttárta hatalmas kezeit. Egy fojtogató kezei – villant át Evelyn agyán a gondolat. Az felállt, odasétált a lányhoz, kezével rátámaszkodott a szék karfájára, és Evelyn fölé hajolt.
– Csak nagyon kevesek követték el azt a hibát. Hogy beszéltek. Nem tett túl jót az egészségüknek. Itt van például az a férfi, aki nemrég halt meg autóbalesetben. A Barátság & Egyenlőség mindig nagyon érdeklődik kliensei egészségi állapota iránt.
Ekkora ember létére furcsán halk, sziszegő volt a hangja. Visszasétált a székéhez.
– Most fenyegetni akarnak? – kérdezte Evelyn.
Félt tőlük, ugyanakkor dühös volt, és most már az agya is dolgozott. Ez a két férfi érthetetlen gyorsasággal jelent meg nála. Valahogy kapcsolatban kellett lenniük Helsinkivel. Újra a sógora meggyilkolásán kezdett töprengeni.
– Te jó ég! – hajolt közelebb Grimwood. – Komolyan nyugtalanít, amit mond. Steve csak felelevenített egy kis történetet, írja alá ezt a papírt, aztán felejtse el az egészet! Gondoljon inkább az ötszáz fontra – készpénzben –, amit postán küldünk ki minden héten. Élete hátralévő részében...
Hirtelen elhallgatott, amikor megszólalt a csengő. Evelyn mindkét lábát letette a földre, lassan felállt, és a nappali ajtajához sétált. Grimwood hadarva beszélt.
– Küldje el, bárki is az! Ez az egyetlen lehetőség, hogy megkössük ezt az szerződést, más ember a kezét, lábát törné érte... – Már csak magának beszélt.
Evelyn a hallon át a bejárathoz ment.
Newman lelassított, ahogy közeledett a Greenway Garden 495-ös számú házhoz Wandsworth-ben. Arra gondolt, hogy ez az utcanév minden, csak nem ide illő: az út két oldalát ugyanolyan viktoriánus stílusban épült villák egyhangúan sorakozó fala uralta. Mély ablakokkal a földszinten és az emeleteken, zsebkendőnyi kis konyhakerttel a kerítés mögött. Ez a kép távolról sem volt olyan üde zöld, mint amit a név sugallt. Néhány házzal a 495-ös szám előtt állt meg, és a hátralévő utat gyalog tette meg. Belökte a frissen mázolt, fekete, rácsos kertkaput, vetett egy pillantást az ablakokat elfedő súlyos függönyökre, aztán fellépett a kőborításos verandára, és megnyomta a csengőt. A bejárati ajtó felső része festett üvegablak volt, ami még jobban kihangsúlyozta az elhagyatott környék zárkózott hangulatát. Tíz másodperc múlva egy közeledő alak sziluettje tűnt fel az ablak mögött. Kinyílt az ajtó, és Evelyn állt ott, háttérben a hall hosszú folyosója.
Newman arcán zavart mosoly, vegyes indulatok tükröződtek. A meglepetés, a félelem és a túláradó megkönnyebbülés meghatározhatatlan keveréke. Evelyn szájára tett ujjal, némán beinvitálta.
– Valami baj van? – suttogta Newman.
A lány bólintott, és kezével befelé terelte. A férfi vastag vászonzubbonyt viselt széles hajtókával, olyat, mint a katonaságnál szokás, gallérja felhajtva, az öv bekötve. Kesztyűjét a zsebébe csúsztatta, miközben Evelynt követve átlépett a küszöbön, és becsukta az ajtót.
– Két férfi az INCUBUS biztosító cégétől – suttogta Evelyn. – A magasabb, Steve, megfenyegetett, hogy írjak alá valamilyen szerződést.
– Hadd lássam őket! – mondta Bob.
Evelyn bevezette őt a nappaliba, amely az utcára nézett, nagy központi ablaka előtt egy kanapé volt. Színes, vászon kárpitozású bútorok, festett magnólia burkolat, légies hangulatú tájképek a falakon. Newman a gyakorlott riporter szemével egy pillantásra felmérte mindezt. Megállt a szoba közepén, és a két férfira meredt.
A hajlott, gnómszerű alak ülve maradt, a látogatót nézte figyelmesen. A másik, magas, nagytestű, sűrű, sötét, összenőtt szemöldökkel felállt, és óvatosan egyensúlyozott a lábujjain, mint aki ugrani készül. Egy harcra kész ember. Evelyn felemelte a kezét.
– Bob, ezek az urak a Barátság & Egyenlőségtől vannak, ami egy biztosítótársaság. Ez Mr. Grimwood – más néven a Papa. Ő pedig Steve. A másik nevét nem tudom. Az úr pedig Robert Newman.
– Á! – emelkedett fel lassan a székről Grimwood, kivillantva behízelgő mosolyát, és kezet nyújtott. – Mr. Robert Newman, a híres külföldi tudósító. Megismerni magát a képeiről az újságokban és a magazinokban. Örülök, hogy találkozunk, uram.
Newmant hidegen hagyta a kinyújtott kéz, a Steve nevű férfit figyelte, aki jobb kezével begombolt dzsekijének hajtókája alá nyúlt. Váratlanul mozdult meg, és három lépést tett előre. Erre Steve megpróbálta előhúzni a kezét, amiben tartott valamit. Newman egy félrevezető mozdulattal felemelte jobb kezét, eközben jobb lábával erősen előrerúgott. Lába Steve térdkalácsán ért célt. A megtermett férfi felüvöltött a fájdalomtól. Ahogy előrezuhant, Newman ráugrott, és körmeit erősen belemélyesztve, elkapta a másik már majdnem kibontakozott jobb kezét. Steve felvonított, Newman pedig megragadta a pisztolyt, amit az a kezében tartott. Hátralépett, és Evelynre nézett.
– Egy Walther PE 7.65 mm-es, automata. Kik ezek az emberek?
– A Barátság & Egyenlőségtől jöttek, az INCUBUS biztosításokkal foglalkozó részlegétől.
– Igazán? – Newman a tenyerén tartotta az automata pisztolyt. – Ez egy újféle módszer a biztosítások megkötésére? – kérdezte a gnómtól.
– Őszintén elnézését kell kérnem, uram. – Grimwood rosszallóan nézett Steve-re, aki még mindig összegörnyedve ápolta a térdét. – A társam kissé túl heves. Talán attól félt, hogy maga meg akarja támadni...
– Arra az átkozott kérdésre válaszoljon! Maguk újabban már így kötik a biztosításokat?
– Éppen ezt akarom megmagyarázni, tisztelt uram. Tudja, sokszor kell nagyobb összegű pénzt magammal szállítanom, és olyankor védelemre van szükségem. Különösen ebben a mai, erőszakos világban. Ha olvas újságot...
– Felejtse már el azokat az újságokat! Evelyn, mi történt, mielőtt megérkeztem?
– Kényszeríteni próbáltak, hogy írjam alá azokat a papírokat... Grimwood az iratokért kapott, de Newman visszatartotta.
– Na, na! Csak lassan! Ne ugráljon – az nem tesz jót. Ez az utolsó, amit egy biztosítási ügynök megengedhet magának.
– Én nem vagyok ügynök! – tiltakozott Grimwood.
– És az egyetlen erőszakos cselekedetet is a maga kis barátja – bocsánat, a társa –, Steve követte el eddig. Kíváncsi lennék, van-e fegyverviselési engedélye? Talán a rendőrséget érdekelni fogja a válasz. De maradjunk csak az elejénél – fordult Evelynhez. – Miféle szerződést akarnak olyan nagyon aláíratni veled ezek itt ketten?
– Az a vállalat tulajdona... – emelkedett fel székéből Grimwood, a hangnem határozottan megváltozott. – Meg kell kérnem, adja vissza nekem azokat az iratokat.
– Én pedig azt kérem magától, hogy fogja be azt a büdös nagy száját. A barátomat kérdeztem.
– Szép zsíros életjáradékról van szó – mondta a magáét Grimwood.
– Feltételekhez kötve. – tette hozzá, Evelyn.
– így, már értem. – Newman átfutotta a második oldalt, ami, akárcsak az első, tele volt egy csomó kikötéssel. Az egyiket hangosan felolvasta. Ha a felülírott kedvezményezett személy bármikor bárkinek kiszolgáltatja az INCUBUS-nál való alkalmazásához fűződő bizalmas adatokat, akkor a felülírott kedvezményezett elveszti minden további jogos igényét az addig neki kiutalt életjáradékra, bármely...
Newman összehajtotta a papírt, betette a zsebébe és Grimwoodra nézett.
– Ez nekem teljesen új. Azt hiszem, maguk nem valami becsületes emberek.
– Ráadásul – vetette közbe Evelyn Steve-re mutatva, aki végre egy fotelbe vonszolta magát és a térdét szorongatva ellenségesen méregette Newmant –, meg is fenyegetett. Azt mondta, nem tenne jót az egészségemnek, ha megtagadnám az aláírást. Célzott rá, hogy egy másik volt alkalmazott például végzetes autóbalesetet szenvedett.
– Steve nem fejezte be a történetet – siránkozott Grimwood. – Annak a bizonyos férfinak a halála után a társaság nagy halom pénzt fizetett a...
– Biztos vagyok benne, hogy azt tették. – mondta Newman gúnyosan. Aztán más hangon: – Kifelé! Mind a ketten! Azonnal!
– A térdem... kezdte Steve.
– Segíthetek, ha akarja – biztatta Newman jókedvűen. – Nyisd ki az ajtót, Evelyn!
– Megragadta Steve-et a gallérjánál fogva, és félig emelve, félig vonszolva az ajtóig ráncigálta. A kijáratnál nagyot lökött rajta. Steve éppen legurult a járdára, mire Grimwood kiért a hallba.
– Ezért panaszt fogunk tenni. Ez erőszak!
Newman előhúzta az automata Walthert a zsebéből, a tenyerébe vette, és rázárta az ujjait, épp mielőtt Grimwood elérte volna a fegyvert. Newman az ajtó felé bökött a fejével.
– Tűnjön el! És nehogy visszajöjjön!
– Miközben Evelyn becsukta a bejárati ajtót és ráfordította a kulcsot, Newman visszasietett a nappaliba. A csipkefüggönyös ablakfülke egyik oldaláról lenézett. Grimwood támogatta a botladozó Steve-et, amint a Greenway Gardensen mentek. Amikor elhaladtak a ház előtt, Newman az ablakmélyedésbe állva figyelte őket. Úgy négy háznyira egy szürke Volkswagen minibusz parkolt az utcán. Grimwood megállt mellette, előszedte kulcsait, és besegítette Steve-et, majd bemászott a volán mögé, behúzta az ajtót, beindította a motort, és lassan elhajtott.
– Elmentek – fordult Newman a sápadt Evelynhez. Így a lány még csinosabb is volt: széles szája egy vörös vonal elszánt álla fölött, a keskenyedő, szép formájú arcán. Sűrű, vörös haja válláig ért, és szürke szeme ijedten figyelte őt. Komor arckifejezése viszont annyira különbözött Sandyétől.
– Jólesne egy pohár brandy – mondta. – Te is kérsz, Bob?
– Nem. Inkább forró teát egy kis cukorral. Te most enyhén sokkos állapotban vagy. Nem is csoda. Úgyhogy csak semmi alkohol.
– Igazad van. Gyere ki a konyhába, és főzök teát.
A konyha kellemesen meglepte. A ház végében, egy kis mohás kertre néző, hosszú helyiség volt, a legmodernebb felszereléssel. Kellemes felosztású, állapította meg Newman, miközben Evelyn teát főzött.
– Semmibe vetted a figyelmeztetésemet, kedves – mondta a bárszékre felülve. – Mielőtt elindultál volna Helsinkiből, felhívtad az INCUBUS-t. Engem pedig kihagytál.
– Általában elég józan vagyok, de most bevallom, pánikba estem – mondta a lány. – A reptérről már nem volt időm, hogy felhívjalak, de úgy éreztem, az INCUBUS-nál kell hagynom üzenetet. Nem hagyhattam ott őket csak úgy, háromévi munka után. Legalábbis akkor még így éreztem. Most már fütyülök rájuk.
Röviden elmondta, mi történt, amikor hazaérkezett.
– Hogy halt meg Sandy? – kérdezte a nappaliban, miközben kitöltötte a teát.
– Igyál egy kis teát! – Evelyn leült Newman mellé a kanapéra. Newman megvárta, amíg leteszi a csészéjét.
– Sandy meggyilkolása ronda ügy volt. Majd később elmondom a részleteket...
Evelyn tiltakozásul megszorította a karját, de Newman nem engedett.
– Mondom, később! Mi volt olyan bizalmas a finnországi munkádban, hogy ebből idézzek? – kérdezte, zsebéből előhúzva az iratokat.
Newman pontosan tudta, mit csinál, hogy mennyire könyörtelen, de most akart a lánytól többet megtudni, amikor friss élményei miatt még fel van zaklatva, és elfogult előző munkahelyével szemben.
Evelyn újra teát töltött, és Newman csendben várt, nem akarta megzavarni. A lány letette csészéjét, majd állát kezébe támasztotta, és Newman felé fordulva elmondta furcsa történetét.
– Azt már említettem, amikor Ed, te meg én Helsinkiben együtt vacsoráztunk, hogy diplomás pszichológus vagyok, éppúgy, mint Sandy. Az INCUBUS-nál az úgynevezett Profilok-Pszichológiai Kutató Részlegnél dolgoztam. P-PKR. Az amerikaiak imádják a kezdőbetűket. A kulcsszó a Profilok volt. Volt például egy finn elektronikai cég Turkuban, a második legnagyobb finn városban, melynek balti-tengeri kikötőjébe érkeztek a svéd hajók. Minden nagy titokban folyt, és erre már az elején felhívták a figyelmünket.
– Mi volt olyan fontos egy elektronikai cégben?
– Az INCUBUS finn leányvállalata, az INCUBUS Oy, azaz Kft., titokban vételi ajánlatot tett egy másik vállalaton keresztül a cég megvásárlására, melynek legnagyobb exportpartnere Oroszország volt. Csupa high tech áru, a legjobb svéd tudósok dolgoznak nekik. A többségi tulajdonos egy Timo Metsola nevű finn volt. Azt a feladatot kaptam, hogy készítsek róla átfogó jellemzést.
– Miféle jellemzést?
– A hangsúly a személyiségén volt – mondta Evelyn a távolba meredve, mintha leckét mondana fel. – Az erősségein: nagy akaraterő, fizikai kitartás, jó reagálás a fokozott feszültségre. Aztán a gyengéi: alkohol, kábítószerek, akármilyen fizikai gyengeség, mint például cukorbaj. Bármilyen különös fóbia, mint tériszony, félelem a vízbefúlástól, nem szívesen repül stb.
– Ez fura – mondta Newman. – Nem gondoltad, hogy ez szokatlan feladat?
– De igen. Fokozatosan furcsállni kezdtem. Végül már zavaró lett, és elkezdtem félni. Azt mondták, hogy az anyag az Orvosi Részlegnek kell, hiszen az INCUBUS, számos más tevékenysége mellett egy sor gyógyszeripari laboratórium tulajdonosa is. A kiemelkedő emberek jellemzése állítólag arra kellett, hogy az új gyógyszerek kifejlesztéséhez támpontot nyújtson. Mialatt Timo Metsola anyagán dolgoztam, olyan érzésem támadt, hogy ez csak porhintés, és hogy a jellemzések sokkal gonoszabb célt szolgálnak.
– Hogyhogy?
– Tudniillik véletlenül megtudtam, hogy az INCUBUS megpróbálja megvásárolni a cégét, és hogy pontosan ugyanez történt egy másik vállalkozóval is, akiről jellemzést kellett készítenem.
– Mégis, hogyan jutottál ezekhez az információkhoz? Tudom, hogy diplomás pszichológus vagy, de azért avass be a részletekbe.
– Különböző trükkökkel, csalással és félrevezetéssel. Ekkor tettem fel magamnak a kérdést, hogy pontosan mit is csinálok én? Mondjak példákat? Van az USA-ban egy nagy üzleti folyóirat, a Leaders of Mankind, amely az INCUBUS tulajdona. Egyik rovatában mindig a világ valamely vezető üzletemberének portréját hozza. Amikor először találkoztam Timo Metsolával, a folyóirat egyik riporterének adtam ki magam. Természetesen volt megbízólevelem is.
– Mikor először találkoztál vele? Tehát többször is találkoztatok?
– Egy interjúsorozat volt. Még az ilyen nagy embereknek is hízeleg, ha a Leaders akar róluk portrét írni. A P-PKR készített fel a munkára. Hogyan kezdjek hozzá, miket kérdezzek, milyen ruhát vegyek fel. Egyszer, amikor Metsolával beszélgettem, bevett egy gyógyszert. Akkor már elég jól ismertük egymást. Azt mondta, a cukorbajára szedi. Később erre ki is tértem a jelentésemben.
– Furán hangzik, de semmiképp sem alattomos.
– Viszont egy másik finn üzletemberrel folytatott interjúmban már volt valami aljas – mondta Evelyn, idegesen gyűrögetve zsebkendőjét. – Hajógyáros volt, jachtokat épített. Finnországban nem egy ilyen van.
– Mesélj róla! – kérte Newman.
– Előbb hadd fejezzem be Timót. Esze ágában sem volt eladni a vállalatát. Három hónappal azután, hogy leadtam róla a jellemzésemet, eladta az INCUBUS-nak. Ugyanilyen típusú jellemzést készítettem a hajógyárosról is. Nála az interjú során kiderült, hogy a bátyja hajlik az eladásra, mivel szerencsejátékos, és már nagyok voltak a tartozásai. Közben ő volt az örökös is. Sejted már mi következik?
– Nem tudom – felelte Newman és rágyújtott.
– Kaphatnék én is egyet? Már leszoktam, de most szükségem van rá – nézett rá Evelyn. – Légy szíves, gyújtsd is meg nekem!
Newman először vette észre, hogy tetszik Evelynnek. Vigyázz, figyelmeztette magát. Meggyújtotta a cigarettát, és átnyújtotta neki. Evelyn mélyet szippantott, rámosolygott és Newman karjára tette a kezét.
– Ez most különösen jólesik.
– Aztán mi következett? – unszolta Newman.
– A jachtgyáros egy állítólagos baleset áldozata lett. Aznap estére volt megbeszélve az interjúnk folytatása. Minden ablakban világos volt – Evelyn összerezzent, és még egyet szippantott a cigarettából. – Én találtam meg. Volt egy nagy villástargonca, amivel a tetőn rakodtak. A targonca pont akkor zuhant le, amikor ő elsétált alatta, és a két hatalmas villa teljesen felnyársalta. A vizsgálat megállapította, hogy a fékek meghibásodtak, és a viharos szél lefújta a tetőről.
– Te ezt elhitted?
– Igen. Legalábbis addig, amíg a bátyja át nem vette a vállalatot, hogy aztán azonnal eladja az INCUBUS Oy.-nak. Ráadásul az előzetes jelentésemben megírtam, hogy az öccs késő este, vacsora után általában visszamegy az irodába. Kezdtem aggódni, hogy gyilkosságokhoz készítek előtanulmányokat. Tébolyító gondolat, nem?
– Attól függ. Beszéltél erről bárkinek is?
– Igen, az egyetlen embernek, akiben megbíztam, Ed Rivertonnak, Sandy férjének. Ő a banki vonalon dolgozott. – Evelyn közelebb húzódott Newmanhez.
– Tudod, hogy Helsinkiben készítettem Eddel egy interjút, mégpedig pont a pénzügyi tranzakciókról. Csupa kitérő választ adott, ami persze felkeltette az érdeklődésemet. Ez az utálatos a riporterekben. Neki is elmondtad azt, amit most nekem?
– Igen. Semmit nem tudott a Profilok-Pszichológiai Kutató Részlegről. Nagyon érdekelte. Azt mondta, utánanéz a dolgoknak, és aztán pár hét múlva az Északi Kikötő vizéből húzták ki a holttestét – Evelyn hangja elakadt. – Tehát igazam volt, amikor úgy döntöttem, hogy egy kicsit leások az INCUBUS és persze Hauser tevékenységeibe...
Hirtelen elhallgatott, amint kitekintett az ablakon. Az ujját a szájához téve figyelmeztette Evelynt, hogy maradjon csendben. Felállt, és a kanapét megkerülve az ablakmélyedésbe ment. A Volkswagen minibusz visszajött. Ugyanott parkolt, ahol az előbb. Ravaszul úgy tettek, mintha elmentek volna, aztán egyszerűen visszaálltak ugyanoda. Viszont volt egy különbség. Egy nagy tányérantenna állt a tetőn, pont olyan, mint a postai járműveknek, ha azok után nyomoznak, akik nem fizetik tisztességesen a tévé-előfizetésüket.
Newman Evelynre nézett, hogy továbbra is maradjon csendben. Gyorsan és gyakorlottan átvizsgálta a szobát. Egy svájci egyszer megtanította neki, hogyan lehet megtalálni a lehallgatókészülékeket. Bekapcsolta a rádiót, és tovább kutatott. A poloska a tévé hátulján volt, ahonnan levette, de aztán visszatette. A rádiót a zenéről eltekerte interferenciára és felhangosította.
– Lehallgatnak – suttogta. – Most egy kicsit félrevezetjük őket. Viselkedj természetesen!
Visszatekerte a rádiót a zenére, szinte teljesen lehalkította, és elkezdett Evelynnel beszélgetni.
– Szóval meglátogatod a nagynénédet Ambleside-ban?
– Igen, Bob. Egy kis környezetváltozásra vágyom.
– Ambleside kellemes hely a tavaknál. Persze elég kicsi, mindenki ismer mindenkit. A helyi pletykák majd megnyugtatnak. Akkor tehát ma lemész oda?
– Igen, mihamarabb el Londontól – válaszolt Evelyn.
– Akkor segítek csomagolni, aztán kiviszlek az állomásra, így biztos, hogy nem követnek, ha pedig mégis, akkor észreveszem őket...
Újra felhangosította a rádiót, és az ablakhoz ment. A Volkswagen pár perc múlva visszavonta antennáját és elhajtott. Newman leült a karosszékbe, oda, ahová az előbb Grimwood telepedett, direkt nem Evelyn mellé a kanapéra.
– Ez mi volt? – kérdezte aggódva Evelyn.
– Mint mondtam, lehallgattak – vette kezébe a poloskát. – Egyre kisebbre csinálják ezeket. Ezt hívják a technika fejlődésének.
– Mikor tehették? Hiszen én engedtem be őket, és végig velük voltam...
– De akkor nem, amikor nekem ajtót nyitottál – vetette közbe Newman. – Szerintem akkor rakták fel ezt a kis vacakot a tévédre, amikor engem beengedtél. Ravaszak és profik. Amikor kidobtuk őket, elhajtottak, hátha figyelem őket. De aztán szépen visszaálltak, kinyitották az antennájukat, és felvették a beszélgetésünket. Át kell gondolnunk, mit is hallhattak.
– És Ambleside?
– Most már biztosak benne, hogy még ma elutazol a tavakhoz. Amit pedig arról mondtam, hogy az állomás felé menet figyeljük majd, követnek-e, pont ezt fogja megakadályozni és távol tartja őket innen. Tálcán nyújtottam át nekik, amit tudni akartak Ambleside. Egy kis hely, ahol mindenki ismer mindenkit. Azt hiszik ott majd könnyen megtalálnak Most lemennek a tavakhoz, és napokig fognak ott keresni.
– Lehet, hogy sikerül – mosolygott Evelyn.
– Sőt, biztos, hogy sikerül. Tovább lassítja majd a munkájukat, hogy diszkrétnek kell lenniük. Megtartottam Steve Waltherjét, talán még be is jelentem a rendőrségen. Szerintem másokat fognak leküldeni utánad.
– Itt elég gyorsan megtaláltak – emlékeztette Evelyn. – Alig másfél órája voltam csak itthon, és máris kopogtattak az ajtómon.
– Ezt vajon honnan tudhatták? – gondolkodott Newman. – Ez valami hatékony szervezetet sejtet. Először is elkövetted azt a hibát, hogy Helsinkiben még indulás előtt felhívtad az INCUBUS-t...
– Sajnos.
Newman csak legyintett.
– Hadd folytassam! Nem tudom, honnan ismertek fel. Mármint a Heathrow-n. Szerintem a reptérről követtek hazáig. Milyen adatokat tartanak a norwich-i irodában?
– Úgy érted, az alkalmazottakról? Nagyon részleteseket. Még a születési anyakönyvi kivonatok és a jelzálogok fénymásolata is megvan nekik. No meg fényképek...
– Ez az. Biztosan volt rólad egy fotójuk, amikor vártak a repülőtéren, ami azt jelenti, hogy már a helsinki reptérre is követtek. Kedves emberek.
– Azt mondtad, át kell gondolnunk, mit tudtak a beszélgetésünkből lehallgatni.
– Igen, ez fontos. Tudják, hogy beszéltél nekem a titkos munkádról. Tudják, hogy szaglászom az INCUBUS nevű polip után. Ez egy kicsit megnehezíti a további nyomozásomat, de nem lesz vészes. Most már tudom, hogy ők mit tudnak.
Evelyn felállt, Newman mellé vitt egy széket, leült és a térdére tette a kezét.
– Most pedig mondd el, hogyan halt meg Sandy! Tudnom kell!
– Kötéllel a nyakán volt felakasztva. Ott lógott a gerendáról egy öreg suffolki templom harangtornyában, ahol aznap reggel készültünk találkozni.
– Uramisten! Sandy...
Newman gyorsan folytatta.
– Én találtam meg, és emiatt most én vagyok az első számú gyanúsított...
Mintegy végszóra, megszólalt a ajtócsengő. Egymásra néztek. Newman eltolta magáról Evelyn kezét, és a vállánál fogva visszanyomta a lányt a székre. Személyesen akart ajtót nyitni, jobb kezébe vette az automata Walthert, és az előszobában ellenőrizte, hogy töltve van-e a tár.
A színes ablakon két férfi sziluettje látszódott. Mindketten magasak voltak. Legalább nem Grimwood & Tsa tértek vissza. Ajtót nyitott.
Roy Buchanan főfelügyelővel és Warden őrmesterrel találta magát szemben. Buchanan felhúzta a szemöldökét.
– Nahát, nahát! Újra Mr. Robert Newman. Nem szabadna mindig így összefutnunk. Még pletykálni kezdenek az emberek.

 

 

4.

Adam Carver a tervezettnél többet töltött az Unóval. A komputer az Ötödik Szinten volt egy páncélteremben, távol az ablaktalan konferenciateremtől. Egy fontos ügyféllel való találkozója miatt csak késő délután tudott leülni a géphez. A jelszóval már előbb lehívta Evelyn Lennox teljes anyagát. Ezt átolvasva meglepte, hogy Evelynnek volt egy testvére, Sandra Riverton, aki Suffolkban dolgozott az INCUBUS-nak. Unó. Ezt a becenevet Hauser találta ki, de Carver kissé gyerekesnek érezte. Hogy az INCUBUS vakmerő és kemény elnöke ilyen imbecillis legyen. Carver kérésére a computer újra kiadta a Lennox lány anyagát: Kora: huszonnyolc. Állampolgársága: brit. Személy leírása... Foglalkozás: diplomás pszichológus. Munkahelye: Finnország. Részleg: P-PKR. Minősítés: Ál. Munkavégzés: Ultra. Negatívumok: Rokona Sandra Riverton (testvér), alkalmazva: INCUBUS Suffolk, brit. Törölve. A lényegtelen részeket átugrotta. Az utolsó szó viszont megragadta a figyelmét: Törölve, amit egy három héttel ezelőtti dátum előzött meg. Carver még néhány parancsot beütött, majd kiszállt a rendszerből. A képernyő kitisztult, de az agya nem. Tíz percig ült még aggodalmasan, gondolataiba mélyedve, majd fogta a telefont, és felhívta Peggy Vanderheldet, Hauser szoborszépségű, jéghideg személyi titkárát. Hauser a sajtónak nyilatkozva szerette magát a vállalat apafigurájának beállítani.
– Attól, hogy én vagyok a vállalat elnöke, még nem játszom meg a Nagy Fehér Főnököt – szokta mondogatni. – Az ajtóm mindig nyitva áll bármelyik dolgozónk előtt. Éjjel-nappal a munkatársaim rendelkezésére állok.
Ez csak rizsa volt, üres szócséplés, csakúgy, mint reggeli beszéde az igazgatóság előtt. Méghogy az egyetlen gondja a jövőjük lenne, hogy segítse őket felfelé a létrán. Ugyan már! A Banki Kölcsönök Részlegen Carver volt az Első Elnökhelyettes. Diplomás könyvelőként az volt a dolga, hogy minél több pénzt teremtsen elő. További tizenkét Első Elnökhelyettes volt még az szerteágazó INCUBUS birodalomban. Néhányan elsőbbek voltak a többinél.
– Peggy? Itt Adam. Az Ötödik Szinten vagyok. Találkozni szeretnék Franklin D.-vel. Tudsz rám időt szakítani?
– Elég nehéz lesz. Nagyon elfoglalt...
– A fenébe! – Adamnek aznap estére randevúja volt egy ígéretes finn szépséggel. Ma este már biztos ágyba is vihette volna. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
– Megkért, hogy nézzek utána egy volt alkalmazottnak. Utánanéztem, de nem akarok anélkül cselekedni, hogy beszéltem volna vele.
– Melyik alkalmazott? – vágott vissza Peggy éles amerikai hangja.
– Evelyn Lennox. Csak említsd meg neki ezt a nevet, meg azt, hogy beszélni akarok vele.
– Várj egy percet...
Adam újra káromkodott magában. Egy pompás asztalt foglalt a Palace-ban. A lánynak volt egy finn barátja is, de Carver tudta, hogy ő van nyerésben. A nőkkel rengeteget kell foglalkozni, mire végre lefekszenek.
– Carver! – Peggy hangja visszarántotta a valóságba. – Fel tudsz most jönni? Oké, akkor gyerünk!
A vonal megszakadt. Arrogáns tyúk. Állítólag a csinos fejében több titok lapult, mint az Unó agyában. Na és ő volt az egyetlen nő, akiben Hauser megbízott. Lehet, hogy van is köztük valami, gondolkozott el Adam, miközben bezárta a páncéltermet és végigment az acélborítású folyosón a lift felé.
Hauser az irodájában várta, hatalmas mahagóni asztala mögött ülve, a külön számára készített fekete, párnázott forgószékben. A falak is mahagóni borításúak voltak, és a mögötte levő üvegfalról csodás panoráma nyílt egy befagyott tóra, ami tulajdonképpen maga a tenger volt.
Hauser kivette a cigarettaszipkát a szájából, és széles, sokfogú Roosevelt mosolyával rámosolygott vendégére. Carver tudta, hogy Hausernek van egy sor Roosevelt felvétele, amin tanulmányozza a volt elnök viselkedését, hogy tökéletesebben utánozhassa.
– Pont időben jöttél – jelentette ki harsányan. – Épp most érkezett meg Frank a reptérről. Mindjárt itt lesz. Hát nem pompás? Olyan rég nem találkoztatok.
Már megint játszik velem, gondolta Carver. Frank Galvone szintén Első Elnökhelyettes volt, az Információs és Tervező Részlegnél. Akármit is jelentsen ez, Carver most épp őt kívánta látni a legkevésbé. Nyílott az ajtó, és besétált Frank Galvone, bokáig érő, havas báránybőr bundában. Az ablakból Carver látta, hogy csak úgy kavarog a hóvihar, teljesen eltakarva a tengert.
– Hello! – Galvone lerázta bundájáról a havat és a székre dobta. – Majdnem olyan szörnyű idő van, mint New Yorkban – jelentette ki mély torokhangján.
– Frank, összevizezted a gyönyörű szőnyegemet – szidta meg mosolyogva Hauser.
Galvone lenézett a faltól falig plüss szőnyegre és vállat vont. Az ajtó mellett megnyomott egy gombot.
– Vannak jobbágyaink a szőnyegtisztításra. Dolgoztasd meg őket, ha nem akarod, hogy heverésszenek a pénzeden.
Peggy Vanderheld sétált be szűk, kék kosztümben. Galvone a szőnyegre mutatott.
– Takarítsd fel ezt a trutymót! De gyorsan, mert megbeszélésünk van!
A lány fagyosan rápillantott, de aztán kiment, majd visszajött a porszívóval, feltakarította a havat, és szó nélkül kiment. Carver belevágott, és Galvone felé intett a fejével, mondván, hogy amit mondani akar, diszkrét ügy.
– Ha Evelyn Lennoxról akarsz beszélni, csak folytasd – mondta Hauser –, Frank előtt úgysincs titkolnivalónk. Egyébként New Yorkból jövet megállt Londonban is.
– Épp csak megszakítottam az utamat – közölte Galvone, és elfordult a vihartól.
Carver bólintott. Vajon miért tartotta ezt fontosnak közölni Galvone? Galvone elsőgenerációs amerikai volt, olaszországi gyökerekkel. Carvernél alacsonyabb volt, de erős testalkatú, széles vállakkal, izmos lábakkal. Frissen borotvált volt, fekete hajjal és vastag szemöldökkel. Csontos, halálsápadt arcán ijesztően hatottak kiugró pofacsontjai, hosszú orra és agresszív álla. Carver még sosem látta mosolyogni. Üres, barna tekintettel nézett a világra.
– Most velem van a két legfontosabb emberem – közölte Hauser.
– A társaságotokban mindig kényelmesen érzem magam.
Carver nem szólt egy szót sem. Hauser a szokásos taktikáját alkalmazta: egymás ellen játszotta ki őket. Carverre gyakran úgy utalt, mint aki „potenciális utódom”. „Pár év múlva már elég nagy lesz a segge ahhoz, hogy beülhessen a székembe.” De Carver hallotta már így beszélni Galvonéról is. Biztos volt benne, hogy Galvone igenis komolyan veszi a rivalizálást.
– Hát akkor, Adam – mondta Hauser, miközben kényelmesen elhelyezkedett székében –, mesélj nekünk Lennoxról! – Galvonéra pillantott.
– Utánanéztem Londonban. Felmondás nélkül itthagyta az irodát és odarepült. Csak meg akarunk bizonyosodni arról, hogy minden rendben van.
– Miért ne lenne? – kérdezte Frank.
– Adam majd elmondja.
Frank állva maradt, miközben Carvert Hauser egy székbe intette.
– Evelyn Lennoxnak volt egy nővére, Sandra Riverton, aki szintén nekünk dolgozott – kezdte lassan, a padlót bámulva.
– Van összefüggés a kettő között?
– Ezt hagyd! – közölte Hauser nyájasan. – Koncentrálj az ügy pénzügyi oldalára. Csak annyi a dolgod, hogy elégedett legyen a járadékával. Puhatold ki a véleményét, a terveit. Te értesz az ilyesmihez.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
– Te vagy a Nagy Csábító – vetette közbe kajánul Frank. – Mindannyian tudjuk, hogy a nők leborulnak a lábaid előtt. Ilyen megbízatást nekem nem lehet adni. – Ravaszul felkacagott.
– Még kiverném a fogait.
– Nem csodálom – vágott vissza Carver.
– Na-na, nem szép dolog ilyet mondani egy Első Elnökhelyettes kollegának. Nincs humorérzéked, Adam? Csak vicc volt. Tudod mi az a vicc?
Hauser még kényelmesebben elhelyezkedett. Semmit sem élvezett jobban, mint hogy egymás torkának ugrassza két beosztottját. Carver rápillantott, és még elkapta futó arckifejezését, de elfojtotta dühét. Frankre mosolygott.
– Oké, vicc volt. Jogos. – Hauser felé fordult. – Miközben a komputert faggattam, utalást találtam a P-PKR-re. Erről a részlegről még nem is hallottam. Mi az istent takar ez a rövidítés? Min dolgozott Evelyn Lennox? És miért van ez a kezdőbetűivel kódolva? Az összes többi részlegnek kiírjuk az egész nevét. Mint például Franké: Információ és Tervezés.
– Mégis, mi van ma veled? – hördült fel Frank.
Carver felé fordult, de az nem reagált. Egy kicsit meglepte Frank heves reakciója. Heves? Inkább dühös. – Ha beszélnem kell Evelyn Lennox-szal, előre tudnom kell, mit vághat a fejemhez – közölte nyugodt hangon.
– De semmi jogod nincs ahhoz, hogy a komputerben turkálj – folytatta Frank.
– Na, de fiúk – lépett közbe Hauser –, egy kis vita még rendben van, de Frank, ez most már egy kicsit sok. Ha nem bírsz magaddal, menj le az étterembe és igyál egyet. Mármint ásványvizet – hangja ellentmondást nem tűrő volt, és Carver elégedetten figyelte, ahogy Frank megpróbál uralkodni magán. Vállat vont, és mosolyogni próbált, de csak vicsorra sikeredett. – Bocs, főnök! A hosszú repülés és az időeltolódás kifárasztott. Inkább leülök és csak hallgatom Adam mondanivalóját.
– Időeltolódás? London és Helsinki között?
Carver inkább nem kérdezett rá. Újra Hauserre nézett, aki gyorsan folytatta.
– Értem, mire gondolsz, Adam. Hogy Sandra Riverton miért hagyta ott a vállalatot, azt nem tudom. Az ilyen kis részletek nemigen jutnak el hozzám. Nem hagyhatom, hogy elvesszek az apróságok tengerében. De azt legalább tudod, hogy elment. Lehet, hogy véletlen, de az is lehet, hogy a két lány beszélt telefonon, és úgy döntöttek, hogy elegük van. Ami pedig Ed Rivertont illeti, csak azt tudjuk, amit a rendőrség is mondott. Sőt, te talán többet is tudsz, hiszen te beszéltél ezzel a Mauno Sarinnal. Nos, ennyi.
– Nem igazán. Mit dolgoztak nekünk ezek a lányok?
– A nők csak bajt okoznak, és jobban járnék ha nem is vennék fel egyet sem. A helyük otthon lenne: az ágyban és a konyhában. De néha hasznosak is lehetnek, mint például ha olyan férfiakat kell meginterjúvolni, akik esetleg nem érzéketlenek a nőkkel szemben.
– Azt akarod mondani, hogy call girlök voltak? – kérdezte Adam.
– Jaj, dehogy – csapott az asztalra Hauser. – Titkárnői beosztásban voltak, mint Peggy. Adam, most már megkaptad a választ a kérdésedre. Az első géppel menj Londonba, és nézz utána ennek a Lennox-ügynek, jó?
Hauser megvárta, míg egyedül marad Galvonéval. Dühösen elnyomta a cigarettáját, és egy újra gyújtott rá. Mélyeket szippantott, miközben Galvone csendben ült. Ritkán látta Hausert dühöngeni. Amikor megszólalt, hangja már nyugodtabb volt.
– Van egy feladatod, Frank.
– Mégpedig?
– Szállj fel te is Carver gépére. Persze turista osztályon, nehogy észrevegyen. Kövesd, figyeld és jelents személyesen nekem. Az Utazási Osztály megmondja, melyik géppel menj.
– Nehéz lesz elkerülni hogy észrevegyen.
– Nehéz? Hát akkor álcázd magad! Vegyél fel valami mást, mondjuk síruhát és síszemüveget, vagy mit tudom én! A fenébe is, nem is olyan rég gyakorlatot szereztél a nehéz feladatok megoldásában, mégpedig egész ügyesen. Most is csak annyit kell tenned, hogy kövesd Carvert.

 

 

5.

Buchanan ugynabban a karosszékben ült kinyújtózva és bokáit keresztbe vetve, a Greenway Gardens 495 nappalijában, amiben nemrég Grimwood. Szemben vele Evelyn és Newman az ablakmélyedésben levő kanapén foglalt helyet. Warden őrmester az egyenes támlájú széken ült, jegyzetfüzetét a térdén egyensúlyozva. A beszélgetés folytatódott.
– Elmondaná, hogyan gyilkolták meg a nővérét, Sandra Rivertont? – szegezte Evelynre átható szürke szemét Buchanan.
– Felhívtam Londonból – szólt közbe Newman. – Ezért jött vissza rögtön Helsinkiből,.
– Lennox kisasszonyt kérdeztem – mondta élesen Buchanan. – Hadd válaszoljon ő maga!
– Nincs joga kihallgatni őt – vágott vissza Newman. – Akár fel is kérhetnénk önöket a távozásra. Hacsak nem vádolja valamivel. Ha jól tudom, ez a törvény.
– Ismerem a törvényt – válaszolta nyugodtan a főfelügyelő. A zsebében megcsörgette az aprópénzt. – Távozzak, Lennox kisasszony?
– Hát, eléggé feldúlt vagyok...
– Komoly megrázkódtatásokon esett át – folytatta Newman. – Mindig akkor kérdez ki valakit, ha nem tud tisztességesen gondolkodni? Szerintem legjobb lesz, ha mindketten távoznak, és ezt a kihallgatást alkalmasabb időpontra halasztják.
– Ez a ház az ön tulajdona? Vagy részben az öné? – kérdezte Buchanan.
– Nem...
– Akkor legyen szíves, hagyja Lennox kisasszonyt dönteni.
– Igazán zaklatott vagyok most – felelte Evelyn, folytatva Newman gondolatát.
Buchanan hirtelen Newman felé fordult.
– Az imént több megrázkódtatásról beszélt. Ezt hogyan értette?
– Úristen! Helsinkiben épp megtudta, hogy a sógorát holtan húzták ki a kikötő jeges vizéből. Átvágták a torkát, ha elfelejtette volna. És akkor közlöm vele a hírt, hogy a nővére is szörnyű gyilkosság áldozata lett. Főfelügyelő úr, ezért használtam többes számot.
– Kitűnő a memóriám. Nem feledkeztem meg Riverton úr haláláról. Hogy is tenném, hiszen épp ön mesélte el nekem pár perccel ezelőtt – válaszolt Buchanan monoton hangon. – De ön szerintem kettőnél több megrázkódtatásról beszélt.
Ölében összekulcsolt kézzel várta Newman reakcióját.
– Sajnálom, ha ezt a benyomást keltettem volna, de csak a gyilkosságokra utaltam. Ennyi.
– Ami igen furcsa körülmény, mivel ezeket mintha huszonnégy órán belül követték volna el. – Evelynre nézett. – Ön pedig azt mondta, hogy a nővére hasonló munkakörben dolgozott. Mi is volt ez a munka?
– Csak titkárnők voltunk. Főfelügyelő úr, rettenetesen kimerült vagyok. Nem halaszthatnánk el ezt egy pár napig, mikor majd frissebb leszek?
– Hogyne – állt fel Buchanan. Felvette a kabátját, és Warden őrmester is felállt. – Legközelebb majd telefonon bejelentkezem. Kérem, ne fáradjon, kitalálunk.
Az ajtónál Newmanhez fordult.
– Ami pedig önt illeti, ne felejtse el, hogy gyilkossági ügyben nyomozok.
Newman komoran mosolygott.
– Hogy is felejthetném el! Főleg azok után, ahogy South-woodban kihallgatott.
Buchanan szája körül cinikus mosoly bujkált.
– Pedig mintha teljesen nyugodt lenne, Mr. Newman – mondta, és kiléptek az ajtón, miközben Newman bezárt utánuk.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Evelyn, ahogy visszaért a nappaliba. – Buchanan nagyon kemény és veszélyes ellenfél. Úgy tettem, mintha elvesztettem volna a türelmemet, és ő ezt észrevette.
– Miért nem beszéltél nekik arról a szörnyű kis Grimwood-ról és Steve-ről? Láttam, nem akarod szóba hozni őket, úgyhogy én sem említettem őket.
– Nagyon okosan tetted. Csak zavaró lett volna. – Evelynre nézett. – Azaz hogy nem is. Egyszerűen én akarok nyomozni. Ha lett volna esély, hogy kirendel melléd egy őrt, akkor elmondtam volna neki.
– Nem tette volna meg?
– Semmiképpen sem. Legalábbis annak alapján, ami történt. Hál' istennek fizikailag senki nem bántott. Mostanában a rendőrség mindig létszámhiányról panaszkodik. Holott szerintem csak jobban szeretnek elegáns autóikon száguldozni.
– Bob! – Evelyn közel állt hozzá, a férfit megcsapta drága kölnije illata. – Nem maradhatnál velem néhány napra, hátha visszajönnek? Megalhatnál a vendégszobában – fűzte hozzá.
És mégis, meddig maradjak, kérdezte magában Newman. Szó sem lehetett róla. Egyre csak Sandyt látta, ahogy ott lógott, mint egy rongybaba. Visszataszító volt még gondolni is a húgára. Megrázta a fejét.
– Szerintem nem jó ötlet, Evelyn. Szeretném kideríteni, ki ölte meg Sandyt. Minél tovább halogatom, annál kevesebb lesz a nyom. Ezzel még Buchanan is egyetértene. Ismersz egy jó lakatost?
Evelyn lehangoltan bólintott.
– Akkor cseréltesd ki a zárat az ajtódon, mégpedig a legbiztonságosabbra. Chubb vagy Banham típusúra. Ha telefonálok, két kicsöngés után leteszem, aztán újra hívlak, és megint leteszem. A harmadik hívásra vedd fel. Így biztosan én leszek. Különben ne vedd fel, akármilyen hosszan is cseng.
– Miért hívnának fel?-
Valószínűleg nem fognak, de lehet, meg akarnak majd bizonyosodni, hogy valóban nem vagy itthon és tényleg lementél a tavakhoz.
– Szóval elfoglalt vagy. Egyébként én is. Intézkednem kell Sandy temetéséről. Ne is ajánld fel a segítségedet, megcsinálom magam. Én vagyok az egyetlen közvetlen rokona. Eljössz majd?
Newman nem hagyta provokálni magát, tudta, hogy Evelyn haragszik, amiért visszautasította. Mosolyogva húzta a kabátját.
– Ha bármiben segíthetek, hívj csak fel. Itt a névjegykártyám. És ne feledd, hogy Sandyt én is nagyon szerettem! Megkérni készültem a kezét.
– Akkor lehet, hogy most jól járt.
Másodszor is elengedte a füle mellett a sértést. Evelyn kimerült volt, ahogy mondta. Túl sok dráma, ilyen rövid idő alatt.

 

– Gondold csak át! – mondta Newman. – De mindenekelőtt légy nagyon óvatos!
– Most már más feladatom van – jelentette ki Tweed, miközben irodájában levette a kabátját. – Mivel az INCUBUS nyomozás lassan indul be, legalább lesz egy kis időm ezzel a másikkal foglalkozni.
Paula Grey és Monica egymásra nézett. Este volt, és Tweed izgatottnak tűnt. Épp most ért vissza a Downing Streetről, a Miniszterelnökkel folytatott megbeszéléséről. Legkomorabb szürke öltönyét viselte, és leült az asztalához. Odakinn tombolt a jéghideg február.
– Miért volna olyan lassú ez az INCUBUS-ügy? – kérdezte Paula.
– Mert rengeteg részletre van szükség, amelyek megszerzése hónapokba is beletelhet. Már most nagyon sokan dolgoznak rajta, de nemzetközi szervezet lévén igen összetett a felépítése. Persze lehet, hogy ez direkt van így.
– Akkor most mi az új feladat?
– Mint tudod, Európa most fortyog, mint egy üst. A negyven évig szentnek hitt határok már nem sérthetetlenek, és Gorbacsovnak köszönhetően a kommunista rendszerek összeomlanak, ami viszont egy csomó igen veszélyes és magasan szakképzett embert munka nélkül hagy. Nos, sejted már, mi következik?
– Azt szoktad mondani, hogy sejteni nem elég.
– Milyen igazam van – mosolygott Tweed, majd újra komolyra váltott. – A szakértők, akikről szó van, a különböző titkosszolgálatok és rendőrségek emberei voltak. Most pedig, egyik napról a másikra nincs szükség rájuk. Sőt, ami számukra a legriasztóbb: néhány komolyabb ügynökre igenis szükség van, mégpedig ahhoz, hogy bíróság elé állítsák őket. Most már érted?
– Igen – bólintott Paula szomorúan. – Már megint a bolondját járatod velünk...
– Itt cukkolsz minket, és nem árulod el a poént – egészítette ki Monica.
– A legjobb kommunista ügynökök egy része, tehát a legkeresettebbek, a számonkérések miatt egyszerűen nyom nélkül eltűntek.
– Eltűntek? – kérdezte Paula riadtan. – Nem lehetett volna titokban elintézni őket?
– Nem, mert megszöktek. Legtöbben a balkáni felfordulásban és a volt keletnémet vasállamból. Nyugati ügynökök, köztük a mieink is, igazolták, hogy ez így van. Mindez aggasztja a Miniszterelnököt, és ahogy olvasom a jelentéseket, engem is. Mintha valami ördögi tervnek a darabjai rajzolódnának ki.
– Ugyan mit akarhatnak? Lejáratták őket, nincs hova menniük – mondta Paula.
– Biztos ez? Tegyük fel, hogy egy új titkosrendőrségbe toborozták őket, aminek a célja a glasznoszty és a peresztrojka megsemmisítése. Veszélyes társaság lennének, csupa olyan ember, akiket például a keletnémet STASI vagy a román Securitate módszerei alapján képeztek ki. Kelet-Európa teljesen felfordult, ami remek táptalaj az ilyen profiknak.
– Vannak neveid, biztos pontjaid? – kérdezte Paula.
– Van egy, akinek a neve hallatán a hideg futkározik a hátamon: Ion Manescu. Pár napja egy román asszony látta Londonban taxiba szállni.

 

Lappföldön, a Lear igazgatósági gép megkezdte radarirányítású leszállását a sötét rovaniemi reptéren. A sarkkörtől északra februárban mindig sötét volt. Végtelen éjszaka. Tizenegy férfi és egy nő utazott a gépen. Egyikük sem szólt egy szót sem, amióta elhagyták Helsinkit.
Ahogy a gép folytatta leszállását, az utasok kezdtek felkészülni a kinti mínusz hőmérsékletre a havas és jeges vidéken. Előkerültek a füles szőrmesapkák, vastag bundák, szőrmecsizmák.
A kijárathoz legközelebb ülő, szláv arcú férfi már felhúzta furcsa, hegyes szőrmecsizmáját. Megsimogatta csupasz ajkait.
Ion Manescu szinte meztelennek érezte magát pödört bajusza nélkül. Ő volt az első utas, aki a gép landolása után készen állt a kiszállásra. Kibámult az ablakon a holdfényben fürdő tájra. A jeges bokrok csak úgy ragyogtak, és a látvány inkább holdbéli tájra emlékeztetett. A reptér több kilométerre volt Rovaniemi városától, egy betoncsík a pusztaságban.
A légikísérő kinyitotta az ajtót, és leeresztette a lépcsőt. Manescuval szemben, a lipcsei volt STASI-főnök, Helmut Ziegler felállt az induláshoz. Manescu megállította.
– Ha megengedi, csak utánam – mondta németül. – Jobb, ha már az elején tisztázzuk a rangsort.
Felállt, hogy elállja a német útját, aki döbbenten visszabámult rá. Aztán, ahogy a holdfény megcsillant Manescu hideg szemén, a veterán STASI-ügynök megborzongott, de ezt a beáramló hideg levegőre fogta.
– Csak tessék!
Manescu elindult a lépcsőn. Libasorban követte a többi utas. A kőkemény havon várta őket néhány furcsa jármű működésben levő motorral. Hatalmas kerekeikkel a kísérteties sarkvidéki fényben félelmetes rovaroknak tűntek. Óriás betűk hirdették a gyártót: Suzuki.
Pár percen belül minden utas felszállt, majd a gépek hangosan berregve és nagy hófelhőt kavarva elindultak, de nem a reptéri épület vagy a városba vezető út felé, hanem északnak, a vadon irányába.
Manescu megigazította síszemüvegét, miközben az megeredő hó hatalmas pihékben hullt. Elégedett volt. Biztosította pozícióját. Ezt mindig időben meg kell tenni.

 

 

6.

Adam Carver kisétált a londoni reptérről, és beállt a taxira várók sorába. Első osztályon érkezett Helsinkiből. Örült a szemerkélő esőnek, a hőmérsékletkülönbség Helsinkivel szemben megdöbbentő volt, főleg mivel aznap Londonban is melegebbre fordult az idő. Ahogy várakozott, számos nő megbámulta. Az egyik a barátnőjéhez fordulva suttogta:
– Jóképű hapsi. Egy cseppet sem bánnám.
– Jaj, milyen vagy! – kuncogott a másik, Carver felé pislogva.
Egy később érkező utas kijött az automata ajtókon, a taxisor felé pillantott, majd visszament az épületbe az egyenruhás sofőrhöz, aki „Mr. Shade” feliratú táblával várta. A sofőr kivitte a bőröndöt, de az utas ragaszkodott hozzá, hogy aktatáskáját maga vigye.
– A kocsi a parkolóban áll. Odakísérem, uram.
– Még várunk egy kicsit, mert az emberem a taxisorban áll. Kábé öt percünk van még – szólt Frank Galvone.
Ugyanazon a gépen érkezett Helsinkiből, de a turista osztályon, ami nem volt kellemes élmény az Információs és Tervező Részleg elnökhelyettesének. Fekete haját bőr svájcisapkája alá rejtette, arcát szemüveggel és felhajtott gallérú kabáttal álcázta.
Még hogy Információs és Tervező, gondolta, a sofőrt követve. Bostoni irodájában a részleget inkább Információs és Akció Részlegként ismerték. Itt tökéletesítették a Nagy Tervet.
– Kövesse azt a taxit, amibe most száll be az a magas férfi! – szólt, és a sofőr a nyomába eredt. – Nehogy meglógjon, de vigyázzon, ne is vegyen észre minket!
Kösz szépen, gondolta Charlie Bone, a sofőr. Tipikus amerikai. Nem is válaszolt, inkább követte Carver taxiját az alagúton át. Charlie Londonban született, de élt már New Yorkban is.
Viszont most minden bizonnyal Charlie volt a legjobban fizetett sofőr Londonban. Azért fizették, hogy ne járjon el a szája. Rettenetesen rossz memóriát fejlesztett ki, hogy elfelejthesse utasait és úti céljaikat. Szüksége volt a pénzre, mert imádta a szép nőket, akik viszont rajongtak a míves ékszerekért.
Galvone az autó válaszfala mögött kinyitotta aktatáskáját. Ellenőrizte a WC alkatrészeknek álcázott lehallgatóberendezést és a számos miniatűr poloskát. Még Helsinkiben elhelyezett egy lehallgatót Carver aktatáskájában.

 

– Greenway Gardens 495. Vigyázz, jövünk! – morogta magában.
Evelyn nagyon magányosnak érezte magát, mikor megszólalt a csengő. Óvatosan kinyitotta az ajtót ameddig a biztonsági lánc engedte, és alaposan meglepődött. Félig-meddig a szörnyű kis Grimwoodra és Steve-re számított, így aztán meglepte az elegáns, jóképű férfi.
– Jó napot! – mondta. – A nevem Adam Carver. Itt a névjegyem – közölte a férfi, és a résen beadta a névjegyét. – Emlékszem, egyszer találkoztunk a helsinki INCUBUS-irodában. Kék gabardin kosztümöt viselt, fehér masnis blúzzal.
Evelyn szimpatikusnak találta. Tetszett neki a megjelenése, a modora és hogy elnökhelyettes. De azért óvatos maradt.
– Gondolom, azért jött, hogy rábeszéljen arra a járadékra.
– Nem. Nézze meg újra a névjegyemet. Én a banki vonalon dolgozom. Hallottam, hogy otthagyta a céget, és amúgy is dolgom volt errefelé – mondta mosolyogva. – Gondolom, nagy szemtelenségnek fogja tartani, de felhívtam a norwich-i központot és elkértem a címét.
– Egyedül van? – lesett ki Evelyn a résen.
Carver kigombolta az esőkabátját, és újra mosolygott. Nagyon megnyerő mosolya volt. – Senki nincs velem. Az esőkabátban is csak én vagyok.
A lány visszamosolygott rá, kiakasztotta a láncot, és betessékelte a nappaliba. Carver az ablakhoz sétált.
– Szép nagy ablakmélyedés – állapította meg a kanapé mellett. – Kár, hogy sorházakra lát rá.
– Hát, ez London.
Carver aktatáskájával a kezében álldogált. Bőröndjét előreküldte a taxissal a Hiltonba. Az utcán egy várakozó fekete kocsira lett figyelmes.
– Nem mehetnénk inkább a konyhába? – fordult Evelyn felé. – Ahol folyó víz mellett beszélhetnénk.
– Úristen, már megint! – jajdult fel Evelyn, és a hall végén található konyhába kísérte. Megeresztette a csapokat, miközben Adam kinyitotta aktatáskáját és átkutatta. A poloskát a bélés mögé rejtve találta meg, kivette, és az egyenletesen folyó vízbe tette.
– Egy kocsi parkol az utcán – közölte Adam. – Szerintem onnan hallgat le egy bizonyos személy. Ha az, akire gondolok, akkor nagyon szeretnék lemenni és egy alaposat behúzni neki. Az az izé a vízben egyébként egy poloska...
– Tudom, magam is használtam ilyeneket... – Evelyn hirtelen elhallgatott, és magában káromkodott egy nagyot. Carver felvonta a szemöldökét.
– Értem. Először meglepett, hogy azonnal megértette, amint a folyó vízre utaltam. Azt a poloskát biztos még Helsinkiben rakták a táskámba, persze a tudtomon kívül.
– Kér egy kis kávét? Aztán beszélgethetünk.
Már nagyon vágyott rá, hogy valakivel beszélgessen. Carver kért kávét, és az asztal körül álló székek helyett inkább felült egy bárszékre, így nem kell a lány közelében lennie. Vegyes érzelmekkel várta kávéját. Először dühös volt, amiért így átverték, emellett elégedett is, hogy az esettel Evelyn bizalmába férkőzhetett.
A kocsi hátsó ülésén Galvone matatott a lehallgató berendezéssel, de csak interferenciát és vízcsobogásszerű hangokat hallott.
Csúnyán káromkodott magában, aztán elgondolkodott. Titokban mindig irigykedett a Nagy Csábítóra, amiért annyira buktak rá a nők. Lehetséges lenne, hogy noha Carver még csak pár perce van bent a lakásban, máris keféli a lányt a fürdőszobában? Lehet, hogy azután akarja belőle kiszedni, amit tud. Nem is rossz, gondolta Galvone.
– Szóval – folytatta Evelyn –, miközben az a két tuskó, Grimwood és Steve itt volt, megérkezett Bob Newman, az újságíró. Egy szó mint száz, kidobta őket, de aztán később visszajöttek a Volkswagenjükkel, és Bob ekkor megtalálta a poloskájukat a tévé mögött.
– És azt mondod, hogy ennél a Steve-nél pisztoly is volt? – kérdezte Carver.
Még mindig a bárszéken ült, míg Evelyn az asztalnál foglalt helyet. Nem akarta elijeszteni a lányt.
– Igen, valami Walther vagy mi. Bob elvette tőle és megtartotta. Aztán Bob is elment. – Belekortyolt a kávéjába, majd letette a bögréjét, és Carverre nézett. – Megfogadtam a tanácsát – hazudta –, és amint elmentek, felhívtam a rendőrséget. Most figyeltetik a házat. Megbocsát?
Visszament a nappaliba, az ablakmélyedésben elhúzta a csipkefüggönyt, és kinézett az ablakon. Jobbra, négy háznyira ott állt a fekete kocsi. Visszaejtette a függönyt, és visszament a konyhába.
– Rendszeresen jeleznem kell a rendőrségnek, hogy minden rendben van – folytatta.
Evelynnek tetszett Carver, de a férfi az INCUBUS-tól jött. A legutóbbi eset óta semmit nem bízott a véletlenre, így a következő kérdése sem érte meglepetésként, sőt örült, hogy hazudott neki.
– Mi a helyzet a járadékkal? Aláírtad? Elfogadtad a feltételeit?
– Természetesen nem. Miért, más elfogadta volna? – vágott vissza Evelyn ártatlan arccal.
– Ilyen ügyben nem adhatok tanácsot, ezt neked kell eldöntened. Végül is, a te életedről van szó.
Evelyn beleivott a kávéjába, hogy elrejtse az arckifejezését. Ez vajon egy újabb fenyegetés volt? Finoman fogalmazva, de mégis fenyegetés. A szemébe nézett.
– Mégis, miért jött ide hozzám, Mr. Carver?
– Adam. Azt hiszem, megegyeztünk már, hogy tegeződünk, nem? – letette a bögréjét és felállt. – Azért jöttem, mert tetszettél, amikor Helsinkiben találkoztunk. Együtt vacsorázhatnánk valamikor? Mondjuk ma?
– Ma ne, Adam. Hadd gondolkodjak rajta!
– Mennem kell. A Hiltonban lakom. Ha gondolod, onnan felhívhatlak – fogta a jegyzettömböt, ráfirkált valamit, letépte és az asztalra tette. – Ez a szálló telefonszáma, ha mégis beszélni akarnál velem.
A lány taxit hívott, ami egypár perc múlva megérkezett. A taxiba beszállva, Adam a szeme sarkából látta, hogy a fekete kocsi még mindig ott áll.
Amint a taxi maga mögött hagyta Wandsworth-öt, dugóba került. Carver, ölében az aktatáskájával, amibe visszatette a poloskát, elgondolkodott azon, amit Evelyn Lennox-tól megtudott.
A pisztoly aggasztotta egy kicsit. Amióta az INCUBUS-hoz csatlakozott, Amerikán kívül most először hallott olyanokról, akik pisztolyt hordanak maguknál. De sajnos még mindig nem tudott meg semmi részletet a lány volt munkájáról, mert az kerülte kérdéseire az egyenes válaszokat.
Ahogy a forgalom megállt, Carver hátrapillantott. Két kocsival hátrébb ott volt a fekete autó, de nem tudta kivenni az utasa arcát. Aztán váltott a lámpa és továbbhaladtak a Temze-hídon.
Mikor Carver a Hiltonnál kiszállt, a fekete kocsi gyorsan továbbhajtott, így most sem látta jól, ki ül benne.

 

 

7.

Lappföldön a hójárók továbbsuhantak a jeges éjszakai pusztán. Ion Manescu az elsőben ülve figyelte az elhaladó holdfényes tájat. A talajból rengeteg hófödte szikla állt ki, amik gyakran erősen megdobták a nagy sebességű járműveket.
Északkelet felé, a Szovjetunió irányába haladva elértek egy befagyott tavat. Manescu órájára pillantott: éjjel egy óra. Szakállas sofőrjéhez fordult.
– Még milyen messze van? – kérdezte angolul.
– Megérkeztünk.
A sivár táj a legtöbb embert rettentően elkeserítette volna, de Manescu Romániában már megszokta a kemény teleket. Ahogy a sofőr beszélt, áthaladtak egy dombháton, és a völgyben láthatóvá vált a magas szögesdrótkerítéssel elhatárolt beton épületegyüttes, egy kerek toronnyal. A dupla kapuk automatikusan kinyílottak, és a hójárók továbbhaladtak a objektum területén, majd behajtottak egy bunker acélkapuján. A bunkerben a foszforeszkáló fény kísértetiesen megvilágította a mélyen a föld alá behajtó járműveket.
A föld alatti komplexum nyáron épült, az építők éjjel-nappal, három műszakban dolgoztak rajta. Manescnak még kint feltűntek a kisebb-nagyobb tányérantennák a tetőn, amik egy rakétavédelmi rendszerre hasonlítottak.
– Hivatalosan mi ez a hely? – kérdezte, ahogy befordultak egy hatalmas garázsba, körülbelül a harmadik szinten a föld alatt.
– A világ legmodernebb meteorológiai intézete, valamint egy obszervatórium. A klímaváltozásokat és a csillagokat vizsgálják.
– Csak ezzel foglalkoznak? – Manescu furcsállotta.
– Mi mással foglalkoznának?
A hójáró megállt egy csukott liftajtó mellett. Miközben a többi jármű besiklott a garázsba, a sofőr leállította a motort.
– Megérkeztünk – folytatta –, ne felejtsék itt a táskájukat.
A liftben nyomják meg a mínusz kettő gombot. Hogy ott mi van, azt sajnos nem tudom...
Manescut az ajtók kinyílásakor egy egyenruhás őr fogadta. Az őr, akinek a ruháján semmilyen jelzés nem utalt az Intézetre, bekísérte Manescut egy nagy ablaktalan lakrészbe. Már amikor a lift ajtajai a garázsszinten kinyílottak, kellemes meleg áramlott ki, és most ez a szoba is jól fűtött volt.
Tizenöt perc múlva az őr ugyanazon a szinten egy színházteremszerű helyiségbe kísérte őket, amelyben több sorban lehajtható ülések futottak. A terem egyik falán hatalmas fehér vászon volt, a másikon pedig tejszerű, fehér üveg.
– Ön üljön az első sorba – kérte Manescut az őr, miközben a többi utas is megérkezett. Senki másnak nem ajánlottak fel helyet az első sorban.
A terem homályos megvilágításában az őrök ásványvizet osztottak ki, majd visszavonultak. Pár perc múlva megkezdődött a filmvetítés, és Manescu figyelmesen ült a székén. A kép Kelet-Európát széttört keresztrejtvényként mutatta, összevissza szakadozott határokkal. Egy eltorzított hang beszélni kezdett, miközben egy férfi elváltoztatott alakú sziluettjét lehetett kivenni a fehér üveg mögött, mintha vidámparki tükörben látszana.
– Mindannyian, akik itt ülnek, egy hatalmas küldetés tagjai – kezdte a hang. Manescu halvány amerikai akcentust vélt felismerni, ami viszont semmit nem árult el a férfiról, hiszen Európában a legtöbben ezzel a kiejtéssel beszélték az angolt. A hang folytatta.
– Egy küldetésé, amely visszavezeti a világot a rendhez, stabilitáshoz és a fegyelemhez. Kelet-Európát – a balkáni államokat, Csehszlovákiát, Magyarországot, Lengyelországot, Bulgáriát és Romániát – felforgatta a káosz, a nyugtalanság és a zűrzavar. Az a Gorbacsov nevű politikai amatőr az Atlanti-óceántól az Uralig terjedő Európa-házról beszél. Viszont a mi terveink ennél átfogóbbak. Itt a nagy lehetőség, hogy létrehozzuk az Egyesült Államok Csendes-óceáni partjaitól az Uralig terjedő hazánkat, amit New Yorkból irányítunk és ellenőrzünk...
A hipnotikus hang megtorpant. A fehér üveg mögött Franklin. D. Hauser megtörölte izzadó homlokát. A fűtést direkt magasabbra állították, hogy hallgatói tompábbak legyenek és könnyebben befogadják, amit mond.
– Minden jelenlévő kulcsszerepet játszik ebben a nagy tervben. Az önök speciális tudásával és tapasztalatával gyorsabban elérhetjük céljainkat. Mások is követik majd önöket ebben a tevékenységben, de önöké lesz a vezető szerep. Létrehozzuk a világ eddig leghatékonyabb titkosrendőrségét, és kiosztjuk önöknek a megszervezendő területeket. Rengeteget fogunk fizetni ezért a munkáért. Azok, akik önök közül esetleg kérni fogják, egy napon új személyazonossággal és luxus körülmények közt telepedhetnek le az Egyesült Államokban...
A hang újra elhallgatott. Manescu előrehajolt, hogy jobban kivehesse az üveg mögötti alakot, de hiába. Eddig nagy hatással volt rá, amit hallott, de hogyan lehet mindezt megvalósítani? Mintha kérdését hangosan kimondta volna, a hang folytatta.
– Hogyan lehet mindezt véghezvinni? Pénzzel. Több milliárd dollár áll a rendelkezésünkre. Az említett államok rendszerei most romokban hevernek. Titokban felvásároljuk stratégiai iparágaikat, ami révén irányítani tudjuk majd kormányaikat. Korrupcióval, hiszen minden ember megvesztegethető, és az utunkban álló úgynevezett idealisták eltávolításával. Ilyen téren önök már nagy tapasztalattal rendelkeznek. És most elérkeztünk a legfontosabb feladathoz.
A hangban megcsendült a hatalom és önbizalom ereje. Az ismeretlen elsőrangú szónok, ismerte el magában Manescu. A mögötte ülők izgatottan mozgolódtak, miközben csüggtek a férfi minden egyes szaván.
– A legfontosabb Oroszországban átvenni a hatalmat – dörögte a hang. – Hogy ez majd nehéz lesz? Hát nem! Gorbacsov nem is tudja, mit csinál, hogy micsoda energiákat szabadított fel. Olyan energiákat, amiket mi befogunk és megzabolázunk. Bejelentette, hogy engedi a magánvállalkozás felvirágzását. Mi leszünk ez a magánvállalkozás. Mégpedig amerikai módon. A korrupció a hatalomnak már évszázadok óta általános velejárója. Célunk elérése érdekében, ha szükséges, felélesztjük ezt az ősi szokást. A Szovjetunióban már vannak ügynökeink, akik jelentik az aktuális eseményeket. Az a birodalom szétesőben van. Egy újat kell létrehozni helyette, ami ellensúlyozni tudja az egymilliárd kínait, és mi fogjuk irányítani az új orosz államot. Akár egy független Ukrajnát is létrehozhatunk, hiszen ennek müncheni központtal mozgalma is létezik, az UTS. Átfogó anyagi támogatásunk segítségével a következő probléma, amivel Gorbacsovnak szembe kell majd néznie, az a birodalma szétesése, amelynek a darabjait majd mi fogjuk összeszedni.
Újra szünetet tartott. Manescu úgy vette ki, mintha az üveg mögött a férfi egy furcsa alakú pohárból inna. A többi hallgató lélegzet-visszafojtva várta a folytatást.
– De annak érdekében, hogy biztosítsam tervem megvalósulását, meg kell bizonyosodni arról, hogy önök megfelelő fizikai formában vannak feladatuk végrehajtásához. Tehát ezért vannak most itt. Itt, több szinttel a sarkvidéki hő alatt, egy sor megpróbáltatásnak és tesztnek vetjük alá önöket. Ez majd megmutatja, hogy vajon megfelelő kitartással és intelligenciával rendelkeznek-e a feladatok végrehajtásához. Ne számítsanak kényelmes időtöltésre. De ne feledjék – a hang lehalkult –, a végső cél Moszkva, és azok, akik végigcsinálják velünk a tervet, nem fogják megbánni. Jó éjszakát.
Valaki tapsolni kezdett, és Manescuban felmerült, hogy talán az egyik őr volt az, de ha igen, nem is lett volna rá szükség. Mögötte kitört a tapsvihar, és még mielőtt vége szakadt volna, az őrök kezdték szobájukba kísérni a közönséget.
Saját lakrészében Manescu az őrre nézett és a változásokra mutatott. Két üveg ásványvizet, egy nagy jegyzettömböt és egypár tollat tettek a kis faasztalra, amely mellett egy egyenes támlájú szék állt.
– Ezek mire kellenek?
– Mostantól kezdve, negyvennyolc órán át itt kell maradnia, és látogatót sem fogadhat – közölte az őr. – A mellékhelyiség arra van, és az ágya itt a sarokban. A lámpa egész idő alatt égve marad. A jegyzettömbre jegyezze fel minden ötletét, amivel támogathatná a Mester tervét.
– A Mester?
– A férfi, aki a beszédet tartotta. – Az őr megállt az ajtónál. – Ezt itt bezárom. Élelmiszert nem kap. Legyen szíves, adja ide az óráját.
– Miért? – kérdezte Manescu, de mivel sejtette a választ, lekapcsolta és átnyújtotta az óráját.
– Azért, hogy ne tudja, mennyi az idő, hogy éjszaka van-e vagy nappal, sőt, milyen nap van egyáltalán. A többi vendég is hasonló körülmények között lakik.
Ezzel az őr becsukta maga mögött az ajtót, Manescu hallotta, amint a kulcs fordul a zárban. A román Securitate volt főnöke mosolygott magában, amint felidézte a szónok szavait. Ez majd megmutatja, hogy vajon megfelelő kitartással és intelligenciával rendelkeznek-e...
Egy másik lakrészben, Irina Szerov, egykor a szovjet KGB egyetlen, de most, a gorbacsovi tisztogatás óta munkanélküli női ezredese, harisnyájából elővette az odarejtett fésűt és fésülködni kezdett.
A számára kirendelt őr elvette piperetáskáját is, hogy megzavarja rendes életmenetét. A harmincöt éves, sötét hajú, magas sarkú cipőjében százhetvenöt centi magas nő pont az a típus volt, aki után az utcán megfordulnak a férfiak. Hosszú, formás lábai voltak, és Moszkvában a „Csókkirálynő”-ként ismerték. Egy alkalommal Angliában teljes hidegvérrel meggyilkolt két férfit.
Lecsavarta az egyik vizesüveg tetejét és beleivott. Óvatosan kell bánni a tartalékokkal. Napokig elvolt alvás nélkül, úgyhogy ez a próbatétel csak mulattatta.
Leült az asztalhoz, fogta az egyik tollat, és munkához látott. A jegyzettömb első oldalára felírta feljegyzéseinek első témáját. Megfélemlítés.
Franklin D. Hauser szőrmekabátjába burkolózva hójáróján elhagyta a komplexumot, és az egy kilométerre levő helikopter-felszállóhelyhez hajtatott. Esze ágában sem volt a kelleténél hosszabban időzni ebben a fagyos pokolban.
Az épületegyüttest, egy a tulajdonában levő építési vállalat húzta fel, amit a trösztjéhez tartozó bank finanszírozott, persze francia és német kooperációban, hogy a hely megfelelő nemzetközi hírnevet szerezhessen. Viszont parnereinek még csak sejtésük sem volt a második és harmadik föld alatti szint létezéséről.
Megkönnyebbülten szállt fel a sítalpakkal felszerelt, várakozó Sikorskyra, amely visszaviszi Helsinkibe. Ahogy a gép felszállt, kinézett a most már holdtalan éjszakába.
– Hát – mondta magában –, belekezdtem. Most már csak meg kell őrizni a lendületet.

 

 

8.

Newman úgy időzített, hogy sötétedés után érjen vissza a Greenway Gardensra. Már elmúlt nyolc óra, mikor Evelyn ajtót nyitott, majd a védőláncot levéve beeresztette. Egy kis bőröndöt hozott magával, és a lány félreértette látogatása okait.
– Szóval mégis úgy döntöttél, hogy itt maradsz velem egy kicsit – kérdezte a nappaliban.
– Ellenkezőleg. Úgy döntöttem, hogy elmegyek. Gondolkodtam azon, amit mondtál nekem a munkádról a Profilok részlegnél és ami azzal a két finn üzletemberrel történt. Ennek tetejébe megjelenik nálad az a két nehézfiú, hogy aláírassa veled azokat az iratokat, amiket alaposan elolvastam...
– Sőt, azóta volt még egy látogatóm.
Newman figyelmesen hallgatta, amint Evelyn elmesélte Adam Carver látogtását és a beszélgetésüket. Meg is mutatta a férfi névjegykártyáját. Newman megizsgálta, majd a lányra nézett.
– Ez most már tényleg gyanús. Vajon miért küldenek egy ilyen magas beosztású elnökhelyettest utánad, egy ilyen kis figura után – ha megbocsátod ezt a minősítést. Először jött az erőszak, aztán a szép szavak. A világ legősibb módszerei. És megmondtad neki, hogy nem írtad alá a papírokat.
– Talán nem kellett volna? – kérdezte Evelyn aggodalmasan. – Kezdem úgy érezni, mintha állandó ostromállapot lenne.
– Tulajdonképpen mindegy. Az első kettő úgyis tudja. Szerintem ez az Adam Carver megpróbál majd rábeszélni arra, hogy írd alá. Vajon mi fog történni, ha visszautasítod? Már két gyilkosságról tudunk.
– Ne ijesztgess!
Pedig pontosan ez volt Newman szándéka, sőt folytatta:
– Miután itthagytalak, sikerült kinyomoznom egy másik volt INCUBUS-alkalmazottat. Ne kérdezd, hogyan! Szóval az ürge szintén Londonban lakik, és meglátogattam, de rém titkolózó volt. Még csak utalni sem volt hajlandó a volt munkájára. Azonkívül láthatóan ideges volt, minél hamarabb meg akart tőlem szabadulni.
– Szerinted miért viselkedett így?
– Biztosan aláírta a papírokat, beleegyezett a kövér járadékba és a hallgatásba. Egészen megijidt, amikor szóba hoztam a Barátság & Egyenlőség Biztosítót, és ki is tessékelt a lakásából. Valami bűzlik itt nekem. Úgyhogy csomagolj, és utazz el valahova!
– Ugyan hova?
– Mintha említetted volna, hogy Sandynek van egy kis háza Southwooldban, Suffolkban. Én még sosem jártam ott, inkább itt Londonban találkoztunk.
– A ház nem Southwooldban van – mondta Evelyn. Newman látta, hogy gondolkodik azon, amit mondott. – Sandy mindig Southwooldot mondott, mert az ismertebb hely, de a ház tualjdonképpen Walberswickben van. Viszont south-wooldi telefonszámmal. Ugyan ki hallott Walberswickről?
– Például én. Egy helyes kis egyutcás falu, aminek a főutcáját egyszerűen Utcának hívják. Nagyon csinos kis házakkal, ha jól emlékszem. Meg persze egy-két szállóval. Ha az ember elhajt az Utca végéig, a bal oldalon van egy parkoló, a jobb oldalon pedig nagy homokdűnék, amire felkapaszkodva, egyszer csak szembetaláljuk magunkat a tengerrel.
Evelyn elmosolyodott, és Newman kellemesen meglepődött, mert olyan ritkán látta mosolyogni.
– Látom ismerős vagy arrafelé...
– Hát, eléggé kiesik a szokásos útvonalaktól. Odaviszlek ma este. Van kulcsod a házhoz?
– Igen. Szerinted ott nagyobb biztonságban leszek?
– Egész biztosan. Na, csomagolj...
Este tízkor az Utca már teljesen kihalt volt, ahogy Newman 280E Mercedese megvilágította az összeboruló fasort. Néhány házban még égett a villany, de már mindenütt csak az emeleten. Az emberek korán lefekszenek Walberswickben.
– Lassíts – szólalt meg mellette Evelyn –, mindjárt ott vagyunk.
– Majd visszajövünk. Valamit el kell intéznem az egyik hotelban. Nézd, milyen szép öreg épület! Rajtahagyom a fűtést, mindjárt jövök...
Mielőtt a lány reagálni tudott volna, Newman kiszállt és elindult a szálló felé. Amint becsapta a kocsiajtót, az erős szél a tenger felől majdnem fellökte. Vihar készülődött..
– Kaphatnék egy duplaágyas szobát pár napra? – kérdezte az ősöreg recepcióst. – Egyedül vagyok, de szeretem a sok teret. A bőröndöm egy barátomnál van itt az Utcán, addig is előre fizetek – és előkapta a pénztárcáját.
Álnéven írta be magát a bejelentőre, Ashbourne, 17 Lever Road, Bournemouth. Valószínűleg fölösleges óvatoskodás volt, de ha az INCUBUS-nehézfiúk véletlenül erre járnak, ne jöjjenek rá azonnal, hogy itt van. Egyelőre nagyon is úgy tűnt, hogy szervezettségük kitűnő.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Evelyn, ahogy visszaült a volán mögé.
– Telefonálnom kellett – hazudta. – Szóval, merre van a ház?
– Rózsalugasnak hívják. Lassan hajts! Megállhatsz a kocsibeállón, de a ház mögé is be tudsz állni.
A ház a felhős hold megvilágításában olyan volt, mint egy képeslap. Helyes kis egyemeltes házikó, egy-két ablakkal a zsuptetőn is. Newman beállt mögé, lekapcsolta a motort, és elvette Evelyntől a kulcsokat.
– Előremegyek – mondta. A rózsák közt vezető kikövezett járdán felvett egy öreg rozsdás csövet. Mindig van kéznél fegyver, ha az ember elég figyelmes. A kulccsal kinyitotta a vasalt ajtót és belökte. Evelyn a válla fölött a villanykapcsolóhoz nyúlt, felkattintotta és visszahőkölt.
– Maradj itt! – szólt Newman.
A bejárati ajtó egyenesen a nappaliba nyílott. Teljes felfordulás volt, kihúzott fiókok széthajigálva a földön, a gobelin párnák feltépve és szétdobálva, sőt még a kanapé gobelin borítását is felvágták.
– Úristen! – suttogta Evelyn. – Hát itt is jártak.
– Marajd itt az ajtónál, amíg körülnézek...
A csődarabbal a kezében gyorsan átkutatta a házat. A betörés tulajdonképpen nem is lepte meg igazán. A tágas, alkóvos, kandallós nappalin túl keskeny átjáró vezetett a konyhához és egy kis dolgozószobához. Mindkét helyiséget ugyanilyen brutálisan kutatták át. Az átjáróból nyíló szűk kis lépcsőn felment a hálószobákhoz, ellenőrizte mindhármat és a fürdőszobákat. A látogatók semmit sem hagytak ki. Visszament a nappaliba, ahol Evelyn magába roskadtan ült egy fotelban.
– A mocskok! – sziszegte a fogai között. – így széthányni Sandy házát – Newmanre nézett. – Találtál valakit?
– Ugyan, dehogy. Már rég elmentek. Valamivel Buchanan és társa látogatása után történhetett. A kulcsot a táskájában találták a kocsijában.
– De nincs is jele az erőszakos behatolásnak. Vagy a hátsó ajtó...?
– Zárva. Ezek az alakok minden bizonnyal mesterei az álkulcsoknak. Maradj itt, elviszem a bőröndömet a hotelba. Foglaltam ott szobát.
– De maradhatnál itt is.
– Maradhatnék – bólintott Newman. – De ez Sandy háza. Nem is olyan rég még itt élt. Ha megbocsátasz, én inkább nem maradnék most itt. Mindjárt jövök. Segítek rendet rakni. És ne vitatkozz! Jól zárd be az ajtót, amíg odavagyok!
A kényelmes hotelszobában az ágyra dobta a bőröndöt, kinyitotta, és elgondolkozva leült mellé. Nem mondta meg Evelynnek a teljes igazságot. Már látta a Rózsalugast, de mivel Sandy éppen átalakíttatta, nem mehetett be.
– Amíg nincs teljesen kész a számodra – mondta neki akkor sugárzó mosollyal. Amint belépett, friss festék szaga csapta meg az orrát és majdnem összeomlott. Nem, semmiképpen nem tudná ott tölteni az éjszakát. Főleg most, hogy tetszik Evelynnek.
Amikor visszatért, a lány már csinált egy kis helyet a konyhában és kávét főzött. Csendben itták az iszonyatos rendetlenségben. Newman letette bögréjét.
– Dermesztő hideg van itt, úgyhogy először begyújtok a nappaliban. A helyedben ott is aludnék.
Ragaszkodott ahhoz, hogy addig maradjon, amíg a kis ház a körülményekhez képest elfogadható állapotba kerül. Legalább amíg a betörés nyomait eltüntetik. Aztán gyorsan jó éjszakát kívánt Evelynnek, és hozzáfűzte, hogy reggeli után újra itt lesz.
– El kéne mennünk Minsmere-be – javasolta a lány. – Van ott egy királyi madárrezervátum. A fütyülőrécék még biztos ott vannak. Csak nem repülnek északnak ilyen időben.
– Az ötlet nem rossz. Akkor hát jó éjt...
– Bob, mielőtt elmész – szaladt utána az ajtóhoz. – Szerinted mit kereshettek? Mármint akik így feltúrták a házat.
– El nem tudom képzelni – hazudta Newman.
A recepcióstól kapott egy kulcsot a hotel bejárati ajtajához, úgyhogy inkább továbbsétált a tengerpart felé, miközben fejében egymást kergették a gondolatok. Alaposan beöltözött a rossz idő ellen, felhajtott gallérú vastag, katonai viharkabáttal és homlokába húzott vízhatlan kalappal. Erősödött a vihar, ahogy a parkolót elhagyva keletnek, a széltépte homokdűnék felé vette az irányt. Sandyvel karonfogva már járt erre egyszer, akkor is hasonló idő volt, a szél az arcukba csapott.
Ötperces hideg, holdfényes séta után a móló végén találta magát. A hatalmas hullámok hangos robajjal törtek meg a parton és felcsaptak az arcába. Megborzongott, és belekiáltotta a szélbe:
– Kinyírom azokat a szemeteket, akik ezt tették Sandyvel!

 

 

9.

Newman nagyon keveset aludt aznap éjjel. Hazudott Evelynnek, amikor azt mondta, hogy semmi elképzelése nincs arról, mit kereshettek a betörők. Biztos volt benne, hogy amit kerestek, nála van.
Egy piros, vászonkötéses napló, Sandy saját kézírásával. Tudta, hol keresse, amikor eljött a harangtoronyból, miután megtalálta a holttestét. A lány Jaguarjában benyúlt az ülés alá, és kivette az odaerősített naplót. Letépte és zsebrevágta, létezéséről pedig nem szólt Buchanannak. Bizonyíték elhallgatása egy gyilkossági ügyben.
A fenébe velük! Saját maga akart nyomozni. És pont ahogy Tweed jósolta Paulának, amikor hasonló helyzetbe került, ő is arra számított, hogy hónapokba is beletelhet amíg kibogozza ennek az INCUBUS nevű világméretű polipnak az ügyeit.
Újra beleolvasott a lány jegyzeteibe: Január 12. Bennington, Swindon. Gépalkatrészek. James Archer, vezérigazgató, a cég egyedüli tulajdonosa. Jellemzés elkészült, január 31-én a Részlegnek leadva. Felvásárlási ajánlat, február 20. Archernak van egy lánya, Júlia.
Április 5. Manningham Electronics, Thames Valley. Miniatürizált mikrochipek. Elnök: Gavin Manningham. Jellemzés elkészült, leadva május 2-án. Felvásárlási ajánlat május 28. Megjegyzés: Manninghamnek szeretője van...
Hat másik céggel kapcsolatban voltak hasonló bejegyzések, mind stratégiai fontosságú iparágakban, köztük két kis magánbank. Newman ásított. Úristen, teljesen kimerült. Az órára pillantott: hajnali három óra. Gyorsan levetkőzött, fogat mosott, és belevetette magát az ágyba. Mielőtt elaludt, utolsó mozdulatával párnája alá csúsztatta Sandy naplóját.

 

Újabb nap, újabb vihar. Tweed a Park Crescent-i irodája ablakánál állt, és a vastag csipkefüggönyön keresztül figyelte, amint a fák meghajolnak az erős szélben a távoli Regent Parkban.
– Elég sok információ gyűlt össze a többiektől – jegyezte meg Paula, asztalánál ülve.
– Nálam is van egy csomó – fűzte hozzá Monica, az Európából érkezett kódolt faxüzeneteket rendezgetve.
– És mit mondanak? – kérdezte Tweed, és visszaült forgószékébe az asztalához.
– Igazad volt – folytatta Paula. – Tényleg úgy látszik, hogy a kommunista titkosszolgálatok néhány fontosabb ügynöke egyszerűen eltűnt. Persze ebben nem lehetünk egészen biztosak. Odaát teljes a káosz, de egy hírhedt figura tényleg eltűnt.
– Kicsoda?
– Ion Manescu, a Securitate aljas szürke eminenciása.
– Már elhatároztam, hogy az ő ügyét alaposabban is megvizsgálom. Mégpedig azonnal. A jelentésed alapján. Guy Dalby bármelyik percben betoppanhat. Most érkezett Bécsből. Most már biztosan jól ismeri a területét.
A glasznoszty ellenére Tweed megtartotta kiterjedt nyugat-európai szervezetét. A helyzet túl képlékeny, a jövő pedig túl bizonytalan volt ahhoz, hogy lazítani lehetett volna rajta. Harry Masterson tragikus halála után a Görög Kulcs ügyben, Tweed áthelyezte a négy szektorfőnököt. A német Erich Lindemann maradt a skandináv szektornál, észak-oroszországi kiterjedéssel. Az ügynökből gyorsan előléptetett Harvey Wilson lépett Paula meggyilkolt férje helyébe a német, holland és belga terület élén, amellyel együtt járt a Lengyelország és Csehszlovákia fölötti hatáskör is. Reg Finch, egy másik gyors előrelépő vette át Dalby régi zónáját: a Földközi tenger vidékét, Francia-, Spanyol-, Olasz-és Törökországgal, valamint Svájccal. Hatásköre kiterjedt Líbiára és a Közel-Keletre is.
Kopogtattak az ajtón, Tweed felkiáltott, hogy szabad, és Guy Dalby besétált. A bécsi központból ő irányította az érzékeny Balkán-övezetet Ausztriával, Jugoszláviával és Görögországgal, de hozzá tartoztak a kényes magyar, román, bulgár és ukrajnai területek is.
– Valami baj van? – kérdezte kedélyesen, és leült a székre, amire Tweed mutatott. – Mintha egy kicsit sürgető lett volna az üzeneted.
Dalby átlagos magasságú volt, konzervatív szürke öltönyben és homlokába hulló hullámos fekete hajjal. Paulát kicsit idegesítette nyilvánvaló önbizalma, de ő is belátta, hogy elsőrangú szakember.
– Ion Manescu – vágott bele a közepébe Tweed. – Hallottál róla?
– Még hogy hallottam-e? – nevetett fel tompán Dalby. – Az egyik legfontosabb figura volt, akin igyekeztünk mindig rajta tartani a szemünket, mármint ha sikerült. Nagymestere volt a rejtőzködésnek és ködösítésnek. Veszélyes, hidegvérű alak. A gonosz megtestesítője. Közel állt Ceaucescuhoz, de közben mindenről informálta Moszkvát is. Persze, Ceaucescu ezt nem tudta, de mi igen. Ha amerikainak született volna, most magas rangú CIA-ember lenne, miközben Moszkvát informálná...
– Azt mondod, oroszpárti? – vágott közbe Tweed.
– Ő? Dehogy! – mosolygott Dalby. – Manescu csak önmaga-párti. Csak azért tartott ki az oroszok mellett, mert gondolta, hátha fordul a kocka Bukarestben, no meg bizonyára a pénz miatt is.
– Most hol van?-kérdezte halkan Tweed.
– Ismét bevetette egyik jellemző eltűnési módszerét – mondta Dalby egy bűvészmozdulattal. – Egyik pillanatban itt van, a másikban sehol. A pletyka szerint akkor szívódott fel, amikor már egyértelmű volt a forradalom kimenetele. De az is lehet, hogy titokban őrizetben tartják Drakula várában. Neki való hely lenne.
Tweed közben véresfogú vámpírokat rajzolgatott a jegyzettömbjére, majd felnézett.
– Biztosan akarom tudni, hogy a románok tartják-e fogva, vagy elmenekült, és ha igen, hová.
– Nem is vagy igényes. Oda küldjem néhány emberem?-Azt akarom, hogy te menj oda! Elintéztem egy barátommal, aki tartozik egy szívességgel, hogy én állíthatom ki a Bukarestbe küldendő gyógyszerszállítmány egyik kísérőjét. Te leszel ez a kísérő – és átnyújtott Dalbynak egy papírt. – Parancsolj: név és telefonszám. A szállítmány ma indul Stanstedből.
– Mit tud, ki vagyok?
– Most akartam kitérni rá. A szokásos fedősztori. Különleges Ügyosztály, ellenőrzöd az új kábítószer-útvonalakat, az IRA-val összefüggésben. Elég, ha csak utalsz erre.
– Csak nem gondolod, hogy egyenesen kimondom! Jobb ha indulok is. Majd jelentek, amikor visszaértem Bécsbe. Ha egyáltalán visszaérek. – Felállt, intett Monicának, Paulára kacsintott, és már el is ment.
– Kicsit pimasz – jegyezte meg Paula. – Nem tudom, érzi-e, hogy nem vagyok oda érte.
– Persze – mosolygott Tweed. – Azért is kacsintott rád. Csak hogy bosszantson egy kicsit.-Nem veszélyes dolog egy Dalby kaliberű emberünket Romániába küldeni? Túl sokat tud.
– Nemrég még elképzelhetetlen lett volna – bólintott Tweed. – Most viszont tárt karokkal fogadják majd, a gyógyszerszállítmánnyal együtt. Ebben biztos vagyok. Sőt, kiválóan ismeri a nyelvet is. Most már csak várnunk kell a jelentését, és folytathatjuk a munkát.
– Ha te mondod... – motyogta kételkedve Paula.
Szomorú, gondolta Tweed, hogy Paula ilyen előítéletekkel viseltetik Dalby iránt. A hanyag magatartás mögött az agya vágott, mint a borotva. Több más nyelv mellett románul is kiválóan beszélt, bár Tweed kételkedett benne, hogy ezt majd Bukarestben is megmutatja.

 

– Az egyetlen pozitívum abban, hogy betörtek a házba – jelentette ki Newman, a Minsmere Madárrezervátumból viszszafele jövet –, az, hogy ott már nemigen fognak téged keresni.
– Ez biztos? – kérdezte idegesen Evelyn.
– Biztosak semmiben sem lehetünk – vallotta be Newman –, de gondolj csak bele. A Rózsalugas Sandyé volt, és amilyen alaposan feljegyeztek minden apróságot az alkalmazottakról, ezt biztosan ők is tudják. Azért mentek oda, hogy keressenek valamit, amiről azt hitték, nála van. Akár megtalálták, akár nem, a házat már biztosan érdektelennek minősítették.
– Ma nagyon jól éreztem magam – mondta a lány elmélázva.
Egész nap a rezervátumban sétáltak, elnézegették a fütyülőrécéket és a többi vízimadarat a sekély tengeröbölben. Az ég azúrkék volt, a levegő friss, szennyezetlen. Vittek magukkal hideg ebédet, és Newman mindvégig semleges témáknál próbált maradni. Következetesen igyekezett elterelni Evelyn célzásait a személyesebb kérdésekről. Közben úgy döntött, visszamegy Londonba, és megnézi a cégbírósági bejelentéseket.
– Muszáj máris menned? – kérlelte Evelyn a kocsiban.
– Itt Walberswickben biztonságban leszel, s ha valami változatosságra vágysz, Dunwichban van egy jó fogadó. Ennek a minsmere-i útnak a végén jobbra fordulsz, és Walberswick-kel ellenkező irányban haladva odaérsz. De semmiképp ne menj Southwold közelébe! – figyelmeztette a lányt.
Newman hirtelen elhatározásból indult Londonba. Útközben a harangtorony felé került, ahol Sandy meghalt. A halottszemle Southwoldban volt, és előző nap elkísérte Evelynt.
Buchanan főfelügyelő tömören, száraz hangon tette meg a jelentését. Közölte, hogy a nyomozás még tart az „ismeretlen tettes vagy tettesek által elkövetett gyilkosság ügyében”. Miközben ezt mondta, Newmanre nézett, aki állta a pillantását. Amint vége volt, Newman és Evelyn rögtön elmentek.
Már este volt, amikor rátért az A 120-as műútra, és Yoxfor-don keresztül hajtott tovább egy kanyargós, keskeny vidéki úton. Nem volt forgalom, úgyhogy bekapcsolta a reflektort. A fénycsóva frissen szántott földeken és a leszálló esti zúzmarán szaladt tovább. Az éjszaka hidegnek és keménynek ígérkezett. Pont megfelelt a hangulatának.
Közeledett a harangtorony felé vezető földúthoz. Már látszott a sziluettje, amikor a szeme sarkából jobbra fényekre lett figyelmes. Livingstone Manor, Franklin D. Hauser angliai rezidenciája. Ahogy közeledett, látta, hogy az öreg, György korabeli épület minden ablakában ég a villany. A földszinti függönyöket összehúzták, de az emeleten szabadon szivárgott ki a fény. Lassított.
Hirtelen megpillantotta a helikopter körvonalait a ház mellett. Newman három napot töltött a wilberswicki szállóban, főleg hogy elmehessen a halottszemlére és hogy megnyugtassa Evelynt. Sandy halálának napján Buchanan felkereste a Livingstone Manort, de közölték vele, hogy Hauser Finnországban van. Emlékezett, hogy Beccles-nél, északra volt egy helikopter-leszállópálya.
Lehet, hogy Hauser ma itthon van? Egy kelet-angliai reptérre érkezhetett a gépén, aztán valószínűleg helikopteren idejött. Elképzelhető.
Felhajtott a bejárati kovácsoltvas kapukhoz, és a fényszóró fényében meglátta a kaputelefont a téglafalban.
– Robert Newman vagyok – jelentkezett be. – Hauser úrhoz jöttem, ha ráérne...

 

 

10.

Franklin D. Hauser a ház elülső részében levő nappaliban ült egy hatalmas empire stílű széken, vacsorához öltözve. A szoba ablakaiból rálátás nyílt a hosszú behajtó útra és a távoli kapura. A gyönyörű parkosított kertet fasor zárta, a sarkon egy nagy tölgyfával.
– Szóval mesélj – szólt Adam Carverhez –, hogy boldogultál az Evelyn Lennox-üggyel?
– Sehogy. Eltűnt – közölte Carver szenvtelenül a hatalmas kandallónál állva pohárral a kezében. Mögötte kisebb hasábokkal körülvett fél fatörzs égett és pattogott, kellemesen melegítve a hátát.
– Nahát, nahát, ez nagy pech! Hogy csak úgy eltűnjön a nő, akivel beszélned kell – vigyorgott Frank Galvone, aki Hauser-hez közelebb álldogált.
– Frank, hagyd már abba! – mosolygott elnézően Hauser. – Hadd fejezze be Adam a sztoriját. Biztos vagyok benne, hogy van mit mesélnie.
– Beszéltem vele a Greenway Gardens-i lakásán – folytatta Carver Franktől elfordulva. – Hogy rövidre fogjam, nem írta alá a papírokat, sőt elmesélte, hogy valami Steve nevű fickó pisztollyal fenyegette meg, s aztán egy Newman nevű újságíró egyszer csak megzavarta a bájos kis együttlétet. Nem is tudtam, hogy fegyvereseket is alkalmazunk.
– Te a banki ügyekkel foglalkozol – szólalt meg Frank. – Maradj is annál!
– Ez azt jelenti, hogy tényleg alkalmazunk Walther pisztollyal dolgozó embereket? – kérdezte Carver Hausertől.
– Természetesen nem – közölte Hauser felháborodottan. – Frank Amerikáról beszélt, ahol bizonyos üzemeink biztonsági alkalmazottai feltételezem, hogy fel vannak fegyverezve. De ez elfogadott az USA-ban...
Abbahagyta a beszédet, mert valaki kopogtatott az ajtón. Galvone kikiáltott, hogy szabad, mire belépett egy inas egy összehajtott papírral az ezüst tálcán, amit átnyújtott Galvone-nak. Frank elolvasta a papírt, egy bólintással elküldte az inast és Hauserhez fordult.
– Farkast emlegettünk. Newman van a kapunál, téged keres. Megmondom neki, hogy menjen a fenébe.
– Várj egy percet! – vágott közbe Hauser. Belelapozott az ölében fekvő kék dossziéba. – Grimwood jelentése szerint Newman tényleg pont akkor érkezett és rontotta el az ügyüket, amikor Lennox-t már rávették az aláírásra. Most pedig Adam is ugyanezt erősítette meg. Mindig érdemes találkozni az ellenféllel, hogy megtudjuk, mit akar. Jobb előre tudni, honnan várható a csapás, ahogy a helybéliek mondják. Adam, szólnál Wintertonnak, hogy engedje be ezt a Mr. Newmant? Köszönöm.
Galvone megvárta, amíg Carver kimegy a szobából.
– Szerintem hibát követsz el. Ritkán találkozol újságírókkal.
– Frank, nagyon lobbanékony vagy. Márpedig addig nem ülhetsz a székembe, amíg meg nem tanulod fékezni az indulataidat. Igazán jobban tanulmányozhatnád a módszereimet.
– Tudom, hogy néha hibázom. – Galvone minden önuralmát összeszedte, hogy ezt kimondja, de mindig felismerte, mikor kell meghunyászkodnia. – Többnyire igazam is szokott lenni. Azt hiszem, töltök még magamnak egy kis italt.
Az antik bárszekrényből skót whiskyt öntött a poharába, miközben Hauser átnyúlt, kihúzott egy fiókot és becsúsztatta a Grimwood-dossziét, majd hátradőlt székében és cigarettára gyújtott. Galvone azonnal egy kristályhamutartót helyezett mellé az asztalra.
Carver ajtót nyitott, és Newman belépett a szobába. Viharkabátja a karján lógott, mivel nem adta át az inasnak, hátha hirtelen akar majd távozni. Mosolyogva közeledett Hauser felé.
– Igazán örülök, hogy fogadott, Mr. Hauser. Általában előre bejelentkezem, de most épp erre hajtottam, és láttam a világos ablakokat meg a helikoptert. Gondoltam, épp most érkezett vissza Finnországból.
Látta, amint a jéghideg kék szemek megcsillannak a szemüveg mögött. Galvonéra pillantott, és ott valami teljesen mást látott. A sötét szemek izzottak a gyűlölettől, és a férfi egész teste feszült volt. Mindig az első pillanatban lepd meg áldozataidat, ez volt Newman kedvenc taktikája. Hauser tért magához először.
– Én is örvendek, hogy megismerhetek egy ilyen népszerű újságírót. Olvastam a sikerkönyvét, címe, ha emlékezetem nem csal – Kruger: a számítógép, amely vesztett. – Jól idéztem? Bizonyára egy vagyont keresett vele.
– Így igaz – bólintott Newman. – Most már a magam ura lehetek, de azért még írogatok cikkeket, ha érdekes témára bukkanok.
– Jaj, bocsássa meg a modoromat... – Hauser bemutatta Carvert és Galvonét. – Mindketten első elnökhelyetteseim – mosolygott. – Egy szép napon egyikük átveszi majd tőlem a céget. A kérdés csak az, hogy melyikük.
– Nos, ez gondolom, önön múlik.
– Frank, kínálja meg Mr. Newmant egy itallal. Mivel mérgezi magát? Aztán elmondhatja, mi járatban van errefelé.
Newman köszönettel visszautasította az italt, és leült a székre, amit Hauser mutatott neki.
– Azt reméltem, hogy esetleg adna egy interjút a Der Spiegelnek Amikor megfelel önnek – fűzte hozzá.
– Most adhatok önnek tizenöt percet. De utána vacsoravendégeket várok. Nos?
Newman elővette a jegyzetfüzetét, közben Carverre és Galvonéra pillantott.
– Általában négyszemközt szeretem az interjúimat lebonyolítani. Csak így kapok őszinte válaszokat.
Hauser mosolygott.
– Adam, Frank, valamivel foglaljátok le magatokat odakinn. Lehetőleg valami olyannal, ami nyereséges a vállalat számára.
Galvone előrelépett és Newman vállára tette a kezét. A kemény izmok a zakó alatt egész meglepték.
– Mielőtt kimegyek, ellenőrzöm, hogy van-e önnél fegyver vagy magnó.
– A hallban az egyenruhás őr ezt már megtette – nézett fel Galvonéra Newman. – Frank, legyen szíves vegye le rólam a kezét, különben én távolítom el. Márpedig abban nem lesz köszönet.
– Próbálja csak meg...
– Frank, az indulataid! – figyelmeztette Hauser. – Hadd emlékeztesselek, hogy Newman úr a vendégünk. Mégpedig különleges vendégünk.
Miközben beszélt, megnyomott a széke karfáján egy rejtett gombot, mire a szoba túlsó végén kinyílt az ajtó és megjelent az inas. Hauser olyan hangon kérdezte, mintha csak teát kérne.
– Winterton, az őr valóban alaposan megvizsgálta Mr. Newmant, amikor megérkezett?
– Igen, uram.
– Köszönöm, Winterton, elmehet – Hauser Newmanre nézett. – Remélem, megbocsát, de a siker irigységet kelthet, az irigység pedig ellenségeket. Szomorú, de így van. A biztonsági intézkedéseknek tökéleteseknek kell lenniük, különben semmit nem érnek.
Galvone elvette a kezét és visszalépett pár lépést. Mélyen Newman szemébe nézett, majd Carverrel együtt elhagyta a szobát. Newman hátradőlt székében és mosolygott.
– Ami a biztonságot illeti, szerintem a kapunál levő őrnek kellett volna alaposan megvizsgálnia. Ha lett volna nálam fegyver, egyszerűen elintézhettem volna, és máris kész lenne a baj.
– Köszönöm. Mit szeretett volna kérdezni?
– Miért terjeszti ki a tevékenységeit Európában, és mik a tervei?
– A terveim nagyon szerények, Mr. Newman. Egy kis befektetés bizonyos vállalatokba, és máris birtokon belül érezhetjük magunkat az Európai Közösségben. Legalábbis a kapuban vagyunk.
– Valóban? A Bennington gépalkatrészgyár Swindonban. Kulcsvállalat egy kulcsiparágban. Manningham Electronics a Thames Valleyben. Egy olyan cég, melynek termékei a nyugat-európai csúcsminőséget képviselik.
– Nos, Mr. Newman – intett hanyagul Hauser a cigarettájával, de Newman mintha ismét látta volna megcsillani a szemét. – Egy hatalmas nemzetközi cég vezérigazgatója és elnöke vagyok. Nem szoktam minden apró-cseprő üggyel foglalkozni, inkább az átfogó üzletpolitikát határozom meg. Nem várhatja el tőlem, hogy üzletmenetünk minden egyes részletét behatóan ismerjem.
– Ön a részletek művészének hírében áll. Azok a cégek pedig, amelyeket említettem, fontos vásárlások.
– A nevek semmit nem jelentenek a számomra. Ezekben az ügyekben jobb ha Adam Carverhez vagy Frank Galvonéhoz fordul.
– Akik közül valamelyik ugyebár egy szép napon követni fogja önt a vállalt élén.
Hauser hangosan felnevetett.
– Önnek igen jó a megfigyelőképessége. Észrevette a kis trükkömet. Nos, így tartom őket mindig készenlétben.
– Azt mondta, hogy európai befektetései igen szerények. Mit tud akkor nyilatkozni Timo Metsola elektronikai cégéről Finnországban, ahonnan épp most érkezett vissza? Mintha széles ívben vetné ki a hálóját.
– Ismét csak azt tudom mondani, hogy a nevek semmit nem jelentenek a számomra...
Hauser hangulata láthatóan megváltozott. Hevesen nyomta el félig elszívott cigarettáját a hamutartóban. – Legyen nagyon óvatos ezzel a cikkel, Mr. Newman! Vigyázzon, hogy csak pontos adatokat közöljön! Én amerikai módszerekkel dolgozom, és úgy beperelem, hogy belerokkan.
– Mi az általános stratégiája ebben a képlékeny európai helyzetben? – folytatta Newman.
– Igyekszem a lehető legtöbb munkahelyet teremteni. Számomra az INCUBUS egy amolyan testvériség, amelyben az én szerepem az, hogy segítsek embertársaimnak, nemtől és fajtától függetlenül. Ezt idézheti is.
– És üzleti módszerektől is függetlenül? Hauser megnyomta a gombot a székén.
– Ez az interjú kezd egy kicsit fárasztó lenni, úgyhogy befejezzük – közölte agresszív hangon. – A jövőben vigyázzon! Talán jobb is lenne, ha visszavonulna, és inkább élvezné a jólétet, amit a könyve teremtett önnek. – Felnézett a belépő Wintertonra. – Kérem, kísérje ki Mr. Newmant!
– És köszönöm az interjút.
Newman mosolyogva felállt, zsebre téve a jegyzetfüzetét és tollat. Komótosan kisétált a fényesre csiszolt parketton, miközben belebújt a kabátjába.
A székkarfa gombjának újabb jelzésére Galvone sietett be a nappaliba. Hauser arcán látta, hogy valami nincs rendben. Sőt, cigarettája hamuja a szmokingja ingjére szóródott. Galvone elővette a díszzsebkendőjét.
– Bocsáss meg, főnök! – mondta hízelgő hangon miközben a zsebkendővel leporolta a hamut. – Valami nincs rendben?
– Robert Newman épp most ment el. Talán már a kocsibejáraton sétál kifele. Nyomoz utánunk, Frank, és nagyon közel jár. Ez nem tetszik nekem. Egy cseppet sem tetszik nekem.
– Szóval intézkedjek azonnal?
– Ahogy gondolod, Frank – fordult felé átható tekintetével. – De nem szeretném, hogy felfaljanak a disznók, úgyhogy legyél nagyon óvatos.
– Egy 280-as Mercedese van. Az őr kibiciklizett, és alaposan megvizsgálta... – mondta Galvone miközben félig futva elhagyta a szobát. Becsukta maga mögött az ajtót és kirohant az éjszakába.
A kovácsoltvas kapun kívül, amely közeledtére automatikusan kinyílt, majd becsukódott utána, Newman befeküdt a kocsija alá körülnézni. Ceruzalámpájával ellenőrizte az alvázat. Nem volt nagy a valószínűsége annak, hogy Livnigstone Manorhoz ilyen közel bombát helyeznek el a kocsijában, de jobb félni, mint megijedni. Majd kicsúszott a kocsi alól, és belülről kinyitotta a motorháztetőt!
Gyorsan átfutotta a motort, de ott sem talált semmit. Levette a viharkabátját, és megborzongott a hidegben, úgyhogy csak lerázta a port a kabátról és visszahúzta, majd beült a volán mögé.
Még a Hauser-birtok mellett járt, amikor egyszer csak egy másfajta motorzajra lett figyelmes – egy beinduló helikopter hangjára. Lenyomta a gázpedált, és felgyorsított a kihalt úton. Bekapcsolta a reflektort, hogy jobban lássa a kanyargós utat. A kopasz bokrok drótkerítésként verték vissza az éles fényt.
A helikopter hangja egyre közelebbről hallatszott, és egy perc múlva látta, amint kb. száz méterre jobbra elrepül fölötte villogó piros és zöld lámpákkal, majd ereszkedik és eltűnik.
Newman felidézte, mit mondott Buchanan a kihallgatása alatt Southwoldban, amikor Sandy holttestét megtalálták. Hauser neve felmerült a beszélgetésben, és Buchanan legyintett, miközben letette langyos kávéját.
– Néha azt hiszem, hogy ezek a szupermilliomosok szeretnek flancolni. Hausernek nemcsak Livingstone Manornál van 10 hektár birtoka, hanem egy yoxfordi haverom szerint, ettől nyugatra is van vagy 100 hektár termőföldje a kis házikójához...
És most épp erre hajtok, gondolta Newman. Úgyhogy lehet, hogy valahol itt szállt le a helikopter. Nagy sebességgel hajtott, amikor a gép elszállt mellette, és biztos tudják is, hogy ezzel a kocsival vagyok. Lelassított, letompította a fényszórót, és lépésben vette a kanyarokat, egyik lábával a gázpedálon.
Jó darabig nem is találkozott más forgalommal. A holdfény megcsillant a zúzmarán, és tejfehér páraköd emelkedett az út két oldalán. Bevette a következő kanyart, és feljebb az úton meglátott egy kis örökzöld facsoportot. Megállt, leállította a motort és fülelt.
Talán csak képzelődött? Meg mert volna esküdni, hogy egy másik motort is hallott: egy furán röfögő, csörömpölő hangot. Most viszont csak a hideg szélcsendes éjszakát hallotta. Beindította a motort és továbbhajtott.
Hirtelen nagyon el akart kerülni a környékről, és hatvan, hetven km/órára gyorsított. Közeledett az útmenti facsoport felé, erősen figyelt, amióta a helikoptert meglátta, és most hirtelen mozgást vett észre. Valami roppant tárgy jelent meg a facsoport mögött és közeledett az út felé, hangos kattogó zajjal.
Pár méterre volt már csak a facsoporttól, amikor meglátta a hangok forrását: egy hatalmas kerekű traktor hajtott át előtte az úton. Csak egy másodperce volt dönteni, beletaposott a gázba, és a Mercedes kilőtt, mint egy torpedó. A sárga szörnyeteg majdnem eltaposta, két fényszórója, mint egy hatalmas rovar szemei. Newman elrántotta a kormányt, és csak pár centire süvített el a traktor óriás kerekei mellett. A visszapillantó tükörben még látta, ahogy a nagy sárga gép eltorlaszolja az utat. Továbbhajtott...
A traktor volánjánál Frank Galvone káromkodott magában. Alig egy hajszálnyival számította el a célpontját. Hangosan szitkozódva visszatolatott a mezőre, ahol a helikopter és pilótája várakoztak.
Newmant, aki immár másodszor is elhajtott a rossz emlékű harangtorony mellett, megrázta az eset. Normális esetben egyszerűen megfordult volna és lecsapott volna a traktor vezetőjére, de nem tudhatta, hányan vannak még. Már nem volt fegyvere sem, mivel Steve Waltherét és szétszedett tölténytárát Walberswicknél behajította a tengerbe.
Pár perc múlva meglátta a falu fényeit és a Nag's Head kocsma reklámját. Leparkolt a többi kocsi mellé távolabb az úttól és bement.
Öreg faburkolatú kocsma volt, megfeketedett falakkal és a kandallóban barátságosan ropogó tűzzel. A hely zsúfolásig tele volt, főleg helybéliekkel. Bokájuknál összecsipeszelt nadrágú parasztok támasztották a pultot. A csapos egy kicsi, vörös képű férfi volt.
– Jó estét uram! Mit adhatok?
– Skót whiskyt vízzel.
A csapos poharat tett Newman elé, és odahúzta a vizeskancsót.
– Idegen a környéken?
– Igen – mondta Newman, és kifizette az italt. – Épp most jövök Franklin D. Hausertől, akivel interjút készítettem – Vizet öntött a whiskyjéhez, és belekortyolt az italba. – Úgy hallom, nem valami népszerű errefelé.
Észrevette a hirtelen támadt csöndet maga körül. Egy kordbársony zakós férfi közelebb húzódott hozzá, és könyökével megbökte az oldalát.
– Épp befejezte az italát és megy el, nem?
– Mit mondott? – kérdezte egy másik hang. Tulajdonosa egy hatalmas óriás, fekete hajjal és a szeme fölött összenőtt vastag szemöldökkel. – Aszongya, nem tetszik magának Mr. Hauser?
– Lehet hogy iszom még egyet – felelte Newman a Kordbársony Zakónak.
– Igyon még egyet, de aztán húzzon innen, ahogy Dan mondta.
Az óriás, Dan, Newman szájához emelte a poharat és vigyorgott, kimutatva rossz fogait.-Igyál csak, kicsinyem!
– Tegye csak le szépen azt a poharat – mondta Newman halkan. – Figyelmeztetem, hogy volt SAS-katona vagyok, úgyhogy ha meg kell védenem magam, nehezemre fog esni nem elbánnom magával. Nem azt mondtam, hogy nem tetszik Mr. Hauser, hanem csak hogy azt hallottam, nem szeretik. Legalábbis Yoxfordban nem. Vajon miért?
– Yoxford! – nevetett fel Kordbársony Zakó. – Ugyan mit tudnak azok! – Áthajolt Newman előtt az óriáshoz. – A helyedben letenném azt a poharat. Félreértettük az úriember szándékait.
A pohár visszakerült Newman elé a pultra, aki beleivott és újra kérdezett.
– Akkor ezek szerint Mr. Hauser elég népszerű errefelé. Persze nem meglepő, de megmondaná valaki, miért?
– Bőkezűen bánik a pénzzel – közölte a csapos, megnyugodva, hogy nem lesz balhé. – Hogy csak egy példát mondjak. A múltkor a vihar kidöntött egy csomó fát és nagy kárt csinált, de itt persze nem volt biztosításunk. Erre ki az, aki jön és közli, hogy mindent rendbe hozat? Mr. Franklin D. Hauser.
– Igen nagyvonalú.
– És ez nem minden – vágott közbe Kordbársony Zakó. – Ha valaki elmarad egy kicsit a jelzálogfizetéssel, csak fel kell mennie a Manorhoz, és Mr. Hauser kisegíti. Kérdezzen csak meg bárkit, errefelé senkinek sincs egy rossza szava Mr. Hauserre. – Közelebb hajolt Newmanhez, aki érezte, hogy a férfinak már nem ez az első söre. – Sőt, sokan tűzbe mennének érte, ha valami gondja akadna.
– Nos, örülök, hogy ezt megtudtam – Newman kihörpintette az italát. – Úgy látszik, Yoxfordban alaposan félrevezettek. Hát, akkor megyek is.
Ahogy elhajtott az éjszakába London felé, Newman alig várta, hogy minél messzebb kerüljön Hauser „birodalmától”. Meg kell hagyni, okos volt az amerikai.
Jótevőként állítja be magát, és bőkezűen osztogatja a segítséget, ami egy sereg pártolót – és kémet – állított az oldalára a Livingstone Manor-i birtok környékén. Newman elgondolkodott, hogy vajon ugyanezt a módszert alkalmazza-e a világ más részein is.
Rájött, hogy ez az előrelátó viselkedés kizárta annak a lehetőségét, hogy találjon itt a környéken egy tanút, aki látta volna aznap hajnalban a harangtoronyhoz érkezni Sandy Jaguarját. Már biztosan elterjedt a „ne szólj szám, nem fáj fejem”-elv. Newmannek hirtelen eszébe jutott valami.
Amennyiben Sandyt az INCUBUS-beli munkájával kapcsolatban gyilkolták meg, akkor a gyilkos akár Hauser közeli munkatársa is lehetett. Azt a benyomást keltette, mint aki nagyon óvatosan jár el. Biztos nem alkalmaz bérgyilkosokat, mert az túl kockázatos.
Úristen! Akkor ma este akár ugyanabban a szobában is lehettem a gyilkossal. Newmannek feltűnt, hogy Adam Carver kisportolt, erős férfi. Viszont ott volt Frank Galvone is. Első benyomása róla az volt, hogy igazi gengszterpofa, de találkozott már hasonló emberekkel, akikről aztán később kiderült, hogy a látszat csal és aránylag tisztességesek. Tény, hogy mindkét férfi felkeltette a kíváncsiságát. Hogy is van az a mondás, hogy a gyilkos mindig visszatér a tett színhelyére?
Mélyen elgondolkodva hajtott vissza az éjszaka közepén South Ken-beli lakásához. Éjjel egykor alig volt forgalom.
Már közel járt a lakáshoz, és a Bereforde Roadon parkolóhelyet keresve lelassított. Hirtelen egy hatalmas pótkocsis teherautó bukkant fel mögötte a semmiből, amint nagy sebességgel hajtott felé bekapcsolt fényszórókkal. Newman megpróbált kitérni előle, de sikertelenül, és a kocsi belerohant a Mercedes hátuljába. Bár be volt kötve, Newman előrezuhant a kormányra.
Felemelte a fejét, de minden elmosódott volt. Automatikusan lefékezett, ami lehet, hogy hiba volt. Homályosuló szemmel látta, ahogy a teherautó távolodik és befordul a sarkon, aztán elvesztette az eszméletét.

 

 

11.

81 Fahrenheit, 27 Celsius. A májusban kezdődött londoni hőhullám júniusban is tovább tombolt. Tweednek rövid ujjú ingben és könnyű nadrágban is melege volt, ahogy kibámult irodája ablakából. A reggeli órák ellenére a turisták már vonultak a Regents Park felé a tűző napon.
Monica is izzadt, annak ellenére, hogy a kis ventilátor szorgalmasan dolgozott asztalán. Csak kavarta a meleg levegőt. Tweed az ajtónyitásra gyorsan megfordult. Paula sétált be láthatóan izgatottan.
– Bob a Hyde Parkban kocog. Hát nem csodás? Otthagyta a kórházat, és azt mondta, hogy miután otthon lezuhanyzott, idejön.
– Erre inni kell – jelentette ki Tweed. – Pezsgőt.
– Várjuk meg őt is – felelte Paula, és leült az asztalához. – Három törött borda és egy agyrázkódás, most meg úgy érzi, bikaerős. Elég kemény lehetett.
– Engem nem is a bordák izgattak – szólt Tweed a forgószékében ülve. – Elég jó kondiban volt, úgyhogy az nem volt gond. Viszont az agyrázkódás már rázós egy kicsit.
– Ezt mondta az orvos is – mondta Paula –, és erősködött, hogy Bob maradjon csak szépen benn, amíg a fejfájások elmúlnak. Látszott rajta, hogy rettenetesek lehetnek.
– Inkább az a teherautó-vezető volt rettenetes – szólt közbe komoran Monica. – Na, és mit tudott felmutatni a rendőrség? Semmit, csak megtalálták a kocsit néhány sarokkal arrább, és kiderült, hogy lopott volt, a sofőr meg sehol.
Megszólalt a telefon, Paula kapta fel. Röviden beszélt, majd mosolyogva letette. – Bob van itt, elindult felfelé.
Newman lépett be az ajtón homályos tekintettel. Paula rögtön aggódni kezdett, felugrott és egy székhez kísérte.
– Fáj a fejed? – kérdezte.
– Nem – mosolygott Newman. – Bocs, ha gondterheltnek tűntem, mert egyébként remekül érzem magam. Csak elgondolkodtam az adatokon, amiket elmondtál. Sokat telefonálgattam a kórházi szobámból. Sandy jegyzetfüzetében – amit a Jaguarjában találtam aznap reggel a harangtoronynál – utalás volt valami Draconra. Most már tudom, mi az. Az INCUBUS-nak van egy Dracon nevű központja Boston mellett. Minden új kezdeményezés onnan indul, és Ed Riverton volt az alelnök, aki irányította. Utalt is rá, amikor riportot készítettem vele Helsinkiben, nem sokkal azelőtt, hogy őt is meggyilkolták.
– Miből gondolod, hogy őt is ezzel összefüggésben tették el láb alól? – kérdezte Tweed.
– Mert aggódott amiatt, amit azok a Hauser által alkalmazott őrült zsenik terveztek. Csak az a baj, hogy nem tudom, mit terveztek.
– Hát ezzel nem sokra jutunk – közölte Tweed lehangoltan. – Rengeteg adatunk van erről a bankóriásról. Azalatt gyűjtöttük, amíg te nyaraltál...
– Szép kis nyaralás, mondhatom...
– Tudtad, hogy az USA legnagyobb bankja? – folytatta Tweed. – Még a Bank of Americánál is nagyobb. Rengeteg pénze van, és a nyugati világ minden kulcsiparágában vezető szerepet játszik.
– Hatalom – állapította meg Newman, miközben belekortyolt a kávéba, amit Paula nyomott a kezébe. A pezsgő majd jöhet később.
– Hatalom. Ez az, ami Hausert hajtja. Hogy sokkal több hatalmat szerezzen, mint a világon bárki más. Beszéltem újságíró ismerőseimmel, hogy összerakjam a rejtvénykockákat. Ja, most jut eszembe, Buchanan főfelügyelő is idejön. Remélem, nem baj.
– Miért lenne baj? Egyébként is számítottam rá – jegyezte meg Tweed. – Már kétszer járt nálunk, amióta kórházba kerültél. Úgy tűnik, még mindig te vagy az első számú gyanúsítottja.
– Szóval ha sarokba vagy szorítva, ragadd meg a bikát a szarvainál, aki esetünkben Buchanan. Van hozzá egy csomó kérdésem. Persze, ha beleegyezel. Te meg Mauno Sarin. Remélem még mindig ő a helsinki rendőrfőnök.
– Igen az, de nem értem...
– Majd meglátod. Megcsörrent a telefon, ezúttal Monica vette fel. Paula végigmérte Newmant. Kirobbanó erőben volt, csak úgy sugárzott róla az energia, semmit nem veszített életerejéből. Monica kezével letakarta a telefont.
– Most majd megmutathatod. Itt van Buchanan. Felengedhetem? – kérdezte Tweedtől.
– Jöhet...
Buchanan főfelügyelő besétált, szokásos szürke öltönyében, mögötte az elmaradhatatlan Warden őrmesterrel. Úgy nézett körül, mintha meglepné ez a sok ember. Tweed hellyel kínálta, és hátradőlt székében, átengedve a terepet Newman-nek.
– Főfelügyelő úr, hogy halad a nyomozás Sandy Riverton meggyilkolása ügyében?
– Általában én szoktam feltenni a kérdéseket – vonta fel a szemöldökét Buchanan. – De ha már felhozta, sehogy. Egyrészt nemigen számíthatok tanúkra, mivel a bűntény kora hajnalban történt. Másrészről viszont egy mezőgazdasági termelővidéken a parasztok korán kelnek.
– De megpróbálta? – erősködött Newman.
– Igen, és mindenütt a hallgatás falába ütköztem.
– Ami egy cseppet sem meglepő... – Newman röviden elmondta, mi történt a Nag's Head kocsmában, pár órával a balesete előtt.
– Érdekes – mondta kis szünet után Buchanan. – De ez még nem jelenti azt, hogy Hausernek bármiféle köze lenne a dologhoz.
Újabb szünet következett.
– Hacsak nem köthető valahogyan férjének, Ed Rivertonnak a meggyilkolásához, amiről Tweed azalatt beszélt nekem, amíg kórházban volt.
Az irodában ülők közül egyedül Buchanan tűnt érzéketlennek a hőséggel szemben. A nyugalom szobra volt, ahogy keresztbe vetett lábbal ült és Newmanre nézett. Warden őrmester a háttérben nagyon élvezte a helyzetet, hisz ritkaságszámba ment azt látni, ahogy a változatosság kedvéért Buchanant szorongatják meg egy kicsit.
– Az Helsinkiben történt – mutatott rá Newman –, elég messze Suffolktól.
– Igaz, de ha az ember már találkozott néhány gyilkossági üggyel, megtanulja észrevenni az összefüggéseket.
Van néhány hasonlóság a két ügy között, amik egész véletlenül huszonnégy órán belül történtek.
– Miféle hasonlóságok?
Buchanan kényelmesen hátradőlt.
– Sandra Rivertont egy félreeső helyen ölték meg, korai időpontban. Mr. Tweed ismeri a finn esetet, és azt mondja, hogy Edward Riverton holttestét a sötétség leple alatt dobták a jeges kikötőbe, amikor senki sem volt a környéken. A tények hasonló módszereket sejtetnek, de lehet, hogy ez azért túlzás.
– Túlozzon még egy kicsit! – kérte Newman.
– Sandra Rivertont a nyakánál fogva akasztották fel, Edward Rivertonnak pedig a nyakát vágták át. Ez az emberi test egy igen érzékeny pontja, és nagyon praktikus a gyilkosok számára.
– Még mindig nem értem, hova akar kilyukadni.
– Dehogynem érti – mosolygott komoran. – Az előbb azt mondtam, hogy a gyilkosságokat huszonnégy órán belül követték el. Nagyon izgat engem ez az időtényező. Emberünknek idő kellett ahhoz, hogy lerendezze a finnországi ügyet, majd repülőre üljön, és Londonban kocsit bérelve elhajtson Suffolkba. Közben megtudtam, hogy Mr. Hausernek van egy Lear gépe, amivel röpköd a világban, meg egy Sikorsky helikoptere, amit láttam felszállni Livingstone Manornál. Sőt, van egy helikopter-leszállópálya Becclestől délkeletre is, nem messze a kérdéses környéktől.
Milyen kis szorgalmas vagy, gondolta Newman. De miért mondod el nekem mindezt? Ki nem mondott kérdésére Buchanan folytatta.
– Mr. Newman, nem szándékozik véletlenül a közeljövőben Finnországba utazni?
– Nem, miért kérdi?
– Csak elkalandoznak a gondolataim. – Tweedre nézett, aki épp azt morogta magában: „Kétlem, te sosem hagyod csak úgy elkalandozni a gondolataidat.” – Csak elgondolkodtam – fűzte hozzá Buchanan.
– És mire jutott? – kérdezte Newman.
– Hát, rém érdekes lenne, ha egy magafajta ember egy kicsit körülszimatolna Helsinkiben az INCUBUS-nál, feltenne egypár kérdést. Persze a megfelelő kérdéseket.
– Miféle kérdéseket?
– Ismét csak azt tudom mondani, hogy nagyon is jól érti, mit mondok. Volt-e olyan, aki Edward Riverton halálának a napján még benn volt, de aztán másnap hiányzott a munkából? Tehát aznap, mikor Rivertont kihúzták a kikötőből. Valaki, aki Angliába repült, hogy itt lehessen Sandra Riverton halálakor.
– Nem mohó egy kicsit?
– Csak felvetettem. Hát, akkor mi megyünk is. Teljesen leköt egy Camden Town-i gyilkosság.
Visszautasította a Tweed által kínált kávét és felállt. Az ajtónál visszanézett Newman-re.
– Ha találna egy ilyen valakit, az nagyon szépen elterelné magáról a gyanút.
– Szóval még mindig én vagyok az első számú gyanúsított?
– Fogalmazzunk inkább úgy, Mr. Newman, hogy nagyon sok az olyan eset, ahol kiderül, hogy az a gyilkos, aki felfedezte a holttestet. Viszontlátásra, Mr. Tweed...
Ezzel kilépett az ajtón, le a lépcsőn, a portán visszaadta a belépőkártyáját, és Wardennel a nyomában kiment a kocsijához. Ahogy beültek a kocsiba, Warden megkérdezte:
– Még mindig azt hiszi, hogy Newman volt?
– Figyelembe kell vennünk ezt a lehetőséget is, amíg nincs további bizonyíték. Remélem, ezt a bogarat ültettem Newman fülébe is.
– Mi volt ez a szöveg Finnországról, főnök? Buchanan mosolygott.
– Ha Newman ártatlan, akkor igyekszik majd tisztára mosni magát. Kértem a főkapitány helyettesét, hadd menjek el Helsinkibe, de nem engedett. Azt mondta, most koncentráljak a Camden Town-i ügyre. Úgyhogy talán Newman megy el helyettem elvégezni a munkát.
– Meg tudja csinálni?
– Pont neki való. Gyakorlott újságíró, nagyon ért a kérdezősködéshez. Évekig ez volt a munkája, hasonlóan az enyémhez. Ravasz róka, gondolta Warden, de vigyázott, nehogy hangosan kimondja.
– Vissza a Yardra – szólt Buchanan.
– Nos, mire jutottál azzal, hogy Buchanant ide ráncigáltad? – kérdezte Tweed.
– Megtudtam, hogy még mindig én vagyok az első számú gyanúsított. Tulajdonképpen erre voltam kíváncsi, de ő többet mondott el a vártnál.
– Miben?
– A finn ügyben – szólalt meg Paula. – Bob most Finnországba repül, látom az arcán. És én is vele akarok menni – közölte határozottan. – A nők néha észreveszik azt is, amit a férfiak nem. Ne feledd, hogy rengeteget dolgoztam ezen az INCUBUS-ügyön.
– Meggondolom – mondta Tweed. – Veszélyes lehet.
– Ezt már megbeszéltük egyszer – csattant fel a lány. – Az is veszélyes volt, amikor Németországban voltunk. Sőt, előtte még veszélyesebb volt Rotterdamban. Szóval, nem kell engem babusgatni, mint egy gyereket. Vagy talán hirtelen régimódi lettél? Egy nő nem tudja megcsinálni azt, amit egy férfi?
– Azt mondtam, meggondolom – felelte Tweed szenvtelenül. Nem hagyta magát felingerelni. – Még nem is tudjuk biztosan, hogy Newman egyáltalán elmegy-e Finnországba.
– Azt hiszem, kénytelen leszek – közölte Newman. – De először hadd lássam, mit ásott ki Paula az INCUBUS-ról...
Megtorpant, ahogy megszólalt a telefon. Monica fölvette, és a kagylót újra eltakarva a kezével, így szólt.
– Egy amerikai, bizonyos Mr. Ward Dexter. Azt mondja, tudsz róla, szóltak neked egypár hónapja, hogy jelentkezni fog. A Brown's Hotelban vár.
– Mondd meg neki, hogy egy órán belül ott vagyok.
Tweed a beszélgetés alatt fel-alá sétált a szobában, szorgalmasan törölgetve izzadó homlokát. A hőségtől csak úgy ragadt rá az inge.
Eszébe jutott Guy Dalby, a Balkán-szektor felelősének jelentése Bécsből. Bukarestben egy teljesen megbízható forrásból megtudta, hogy Ion Manescu, a kegyetlen Securitate-vezető életben van. – Az ég tudja, hova menekült – mondta –, de nagyon is életben volt, amikor meglépett...
– Mr. Dexter várni fog – fejezte be Monica.
– Kezdenek felgyorsulni az események – állapította meg Tweed, miközben felhúzta könnyű zakóját. – Úgy hangzik, mint az amerikai elnök által küldött titkos tanácsadó. Most majd megtudom, mi aggasztja őket annyira Washingtonban. Ez egy másik ügy, rád nem vonatkozik – fordult Newmanhez.

 

 

12.

Tweed taxiba ült, a Piccadily bejáratához vitette magát, és a Burlington Arcade-nál kiszállt. Komótosan sétált végig a hosszú Arcade-on, közben sűrűn megállt a drága kirakatok előtt. Emellett óvatosan visszafele is nézegetett.
Az Arcade végénél balra ment, majd befordult a Brown Hotelbe az Amberle Streeten. A recepcióspulthoz sietett, amely a Dover Street felé nyíló hall körülbelül felénél állt. Jó szálló volt, kiváló és diszkrét kiszolgálása mellett két kijárattal. Mr. Ward Dexter a 144-es szobában lakott.
Tweed belépett a liftbe, amit a recepciós mutatott neki, s miután kiszállt, végigment a kihalt folyosón. Háromszor kopogott a 144-es ajtaján, amely résnyire kinyílt. A nyílásban egy sötét hajú, sűrű szemöldökű férfi fogadta.
– Mr. Dex...
Tweed megtorpant, ahogy az ajtó jobban kinyílott. Az ajtót nyitó férfi ötvenes évei elején járhatott, magas, izmos alkattal és markáns arccal, erőteljes orra alatt sötét, vékony bajusszal, ami latinos külsőt kölcsönzött neki. A jéghideg kék szemek jelezték Tweednek, hogy valóban felismerte.
– Jöjjön be! – mondta türelmetlenül a férfi.
Az ajtó bezárult Tweed mögött, és szemügyre vette az Amberle Streetre néző, kényelmesen berendezett kétágyas szobát. Az ablakhoz sétált, és a csipkefüggönyön keresztül lenézett az utcára. „Dexter” volt az, akire a legkevésbé számított Washingtonból. Megfordult, és Cord Dillonra, a CIA igazgatóhelyettesére nézett.
– A csiszolatlan gyémánt – szokta mondani Paula. – Egy elefánt modorával – fűzte ilyenkor hozzá Monica.
– Látom bajuszt növesztett – jegyezte meg Tweed. – De mit csinált a hajával...
– Ilyen hamar megismert? – kérdezte agresszíven Dillon.
– Nem. Mit csinált magával?
– Csak bajuszt növesztettem, amit befestettem, éppúgy mint a hajamat. Ha maga is alig ismer meg, akkor ez jó jel.
Tweed leült. Az a Cord Dillon, akit ő ismert, sűrű barna hajú és csupaszra borotvált volt. A beesett arc, a kiemelkedő pofacsontok és a vékony, egyenes száj ugyanaz volt, de most beolvadtak a latin megjelenésbe, amit csak hangsúlyozott a könnyű öltöny.
– Mi ez az öltöny? – kérdezte Tweed, miközben Dillon Perrier vizet töltött neki. – Köszönöm, száraz napom volt.
– Olaszországból van. Na, vágjunk bele! Egyedül vagyok. Ami azt jelenti, hogy most hátvéd nélkül dolgozom. Még az Igazgatónak sincs sejtelme arról, hogy itt vagyok.
– Akkor ki tudja?
– Az Elnök. – Dillon nehéz léptekkel átment a szobán, és leült Tweed mellé egy székre. Még a járása is megváltozott, hiszen egyébként könnyedén mozgott.
– És még kicsoda? – kérdezte Tweed.
– Senki. Csak az Elnök. Nem viccelek.
– Miért ez a nagy titkolózás?
– Életben akarok maradni...
Tweed megdöbbent. Az egyik legkeményebb, legokosabb amerikaival beszélt, akivel valaha is találkozott. Nem számított arra, hogy Cord Dillontól valaha is ezt hallja majd. Dillon egyébként semmi jelét nem adta a félelemnek, de Tweed megérezte, hogy olyan feszült, mint egy rugó.
– Mégis részletezné ezt egy kicsit?
– Persze. De először hadd bizonyítsam be, hogy bona fide dolgozom. Olvassa ezt el!
Tweed örült, hogy az amerikai megőrizte a hidegvérét. Egy vastag borítékból kivett egy papírlapot és átadta Tweednek. A lap tetején az amerikai elnök pecsétje domborodott. A rövid felhatalmazás Tweedhez volt címezve. Gyorsan átfutotta a gépelt szöveget, melynek egyik megjegyzése megragadta a figyelmét.
Cord Dillon személyes megbízásomból jár el, és utasításai vannak arra, hogy közvetlenül nekem jelentsen az ügyben, minden közvetítő kizárásával, legyenek azok bármilyen magas rangúak is.
Alul az Elnök aláírása. Tweed összehajtotta a papírt, becsúsztatta a borítékba és visszaadta Dillonnak.
– Miért mondta, hogy életben akar maradni?
– Mert az INCUBUS minden szinten befészkelte magát az amerikai kormányzatba. Teljesen átszőtte a CIA-t és az FBI-t. Hauser többszörös milliárdos. Még csak szóbeszédekre hagyatkozhatunk, de állítólag csillagászati összegeket fizetett ki.
– Megvesztegetések?
– Igen. Egy hatalmi gócot alakított ki a washingtoni hatalmi központon belül. Az Elnök szinte ostromállapotban érzi magát. Már senkiben nem bízhatunk. Akárki az INCUBUS embere lehet.
– Akkor miért jött ide? – vágott közbe Tweed.
– Mert szerintünk csak itt, Európában tudjuk megdönteni Franklin D. Hauser hatalmát. Az a gyanúnk, hogy illegálisan működik, viszont ehhez tökéletes bizonyítékokra van szükségünk. Állítólag furcsa alakokkal társult. De hogy ezek kik, azt nem tudjuk. A fenébe is Tweed, semmit nem tudunk!
– Akkor jobb lesz, ha azzal kezdjük, hogy kiderítjük, mit is csinál. Főleg Finnországban.
– Miért épp Finnországot választotta?
– Ha jól meggondoljuk, tökéletes, semleges terület. Messze fenn északon, távol a Kelet-európai káosztól. Ki kell dolgoznunk a nyomozás akciótervét. Egy nagy központot épített ki Helsinkiben, és van még irodája Turkuban is, a második legnagyobb városban. És emellett sok időt tölt Finnországban.
– Akkor odamegyünk és széttrobbantjuk a tevékenységét.
Tipikus Dillon-féle megnyilvánulás volt, fejjel a falnak. Persze nem mindig. Dillon okos és gyakorlott volt, de most szemmel láthatóan stressz alatt állt, mivel egyedül dolgozott. Általában egy nagyobb csoportot irányított. De ez talán csak annál jobban kiemelte a brit és amerikai temperamentum közti különbséget, gondolta Tweed.
– A maga helyében egy kicsit óvatosabban fognék hozzá – figyelmeztette. – Maradjon inkább fedezékben! Én még nem tudok csatlakozni, de Bob Newman valószínűleg a közeljövőben odautazik. Ha beleegyezik, mehetnek együtt.
– Az újságíró? Nem jövünk ki túl jól egymással. Amellett magányos farkas típus.
– Milyen ürüggyel van itt?
Dillon elvigyorodott és belekortyolt a vizébe. Tweed érzelemmentes viselkedésének és fegyelmezettségének hatására kezdett megnyugodni.
– Hivatalosan a Washington Posttal vagyok itt mint kiküldött tudósító...
– És ha valaki utánanéz? – kérdezte gyorsan Tweed. – Azt mondta, hogy csak az Elnök tudja...
– A szerkesztő majd igazol. Úgy tudja, hogy kábítószerügyben nyomozok. Ez elég jó ürügy.
– Akkor tényleg ideális lenne Newmannel tartania. Szerintem neki maga nem antipatikus – folytatta Tweed, egy kissé elferdítve az igazságot. – De persze csak ha beleegyezik. Várjon itt pár napot, és Newman majd jelentkezik. Ha nem egyezik bele, akkor majd én magam jelentkezem.
– Nem tudok sokáig egy helyben maradni, főleg nem ebben az ősöreg szállóban. Mondjuk, panaszra nincs okom, kitűnő a kiszolgálás. Biztos még György korabeli.
– Hát nem egészen – Tweed elnyomta mosolyát –, de Agatha Christie itt szokott megszállni.
– Ne mondja el Newmannek, amit most hallott tőlem – kérte Dillon.
– Pedig sajnos muszáj. Nézze, Bob Newman már régóta nekem dolgozik. Tűzbe tenném érte a kezem.
– Na jó – egyezett bele vonakodva Dillon. – Ne feledje, hogy Ward Dexterként szálltam itt meg. Viszont semmit ne mondjon annak a pojáca főnökének. Hogy is hívják? Howard?
– Howard nincs beavatva ebbe az ügybe, úgyhogy nyugodt lehet.

 

Otmoor, Oxfordtól északra, egy kies, elhagyatott terület volt terméketlen földekkel és ritkás fákkal. Newman alig harminc mérföldes sebességgel hajtott a keskeny dűlőúton, amire a B4027-ről fordult rá. Mellette Paula ült, térképpel az ölében. A hátsó ülésen a nyugtalan Cord Dillon foglalt helyet.
– Csak vaktában autózgatunk itt – panaszkodott az amerikai. – Tudjuk egyáltalán, hol lakik ez az Archer?
– Igen, körülbelül tudjuk, Mr. Dillon – felelte Paula megnyugtató hangon. – Figyeljük, merre van a Begónia Lak.
– Begónia! Mint valami spagetti kifőzde – morgott Dillon. – Maguk szerint tényleg megéri ez az út?
– Ha nem ezt gondolnánk, nem lennénk itt – közölte Newman. – Azonkívül így legalább kimozdul egy kicsit Londonból.
– De követtek minket. Az az ezüst Chevrolet a nyomunkban volt. Ezt ne feledje, barátom!
– És én abban a percben észrevettem, hogy elindultunk a lakásomtól – vágott vissza Newman. – Meséltem a kórházbeli kényszerszabadságomról. Az incidens bebizonyította, hogy az ellenség tudja, hol lakom. Egyből kiszúrtam a kocsit, és le is ráztam az első kereszteződésnél. Akárki is követett minket, semmiképp nem fog idetalálni Otmoorba. Ha pedig igen, akkor is mérföldekről észrevesszük őket.
Ami igaz is volt, ismerte be magában Dillon, ahogy még egyszer hátranézett az útra. Alig egy keréknyom volt, amin haladtak, számtalan gödörrel és kanyarral. Amerre a szem ellátott, kihalt vidék, sehol egy kocsi.
– Newman – kezdte újra –, biztos, hogy jól tudja? Ezt a Bennington gépgyárat Archer akarata ellenére vette meg az INCUBUS?
– Egész biztos.
Newman nem folytatta. Nem tartotta szükségesnek Dillon kedvéért felidézni Sandy halálának körülményeit és a noteszt, amit a kocsi ülése alatt talált a harangtoronynál. A feljegyzéseket az Archerrel folytatott beszélgetésekről a swindoni Benningtonról és a Thames Valley-beli Manningham Electronicsról.
Newman lassított és megállt egy ház előtt, amely az úttól kissé távolabb állt, hogy Paula el tudja olvasni a nevet. Letekerte az ablakot. A hőség kimerítő volt, a nap csak úgy tűzött a tiszta kék égen, és a kocsi belseje kályhameleg volt. Karjával megtörölte a homlokát.
– Holly Place – olvasta Paula. – Nem ez az.
– Jaj, menjünk már, megsülök – nyögött Dillon.
– Mindannyian megsülünk, Mr. Dillon – közölte Paula mosolyogva, ahogy Newman továbbhajtott.
Távolabb, szintén az út mentén, egy nagyobb, L alakú épület állt, szép új zsúptetővel és frissen nyírott magas sövénynyel. Newman lassított, és maga is ki tudta venni a nevet. Begónia Lak. Mégiscsak megérte az a rengeteg telefonálás a kórházban. Persze, csak ha a tulajt otthon találják. Aztán meglátta, hogy a verandán nyitva vannak az ablakok.
James Archer magas, hatvanas férfi volt, szarukeretes szemüveggel és komoly megjelenéssel. Csak hosszas győzködésre engedte be Newmant és Paulát.
Az alacsony mennyezetű elülső szobában foglaltak helyet karosszékekben, míg Archer a hintaszékbe telepedett. Paula a plafon sarkaiban egész komoly pókhálórendszert fedezett fel. Ha volt is asszony a háznál, akkor elég rendetlen volt, de ez valahogy nem passzolt Archerhez.
– Tehát ön újságíró, Mr. Newman. Mit tehetek önért? – kérdezte Archer székében hintázva.
– Úgy két évvel ezelőtt eladta a vállalatát, a Bennington Gépalkatrészeket a Columbia High Multi-Machinesnek, az INCUBUS egyik leányvállalatának.
– Látom felkészült a témából – felelte Archer egy kis szünet után.
– Megkérdezhetem, hogy miért adta el?
– Úgy döntöttem, hogy ideje nyugdíjba vonulnom és egy kicsit jobban élveznem az életet. A Columbia elég tisztességes piaci árat ajánlott fel.
– Mégis, amikor egy-két swindoni üzleti partnerével beszéltem, mind azt mondták, hogy meglepődtek amikor eladta. Azt mondták, ön mindig azt hangoztatta, hogy sosem fogja eladni a cégét, akármennyit is ajánljanak fel érte.
– Tényleg felkészült a témából.
A hintázás abbamaradt, a szék mozdulatlan volt, csakúgy mint a férfi.
– Hogy van mostanában a lánya, Júlia?
Archer arca megmerevedett. Newman csak vaktában kérdezte meg, de úgy látszik, jó helyen tapogatózott. Archer felállt, megkérdezte, kérnek-e kávét, és miután kértek, kiment a szobából. Paula felállt, odasúgta Newmannek, hogy rögtön jön vissza, és Archer után ment. Newman kibámult az ablakon. Épphogy látta a Mercedesét, benne Dillonnal. Úgy döntöttek, három ember már tolakodó lenne.
Paula a ház végében levő kis konyhában találta Archert. Háttal állt neki, a kávéfőzőt figyelte. Paulán egy világos, rövidujjú ruha volt. Áthajolt a konyhapulton és meglátta, hogy a férfi szeme könnyektől csillog.
– Mr. Newman nem azért jött, hogy fájdalmat okozzon önnek – mondta gyengéden.
– Akkor ugyan minek jött ide?
– Nyomoz az INCUBUS után. Szerinte valami nagyon nincsen rendben ezzel a mammutvállalattal, legalábbis a módszereivel. Szeretné leleplezni a világ előtt, de ehhez az ön segítségére van szüksége.
Abbahagyta. Kinyitotta a szekrényt, és megtalálta a kávéscsészéket, egy kancsót, tejet, cukrot, és tálcára rakta őket. Archer megtörölte a szemét és orrot fújt, majd a kávéfőzőből a kancsóba töltötte a kávét.
– Majd én viszem a tálcát – ajánlkozott Paula.
– A ruhája az oka – mondta a férfi – A feleségemnek volt egy hasonló. Pont egy ilyen napon hordta volna.
– És most a felesége... – kezdte Paula, amint beléptek a nappaliba és letette a tálcát az asztalra, majd kitöltötte a kávét.
– Meghalt – Archer nagyon mereven ült az egyenes támlájú széken. – Egészen biztos vagyok benne, hogy a vállalat kényszerű eladása okozta stressz végzett vele.
– Kényszerű? – kérdezte Newman, miközbe ölébe vette a kávéscsészét.
– Pontosan. Ön becsületesnek látszik. Már nincs mit elveszítenem. A feleségem, mint mondtam, már nincs velünk. Júlia lányom pedig többezer mérföldre van, hollétét nem akarom megnevezni. Hozzáment egy ottani férfihoz, úgyhogy már a neve is megváltozott. Biztonságban van.
– Mi történt a vállalat eladásakor? – kérdezte halkan Newman. – Láttam, ahogy megnézte a kocsimat. A férfi, aki benne ül, a Washington Posttól jött. Szintén az INCUBUS ügyében nyomoz.
– Akkor elmondom önnek az egész rémtörténetet. Igaza van, eszem ágában sem volt eladni. Ezt meg is, mondtam annak az amerikainak, aki odajött az irodámba, és megtette az ajánlatát. Egy alacsony, gengszterarcú férfi. Valami Mr. Moroti. Egy órával később, miután persze visszautasítottam az ajánlatot, megszólalt a telefon...
Szájához emelte a kávéscsészét és nagyot kortyolt belőle. Paula újra töltött neki, miközben a férfi folytatta, most már megerősödő hangon.
– Szóval megszólalt a telefon, és már valaki más keresett. Egy kellemes hangú angol volt, aki közölte, hogy találkoztak Júliával, amikor kijött a swindoni titkárnőképzőből. Pillanatnyilag egészséges, de az egészség nem állandó tulajdonság...
Archer komor arccal ült, szája egyenes vonallá keskenyedett, ahogy az eseményeket felidézte.
– Pontosan emlékszem a szavaira. Azt mondta, hogy egyszerűen megoldhatom ezt a kis családi problémát, csak legyek okos. Fogadjam el az üzleti ajánlatot.
– Jelenthette volna a rendőrségnek – szólt közbe Newman.
– Ettől óva intettek. Az angol közölte, hogy a telefonjaimat lehallgatják és figyelnek engem. Két nap gondolkodási időt adtak. Két nap a pokolban.
– Akkor tehát erről mostanáig rajtunk kívül senki más nem tud?
– Nem. – Archer hirtelen felkapta a fejét. – Valami nagyon fontosat elfelejtettem. Egy héttel Moroti látogatása előtt egy lány jelent meg az irodámban, miután időpontot kért tőlem. Attól az amerikai folyóirattól volt, a Leaders of Mankindtől. Riportot akart készíteni velem arról, hogyan sikerült a semmiből létrehoznom a vállalatot. Tudom, hogy hiúságnak hat, de gondoltam, nem árt egy kis pozitív hírverés, még jól jöhet az exportmegrendeléseknél...
– Leírná ezt a lányt? – kérte Newman.
– Igen. Nagyon csinos, huszonéves hölgy volt. Alacsony, alig százhatvan centi lehetett. Gyönyörű szőke haja volt, egész a derekáig ért.Newman megszédült egy kicsit. Archer Sandyt írta le az imént.
– Folytassa! – mondta.
– Az üzleten kívül egy csomó magánjellegű kérdést is feltett. Például a családomról is. Mondtam neki, hogy van egy lányom, Júlia. Csak később jutott eszembe, hogy biztos így szereztek olyan részletes információkat rólam. A szokásaimról, hogy hol lakom, és hogy Júlia épp titkárnőnek tanul.
– Szóval nem fordult a rendőrséghez. A feleségével viszont megbeszélte az ügyet?
– Egész éjjel fenn voltunk. Ördögi dilemma volt. Megkockáztassuk a rendőrséget? Amelia, a feleségem, ellenezte. Tudják, tulajdonképpen a piaci értékét kínálták a vállalatomért. A szemetek alaposan felkészültek.
– Tehát eladta nekik, és tartotta a száját.
– Persze. Ön nem ezt tette volna?
– Minden bizonnyal. Júlia sértetlenül tért haza?
– Igen, de nagyon meg volt ijedve. Azt mondták neki, ha beszél az esetről, akkor engem valószínűleg sajnálatos, esetleg halálos baleset fog érni.
– Értem. – Newman Paulára nézett. – Azt hiszem, most már békén hagyhatjuk Mr. Archert. Hacsak onnét nincs valami kérdése – nézett Archerra. – Természetesen nem szándékozom megemlíteni a nevét, legalábbis amíg el nem pusztítjuk az INCUBUS-t.
Archer felpattant.
– Töröljék le azokat a mocskokat a föld színéről! – Paulára pillantott. – Már bocsánat a kifejezésért.
– Én csúnyábban fejeztem volna ki magam – nyugtatta meg Paula.

 

 

13.

Peggy Vanderheld reszketett a méregtől, amint ott állt Hauser helsinki irodájának panorámaablaka előtt. A háttérben a tenger ragyogott, ahogy a napfény megcsillant hullámain.
– Biztos voltam benne, hogy meg fog érteni – folytatta Hauser, asztala mögött ülve. – A megbízhatóság a legfontosabb tulajdonság, amit elvárok a közeli munkatársaimtól.
– Honnan tudhattam volna, hogy az az átkozott akta bizalmas? – dühöngött Peggy. – Azt mondta, vigyem le a Riverton-anyagot a páncélterembe. Feltűnt, hogy a sorszámmal valami nincs rendben. Ezért... – kihúzta magát, és a szűk fekete ruha úgy tapadt nyúlánk testére, mintha ráolvadt volna. – Ezért – ismételte – belenéztem, hogy ellenőrizzem a fényképet, és az valóban Ed Riverton volt. Ekkor sétált be ön.
– És még mit ellenőrzött? – kérdezte Hauser halkan. – Mondjuk az életrajzot?
– Dehogy néztem én meg azt a francos életrajzot. Csak az első oldalt láttam, ami, ha emlékszik a rendszerre, az illető fényképét, korát, alkalmazásának idejét, felvételének és kilépésének időpontját tartalmazza. Hacsak nem dolgozik még mindig nálunk.
Hauser nem reagált a gúnyos megjegyzésre. Feljebb hajtotta ingujját erős, vastag karjain. Rettentő meleg volt. Közben figyelte a lányt. Hajlott arra, hogy higgyen neki, hiszen haragja természetes reakció volt a vádra, miszerint olyan anyagokban szimatolt, amihez semmi köze.
– A hőség teszi – mondta végül és szélesen rámosolygott. – Tudja, hogy nem bírom a párás hőséget. Ki gondolta volna, hogy ilyen messze északon is lehet hőhullám.
– Megkérhetne mást is arra, hogy levigye az aktákat a páncélterembe.
– Inkább magát kérem meg, hogy levigye őket, mert mindig teljesen megbízom, magában mint személyi titkáromban. Sőt, lassan eljött az ideje, hogy elgondolkodjunk hűségének egy kicsit nagyvonalúbb jutalmazásán is. Köszönöm, Peggy.
Figyelte, ahogy a lány kimegy a szobából. Biztos el van ájulva a felajánlástól. Hauser mindig büszke volt arra, ahogy manipulálni tudta az embereket. Elgondolkodott Peggyn. Talán mégis eleget volt már ebben a pozícióban. Vezetői szint alatt sosem tartotta meg túl sokáig az alkalmazottait, mert így megnőtt a lehetősége annak, hogy túl sokat megtudjanak. Nemsokára lapátra teszem, gondolta. Nemsokára...
A liftben Peggy Vanderheld füstölgött, és nem csak a melegtől. Felismerte a jeleket. El fog bocsátani, gondolta. Hogyan tudnék előbb én kiszúrni a szemétládával?

 

– Frank, jól haladnak az Európa és Oroszország átvételére szőtt terveink. Szerintem lassan ideje lesz alaposabban figyelni a Finnországba érkezőket.
Galvone bólintott és a panorámaablakhoz ment. A hőség páraként lebegett a tenger felett. Rövid ujjú inget és világoslila szövetnadrágot viselt, hatalmas lábait könnyű vászoncipőbe bújtatta. Hausernek újra feltűnt, hogy Frank milyen erőteljes és izgága, néhány percnél nem tudott tovább nyugton maradni.
– Már figyeltetjük a légi és tengeri kikötőket – emlékeztette főnökét. – Rendszeresen átfutom a látogatók listáját.
– Helyes. Az ismeretlen látogatókat pedig ellenőrizni kell. Használd az utazási irodánk filmes részlegét. A terv egyik érzékeny pontjához érkeztünk, úgyhogy fényképeztess le minden új belépőt, majd ellenőriztesd a képeket.
– Vedd úgy, hogy már meg is történt – Galvone leült egy székbe. – Hogy haladnak az ügyek a Szovjetunióban? Kemény dió lesz. Gyanakvással fogadnak minden külföldit.
– Már megtört a dió – mondta Hauser jókedvűen. – Angyal a helyén van, úgyhogy nincs is szükség külföldiekre, ahogy te nevezed őket.
– Angyal? Úgy hangzik, mintha az illető egy nő volna. Te pedig nem is bízol a nőkben.
Hauser mosolygott és intett cigarettájával.
– Angyal egy férfi, a Politikai Bizottság tagja Moszkvában. Frank elismerően füttyentett.
– Minden elismerésem. Egy ilyen magas rangú személyt beszervezni ebből a titkos társaságból.
– Most már nyitottabbak, Frank. Hiszen ez a glasznoszty kora. Néhány ilyen magas rangú férfiú a poros Moszkvában nem biztos abban, hogy mi lesz ennek az egésznek a kimenetele. Úgyhogy a dollárjaim – főleg egy Oroszországon kívüli bankban – nagyon is vonzóak lehetnek. Amolyan életbiztosítás a nem túl kecsegtető jövőre.
– Megkérdezhetem, hogy kicsoda Angyal?
– Épp most tetted – Hauser szippantott a cigarettájából –, ami hiba volt, Frank. Nem rád vall, hogy így beleütöd az orrodat valamibe, ami nem rád tartozik. A te működési területed Európa. Oroszországgal személyesen én foglalkozom. Nahát, nahát, egészen meg is leptél.
– Bocs, főnök! – szabadkozott gyorsan Galvone. – Csak kicsúszott a számon. Úgy meglepett, hogy ilyen remekül elintézted az ügyet, bár tulajdonképpen nem is lett volna szabad meglepődnöm, hiszen ha meggondoljuk, a céget is a semmiből teremtetted.
– Így van...
Hauser arca elmerengett. Visszatért La Jollába, a Csendes-óceán partján fekvő kis kaliforniai városba, San Diegótól kb. tíz mérföldre északra. Itt született. Itt alapított egy kis bankot, és lassan kiterjesztette a hatalmát. A nagy ugrás a nyolcvanas években történt, amikor tőzsdei ügyleteivel óriási sebességgel kezdte növelni birodalmát, amíg egyszer csak kiderült, hogy övé az USA legnagyobb magánjellegű pénzügyi intézménye.
Hauser, aki mindig az ösztöneire hallgatott, a nyolcvanas évek végén kiszállt a bóvli kötvények piacáról, és befektetéseit hatalmas vagyonra váltotta. Megvette a legalacsonyabb szintű politikusokat, aztán a legmagasabbakat. Számos állam kormányzója lapult már a zsebében.
A kongresszusi folyosókon a Hauser nevet csak zárt ajtók mögött suttogták. Mind azon gondolkodnak, vajon mi lesz a következő lépése. Mindenki megpróbál felugrani robogó vonatára. Az INCUBUS volt a következő évtized. Az INCUBUS volt a hatalom, és ez a hatalom egy jóindulatú apafigura kezében volt, aki csak a legjobbat akarta az emberiségnek. Ezt ő maga mondta. Ő, aki...
– Ion Manescu tovább csiszolta az új Keleti Terjeszkedési Csoportot – jelentette Galvone. – Kiküldte a képviselőket Budapestre, Bukarestbe, Prágába, Varsóba, Szófiába és Berlinbe. Már elkezdték kialakítani a helyi gazdasági sejteket.
– Képviselők, gazdasági sejtek – Hauser felnevetett. – Tetszenek az elnevezések. Főleg, ha meggondoljuk a céljukat.
Persze hogy tetszik, gondolta Galvone. Hiszen te találtad ki őket. Hauser imádta a ködösítést, hogy gazdasági kifejezésekkel leplezze sötét szándékait.
– Mind átmentek a kemijarvi kiképzésen – folytatta Galvone. – Különös hangsúlyt kaptak az erőszakos megoldások..
– Az amerikai módszer – jegyezte meg bólintva Hauser. – Ne feledd, hogy egy versenyben csak győztesek és vesztesek vannak. Mi a győztesek vagyunk. Ugyan mi állíthatna meg minket abban, hogy kiépítsük hatalmunkat a Csendes-óceántól az Uralig? Főleg most, Angyal segítségével a hátunk mögött?
– Ugyan mi állíthat meg minket? – ismételte el Galvone.. – Felállítom a filmes egységeket Finnország minden belépési pontján.

 

Otmoorban Archer a bejárati kapuig kísérte vendégeit. Ahogy kaput nyitott Paulának, Newman megérezte, hogy van valami mondanivalója, de nem tudja, hol kezdje.
Otmoor felett, mintha mocsári gőzök lennének, szürkés köd feküdt a lehangoló vidéken. A nap az utolsó nedvességet préselte ki a szomjas földből. Nehéz csönd ült a tájon, és Newmannek hirtelen feltűnt, hogy amióta erre a vidékre érkeztek, nem hallott madárhangot.
– A lányom, Júlia – kezdte Archer, miközben tartotta a kaput.
– Igen? – mosolygott Paula bátorítóan.
– Nem állok semmilyen kapcsolatban vele. Nem levelezünk, és telefonon sem beszélünk.
– Ezt sajnálattal hallom. Nem jönnek ki jól egymással?
– Dehogynem, nagyon is jóban vagyunk. Nagyon okos lány, a Bristol Egyetemre járt, mielőtt elkezdte a titkárnőképzőt. Ott is végzett.
– Akkor mi a probléma?
– Félek. Amíg nem tudják, hol van, addig nem is tudnak hozzám férkőzni. Azt akarták, hogy tanácsadóként maradjak náluk. Visszautasítottam. Ez azután történt, hogy eladtam nekik a céget és Júliát elküldtem... a tengerentúlra. Mr. Newman, ugye nem próbálja megkeresni.
– A szavamat adom rá. Semmilyen körülmények között nem teszem. És az ön vagy vállalata nevét sem fogom megemlíteni, amíg nem sikerül Hausert megállítanom és elpusztítanom.
– Tényleg biztos abban, hogy ezt meg tudja tenni?
– Mindenesetre minden tőlem telhetőt megteszek.
Paula volt az, aki segített Newmannek, amikor a férfi a kórházi kezelés alatt is dolgozott, így találták meg Gavin Manninghamet, a Thames Valley-beli Manningham Electronics volt tulajdonosát. Paula még régi címét is felkereste Maiden-headben, de a szép kúria új lakói nem tudták, hogy hova költözött. Hosszas unszolásra az asszony megadta a volt házvezetőnő címét. Ezután meghívta Mrs. Parsonst, a házvezetőnőt vacsorára egy luxushotelbe. Hamar rájött, hogy Mrs. Parsons igencsak kedveli a gint tonikkal. Hat pohár ital után meg is adta Paulának az új címet.
– Minden prémium nélkül rúgott ki – panaszkodott. – Hat év hűséges szolgálat után. Egyszer aztán láttam a kis nőjét, épp ment át a Riverboat-sziget hídján. Nagyon drága, új cucc volt rajta. Persze, rá nem sajnálta költeni a pénzét...
Newman most Otmoort maga mögött hagyva, London felé hajtott, amerre Paula mutatta az utat, a temzei Riverboat-sziget felé. A szigetet egy kicsit furcsának találták, ahogy a Mercedest és a benne ülő Dillont elhagyva gyalogoltak egy fél mérföldet.
– Nem is tudom, miért jöttem – csattant fel Dillon, amikor elindultak. – Miért nem találkozhatok én is ezzel az ürgével?
– Mert telefonon beszéltem vele, és nehéz diónak tűnt. Nem valószínű, hogy szóba állna egy egész delegációval. Sőt, lehet, hogy így sem áll szóba velünk...
Ebben Newman tévedett. Átmentek az autópályán kiépített széles hídon, amely a sziget egyetlen bejárata volt. A parton csónakok voltak kikötve, főleg motorcsónakok, de egykét evezős is. A Lodge, ahogy Manningham új otthonát nevezték, egy nagy faház volt, ami szemmel láthatóan az utóbbi években épülhetett. Manningham, úgy ötvenes, agresszív modorú, pocakos férfi, eléjük jött, ahogy átértek a hídon. Kezében egy vasrudat tartott, és fogadtatása távolról sem volt szívélyes.
– Maga Newman. Megismerem. Mi ez az egész?
Newman úgy döntött, hogy a James Archer-féle gyengéd unszolás itt nem fog segíteni. Ide közvetlen támadás kellett.
– Az INCUBUS-ról van szó. Arról, hogyan csaptak le a vállalatára. A Der Spiegel számára készítek egy riportsorozatot. Ez egy vezető német hetilap...
– Tudom. És milyen szemszögből ír?
– Jellemzést készítek a módszereikről, hogyan bánnak el az emberekkel világszerte. Önnel mit tettek?
– Jöjjenek be és megmutatom. – Aztán alaposan megbámulta Paula alakját. – A barátnője kicsoda?
– Az asszisztensem, Paula.
– Ez a név eddig nem szerepelt a kapcsolatunkban. Kövessenek! Ne érjenek a drótkerítéshez, áram alatt van!
– Ez törvényes?
– Nem kérdeztem. Kitettem figyelmeztetéseket is...
A Lodge olyan volt, mint egy kiállítási darab, költséget nem kímélő, gazdag bútorozással. A nappali egy kis mólóra nyílott, amihez egy motorcsónak volt kikötve. A szoba rózsaszín faltól falig szőnyegén elszórva fekete bőr fotelek és szófák helyezkedtek el. A hatalmas, ívelt kandallópárkányon ezüst golftrófeák zsúfolódtak. A citromsárga falat Manningham golfos fényképei díszítették. A házigazda látta, ahogy Paula a szőnyeget tanulmányozza.
– Ezt Phoebe választotta. Szép, nem? Kérnek egy italt?
Mindketten visszautasították, és Manningham töltött magának egy nagy skót whiskyt, miközben Paula óvatosan belesüppedt egy hatalmas fotelbe. Manningham a jól felszerelt, tükrös bárhoz ült egy fekete bőr bárszékre. Összezárt ökle lendületével nyitotta meg a beszélgetést.
– Gengszterek! Átkozott jenki gengszterek! Phoebe most épp a városban van, még több ruhát vesz a pénzemen, úgyhogy most el tudom önöknek mondani...
Ugyanaz a történet volt, mint Archeré, de itt más volt az aljas módszer. Egy bizonyos Mr. Vincenzo – Amerikából – járt Manningham irodájában. A leírás ismét rá illett Frank Galvonéra. Vincenzo a piaci árat ajánlotta a Manningham Electronicsért. Manningham közölte, hogy nem eladó, de hajlandó lenne megfontolni, ha dupla annyit kapna.
– Kit képviselt? – vágott közbe Newman.
Manningham csak úgy vedelte az italt, mindig újat töltve magának. A válasz a Columbia High Multi-Machines Inc volt. Ugyanaz a cég, amelyik Archer elmondása szerint megvette a Benningtont. Newman részletes kutatásaiból kiderült, hogy ez is az INCUBUS egyik leányvállalata.
Vincenzo elment, és pár nap múlva egy angol jelentkezett telefonon. Elmondta, hogy már úton van egy boríték, expressz ajánlva, tele fényképekkel, amiket Manningham bizonyára érdekesnek fog találni. Úgyhogy a legjobb lenne, ha szépen beleegyezne az eladásba a megadott áron.
– Néhányat megtartottam közülük. Az üzlet után visszakérték őket, de azt mondtam, hogy ezekre kiborult a kávé és kidobtam. Éppen válófélben vagyok. Akkoriban már külön éltünk, a fényképeken levő nő pedig Phoebe. Kettő annál a lakásnál, amit béreltem neki.
Newman megnézte az öt képet, átadta őket Paulának, és Manningham engedélyével rágyújtott. A képeken ugyanaz a nő szerepelt. Egy boltból kifele jövet, majd egy lakóépületnél. Az egyik teleobjektívvel készült. A kellemetlen csak az volt, hogy mindegyikre célkeresztet rajzoltak. Mindegyik célkereszt Phoebe hátára vagy mellkasára irányult. A teleobjektíves képen az arcára.
Flancos nőszemély, gondolta Paula. Vakolatarca van. Biztosan eltart egy fél óráig, amíg kifesti magát. Paula csak két percet töltött ilyesmivel. De Manningham szemmel láthatóan szerette a nőt. Visszaadta neki a képeket.
– Bevallom, megijesztettek – közölte Manningham. – Teljesen megőrültem, amikor kiderült, hogy megtalálták a lakást. És ezek a szörnyű képsk – dörmögte, és kihörpintette az italát.
– Mielőtt ez a Vincenzo meglátogatta magát, nem adott valakinek szokatlanul amerikai stílusú interjúkat?
Manningham szemei elkerekedtek.
– Úristen! Az a lány...
Ismét ugyanaz derült ki. Egy nő riportot készített vele a Leaders of Mankindtól. A leírás pedig újra rá illett Sandyre. Ugyanaz a módszer.
Pár perc múlva már ott is hagyták a Riverboat-szigetet, és csendben sétáltak át a hídon. Paula szólalt meg először.
– Ez rettenetes – mondta. – Ezek a módszerek. Persze Manningham sem mert szólni a rendőrségnek, mert bebeszélték neki, hogy minden mozdulatát figyelik. Ami most igazán ördögi lehetett,,hiszen ez nem egy félós alak.
– Igen, ördögi – bólintott Newman komoran. – De először mélyebbre kell ásnunk, közelebb kell kerülnünk az INCUBUS-hoz. A válasz pedig egész biztosan Finnországban van.
– Akkor Helsinki a következő állomás?
– Azt hiszem, igen. Úgy döntöttem, megkérem Tweedet, hogy velem jöhess. Archerral is remekül bántál, és két férfi egy nővel kevésbé feltűnő.
– Akkor hát Cord Dillon is velünk jön?
– Igen. Lehet, hogy szükségünk lesz majd rá, mint hátvédre. Nem igazán kedvelem, de rázós helyzetekben talpraesett.
– Akkor most egyenesen Helsinkibe repülünk?
– Nem egyenesen – közölte Newman, ahogy elérték a kocsit. – Egy kicsit kerülünk, Svédországon keresztül. Lehet, hogy valaki már vár is minket.
Tweed másnap közölte döntését Monicával, mialatt kettesben ültek az irodájában. A hőség még mindig tartott, és folyton törülgetnie kellett izzadó homlokát.
– Elküldöm Marlert Finnországba, hogy szimatoljon egy kicsit az eltűntek után. Mint például Ziegler után a STASI-tól vagy Manescu után a Securitatétól.
– Miért Finnországba?
– Mert olyan hírek érkeztek Európából, hogy egy új menekülési útvonalat alakítottak ki. A Balkánon és Közép-Európán át húzódik a német Travemündéig, a Balti-tenger partján.
– És onnan hova mennek? – kérdezte Monica Európa fali térképét tanulmányozva.
– Kompra szállnak Helsinki felé. Ezután nyomtalanul eltűnnek. Jelenleg senki nem ellenőrzi ezt a kompot.
– Nem kéne erről Newmant is értesíteni?
– Semmiképpen nem. Itt most két különböző nyomozást folytatunk. Az egyiket az INCUBUS és tevékenysége után. Ezzel foglalkozik Newman, Paula és Dillon. Marler pedig ezek után az eltűntek után fog kutatni...
Kopogtattak az ajtón.
– Szabad!
Marler harmincas évei elején járt, vékony alkattal, sportos öltözékben. Szőke, simára borotvált, karakteres arcú. Csak százhetven centi volt, és magasabb fekvésű hangon beszélte csiszolt angolját. Elegáns kiejtését külföldön is szerette villogtatni. A külföldiek a tipikus angolt látták benne, aki sokat ad magára. Ez bizalmat ébresztett iránta. Minden bizonnyal más lett volna a véleményük róla, ha tudják, hogy Nyugat-Európa egyik legpontosabb mesterlövésze volt.
– Jó reggelt mindenkinek! – köszönt, felült Paula asztalára, s elkezdte a lábát lóbálni. – Hajnali háromig memorizáltam az aktákat, amiket kaptam. Már vissza is vittem a Központi Nyilvántartásba. Zieglerre és Ion Manescura koncentráltam. Ez a Manescu volt az egyszemélyes agytröszt a Securitate bukaresti központjában. Emellett a pincében kaptam a fiúktól három képet román barátunkról.
– Miért hármat? – kérdezte Tweed. – Vigyázz, kinek említed meg a nevét! Nagyon veszélyes.
– Tudom, tudom. Az életrajza egy kissé ördögi, de rém hatékonynak tűnik – Elővett egy borítékot, abból három fényképet, és letette őket az asztalra.
– Az egyik az egyetlen eredeti, amit készítettek róla, a másodikon bajusszal és szakállal van, a harmadik pedig simára borotváltan mutatja. Archie odalenn igazi művész.
Monica és Tweed megnézték a képeket. Monica felsziszszent, mint egy macska.
– Eszméletlen! Fel sem lehet ismerni a kipreparált képeken.
– Holtbizonyos, hogy elváltoztatta a külsejét – jegyezte meg Marler, hosszú cigarettára gyújtva.
– Ha látom, fel fogom ismerni, de ő nem fog engem ismerni.
– Legyen nálad fegyver – ajánlotta Tweed. – Manescu egy gyilkos. Az aktái szerint a régi szép időkben puszta kézzel fojtott meg embereket Bukarestben. Persze ez gondot okozhat neked a reptéri biztonsági rendszereknél, de majd csak megoldod valahogy.
– Meglesz – legyintett Marler. – Megbízható a forrásod, aki jelentette, hogy látta Manescut a Travemünde-Helsinki kompon?
– Igen, nagyon.
– Mondtad, hogy mi a helyzet Newmannel és a barátnője halálával. Mikor is látta az a román nő Manescut Londonban?
– Két nappal azelőtt, hogy Sandyt Suffolkban megölték.
– Érdekes. Az akták szerint Manescu egy évet töltött a londoni román nagykövetségen, így kiválóan beszél angolul. Lehet, hogy csak véletlen, mármint Manescu jelenléte pont akkor.
– Nekem is feltűnt – mélázott Tweed. – De nem szóltam róla Bob Newmannek. Most máson dolgozik. Nem akarom elterelni a figyelmét. Nagyon megviselte Sandy halála.
– Newmannel nem mindig jövünk ki jól – közölte Marler füstkarikákat eregetve –, de most nagyon rájár a rúd.
– Mikor tudsz indulni Helsinkibe?
– Vettem egy csomó finn márkát és egy jegyet az első állomásomra.
– Az hol van? – kérdezte Monica.
– Hamburg, Nyugat-Németországban.
– Fura módja annak, hogy Finnországba juss.
– Megvannak az okaim, édes...

 

 

14.

A Sikorsky, ami Helsinkiből az elhagyatott találkozóhelyre repítette Hausert, egy finn erdő tisztásán állt, mozdulatlan rotorokkal. Hauser Galvonéval a férfi felé ment, aki a sűrű fák árnyékában várakozott. Hauser sötét szemüveget viselt, és széleskarimájú kalapját arcába húzta. Cigarettaszipkáját óvatosan elrejtette laza khakiszínű dzskijébe, amihez hasonló nadrágot húzott. Nem volt könnyű így felismerni benne Franklin D. Hausert.
– Ez Ion Manescu – mutatta be a férfit Galvone.
– Milyen utasításokat kapok? – kérdezte Manescu, miközben a sötét szemüveges nagydarab férfit figyelte.
– Úgy döntöttünk, hogy növeljük a megfigyelt terület nagyságát, azaz kiterjesztjük a védelmi és megfigyelési körzetet. Azt akarjuk, hogy küldjön embereket Svédországba, Stockholmba. Figyeljék a Finnországba induló nagy komphajókat is.
– Ezt két nap alatt meg lehet szervezni – vágta rá gyorsan Manescu. – És éppen velem van valaki, aki ehhez pont a megfelelő ember: Irina Szerov.
– Hogyhogy vele van? – súgta Hauser. – Egyedül kellett volna találkoznia velünk. Kérdezd meg, hogy hol van most ez az Irina.
Galvone angolul feltette a kérdést. Manescu hosszú, csontos kezével a háta mögé intett.
– Az erdőben vár. Együtt repültünk ide Kemijarviból. És most 50, különböző nemzetiségű ügynökünk van, mind további speciális kiképzést kaptak egy bizonyos helyen.
– És azok az ügynökök – folytatta Galvone –, akiket magas pozíciót betöltő és befolyásos liberálisok ellen akarunk bevetni, már úton vannak?
– Már a helyükön vannak – felelte Manescu, gondosan megválogatva szavait.
Hosszúkás, csontos, napbarnította arca nyugodt volt, nem árulta el, milyen éber is valójában. Az ösztöne azt súgta, hogy ez valamiféle vizsga. Igyekezett tömören megválaszolni a kérdéseket, semmilyen pluszinformációt nem szolgáltatva. De vajon hiba volt-e Kemijarvi említése?
– Kérdezd meg tőle, hogy mikor kezdik ügynökeik az antiliberális akciót?
Galvone feltette a kérdést Manescunak, aki magabiztosan bámult Galvonéra, s még csak egy pillantást sem vetett Hauser irányába. Kék színű, kockás pólót és világos nadrágot viselt. Első pillantásra bárki üdülő finn polgárnak nézte volna, s persze ő is ezt akarta elhitetni magáról.
– Ma – válaszolta Manescu. Majd ajkait szorosan összezárta, melyek így csak egy vonalat alkottak barna, sólyomszerű arcán.
Hauser elfordult, és lassan sétált vissza a várakozó helikopter felé. Ahelyett, hogy normális tempójában sétált volna – mely elég fürge volt –, lassú, öreges mozgással mászott fel a létrán, s nehézkesen préselte be magát a fülkébe. Túl sokszor láthatták a tévében Franklin D. Hausert Lear repülőgépére felszállni, amint Amerikából indult útjára. Hauser mindenáron távol akarta tartani magát Manescunak a volt kommunista államokban készülő akciójától. Amikor Galvone beszállt mellé, Hauser izgatottan mondta neki:
– Nagyon meg vagyok elégedve. Lenyűgözött ez az ember. No persze, elkövetett egy hibát, amikor Kemijarvira utalt. De, végül is egy hibát mindenki elkövethet. Gondolod, hogy igazat mondott, amikor azt mondta, hogy ma indul az akció?
– Ez biztos.
Amerikai lévén Hauser minden szocialistát liberálisnak hívott. Ők pedig meg akarják őrizni az államosított gyárakat. Nem lehet üzletelni – megvásárolni – olyan cégekkel, amelyek nincsenek magánkézben. Hauser levette szemüvegét.
– Tehát, ha majd bombák kezdenek robbanni, a nyugati sajtó a keményvonalasoknak fogja tulajdonítani őket, akik a Gorbacsov előtti idők után sóvárognak. De Manescu tényleg lenyűgözött. Lehet, hogy egy szép napon újra elővesszük, adunk neki valami új nevet, és megtesszük egyik alelnökünkké.
– Mért is ne? – mondta Frank minden lelkesedés nélkül, és kiadta a pilótának az indulási parancsot.
– Tudod ki volt a kalapos férfi?-kérdezte Manescu Irina Szerovtől, amikor a lány landolt előtte az egyik fenyő ágai közül.
– Franklin D. Hauser – vágta rá, és elrakta a messzelátót, amivel figyelte a férfit. – Láttam egyszer a washingtoni nagykövetségen.
– Biztos vagy benne?
Manescu a kérdéskor erősen megfogta a karjánál. Irina másik keze hirtelen fellendült, és a torkánál fogva megragadta a férfit.
– Ez fáj. Nem szeretem.
Manescu elengedte a karját, és megmasszírozta a nyakát. A nőnek acélos markolása volt. Irina Szerov ezredes volt a KGB-nél, az egyetlen nő, aki ilyen magas rangot ért el. Karrierjének a gorbacsovi reformok vetettek véget, amikor az új KGB-főnök tisztogatásokba kezdett.
Irina a maga módján reagált. Kiszemelt egy kis halászhajót Jalta környékén. Egy csendes éjszakán felsurrant a kis hajóra. Pisztolyát a kapitány fejéhez szegezve áthajózták a Fekete-tengert a török partokig. Ott kikötöttek Szinopnál, ahol Irina hidegvérrel lelőtte és a vízbe hajította a kapitányt.
Szinopból Isztambulon keresztül Bukarestbe ment, amikor ott még Ceaucescu volt hatalmon. Itt találkozott először Manescuval, aki rögtön szárnyai alá vette, hiszen felbecsülhetetlen infomációkkal rendelkezett a moszkvai helyzetről és szimpatizált a román rezsimmel.
Amikor Manescu elmenekült Romániából a rendszer összeomlása után, magával vitte Irinát is. Most itt álltak egy elhagyatott finn erdőben, és a nő figyelte jegesen hideg kék szemével.
Harmincöt éves volt és alig százhatvan centi magas. Haját hosszúra növesztette, hogy külsejét elváltoztassa. Természetes szláv szépség volt, jó alakját kiemelte magas nyakú, szűk zöld blúza, ez mimikriszín volt, hogy beolvadjon az erdő hátterébe. Bizony, nem egy férfi bánta meg keservesen, hogy áldozatul esett női vonzerejének. A szemében villanásnyi zöldes fény is csillogott, miközben telt száját mérgesen összeszorította.
– Svédországba kell mennünk – közölte Manescu halkan. – Ellenőriznünk kell minden ideérkezőt. Főleg az ellenségesnek tűnő idegeneket kell szemmel tartanunk.
– Szerencsére Washington előtt a stockholmi követségen is dolgoztam. Mikor indulunk?
Manescu megnyugodott a válászától. Még nyugodtabb lett volna, ha tud olvasni a gondolataiban. Irina Szerov az utóbbi években teljesen kiábrándult: már nem érdekelte sem a kommunizmus, sem a kapitalizmus, sem bármilyen más nyavalyás „izmus”. Jelenleg csak egy dolog érdekelte: összeszedni minél több dollárt, és aztán örökre itthagyni Európát, hogy fényűző körülmények között élje le az életét Amerikában. A felismerés, hogy Hausernek dolgozik, új távlatokat nyitott meg előtte, de még nem döntötte el, hogyan fogja ezt kihasználni.
– Stockholmba? – mondta a férfi. – Holnap.

 

Prágában Ladislav Sacher, kereskedelmi és ipari miniszter kilépett a várból, és a járdánál parkoló Skodájához sétált. Hatvanas éveiben járt, sűrű ősz haja volt, és arca jóindulatot sugárzott. Tényleges koránál sokkal idősebbnek tűnt. Igen megviselte a most már szerencsére feloszlatott STB, a cseh titkosrendőrség többéves „figyelme”.
Sacher elkötelezett szocialista volt, aki annak szentelte jelentős befolyását, hogy meggátolja a Nyugatot abban, hogy jelentős pozíciókat szerezzen. Dörgedelmes beszédeiben főleg az amerikaiakat vádolta azzal, hogy „maffiaszerű módszereket alkalmaznak az üzleti életben”. Több évet töltött börtönben az előző rendszer alatt, ami fizikailag nyomot hagyott rajta. Jóval hetven felettinek látszott, de minden reggel szélesre tárta lakásának ablakait, hogy belélegezze – mint mondani szokta – „a szabadság édes levegőjét”. Bottal járt, hogy támogassa rokkant jobb lábát, amit börtönévei alatt törtek el az STB verőlegényei. Mostanában boldogabb volt, mint eddig valaha is életében. Úgy érezte, új korszak kezdődött. Egy arra járó nő felismerte és rámosolygott:
– Jó reggelt, kedves Sacher úr!
– Köszönöm. Igazán gyönyörű napunk van.
Az emberek a háta mögött „apánknak” hívták, és ő magába szívta a meleget, ami jót tett elkínzott tagjainak. A nap világított a tiszta azúrkék égen. Az élet megint szépnek tűnt.
Kinyitotta kocsiját, és nehézkesen beült a volán mögé, majd becsapta az ajtót. Néhány méterrel odább egy mopeden ülő nagydarab fiatalember, világoskék ingben és vászonnadrágban, megigazította motorosszemüvegét. Nyakába akasztott vászontarisznyája ölében feküdt előtte.Sacher beindította kocsiját és lassan elhajtott. A mopedes fiatalember belenyúlt a tarisznyájába, körülnézett, és kezével kitapogatta a rádió-adóvevőt. Megnyomott egy gombot. Sacher Skodájának alvázára szerelt bomba a jelre felrobbant. A kocsit a robbanás ereje felemelte a levegőbe és letépte az oldalait. Utasa, az a férfi, akit családiasan „apánknak” neveztek honfitársai, egyszerre csak véres massza lett, egy felismerhe-tetlen holttest, melynek részei összekeveredtek a szétroncsolt kocsi darabjaival.
A mopedes férfi már az ellenkező irányba robogott. Fogalma sem volt arról, hogy a bombát, modern robbanószerkezetével és hordozható rádiós adóvevőjével, külön utakon csempészték be Finnországon és Németországon keresztül. Azt sem tudta, hogy e mögött a szörnyűség mögött Ion Manescu állt. Őt csak az a kövér fizetség érdekelte, amit már biztonságba is helyezett kis házának padlódeszkái alá a Magas-Tátrában.

 

Bukarestben nem sütött a nap. Mintha mérgesgázfelhő lenne, úgy ült a vastag pára az elcsigázott városon. A hőség után az este párás és izzasztó volt.
Stefan Campeanu, a Parasztpárt negyvenéves vezetője gyalogosan indult haza szokásos útvonalán, a szokásos időpontban. A szokásaihoz ragaszkodó Campeanuban fel sem merült, hogy ez milyen veszélyes lehet. Könnyűvé tette, hogy egy ellenség kifigyelje a mozgását.
Campeanu a Nemzeti Megmentési Front ellenzéke volt. Az NMF, hogy hatalmát megszilárdítsa, segítséget fogadott el az USA-tól. Campeanu nyilvánosan is hangot adott ellenvéleményének: szerinte a magáncégeken keresztül érkező pénzeket nem volna szabad elfogadni.
– Sztálinisták állnak a Front élén – hangoztatta. – Nem szabad külső segítségért folyamodnunk. A magunk erejéből kell újjáépítenünk tönkrement hazánkat. Nem a dollárok segítségével...
Bukarestnek voltak viszonylag még épen megmaradt kisebb régi negyedei, annak ellenére, hogy Ceausescu buldózerrel gyalultatta simára a helyet betonkockái számára. Campeanu lehajtott fejjel, mélyen elgondolkodva fordult be egy sötét, szűk kis mellékutcába, amely alig volt több keskeny sikátornál. Lábai ösztönösen követték az utat hazafelé.
Félúton a kanyargós utcán egy többemeletes, fából ácsolt épületállványozás mellett kellett áthaladnia. A szerkezetet a vízszintes elemeken kifeszített kötelek tartották szilárdan egyensúlyban. Egyre sötétedett, ahogy Campeanu a deszkák között botladozott. Meghallotta az első gyanús zajt és felnézett. Az ingatag szerkezet mozgott a meglazított köteleken. Az atlétíkus alkatú Campeanu meggyorsította lépteit. Ekkor kiáltást hallott. Előtte pár lépéssel egy férfi állt az árnyékban, kezében egy puskának látszó tárggyal.
Campeanu lassított, ami halálos tévedésnek bizonyult. Az állvány összedőlt, s groteszk alakzatban zuhant Campeanura. Csend ülte meg az utcát. Mikor a fotóriporterek és a rendőrségi szakértők másnap reggel lefényképezték a keletkezett káoszt, ez valahogy szimbolizálta a zűrzavart, ami ezután kezdett Romániában elharapózni.

 

Két nappal később Tweed az asztalára kiterítve olvasgatta a Daily Mailt. A képek mindent elmondtak. Az egyiken egy felfordult hajó volt látható, amely Magyarországon, Budapest közelében fordult bele a Dunába. Két vezető liberális személyiség halt meg. A kis hajót állítólag egy nagyobb jármű döntötte fel.
A másik kép egy autó roncsait mutatta Prágában: Ladislav Sacher kocsiját. A csupa nagybetűs szalagcím szerint ez egy STB ATROCITÁS volt.
A harmadik kép egy oldallal odébb valami fura gerendakupacot mutatott egy bukaresti mellékutcában. A különös alakzat modern szobornak tűnt. A főcím itt is hasonlóan szenzációhajhászó volt: Vezető bukaresti liberális személyiség baleset áldozata lett!
– Elkezdődött – közölte Monicával, aki már korábban olvasta az újságot.
– A legfurább az, hogy ezeket az embereket alig néhány óra eltéréssel gyilkolták meg – fűzte hozzá Monica.
– Pontosan ez az. Egy baleset, kettő mondjuk véletlen, de három már egy kicsit sok, főleg, hogy a csehet bombával intézték el. Ez mind a terv része.
– Terroristák lennének?
– Nem. Ugyan ki hallott még olyan fanatikus terroristaszervezetről, amely szinte egyszerre, mindössze huszonnégy óra alatt kivitelezni tud három merényletet, három különböző országban?
– Akkor...
– A terrort használták, pour encoumger les autres, ahogy a franciák mondanák. Hogy mások figyelmét, a többi Kelet-európai liberális figyelmét felhívják arra, hogy jobb lesz, ha vigyáznak. Tökéletesen végrehajtott hidegvérű manőver volt.
– De ki áll mögötte?
– Fogalmam sincs. Legalábbis még nincs rá bizonyítékom. Mindenestre bele kell gyorsítanunk a nyomozásba. Valamilyen hajtóerőt sejtek a merényletek mögött. Olyasvalakik dolgoznak e véres akciók megszervezésén, kivitelezésén, akik jól ismerik Közép- és Kelet-Európát.
– Ezt alá tudod valamivel támasztani, vagy csak egy elgondolás, hipotézis?
Tweed felállt és elkezdett járkálni az irodában, a falitérképet nézve.
– Vegyük például a bukaresti tragédiát. Aki ezt kitervelte, ismeri a megfelelő embereket Romániában ahhoz, hogy véghezvigye ördögi tervét. Egy állvány rázuhan egy fontos politikusra, Campeanura. Ilyesmit csak jó helyismerettel rendelkező ember tud elintézni.
– És Ladislav Sacher halála Prágában?
– Újra csak ismerni kellett valakit, valakiket, aki vagy akik alkalmasak az ilyesfajta „munkára” és főleg a bomba becsempészésére. Ugyanez érvényes az állítólagos magyarországi balesetre a Dunán. Mindkét áldozat azon a véleményen volt, hogy Magyarországnak saját magának kell megpróbálnia talpra állni. Egy ilyen „összeütközéshez” is komoly helyi szervezőmunka kellett.
– Ez talán már egy kicsit túlzás – jegyezte meg Monica.
– Három hasonló eset három különböző országban – hát ez már valóban túlzás – ismételte Tweed. – De még nem is gondoltam át igazán a feltételezett összeesküvés minden oldalát és várható következményét. De szerintem el kéne majd küldenünk Harry Butlert és Pete Nieldet Newman és Paula támogatására.
– Mikor induljanak?
– Hamar. De Bob beszélni szeretne Evelyn Lennox-val, még mielőtt elmennének. Szerinte a lány nem mondott még el neki mindent.
– És Marler?
– Már úton van Hamburgba.

 

Hauser is épp a híreket olvasta, de ő az International Herald Tribune-ban. Galvone állt mellette, ahogy eltolta az újságot.
– Hát, nem kapcsolták össze a három incidest. Még csak tördelik a kezüket a zűrzavar miatt, ami Európában kialakult. – Cigarettára gyújtott, beszorította a szipkába, és elégedett arckifejezéssel hátradőlt. – Nem is vártam, hogy a nyugati világban bárki is rájöjjön a terveinkre.
– Hogy jól ráijesszünk azokra a mocskokra, akik visszautasítják a javaslatainkat az iparuk modernizálására.
– Ennél többről van szó, Frank. Sokkal elvontabb dologról. Ez a Manescu-féle profi akció más célokat is szolgál. Például elriasztja a briteket vagy a németeket attól, hogy ezekben az országokban befektessenek, így kikapcsoljuk a konkurenciát és lecsapunk a főnyereményre. Azután, ha észbe kapnak, már túl késő lesz. És ha már időzítésről beszélünk, valahogy ki kell rúgnom Peggy Vanderheldet.
– Én mondom, főnök, ez a dolog a konkurensek megfélemlítésére, remek elgondolás. – Galvone hagyta, hogy a lelkesedés kihallatsszon a hangjából. – Ezt tényleg nagyszerűen kigondolták, és aztán megütjük a főnyereményt.
Hauser megveregette a vállát:
– Semmiség, Frank. Ez az amerikai módszer.

 

 

15.

– Walberswick gyönyörű kis falu – mondta Paula, miközben Newman lassan végighajtott az Utca fasorán. – Inkább csak falucska, különféle öreg házakkal. Gondolom, Evelyn tudja, hogy jövünk.
Késő délutánra járt az idő, lassan szürkült, de a nappali hőség még nagyon is érződött. Mozdulatlan, fülledt volt a levegő. Newman bólintott amint elhajtottak egy ház előtt.
– Ez volt a Rózsalugas. És Evelyn tudja, hogy jövök, de azt elfelejtettem megemlíteni neki, hogy te is velem leszel.
– Ó, igazán? – kérdezte Paula huncut kis mosollyal. – Akkor számíthatok rá, hogy a jelenlétem nem fog neki őszinte örömet okozni?
– Csak azt akarom, hogy később mondd el róla a véleményedet. Most pedig megmutatom a tengert. Egy kicsit korán érkeztünk.
A szállóknál balra fordult, megállt a parkolóhelyen, ahol kiszálltak, nagyot nyújtózkodtak, és elmerengtek a kilátáson. A homokdűnék poros kis fűcsomóikkal most teljesen kihaltak voltak.
A kikötőbejáratnál egy szokatlan, kunyhószerű szerkezet emelkedett. Két emelet magasságú volt, falai fából készültek, cseréptetővel, és egyik fele fel volt újítva. A távolban egy sirály visított és belebukott a sötétlila, tükörsima Északi-tengerbe, amely egyenes vonal volt a horizonton. Még messzebb, úgy egymérföldnyire láthatóak voltak Southwold mesejátékszerű házai.
– Evelyn elmondta, hogy gyakran jár ide sétálni a dűnék közé – jegyezte meg Newman. – Amikor egy kis változásra vágyik, akkor lemegy délre, a Minsmere természetvédelmi körzetbe. Órájára pillantott. – Ideje indulni. Amikor ott vagyunk, majd egy kicsit hagyjál vele egyedül. Egy személyes kérdést akarok majd feltenni neki.
Paula kéjesen ránézett, miközben beültek a kocsiba. Finom kezével hátrasimította hollófekete haját.
– Azt hiszem, tudom, mi lehet ez a kérdés. És biztos vagyok benne, hogy vonzó a lány.
– Gonosz vagy – jelentette ki Newman, és beindította a kocsit. – Valóban csinos, legalábbis, gondolom, egyes férfiak szerint...
Barátsága Paulával egyre szorosabb lett. Egy barátság minden komplikáció nélkül. Ahogy újra végighajtott az Utcán, valami megragadta a figyelmét. Egy nagy Honda motor kanyarodott ki jöttükre, és leparkolt Evelyn háza közelében. Newman alig látta a fekete bőrdzsekis férfit, de az nagyon hasonlított Steve-re, a nehézfiúra, aki elkísérte Grimwood papát, amikor látogatást tettek a wandsworth-i Greenway Gardensben.
A motor hirtelen felbőgött a nyomasztó csendben, és nagy sebességgel elhajtott Walberswickből. Nemsokára már csak egy kis fekete pont volt az úton.
Evelyn virágmintás nyári ruhában, amit vékony derekán övvel fogott össze, bevezette őket az alacsony mennyezetű nappaliba. Nagyon szép rend volt, semmi nem utalt arra a felfordulásra, amit legutóbb Newmannel próbáltak eltakarítani.
Félrefésülte arcából vörösesszőke haját, megfordult és végigmérte Paulát. Nem hagyta ki a rövid ujjú világoskék blúzt, a rövid fodros szoknyát és hosszú, formás lábait sem.
– Szóval maga Bob... asszisztense? – kérdezte sokat sejtető hangsúllyal.
– A kutatómunkájában segítem – felelte Paula széles, meleg mosollyal.
Evelyn Newmanhez lépett és oldalra hajtotta a fejét. Érezte, hogy most előre kell hajolnia és puszit kapnia az arcára. – Mindezt persze a Paula kedvéért kellett megtennie.
– Örülök, hogy látlak, Bob – mondta újra Evelyn. – Italt valakinek?
Mindketten visszautasították és leültek, miközben Evelyn felvette a háziasszony szerepét. Newman elkerülte a kanapét és egy karosszékbe telepedett. Evelyn egy Regency stílusú székbe ült, gondosan keresztbe tette lábait, demonstrálva formás vonalukat.
– Történt bármi zavaró azóta is? – kérdezte Newman. – Jártak idegenek a faluban? Mondjuk, mostanában nem jártak errefelé motorosok?
– Az első kérdésre a válasz nem, a másodikra nem, és a harmadikra is nem. Itt sosem járnak motorosbandák. Itt csak egy békés kis kocsma van, és nincsenek kirakatok, amiket be lehetne verni, ha lerészegedtek. Southwold már más. Bár most pont egy pár perce, elhajtott itt egy motoros. De nem láttam a vezetőjét.
– Akkor biztonságban érzed magad itt? Helsinki nem jelentkezett, amióta ide jöttél?
– Igen, biztonságban érzem magam. – Egy kicsit megtorpant. – És Helsinki sem jelentkezett. Nem mintha számítottam volna rá.
– Kirúgtak még valakit az INCUBUS Oy.-tól az utóbbi időben? Valakit, aki mondjuk, haragszik is egy kicsit a cégre?
– Amikor még ott voltam, senkit – közölte, most már normális beszédtempóban.
– Az ott dolgozók közül kinek van a legtöbb információja Hauser mindennapi munkájáról, a rendelkezéseiről, utasításairól?
– Hát, például Adam Carvernek, a banki részleg alelnökének. Aztán néha Frank Galvone is felbukkan, ő egy másik alelnök. Részlegének neve: Információ és Tervezés, akármit jelentsen is ez. De ha olyasvalakit keresel, aki beszélne is veled, akkor ezeket felejtsd el. Hauser nagy pénzeket fizet nekik.
– Még valaki más?
– Igazán nincsen – felvonta ívelt szemöldökét. – Azaz hogy ott van Peggy Vanderheld. Tipikus New York-i karrierista nő. De ő legalább negyvenéves, és elég régóta a cégnél van.
– Mi a beosztása?
– Hauser személyi titkára. Megbízik benne. A felesége otthagyta, amit nem is csodálok, de állítólag azóta nem érdeklik a nők.
Paula felállt. – Miss Lennox, megengedi, hogy megnézzem a kertjét, mielőtt besötétedik? Imádom a vadrózsákat, és láttam, hogy itt dúsan nőnek és sok van belőlük.
– Csak nyugodtan. Ne csukja be az ajtót, hogy vissza tudjon jönni.
Newman megvárta, amíg kettesben maradnak. Evelyn közelebb húzta hozzá a székét. Széles, élénk rúzzsal kihangsúlyozott szája meleg mosolyra nyílott. Kinyújtotta a kezét, és Newman karjára tette.
– Most hogy itt vagy, sokkal nagyobb biztonságban érzem magam.
Newman kertelés nélkül rákérdezett:
– Mondd csak Evelyn, nem voltál te Ed Riverton szeretője? A lány lekapta a kezét.
– Hogy kérdezhetsz ilyen szemét dolgot? Newman ujjain elkezdte számolni.
– Egy, amikor veletek vacsoráztam Ed helsinki lakásában, egy kicsit bizalmas kapcsolatot éreztem közöttetek. Kettő, amikor felhívtam Ed lakását, hogy elmondjam, mi történt Sandyvel, te vetted fel a telefont, tehát már megint ott voltál nála. Három, ott győzködtél engem, hogy én hívjam fel Sandyt Ed halálának ügyében. Normális esetben egy testvér megteszi ezt. De ha viszonyod van a férjével akkor nem csoda, ha vonakodsz megtenni. Eleget mondtam?
– Csak nem képzeled, hogy beismerem?
– Már megtetted. Nem érdekel a magánéleted, de én most az után nyomozok, aki brutálisan megölte Sandyt, a nővéredet. Mesélt neked Ed Riverton bármi bizalmasat az INCUBUS-ról? A munkájáról? Egyáltalán, mi volt a munkája?
– Nagyon diszkrét volt...
– Gyerünk már, Evelyn! Az ágyban még a legdiszkrétebb férfi is megnyílik egy kicsit. Amikor riportot készítettem Eddel, nagyon ideges, feszült volt. Szüksége lehetett valakire, aki segít neki levezetni a feszültséget. Te remekül megfelelhettél erre.
Evelyn zsebkendőjét gyűrögette, éppúgy, mint Greenway Gardensben. Newman cigarettára gyújtott, füstkarikákat eregett, és figyelte, ahogy beleolvadnak a vastag fagerendákba. Csendben várt.
– Ő vezette a Dracont – kezdte a lány. – Ez az INCUBUS agya, Boston közelében. Azt mondta, hogy New Yorkból, a Penn állomásról szokott indulni, Back Baynél leszáll a vonatról, és onnan egy direkt rá várakozó kocsi vitte tovább. A Draconhoz mentek, ami egy szigorúan őrzött épületkomplexum, nem messze a Space Higwaynek nevezett területtől...
– Igen, erről már hallottam. Mit csináltak ebben a Dracon-ban?
– Ed azt mondta, sok nagy koponya dolgozott ott. Mindenféle tudósok a legjobb egyetemekről vagy a Pentagontól nagy pénzekkel elcsalogatott tábornokok, tervezők, közgazdászok. Például Hiram Goldstein professzor. Ő még könyvet is írt.
Végre valami konkrétumot is megtudok, gondolta Newman.
– Olvastam a könyvét – mondta. – Nincs több tér. De valójában min is dolgoznak itt azok a buggyant csodabogarak?
– Ed szerint terjeszkedési terveket készítenek. Neki nem tetszett a terv, amit Hauser kiválasztott. Nem mondta miért, azt sem igen említette, miről volt szó benne. De Goldsteinnek sok köze van hozzá. Ed elmondta, hogy sokat vitatkozott Hauserrel a terv miatt.
– Erről mikor beszélt? Mármint a vitákról?
– Egy héttel azelőtt, hogy... – Evelynnek elakadt a hangja. – Azelőtt, hogy holtan húzták ki a kikötőből. Már rég nem élt, kővé fagyott hústömeg lett.
– Ezek nem a te kifejezéseid. Ki mondta ezt?
– Egy Mauno Sarin nevű finn. Valami detektív. Indulásom előtt néhány órával hívott fel a lakásomon. Semmit nem mondtam neki. Nem is volt mit mondanom. De nagyon meg voltam ijedve, ezért is ültem fel az első gépre hazafelé. Nem akarok most már semmit ezzel az INCUBUS-szal. Valami aljas dolog készül ott Finnországban.
Már nagyon sötét volt, amikor Newman elhajtott Walbers-wickból, London irányába. Paula mellette ült, ceruzalámpával ellenőrizve az ölében fekvő térképet.
– Mi a véleményed Evelynről? – kérdezte Newman.
– Legyek kedves vagy inkább őszinte?
– Őszinte.
– Akkor azt fogod hinni, hogy fúrom, de te akartad. Férfifaló. Szinte életeleme, hogy ellenőrizgesse, hogy még minden férfi vonzónak találja-e. Te pedig kimondottan kellesz neki. Lehet, hogy tartósan. Vagy ezt nem vetted észre?
– Védelmet akar. És igen, szerintem is úgy találja, hogy én megfelelek erre a szerepre. Most, ahogy megláttam azt a motorost, arra kell gondolnom, hogy tényleg szüksége lesz védelemre. Úgyhogy szólj, ha látsz egy telefont. Még valamit a csábító Evelynről?
– Hazudik. Ez is fúrásnak hangzik?
– Csak indokold meg.
– Amikor megkérdezted, hogy jelentkezett-e nála valaki Helsinkiből, akkor hazudott. Figyeltem. Kicsit habozott, mielőtt erre válaszolt volna. Lehet, hogy ezt csak egy másik nő tudja észrevenni.
– Én is észrevettem. A gond csak az, hogy ha valaha is rajta tudjuk kapni Hausert valami illegális tevékenységen, akkor minden tanúra szükségünk lesz. Evelyn lehet, hogy jó tanú lenne.
– Hát – mosolygott Paula –, azért tartsd csak vele a kapcsolatot. Kellemes kis flört.
Aznap este Adam Carver gyalogosan másodszor is visszatért a Rózsalugasba. Amikor először járt erre, látta az ott parkoló Mercedest, úgyhogy visszafordult, és visszasétált a szállójába az Utca végén.
Evelyn felkapcsolta a bejárati világítást, és kinézett az új kémlelőnyfláson, mielőtt kinyitotta volna két vadonatúj zárát. Széles mosollyal fogadta vendégét. Beinvitálta, megigazította a haját, visszazárta az ajtót, és a férfi után ment a nappaliba.
– Látogatóm volt, amióta délután itt jártál – közölte. – A jóképű és szórakoztató Bob Newman. Kérsz még egy italt?
– Egy dupla skót whisky jólesne, ha csatlakozol hozzám. – Carver nyílt elismeréssel bámulta meg az alakját. – És látom, felöltöztél a kedvemért. Remekül nézel ki, szexisen.
– Igazán?
Elégedetten töltötte ki az italt. Caver nagyon jóképű fickó volt, jó modorral, a lánynak tetszett a mosolya és hanyag eleganciája. Direkt nem említette meg, hogy Newmant Paula is elkísérte. Carver átvette a poharat és tovább kérdezett.
– Ez a Newman az az újságíró? Értem. És ugyan mit akart itt, ahol a madár sem jár?
– Úgy vettem észre, miattam jön. – Koccintottak. – Egyszerűen csak jó barátok vagyunk, Adam.
Milyen átlátszó tudsz lenni, gondolta Carver, de mosolygott, megitta a fél italát, és letette a poharat az asztalra. Szorosan egymás mellett ültek a szófán. Átkarolta a derekát, magához húzta és szájon csókolta. A lány elengedte magát, és csukott szemmel átfonta a nyakát. Utána Carver zsebkendőjével letörölte a rúzst a szájáról, és figyelmeztette magát, hogy ezt dobja majd ki. Evelyn úgy nézett rá, mint egy macska, miután lenyelte a madarat.
– Hogyan találtál meg itt, ahol a madár se jár? – kérdezte.
– Amikor nem hívtál vissza wandsworth-i lakásodból, felhívtam a norwich-i központot, hogy hol lakott a nővéred – közölte nyugodtan. – Gondoltam, érdemes megpróbálni, úgyhogy idejöttem és bejelentkeztem egy szállóba a faluban. És íme, ma délután már itt is voltam nálad.
– Nem könnyen adod fel, mi?
– Ha egy ilyen lányról van szó, mint te, akkor nem. – Hízelgésből sosem árt a sok, gondolta. – Newman a húgod felől kérdezősködött?
– Dehogy – felelte sértetten. – Miattam jött ki.
– Na, persze. Hiszen én is ezt tettem. Fent is ilyen szép ez a ház?
Evelyn oldalról felé pillantott.
– Gyere, nézd meg magadnak!

 

Paula egy kereszteződésben meglátott egy telefonfülkét. Newman felhívta Tweedet, gyorsan elmagyarázta a helyzetet, és Tweed beleegyezett, hogy egy órán belül kiküldi Walberswickbe Harry Butlert. Newman megadta a szálló nevét, ahol legutóbb tartózkodott, és igennel felelt, amikor Tweed megkérdezte, hogy fülkéből telefonál-e.
– Legyen nála fegyver? – vetette fel Tweed.
– Igen – válaszolta Newman. Eszébe jutott a Walther, amit elvett Steve-től Evelyn wandsworth-i lakásán.
Továbbhajottak. Elmondta Paulának, hogy Harry Butler útban van ide, valamint, hogy röviden leírta neki Evelynt, hogy könnyebben ráismerjen, és megadta a címét is. Csendben mentek tovább Londonig. Newman kitette Paulát put-neyi lakásánál, és visszament saját lakására. Amikor befordult a Beresforde Roadra, nagyon óvatossá vált, nem feledte a legutóbbi esetet, ami után a kórházban kötött ki. Éppen emiatt azonnal feltűnt neki az ott álló rendőrautó.
A lakásával szemközti oldalon parkolt a járdánál. Két férfi ült elöl, és a rádióantenna ki volt téve. Bement az épületbe, és egy cseppet sem lepődött meg, amikor pár perc múlva csöngettek nála. Az előszobában felvette a kaputelefont és megnyomta a gombot, ami hozta a kapukamera képét. Buchanan főfelügyelő állt az ajtóban.
– Itt Newman. Épp most értem haza. Éjjeli három óra van. Mit akar?
– Csak röviden szeretnék beszélni magával. Lehet, hogy érdekelni fogja.
– Wardent hagyja kinn, ha lehet. Most igazán nem hiányzik a tömeg...
Megnyomta a kapu gombját, és kinyitotta a bejárati ajtót is. Egy szót sem szólt, amikor Buchanan besétált, hanem bevezette a nappaliba és hellyel kínálta.
– Épp kávét főzök – mondta kelletlenül.
– Köszönöm, de nem kérek – Buchanan körülnézett a szobában, mindent megfigyelt, és amikor Newman visszatért a konyhából a kávésbögrével, elkezdett beszélni.
– Igazán sajnálom, hogy ilyenkor kell zavarnom...
– Hiszen a strázsái odakinn jelentették, hogy hazaérkeztem. Nem lehetne rövidre fogni? Szeretnék egy kicsit aludni, mielőtt megvirrad.
– Még nem utazott el Helsinkibe, de szerintem el fog utazni. Megállt, de Newman most már ismerte a taktikáját, és egyszót sem szólt. Kávésbögréjével leült az étkezőasztalhoz egy egyenes hátú székre. Belekortyolt a forró italba, és máris jobban érezte magát.
– Tegyük fel, hogy Hausernek köze van Sandra Riverton halálához – folytatta Buchanan –, és hangsúlyozom, hogy ez csak feltevés, hiszen nincs közvetlen bizonyítékunk...
– Miért, közvetett van? – vágott közbe Newman.
– Közvetett? Sajnos az sincs. De egyre csak az motoszkál a fejemben, hogy a két gyilkosságnak vannak hasonló elemei, mint ahogy azt már el is mondtam egyszer. Mi több, körülbelül egyazon nap leforgása alatt történtek. És mindkét áldozat ugyanannál a cégnél dolgozott.
– Rátérhetünk a lényegre?
– A lényeg az, hogyha jók a megérzéseim, akkor akárki követte is el a gyilkosságokat, közel kell hogy álljon Hauserhez.
– Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy abból, amit Hauserről megtudtam, kiderült, hogy nagyon is odafigyel minden részletre. A fontos döntéseket csak magas rangú emberei hozhatják. Egyszóval a gyilkos minden bizonnyal az egyik közvetlen munkatársa. De hát ki áll közel Hauserhez? – Buchanan felállt. – Gondoltam, nem árt, ha ezen elgondolkodik egy kicsit. Mármint, amikor majd Finnországban jár.-Köszönöm.
– Ha megtaláltam a gyilkost, akkor tisztára mosta magát, mert még távolról sem az.
– Köszönöm. – Jó éjt! Kitalálok.
– Reméltem is, hiszen ön a detektív.

 

Evelyn másnap reggel későn kelt. A vetetlen ágyra nézett, és úgy döntött, hogy ez még ráér. Nyugtalannak érezte magát, és miután ivott egy forró kávét, sétálni indult a tengerpartra.
Fehér magas nyakú blúzt viselt szemben a szokásos mélyen dekoltáltakkal. Semmi értelme, hogy a helyiek rajta köszörüljék a nyelvüket. Viszont világoskék szoknyája rövid volt, és jól kiemelte szépvonalú lábait. Miközben a füves dűnéken sétált a tenger irányába, észrevett egy izmos, harmincasnak látszó férfit, akit most látott először.
Kigombolt nyakú, öreg, kék kockás inget viselt, széldzsekit, szürke nadrágot és edzőcipőt. Nyakában messzelátó lógott. Evelyn arrafelé vette a lépteit. Szüksége volt egy férfi társaságára.
Adam korán reggel eljött a házból. Azt mondta, vissza kell repülnie Helsinkibe.
– Az üzlet, édesem. Ugyanúgy meg kell dolgoznom a megélhetésemért, mint bárki másnak. Sajnos, vissza kell mennem...
Evelyn rém unalmasnak találta a búcsúzkodást. És egyébként sem volt olyan, mint bárki más. Legalábbis nem ez után az éjszaka után. Lehet, hogy csak egyszeri alkalom volt csupán? Még nem tudhatta. Adam azt mondta, majd jelentkezik, de nem ezt mondják-e mind a férfiak?
– Jó reggelt! – mondta a nagydarab fiatalembernek. – Hát nem csodás napunk van megint? Úgy látom, folytatódik a hőhullám.
– Jó reggelt, hölgyem! – Harry Butler megemelte a kalapját, és a szél belekapott sűrű barna hajába. – Valóban gyönyörű ez a nap.
– Csatlakozhatom önhöz egy darabig? Nemrég halt meg a húgom, és egy kicsit magányosnak érzem magam. Mit néz a távcsövön?
– Madarakat. Ez a hobbim.
– Akkor most jó helyre jött...
Evelyn egy darabig semmit nem szólt, várta, hogy a férfi beszéljen magáról. A simára borotvált, pókerarcú Butler azonban csendben maradt. Mielőtt elindult Londonból, Tweed elmagyarázta, mi a helyzet, és elmondta, amit Newman közölt a vidékről. Amikor megemlítette a Minsmere természetvédelmi körzetet, Butler azonnal tudta mit kell tennie.
– Madárleső – mondta Tweednek. – Remek fedőtevékenység. Egy ilyen mindenütt megfordulhat az országban anélkül, hogy feltűnést keltene...
Ahogy a homokos tengerparton sétáltak, Butler arra gondolt, mennyire meglepődne Evelyn, ha tudná, hogy hajnalban látta Adam Carvert eljönni a házból, és teleobjektíves kamerájával még néhány fényképet is készített róla. Mi lenne természetesebb, mint egy madárleső, aki hajnalban dolgozik fényképezőjével?
Még jobban meg lenne lepődve, ha tudná, hogy Butler már egész Rose Bower környékét bejárta. A kocsijában aludt egy elhagyatott helyen, majd a Newman által ajánlott hotelbe érkezett, s kérte a szobáját, amit előző este foglalt le.
Mialatt egy töltés oldalán gyalogoltak fel, Butler behúzta kabátján a cipzárat, nehogy Evelyn véletlenül észrevegye a 38-as Smith & Wessonját. Amint a töltés szélén álltak, Evelyn egy kicsit megcsúszott, s belekapaszkodott a férfi karjába, majd bele is karolt.
Butler arra gondolt, mennyivel könnyebb volt megismerkednie Evelynnel, mint ahogy képzelte. Ez jócskán megkönnyíti, hogy védelmezze. Éppen azt akarta kérdezni tőle, hogy merre kell menni Minsmere felé, de a lány ismét megkönnyítette a dolgát. Butler amúgy elég óvatos volt, de szerette maga megtenni az első lépéseket egy nő felé. Evelyn egy kicsit túlságosan is barátságosnak mutatkozott iránta.
– Hát nem gyönyörű itt?
– De, nagyon szép.
A farakásokat nézegette, amelyek a kikötő bejáratánál álltak. Tapasztalt szeme egyből felfedezte az ideális utat, amin egy behatoló legkönnyebben Evelynhez férkőzhet. Jöhet például motorcsónakkal sötétedés után, kiköthet az egyik farakásnál, elvégzi a „munkát”, majd szépen elpárolog, mielőtt bárki meglátta volna. Hát igen, első látásra Walberswick biztonságos menedék, de közelebbről mégsem eléggé az.

 

 

16.

Minden nyom Finnországba vezetett. Tweed úgy tíz óra felé kapott egy titokzatos telefonhívást. A vonal másik végén a férfi folyékonyan, gyorsan beszélt angolul. Bemondta a megfelelő jelszót, amit a miniszterelnök adott meg Tweednek pár hónappal ezelőtti beszélgetésük során: Végjáték.
– Mr. Tweed, Helsinkibe tudna utazni? Foglaltunk önnek szobát a Hotel Hesperiában, amelyet bizonyára ismer. Holnap várjon az Északi kikötő végénél, a katedrálisnál, este tizenegykor. Egyedül. Ott kapcsolatba lépünk önnel.
– Kivel beszélek?
– Lev Frolov... – a hang lebetűzte. – Mr. Tweed, ugye ott lesz a kijelölt találkozón? Nagyon fontos.
– Igen, ott leszek. Mi olyan fontos? Kódolt vonalon beszélünk...
A vonal megszakadt. Tweed lassan visszahelyezte a kagylót és elgondolkodva Monicára nézett.
– Végre az oroszok is jelentkeztek. Foglalj nekem helyet egy mai járatra Helsinkibe. Igen, a saját nevemre.
Röviden elismételte a beszélgetést. Monica figyelmesen és növekvő aggodalommal hallgatta.
– Ismered ezt a Lev Frolovot?
– Sosem hallottam róla. Lehet, hogy álnév. A hang mintha ismerős lett volna, de lehet hogy tévedek Mindenestre nagyon magas rangú az illető, mert a szovjet elnök személyes megbízottja, éppúgy, mint ahogy Cord Dillon az amerikai elnöké. Még sosem találkoztam ilyen szigorú biztonsági intézkedésekkel.
– Azt ugye tudod, hogy milyen veszélyes lehet ez a találkozó – folytatta Monica. – Februárban pont az északi kikötőből húzták ki Ed Riverton jéggé fagyott holttestét. Nem kéne magaddal vinned valakit?
– Nem. Úgy egyeztünk meg, hogy egyedül találkozom ezzel a kollegával, akárki legyen is az.
– Éjjel 11-kor. Világos lesz még egyáltalán ilyenkor Helsinkiben?
– Nem. Az évnek ebben a szakában kétórás az éjszakai sötétség, este tizenegy és éjfél után egy óra között.
– Ez nekem egyáltalán nem tetszik.
– Óvatos leszek. Viszont szép tőlük, hogy a Hotel Hesperiában foglaltak nekem szobát – jegyezte meg Tweed.
– Ez gúnyosnak hangzott.-
Hát elég nyilvánvaló, nem? Vendéglátóim, ha nevezhetjük őket annak, figyelni fogják a szállót. És ennyi idő után hirtelen milyen sürgőssé vált. Vajon miért?
– Akkor sem tetszik nekem ez az egész – ismételte Monica. – Az oroszországi helyzet annyira bizonytalan.
– Csak foglalj nekem helyet meg jegyet, mint egy jó kislány. Elvégre nem Oroszországba megyek...
Newman, Paula és Cord Dillon felszálltak a londoni reptérről 11.00-kor induló SK 526-os járatra, amely helyi idő szerint 14.25-kor érkezik a stockholmi Arlanda repülőtérre.
Newman kocsiján mentek ki a Heathrow-ra, és a Mercedest otthagyták a hosszú távú parkolóban. Az úton odafelé, Cord Dillon nagyon morcos hangulatban volt. Egyedül ült a hátsó ülésen, és onnan kiáltotta előre kérdéseit.
– Meg tudná mondani, miért megyünk Stockholmba, ami, ha földrajzi ismereteim naprakészek, Svédország fővárosa?
– Földrajzi ismeretei kiválóak – nyugtatta meg Newman hanyagul. – Két okból döntöttem úgy, hogy kerülő úton utazunk Skandináviába. Először is figyelnek mindenkit, aki Finnországba érkezik. Az INCUBUS egy hatalmas vállalat, és Evelyn elmondása szerint katonai szervezettséggel működtetik, nagyon szigorú biztonsági rendszerekkel.
Paula felkacagott.
– Ez magyarázza ezt a maskarát rajtad?
– Egész jól néz ki – morgott Dillon.
Newman baseball sapkát viselt, élénk kockás zakót, és hasonlóan élénk nadrágját térdmagasságú bőrcsizmájába gyűrte. Ezenkívül nagy, sötét szemüveget tett fel.
– És mi a másik ok? – csattant fel Dillon.
– Ezt majd meglátja, amikor megérkezünk. Skandináviában is az ittenihez hasonló hőhullám tombol. Az út az Arlandáról be a városba körülbelül háromnegyedórás, elég ideje lesz, hogy megszokja a környezetet...
A gépen Paula, aki Newman mellett ült, hátrapillantott. A gép üzletemberek számára fenntartott szakaszának elején ültek, és a mögöttük levő két ülés üres volt. A megegyezés szerint Cord Dillon három sorral hátrább ült, látszólag egyedül.
– Mi volt az a könyv, amit tegnap este olvastál, amikor nálad jártam? Teljesen belemerültél.
– Evelyn hozta szóba, Ed Riverton beszélt neki egyszer róla. A Dracon központról, ami mindenféle ötleteket álmodik meg Hausernek. Dolgozik ott egy bizonyos Hiram Goldstein. Az ő könyvét olvasgattam. A címe: Nincs több tér.
– Miről szól? Gyerünk, mondjad!
– Goldsteinre nyilvánvalóan egy Haushofer nevű szerző hatott. Az úgynevezett geopolitika, a globális stratégiák szakembere volt. Hitler elismerte Haushofert. Goldstein szerint az Egyesült Államok nyugati terjeszkedése lezárult, mert a Csendes-óceán térségét Japán uralja. Kidolgozta, hogy az egyetlen irány, amerre Amerika terjeszkedni tud, az kelet felé van, Európában és Oroszországban. Innen a cím, a Nincs több tér-. Mármint nyugati irányba. Csak keletre.
– Elárul ez nekünk valamit?
– Lehetséges.
– Akkor mondd el, mit! Látom, a könyv nagy hatással volt rád. – A lány Newman karjába bokszolt. – Szeretném tudni, mi folyik itt.
– Akkor olvasd el a könyvet!
– El is fogom. De azért mondd el, mi ragadott meg belőle!
– Goldstein a Lebensraumra, az élettérre utal. Hitler, amint azt a történelemkönyvek is tanítják, nagy feneket kerített ennek a Lebensraum-gondolatnak. De Hitler az emberek életterét értette alatta. Csak ürügy volt ez nála a hódításra és a németség keleti irányú kirajzására. Goldstein azonban más értelemben használja ezt a fogalmat. Ő az amerikai üzlet terjeszkedését érti alatta. Az új célterületek pedig Európa és Oroszország.
– Nem elég nagy már ez az INCUBUS?
– Dehogynem, túlságosan is hatalmas. De ezek a milliárdosok sosem tudnak maguknak megálljt parancsolni, nekik sosem elég. Mindig új meghódítandó területek kellenek nekik. Alszom egyet. Nem kérek ebédet. Te addig gyönyörködj a kilátásban...
Semmilyen felhő nem takarta el a kilátást, és rövid idő múlva Paula már Svédországra bámulhatott le a több ezer méteres magasságból. Barna és zöld mezők tarkasága, imitt-amott egy-egy nagyobb örökzöld erdő sötét szigetével megszakítva. Aztán egy sor tó, a vakító napon teljesen sima víztükörrel, mintha jég borítaná őket. Paula órájára pillantott. Nemsokára megérkeznek az Arlandára.

 

Ion Manescu és Irina Szerov éjjel utaztak a svéd fővárosba a Viking Line egyik, Helsinki és Stockholm között közlekedő hatalmas kompján. Korán reggel szálltak partra, a városközpont közelében levő kikötőben.
A város méltóságteljes, régi épületei csillogtak a hidak és víziutak között, mindegyikük más és más színben pompázott. A húsztagú filmes csoport külön-külön szállt partra felszerelésével, és bérelt kocsikon azonnal a Manescu által megjelölt megfigyelőállásokba utaztak.
– Nos, megérkeztünk – jegyezte meg Irina, miközben taxira vártak. – Szerinted minden fontosabb belépési pontot megfigyelés alatt tudunk tartani?
– Gondolom, igen – közölte Manescu, hangsúlyozva, hogy ki is a főnök. – Egy egység megy a göteborgi reptérre a nyugati parton. Egy másik a koppenhágai kompállomásokra. Még egy másik a Stockholm közeli Bromma reptérre, ami ugyan kis reptér, de hátha valaki ravaszkodni próbál. A legnagyobb csoport pedig egy órán belül az Arlandán lesz.
– Akkor ez tényleg elég lesz – felelte Irina.
– Csak nehogy valaki a szovjet nagykövetségről felismerjen téged. Elvégre egykor itt dolgoztál – emlékeztette Manescu.
Irina hátrasimította hosszú, sötét haját. Szűk farmert viselt, ami kihangsúlyozta karcsú lábait és magas sarkú cipőt, ami megnövelte magasságát, valamint testre simuló széldzsekit.
Igen, gondolta Manescu, azt hiszed, hogy nagyon jól nézel ki, és ebben igazad is van. Maga is szívesen szakított volna rá egy kis időt, de sosem keverte a munkát a szórakozással.-
Amikor a nagykövetségen dolgoztam – közölte Irina a maga lassú modorában –, a hajam rövid volt, és a katonai attasé parancsa értelmében alaktalan ruhákat viseltem. Csak nem gondolod komolyan, hogy felismerhetnek? Mert szerintem semmiképpen. Egyáltalán dolgozik még ott valaki azokból az időkből? Ugyan már!
– Nálad van a felszerelés? Minden eshetőségre készen? – csattant fel Manescu, hogy újból tudatosítsa, ki itt a rangidős.
– Egy belső zsebbe rejtettem a széldzsekimbe. Tudom, mi a dolgom.
A „felszerelés” egy speciális injekcióstű volt, amelyet az INCUBUS gyógyszerészeti részlege dolgozott ki. Egy nagyon hegyes üvegtűből és kis pumpából állt, amelyet bőrtok védett. Irinának csak az áldozat vénájába kellett szúrnia a tűt, belenyomni a levegőt, és a halál pillanatok alatt beáll. Még nyoma sem marad az egésznek.
Manescu figyelte, ahogy az utolsó egység is lejön a rámpán és felszerelésével a várakozó minibuszba száll. A busz oldalán a felirat Commercial Film and Publicity Unit volt, svédül.
– Itt a taxink – szólt Irina. – Nincs messze a Hotel Diplomat.
– Várj egy percet!
Manescu továbbra is megfeszített figyelemmel ellenőrizte, amint a csapat bepakolja a csomagokat a kocsi hátuljába. Addig állt ott, amíg az utolsó ember is beszállt és a minibusz ajtaját becsapták, majd elhajtottak, át a hídon a Gamla Stan felé, a középkori épületekkel zsúfolt szigetre, és északi irányban eltűntek.
– Most már az arlandai belépőpont is jó kezekben lesz – közölte és beszállt a taxiba.

 

Marler első osztályon repült Hamburgba a Lufthansával. Európában jobb szerette a Lufthansa vagy a Swissair járatait, mert csak ezeken volt első osztály. Nemcsak kényelmesebb volt, hanem kevesebben is utaztak itt, így könnyebben meg tudta figyelni utastársait.
A hamburgi reptéren kiszállt, és első dolga volt megbizonyosodni arról, hogy nem követik-e. Ahogy kilépett a gépből, mellbe vágta a forróság, de Marler érzéketlen volt a hőmérsékletingadozásokra.
Nagyon angolosan nézett ki, ahogy sportzakójában, selyemingében, egyetemi nyakkendőjével, vasalt nadrágjában összeszedte bőröndjét a poggyászkiadónál. Másik kezében egy nagy sporttáskát lóbált, oldalán teniszütőjével.
A taxi bevitte a Four Seasons luxushotelhez, ahol, mint kérte, szobája a Binnen Alsterre nézett, a város egyik kis tavára. Az étteremben elköltött ebédje után telefonált, és közölte a vonal túlsó végén levő férfival, hogy megérkezett, majd estig lefeküdt aludni. Eddig úgy viselkedett, mint egy makulátlan angol úriember külföldön.
Sötétedés után fogott egy taxit, és egy étteremhez vitette magát, amit az Elba rakpartjánál levő öreg raktárépületek egyikéből alakítottak át. Az étterem ugyan egy luxusintézmény volt, de a környéke nem. Amikor megérkezett és kifizette a taxit, elkezdett szemerkélni az eső.
Kamionok hosszú sora állt a kihalt utcán, a raktárak között. Valamivel távolabb lányok próbáltak az eresz alá húzódni az eső elől. Egyikük odakiáltott Marlernek, de ő figyelemre sem méltatta és beszaladt az étterembe.
Hugo Hildebrandt a felső szinten várta asztalánál, ahonnan remek kilátás nyílt az étterem földszintjére. Marler kilátott a folyóra is, ahol egy uszály haladt a homályos esőben.
Hildebrandt, egy fegyverkereskedő, jómódú üzletemberként öltözött. Barátságosan üdvözölte Marlert, meghívta, hogy legyen a vendége, és átnyújtotta a menüt. Hildebrandt magas, vékony férfi volt, magas homlokkal. Negyvenes éveiben járhatott, és egy kissé görnyedten járt, mint a magas emberek általában. Megrendelték vacsorájukat, és Hildebrandt, akit a nemzetközi körök Hamburgtól Iránig csak H. H.-ként ismertek, rátért az üzletre.
– A kért áru rendelkezésre áll. Persze ára van – mondta németül.
– Természetesen – válaszolt Marler ugyanezen a nyelven. – Akkor mennyi?
– Nem sérült áru, hanem teljesen új...
– Nem kell meggyőznie. Mennyi?
– Tízezer márka...
– Maga viccel.
– Az üzletben sosem viccelek – felelte nyugodtan Hildebrandt, és lebámult az étterem földszintjére. – Ott van Lisa Krenz, az ismert színésznő.
– Háromezer – vágta rá Marler.
– Most viszont maga viccel. – Hildebrandt elkezdett enni. – Kitűnő itt a kenyér – jegyezte meg.
– Ha a kenyér jó, akkor a többi étel is ehető.
– Ötezer márka. Ez az utolsó ajánlatom.
Marler letette a szalvétáját, hátratolta székét, és induláshoz készülve felállt. Hildebrandt jelezte, hogy maradjon.
– Legyen! Ötezer márka. Persze ez áron alul van, de magával kivételt teszek. Egy kis veszteség...
Marler vigyázott, hogy eltitkolja meglepetését, és újra leült. Kész lett volna hatezerig felmenni. Hildebrandt szemmel láthatóan pénzszűkében volt. Egy óra múlva követte a németet az utcára. Marler az erősödő eső ellen felhajtotta viharkabátja gallérját, miközben a rakpart felé haladtak.
A parton egy kis motoros vitorlás volt kikötve. Marler látta a fülkében a kormányost és egy nagydarab tengerészt, aki készülődött a kifutásra. A parton maradt, miközben Hildebrandt a hajóra ugrott.
– Ő nem jön velünk – mutatott Marler a tengerészre. – Semmi ellenvetés.
Csak azután ment fel a hajóra, hogy a német vállat vont és elküldte a tengerészt, majd a hajó a sűrű esőben kipöfögött a folyóra. Marler egy pultra helyezte sporttáskáját a kormányosfülke mögött. Hildebrandt eközben valami irdatlan kötélcsomó alól előhúzott egy nylonba tekert csomagot, amiből egy szétszerelt Armalite típusú távcsöves puskát bontott ki.
Marler ceruzalámpájával megvizsgálta a fegyvert. Nem felújított volt, hanem vadonatúj, így eddig sehol nem volt nyoma. Gyors mozdulatokkal összerakta, rászerelte a távcsövet, töltényt kért és megtöltötte a puskát. Egy távolabbi világítóbója mellett haladtak el, ami az esőben elmosódva ugrált a hullámokon. Marler célzott és meghúzta a ravaszt. A fény kialudt.
– Mondták, hogy jól lő – jegyezte meg Hildebrandt, – de ilyet még sose láttam. Csak nehogy én legyek a következő célpont.
– Elég a dumából! Most a pisztolyt!
Hildebrand újra belenyúlt a csomagba, és előhúzott egy 9 mm-es Walther P38-as automata pisztolyt. Becsúsztatta a tárat, és átnyújtotta Marlernek. Az angol kinézett a folyóra, nem volt más hajó az esős láthatáron. Ellenőrizte a fegyvert, két kézzel felemelte, rálőtt egy kis elúszó fadarabra, és bólintott.
– Az ötezer márkát – emlékeztette Hildebrandt, jobb kezével esőkabátja zsebében.
– Úgy csináljuk, ahogy én mondom – közölte komoran Marler.
Szétszedte az Armalite-ot, és betette a sporttáskába a teniszütő alá. A Walthert becsúsztatta a puska alá, és mindkettőt letakarta egy kis utazópléddel. Átadta a sporttáskát Hildebrandtnak.
– Szóljon a kormányosnak, hogy annál a taxiállomásnál kössön ki a rakparton. Én partra szállok, maga pedig ideadja nekem a sporttáskát, miközben én átnyújtom a borítékot. És kérek lőszert mindkét fegyverhez. Tíz tárat a Waltherhez és egy övtáskát.
– Ez pluszköltség lesz...
– Nem lesz az.
Hildebrandt újra vállat vont, a csomagból töltényt vett elő a fegyverekhez, átadta Marlernek, és odaszólt a kormányosnak, hogy kössön ki. Szétnyitotta esőkabátját, lecsatolta az övét és átnyújtotta Marlernek. Eszerint a fegyver, ami benne volt, most a jobb zsebében van. Marler vigyorogva becsúsztatta kezét a sporttáskába és előhúzta a Walthert.
– Csak elővigyázatosságból, H. H.
A csere a rakparton lezajlott, Marler elbúcsúzott, odasétált egy taxihoz, amiből épp kiszállt egy erősen kifestett nő, aki reménykedve megbámulta.
– Nem ma este, Josephine – közölte vele Marler, beszállt a taxiba és elindultak. Csak a rakparttól távolabb adta meg a Four Seasons szálló címét.
Hiábavaló volt az elővigyázatosság. Marler hosszú cigarettára gyújtott, és hátrapillantva egy motorost vett észre, aki a rakparton parkolt és most követte őket. Jellemző volt ez Hildebrandtra. S milyen egyszerű volt a motorosnak: csak követnie kellett őket az étteremből, majd a parton haladva szemmel tarthatta a hajót. De ettől még nem lesznek álmatlan éjszakái.
Másnap reggel Marler taxit rendelt a reptérre. Fogta bőröndjét és sporttáskáját, elkerülte a belépőkapukat és besétált a mosdóba. Szerencsére üres volt.
Elkezdett kezet mosni a mosdókagylónál. Nyílott az ajtó, és egy nagydarab, farmeros, inges, borostás férfi lépett be. Marler megismerte. Ez volt a tengerész, akit otthagytak a parton. Hildebrandt kezdett fárasztó lenni: újra el akarta adni ugyanazokat a fegyvereket.
– Ne csinálj hülyeséget, mert fültől fülig átvágom a torkodat. Add ide a sporttáskát...
Valami kattant, és a tengerész kezében megjelent egy széles pengéjű kés. Marler kivette kezét a mosdóból, és feltartotta a bal kezét. A jobbjában levő hajlakkal a férfi arcába célzott és ráfújt. A hajlakk egyenesen a szemébe ment.
A tengerész felhördült, szabad kezével a szeméhez kapott, és fájdalmasan nyögött. Marler odacsapott a csuklójára, és a kés a földre esett. Marler eldobta a hajlakkot, megragadta a férfi vállait, és ugyanazzal a lendülettel nagy erővel egy üres fülkébe lökte. A német feje reccsent a falon és térdre esett. Marler leültette a WC-re, megtámasztotta és rácsukta az ajtót.
Összeszedte a hajlakkot és a kést, pengéjét visszacsukta, és mindkettőt zsebre vágta. Fogta a bőröndjét, a sporttáskáját, és kisétált. A kést egy közeli szemetesbe dobta, és kiment az épületből.
Beszállt az első taxiba, és a Hauptbahnhofra vitette magát. A pályaudvaron vett egy jegyet Lübeckbe, és még épp időben elérte a koppenhágai expresszt. Az úton Somerset Maugham Festett fátyolát olvasta, miközben a vonat az északnémet síkságon robogott.
Lübecknél, az ősi Hanza-városnál leszállt, és fogott egy taxit a Travemünde Hafenbe, a Helsinki felé közlekedő autóskomp kikötőjébe. Megigazította teniszütőjét, hogy a nyele kiálljon a táskából.
Travemündénél vett egy oda-vissza jegyet Helsinkibe. A hőség bágyasztó volt, ahogy felment a fedélzetre. Kabinjában levette nyakkendőjét és kigombolta a gallérját, majd leült az ágyra és folytatta a könyvet.
A csomagjaira még csak rá sem néztek. Amint a hajó kifutott, elheveredett az ágyán, és arra gondolt, hogy ez a Hugo Hildebrandt igencsak nagy pénzszűkében lehetett. Szegény fickó!

 

 

17.

Howard, az SIS igazgatója, pont a legrosszabb pillanatban érkezett vissza dél-franciaországi villájából. Magas, telt, rózsaszín arcú férfi volt, és épp akkor fordult be a Park Crescentbe, amikor Monica a Finnair jegyekkel Tweed irodája felé tartott. A lépcsőnél utolérte.
– Valaki megint szabadságra megy? – kérdezte dörmögő hangján. – Ki az, aki menekülni akar a süllyedő bárkáról?
A fenébe, gondolta Monica, már megint vicces kedvében van. Megállt a lépcső tetején és lenézett főnökére. Howard, mint mindig, most is makulátlan volt, új világosszürke Chester Barrie öltönnyel a Harrod's-tól, hófehér inge kikeményítve, mint egy páncél. A zsebéből kikandikáló vörös díszzsebkendő ugyanolyan színű volt, mint a nyakkendője.
– Nagyon sietek ezekkel – felelte Monica, és lenézett George-ra, az ajtó mellett ülő portásra. – Ha megbocsát...
– Mi ez a nagy titok, amibe itt belebotlottam? – kérdezte Howard barátságosan, és követte Tweed irodájába.
– Tessék, itt vannak a jegyei – jelentette be Monica. Letette őket Tweed elé az asztalra, és szemével az ajtó felé intett.
– Néhány nappal korábban jöttem haza – közölte Howard, és becsukta maga mögött az ajtót. – A provence-i hőség olyan volt, mint a pék kemencéje. Elutazik valahová?
Leült a karosszékbe, egyik lábát átvetette a karfán, és elgyönyörködött fényes fekete cipőjében. Tweed zsebébe csúsztatta a jegyeket és hátradőlt a székén.
– Sürgős ügy. Öt percen belül el is kell indulnom.
– Jó. Akkor öt egész perce van, hogy elmondja nekem, mi folyik itt. Hova utazik?
– Helsinkibe. – Tweed felállt, órájára pillantott, és fogta az aktatáskáját.
– Várjon! – Howard felállt, Monica pedig homlokát ráncolta. – Ez gondot fog okozni. – Miért megy oda?
– Különleges utasítás a Miniszterelnöktől. Sajnálom, de szigorúan bizalmas. Sokkal szigorúbban, mint eddig bármikor.
– Értem. – Howard meglepően nyugodtan fogadta. – Idefelé jövet összefutottam Pete Nielddel. Ő ismeri Skandináviát. Vigye magával. Ez parancs! Nem biztonságos, hogy csak így egyedül mászkáljon.
– A felfordulás délebbre van.
– Valóban? Franciaországban beszéltem Pierre Loirot-val Párizsban, hazafelé jövet. Azt mondja, néhány nagyon veszélyes alak tűnt el a Balkánról. Profik. Biztos forrásból azt a tippet kapta, hogy Skandinávia felé tartanak.
– Indul a gépem...
– Nem tudok majd nyugodtan aludni, ha nem viszi magával Pete Nieldet. Külön fog utazni, de ugyanazon a gépen. Nem kérdezem, mi a Miniszterelnöktől kapott megbízatása, de mégiscsak én vagyok itt a főnök. Tudja, hogy Pete-nél mindig van egy előre becsomagolt bőrönd és mindenféle valuta indulásra készen.
– Nem biztos, hogy még helyet kap a gépemen... Howard megfordult.
– Monica, telefonáljon a reptérre, és foglaljon neki egy helyet ugyanarra a gépre. Ez is parancs.
Tweed bólintott és Monica a kagyló után nyúlt. Tweedet meglepte Howard hirtelen aggodalma a biztonsága iránt. Nem tudott semmi ellenvetést felhozni főnöke parancsával szemben. Nieldet meg még mindig lerázhatja, miután megérkeztek. Monica gyors egymásutánban hármat telefonált és letette.
– Pete ugyanazon a gépen fog utazni, a jegye ott lesz a reptéren. Ugyanabban a szállodában foglaltam neki szobát. Három perc múlva itt lesz érte egy külön taxi.
– Akkor megyek is – mondta Tweed, és Howardra nézett. – Köszönöm az aggodalmát. Nem tudom, meddig leszek oda.
– Hát – mondta Howard kedvesen, elismételve a megjegyzést, amit korábban Tweed tett Monicának –, elvégre nem Oroszországba megy...
Tweed kibámult a Finnair gép ablakán, miközben a tiszta kék égen repültek a Balti-tenger felett. Épp elhagyták a kiterjedt finn szigetvilágot, a világ második legnagyobbját. Több ezer méterrel alattuk hatalmas szigetlabirintus terült el a vakító kék tengeren; számtalan, mindenféle formájú szigetet lehetett látni Turkunál, Finnország második legnagyobb városánál. A nyílt tengeren itt-ott egy kis fehér csík húzódott, egy nagyobb hajó nyomvonala.
Hátrapillantott az utastérben. Két sorral mögötte Pete Nield újságot olvasott. Nield harmincas évei elején járt, karcsú, jólöltözött férfi volt, sötét hajjal és keskeny bajusszal. Amikor felszállt a gépre, még csak nem is pillantott Tweedre.
Mialatt a gép már ereszkedni kezdett a helsinki reptér fölött, Tweed magában végiggondolta a stratégiát, amit elindított. Newman, Paula és Cord Dillon szintén Skandináviába tartanak, hogy nyomozzanak az INCUBUS után. Nem volt kétsége afelől, hogy Newman kitartóan fog dolgozni, hiszen Sandra Riverton meggyilkolása feldühítette.
Az én küldetésem is hasonló, de mégis más, töprengett magában. Én is az INCUBUS után nyomozok, de egy ismeretlen orosz segítségével. Olyan, mintha egy pókhálóba mennénk be, gondolta.
Marler is útban volt, hogy a volt kommunista országokból eltűnt veszélyes emberek után nyomozzon. Máris kapott egy biztosnak látszó jelzést: Ion Manescut látták kompra szállni Travemündében, Helsinki felé.
Marler, akit kimért, ironikus modora miatt imádtak a nők, zseniális és gyakorlott volt olyan emberek felkutatásában, akiket addig senki nem talált meg.
Kétoldalú stratégia volt, két különböző ügyben. Behatolni az INCUBUS-ba, hogy megállapítsák, hogyan működik, és megkeresni az eltűnt magas rangú, egykori titkosrendőröket, akik valójában veszélyes bűnözők. Miközben a gép elkezdett ereszkedni, Tweed fejében újra felmerült a pókhálóhasonlat az INCUBUS-szal kapcsolatban. Ki az a pók a háló közepén? Tényleg Hauser volna az?

 

– Ezt a problémát mindenképpen meg kell oldanunk. Akármilyen módszerrel is.
Hárman ültek Franklin D. Hauser tágas irodájában a Helsinkin kívül álló üvegtorony tetején. Hauser az ablaküvegen át bámulta a remegő hőséget a tenger felett. Mögötte Adam Carver ült egy bőrfotelben, míg Galvone fel-alá járkált a szőnyegen.
– Mi a jelenlegi helyzet Frankfurtban? – kérdezte Carver.
– Egon Schmidt ennek a kis német magánbanknak a tulajdonosa. Semmilyen körülmények között nem akarja eladni. – Hauser a kezében tartott vörös aktába pillantott. – Evelyn Lennox készített róla jellemzést. Van egy fia, Dieter. Evelyn vacsorázott ezzel a Dieterrel a Frankfurter Hofban. Dieter egy playboy, nem érdekli a bank, akár holnap eladná. Az apa és fiú között a kapcsolat feszült, de mivel Egonnak nincs más élő rokona, a bank Dieteré lenne. – Felnézett a két férfira. – Ha valami történne Egonnal.
– Akkor a megoldás nyilvánvaló – közölte Galvone érdes hangján.
– S mi lenne a megoldás? – kérdezte halkan Carver.
– Ezt később is megbeszélhetjük – vágott közbe Hauser. – De erre a bankra szükségünk van, hogy megvethessük a lábunkat Németországban. Ott olyan sok kulcsvállalatot bankok irányítanak. – Az asztalra tette az aktát és témát váltott. – Mondd csak, Adam, mit intéztél Evelyn Lennox-szal?
– Még mindig ideges egy kicsit, nem fogadja el a biztosítási pénzt.
– Akkor ez a csaj bármelyik percben elkezdhet beszélni – morgott Galvone.
– Azt hiszem, a barátjának tekint – fűzte hozzá az angol. – Úgyhogy még mindig visszamehetek hozzá egy kicsit győzködni.
– És még mindig felgyújthatnád a házát.
– Ez drasztikus megoldás lenne, és épp ellenkező eredményhez vezetne. De van egy komplikáció.
– Ez igazán nem hiányzott nekünk – vetette közbe Hauser.
– Miféle komplikáció? – kérdezte Galvone.
– Amíg Londonban voltam, beszéltem Steve Abbottal, Grimwood papa nem túl szalonképes kollegájával. Steve azt mondta, hogy szerinte látta Robert Newmant, az újságírót Evelynnél Walberswickben.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Hauser és cigarettára gyújtott. – Uraim, rágyújthatnak.
Carver szivart vett elő szivartokjából, rágyújtott, kieresztette a füstöt és Galvonéra nézett.
– Walberswick egy kis falu a suffolki tengerparton. Itt élt Sandra Riverton. Most a húga, Evelyn Lennox költözött be.
– Nem szabad hagynunk, hogy ez a csaj szabadon szaladgáljon – tiltakozott Galvone.
– Nana, Frank – csitította Hauser –, mindig olyan indulatos vagy. Biztos vagyok benne, hogy Adam kézben tartja a dolgokat és megoldja a problémát.
– Én nem fogadnék rá – morgott Galvone.
– Én sosem fogadok semmire és senkire. – Hauser hangja élesre váltott. – Ami viszont aggaszt Adam beszámolójából, ez a szaglászó újságíró. Szeretném tudni, hogy most hol van. Frank, nézz utána! Adam, te maradj! Valamit haladéktalanul meg kell beszélnünk.
A gép folytatta leszállását. Az SK 526-os járat időben fog érkezni az Arlandára, 14.25-kor. Paula az ablakból figyelte, ahogy a kiszáradt táj egyre közeledett, a kicserepesedett talaj és a ritkás zöld a sziklás szigeteken.
Emberi életnek alig volt jele a reptéri épületeken kívül. Az Arlanda évről évre gyarapodott. Newman kinyitotta szemét, ásított és hátrapillantott Cord Dillonra, aki már nyugtalanul fészkelődött.
– Sok gondot fog okozni – mondta Paulának. – A tettek embere. Persze sarokba szorítva ez nagyon jó pont.
– Miért szorulnánk sarokba? Senki sem sejti, hogy Svédországon keresztül megyünk Finnországba.-Azt te csak hiszed. Megérkeztünk...
Az útlevél-ellenőrzés és a vám rájuk se hederített. A széles lépcsőn lesétáltak az épület előcsarnokába. Dillon, gyűrött szürke öltönyében, több utassal lemaradva követte őket.
– Biztos valaki fontos érkezett – jegyezte meg Paula, ahogy elérték a tágas teret. – Egy filmsztár?
A filmesek felé intett, négy férfi volt és egy lány, akik az érkezők tömegét filmezték. Newman viccesen tisztelgett a kamerába.
– Biztos nem mi érdekeljük őket – nevetett Paula.
A megjegyzés szöget ütött Newman fejébe. Miközben csomagjaikkal a megrendelt bérautót keresték, visszanézett. A kamerák még mindig az utasok kígyózó sorát filmezték. Ahogy kiértek az épületből, a nap kalapácsként csapott le rájuk. Paula sötét szemüveget tett fel. A fény olyan erős volt, hogy sértette a szemét. Newman egy nagy Volvo felé sietett, ami mellett egyenruhás lány állt a kulcsokkal.
Az adminisztráció gyorsan ment, a lány is szemmel láthatóan sietett vissza a hűvös épületbe. Mielőtt elhajtottak volna, Dillon gyorsan beült hátra és Newman a gázra lépett. Rátért a Stockholm felé vezető autópályára.
– Mit vettél észre odabenn az előcsarnokban? Akkor, amikor kijöttünk – kérdezte Paula.
– Azokat a filmeseket néztem. Miért filmeznek mindenkit, aki leszáll a gépről?
– Nem tudom. – Paula egy brosúrával legyezte magát. – Úristen, mint egy kemence! Pedig az ablakok nyitva vannak.
– Csakhogy még több forróság jön be rajtuk. Mindenesetre Finnországban hűvösebb lesz.
– És mégis, hogy a fenébe jutunk oda? – akadékoskodott Dillon. – Valahol a kertek alatt?
– Holnap este, komppal. Kényelmesnek fogod találni az utat Stockholmtól Helsinkiig. Óriási autószállítókompok közlekednek a Balti-tengeren.
– Nem vagyok jó tengerész – panaszkodott Dillon.
– Olyan lesz, mint egy tükrön siklani.
– Lehet, hogy téved azokkal a filmesekkel kapcsolatban – jegyezte meg Paula. – Lehet, hogy jó okkal teszik, amit tesznek.
– Hát, majd ha lepakoltunk a Grand Hotelben, kiderítjük. Velem jöhetsz, ha akarsz. Persze, hacsak nem akarsz inkább egy kis bevásárló körutat tenni.
– És mégis, hogy akarod kideríteni? – érdeklődött Paula.
– A fenébe ezzel! – fakadt ki Dillon. – Miért arra megyünk Finnországba?
– Azért, mert kell hogy legyen nálunk fegyver. Most már hagyja abba!
– Nem mondtad el, hogyan fogod kideríteni ezt a filmes ügyet – emlékeztette Paula.
– Majd délután meglátod.Paula káromkodott magában és kibámult az ablakon. A ruhája már teljesen átizzadt, és alig várta, hogy a Grand Hotelben lezuhanyozhasson. A széles út helyenként mészkőszurdokok mellett haladt el, amiken túl a remegő hőségben alig lehetett látni a mezőket. És el sem tudta képzelni, hogy Newman mit tervez délutánra.
Marler Helsinki északi kikötőjében lesétált a hajópalánkon. Azonnal észrevette a filmeseket, akik kamerájukkal az érkezőket vették célba. Sietve ment, igyekezett beleolvadni a tömegbe, elkerülte a taxisort, és a vízparton elsétált a Palace Hotelig.
– Van egy szobafoglalásom – közölte a recepciós lánnyal, megadta a nevét, a londinerrel felvitette a bőröndjét, de a sporttáskát maga vitte.
A szoba ablaka a kikötőre nyílt, és Marler kinézett a vakító napfénybe. A melegnek megfelelően öltözködött, vászonzakó és nadrág és egy nyitott gallérú ing. A sporttáskát jól látható helyre tette egy székre, látszott a kiálló teniszütő. Kitépett egy hajszálat, és betette a cipzár alá, amely pár centire nyitva maradt.
Bőröndjét bezárva otthagyta az állványon, ahova a londiner tette. Ha bárki átkutatja a szobáját, a bezárt bőrönd jobban fogja érdekelni. A sporttáska túl nyilvánvaló helyen volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Ezután elhagyta a szobáját, végigsétált az Esplanade-on, és dél felé fordult az óváros irányába. Belső zsebében ott lapult Ion Manescu fényképe.

 

Tweed a Hotel Hesperiában kibámult szobája ablakából. Elvileg a tengerre látott, már nemegyszer lakott itt, ebben a modern, csavarodó betonépületben. Lenézett a magas fémszoborra, amely forgott a szélben. De a levegő most mozdulatlan volt, így a szobor is. A Mannerheimintie-n túl, kelet felé feltűnt a városba vezető autópálya és az ide nemigen látszó Balti-tengernek egy kis tószerű nyúlványa.
Egy takaros narancssárga-vaj szín villamos csörömpölt a város felé. A jármű eszébe juttatta, hogy még világosban ellenőrizni akarta a találkozóhelyet az északi kikötőben. Liften ment le az előcsarnokba és körülnézett, hátha meglátja Pete Nieldet, aki szintén itt lakott. Sehol sem látta, úgyhogy keresztülment a tágas előcsarnokon, és felpillantva leolvasta a digitális kijelzőn a hőmérsékletet. 82 Fahrenheit. 28 Celsius. Megrázkódott, és hálát adott, amiért trópusi ruhát visel, kisétált az előtérbe. Tarkóján érezte a nap erejét. A villamosmegálló a város felé csak pár lépésnyire volt, és egy 4-es villamos épp akkor érkezett, amikor odaért. Felszállt, jegyet vett a vezetőtől, finn pénzzel fizetett, és a mögötte levő kis automatán érvényesítette jegyét.
Helsinki a gránit városa. A reptérről befele jövet a taxi hatalmas gránitsziklák mellett suhant el, és az épületek is ebből készültek. A villamos egy múzeum lejtős kertje mellett haladt el. A kertben hatalmas gránittömb emelkedett ki a nyírott fűből. A finnek biztosan kemény népség, ha ilyen fővárost építettek maguknak.Tíz perccel később már az Esplanade fasorában sétált az északi kikötő felé. Férfiak és nők bandukoltak lassan a hőségben, minimális ruházatban. Tweed már elérte a kikötő északi csücskét, amikor egy kocsi húzott el mellette. Tweed megállt a rakpart szélén. Mögötte az árusok teljes üzemben dolgoztak, mivel a környéken nagy volt a nyüzsgés. Milyen más lesz éjjel tizenegykor, amikor leszáll a kétórás nyári éjszaka.
Miért itt? Miért ilyen későn? A szállóban nem várta további üzenet Lev Frolovtól, akárki is legyen az. Howardot megütné a guta, ha megtudná, mibe ment bele. Ebben a pillanatban vette észre a kocsit, ami az imént elhagyta, de most itt parkolt.
Egy vékony, búvárruhás férfi szaladt le a lépcsőkön a vízhez. Búvármaszkját már felvette, de a mozgása ismerős volt. Belevetette magát a vízbe, egy kicsit lebegett, majd eltűnt a sima felszín alatt. Tweed ekkor jött rá, ki is volt az.
Pete Nield kiváló búvár volt. Minden bizonnyal kocsin követte a villamost. Tweed elfordult és elindult vissza, a villamosmegálló felé. Nield valóban komolyan vette a feladatát, Tweed védelmét. Most már tudja azt is, hol lesz a találkozó.

 

Stockholmban késő délután volt. A levegő ragadt a hőségtől. A nap felforrósította a svéd fővárost, ahogy Newman gyorsan hajtott a bérelt Volvóval, mellette Paula. Egy kétsávos autópályán haladtak, baloldalt vízparttal, jobboldalt kertes lakóépületekkel. Dillon a Grand Hotelben maradt, épp sziesztázott.
– Milyen messze van ez a Bromma reptér? – kérdezte Paula. – És miért megyünk oda?
– Nincs messzebb tizenöt percnél. Majd meglátod, amikor odaértünk.
Az úton nem volt forgalom. Később az út egysávossá vált, és élénk zöldre vagy sárgára festett öreg faházak mellett haladt el. A házak egy-két emeletesek voltak és kicsi, gondozott kertekre néztek.
– Mi ez a Bromma? – folytatta Paula. – Miért kell nekik, ha már egyszer ott az Arlanda?
– Arlanda később épült és átvette a szerepét. Most Brommát a belföldi járatok és magángépek használják. Megfelelő hely arra, hogy valaki feltűnés nélkül beosonjon Svédországba. Itt is vagyunk...
Tábla jelezte, hogy Bromma reptér. Az épület előcsarnoka az Arlandához képest kicsi volt. Csak két embert láttak, amikor Newman leparkolt valamivel távolabb, kikapcsolta a motort és leszállt a súlyos csend. Paula úgy érezte, mintha kinn lennének vidéken.
– Igazam volt – állapította meg Newman komoran. – Figyelj, szállj ki a kocsiból, menj be, várakozzál ott pár percet, aztán gyere ki.
– Annál a minibusznak dőlő férfinál filmefelvevő kamera van.
– És a minibusz felirata ugyanaz, mint ami az Arlandánál állt. Na, menj!
Newman, aki baseball sapkáját a folyóba dobta a Grand Hotelnél, most rágyújtott egy cigarettára. Paula kiszállt a kocsiból és az épület felé sétált. Rövidnadrágja kihangsúlyozta hosszú formás lábait, és könnyű blúzt viselt. Ahogy elhaladt a minibusz mellett, a benn ülő férfi megbámulta a lábait, amiért a mellette ülő lány belebokszolt a bordáiba.
Odabenn az előcsarnok aránylag tágas, de kihalt volt, sehol egy alkalmazott, sehol senki. Az ablakhoz sétált, és kibámult a kis reptérre a ritkás erdő közepén. Egyetlen kifutópálya és leszállópálya volt csak. A szélén egy Swedair gép parkolt. A kifutópályán egy Lear gép állt. Oldalán a felirat, INCUBUS.

 

 

18.

– Bajban vagyunk, Hauser megelőzött. Alaposan alábecsültem. Mostantól veszélyes lehet, nagyon veszélyes.
Newman közölte ezt komoran Paulával a Grand Hotel luxusbárjában. Egy kényelmes karosszékben ült, Paula szintúgy, vele szemben. Amikor visszatértek, Dillon közölte, hogy éhes és megebédel a vízpartra néző étteremben, ahová a hajók hozták vissza a turistákat a szigetekről.
– Visszafele a kocsiban egy szót sem szóltál – emlékeztette Paula. – Miért? Elmondtam, amit láttam. És hogy a filmesek észre sem vettek, felvételt sem készítettek rólam.
– Azért, mert nem repülővel érkeztél valahonnan. Ők azokra várnak, akik Svédországba érkeznek, éppúgy, mint az Arlandán, ahol pedig rengeteget filmeztek.
– Mit gondolsz, mit jelentett az INCUBUS gépe? Úgy tűnt, mintha várna valakire...
– Vagy valamire. Holnap megszerzem a fegyvereket. Ez a másik oka annak, hogy ezen az útvonalon jöttem. Finnországban nem lehet fegyvert szerezni.
– Miért, itt tudsz? Ezt akarod mondani?
– Igen. Holnap elmegyek a Sergels Torgra. Ez a tér Stockholm központjában van, itt gyülekeznek a srácok, akiktől szinte bármilyen automata fegyvert vagy pisztolyt be lehet szerezni.
– Én egy Browningot kérek – jelentette ki a lány. – De hogyan fogjuk becsempészni Finnországba?
– Az már könnyű. Az éjszakai komppal megyünk. Ott nem igazán ellenőrzik a csomagokat. Ezenkívül egyszerűbb észrevétlenül lelépni egy hajóról, mint egy repülőről. Újra csak emlékezz Arlandára!
– Bob, holnap eljöhetek veled a Sergels Trogra?
– Meggondolom. Lehet, hogy végül is itt maradunk még egy napot. Azért remélem, hogy tévedtem.
– Aggódsz, amiért elhoztál engem – mondta Paula vádlón.
– Ezt nem mondtam – hazudott Newman. – Gyere, menjünk vacsorázni! Holnap zsúfolt napunk lesz.
A filmeket, amiket a nyugat-svédországi Göteborg repterén forgattak, s azokat, melyeket Malmönél, a dániai kompátkelőhelyen készítettek, s azokat is, amiket az Arlandán, helikopteren mind Brommába szállították.
Brommában még aznap este a várakozó Lear repülőre rakták a tekercseket. A gép este kilenckor szállt fel, és jóval a kétórás sötétség beállta előtt megérkezett Helsinkibe. A reptérről azonnal az INCUBUS Oy.-ba szállították őket. Este 10.30-ra már az üvegépületben voltak.
– Semmit sem szeretek jobban, mint egy jó kis esti mozizást – jegyezte meg Hauser.
A második emeleti vetítőteremben ült, balján Frank Galvonéval. Jobbján Adam Carver éberen felült, amikor az arlandai felvételek peregeni kezdtek.
– Nagyon figyeljetek – szólt Hauser –, nincs-e valaki, akit bármelyikőtök felismer. Ha igen, szóljatok, és a vetítő megállítja a filmet azon a ponton.
Galvone unottan hátradőlt székében. Nézte, ahogy egy újabb gép érkezik Londonból, utasai kiszállnak és áthaladnak az előcsarnokon. A nappal élénk fényei különösen élessé tették a képet.
– Láttok valakit? – kérdezte Hauser, cigarettaszipkájával gesztikulálva.
– Nem – mondta Galvone.
– Állj! – kiáltott fel Carver. – Egy kicsit menjünk vissza, aztán lassan újra előre, és rögtön álljon meg, ahol szólok – utasította a vetítőt.
– Adam, én nem láttam senkit – jegyezte meg Hauser. Carver nem szólt semmit, előrehajolva koncentrált a lassanpergő képekre.
Egy fekete hajú lány jött le a lépcsőn és haladt tovább az előcsarnokban. Utána egy élénk, kockás zakós, baseball sapkás férfi következett. Tipikus amerikai mozdulattal megérintette sapkája ellenzőjét, amint jópofáskodva tisztelgett a kamera felé.
– Állj! – kiáltotta Carver. A film megállt. – Az a kockás zakós férfi! Newman az, Bob Newman, az újságíró.
Hauser összeráncolta homlokát és fogai közé vette a szipkát.
– Miből gondolod? Olyan, mint egy turista hazulról.
– A mozdulataiból. – Carver hátradőlt a széken. – Tudod, hogy tanulmányoztam a testbeszédet. Emlékszel, amikor Newman akkor este Suffolkban eljött a Livingstone Manor-ba? Ott alaposan megfigyeltem.
– Frank, mit gondolsz? – kérdezte Hauser.
– Menjünk vissza az elejére, ahol lejön a lépcsőn – mondta Carver a vetítőnek. – Ti pedig emlékezzetek vissza Livingstone Manorra! Figyeljétek, ahogy mozog!
A nagy vetítőben érezni lehetett a három férfi feszültségét. Előredőlve koncentráltak. Carvernek semmi kétsége nem volt.
– Frank, szerinted? – kérdezte újra Hauser.
– Azt hiszem, Newman az – mondta vonakodva Galvone.
– Semmi kétség. Adamnek sasszeme van. A mozdulatai, gesztusai elárulják. A kis ravasz, amerikaiként érkezik.
– Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Galvone.
– Ó, hát nyilvánvaló. Newman most már veszélyes kellemetlenség lett. Először is felbukkan Evelyn Lennoxnál, amikor Grimwood papa már épp nyélbe ütné a megállapodást. Ő pedig elrontja. Aztán meg kiderül, hogy járt a Bennington Szerszámgépek volt tulajdonosánál, hogyishívjaknái, ott az isten háta mögött.
– James Archer. Otmoor – közölte Carver.
– Ahogy mondod. Előtte meg beugrik hozzám a Livingstone Manorba. Utána pedig elmegy a kocsmába és kérdezősködik utánam. Jó befektetés volt, hogy Suffolkban az emberek a mi oldalunkon állnak. Most meg felbukkan Stockholmban, egyórányi repülőútra innen. Frank, küldj egy kódolt faxot a svéd irodába Manescunak. Magyarázd el neki a helyzetet. A feladat egyszerű. Találja meg Newmant, és akadályozza vagy állítsa meg.
– És mégis hogyan? – kérdezte Carver.
– Ezt hagyd Frankre. Ő tudja, mi ilyenkor a teendő. Gyerünk, Frank...

 

Marlert este kilencre hívták vissza, amikor Mauno Sarin fogadni tudja. Minden rábeszélőképességét latba vetette, hogy Karmánál, Sarin helyettesénél kieszközölje, hogy főnöke fogadja. Ami végül is a legtöbbet nyomott a latban, az az volt, hogy elmondta, ajánlása van „Sarin egy nagyon jó barátjától, Londonból”.
Karma, egy alacsony, köpcös, fekete hajú finn, az asztal másik oldaláról figyelte Marlert irodájában. Jó angolsággal beszélt, és elszánt őrzője volt főnöke értékes idejének.
– Ha megmutathatnám Mr. Sarinnak ezt az ajánlást...
– Szó sem lehet róla. Nagyon bizalmas levél. Személyesen kell átadnom Sarinnak. De a névjegyemet beviheti.
Marler átadta Karmának a névjegyét, amin a neve és az SIS fedőszerve szerepelt, a Park Crescent, General & Cumbria Biztosító. Karma, akinek simára borotvált arcán érzelemnek nyoma sem tükröződött, megfordította a névjegyet.
– Semmi nincs a hátulján – mondta kedvesen Marler. – Tudja, ez egy névjegy...
Karma magára hagyta, és öt perc múlva tért vissza azzal, hogy Sarin este kilenckor tudja fogadni. Marler megköszönte, hogy az ő drága idejét is megtakarították, és elment.
Pontban este kilenckor, még napsütésben, visszasétált a Védelmi Rendőrséghez. Ez az elnevezés persze nem pontosan fedte az intézmény valódi tevékenységét, ami nem volt egyéb, mint a kémelhárítás. Az épület az óvárosban volt, ami Marlert nagyon emlékeztette Leningrádra. A címen szereplő épület, Ratakatu 12, egy négyemeletes, komor szürke tömb volt a Ratakatu és a Fedrikinkatu sarkán. A földszinti ablakokra sötétítő üveget szereltek, a felsőbb emeleteken levőket pedig függönyök takarták a kíváncsi szemek elől. A Ratakatun mindig nagy csend volt, alig járt ott egy-két ember.
A hőség szinte elviselhetetlen volt, ahogy Marler közeledett a bejárat felé. A túloldalon, a Fedrikinkatun pár négyzetméteres üres területen néhány fa állt, fonnyadozó levelekkel. Egy padon két sirály ült mozdulatlanul, lógó szárnyakkal. A nagy fakapuhoz, keresztben egy vaspánttal, két lépcsőfok vezetett fel. Marler meglazította mellkasára tapadó ingét, és karján a zakójával belépett az épületbe. Odabenn Karma várta, és felkísérte egy harmadik emeleti irodába. Mauno Sarin vonakodva felállt asztalától, hogy vendégét fogadja.
– Elmehet, Karma. Nos, Mr. Marler, mit tehetek önért? Mint látja, elég elfoglalt vagyok – folytatta angolul, a legkülönfélébb iratokkal telezsúfolt asztalára mutatva.
– Kérem, foglaljon helyet! Úgy értesültem, van egy ajánlólevele.
Marler szó nélkül átnyújtotta a borítékot. Megvárta, amíg Sarin leül és elengedi magát, miközben átolvassa a levelet. A Védelmi Rendőrség főnöke magas férfi volt, jóval 180 centi felett. Negyvenes éveiben járhatott, kopaszodott, sötét, vékony szakállt viselt és karcsú, sportos alkatú volt. Személye csak úgy sugározta a nyugtalan energiát és türelmetlenséget. Ingujját feltűrte a könyöke fölé.
– Goldoltam, hogy Tweed lesz az – jegyezte meg Sarin, és visszaadta a levelet. – Mi a gond?
Marler elővette Manescu fényképét, előredőlt és az aktakupacok fölött átnyújtotta finn kollegájának.
– Megismeri ezt a férfit?
– Nem – jelentette ki Sarin. – Ismernem kéne?
– Meglepne, ha ismerné. Ion Manescu az, a román Securitate volt tagja.
– Akkor most bukaresti börtönében ül, mint a társai.
– Nem. Egy teljesen megbízható tanú látta idén Travemündében kompra szállni. Arra a kompra, ami itt Helsinkiben köt ki. Megszökött Bukarestből. Éppúgy, mint többen mások. Mint például Ziegler, a lipcsei STASI volt főnöke.
– Értem. – Sarin elfordult forgószékén, és a függönyön keresztül kibámult a szemben álló épületek falaira. Aztán visszafordult Marler felé. – Ön miért van itt?
– Hogy megtaláljam Manescut és kiderítsem, mit csinál. Tweed aggódik. A volt kommunista országok biztonsági szolgálataiból túl sok rosszfiú tűnt el. Lehet, hogy idejöttek. Ön szerint ez lehetséges?
– Kétlem.
– És mégis, a Lockerbie repülőgép elleni terrorista támadás forrása, legalábbis a riasztásoké, Finnország.
Sarin Marlerre bámult, de barna szemei mintha valami távoli pontra szegeződnének. Marler várt. Szinte hallotta a kerekek zaját Sarin agyában. Azt fontolgatta, kiadjon-e bizonyos információkat.
– Nehéz ez nekünk – kezdte végül Sarin. – Földrajzilag Európa egyik legnagyobb országa vagyunk, rettentően hosszú határokkal, hogy ne is említsem a Balti-tengeri partvonalunkat. De a lakosságunk alig van ötmillió felett. Ezenkívül hagyományosan semlegesek vagyunk.
– Mindezt értem – biztatta halkan Marler. – Belátom, hogy lehetetlen szinte minden potenciális be-és kilépő pontot ellenőrizni.
– Pontosan. – Sarin elkezdett vonalzójával játszani, forgatta kezében. – Már több hónapja érkeznek a jelentések, hogy igencsak nemkívánatos személyek szöknek be országunkba. Mindig nemhivatalos utakon. Egy halász a Turku melletti szigeteknél éjjel látta, amint egy motorcsónak két férfit tesz partra. Nem lehet az ilyen pontokat lezárni. Hallott az INCUBUS nevű vállalatról?
– Az USA legnagyobb bankja. Nagyobb a Bank of Americá-nál is.
– Igen, de számos más céget is ellenőrzésük alatt tartanak, valószínűleg a bankon keresztül. Van egy nagy központjuk a várostól nyugatra, egy hatalmas üvegépület. Több más vállalatot is alapítottak itt, fontos munkahelyeket teremtve. – Sarin humortalanul elvigyorodott. – Mondhatnánk azt is, hogy Franklin D. Hauser a jótevőnk.
– Nem volna meg véletlenül ezeknek a vállalatoknak a listája?
Marler csak vaktában kérdezte. Meglepte, hogy Sarin a beszélgetés folyamán egyáltalán felhozta a mammutcég nevét.
– Azt hiszem, van...
Sarin leásott az irattömegbe, kihúzott egy papírt és átnyújtotta Marlernek.
– Itt a lista. Tartsa meg, ha akarja. Ez az eredeti fénymásolata. Marler átfutotta a listát, és meglepte a cégek nagy száma, mind finn nevűek. Egy kivételével. Sarinra nézett, aki ismét elmerengett.
– Ez a Meteorológiai és Csillagászati Kutatóintézet Kemijarviban. Miért érdekelne egy bankot?
– Ezt a kérdést én is gyakran felteszem magamnak. Az építése egy furcsa eset volt. Egy részét két másik vállalat finanszírozta, de oroszlánrészét az INCUBUS Oy. vállalta...
– Többségi tulajdonos?
– Pontosan. Az építésre tendert írtak ki, számos építési vállalat pályázott, de a legolcsóbb ajánlatot az INCUBUS egyik cége tette meg, és nyert. És ami még furább, szicíliai vendégmunkásokkal építtették a komplexumot. Amint a munka befejeződött, bérelt repülőn rögtön visszamentek Szicíliába.
– Nem sok szicíliai beszél finnül – jegyezte meg Marler.
– Még angolul sem. Mondhatni, az egész nagyon fű alatt ment.
– Ez az objektum Kemijarviban van, a sarkkörön túl?
– Nem. Az csak a legközelebbi nagyváros, de az intézet tulajdonképpen a vadon közepén van, Lappföldön.
– Fura egy hely bárminek az építésére is.
– Szerintük ideális az időjárás tanulmányozására.
– Miért venne részt egy ilyen vállalkozásban egy hatalmas bank?
– Mr. Hauser egy filantróp. – Sarin ismét humor nélkül mosolygott. – Úgyhogy kormányunk úgy érzi, kötelessége vendégként tisztelni. Emellett támogatja a Marski Hotellel szemben levő színházat is. Nagyon kulturált ember ez a mi Mr. Hauserünk.
– Nagyon gazdag ember. Rengeteg pénze van.
– Nos, igen. Egy milliárdos, ha jól tudom. Az USA második leggazdagabb embere. Sok időt tölt itt. Sokszor elgondolkodom, vajon miért? Főleg télen? – Sarin csodálkozva nézett. – Lehet, hogy szereti a klímánkat.
– Ön már járt az intézetben Kemijarvi mellett? – Sarinnak megváltozott az arckifejezése, hangja élesre váltott. Kitört, mintha spontánul tenné.
– Szeretném házkutatási paranccsal pincétől a padlásig átnézni. De egy ilyen kéréssel az állásomat kockáztatnám. És még csak nem is engedélyeznék.
– Miért említette meg az INCUBUS-t, amikor csak Manescuról volt szó?
Sarin újra elmerengett. Óvatosan megválogatta a szavait.
– Talán egyszerű véletlen. Lehet, hogy semmi kapcsolat nincsen. De ha mégis, és hangsúlyozom, ez csak feltevés, tehát ha a Securitate, a STASI, a csehszlovák STB és más hasonszőrű szervezetek volt tagjai itt találtak menedéket, holott közülük egyet sem sikerült még elkapni, akkor ez valami nagy, jól szervezett és pénzzel bőven ellátott apparátust sejtet a háttérben. De hangsúlyozom, ez csak feltevés.
Te ravasz róka, gondolta Marler. Így javasolsz nekem nyomozási irányokat. Órájára pillantott és felállt.
– Köszönöm, hogy ennyi időt szakított rám sűrű elfoglaltsága mellett.
– Mindig szívesen segítek Tweed barátomnak.
Sarin felállt és kezet fogtak. Kézfogása olyan volt, mint egy alligátor állkapcsának szorítása. Marler az ajtó felé indult. Sarin felkapcsolta a neonvilágítást. Odakinn még nappali világosság volt, de ez alig hatolt be az irodába. Sarin vendégére nézett.
– Azt mondta, sehogy sem lehet ennek a lappföldi intézetnek a közelébe férkőzni. Gondolom, a legkönnyebben úgy juthatnék oda, hogy először a Finnairrel Rovarúemibe repülök, a sarkkörön túlra – mondta Marler.
– Igen, így a legpraktikusabb. Ott taxit kell fogadni, ami a Rovaniemi reptérről elviszi Kemijarvibe. És ön, Mr. Marler, végül is szabad ember. Üdvözlöm Mr. Tweedet. Vajon most hol lehet?

 

 

MÁSODIK RÉSZ
A moszkvai angyal

 

19.

Helsinkiben sötét volt, este 11.05. Két óra volt még napfelkeltéig. Az északi kikötő rakpartján egy lélek sem volt, egy férfi kivételével.
Tweed távolabb állt a csendes mólótól. Az egyetlen hallható zaj az volt, ahogy a víz békésen nyaldosta a kikötő falát. Mögötte a piaci bódék bezártak, megszűnt a nappali emberforgatag zsibongása. Figyelmesen álldogált, hegyezte a fülét. Jobbjában egy flakon hajlakkot tartott, ahogy azt egyszer Marler tanácsolta.
Még semmit sem hallott Lev Frolovról, arról a titokzatos férfiról, aki Londonban felhívta és megbeszélte vele ezt a találkozót. A kikötő fekete vizén egy nagyobb halászhajó pöfögött hazafelé, oldalán a száradás kedvéért kilógatott hálóival. Szeme már annyira hozzászokott a sötétséghez, hogy tisztán ki tudta venni a hálókat...
– Ne mozduljon, Mr. Tweed, ez egy pisztoly. Dobja el, amit ott tart a kezében! Most már megmozdulhat. Induljon el a móló felé vezető lépcsőn!
Tweed lassan elindult, a hajlakk csendes puffanással landolt a macskaköveken. A hátához nyomott valamit pedig valóban pisztolycsőnek érezte. A hang, amely jó angolsággal beszélt, halkain újra suttogni kezdett.
– Lev Frolov küldött. Most pedig menjen le szépen a lépcsőn.
– És ha nem? Ha itt egyszerűen megállok?
– Hadd emlékeztessem, hogy ez egy pisztoly. És meg van töltve. Azonkívül mint látja, magunkban vagyunk, úgyhogy senkinek nem tűnne fel semmi. Legalábbis egy ideig nem. Úgyhogy legyen észnél!
A halászhajó már nagyon közel járt, égtek a navigációs lámpái, de valami más hang is hallatszott, amit szinte elfojtott a motorzaj. Egy fura suhogás, amit nem ismert fel. Lassan lement a lépcsőkön és az alján megállt, figyelve a halászhajót, amely kikötéshez készülődött. Egy tengerész partra ugrott egy kötéllel és kikötötte bakra. Tweedet megnyugtatta az utalás Lev Frolovra, akinek a nevét telefonon megkapta. Viszont egyáltalán nem nyugtatta meg a hátának szegezett pisztoly.
A hajó oldala a legalsó lépcsőnek ütődött. Ahogy Tweed eddig láthatta, két ember volt a hajón, a kormányos a homályos fülkében és egy férfi a hajótat árnyékában. Újra figyelmes lett a csendre. Csak a hullámok zaja és a hajó nyikorgása hallatszott.
– Szálljon fel! – parancsolta a mögötte álló férfi. – És semmi okoskodás!
Tweed átlépett a hajó peremén, őre utánaugrott, a motor felpörgött, miközben a parton álló tengerész eloldozta a kötelet, visszadobta a hajóra és felmászott a lépcsőkön. A halászhajó kifutott a kikötőből, és elindult a nyílt, tenger irányába.
Az árnyékban álló férfi előrejött. Elegáns öltönyben, karcsú, magas, simára borotvált, fekete hajú férfi volt. Tweed most már jobban látta, és elkerekedett a szeme.
– Üdvözlöm, Mr. Tweed! – mondta a férfi és kezet nyújtott.
– Valentin Rebet százados – válaszolt Tweed, és kezet fogott vele. – Már évek óta nem láttam.
– Most a Lev Frolov nevet használom. Biztonsági okokból. És abból, amit mondott, az derül ki, hogy jobbak is lehetnének a moszkvai információi. Most már Rebet tábornok vagyok... – közölte szerény hangon. – A gyors előmenetelt az új rezsimnek köszönhetem. Ezenkívül a GRU-tól áthelyeztek a KGB-hez – folytatta angolul.
Tweed bólintott. Mindezt tudta már, de úgy tett, mintha újdonság lenne, hadd higgye Rebet, hogy ilyen gyengék az információi. Az orosz harmincas évei végén járhatott, és mint a régi időkben, kellemes volt a mosolya.
Ekkor valami drámai történt. A kormányos háttal állt nekik, a világító bóják közti manőverre koncentrálva. A pisztolyos ember is háttal állt a hajóorrban, zsebre tett kézzel, a tengerre bámulva. A hajó tatjánál loccsanó zaj hallatszott. Tweed hátrafordult és látta, amint egy búvárruhás férfi ugrik fel a hajóra, lekapja búvármaszkját és szigonyával Rebetre céloz.
– Senki ne mozduljon, különben ez a férfi meghal! Kezeket fel, mocskok...
Rebet megdermedt, kezét feje fölé emelte. A pisztolyos ember is megfordult, és amikor meglátta a Rebetre irányított szigonyt, szintén felemelte a kezét. Tweed gyorsan közbevágott.
– Minden rendben van, Nield. Ne lőj, az isten szerelmére! Ezek a barátaink.
– Mennyire a barátaink? – vágott vissza Nield, miközben csöpögött róla a víz, de még mindig Rebetre célzott.
– Ezzel a férfival van találkozóm, Pete.
– Arról volt szó, hogy egyedül jön – mondta Rebet vádlón.
– Ez kicsoda?
– Az őrangyalom. Mint látja, elég hatékonyan vigyáz rám. Azonkívül a telefonban nem mondta, hogy el fog rabolni. Nem szeretem, ha pisztolyt fognak rám.
– Nem volt megtöltve. – Rebet oroszul odaszólt az emberéhez, amit Tweed, kiváló orosz tudásával megértett. – Andrej, két ujjal vedd elő a pisztolyodat és add oda Mr. Tweednek!Tweed jelezte Nieldnek, hogy ne aggódjon. Andrej két ujjal benyúlt a zsebébe, előhúzta a pisztolyt és átnyújtotta. Tweed megvizsgálta a Makarovot. Nem volt benne tölténytár. Nieldre mosolygott.
– Igazat mondott. Ez az átkozott izé nem is volt megtöltve.
– Rebet felé fordult. – Mi történt a régi kollegámmal, Liszenko tábornokkal? – Persze a választ erre is tudta már.
– Elnökünknek nem sok ideje van a régi bolsevikokra – felelte Rebet. – Nyugdíjba ment, és most favágással tölti napjait az Ogyessza melletti kis telkén. És most az őrangyala lenne olyan szíves és letenné a fegyverét? Már zsibbadnak a karjaim.
– Előbb mondja meg, hova megyünk.
Tweed kinézett nyugat felé. Már elhagyták a Helsinki végét jelző félsziget végét. Nemsokára kiérnek a nyílt Balti-tengerre, és mivel rosszul bírta a tengert, hálát adott az égnek a nyugodt időjárásért.
– Én vagyok a moszkvai kapcsolat, akivel találkoznia kell – közölte Rebet halkabb hangon. – Az elnök különleges megbízottja. Nagyon aggaszt minket a helyzet alakulása. Elviszem, hogy találkozhasson valakivel.
– Rebet, csak azt kérdeztem, hova megyünk. Mondja meg, vagy forduljunk vissza az északi kikötőbe ezzel az ócska teknővel.
– A finn parti vizek határán egy szovjet korvett vár minket. Azon egész kényelmes lesz erre a rövid útra.
– Hova?
– Leningrádba. Most már leereszthetem végre a kezem? A kollégájának pedig száraz ruhákra lesz szüksége, amit máris adhatunk.
– Rendben van, Pete – szólt Tweed Nieldhez. – Már nem kell sakkban tartani őket. Kiruccanunk Leningrádba.
A stockolmi Diplomat Hotel ugyanúgy, mint a Grand, vízparton áll. Ez a csatorna is csak egy nyúlványa a Málarennek, Stockholm legfőbb víziútjának, amely mélyen benyúlik a városon túlra. Irina Szerov hálószobája egy folyóra emlékeztető kis öbölre nézett. Öltözőasztala előtt ült, és hosszú haját fésülte, amikor meghallotta a megbeszélt kopogást az ajtón.
– Manescu, hol a fenében voltál? – kérdezte idegesen a belépő romántól, aki óvatosan becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot, s az ágyra dobta utazótáskáját. – Este van – dühöngött tovább. – Már órák óta várlak. Mi a következő feladat?
– Mostantól kezdve elég munkád lesz, hogy teljesen lefoglalja különleges képességeidet – közölte a férfi hanyagul.
Nem szerette az oroszokat. Ugyan melyik román kedvelte őket? És főleg az orosz nőket nem szerette. Mindenekelőtt pedig a volt KGB-ezredes orosz nőket nem szerette, akik rém erőszakosak voltak.
– Na, akkor kezd el! – csattant fel újra Irina. – Mi tartott ilyen sokáig?
– Mindjárt elmondom – kezdte magyarázó tanári hangon. – Először elmentem a sveavageni INCUBUS-központba...
– Engem Stockholmba rendeltél – emlékeztette a nő.
– Ahogy mondtam, elmentem a központba, ahol egy sürgős fax várt Helsinkiből, parancsok legfelülről. A célpont Robert Newman, az újságíró...
– Londoni kiküldetésem alatt hallottam róla.
– Maradj csendben, légy szíves! Figyelj egy kicsit! Newman itt van Stockholmban. Lefilmezték az érkezését Arlandán. A fax utasításai alapján elmentem a Bromma reptérre. Épp akkor értem oda, amikor a Lear gép, ami Helsinkibe vitte a filmeket, visszaért. Hozott nekünk, azaz nekem, képeket erről a Newmanről. Az a parancs, hogy minden áron akadályozzuk meg, hogy Finnországba érjen.-
Tudjuk, hol van? Milyen úton fog menni?
– Az áldóját neki, ne vágj folyton közbe! Már megszerveztem, hogy egy csoport várakozzon az Arlandán az egyik képpel. Minden járatra van jegyük. De figyelmeztettek, hogy ördögi a fickó. Kétlem, hogy az Arlandát fogja használni. Szerintem az éjszakai komppal fog próbálkozni.
– Helsinkibe?
– Valószínűleg. Úgyhogy a fényképével felszerelkezve még néhányan a helsinki komp beszállóállomásán is figyelnek majd. Mi máshol leszünk.
– Megkérdezhetem, hogy ugyan hol van ez a máshol?
– Mi a Vartan terminálnál fogunk várakozni, ahonnan a turkui autókomp indul. Már lefoglaltam két kabint, arra az esetre, ha meglátjuk Newmant felszállni. Itt a fotója.
– Jóképű. – Irina kacéran nézegette magát a tükörben. – Lehet, hogy a közelébe tudok férkőzni a kis injekcióstűmmel, – Majd hirtelen elgondolkodott. – Miért Turku, és miért nem Helsinki?
– Mert, mint már mondtam, ez a Newman egészen ördögi. Helsinkiben meg vannak győződve arról, hogy oda tart. De vajon egyenesen odarepült? Nem. Először Stockholmba ment. Ezek után mit gondolsz, majd egyenesen Helsinkibe fog repülni vagy hajózni? Szerintem semmiképp. A többi kijáratot úgyis figyeltetjük, de a miénk az éjszakai komp Turkuba. Sőt, holnap is, ha muszáj.

 

Szürkületkor Newman a Sergels Torgra hajtott. Alig volt már forgalom. Nem engedte, hogy Paula elkísérje a fegyverbeszerző útjára. Mellette az ülésen egy kis bőrönd feküdt. Csak két gyűrött ing volt benne.
Bevásárlási listáján egy .32-es Browning szerepelt Paula számára és egy .38-as Smith & Wesson Special saját magának. Dillon egy 9 mm-es Lugert kért. Jó sokba fog kerülni, de Newman tudta, hogy a hírhedt Sergels Torgon a fegyverek széles skálája áll majd rendelkezésre.
A Sergels Torg tágas, az ég felé nyitott tér, amely majd három méterrel a környező utcák szintje alatt fekszik Newman lassan lehajtott a térre vezetőt széles rámpán, és egyenesen átvágott a labirintusszerű bevásárlókomplexum felé. Megállt, kikönyökölt a letekert ablakon, lekapcsolta a motort és várt. Két percen belül egy férfi sétált felé. Ahogy közelebb ért, Newman látta, hogy alig több húszévesnél, rövidre nyírt barna hajjal, tiszta farmerban és ingben.
– Keres valamit, Mister? – kérdezte a fiú angolul.
– Attól függ, hogy mit árul. Semmi kábítószert. De talán ismer valakit, aki fegyverekkel foglalkozik. Pisztolyokkal.
– Bemutatom egy barátomat. Lenn van a metróban. A kocsiját hagyja itt!
– Ahogy tetszik.
Newman feltekerte az ablakot, átnyúlt a bőröndért, kiszállt Volvójából, gondosan bezárta, és követte a fiút a bevásárlóközpontba. Itt-ott fiatalok álldogáltak kettes-hármas csoportokba verődve, cigarettázva, szemmel látható semmittevésben. Newman tudta, hogy ez csak a látszat.
A fiút követve egy árkád alá ért, ahol egy koldus ült a földön, előtte sapka az aprónak. Egyik oldalán egy nylonzacskó állt, valószínűleg minden földi javaival, a másikon egy gyufákkal teli nyitott bőrönd.
– Mondja el neki, mit akar! – közölte a fiú.
Newman leguggolt, és látta, hogy a férfi sokkal fiatalabb, mint először gondolta. Huszonéves lehetett, borostás, figyelő szemét Newmanre szegezte. Az angol halkan felsorolta a kívánságait. A koldus bólintott, alaposan körülnézett, leásott a zacskóba, és előhúzott egy Browningot. Newman a zakója alatt ellenőrizte a pisztolyt. A következő a Smith & Wesson, majd a Luger volt. A nylonzacskó kész arzenált rejtett. Rövid alku következett a pisztolyok áráról, de a töltényekért külön és felárral kellett fizetni. Newman nadrágzsebéből előhúzott egy köteg svéd bankjegyet, és leszámolta az összeget. A másik zsebében is volt egy ugyanilyen köteg, de arra nem volt szüksége. A fegyvereket és a muníciót gyorsan betette a szennyes ingek közé, becsukta a bőröndöt, felállt, pénzt dobott a sapkába és elsétált. A fiú maradt, minden bizonnyal, hogy megkapja jussát az üzletért.
Newman túl egyszerűnek találta az akciót, ahogy bedobta a bőröndöt a kocsiba, beszállt és becsapta az ajtót. A visszapillantó tükörben meglátott egy fehér kocsit, vékony kék fényekkel a tetején és POLIS felirattal az oldalán. Villogó lámpákkal lefelé hajtott a rámpán, egyenesen felé. Igazoltatni fogják.
A tér főbejáratát, a rámpát, amin behajtott, most elzárta a közeledő rendőrautó. Hála istennek, jól ismerem ezt a környéket, gondolta Newman. Meg kell próbálni. Öt év egy svéd börtönben valahogy nem igazán vonzotta.
Felkapcsolt lámpákkal behajtott a bevásárlókomplexumba. Ahogy a rendőrautó közeledett, most már vijjogó szirénákkal, Newman ide-oda cikázott a kerek oszlopok körül, alig pár centivel kerülve el őket. A rendőrautó a nyomába eredt. Newman az árkádok jobb oldalán hajtott, imádkozva, hogy ne legyenek járókelők, de a terület teljesen kihalt volt. Egy rámpa tűnt fel a sarkon, GALLERJAN felirattal. Tehát jó irányba jött. A zárt tér csak jobban felhangosította a sziréna kísérteties hangját. Newman beletaposott a gázba, felrobogott a rámpán, kiért az utcák szintjére és oldalra kapta a kormányt. Pár perccel később már Ivar Kruger, az 1930-as évek gyufakirályának irodaháza mellett hajtott el. A rendőrautó újra megközelítette. Ismét fordult, és lassítva behajtott egy kis macskaköves utcába, amely meredek szögben ereszkedett lefelé. Az utcát nem kocsiknak építették, és a macskakövek a lassú tempó ellenére is meg-meg dobták a kerekeit. A tükörben látta, amint a rendőrautó robog utána.
A kocsiban a volánnál Bertil, egy kis köpcös, harcsabajszú rendőr ült, mellette őrmesterével Ottoval. Az őrmester egyre csak siettette. Bertil engedelmeskedett és szorosan kapaszkodott a kormányba. A kocsi hirtelen megpördült és a falnak vágódott, egy kereke összetört, amikor a felfüggesztése megroppant az ütközéstől. A kocsi megállt, a motor lefulladt.
– Megvan a rendszáma? – kérdezte Ottó.
– Nem! Neked?
– Neked kellett volna leolvasnod. És szarul vezetsz.
– Oké, akkor vezess te...
Az utca alján Newman ráfordult a Vestra Tradgardsgatanra. Szerencsésen át tudott hajtani egy egész sor zöld lámpánál, így aztán három perccel később már le is parkolt a Grand Hotelnél, és végre vett egy igazi mély lélegzetet.
Newman, kezében a bőröndjével, bekopogott Paula Strom-menre néző szobája ajtaján. Ahogy a lány beengedte, a nyitott ablakon behallatszott a sirályok hangja és egy, a szigetek felől visszaérkező hajó kürtje. A szoba még mindig nagyon meleg volt.
Paula fehér szoknyát és pólót viselt. Az ablak melletti asztalnál savanyú ábrázattal ült Cord Dillon, kártyákkal a kezében. Newman látta, hogy Paula oldalán egy halom pénz van a lefordított kártyák mellett. Dillon Newmanre bámult.
– Igazán figyelmeztethetett volna. Javasoltam, hogy pókerezzünk, és ő azt mondta, hogy évek óta nem játszott. Most meg már el is nyerte kétszáz dolláromat.
– Hát, van ez így. Paula, innék valamit!
Lehuppant egy fotelbe, és amíg Paula kevert neki egy nagy whiskyt, elmondta, amit a Sergels Torgnál intézett és az utána következő hajszát.
– Ezután az ital után azonnal visszaviszem a Volvót a kölcsönzőbe – folytatta. – Lehet, hogy azok a rendőrök minden autókölcsönzőt ellenőriznek. Ha nem is szerezték meg a rendszámot, és szerintem nem láthatták, akkor is tudják a típust. Nagy mázlink van, hogy az a kölcsönző ilyenkor nyáron késő estig nyitva tart.
– És a felszerelés? – kérdezte Dillon, akit nem hatott meg Newman sikeres megmenekülése.
– Itt van a bőröndben. Rejtsétek el, amíg odavagyok! – Megitta whiskyje felét. – Kösz, Paula. Meghoztam a Browningodat. – Zsebébe nyúlt, és előhúzott néhány műanyag tasakot. – A Luger töltényei, Cord. Itt meg néhány tár a Browninghoz...
– Mikor indulunk és merre? – kérdezte Paula, miután megbizonyosodott arról, hogy Newmannek nem esett baja.
– Holnap este. Sikerült ma három kabint foglalnom a Turkuba menő autóskompra. Este kilenckor indul a Vartan terminálról.

 

FRANKFURTBAN MEGHALT EGON SCHMIDT A BANKELNÖK
BOMBAMERÉNYLET – ÚJRA FELÉLEDT A VÖRÖS HADSEREG FRAKCIÓ?

Franklin D. Hauser érdeklődve olvasta az International Herald Tribune szalagcímét. A cikk közölte, hogy a bankár, éppen a bankszékház előtt parkoló Mercedesébe szállt be. A nyomozás szerint a bomba a slusszkulcs elfordításakor röpítette levegőbe a kocsit.Hauser elégedetten tette le asztalára az újságot. Most már szólhat Adam Carvernek, hogy kezdjen tárgyalásokat Dieterrel, a tékozló fiúval. Kétségtelen, hogy belemegy majd az üzletbe, és az INCUBUS most már Németországban is megvetheti a lábát. Virágos jókedvében volt, amikor behívta Peggy Vanderheldet és a lány besétált az irodába. Cigarettát tartó kezével hellyel kínálta.
– Igen, Mr. Hauser.
Peggy keresztbe tett lábbal ült, ölében az írótömbbel. Feszült volt. Mostanában kellemetlen jeleket észlelt. Ismerte már Hausert annyira, hogy tudja, akkor a legveszélyesebb, amikor ilyen kedveskedő hangulatban van.
– Peggy, mennyi ideje is dolgozik nálunk? – kezdte Hauser.
– Öt éve. – Ahogy azt nagyon is jól tudod, gondolta a lány.
– És mennyi idős?
– Huszonnyolc.
Most már nagyon mereven ült, és egyenesen Hauser szemébe bámult. Már tudta, mi lesz ennek a vége. A mocsok!
– Akkor a maga tapasztalataival, főleg egy ilyen nagyhírű cégnél, nem lesz gond új, jól fizető helyet találnia.
– Hagyjuk a bevezetőt – sziszegte a lány a fogai között.
– Ha úgy akarja. Tudja, hogy rendszeresen alkalmazok egy-egy kis vérfrissítést a vállalatnál. Szerintem eljött az ideje, hogy másutt keressen magának valami jobban megfelelő állást. Úgy gondolom, hogy tíz év után már elege lehet ebből a típusú munkából.
Peggy egy szót sem szólt. Az újságot figyelte, amit Hauser olvasott. Mindig sikeresen leplezte, hogy remekül tud fordítva álló iratokat olvasni.
– Tehát – folytatta Hauser, amint látta, hogy a lány nem reagál – a maga érdekében az lesz a legjobb, ha benyújtja lemondását. Természetesen kitűnő ajánlást kap majd, hogy ne is említsük a Barátság & Egyenlőségtől folyósított nagyvonalú járadékot.
– Egyszóval ki vagyok rúgva – csattant fel Peggy.
– Én nem ezt a kifejezést használnám, kedves...
– Akkor mégis melyiket, az isten szerelmére?
– Ne húzza fel magát ilyen mindennapi apróságon! – Hauser hangja megkeményedett. – Három órája van kiüríteni az asztalát és elmenni.
– Lehet, hogy egy kicsit tovább eltart majd. – Felállt, és az íróasztalra dobta az írótömböt és a ceruzát. – De ne aggódjon, még ma itthagyom ezt a polipot. Nem örülök, hogy megismertem.
Kisétált, és csendben behúzta maga mögött az ajtót. A liftben mély lélegzetet vett. Egy gondolat járt csak a fejében: hogyan vághatna vissza ennek a hideg disznónak.
Irodájában Hauser szippantott még néhányat cigarettájából, majd felvette három telefonja egyikét, és megnyomott egy gombot.
– Itt Hauser – mondta, amikor egy hang a vonal túlsó végén beleszólt. – Azt hiszem, gondunk lesz Vanderhelddel. Gyere ide azonnal, hogy megbeszélhessük az ügyet!

 

Már reggel tízkor érezni lehetett, hogy ez is egy kánikulai nap lesz. Marler bérelt Saabjában ült, a bozótba rejtőzve, Helsinki külvárosában, jóval a Mannerheimintie-n túl. Alatta emelkedett az INCUBUS Oy. központja, egy hatalmas üvegépület.
Elég magasan volt ahhoz, hogy jól átlásson a drótkerítés fölött. Teleobjektíves kamerával lefényképezte a sötét hajú, vastag szemöldökű férfit, aki amerikai pólót, világos nadrágot és edzőcipőt viselt. A közeli képek jól kihozták a férfi komor arckifejezését és kiugró pofacsontjait. Biztos mindig ilyen komor az arca, gondolta Marler. És amolyan gengszterfeje volt, de hát ez sok amerikaira jellemző.
A férfi egy piros Cadillachez ment, beszállt, és olyan erősen csapta be az ajtót, hogy a még ötven méterre levő Marler is hallotta a csattanást. Az őr kinyitotta az automata kaput, majd becsukta, amint a Cadillac eltűnt a porfelhőben.
Ha Cadillacje van, akkor biztosan valami magasabb rangú igazgató, gondolta Marler. Most már kép is van róla. Nem sokkal korábban egy hatalmas fekete limuzint látott behajózni a kapun. Sötét ablakai miatt nem lehetett látni, ki ül benne.
Az egyenruhás sofőr kipattant, és igen udvariasan nyitotta ki a hátsó ajtót. Franklin D. Hauser félreismerhetetlen robusztus alakja szállt ki, odavetett néhány szót a sofőrnek, és bement az üvegépületbe.
Marler nem igazán remélte, hogy előbb vagy utóbb lekaphatja Ion Manescut is. De előző este, amikor a hőségtől álmatlanul a Palace-ben feküdt az ágyán, felidézte a Védelmi Rendőrségen lefolyt beszélgetést.
Különösen elgondolkodtatta az, hogy Mauno Sarin olyan nyilvánvalóan az INCUBUS-ra asszociált. Úgy döntött, érdemes lehet egy napot a bankkolosszus központjánál eltölteni és figyelni az emberek mozgását.
Fél órával később újra feltűnt Hauser, egy vékony, magas férfival, aki két aktatáskát cipelt. Beszálltak a limuzinba, és a sofőr becsukta az ajtót, majd előreszaladt és beült a volánhoz. A hatalmas járgány egy perc múlva már úton is volt Helsinki felé. Mr. Hauser elindult. Vajon külföldre megy?
Marler belekortyolt az ásványvizes palackba, amit magával hozott. Semmi értelme nem lett volna kiszáradni ebben a hőségben. Holnap vagy legkésőbb holnapután felmegy Rovaraemibe, a sarkkörön túlra. Cél: a titokzatos intézet a vadonban.

 

Tweed Leningrád felé hajózott a Balti-tengeren Rebet tábornokkal és Pete Nielddel a Kalinyin nevű szovjet korvett fedélzetén. A tenger még mindig tükörsima volt.
Valami oknál fogva a hajó elég lassan haladt, Rebet azt mondta, motorhiba miatt, de Tweed nem hitte el. Az éjszaka leple alatt megérkeztek a nagyváros kikötőjébe. Tweed arra gondolt, talán azért választották ezt az időpontot, hogy ne láthassa a Néva folyó védelmi rendszerét. Elvégre Rebet a GRU, a Vörös Hadsereg katonai kémszolgálatának volt a tagja, mielőtt átirányították a KGB-hez. Vagy azért érkeztek éjszaka, hogy titokban tartsák az ittlétét?
A rakparton egy Volga várta őket. Rebet szabadkozott.
– Jelenlegi rangomnál fogva egy Zil limuzin járna nekem, hogy fogadhassam a vendégemet. De egy Volga kevésbé feltűnő...
Ami meg is erősítette Tweed következtetéseit. Beült Rebet mellé a hátsó ülésre és becsukta az elfüggönyözött ajtót. Alig látott ki mogüle, ahogy a kocsi gyorsan haladt előre. A sötétből előbukkanó emlékművek kísértetiesen fénylettek az éjszakában. Aztán megérkeztek a Hotel Moszkvához, a Nyevszkij Proszpekt végén.
Tweed és Nield Rebettel együtt besétált a szállóba, felmentek a Névára néző, nagy, kétszobás lakosztályukba. A berendezés robusztus volt, régimódi, szinte viktoriánus. Tweed kinyitotta az egyik nagy szekrényt. Tele volt ruhákkal.
– Természetesen az ön méretére – közölte Rebet –, úgyhogy kérem, hordja őket, amíg vendégszeretetünket élvezi.
– Miért vannak szmokingok is? – kérdezte Tweed végigsimítva a zakón.
– Egy fogadás lesz. – Órájára pillantott, éjjel egy volt. – Egy fogadás lesz ma este – folytatta. – Igen fontos eseménynek ígérkezik, kérem, nagyon tartsa majd nyitva a szemét.
– És mit figyeljek? – kérdezte Tweed és Rebet felé fordult. – Tudja, nagyon türelmes voltam eddig...
– Kérem, ne sajnáljon még pár percet végtelen türelméből! – Az őr felé fordult, aki a Volgában elkísérte őket. – Jurij, mutassa meg Mr. Nieldnek a szobáját, amely természetesen szomszédos az önével – fűzte hozzá Tweednek.
A következő tíz percben Tweed baljós előérzettel figyelte, amint Rebet egy kis, zseblámpaszerű szerkezettel átvizsgálja a lakosztályt. Lehallgató-készülékeket keresett.
Itt vagyok Oroszországban, gondolta Tweed, és senki nem tud a hollétemről. Most még Rebet is idegesnek látszik. Nem túl fényes helyzet.
Tweed a széles ablakpárkányra helyezett párnáknak támaszkodott. Miközben Rebet folytatta a kutatást, különös figyelmet szentelve a csillárnak, Tweed kibámult az ablakon, ahol épp kettényílt egy híd, hogy átengedjen egy hajókonvojt – számos teherszállítót és uszályt.
Nield jött vissza, sötétkék öltönyben, a hajón kapott tengerészöltözet helyett.
– Minden nagyon meg van szervezve – súgta Tweednek. – Rebet biztosan megüzente, hogy én is jövök, mert a szekrényem tele van mindenféle méretű ruhával. Leginkább ez az én méretem. – Rebet felé nézett, amint az épp lemászott egy székről a csillár alatt.
– Mit csinál? Lehallgatókat keres? Azt hittem, KGB-tábornok.
– Nem valami biztató, mi?
Rebet befejezte a keresést a szomszéd szobában és a fürdőszobában, majd visszatért. Szabadkozó kézmozdulatot tett.
– Elnézést az elővigyázatosságért, de még mindig vannak keményvonalasok, akik megpróbálnak kémkedni utánunk. Már sehol sem vagyunk biztonságban. Senkiben sem lehet teljesen megbízni. Ezért van ön itt.
– Ugyan miért? – kérdezte Tweed éles hangon.
– Majd' megfeledkeztem házigazdái szerepemről. Kérnek valamit inni? Vagy most beszéd helyett inkább aludnának egyet?
– Nekem egy vodkát – jelentette ki Nield.
– Jurij! – Rebet oroszul parancsot adott.
– Inkább beszélgessünk – mondta Tweed. – A korvetten aludtam. Szeretném tudni, mi folyik itt.
– Árulás. – Rebet egy szék karfájára ült és Nieldre, majd Tweedre nézett. – Tudja, hogy kinek vagyok a személyes megbízottja. Ugye azt mondta, hogy megbízható a kollegája. Beszélhetek szabadon?
– Kellemes változatosság lenne – közölte Tweed szárazon.
– A Szovjetunió elnökének vagyok a személyes megbízottja. Csakis egyenesen neki jelentek. Mindenütt árulók vannak. A régi rendszer alatt, ami hála istennek már a múlté, legalább stabilitás volt. Most pedig hatalmas a káosz. A legfelsőbb szinten árulás folyik.
– Mi a legfelsőbb szint? – kérdezte nyugodtan Tweed.
– A Politikai Bizottság.

 

Howard besétált Tweed Regent's Park Crescent-i irodájába, és Monica figyelmesen felnézett. Mindig hűséges maradt Tweedhez, és úgy tekintett Howardra, az igazgatóra, mint akit érdemes a lehető legmesszebb elkerülni. Megvárta, amíg lehuppan egy karosszékbe és egyik lábát szokásához híven átveti a karfán.
– Jó reggelt, Monica! – mondta halkan Howard. – Milyen csend van itt Tweed nélkül. Nagyon aggódom miatta.
Monica meglepetten pislogott. Ritkán látta Howardot erről az oldaláról, mint együttérző és vészhelyzetben határozott főnököt. Becsukta a dossziét, amit olvasgatott.
– Miért aggódik, uram?
– Mert még mindig semmit nem hallottunk Tweed felől, nem tudjuk hol van, és nagyon aggódunk a hogyléte miatt. Tegnap este felhívtam Mauno Sarint...
Úristen, gondolta Monica, biztos el is szúrtad az egész akciót. Howard következő szavai ezért úgyszintén nagyon meglepték.
– Nagyon elővigyázatosan beszéltem vele. Megjegyeztem, hogy milyen régóta nem tartjuk igazából a kapcsolatot, és hogy milyen rég nem találkozott Tweeddel.
– És erre ő mit válaszolt?
– Egyetértett, megkérdezte, hogy van Tweed, és határozottan az volt a benyomásom, hogy nem tud arról, hogy Tweed ott lenne Helsinkiben. Ezt nagyon aggasztónak találom. Nem tudja, Tweednek kivel volt ott találkozója? Azt hittem, Sarin az. Hát nem ő volt. Lehet, hogy Tweed nagy veszélyben van.
– Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit csinál.
Miközben ezt mondta, ő maga is megdöbbent. Pusztán a logika szerint Sarinnal Tweed mindenképp érintkezésbe lépett volna, még ha csak udvariasságból is. Minél jobban belegondolt, annál jobban aggódott ő is.
Howard töprengve járkált az irodában. Annak ellenére, hogy a hőség egyre nagyobb volt, teljes öltönyt viselt. Monicának feltűnt, hogy még sosem látta Howardot ingujjban, amikor az megszólalt.
– Hol van Paula?
– Nem tudom biztosan.
– De azért valami elképzelése csak van. Ebben biztos vagyok. Nos?
Monica habozott. Normális esetben letagadta volna, hogy valamit is tud Paula hollétéről, de aggódott, ezért inkább beszélt.
– Valahol Skandináviában van. Tényleg nem tudom, melyik országban.
– Odalenn ellenőriztem a vendégkönyvet. Bob Newman is nemrég járt itt. Paula Tweeddel vagy Newmannel van?
– Newmannel. Valami magánjellegű nyomozást végez a barátnője, Sandy halálával kapcsolatban.
– A Sandra Riverton-gyilkosság? Tehát bármi legyen is az, Skandináviában történik. Tweednek Pete Nielden kívül még szüksége lesz támogatásra. Hol van Harry Butler?
– Sandra húgát, Evelynt őrzi Walberswickben.
– Ezt az Evelynt megfenyegették vagy megtámadták már?
– Még nem...
– Akkor ez az. – Howard határozott volt. – Ez parancs. Harry Butler menjen azonnal Helsinkibe. Semmi ellenvetést nem akarok. Sokat dolgozott már együtt Nielddel. A feladata megtalálni Tweedet.
– Elég nagy falat – jegyezte meg Monica.
– Ha szükséges, Harry Butler majd minden finnországi hotelt végigjár. Olyan, mint egy bulldog. Sosem adja fel. – Howard az ajtónál még egyszer visszafordult. – És Monica, ha vészhelyzetben nem vagyok utolérhető, engedélyt kap arra, hogy saját hatáskörében döntsön. Anélkül, hogy jóvá kellene hagynom. Érzem, hogy Skandináviában valami nagy dolog van készülőben. A távollétemben a magáé a kormányrúd...
Miután elment, Monica még pár percig döbbenten ült. Howard még sosem adott neki ennyi hatalmat. Aztán kihúzta magát, lesimította ősz kontyát és felállt, hogy a szekrényből elővegye Tweed tábori ágyát. Mostantól kezdve huszonnégy órán át az irodában lesz. Már nem volt ideges, annak ellenére, hogy előrérzete azt súgta, vészhelyzet közeleg.

 

Este nyolc volt a stockholmi Grand Hotelben, amikor Newman kopogott Paula ajtaján. A lány kinyitotta az ajtót, és odakinn Newman és Dillon álltak poggyászukkal a kezükben.
– Be vagy csomagolva? – kérdezte Newman gyorsan. – Indulhatunk, hogy a Vatran kompállomáson elérjük a turkui hajót.
– Persze – felelte, miközben bejöttek a szobába és becsukta utánuk az ajtót. – Már egy fél órája kész vagyok. Szóval úgy döntöttél, hogy mégis először Turkuba, a második legnagyobb finn városba megyünk? Nem közvetlenül Helsinkibe?
– Nem. Ezt az útvonalat kevésbé valószínű, hogy figyelnék. A Browningod itt van a táskámban. Ritkán ellenőrzik a poggyászokat, de jobb, ha nem téged kapnak el egy fegyverrel a táskádban.
– Ahogy akarod. Akkor mire várunk?
A taxiút a terminálhoz kényelmetlen volt. Még nappal lévén a levegő súlyos, ragadós volt. Bár épp az imént zuhanyozott, a Newman mellett ülő Paula állandóan ruháját lazította. A hőhullám csak fokozódott, és Stockholm most élte át idei legmelegebb napjait.
– Ha autóskomp – súgta Newmannek –, akkor miért nem bérlünk egy új kocsit?
Dillon, aki a másik oldalán ült, meghallotta a kérdést, és ugyanolyan halkan válaszolt, nehogy a sofőr meghallja.
– Mert Bob okos. Lehet, hogy az ellenség ellenőrzi a autókölcsönzőket. Egy kicsit megkenik az ügynököt, és máris megvan a kocsi típusa és rendszáma. Bob telefonált Turkuba, és ott már várni fog minket a kocsi, amit rendelt. Hát ezért.
Paula bólintott és Dillonra pillantott, aki mintha észre sem vette volna a fülledtséget. „Bob”. Kétszer is ezt a nevet használta, és elismerően szólt a taktikájáról. Ez Dillontól komoly dicséretnek számított. Meglepetten vette észre, hogy a két férfi egyre jobban kijön egymással.
Feltűnt az állomás, még jóval Stockholmon belül. Egypár pillanatra látható volt a hajójuk is, egy óriási, ötemeletes utasszállító. Nem is tudta, hogy ilyen hatalmas monstrumok hajóznak a Balti-tengeren. És ekkor meglátta a filmeseket.

 

Manescu farmerban és pólóban, sötét, hajlított üvegű napszemüveget viselt és egy kissé távolabb állt a csapattól. Mögötte sétálgatott a sötét hajú Irina Szerov, hanyag öltözetben és lófarokkal. Rajta is hajlított üvegű szemüveg volt, a filmesek általános viselete. Szűk farmert viselt, ami olyan volt, mintha ráolvadt volna karcsú lábára.
– Az a férfi, aki most jön fel a rámpán, Robert Newman – figyelmeztette Manescut, ahogy elsétált mögötte.
– Biztos?
– Sosem tévedek.
Megállt, hogy rágyújtson és beszélhessen a kezei takarásában. Figyelte, ahogy az angol lassan közeledik a szűk bejárat felé.
– Úgy tűnik, egyedül van – jegyezte meg Manescu. – Kövesd! Tudod a kabinom számát. Még van időm felhívni Helsinkit a végső parancsért...
Cord Dillon már korábban felszállt a kompra. Paula egyedül jött fel a rámpán. Mikor Newman is felszállt jegyével a kezében, egy vonzó utaskísérő a kabinjához vezette a legfelső fedélzet tatjában. Kényelmes szoba volt, ásványvízzel és narancslével az asztalon.
Kibontott egy üveg ásványvizet, töltött magának és jó sokat ivott. A levegő a kabinban olyan volt, mint egy kályhában. Halk kopogást hallott az ajtón, felvette zakóját, zsebébe csúsztatty kezét a .38-as Smith & Wessonra és ajtót nyitott. Ahogy gondolta, Paula volt az.
– Láttad a discót, ahogy feljöttél? – vigyorgott a lány. – És biztos hallottad a zenét is. Az a csomó szöszi hajú finn lányka. Itt a helyed.
– Lehet, hogy később majd megnézem.
– Hol a Browningom? Meztelennek érzem magam nélküle.
– Pedig nem látszol meztelennek. Sajnos.
– Csak nem udvarolsz, Bob?
– Már hogyne udvarolnék – mosolygott Newman. – Nesze, itt a Browningod és néhány tölténytár.
Paula megvizsgálta a fegyvert, ellenőrizte, hogy nincs-e töltve és próbálgatta a fogását. A tölténytárakkal együtt betette válltáskájába, egy tölténnyel a csőben. Newman hangulata megváltozott.
– Láttad a filmeseket a parton. Követtek. Legalábbis engem.
– És azt hitted, hogy elkerülhetjük őket, ha Turkuba megyünk.
– Őszintén szólva nemigen számítottam rá. De így legalább Hauser idegeskedik egy kicsit. Egyre közeledem felé. Egy kis pszichológiai nyomásgyakorlás. Lehet, hogy pánikba esik és hibázik. Még nincs semmi bizonyítékunk, ami összekapcsolhatná Sandy meggyilkolásával.
– De majd lesz. Ismerlek, mikor ebben a hangulatban vagy.
Newman megragadta a karját, hogy hangsúlyt adjon szavainak.
– Egy dologra figyelmeztetnem kell téged. Lehet, hogy igen nagy veszélyben vagyunk itt ezen a hajón, ami egész éjjel úton van Turku felé. Ezért sem hoztam kocsit.
– Nem értem.
– Gondolj bele! Felhajtunk a kocsival, azok a filmesek észrevesznek minket, feljegyzik a rendszámot. És a kocsi egész éjjel ott csücsül a hajó mélyén. Milyen egyszerű lenne valakinek beosonni oda és matatni egy kicsit a fékrendszeren. Akár egy bombát is berakhatnának. Láttad az újságokat arról az ismert német bankárról, Egon Schmidtről, akit felrobbantottak.
– Igen, láttam. De nem értem az összefüggést.
– Egy bankról van szó. Egy nagyon fontos német magánbankról. Az INCUBUS alapjában véve szintén egy bank. Nemrég hallottam a pletykát, hogy Egon nem szándékozik eladni a bankot, de Dieter, a fia nagyon szívesen megtenné. Most már kezdem érteni, hogyan működik ezeknek az embereknek az agya. Ha valami Hauser útjába áll, egyszerűen eltávolítja.
– Akkor lehet, hogy téged is el akar távolítani?
– Pontosan. Ezért nem szabad, hogy velem meglássanak. És ugyanez vonatkozik Dillonra, ezért maradt a kabinjában. – Elmosolyodott. – Úgyhogy, ha mégis felbukkansz a discóban, akkor esetleg táncolhatunk egyet. De csak egyet.
– Hacsak nem találok valami jobb hapsit – jegyezte meg Paula huncutul. – Nem hiszem, hogy veszélyben lehetnénk egy discóban, egy csomó bepörgött tini szeme előtt.

 

Manescu Brommába küldte a filmes csoportot, hogy Helsinkibe vigyék az új tekercset. Telefonált, és Galvone közölte vele, hogy Hauser elutazott, úgyhogy Galvonénak tette meg a jelentését.
– Átveszem az irányítást ebben az ügyben – döntött Galvone. – Ez a riporter kezd nagyon zavaró tényezővé válni. A zavaró tényezőket pedig ki kell iktatni. Magára bízom, hogy elintézze, és ez a zavaró tényező ne hagyhassa el a hajót...
Manescu felsietett a hajóra, épp mielőtt elhúzták a rámpát. A megbeszélt jellel kopogott Irina ajtaján és besurrant, hogy beszéljen vele. Az orosz nő a tükör előtt ült, és hatalmas fekete sörényét fésülgette.
Manescu gyorsan elmagyarázta a helyzetet. Irina bólintott, és kezével kitapogatta farmerjában az apró injekcióstűt. Egy kis rúzst kent a szájára.
– Lehet, hogy el tudom csábítani. A férfiak, otthonuktól távol jobban befolyásolhatók.
– Mindegy hogyan, csak intézd el!
A hatalmas komp már elhagyta a kikötőt, kihajózott Stockholmból, kiért a nyílt tengerre, és simán haladt tovább a nyugodt vízen. Newman, farmerben és hanyag ingben, besétált a discóba, megállt az ugráló tömeg szélénél és rágyújtott.
A hangszórók Sinead O'Connort bömbölték fülsiketítő hangerővel. Színes fények villództak, gyors egymásutánban változtatva a táncosok arcszínét pirosról kékre, sárgára, zöldre és újra pirosra. Óriási volt a hangzavar, beszélgetések zaja és a lábak dübörgése a padlón. A fenébe is a gátlásokkal!
Paula lófarokba kötött hajjal, térdig érő puha szárú csizmában megjelent Newman mögött. Egy nyitott ingű, magas finn azonnal magához intette a táncparkettre. Paula kecsesen mozogva követte, egy jó méter távolságot tartva kettejük között. Tánc közben minden irányba figyelt. Gyakran megpördült, és Newman felé nézett.
Egy magas, vékony, szőke finn lány megfogta a kezét. Newman bólintott, elnyomta cigarettáját egy hamutartóban, és utána ment a táncosok közé. Azonnal látta, hogy milyen jó táncos és milyen hívogatóak zöld szemei. A lány közelebb jött, és a zajt túlkiabálva angolul megszólalt.
– Meghívsz holnap este vacsorára Turkuban? – kérdezte mosolyogva. – Már majdnem holnap van. Ugye angol vagy?
Newman sajnálkozva széttárta karjait.
– Nagyon szeretném, de üzleti ügyben vagyok itt. Holnap este már Tamperében leszek.
A zene elhallgatott, a párok megtorpantak, néhányan otthagyták a táncparkettet. Egy új, ismeretlen, gyors ritmusú dal szólalt meg. A finn lány elindult felé vissza, de elkésett. Egy alacsony, karcsú, hosszú fekete hajú lány, vörös rúzzsal, már megelőzte. Ahogy közelebb táncoltak egymáshoz Newmannek feltűntek a szlávos pofacsontok. A lány sokat mozgatta szép, vékony kezét. Paula, aki most egy köpcös svéddel táncolt, közelebb húzódott, és sokat forgott, bal kezével a jól táncoló svédbe kapaszkodva. Newman táncosa csípőre tette kezét, és félmosollyal az arcán lassított a tempón. Paula még mindig forgott, a táncparkett egyre zsúfoltabb lett, ahogy újabb párok csatlakoztak. A sötét hajú lány kezeit egyre mélyebbre nyomta nadrágjába, tekintetével fogva tartva Newmant. Kezeit hirtelen előredobta, és Newman csuklója után nyúlt. Paula ekkor egy kicsit megtántorodott, és nagy erővel Newman partnerének esett. A másik lány is elvesztette egyensúlyát, és Paula még egyszer meglökte, mire az elesett. Párok nyúltak utána, ahogy lecsúszott a földre. Newman látta, amint egy kis injekcióstű esik ki a kezéből, és Paula csizmája lecsap rá, apró darabokra roncsolva. Aztán eltűnt a tömegben, miközben a sötét hajú lány feltápászkodott. Newman felrántotta, és egy lelkes svéd karjaiba lökte, majd kisétált a tömegből.
– Akárhol felismerném azt a kis cafkát – hörögte Paula, és leheveredett Newman ágyára a kabinban. – Mondtad, hogy veszélyben vagyunk – fűzte hozzá, és elfogadta a pohár vizet, amivel Newman kínálta.
– Mindenesetre megmentetted az életemet – jegyezte meg Newman, és leült egy székre. – Hogyan tudtad kiszúrni? Lehet, hogy hülyülök.
– Állandóan a fényeket figyelte. Rájöttem, hogy az éles világítás idejét számítgatja, mikor egy pillanatra senki nem lát semmit. Akkor lendült előre a tűvel. Vajon mi lehetett benne?
– Nem hinném, hogy bármi egészséges. És okos volt a kis nő. Ha összeestem volna a tömeg közepén, mindenki azt hitte volna, hogy csak részeg vagy kábszeres vagyok. Már hűlt helye sem lett volna. – Lemondóan mosolygott. – Most már jobban kell vigyáznom. Biztosan várni fognak, amikor a hajó kiköt Turkuban. Kései reggelit javaslok, és mi legyünk az utolsók, akik lejövünk a hajóról. Persze már nappal lesz.
– Azt hiszem, most alszom egy kicsit – közölte Paula, lábát a padlóra lendítette és felállt. Nyújtózott egyet. – Legjobb lesz, ha visszamegyek a kabinomba, különben oda a jó hírem.
– Nagy veszteség lenne? – kérdezte Newman még mindig ülve.
– És Dillon?
– Megbeszéltük, hogy az étkezőben találkozunk. Ott fog várni, amíg felbukkanunk. A komp hétkor köt ki. Úgyhogy, ha tényleg menni akarsz akkor reggel hat harminckor várlak ott.
– Tweedre is kell gondolnom. – Newmanre nézett. – Egy nőnek sokáig eltarthat a döntés, főleg, ha két teljesén különböző férfival van dolga.
– Visszakísérlek a kabinodba. Igazad van, aludnunk kell. Isten tudja, mi vár ránk Finnországban.

 

 

20.

A legtöbb ember, aki ismerte Marlert, azt mondta volna, hogy türelmetlen és gyors eredményeket akar. De ha szükséges volt, Marler Jób türelmével tudott várakozni. Két napot töltött a tikkasztó hőségben, bozótban rejtőző kocsijában az INCUBUS-irodaház felett Helsinki külvárosában, hogy minden ki-és belépő embert lefényképezhessen.Az északi kikötőre néző Palace szállóbeli szobájában a telefon előtt ült ingujjban és kigombolt gallérral. Több filmjét leadta egy 24 órás előhívóban. Most már biztos volt benne, hogy minden vezető munkatársról van képe, drága kocsijaikról felismerte őket.
A kagyló után nyúlt és felhívta Park Crescentet. Monica vette fel a telefont.
– General & Cumbria Biztosító...
– Monica, itt Marler. Beszélhetnék valakivel? Egy helsinki hotelból hívlak – figyelmeztette.
– Értem. Hogy kivel beszélhetsz? Hát csak velem. Akár hiszed, akár nem, bársonyhangú vezérünk rám ruházta a felelősséget. Azaz Howard.
Marler meglepődött. Monica jó munkaerő volt, nagyon is jó, de Howard általában úgy vélte, hogy egy nőnek csak két feladata van: az egyik, hogy otthon maradjon.
– Monica, információra van szükségem. Ki, hol van és hasonlók.
A túlvégen Monica habozott egy pillanatig. Egyedül kellett döntenie.
– Maries a közvetlen kereskedelmi igazgatónk a te területeden van. De már napok óta nem hallottunk felőle semmit. Halálra izgulom magam miatta.
Ez biztosan Tweed lesz. Marler rágyújtott egy hosszú cigarettára, és adott magának egy-két perc gondolkodási időt.
– Körülnézek – közölte. – Ki más bolyong errefelé.
– Bob és Paula együtt utazgatnak valahol a környéken. Nem tudom, melyik útvonalon.
Newman egy magányos farkas, gondolta Marler. Bár ez alkalommal nem tűnik túl magányosnak. Lehet, hogy barátnője halála teszi számára szükségessé a társaságot. Nem, ez így nem stimmel. Paula csak Tweed engedélyével utazhatott el Newmannel. Ami azt jelenti, hogy valami közös feladatuk van.
– Valaki más?
– Igen, Harry Butler is odarepül mint különleges megbízott. Előbb-utóbb ő is jelentkezni fog.
– Szólj neki, hogy a Palace-ban lakom, jöjjön el meglátogatni. És ne aggódj! A kereskedelmi igazgatónk tudja, mit csinál.
Ami most egy kis túlzás volt Tweed esetében. Monica szólalt meg újra.
– Magával vitte Pete Nieldet.
– Na látod. Akkor aggodalomra tényleg semmi ok. Bár a hőség egy kicsit aggasztó. Lehet, hogy majd később újra jelentkezem...
Monica okos nő, gondolta, ahogy letette a kagylót. Ha bárki is belehallgatott ebbe a beszélgetésbe, azt gondolná, hogy valami üzleti szervezet tagjai. Kinyitotta az ajtaját, kiakasztotta a Ne zavarjanak! feliratot, majd becsukta és bezárta az ajtót.
Beletúrt utazótáskájába, kiemelte az Armalite puskát és elkezdte tisztogatni a fegyvert. Segített a koncentrálásban. És a hajszál, amit a táska cipzárjára tett, érintetlen volt, tehát távollétében senki nem kutatta át a szobáját. A kérdés az, hogy Newman melyik útvonalon érkezik majd.
A reptérre? Nem. Túl nyilvánvaló. Newmannek pedig ördögien vágott az agya. Komppal Travemündéből, ahogy ő is érkezett? Ez se valószínű. Autókomppal Svédországból? Ez a legvalószínűbb, úgyhogy holnap kimegy elé a hajóhoz. És Harry Butler? Marler magasabb rangú és jobb képességű volt Butlernél, de mégis tisztelte öszvértermészete miatt. Butler hihetetlen kitartással rendelkezett, és addig nem lankadt, amíg feladatát el nem végezte. Kitűnő tulajdonság.
Marler úgy döntött, elhalasztja útját Rovaniemibe, hogy felderítse azt a furcsa meteorológiai intézetet, amire Sarin hívta fel a figyelmét. Lehet, hogy a dolgok most inkább Helsinkiben történnek majd. Ami viszont gondolkodóba ejtette, az Tweed holléte volt.

 

Kora este volt a leningrádi Moszkva szállóban, amikor Tweed, akit bosszantott az elpazarolt idő, kérdéseivel egy kicsit meggyúrta Rebet tábornokot. Egy nagy asztal körül ültek Tweed lakosztályában, amin mindenféle étel-ital volt. A falnál ült Pete Nield, Rebeten tartva a szemét, aki túl sokat gesztikulált beszéd közben.
– A Politikai Bizottságon belüli árulásról beszélt – kezdte Tweed –, aztán témát váltott. Rebet, tudni akarom, miért hozott ide, és most akarom tudni, különben egy órán belül visszarepülök Helsinkibe.
– A vendéglátásunk egész biztosan...
– Lefegyverző volt – fejezte be Tweed, és beleivott teájába, miután nem fogadott el semmi alkoholt. – De nem nyaralni jöttem ide. Válaszoljon!
– Egy nagy fogadást rendezünk ma este a szállóban, amire ön is hivatalos. – Rebet órájára pillantott. – Félóra múlva lekísérem.
– A kérdésemre válaszoljon!
– Már megtettem. Azért van itt, hogy inkognitóban részt vegyen a fogadáson...
– De miért? – kérdezte Tweed most már hangosabban. – Tudom, hogy az oroszok órákig, napokig, sőt hetekig kerülgetik a forró kását, de velem ezt nem lehet csináni. Intézkedjen, hogy visszarepülhessek Helsinkibe, ahonnan elrabolt. Azt amúgy sem felejtem el soha.
– Tudjuk, hogy a Politikai Bizottságon belül van egy magas rangú közvetítő, vagyis áruló, ha úgy tetszik, aki titokban együttműködik az amerikai hadiiparral, amely a Szovjetunióbeli túlsúlyra törekszik. Ezt remek lehetőségnek látják arra, hogy beszivárogjanak az országba és az USA gazdasági csatlósává süllyesszék. Merthogy itt kitört a káosz. Tud követni?
– Igen, bár egy kicsit túlzónak találom, amit mond. Folytassa! Hogy jön a képbe az áruló?
– Nem tudjuk, ki az. Amit most mondani fogok, az államtitok. Egy ügynököt helyeztünk el a Draconban, a Boston melletti hatalmas tervezőintézetben. Ő azt jelentette, hogy valaki nálunk a legmagasabb szintről segíti a konspirációt. És hogy a fedőneve Angyal. Sikerült leszűkíteni a kört a Politikai Bizottság három tagjára: Dimitrij Zajkov marsall, védelmi miniszter, Anatolij Dikojan, egy örmény, a külkereskedelmi miniszter és Viktor Kazbek, egy grúz, a tájékoztatásügyi miniszter. E három személyből valamelyik együttműködik az amerikaiakkal.
– Nem látom, hogyan tehetné ezt – jegyezte meg Tweed.
– Tudjuk, hogy Angyal szoros kapcsolatban áll a maffiával...
– Az amerikai maffiával? Ugyan már, Rebet!
– Bocsánat, nem. A szovjet maffiával. Ez egy kiterjedt föld alatti társaság, amely sajnos igen jól szervezett. Feketepiaci spekulánsok, nagy összeggel megvesztegetett hivatalnokok, még a KGB tagjai közül is. Angyal komoly hálózatot épített ki a Szovjetunióban, és az amerikaiak ezeket az embereket használják fel.
– Miért nem tudnák felszámolni ezt a szervezetet?
– Természetesen megpróbáltuk. Ügynököket építettünk be ebbe a nagyon titkos szerveződésbe. Ezeket aztán idővel holtan találtuk meg. Meggyilkolták őket egy moszkvai sikátorban vagy itt Leningrádban, de Kijevben is és mindenfelé. Semmi nyom arra nézve, hogy ki lehet az Angyal, de ma biztosan itt lesz a fogadáson. Talán ha elvegyül közöttük, észrevesz valamit.
– Erősen kétlem.
– Az elnökünk személyesen kéri ezt öntől. Kezdünk kifutni az időből.
– Megteszem, amit tudok, de nem ígérhetek semmit. – Tweed Rebetre pillantott. – Tényleg elkeserítő lehet a helyzet, ha még engem is ide hívtak – állapította meg savanyú mosollyal.
– Valóban, nagyon elkeserítő...
Lementek a hatalmas díszlépcsőn. Lent már nyüzsögtek a vendégek, a férfiak szmokingban, a nők közül pedig sokan váll nélküli estélyi ruhákban. Már felhallatszott a poharak csörömpölése és a hangok mormogása, miközben Rebet közölte tanácsait és Nield követte őket.
– Csak tartsa nyitva a szemét és figyeljen. Ön mellett leszek. Ha be kell mutatnom, azt mondom majd, hogy ön Mr. Gubenko, londoni kereskedelmi attasénk. Bár ön jól beszél oroszul, a beosztása majd megmagyarázza az esetleges angolos kiejtést.
– Nem érzem magam valami Gubenkósan.
– Pedig úgy néz ki.Ez volt az első poén, amit Rebet érkezése óta ellőtt. Ahogy bementek a hatalmas terembe, Tweed felnézett a magasan lógó óriási csillárokra. Odakinn még nappal volt. A terem egyik oldalán volt a hosszú büféasztal, rengeteg étellel és számtalan italosüveggel. Itt aztán semmi jele az élelmiszerhiánynak.
– Az a komoly, őszülő, rózsaszín arcú úriember a brit nagykövet – súgta Rebet.
– Az isten szerelmére, tartson távol tőle...Tweed egy másodpercre megtorpant. A terem közepén nagyobb csoport gyűlt össze egy magas, jól megtermett, szemüveges férfi körül, aki cigarettaszipkájával gesztikulált. Franklin D. Hauser.
Tweed álmatagon nézett ki, mintha félálomban lenne, ahogy Rebet lassan körbevezette a teremben. De a látszólag álmos tekintete sosem hagyta el Hausert és. társaságát. A vele beszélgető Zajkov marsall, egy alacsony, kövér ember, állandóan viccelődhetett, mert Hauser percenként hátravetette a fejét és hangos kacajban tört ki. A marsall díszegyenruhában volt, simára borotvált bulldog-állkapoccsal és álladóan mozgó ököllel. Ahogy közelebb húzódott, Tweed meglepve hallotta, hogy Hauser folyékonyán beszél oroszul. Az átfogó kutatások ezt nem derítették ki.
Ahogy az este tovább folyt, Hauser elkezdett sétálgatni. Tweed belekortyolt vodkájába és figyelte, ahogy egy nagy, medveszerű, fekete szakállú férfi csatlakozik hozzá. Egy sarokba húzódtak a tömeg elől. A medveember átölelte Hausert, megcsókolta mindkét arcán és gesztikulálni kezdett. A férfi nagyon energikus volt, talán jobban is, mint az amerikai.
– A grúz? – súgta Tweed.
– Igen, ez Viktor Kazbek, a tájékoztatásügyi miniszter. Szereti a nőket. Minél többet. – Rebet megvonta a vállát. – De hát grúz. Azoknak óriási az étvágyuk ételre, italra, az élet jó dolgaira.Tweed bólintott, és visszautasította a pincér kínálását. Figyelte, ahogy a grúz álladóan megérinti Hausert, hogy szavainak nyomatékot adjon. Gátlásoknak semmi jele. Tweed óvatosan figyelte őket, miközben egy negyedóráig beszélgettek. Hauser szemmel láthatóan remekül kijött más nációbeliekkel.
– Szeretne beszélni valakivel? Esetleg egy gyönyörű nővel? – vetette fel Rebet.
Tweed nemet intett, és ajkához emelte poharát anélkül, hogy beleivott volna. A grúz átadta a helyét egy teljesen más típusú embernek. Egy alacsony, vékony, makulátlanul öltözött ember csatlakozott Hauserhez, gondosan hátrafésült fekete hajjal és gondozott kis bajusszal. Kezet fogtak, és eljöttek a sarokból.
– Az örmény? – kérdezte halkan Tweed.
– Pontosan. Anatolij Dikojan, külkereskedelmi miniszter. Sokat utazgat nyugaton, barterügyleteket próbál tető alá hozni. Elég rossz helyzetben vagyunk.
– Valamit a hátteréről? – vágott közbe Tweed.
Rebet gyorsan felvázolta a tudnivalókat, miközben Tweed figyelmesen megnézte magának. Mivel az örmény alacsony volt, állandóan fel kellett néznie Hauserre, miközben folyékonyán csevegett az amerikaival. Vékony kezei gyakran hangsúlyozták mondanivalóját. Okos kis ember, állapította meg Tweed magában.
– Dikojan remek politikus – folytatta Rebet. – Eddig minden változást átvészelt. Az elsők között volt, akik felismerték jelenlegi elnökünk zsenialitását. Négy nyelven beszél folyékonyán, köztük angolul is. Zseniálisan a háttérben tud maradni, így senki sem tudja ráfogni, hogy a régi rendszer híve lett volna...
Az embertömeg elindult az ajtók felé, amiket kinyitottak a másik terem felé. Rebet intett a fejével.
– Ott lesz a bankett. Természetesen ön is meg van híva. Remélem, csatlakozik.
– Természetesen. Figyelni akarom mindhárom férfit. Nem tudja, Hauser mikor utazik el?
– A bankett után egyenesen visszarepül Helsinkibe.
– És már láttam is, amint az Angyallal beszél – jegyezte meg Tweed.
– Csak nem beazonosította már?
Rebet nem tudta meglepetését leplezni. Tweed mosolygott és megrázta a fejét.
– A bankett után már lehet, hogy tudni fogom, ki az. Főleg, mivel Hauser közvetlenül utána elutazik.
– Ön nagyon titokzatos, kedves barátom. Van még egy problémánk. Számos vezető személy tűnt el a különböző országok biztonsági szolgálataiból. Köztük a mieink is. Ez szigorúan bizalmas, elvtársam! – Rebet olyan halkra fogta, hogy Tweed alig hallotta amit mond. – Az én új szervezetem egyik ezredese, egy nő, Irina Szerov is eltűnt. Szerintünk Finnországba ment, de ez csak találgatás.
– És kik a többiek?
Beszéd közben lassan haladtak a bankett-terem felé az izgatott alkoholisták tömege mögött.
– Egy név, ami gyakran felmerül, Ion Manescu, a román Securitate hóhéra. Vannak még a feloszlatott német STASI-tól is. Az ügynökeim semmi nyomukat nem találják ezeknek az embereknek.
– Valami bizonyíték arra, hogy valami céljuk van?
– Csak a nagy számuk – Rebet humortalanul felnevetett. – Egy még beleeshetett volna egy gödörbe. Talán még kettő is. De ahhoz nagyon nagy gödör kéne, hogy mindegyiket elnyelhesse. A helyzet nagyon aggasztó, főleg most, hogy ennyi gond van a köztársaságainkkal. De most már hallgassunk...
Mint a régi szép időkben, a bankett órákig eltartott. Tweed vigyázott, hogy mindig bele-belekortyoljon italába és sűrűn rendelt ásványvizet. Egész idő alatt Rebet mellett ült, keveset evett és végig figyelte Hausert, aki díszvendégként a jobb oldali asztalfőn ült. Hivatalos házigazdájuk Dimitrij Zajkov marsall volt, aki az asztal másik végén helyezkedett el, rengeteget evett, ivott és vicceket mesélt.
Tweeddel szemben az asztal másik oldalán üt a hatalmas termetű Viktor Kazbek. Állandóan pohárköszöntőket mondott, de a látszatnál sokkal kevesebbet ivott. Szemei a vendégeket pásztázták, majd megtorpantak Tweeden. Aztán Kazbek megemelte poharát, Tweed szintúgy bólintott a dinamikus grúz felé, ivott és elnézett a másik irányba.
Az apró Dikojan sokat foglalkozott egy vele szemben ülő vonzó nővel. Tweed figyelte, ahogy az örmény szórakoztatja a hölgyet. A vacsora végeztével a vendégek felálltak és csoportokban tovább csevegtek. Tweed észrevette, hogy Hauser, őrei kíséretében kisiet a teremből, minden bizonnyal a reptérre indult. A mellette álló Rebet, mintha olvasna Tweed gondolataiban.
– Hausert kint várják a kocsijai. Sosem marad a kelleténél tovább. Egy órán belül már fel is száll.
Dikojan jelent meg mosolyogva Tweed mellett, Rebet bemutatta.
– Jól ismerem Londont – kezdte gyors beszédű angolján.
– Emlékeszem, egyszer a Charing Crosson vonatra szálltam, és egy hétvégére lementem Bournemouth-ba, Anglia Jaltájára a tengerparton. Csodás hely.
– Igen, de valószínűleg inkább a Waterloo pályaudvaron szállt fel.
– Hát persze! – Dikojan szabadkozva felkapta a kezeit. – Annyi pályaudvar van Londonban...
Pár perces csevely után visszavonult a tömegbe. Tweed Rebetre pillantott.
– Ravasz. Ez az utalás a Charing Crossra csapda volt, hogy ellenőrizze, tényeg ismerem-e Londont...
Félbehagyta, ahogy Viktor Kazbek hatalmas alakja közeledett felé. Rebet újra bemutatta oroszul. Kazbek Tweedre bámult, és megkérte Rebetet, hogy ismételje ela nevet.
– Igor Gubenko, a londoni kereskedelmi attasénk – mondta Rebet.
– Nagyon örülök, hogy itt láthatom szerény kis bankettünkön, Mr. ... Gubenko? Jól mondom?
– Igen, jól. – Tweed állta a szakállas grúz figyelő tekintetét. – Hogy érzi magát tájékoztatásügyi miniszterként? Élvezi ezt a beosztást? – kérdezte.
Kazbek hátravetette a fejét és hangosan felnevetett. – Hogy élvezem-e? Ugyan ki élvezi mostanában azt, ha a Politikai Bizottság tagja? Esetleg kivéve magát a főnököt – Ujjával megütögette kampós orrát. – Jaj, most egy kicsit gonosz voltam. Ha olyan helyen említi meg, amit mondtam, Mr. Gubenko, még ki is rúghatnak érte. A hatalmában vagyok.
Még egy hangos kacaj, csak úgy rázkódott a hatalmas fej, majd jókedűen hátba vágta Tweedet, vigyorgott, kivillantva aranyfogait, és elfordult, hogy kezet csókolhasson egy kövér asszonynak.
Rebel a kijárat felé húzódott, és Tweed lassan követte, állandóan figyelve a teremben lévők mozgását. A közelben állt Zajkov marsall mozdulatlan köpcös alakja, merev arckifejezéssel. Figyelte őket, és egy percre Tweed biztos volt benne, hogy odajön beszélgetni. De aztán a katona mintha meggondolta volna magát. Pillantása egy másodpercre elkapta Tweedet, majd elsétált a másik irányba.
Rebet csak azután tette fel kérdését, hogy Tweedet és a közelben álldogáló Nieldet visszakísérte a szobájukba.
– Hát ennyi volt. Hauser elment. Gondolom, reggel ön is vissza akar repülni Helsinkibe. – Szünetet tartott. – Van valami sejtelme, hogy a három férfi közül melyik lehet az Angyal?
Tweed jó éjszakát kívánt Nieldnek, kinyitotta az ajtaját, és Rebetre pillantott. Az orosz ugyan hanyagul tette fel a kérdést, de Tweed megérezte feszültségét. Nemet intett.
– Sajnálom, de el nem tudom képzelni – hazudta. – De azért köszönöm a vendéglátást. Megérte a fáradságot.
Ha megmondta volna Rebetnek az igazat, ő az érveiről faggatta volna, amire Tweed csak azt tudta volna válaszolni, hogy valaminek a hiánya keltette fel a figyelmét...

 

 

21.

Newman, Paula és Dillon volt az utolsó három utas, aki Turkuban kiszállt a Silja Line kompról. A fedélzeten elköltött kései reggelijük után Newman kabinjába mentek és összevitatkoztak.
– Együtt megyünk partra – közölte Newman. – Minden álca nélkül.
– Ez őrültség – morgott Dillon. – Annyira igyekeztünk észrevétlenül Finnországba érkezni.
– Hajlok arra, hogy egyetértsek Corddal – fűzte hozzá Paula.
Newmannek erélyesnek kellett lennie.
– Nézzétek, megpróbáltuk, de nem sikerült. Az én láthatatlan ember akcióm kudarcba fulladt. Teljesen lezárták a környéket, és figyeltek minden áthaladót. Azt hiszitek, itt Turkuban más lesz a helyzet? Hát nem! Most stratégiát váltunk. Hadd lássanak minket, és mi is látjuk őket. Koraestig nem veszem át a bérelt BMW-t. Akkor aztán mint az őrült elhajtunk Helsinkibe az E3-as autópályán.
– Még mindig nem értem – vetette közbe Dillon. – Nem értek egyet...
– Vagy velünk jön, vagy magára hagyjuk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Newman. – Választhat. De ne feledje, hogy most már fegyvereink is vannak. Meg tudjuk védeni magunkat. És három ember már nagy falat, ha véletlenül védekezésre kényszerülünk útközben.
– És ugyan mit csinálunk egész nap – erősködött Dillon –, miközben várjuk az estét? Lehetőséget adunk nekik arra, hogy megfigyeljenek minket és csapdát állítsanak? Vagy nyíltan sétálgatunk Turkuban? Talán megebédelünk egy szállóban? Egy kicsit nyilvánosabb tevékenységet?
– Pontosan – bólintott Newman. – Ideje partra szállnunk. Ismerem Turkut. Letesszük a csomagjainkat az állomáson, és körülnézünk az óvárosban. Egy csomó régi faház, amelyek a száz évvel ezelőtti Finnországot mutatják. Nyugi, mindig nyilvánosság előtt. Sőt, van egy ötletem, bérelünk egy másik kocsit is, amit persze nem használunk. Pszichológiai hadviselés, hogy megtévesszük őket.
– Mit jelentsen ez?
– Azt, hogy a váratlan taktika zavarja meg legjobban az ellenséget.
Irina Szerov figyelte, amint Newman kijön egy autókölcsönzőből. A lány fehér rövidnadrágöt, fehér inget, edzőcipőt, napszemüveget, és széles karimájú szalmakalapot viselt, ami elfedte a haját. Gyorsan belépett az irodába, miközben a pultnál álló lány a kitöltött űrlapot ellenőrizte, és fejjel lefelé elolvasta azt.
– Segíthetek? – kérdezte a recepciós és felnézett.
– Kérek egy brossúrát a rendelkezésre álló kocsikról és áraikról...
Mikor újra kiért a hőségbe, megfelelő kapualj után nézett. Távolabb az utcán Manescu, hasonlóan könnyű öltözetben és szalmakalappal, követte Newmant, amint az csatlakozott Paulához és Dillonhoz.
Irina bement egy kapualjba, beletúrt nagy táskájába, és elővett egy kis adóvevőt. Kihúzta az antennát, és kapcsolatba lépett a turkui INCUBUS Oy. céggel.
– Itt Joanna Star. A vizsgált személy egy újabb fehér Volvo kombit bérelt. Rendszáma... Még nem vitte el az autót, tehát valószínűleg még egy darabig a környéken marad. Vége...
Amikor Newman csatlakozott hozzájuk, Paula nyugodtan közölte vele:
– Ugye tudod, hogy figyeltek?
– A napszemüveges lány szalmakalapban. Vajon nem ugyanaz, aki tegnap este megpróbált megölni a discóban? Csak ez magasabb volt?
– Magasított talpú edzőcipőben van – közölte Paula. – És a kis drágánk ugyanúgy mozog. Követett az autókölcsönzőbe.
– Remek. Akkor ellenőrizte a kocsinkat és leadta a jelentést a hamis adatokkal – Dillonra nézett. – Ne fordulj hátra, de egy szalmakalapos férfi követ minket.
Turku központjában sétálgattak. Az épületek – legtöbbjük három-négy emeletes –, amelyekben a régi és a modern keveredett, nem védték őket a naptól. A forgalom Turkuban nyugodtabb volt, mint Stockholmban, szinte akkor mentek át az utcán, amikor csak akartak. Newman bólintott, hátrapillantott és egy bárba vezette őket a túloldalon.
– Ideje innunk egyet. Akármit is kértek, rendeljetek sok ásványvizet és igyátok is meg. Óvjuk magunkat a kiszáradástól. És érdekes lesz megfigyelni, mit csinál Szalmakalap.
– Nem tetszik nekem ez a macska-egér játék – közölte Dillon, amikor leültek egy asztalhoz az ablaknál. Megvárta, amíg a pincér felveszi a rendelésüket. – Szeretném Szalmakalapot bevonszolni egy sikátorba, megszorongatni a torkát, amíg beszél, aztán jól fejbe vágni.
– Ezzel elárulnád, hogy tudjuk, mi folyik itt – vigyorgott Newman, és megrázta a fejét. – Inkább adjuk az ártatlant. Úgy teszünk, mintha azt hinnénk, leráztuk őket, így majd hibáznak.
– Nem hinném, hogy az INCUBUS hibázna – jegyezte meg Paula, miután a pincér kihozta az italokat. Szívószálon át itta a narancslevet.
– Szerintetek okos volt otthagyni a fegyvereinket a csomagokban a pályaudvari szekrényekben?
– Ó persze! – Newman jó kedvében volt. – így nem kaphat el minket a rendőrség. Akárki is figyeltet minket, még eszébe juthat névtelen bejelentést tenni a rendőrségen. Ha elkapnak minket a fegyvereinkkel, akkor annyi. A finnek nem szeretik, ha fegyveres idegenek mászkálnak a városaikban.
Dillon felmordult.
– Nekem meg homokos lett a cipőm, vagy mi az a trutyi, amit ezekben az öreg házakban leszórnak.
Newman megdermedt, majd lazított. Az ablakon át, az utca túloldalán figyelte, amint Szalmakalap egy férfiszabó kirakatát tanulmányozza ráérősen. De egyszer csak feszült lett, és csak Paula vette észre arckifejezését. Dillon utalása a homokra. Eszébe jutott Sandy és ahogy megtalálta őt a harangtoronyban felakasztva.
Eddig csak arra gondolt, hogy követőit lerázza, ami sikeresen elhessegette a rémes emléket. Most feszülten ült, összeszorított fogakkal és üres tekintettel. Paula ismerte ezt a nézést, bár még ritkán látta. Newman gyilkos hangulatban volt.

 

Franklin D. Hausert Lear gépe Leningrádból visszarepítette Helsinkibe. Az ott várakozó golyóálló limuzin egyenest az INCUBUS Oy. központjába vitte. Mint mindig, most is sietve bement az épületbe.
Az iroda fölötti sziklán Marler három képet készített róla és feljegyezte az időpontot. Korán reggel kiment a Stockholmból érkező Silja Line komphoz, és minden utast megvárt. Newman nem volt rajta, ezek szerint tévedett. Egyáltalán jönni fog a riporter?, tette fel magában a kérdést.
A legfelső emeleten Galvone várta főnökét. Kifejezését látva, azonnal elkezdett beszélni, amíg Hauser elhelyezkedett asztalánál. Semmi mellébeszélés, rögtön a lényeget.
– Newman megérkezett Finnországba.
Hauser arca megdermedt. Galvonét a sziklába faragott elnökportrékra emlékeztette a dél-dakotai Black Hillsben.
– Ide Helsinkibe? – csattant fel éles hangon.
– Még nem ilyen rossz a helyzet...
– Nem ilyen rossz? Folytasd!
– Newman Turkuban van. Ma reggel érkezett a komppal Stockholmból. Manescu és Szerov kézben tartják a helyzetet. Newman egy Volvót bérelt, és nemsokára kocsin fog elindulni ide. Egy férfi és egy nő van vele.
– Miért nem intézték el a kompon?
– Szerov megpróbálta, de nem sikerült.
Kinyílt Hauser irodájának ajtaja, és Adam Carver sétált be. Kora este volt, de az angol úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki és máris kész lenne kezdeni a napot.
– Tárgyalunk – vetette oda Hauser.
– Épp most érkeztem vissza Németországból. Rábeszéltem az örököst, Dietert, egy előzetes megállapodás aláírására. Még lesz egy kis papírmunka, de a bank a tied. Fél lábbal már Németországban vagy.
– Helyes! – Hauser elégedett, de türelmetlen volt. – Biztos fáradt vagy. Menj, frissítsd fel magad, aztán maradj az irodádban! Később beszélni akarok veled.
Megvárta, amíg egyedül marad Galvonéval. Hátradőlt székében és alárendeltjére meredt.
– Frank, ez parancs. Intézd el! Semmiképpen ne jusson el Helsinkibe...

 

Az autókölcsönzővel szemközti kávézóban Irina, az utolsó vendég, ráérősen iszogatta második csésze kávéját. Egy pincér jött az asztalához és közölte, hogy nemsokára zárnak. Irina azt mondta, egy barátjára vár, aki bármelyik percben megérkezhet, és a pincér kezébe nyomott egy nagyvonalú borravalót.
Öt perc múlva egy BMW bukkant fel, a kormánynál Newman ült, mellette a lány, hátul pedig a férfi. Irina előkapta az adóvevőjét, ellenőrizte, hogy a pincér nem látja, és kihúzta az antennát.
– Itt Joanna Star. A megfigyelt személy most hajt ki a városból. Nem a korábban jelentett Volvón. Autót cserélt. Most egy vajszínű BMW-vel van. Rendszám... Vége.
Manescu akkor ért a kávézóba, amikor Irina épp befejezte a kávéját és indulni készült. Elmondta neki, milyen jelentést adott le az INCUBUS Oy. turkui irodájának.
– Megszületett a döntés – közölte Manescu, miközben kimentek az utcára. – Parancs a legfelsőbb szintről. Az E3-on meg kell halnia.
– Te már ismered a környéket – mondta Paula, amikor elhagyták Turku külvárosát. – Milyen messze van Helsinki?
– Pontosan százötvennyolc kilométer. Két óra alatt ott vagyunk.
– Hol fogunk megszállni Helsinkiben? – érdeklődött Dillon a hátsó ülésről.
– Majd eldöntjük, amikor odaérünk – közölte Newman hanyagul. – Ha lehet, akkor nem a Hesperiában. Egyszer már laktam ott. Bízza csak rám, kedves barátom.
Paula Newmanre nézett. Amióta Dillon megjegyzése eszébe juttatta Sandyt, az angol udvarias, de komor volt. Az E3 mindkét irányba kétsávos autóútján haladtak. Alig volt forgalom, ahogy mögöttük a nap egyre alacsonyabbra bukott. Paula a műszerfalra pillantott.
– Finnországban mik a sebességhatárok?
– Van, ahol 100, van, ahol 80 km/óra. Később lesz egy szakasz, ami autópályának számít. Ott egy kicsit bele lehet taposni, 120-ig.
Ismét feszült volt, bár keze a volánon engedett egy kicsit szorításból. Newman kiváló sofőr volt, de Paula megérezte feszültségét. Vajon nem csak azért, mert közeledtek célpontjuk, Helsinki felé? Newman alig várta volna, hogy szembeszállhasson Hauserrel? Pedig Newman gondolatai tulajdonképpen mérföldekre jártak. Eszébe jutott, mit mondott Roy Buchanan főfelügyelő. Mikre hívta fel a figyelmét.
Derítse ki, melyik igazgató tartózkodott Helsinkiben akkor, amikor elvágták Ed Riverton torkát és a holttestét megtalálták a jeges kikötőben. Próbálja meg kideríteni, melyik volt az az igazgató, aki nem volt Finnországban, amikor Sandyt megölték a suffolki harangtoronyban. Remélhetően mindkét esetben ugyanannak a férfinak a neve fog felmerülni.
Paula kinézett az elhaladó tájra. Hatalmas örökzöldek, világító, gyöngyházfényű, tiszta ég, amilyen csak Finnországban található. A fáknak már csak a sziluettje látszott, mint egy álomban...
– Elértük az autópályát – jegyezte meg Newman.
Paula észrevette, hogy sokkal gyorsabban mennek, és újra a műszerfalra pillantott. 120 km/h, 75 mérföld/óra. A BMW tovasuhant, fokozva az álomszerű érzést. Ez maga a mennyország, gondolta Paula.
– Egy nagy teherautó jön mögöttünk – figyelmeztetett Dillon. – A kanyarban láttam a feliratát, INCUBUS Qy.
– Egy kamion – közölte nyugodtan Newman. – Én is láttam. Olyan gyorsan közeledik, mint egy expresszvonat...
Paula megfordult az ülésén, hogy láthassa a kamiont. Hatalmas volt. A vezető külön fülkében ült, és erre voltak csatlakoztatva a kocsik. A szembejövőktől most bokrok magas fele választotta el őket. Newmanre pillantott, és látta, hogy összeszorítja a száját.
– Baj van? – kérdezte halkan, és jobbjával táskájába nyúlt a Browningért.
– Lehet.
Newman hangja megnyugtató volt. Visszapillantó tükrébe nézett és Paulára mosolygott. A kamion óriási sebességgel repesztett utánuk, jóval túllépve a sebességkorlátokat. Aztán egy hirtelen fordulattal előzni kezdett, és hegyként emelkedett a bal oldalon. Newman kicsit lehajotta a fejét, és felnézett a sofőrre a vezetőfülke túloldalán. Egy köpcös férfi ült a volánnál, simléderes sapkában és napszemüveggel. A kamion lassan közeledett, a sofőr centinként fordította feléjük a kerekeket.
Paula előkapta a Browningot és előredőlt. Newman ablaka teljesen le volt eresztve a párás esti hőség miatt. Paula is lehajtotta a fejét, és felemelte a pisztolyt.
– Tedd el azt a fegyvert! – csattant fel Newman. – Azt akarod, hogy gyilkosságért letartóztassanak minket?
– Akkor legyünk inkább szendvicshús? – kérdezte hátulról Dillon.
– Kösz a bizalmat – vágott vissza Newman.
Még volt fél méter a két kocsi között, de a távolság egyre szűkült. Jobbjukon, Paula oldalán egy fémkorlát zárta le a külső sávot az erdőig vezető lejtőtől. Minden összemosódott, a kamionkocsik ponyvaborítása és az előttük húzódó üres autópálya. Paula engedelmeskedett Newmannek, és izzadt, csúszós kézzel visszatette a Browningot a táskájába. Minden izma megfeszült, ahogy várta az ütközést, amely majd nekilöki a kocsit a fémkorlátnak, szikrázva végighúzza rajta, és a korlátot átszakítva lelöki a lejtőn...
Newman megint felnézett a vezetőre és látta, hogy változtat a fogásán a volánon, mielőtt egy széles ívben jobbra rántaná. Húsz autósból tizenkilenc inkább a gázra taposott volna, de Newman a huszadik volt. Hallotta a kamion erőteljes motorjának a hangját. Semmi esély a leelőzésére. A veszélyes és váratlan dolgot cselekedte. A levette a lábát a gázról, és várta az ütközést, de az nem történt meg. A kamionos jobbra kapta a kormányt, hogy a korlátnak szorítsa a BMW-t, de Newman hirtelen lefékezett. Paula hátrapillantott Dillonra. Az amerikai bal kézzel megtámasztotta magát az ülés hátuljában. Jobbjában ott volt a Luger, és balra célzott vele. A kamionos jobbra rántotta a hatalmas járművet, tudván, hogy a BMW majd megtámasztja. De a BMW eltűnt. A sofőr látta, ahogy rohan felé a fémkorlát, érezte az ütközést, hallotta, ahogy a korlát leszakad, és kétségbeesetten próbálta visszarántani a kományt, de már késő volt.
Newman fájó jobb karját masszírozta az álló BMW-ben és figyelte, ahogy a kamion átszakítja a korlátot, megbillen és átfordulva legurul a lejtőn. Mint egy ágyúgolyó, úgy csapódott be az erdőbe, három fenyőt kidöntve, majd egy másodperces csend után, amikor csak a BMW órájának a ketyegését lehetett hallani, a mozdulatlan kamion hirtelen lángoszloppá vált, felfalva a kidöntött fákat.
Newman a visszapillantóba nézett. Sehol egy kocsi. Elindult, és 120 km/órára felgyorsított. Fél kézzel rágyújtott, és ez volt az egyetlen jele annak, hogy valami rendkívüli történt. Paula tudta, hogy normális esetben nem dohányzik vezetés közben. Lazított fogásán a pisztolyon, mélyet lélegzett, megtörölte a kezét egy zsebkendővel és hátranézett Dillonra.
Az amerikai szikár arca sem utalt a történtekre. Paulára kacsintott.
– Azt hiszem, amikor Helsinkibe érünk, iszom egyet – közölte. – Vajon mi vár minket ott?
– Most már elkel egy kis szerencse – reagált Newman.

 

 

22.

Peggy Vanderheld kiürítette asztalát és örökre otthagyta az INCUBUS Oy. irodáját. Taxival hazament a tengerre néző lakásába, ami ugyan szerinte csak tónak tűnt.
Az ablaknál ült, és száraz Martinit szopogatott, még mindig azon fortyogva magában, ahogy Hauser elbánt vele. Lakása a városból kijövő négyes villamos végállomása közelében feküdt. Nem messze volt a Kalastajatorppa szálló fura épületegyüttesétől a domb tetején, amit úgy építettek, mintha az a gránitsziklából nőtt volna ki. Lehet, hogy oda megy majd ma este vacsorázni.
Nem, gondolta. Van egy színházjegyem a Marskival szemben levő színházba a városban. Emberek közé vágyom. Kibámult a fából készült mosóállványra, ami két szinten állt a tengerben és fakorlát övezte. Peggy gyakran figyelte, ahogy finn asszonyok dolgoznak ott reggelente. Belemártották a szőnyegeket a tengerbe, majd tisztára súrolták őket a faasztalokon. Piszkosul nehéz munka volt, mégis sok középosztálybelinek kinéző asszony csinálta. Épp ezen gondolkodott, amikor megszólalt a csengő.
– A fenébe! Ki zavar ilyenkor?
Megnyomta a kaputelefon gombját, és megkérdezte, ki az.
– Peggy, Adam Carver vagyok. Igazán nagyon szeretnék beszélni veled. Tudom, hogy most dühös vagy azért, amit veled tettek.
– Oké! Gyere fel, ha muszáj...
Egy gombnyomással kinyitotta a főbejárati kaput. Ellenőrizte magát az előszobatükörben, és kinyitotta az ajtót Carver előtt, aki nagyon elegánsan festett vajszínű selyemöltönyében.
– Ülj le!
De itallal már nem kínálta. Észrevette, hogy vegyesek az érzelmei Carver iránt. Valóban jóképű fickó volt, de nem bízott meg teljesen brit vonzerejében. Carver elbájolóan rámosolygott, és leült egy karosszékbe. A lány egy magas hátú székbe ült, és keresztbe tette formás lábait.
– Nos, mit akarsz? – érdeklődött.
– Ne legyél már ilyen! Azt hittem, jól kijövünk egymással, amikor még a cégnél dolgoztál.
– Mindenki álmodozik...
– Tudod, nem feltétlenül értek egyet mindenben Hauserrel. – Peggy szemébe nézett. – Ha nyilatkozhatom, akkor szerintem remek alakod van.
– Épp most tetted. Ki vagyok én, hogy egy alelnökkel vitatkozzam?
– így semmire sem jutunk... – Carver újra mosolygott.
– Akkor jussunk már valahová, az isten szerelmére. Például, hogy miért jöttél ide.
– Az INCUBUS hajlandó nagyvonalú járadékot biztosítani neked.
– Amit el is fogadok, mert tartoznak nekem ennyivel. Kellemes érzés kiöregedett lónak lenni, akit kicsapnak a legelőre.
– Peggy! Légy szíves! Semmi ilyenről nincs szó. Még fiatal nő vagy! A te gyakorlatoddal akármilyen munkát megkaphatsz. És még el sem mondhattam, hogy az INCUBUS az általában fizetett járadék dupláját ajánlja fel neked.
Peggy összeszűkült szemmel figyelte. Megsimította sötét haját.
– És mit kell érte tennem, édes?
– Jó kérdés. Semmi többet, mint hogy aláírod a szokásos megállapodást, ami megtiltja, hogy bármi olyan információt kiadj, amihez a cégnél való alkalmazásod során jutottál hozzá. Nem beszélhetsz róla. Nem adhatsz interjúkat újságoknak Nem írhatsz emlékiratokat holmi vaskos New York-i előlegért.
Peggy felállt.
– Tudod, nagyon jó ötletet adtál. Örülök, hogy beugrottál, Adam. És most, ha megbocsátasz, színházjegyem van és át kell még öltöznöm.
Carver is lassan felállt.
– És mi van azzal, amit mondtam? Szeretném tudni, mi a válaszod, mielőtt elmegyek.
– Csak ilyen hirtelen? Viccelsz? – Ajtót nyitott. – Meggondolom. Lehet, hogy eltart egy ideig. Örültem a szerencsének!
Carver kijött az épületből, és lassan a kocsija félé sétált. Megsimogatta frissen borotvált állát. Talán már nem is olyan, mint régen? Már kezdte azt hinni, hogy a kisujja köré csavarta.
Beült a volán mögé, és a kihalt utcára bámult. A négyes villamos feltűnt az utca végén, ahogy beérkezett a végállomására. Carver felvette mobil telefonját és Hauser magánszámát tárcsázta.
– Itt Adam. A probléma nem lett megoldva. Nehéz előre megmondani, hogyan fog dönteni.
– Azt mondod, negatívan reagált? – kérdezte Hauser.
– Egy bizonyos mértékig. Most legalábbis...
– Ezek szerint negatívan – ismételte Hauser. – Gyere gyorsan vissza ide! Kimentő jelentést akarok.

 

Newman mégsem a Kalastajatorppa mellett döntött. Túl sok fájdalmas emlék fűződött hozzá. Évekkel korábban lakott ott, amikor a feleségét Észtországban meggyilkolták. Erre igazán nem volt szüksége Sandy halála mellé. A Hesperia sem lesz jó, már ott is lakott. Ami három szállót hagyott csak, a Marksit, az Intercontinentalt és a Palace-t. Az utóbbi mellett döntött.
Villámgyorsan kicsomagolt és lement a hallba. Miközben az előcsarnokban várta Paulát és Dillont, észrevette, hogy Helsinki korábbi emlékeket ébreszt fel benne. Szüksége volt egy italra. Besétált a bárba, és az első ember, akit meglátott a sarokban ülni egyedül, Marler volt.
– Egy nagy skót whiskyt – rendelt Newman a bárnál. Poharával körbesétált, mintha nem tudná, hova üljön.
Amint elérte Marler asztalát, mintha megbotlott volna, és az italából egy kicsit kilöttyintett az asztalra. Elővette zsebkendőjét, és feltörölte az italt.
– Bocsánat, hogy ilyen ügyetlen voltam. Nem ilyen szoktam lenni, de most nagyon fáradt vagyok. Hosszú autóút van mögöttem.
Marler legyintett.
– Semmi gond, foglaljon helyet...
Egy tudatlan szemlélő számára két ismeretlen egyszerű találkozásának tűnt volna az eset, angolok, akik megörülnek honfitársuknak. Newman leült, és megkönnyebbülten felfújta az arcát.
– Kösz – megemelte poharát. – Egészségünkre! – Majd letette poharát az asztalra és lehalkította hangját. – Az INCUBUS-polip már másodszor próbált meg eltenni láb alól.
Marler vigyorgott.
– Akkor biztosan amatőrök. Ha én béreltem volna fel őket, akkor most nem iszogatnál itt békésen.
– Imádom az önző frátereket – felelte Newman. – És ne lepődj meg, ha egyszer csak besétál Paula és Cord Dillon. Együtt vagyunk.
– Dillon? A CIA aligazgatója? Nem világosítanál fel?
– Nem lehet. Legalábbis Dillonról nem, Tweed parancsa. Bocs! De azt elmondhatom, én miért vagyok itt...
Röviden összefoglalta Marlernek az INCUBUS-ról folytatott nyomozását, az interjúkat a két angol üzletemberrel, akiket akaratuk ellenére arra kényszerítettek, hogy eladják vállalatukat. Röviden ismertette a két kísérletet az élete ellen és hogy fegyvereket szerzett. Marler beletúrt világos hajába, és szó nélkül hallgatta, majd elővett a zsebéből egy borítékot.
– Érdekelnek a vakációs képeim, haver? Titokban kaptam le őket az INCUBUS központjánál, a várostól nyugatra. Halvány gőzöm nincs, ki kicsoda, de egyikük sem az, akit keresek.
Newman végignézte a képeket, és beazonosított néhány alakot, miközben visszaadta őket.
– Ez Adam Carver. Angol. Találkoztam vele Hauser suffolki házában, a Livingstone Manorban. Alig egy mérföldre onnan, ahol Sandy-t felakasztva megtaláltam. Ő egy alelnök a cégnél. Ez itt Hauser, biztos fel is ismerted az újságokból. Ez a rossz arcú pedig Frank Galvone, egy másik alelnök. Ezt a kettőt nem ismerem. Nos, ez a csinos kis barna...
Ahogy Paula és Dillon beléptek a bárba, abbahagyták a beszélgetést.
– Ne nézz oda, Cord – figyelmeztette Dillont Paula –, de Newman ott ül a távolabbi sarokban. És ugyan kibe botlott bele, ha nem Marlerbe. Jobb, ha távol tartjuk magunkat tőlük.
– Felőlem! Egyiket se nagyon kedvelem. Még akkor se, ha mindketten nagy profik. Igyunk egyet, és hozzuk helyre az idegeinket.
Paula most először érezte úgy, hogy Dillont, aki kifelé mindig nyugodtnak és kizökkenthetetlennek tűnt, egy kicsit megrázta az izgalom az autópályán. Hálásan elfogadta az ajánlatát, és italukkal a két angoltól távolabbi asztalnál foglaltak helyet.
Newman bólintott Marler felé.
– Paula okos lány. Úgy tesznek, mintha nem ismernének. Ami neked is csak jobb. Szóval, épp mondani akartál valamit.
– Beazonosítottam azt a csinos kis barnát. Amerikai, Hauser szigorúan személyi titkárnője volt, amíg ki nem rúgta, ami egyáltalán nem tetszett a kicsikének. Peggy Vanderheld. Még azt is tudom, hol lakik itt Helsinkiben.
– Ezt hogy a fenébe tudtad kiderítem?
– A charm, barátocskám. Az egyik finn titkárnőt követtem hazáig. Pont az én típusom volt. Beugrott egy italra a Marski bárba és én utána mentem. Ittunk egypárat. Azt hiszi, hogy nemsokára lefektetem, de nem hinném, hogy olyan messze el kellene mennem. Részletezzem?
– Hát persze! Minden zaftos részlet érdekel. Tálalj ki!
– A finn lány elmondta, hogy Peggy Vanderheld többet tud az INCUBUS ügyeiről, mint bárki az alelnöki szint alatt. Sőt azt is elmondta, hogy Vanderheld csak úgy füstölög a méregtől, amiért Hauser így elbánt vele. Még itt van Helsinkiben. A címét is sikerült kiszednem a barátnőmből. – Marler elővett egy noteszt és felírta. – Nesze, itt van, ha szükséged lenne rá. Jól ismered Helsinkit, nem?
– De igen.
– Akkor a legegyszerűbben úgy jutsz el a lakására, ha felülsz a négyes villamosra. A végállomásnál indulj el a tenger felé, és az ő háza jobbra az utolsó. Ezt is a barátnőmtől tudom.
– Kösz, Marler. Valami ilyen szerencsére számítottam. Gondolom, kiröhögsz, ha megkérdezem, mi hozott ide téged?
– Nem. Veszélyes volt kommunista titkosszolgálati ügynököket keresek, akiket kirúgtak, amikor összeomlott a rendszer a Balkánon és Kelet-Németországban. Az egyikük Ion Manescu...
– A román. Hallottam már a szemétről. Egyebek mellett a kínzások nagymestere is. Miért itt?
Marler elmondta, hogy Travemündében látták Manescut felszállni a helsinki kompra. Majd kitért beszélgetésére Mauno Sarinnal, a Védelmi Rendőrség főnökével, aki az INCUBUS-ra irányította a figyelmét.
– Akkor ezért figyelted az irodájukat – állapította meg Newman.
– Mindenestre nem igazán jött be. Itt az egyetlen képem Manescuról.Newman megnézte a fényképet, elgondolkodva összevonta szemöldökét, és a bár túloldala felé nézett, ahol Paula és Dillon beszélgettek elmélyülten. Aztán még egyszer alaposan megvizsgálta a képet és Marlerre nézett.
– Nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy tévedek... – mondta habozva.
– Folytasd! – unszolta Marler.
– Miközben Turkuban mászkáltunk és vártuk, hogy leszálljon az este és elinduljunk ide, követtek bennünket. Egy kávézóban ültünk Pauláékkal. Ez a fickó, akit Szalmakalapnak hívtunk, úgy tett, mintha egy szabó kirakatát tanulmányozná az utca másik oldalán. Nagy meleg volt, és egy percre levette a kalapját, hogy megtörölje a homlokát. Rohadt meleg volt, mint itt. Megláttam az arcát, és nagyon hasonlít erre itt. De bajusz nélkül.
– Azt leborotválhatta – mondta Marler gyorsan. – Honnan vagy biztos benne, hogy az INCUBUS-nak dolgozik?
– Mert, mint mondtam, később egy INCUBUS-kamion próbált krumplipürét csinálni belőlünk az E3-as úton. Ez összekapcsolja Szalmakalapot az INCUBUS-szal.-Hát persze.
Marler visszament a bárhoz, új italokat rendelt, visszajött és leült.
– Azért fura – folytatta –, mert mielőtt Sarinnal találkoztam, azt gondoltam volna, hogy két különböző ügyben dolgozunk. De most elgondolkodtam egy kicsit. Szerinted Ion Manescu hol fog legközelebb felbukkanni?
– Ha tényleg ő volt az, akkor itt Helsinkiben. – Newman felállt, összehajtotta a papírdarabot a címmel, és eltette a pénztárcájába. – Ez az információ Manescuról minél hamarabb jusson el Tweedhez.
– Eltűnt – mondta halkan Marler. – Felhívtam Monicát, aki azt mondta, hogy idejött. Két nappal ezelőtt minden szállót leellenőriztem, de sehol semmi.
– Nézd meg újra! – tanácsolta Newman.
– Hova mész? Véletlenül én is épp ebben a szállóban lakom.
– Jó kérdés. Hova is megyek? Beszélek Peggy Vanderhelddel.

 

A színház a Marskival szemben egy modern kerek épület volt, falaira felfuttatott kúszónövényekkel. Peggy Vanderheld, gesztenye színű kosztümben, elhagyta a színházat, és a négyes villamos megállójához sétált. A nagy barna Buick lépésben követte.
Peggy felszállt a villamosra, és kibámult az ablakán, ahogy az elhagyta a várost. A jobb oldalon ült és nézte, ahogy az emberek sétálgatnak a zöld parkban a nagy gránittömbök között. A villamos mögött komótosan haladt a barna Buick.
Peggy nem tudta eldönteni, mit csináljon Hauserrel. Az előadás alatt az agya kikapcsolta ezt a problémát. Most minden újra megrohanta. Dupla járadék? Az rengeteg pénz egy életre, ha tartja a száját. A fenébe vele, gondolta, ki akarok szúrni Hauserrel. Az az elejtett megjegyzés, amit Carver tett az emlékiratairól egy vaskos New York-i ajánlatért, új távlatokat nyitott meg előtte.
A villamos elhagyta a várost, és egy erdős kertvárosi részhez ért. A végállomáson már csak ő maradt az egyetlen utas. Leszállt, és a fejében kavargó gondolatoktól nem vette észre a Buickot, ami pár méterre parkolt az utcán. Ugyanígy nem vette észre a BMW-t, ami a villamoson túl állt a tengernél.
Ebben Newman ült a volánnál, minden ablak letekerve, hogy enyhítsen az izzasztó hőségen. Marler fényképéről azonnal felismerte Vanderheldet. Már korábban felcsöngetett a kaputelefonján, de senki nem válaszolt.
Csendben ült, amíg a lány bement az épületbe. Észrevette a nagy barna Buickot, ami követte a villamost, majd leparkolt. Senki nem szállt ki a kocsiból. A sötétített üveg mögött egy sapkás, nagyszemüveges sofőr sziluettje volt kivehető.
Várt egy pár percig, becsukta az ablakokat, kiszállt, bezárta a kocsit, és felsétált a bejárathoz. Újra megnyomta a Vanderheld feliratú kapucsengőt.
– Ki a fene az már megint? – hangzott fel egy női hang, amerikai kiejtéssel.
– Robert Newman vagyok, újságíró. Ha megengedi, tíz percet elrabolnék az idejéből. Egy nyomozásommal kapcsolatban szeretnék beszélni magával.
Csend volt. Newman nem szólt többet.
– Miféle nyomozás? – érdeklődött Vanderheld.
– Sokkal fontosabb annál, hogy itt az utcán mondjam el.
– Tíz percet kap. Egy másodperccel sem többet.
A kapu kinyílt, Newman belökte, bement az előtérbe, és miközben ment fel a lépcsőn, hallotta, hogy automatikusan becsukódik mögötte. A lány az ajtónyílásban állt, készen arra, hogy az arcába vágja az ajtót. Ehelyett inkább félreállt, és beengedte Newmant modern, ésszerűen berendezett lakásába. Mindennek megvolt a helye, és minden a helyén volt. Egy hivatásos üzletasszony lakása. Newman a szék karfájára ült.
Majdnem száznyolcvan centi magas volt, karcsúságát kiemelte könnyű, barna kosztümje. Fekete harisnya, magas sarkú cipő és hatalmas fekete sörény. Szép arca volt, telt száján élénkvörös rúzzsal. Peggy levette a zakóját – kivillantva tökéletes melleit –, és gondosan a szék támlájára terítette.
– Emlékszem magára a képekről az újságokban egypár évvel ezelőtt. Alig változott.
– Köszönöm.
– Szóval, miféle nyomozás?
Száznyolcvan centi magasból nézett le rá, csípőre tett kézzel. Hangja kihívó volt. Cigarettára gyújtott és állva maradt, egyik karja mellei alatt, másikkal pedig a cigarettát tartva.
– Az INCUBUS után nyomozok. – Gyorsan döntött, és elmondta Sandy meggyilkolását, a Livingstone Manorban tett látogatását, Ed Riverton halálát és az eladásra kényszerített angol üzletemberekkel készített interjúit.
– Miért jött hozzám? – kérdezte. – Nekem mi jó származik az egészből?
– Visszavághat Hausernek. A Der Spiegelben kiteregetem az ügyeit. De ehhez információkra van szükségem. Szilárd tényekre.
– Meggondolom. Hol érhetem el?
– A Palace-ban lakom.
– És ha megkérdezhetem, miért csinálja mindezt, Mr. Newman? Ha jól emlékszem, írt egy nemzetközi bestsellert, a Kruger: a számítógép, amely vesztett. Ez biztos anyagilag függetlenné tette egy életre.
– Ez így van.
– Akkor miért? Már nem kell újságíróként dolgoznia. Tehát miért?
– Mondtam már – emlékeztette. – Sandy miatt. Szerintem Hausernek köze van a halálához. Ha ez bebizonyosodik, akkor elintézem.
– Értem. – Peggy elnyomta a cigarettát, miközben Newman figyelte. Tetszett neki ez a Peggy Vanderheld. Csinos volt, okos és talpraesett. – Holnap este jöjjön vissza ugyanebben az időpontban – közölte. – Újra színházba megyek. Aludnom kell erre.
Newman felállt.
– Szép álmokat...
Newman beült a BMW volánjához. A barna Buick még mindig ott parkolt az utcán. Ahogy lassan elhajtott mellette, benézett a vezetőre. A sofőr a kormányra dőlt, sapkája lecsúszott, mintha aludna.
Newman jól megnézte magának az autót. Hatalmas amerikai kocsi volt, egy LeSabre kombi. Négyajtós, barna fabetéttel a sötétített ablakoktól lefele, hatalmas csomagtér és krómozott csomagtartó a tetőn.
Ahogy Newman elhajtott a még világos késő estében, végig a Mannerheimintie üres útján a Marski hotel mellett, tiszta idő volt, de a forróságtól a hátára tapadt az ing és Tweedre gondolt. Vajon hol lehet most?

 

 

23.

Tweed és Nield egy pinceétteremben ültek a Marski közelében. Visszaértek Leningrádból, és Tweed a Marskit választotta, mert ott eddig még sosem lakott.
– Jó újra ismerős ételeket enni – jegyezte meg, miközben sült csirkét és sáfrányos rizst falatozott. – Csodálatos a finn konyha.
– Isteni volt az a saláta is, amivel kezdtünk. Az a lány lenyűgözően keverte meg nekünk...
Az étterem hátuljában egy függönnyel elválasztott fülkében foglaltak helyet, úgyhogy nyugodtan beszélgethettek. Nield nagyon megnyugodott, hogy újra Finnországban vannak, de Tweedet mintha csak az étel érdekelte volna. Néha szünetet tartott, és a három képeslapra nézett, melyek hátuljára egy-egy nevet írt. Kazbek, Zajkov, Dikojan. Könnyebben tudta rendezni a gondolatait, ha előtte voltak a nevek.
– Melyik az? – kérdezte Nield.
– Nehéz megmondani...
Tweed felnézett, amikor egy jól megtermett, frissen borotvált férfi, fehér ingben és szürke nadrágban megállt az asztaluknál. Harry Butler. Nieldnek a meglepetéstől elkerekedett a szeme régi társa láttán. Tweed egyszerűen beljebb tolta tányérját, poharát és hellyel kínálta.
– Mi járatban errefelé, Harry? – érdeklődött.
– Howard aggódott miattad, tényleg nagyon aggódott. Azt a parancsot kaptam, hogy hagyjam ott Evelyn Lennox védelmét Walberswickben, és jöjjek ide, hátha erősítésre van szükség. Monica szintén el sem tudja képzelni, mi történhetett veletek.
– Már tudja. Amint visszaértünk Helsinkibe, felhívtam. Külföldön voltunk.
– Most is külföldön vagytok – jegyezte meg Butler pókerarccal.
– Van különbség külföld és külföld között – mosolygott Tweed. – Pete is egyetértene velem, de ne kérdezd miért. Hogyan találtál meg?
– Amióta ideérkeztem, minden nap ellenőriztem a szállókat. Azt mondtam, munkatársak vagyunk, de nem tudom pontosan, melyik nap érkeztek.
– Nagyon diplomatikus. Örülök, hogy itt vagy, bár annak nem, hogy Evelyn Lennox védelem nélkül maradt. De örülök a jelenlétednek. Az az érzésem, hogy mikor bekövetkezik a válság, itt fog robbanni. Lehet, hogy minden elérhető emberre szükségünk lesz.
– Akkor örömmel fogod hallani, hogy Marler is itt van, a Palace-ban. Monica hívott fel a Hesperiában, és megadta, hol érhetem el.
– Ez nagy segítség – állapította meg Tweed, mintha újdonságként hatott volna számára Marler finnországi jelenléte.
– És ez még nem minden – folytatta Butler monoton modorában. – Marler azt mondta, hogy nemrég Bob Newman és Paula is megérkeztek. Szintén a Palace-ban laknak. Hogy ők miért jöttek, azt viszont már nem tudom.
Tweed bólintott. Észrevette, hogy Butler óvatosan meg sem kérdezte, miért. Butler megbízható volt, tudta, hogy Tweed gyakran párhuzamosan több sejtet is működtet, hasonlóan az oroszok által is használt sejtrendszerhez. Az egyes sejtek esetleg eltérő feladattal működhettek. Tweed döntötte el, mikor kell egyesíteni az erőket, hogy egy nagyobb csoportként lecsapjanak az ellenségre.
– Ma nem kérek kávét – jelentette ki. – Aludnom kell. Harry, maradj a Hesperiában, hogy baj esetén elérhesselek.
– Számítsunk erre a közeljövőben? – kérdezte Nield.
– Ha Hauser rájön, hogy Hannibál már a kapuknál van, robbanni fog.

 

Másnap Peggy Vanderheld felhívta Newmant a Palace-ban. Rosszul aludt aznap éjjel, agya sokat rágódott a problémán. Még nem döntötte el egészen, hogy kitálaljon-e Hauserről Newmannek.
– Szeretném elhalasztani a beszélgetésünket – közölte határozottan. – Megnéztem a színházjegyemet, és csak holnap estére szól – hazudta. – Úgyhogy ma inkább elutazom egy barátomhoz. Találkozzunk holnap este, de előtte felhívom.
– Ahogy óhajtja...
Newman elgondolkodva letette a kagylót. Semmi értelme nem lenne erőltetni, időt kell neki hagyni, hogy eldöntse, mit akar. Ezenkívül Paulával késő délután a Marskiba mentek Tvveedhez. Minél hamarabb informálja Tweedet a merényletkísérletekről, annál jobb. És ugyan mi történhet a lánnyal huszonnégy óra alatt?
Az időjárás a délután folyamán megváltozott. Az azúrkék ég elborult, a nap már nem sütött. Helsinki felett nehéz szürke felhők ültek, mintha füstbe burkolózott volna a város. A levegő rettentő párás lett, ólomként nehezedve a házakra.
Peggy Vanderheld hallotta az időjárás-jelentést, így nem érte készületlenül a szemerkélő eső, amikor kijött a színházból. Barna kosztümjére vajszínű esőkabátot húzott. Sötét haját élénk színű kendővel takarta le.
A villamosmegálló felé menet észrevette, hogy egy hasonló alakú nőn pontosan ugyanolyan vajszínű kabát van. Hát, biztos többet eladtak belőle, gondolta Peggy. De ami leginkább meglepte, az az volt, hogy a nő ugyanolyan élénk kendőt viselt. Pedig mikor vette, azt hitte, ez a kendő igazán egyedi darab. Akkor már csak egy volt belőle. Ezek szerint a többi már korábban elfogyott. Lehet, hogy még a kosztümje is ugyanilyen, gondolta magában lemondóan.
A nő felszállt a négyes villamosra. Peggy szaladt, hogy utolérje, hisz ilyenkor már olyan ritkán járt. Kifulladva felugrott, megvette a jegyet a vezetőtől, bedugta az automatába.
A hasonlóképpen öltözött nő öt sorral előtte ült. Peggy annyira belefeledkezett gondolataiba Newmanről, hogy észre sem vette a nagy barna Buickot, ami a villamost követte, így az sem tűnt fel neki, hogy amint közeledtek a végállomás felé, a Buick hirtelen felgyorsított és befordult a végállomás utcájába.
Peggy kinézett az ablakon, és mivel elállt az eső, úgy döntött, hogy jólesne egy kis mozgás. Szokásával ellentétben leszállt az utolsó előtti megállónál, és félig-meddig még észre is vette, hogy a másik nő a villamoson maradt.
Hosszú lábaival nagyokat lépett a fasoros járdán. A levegő felfrissült, elszállt a párásság. Ahogy befordult az utcájába, látta, hogy az „ikre” továbbsétált a tengerpart és a mosóállványok felé. Egyébként kihalt volt a környék.
Peggy gyorsan lezuhanyozott, még elszívott egy cigarettát, ágyba bújt, és néhány perc múlva már aludt is. Másnap reggel hétkor a rendőrautók hangja keltette fel.
Kíváncsian elhúzta a tengerre néző ablak függönyét. Csodálkozva meredt a gyönyörű napos reggelre. A mosóállvány környékét rendőrkordon zárta le. Koránkelők kis csoportja és aktatáskás férfiak álldogáltak bámészkodva. Gyorsan felöltözött, és lement megnézni, mi ez a nagy felfordulás. Egyre több rendőrautó érkezett, egyenruhás férfiak ugráltak ki és szorították vissza a tömeget. Peggy lassan előbbre sétált. Egy szőke hajú lány farmerben és dzsekiben jegyzetelt egy noteszba. Peggy megállt mellette.
– Mi történt? Mit jegyzetel?
– Maga abban a lakóházban lakik? – kérdezte a lány megigazítva szemüvegét. – Mintha onnan jött volna ki.
– Igen, itt lakom. Ott a lakásom...
– Hallott valami szokatlant tegnap éjjel? Vagy valamikor az este folyamán?
– Miért? Ki maga?.
– Az Iltalehti munkatársa vagyok. Egy nőt meggyilkoltak a mosóállványon. Elvágták a torkát. – A lány elhúzta az ujját a torkán. – Aztán, ahogy hallottam, még a fejét is beverték – körülnézett. – Itt jönnek a tévések.
Peggy hátranézett a válla fölött. Egy fehér minibusz állt meg a domboldalon, jóval a rendőrkordonon kívül. KinyíltaK a hátsó ajtók, és két férfi előhúzott egy kis lépcsős faállványt. Egy harmadik tévékamerával felment az állványra, és az emberek feje felett filmezni kezdte a jelenetet, majd leugrott, amikor egy szigorú arcú férfi és egy nő elkezdett beszélni hozzá.
Peggy odasétált a minibuszhoz és felállt a lépcsőre, ahonnan remek kilátása nyílt a mosóállványra. Az állvány alsóbb szintjén egy női holttest feküdt arccal a földnek. Peggy döbbenten meredt rá. Önmagát látta.
Az ugyanolyan vajszínű kabátos nő volt az. A fején ugyanolyan színes kendővel. De az élénk színek a napfényben erősebbnek tűntek. A kendő csurom vér volt. Peggynek eszébe juott, hogy a nő a végállomáson szállt le, ahol ő is szokott. Csakhogy ő tegnap este egy megállóval korábban leszállt. Aztán látta a nőt a tenger felé sétálni.
Hirtelen rosszul lett, majdnem leájult a lépcsőről. Mielőtt bárki észrevette volna, mozgásra kényszerítette merev lábait, lassan felment a domboldalon, és kábán bement a házába.
Félóráig mozdulatlanul ült a nappalijában, egyik cigarettát a másik után gyújtotta. Aztán megnézte a telefonkönyvet, és fogta a telefont.
– Palace szálló – közölte egy hang.
– Mr. Robert Newmant keresem, aki önöknél lakik...
– Itt Newman. Ki az?
– Peggy Vanderheld vagyok. Newman, holnap este el tud jönni a lakásomra? Ugyanabban az időpontban, mint az előző alkalommal?
– Ott leszek.

 

 

24.

– Hát ezt jól elszúrtad! – kiabált Hauser Galvonéval. – Határozott parancsaim ellenére hagytad, hogy Newman élve eljusson Helsinkibe. Frank, ez így nem lesz jó! Kezdek aggódni miattad.
A két férfi Hauser irodájában ült. A panorámaablakon túl a tenger sötét és vészterhes volt, hatalmas hullámokkal ostromolva a partot. Galvone főnökével szemben ült, az íróasztal másik oldalán. Hauser mérgesen szorította fogaival cigarettaszipkáját.
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy Newman Helsinkibe jött – jegyezte meg Galvone. – Oké, elismerem, hogy tényleg ebbe az irányba indult el Turkuból az E3-as autópályán...
– Akkor hova máshova mehetett volna? És ez a Manescu sem az a nagy eresztés, mint gondoltam.
– Beszélhetnél vele. Itt van az épületben...
Hauser kifakadt.
– Itt? Megőrültél? Soha nem szabad lehetőséget adni arra, hogy az ilyen Manescu-féléket kapcsolatba hozzák az INCUBUS-szal...
– Gyors döntést kellett hoznom – védekezett Galvone. – Manescu aggódott a kamionos akció kudarca miatt...
– Hát, legalább meghalt az a töketlen sofőr – hörögte Hauser.
– Ez igaz. Ő már nem beszélhet. Ahogy mondom, Manescu azért jött ide személyesen jelentést tenni, mert aggódott. Engem is teljesen megdöbbentett, amikor egyszer csak felbukkant. Ne félj, az ötödiken van, bezártam egy szobába...
– Akkor engedd is ki! Most! Vidd ki a reptérre, és a helikopterrel vitesd el abba az erdőbe, ahol találkoztam vele. Vettél ott egy nyaralót, ott várjon, amíg újra szükségünk lesz rá. Ziegler is ott van?
– Igen. Három nyaralót vettem a környéken. Mindet nagyon elhagyatott helyen. A többiek is ott vannak. A két cseh az STB-től, három másik securitatés és Irina Szerov.
– Szerov Manescuval volt. Hogyhogy elvonult az erdőbe, miközben Manescu kudarcot kudarcra halmozott?
– Hát... – Galvone remélte, hogy ez a kérdés nem fog felmerülni. – Irina egy kissé önfejű. Elvégre mégiscsak KGB-ezredes volt. Úgy döntött, hogy inkább lelép...
– Ez igen! – kiáltott fel Hauser. – Több bátorság szorult belé, mint Manescuba vagy akár beléd is. Azt hiszem, inkább Irinára kéne bíznunk az ügyeket Igen, ez tetszik nekem.
– Manescunak viszont nem fog – figyelmeztette Galvone.
Hauser felhajtotta ingujját, kivillantva izmos karját, és előredőlt asztalán. Cigarettájával a foga között beszélt, ami biztos jele volt elszántságának.
– Frank, kit érdekel, mit gondol Manescu? Az a csomó pénz, amit fizetek, bezzeg tetszik neki. Ezért kell hogy elfogadja a parancsaimat is.
– Mégiscsak ő szervezte meg azokat a robbantásokat Prágában és Bukarestben, meg....
– Frank! Ne beszélj róluk! Most menj le az ötödikre, és vidd Manescut a fenébe, el innen. Meg tudsz birkózni a feladattal?
– Indulok...
Hauser egyedül maradt irodájában, és elővette fiókjából az Iltalehti finn újságot. A címlapot egy halott nő képe töltötte be. Hauser lefordíttatta a cikket angolra, és a gépelt angol szöveggel kapta vissza az újságot. Komor arccal újraolvasta a cikket.
Holtan találták Anna Jarvát, egy ismert finn faárukereskedelmi cég titkárnőjét...
Anna Jarva! Nem azt a nőt likvidálták, akit kellett volna. Saját személyi titkára, Peggy Vanderheld pedig még mindig életben van. Fejében pedig még mindig ott vannak a cégnek és leányvállalatainak titkai. Ami csak rontotta a helyzetet, az az volt, hogy Carver jelentése szerint még a felajánlott kétszeres járadék sem érdekli. Emiatt döntött úgy Hauser, hogy valamit tenni kell az ügyben. Valami véglegeset.
Galvone kinyitotta az ötödiken levő szoba ajtaját, és belépett a fényűzően berendezett fürdőszobás lakosztályba. Manescu a kanapén hevert, és amerikai képregényt olvasott. A csontos arcú román felnézett látogatójára, és folytatta a olvasást.
Galvone odasétált hozzá, és kitépte kezéből a képregényt. Manescut lebarnította a napsütés, kockás inget, nadrágot és rejtett fémorrú cipőt viselt. Jobb nadrágszára alá, belső combjára erősítette kését, mivel balkezes volt.
– Ideje visszatérni az erdőbe – közölte Galvone.
– Mi lesz Newmannel?
– Majd később kitalálunk valamit. Most észrevétlenül el kell hagynunk az épületet. Szedd össze a homidat és gyerünk. A bejáratnál ráparancsolt Manescura, hogy maradjon benn. Kisétált a vakító napsütésbe. Leárnyékolta szemét, és óvatosan körülnézett. A parkoló szinte üres volt. Piros Cadillacje Hauser hosszú fekete limuzinja mellett állt, és itt-ott más autók is parkoltak. Visszaszaladt a tágas előtérbe.
– Gyere, kijöhetsz. Amint kinyitom az ajtót, azonnal szállj be a Cadillacbe! Szedd a lábad!
Az irodaház fölötti sziklán, Marler Saabjában ülve épp ásványvizes palackjából ivott, amikor meglátta, hogy odalenn kijön az épületből egy ember. Ez volt az utolsó nap, amit megfigyeléssel akart tölteni. A Saab belsejében tombolt a forróság, de Marler fáradhatatlan volt. Fogta fényképezőgépét, és beállította a teleobjektívet.
– Rólad már van képem, Mr. Frank Galvone – mondta magában.
Már-már leeresztette a gépet, mikor feltűnt neki, ahogy Galvone óvatosan körülnéz, majd visszamegy az épületbe. Mikor újra kijött, nem volt egyedül.
– Úristen! – kapott észbe Marler. – Végre téged is látni a színen, Mr. Ion Manescu...
Manescut is elvakította a hirtelen napfény. Megállt, hogy zsebéből előássa napszemüvegét és feltette. Ezalatt Marler hat képet készített róla. Manescu feje fölött tisztán ki lehetett venni a feliratot: INCUBUS Oy.
Galvone visszafordult érte, karon ragadta és a Cadillac felé húzta Manescut. Egy pillanat alatt kinyitotta a kocsit, Manescu eltűnt az első ülésen, és Galvone beült a volán mögé, becsapta az ajtót, és beindította a motort.
Másodpercek múlva már kinn is volt a kapun, amit az őr nyitott ki neki, és elporzott a város irányába.
– Szörnyen vezet – állapította meg Marler. – Nekem is ideje mennem. Előhivatom a képeimet.
Hauser harapós kedvében volt, mikor Galvone visszaért a reptérről. Odakinn még nappali világosság volt. Galvone megsejthette Hauser hangulatát a kristályhamutartóban elnyomott cigarettacsikkek számából.
– Manescu már úton van – jelentette.
– A fenébe! Az az E3-as autópályás eset óriási fiaskó volt, Frank. Még a kamion is INCUBUS kocsi volt, amit Newman biztos látott is. Most már rájöhetett az összefüggésre.
– Azt Manescu szervezte. De nem hibáztathatjuk. Ha kamiont bérelt volna, ahhoz igazolnia kellett volna magát, és annak te sem örültél volna. Még ha egy turkui INCUBUS alkalmazottal intéztette volna az ügyet, az sem segített volna. Az is veszélyes lett volna.
Hauser új cigarettára gyújtott, és a füstfelhőn át figyelte Galvonét. Már a legelején is ez volt, mikor még a kaliforniai La Jollában igyekezett elég pénzt előteremteni ahhoz, hogy megvegyen egy kis bankot. Ha azt akarta, hogy valamit jól csináljanak meg, magának kellett megtennie.
Most már olyan nagy volt a vállalata, hogy kénytelen alárendeltjeire bízni parancsai végrehajtását. És hiába adta nekik a világ legnagyobb fizetéseit, mégis másodrangúnak bizonyultak. Hátradőlt és nyugalmat erőltetett magára. Már rengeteg válságot élt át sikeresen. Ez sem lesz másképp. Most már nyugodtan és gyorsan gondolkodott.
– Először is ki kell deríteni, hol van Newman. Annyi embert állíts rá, amennyi csak szükséges. Ellenőriztess minden szállodát. És tényleg minden egyes szállodát. Van róla fényképed, csináltass egy rakás másolatot, hátha más név alatt szállt meg. Fizesd le a recepciósokat, hogy beszéljenek, mutasd meg nekik a képét. Azt akarom, hogy teljesen átkutasd Helsinkit. Ne szólj közbe, Frank! Manescu megadta a másik férfi és a nő személyleírását, akikkel érkezett a turkui kompon? Helyes. Mondd meg az embereidnek, hogy most az egyszer legyenek résen. Istenemre, bárcsak én is kutathatnék! Frank, mit ülsz még mindig itt? Gyerünk, munkára!
Amint Galvone kilépett az irodából, megszólalt a telefon. Hauser felkapta a kagylót, és mérgesen kérdezte a központost, ki zavarja ilyenkor.
– Valami Mr. Robert Newman, uram...
Newman ingujjban ült az ágya szélén a Palace Hotelben. Az ablakok nyitva voltak, és fél karjával homlokát törölgette a hőségben. Kemény hangon szólt bele a telefonba.
– Maga az, Hauser?
– Itt Franklin D. Hauser.
– Elég a szövegből! A Palace-ban lakom. Szerintem ideje újra találkoznunk. Holnap megfelel?
– Természetesen, Mr. Newman. Mikor felelne meg magának?
– Délben, az irodájában. Jó lesz?
– Akkor a viszontlátásra! De mégis, miről akar beszélni?
– Újabb információkat szereztem a cégéről. Akkor holnap délben. Jó éjt, Hauser!
Irodájában Hauser letette a kagylót, majd felhívta a központost, hogy kapja el Galvonét, mielőtt kimegy az épületből. Egypár perc múlva alelnöke sietve érkezett az irodába, és megtorpant. Hauser az ablaknál állt és kifele bámult. Galvone most látta először főnökét döbbenten.

 

Marski-beli szobájában Tweed meghallgatta Newman elbeszélését élményeiről London óta. A szomszédos kanapén ült Paula, állát kezében nyugtatva hallgatott. Cord Dillon a fal mellé telepedett, ahonnan jól láthatta mindhármukat.
Newman, amint befejezte a jelentést, órájára pillantott.
– El kell mennem. Vanderhelddel találkozom – mosolygott. – Most jut eszembe, kölcsönvettem Harry Butlert. Most Peggy Vanderheld házánál őrködik. Nem akarom, hogy felszívódjon a nő.
– Szerintem ez a találkozó Hauserrel még egy kicsit elhamarkodott – közölte Tweed.
– Szerintem nem. – Newman arckifejezése makacsra változott. – Mint mondtam, az emberei már kétszer próbáltak megölni. – A kanapé felé nézett. – És a másodiknál Paula és Dillon is odaveszhettek volna. Hogy Hauser milliárdos? Na és? Azt hiszem, kizökkentettem egy kicsit. Eddig ő volt a kezdeményező, ahogy Európán keresztül követett. Ideje szembeszállnom vele.
– Semmi bizonyítékod nincs, amivel bármi törvényellenességhez, hát még gyilkossági kísérletekhez kapcsolhatnád – erősködött Tweed. – Szilárd bizonyítékokra van szükségünk. Úgy mész oda, hogy semmid nincs ellene.
– Már megbeszéltem a találkozót. – Newman felállt. – És ne feledd, hogy egy INCUBUS-kamion próbált végezni velünk.
– Amiről már be is jelentették, hogy ellopták. Ha lehetne, elvenném tőled az ügyet, Bob. Túlságosan személyesen érint Sandy halála miatt.
– Nem veheted el tőlem – csattant fel Newman. – Nem dolgozom sem neked, sem a szervezetednek.
– Nyugalom, Bob! – szólalt meg halkan Paula. – Tweed csak a biztonságodra gondol.
– Biztonság? – kiáltott fel Newman.
– Tweednek szerintem is igaza van – vetette közbe Dillon váratlanul. – Ezeket a dolgokat megfelelően kell időzíteni. Úgy sietsz, mint egy támadó bika.
– Oké, akkor azt teszem. – Kifele menet Newman Paula felé fordult.
– Bocs, hogy kifakadtam! Tudom, hogy aggódsz.
– És legközelebb légy szíves kérd ki a véleményem – folytatta Tweed előrehajolva –, mielőtt elrabolod Butlert. – Szünetet tartott. – Egyébként, most jól tetted. Lehet, bogy Vanderheld lesz a gyenge láncszem Hauser szervezetében.

 

– Newman itt van a városban – közölte Hauser Adam Carverrel, mikor egymással szemben ültek kanapén a panorámás irodában. – Már épp ellenőriztetni akartam a város összes hoteljét, mikor egyszer csak mi történik?
– Nos, mi?
Adam Carver óvatos volt. Megérezte hogy Hauser dühöngő kedvében van, és ilyenkor mindig nagyon vigyázott, mit mond neki. Válsághelyzetben sosem lehetett előre tudni, hogyan fog reagálni az amerikai.
– Az a szemét idetelefonált, és azt mondta, holnap idejön hozzám. Sőt, még azt is közölte, hogy a Palace-ban lakik.
– Miért is ne tenné? – válaszolt nyugodtan Carver. – Gondolhatta, hogy kerestetni fogod, úgyhogy inkább elmondta...
– Nagyon szemtelen. – Hauser elhallgatott. – Te is angol vagy. Mi a véleményed Newmanről? Felmérhetted, amikor eljött Livingstone Manorba.
Carver hosszú, formás kezével cigarettára gyújtott. Megfontoltan válaszolt.
– Nagyon gyakorlottan szorongatja meg az embereket. Egy magányos farkas. Még riporter korában megszokta, hogy egyedül dolgozik. Abban is elsőrangú volt. Tudja, mit kell tennie. Elszánt és talpraesett ellenfél.
– Ez úgy hangzott, mintha tetszene neked az ürge – morgott Hauser.
– Csak azt mondom, hogy hiba lenne alábecsülni. – Carver nyugodtan ült tovább, miközben Hauser felállt és idegesen járkálni kezdett. – Még valami – folytatta. – Hiba lenne magunk ellen fordítani. Nagyon jóban van a sajtóval.
– Lehet.
Carver csendben maradt. Egyszerűen válaszolt a kérdésre. Halványszürke selyemöltönyben volt, és keresztbe tette lábait, hogy megigazítson egy gyűrődést. Vagy féltucat selyemöltönye volt. A gond csak az volt, hogy könnyen gyűrődtek és egy vagyonba került a tisztíttatásuk. De tetszettek a nőknek, Adam Carvernek pedig tetszettek a nők. Londonban, Brüsszelben és Frankfurtban is voltak szeretői.
– Ideje támadásba lendülni – döntött Hauser. – Nem szeretem kerülgetni a forró kását. A következőket tesszük...

 

 

25.

Ahogy Newman leszállt a négyes villamosról a végállomáson, a késő este ellenére az ég azzal a tiszta kékségével világított a bozót határolta tenger felett, amit csak Finnországban lehetett látni. A bérelt BMW az utca másik oldalán parkolt, Vanderheld lakótömbjével szemben.
Butler a volánnál ült, az ablakot letekerte. Kezével ütemesen dobolt az ablaküveg peremén. Mikor Newman odapillantott, épp felfele mutatott hüvelykujjával, jelezve, hogy Peggy Vanderheld biztonságban van.
A lány azonnal válaszolt a kaputelefonra, kinyitotta a bejáratot, és most is lakása bejáratánál várt. Newman rámosolygott, besétált, és Peggy becsukta, majd bezárta mögötte az ajtót. Testhez álló fekete ruhát viselt, ami provokálón kiemelte alakját. A pánt nélküli ruha szabadon hagyta szép formájú vállát és elefántcsontszín bőrét. Newman sose tudta megérteni, mi tartja a helyükön ezeket a ruhákat. Vigyázz, figyelmeztette magát. Ez alkalommal teljesen más fogadtatásban részesült, mint előzőleg.
– Üljön le, Mr. Newman! Mit szeretne inni? Tea, kávé, vagy esetleg jobban esne valami erősebb?
Peggy egy nagy bárszekrény felé intett, ami nyitva állt, és láthatóan tömve volt a lehető legváltozatosabb italokkal.
– Egy jó erős Scotch jólesne. Elég fárasztó napom volt.
– Akkor csatlakozom. Tisztán? Remek...
Ahogy Peggy kitöltötte az italokat, Newman körülnézett. A kanapé mellett, az ablaknál levő asztalkán az Etalehti egy száma feküdt. Az újság ki volt terítve, így jól látható volt a címoldal, Anna Jarva holttestének fényképével a mosóállványnál. Peggy követte a pillantását, ahogy leült mellé és átadta a poharát.
– Azt nekem szánták – jegyezte meg és koccintott.
Newman észrevette, hogy amikor kitöltötte az italt, remegett a keze, odakoccantotta az üveget a pohárhoz. Figyelte a lány arcát, ahogy ivott. Jól nézett ki a gyakorlott kézzel feltett arcfestékkel, de szeme körül mintha sötét karikák húzódtak volna.
– Mit ért ez alatt? – kérdezte.
– Az a meggyilkolt asszony ugyanolyan ruhát viselt, mint én hazafelé a színházból...
Kissé éles hangon, de részletesen elhadarta a hazaútját a színháztól, majd másnap a mosóállványt, ahol meglátta a holttestet. Newman egyenesen a szemébe nézett, miközben csendben hallgatta, és igyekezett megjegyezni minden mozzanatot.
– Értem – közölte aztán. – És meg van győződve róla hogy...
– Az isten szerelmére! – kiáltott fel Peggy. – Hát nem nyilvánvaló? Hauser egy bérgyilkost küldött rám. Mert túl sokat tudok a sötét ügyeiről.
– Sötét? Valóban?
Ezt kétkedő hangon kérdezte, és a trükk bevált. Peggy heves mozdulattal felé fordult a kanapén, már majdnem meg is érintette, és villogó szemmel rámeredt.
– Tíz évig dolgoztam az INCUBUS-nak, ebből ötöt mint Hauser személyi titkára. Talán mégiscsak tudom, mi folyik ott. Hauser győztesekre és vesztesekre osztja fel a világot. Persze sokan mások is, de sok függ a módszereiktől. Hauser bármit a világon felhasználna ahhoz, hogy megszerezze azt, amit akar, akár lyasmit is, amiről még maga az Isten sem hallott. Már hetekkel előre tudtam, hogy ki fog rúgni. Túl kedves volt hozzám. Úgyhogy lassan összeállítottam egy dossziét a homályosabb ügyleteiről. Iratokat fénymásoltam le, hogy ne vegye észre a hiányukat, miután elmentem. Ezek közt például titkos aktákat valami Popescu nevű sötét alakról...
– Kicsoda?
– Popescu. Rém idétlen név. Valami balkáni. Miért, fontos?
– Lehet. Bármi az lehet – mondta Newman érdektelen hangon. – Popescu. Románnak hangzik.
– Az. Bukaresti az ürge.
– Meglep, hogy Hauser, akiről azt hallottam, hogy nagyon bizalmasan kezeli az ügyeit, ennyi fontos témához közel engedte magát.
– Nem engedett. De én hallgatóztam. Általában óvatos és modern, biztonságos telefonokat használ, de ezeket néha elfelejti bekapcsolni. Néhány bizalmas beszélgetést fel is vettem.
– Hol van most ez a Popescu... – Newman majdnem Manescut mondott.
– Halvány gőzöm nincs. Úgy tudom, valamelyik igazgató szervezte az útját.
– Melyik?
– Nem tudom. De mint mondtam, Popescu Németországból egyenesen Finnországba érkezett komppal. És nem ő volt az egyetlen, aki ezen az útvonalon jött.
– Hol van ez a dosszié és a kazetták? Itt a lakásban?
– Jaj, dehogy! Az INCUBUS nemegyszer átkutatott már lakásokat, ha kerestek valamit. Egy helsinki bank széfjében tartom őket. Persze nem ott, ahol a számlámat vezetem. Eljöhet velem, és odaadhatom magának. Az anyag majd elintézi Hausert. Mi kapok érte? Sokat kereshetnék azzal, ha írnék egy könyvet és New Yorkban eladnám.
– Csakhogy nem érné meg a könyve kiadását. Most a legfontosabb, hogy eltűnjön. Kitalálok valamit, ha megbízik bennem.
– Van más lehetőségem?
Newman az újságra mutatott.
– Mit gondol?
– Azt hiszem, igaza van. Szóval, rejtőzzem el?
– Igen, biztonságos helyre.
Peggy felállt, az ablakhoz ment, kinézett, visszajött és újra leült. Newman cigarettát gyújtott neki, és látta, hogy remeg a keze. Mélyet szippantott.
– Van egy rossz hírem. Már most figyelnek. Egy fehér BMW áll a szemközti oldalon.
– Az az én védelmem a maga számára. Az a férfi egy szakember. Harry Butlernek hívják, ha véletlenül jelentkezne.
– A mindenit! – Peggy közelebb hajolt, és Newman megérezte enyhe parfümillatát. – Maga aztán tud gondoskodni egy nőről. Szeretném meghálálni...
– Akkor talán felelhetne egy kérdésemre. – Newmannek eszébe jutott, mit mondott Buchanan főfelügyelő Angliában. – Elhozott véletlenül az irodából határidőnaplókat is?
Peggy cigarettája égő végét tanulmányozta.
– Ami azt illeti, elhoztam. Nem mintha szükség lenne rájuk. A dátumok terén komputeraggyal áldott meg a sors. Hónapokra visszamenőleg emlékszem időpontokra.
– Akkor lássuk! Szeretném kiderítem, hogy ki volt az az INCUBUS-igazgató, aki két adott időpontban nem tartózkodott itt. Hangsúlyozom, mindkét alkalommal. Bár Popescu mozgásáról biztos nem sokat tud...
– De igen. Mielőtt lefénymásoltam, elolvastam az aktáját. Kérdezzen!
– Az egyik alkalommal az igazgató itt volt Helsinkiben, az előbb rosszul mondtam, tehát itt volt aznap éjjel, amikor Ed Rivertont meggyilkolták...
– Erre emlékszem. És a másik időpont?
– Nem sokkal ezután... – igyekezett semleges hangon megadni Sandy halálának dátumát. Aztán várt egy kicsit, míg Peggy elgondolkodva meredt a távolba. Szinte hallani lehetett a kerekek kattogását az agyában.
– Akkor lássuk csak – mondta egy kis idő után. – Olyasvalakit keres, aki itt volt, mikor Ed Rivertont kinyírták és bedobták az északi kikötőbe. És ugyanazt az embert keresi, aki a másik időpontban viszont nem tartózkodott Helsinkiben, esetleg külföldön volt.
– Pontosan ez érdekel.
– Majd később válaszolok. Miután meggyőződtem a biztonságomról.
Newman másnap reggel későn kelt fel. 9.30-kor épp a reggelijét fejezte be a Palace ebédlőjében, amikor Marler csatlakozott hozzá.
– Öregszel, haver? – üdvözölte vidáman. – Én már hétkor reggeliztem, és azóta rengeteg dolgot elintéztem.-Jó neked – felelte Newman minden lelkesedés nélkül.
– Sikerült kiegészítenem a fotóalbumomat. Érdekel? Persze csak ha befejezted.
– Hogyne.
Newman kénytelen volt bevallani magának, hogy Marler nagyon jól néz ki. Divatos trópusi öltönyt viselt nyitott gallérú inggel és halványpiros kendővel. Emellett sportosan napbarnított volt. Csak úgy sugárzott róla az energia, ahogy rágyújtott.
– Rohadt későn jöttél haza tegnap éjjel – jegyezte meg. – Én éjfélkor jöttem meg, és a kulcsod még mindig a portán volt. Mégiscsak pazarlás a fél életedet ágyban tölteni. Ja, Tweed telefonált. Teljesen be van zsongva, nem találja Harry Butlert.
– Én tudom, hol van. Majd felhívom a Marskiban, és elmondom neki a jó hírt – befejezte a kávéját. – Lássuk az új felvételeidet! Persze ezek is biztosan homályosak lesznek, mint mindig. Ócska fényképész vagy.
Ami nem volt igaz. Marler éppolyan kiválóan bánt a géppel, mint a távcsöves puskával. De a két férfi sosem kedvelte egymást igazán, és mindig csipkelődtek, csak hogy demonstrálják, semmi nem változott.
Marler szobájában Newman várt, amíg a másik kiemeli bőröndje fenekét és kinyitja a titkos zsebet. Egy borítékot vett elő, amiből előhalászta Manescu három fényképét, amiket a Park Crescent pincéjében preparáltak ki.
– Ezeket már láttam – morgott Newman. – Manescu Bukarestben, bajusszal, anélkül és szakállal. Ezek mire valók?
Marler elővett hat másik képet, és figyelte a másik reakcióját. Newman alaposan megnézte őket, felfigyelve az INCUBUS Oy. feliratra a férfi feje fölött. Felnézett.
– Ez közvetlenül összekapcsolja Manescut Hauser bandájával.
– És Mauno Sarin jó irányba terelt, mikor nála jártam a Védelmi Rendőrségen, a Ratakatun. Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy igaza van, és ezek a képek épp akkor készültek, mikor már majdnem fel is adtam.
– Véletlenül nem fényképezted le a kocsijaikat?
– De igen, kedves barátom. Főleg mert unatkoztam. Rém hosszú órákat töltöttem ott az árnyékban a Saabommal.
Marler újra beletúrt a borítékba, és elővett még néhány képet. Newman mindegyiket alaposan megnézte. Az utolsónál halkan füttyentett, és felmutatta a képet.
– Ez a nagy barna Buick. Szintén a parkolóban állt?
– Megfigyeléseim alatt csak egy alkalommal. Egy sofőr-egyenruhás ürge hajtott el vele. Nem is csináltam róla képet. Nem tűnt fontosnak.
– Kár. De azért ezek isteniek – Marlerre nézett. – Most átmegyek a Marskiba Tweedhez. Elkérhetem ezeket a képeket Manescuairól? És a barna Buickról?
– Csak nyugodtan. De hozd majd vissza őket. Üdvözlöm Tweedet. Hál' istennek, előkerült. Volt egy kis időm keresgélni a szállókban. Majd később én is beugrom hozzá. De a tiéd az elsőbbség.

 

Tweed az ablaknál állt és a lenti forgalmat figyelte, miközben Newman beszámolt az eseményekről, különösen Peggy Vanderhelddel folytatott beszélgetéséről és a védelmére tett intézkedéseiről. Paula az ágyon ülve figyelmesen hallgatta.
– Ne haragudj – folytatta Newman –, de úgy döntöttem, hogy gyorsan kell cselekedni Vanderheld védelmében. Butlerrel felszálltak egy gépre Stockholmba. Az Arlandáról bérelt kocsin elmennek egy házba Örnon, egy kis svéd szigeten. Abból, amit elmondott, úgy gondoltam, nagy veszélyben van, pedig koronatanú. Harry ma este visszarepül Helsinkibe, ha véletlenül szükséged lenne rá. Nem volt időm beszélni veled.
Tweed megfordult.
– Jól tetted. De hogyan jutottál ehhez az örnoi házhoz?
– Ismerem a tulajdonost, egy svéd házaspár. Van egy luxuslakásuk Stockholmban. Felhívtam őket, és azt mondták, nyugodtan használjam a házat, amíg csak akarom. Butler jelentkezik náluk a kulcsért, és utána komppal leviszi Peggyt a szigetre.
Cord Dillon egy egyenes hátú széken ült a fal mellett. Most megszólalt.
– Szerintem Newman nagyon helyesen cselekedett. Biztonságba helyezett egy potenciális tanút. És gyorsan intézkedett, okosan tette, hogy elrejtette Vanderheldet, miután az életére törtek.
– Egy potenciális tanút – ismételte meg Tweed egy kissé kétkedő hangon. – Mi van a dossziéval, amiről beszélt, a határidőnaplókkal és a kazettákkal? Ezek most hol vannak?
– Még mindig egy széfben valamelyik helsinki bankban.
– Melyikben?
– Nem tudom. Nem árulta el. De ma reggel ez a külön küldemény érkezett a nevemre – Newman egy kulcsot vett elő. – A gond csak az, hogy nem tudom, melyik bankról van szó, és mint tudod, a széfek névtelenek. Peggy azt mondta, ez a biztonsága záloga, hogy amíg nem tudjuk, hol van a bizonyíték, továbbra is őrizzük.
Dillon felsóhajtott.
– Okos egy nő.
– Van véletlenül aláírásmintád tőle? – kérdezte Tweed. Newman nemet intett.
– Nem, bár már gondoltam rá, mikor beszélgettünk, épp mielőtt Svédországba indultak volna Butlerrel. Azt mondta, hogy ez a kulcs ma meg fog érkezni. Megkértem, írjon alá egy nyilatkozatot, hogy saját akaratából utazik el Butlerrel. De nem tette meg.
– Ahogy mondom – vetette közbe Dillon. – Okos nő. Akkor lesz csak izgalmas, amikor az USA-ba kell majd vinnünk. Hausernek ott nagyon jól kiépített szervezete van. Nem tudhatjuk, kiben bízhatunk. A Hauser elleni bírósági tanúvallomásáig minden másodpercben vigyáznunk kell majd rá.
– Ha valaha is tanúskodni fog – figyelmeztette Tweed. – Más irányba is el kell indulnunk. Többre van szükségünk.
– Hát nem szerencse, hogy több is van a tarsolyunkban? – felete Newman. Elővette Marler fényképeit. – Előkerült Manescu...
Tweed újra csendben végighallgatta Newman beszámolóját, most Marler akciójáról. Tweed zsebkendőjével megtisztogatta a szemüvegét, majd odament Newmanhez, és Dillonnal megnézték a képeket.
– Gratulálok Marlernek – közölte végül. – Ez elárulja nekünk, hogy Manescut, és minden bizonnyal Zieglert és a többi volt titkosszolgálati nehézfiút is, Hauser szervezte be. Úgyhogy egy lépéssel előbbre vagyunk. De kétlem, hogy ezek a képek megállnának egy bíróság előtt. Főleg nem Angliában.
– Vagy az Államokban – egészítette ki Dillon. – Egy jó ügyvéd könnyen kétségbe tudná vonni a valódiságukat. És ugyan mit bizonyítanak? Azt, hogy valaki, akit Romániában köröznek, egyszer megjelent a INCUBUS irodájában. Hauser mondhatja, hogy az illető hamis néven jelentkezett, állást keresett a biztonságiaknál, de elküldték. Még én is ki tudnék védem egy ilyen támadást.
Newman felállt.
– Marler átjön majd hozzád személyesen is – mondta Tweednek. – Nekem közben találkozóm van Mr. Franklin D. Hauser-rel.
Paula felpattant.
– Én is veled megyek, Bob. Lehet, hogy észreveszek valamit, ami felett te elsiklanál. Szélesen rámosolygott. – A híres női ösztöneimmel. Egyébként is egész jó a megfigyelőképességem. Öt perc és átöltözöm.
– Ez nem tetszik nekem – jelentette ki gyorsan Tweed, de a lány addigra már kiment a szobából.
– Lehet, hogy igaza van – szólt Newman. – Egyébként sem történhet semmi halálos az INCUBUS irodájában. Majd elejtek egy megjegyzést arról, hogy a rendőrség tud a hollétünkről.
– Akkor sem tetszik – morgott Tweed.
A háta mögött összekulcsolt kézzel kibámult az ablakon, amíg Paula alig öt perc múlva visszatért. Ujjatlan, térdig érő, testhez álló, virágmintás ruhát viselt, amely szabadon hagyta formás karjait és derekán öv fogta össze. Ehhez testszínű harisnyát és magas sarkú arany cipőt húzott.
– Hölgyem, roppant szexisen néz ki – jegyezte meg Dillon.
– Köszönöm, uram – hajolt meg Paula.
– Vigyázzatok magatokra! – mondta Tweed.
Amikor elmentek, idegesen fel-le járkált, míg Dillon a székében himbálódzott.
– Tudod, lehet hogy nem használ majd Newman blöffje a rendőrségről jegyezte meg. – Hauser mégsem hülye.
– Tudom. Épp erre gondoltam. – Tweed a telefonhoz ment. – Úgyhogy pont ezért hívom fel Mauno Sarint. Kedveli Paulát.

 

 

26.

A gyorslift felröpítette Newmant és Paulát a legfelső emeletre. Mikor kinyíltak az ajtók, egy Peggy Vanderheldre kinézetre és viselkedésben egyaránt nagyon hasonló nő várta őket. Elegáns kosztüm, fegyelmezett, kimért viselkedés – csak a haja volt szőke.
– Mr. Hauser fogadja önt, Mr. Newman. – Paulára nézett. – Egyedül vártuk önt.
– Paula Grey, a munkatársam. Általában elkísér.
– Értem.
A nő egy gyors pillantással végigmérte Paulát és sokatmondóan bólintott. Egy hatalmas irodába vezette őket, melynek panorámaablakai a tengerre néztek. Az üvegajtók nyiva álltak a nagy erkélyre. Hauser az íróasztalnál ült, Adam Carver pedig az erkélynél állt. Mikor Paulát meglátta, felcsillant a szeme.
– Üdvözlöm az INCUBUS-nál, Mr. Newman! – Hauser felállt, gyors léptekkel megkerülte az asztalt és kezet nyújtott. Baljában tartotta cigarettaszipkáját. A védjegye, gondolta Newman. – Már másodszor van szerencsénk találkozni. Remélem, jól bánt önnel az élet, amióta nem láttam.
– Bemutatom a munkatársamat, Paula Greyt.
– Hölgyem, örülök, hogy Mr. Newman időt tudott rám szakítani, csak hogy önnel megismerkedhessem! Jöjjön, üljön ide mellém a szófára! Mivel kínálhatom meg?
– Egy ásványvizet kérek – mondta Paula.
Észrevette, hogy az erkélynél álló férfi nyílt érdeklődéssel és elégedettséggel szemléli. Nem tetszett neki, ahogy nézi, pillantásától meztelennek érezte magát.
– Nekem egy dupla whiskyt – közölte Newman, és leült a szófa mellé egy egyenes hátú székre.
– Jaj, bocsássa meg a modortalanságomat – folytatta Hauser ugyanazon a hangon. – Ez itt Adam Carver, a honfitársuk és a Banki Ügyletek Osztályát vezető alelnököm.
– Hello! – köszönt kurtán Paula.
Carver egy kicsit tolakodóan hosszan tartotta a kezét, de Paula mosolygott, mintha élvezné. Carver elkészítette az italokat, és Hauser feljebb tolta a szemüvegét erős orrán. Amióta megérkeztek, maga volt a megtestesült kedvesség, mintha újra látni Newmant élete egyik fénypontja lenne. Karját kinyújtotta Paula mögött a szófa hátán, és Carver leült a lány másik oldalára.
– Hogy válaszoljak kérdésére – szólt Newman, pohárral a kezében –, veszélyesen és mostoha.
– Micsoda? – A széles mosoly egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Az imént azt kérdezte, jól bánt-e velem az élet mostanában.
– Ja, az. – Hauser beleivott Martinijába. – Veszélyes? Ezt sajnálattal hallom. Gondolom, ilyen az újságíróélet.
– Most a szokásosnál egy kicsit még inkább. Beleértve azt, hogy álladóan követnek. Plusz egy gyilkossági kísérlet a turkui kompon. Hogy ne is említsem azt, hogy az E3 autópályán majdnem leszorított minket egy kamion az útról, ami elég rosszul is végződhetett volna. Ilyesfajta apróságok.
– Nahát, nahát! Ez rettenetesen hangzik. – Hauser felvette a kedves nagybácsi pózt. – Úgy tűnik, elszánt ellenséget talált magának, Mr. Newman.
Adam Carver miután kitanulmányozta Paula keresztbe tett lábait, előredőlt.
– Lehet, hogy védelemre lenne szüksége, Mr. Newman. Veszélyes foglalkozásnak tűnik a magáé.
– Á, tudok vigyázni magamra. – Newman Hauserre nézett. – Például most is elmondtam a rendőrségnek, hogy hova jöttem. Szeretik tudni, hol vagyok, amióta ez a dolog történt.
– Igazán? Meglep. Azt gondoltam volna, hogy itt aztán biztonságban érzi magát. – Paulára mosolygott. – Remélem, ön biztonságban érzi magát, hölgyem.
– Attól függ, mit nevezünk biztonságnak – felelte Paula, Carver felé pillantva.
Adam Carver belekarolt.
– Azt hiszem, Mr. Newman szeretne négyszemközt beszélni Mr. Hauserrel. Jöjjön, hadd mutassam meg a kilátást az erkélyről. Az ilyen tiszta napokon igazán gyönyörű...
Paula hagyta magát kivonszolni a hatalmas erkélyre, amely jóval az erkélyajtón túlra nyúlt. Carver belekarolva a túlsó végére vezette egy hintaszékhez, másik kezében tartva italát. Paula lenézett a korláton, és inkább leült. Az óriási magasságtól tériszonya támadt.
– Kérem, foglaljon helyet! Sokan rém izgalmasnak találják ezt a magasságot.
– Vagy rémisztőnek – válaszolt kedvesen Paula.
– Tud bánni a szavakkal. Tetszik a ruhája. Pont egy ilyen napra való. – Carver kezébe vette a lány kezét. – Maga igazán olyan, mint egy álom.
Paula elhúzta a kezét és mosolygott.
– Ez az enyém.
– Legyen. Lehet, hogy egy kicsit tolakodónak hangzik majd, de nem vacsorázna velem egy este? Tudom, hogy túlmegyek az udvariasság határain, de lehet, hogy csak most az egyszer találkozom magával életemben.
– Meggondolom. – Belekortyolt italába. – Tudja mit, meggondoltam. Jöjjön értem a Hesperiába holnap este hétkor.
– Remek.
Odabenn az irodában Newman visszautasította Hauser ajánlatát, hogy üljön mellé, és inkább maradt a széken. Magában nagyon dühös volt. Az újabb találkozás Hauserrel felidézte benne a legutóbbi esetet a Livingstone Manorban és Sandy holttestének képét, ahogy eltorzult arccal lóg a harangtoronyban.
– Gondolom, érdekelni fogja, hogy beszéltem a Bennington Gépalkatrészek és Manningham Electronics volt tulajdonosaival, és mindketten azt mondták, hogy törvénybe ütköző módszerekkel kényszerítették őket az eladásra.
A hideg kék szemek egy pillanatra megvillantak. Majd Hauser a homlokához emelte a kezét, mintha gondolkodna valamin. Szélesen elmosolyodott, és lemondóan legyintett.
– Egyik név sem jelent semmit a számomra – előrehajolt és újra mosolygott. – Meg kell értenie, hogy egy ilyen hatalmas vállalatnál, mint az enyém, sok kisebb ügyet átadok a beosztottjaimnak.
– Nem mondanám, hogy ezek kis vállalatok lennének. Miből gondolta, hogy azok voltak? – vágott vissza keményen Newman.
– Nem mondhatnám, hogy tetszik a modora. Én a maga helyében óvatosan bánnék az olyan kifejezésekkel, mint „törvénybe ütköző”. Egy seregnyi ügyvédem van. Egy perc alatt tönkretehetik.
– Megpróbálhatják. De a nyilvánosság nem tenne jót patyolattiszta hírnevének – Newman belekortyolt italába. – Egy perc alatt tönkretehetik. Nem hinném, hogy markában tartaná a világsajtót.
– Megbocsát, ha leveszem a zakómat? – kérdezte kedvesen Hauser – Igazán forró napunk van ma. Így már jobb. Hol is tartottunk? Engedje meg, hogy adjak magának egy tanácsot, Mr. Newman. Az az érzésem, mintha maga egy világméretű szervezettel akarna kikezdeni, egy nemzetközi hatalommal rendelkező...
– Hatalom. Ez a kulcsszó, nem igaz? A pénz már nem sokat jelent a maga számára. Annyira gazdag, hogy úgy érzi, minden arannyá válik a kezében. Ami most lázba tudja hozni, az a mind nagyobb hatalom. Bármi áron. Gátlás nélkül...
– Az üzlet veszélyes dzsungel – vetette közbe Hauser feszült arccal.
– Ó, azt tudom. Az egész élet az. De csak mérsékelten. Maga viszont dzsungellé teszi egész Európát. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy ez a terve. Maga az első számú közellenség, Mr. Hauser. Az emberek, férfiak és nők, csak bábuk a maga hatalmas sakkjátszmájában, akiket egyszerűen le lehet ütni, ha nincs rájuk szükség.
– A nők? – kérdezte Hauser lenéző hangon. – A házasság csak egy csapda, amit a nők állítanak a férfiak számára. Több száz évig alá voltak rendelve a férfiaknak. Évszázadokig. Ezért, hogy megvédjék önmagukat, mindenféle aljas módszert fejlesztettek ki arra, hogy befolyásolni és ellenőrizni tudják a férfiakat. Érthető, hisz csak így tudtak életben maradni. Most viszont mi a helyzet? Győzedelmeskedett a női egyenjogúság. Az egyenlőség és a többi baromság. De aljas módszereiket még mindig alkalmazzák, kiaknázzák női bájaikat. – Összefonta karját. – De rajtam nem fognak ki. Nem bizony.
Newman felvonta szemöldökét. Valamire rátapintott. Lehet, hogy a milliárdos megjárta a volt feleségével? De azt is észrevette, hogy Hauser próbálja elterelni a figyelmet a témáról.
– Nem csak a hatalom – folytatta hevesen Newman. Azzal a férfival ült szemben, akit felelősnek tartott Sandy haláláért. – A pénz is az istene. Abból magának sosem elég. Most már átvette Egon Schmidt magánbankját is Frankfurtban. A néhai Egon Schmidtét...
Újra észrevette a mérges villanást Hauser szemében. Az irodában egyre nagyobb volt a meleg, és nem csak a napsütéstől.
– Kezdem úgy érezni, hogy maga csak egy szarkeverő – jegyezte meg Hauser, elnyomva cigarettáját, majd újat tett a szipkába és rágyújtott. – Maga rém naiv, Mr. Newman. Nem tudja, kivel, mivel áll szemben. Úgy el tudnám taposni, mint egy férget.
– Megpróbálhatja – bólintott Newman. – Mintha érzékeny téma lenne ez a Schmidt bank. Az első lépése Németországban?
Hauser belepirult a méregbe. Hátradőlt a szófán, és megfeszített állkapoccsal igyekezett úrrá lenni indulatain. Elmosolyodott, és bal kezével az erkély felé intett.
– Gondolom, aggódik Paula Grey iránt. Ez egy nagyon keskeny erkély.
Newman egy másodpercre megdermedt. Hauser csak provokálni akarta, de a rejtett célzás feldühítette. Felállt és az erkélyhez sétált. Paula a hintaszéken ült, és Carver épp felé fordult.
– Paula! – szólt oda neki Newman. – Azt hiszem, mennünk kell.
A lány felugrott, és Carver követte. Alig értek be az irodába, mikor felpattant az ajtó és beviharzott a magas, atlétatermetű Mauno Sarin, sarkában kollegájával, Karmával, jobb kezével a zsebében. Newman biztos volt benne, hogy egy pisztolyt szorongat.
– Mit jelentsen ez? Ki maga? – csattant fel Hauser. – Nem jöhet be az irodámba csak úgy...
– Pedig már megtettem. – Sarin elővette igazolványát. – Le-tartóztatási parancsom van Robert Newman ellen.
Sarin egy szót sem szólt, amíg Saabjával a város felé nem fordult. Mellette ült Newman és hátul Paula. Sarin gyorsan vezetett, épphogy a sebességhatáron belül. Sűrűn nézett a visszapillantó tükörbe.
– Nos, senki nem követ minket. – Newmanre nézett. – Mit ne mondjak, mindig az oroszlán szájában talállak.
– Mi ez a letartóztatási parancs? Mik a vádak? És miért pont most?
– Nincs letartóztatási parancs. Sem vádak. Csak egy kifogás, hogy kihozzunk onnan. Tweed felhívott, és azt mondta, aggódik, segítsem ki.
– Nagyon gyorsan ideértetek – állapította meg Paula, a mellette ülő köpcös Karma felé fordulva.
– Mauno vezetett – felelte Karma halvány mosollyal.
– Mégis, mit akartatok elérni? Ekkora kockázattal? – csattant fel Sarin.
– Pontosan azt, amit akartam. Megzavartam Hausert, már épp robbani készült, mikor megérkeztetek. Ha lett volna még egy kis időm, elszólta volna magát, amilyen zaklatott volt.
– Ilyen a hála! – Sarin fél kézzel vezetett, másikkal szakállát simogatta. – A legpofátlanabb hazugságokkal állítok be, és cserébe seggbe rúgnak – mondta gúnyolódó hangon.
– Hálás vagyok – közölte Newman. – Őszintén szólva, kezdett már egy kicsit elmérgesedni a helyzet. Az a disznó épp megfenyegette Paulát.
– Akkor talán kitalálhatnánk valamit Hauser ellen, ami alapján kikérdezhetjük az ügyeiről.
– Sajnos nem. Okos fickó. Csak közvetve fenyegetőzött. Még mérgében is vasidegekkel uralkodik magán. Csak provokálni akart. Komoly szócsatát vívtunk, lehet, hogy valahol elcsúszott. Jó gyakorlat volt. Valamiért nagyon meggyőző lehettem...
Röviden elmondta Sarinnak a suffolki februári hajnalt, amikor megtalálta Sandy holttestét a harangtoronyban. Sarin figyelmesen hallgatta, miközben ráfordultak a Mannerheimintiere.
– Szóval a történelem a leghátborzongatóbban tudja ismételni önmagát – fejezte be Newman. – Mikor legutóbb itt jártam, a feleségem, Alexis gyilkosát kerestem, biztos emlékszel az utamra Észtországba. Most pedig azt akarom megtudni, ki ölte meg Sandyt, és ugyanott találom magam. Finnországban.
– Fura. Ne vedd személyeskedésnek, de igazán nem hiányzol nekünk. Mindig bajt okozol. – Sarin hangja megváltozott. – Nagyon sajnálom a barátnődet. Gondolom, azért jöttél most ide is. Beugorhatnánk a Marskiba? Azt ígértem Tweednek, hogy beszólok, mikor már biztonságban lesztek.
Hirtelen megfordult az utcán egy közeledő villamos előtt, és Paula ijedten becsukta a szemét. Mikor leparkoltak a Marski előtt, Newman is megnyugodva fújta ki a levegőt. Most már tényleg biztonságban vannak. Legalábbis Mauno Sarin vezetésétől.
– Köszönöm, hogy vigyázott Paulára és Bobra – mondta Tweed Sarinnak, miután a finn elmesélte a történteket.
Előtte Newman elmondta találkozását Hauserrel. Sarin nagyon figyelmesen hallgatta, és Paula észrevette, hogy a levegőbe mered, mint akinek fontos témában kell döntenie. Dillon szokás szerint a falnál levő széken ült. Úgy mutatták be Sarinnak, mint Ward Dextert, egy kereskedelmi attasét, aki útban van a helsinki amerikai nagykövetségre. Okosan erősítette meg fedősztoriját, mikor megjegyezte Sarinnak:
– London utasított, hogy lépjek itt kapcsolatba Mr. Tweeddel és tájékozódjam a helyzetről. Természetesen az érdekeink nem mindig egyeznek. Az INCUBUS egy vezető vállalat az USA-ban, és ilyen ügyekben semlegesnek kell lennem. Diplomácia kérdése, Mr. Sarin.
– Értem. – Sarin Tweed felé fordult. – Az én helyzetem hasonló Mr. Dexteréhez. Semlegesség. Hozzáfűzném, hogy ha akad egy kis szabadidejük, akkor valószínűleg érdekesnek találnának egy látogatást a Kemijarvi közelében fekvő csodás Meteorológiai Intézetbe. Most mennem kell.
Karma ajtót nyitott neki. Sarin a küszöbön megtorpant és visszafordult.
– Tweed, köszönettel venném, ha informálna a fejleményekről, hátha segíthetek valamiben.
Amint a két finn elment és Pete Nield bezárta az ajtót, Tweed mérgesen kifakadt. Newmanre meredt.
– Nagyon veszélyes és buta taktika volt Hausert így felingerelni. Isten tudja, mi történhetett volna, ha Sarin nem érkezik meg.
– Ami történhetett volna, az annyi, hogy Hauser végre el-kottyantott volna valamit – vágott vissza Newman. – Örülj neki, hogy nem említettem meg Ion Manescut, hogy fényképeink vannak arról, hogy a román securitatés benn járt az INCUBUS irodáiban. És vajon miért nem mutattad meg ezeket a képeket Sarinnak? Szeretne valamit szerezni Hauserről, valamit, amit a kormánya sem hagyhatna figyelmen kívül. – Mérgesen megtörölte a homlokát. – És arra sem tettem neki utalást, hogy nálunk van Vanderheld, és hogy annyi bizonyítéka van, hogy a sarkából ki tudnánk forgatni az egész INCUBUS-birodalmat.
– Legalábbis a nő szerint – jegyezte meg Tweed. – Arra nem gondolsz, hogy esetíeg blöfföl? Csak hogy megszerezze a védelmünket? Szerinte meg akarták ölni...
– Nem csak szerinte – csattant fel Newman. – Amit mond, azt alátámasztják az újság képei. Nekem is megmutatta a ruhát, amit viselt. Tényleg megegyezik a cikkben leírtakkal.
Tweed még mindig mérgesen nézett.
– Elmehetett aznap is megvenni a ruhát, hogy este megmutathassa neked. Lett volna rá ideje...
– Megfeledkezel valamiről – emlékeztette Newman. – A barna Buick, amit a háza előtt láttam, ugyanolyan, mint Marler képein. Mit akarsz még? Hauser fejét egy tálcán? És még valamit. Meg kellett volna mutatnod Sarinnak is azt a fényképet, és nekem vallomást kellett volna tennem.
– Hogy mit akarok még? – kérdezte Tweed halkan. – Egyértelmű bizonyítékot.
– Nyugi, Newman! – szólt közbe Dillon. – Tweednek igaza van. Semmit nem ért volna el azzal, ha megmutatja Sarinnak azokat a képeket. Nem Sarin hibája, ő a kormányának felel, és óvatosan kell eljárnia. Oroszország válságban van. Igazán nem hiányzik a finneknek most egy vita Washingtonnal is.
– A gond az, Bob – folytatta Tweed nyugodtabb hangon –, hogy téged a bosszúvágy hajt. Természetes, hogy egyetlen gondolatod megtalálni Sandy gyilkosát. Ezért nem látod a fától az erdőt. Az INCUBUS ellen kell nyomoznunk. Most ez a lényeg.
– Nekem már nem!
Newman felállt, felkapta a zakóját és az ajtó felé fordult. Tekintete találkozott Pauláéval.
– Bob – mondta a lány –, átjöhetek a Palace-ba beszélni veled és Marlerral? Szeretnék valamit mondani, ami mindkettőtöket érdekelni fog.
– Oké, gyere csak! – Nield kinyitotta neki az ajtót és Newman még egyszer visszafordult. – Feltétlen gyere át, még ha csak egy italra is.
Csend volt, ahogy Newman elhagyta a szobát, több perces csend. Paula az ablaknál állt, és összefont karral nézett kifele az utcára. Meg volt döbbenve. Még sosem hallott ilyen heves vitát Tweed és Newman között. Hátranézett, és Tweed épp a szemüvegét tisztogatta, őt figyelve titokzatos pillantással.
– Szerinted nincs igazam, ugye?
Paula megfordult, és félig lehunyt szemmel ránézett.
– Mi tervezel? Ismerem ezt a tekintetet. Valamit kiterveltél. Úristen! Te csak színészkedtél. Egy cseppet sem voltál mérges. Na mondd már, mi ez az egész?
Tweed Dillonra és Nieldre nézett. Felvette a szemüvegét, és hátradőlt a székében. Most valamit eldönt, gondolta Paula, még mindig állva és lenézett rá.
– Felhergelted – mondta vádlón.
– Igen – ismerte be Tweed. – Nézzünk szembe a tényekkel. Newman már most olyan feszült, mint egy rugó. Bosszúért liheg. Ezen semmi sem fog változtatni, semmi nem fogja megállítani. Hauser elfogása nem lesz könnyű feladat.
– És miért akarjuk elfogni? – folytatta Paula.
– Mert tudjuk, hogy ő alkalmazza a világ minden tájáról eltűnt volt titkosügynököket. Marler képei Manescuról ezt bizonyítják. És ez nemcsak a Securitatét jelenti, hanem a STASI-t, a csehszlovák STB-t és még isten tudja, mi mindent. Ha már Finnországban fel tudja használni őket, akkor csak idő kérdése és beszivárognak Angliába. Úgyhogy meg kell állítanunk. Mert az INCUBUS nem riad vissza a gyilkosságtól sem, ahogy azt Ed Riverton szörnyű halála is bizonyítja. Tudott a bostoni Dracon központról. Biztosan ismerte a tervet is. Hauser világhatalmi tervét. És az egyik gyilkosság Angliában történt, Sandra Riverton. Senki és semmi nincs biztonságban, amíg Hauser szabadon garázdálkodik.
– De miért használod ki Bob Newmant?
– Nem használom ki. Ő maga állt rá erre a munkára. És ne feledd, hogy sokkal több információt sikerült neki összeszednie, mint nekem. Persze, a te segítségeddel. Newman volt az, aki elment a Bennington Gépalkatrészek és a Manningham Electronics volt tulajdonosaihoz Angliába, és szóra bírta őket. Newman volt az, akinek emiatt az életére törtek, így leleplezve az ellenség kilétét. Ti hárman, te, Newman és Marler irányítottátok rá a figyelmemet arra, hogy mit tervez Hauser. Úgyhogy most már ez az egész ügy Hauser és az én csatám – állapította meg komoran Tweed.
– Bobbal a frontvonalban?
– Igen. Kilőttem az INCUBUS-ra, mint egy rakétát vagy torpedót, ha úgy tetszik. Mert eredményeket produkál, miközben tud magára vigyázni. Elég magyarázat?
– Sötét vagy és aljas – közölte Paula keresztbe tett lábbal és karral.
– Tudsz jobbat egy Hauser-félével szemben? És valami érdekes is történt. Eleinte azt hittem, hogy két különálló nyomozást indítottam el. Az egyikben Newman és Cord az INCUBUS ügyletei után nyomoztak, a másikban Marler az eltűnt titkosügynökök nyomába eredt. Most ez a kettő összeolvadt.
Valaki a megadott jelzés szerint kopogott, és Tweed abbahagyta. Bólintott Nield felé, aki kinyitotta az ajtót. Marler sétált be.
– Hajszálpontosan, mint mindig – közölte vidáman Marler.
– Több adatra van szükségünk az INCUBUS-ról – jelentette ki Tweed azonnal. – Szóval, hogyan fogjuk megszerezni?
– Elmegyek felderítésre – mondta Marler, és leült Paula székének karfájára. – Elrepülök Rovaniemibe, a sarkkörön túlra, és körülszimatolok egy kicsit. Ha az a Meteorológiai Intézet tényleg úgy bűzlik, mint ahogy Sarin gondolja, akkor egy kis csapattal felmegyünk oda és lecsapunk rá.
– A gond csak az – állapította meg Tweed –, hogy hogyan mozgatunk egy nagyobb csoportot a vadonban anélkül, hogy felkeltenénk a figyelmet.
– Azt még nem tudom. – Marler felállt. – Az első a felderítés. Jó vagyok a láthatatlan ember szerepében.
– Jó lehet tudni, hogy ennyire tökéletes vagy – morgott Dillon. – Ha így folytatod, koporsóban végzed. Én ott voltam abban a kocsiban, amikor a kamionos ránk szállt.
– Bízzál bennem, barátom – nyugtatta meg Marler. Tweedhez fordult. – Már repülök is, szíves jóváhagyásoddal.
– Jobb lesz inkább repülőgéppel – ugratta Paula.
– Rendben van – közölte Tweed. – De légy óvatos...
– Szeretnék vele menni – szólt közbe Paula. – Légy szíves, ne vitatkozz! Persze, csak ha Marlernek megfelel.
– Örömmel látlak a fedélzeten – mondta Marler.
A telefon megszólalt, ahogy Tweed tiltakozásra nyitotta a száját. Felvette a kagylót. A hang a túlvégen nem mutatkozott be, de felismerte Valerij Rebet tábornok jellegzetes hangját.
– Sürgősen találkoznunk kell. Olyan fejlemények történtek, amikről tájékoztatni szeretném. Találkozhatnánk a finn szigeteken...
– Nem! – Tweed hangja ellentmondást nem tűrő volt. – Helsinkiben vagy sehol.
– Esetleg Turkuban? Nem akarom, hogy meglássanak.
– Rendben.
– Van ott egy régi faházakból álló skanzen, Turku százéves műemléke...
– Ismerem.
– A bejáratnál, mondjuk holnap délben.
– Először tudnom kell, mi ez az egész – követelte Tweed.
– Higgye el, ezt hallani akarná.
– Rendben, beleegyezem a találkozóba.
– Köszönöm. Komoly válságban vagyunk. Tweed letette a telefont. Paula figyelmesen nézte.
– Azt kértem, hadd menjek el Marlerrel. Mi volt ez a telefon? Valami baj van?
– Nem. És elmehetsz. – Tweed Dillonra nézett. – Cord, beszélni akartál a nagykövetségeddel. Most lesz rá a legjobb alkalom. Paula, menjetek el Marlerrel, ebédnél beszéljétek meg az utat!
Tweed megvárta, amíg egyedül marad, bezárta az ajtót, és észrevette, hogy Newman otthagyta a cigarettáját. Egyet kivett, és rágyújtott ritka cigarettái egyikére. Egyedül akart maradni, hogy rendbe szedje a gondolatait.
Minden egyszerre történt. Nield csendben ült a falnál, megérezve főnöke hangulatát. Igen, minden felgyorsult. Manescut megtalálták, az INCUBUS alkalmazásában van. Volt valami köze az újságokban szereplő robbantásokhoz szerte Európában? Mindegyik áldozat vezető liberális személyiség volt, aki Hauser útjába állhatott. A tetejébe Newman biztonságba helyezett egy kulcsfontosságú tanút, Peggy Vanderheldet. Butler bármikor visszaérkezhet. Newman tombol és felingerelte Hausert is. Ezzel biztosan heves reakciót vált majd ki belőle, gondolta Tweed.
Aztán ott volt az a titokzatos intézet a sarkkörön túl. Hogy a fenébe vigyenek oda egy csapatot, ha arra kerülne a sor? Tweed elnyomta félig szívott cigarettáját. Hát persze! Newman maga adta meg a választ erre a kérdésre. Felvette a telefont, hogy beszéljen Monicával. Felszerelésre lesz szükségük. De miközben tárcsázott, nem ment ki a fejéből, amit Rebet mondott. Igazam van az Angyal személyazonosságával kapcsolatban? – kérdezte magától újra. És Rebet utolsó szavai is nyugtalanítóak voltak „Komoly válságban vagyunk”.

 

 

27.

– Frank, azt akarom, hogy felmenj a Meteorológiai Intézetbe és duplázd meg a védőőrséget!Hauser nyugtalan volt, sugárzott belőle a türelmetlen energia, ahogy ingujjban rótta a köröket irodájában. Galvone kinyújtózva ült egy székben, kezével beletúrt zabolázhatatlan hajába.-Már most is erős az őrség – vetette fel. – Mi aggaszt?
– Az, ami a téged is kéne hogy aggasszon. A fenébe is, hát tudod mi történt. Mindenre magamnak kell gondolnom? Igen, mindenre. Mindig is így volt. Vidd az utamból a lábaidat! Most megmagyarázom, mintha egy tízéves gyerekhez beszélnék – dühöngött Hauser.
– Figyelek...
– Akkor fogd már be a szádat, te barom. Figyelj!
Galvone felült. Barom? Tényleg el kell viselnie minden sértést, amit főnöke a fejéhez vág? Aztán eszébe jutott hatalmas fizetése. Igen, el kellett viselnie. Figyelmes tekintettel ránézett és fegyelmezetten válaszolt.
– Oké.
– Épp megkértelek, hogy nagy erőkkel kutasd fel Newmant. Erre mi történik? Newmannek van képe idejönni és olyasmit a szemembe vágni, amiről azt hittem, hogy már régi ügy. Nagyon aktívan szimatol ez a brit. Lehet, hogy a következő célja az intézet lesz. Ha belebotlik valamibe, akkor bajban vagyunk Nagy bajban. Úgyhogy a francba azzal a fene nagy biztonságoddal! Azonnal odamész a repülővel, és azt teszed, amit mondok. Megduplázod az őrséget.
– Indulok is...
– Maradj a seggeden, amíg azt nem mondom, mehetsz. Van egy ötletem. Valami motoszkált a fejemben, és az ösztöneim még sosem hagytak cserben. Itt valami sántít. Newman nem hülye, de mégiscsak egy újságíró. Szerintem van mögötte valaki, aki irányítja a működését. Mielőtt elrepülsz északnak, vesd ki a hálódat, ellenőriztess minden szállót ebben a kisvárosban. Az embereid nézzék át az elmúlt hetek érkezéseit. Briteket vagy amerikaiakat.
– Intézkedem. Még valami?
– Igen. A kampány az európai hatalomátvételre az Uralig. Egy átfogó robbantássorozatot indítunk be, hogy fokozzuk a káoszt, aztán továbbmegyünk olyan területekre, amiket még nem értintettünk. Azt akarom, hogy Irina Szerov, Manescu és Ziegler jöjjenek vissza Turkuba abból az erdőből. Külön fognak lakni, hogy leszereljünk minden támadást. Addig én mással foglalkozom.
– Mivel, ha szabad kérdeznem?
Galvone felállt. Hauser a hőség ellenére teljes lendülettel magyarázott, bár már izzadságfoltos volt az inge. Ilyenkor volt a legnagyobb formában. Tetteket akart.
– Már meg is kérdezted – Hauser még mindig járkált, mint egy párduc a ketrecében. – Adam Carver elviszi vacsorázni azt a kis tyúkot, akivel ma Newman idejött. Paula Greyt. Adam majd leitatja, megdugja és kikérdezi. Lehet, hogy kiderítjük, ki áll az egész nyomozás mögött. Na, indulás Frank! Azt hiszem, kezdek közelebb kerülni az igazi ellenséghez.

 

Tweed Paulával és Dillonnal ebédelt a Marski pinceéttermében. Egy bankettasztalt foglaltak el az étterem végében, és Tweed, aki gyorsan evett, már be is fejezte a szezámmagos csirkéjét a sáfrányos rizzsel. Harry Butler, aki épp most ért vissza Svédországból, Tweeddel szemben ült.
– Peggy Vanderheld meghúzta magát a svéd Örno szigetén – jelentette. – De lehet, hogy hamarosan újra látjuk majd. Nyugtalan, energikus nő, aki nem szeret sokáig egyedül lenni. – Butler szokásos pókerarca egy kis zavart árult el. – Mintha egy kicsit tetszenék neki. Persze nem igazán hiszem – fűzte hozzá gyorsan –, szerintem csak egy védelmező férfit akar maga mellett.
– Nagyon veszélyes lenne, ha tényleg visszajönne – mondta Tweed.
– Igyekeztem kiverni a gondolatot a fejéből – közölte Butler. – De gondoltam, biztos, ami biztos, úgyhogy megmondtam neki, a Hesperiában megtalál. Ha visszarepülne ide, biztos először hozzám jön majd.
– Megtettél minden tőled telhetőt – biztosította Tweed. A többiekre nézett. – Megpróbáltam Hauser helyébe képzelni magam, Newmannel folytatott szócsatája után. Szerintem ki kell mozdulnunk innen, még ma el kell költöznünk a Marskiból.
– És hova menjünk? – kérdezte Dillon két falat között.
– A Hesperiába, ahol Butler is lakik. De álnéven jelentkezünk be. Mindhárman. – Kinyitotta az aktatáskáját, és egy borítékot tolt át az asztalon az amerikai felé. – Ez az új útleveled. Nem mintha itt sokat ellenőriznék. Most angol vagy.
Dillon az asztal alatt kinyitotta az útlevelet, és megnézte a képét és új nevét. Felmordult.
– Lawrence Dawlish. Úgy hangzik, mint egy buzi. És tudom, hogy randa egy képem van, de ez igazán szörnyű.
– Ez egy olyan kép, ami szinte minden simára borotvált férfira ráillik. És mint mondtam, sosem nézik meg. Itt a tied, Paula. Az igazi képeddel. Mint tudod, a Park Crescentben van belőle egy csomó. Hoztam néhányat szükség esetére. Nekem is van egy új. Martin Baker vagyok. Ebéd után költözünk. Csak óvatosságból, de még az is lehet, hogy az életünket menti meg.
Tweed másnap reggel vonatra szállt Turkuba, hogy találkozzon Rebet tábornokkal. Pete Nield egy heves vita után, amiből Nield került ki győztesen, elkísérte. Tweed a vonatot választotta, mert így könnyebben tudta elhagyni Helsinkit, mintha a reptérről ment volna.
A főpályaudvar közel volt Helsinki központjához. Homlokzata egyéni, 1930-as évekbeli volt, láthatóan túlélte a II. világháború pusztításait. Úgy időzített, hogy épp egy pár perccel a déli talákozó előtt érjenek a turkui skanzenbe.
Hogy elüssék az időt, Nielddel sétáltak egyet a régi faházak között a lejtős macskaköves utcákon. Autóforgalom elől lezárt területen jártak, szokatlanul csendes és kihalt volt minden. Az időjárás újra megváltozott, a sötét felhők mint támadó sereg rohanták meg az eget a város fölött. A faházak között Tweednek olyan érzése volt, mintha mérföldekre lenne a huszadik századtól.
Délben visszasétáltak a bejárathoz, és megállt előttük egy taxi, Taxsi felirattal. Rebet tábornok szállt ki belőle egyedül, sötét kabátban és kalapban. Kifizette a sofőrt. Teljesen úgy nézett ki, mint egy átlag finn. Mi az ördögnek kellett iderepülnie Leningrádból?

 

Newman ugyanabban a bozótosban lapult az INCUBUS Oy. épülete fölött, mint amit Marler használt. Megkérte Marlert, hogy rajzoljon egy kis térképet a környékről, amit az kérdezés nélkül meg is tett. Reggel nyolc körül érkezett, és egy óra múlva már meg is látta, amit várt.
Egy hosszú Mercedes limuzin állt meg a bejárathoz közel. Az egyenruhás sofőr kiugrott, kinyitotta a hátsó ajtót, és rögtön megjelent Hauser egy másik alakkal. A Marlertől kölcsönkapott távcsővel Newman biztosan beazonosította Hausert. A járásáról felismerte az amerikait, de a ruhája szokatlan volt. Általában drága öltönyt viselt, de most gyűrött dzseki, laza farmer, simléderes sapka és napszemüveg volt rajta. És a szemüvege? Úgy nézett ki, mint egy tengerész.
– Mi történik? – kérdezte Dillon a BMW hátsó üléséről.
– Hauser útra kel...
– Ki az az ürge vele?
– Adam Carver. Ő sem egy divatdiktátor ma reggel. Farmerban van és szakadt dzsekiben, mint a főnöke. Már indulnak is...
Az automata kapu kinyílt, és a limuzin a város felé vette az irányt. Cord Dillon felmordult. Amikor Tweed közölte, hogy legalább egy napig távol lesz, a Hesperiából felhívta Newmant.
– Mit csinálsz ma? – kérdezte Dillon. – Szabad vagyok. Segíthetek valamiben?
Newman úgy döntött, lehet, hogy nem ártana egy kis erősítés. És Dillon ugyanúgy az INCUBUS ellen dolgozott, mint jómaga. Közölte az amerikaival, hogy tizenöt percen belül legyen ott, különben otthagyja.
Most, hogy a limuzin eltűnt, Newman beindította a BMW-t, és legurult a kanyargós úton, amely az autópályába csatlakozott az INCUBUS épületén túl, közelebb a városhoz. Két percen belül utolérte a limuzint, amely épp a sebességhatáron belül haladt.
Dillon benyúlt a zakójába, hogy kitapogassa a Lugert a vállszíja tokjában. Biztonságosabb volt magával hurcolni a fegyvert, mint a szállóban hagyni. Örült a döntésének, mikor indulás előtt Newman is felcsatolta az övét, benne a Smith & Wessonnal.
– Valami bajt szimatolsz? – kérdezte Newmantől, ahogy folytatták a követést.
– Te nem? Azután, ami az autópályán történt.
– Szóval mit tervezel? – vetette fel Dillon.-Hauserre tapadunk, mint egy matrica. Tegnap felingereltem. Szerintem előbb-utóbb reagálni fog. Elvégre így jutott odáig, ahol most van. A világ tetejére.
– Az övé fél Amerika. A mocsok – morogta Dillon. – Ez nem tetszik nekünk. Azt beszélik, a szenátus fele a zsebében van. Mi baj?
Newman káromkodott egyet, amint lefordult a Helsinki irányába vezető autópályáról, és követte a limuzint a várossal ellenkező irányba. Az út mindkét oldalán park volt, erdős, füves dombok, mindenfelé gyalogutakkal. Newman jobb felé intett a fejével.
– Mindjárt látni fogsz egy fura öreg házat tornyokkal. Mintha Disneyland lenne, és nagyon régi. Egyike a cári orosz tábornokok nyári palotáinak, amit száz éve építettek, amikor Finnország még orosz terület volt.
Dillon kibámult az ablakon. A fákon túl látni lehetett a furcsa, négyemeletes, fehérre festett öreg házat egy dombon, faragott erkélyekkel és a sarkokon kerek toronyszobákkal.
– És ez – közölte Newman – most Hauser háza. Hogyan tudott megvenni egy műemléket, az külön történet.
– Megkente a megfelelő hivatalnokokat?
– Finnországban ez nem működik. Szerintem egyszerűen csak annyi gyárat épített itt, annyi munkahelyet teremtett, hogy a kormány érthetően engedett neki. Ugyanezzel a módszerrel találkoztam a suffolki háza, a Livingstone Manor környékén is. Játssza a filantrópot, és ezzel maga mellé állítja az embereket. Igen, azt hiszem, egy kis problémánk lesz az elkövetkező fél órán belül.
– Mégpedig?
Már kiértek a városból, és az autóút két szélén gránittömbök emelkedtek. Dillont a vadnyugatra emlékeztette. Itt-ott egy-egy magányos ház, egy kis tónál a sziklák alatt. Persze minden gránitból. Gránitváros. Távolabb a limuzin komótosan bekanyarodott.
– Az a probléma – közölte Newman –, hogy a reptér felé haladunk. A helyiek Suestának hívják Úgy tűnik, Hauser készül valahova. A kocsija nem tud repülni.
– Felszállunk a gépére.
– Kétlem. Fogadjunk, hogy a vállalati géppel megy. Mégpedig minden bizonnyal valami titkos találkozóra. Ezért a szokatlan öltözék. Nehogy felismerjék őket...
– Sakk, matt. Igazad volt – állapította meg Dillon, ahogy Newman leparkolt.
Megérkeztek a reptérre, ahol a fekete limuzin kitette Hausert és Carvert, akik bementek az épületbe. Newman kiugrott, és egy sajtóigazolványt tett az ablaktörlő alá, hátha elfogadják. A kis reptéri főépületben, legalábbis a Heathrow-hoz vagy Frankfurthoz képest kicsi, gyorsan Hauser és Carver után eredtek, akik nem a szokványos beszállófolyosókon haladtak. Az ablakból láthatták, hogy a két férfi a Lear gép felé megy, amit épp feltöltöttek.
– Sakk, matt – ismételte Dillon. – A fenébe is!
– Várj, lehet hogy...
Newman visszament egy ajtóhoz, amire Rendészet volt kiírva finnül és svédül. Az utóbbi nyelvet értette. Kopogott, majd bement, és becsukta maga mögött az ajtót, kinn hagyva Diliont. Felvillantotta a sajtóigazolványát.
– A Védelmi Rendőrség munkatársa vagyok – közölte az egyenruhás férfival a pult mögött. – Szükségem van a kint álló Lear gép útvonaltervére. Hívja fel Mauno Sarint a Ratakatun, ha gondolja. Követnünk kell a gépet.
– Akkor ne pazaroljuk az időt telefonokkal. Az útvonalterv szerint Turkuba mennek. Tizenöt perc múlva indul ugyanoda egy menetrend szerinti járat is. Jobb, ha sietnek.
– Köszönöm. Sarin hálás lesz...
Megvették a jegyeket, és pár perccel indulása előtt felszálltak a menetrend szerinti gépre. Newman hálát adott az égnek, hogy Finnország nem ismeri a terrorizmust, így a biztonsági ellenőrzés nem fedte fel a pisztolyaikat. Az ajtó becsukódott, a motorok felvisítottak, és már gurultak is a kifutópá-lyán.
– És mikor Turkuba érünk? – suttogta Dillon, ahogy a gép felemelkedett a vakító kék égbe.
– Reméljük, ez gyorsabb a kis gépnél. Ha igen, egyszerűen folytatjuk, ahol abbahagytuk, és követjük Hausert a céljáig.

 

– Adam, ez az átkozott cucc rajtam arra emlékeztet, mikor rakodóként dolgoztam a San Fransiscó-i kikötőben – jegyezte meg Hauser, amikor a gépük felszállt.
– Nagy utat tettél meg azóta.
– Igen, nagy kaland volt, és még nincs vége. Kérsz inni?
– Csak ásványvizet – felelte Carver. Szerette tisztán tartani az agyát. – Mi ez a találkozó, ahova megyünk? Még ma este vissza kell érnem Helsinkibe. Randevúm van Paula Grey-jel. Persze lemondhatom, ha kell – fűzte hozzá gyorsan. – Annál lelkesebb lesz, mikor újra meghívom.
– Nem lesz rá szükség, fiam. Értékes információkat szerezhetsz meg attól a nőtől. Még ma délután visszaérsz Helsinkibe.
Hauser belekortyolt a bourbonjába. A gép belseje minden luxussal fel volt szerelve. Egymás mellett ültek bőrfotelokban. Hauserrel szemben jól felszerelt bárszekrény állt, gombnyomásra működő ajtókkal. Carver mellett volt a modern kommunikációs rendszerhez kapcsolt telefon, amely műholdról működött. Ezen a készüléken Hauser a világ bármely pontján felhívhatta irodáit, és az üzenetet kódoltan kapták meg a túlvégen. A gép az INCUBUS repülő irodája volt.
– Ez a találkozó nagyon titkos – kezdte Hauser. Szünetet tartott és beleivott italába. – Azért hoztalak magammal, hátha árakat kell megtárgyalnunk vagy az üzletet kidolgoznunk Az utóbbit kétlem, mert ezek az emberek az időt olyan fegyvernek tartják, amivel lefáraszthatják a türelmetleneket. Úgyhogy inkább olyan ajánlatot teszek nekik, amit nem tudnak majd visszautasítani.
– Én is részt veszek a tárgyalásban? – Nem hiszem. Ezek nagyon titokban dolgozó emberek. Annyira, hogy még otthon sem tudják, hogy Turkuba mentek.
– Akkor gondolom feljegyzés sem készül majd.
– Jól gondolod, fiacskám.
– Hogyan tartjuk a kapcsolatot, ha szükséges?
– Két külön szobában leszünk, és átjövök hozzád, ha szükségem van valamire.
– Nem pontosítanál egy kicsit? – erőltette Carver. – Jó előre tudni, miről van szó. Gyorsabban fogok tudni válaszolni a kérdéseidre.
Hauser újra szüntetet tartott.
– Akár el is mondhatom. Ez egy szovjet kereskedelmi delegáció, akik oroszországi magánvállalatok alapításában érdekeltek. Miénk a tulajdon ötvenegy százaléka, ami a kezünkbe adja az irányítást, mint mindig. Viszont ez mind újdonság a számukra, úgyhogy kézen fogva kell vezetnem őket.
– Biztos sokat dolgoztál, hogy tető alá hozz egy ilyen üzletet – jegyezte meg hízelegve Carver, hogy több információhoz jusson.
– Hosszú hegyi menet volt. Ezek a parasztok még a múlt században élnek. Egyszer együtt vacsoráztam egy vezető hivatalnokkal. Élt már nyugaton, és tisztességesen fel volt öltözve. Mikor azonban megérkezett a leves, felkapta a tányért, és a szájába lapátolta a kaját. – Hauser a fejét lehajtva demonstrálta a mozdulatot. – Parasztok – ismételte. – És ez a három férfi, akikkel találkozom, vezető emberek. Ideje civilizálni őket.
– Turkuban hol lesz ez a találkozó?
– Ahol a legkevésbé sem gondolnád, hogy három vezető orosz felbukkanhat. A két öreg faházban, amit abban a skanzenszerű műemléknegyedben vásároltunk...

 

 

28.

Miután megvette a belépőjegyet, Rebet tábornok belépett a műemlékfaluba, és kezet fogott Tweeddel és Nielddel.
– Javaslom, sétáljunk itt egy kicsit – mondta, miután órájára pillantott.
Nield lemaradt a két férfi mögött. Jobb kezét zakója zsebébe süllyesztette – az automata Browning közelébe, amit övtáskájába rejtett. A fegyvert Paulától kapta kölcsön.
– A válság kifejezést használta – tért Tweed rögtön a tárgyra. – Mi folyik itt? Miért vagyunk itt?
– Hogy tanúi legyünk Franklin D. Hauser és a Politikai Bizottság három tagja találkozásának. Kazbek, Zajkov marsall és Dikojan. És én még mindig nem tudom, kicsoda Angyal, az áruló.
– De most reméli, hogy rájön?
Rebet megvonta a vállát, ahogy felfelé haladtak a macskaköves sikátoron, mindkét oldalán faházakkal.
– A kémeim, akik mellesleg az életüket kockáztatják, megtudták, hogy itt lesz a találkozó és hogy ki jön el rá.
– Hogyan utaznak ezek az emberek? Gondolom, nem akarják, hogy a finnek tudjanak az ittlétükről. Zajkov marsall jelenléte biztos felbolydulást okozna a finn kormányban.
– Ez izgalmas kérdés, ahogy ideutaznak. Kettő, de nem tudom, melyik kettő, Aeroflottal érkezik Turkuba. A fedősztori a ma nyíló turkui kereskedelmi kiállítás. Külön utaznak, de ugyanazon a gépen. A gépen jön még egy alacsonyabb rangú kereskedelmi delegáció is a kiállításra. A két Politikai Bizottság-i tag egyenesen a kocsijához megy majd, ami odaviszi őket.
– És a harmadik?
– Akiről nem tudom, hogy melyikük lehet. Ő Tallinba, Észtországba repül a Finn-öblön keresztül. Onnan szárnyashajóval az egyik finn szigetre megy, ahol átszáll egy halászhajóra a Turkuig vezető rövid szakaszra.
– Bonyolult útvonal. Szerintem ez lehet Angyal.
– Egyetértek. A gond csak az, hogy be kell azonosítani, melyikük érkezett ide egyedül.
Tweed megállt Rebet mellett. Már majdnem felértek a dombtetőre. Egy derékmagasságú kordon állta útjukat. Egy munkaruhás férfi feltartotta a kezét. Angolul szólalt meg.
– Építési munkálatok folynak az utcában. Ma ennél tovább nem lehet menni.
Jó pár lépéssel mögöttük Nield a Browningra csúsztatta a kezét. Észrevette a kidudorodást a munkás vállán, a ruha alatt. A finn munkások általában pisztollyal járnak?
Tweed bólintott és végignézett az utcán a kordonon túl. Két nagy faház állt egymás mellett, csak egy szűk sikátor választotta el őket. A vastag csipkefüggönyök mögött a sötétítőfüggönyök is el voltak húzva. A gyülekező viharfelhők ellenére világos nappal volt. A két férfi visszafordult.
– Megtaláltuk a találkozóhelyet – súgta Rebet.
– Szerintem is. De mikor lesz? Rebet órájára pillantott.
– Tizenöt percen belül itt lesznek.

 

A Finnair gép simán landolt a turkui reptéren. Egy lépcső érkezett az ajtóhoz. Ahogy Newman kiszállt, Dillonnal a nyomában, feltekintett az égre. A Lear gép is épp leszállásra készülődött. Percekkel megelőzték Hausert.
– Én itt maradok – közölte Newman a reptér előcsarnokában. – Te menj ki, és szerezz egy taxit! Adj nagy borravalót a sofőrnek. Mondd meg neki, hogy még egy utasra várunk...
Newman visszament egy ablakhoz, amelyen át rálátott a kifutópályákra. Ahogy a Lear gép landolt és megállt, egy fekete limuzin hajtott oda mellé. Hauser mintha kedvelné a fekete kocsikat. Newman távcsövén át leolvasta a Mercedes rendszámtábláját, emlékezetébe véste, majd gyorsan kisétált a taxihoz, amit Dillon bérelt.
– Bármelyik percben indulhatnak. Szállj be, Cord! Elmagyarázta a helyzetet a taxisnak, és megadta a rendszámot. Azt mondta, újságírók, és a limuzin két utasa érdekli őket.
– Értem – mondta a sofőr, és elindult, majd feljebb az utcán megállt.
Ahogy a limuzin elhagyta őket, feltűnés nélkül követni kezdte, ésszerű távolságot hagyva a kocsik mögött. Rövid idő múlva a vezető hátraszólt.
– Úgy tűnik, az óvárosba mennek. Ismerik azt a negyedet a régi faházakkal?
– Igen, hallottunk róla – felelte Newman, miközben a taxi lelassított.

 

Tweed és Rebet elhelyezkedtek az egyik faház ablakánál, amely nyitva állt a közönség előtt. A szobában sötét volt, a bútorzat öreg és nehéz, a századforduló stílusának megfelelően. A ház őre úgy döntött, hogy ártalmatlan vendégek, és magukra hagyta őket.
– Azt hiszem, itt jön Hauser – mondta Newman.
Carver abban a pillanatban kiugrott a limuzinból, mikor az megállt, vett két belépőjegyet és Hauserrel bementek A két férfi egyenest felment azon az utcán, ahol állítólag építési munkálatok folytak. Rebet újra órájára nézett.
– Ez az akció nagy pontossággal folyik. Az én három emberem most már bármelyik pillanatban megérkezhet.
Pete Nield, aki Tweed mögött állt, kibámult az ablakon. Egy taxi állt meg a bejáratnál. Ahogy az ajtaja kinyílt, Nield megfeszült egy kicsit, és gyengéden megbökte Tweedet anélkül, hogy Rebet észrevette volna.
Tweed rezzenéstelen arccal fi-gyelte, ahogy Newman és Dillon kifizetik a taxit, jegyet vesznek és belépnek a skanzenbe.
Magában mérgesen füstölgött. Mégis mit képzel Newman mit csinál? Hogy kerül ide egy ilyen fontos pillanatban? Magában káromkodott, de megőrizte hidegvérét, ahogy a két férfi gyors léptekkel a szemközti házhoz ment. Mindketten igyekeztek láthatatlanok maradni, és Newman kinézett a ház sarka mögül. Tweed látta, hogy Hauser és Carver után néz, ahogy azok a találkozópont felé haladtak.
– Ez a két alak mintha nagyon érdeklődne Hauser iránt – jegyezte meg Rebet.
– Biztosan INCUBUS-őrök – szólt Tweed. – Hauser nemigen utazik védelem nélkül.
– Lehet, hogy igaza van – válaszolta Rebet kétkedő hangon. – És most itt jön egy másik taxi...
Newman is meghallotta. Karjánál fogva megragadta Dillont, és bementek a faházba, mielőtt a taxi megállt volna a bejáratnál. Ugyanazt teszik, mint mi, gondolta Tweed, fedezékből figyelnek.A taxi megállt, és három férfi szállt ki, egyikük kifizette a sofőrt. Mindhárman könnyű esőkabátot és sapkát viseltek. Tweed figyelte ahogy belépnek a kapun. Három férfi. Zajkov marsall, Viktor Kazbek, Anatolij Dikojan, aki még az esőkabát és sapka ellenére is elegánsan nézett ki.
– A fenébe!
Rebet öklével a tenyerébe vágott.
– Mindhárman egyszerre érkeztek. Most nem tudom, hogy melyik a célpontom.
– Valaki nagyon okos – jegyezte meg Tweed. – Nagyon korán megérkezhetett a halászhajón, és egy taxiban várta a többieket egy megbeszélt helyen, majd együtt jöttek ide. Az egyetlen bibi, hogyan magyarázta meg a többieknek, miért érkezett ő korábban?
– Ezt sejtem. Mint tudja, zavargások vannak Észtországban. Egy Politikai Bizottság-i tag titokban felment oda körülnézni. Ez a kifogás elég jó lehetett a másik kettőnek. A gond csak az, hogy nem tudom, melyik ment Tallinba.
Nield diszkréten a másik ablakhoz húzódott, hogy magukra hagyja őket. Most csendesen odaszólt.
– Még két taxi érkezik.
A három ember eltűnt ugyanabban a sikátorban, ahol Hauser és Carver felsétáltak. Tweed észrevette, hogy Zajkov marsall egyedül vonult felfelé, őket követte Dikojan és Kazbek egymás mellett.
Hét férfi szállt ki a két taxiból. Többüknek üveg állt ki a zsebéből, és néhányan táncolni kezdtek a járdán, miközben kifizették a taxikat. Rebet merev arccal közelebb hajolt az ablakhoz.
– Úristen! Ezek tengerésznek álcázott szovjet KGB-őrök. Néhányukat felismerem. Azt a három férfi őrzik. Furcsállottam is, hogy egyedül érkeztek. Mindnél van fegyver is.
Tweed aggódott. Newman és Dillon még mindig a szemközti faházban lapultak. És előtte látta, ahogy Newman elhúzza a zakóját. Ismerte ezt a mozdulatot, ezzel bizonyosodott meg arról, hogy rejtve van a fegyvere.
– Nagyon ügyesek – jegyezte meg Rebet keserűen, ahogy a hét férfi betántorgott a skanzenbe. Remekül adták a tengerészeket, akik még nem teljesen részegek, és jókedvűen még kiélvezik rövid kimenőjüket a szárazföldön. Többen összekarolva mentek fel a sikátoron, ahol a három férfi is felgyalogolt.
– Ez tényleg betesz nekünk – mondta Rebet.
– Nem feltétlenül – felelte Tweed. – Először egy halászhajó, majd felszáll egy szárnyashajóra Tallinn felé?
– Ugyanaz az útvonal, csak visszafelé.
– Hadd beszéljek a társammal!
Tweed átment a másik ablakhoz, ahol Nield figyelte az utcát. Halkan közölte utasításait.
– Pete, láttad azt a hármat, akik röviddel Newman és Dillon után érkeztek? Helyes. Ez most nehéz feladat, de nagyon fontos lenne, ha sikerülne. Menj ki és keress valami kocsit, amivel követni lehet azt a három férfit, amikor taxival elmennek innen. Az egyikük feltűnés nélkül elválik majd a másik kettőtől, akik a reptérre mennek majd. Azt akarom, hogy piócaként tapadj erre a harmadikra. Egy halászhajón fogja itthagyni Turkut, amiről majd átszáll egy szárnyashajóra, valahol a szigetek között. Eddig világos?
– Igen.
– A tengeren is addig kövesd, ameddig csak tudod. Vegyél egy fényképezőgépet is. Hozzál nekem képeket erről a harmadikról.
– Meglesz. – Nield el fog boldogulni a nehéz feladattal. – Csak egyvalamit. Én azért vagyok itt, hogy rád vigyázzak. Nem lehetek egyszerre két helyen.
– Newman és Dillon ott vannak a szemközti faházban. Majd átveszik a helyedet.
– Akkor indulok is...
– Van elég pénzed?
– Bőven. Arra, amire kell...
Tweed figyelte, ahogy a vékony, izmos Nield kisétál a házból. Már minden bizonnyal tudja is, hogyan fogja elvégezni a nehéz és veszélyes feladatot, amit főnökétől kapott.
Tweed átsétált a szemközti házba. A szeme sarkából látta a dombon felfutó utca végét, ahova nem juthattak el Rebettel. Három állítólagos tengerész a kordon környékén támasztotta a falat. Tehát maradt négy, akik biztosan a két épület másik oldalán őrködnek.
A szemközti ház ajtaja kinyílt, és Newman intett neki, hogy jöjjön be, majd becsukta az ajtót. Dillon az ablaknál állt, Lugerével a kezében.
– Megtudhatnám, mi a fenét kerestek itt? – kérdezte Tweed.
Newman kertelés nélkül elmondta, hogy a helsinki INCUBUS-irodától követték Hausert. Tweed végighallgatta, leült és bólintott.
– Hát, nem vádolhatlak benneteket...
– Remélem is – vágott vissza Newman. – A mi dolgunk kiszimatolni, mit tervez Hauser. Kik azok a fura alakok, akik az imént érkeztek?
– Megbízottak – felelte Tweed titokzatosan.
– A barátod a szemközti házban bajban van – kiáltott fel Dillon. – Kinézett, amikor átjöttél, és biztosan meglátták, mert egypár nehézfiú bement a házba...
– Meg kell védenünk. Mindenáron – adta ki a parancsot Tweed.
Newman és Dillon az ajtóhoz rohantak, kinyitották és lassan átsétáltak. Newman felnézett az utcára, és látta a többieket, amint neki háttal beszélgetnek a távolban. Lassan kinyitotta az ajtót, .38-as Smith & Wessonjával a kezében. Dillon követte a Lugerrel.
A faházban nyomott volt a levegő a Turkura ült felhők miatt. Rebet a két férfival szemben állt a falnál feltartott kézzel, mikor Newman és Dillon csendben beléptek. Mindkét tengerész Makarov pisztolyt fogott Rebetre, aki határozott hangon beszélt hozzájuk.
– Sztarkov, azt parancsoltam, hogy tegyétek le a fegyvert...
Angolul beszélt, és meglátta Newmant és Diliont belépni.
Válaszul a két férfi csak jobban megszorította a pisztolyát, Rebetre célozva.
– Én a helyetekben nem tenném... – szólt Newman.
Az egyik férfi hátrafordult és Makarovját Newmanre fogta. Lövés dördült. Az orosz összeesett, és a másik is egy lendülettel hátrafordult a pisztolyával Dillon felé. Egy második lövés is eldördült, és a férfi összeesett a társa mellé.
Rebet odaszaladt, lehajolt és kitapogatta a pulzusukat. Megrázta a fejét és felállt.
– Mindketten meghaltak – közölte Newmannel. – Köszönöm, hogy megmentették az életemet. De most el kell tűnnünk innen.
Newman felkapta az egyik Makarovot, belenyomta egy párnába és meghúzta a ravaszt. Ugyanezt tette a másikkal is, majd megfordította a párnákat, hogy elrejtse a golyónyomokat, és a pisztolyokat az oroszok kezébe nyomta. Kivette a vodkásüveget az egyik zsebéből, leöntötte a fejüket, és az asztalra tette az üveget. Vajon a többiek hallották a lövéseket? Épp egy repülőgép szállt el felettük a lövések pillanatában. Rebet figyelmesen követte Newman mozdulatait.
– Most óvatosan menjünk vissza a másik faházba – mondta Newman.
Kinyitotta az ajtót, és kikémlelt az utcára. Az utca túlvégén, háttal nekik, a tengerészek valamin vitatkoztak, hevesen gesztikulálva. Newman intett a többieknek, és átszaladtak az utcán. Tweed kinyitotta az ajtót, beeresztette őket, majd csendben becsukta az ajtót.
– Mi történt? Hol a két őr?
– Meghaltak...
Newman röviden elmesélte, mi történt. Rebet a végén megszólalt.
– Megmentették az életemet. Mindketten. És remek ötlet volt tőle, hogy úgy állította be, mintha egymást ölték volna meg. Lehet, hogy jó álca, ha majd megtalálják őket.
– Ami most már bármelyik percben megtörténhet. El kell tűnnünk innen – mondta Tweed határozottan. – Észrevétlenül, ha lehet. Most azonnal...
– Mi történt Pete Nielddel? – kérdezte Dillon.
– Tud magára vigyázni. Azt mondtam, pucolás. Most! Newman ment előre. Ellenőrizte, hogy az őrök még mindig vitatkoznak-e, és látta, hogy ketten lassan bandukolnak lefelé az utcán. Biztos a társaikat keresik. Intett Tweednek, aki a bejárattal szemközti ajtóban állt. A négy férfi gyorsan kiment a skanzenből, és Tweed egy feljebb parkoló taxi felé futott. Mind a négyen beugrottak, és Tweed az Akateeminen Könyvesházba vitette magukat, az első cím, ami Turku központjában az eszébe jutott. Ahogy a taxi elhajtott, hátranézett az ablakon. Semmi jele nem volt az őröknek, ahogy a taxi elkanyarodott az úton.
– Biztonságban vagyunk – súgta Rebetnek. – Ahogy Wellington mondta Waterloonál, ez egy hajszálon múlott.
– Sajnos, nem jutottunk közelebb Angyal beazonosításához – válaszolt halkan Rebet.
– De nemsokára már igen.
Mikor ezt kimondta, Tweed nyomban aggódni kezdett Pete Nieldért. Igen nehéz feladattal bízta meg. Sokkal veszélyesebb lehet ez az egész, mint ahogy gondolta.

 

 

29.

Pete Nield teljesen felszerelten érkezett vissza a faházakból álló skanzenhez. Egy Honda motorkerékpáron jött, amit használtan vett. Zakóját összehajtogatva a csomagtartóba tette, bőrdzsekit, bukósisakot és rovarszerű szemüveget húzott. Nem messze a skanzen bejáratától megállt, és rágyújtott egy cigarettára.
Sokat költött, de szerencsére Tweed ragaszkodott hozzá, hogy ügynökei külföldön ne legyenek pénzszűkében, így Nield tele volt finn márkával. Miután megvette a Hondát, a kikötőhöz ment. Rövid győzködés és hosszú alku után egy kicsi, de gyors halászhajó kapitánya beleegyezett hogy indulásra készen várja Nieldet.
– A felét most, a másik felét az út végén kapja – ragaszkodott hozzá Nield.
Paula Browningja a dzsekije alatt lapult az övtáskában. Nagyon meleg nap van egy bőrdzsekihez, gondolta, ahogy szívta a cigarettáját, de küldöncnek álcázta magát. Vett még egy teleobjektíves japán fényképezőgépet, amit az alsó csomagtartóba rejtett.
Már csak izzadnom és várakoznom kell, gondolta, és megtörölte homlokát.
A páratartalom egyre emelkedett. A sötét felhők már eltakarták az eget, de az utca még sugározta a meleget. Nield megszokta a várakozást, munkájának felét ez tette ki. Épp elnyomta a cigarettáját, mikor meglátta a három férfit a taxihoz sietni, amit biztosan telefonon rendeltek.
Egy hatalmas medveszerű ember fekete sörénnyel és szakállal. Egy gyors és kecses mozgású, kisebb, vékonyabb férfi. És egy izmos, köpcös, katonás férfi. A taxi elhajtott. Nield beindította motorját és utánuk eredt.
Ha ott lett volna, Tweed biztosan nagyon értékelte volna a távozások katonás rendjét. Röviddel Nield távozása után két újabb taxi érkezett. Heten szálltak be a kocsikba, négyen az elsőbe, közülük kettő karon fogva vitte részegnek tűnő barátjukat. Három másik a következőbe, és itt is támogatni kellett az egyik vodkaszagú cimborát. A két taxi ezek után elindult arra, amerre az első.
Pár perc múlva egy fekete limuzin állt meg a bejáratnál. Hauser és Carver szinte azonnal megjelentek az utcán. Hauser hallott a két holttestről, és most óvatosan körülnézett, mielőtt beugrott volna a limuzinba, Carverrel a sarkában. Ahogy a kocsi elindult, Hauser Carverhez fordult.
– Adam, kiteszlek a vasútállomáson. Vonattal menj vissza Helsinkibe a vacsorádra a Grey lánnyal. Nekem még dolgom van az itteni irodán. Majd később megyek haza a géppel...
Pete Nield a szemüvegén keresztül figyelte, ahogy a taxi, amit követett, Turku külvárosának egy csendesebb negyedében megáll. Lelassított és matatni kezdett a vállára akasztott tarisznyájában, mintha egy küldeményt keresne.
A követett taxi előtt ott állt egy másik taxi. Figyelte, ahogy a teli kocsi ajtaja kinyílik. Egy kistehereautó eltakarta a kilátását a fontos pillanatban, és aztán látta, hogy egy férfi beszáll az első taxiba. Halkan füttyentett magában. A csere. Most melyiket kövesse? A nedves pára elhomályosította az agyát. Hát persze! Tweed azt mondta, hogy kövesse a harmadikat, aki elválik a másik kettőtől. Honnan a pokolból látta előre ezt a manővert?
Ahogy az első taxi elindult, újra a nyomába eredt. Ellenőrizte a visszapillantót. A két másik taxi, amiket korábban látott, még mindig követték. Nagy kő esett le a szívéről, mikor a következő pillantban hátrapillantva már nem látta őket. Biztos a másik taxival volt dolguk.
Pár perc múlva sós szagot érzett, és feltűnt a tenger. A taxi lassan haladt a rakparton. Mindenütt vitorlák lobogtak békésen a hajókon. Erősödött a szél. Nield is rátért a rakpartra, és amikor a taxi megállt egy nagy halászhajó mellett, ő továbbhajtott a saját kis hajójához. Morcképű tengerésze a kormányosfülkéből intett neki.
Az angol válaszul bólintott, leszállt a Hondáról, és feltolta a hajóra. Majd ő maga is utánaugrott, és egy vászonnal letakarta. Levette a bukósisakját, és azt is a vászon alá gyűrte. Ezt követte a bőrdzseki, és helyette felhúzta a zakót a csomagtartóból. Szokatlanul hűvös volt a vízparton. Elővette a fényképezőgépet is, de a vászon alatt hagyta, hogy könnyen elérhesse. Nield mindig is a részletek aprólékos megszervezéséről volt ismert.
Az imbolygó hajóról kiugrott a partra, és vékony bajuszát simogatva figyelte, ahogy a taxi utasának sziluettje eltűnik a másik hajón. Saját hajójának kapitánya, aki jól beszélt angolul és azt mondta, Savolának hívják, már beindította a motort, ami most békésen pöfögött.
Pár perc múlva Nield hálát adott elővigyázatosságának, hogy átöltözött, mert megjelent két másik taxi, miután az első, immár üresen, elhúzott mellette a város irányába. Lassan elhajtottak mellette, és megálltak a hajónál, amire a férfi felszállt. A kocsik ugyanúgy néztek ki, mint amiket Nield a visz-szapillantó tükörben látott.
Háttal a szélnek rágyújtott egy cigarettára é.s figyelte, amint a hét férfi felmegy a fedélzetre. Ketten teljesen részegnek tűntek, őket a többiek vitték fel. Nield elgondolkodva csücsörített. Ez a harmadik férfi biztos nagyon fontos, ha ennyien vigyáznak rá. Két őr újra megjelent a parton és kinyújtóztat-ták lábaikat. Már nem imbolyogtak, mint a részegek, hanem egyenes, határozott mozdulatokkal járkáltak. Nield kapitánya, Savola, csatlakozott hozzá a parton.
– Azt a nagyobb hajót kéne majd követni, ami ott van kikötve a rakparton – mondta neki Nield.
Savola alacsony, köpcös, széles vállú férfi volt, széles szájjal és erőszakos orral. Edward G. Robinsonra, a színészre emlékeztette. Görbe pipát szívott, ami szinte alig volt meggyújtva. Felmordult, végignézett a rakparton, gyufát vett elő, és meggyújtva a pipa fölé tartotta.
– Az az Alskar. Kis közösség vagyunk, jól ismerjük egymást. Az Alskar kapitánya elmondta, hogy szovjetek vették bérbe, valami óceánográfus kutató csoport. Legalábbis ezt mondták. Nekem inkább kémeknek látszanak.
– Ő már tud rólam? – kérdezte Nield, szándékosan olyan hangsúllyal, mintha biztos volna az igenlő válaszban.
– Honnan tudhatna? Eddig nem tudtam, hogy azt a hajót kell majd követnem. És a pénzzel, amit fizet, megvette a teljes titoktartásomat. Megkapja, amit kért.
– Tudja majd követni az Alskart?
Nield Savola sokkal kisebb hajójára, a Skaretre nézett. Egy törpe volt az oroszok hajójához képest. Savola beleszippantott pipájába.
– A Kattegatíg tudnék versenyezni vele, ha kéne. A motorom, amit hall, nagyon erős. És a Skaret két hónapja generálszervizt kapott. Az Alskar kapitánya smucig a karbantartás szempontjából. – Kiverte a parazsat a pipából és eltaposta a sarkával. – Legjobb lesz fedélzetre szállnunk. Az Alskar motorja beindult.
Nield követte az emberét a hajóra, a szűk kis kormányoskabinba. Innen jobban látta a másik hajót. Remélem, nem bánják, ha lefényképezem őket, gondolta magában, ahogy a Skaret elindult a rakpartról és kifutott a nyílt tengerre a szigetek felé.

 

Ez már a huszonegyedik század volt. Miután kitették Cárvert a pályaudvaron, Hauser a turkui INCUBUS-irodába vitette magát. Ez is egy henger alakú épület volt, húsz emelet magas, opálos kék üvegfalakkal. Turku legnagyobb épülete.
Hauser egy furcsa kihallgatószobába ment, a legfelső emeletre. Leült egy irányítópult-szerű asztalhoz, a tükörablakkal szemközt. A hosszú üvegfalon át három szobára látott rá. Őt viszont egyik szobából sem láthatták.
Az irányítópult gombjai segítségével egyenként tudott beszélni a három szobával. Hauser előtt mikrofon állt, csakúgy, mint a szobákban ülőkkel szemben is.
A jobb oldali szobában ült Helmut Ziegler, a volt Kelet-Németország egyik volt STASI-főnöke. A középső szobában ült merev háttal Irina Szerov. Ion Manescu pedig a harmadikban foglalt helyet. Hauser épp Irina Szerovval beszélt.
– A nevem Morrow, én vagyok a főnöke. Készen állna arra, hogy titokban visszamenjen a Szovjetunióba?
– Egy ilyen utat nagyon gondosan meg kéne tervezni.
– Meglenne. De nem felelt a kérdésemre.
– Először mondja meg, mi lenne a feladatom. Azután válaszolok.
Makacs tyúk, gondolta Hauser. Feljebb tolta szemüvegét. Igen, jól tette, hogy őt választotta a felforgató akciók vezetőjévé.
– Robbanószereket csempésztek be a Szovjetunióba. Azt akarom, hogy ezeket az orosz vasút megzavarására használják fel. Hogy nagyobb káoszt keltsenek és égető szükségük legyen technikai segítségre és tanácsra. De az én feltételeim szerint. Maga választaná meg azokat a stratégiai pontokat, ahol a robbanószereket el kéne helyezni. Maga választaná ki a megfelelő embereket is. A válasza?
– Azt hiszem, lehetséges lenne. Szinte mindegyik köztársaságban növekszik a felfordulás. A káosz remek lehetőséget nyújt arra, hogy robbantásokkal még nagyobb zűrzavart keltsünk. Azt javaslom, hogy koncentráljunk a transzszibériai vasútvonalra és a rendszer központjának számító Moszkvából kivezető összes vasútra. Csak egy kérdést, Mr. Morrow! Melyik zónán keresztül csempésszük be a robbanószereket Oroszországba?
Hauser habozott. Irina jó benyomást tett rá. Olyan magabiztosan ült ott szűk blúzában és remek alakját kihangsúlyozó rövid szoknyájában. Minden férfi megfordulna utána, gondolta.
– A robbanószerek ügye már meg van oldva – közölte. – Innen Finnországból Lappföldön keresztül szállítottuk Oroszországba az északi határon keresztül.
– Remek megoldás.
– De mielőtt átveszi az akció irányítását, van még valami, amit itt Finnországban kéne elintéznie. Egy csábítás. Egy perc múlva visszatérek rá.
Hauser lekapcsolta a mikrofonját és a jobb oldali szobára kapcsolt. Ziegler alacsony, de izmos férfi volt. Negyvenes éveiben járhatott, simára borotvált, precízen nyírott világos hajjal. Vastag szemöldökei majdnem összeértek hatalmas orra, kegyetlen szája és makacs álla felett. Nyugtalanul fészkelődött, miközben Hauser közölte vele az utasításait.
Zavargások, tömegtüntetések, bombatámadások szervezése Németországban. Bűnbaknak felélesztik a Vörös Hadsereg Frakció terrorszervezetet. Sőt, mi több, Zieglernek kapcsolatba kellett lépnie az UTS-szel, a München központú Szabad Ukrajna szervezettel. Ha megjelennének Ukrajnában, a Szovjetunió második legjelentősebb köztársaságában, az felgyorsíthatja az elszakadást, és a szovjet elnöknek kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy Hauser behatolásával foglalkozzon.
Hauser a csontos arcú Manescu szobájába kapcsolt. A neki kiadott parancsai rövidek voltak.
– Maga tartsa életben a balkáni problémákat. Célpontok: Budapest, Szófia, Bukarest. Lángoljanak ezek a városok...
Amikor Manescuval befejezte, újra visszakapcsolt Irinához, aki még mindig mereven üít, és úgy bámulta a tükröt, mintha látná a mögötte ülő férfit, aki Morrow-nak nevezte magát, de akiről az eltorzított hang ellenére is biztosan tudta, hogy Franklin D. Hauser.
– Irina – kezdte Hauser –, nemsokára beazonosítjuk, hogy ki áll az ellenzékünk mögött Finnországban. Amikor megtaláljuk, azt akarom, hogy találkozzon vele, úgy, mint egy moldáviai menekült, aki arról a területről származik, amit Sztálin a II. világháború után csatolt el Romániától. Biztos vagyok benne, hogy minden tekintetben maga a megfelelő személy, aki szóra bírhatja...
Ördögien szexis, gondolta, mikor befejezte. Kikapcsolta az irányítópultot. A munka bevégeztetett. Minden készen állt arra, hogy elszabaduljon a pokol Európában és Oroszországban.

 

Szerencse, hogy Pete Nield jó tengerész volt. A Skaret messze került a szárazföldtől, és háborgó tengeren hajózott a szigetek között. A nagy hullámok fel-fel dobták a kis halászhajót, ahogy megmászva egy hullámhegyet a túloldalon lezuhant a mélybe.
Nieldet lenyűgözte a szigetvilág, miközben a korlátba kapaszkodott Savola mellett a kormánykabinban. Csatornák labirintusa kanyargott a végtelen számú és méretű sziget között. Néhányuk egész nagy volt, pár pirosra festett házikóval. Vajon milyen lehet ilyen magányban élni, merengett el Nield. Mások csak hatalmas barna sziklák voltak, felettük átcsapó hullámokkal. Egy nagyobb sziget mellett kifordulva újra feltűnt az Alskár. Savola komoly navigációs képességet tanúsított, gyakran tért át más és más csatornába, csak hogy utána újra beérje a célba vett hajót a túlvégen. Ahogy a Skaret imbolygott, Nield megkapaszkodott a kormánykabin falán, és szeméhez emelte a Turkuban vásárolt távcsövet. A lencsék közel hozták az őröket. Lelki szemei előtt még frissen élt a három férfi képe, akik magukban, egyszerre érkeztek a skanzenbe. Azóta egyikük sem bukkant fel. És hogy a fenébe fogok ebben az imbolygó vacakban tisztességesen fényképezni, morfondírozott magában. Ha az a harmadik megjelenik egyáltalán.
– Nem mehetnénk közelebb? – kérdezte.
– De igen – felelte Savola. – De esetleg észrevehetik, hogy követjük őket. Egyelőre még csak egy halászhajó vagyunk a sok közül, útban a jobb vadászmezők felé. Látta a többi hajót, miért lennénk pont mi gyanúsak. De ha közelebb kerülünk...
– Az Alskar kapitánya beárulna minket az oroszoknak?
– Nem – jelentette ki Savola pipájával a fogai között. – Megfizették, hogy szállítsa az állítólagos óceanográfus csoportot. Nem áll érdekében problémát okozni nekem. Mind együtt élünk itt, holnap már együtt halászunk.
– Akkor menjünk közelebb...
Kezdték maguk mögött hagyni a szigeteket, és a Balti-tenger nyílt vize felé haladtak. Egyre kevesebb lett a sziget, és már ezek egyike sem volt lakott. A messzi horizonton egy koromfekete vonal húzódott, ahol a felhők gyülekeztek. A zöldes hullámok továbbra is rohamozták a Skaretet, és a felhők között kisütött a nap. De Nield rájött, hogy a szigetek elhagyása jobban kitette őket az oroszoknak. Most már az Alskaren kívül más hajó nem is látszott. Egyre közeledtek a másik felé.
Furcsamód, ahogy kiértek a nyílt vízre, a tenger egyre nyugodtabb lett. Nield elővette a fényképezőgépét. Elhúzta a kormányfülke ajtaját. Savola feléje pillantott.
– Vigyázzon, ezek ruszkik.
– Rendben lesz minden...
A szél is lecsendesült, Nield a fülke falának támaszkodott és a kamerát élesítette. Az egyik őr feje ugrott be a képbe. Távcsövet tartott a szeméhez, és a Skaret felé nézett. Leeresztette a távcsövet, és hirtelen nagy mozgolódás támadt a hajón. Több őr jelent meg. Nield nem mozdult.
– Vigyázzon! – kiáltott ki Savola a nyitott ajtón.
Éles szemével meglátta, amint az egyik őr kezében megjelenik egy puska, amellyel a Skaretre céloz. Nield is észrevette a fegyvert, de nem mozdult, továbbra is a fényképezőgépébe nézett. Az Alskar most nagyon lassan haladt, ami segíthette a mesterlövészt. Savola irányt változtatva gyorsan elforgatta a kormánykereket. A motor zaja mellett loccsanásokat lehett hallani, mintha kavicsokat dobálnának a vízbe. Golyóbecsapódások. A gyors irányváltoztatás megmentette Nieldet.
A fényképezőgépen keresztül Nield egy másik alakot is meglátott az Alskár fedélzetén. A harmadik férfi, arca most tisztán kivehető volt. Nield egy sorozatot készített róla, miközben Savola jobbra-balra cikázott és a lövész tovább tüzelt. Újabb loccsanások, újabb becsapódások a hajótesten.
– A szemetek! – kiabálta Savola.
Nield lehajolt, valamit felvett a földről, kinyitotta az ajtót és berohant a kormányfülkébe, becsapva az ajtót és erősen fogva a kameráját.
– Munka elvégezve – kiáltott Savolához. – Mehetünk vissza...
– Ha túléljük.
Még egy fegyveres alak jelent meg. A harmadik férfi a Skaret irányába mutatott. Nield elmosolyodott.
– Megvagy, te mocsok!
A Skaret gyorsan 180 fokos fordulatot tett. Miközben haladt visszafelé a szigetek irányába, Nield hátrafele bámult. A fegyveresek még mindig tüzeltek, és Savola újra cikázott. Nield látta, ahogy a golyók becsapódnak a nyugodt tengervízbe. Kinyitotta a tenyerét és megmutatta, mit talált a fedélzeten.
– Gumilövedékek. Persze, ha a szememen vagy a torkomon tálának el, nekem most annyi lenne.
– Hazamegyünk? – kérdezte Savola.
– Hazamegyünk – felelte Nield.

 

 

30.

– Ne vádold magad, Bob! – mondta Paula. – Azzal, hogy állandóan Sandy naplóját bújod, amit a kocsijában találtál Suffolkban, nem jutsz előbbre. Mostanra már biztosan fejből ismered.
Newman Palace-beli szobájában ült egy széken, míg Paula macska módjára összegömbölyödött az ágyon. Párás hőség volt, mintha vihar közeledne. Az időjárás-jelentés 28 fokot jósolt. Ez 82 fok Fahrenheit volt. Newman, könnyű nadrágban és nyitott gallérú ingben, a kezére nézett. Nedves volt az izzadságtól. Beletörölte a nadrágjába, és folytatta az olvasást. Két összeragadt oldalhoz ért, amit eddig nem vett észre.
Körmével szétválasztotta a lapokat, és elolvasta a bejegyzést. Porvoo. Azt mondta, így betűzik, amikor szóltam neki, hogy hallottam beszélni róla. Azt mondta, valahol Svédországban van. De nem hiszek neki. Hazudik...
– Úristen! Ezt észre sem vettem – szólalt meg Newman hangosan.
– Micsodát? – Paula felült.
– Ezt a bejegyzést. Két oldal össze volt ragadva, mint nemegyszer a naplókban. Azt hiszem, amikor először olvastam, annyira el voltam keseredve, észre sem vettem, hogy két oldal hiányzik.
– Add ide! – kérte Paula.
Newman átnyújtotta a nyitott naplót, majd felállt és egy kis ásványvizet töltött magának. Járkálni kezdett a szobában, de a nehéz levegőben nehezen mozgott.
– A kézírás Sandyé – folytatta. – Vajon kire utalhat? Akárki legyen is az, igaza volt, mert hazudik az ürge.
– Bocs, lehet, hogy hülye vagyok...
– Nem egy nagy város. Mint a legtöbben, biztos te sem hallottál még róla. De Porvoo nem Svédországban van, úgyhogy miért tartotta fontosnak valaki hazudni róla?
– És hol van? Ne légy már ilyen sejtelmes!
– Ez egy régi kikötő, alig 40-50 kilométerre innen. Helsinkitől keletre, az E3-as autópálya folytatásában. Azt hiszem, körülnézek ott egy kicsit. Megnézem, Marler itt van-e.
– Én is jöhetek? – kérdezte Paula, miközben Newman tárcsázott.
Pár perc múlva Marler kopogott az ajtón. Newman gyűröttnek és nyomottnak érezte magát a hőségben, de Marler, könnyű trópusi öltözékében, szokás szerint maga volt a frissesség.
– Épp sziesztáztam – jelentette be. – Untam a várakozást, hogy Tweed visszaérjen, akárhol is van. Azt mondta, várjak még egy kicsit több adatra, mielőtt felmegyek Rovaniemibe. Nem értek vele egyet, szerintem adatot úgy lehet gyűjteni, ha körülnéz az ember, de Tweed már csak ilyen. Hogy van a világ legcsinosabb teremtése? – kérdezte Paulát.
– Nincs olyan kedvében, hogy álhízelgéseket hallgasson. Túl meleg van...
– Marler – szólt közbe Newman türelmetlenül. – Amikor Mauno Sarinnál jártál, mutatott neked egy listát Hauser finnországi vállalatairól. Volt köztük porvooi is?
– Nem – felelte rögtön Marler. – Miért?
Newman elmagyarázta a napló eredetét és átnyújtotta neki. Marler elolvasta a bejegyzést és felvonta a szemöldökét.
– Nem valami sok – állapította meg.
– Mindenestre utánanézek – jelentette ki Newman makacsul és felhúzta a cipőjét.
Kinyitotta a fiókját, benyúlt gondosan hajtogatott ingei alá, előhúzta a vállövet a Smith & Wessonnal és felcsatolta. Zakót húzott és megnézte magát a tükörben. Marler Paulára nézett, aki csípőre tett kézzel állt.
– Azt kérdeztem, hogy jöhetek-e én is, Bob.
– Ha akarsz. Marler, te is jöhetsz. Te segítettél megtalálni azt a remek búvóhelyet az INCUBUS-irodaház fölött.
– Nem is tudom, miért. Biztos nagyvonalú kedvemben voltam, mikor elmondtam neked, hol van. Egyébként Tweed merre jár? Tudja valaki?
Newman nem válaszolt. Miután elintézték azt a két szovjet őrt, visszarepült Turkuba. Részben, mert féltette Paulát. Tweed Turkuban maradt. Nield miatt aggódott, és taxival a kikötőbe ment. Dillon ragaszkodott hozzá, hogy vele maradjon.
– Védelemre van szükséged – közölte. – Nekem van fegyverem, és Nield most épp egyedül hajókázik valahol...
– Amennyire én tudom, biztonságban van. De nem Helsinkiben – felelte Newman. – Most jössz vagy nem jössz Porvoo-ba? – Visszafele jövet a reptérről elhozta a BMW-t.
– Akár jöhetek is – mondta habozva Marler. – Bár nem látom sok értelmét, csak egy naplóbejegyzés alapján. És mint mondtam, az INCUBUS-nak nincs ott vállalata. Mégis, szükséged lesz valakire, aki vigyáz rád.
– Visszaérünk hétre? – kérdezte Paula. – Akkor találkozom Adam Carverrel... Hát persze, hogy visszaérünk – jelentette ki elszántan, nehogy itthagyják. – És biztos semmi nem fog történni, amíg oda vagyunk...
Marlerrel a hátsó ülésen és Paulával maga mellett, Newman áthajtott a hídon Porvooba. A folyó mentén lenézett a tengerre, ahol a parton egy csomó földszintes faház állt. Mindegyik faház előtt egy kis móló nyúlt be a folyóba, és nemegyhez egy kis csónak is ki volt kötve. Porvoo hangulata teljesen különbözött a turkui skanzenétől, amely egy kissé mesterkéltnek hatott.
– Tetszik nekem ez a hely – jegyezte meg Paula. – Olyan kicsi és régi. Ilyen lehetett Finnország száz évvel ezelőtt.
Newman leparkolta a BMW-t és bezárta, míg Paula és Marler nézelődve várták. A késő délutáni nap élesen sütött az azúrkék égen. A városka északi végén öreg macskaköves utcák emelkedtek meredeken a faházak között, amiket többnyire rozsdavörösre festettek, sötét tetővel. Turisták kígyózó sora bandukolt fáradtan felfelé az utcákon.
– Hol kezdjük? – kérdezte Paula frissen.-A vízparton – felelte Newman.
– Ugyan miért, öregem? – kérdezte Marler.
– Nem tud'om, azt hiszem, az ösztönöm súgja. És nem vagyok annyira öreg. Gyerünk, menjünk!
Átmentek az úton, le a macskaköves utcákon a faházak sora felé, amiket a hídról látott. Szűk kis utcák, szinte sikátorok vezettek le a házak között a folyópart felé. Newman céltudatosan menetelt. Paulának szednie kellett a lábait, nehogy lemaradjon, míg Marler le-le maradozott, hosszú cigarettáját szíva.
Paula Newmanre pillantott, ahogy kocogott mellette. Komoran nézett, és Paula belekarolt.
– Nyugi. Úgy nézel ki, mint aki vérre szomjazik. Amiért újraolvastad a naplót, ugye?
– Vérre szomjazom.
– Tényleg úgy gondolod, hogy érdemes itt körülszimatolnunk? Nem látok semmi hasznosat.
– Akkor kérdezősködünk. Elvégre ez volt a munkám. Még mindig jó vagyok ebben. Gyere, kezdjük is el! Itt.
Egy morcos arcú halász ült egy sámlin, hálóit javítgatva. Felnézett, ahogy Newman megállt előtte néhány bankjeggyel a kezében.
– Beszél angolul?
– Egy kicsit.
– Az INCUBUS megbízott, hogy írjam meg a történetét. Nem tudja véletlenül, mit csinálnak itt Porvooban?
A halász keze megállt a munkában, majd folytatta, miután a pénzre pillantott. Ez kis szünet volt a válasza előtt.
– Sose hallottam erről a cégről. Semmit se tudok. Newman közelebb sétált a vízparthoz. Paula megvárta amíg hallótávolságra érnek a halásztól, mielőtt megkérdezte.
– Szerinted jutunk egyáltalán valamire?
– Igen. Hazudott. Nem vetted észre? Azt mondta „cég”, holott azt nem mondtam, hogy az INCUBUS egy vállalat. Miért hazudott? Szerintem találtunk valamit. Próbáljuk meg ezt az ürgét.
Megállt egy halász mellett, aki a csónakját súrolta. Ugyanaz a kérdés. Ugyanaz a gyors pillantás a pénzre, majd Newmanre. Ugyanaz az értetlen tekintet. Newman továbbment, mellette Paula, míg Marler még mindig lemaradva követte őket.
Elég sokat sétáltak a folyóval párhuzamosan, és a vidék, egyre vadabb, lakatlanabb lett. Még mindig távol a tengertől, Newman további három halászt kérdezett meg. Egyiktől sem kapott választ, de mindegyiknél érezte, hogy valamit elhallgatnak. Hol tapasztalta már ezt? Hát persze! Suffolkban! A Livingstone Manor környékén. Newman érezte Franklin D. Hauser hosszú karját kinyúlni Porvooba.
Paula érzékeny füle ekkor hallotta meg a közeledő motorzajt. Majd egy másik hangot, amint valaki kitartóan fütyült. Marler! Hátranézett. Marler mögött egy motoros közeledett lassan bukdácsolva a köveken. A motoron egy halász ült. Marler, hogy a jelzését a motoros ne vegye észre, a hasa előtt jelezte Paulának, hogy csatlakozzon hozzá. Szólt Newmannek, hogy rögtön jön, beszélnie kell Marlerrel.
– Mi az? – kérdezte Marlertől.
– Az a fickó mögöttünk a motoron. Az utóbbi tíz percben követett minket, benneteket figyelve.
– Szerinted egy INCUBUS-nehézfiú? – kérdezte riadtan.
– Nem tudom. Lássuk, mi történik. Nincs más halász a láthatáron.
Ahogy beszélt, a motoros lassan lehagyta őket. Mikor elérte Newmant, leállította a motort, leszállt, és gyalog tolta tovább mellette. Newman olyan harmincasnak saccolta. Fiatalos arcú férfi, sűrű fekete hajjal és délutáni borostával.
– Ha jól tudom, kérdezősködik – mondta.
– Valóban? Na és?
– Nem a megfelelő embereket kérdezte.
– Gondolom.
Newman vigyázott, nehogy a másik észrevegye türelmetlenségét. Tovább gyalogolt, és a motoros tovább tolta mellette a motorját. Egypár percig csendben mentek egymás mellett.
– Nekem tegye fel a kérdéseket – javasolta a halász.
Newman megismételte ugyanazt, amit a többiektől is kérdezett. A társa csendben maradt. Newman elővette a pénzt, és a reakció váratlan volt.
– Nem kell a pénze. Honnan tudjam, hogy kicsoda maga? Akár Hauser embere is lehet.
– Ez igaz. Jól teszi, ha óvatos – Newman elővette a sajtóigazolványát és átadta a férfinak. A halász megállt, és figyelmesen megnézte. Newman rájött, hogy ilyen személyazonosítóval még sosem találkozott, úgyhogy kihasználta a helyzetet.
– Robert Newman vagyok, újságíró. Az INCUBUS Oy. után nyomozok. Szerintem valami nem stimmel ezzel a vállalattal.
– Igaza van. – A halász visszaadta az igazolványt. – Pár hónappal ezelőttig az INCUBUS-nak halásztam. Itt vagy az INCUBUS-nak halászik az ember, vagy felkopik az álla. Megfenyegettek, azt mondták, ne halásszak nekik többet.
– Folytassa, érdekel!
– Odakinn – intett a nyílt tenger felé – van egy hatalmas gyárhajójuk, ami feldolgozza a fagyasztott halat. A New York. A világ legmodernebb gyárhajója. Mi szállítjuk a halat a hajóra. Ott megtisztítják, kibelezik, lefagyasztják és becsomagolják. Még hűtőkamionok is vannak a fedélzeten. A New York olyan, mint egy hatalmas autókomp. A szárazföldön, az úthoz építettek egy hatalmas rámpát. A New York rendszeresen kijön a partra, a rámpánál nagyon mély a víz. A kamionok partra szállnak és elhajtanak a céljuk felé.
– Törvényes vállalkozásnak hangzik – jegyezte meg Newman.
– De valami bűzlik. A New York mindig sötétedés után rakja ki a kamionokat. Senki nem mehet a rámpa közelébe, amikor a New York lerakodik. Ez az egyik oka annak, hogy elvesztettem a munkámat. Kifigyeltem a lerakodást, és az őrök elkaptak.
– Őrök?
– Fegyveres emberek. Senki nem mehet a gyárhajó közelébe, miután leszállította a halat. Én kíváncsiságból közelebb hajóztam, miután leadtam a szállítmányomat. A fedélzeten több fegyveres őr van. Megláttak, és tüzet nyitottak rám, de meglógtam. Viszont valakinek távcsöve is lehetett, mert beazonosították a hajómat. Azt a gyárhajót halfagyasztáson kívül másra is használják.
– Az információt jutalmazni kell – mondta Newman, és újra elővette a pénzt.
– Mondtam, hogy nem kell a pénze – mondta hevesen a halász. – Vissza akarok vágni Hausernek. Van még valami, ami furcsa. Van egy unokatestvérem Kemijarviban. Az az északi sarkkörön túl van, útban a Meteorológiai Intézet és a szovjet határ felé.
– És ott mi van? – kérdezte Newman, ahogy a férfi habozni kezdett..
– A múltkor az unokatestvéremnél voltam látogatóba, mikor megláttam egy INCUBUS-hűtőkamiont kelet felé hajtani a 82-es úton. Ugyan kinek kell ott az a rengeteg fagyasztott hal?
– Nem tudom. Valóban furcsán hangzik.
– Ha gyorsan visszamennek Porvooba, még megvizsgálhatják az egyik hűtőkocsijukat. Egy INCUBUS-kamion lerobbant. Már megjavították, de mikor egy órája áthajtottam Porvoon, láttam a sofőrt egy kávézóban ebédelni. A BMW-jével még utolérheti.
– Nem tudja, merre megy? – Newman elővett egy térképet, és a halász végighúzta az ujját az útvonalon. – Lahtin keresztül északra az E4-en.
– Honnan tudja? – kérdezte Newman.
– Mert egyik éjjel követtem a kamiont a motorommal. Gyorsan menjenek, mielőtt elindul Porvooból. A kamion pont ott áll a sarkon, ahol maguk is leparkoltak, de ha mégis elment már, akkor is utolérhetik még.
– Kösz. Nagyon köszönöm. – Newman elfordult, hogy csatlakozzon Marlerhez és Paulához, akik valami virágokat nézegetettek.
– És vigyázzon magára, ezek kemény fickók!
Newman ült a volánnál, ahogy a remek úton hajtottak az erdős vidéken keresztül, és Paula lenyűgözve figyelte a végtelen, sűrű örökzöldeket. Az erdőn túl észrevett egy idilli kis tavat is, sima kék felületet, ahol semmi nyoma az embernek. Finnország végtelen volt, a nyugalom és szépség szigete, ahol ismeretlen volt a környezetszennyezés.
Visszasiettek Porvooba, a kamion már elment, úgyhogy beugrottak a BMW-be, és azon az úton hajtottak, amit a halász javasolt. Paula térképpel az ölében navigálta Newmant. Marler a hátsó ülésről eregette szkeptikus megjegyzéseit.
– Tudod – kezdte újra –, nem hinném, hogy jutunk is valamire, ha egyáltalán megtaláljuk a kamiont. Szerintem ez az út felesleges.
– Kösz a bizalmat – vágott vissza Newman.
– Bármikor, haver, bármikor.
Paula Newmanre pillantott. Az arckifejezése még mindig komor volt, ahogy figyelte az erdővel határolt kanyargós utat. Egyik irányban sem volt semmi forgalom. Kész szerencse, gondolta Paula. Másutt a világon hol lehetne még ilyen csodás vidéket találni, ahol egymagad vezethetsz?
Merengésének egyszer csak vége szakadt. A kanyar után egyenes útszakasz húzódott előttük a végtelenségbe. Egy kilométerre előttük egy nagy kamion tűnt fel. Ahogy csökkent köztük a távolság, látni lehetett, hogy egy hűtőkamion. A hátulján a felirat, INCUBUS.
– A mindenit – mondta Marler és előrehajolt. – Mindent visszaszívok. Sose hittem volna, hogy utolérjük a mocskot.
– Most már csak azt kell eldöntenünk, mit csinálunk vele – jegyezte meg Newman.
– Állj le az út szélére! – javasolta Marler.
Newman el sem tudta képzelni, mit akarhat, de leállt és leállította a motort. Paula letekerte az ablakot, és megdöbbent, hogy szinte hallja az erdő csendjét. Ez maga a mennyország.
– Most figyeljetek! – folytatta Marler. – Én intézem el a sofőrt. Semmi ellenvetés. Az INCUBUS-nak rengeteg fotója van rólatok. Isten tudja, hány filmes vett fel benneteket az Arlandán és a stockholmi kompnál. Rólam viszont nincs felvételük. Úgyhogy helyet cserélünk. Én vezetek, és ti ketten ültök hátul. Mikor közel kerülünk, lebuktok. Biztos kiosztották a fotóitokat, és ezeknek a kamionoknak hatalmas visszapillantójuk van.
Helyet cseréltek, és Paula Marlerre nézett. Komoly arccal meredt maga elé.
– Nincs fegyvered, amivel megvédhetned magadat – jegyezte meg.
– Tévedsz, kedvesem.
Marler felhúzta a jobb nadrágszárát. A lábszárára egy bőrszíjon egy késtok volt erősítve. Kihúzta a hatalmas pengéjű kést, majd visszatolta a tokba.
– Finn vadászkés – közölte. – Minden jobb üzletben kapni Helsinkiben. Biztos észrevetted már. – Végignézett az úton. – Semmi a láthatáron. Gyerünk...
Ahogy a visszapillantóba nézett, látta, hogy mögötte is üres az út és felgyorsított. Ahogy közelebb ért a kamionhoz, észrevette, hogy az egyenletes, de nyugodt sebességgel hajt. Előre-hajolva kibámult a szélvédőn.
– Egy csomó antenna van a kocsin. Még a Marssal is érintkezésben van?
Hátul a többiek lebuktak.
– Akár ki is használhatjuk a helyzetet – suttogta Newman és megcsókolta a lányt. A tükörben Marler csak annyit látott, hogy lebújtak. Felgyorsított, a kamion mellé érve felnézett, és meglepve tapasztalta, hogy a vezető egyedül van. Nem volt vele őr. Lehet, hogy csak álca? De mit álcáztak?
Marler elkezdett dudálni. Az alacsony, köpcös sofőr lenézett. Marler vigyorgott, mutogatott a válla fölött, majd a út szélére intett, miközben folytatta az idegesítő dudálást. A vezető vállat volt, lassított és leállt az út szélén.
Marler is megállt a kamion mellett és kiugrott. A vezetőfülke mellett állt, ahogy a sofőr kinyitotta az ajtót. Újra felmosolygott rá.
– Mondja, beszél angolul? Remek. Gondoltam, szólok magának. Hátul lóg a rendszámtáblája. Bármelyik percben leszakadhat. A rendőrség majd megörül neki. Tudja, milyenek. Bármi izgalomba hozza őket, amiről jegyzetelhetnek a kis noteszukba...
Ahogy beszélt, a vezető lemászott a kocsiból és az útra huppant. Marler bal kézzel előkapta a hajlakkos tubust és a sofőr szemébe fújt vele. A sofőr felkiáltott, és mindkét kezével az arcához kapott.
– Úrist...
Nem fejezhette be a fohászt, mert Marler jobbjával állba vágta. Az ütés hátradobta, Marler utánakapott, és a földre eresztette az eszméletlen testet. Newman és Paula kiugrottak a kocsiból, és odaszaiadtak hozzá.
– Egy csomó kommunikációs vacakja van idebenn – figyelmeztetett Marler, ahogy bedobta a férfit a vezetőülésre. – Van itt mikrofon, meg más cucc is, amit eddig még sosem láttam. Várjatok egy percet!
Felmászott a vezetőülésbe, és átkutatta a sofőr zsebeit. A dzsekijében talált egy kulcscsomót és feltartotta.
– íme! Most lássuk, melyik nyitja a hátsó ajtót...
Négy kulccsal kellett próbálkoznia, mire az egyik passzolt. Kinyitotta a jobb oldali ajtót és felugrott a raktérbe. Az ajtó széfvastagságú volt, és hideg levegő áramlott ki, ahogy Newman is felmászott. Paula kinn maradt őrködni.
Marler felnyitotta egy fagyasztott halasládának tűnő doboz tetejét, és egy ceruzalámpa fényénél belenézett. Fogai között füttyentett egyet. Felmarkolt egy adag szürke műanyag masszát, miközben fogai vacogtak a hidegtől. Paula kinyitotta a másik ajtószárnyat is és bebámult.
– Megfagytok odabenn – szólt. – Olyan hideg van, mint az Északi-sarkon.
– Már jobb így, hogy nyitva a másik ajtó is – jelezte Newman. – Legalább látjuk is, mit csinálunk.
Kinyitott egy másik fémládát és belenézett. Felnézett, ahogy Marler leugrott, a BMW-hez szaladt és egy ronggyal jött vissza. Newman közelebb hajolt a ládához és megdermedt.
– Marler, gyere ide!
– Mi az?
Marler épp egy adag masszát csavart a rongyba. Newman mellé lépett, és benézett a ládába. Newman felállt.
– Ha nem tévedek, ezek gelignit rudak. És izzadnak. Te végeztél robbanószeres tanfolyamot az amershami kiképzőbázison, Chilternsben.
– Ez kocsonya – mondta Marler feszülten. – Menjünk innen! Ez a kamion egy időzített bomba.
– Ne nézzük meg a többi ládát?
– Inkább ne. Szerintem mindegyikben robbanószerek vannak. Pucoljunk!
– Mi van a kezedben? – kérdezte Newman.
Marler a zakózsebébe tömködte a rongyba tekert csomagot és leugrott a kamionból. Intett Newmannek, hogy kövesse.
– Szerintem, Semtex plasztik robbanószer. Szerencsére a detonator és egyéb cuccok nélkül ártalmatlan.
Marler még néhány rongyot hozott a BMW-ből és kötéllé tekerte össze őket.
– Segíts! – mondta Newmannek. – Meg kell kötöznünk a sofőrt, nehogy felébredjen, amíg itt vagyunk. – Bemászott a vezetőülésre, és megnézte a férfi pulzusát. – Jól van, csak kiütöttem egy kicsit.
Newman átfordította a sofőrt, és háta mögé húzta a kezeit, hogy Marler megkötözhesse, majd a bokáit is átkötötték Newman a műszerfalra pillantott, ami inkább úgy festett, mint egy irányítópult. Fogta a mikrofont, és összetörte a földön, majd Marlerrel leugrottak az útra, becsapva maguk mögött az ajtót.
Paula előjött a kamion mögül. Odaszaladt hozzájuk.
– Becsuktam a hátsó ajtókat. Hallottam, mit mondtatok.
– Jobb lesz bezárni – mondta Marler.
A kocsi hátuljához futott. Paula elővette a térképet a BMW-ből, és megjelölte egy kereszttel.
– Mauno Sarin – jelentette ki Newman, ahogy Marler visszatért a kulcscsomóval. – Gyorsan értesítenünk kell.
– Úgy tizenöt kilométerrel ezelőtt volt egy telefon – közölte Paula.
– Ne szálljatok be a kocsiba – mondta Marler. – Mindketten fussatok előre párszáz métert, menjetek a lehető legtávolabb, míg én beindítom a kocsit. Lehet, hogy a motor rezgései berobbantják ezt a kócerájt. És ne vitatkozz, Newman! Vidd innen Paulát! Az isten szerelmére, most azonnal...
A hőségben fárasztó volt a futás. Newman és Paula lihegve megálltak az út másik oldalán. A nap forrón sütött le rájuk, és csak fokozta a feszültséget. Newman azon mérgelődött, hogy miért nem ragaszkodott ahhoz, hogy ő vezessen. Marler beült a kocsiba a kamion mellett.
Paula ökölbe szorított kézzel várta, hogy felhangozzék a motor zúgása.
Mi a fenére vár ez a Marler, gondolta Newman. Paula keze után nyúlt, aki kieresztette öklét és Newman ujjai közé fonta az ujjait. A csend, ami eddig olyan csodás volt, most zavarta. Imádkozott, hogy minden rendben legyen.
A volánnál Marler egy új cigarettát tett a szájába, de nem gyújtott rá. Felnézett a kamionra. A következő percek fogják eldönteni, hogy vagy életben marad, vagy egy halom szétszórt cafat lesz az erdőben. Semmi értelme tovább itt maradni. Newmannek igaza volt, érintkezésbe kell lépni Sarin-nal.
Paula és Newman úgy álltak egymás mellett, mint a szobrok. A lány remegett. A csend hirtelen abbamaradt, ahogy Marler beindította a motort. Paulának a hang olyan volt, mintha mennydörgött volna. Úristen! Csak nem a kamion robbant fel...
A BMW simán elhajtott a kamion mellől és feléjük tartott. Marler gyorsan megfordult az úton és megállt mellettük. Beugrottak a kocsiba, Paula az első ülésre, és felkapta a térképet. Marler, cigarettájával még mindig a szájában, lassan visszahajtott, el a kamion mellett, majd hirtelen gázt adott.

 

 

31.

Newman és Marler aznap este kilenckor elmentek Mauno Sarinhoz a Ratakatura, amint azt Newmannel megbeszélték, mikor az autópálya telefonfülkéjéből felhívta. Sarin asztalánál állva fogadta őket, bólintott Marler felé, és kezet fogott Newmannel.
– Remélem, mostani látogatásod más, mint mikor néhány évvel ezelőtt együtt utaztunk Észtországba.
– Mint már korábban mondtam, rettenetes hasonlatosságok vannak – felelte Newman, de nem folytatta. – Mi újság az INCUBUS-hűtőkocsival? – kérdezte, ahogy leült a székbe, amivel Sarin kínálta.
– Egy kis kávét?
Sarin Newmanre majd Marlerre nézett, aki szintén egy egyenes hátú székbe ült. Semmi pazarló kényelem nem volt Mauno Sarin irodájában. Mindketten nemet intettek. Sarin leült asztala mögé, és elkezdett ceruzájával játszadozni.
– A telefonod után azonnal intézkedtem – kezdte. – Hat járőrkocsit küldtem a helyszínre, mindegyikben két fegyveressel. Mikor átadtad a telefont Paula Greynek, ő remekül meghatározta a helyszínt. A járőrkocsik harmincöt perccel a hívásotok után érkeztek – mondta papírjaiba pillantva. – Találtak egy INCUBUS-kamiont. A sofőr a vezetőfülkében aludt, azt mondta, a hőség elbágyasztotta.
Newman mérgesen előrehajolt.
– Igen, és a robbanószerek?
Sarin ceruzájával gesztikulált, mint egytanár.
– Az embereim minden egyes ládát átkutattak. Fagyasztott hal volt mindegyikben. Robbanószereknek semmi nyoma...
– Nem hiszem el – szólt közbe Marler.
– Pedig el kell hinned. Úgyhogy nincs bizonyíték, ami alátámasztaná a sztoritokat.
– Dehogynem – csattant fel Marler. Elővette a rongyba tekert csomagot, széthajtogatta és odaadta a masszával a finnek. – Ezt saját kezűleg vettem ki az egyik ládából. Newman is ott volt, alátámaszthatja, amit mondok. Semtex.
Sarin elgondolkodva a masszára nézett, majd megnyomott egy gombot az asztala alatt. Kopogtatás után egy rövid hajú finn lépett be.
– Karma, vidd le ezt az anyagot a robbanószer-szakértőhöz! Most azonnal.
Newman megvárta, amíg egyedül maradnak és megkérdezte:
– A járőrök leírták, hogy nézett ki a sofőr? Sarin újra a gépelt jelentésbe pillantott.
– Igen, itt van. Magas, hosszú arcú, bajuszos férfi. Olyan ötvenes.
– Kicserélték a sofőröket – kiáltott fel Marler. – A mienk alacsony köpcös volt, harmincas évei elején.
– A kamiont is kicserélték – szólt közbe Newman. – Honnan a fenéből tudták meg ilyen gyorsan? Hogy csinálták? – Aztán eszébe jutott a vezetőfülke berendezése. – Gondolhattam volna. A műszerfal olyan volt, mint egy irányítópult. Mondtam, hogy összetörtem a mikrofont. De egy ennyi robbanószert szállító kamiont biztos nagyon figyeltek, ha már egyszer nem adtak mellé őrt. Marler, szerinted?
– Csak ez magyarázza a kamion eltűnését. Lehet, hogy a sofőrnek ötpercenként jeleznie kellett, hogy minden rendben. Rengeteg szerkezet volt a vezetőfülke tetején. Nagyon ügyesek. Amikor gyanút fogtak, hogy valami nem stimmel, kiküldtek még egy kamiont, valószínűleg két sofőrrel és őrökkel. Az egyik sofőr elhajtott a robbanóanyagos kamionnal, a másik meg leállt a helyére. Aztán a sofőr úgy tett, mintha aludna, mikor a rendőrök megjöttek. Hiszel nekünk? – fordult Sarinhoz.
– Egy pillanat! – vágott közbe Newman. – A telefonfülkénél hagytuk a kulcscsomót a kamion rakteréhez. Azt elhozták az embereid?
– Igen. Az egyik járőr elhozta. – Sarin kinyitotta a fiókját, és elővette a kulcsokat. – Mindegyikkel megpróbálták kinyitni a hátsó ajtókat, de egyik sem passzolt.
– Persze, hogy nem! – kiáltott fel Marler.
– És semmi jelzés nem utal rajtuk az INCUBUS-ra – jegyezte meg Sarin.
– Azt én is észrevettem – szólt Marler. – Rágyújthatok?
– Ha muszáj.
– Hiszel nekünk?
– Mit kéne elhinnem?
Kopogtattak az ajtón. Karma lépett be szokásos kifejezéstelen arcával. Várt.
– Nos? – kérdezte Sarin ingerülten. – Van újság?
– Igen. Semtex. Kétségkívül.
– Köszönöm, Karma, ennyi lesz. Newman megragadta az alkalmat.
– Egy megbízható forrásom pedig elmondta, hogy látott egy INCUBUS-kamiont Kemijarviban, a sarkkörön túl. Kelet felé haladt, a Meteorológiai Intézet felé, amiről te szóltál Marlernek. Mennyi fagyasztott halat esznek ott? És nem tudná a parti őrség megnézni azt a gyárhajót, amiről a telefonban beszéltem?
– Nem. Jóval a finn parti vizeken kívül működik.
– Akkor nem is pazaroljuk tovább a drága idődet.
– Ezt elvihetem? – kérdezte Marler és a Semtex után nyúlva felállt.
– Nem.
Egy nagyon aggodalmas és mérges Mauno Sarint hagytak az irodában.
– Miért akartad elhozni a Semtexet? – kérdezte Newman, ahogy elhajtottak a Ratakaturól.
– Sose tudni, mire lett volna még jó. Én tudom, hogyan kell detonátort és időzítőt készítem hozzá. Akármelyik üzletben kapni olyan háztartási szerkezeteket, amiket át lehet alakítani.
– Csak most nincs hozzá Semtexed.
– Szégyelld magad! Nem voltál elég figyelmes, amikor azt a kamiont átkutattuk.
Marler kinyitotta a kesztyűtartót. Benne lapult egy rongyba csomagolt, tégla formájú kupac. Kihajtotta a rongyot és megmutatta Newmannek. Egy tömb szürkés massza volt.
– Semtex. Elég lesz egy jó nagy robbantáshoz. Vajon kedves kis Paulánknak ízlik a vacsora?

 

Paula élénk narancssárga ruhát viselt, hatalmas fehér virágmintával. Szándékosan hosszú ujjú magas nyakú fazont választott, hogy a lehető legkisebb felületet nyújtsa Carver kíváncsi tekintetének és kezeinek.
– Ismerek egy csodálatosan romantikus helyet – közölte Carver, amikor a Hesperia halijában találkoztak. – A Cadillacemmel jöttem, úgyhogy egy perc alatt ott lehetünk. Nagyon tetszeni fog magának, a tengerre néz.
– Köszönöm – mosolygott rá kedvesen Paula. – De már foglaltam magunknak asztalt az én kedvenc éttermemben. A Palace-ban. A kikötőre néz.
– Értem. – Pár másodpercig alig tudta leplezni mérgét, de aztán engedett. – Remekül hangzik Akkor a Palace-ba. Induljunk is! Igyunk először egyet a bárban, hogy felmelegedjünk, bár bevallom: ahogy magára nézek, máris melegem van...
Carver törtfehér selyemöltönyt viselt fehér nyakkendővel. Paula szerint úgy nézett ki, mint egy festékügynök, de inkább nem szólt egy szót sem. A vacsoraasztalnál Carver nyíltan megcsodálta, de Paula nem reagált a figyelmes nézésre. Megvárta, amíg a főételhez érnek, és akkor hozta elő a témát.
– Van egy közös barátunk, Evelyn Lennox. Ha jól tudom, meglátogatta a walberswicki lakásában.
Csend volt, mielőtt Carver válaszolt volna.
– Valóban ismerem, de csak felületesen.
– Igazán? – Paula beleivott a Chablis-ba. – Azt mondta, a wandsworth-i lakásán is járt. Az pedig Londonban van.
– Tudom, hol van – csattant fel Carver. – Akarom mondani, ott is meglátogattam. Pusztán üzleti kapcsolatban álltunk.
– Én nem így vettem ki abból, amit mondott. Állítólag, amikor nem látogatta meg Londonban, maga utánament Suffolkba. Ezt ő mondta, nem én.
Paula újra mosolygott. Ahogy borából ivott, úgy tűnt, mintha Carver sötét szeme még sötétebbé, még áthatóbbá vált volna. Azt hiszi, hipnotizálni tudja a nőket, nevetett magában a lány.
– Úgy érzem, egy kicsit kiszínezte a dolgokat – közölte Carver.
– Talán – felelte Paula kevés meggyőződéssel a hangjában. – Persze akkoriban sok dolog foglalkoztatta. Először is a sógora, Ed Riverton meggyilkolása. – Kibámult az ablakon. – Fura, hogy februárban épp innen húzták ki a holttestét.
– Kezd morbiddá válni ez a beszélgetés. Azért hoztam el ide, hogy jól érezzük magunkat.
– Ne aggódjon! Remekül érzem magam. És akkor a testvérét, Sandra Rivertont is holtan találják. Hogy is volt? Ed vagy Sandra halt meg előbb?
– Őszintén szólva nem tudom. Tudja bárki is? De igaza van. Természetes, hogy Evelynt felzaklatták ezek a szörnyű események. Megpróbáltam megvigasztalni.
– Igazán? Milyen kedves. Mintha azt mondta volna, hogy csak üzleti kapcsolatban álltak.
– Nos, igen. De eléggé el volt keseredve. Valakinek ki kellett öntenie a lelkét, gondolom.
Paula újra lecsapott.
– Ez meglep. Evelyn nem az a lelkiző típus. És maga igazán nem az esete. Persze tévedhetek is.
A nagy világfi egyre kisebbre ment össze a kérdések özönében. Megtörölte a száját, és óvatosan végigmérte a lányt. Nagyot ivott a poharából, és mindkettejüknek utántöltött.
– Esetleg vacsora után kocsikázhatnánk egyet Helsinkin kívül – javasolta. A lányra nézett. Vajon eleget ivott már, hogy készségesebb legyen? Manapság ezek a lányok nagyon bírják az italt. – Gyönyörű a táj, és kiszellőztetné a fejünket.
– Csakhogy odakinn akkora a forróság, mint egy kemencében.
Paula elhúzta a kezét, ahogy Carver utánanyúlt, és mosolyogva felvette a villáját.
– Remek ez a vacsora. Sok lánnyal randevúzik? Biztosan nem. A munkája valószínűleg rengeteg idejét lefoglalja. Úgyhogy nem hiszem, hogy szokva lenne a női társasághoz.
Carveren látszott, hogy ez se tetszett neki. A tapasztalt Casanova képe egyre fonnyadt. Gyorsan, mérgesen enni kezdett, és nem válaszolt, ahogy a lány tovább csevegett, csak borába kortyolt bele rendszeresen.
– Adam, végül is mi a dolga az INCUBUS-nál? Állandóan a papírokat bújja? Nem unalmas?
– Nem, nem az. – Carver letette a kését és villáját, és azt kívánta, bárcsak ne válaszolt volna olyan hevesen. Madzagon rángatja őt ez a nő, hogy a fene enné meg. – A banki tevékenységekért felelős alelnök vagyok. Rengeteg pénzről kell döntenem, el sem tudja képzelni mennyiről.
– Akkor maga is részt vett Egon Schmidt frankfurti bankjának felvásárlásában. Olvastam róla az újságban.
– Az egy egyszerű üzleti manőver volt.
– Valóban? – Paula a poharát forgatta és Carvert figyelte fölötte. – Egon, az apa, semmiképp nem akarta eladni. Aztán egyszer csak meghal, mert felrobban a kocsija. Ami lehetővé teszi, hogy megkössék az üzletet a fiával Dieterrel, aki közismerten szívesen adta el. Az a bomba nyitotta meg maguknak az utat, Adam.
– A Vörös Hadsereg Frakció terroristái ölték meg. Az ilyen véletlenek megeshetnek az üzleti életben.
– De a Vörös Hadsereg Frakció tagadja, hogy bármi közük is lett volna a merénylethez.
– Hát persze, hogy tagadja.
Carver töltött a poharakba, és új üveggel rendelt. Hogy a fenébe jutott ide ez a beszélgetés? Azzal indult, hogy elcsábítja Paulát, erre ennyit kell beszélnie az INCUBUS-ról. Ahogy a lány ivott, feltette a kérdését.
– Túl sokat beszéltünk rólam. Engem maga érdekel. Kinek dolgozik? Ki a főnöke? Nehéz lehet neki dolgozni.
– Én egy biztosítónak dolgozom. – Paula egyenest a szemébe nézett. – Ed Rivertonnak életbiztosítása volt nálunk. Azért jöttem, hogy kiderítsem, mi történt vele. Bizonyos körülmények mellett a kötvény érvényét vesztené.
– És maga a főnök?
– Jaj, dehogy. Martin Sheffield az – bökte ki az első nevet, ami eszébe jutott. – És neki öröm dolgozni.
– Itt van most magával Helsinkiben?
– Általában sosem tudom, hol van. Mindig fel-fel bukkan. Nem, köszönöm, nem kérek desszertet vagy kávét. Azt hiszem, inkább visszamennék a szállóba.
– A Hesperiába? Elviszem. – Carver kérte a számlát és fizetett a kártyájával. Paula megvárta, míg befejezi.
– Köszönöm az ajánlatát, Adam. Sajnálom, hogy rövidre kellett szabnom ezt a kellemes estét. Minden percét élveztem. De fáradt vagyok. És kezd fájni a fejem is. Biztosan a hőség. Inkább taxival megyek vissza.
Semmi sem fogja rábírni, hogy beszálljon abba az átkozott Cadillacbe. Ahogy a késő esti párás hőségben álltak taxira várva, Carverben csak úgy fortyogott a méreg.
– Legalább hadd lássam újra – kezdte kedvesen. – Felhívom a Hesperiában. Elmehetünk, ahova akarja.
– Talán. Köszönöm újra a remek vacsorát.
Beugrott a taxiba, mielőtt Carver arcon csókolhatta volna. Nem is integetett neki, ahogy a taxi elhajtott. Kényelmesen elhelyezkedett és mosolygott. Nemcsak Newman tud hullámokat kavarni.
Carver dühösen dobolt a Cadillac volánján. A kis piszok! De egy kis szerencsével még visszavághat, megtaníthatja kesztyűbe dudálni.

 

 

32.

Hauser este visszarepült Turkuból, és a helsinki reptéren beszállt várakozó limuzinjába. A sofőr Hauser házába hajtott a páncélozott Mercedesszel, a fura tornyos épületbe, amire Newman hívta fel Cord Dillon figyelmét, mikor Hausert követték a reptérre.
A házban, egy zuhany és átöltözés után Hauser felment az egyik toronyszobába, amit iroda és nappali keverékének rendezett be. Töltött magának egy bourbont, és épp belekortyolt, amikor megszólalt a telefon. Adam Carver megérkezett, feljöhet-e.
– Akkor mondd meg neki, hogy tolja fel ide a képét...
Hauser a nyolcszögletű szoba ablakából a parkra bámulva hallgatta Carver beszámolóját a Paula Greyjel elköltött vacsorájáról. Carver szerette volna egy kicsit megszépíteni a történteket, de tudta, hoy Hauser valahogy mindig megérzi, ha bármit is elhallgatnak előle.
Az is zavarta egy kicsit, hogy mikor beszélni kezdett, Frank Galvone is besétált a szobába. Hauser leültette és közölte vele, hogy töltsön magának, ha egy itallal be tudja fogni a száját. Hauser nem volt éppen virágos kedvében. Irina Szerov, Hauserrel együtt repült vissza Helsinkibe, de biztonsági okokból várt még egy fél órát a gépben Hauser távozása után. Aztán fogott egy taxit és a cég egyik házához hajtatott Peggy Vanderheld volt lakása közelében.
Hauser parancsára Manescu és Ziegler vonattal jöttek vissza Helsinkibe. Mindketten kaptak egy-egy lakást Setulában, a reptér közelében. Hauser kezdte összevonni csapatait.
Carver folytatta a jelentését, miközben Galvone töltött magának egy italt, majd a pohárral a kezében a falnak dőlve, cinikus arckifejezéssel figyelte.
– Úgy tűnik, elszúrtad – jegyezte meg, amikor Carver befejezte a mondanivalóját.
Hauser dühösen felé fordult.
– Frank, nem megmondtam, hogy tartsd a szádat? Hogy állnak az ügyek az Intézetben? Most jöttél meg a sarkkörön túlról?
– Egy órája értem vissza, főnök. – Elégedetten mosolygott. – Megkettőztem az őrséget. Valóban jól megerősítettem. Néhány embert jól tökön kellett rúgnom, hogy felébredjenek, de most már éberek. Ha valaki szimatolna arrafelé, hamar meggyűlik velük a baja.
– Töröld le azt a ronda vigyort az arcodról! Semmilyen biztonság nem százszázalékos. Hányszor kell még mondanom? Figyeljetek mindketten! Van még egy problémánk: megtalálni az ellenséget. És valakinek lennie kell a háttérben. Azt a porvooi kamiont is alig tudtuk megmenteni. Már szóltam róla neked, Frank, mikor a reptérről felhívtál. Adam, majd később elmesélem az esetet. Kitartásomnak köszönhetően lehet, hogy be tudjuk azonosítani az ellenséget. Aki a piramis csúcsán áll.
Hauser egy színes, török intarziás asztalhoz ment. Nyolcszögletű volt, hogy passzoljon a szobához. Hauser a precizitás megszállottja volt. Felvett egy halom gépelt papírt.
– Itt van azoknak az amerikaiaknak és briteknek a listája, akik az elmúlt héten érkeztek a helsinki hotelekbe.
– Hogy sikerült megszerezned a névsort? – kérdezte Carver csodálkozva.
– Adam, miért kell neked mindenről tudni, még ha nem is tartozik a felelősségi körödbe? Nagyon is könnyű volt. Kiküldtem egy csapatot egy jó csomó pénzzel, akik végigjárták a hoteleket. Persze már korábban szereztünk barátokat a nagyobb és közepes szállodákban. Miközben átöltöztem, átfutottam ezt a listát. Valami azért kiderült abból a kudarcba fulladt beszélgetésedből Paula Greyjel, Adam. Ugye azt mondta, hogy a főnöke Martin Sheffield.
– Igen.
– Pedig nem. Egyetlen ilyen nevű vendég nem lakott a Hesperiában – Galvonéra nézett. – Adam azt mondja, amikor megkérdezte Paula Greyt, hogy ki a főnöke, az azt válaszolta, hogy Martin Sheffield. A csaj a Hesperiában lakik, de csak nemrég költözött oda a Marskiból. És ugyanakkor költözött a Hesperiába egy bizonyos Martin Baker is. Egy angol. Tudod, Adam, ha ilyen hirtelen kérdést kapsz és el akarod hallgatni a nevet, akkor megváltoztatod a családnevet, de a keresztnév általában marad. Úgyhogy, Adam – folytatta gúnyos hangon –, kimerítő estéd volt, mehetsz aludni.
Megvárta, amíg egyedül marad Galvonéval. Cigarettát illesztett a szipkába és rágyújtott.
– Frank, ez a Grey nőszemély túl sokat tud. A kérdések, amiket Adamnek feltett, nekem egy kicsit túl mélyrehatónak tűnnek, például a Schmidt bankról. Ki kell derítenünk, mit tud még.
– Rendben, de hogyan?
– Elraboljuk, úgy, hogy Adam lesz a csali, te eszetlen.
– Carver előtt nem említetted a tervet.
– Nem, persze, hogy nem. Azt hiszed, hülye vagyok? Még maga sem tudja, milyen szerepet játszik. Azt hiszem, tetszik neki ez a Paula Grey. Na, menj...
Hauser mosolygott magában, ahogy az ajtó becsukódott. Gyakorlottan irányította a játékot, sosem szabad hagyni, hogy a bal kéz tudja, mit csinál a jobb, és fordítva.
Elővett egy kis dobozt a fiókból, abból egy kis kerek szűrőberendezést, és azt felszerelte a telefonjára. Az egyik Boston környéki laboratóriumában fejlesztették ki, remekül elváltoztatta a hangot.
Felhívta Irina Szerov lakásának a számát. Mikor az felvette a telefont, a kódnevét használta.
– Sonia, itt Morrow. A célpont, akivel kapcsolatba kell lépnie, Martin Baker. Megvan? A Hesperiában lakik. Holnap kerüljön a közelébe. Lehet, hogy ő az, aki a legtöbb gondot okozza nekem. Állítsa meg! Akárhogyan...
Tweed későn ért vissza Turkuból Nielddel és Dillonnal. Este tíz volt, mikor megérkeztek a Hesperiába. Már órák óta nem evett egy falatot sem, de fáradhatatlan volt. Mielőtt rendelt a szobaszerviznél, még lebonyolított egy csomó telefonbeszélgetést.
Kettőt a szálló két szobájába, Paulához és Harry Butlerhez. Aztán két másikat a Palace-ba, Newmanhez és Marlerhez, hogy azonnal jöjjenek át hozzá. Dillon felé fordult, mikor az arcát törölve kijött a fürdőszobából.
– Nield egy percen belül itt lesz. A többiek is átjönnek a Palace-ból. Ideje egy kis konferenciát tartanunk.
– Szeretnék enni valamit. Szerintem te ásványvízen is megélnél. Átugrom a szobámba egy friss ingért. Mindjárt jövök. Ne felejtsd el a kaját!
Mikor egyedül maradt, Tweed a szobát rótta hátratett kézzel. Nield érkezett meg elsőként.
– Nem tudtam beszélni veled a vonaton. Nem voltam benne biztos, hogy Dillon ismeri a harmadik férfi ügyét.
– Mesélj...
Tweed tovább sétálgatott, miközben Nield elmondta a történteket a Skaret fedélzetén. Mikor azt mondta, le tudja írni a harmadik férfit, Tweed egy kézmozdulattal félbeszakította.
– Azt mondod, reggel elő tudod hivatni a képeket egy gyorslaborban. Úgyhogy inkább megvárom a képeket...
Ahogy Paula belépett, abbahagyta.
– Érdekes estét töltöttem Carverrel. Nem volt semmi, mondhatom. Elég okos egy ürge – kezdte a lány.
Tweed részletesen meghallgatta az elbeszélést. Amikor Paula befejezte, elgondolkodva felnézett.
– Elég merész voltál, hogy ennyi témát szóba hoztál.
– Ja, hazudtam, mint a vízfolyás. Főleg abban, hogy Evelyn Lennox a barátom lenne. Mint emlékszel, Bob elmondta az esetet Wandsworth-ben, és az útját Walberswickbe. Persze hogy merész voltam, de úgy tudom, a terv az, hogy felborzoljuk az INCUBUS-t, megzavarjuk Hausert.
– Jó munkát végeztél – közölte Tweed.
Megérkezett Harry Butler, és régi társára, Nieldre pillantott.
– Vakációzgatunk? Lazsálgatsz, miközben én itt húzom az igát?
– Örülj, hogy kimaradtál a ma délutáni akciómból – vágott vissza Nield.
Butler leült és Tweedre nézett.
– Mivel itthagytatok, mint egy árvát, úgy döntöttem, körülszimatolok egy kicsit. Béreltem egy Saabot, és kimentem a reptérre. Kiderült, hogy jól választottam. Nagy jövés-menés volt, az egész napot ott töltöttem.
– Meglátott valaki? – kérdezte Tweed. – Azt számoltam, hogy négy olyan emberem van, akikről az INCUBUS nem tud. Te, Nield, Marler és jómagam.
– Röviddel azután, hogy kiértem – mondta Marler szokásos semleges hangján –, észrevettem, hogy egy világoskék ruhás reptéri alkalmazott kimegy a kocsijához, bedobja a sapkáját, aztán visszamegy az épületbe valamiért. Én is világoskékben voltam, szinte ugyanolyan zakóban, mint az ő egyenruhájuk. Úgyhogy fogtam, elemeltem a sapkáját, és bementem az előcsarnokba. Az ürge kiment, beszállt a kocsiba és elhajtott, szerintem észre sem vette, hogy hiányzik a sapkája. Én pedig egész nap úgy jártam-keltem, mint egy reptéri alkalmazott. Senki nem gyanakodhatott rám, szépen beolvadtam a környezetbe.
– Nagyon ügyes – jegyezte meg Tweed. – Mit láttál?
– Hauser és Carver érkeztek egy hatalmas fekete limuzinon. Marler képeiről felismertem őket. Aztán beesett Newman és Dillon. Hauser és Carver felszálltak a Lear gépre, aztán pedig Newman és Dillon egy menetrend szerinti járattal Turkuba...
– Nem is láttalak – szólt közbe Newman, aki épp ekkor lépett be Marlerrel.
– Persze, hogy nem. Folytathatom? Aztán felbukkant az a barna Buick LeSabre. Hat nehézfiú pattant ki belőle, és felszálltak két Sikorsky helikopterre. Észak felé indultak.
– Erősítés a Meteorológiai Intézetbe – vetette fel Tweed.
– Nem tudom. De azt most már tudjuk, hogy két helikopterük áll készenlétben. Aztán még pár órát lézengtem ott észrevétlenül. Este visszaérkezett a Lear, és máris ott állt a fekete limuzin is, hogy Hausert elhozza. Ahhoz képest, milyen nagydarab ember, elég gyorsan tud mozogni. Feltűnt viszont, hogy azt a gurulós lépcsőt otthagyták a gépnél. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy követem Hausert. A limuzinja a Disneyland-szerű házához vitte. Ha kell, meg tudom mutatni a térképen...
– Tudjuk, hol van – közölte Newman. – De most már azt is tudjuk, hol van Hauser. Bocs!
Butler beszámolójának elég nagy közönsége támadt. Paula az ágy végén ült, Newman egy megfordított széken, Marler a falnak dőlve és cigarettával játszadozva, Nield karba tett kézzel, Tweed pedig állva figyelte minden szavát.
– Szóval, mivel a lépcsőt otthagyták a gépnél, visszamentem a reptérre, és szerencsém volt. Pont időben érkeztem, és láttam, ahogy egy nő jön le a lépcsőn. Visszajött a barna Buick is. A csaj beszállt és elhajtottak Helsinki irányába, de sajna, ott elvesztettem őket.
– Egy leírást kérek – utasította Tweed.
– Nehéz lesz. Egy olyan nagylencsés napszemüveget viselt és kendőt a fején. Vékony, középmagas. Bár ez az utóbbi nem biztos, mert olyan volt a járása, mintha valami magasított talpú cipőt hordana.
– Akkor lehet, hogy alacsony? – vetette fel Tweed.
– Lehet. Addigra már úgy gondoltam, hogy a reptéren eleget láttam, úgyhogy kimentem a vasúti pályaudvarra.
Úristen, gondolta Paula, ez sosem pihen? Nem csoda, hogy Öszvérnek becézik.
– A sapkámat a reptéren hagytam egy pulton – magyarázta tovább Butler. – Levettem a zakómat és körülnéztem a pályaudvaron. Láttam, amint Tweed és Dillon megérkeznek. Aztán egy kicsit később észrevettem még valakit leszállni, akit felismertem a képekről. Manescu volt. És vele egy nagydarab, kemény állú fickó. Elég germánosan nézett ki. És akkor hoppá! Újra feltűnt a barna Buick, és ezek ketten beszálltak. Követtem a Buickot egy Setula nevű környékre a reptér közelében, aránylag közel van egyébként. Manescu bement az egyik háztömbbe. Aztán a Buick elhajtott a germán barátunkkal és elvesztettem őket. – Ivott egy kis ásványvizet a pohárból, amit Paula nyomott a kezébe. – Ennyi.
– Ez tényleg sok – füttyentett elismerően Marler.
– Az a barna Buick – szólt Tweed. – Ki vezette?
– Mindig egy egyenruhás sofőr. Sokat jön-megy.
Tweed hangosan felsóhajtott. Paula ránézett és látta, hogy még mindig friss és éber.
– Mi volt ez a sóhaj?
– Az egész olyan precíznek hangzik – válaszolt Tweed. – Hauser elsőrangú szervező. Gondolom, így jutott el a világ tetejére is. – Butler felé fordult. – Az a hat férfi, akiket láttál a helikopterekbe szállni. Tudsz valamit a nemzetiségükről?
– Közép-európaiak. Szláv típusok voltak. Talán csehek, románok vagy bolgárok. Ugyan ki tudja megkülönböztetni őket?
– A kámforfiúk – morogta magában Tweed.
– Nem volna ideje megbeszélni, hogy ki mit fog most csinálni? – vetette fel Marler. – Valamikor abba kell hagynunk a várakozást.
– Akkor cselekszünk, amikor eljön az ideje – jelentette ki Tweed. – És már mondtam, több adatra van szükségünk. Ma a vártnál sokkal többet sikerült összeszednünk. Newman, Marler és Paula rájöttek, hogy Hauser nagy mennyiségű robbanószert szállít északra. Talán valahova az Intézet közelébe.
– Lehet, hogy pont az Intézetbe – szólt közbe Newman. – Elvégre Hauser egyik vállalata építette az egészet.
– Butler most kifigyelte, hol van egy csomó kulcsfigura – folytatta Tweed –, hogy ezek Helsinkibe érkeztek. Harry, biztos, hogy Manescut láttad leszállni arról a vonatról? Száz százalék?
– Egész biztos. Sapkát és sálat viselt, ami eltakarta a fél arcát. Ebben a melegben! A sál egy pillanatra lecsúszott, és láttam a teljes arcát. Előtte már az eszembe véstem a bajusz nélküli fényképeit is, amit Marler csinált róla az INCUBUS-irodaháznál. Szóval Manescu szállt le arról a vonatról, és most itt van Setulában. Félórányi autóútra tőlünk.
– Nem jó hír – jegyezte meg Tweed. – Hauser összevonja a csapatait.
– Ne felejtsük el – vágott közbe Newman –, mi az egyik legfontosabb célunk. Legalábbis, ami engem illet. Ki gyilkolta meg Sandyt Suffolkban? Találjuk meg a gyilkost, és ha beszél, meglesz Hauser is. – Egyetértek Most már minden összekapcsolódott. Sandy halála, Ed Riverton februári meggyilkolása és a Peggy Vanderheld elleni kudarcba fulladt kísérlet. Sőt, a gyilkosságok mellett ott vannak a robbanószerek. Sőt, ott vannak a merényletek is Prágában, Budapesten és Bukarestben. Manescu jelenléte pedig összekapcsolja a két eredeti nyomozást, az egyik az INCUBUS ügyében, a másik az eltűnt profi securitatés és egyéb ügynökök után. Egész biztos, hogy az INCUBUS bérelte fel őket.
– Akkor most már ideje, hogy elinduljak felderíteni azt a titokzatos Intézetet – szólalt meg türelmetlenül Marler. – És most már azt is tudom, hogyan fogok a közelébe férkőzni.
– Hogyan? – kérdezte Tweed.
– Ma reggel korán keltem és elmentem az Akateeminen könyvesboltba, hogy térképeket vegyek Lappföldről. Ott hallottam néhány nőt beszélgetni valami turistakirándulásról holnap az Intézetbe. Busszal indulnak innen a szomszédból az Intercontinentaltól. Ahogy hallottam, legtöbbjük angol. Van még pár szabad hely. Az az ötletem támadt, hogy csatlakozom a csoporthoz. A busz reggel indul a reptérre. Tökéletes ürügy.
– Meggondolom. Majd reggel megbeszéljük.
– Szeretném, ha most nyilatkoznál.
– Mondom, reggel.
Tweed gépiesen beszélt. Paula észrevette, hogy a gondolatai már messze járnak Nagy döntés előtt állt. Tweed kihúzta magát.
– Most legjobb lesz, ha mindenki elmegy aludni. Holnap lehet, hogy összeköltözünk egy hotelbe. Azt hiszem, itt az ideje összevonnunk erőinket. Érzem, hogy Hauser a nyomunkban van. Úgyhogy menjetek!
– Hogyhogy? – kérdezte Dillon, aki eddig csendben ült. – Mi az, hogy a nyomunkban van?
– Ezeknek a veszélyes alakoknak a hirtelen megérkezése Helsinkibe. Úgy tűnik, Newman elérte a célját, amikor elment Hauserhez az irodájába. Megzavarta. Paula most felborzolta Carver idegeit, aki minden bizonnyal jelentést tesz a főnökének. Hauser valami sötét dologra készül ellenünk. Jó éjt...
Paula az ágyon ülve várta, hogy egyedül maradjanak. Tweed ránézett, magában találgatva, vajon mire gondol.
– Ha Marler elmegy az Intézetbe azzal a turistacsoporttal, akkor szeretnék vele menni. És ne ellenkezz! Egy pár, egy férfi és egy nő, kevésbé feltűnő.
– Majd reggel nyilatkozom. Most gondolkozni szeretnék.
Mikor magára maradt, Tweed gondolataiba mélyedve sétálgatni kezdett. Hosszú, fárasztó napja volt, de még mindig frissnek érezte magát. Magában rendezgette a rejtvénykockákat, amelyek a nap folyamán gyűltek össze. Newmannek igaza volt: sok függött attól, be tudják-e azonosítani Sandy és Ed Riverton gyilkosát. Tweed biztos volt benne, hogy egy és ugyanaz a személy lesz.
Amikor végre ágyba bújt, gondolatai még mindig nem hagyták nyugodni. Az ösztönei azt súgták, hogy későn cselekedett, mikor összevonta az erőit. Hauser keményen fog lecsapni.

 

 

33.

Másnap reggel Irina Szerov már nagyon korán megérkezett a Hesperiába. Szőkére festette és magasra tornyozta a haját, tízcentis magas sarkú cipőt húzott, szemfestékkel kiemelte a szemét és világoszöld napszemüveget tett egyenes, római metszésű orrára.
Kivárta, amíg a férfi recepciós felszabadul, és odament hozzá a meséjével. A recepciós érdeklődve hallgatta. Irina szorosan testhez simuló ujjatlan blúzt viselt, aprócska miniszoknyával. A recepciós már akkor felfigyelt a lábaira, amikor belépett.
– Maga biztosan tud nekem segíteni – kezdte a lány, bankókkal a kezében. – Munkát akarok kapni Martin Bakernél, aki itt lakik önöknél. De sajnos nem tudom, hogy néz ki.
– Én tudom – válaszolta gyorsan a recepciós. – Most biztosan reggelizik az elsőn. Csak néhány perce hívtam a szobáját, de nem volt ott.
– Én még nem reggeliztem – közölte Irina búgó hangon. – Ha lenne olyan szíves és megmutatná nekem...
A recepciós felkísérte az első emeletre. A liftben Irina ellenőrizte, hogy ki van-e kapcsolva a táskája. A recepciós megmutatta, melyik vendéget keresi és visszautasította a borravalót.
– Inkább meghívhatnám egy italra – javasolta. – Hatkor végzek ma.
– Akkor hatkor itt leszek. Köszönöm...
Az ebédlőben hosszú asztalok álltak, ahova nyolc-nyolc vendég tudott leülni. Az emberek oda ültek, ahol még volt hely. Az ebédlő aránylag tele volt, de Martin Baker mellett volt egy üres szék. Irina pirítóst és lekvárt vett magának a büfénél és megállt az üres széknél.
– Megengedi, hogy ide üljek? Nem sok szabad hely maradt már.Tweed felnézett és kihúzta neki a széket.Ahogy megvajazta a pirítósát, Tweed gondolatai másutt jártak. Valentin Rebet tábornokra gondolt, akitől Turkuban vált el. Úgy sejtette, az orosz még mindig Finnországban van, hiszen direkt megkérdezte, hogy Tweed a Hesperiában lakik-e.
– Sonia Drayton vagyok. Tegnap este érkeztem Turku-ból.
Tweed észrevette remek lábait. Mivel ült, szoknyája még feljebb csúszott. Álszerényen megpróbálta lejjebb húzni, és észrevette Tweed pillantását.
– Martin Baker – felelte Tweed. – Mit keresett Turkuban? – Legalább mondott valamit, a gondolatai úgysem itt jártak.
– Az INCUBUS nevű vállalatnak dolgoztam. De most otthagytam őket. Egyre többen jönnek el onnan. Egy Peggy Vanderheld nevű lány is pont akkor hagyta ott a helsinki irodájukat.
– Ez miféle cég? Valahol már hallottam róluk.
Tweed békésen kávézott tovább. Nem mutatott mást, mint enyhe érdeklődést. Pedig már teljesen odafigyelt vonzó kis reggelizőpartnerére. Halk, kellemes hangon beszélt, enyhe akcentussal.
A lány mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Biztos észrevette, hogy van egy kis akcentusom. Osztrák vagyok. Apám angol volt, anyám bécsi.
– És miért hagyta ott a vállalatot? INCUBUS, ha jól emlékszem.
– Igen. A világ legnagyobb bankja. Amerikai. Nagyobb, mint bármelyik japán, ami azért elég sokat elárul a méreteiről. Tulajdonképpen kirúgtak. Éppúgy, mint Peggy Vanderheldet. Most valami járadékszerződést akarnak aláíratni velem. Elég nagyvonalút. Még nem döntöttem el, hogy beleegyezem-e.
– Miért nem?
– Maga üzletembernek néz ki. Kéne nekem valaki, aki semleges az ügyben, akivel megbeszélhetném az ügyet. Lenne itt egy csendes zug, ahol cseveghetnénk?
Marler korán kelt a Palace-ban, megreggelizett és visszatért a szobájába. Most, miközben Paula figyelte, a pengéjénél fogva megfogta finn vadászkését. A szoba túlsó végébe egy fahasábot tett a szőnyegre. Előző nap szedte össze, amikor Newman az autópálya mentén telefonált Mauno Sarinnak. Marler vállmagasságból eldobta a kést. A hegye nagy erővel beleállt a kis körbe, amit filccel a fadarabra rajzolt.
– Telitalálat! – kiáltott fel Paula. – Hol tanultál meg kést dobálni?
– Arizonában. Egy indián tanított meg rá. Ők fafaragásra használják a kést, amit aztán eladnak turistáknak.
Kopogtak az ajtón, és ahogy Paula kinyitotta, Marler eltette a kést. Newman sétált be. Kockás sapkát és sötét szemüveget viselt. Paula bezárta az ajtót, Marler pedig újra elővette a kést és becsúsztatta a lábszárára erősített tokba, a fát pedig elrejtette a szekrénybe.
– Mikor indulunk az intercontinentálos csoporttal? – kérdezte Newman.
Korábban Paula meghozta az üzenetet, amit Tweed inkább nem mondott telefonon. Jóváhagyta, hogy felkeressék az Intézetet. Paulát viszont csak azzal a feltétellel engedte el, ha Newman is velük megy.
– Most indulunk taxival az Intercontinentalhoz – mondta Marler. – Hozod a Smith & Wessonodat?
– Örülök, hogy nem látszik.
– És én is visszakaptam a Browningomat Nieldtől – szólt Paula. – A vállamra szíjaztam. Tűzijátékra számítasz?
– Az INCUBUS-szal sosem tudni. De téged nemigen fognak felismerni.
Paula tanult Irina módszereiből, miután hallotta Butler legújabb leírását róla. Egy kendőt kötött fekete hajára és sötét szemüveget húzott. Mindenki napszemüveget viselt a vakító napfény ellen. Marler ragaszkodott hozzá, hogy mindketten álcázzák magukat, emlékeztetve őket, hogy ő hármójuk közt ő az egyetlen, akit az INCUBUS még nem ismer. Órájára pillantott.
– Induljunk...
A többi turistával, többnyire középkorú angolokkal és néhány finnel, másfél óra múlva már a Finnair AY 424-es menetrend szerinti járatán ültek, amely 12.05-kor szállt fel. Newman és Paula egymás mellett ültek, míg Marler mögöttük foglalt helyet az ablak mellett.
Sima repülés volt a végtelen finn vidék felett, amit mindenütt örökzöld erdők borítottak, elszórt tavak rengetegében. Egyszer leszálltak Oulunál, a Bothnia-öböl partján, majd repültek tovább Rovaniemi felé.
Egy kis reptéren landoltak, bozótos, sziklás vidéken, több kilométerre a várostól. Itt átszálltak egy kisebb Fokker Friendship repülőbe, további ötvenperces repülőútra. Miután a gép felszállt és kelet felé vette az irányt, az utaskísérő, egy elegáns szürke kosztümös finn lány, bemutatkozott a csoportnak.
– Irene vagyok – közölte angolul. – Most a szovjet határ felé repülünk Lappföld felett...
Paula lenézett az ablakból és térképére pillantott. A Kemijarviba tartó 80-as autóút mentén repültek, ahol a porvooi halászok látták az INCUBUS-hűtőkamiont haladni keletnek, a határ felé. Hátranézett, és látta, hogy Marler alszik. Pedig félig lecsukott szemei mindent láttak, ahogy oldalra fordította a fejét.
Paula egy kicsit később újra lenézett, és egy nagyobb tavat látott, amelynek gránitsziklás partján az erdő a vízig húzódott. Az utaskísérő újra beszélni kezdett.
– Most hagyjuk el észak felé Kemijarvit. Mint tapasztalhatják, a gép ereszkedik lefelé. A leszállópályát az INCUBUS Inc. építette, egy hatalmas jótékony szervezet, amelynek oroszlánrésze volt abban, hogy ez az Intézet egyáltalán megvalósult...
Marler körülnézett. Minden utas kellőképp meg volt hatódva a gondolattól. Ahogy a gép egyre ereszkedett, előhúzott egy kis Voigtlander fényképezőgépet a zsebéből. Odalenn látni lehetett a beton épületkomplexumot. Középen egy magas kerek épület állt, ami a helsinki INCUBUS-irodaházra emlékeztette. Jó pár képet készített, miközben a légikísérő háttal állt neki. A lány hirtelen megfordult és odajött hozzá.
– Bocsásson meg, uram! Fényképeket készített? Sajnos, azt most nem teheti. Csak az INCUBUS jóindulatának köszönhető, hogy használhatjuk a repülőteret.
Marler mosolygott.
– Nem lesznek képek. Elfelejtettem betenni a filmet. – Zsebébe csúsztatta a gépet.-Akkor rendben van, uram. Ez a szabály...
A gép leszállt a betoncsíkra. Newman Paulára pillantott. Hirtelen rossz előérzete támadt. Mégsem kellett volna magukkal hozni a lányt.

 

A Hesperiában Tweed a szobájába invitálta Irinát. Előtte benéztek az előcsarnokba és látták, hogy tele van francia turistákkal. Ahogy kiléptek a liftből, Tweed a fejéhez kapott.
– Miss Drayton...
– Sonia.
– Sonia. Megbocsát egy percre? Mielőtt reggelizni mentem, azt mondták, vár egy üzenet a portán. Foglaljon helyet ott a fotelben, rögtön jövök...
Irina leült a hosszú hall egyik foteljébe, és tulajdonképpen örült is, hogy egy percre összeszedheti a gondolatait. Elég nagy megrázkódtatás érte most. Amikor hat éve Londonban szolgált a szovjet nagykövetségen, a GRU-tól Liszenko tábornok egyszer egy rövid titkos látogatásra érkezett. A Regent's Parknál levő épületük ablakánál állt egyszer, mikor hirtelen odahívta magához. Lemutatott az utcára.
– Az a férfi, aki ott fut a taxi után. Látja? Jól jegyezze meg az arcát. Ő Tweed, az SIS igazgatóhelyettese...
Azok a hidegháború utolsó napjai voltak, mikor Liszenko még Tweed legnagyobb ellenfele volt. Irinát épp akkoriban nevezték ki a KGB ezredesének. Most pedig alig fél órája, leült Martin Baker mellé, és csak akkor ismerte fel benne Twee-det, mikor az felé fordította az arcát.
Irina gyorsan gondolkodott. Beazonosította, ki áll az INCUBUS elleni akció mögött. Egy sokkal veszélyesebb ember, semmint azt ő vagy akár Hauser is gondolta volna. Drasztikus intézkedésre volt szükség.
A liftajtó kinyílt, és Tweed lépett ki rajta mosolyogva. Szobájához vezette, kinyitotta az ajtót, betessékelte és az ablaknál levő székkel kínálta. Ő maga az erős fénynek háttal ült le.
– Nos, akkor miről is akart beszélgetni velem? Egy fél órát tudok magára szánni. De akkor sajnos fontos üzleti megbeszélésem lesz – mondta barátságosan.
– Az irat, amit alá kellene írnom, hogy megkapjam ezt a bőkezű járadékot, bizonyos feltételeket tartalmaz. Életre szólóakat. Ha pedig megszegem a feltételeket, elesem a járadéktól.
– Mik ezek a feltételek?
– Például, hogy sosem beszélek senkinek a munkámról, vagy bármiről, ami az INCUBUS-nál való alkalmazásom során jutott a tudomásomra.
– Lehet, hogy egyszerűen a gazdasági kémkedésnek akarják így elejét venni? – vetette fel Tweed a falat bámulva.
– De néhány dolog, amit csinálnom kellett, szörnyű volt. – Habozott egy kicsit. – El kellett csábítanom bizonyos üzletembereket, akiket az INCUBUS befolyásolni akart. Aztán zsarolták őket. Ez viszont már bűn.
– Bizony az – állapította meg Tweed.
– És mégis, a járadék olyan nagyvonalú. Sőt, elmehetek dolgozni is anélkül, hogy ezzel csorbítanám a járadékhoz való jogaimat.
– Miért jött Turkuból Helsinkibe? – kérdezte hirtelen Tweed, figyelmesen nézve a lányt.
– Egy felvételi beszélgetésre jöttem egy teljesen más céghez. Ma délután megyek hozzájuk.
– Van bizonyítéka ezekről a bűncselekményekről? A lány újra habozott.
– Igen. Vannak fénymásolataim bizonyos levelekről, amik terhelőek az INCUBUS-ra nézve. A szállodámban hagytam őket. Ma este hatkor elhozhatom magának, ha megfelel. – Ártatlanul és szánalomraméltón mosolygott. – Igazán sajnálom, ha ezzel megzavartam, de annyira kedves volt hozzám.
– Akkor jobb, ha megnézem ezeket a fénymásolatokat, mielőtt tanácsot adnék magának.
– Köszönöm. Megengedi, hogy használjam a mosdót? – Hogyne. Arra...
Tweed az ablakhoz ment, és hallotta, hogy a lány bezárja az ajtót. Odabenn Irina gyorsan körülnézett. A mosdó fölötti polcon egy teli üveg, bontatlan emésztésserkentő volt. Mellette egy pohárban a fogpasztás tubus. A fogkefe egy másik pohárban volt.
Tweed olyan ember benyomását tette rá, mint aki sokat ad a személyi higiéniára. Eddig még nem mosott fogat a reggelije után. Kinyitotta nagy válltáskáját, és elővett egy ötperces oxigénpalackot, melynek maszkját felerősítette az arcára.Aztán az egyik rejtett zsebéből elővett egy kis csavartetős tokot. Abban egy kis injekcióstű lapult, benne potassium ciános oldattal. Az INCUBUS szinte mindent a rendelkezésére tudott bocsátani, de azt persze nem tudhatta, hogy a kis szerkezetet a Boston melletti laboratóriumban készítették.
A maszk szemüvegén keresztül a tükörbe pillantva rémisztő látványt nyújtott. Alaposan megvizsgálta a szöget, ahogy a fogpaszta a pohárban állt, majd kivette, letekerte a tetejét és a mosdó szélére helyezte. Kinyitotta a kis ciános tokot, kivette az injekcióstűt, beleszúrta a fogpasztába, és belenyomta a tartalmát. Majd kihúzta a tűt, szorosan visszatekerte a tubust, és ugyanabban a szögben visszatette a pohárba.
Az injekcióstűt óvatosan visszahelyezte a tokba, gondosan lezárta és táskájába csúsztatta. Gyorsan az ablakhoz lépett, és még mindig maszkjában, csendben szélesre tárta. Annak ellenére, hogy óvatosan bánt a ciánnal, vigyáznia kellett a kipárolgásokkal.
Nyitva hagyta az ablakot, miközben lehúzta a WC-t. Hideg vízzel kezet mosott, és folyatta a vizet, miközben megszárítkozott. A nyitott ablaknál levette a maszkot, begyűrte a táskájába, és gondosan becipzározta. Csak ekkor csukta be az ablakot és zárta el a vizet, majd kinyitotta az ajtót és kisétált.
– Akkor este hatkor látom majd – mondta Tweed az ablaknál állva. – Sok szerencsét a meghallgatásán! Melyik cégnél lesz?
– Az Akateeminen könyvesbolt – felelte gyorsan.
– Mint eladó? – kérdezte Tweed, miközben az ajtóhoz kísérte.
– Nem. Mint adminisztrátor. Az egyik igazgató mellett. Köszönöm, hogy szakított rám időt...
Tweed becsukta az ajtót és egy percre ott maradt. Megérezte a reggelije ízét. Még nem mosott fogat. A fürdőszobába ment.
Megtorpant és körülnézett, szeme gondosan végigpásztázott mindent. Úgy tűnt, semmi nem változott, semmihez nem nyúltak hozzá. Elgondolkodva nézett újra körül. Gyorsan átfutott mindent. Semmi. Kinyitotta a hidegvízcsapot, fogta a fogpasztás tubust és letekerte a tetejét.

 

Harry Butler a BMW volánjánál ült, amivel Newman az Intercontinental hotelhez hajtott, miközben Marler és Paula taxival mentek. Tweed telefonon leadott utasításai, amit azalatt mondott el, míg Sonia Draytont egyedül hagyta, egyértelműek voltak.
– Körülbelül félóra múlva egy harminc év körüli nő fogja elhagyni a szállót. Festett szőke, vállig érő haj, testhez álló világoszöld blúz és vajszínű miniszoknya. Jó alakja van. Ja, és a haja most a feje tetejére van felfésülve. Lehet, hogy zöld napszemüveget fog viselni. Eddig világos, Harry?
– Egyből kiszúrnám. Magassága, súlya?
– Első ránézésre középmagas, de tízcentis magassarkúja van. Vékony. Kövesd, és ne veszítsd el! Tudnom kell, hova megy. Bízom benned...
Butler levette a zakóját. Még korán volt, de már melegedett az idő. Ma is forró nap ígérkezett. Figyelte, ahogy a turisták elcsigázottan jönnek kifelé a szállóból. Néhányan megálltak vitatkozni. Kimenjünk-e egyáltalán ilyen időben?
Butler célpontja tíz perccel azután jelent meg, hogy Tweed telefonon riasztotta. Magabiztos járással elindult, riszálása épphogy nem ütötte meg egy callgirl mozgását. Valamiért negyon elégedett magával, gondolta Butler.
A nő beszállt egy taxiba, ami épp újabb turistákat hozott a hotelbe. Butler beindította a motort, és figyelte, amint a taxi elindul a Mannerheimintien kifelé a városból. Miközben vezetett, Butler igyekezett rájönni, mit talált ismerősnek a nőben. De hirtelen kiment a fejéből.
Aztán két dologból jött rá a személyazonosságára. Az egyik a cím, a négyes villamos végállomásánál, ahol kiszállt. És a járása. Semmi sem olyan jellemző egy emberre, mint a mozdulatai. Ez a nő szállt ki előző nap a repülőből, miután Hauser elment.

 

Tweed lecsavarta a tubus tetejét. Összevont szemöldökkel megtorpant. Eszébe jutott, hogy mikor Sonia Drayton a fürdőszobában volt, mielőtt kijött, az utolsó pillanatig hallotta a vízcsobogást. Mégis, mikor kilépett, a kezei szárazak voltak. Ami még furább volt, hogy Tweed sosem tekerte szorosra a tubus tetejét. Egy kicsit mindig lazán hagyta. Most viszont nagyon szorosan be volt tekerve. És a pohár egy kicsit el volt mozdulva, alatta látszott a kerek pohárnyom.
Tweed visszatekerte a tubus tetejét, és óvatosan visszatette a pohárba. A bontatlan üveg emésztésserkentőre nézett. Ehhez mintha nem nyúltak volna. Kiment a fürdőszobából.
Fogta a telefont, és felhívta Mauno Sarin magánszámát. A finn azonnal felvette a kagylót.
– Remélem, megismeri a hangomat – szólt Tweed.
– Igen. Gond van?
– A laborosai ellenőriznének bizonyos tárgyakat a fürdőszobámból? Mérget vagy robbanószert gyanítok, javaslom, óvatosan kezeljék a tárgyakat.
– Karma azonnal indul értük.
– Mondja meg neki, hogy Martin Bakert keresse. Itt megvárom...

 

 

34.

A Meteorológiai Intézet épületegyüttese a reptér fölé magasodott. A turisták az odagurított lépcsőn leszálltak. Paula, Newman és Marler lemaradtak és a sor végén haladtak. Irene, az utaskísérő, tanítónénis hangon magyarázott, ahogy elindultak a bejárat felé.
– El fogom magyarázni, mivel foglalkoznak az egyes részlegekben. Jelenleg majdnem minden alkalmazott szabadságon van.
– De mégsem mindegyik – súgta Marler Newmannek. – Nézz fel a tetőre.
– Láttam.
Egy férfi állt az ötemeletes épület tetején, a korlát fölött messzelátóval figyelve a turistákat. Ahogy beléptek az épületbe, minden turista kapott egy névkártya kitűzőt a savanyú képű recepcióstól, amit mindenki a ruhájára tűzött.
– Először a planetáriumot nézzük meg – jelentette ki Irene. – Persze nem az, a szó szoros értelmében. A sarkkör felett keringő műholdakat mutatja.
Egy hatalmas, kupolatetős terembe mentek, amelyben szinte teljesen sötét volt. A kísérő bekapcsolta a magnót, amely angolul, németül és franciául felsorolta az egyes műholdakat. A turisták egy csoportba tömörültek és felfelé bámultak, amint szemük egyre jobban megszokta a félhomályt.
– Most jelenik meg az Astra műhold – közölte a monoton magnóhang.
– Egy tüskés labdaszerű pont tűnt fel, és egy fénycsóva megvilágításában végighaladt a kupola peremén. Marler elhagyta a csoportot, és körbesétálta a termet, gyakran felnézve, mintha jobb nézőpontot keresne. A terem kerek falába épített nagy vasajtóhoz ért. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt.
Ahogy a hang folytatta a szöveget, újra Nevvmanhez és Paulához csatlakozott, miközben lassan körbejárták a termet. Hauser egy vagyont költhetett erre a látványosságra. Háttal a falnak, Marler egy másik ajtó kilincsét is megpróbálta. Ez is zárva volt. Továbbsétált a teremben. Mindenki, a kísérő is felfele bámult, ahogy a csillagképek megjelentek a kupolán. Ők hárman viszont továbbsétáltak a fal mentén. Újra megálltak, háttal egy fémlemeznek a falon. Nem volt rajta kilincs, csak egy keskeny nyílás derékmagasságban. Komputerkártyával nyílt. Marler elővette a hitelkártyáit és bedugta a nyílásba. Néha működtek.
Paula a turistacsoportra nézett. Minden fej felfelé bámult, ahogy egy újabb műhold ért a látómezőbe. A magnóhang tovább beszélt. A turistákat egyre inkább elkábította a végtelen látványosság a fejük felett. Körülbelül negyvenen lehettek. Egy kis szerencsével senkinek nem tűnne fel, hogy hárman hiányoznak, ha mégis sikerülne egy kicsit körülnézniük a komplexumban. Hirtelen halk surrogást hallott, egy jól olajozott szerkezet mozgását.
– Sikerült kinyitnod – suttogta Newman. – Próbáljuk meg! Gyorsan! – Paula felé fordult. – Te maradj itt...
Marler belépett a nagy ketrecszerű liftbe, ami az ajtó túloldalán volt. Newman is belépett, Paulával a sarkában. Marler átfutotta a vezérlőgombokat. Legalul a négyes szint volt. Megnyomta a gombot. Az ajtók becsukódtak, és a lift ereszkedni kezdett.
Marler felnézett a plafonra és a falakra, kamerákat keresve, de semmi. A lift tovább ereszkedett. Paula becsúsztatta kezét a táskájába, és kezébe vette automata Browningját. Newman előhúzta tokjából Smith & Wesson pisztolyát és az oldalánál tartotta. A lift megállt, és az ajtók kinyíltak.
Marler kikémlelt. Egy kanyarodó folyosó tárult elé, szürke fémfallal, recés gumipadlóval, ami tompítja és elnyeli a hangot. Jobbra vagy balra menjenek?
Balra a folyosó mintha egy ablaktalan ajtóban végződött volna. A másik irányban eltűnt a kanyarban. Úgyhogy a jobbra mellett döntött. Intett társainak, hogy maradjanak még egy pillanatig a liftben. Ahogy kilépett a folyosóra, a falon irányítógombokat vett észre. Mikor mindannyian kiszálltak a liftből, megnyomta az első szint gombját, és az ajtók halkan becsukódtak, a lift pedig visszaindult a planetáriumhoz.
– így ha valaki erre jár, nem tűnik fel neki, hogy itt a lift – súgta Newmannek.
– Igaz. Na, ne álldogáljunk itt!
Marler lassan elindult a széles folyosón, óvatosan körülnézve. Felnézett és megtorpant, közelebb húzódott a falhoz, és intett a többieknek, hogy tegyék ők is ugyanezt. A falnál állva bevárta, míg odaérnek hozzá, és a folyosó mennyezetére mutatott.
– Megfigyelő kamerák. De a lencse nem elég széles látószögű ahhoz, hogy teljes szélességében befogja a folyosót.
Newman tudta, hogy Marler a megfigyelő berendezések nagy szakértője. Továbbhaladtak. Paula továbbosont a fal mellett. Nem tudta levenni a szemét a kamera lencséjéről, ami úgy nézett ki, mint egy pisztoly csöve. Amikor elhaladt alatta, a falra pillantott. Sehol semmi piszok vagy por. A hátborzongató csendet csak halk zúgás törte meg. A légkondicionáló berendezés szívta ki az elhasznált levegőt és fújta be a frisset. A zaj egy látogatására emlékeztette a sizewelli atomerőműben, Suffolkban, Walberswicktől délre. Ami viszont eszébe juttatta Newman leírását Sandy szörnyű haláláról. Lehetséges valami kapcsolat a között a szörnyűség és e furcsa finn objektum között?
Marler újra megállt, társai is megtorpantak. Pár méterre maga elé bámult a folyosóra. Newman közelebb húzódott hozzá. Marler odafordult hozzá és gesztikulálva suttogott.
– Elektromos fénysugár keresztbe a folyosón. Derékmagasságban. Ha megszakítjuk, beindul a riasztó. Át kell másznunk alatta.
Térdre ereszkedett, és a földhöz lapulva előremászott. Newman követte és a túloldalon felállt Marler mellett. Paula mély lélegzetet vett, megkurtította a táskája szíját és magához szorította. Ahogy előremászott, észrevette a sugarat kiadó üveggombot a falban. Egy gonosz szemre emlékeztette. Alacsonyabbra görbítette magát, és a férfiaknál megnyugodva kiegyenesedett.
– Mostantól ezekre is oda kell figyelnünk – figyelmeztetett Marler.
A folyosó továbbfolytatta a végtelen kanyart. Marler úgy vélte, hogy a repülőről látott magas kerek épület külső kerülete mentén haladnak. Adott távolságokra csukott, ablaktalan ajtók voltak a szemközti falban. Csak reménykedni tudott, hogy senki nem sétál be rajtuk.
A sereghajtó Paulának kezdett előjönni a klausztrofóbiája. Negyedik szint. Mélyen a sarkvidék alatt vannak. Eltemetve. Hirtelen sikítani szeretett volna. Kezével be kellett fognia a száját és nyelni néhányat. Marler újra megállt, és.feltartotta a kezét. Mi az már megint, kérdezte magában Paula.
– Ördögien ravasz biztonsági rendszer – suttogta nyugodtan Marler. – Még egy elektromos sugár. Most bokamagasságban.
Lefelé mutatott a padlóra. Hátranézett a többiekre, és vigyorgott, amikor észrevette Paula arcát. Viccesen tisztelgett neki.
– Figyelj!
Előrement és magasra emelte a lábát, mint egy masírozó katona. Álépte a fénysugarat és megállt a túloldalon. Newman őt utánozva szintén átlépte. Paula lenézett, és újra meglátta a falba ágyazott gonosz szemet. Lábai reszkettek a feszültségtől, mikor átlépte a sugarat. Marler a túlvégen megragadta a karját.
– Ez az. Csak így tovább! Már nem tart soká.
Ismét előrehaladt a falnak tapadva, és még egy kamerát vett észre a folyosó mennyezetére szerelve. Paula tenyerével támogatta magát a falon. Teljesen izzadt volt. Sűrűn pillantott hátrafelé is. Újra hosszúra eresztette táskája vállszíját, és most belenyúlt, hogy kitapogassa a Browningot. Newman hátranézett rá.
– Remélem, nagyon figyelsz hátrafelé?
– Az isten szerelmére! – sziszegte Paula dühösen. – Minden tíz másodpercben forgok, mint egy szélkakas.
– Oké.
Paula meglepődött. Newmannek általában mindig feltűnt, ha nagyon feszült volt. De most inkább Marler vette észre. Aztán eszébe jutott Sandy. Newman már csak erre tudott gondolni. Ugyan ki tudná ezért hibáztatni?
Paula számára az út a folyosón egy rémálommá változott. Úgy tűnt, mintha örökké itt kéne haladniuk. Sehol semmi kiút. Aztán rájött, mi az, ami ennyire kizökkenti. Az állandó mozgás ezen a hatalmas körön, a rettentő gondolat, hogy nemsokára visszaérnek a lifthez, ami idehozta őket.
Hirtelen felfigyelt valamire. A folyosó padlója már nem egyenletes szinten haladt, hanem emelkedett, mint a Heathrow reptér folyosói. Az emelkedő meredekebb lett. Még egy derékmagasságú fénysugár alatt kúsztak át és a folyosó tovább emelkedett.
Marler feltartott kézzel újra megtorpant. Még egy fénysugár? Nem. Most előre mutatott. A folyosó véget ért. Egy biztonsági pántokkal lezárt kétszárnyú ajtó volt a falban. Marler térdre ereszkedett. Paula érdeklődve figyelte. Marler valamit bámult a gumipadlón az egyik mennyezeti fényforrás alatt. Ez is rohadt idegesítő, gondolta Paula, minden görbe, sehol egy egyenes felület.
Marler óvatosan odanyúlt, körmével megkaparta a sötét foltot és megszagolta a kezét. Felállt és visszament Newmanhez, aki a falnál állt, pisztollyal a kézben. Marler megmutatta neki a kezét.
– Keréknyomok. Valami nagy jármű. Benzinszag. Ezen a folyosón széles kerekű teherautók haladnak. – Felnézett. – Egy nagyobb kamion is elférne itt a mennyezet alatt és le tudna menni. Elég széles. Gondolkoztam is, hogy minek ekkora hely.
– Akkor lássuk, mi van az ajtón túl!
– Ha egyáltalán ki tudjuk nyitni.
Jaj, ne, gondolta Paula összeszorított fogakkal.
Newman két kézzel megfogta Smith & Wessonját, miközben Marler óvatosan elhúzta a jobb oldali ajtószárny keresztpántját. Lassan tolta a nehéz rudat. A rés egyre nagyobb lett. Newman és a válla fölött Paula, bekukucskáltak az ajtónyíláson.
– Ez a világ legnagyobb garázsa – állapította meg halkan Newman.
Egy hatalmas föld alatti parkolóba nyitottak be, ahol tartóoszlopok sorakoztak a végtelenségig. A betonpadlón rengeteg INCUBUS-kamion állt, mintha invázióra készülő konvoj lennének. A neonfényben mindegyik kamionon tisztán látszott az INCUBUS Oy. felirat. Két külön sorban furcsa feliratú kamionok álltak.
– Azokra mi van írva? – kérdezte Paula.
– Cirill betűk – felelte Marler. – Oroszul van. Azt jelenti, Állami Szállítmányozás.
– Mi folyik itt? – gondolkodott hangosan Newman. Marler is kidugta a fejét a résen, és figyelmesen hallgatott.
Ajkához tette az ujját, hogy csendre intse őket.
– Nem hiszem, hogy van itt valaki – jelentette ki végül. – Nézzünk körül, mi a helyzet...
Paula számára kész megkönnyebbülés volt kijönni ebbe a tágas térbe a horrorfilmek díszleteire emlékeztető végtelen folyosóból. Még mindig sehol semmi ablak, mélyen a föld alatt voltak. Jó mélyen a föld alatt. Talán még mindig a négyes szinten.
Követte Newmant és Marlert, továbbra is kezében szorítva a Browningot. A két férfi a garázs jobb oldali falához tapadva haladt a kamionok mellett. Most már érezni lehetett az olaj és benzin jellegzetes szagát. Az emberek hiánya még mindig idegborzoló volt, de Paulát megnyugtatta a nagy tér.
Félúton a garázsban, Marler megállt. Egy hatalmas liftajtóra mutatott, amely elég nagy volt ahhoz, hogy egy kamion beférjen. Paula észrevette, hogy mindegyik kamion hűtőkocsi volt.
Newman megütögette Marler vállát, és oldalra fordulva továbbosont a kamionok között, amíg elérte az első cirill feliratú sort. Észrevette, hogy az egyik kocsi hátsó ajtaja résnyire nyitva áll. Marler továbbment az egyik nagy oszlop mellett. Paula követte Newmant.
Óvatosan közelítettek a kamion felé. Sehol nem láttak őrt. Newman a vezetőfülkéhez ment és benézett. Üres volt. Visszament Paulához a kocsi hátuljánál.
– Nézzünk be! – mondta. – Lássuk, ma mit találunk! Paula felugrott a raktérbe, Newman követte. Mindkét ajtótkitárták így elég világosság jutott be. Paula felemelte egy hosszú fémláda tetejét. Majd fogta a kendőjét, és ugyanúgy vett a szürkés masszából, mint legutóbb Marler. Több marokkal kivett és belecsomagolta a kendőjébe, majd táskájába süllyesztette.
– Mit csinálsz? – kérdezte Newman.
Közelebb jött és belenézett a ládába. Majdnem elnevette magát, pedig semmi mulatságos nem volt a dologban.
– Semtex – állapította meg. – Úristen! Itt majdnem egy tonnányi van belőle.
– Bizonyíték – közölte Paula, és elővett egy zsebkendőt. Fogott még egy kisebb adagot és belecsomagolta, majd ezt is a táskájába süllyesztette. Felegyenesedett és észrevette Newman mosolyát.
– Mi olyan vicces?
– Nézd meg ezt! Emlékszel arra a kamionra Porvootól északra? Most te csinálod ugyanazt, amit akkor Marler. Tiszta déjá vu ez nekem.
Paula lenézett a másik ládára, amit kinyitott. Felismerte az úgynevezett civilizált ember konstruálta halálos játékszereket. A rudakat precíz sorokba rendezték.
– Gelignit – közölte Newman. – Gyerünk innen...
Ahogy leugrottak a kamionról, egy őr bukkant elő a semmiből. Szikár, csontosarcú férfi, magas pofacsontokkal, aki akár Manescu is lehetett vona, de nem ő volt. Még egy román securitatés, aki Bukarestből tűnt el, gondolta Newman komoran. Smith & Wessonja a válltokban lapult. Az őr két kézzel rájuk célzott egy .45-ös Colttal. A cső vége olyan volt, mintha ágyúcső lenne. Newman tudta, hogyha eltalálná, a lövés ereje hatalmas lyukat ütne belé és hátradobná a raktérbe. A román tört angolsággal megszólalt.
– Kezeket fel magasra! Leülni a kocsira, lefeküdni földre!
Paula és Newman azt tették, amit mondott. Az őr több méterre állt tőlük, így Newman nem kockáztathatta meg a támadást. Paula káromkodott magában, hogy a Browning a táskájában van. Feltartott kézzel újra felegyenesedtek. Rettenetes volt a csend a hatalmas teremben.
– Most lassan menni falhoz.-a pisztolycsővel a garázsbelső fala felé intett –, és nézni fal felé!
Paula Newman mellett haladt. A közelsége megnyugtatta. Meg fognak halni, efelől semmi kétsége nem volt. Mikor elérték a falat, az őr újra megszólalt.
– Férfi fordul lassan felém, nő fal felé marad!
Newman lassan száznyolcvan fokot fordult. Az őr széjjelebb tette a lábát és marokra fogta a fegyvert. Pontosan Newman mellkasára célzott, majd rossz fogaival elvigyorodott.
– Miután lelőlek, a nővel szórakozok és lelövök. Nem mozdulsz!
Newman megfeszült a fenyegetés hallatán. Valami megvillant a neonfényben, és az őr hátába állt. Marler jelent meg egy oszlop mögött. A őr felnyögött, arcán teljes döbbenet. Elejtette a Coltot, és félig megfordulva megtántorodott. Newman meglátta a hátából kiálló kést, pengéje mélyen benne állt. Az őr egy pillanatra visszanyerte egyensúlyát, majd nagy lendülettel hanyatt esett, teljesen benyomva a kést hátába. Már nem mozgott. Marler nesztelen léptekkel odafutott.
Paula izzadó háttal megfordult. Marler az őr fölé hajolt. Ellenőrizte a nyaki ütőeret és felnézett.
– Ezt már senki nem támasztja fel – közölte semleges hangon. – Newman, hozz egy rongyot a kamionról! Kösz. Paula, jobb, ha te nem nézel ide.
A lány nedves kezét törölgette, főleg azért, hogy palástolja remegését. Szorosan összezárta ökleit. Kényszerítette magát, hogy odanézzen. Ha ezt nem bírja ki, akkor nem neki való ez a munka.
Marler felállt, majd újra leguggolt, a rongyot a kés még kiálló pengéjére csavarta. Mély lélegzetet vett, és teljes erőből megrántotta. Nehéz volt kihúzni a kést a testből. A penge lassan jött ki. Csupa vér volt, majd teljesen kiszabadult. Marler felállt és a ronggyal letisztogatta a pengét, majd a kamionhoz ment, és a véres rongyot a többi alá rejtette. Felhúzta a nadrágszárát, és a kést visszacsúsztatta a tokjába. Leporolta nadrágjáról a betonport, ahol a betonoszlopnak dőlt. Minden mozdulata teljes hidegvérről árulkodott.
– Menjünk innen! – mondta nyugodtan. – Szerintem azon a kamionliften kéne. Biztos kivezet a szabadba. – Newmanre nézett. – De előbb segíts ezzel a szeméttel.
Együtt elvonszolták az őr holttestét a kamionhoz, amit Newman és Paula átvizsgált, és belökték az alváz alá. Marler leporolta a kezét, megigazította a zakóját, és hirtelen megdermedt. A hatalmas lift elindult felfelé.
– Valaki jön – jegyezte meg Marler. – Készüljünk fel a fogadására...
Paula ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a csali, és a lift bejáratához állt. Azzal érvelt, hogy akárki is jön le, nagyon meg fogja lepni, ha egy nő álldogál odalenn. Newman kelletlenül beleegyezett.
A várakozás hosszú, feszült óráknak tűnt, ahogy a lift lassan ereszkedett. Paula egy kamionra számított, ezért alaposan meglepődött, mikor a lift megjelent, és a rácsos ajtó mögött csak egy alacsony, vékony, farmerdzsekis férfi állt. A férfi gyorsan reagált. A pisztoly mintha a kezébe ugrott volna. A Hauserral azonnal Paula hasára célzott, szabad kezével kinyitotta az ajtót, kilépett és angolul rákiáltott.
– Lassan vegye ki a kezét abból a táskából! Ha nem üres, akkor elbúcsúzhat a gyomrától.
Paula kihúzta a kezét a táskájából, elengedve a Browningot. A férfi arca ugyanolyan szikár volt, mint a megölt őré. Magas, kiugró pofacsontok. Még egyet lépett előre.
Newman Smith & Wessonja nagy erővel csapott le a férfi tarkójára, csak úgy reccsent a koponyája a fém alatt. Előreesett, Paula félreugrott, és a test elterült a betonon. Newman megnézte a pulzusát és megrázta a fejét Marler felé.
A testet egy másik kamion alá vonszolták, és Marler elvette a fegyver töltényeit a dzseki zsebéből. Aztán fogta a Hausert, és hátul az övébe dugta.
– Akkor most következik a neheze – jegyezte meg Newman. – Felmegyünk ezen a liften, és meglátjuk, mi vár ott.
Paula érdeklődve rápillantott. Valamikor még nagyon felzaklatta volna egy ilyen erőszakos eset. Mindannyian észrevették, hogy megváltozott, amióta egyszer a hidegháború idején egy megrázó útja volt Kelet-Németországba. Most csak annyit mondott, hogy „most következik a neheze”.
A liftben Marler végigpillantott a gombokon. Három gomb volt és legalul egy kulcs.
– Érdekes – mondta. – Gombok az első, második és harmadik szintre, de a negyedik szintre már kulcs. Azt hiszem, azt majd elveszem, mikor felértünk. Semmi értelme nyomot hagyni, hogy valaki is lent járt volna a garázsban. Sőt később még jól is jöhet.
Megnyomta az első szint gombját. Ahogy a lift elindult felfelé, Paula megint érezte, ahogy egyre feszültebb lesz. Milyen veszélyek leselkednek rájuk az első szinten? Feltette a kérdést, ami már egy ideje piszkálta.
– Hogy a fenébe jönnek le azok a hatalmas kamionok a negyedik szintre?
– Megtaláltam a kijáratot – felelte Marler a rácsos ajtóra meredve. – Eljutottam a garázs végébe. Van ott egy hatalmas kanyargós alagút. Elég meredek volt. Itt minden szinten csukott ajtók vannak.
Ahogy a lifttel elhaladtak, minden szinten acélajtókat hagytak el. Ez a hely olyan volt, mint egy erődítmény. A lift lelassult és megállt az első szinten. Idegtépő volt, ahogy a rácsos ajtó kinyílt. Marler jobb keze a zakójában volt, a Hausert markolta. Newman kivette a Smith & Wessont a válltokból, és hátul bedugta az övébe. Paula pislogott, ahogy beáramlott az éles sarkköri napfény. Kiérkeztek a szabadba.
A liften túl hatalmas betonterület volt, egy nagyobb épülettel a túlsó végén. Sehol egy ablak, olyan volt, mint egy betontömb. Marler mindkét irányba kinézett. Miután zsebre vágta a négyes szint kulcsát, intett, hogy kövessék. Marler minden tájékozódási képességét elvesztette, felőle bármelyik irányba elindulhattak volna. A betontömb hatalmas kapujára mutatott.
– Látjátok? Ott a kamionbejárat a négyes szinthez.
– Gondoltam, hogy nem erre használják a liftet. Azzal évekig eltartana levinni azt a rengeteg kocsit – állapította meg Paula. – De akkor minek a lift, ha egyszer van egy alagút?
– Szerintem vészkijárat lehet, ha egy robbanás vagy valami elzárná az alagutat – vetette fel Newman. – Ez a Mr. Hauser rém óvatos. Egyébként menjünk jobbra. Ez ugyanaz a kerek épület, amiben olyan sokat jöttünk azon a kanyarodó folyosón. Ha minden igaz, akkor még ma visszaérhetünk a reptérre.
– Igazad van – jegyezte meg Marler.
Javaslatára a falhoz közel haladtak, nem feledkezve meg az őrökről a tetőn, akiket a repülőről láttak. Rendszeres távolságokra vállmagasságban szűk kis ablakok nyíltak. Marler lebukott, ahogy elhaladt alattuk, és ugyanígy tettek a többiek is. A kellemesen hűvös föld alatti szintekhez képest itt tombolt a hőség. A nap kegyetlenül lecsapott rájuk. Elhaladtak egy hosszú, szűk benyíló mellett, melyben fém szemeteskukák álltak. Hirtelen Marler feltartotta a kezét.
– Valaki jön. Mégpedig többen. Vissza a benyílóba. Gyorsan!
Paula, Newmannel a sarkában, visszarohant a szűk kis folyosóba, mélyen bement, és elbújt egy kuka mögé. Newman és Marler a bejárathoz közelebb buktak le a kukák mögé. Marler saját búvóhelyéről szemmel tartotta a nyílást. Egy csoport egyenruhás őr haladt el a benyíló előtt. Egyikük sem nézett be. Felelőtlen alakok, gondolta Marler, de hálát adott érte a sorsnak. Mikor az utolsó ember is elment, kikúszott a benyílóból és egy darabig követte őket. Majd visszatért a többiekhez.
– Tiszta a levegő. Húszan voltak. Elég komoly biztonsági intézkedés egy ilyen objektumhoz. Mindegyiknek volt fegyvere, ami szintén furcsa egy állítólagos Meteorológiai Intézetnél. A kamionlifthez mentek. Az elsőnél volt egy kulcs.
– Akkor biztos a negyedik szintre mennek-állapította meg Newman. – Szerencsénk lehetett. Biztos-együtt mentek ebédelni, csak egy-két őrt hagyva hátra.
– És furcsállni is fogják, hogy azok hova tűntek. Keresni fogják azt a két hapsit – vetette közbe Paula. – Szerinted élve kikerülünk erről a helyről?
– Menjünk! – mondta Newman.
Továbbhaladtak a kanyarodó fal mellett, és épp egy ajtónál tartottak, mikor az hirtelen kinyílt. Marler a Hauserjéhez kapott. Egy nagydarab szalmakalapos asszony lépett ki, narancssárga ruhája sátorként burkolta be. Marlerra mosolygott, aki felismerte benne az egyik turistát.
– Mrs. Fairweather vagyok-csicseregte. – Gyönyörű időnk van, nem? Én is meguntam a végtelen gyaloglást. És azok a szörnyű magnóra mondott szövegek, ahogy állandó monoton hangon szólnak. Egyszerűen elegem lett belőle. Megmondtam Irene-nek, hogy kell egy kis friss levegőt szívnom. Megpróbált marasztalni, de ellenálltam. George, a férjem azt szokta mondani, hogy mikor megmakacsolom magam, jobb is, ha engednek nekem.
– Biztosan igaza is van, kedves hölgyen – bólogatott mosolyogva Marler.
– Gondolom, maguk is tudják, hogy itt jobbra kell haladnunk a fal mentén. Irene háromszor is elismételte, mintha valami hülye lennék. Jobbra, jobbra! Mintha valaki egy hangosbemondóba ordítana. Biztos, hogy ki akar menni, kérdezgette állandóan. Megmutatta, hol a kijárat. Amikor kimegy, már nem tud újra bejönni, hajtogatta. Az ajtó automatikusan bezár, úgyhogy most gondolja meg magát...
Továbbmentek a fal mentén, miközben Mrs. Fairweather folytatta beszámolóját, Marler pedig kedvesen mosolygott. Épp időben csúsztatta vissza a Hausert. Newman és Paula csendben követték őket. Elvégre Mrs. Fairweather négyük helyett is beszélt.
– No persze, a planetárium érdekes volt – folytatta fáradhatatlanul. – Gondolom, maguk is épp úgy meglepődtek, mint én, mikor Mr. Beszélőgép a vége felé kijelentette, hogy ezek mind meteorológiai műholdak. Pedig azt hittük, hogy szovjet kémholdak. A többieknek is elegük van, már mind mennének. Túl hosszan időztünk a Geológiai Kutató Részlegnél. Ott vált igazán unalmassá. Dögunalom volt. És semmi frissítő. Irene azt mondta, a repülőn visszafele Rovaniemibe lesznek frissítők. Ah, nézzék, ott a gépünk...
Felbukkant a reptér. A lépcső még mindig ugyanott állt. Marler felment Mrs. Fairweatherrel a lépcsőn, és a gépben leült mellé. Jobb álcát kitalálni sem lehetett volna.
Ahogy két sorral hátrább, Newmannel leült az ablak mellé, Paula az órájára pillantott. Aztán még egyszer ellenőrizte az időt. Newman tudta, hogy mi aggasztja. Az a húsz őr előbb-utóbb megtalálja halott társait. Akkor aztán a gép sem szállhat majd fel.
Öt perc múlva megjelent a turistacsoport, elszántan a géphez gyalogoltak és felszálltak, fáradtan lehuppanva az ülésekre. Irene elég elkeseredettnek látszott. Mrs. Fairweather félhangosan megszólalt, hogy azért mindenki hallja.
– Látja! Micsoda lázadást robbantottam ki. Tudtam, hogy a többiek is éppúgy unják, mint én.
– Ön rém kedves – vigyorgott Marler.
Paula az ablakból figyelte a komplexum bejáratát. Biztos volt benne, hogy az őrök az utolsó pillanatban fel fognak bukkanni. A lépcsőt eltolták, a pilóta beindította a motorokat és a propellerek forogni kezdtek. Paula még mindig a bejáratot figyelte. Hirtelen megdermedt. Három egyenruhás alak futott a gép felé, kezükkel hadonászva, nyitott szájjal, mintha valamit kiabálnának.
– Akármit akarnak is, most már késő. Indulunk – jelentette ki Irene.
Paula hallotta az ajtó csapódását. A Fokker előregurult, fokozatosan felgyorsult a kifutópályán és felszállt a felhőtlen égbe. Harminc másodperc múlva, ahogy a gép Rovaniemi felé fordult, az Intézet már csak egy játékszer volt a magasból.
– Tudja, Mrs Fairweather – hízelgett Marler –, nagyon hálás vagyok önnek, amiért lefaragott a programból. Unalmas volt. Halálosan unalmas.

 

 

35.

– Frank, azt mondod, behatoltak az Intézetbe?
Hauser hangja vészjóslóan nyugodt volt. Fura házának toronyszobájában ült az íróasztalnál, ahol következő startégiai lépését szokta kidolgozni. A franciaablak egy gyönyörűen faragott erkélyre nyílt. Galvone idegesen járkált zsebre tett kézzel.
– A hírt most jelentették telefonon – mondta. – Két őrt megöltek a négyes szinten levő garázsban...
– Folytasd! – kérte Hauser vészjósló hangon. – Ne apránként adagold!
– Az egyik kamion ládájából eltűnt egy adag Semtex. Azt mondják, hogy a behatolók az Intézetbe látogató turistacsoporttal jöttek.
– Te meg pont most jártál fenn, hogy megduplázd az őrséget. Vagy legalábbis ezt mondtad. Mi siklott félre? Fogóval kell kihúzni belőled?
– Figyelj, főnök! – tárta szét a karját értetlenül Galvone. – Azt a parancsot adtam az őröknek, hogy két részletben menjenek az étkezésekre, a fél csapatot mindig hagyják őrségben. A garázsosok együtt mentek ebédelni, gondolom, hogy beszélgessenek, kártyázzanak. Csak két őrt hagytak hátra, ezeket találták meg holtan. A szigorú parancsaim ellenére cselekedtek.
– Ha te mondod, Frank. Ne mászkálj már! Ülj le, az isten szerelmére! Legalább amíg gondolkodom.
Hauser cigarettára gyújtott. Ingujjban ült, hiszen este hat óra ellenére iszonyú volt a forróság, de Hauser már megszokta az időjárás végleteit. Irina Szerovra gondolt. Reggel alaposan megdöbbentette, mikor azt jelentette, hogy a Hesperiában lakó Tweed nevű férfi az angol titkosszolgálat igazgatóhelyettese. Megtalálta a háttérben álló személyt, aki, ha minden igaz, most már halott is. Hauser nem volt biztos benne, hogy Irina jól cselekedett-e. Hogyan fog majd az angol miniszterelnök reagálni a hírre?
De más miatt is fájt a feje. A Porvoo közelében átkutatott kamionján túl, most is eltűnt még egy adag robbanószer. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy ugyanazok csinálták azt is, mint akik most az Intézetben jártak. Bizonyíték, amit talán megmutatnak a finn kormánynak. Ilyen gondok láttán viszszakoznának a legtöbben. De nem Hauser. Nyomás alatt támadni kell.
– Frank, ez egy válsághelyzet. Az Urál-hadművelet már beindult. Nézd...
Áttolta az asztalon a Herald Tribune példányát és megvárta, amíg Galvone elolvassa. A hír a címoldalon szerepelt.
SZABOTÁZS A TRANSZSZIBÉRIAI VASÚTVONALON ROBBANÁS A VONATON
Galvone elolvasta a cikket. Legalább száz halálos áldozat. Az szovjet hatóságok a „szélsőségeseket és terroristákat” okolták. Miközben Galvone olvasott, Hauser kibámult az ablakon. Irina Szerov sosem követne el ekkora baklövést. Ő a vonat elhaladása utánra időzítette volna a robbanást. Minél hamarabb küldi őt vissza Oroszországba átvenni az irányítást, annál jobb. Túl korán csempészték át a határon az első szállítmány robbanószert.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Galvone.
– Folytatjuk az Urál-hadműveletet. De most már olyasvalaki irányításával, aki tudja, mit csinál. Ami az Intézetnél történt, azt jelenti, hogy gyorsan át kell szállítanunk a határon a robbanóanyagokat. Te felelsz az akcióért. És jobb, ha ezt nem szúrod el, Frank.
– Meglesz, főnök. Még valami?
Galvone megkönnyebbült, hogy Hauser ilyen hamar túltette magát az Intézetben történt fiaskón, és nem akart visszatérni a témára.
– Vészhelyzetben áthelyezzük az INCUBUS-központunkat Helsinkiből Stockholmba. Tizenkét órán belül. Minden titkos aktát, minden kulcsembert. Megpróbálom lecsillapítani a finn kormányt azzal, hogy felajánlok hárommillió dollárt egy szuper jégtörő hajó építésére. De annyira adnak erre az istenverte semlegességükre, hogy nem biztos, hogy belemennek. Most a legfontosabb az, hogy sínre tegyük az Urál-hadműveletet. Egy nőt nevezek ki az akció élére, egy bizonyos Sonia Draytont. Na, te mit ülsz még mindig itt? És azonnal küldd fel ide Adam Carvert...
Mikor egyedül maradt, Hauser számba vette magában a vasakat, amiket a tűzben tartott. A néhai Mr. Tweed minden bizonnyal egy egész csapattal jött Helsinkibe, akik Porvooban és most az Intézetnél is beleköptek a levesébe. Szükség lesz egy kivégző osztagra. Irina Szerovot még itt tartja erre a feladatra. Beleveszi majd Manescut és Zieglert is, akik semmitől sem riadnak vissza, ha az ellenséget likvidálni kell. Ha sarokba szorítanak, harapj!

 

Tweednek zsúfolt napja volt. Monica telefonált Londonból, megadta a gép adatait, amivel a kért felszerelést küldte. Butler a BMW-n kivitte Tweedet és Nieldet a reptérre.
Tweed áthozta a felszerelést a vámon, ahol Martin Baker néven írta alá. A dobozokat bepakolták a BMW-be. Onnan egy raktárhoz hajtottak az északi kikötőben, amit Tweed bérelt ki. Segített a dobozok lerakodásában.
– Megkérdezhetem, mi van ezekben? – vetette fel Nield.
– Egy filmes egység felszerelése. Newman adta az ötletet, mikor elmondta, hogyan vették fel őket az Arlandán és Stockholmban a turkui kompnál. Filmfelvevőkkel.
– Akkor sem értem – mondta Nield.
– Nem tudom, hogyan kutathatnánk át azt a Meteorológiai Intézetet a sarkkörön túl. Amióta Newman elmondta, hogy az a porvooi halász Kemijarviban látott egy kamiont észak felé, az Intézet felé haladni, biztosra veszem, hogy az ott valamilyen tevékenység központja. Minden attól függ, hogy Newman, Marler és Paula mit mondanak majd, mikor visszaérkeznek.
– Ha visszaérkeznek – szólt közbe komoran Butler. – Elvégre nem babra megy a játék.
– Túlélik. Harry, kibérelted azt a minibuszt? Készülnek a feliratok és a belépők?
– Igen. A minibusz pedig itt van a raktár végében. Nem láthatod, mert letakartam ponyvával.
– Megkérdezhetem, mi történik? – vetette fel újra Nield.
– Butler feliratokat nyomtattat „National Film Unit” felirattal, finnül és svédül. Kettőt felragasztunk a minibuszra. Közben a reptéren minden eshetőségre készen kibéreltem egy repülőt. A belépők hamis nevekre szólnak.
Butler becsukta a raktár ajtaját, két hatalmas lakattal bezárta és visszaszálltak a BMW-be. Ahogy elhajtottak, Nieldben felbuzgott a tettvágy.
– És most?-
Várom Monica hívását. Minden elérhető forrásunktól állandóan kapja az információkat az INCUBUS-ról. Lehet, hogy talál valamit...
Délután ötkor, a hőség kellős közepén, Tweed telefonhívást kapott Mauno Sarintól. A hangja nagyon komolyan hangzott.
– Át tudna ugrani este 6.30-kor ide a Ratakatura? A laborosok elkészültek az eredménnyel, és inkább nem mondanám el telefonon.
– Ott leszek.
Öt perccel később a telefon újra megszólalt. Newman volt az, a helsinki reptérről hívta. Hangja fáradtnak, feszültnek tűnt.
– Csak szólok, hogy visszaértünk. Híreink vannak. Harminc percen belül ott vagyunk.
– Siessetek! Nem csak a hőség fokozódik. Hatkor el kell mennem...
Butler és Nield felé fordult, akik székükben ültek. Nield szokás szerint teljesen elterpeszkedett, míg Butler úgy. ült, mintha karót nyelt volna.
– Hat körül lehet, hogy keresni fog egy szőke nő. Butler, te követted a lakásáig. Nem biztos, hogy felbukkan, de ha igen, lenn a portán fog kérdezősködni utánam. Aztán el akar majd pucolni. Odakinn kapjátok el és tartsátok fogva! Hogy hol, azt már rátok bízom.
– Fel fogom ismerni – mondta Butler. – Majd leírom Pete-nek, hogy mindketten tudjuk, hogy néz ki. Menjünk is le a haliba, hátha korábban idejön.
– Helyes – bólintott Tweed –, menjetek csak...
Pár perc múlva újabb telefonja volt. Monica volt az, legújabb eredményeivel. Tweed sokat jegyzetelt. Egyszer elismételtette a hallottakat.
– Hauser háza és hajója a nyugati svéd szigeteken van. Nem azoknál, amelyek Stockholmnál találhatók, hanem Göteborgnál, fel, Norvégia felé.
– Megvan. És a kikötő neve. Folytasd...
Épp letette a telefont, mikor megérkezett Newman és Marler. Az órájára pillantott. Newman azt mondta, Paula a szobájába ment lefürödni, és belefogott jelentésébe az útról. Tweed az elején ülve hallgatta, de aztán felállt, és komor arccal járkálni kezdett a szobában. Marler elővette Paula zsebkendőjét a masszával, amit a kamion ládájából hozott el, de nem tett említést a fejkendőben elhozott nagyobb adagról. Azt a szekrényében hagyta, mielőtt átjött Tweedhez.
– Ezt jobb lesz, ha elviszem magammal a megbeszélésemre – közölte Tweed, és zakója zsebébe tette a zsebkendőt a tartalmával.
Halkan kopogtak, és Newman ajót nyitott. Paula sétált be szaporán, szája körül játszadozó mosollyal.
– Találjátok ki, mi történt! Adam Carver újra találkozni akar velem. Azt mondja, egész nap keresett. Átjön egy italra. Este hatkor találkozunk az Intercontinentalnál.
– Jó ötlet ez? – kérdezte Tweed.
Paula játékosan a karjába bokszolt.
– Nem estem bele abba a pojácába, ha emiatt aggódsz. Inkább úgy tűnik, fordítva történt.
– Akkor miért mész? – erősködött Tweed.
– Része a tervednek, hogy megzavarjuk az INCUBUS-t. És még az is lehet, hogy valami kicsúszik a száján.
– Csak vigyázz magadra! Tweed megint az órájára nézett.
– Gratulálok az utaltokhoz! Lehet, hogy sikerült olyasmit találnotok, amivel fel tudom rázni a finn kormányt, hogy tegyen valamit Hauser ellen. De mindenki legyen nagyon óvatos! Kezdem érteni Hauser észjárását. Az Intézetben történtekre lehet, hogy erőszakosan fog reagálni.

 

Tweed csendben ült Mauno Sarinnal szemben a ratakatui irodában. A finn egy tudálékos szerzetesre emlékeztette, ahogy ott ült kopaszodó fejjel és körszakállával. Sarin igen komoly hangulatban volt.
– Szerencse, hogy ma reggel nem mosott fogat. A labor azt jelentette, hogy a fogpaszta tubusa halálos mennyiségű potasszium ciánt – ciánkálit – tartalmaz. – Majd humortalanul elmosolyodott. – Milyen precízen fejezik ki magukat. A cián mindenképpen halálos. Az emésztésserkentő viszont ártalmatlan. – Az asztalra könyökölt, összefonva erős karjait. – Nos, ki machinált a tubussal?
– Egy bizonyos Sonia Drayton – közölte Tweed. – Megadhatom a címét.
Röviden elmondta találkozását a festett szőke nővel a reggeliző asztalnál, hogy állítólag INCUBUS-alkalmazott volt. Azt nem említette, hogy megbeszélték, ma este újra eljön a Hesperiába.
– Újra az INCUBUS – jegyezte meg Sarin.
– Ezt fogja mondani azután is, hogy elmesélem, mit látott Marler és Newman a Meteorológia Intézetnél...
Tweed nem említette Paulát, mert furdalta a lelkiismeretét, hogy halálos veszélybe sodorta azzal, hogy elengedte. Sarin figyelmesen hallgatta. Beszámolója végén Tweed elővette a zsebkendőt a Paula által összeszedett anyaggal. Sarin megnyomott egy gombot, és Karma lépett be.
– Ezt azonnal vizsgáltasd meg. A robbanószeres szakembereim már minden bizonnyal ismerik az anyagot. Gyors választ kérek...
Karma alig öt percen belül visszatért. A zsebkendőt a tartalmával letette Sarin asztalára.
– Semtex. Egészen biztosan. Van még rám szükség? Köszönöm.
Sarin megérintette a szürke masszát.
– Ahogy jósolta. Újra az INCUBUS.
– Most már tényleg le kéne csapnia Hauserre – jelentette ki Tweed. – Mennyi bizonyítékot akar még?
– Van egy kis gond. Hauser ma délután hárommillió dollárt ajánlott fel egy jégtörő hajó építésére. Meg kell fontolnunk az ajánlatát. Kérem! – feltartotta a kezét, ahogy Tweed tiltakozni próbált. – A probléma az, hogy egy személy meg tudja válogatni a szomszédait, de egy ország nem. Én magam is személyesen szeretném Hausert elkapni...
– Mennyi bizonyíték kell még?
– Hadd fejezzem be! Furcsa egybeesés, hogy Hauser pont akkor teszi meg az ajánlatát, mikor a maga emberei két különböző, INCUBUS-szal kapcsolatos helyen is robbanóanyagokat találnak. Azt hiszem, nagyon jó pókerjátékos.
– Hogyhogy?
– Kormányom lekötelezettje Hausernek, amiért ennyi munkahelyet teremtett. Nem lehet az ajánlatát egyszerűen visszautasítani. De egy nagyon ingatag Szovjetunió van a szomszédságunkban. Lehet, hogy nem tetszene nekik egy ekkora amerikai ajánlat elfogadása. Úgyhogy most patthelyzetben vagyunk.
– Azt kérdeztem, mennyi bizonyíték kell még?
– Én személyesen nagyon aggódom a Semtex ügyében. Nem is egy, hanem két helyen találták. De készen áll-e arra, hogy nyíltan kihívja Mr. Hausert, hogy leleplezze az ügyködéseit? Ne feledje, hogy kicsoda maga és hogy Marler milyen szervezet tagja.
– Igen, persze. De...
– Akkor még nincs elég használható bizonyítékunk. Newman egymaga nem elég. Két tanúra van szükségünk, akik alátámasztják egymás történetét.
– Akkor jobb lesz, ha egyszerűen hazamegyünk.
– Voltak áldozatai ennek az Intézetbéli látogatásnak?
– Nincsenek – vágta rá rögtön Tweed.
– Örülnék, ha folytatnánk a nyomozást, de ha kell, bármikor letagadom, hogy ezt mondtam.
– Köszönöm a támogatást – mondta dühösen Tweed és felállt.
Az utcák csendesek voltak, ahogy visszagyalogolt a régi gránit irodaházak között. Sarinnal folytatott beszélgetése után legalább tudta, hogyan állnak. Egyedül.
A hír, ami a Hesperiában fogadta, csak még jobban rádöbbentette, mennyire egyedül vannak.

 

 

36.

Paula az Intercontinental hátuljánál, a kihalt utcán találkozott Adam Carverrel. Newman el akarta kísérni, de nem engedte. Sokkal nagyobb esélye volt annak, hogy valamit ki tud szedni Carverből, ha egyedül van.
– Remekül néz ki – üdvözölte Carver. – És én még aggódtam, hogy nem is jön el. Tegyük ezt az estét emlékezetessé. Igyunk előbb valamit, aztán vacsorázzunk.
– Meglátjuk az ital után...
Épp a szokásos női kitérő választ adta, mikor meghallotta a kocsit. Csikorgó kerékkel megállt mögötte egy barna Buick. Az ajtók kivágódtak, és három fegyveres férfi ugrott ki harisnyával a fején. Az egyik Carverhez rohant, aki döbbent arccal nézett, a falhoz állította, és pisztolyt fogott a hátának. A másik kettő Paulához ment. Az egyik a fejéhez tartotta a fegyverét, a másik pedig megragadta a karját és a háta mögé csavarta. Paula érezte a hideg fémbilincset, és hallotta a kattanást.
Gyorsan Carver felé fordult, aki a válla fölött nézett rá. Arcán a megdöbbenés dühnek adta át a helyét. Paulát belökték a kocsiba, és becsapták az ajtókat. A Carvert sakkban tartó férfi kirúgta alóla a lábát, mire Adam összeesett a betonon, a férfi pedig beugrott a kocsiba. A Buick kitolatott, megfordult és a Hesperia előtt elhajtott a Mannerheimintien.
A vakmerő támadás teljesen megdöbbentette Paulát. A két férfi hátul a kocsiban szinte rajta ültek. Az egyik, hatalmas kezével befogta a lány száját. Paula felnézett a harisnyás fejre ahogy a Buick egyre távolodott a várostól.

 

Tweednek melege volt, ragadt és dühösen fizette ki a taxit, mikor kiszállt a Hesperiánál. Newman és Marler a hallban várták. Amint meglátták, felpattantak, de Tweed nem is nagyon akart belegondolni, mit fog tőlük hallani.
– Valami történt – jelentette ki Newman. – Jobb, ha a szobádban mondjuk el...
– Nos, mi az? – kérdezte Tweed, miután becsukta a szobája ajtaját.
Lehámozta magáról a zakót és a székre dobta, ami nagyon nem volt rá jellemző. Az inge a hátára tapadt, úgyhogy egyszerűen fogta és kihúzta a nadrágjából, hogy szabadon lógjon. Ismét nem a rá jellemző módon. Lehuppant egy székre.
– Na, gyerünk! Mellesleg semmi segítséget nem várhatunk Mauno Sarintól.
– Eddig egész jól elboldogultunk magunk is – jegyezte meg Marler.
– Butler telefonált – kezdte Newman. – Nielddel elkapták Sonia Draytont. Háromnegyed hatkor érkezett és a portához ment...
– Hogy ellenőrizze, meghaltam-e.
Tweed tömören összefoglalta, mit találtak a laborosok a Ratakatun. Marler halkan füttyentett, mikor a ciánt megemlítette.
– Akkor még jó, hogy elkaptuk – folytatta Newman, és leült Tweeddel szemben. – Butler telefonon elmondta. Egyszerűen belekarolt, és a pipája szárát a hátának nyomta, mint egy pisztolyt. A BMW-n elvitték.
– Hova?
– A raktárba a rakparton, amit kibéreltél a felszerelésnek. Mellesleg okos gondolat volt, egy filmes csoporttal...
– Ezt most hagyjuk. Okos dolog volt odavinni?
– Nem tudja, hol van vagy hogy milyen útvonalon vitték. Gondolom, Nield a kocsiban rögtön bekötötte a szemét. Szóra akarják bírni, magnóval készenlétben. Persze, semmi kemény módszer, de nem kap enni, csak ásványvizet. Egyelőre semmi. Még semmit nem mondott.
– Nem tudom, nem kéne esetleg gyilkossági kísérlet miatt átadni Sarinnak – gondolkodott hangosan Tweed. – Hol van Paula?
– A bájaival kábítja Adam Carvert – mondta Marler.
– A fenébe! – csattant fel Tweed, és öklével a tenyerébe csapott. – Több adatra van szükségünk. Valami, ami cselekvésre ösztönzi Sarint.
Ritka ideges ma este, gondolta Newman. Megszólalt a telefon és felkapta. Tweed ugyanabban a pillanatban felvette az ágynál levő másik készülék kagylóját. Lehet, hogy Sarin meggondolta magát. Megdermedt, ahogy a túlvégen az elváltoztatott hang beszélni kezdett.
– Mr. Martin Bakerrel szeretnék beszélni.
– Sajnos nem tudom adni – mondta Newman. – Én a munkatársa vagyok.
– A szervezete tagja? – kérdezte az ismeretlen hang.
Newman egy noteszre firkált és átadta Tweednek. Az elváltoztatott hang ellenére felismerni vélte Hausert, ahogyan bizonyos szavakat kiejtett. Már kétszer volt alkalma beszélgetni az INCUBUS elnökével. Tweed elolvasta a papírt. Hauser.
– Mondtam, hogy a munkatársa vagyok. A helyettese – felelte Newman. – Mi ez az egész? Ki beszél? Nem fogadunk névtelen telefonokat.
– Ezt viszont fogadják. Elkaptuk a főnök nőjét. Leírom, hogy néz ki... – Pontosan megadta, Paula milyen ruhában ment el. Newman igent bólintott Tweed felé, miközben a hang folytatta. – Túszként tartom fogva a nőt. Ha tovább zavarják a gazdasági tevékenységünket, ajándékként postán megkapják a jobb kezét. Értik, amit mondok?
Tweed feltartott kézzel jelezte Newmannek, hogy ne válaszoljon. Még sem Newman, sem Marler nem látták ilyen dühösnek. Egy pillanatig várt, hogy visszanyerje önuralmát. Mikor beszélni kezdett, a hangja teljesen nyugodt, de komor volt, ahogy lassan formázta a szavakat.
– Hauser, itt Martin Baker beszél.
Itt megállt egy pillanatra. A vonal túlsó végén is csend volt. A bejelentés egy kicsit megzavarta a másik felet. Folytatta.
– Igaza van. Egy szervezet vagyunk. Már meg is ismerkedhettünk a hatalmával. Például a robbanóanyagos kamionjánál, Porvootól északra. Vagy ahogy behatoltunk az állítólagos Meteorológiai Intézetbe. Figyelmeztetem, Hauser, ha a lánynak bármi baja esik, megkeresem, még ha az egész világot is át kell kutatnom érte. Nem fogok aludni. Akárhol is van, és a nyomában leszek. Nem fog tudni hová elbújni.
– Hauser? – kérdezte a hang gúnyosan. – Sose hallottam ezt a nevet...
– Azonnal engedje el a lányt! Sértetlenül – parancsolta Tweed. – Magát ki fogják űzni Finnországból. Ezt garantálom. A forrásaink kiapadhatatlanok. Kegyetlen profik vagyunk.
– Ezt a beszélgetést most berekesztem. Adok egy óra gondolkodási időt. Akkor újra telefonálok. Csak remélni tudom, hogy a túszomat addig nem kínozzák meg egy kicsit...
A vonal megszakadt. Tweed lassan visszahelyezte a kagylót. Sem Newman, sem Marler nem látták még ilyennek. Olyan elszánt arccal állt, mint egy hóhér, összekulcsolt karral a távolba meredt.
– Nem rukkoltál ki az adunkkal – szólalt meg Newman. – Nálunk van Sonia Drayton. Megpróbált megölni téged. Biztos tud olyasmit az INCUBUS-ról, amit Hauser nem szívesen adna ki.
– Tudom – közölte Tweed hidegen. – Ezt majd akkor vágom a képébe, amikor újra hív. Most meg van döbbenve, amiért még mindig élek. Furcsa, de érzem, mit gondol Hauser. Szinte előre látom a következő lépését. Bár szerintem a fordítottja is igaz. Nekünk eszünkbe jutott a Drayton hölgyemény elrablása, ő pedig ugyanarra gondolt Paulával kapcsolatban.
Még mindig a távolba meredt, mikor Marler megszólalt.
– Amikor visszaértél, a hallban vártunk rád. Mintha Adam Carvert láttam volna odakinn. Legalábbis valakit, aki nagyon hasonlított a képekre, amiket róla csináltam az INCUBUS-irodaháznál. Elég pocsékul nézett ki, az Intercontinental felé ment. Még lehet, hogy utoléred. Paula vele indult találkozni...
– Nem! Én megyek – csattant fel Newman.
Mielőtt bárki reagálni tudott volna, már kinn is volt a szobából. Akárcsak Tweednek, neki is nagy csapás volt, hogy pont Paula került olyan emberek karmai közé, akik nem haboznának, ha gyilkosságra kerülne a sor.
Kilépett a liftből, gyorsan kisétált az utcára, át a másik oldalra, és elindult az Intercontinental felé. Ott ösztönösen a bárba ment.

 

– Martin Baker, azaz Tweed, még mindig életben van – mondta Hauser Galvonénak. – Erre nem számítottam. És milyen agresszív volt! Az a túszul ejtett lány biztos kezekben van?
Fel-le sétálgatott a toronyszobában, vastag karjai egymásba fűzve. Galvone felismerte, hogy nagyon fel van dúlva, nem úgy haladtak a dolgok, ahogy eltervezte. Egyelőre.
– Biztos helyen van – biztosította főnökét. – Egy setulai lakásban tartjuk fogva, a reptérnél. Három kemény fiú vigyáz rá. Parancsuk van, hogy ne bántsák. Amit viszont nem értek, hogy miért nem árultad el Adam Carvernek, hogy csaliként használjuk. Lehet, hogy nem fog örülni, mikor visszaér. Mondjuk, engem nem érdekel, de mégiscsak egy igazgató.
– Nem árultam el neki, mert tetszik neki a lány – felelte Hauser. – így, hogy nem tudta, jobban játszotta a szerepét. Ez a Baker vagy Tweed, vagy mi fenének hívják, kemény egy fickó.
– Meg fog törni. Nyomás alatt mind megtörnek.
– Igazad van, Frank. Legközelebb, amikor felhívom, egy kicsit szorítok a csavaron, hadd könyörögjön. Ezt amerikai módon fogjuk elintézni.

 

A rakparton kibérelt raktárban Butler letette a telefont. Marler telefonált éppen, kérdéseket tett fel, és utalásokkal elmondta a Paulával történteket. Butler kedvelte Paulát.
Sonia Draytont egy nehéz székhez kötötték, amit más régi bútorokkal együtt találtak a raktár hátuljában. Karját hátrakötötték a szék mögé, a bokáit egy-egy széklábhoz, és a szemét is bekötötték.
Nield a raktár egyik sarkába parkolta a BMW-t, és az ablaknál őrködött, a piszkos üvegen kibámulva. Megfordult, ahogy hangokat hallott. Butler kioldozta a nő száját, és egy papírdoboz ásványvízből megitatta. Ez szükséges volt, nehogy kiszáradjon, hiszen a raktár belsejében akkora hőség volt, mint egy kemencében.
– Ha kaphatnék valamit enni – mondta Drayton –, elmondhatnék valamit, ami érdekelheti magukat.
– így is úgy is beszélni fog – morgott Butler. – Amikor a gyomra ételért sikít majd.
– Mi történt? Sokkal keményebbnek hangzik, kevésbé emberinek.
– Mert keményebbnek is érzem magam, kevésbé emberinek.
Butler újra bekötötte a száját, egy kicsit szorosabbra, mint az előbb. Hosszú idő óta először történt meg Irina Szerowal, hogy félelmet érzett. Mikor korábban kikérdezték, nem volt hajlandó válaszolni. Azt várta, hogy megverik, de hozzá sem nyúltak. Most aggódni kezdett: fogva tartója modora megváltozott, gonosznak hangzott. Vajon bosszúból Tweed halála miatt? De hogyan tudták beazonosítani?
Butler odament Nieldhez és kibámult az ablakon. Úristen, hogy szeretett volna ott kinn lenni és részt venni Paula keresésében.

 

Kényszerzubbonyba kötözve Pauláról csurgott a veríték. Egy szófaszerű bútorra dobták, szemét egy színes kendővel bekötötték. Három férfit számolt meg, pedig csak kettő beszélt hozzá, angolul, de közép-európai kiejtéssel. Még több securitatés? Nem valami biztató. De nyugalmat erőltetett magára, hiszen a kényszerzubbony ellen küzdeni felesleges energiapazarlás lett volna.
Meglepte, hogy nincs teljesen megrémülve. Biztos volt benne, hogy Tweed megtalálja a módját annak, hogy kiszabadítsa. Egy dolog viszont elgondolkodtatta: az Adam Carver arcán látott döbbenet, majd düh. Ha ő csalta csapdába, akkor ez furcsa reakció volt tőle, nagyon furcsa.
Mi a fene folyik itt? kérdezte magától. Az idő mintha megállt volna. Az zavarta a leginkább, hogy nem tudja mennyi az idő. Egyszer meg is kérdezte tőlük.
– Talán hamarosan ideje meghalni, szépségem – válaszolták.

 

Newman az Intercontinental bárjának sarkában találta Adam Carvert. Forgalmas este volt, a bárpultos alig foglalkozott Carverrel, aki egy pohár itallal üldögélt. Newman vett magának egy pohár pezsgőt és leült mellé.
– Estét, Carver! Összekapott Paulával?
– Úristen! Maga az, Newman. Honnan a fenéből tudta, hogy itt vagyok?
– Könnyű volt. Itt kellett volna találkozniuk, nem? Hol van?
– Hát... ööö... itthagyott.
– Egy ilyen jóképű fickót, mint maga? – Newman beleivott a pezsgőjébe és letette. – Nem hiszem el – mondta kemény hangon. – Nem hiszem el.
– Elmehet a...
– Mondja csak! – Newman jobb kézzel megragadta Carver gallérját, megszorította, és a falhoz verte a fejét. – Mondja, különben agyoncsapom! Beszéljen!
– Engedjen el... nem kapok levegőt... – A szorítás engedett egy kissé. – Elrabolták... Három férfi harisnyával a fejükön. Az egyik pisztolyt fogott rám. A betonfalba verte az államat. Nézze, hogy vérzik. Még mindig kába vagyok, különben nem tudna csak így erőszakoskodni velem.
Newman megnézte Carver állát. Tényleg alaposan fel volt horzsolva. Még egyszer megszorította Carver gallérját, mintha ütni készülne, de aztán inkább elengedte.
– Rendben. Beszéljen! Mivel vitték el? És gyors válaszokat akarok.
– Egy barna Buickkal. Nem tudtam, hogy ez fog történni. Ha érdekli, nagyon is megdöbbentem.
– Akkor természetesen értesítette a rendőrséget. Megadta a Buick leírását? Félreverte a harangot?
– Még mindig sokkos állapotban vagyok. – Carver ivott a whiskyjéből. – Minden olyan gyorsan történt. És arra gondoltam, esetleg veszélyes lehet a rendőrséget értesíteni...
– Miért?
– Lehet, hogy váltságdíjat követelnek. Nem az szokott az ilyen emberrablók egyik fő feltétele lenni, hogy ne értesítsék a rendőrséget? Veszélybe sodorhattam volna az életét. Az istenért, Newman, éppúgy aggódom, mint maga.
– Ugyan már, ki hiszi ezt el magának?
Furcsamód Newman mégiscsak hajlott arra, hogy higgyen Carvernek. De ugyanakkor nem tudott szabadulni az iránta érzett bizalmatlanságától sem. Lehörpintette a pezsgőjét, és felállt.
– Hát, egy dologról biztosíthatom. Valami drasztikusat fogok tenni. Valami nagyon drasztikusat.

 

Cord Dillon, aki épp lezuhanyozott, Tweeddel beszélgetett, amikor Newman visszaérkezett. Merev arca éppoly komor volt, mint Tweedé. Épp most hallotta a híreket. Az amerikai kedvelte Paulát, és magában elég pesszimista volt az esélyeit illetően.
– Azt javaslom, hogy alakítsunk akciócsoportot – szólt Newman. – Nield őrizze a Drayton libát, Butler pedig visszajöhetne csatlakozni hozzám és Dillonhoz.
– Akciócsoport? – kérdezte Dillon. – Mi és ki ellen, hol?
– Az őrült háza ellen. Elkapjuk magát Hausert. Adjatok nekem egy félórát vele, és már beszélni is fog. De még hogy fog beszélni!-Nem tetszik az ötlet – tiltakozott Dillon, mielőtt Tweed megszólalhatott volna. – Hausert biztosan szigorúan védik. Túl kevesen lennénk egy ilyen támadáshoz. Paula halálával is végződhetne.
– Egyetértek Corddal – mondta gyorsan Tweed. – Nyugi Bob. Megtámadni várát nem a helyes megoldás.
– Akkor mégis mi az?
– Hagyd rám! Ez parancs – Tweed modora hideg volt. – És te is maradj itt szépen, amíg befut a hívása. Szerintem én is el tudok bánni vele.
Fura, gondolta Tweed, miközben várakoztak. Ez az első összecsapása az ellenséggel. Nem akarta alábecsülni ellenfelét, de nyugalmat kényszerített magára.
– Nem látom be, hogy tudnád rávenni, hogy engedje el – csattant fel Newman. – És Adam Carvert is itt találtam a szomszéd bárban. Alaposan kikérdeztem. Azt mondja, ott volt, mikor Paulát elrabolták, és egy álarcos fegyveres a falhoz szorította. Eléggé sebes volt az álla. Az egész alaposan felkavarta. Lehet, hogy azt gondoljátok, elment az eszem, de hiszek neki.
– Ugyan miért?
– Főleg, mert megtaláltam. Egy bárban volt, közel ahhoz a helyhez, ahol Paulát elkapták. Eléggé letörve iszogatott. Ha benne lett volna, ha tudta volna, mi fog történni, akkor.már rég hűlt helye lenne.
– Logikus – bólintott kelletlenül Dillon. – Frank Galvone szervezhette meg a dolgot. Egy gengszter, akit Chicagóban szedett össze. – Látta, hogy Tweed felvonja a szemöldökét. – Mielőtt idejöttem, én is elvégeztem a házi feladatomat...
Elhallgatott, mert megszólalt a telefon. Tweed az órájára pillantott. Félóra telt el az előző hívás óta. Nem egy egész óra, ahogy mondta. Egy kis pszichológiai ráhatás. Direkt hagyta hosszan kicsengerii, mielőtt felvette.
– Itt Martin Baker.
– Beleegyezik a feltételeimbe? – kérdezte az elváltoztatott hang. – Vagy küldjem el a jobb kezét? Egyébként jobbkezes. A feltétel az, hogy beszünteti a tevékenységét ellenünk és visszavonul Angliába. Rendben?
– Nem, semmibe nem egyezem bele. És ne szakítson félbe. Híreim vannak a maga számára. Sonia Draytont biztos helyen tartjuk fogva.Rövid csend volt a túlvégen.
– Ki az a Sonia Drayton?
– Nagyon is jól tudja, ki az. Megpróbált megölni engem. Ciánnal. Van bizonyítékunk. Azt teszi, amit mondunk, különben Draytont átadjuk a Védelmi Rendőrségnek. Már elég terhelő információt mondott a szervezetükről, amit magnóra is vettünk. Azonnal átadom a rendőrségnek. A szalagokkal együtt. A finn kormány nem szereti azokat, akik megzavarják a semlegességét. Azokat, akik robbanóanyagokat csempésznek az országba. Akik gyilkosokat alkalmaznak. Mindent magnóra vettünk.
Most hosszabb csend következett. Tweed arra tippelt, hogy egy másik vonalon megpróbálta felhívni Drayton lakását.
– Kétlem, hogy beleegyeznék, – folytatta a hang. – Mit ajánl?
– Ó, bele fog egyezni. Különben a finn kormány úgy kivágja, mint macskát szarni. Cserét ajánlok. A maga túszát az enyémért. Plusz megkapja a szalagot is.
– Meggondoljuk. Egy hét múlva...
– Szó sem lehet róla! A csere ma éjfél előtt megtörténik Különben Drayton és a szalagok a rendőrséghez kerülnek. Nem tárgyalok tovább. Döntsön! Most!
Újabb szünet.
– Nehéz lesz még ma este idehozatni a csomagot...
– Ugyan, dehogy. Egy félórányira tartják fogva. – Tweed azon az alapon blöffölt, hogy Butler elmondta, Manescut és Zieglert a pályaudvarról Setulába követte, a reptérhez közeli lakónegyedbe.
Újabb csend következett. megemésztette a gondolatot, hogy mennyit tud a másik fél.
– Akkor sötétedés után – közölte. – Éjfél és hajnali kettő között.
– Semmiképpen. Akkor sötét lesz. Épp ezért mondtam, hogy éjfél előtt. Kezd elfogyni a türelmem.
– Akkor egyezzünk meg a helyszínben. Az erdő Helsinkin kívül. Megadom az útirányt...
– Szó sem lehet róla! – Tweed hangja ellentmondást nem tűrő volt. – A csere helyszíne a mosóállvány a négyes villamos végállomásánál. Ahol Peggy Vanderheld helyett Anna Jarvát ölték meg.
– Nem tudom, mi a fenéről beszél. Ezek a nevek semmit sem jelentenek a számomra. Beleegyezem a helyszínbe. Jobb, ha a rendőrség nincs ott, különben a lány...
– Nem lesz rendőrség. A csere időpontja este tíz óra. 22.00. És jobb, ha a túsz sértetlen. Egy orvossal megvizsgáltatom, mielőtt átadom a túszomat. Maga is ellenőrizheti a sajátját. Most pedig megyek vacsorázni. Megértette a feltételeket?
– Beleegyezem a részletekbe. Elmehet a francba!
A vonal megszakadt. Tweed visszatette a kagylót. Marler, aki eddig a sarokban ült mozdulatlanul, mintha egy bútordarab lenne, most megszólalt.
– Hogy a fenébe tudtad rávenni, hogy beleegyezzen? Még a helyszínbe is?
– Mert rájöttem, hogy valaminek épp a közepén van. Azok a robbanóanyagok az Intézetben. Olyan közel a szovjet határhoz. És nézd meg ezt a hírt a Herald Tribune-ban...
Odaadta az újságot Marlernek, aki döbbenten nézte a főcímet.
SZABOTÁZS A TRANSZSZIBÉRIAI VASÚTVONALON ROBBANÁS A VONATON
– Ez kapcsolódik a vezető mérsékelt politikusok halálához Prágában, Budapesten és Bukarestben – közölte Tweed. – Hauser most Oroszországot akarja destabilizálni. Van egy szovjet kapcsolatom, aki megerősíti az elgondolásomat. Ahogy a szovjet elnököt lefoglalja az egyre több belső probléma, Hausernek szabad útja nyílik arra, hogy megvesse a lábát a gazdaságban.
– Akkor arra játszottál, hogy annyira el van foglalva ezzel az akciójával, így nem engedheti meg magának, hogy kitegyék a szűrét Finnországból? – kérdezte Marler.
– Pontosan.
– Akkor reménykedjünk, hogy a csere simán menjen – jegyezte meg Newman.
– Erről jut eszembe – állt fel Marler. – Uraim, távoznom kell. Meg kell tennem a szükséges előkészületeket. Meg kell szerveznem a csere biztonságos lebonyolítását.

 

 

37.

Este 9.45-kor a négyes villamos megállt a városon kívül levő végállomásán. Leszállt az utolsó két utas is, Butler és Sonia Drayton. Butler foglyához igazította a lépteit, ahogy a tengerpart és a mosóállvány felé haladtak a járdán.
– Egy rossz mozdulat – figyelmeztette Butler komor hangon –, és nagy örömet fog nekem okozni, hogy szétlőhetem a belét.
Lassan sétáltak, mint a szerelmesek. Butler baljával átkarolta a nő derekát. Jobbjával pedig a zakója alatt a lány oldalához fogta a Lugert, amit Dillontól kapott kölcsön. A nő hosszú selyemkendőt viselt, amit Paula szobájában találtak. A vállára terítették, és a térdéig lelógott, jól takarva elöl összekötözött kezeit.
Irinát meglepte Butler hangjának kegyetlensége. Butler egyszerűen nem tudta elfelejteni, hogy ez a nő Tweed életére tört. Szándékosan korán érkeztek, hátha INCUBUS-emberek lapultak Peggy Vanderheld lakásában, ami épp a mosóállványra nézett. Ez volt az oka annak, hogy Tweed, miután Butlerrel konzultált, ezt a helyszínt javasolta Hausernek, mikor az másodszor telefonált. Valószínűnek tűnt, hogy az INCUBUS-nak van kulcsa a lakáshoz, és onnan figyelik, megjelenik-e a rendőrség a láthatáron.
– Akkor nem kapjátok vissza Baker barátnőjét, és magányos lesz az éjjel – vágott vissza Irina.
– Fogd be a mocskos pofád!
Butler erősebben nekiszorította a pisztolycsövet, a nő felnyögött, aztán elhallgatott. Hál' istennek tiszta az ég, gondolta Butler, így szürkületkor, sőt éjszaka sem romlanak a látási viszonyok, Marler azt mondta, ez nagyon fontos. Átmentek az üres úton, felléptek az állvány fadeszkáira, és lementek a tenger fölé benyúló alsó szintre.
Még mindig nagyon meleg volt. Butler érezte hogy Drayton pólója is átnedvesedett. Ott álltak és nézték a tengert. Az egyetlen hang, amit hallottak, az volt, ahogy a hullámok nyaldosták a faállványt. Még mindig látható volt egy kis sötétvörös folt. Anna Jarva vére, aki Peggy Vanderheld helyett halt meg. Egy gyilkosságot már elkövettek itt.
A tenger itt inkább tónak nézett ki, látszott az erdővel határolt túlpart. Olyan nyugalom áradt mindenből, amilyet csak Finnországban tapasztalni. A vizen nem voltak hajók, és a napfény úgy tükröződött vissza, mint a higanyról. Ennek a kis öbölnek csak egy bejárata volt a tenger felől, egy kis csatorna a Finn-öbölből, ami innen nem is látszott.
– Mit csináltok, ha nem hozzák el? – kérdezte Irina.
– Akkor átadunk a rendőrségnek. Vád: gyilkossági kísérlet...
Butler gyanította, hogy csak a figyelmét akarja elterelni. Szorosabban karolta át a derekát, és a part felé fordult, magával húzva a nőt is. A négyes villamos egy kis négyzetnek látszott csak, egyre kisebb lett, ahogy elindult vissza, Helsinki felé. Lehet, hogy arra vártak, hogy eltűnjön a kanyarban.
– Sétálunk egy kicsit – mondta.
Vanderheld lakótömbjében, a harmadikon, ahol a lakása volt, semmi mozgást nem tapasztalt. Jobbra tőlük a parton magas nádas nőtt. Minden mozdulatlannak tűnt a szélcsendben. A nádas mellett a parton egy füves, gazos rész volt, Butler odavonszolta Irinát, alaposan megnézte a növényzetet és visszamentek az állványhoz. Valahonnan egy jármű közeledett.
Az alsó szinten állva figyelte, ahogy egy helikopter jelenik meg a déli láthatáron, és egyre közeledik. Egy Sikorsky. Látta a Sikorsky gépeket a reptéren. Az oldalán tisztán ki lehetett venni az INCUBUS feliratot.
– Lehet, hogy azon a helikopteren hozzák – jegyezte meg Butler.
– Honnan tudjam? Ez a maguk bulija, hapsikám.
– Hol a fenébe szedte fel ezt az idétlen amerikanizmust?
– A... – visszacsukta a száját.
Biztos majdnem azt mondta, hogy Hausertől, gondolta Butler, miközben figyelte, ahogy a Sikorsky ereszkedik, majd átrepül felettük, és egy alacsony kört tesz mögöttük. Humortalanul elmosolyodott.
– A barátaid csak ellenőrzik a terepet.
– Nem tudom, miről beszélsz.
A helikopter eltűnt, motorhangja elhalt a messzeségben. Butler órájára pillantott. Két perc múlva tíz. Nagyon szépen haladnak. Aztán meghallott még egy halk motorzúgást a háta mögött. Megfordult a nővel együtt, és kibámult a tengerre. Egy nagy, kétszintes motorcsónak közeledett a vízen nagy sebességgel, fehér csíkot húzva maga után. Butler hátranézett a válla fölött, fel a dombra, ahol a Kalastajatorppa szálló felé leágazott a keskeny út. Ez az út nagyon fontos lesz.
Egy újabb négyes villamos csörömpölt be a végállomásra. Egyetlen utas szállt le, és elindult az állvány felé. Szikár férfi vajszínű öltönyben, szalmakalapban és barna táskával. Nehézkesen fellépett az állványra, mintha kis kavicsok lennének a cipőjében. Középkorú volt, szarukeretes szemüveggel, és kaparós hangon megszólalt.
– Maga Mr. Butler?
– Igen.
– Dr. Winter vagyok. Mr. Baker nagyon erőszakos...
– Butler érezte, hogy Drayton teste megfeszül. Most hallotta először, hogy Tweed még életben van. – Ez roppant szokatlan – folytatta Winter. – Meg kell vizsgálnom egy túszt, egy nőt. Szinte hihetetlen. Egy túszt. Finnországban.
– Valóban az – bólintott Butler –, de sajnos igaz. Tegye a táskáját az állványra. Még idegesek lesznek az ellenfeleink. És most már lassan érkeznek is a páciensével.
Megfordult és figyelte, amint a kétszintes motorcsónak egyre lassabban közeledik, szinte csak sodródik a part felé. A hajó elején egyenes derékkal bekötött szemmel és háta mögött összekötött kezekkel egy hosszú fekete hajú lány állt.
– Ott van Baker kis cafkája – mordult fel Irina. – Most... Nem folytatta, mert Butler újra keményen nekinyomta a pisztolyt. Felnyögött a fájdalomtól. Butlernek nagy kedve lett volna meghúzni a ravaszt. Négy férfi állt a felső fedélzeten, arcuk alsó felét kendővel takarták el. Az egyik Paula mellett állt és a karját fogta, a többiek fél kézzel a hátuk mögött álltak. A hajó motorját lekapcsolták, a hajóorr alig tíz méterre az állványtól megállt. Még egy férfi jelent meg a felső fedélzeten, és egy hangosbeszélőt tartott a szája elé.
– Engedje el Sonia-t! Látni akarjuk, ahogy integet a karjával. Aztán előrejön a mólón. Mikor a végén áll, odamegyünk a hajóval. Elengedjük a foglyunkat, partra lép, Sonia pedig felszáll a hajóra...
– Ugyan már! – kiáltott vissza Butler. – Azt hiszi, bedőlök ennek?
Az volt az érzése, hogy a megafonos férfi túl sokat beszél, valami cselt eszeltek ki. Ott maradt, ahol volt, karjával erősen tartotta Drayton derekát.
– Azt mondtam, engedje el – ismételte a hangosbeszélő. – Nem fogunk egész este itt álldogálni. Ez az utolsó lehetőség a kiszabadítására. Vegye el róla a kezét. Szabadok a kezei? Sonia, ints nekünk, ha tudsz!
– Meg ne merj mozdulni! – suttogta Butler.
– Valamit tennie kell, Butler – gúnyolódott Irina.
Hirtelen felbőgött egy másik motor. A nádasból, egy motorcsónakon Marler és Newman jelent meg. Newman a Smith & Wesson pisztollyal partra ugrott. A sűrű, magas fűben leguggolt, megtalálta, amit keresett, és lehasalva várt.
Figyelőállásából Marler látta, hogy a három férfi a hajón hátratett kezében fegyvert tart. Már korábban elhozták a motorcsónakot az északi kikötőből, ahonnan kibérelték. Vettek egy térképet is, és nagy sebességgel átjöttek ebbe a kis öbölbe a szűk csatornán át, és egy jó órával a találka előtt elrejtőztek a magas nádasban.
Az Armalite puskát megtámasztotta a nyitott kormánykabin ablakán. A bérelt hajó minden megrendelt extrával fel volt szerelve. Egy mikrofon közvetlenül előtte és egy kis megafon a hajóorrban. Lekapcsolta a motort. Egy pillanatra nagy csend lett, aztán beleszólt a mikrofonba.
– Az a három férfi a fedélzeten ne mozduljon! Azonnal dobják el a fegyvereiket! Különben lelövöm őket – fűzte hozzá hangosabban. Leadott két lövést. Az egyik a kormányosfülke ablakát átütve centikkel ment el a kormányos feje mellett, a másik pedig a fedélzetbe fúródott.
– Dobják el azokat a rohadt pisztolyokat – kiáltotta Marler.
A három férfi megdermedt, nem tudták, hogyan reagáljanak. Aztán az egyik eldobta fegyverét, és egy perc múlva a másik kettő is követte.
– Oldozzák ki a túsz kezét! – folytatta Marler.
A harmadik lövés az egyik őr lábánál fúródott a fedélzetbe. A magas nádasban elbújva, Marler idegesítően láthatatlan ellenfél volt. A Paula mellett álló őr elővett egy kulcsot, és levette a bilincset. Paula kinyújtóztatta zsibbadt karjait, és kezét magasra tartva integetett.
Az állványon Butler az övébe dugta a Lugért, elővett egy bicskát, benyúlt a kendő alá, és elvágta Drayton kötelét. Egy másodperc múlva a pisztolyt újra az oldalának szorította, ahogy a nő integetett szabad kezeivel.
– A hajóval lassan álljanak a mólóhoz – szólt Marler. – Ha megpróbálnak meglógni, meghalnak.
Még egy lövés a kormányosfülkébe nyomatékosította a fenyegetést. Beindult a motor, és a hajó lassan előreúszott, orrával nekiütődve az állvány mólójához, és a motort újra lekapcsolták.
– Most lezajlik a csere – közölte Marler magabiztos hangon. – Még láthatják a következő napfelkeltét, ha nem próbálkoznak semmivel...
Még egy golyó csapódott be a fedélzetbe. Marler újratöltötte a fegyvert, és benézett a távcsövébe. Paula kilépett a mólóra, mellette Drayton fellépett a hajóra. Egyik nő sem nézett a másikra.
Sonia Draytont levitték az alsó fedélzetre, és a motor újra beindult. Butler karjánál fogva elvonszolta Paulát a magas növényzetbe. A lány hosszúkat lépett, ahogy a vérkeringés visszatért a lábaiba.
– Tudsz biciklizni? – kérdezte Butler.
– Ha kell, még egykerekűzni is tudok, csak megszabaduljak ezektől.
Hirtelen felgyorsultak az események. Newman előkapott három biciklit, amit Marler a magas fűben rejtett el. A nagy motorcsónak már messze járt a tengeren. Előkerült egy motorkerékpár is, egy Honda Pete Nieldnek, hosszú, vasnehezé-kes lánccal a kormányán. Tweed parancsának megfelelően már korábban kibérelte.
Marler figyelte őket, ahogy hárman elbicikliztek. Newman ment elöl, mögötte Paula és Butler mint sereghajtó. Paula nehézkesen pedálozott, lábai még egy kicsit merevek voltak. Londonban gyakran járt biciklivel lakásától a Park Crescentig, gyorsabb volt, mint kocsiban ülni egy dugóban.
Észak felől megjelent egy barna Buick. Tele volt emberekkel, és a biciklizők felé fordult, hogy elüsse őket. Nield a Hondával a kocsi mellé került, és a láncot az első kerekére dobta. A lánc rátekeredett a kerékre, a Buick megpördült saját tengelye körül, majd megállt, és Nield a biciklisták után eredt. Marler célzott az Armalite-tal, de a nádastól nem látta jól a célpontot.
A vezető kiszállt, és hangosan káromkodott, mivel a lánc sehogyan sem akart lejönni a kerékről. Aztán megpróbálta lassabban, leszedte a láncot, és eldobta a mosóállvány felé. A biciklisták eltűntek, felkanyarodtak a dombra, a házak felé. Newman után tekerve, Paula megérezte, hogy újabb veszély leselkedik rájuk, majd hallotta a kerekek csikorgását, ahogy a kocsi megpördülve újra elindul.
– Hajts! – kiáltotta hátra Newman. – Már nem sok van hátra.
Paula nem válaszolt, takarékoskodott a levegőjével. Newman felért a dombtetőre, meglátta a BMW-t az út mentén parkolni, és meghallotta, amint a Buick felfelé száguld az úton. Leugrott a biciklijéről, eldobta a járgányt, elkapta Paula karját nyomban, ahogy az elrúgta a sajátját, és bevonszolta a Kalastajakorppa épületegyüttes tenger felőli kinyúló végébe. Az út másik oldalán volt a szálló másik fele, ahol a BMW parkolt. A Kalastajakorppa minden építész álma volt, egy csomó gránittömb, amik mintha a sziklából nőttek volna ki.
Newman és Paula, Butlerrel a nyomukban, épp eltűntek a szállóban, mikor a Buick felért a dombtetőre és megállt. A BMW volánjánál, sapkáját mélyen a szemébe húzva ült Tweed és figyelte, ahogy négy férfi kiugrik a Buickból és berohan a szállóba. Beindította a motort, és várt.A hotelben Newman egy lefele futó lépcsőhöz vezette Paulát. A lépcső alján egy végtelennek tűnő alagút húzódott a föld alatt. A falakat fehér, jégkristályoknak mintázott műanyag borította. Paulának eszébe jutott a klausztorfóbiás érzés, amit a svájci Rajna gleccser alatt tapasztalt. Az alagút rémisztően üres volt.
– Ez mi a fene? – kérdezte, ahogy Newman mellett futott.
– Alagút a vendégeknek. A két hotelszárnyat köti össze. Az út alatt halad, a túloldalon jön ki. Gyerünk...
Már a háromnegyedén túl voltak, a nyomukban Butlerrel, mikor meghallották, ahogy mögöttük az üldözőik lefutnak a lépcsőn. Newman gyorsított, és karjánál fogva vonszolta maga mögött Paulát. Már szinte teljesen kifogyott a szuflából, mikor végre elérték a lépcsőt. Hátranézett és látta, hogy futnak utánuk az alagútban a többiek.
Felrohantak a nagy előtérbe és ki az utcára. Newman a BMW-hez vezette és kinyitotta a hátsó ajtót. Paula megbotlott, ahogy megpróbált túl gyorsan beszállni. Tweed a visszapillantón figyelte, ahogy a négy férfi kiér, és a Buickhoz futnak. Aggódott. Remélte, hogy nem lesz szükség erre a második variációra, amit Newmannel terveltek ki, aki ismerte a szálló alaprajzát. Az eredeti elgondolás szerint egyszerűen beugrottak volna a BMW-be, ahogy felérnek a dombra. A Buick érkezése az elterelő hadművelet bevetésére ösztönözte Newmant. Paulának végre sikerült bemásznia a hátsó ülésre, utána Newman, Butler pedig előre ugrott be. Tweed látta, hogy a Buick már elindult, hogy elállja az utat.
– Sose jutunk ki innen – szólt Paula, ahogy hárrapillantott az ablakon.
A Buick nagy sebességgel közeledett feléjük, és most hirtelen elfordult, hogy oldalba kapja őket. Tweed figyelte, lábával a féken. A Buick feléjük lendült, és Paula magában felkészült az ütközésre. Tweed balra pillantott a gránittömbre, ami mellett parkolt, és gondosan időzített. Lekapta a lábát a fékről, szerencsére a BMW automata sebességváltós volt, és hátramenetben beletaposott a gázba. Paula rémülten figyelte, ahogy a barna kocsi egyre közeledik. Tweed gyorsan eltolatott, és épp időben, mert a BMW-t alig súrolva, a Buick nagy erővel nekiütközött a gránitfalnak. A kocsi belerázkódott az ütközésbe.
Tweed egyszerűen megfordult, és Helsinki irányában elhajtott. Mögöttük Nield, Hondájával megállt a Buick mellett, és Paula kölcsönvett Browningját a csövénél fogva, lesújtott a kocsi szélvédőjébe. Az üveg százezer kis hajszálrepedése teljesen elhomályosította a vezető kilátását. Nield a motor kormányára feküdve elviharzott.

 

 

38.

Hálószobájában a Hesperiában, Tweed elmesélte Dillon-nak a történteket. Az amerikai előtte szeretett volna csatlakozni hozzájuk. Tweed viszont ellentmondást nem törően visszautasította.
– Hogy a CIA igazgatóhelyettese ilyen veszélynek tegye ki magát? Ha valami félresikerül, akkor Mauno Sarin megtudja, hogy ki vagy. Semmi esetre sem hagyhatom.
– Akkor te miért mehetsz? Az SIS igazgatóhelyettese?
– Mert az én egyik emberemet kapták el...
Paula most a fürdőkádban pihente ki a fáradalmait, miközben Newman kinn ült a szobájában. Szüksége volt társaságra, akivel beszélgethet a félig csukott ajtón keresztül.
– Elég rázós napod volt – jegyezte meg Newman. – Először az út az Intézetbe, az a balhé a negyedik szinten. Már attól is untig eleged lehetett. Azután meg elrabolnak...
– Ez a fürdő most sokat segít. Értékelem, hogy hagytad megnéznem, ahogy Marler kihúzza a kést abból az őrből. Tudom, azt mondta, ne nézzek oda, de úgysem gondolta komolyan. Örülök, hogy egyenrangúként kezeltetek.
– Elvégre a csapat tagja vagy. Főállásban.
– És nem is említetted meg Tweednek.
– Direkt. Marlerrel már előtte egyetértettünk abban, hogy Tweednek nem tetszett volna. Mellesleg Tweednek eszméletlen reflexei vannak. Ahogy kitolatott a Buick elől. És közben a szeme se rezzent.
– Az elrablásomról jut eszembe... Nem, Bob, hadd beszéljek róla, segít feldolgozni a traumát. Szóval, ha visszagondolok, nem hiszem, hogy Adam Carver tudta, mi fog történni. Szerintem kihasználták.
– Hajlamos vagyok egyetérteni veled. Egy bárban találtam rá, miután megtudtuk, hogy téged elraboltak. Mégpedig az Intercontinentalban. Egy kicsit megszorongattam, hogy kiszedjek belőle valamit. Szerintem elég erős lehet, mégsem állt ellent. Tényleg őszintén medöbbenhetett.
– Vajon mit jelent ez?
– Nem tudom, de valahogy nem passzol ebbe a bandába, mint banki alelnök. Egy kicsit furcsa figura, bár nem tudom, mi nem stimmel vele.
Éjfél. Egy órával később már sötét volt, Helsinkiben kezdetét vette a kétórás júliusi éjszaka. Mindenki Tweed szobájában gyülekezett. Dillon, Paula, Newman, Butler és Marler, aki visszavitte a motorcsónakot az északi kikötőbe.
Senkinek nem volt kedve lefeküdni, a nap eseményei ébren tartották őket. Tweed a szobaszerviztől sonkás szendvicseket, ásványvizet és pezsgőt rendelt. Paulát már a puszta izgalom is ébren tartotta. Tweed lenyelte az utolsó falatját és beszélni kezdett.
– Ez az emberrablás és az, hogy ilyen gyorsan beleegyezett az elengedésedbe, szerintem fordulópont lehet az ügyben – nézett Paulára. – Rettentően sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned, de ha vigasztal, szerintem rávilágított valamire, amit egyébként nem tudtunk volna meg.
– És mi lenne az? – kérdezte Paula.- valami nagyszabású akció elindításán dolgozik, és nem engedheti meg magának a zavaró tényezőket. Sonia Drayton biztos tudja, mik a tervei.
– Akkor vége a szokásos adatgyűjtési időszaknak? – vetette közbe reménykedve Paula.
– Azt hiszem, igen. Ideje összeállítani az álforgatócsoportot és meglátogatni ezt a híres Meteorológiai Intézetet. És te, Paula, ez alkalommal itthon maradsz.
Paula már épp tiltakozásra nyitotta a száját, mikor megszólalt a telefon. Mindenki megdermedt, egymásra néztek. Ugyan ki telefonálhat ilyenkor? Tweed felvette a telefont, és a központos azt mondta, egy bizonyos Mr. Smith keresi Mr. Bakert.
– Kapcsolja.
– Gondolom, felismeri a hangomat – szólalt meg egy ismerős hang. Rebet. – Remélem, nem ébresztettem fel, de vészhelyzet van. Találkoznunk kell. Sürgősen.
– Mikor? – kérdezte Tweed.
– Ma este. Azaz ma reggel. Egy órán belül. Az északi kikötő végénél fogom várni egy fekete Saabban.
– Hánykor?
– Fel van öltözve?
– Igen.
– Oda tud jönni egyre?
– Igen. – A hang mintha valóban Rebet tábornoké lett volna, de Tweed óvatos volt. – Melyik szállóban laktam, mikor később egy fogadás volt, amit vacsora követett?
– A Moszkvában – felelte azonnal a hang.
– Egykor találkozunk.Tweed letette a kagylót. A többiek kíváncsian figyelték. A beszélgetés csupa tőmondatból állt. Paula úgy gondolta, valamelyik informátora, akinek a személyazonosságát csak Tweed ismeri. Newman felpattant, ahogy Tweed bejelentette, hogy mit fog csinálni.
– Itt kell hagyjalak benneteket. Csak maradjatok nyugodtan, és fejezzétek be a szendvicseket és az italt. Megszolgáltátok. Most elmegyek egy találkozóra, amit mint hallottátok, épp most beszéltem meg telefonon.
– Miféle találkozó? Hol? – csattant fel Newman és felállt.
– Ami azt illeti – felelte kelletlenül Tweed –, az északi kikötő végénél, ahol napközben az a piac van.
– Hát ez óriási! – Newman letette az asztalra a poharát. – Ugyanott, ahol Ed Rivertont meggyilkolták. Elvágták a torkát, mégpedig szintén éjszaka.
– A kapcsolatom megbízható – válaszolta Tweed mereven.
– Hát, akkor sem mégy egyedül.
– Szerintem a kapcsolatom egyedül vár engem...
– Naná, hogy egyedül! – Newman felcsatolta a vállszíját és ellenőrizte a fegyverét. – Elég kockázatot vállaltunk az utóbbi tizenkét órában. Te is. Szóval egyedül kell érkezned. Rendben. Te vezetsz, én meg lebújok a BMW hátuljában.
– Az Intercontinental mögött állok vele – jegyezte meg Nield. – Inkább oda vittem. Semmi értelme reklámozni, hogy itt vagyunk.
– Nálad vannak a kulcsok, Pete? – kérdezte Paula és felállt. – Remek, akkor dobhatod.
Reptében elkapta őket. Tweedre nézett, és átnyújtotta a kulcsokat Newmannek. Leporolta a kezét, mintha azt mondaná, erről ennyit.
– Engem mára már elég izgalom ért – közölte Tweeddel. – Most te fogsz engedelmeskedni. Bob veled megy a hátsó ülésen.
– Azt hittem, itt én vagyok a főnök – jegyezte meg Tweed viccesen. – Úgy tűnik, le vagyok szavazva.
– Úgy bizony – állapította meg Dillon. – Az éjszakai akciók mindig veszélyesek.
0.30-kor Helsinki utcái teljesen kihaltak voltak, kivéve egy magányos vajszínű BMW-t, amiben látszólag csak egy férfi ült, ahogy bekanyarodott a fasoros Esplanade-ra. Az utcai lámpák bizarr megvilágítást adtak, hatalmas árnyékokat vetve, amikben bármi rejtőzhetett. A vezető ablaka nyitva volt, ugyanúgy, mint mindkét hátsó ablak. Newman látni és hallani akart mindent, és lőni is, ha a szükség úgy hozza. Tweed lassan haladt az üres úton. Sehol egy lélek.
Majdnem harminc perccel korábban érkezett a megbeszélt időpontnál, de Newman ragaszkodott hozzá.
– Ha bárki meg akarna lepni minket, mi fogjuk meglepni – mondta.
Tweed lekanyarodott az Esplanade-ról a rakpart felé. Newman suttogására megállt, de hagyta járni a motort. A rakparton rengeteg hajó volt kikötve, lámpáik békésen himbálóztak az enyhe hullámzásban. Az északi kikötőben mindig fújt a szél. Néha viharos, olykor azonban csak kellemes szellő, mint például ezen az estén is. Newman leállíttatta a motort, és figyelmesen hallgatózott.
Hallotta, ahogy a gyengéd hullámok a hajók közt megtörve a rakpartot nyaldossák. Békés hangok voltak a különben vészjósló csendben. Tweed a kocsiban ülve körülnézett. Semmi szokatlant nem vett észre.
– Indítsd be a motort! – súgta Newman. – Hajts el a mellékutcákon a katedrális felé. Ha látsz valamit, szólj nekem. Van elég időnk átvizsgálni az egész területet.
Tweed balra kanyarodott egy egyirányú utcába, és lassan továbbhaladt. Egy villamossín enyhén megdobta. A mellékutcák sötétebbek voltak, mély árnyékba burkolóztak ott, ahová a lámpák fénye nem jutott el. Tweed számára most újdonság volt ez a sötétség. Amióta Finnországba érkezett, mindig világos volt, amikor lefeküdt és amikor felkelt.
Lassan végigment az utcán, és visszahajtott a rakpartra. A műszerfalra pillantott, pont egy óra volt. A fekete Saab a parton parkolt álló motorral. Anélkül, hogy megmozdítaná a fejét, hátraszólt Newmannek, alig mozgatva ajkait.
– Megérkezett a kapcsolatom.
– Egyedül van?
– Úgy tűnik. Szerintem állja a szavát.
Csak az aggasztotta Tweedet, hogy a Saab ugyanannál a lépcsőnél állt, ahol legutóbb Rebet elrabolta és Leningrádba vitte. Megállt a Saab mellett egy pár méterrel, nehogy a másik belelásson a BMW hátuljába. Vigyázott, hogy ne említsen nevet, mikor átszólt Rebet tábornokhoz.
– Álljon el a rakpartról! Parkoljon a piactérhez! Aztán beszélhetünk.
Tweed végignézett a rakparton, és bár nem látott mozgó hajót, semmit sem bízott a véletlenre. Lassan továbbhajtott, és a visszapillantó tükörben figyelte, ahogy az orosz követi a Saabbal és leáll egy épület falánál.
– Hagyd járni a motort! – súgta Newman.
– Nem. Meg kell bíznia bennem.
Rebet feléje sétált, sportzakóban és könnyű nadrágban. Tweed gyorsan kiszállt a kocsiból és elément, hogy távol tartsa a BMW-től. Zsebében ott lapultak a fényképek, amiket Nield csinált a harmadik férfiról az Alskar fedélzetén, amikor Turkuból követte a szigetek között. Mikor Nield elhozta a képeket a laborból, mosolyogva a háta mögé dugta.
– írd le egy darab papírra, hogy szerinted ki a harmadik férfi – mondta.
Tweed megtette, és Nield átnyújtotta a képeket. Ahogy Tweed megnézte őket, Nield felnevetett.
– Igazad volt...
Tweed nem fogott kezet az orosszal, és elkezdtek sétálni a macskaköves térségen. Tweed kezdeményezte a beszélgetést.
– Mi ez a vészhelyzet? És hol bujkált eddig?
– Egy biztonságos helyen, itt Finnországban.
Ami a kétszáz fős, erősen védett szovjet nagykövetséget jelentette a Brown Park felé, gondolta Tweed. Az orosz, aki magasabb és fiatalabb volt Tweednél, nagyon karcsúnak nézett ki jól szabott zakójában és garbójában.
– A vészhelyzet – emlékeztette Tweed.
– Hallott a robbanásról a transzszibériai expresszen? Nem kaptuk még el a felelősöket, de tudjuk, hogy a szabotőrök az északi határon keresztül szivárogtak be az országba.
– Az északin?
– A finn határon. Tudja, vagy ezerötszáz kilométer hosszú. Finnország gyér népességű, de hatalmas területű ország. A robbanószerek pedig ugyanazon az útvonalon érkeztek, mint a szabotőrök, Lappföldön keresztül. Úgy hisszük, tudjuk is, hol. Azt a fülest kaptuk, hogy holnap egy nagyobb szállítmány fog érkezni a határra. Azazhogy ma. Már elmúlt éjfél.
– Hogyan tud valaki ilyen nagy mennyiségű robbanóanyagot becsempészni Finnországba? – kérdezte Tweed.
Nagyon is jól tudta. Newman fedezte fel az útvonalat, mikor Porvooban járt Marlerrel és Paulával. Az INCUBUS gyárhajón keresztül, a finn parti vizeken túl. Csak próbára akarta tenni az orosz információit.
– Valószínűleg a szigeteken keresztül – felelte Rebet. – Nem lehet túl nehéz, ez egy hatalmas szigetlabirintus. A finn hatóságok sosem lesznek képesek lefedni az egész területet. Ez érthető.
– Honnan olyan biztos ebben a robbanóanyag-szállítmányban? És a pontos időpontban, hogy ma este érkezik?
– Nem mondom meg a nevét, de van egy beépített emberünk a Kemijarvitól keletre levő állítólagos Meteorológiai Intézetben. Azt jelentette, hogy egy hatalmas konvoj, őrökkel, akik szintén egész biztosan szabotőrök, ma este át fog haladni a határon. És ez egy másik dologhoz is kapcsolódik. A három Angyalként gyanúsított egyike Murmanszk felé, az északi határ vidékére utazott.
– Ez a férfi? – kérdezte Tweed halkan és elővette a képeket. Rebet megnézte őket egy utcai lámpánál. Meglepetten nézett Tweedre.
– Ezt honnan tudta? Hogy lehetünk benne biztosak? A jelenléte csak véletlen lehet.
– Nem véletlen – jelentette ki Tweed.
Nield nevének említése nélkül elmondta Rebetnek, hogy egyik embere követte a harmadik férfit a Turku környéki szigetek között, amikor egy halászhajón el akart jutni a Tallinnba igyekvő szovjet hajóra.
– És maga kitalálta, hogy ki lehet Angyal, amikor Leningrádban megfigyelte Dikojant, Kazbeket és Zajkov marsallt, amint külön-külön beszélgettek Hauserrel?
– Igen. Egy szép napon majd elmondom, miből.
– Azt hittük, hogy a Vörös Hadsereg a peresztrojka és a glasznoszty miatt nyugtalan.
– Lehet, hogy tudunk segíteni az akcióban, innen a finn oldalról...
Tweed részletesen elmondta a terveit egy filmes csoport utazásáról a Lappföldre, később a nap folyamán. Rebet figyelmesen hallgatta, amint Tweed megemlítette, hogy néhány embere fel lesz fegyerezve.
– Nyitva hagyjuk a szovjet határt, hogy átengedjük a konvojt – figyelmeztetett. – Az emberei mind viseljenek fehér ruhát. Most egy katonai titkot fogok magával közölni, mivel teljesen együttműködött velem. Ugye óvatos lesz, kiben bízik meg? – hangsúlyozta Rebet.
– Természetesen.
– Szovjet ejtőernyősök fogják várni a konvojt. A maga csapata anélkül átjöhet az orosz oldalra, hogy észrevennék. Ma reggel az első Aeroflot járattal visszamegyek Leningrádba. Aztán északra repülök, Lappföld túloldalára. Figyelmeztetem az embereimet, hogy a fehérruhások velünk vannak.
– Ki tudja? Lehet, hogy pont a maguk karjaiba fogjuk hajtani őket.
– Én is erre számítok – Rebet megállt, Tweed felé fordult és kezet nyújtott. – Ne felejtse, szovjet ejtőernyősök. Ezek egy elit csapat. Nagyon veszélyes lehet.
– Azt hiszem, eddig nagyon jól megbirkóztunk a veszéllyel.

 

 

39.

A hajnal szokatlan fénye röviddel éjjel 2 óra után jelent meg Helsinki egén. Tweed otthagyta Newmant, hogy parkolja le a BMW-t, és visszament a szobájába, ahol mindenki rá várt. Pedig Paula alig bírta nyitva tartani a szemét és elnyomott egy ásítást. Tweed még mindig frissnek tűnt.
– Ki nem álmos? – kérdezte vidáman és körülpillantott. – Munka van. Reggelig fenn fog tartani benneteket.
– Reggel van – jegyezte meg Paula.
– Úgy értettem nyolcig, kilencig.
– Mi a munka? – kérdezte Marler. – Én két napig is elvagyok alvás nélkül.
– Akkor ideális leszel erre – Tweed járkálni kezdett a szobában, telve energiával, most, hogy beindultak a fogaskerekek. – Valaki figyelje az INCUBUS Oy. irodaházát. Lehet, hogy mozgás lesz ott. Te tudod, honnan lehet figyelni a terepet.
– Meglesz...
– Rajzoljon nekem inkább egy térképet – szólalt meg Dillon. – Egész nap kimaradtam a dolgokból.
– Nem maga Cord – mondta Tweed. – Erre a feladatra nem. Meg tudná csinálni, azt nem kétlem, de egy darabig még inkább maradjon fedezékben. Ne feledje, milyen utasításokat kapott.
– A kulcsokat, Newman! – szólt Marler kinyújtott kézzel, amikor a másik épp visszaért. – Hátul parkoltál? – Tweed felé fordult. – Már indulok is. Tíz körül jelentsek?
– Egy perccel sem később. Egy bérelt géppel felmegyünk a sarkkörön túlra. – Ahogy Marler elment, folytatta a parancsok osztogatását. – Butler, Nield, ti hatig aludhattok, aztán gyertek a szobámba. A bérelt Saabbal el kell mennünk a raktárba a filmfelszerelésért. Amint kinyitnak a boltok, vegyetek hét fehér kabátot. Jobb, ha most mindannyian hunytok egyet. Egy kicsit kimerülhettetek tegnap.
– Egy kicsit? – jegyezte meg Paula felállva. – Viccelsz?
– Bocs, nem rád értettem. Neked volt a legnehezebb napod. Menj aludni! Szép álmokat!
Newman megvárta, míg mindannyian elmennek. Kitartó volt, mint egy öszvér, még mindig nem volt álmos. A pezsgősüvegek mellett a jegesvödörben levő műanyag flakonból töltött egy kis ásványvizet magának és Tweednek.
– Szerencsénk volt a túszcserében,-állapította meg, ahogy Tweed ivott. – Abban az órában egyetlen vendég nem lézengett abból a kiejthetetlen nevű szállóból a mosóállvány környékén. És senki nem volt a hallban sem, mikor átrohantunk. Még a recepciósok sem voltak a helyükön.
– Szerencse – bólintot Tweed. – Úgy tűnik, Paula jól van. Reggel kilenckor meg kell nyugtatnom dr. Wintert, aki azért jött oda, hogy megvizsgálja. Azt mondja, a közelébe sem jutott.
– Nem volt rá idő – emlékeztette Newman. – Túlságosan lefoglalt minket a menekülés. És Paula tényleg jól néz ki.
– Egy nagy tiszteletdíjjal befogom a száját – közölte Tweed. – Egyike a kevés angol orvosnak itt Helsinkiben. Majd azt mondom neki, hogy az akcióról a rendőrség is hallgatni akar. Épp ezért nem jelent meg róla semmi az újságokban sem.
– Szerintem felesleges volt most kiküldeni Marlert az INCUBUS-hoz. Zárva lesz az az irodaház. Mire számítasz?
– Először is, sokat mozog, röpköd a világban. Sokkal több időt töltött itt Helsinkiben, mint bárhol másutt a világon. Ezt Monica is megerősítette. Lehet, hogy most is mozgásban marad. Aztán pedig most ért egy nagyon kockázatos és érzékeny finnországi akciója lezárásához. Tehát lehet arra számítani, hogy elpucol innen, ha valami kisiklik. Rebet személyazonosságának elárulása nélkül elmondta Newmannek, mit mesélt neki az orosz. Mire számíthatnak a határ közelében, milyen óvintézkedéseket kell tenni. Csak Angyal létezéséről nem tett említést.
– Ma pedig – fejezte be Tweed kezeit összedörzsölve –, nagyon mozgalmas napunk lesz.
– Ez jó. Miért, tegnap talán pihenőnap volt?

 

Az INCUBUS-épület legfelső szintjén levő irodájában, felügyelte a fémszekrényekbe elzárt akták elszállítását. Mindegyikre rá volt ragasztva a kódneve. Rakodószemélyzet hurcolta a szekrényeket az irodából a liftekhez.
Éjjel 2.10 volt. Carverre és Galvonéra pillantott, majd kinézett a panorámaablakon. A felkelő nap gyöngyházrózsaszínre festette a tengert.
– Hiányozni fog ez a kilátás – mondta nosztalgikusan.
– Mi lenne, ha valaki időt tudna szakítani arra, hogy elárulja, hova megyünk? – jegyezte meg Carver gúnyosan.
Becsukta az ajtót az utolsó munkás mögött. Töltött magának egy nagy pohár ásványvizet és lehajtotta.
– Oké, fiú – fordult Carverhez. – Ideje, hogy beavassalak. A helyi központunkat áthelyezzük Stockholmba.
– Semmire sincs felírva a célállomás – állapította meg Carver.
– Biztonsági okokból. A címes feliratokat már előkészítették, majd a legmegbízhatóbb alkalmazottak a reptér felé felragasztják a teherautókban. Ismered a módszeremet. Akkor bukkanok fel, mikor a legkevésbé számítanak rám. – Galvone felé fordult. – Frank, nem kéne indulnod, hogy kézbe vedd az Urál-haditervet? megvárta, amíg egyedül marad Carverrel. Az INCUBUS elnöke ingujját felhajtotta a könyöke fölé. Személyesen ellenőrizte a titkos akták fémszekrényeinek szállítását. Ha valamit jól akarsz elvégezni, akkor legjobb, ha személyesen teszed meg.
– Adam, menj előre Stockholmba a Lear gépen! Azon lesznek a legfontosabb akták. Személyesen téged teszlek felelőssé a lerakodásért és a stockholmi irodánkba való szállításért. A gép a Bromma reptéren száll le, távol a kíváncsi tekintetektől.-
Szükségünk lesz egy kocsira, amivel elvisszük Brommáról...
– Minden el van intézve. Várni fog egy teherautó. Elviszed őket a Sveevagenen lévő felhőkarcolónkba – mármint a stockholmi méretekhez képest felhőkarcoló.
– Nem láttam jelölést, ami megkülönböztetné a legfontosabb szekrényeket a többitől.
A vállára tette a kezét.
– Minden el van intézve. Odalenn zöld címkét ragasztanak a Lear gép szállítmányára. A többi egyszerű légifuvarral megy egy menetrend szerinti járaton.
– Te mikor jössz? Stockholmba utazol?
– Később én is egy menetrend szerinti géppel utazom inkognitóban, más név alatt. Délre el kell hagynom Helsinkit.
– Mi ez az Urál-hadművelet?
– Folyton csak kérdések, kérdések! Nem mondtam már, hogy túl sokat kérdezel? Menj le a garázsba és ellenőrizd, hogy azok az agyamentek minden szekrényre ragasszanak címkét. Na, menj! – Egy cigarettát tett a szipkájába, amint Carver kilépett az irodából. Sugárzott róla a magabiztosság, pedig nagyon aggódott. Terve, hogy Irina Szerov kiszabadítása mellett megtartják a saját túszukat, fiaskóval végződött. Tweed előre látta a cselt, és ravaszul kivédte. megvonta hatalmas vállát. Szóval akkor egy-null Tweed javára.
Mosolygott magában, milyen lesz majd ellenfele reakciója, amikor rájön, hogy az egész finnországi INCUBUS eltűnt. Ó, igen, ő is át tudja verni Tweedet.
Szokásos búvóhelyén, az INCUBUS épülete fölötti sziklán, Marler fényképezőgépe teleobjektívjén keresztül figyelte a lenti mozgást. Reggel három volt, már teljes nappali világosság. Overallos emberek hurcoltak aktaszekrényeket a várakozó teherautókba, melyek a parkoló szélén álltak. Mintha valami rendszer szerint dolgoznának. Adam Carver állt az egyik teherautónál, miközben berakodták a szekrényeket.
Mások a másik két teherautóba rakodtak, de ezek mintha nem érdekelték volna Carvert. Marler szájába vett egy cigarettát és tovább várakozott.
Alkalmanként beleivott az ásványvizes palackjába. Evés nélkül még csak megvolt, de az idő már kezdett melegedni. Lehűl itt valaha az idő? Marler felkészült a hosszú várakozásra. Végtelen volt a türelme, mesterlövészként fejlesztette ki magában ezt a képességet, amikor órákat kellett várnia a célpontja felbukkanására.
Majdnem két óra múlva, ötkor, Carver felszállt a sofőr mellé a vezetőfülkébe. A teherautó elindult, az automatikus kapuk kinyíltak, a kocsi kihajtott, és Helsinki irányába fordult.
– Te kellesz nekem – morogta Marler.
Beindította a motort és lehajtott az úton, amely becsatlakozott az autópályára. Jóval lemaradva követte a teherautót, mert ebben az órában semmi forgalom nem volt az úton. Nemsokára rájött, hogy a repülőtér felé mennek, ahogy a gránitsziklák között elhaladtak.
Marler egy bérelt Saabot vezetett. Az ellenfél most már ismerheti a vajszínű BMW-t. Épp akkor ért oda a reptére, mikor megkezdődött a kirakodás. Elhajott mellettük, leparkolta a kocsit, bezárta és besétált az előcsarnokba.
Még ebben az órában is várakozott ott néhány turista. Főleg fiatal hátizsákos turisták, a fotelekben elheveredve aludtak, a fiúk állán borosta, a lányok gyűrött ingben és farmerben.
Marler elvett egy brosúrát a pultról, és úgy tett, mintha azt tanulmányozná. Egy kocsin egy csomó zöld jelzésű aktaszekrényt toltak el mellette. Carver jelentléte odakinn nem aggasztotta, mivel eddig még nem láthatta őt.
Az ablakon át figyelte, ahogy a kocsit a várakozó Lear géphez gurítják. Az overallos férfiak alig tudták feltornászni a szekrényeket a lépcsőkön. Marler úgy döntött, hogy kockázatos lenne kérdezősködni, hová indul a gép. Hallotta, amint megérkezik még egy teherautó.
Egy fél óra múlva a második teherautó rakományát feladták a Cargo pultnál egy menetrend szerinti járatra. Marler megvárta, amíg a rakodók fordulnak egyet és odament a pulthoz.
– Van egy szállítmányom a gépükre, bár egy kicsit késve érkezik. Mikor is indul ez a gép, amit épp berakodnak?
– Az Arlandára, Stockholmba? 7.30-kor indul. Időben fog felszállni.
– Köszönöm – mondta Marler.
Kisétált és látta, hogy egy harmadik INCUBUS-teherautó érkezik. Megállt, hogy rágyújtson a cigarettájára. Két férfi ugrott le a vezetőfülkéből, hátraszaladtak és kinyitották a csomagteret. A benti csapat azonnal elkezdett lerakodni. Katonás fegyelemmel folyik minden, állapította meg Marler, ahogy beült a Saab volánjához és elhajtott.
Tweed már megborotválkozott és felöltözött, mikor ajtót nyitott Marlernek. Egy széken ott ült Paula, szintén frissen átöltözve. Marler elfojtott egy ásítást.
– Nem sokat aludtatok, mi?
– Túl izgatott voltam – közölte Paula.
– Indulok a raktárba Butlerrel és Nielddel – hadarta Tweed. – Mit láttál? Ha egyáltalán láttál valamit.- evakuálja az INCUBUS-irodát...
Röviden, tömören elmondta, mit látott. Tweed ivott egy kis vizet, miközben hallgatta. A végén letette a poharat és az ablakhoz ment. Ma is verőfényes nap lesz. A fém mobilszobor mozdulatlan volt. Teljes szélcsend. Rohadt melegnek ígérkezett a mai nap is.
– Stockholm – mondta egy kis szünet után. – Az alapján, ami készül a sarkkörön túl, gondoltam, hogy pucolni akar majd Finnországból, elvágni a köldökzsinórt.
– Veletek jövök – jelentette ki erélyesen Paula.
– Nem, nem jössz – közölte Tweed. – Megváltozott a terv, Marler hírei miatt...
– Nem. Amiatt, mert szerinted ez az expedíció túl veszélyes egy nőnek – mérgelődött Paula.
– Azért, mert valami más feladatom van a számodra, ami ennél is veszélyesebb lehet – válaszolta nyugodtan Tweed. – Mert te ismered a terepet. Mert tudom, hogy sosem hagynál cserben.
– Mi a feladat?
– Tudod magad álcázni? Lehet, hogy olyanokkal fogsz utazni, akik felismerhetnek, akiknek vannak képeik rólad. Egyszóval, repülj Stockholmba, lehetőleg a 7.30-as géppel, ha kapsz még rá helyet. Ha sikerül ezzel utazni, akkor várakozz, amikor megérkezel az Arlandára. Mielőtt elindulsz Helsinkiből, bérelj magadnak Stockholmba egy kocsit, az várjon a reptéren. Miután lerakodták a szekrényeket, amikről Marler beszélt, derítsd ki, hova viszik őket.
– Jobb, ha máris indulok...
– Várj! Előbb menj a szobádba, és álcázd magad. Gyere majd vissza, és mutasd meg az eredményt.
Paula perceken belül visszatért. Tweed és Marler csak bámulni tudtak. Haját teljesen betűrte egy szalmakalap alá, szürke szoknyát és hosszú ujjú blúzt viselt. De a legnagyobb változást a sápadt színű púder és egy nagy szarukeretes szemüveg okozta. Semmi rúzs.
Marler felnevetett.
– Úristen! Úgy nézel ki, mint egy tanító néni.
– Pont ezt akartam – csattant fel Paula.
– Gratulálok! – mondta Tweed. – Amikor megérkezel Stockholmba, foglalj mindannyiunknak szobákat a Grand Hotelbe, ha lehet. Ha csak valahol máshol találsz szobát, akkor lezárt borítékban hagyj egy üzenetet nekem.
– A Grand Hotelben? – vetette közbe Paula. – Idejövet ott laktunk Newmannel és Cord Dillonnal.
– Nem baj. Ha utánanéz, akkor csak azt látja majd, hogy a nyomában vagyunk. Mostantól kezdve alaposan megszorongatom. Egyre jobban fogom szorítani. Jobb, ha indulsz.
Marler megvárta, amíg Paula elviharzik.
– Veszélyes feladatot adtál neki. Bölcs dolog volt, mikor épp most eszmél fel az elrablás traumájából?
– Épp ezért bíztam rá, amellett, hogy tényleg szükség lesz erre. Egyedül fog dolgozni, amihez nagyon ért. Csak ez segíthet neki kiheverni a traumát. Most pedig irány a sarkkör! Elég nagy csatának ígérkezik.
– Véres csatának.

 

Hőhullám bágyasztotta Londont is. A Park Crescent-i irodában Monica minden ablakot szélesre tárt. De ezzel nem változtatott a helyzeten, a levegő mozdulatlan maradt, sehol egy szellő. Howarddal ült, és elmondta neki hosszas kutatómunkájuk eredményét az INCUBUS-ról és Franklin D. Hauserről.
– Alig tudtam megtalálni a svédországi házát, Göteborgtól északra, a szigeteken, Norvégiához közel. A legtöbben úgy gondolják, hogy csak egyetlen svéd szigetcsoport van Stockholmhoz közel.
– Konyítok egy kicsit a földrajzhoz – jegyezte meg Howard.
– Irigylem érte.
Howard elmosolyodott. Most, hogy minden kulcsembere házon kívül volt, egyre jobban kezdett összerázódni Monicával. Nagy engedményt tett a hőségnek azzal, hogy ingujjban üldögélt, a legfesztelenebb öltözetben, amiben Monica valaha is látta. Monica megsimította ősz kontyát és folytatta.
– Ez is egy nagy ház, és ahogy látom, eléggé elszigetelt helyen van. Egy ismerősömtől a Lloyd's-nál kérnem kellett egy részletesebb térképet, hogy megtaláljam rajta Skalhamnt.
– Az micsoda?
– Egy kis öböl, ahol a ház áll. – A térképre mutatott. – Itt van. Elég kies hely. A Lloyd's-os barátom felhívott valakit Svédországban. A ház állítólag olyan, mint egy nagy kommunikációs központ. Egy csomó adóvevő és tányérantenna a tetőn.
– És ez mit jelent a számunkra?
– Ha megvárná, amíg befejezem. Hausernek van ott egy nagy jachtja is, olyasmi, amin anno Onassis élt. A Washington IV. Mikor nem épp repülővel szálldos a világban, ezen a jachton utazgat. Ez is úgy fel van szerelve, mint egy úszó kommunikációs központ.
– De információink szerint most Helsinkiben van, – szólt közbe Howard.
– De elemeztem az utazásait az utóbbi években. Úgy repdes ide-oda, mint valami szöcske, úgyhogy lehet, hogy elmegy Helsinkiből is. Tweed tudni akar majd a törzshelyeiről.
– Ennyi?
– Jaj, dehogy! Most jön a legjobb. Vannak irodái Oslóban, Stockholmban, Koppenhágában, Amszterdamban, Brüsszelben, Frankfurtban, Párizsban, Genfben, Madridban, Lisszabonban, Milánóban, Athénben, Szingapúrban, Aucklandben, Sydneyben, Montrealban. Valamint Dél-Amerikában és Japánban is. Folytassam?
– Ennyi?
– Nem, a lényeget a végére hagytam. Livingstone Manor, Suffolkban. Boston, New York és még egy sor nagyobb amerikai város mellett. Livingstone Manor valóban a legjelentősebb.
– Mi olyan fontos ott?
– Úgy tűnik, hogy ez az igazi főhadiszállása, innen irányítja az egész világra kiterjedő működését...
– Szerintem nem valószínű.
– Pont ezért. Állítólag ez csak az angol vidéki házikója. Ki gondolná, hogy pont ez az INCUBUS-pókháló központja is?
– Én például semmiképpen sem. Mi ez az egész?
– Livingstone Manor nagyon nagy, kiterjedt birtokkal. Az alagsor egy pincelabirintus. Olyan, mint egy katakombarendszer. Az egészet felújították, és szigorúan őrzik. Még a legmodernebb rejtjelező és dekódoló berendezéseket is felszereltette. Az egyik hatalmas szobába egy modern telefontitkosítót rakatott. Még a Downing Street és a Kreml közötti forró drótnál is modernebb.
– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Howard hitetlenkedő hangon.
– Az egyik ismerősöm annál a biztosítónál dolgozik, akik biztosították a felszerelést. Ő csak egy tippet adott, de én folytattam a nyomozást.
– És mire jutott?
– Ettől a barátomtól megtudtam a telepítést végző elektronikai cég nevét.
– Ne mondja, hogy azok meg mindent egyszerűen elmondtak.
– Nem, nem is próbáltam meg. Helyette felhívtam Tweed egy jó barátját a Különleges Ügyosztályon. Tartozik Tweednek egy szívességgel. Amolyan régi haverok. Magának is biztos vannak abban a klubjában.
– Ezt most hagyjuk. Folytassa!
– Megadtam a különleges ügyosztályos ismerősnek az elektronikai cég nevét, és ő elment a vezérigazgatóhoz. Gondolom, egy kicsit megszorongatta, de én erről igazán nem tudhatok. És tudja mit?
– Nem szeretek találgatni – csattant fel Howard, egy percre felidézve a régi merev önmagát.
– A különleges ügyosztályos ismerős minden részletet ki tudott szedni a vezérigazgatóból a Livingstone Manorba beszerelt felszerelésekről. A vezérigazgató ugyanis egy kicsit megijedt, hogy valami törvényszegést követett el. Egyből elmondta, amit hallani akartunk.
– És ők készítették a rejtjelező készülékeket is?
– Nem. Azokat biztos a Boston melletti Space Highwaynek nevezett körzetben levő INCUBUS-laboratóriumban csináltatták. De az egyik mérnöke körülnézett a Livingstone Manor alatti labirintusban. Bletchleynél szolgált a háború alatt, ahol a nácik ENIGMA rejtjelkészülékén dolgoztak. Nyitva talált egy fémajtót és bekukkantott. Senki sem volt a környéken. Látta a rejtjelezőket, és jelentette a vezérigazgatónak.
– Értem, – Howard nagyon megdöbbent. Micsoda szemtelenség! Az angol vidék kellős közepén. Mégpedig pont Suffolkban, ahol neki is volt a vidéki háza, ahova nagyritkán ellátogatott, hogy találkozzon a feleségével, Cynthiával.
– Gondolom, semmi törvénybe ütköző. Sajnos.
– Nem – bólintott Monica. – De szigorúan titkos. Mint már korábban is mondtam, meggyőződésem, hogy Amerikából a Livingstone Manorba helyezte át a központját...
Elhallgatott, ahogy a telefon megszólalt. Felvette, szó nélkül hallgatta, majd kezével letakarta a kagylót.
– Két hívatlan látogatónk van. Buchanan főfelügyelő és Warden őrmester. Lent várnak, és Tweeddel szeretnének beszélni.
– Mondja meg nekik, hogy menjenek el, nincs itt.
– Nem lenne okos dolog – mondta Monica határozottan. – Meg kell tudnunk, mit akarnak. Jobb előre tudni a dolgokat.
– Na jó, rendben. Ha maga mondja...
Maga Howard is meglepődött, mennyire átalakult a kapcsolata Monicával. Eddig mindig az volt a benyomása róla, hogy csak egy kortalan aktakezelő nő. Most pedig már egyenrangú félként bánt vele.
Buchanan nagyon hivatalos arckifejezéssel lépett be, míg Warden őrmester a szokásos pókerarc volt. Howard nem állt fel, csak intett nekik, hogy üljenek le.
– Howard vagyok, Tweed főnöke. Tweed elutazott. Nagyon értékelném, ha rövidre fognák. Mint látják, igen elfoglaltak vagyunk.
– Mint mindenki. – Buchanan úgy tett, mintha észre sem vette volna Howard udvariatlanságát, békésen leült, és keresztbe tette hosszú lábait. Warden elővette a noteszét, és a combjára tette.
– Akármi hangzik is itt el, azt nemhivatalos minőségemben mondom – jegyezte meg Howard. – Ezt ne feledjék!
– Tisztában vagyunk vele – felelte Buchanan barátságosan. – De hadd emlékeztessem, Mr. Howard, mert biztos vagyok benne, hogy hallott róla, én egy különleges kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság ügyében nyomozok. Mégpedig Sandra Riverton haláláéban, Suffolkban.
– Olvastam az újságban – szólalt meg Monica –, hogy elkapták a Camden Town-beli gyilkost.
– Bizony. – Buchanan udvariasan Monica felé fordult a forgószékével. – Úgyhogy most felszabadultak az erőink, hogy folytathassuk a Sandra Riverton-ügyet. Nem mintha bármikor is lankadt volna a nyomozás. – Szünetet tartott. – Hallottak arról, hogy Evelyn Lennox-t, Sandra testvérét megtámadták walberswicki házában?
– Mi közünk van nekünk ehhez? – csattant fel Howard.
– Rögtön megmagyarázom – folytatta Buchanan nyugodtan. – Az a személy, aki megtalálta Sandra holttestét a harangtoronyban, Robert Newman volt. Tudják, hol tartózkodik jelenleg? – kérdezte hirtelen.
– Semmi elképzelésem róla – közölte Howard. – Egy ideje nem jelentkezett.
– Tudniillik – folytatta lankadatlanul Buchanan – huszonnégy óra leforgása alatt brutálisan meggyilkolták Helsinkiben Ed Rivertont is, Evelyn amerikai sógorát. A két gyilkossági mód között hasonlóságot vélek felfedezni. Az egyiknek elvágták a torkát, a másikat felakasztották.
– Hol itt a hasonlatosság?
– Most térnék rá erre. Sandra Riverton az INCUBUS-nak dolgozott, amelynek van egy irodája Norwichban. Két héttel halála előtt kilépett. Ed Riverton vezető munkatárs volt az INCUBUS-nál. Evelyn Lennox szintén az INCUBUS-nak dolgozott.
– Hogy van? – kérdezte Monica. – Megsebesült? Szokatlanul furdalta a lelkiismeret. Tweed parancsára elvonta Harry Butlert Walberswickből, ahol feladata a lány őrzése volt.
– Szerencséje volt. Talpraesett a hölgy. Este volt. Egy álarcos betörő jelent meg a halijában. Biztos valahogy kinyitotta a zárat és bejutott. Dulakodtak a hallban, és Miss Lennox elszabadult tőle. A konyhába menekült, ahol éppen vizet forralt. Ezt a támadója álarcos fejére öntötte, aki ordítva elmenekült. Lennox az alkatából arra következtetett, hogy egy Steve nevű férfi lehetett, aki nem sokkal korábban wandsworth-i otthonában is tett már nála látogatást.
– Egy Papa Grimwood nevű embernek dolgozik – közölte Monica.
– És ezt honnan tudja, ha szabad kérdeznem?
– Bob Newman mondta el nekem...
– Lennox adott egy személyleírást a támadóról – fűzte hozzá Buchanan. – Eléggé illik Newmanre is.
– Ez nevetséges – szólalt meg Monica.
– Valóban az lenne – Buchanan kinyújtóztatta a lábait –, ha biztosan tudnám, hogy Newman a támadás időpontjában messze járt a helyszíntől.
Szóval akkor ezt akarod hallani, gondolta Howard. Legyintett egyet.
– Amennyire mi tudjuk, Mr. Newman külföldön tartózkodik.
– Amennyire tudják? Ez nekem nem elég.
– Pedig most csak ennyivel szolgálhatunk.
– Főfelügyelő úr – szólalt meg Monica, hogy elterelje a témát. – Kapott Evelyn Lennox rendőri őrizetet? Akárki volt is a támadója, még visszajöhet.
– Igen, visszajöhet. A helyi rendőrség is egyetért ezzel. A gond csak az, hogy nincs elég emberük, de a járőr, aki mindig keresztülbiciklizik Walberswicken, majd rendszeresen benéz a Rózsalugasba, hogy Lennox jól van-e. Attól tartok, ez elég felületes védelem.
– Akkor találják meg Papa Grimwoodot és az emberét, Steve-et,-mondta Monica.
– Már keressük, de még semmi nyoma. – Átadta Howard-nak a névjegyét. – Ha Newman visszaérkezik onnan, ahol éppen tartózkodik, nagyra értékelném, ha maga felhívna.
– Miért ne hívja fel Newman személyesen? – kérdezte Howard fahangon.
– Az még jobb lenne. – Buchanan felállt, és Warden követte. – Köszönöm az együttműködését, uram. Most már talán látja az összefüggést?
– Nem kimondottan – felelte Howard. – Köszönöm a látogatást.
– Szívesen. Köszönöm, kitalálunk...
– Ne felejtsék el leadni a belépőjüket. Különben az őr nem engedi ki önöket – szólt utánuk Howard.
Monica alig tudta türtőztetni magát, amíg egyedül maradtak.
– Látja! Igazam volt Livingstone Manorial kapcsolatban. Ugyanabban a körzetben támadták meg ezt a lányt is. Előbb-utóbb az események összefutnak Livingtstone Manor-nál.
– Bárcsak Tweed érintkezébe lépne velünk! – mondta Howard idegesen. – Vajon mit csinálhat most?

 

 

40.

– Profi hóhér – mondta.
Házának toronyszobájában éppen kipakolta az aktáit a faliszéfből egy táskába. Az akták egy csomó vezető ipartulajdonosról szóltak, akik olyan vállalatok élén álltak, amiket meg akart vásárolni Európában és Angliában. Az adatokat Sandra Riverton és Evelyn Lennox gyűjtötték össze, mikor az amerikai Leaders of Mankind hetilap újságíróinak adták ki magukat. Válasza Iris Reynolds kérdésére szólt, aki a szófán, ülve figyelte.
– Miért hozatja Ion Manescut Stockholmba? – hangzott a kérdés. – Azt hittem, Galvonéval és Zieglerrel ment átkísérni a robbanószeres konvojt a szovjet határon.
Iris Reynolds volt Irina Szerov új álneve. Szőkére festett haját úgy fésülte, hogy az keretezze arcát. A homlokára fésülve teljesen másképp nézett ki, mint a nő, aki Tweednél járt a Hesperiában. Virágmintás ruhát és széles karimájú szalmakalapot viselt, alacsony sarkú szandállal, ami több centivel csökkentette a magasságát. Nagyon angolosnak nézett ki, és friss brit útlevéllel rendelkezett.
– Manescu – folytatta, miközben folytatta a pakolást – egy menetrend szerinti géppel utazik az Arlandára. Kérem azokat a képeket! – Belerakta őket egy keménypapír borítékba, és ezeket is a táskába csúsztatta.
– Az egyetlen, akit nem ismerünk az ellenfelek közül, az a motorkerékpáros férfi, aki beleköpött a levesünkbe a mosóállványnál. Maga velem utazik a Lear gépen. Mikor odaérünk, segíthet egy fantomkép készítésében Tweedről. Amint látta, van képünk arról a férfiról, aki a mólón fogva tartotta magát. A motorcsónakról csináltunk róla egy teleobjektíves képet. Lehet, hogy többen vannak, de azok mind itt keresnek majd minket.
Irina csodálta az amerikai energiáját. A hosszas együttműködés után már teljesen megbízott a nőben, most először árulta el neki a személyazonosságát.
– Egy dolgot nem értek – kezdte Irina lassan. – Miért nem küld vissza a Szovjetunióba, hogy az Urál-hadműveletet irányítsam?
– Felhívta az embereit Münchenbe, a Szabad Ukrajna szervezetben. Ügynököket küldött Lengyelországba és Csehszlovákiába. Ezek most mind útban vannak Oroszország felé, hogy átvegyék a robbanóanyagokat. – Egy kis szünetet tartott, és jéghideg szemével a lányra nézett. – Ez remélem, így is van.
– Igen, intézkedtem – nyugtatta meg Irina.
– Akkor lehet, hogy majd később maga is Isztambulba megy, hogy a török határon átmenjen Oroszországba az embereit szemmel tartam.
– Még valamit – szólalt meg újra Irina. – Az a csinos lány, akivel kicserélt engem. Maga szerint itt fog maradni? gúnyosan elmosolyodott. – Gondolja, hogy Tweed lesz olyan vakmerő, hogy utánam küldi? Főleg, hogy ennyi fényképünk van róla?

 

A Lear gép fedélzetén várakozva a helsinki reptéren, Adam Carver újra az órájára pillantott. Mikor fog már felszállni ez az átkozott masina? Órákkal elmaradtak a terv mögött. Ivott még egy kis ásványvizet. A gép légkondicionált volt, de a hőség mindenhova behatolt.
Egy kis ponyvatetős teherautó hajtott a géphez. Carver homlokát ráncolva figyelte. Azokat az iratszekrényeket már rég felrakodták a gépre. Mi jöhet még? A teherautó megállt, és a lépcsőhöz tolatott. Carver megdöbbenve bámult. A ponyvát elhúzták, ketten leugrottak a kocsiról, és feljöttek a lépcsőn. simléderes sapkát viselt, olyat, mint régebben a német diákok, aprókockás angol sportzakót, precízen vasalt nadrágot és sötét szemüveget. Az ismeretlen lányt előrekísérte a gép elejébe, majd visszajött és leült Carver mellé.
A lépcsőt elgurították, és az ajtót becsukták. A gép motorja felzúgott. Egy vastag aktatáskát szorongatott az ölében. Elég információ volt benne ahhoz, hogy több mint harminc vállalattulajdonost megzsaroljanak Európa-szerte, valamint Sandra Riverton és Evelyn Lennox régebbi jelentései. Leírások a már lenyelt vállalatokról, a felhasznált módszerekről. Egy aktatáskára való dinamit.
– Már délután van – szólalt meg Carver. – Nem tudtam, hogy együtt fogunk utazni.
– Most már tudod. Magában mulatott. Mindig lepd meg őket. Azonkívül a legnagyobb biztonság titka az volt, ha még a legközelebbi munktársaid sem tudják a következő lépést.
– Gondolom, Brommába repülünk – kérdezte Carver, ahogy a gép elindult a kifutópályán.
– Brommába megyünk – bólintott.
Elfordult, hogy elrejtse kaján vigyorát. Hát, legalábbis megállnak Brommában is egypár percre. És átverte azt a szemét Tweedet.

 

– Végre van pár kérdésünk, amivel megszorongathatjuk Hausert – közölte Mauno Sarin elégedetten Kajmával.
Megkapták a hírt a finn közlekedésrendészettől, miszerint egy barna Buick karambolozott a Kalastajatorppánál, ami remek lehetőséget nyújtott neki. Sarin kiadta a parancsot, hogy ne nyúljanak a roncshoz, kocsiba vágta magát, és a „baleset” helyszínére hajtott.
– Valami tanúja biztos volt a dolognak – mondta, mikor ott álltak a kocsinál, aminek a motorházteteje szinte felvasalódott a falra.
– Nem találtam senkit – jelentette Karma, aki már korábban megérkezett. – A vendégek egy esti táncmulatságon szórakoztak, az utca másik oldalán levő étteremben. De ezt találtam a vezetőülés alá ragasztva.
Egy Luger. Megtöltve. Finnországban nem szokás pisztollyal közlekedni. Karma a hotel telefonján ellenőriztette a kocsi rendszámát. A Buick az INCUBUS autójaként volt bejegyezve. Sarin nem vesztegette az idejét.
– Menjünk az irodájukhoz! Gyorsan...
Amikor megérkeztek a magas kerek épülethez, meglepve tapasztalták, hogy az önműködő kapu nyiva áll, és sehol egy őr. Sőt, sehol egy alkalmazott. A recepción senki.
Sarin a liftben megnyomta a legfelső szint gombját. Ahogy kilépett, mellbe vágta a csend. Gyorsan egy irodához sietett. Kinyitotta az ajtót, és döbbenten állt.
A bútor még mindig a helyén volt. A fal mellett viszont pormentes négyzetek látszottak a padlón. Itt álltak az iratszekrények. Kihúzogatta a hatalmas íróasztal számos fiókját. Mind üres volt. Karmára nézett.
– Ha működik az a telefon, szólj oda a reptérre. Hausernek van egy Lear gépe.
Telefonja még mindig kapcsolatban állt a külvilággal. Biztos egy olyan vonalon volt, amit nem kapcsoltak a recepcióhoz. Sarin gyorsan átfutotta a többi irodát, és mire visszatért, Karma épp letette a telefont.
– Az egészet evakuálták – állapította meg Sarin.
– És a Lear gép kora délután felszállt, miután egész reggel és délelőtt készenlétben állt.
– Cél?
– Az útvonalterv a Bromma repülőteret jelölte meg Stockholmban.
– Akkor elpucolt. Vajon miért? Mellesleg elárulhatom, hogy beszéltem a miniszternek a Semtexről, amiről Marler azt mondja, hogy az INCUBUS-kamionról szerezte Porvootól északra, és a másodikról, amit az Intézet állítólagos föld alatti garázsából hoztak.
– És hogy reagált?
– Először azt mondta, meggondolja a dolgot. Egyszóval nem mondott semmit. Legalábbis azt hittem. Tegnap viszont hallottam, hogy a kormány visszautasította ajánlatát a hárommillió dolláros jégtörőre. Ezzel jelezték Hausernek, hogy jobb, ha vigyáz.
– Lehet, hogy ezért hagyta itt Finnországot.
– Hacsak nincs valami nyomósabb oka. Állíts össze egy csapatot, akik felmennek a sarkkörhöz. Magam fogom megvizsgálni azt az Intézetet.
– Az embereink fele szabadságon van, elvégre július van – emlékeztette Karma. – Eltart egy darabig.
– Akkor estére álljon össze a csapat.

 

Newman aggódva tapasztalta, hogy a gép, amit Tweed bérelt, egy propelleres Fokker volt. Tweed mellett ült, mikor késő délután felszálltak a helsinki reptérről.
– Olyan hangja van, mint egy átkozott varrógépnek – jegyezte meg.
– Csak ezt találtam – felelte Tweed. – És elég nagy ahhoz hogy kényelmesen elférjünk benne a felszerelésünkkel.
Szemben ült Marler, az ablakon kibámulva. Az Armalite puskáját könnyen el tudta rejteni az álfilmes holmi, a kamerák, lámpák és állványok között. Butler és Nield egymás mellett ültek a gép elejénél. Cord Dillon egyedül ült, és komor arccal figyelte, ahogy a gép felszáll és észak felé veszi az irányt.
Indulás előtt élénk vita volt az amerikai és Tweed között Tweed szobájában a Hesperiában. Tweed felsorolta az indokait, hogy Dillon miért ne jöjjön velük.
– Az amerikai elnök személyes megbízottja...
– És pont azért küldött Európába, hogy elég bizonyítékot gyűjtsék ellene a hazai bíróságoknak. Mi lehet terhelőbb annál, mint hogy robbanóanyagokat szállít a Szovjetunióba? A fenébe is, hallgasson meg! Magukkal megyek, még ha ezzel a pisztollyal is kell rákényszerítenem...
Végül Tweed megadta magát. Dillon érvei meggyőzőek voltak. Kelletlenül, de beleegyezett.
Ami aggasztotta Tweedet, ahogy a Fokker egyre magasabbra szállt Helsinki felett, hogy milyen kevés fegyverük van. Dillonnak volt egy Lugere, Marlernek az Armalite, Newmannek egy Smith & Wessonja. Ennyi. Nem, volt még egy fegyver, Marler Butlernek adta a Hausert a töltényeivel, amit a második őrtől vett el az Intézetben. Egy puska és három kézifegyver. Elég szerény fegyvertár.
Mielőtt elindultak, Paula felajánlotta a Browningját, de Tweed ragaszkodott hozzá, hogy nála maradjon. Már így is elég veszélynek tette ki azzal, hogy egyedül útnak indította erre a kockázatos küldetésre. Legalább legyen fegyvere.
A gép hátuljában, az üres üléseken voltak a fehér köpenyek, amiket aznap vettek. És amik az életüket menthetik meg, gondolta Tweed. Elkomorodott, ahogy az akcióra gondolt. Az orosz határ mentén lesznek, szovjet ejtőernyősökkel a túloldalon.
Az útvonalterv miatt a Fokkernek le kellett szállnia Oulun, a Bothnia-öböl partján. Tweed kibámult az ablakon. Egy kis reptér. Sehol semmi nyoma a városnak. Csak egy apró reptéri épület, „Oulu” felirattal. Sehol egy másik gép. Butler rossz hírrel tért vissza a pilótafülkéből.
– A pilóta azt mondja, itt kell várnunk Az időjárás miatt. Vihar közeleg. Eltarthat egy darabig.
– Meddig? – kérdezte Tweed.
– Nem tudni. Ja, megvan a rovanimei időjárás-jelentés is. A hőmérséklet ott 33 Celsius, az 91 Fahrenheit.
– Ez melegebb, mint Helsinkiben – fordult Tweed Newmanhez. – Rovaniemi pedig a sarkkörön túl van.
– Nem tudtad? – kérdezte Newman ferde mosollyal. – A sarkkörön gyakran melegebb van.
– Hát ez remek. Addig meg itt ragadtunk. Akár ehetnénk is, ha már állunk...
Alig fejezte be a mondatot, mikor kitört a vihar. Odakinn csak úgy cikáztak a villámok. A látványosság hatalmas dörgésekkel járt, amikbe szinte belerázkódott a gép. Az eső úgy zuhogott, mint a trópusokon, teljesen elárasztva a kifutópályát. A ferdén hulló cseppek ostorként pattogtak az ablakon.
– Már csak ez hiányzott – sóhajtott Tweed.
Butler és Nield kiosztották a szendvicseket a hűtőtáskákból. Tweed farkaséhes volt. A szendvicseket ásványvízzel öblítették le. Dillon felpakolta szendvicsekkel a papírtányérját, és előrejött Tweed mellé.
– Mennyire rontja el a tervünket ez a késlekedés?
– Egyszerűen gyorsabban kell majd hajtanunk a Rovaniemiben várakozó bérelt homokjárókkal – közölte Tweed.
– Vezetett már olyat? Megpróbált gyorsabban hajtani velük?
Ezzel az optimista felhanggal visszament az üléséhez. Nem volt értelme folytatni a beszélgetést, a mennydörgés olyan hangos volt, mint egy csapat cintányér, miközben az eső még mindig úgy zuhogott, mintha dézsából öntenek. Tweed befejezte az ebédjét és az órájára pillantott.
– Most már bármelyik percben elállhat – jegyezte meg Newman.
Tweed felmordult, becsukta a szemét és elaludt. Az újra beindított motorok hangja ébresztette fel. Kinézett az ablakon, és meglepve tapasztalta, hogy verőfényes nyári délután van. A Fokker elindult, gyorsított és felszállt. Az ablakból remek kilátás nyílt a messzeségre, a tenger túlpartjára, ahol nyugatra már Svédország terült el. A gép egyre magasabbra tornászta fel magát és elfordult a tengertől, északkelet felé, Rovanieminek.
– Elégedett vagy a tervvel? – kérdezte Newman. – Ez egy veszélyes akció lesz.
– Az Intézet adminisztrációs tisztje egy bizonyos Mr. Palonen. Paula tegnap hosszasan beszélt vele telefonon. Azt mondta, hogy mi egy dokumentumfilmes tévéstáb vagyunk. A tévéseknek mindig bedőlnek. Palonen azt mondta, hogy az Intézet felújítási munkálatok miatt pont most zárt be...
– Ez Hauser. Távol akarja tartani a kíváncsiskodókat, amíg el nem indítja a robbanóanyagot szállító konvojt.
– Pontosan. Paula azért csak erősködött, hátha beleegyeznek, hogy csak kívülről filmezzünk, a környező vidéken. Úgyhogy az ürge fogad minket.
– És ha gyorsan el kell pucolnunk? Nem kimondottan erre találták ki ezeket a homokfutókat.
– Éppen ezért, mikor ezt a gépet kibéreltem, beszéltem egy Sikorsky pilótájával is. Egy S61 helikoptert is kibéreltem. Tizennyolc ember fér el benne.
– Akkor miért nem azzal jöttünk?
– Mert ma estig nem ért rá. Szereztem tőlük egy Verey jelzőpisztolyt is, narancssárga rakétával. Marlernél van. Ha kinn leszünk a pusztaságban, márpedig szerintem ennek nagy a valószínűsége, akkor jelezhetünk az S61-nek, hogy hol szedjen fel minket.
– Látom, mindenre gondoltál – állapította meg Newman, ahogy Tweed kibámult az ablakon egy vékony kék csíkra – egy folyóra odalenn a végtelen síkságon.
– Számítsunk a kiszámíthatatlanra. Hál istennek, Paula nincs velünk.

 

Órákkal korábban, Paula bérelt Volvójában ült az Arlanda repülőtérnél. Mivel tudta, hogy órákba is beletelik, amíg kipakolják csomagjait a gépből, amivel ő is érkezett, nem is siettette az autókölcsönzőst, hogy átvegye a kocsiját.
Most szalmakalapja széle alól figyelte a várakozó INCUBUS AB teherautót. Svédországban is tombolt a nyár. Leeresztette a kocsi ablakait. Egy óra múlva már meg is jelentek az iratszekrényekkel felpakolt tolókocsik, és a teherautó leeresztett hátuljához gurították őket.
Egy fél órával később a teherautó már Stockholm felé tartott a kanyargós autópályán. Paula óvatosan lemaradt egy kicsit. Jó háromnegyed órás út állt előttük Stockholm belvárosáig.
Az autópálya a helsinki reptérről a városba vezető útra emlékeztette. Hatalmas mészkősziklák közé vájták be, egész a város pereméig. Közelebb húzódott a teherautóhoz.
Sveavágen. A széles utca végén volt a Sergels Torg. Párszáz méterrel a tér előtt, ahol Newman beszerezte a fegyvereket, egy kis Manhattan emelkedett. Öt tizenkilenc emeletes fehér felhőkarcoló, Stockholm legmagasabb épületei.
Paula figyelte, ahogy az iratszekrényeket behurcolják az egyik toronyházba. A bejárat felett a felirat, INCUBUS AB. Tovább ült a volán mögött, mintha a barátjára várna. Nem volt nehéz megőrizni a látszatot, mivel számos svéd fiú jött oda hozzá beszélgetni.
Ahogy a teherautó hátulját becsukták és elhajtottak, Paula aggódni kezdett. Leszállították az árut. Ha az iratszekrények olyan fontosak voltak, miért nem kísérte őket egy magasabb rangú alkalmazott?
Valami nem stimmel, gondolta. De mi?
Aztán eszébe jutott Bromma, a kis reptér a városon kívül, ahová Newmannel mentek, amikor Finnországba menet megálltak Stockholmban. Paulának nagyon jó emlékezőtehetsége volt az útvonalakat illetően. Áthajtott a városon, és a Bromma felé vezető autópályára fordult.
A reptér éppolyan csendesnek és kihaltnak tűnt, mint mikor legutóbb itt járt. Leparkolta a Volvót, besétált, át az előcsarnokon az ablakhoz, amiről tudta, hogy a kifutópályákra néz. Döbbenten bámult, alig hitt a szemének.
– A mindenit! – mondta magában.
Elővette a kis messzelátót, amit mindig magánál hordott és kinézett. A Lear gép majdnem ugyanott állt, ahol a legutóbb. Az oldalán ugyanúgy a felirat, INCUBUS.
Paula az ablak egyik oldalához húzódva várt. Az ajtó nyitva állt, alatta az odagurított lépcsőkkel. Öt perc múlva egy férfi bukkant fel, és merev lábakkal lejött a lépcsőn. Egy nagydarab férfi, simléderes sapkával, angol sportzakóban, szürke nadrágban és sötét szemüveggel. Eltartott egy ideig, míg Paula felismerte. Inkább a mozdulatairól, semmint a ruhájáról.
– Úristen! – Hauser kinyújtóztatta tagjait, és járkált egy kicsit, amikor megjelent egy másik, vékonyabb férfi is. Leszaladt a lépcsőn és csatlakozott Hauserhez. Paulának nem okozott gondot beazonosítani.
– Mr. Casanova személyesen. Adam Carver. Leeresztette a messzelátót, becsúsztatta a táskájába és várt.
Nyilvánvaló volt, hogy nem egy kocsira várnak, ami majd beviszi őket Stockholmba. Marler már eleget mesélt aprólékos szervezéséről ahhoz, hogy tudja, akkor a limuzin már a gép leszállása előtt ott állt volna. Zsebkendőjével megtörölte a homlokát, és felkészült a hosszabb várakozásra.
– Mikor azt mondtad, Brommán szállunk le, azt hittem, a stockholmi irodába megyünk – mondta Carver, miközben főnöke mellett sétálgatott. – Mi van még a menün?
– A légifuvarral idehozatott iratszekrények nem nagy ügy. Úgy tűnik, Tweed nagyon jól tud információkat gyűjteni. Gondolom, ez a munkája. Úgyhogy hagyjuk, hogy Mr. Tweed azt higgye, Stockholmba repültünk, mikor Finnországban már csak hűlt helyünket találja. Hadd pazarolja a saját idejét, ne az enyémet.
– Nos, ha nem államtitok, akkor elmondanád, most mi következik? Hova megyünk?
– Egy helyre, amiről Tweed semmit nem tud. Ideje vissza-szállnunk. A pilóta most már biztosan megvizsgálta azt a villogó lámpát.
Visszamászott a lépcsőn, és lehuppant az ülésére. Istenem! De nagy a hőség!
– Akkor hát kalandra fel! – mondta mérgesen Carver, mikor leült mellé.
– Göteborg, fiam. Oda megyünk. Göteborg Svédország nyugati partján van. – Intett a kezével, mikor a pilóta megjelent az ajtóban.
– Indulhatunk – szólt.
A repülőtér épületében Paula figyelte, ahogy felszáll a gép. Megvárta, amíg irányba fordul. Nyugatnak. Kifele bandukolt az épületből, mikor meghallotta, hogy egy pultot kinyitnak. Egy jóképű, harmincas férfi ült az ablaknál, és valami papírokat rendezgetett. Paula átszaladt az előtéren, mintha csak most érkezett volna.
– Itt van még Mr. Hauser gépe? Az INCUBUS Lear gép?
– Épp most szállt fel. Alig egy perccel késte le.
– Úristen! Egy nagyon fontos irat van kinn a kocsimban, amiről azt hiszi, hogy elvitte. Peggy Vanderheld vagyok, a titkárnője. Utána kell repülnöm. Nagyon dühös lesz, amikor megtudja, hogy nincs nála. És a legrosszabb az, hogy későn értem vissza a sveavageni irodába, és nem tudom, hova indult.
– Nem szabad kiadnom az útvonalterveket, hölgyem. – De azért érdeklődve végigmérte Paulát. – Visszajön Stockholmba? Talán egyszer elmehetnénk inni valamit?
– Hát... – rámosolygott a férfira. – Csak most érkeztem Angliából. Nincs valami sok barátom. Úgyhogy talán igen. De először utol kell érnem Mr. Hausert.
– De nem tőlem hallotta. – Áthajolt a pulton és a fülébe súgta. – Göteborg.

 

 

41.

Éjfél volt a Lappföldön, a sarkkörtől északra és világos nappal. Június 16 és július 18 között a nap huszonnégy órán keresztül a horizont fölött marad. Tweed szokatlannak találta a hihetetlenül világos és kísérteties fényt.
A három óriás kerekű homokfutó nagy sebességgel hajtott a kőpusztaságban. Tweed beszélt a kölcsönzővállalat vezetőjével Rovaniemiből, aki az azt mondta, lehet, hogy tud felspécizett motorú gépeket adni. És valóban, három félelmetes kinézetű, gyors jármű robogott egymás mellett a meredek lejtőn.
Newman és Marler ültek az elsőn, Newmannel a kormánynál. Mögöttük, a másodikon ült Tweed, mellette Butlerrel, aki ugyanolyan hajmeresztő sebességgel rohant. Mögöttük jött Nield, mellette Dillon.
– Ez olyan, mint Macbeth elpusztult országa – kiáltotta Tweed, hogy Butler meghallja a motorzúgás mellett.
– Lehangoló egy vidék – hangzott a válasz. – Remélem, Newman jó irányba megy.
– Az, akitől a homokfutókat kölcsönöztük, iránytűt is adott hozzájuk, ahogy kértem. Marlernél van a térkép.
– Tud térképet olvasni? – nevetett Butler gúnyosan. Butler nemigen kedvelte Mariért. Tweed körülnézett, ahogya konvojuk szorosan egymás mellett haladt. A fény olyannak hatott, mint a felerősített holdfény egy holdbéli tájon. A talajt kiálló, zúzmós kövek borították. Néhol egypár tömzsi fácska állt szánalmas kis csoportokban, alig nagyobbak, mint valami aljnövényzet. Egy pusztaság. Semmi tereptárgy. Csak alacsony dombok, ameddig a szem ellát.
– Miért nem mentünk a Fokkerral az Intézet repülőterére? – kiáltotta Butler. – Sokkal hamarabb odaértünk volna.
– Mert nem tudtam rábeszélni a pilótát, hogy odarepüljön anélkül, hogy visszaszólna a Helsinki légiirányítóknak. Az viszont veszélyes lehetett volna. Egyébként is nagyon zavarta a kommunikációját az erős interferencia.
Abbahagyta a beszédet, ahogy a jármű elindult felfelé az egyik alacsony dombra. A talajt fonnyadt moharéteg borította. Tweed arra gondolt, egy atomrobbanás után nézhet ki ilyen kopáran a föld. Előttük Newman leállt a dombtető előtt, és homokfutója ülésében felállva kikukucskált fölötte. Butler is megállt mellette, majd odaért Nield gépe is. Ahogy lekapcsolták a motorokat, Tweed megkönnyebbülten lelépett a mohás földre. Kinyújtóztatta zsibbadt tagjait, és megtörölte izzadt homlokát.
– És ha belegondolunk, hogy alig négyszáz kilométerre vagyunk az északi Jeges-tengertől.
– Egész jó időt futottunk – jegyezte meg Newman, messzelátóval pásztázva a tájat.
– Hadd nézzem.meg én is – mondta Marler, és elvette a távcsövet.
– Mit látsz? – kérdezte Tweed, ahogy Dillon megállt mellette.
– Az Intézetet. Jó messze elhagytuk. Direkt eljöttem mellette. Eléggé le voltunk maradva időben. Nézd meg magad, ha Marler el tud végre szakadni a látványtól. És a célpont is látható...
Tweednek nem kellett a messzelátó. Kiváló látása volt. Dillonnal, Butlerrel és Nielddel felsétáltak a dombtetőre és lenéztek a végtelen tájra. Az Intézet fehér épületegyüttese látszott messze nyugatnak. Játékkockák sokaságának tűnt a messzeségben, ahogy Newman is leírta, mikor visszatért legutóbbi látogatásáról.
Ami lázba hozta, az egy tíz kamionból álló hosszú konvoj volt, amely a távoli úton haladt kelet felé. Elvette Marler messzelátóját és belenézett. Mindegyik kocsi oldalán ott virított a cirill betűs felirat, Állami Szállítmányozás. Megtalálták a Szovjetunió felé tartó INCUBUS-konvojt. Tweedet felháborította a rengeteg robbanószer és amekkora kárt okozhatnak vele. Tervei szerint teljesen felforgatná az országot a rombolással, hogy aztán megmentőként megérkezhessen. A saját feltételei szerint.
– Látod azt a magasabb hegyet? – kérdezte Marler, a térképére pillantva. -656 méter magas, és Oroszországban van.
– Ilyen közel vagyunk?
Tweed meglepődött. Nem látott semmiféle erődítményt, semmi jelét annak, hogy itt egy országhatár húzódna. Kivéve azt a magas hegyet. Ahogy a szokatlan fényben figyelte, érezte, hogy nem is lenne szabad itt lennie, ilyen közel a határhoz. És Dillonnak sem. Howard elájulna, ha meghallaná. De Tweed élvezte a helyzetet. Ennyi év után újra terepen. A régi szép időkre emlékeztette, mikor még ügynök volt. Aztán elkomorodott. A konvoj megállt. Miért? Mi zavarta meg őket?
Újra átfutotta pillantásával a határövezetet. Még ebből a magasságból sem volt semmi jele, hogy a közelben szovjet ejtőernyősök lapulnak. Messzelátójával meglátott egy üres őrtornyot. Belelátott a magas lábakon álló fülkébe. Semmi.
– Valami nem stimmel – mondta komoran Newman. – A konvoj még mindig finn területen van, és úgy tűnik, nem mozdul.
– Lehet, hogy mozgásra kéne ösztönöznünk – javasolta Dillon és elővette a Lugert.
– Reméljük várja valaki a túloldalon.
Aggódott, hogy talán Angyalnak sikerült keresztülvinnie a tervét. Talán az orosz határ tényleg tárva-nyitva állt a konvoj előtt, hogy aztán mindenféle irányba szétszóródjanak. Marlernek nem voltak ilyen kételyei.
– Ideje a konvoj után erednünk és mozgásra ösztönöznünk. Egy-két golyót eresztünk utánuk, és máris újra felkerekednek. Tweed, javasolhatom, hogy te vezesd a homokfutót? Butlernél van a Hauser. Nield maradhat a kormány mögött, Dillonnak van fegyvere.
– És mi? – csattant fel Newman. – Nálam van egy Smith & Wesson, ha elfelejtetted volna.
– Semmit sem felejtettem el, haver – felelte Marler. – De nálam van az Armalite. Te maradsz a kormánynál.
– Indulás! – adta ki a parancsot Tweed. – Az első két homokfutó a konvoj jobb oldalára kerül, mikor utolérjük. Nield balra hajt el mellettük. Kereszttűz alá fogjuk őket, hadd tojjanak be.
Tweed felült a kormányhoz, és Butler felugrott mellé az utasülésre. Mire beindította a motort, Newman már át is hajtott a dombon, le a meredek keleti oldalon. Ez volt a legrosszabb talaj, amivel találkoztak. A lejtő tele volt sziklákkal. Tweed igyekezett kikerülni a nagyobbakat, de sokat egyszerűen nem lehetett. Csak a homokfutók hatalmas kerekei tudtak ezen a terepen mozogni. Gyakran bele kellett törölnie nedves kezét fehér köpenyébe. Egész testében izzadt. A megerőltető vezetés, a sarkvidéki hőség és a nehéz fehér köpeny, amit háziorvosoknak terveztek. Túl vastag volt.
A konvoj még mindig állt. Hátulról közeledtek felé, ahogy leértek a meredek domboldalon. Egy kis szerencsével nem vesznek észre minket, csak mikor már a nyakukon vagyunk. A meglepetés ereje csak fokozhatja a pánikot.
– Az istenért, ne célozzatok emberre! – kiáltotta Tweed. – Azt akarjuk, hogy azok a sofőrök élve vigyék át a kamionokat.
Butler előhúzta a Hauserét, és fél kézzel fogta, míg a másikkal kapaszkodott. Akár le is zuhanhatott volna a gépről, annyira dobálták a kiálló sziklák.
– Értem! – kiabált vissza Butler.
Newman homokfutója lassított. Tweed rájött, hogy azért teszi, hogy halkabbra vegye a motorzúgást, ahogy közelítettek a konvoj végéhez. Tweed is lassított.
Már a domb lábánál jártak, de még mindig magasan a végtelen táj fölött, Tweed rádöbbent, mennyire közel kerültek ahhoz a bizonyos 665 méteres hegyhez Oroszországban. Észrevette, hogy az első kamion épp az orosz határnál állt meg.Ugyanilyen jól belátta az utat, ami Oroszország belseje felé folytatódott minden határállomás nélkül. Odaát is csupa alacsony, bozótos domb volt, sziklás oldalakkal és meredek árkokkal az út mentén. Még mindig semmi jele az emberi életnek, hát még Rebet ejtőernyőseinek. Újra elmerengett, hogy vajon Angyal mindenkit át tudott verni, még Rebetet is?
– Én mindjárt elkezdem a cirkuszt – mondta Butler.
– Ne tedd, amíg nem érünk az első kamion mellé. És ne lőj a benzintankra, elvégre azt akarjuk, hogy haladjanak – figyelmeztette Tweed.
– Tudom, mi a dolgom – tiltakozott Butler. – Pont azt akarom én is.
A harmadik járművön Dillon éppúgy, mint Tweed, egy kicsit rémült és izgatott volt az aktív szolgálattól. Jobb, mint egy íróasztalnál ülni Langleyben, és egyik szerencsétlent a másik után küldeni a tűzvonalba.
Visszapillantó tükrében Tweed látta, amint Newman balra elhúz, hogy a konvoj túloldalára kerüljön. Tweed órájára pillantott. A Sikorskyra gondolt, amit arra bérelt, hogy majd kivigye őket innen. Nagyon rizikós dolog lesz. Lehet, hogy Marler épp nyakig ül majd a harcban, mikor épp jeleznie kéne a pilótának a Verey jelzőrakétával.
Newman felgyorsított a gépével, és nagy sebességgel előrerohant, elhagyva a konvoj első kilenc kamionját. Tweed látta, amint Marler felkészül az első lövésre. Saját homokfutójával előrehajtott, miközben Butler próbálta valahogy megtámasztani a pisztolyt a hepehupás talaj dobálásai ellenére. Hogy a fenébe célozzon az ember ilyen körülmények között?
Newman az első kamionnál hirtelen lefékezett és egy félkörívet leírva megfordult a saját tengelye körül. Marler most pont szembe került az első kocsiban ülő két férfival. Célzott a puskájával, a két férfi lebukott, és Marler a fejük fölé lőtt. A szélvédő betört, szilánkokat szórva a motorháztetőre. Newman lassan visszahajtott a konvoj mellett, vigyázva kikerülve Tweed homokfutóját, miközben Marler tovább lövöldözött a kamionok fölé.
Nield is megérkezett az első kamion túloldalára, ahogy a sofőr épp beindította a kocsit. Dillon jóval föléjük célozva rálőtt a bennülőkre, a meleg miatt mindkét oldalon letekert ablakokon keresztül. Nield továbbhajtott, és az úton megfordult, de a motor lefulladt. Az első kamion elindult, és nagy sebességgel rohant Nield felé, hogy elsodorja a homokfutót. Nield háromszor is megpróbálta beindítani a motort, míg végre beugrott, és az utolsó pillanatban le tudott hajtani az útról a kamion elől. Dillon utánuk eresztett még egy lövést.
Tweed homokfutójáról Butler lövöldözött a Hauserével a kocsik fölé célozva, ahogy a többi kamion motorja is beindult és a konvoj előrelódult. Tweed hirtelen észrevette, hogy Newman homokfutója egyenest a határ felé rohan, a 665 méteres hegy irányába.
– Mi az ördögöt csinál ez az őrült? – kiáltott fel.
– Valaki van a hegyen – közölte nyugodtan Butler. – És senki nem lő vissza ránk a kamionokból. Nem erre számítottunk...
– Egyetlen bennülőnél sem valószínű, hogy lenne fegyver. Biztos volt KGB-sek, akik az új elnök hatalomra kerülésekor szöktek el. Most képzett szabotőrökként térnek vissza. Úgyhogy nincs fegyverük, hátha később leállítják és ellenőrzik őket. Miféle embert mondasz a hegyen?
– Hajts távolabb a konvojtól és meglátod. Egy kicsit feljebb áll egy hatalmas sziklán és fehér zászlót lenget. Láttam egypár pillanatra, mikor megfordultál...
Tweed elhajtott az úttól. Megállt, és felállt az ülésen, hogy jobban lásson. A konvoj utolsó kamionja is átért Oroszországba. A hegyoldalon úgy kétszáz méter magasan, egy férfi állt fehér zászlót lengetve. Leeresztette a zászlót, és Tweed hirtelen megértette, mire várt a konvoj.
A szabad az út jelzésre vártak, a zászló lengetésére. Marler előrerohant a domb aljára, és elkezdett mászni, baljában az Armalite-tal. Butler látta, ahogy Tweed előredől és meredten bámul.
– Úristen!
– Mi az? – kérdezte Butler.
Az utolsó kamion mellett hirtelen megelevenedett az útmenti árok. Terepszínű ruhába öltözött katonák ugrottak elő. A szovjet ejtőernyősök. A hegyen álló férfi megdermedt, majd előkapott egy géppisztolyt. Egyenesen az ejtőernyősökre célzott. Ebből nagy mészárlás lesz.
A férfi hatalmas volt, még a távolság sem kicsinyítette a méreteit. Hosszú fekete haja és vastag szakálla volt. Viktor Kazbek, a grúz, a tájékoztatásügyi miniszter. Felemelte a gépfegyvert, és hóna alá vette a tust.
Egy lövés dördült, hangosan visszhangozva a lappföldi csendben, ahogy a kamionok motorjai elhallgattak. A homokfutók motorjait is kikapcsolták. Kazbek megingott, mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt és szétküldhette volna a halált a mit sem sejtő ejtőernyősök közé. Kazbek megdermedt, mintha vissza akarna lépni a szikla pereméről, majd arccal előre lezuhant a mélybe és legurult a domb aljára. Marler elvette a válláról az Armalite-ot, és lesétált a domboldalon, vissza a homokfutóhoz, ahol Newman várta.
Butler hátranézett Finnország felé. Egy pillanatig bámult, majd megragadta Tweed karját. Tweed is abba az irányba nézett. A távolban egy Land Rover-szerű jármű állt az úton. Két férfi. Az egyik állt és a kezét a szeméhez tartotta. A furcsa fény megvillant valamin. Messzelátó.
Ahogy figyelt, Newman és Marler visszahajtottak a homokfutóval, és megálltak Tweed gépe mellett. A Land Roverre mutattak. Tweed semleges arckifejezéssel bólintott.
– Lehet, hogy Hauser emberei, akik figyelték az akciót – vetette fel Newman.
– Minden bizonnyal.
Miközben ezt mondta, a kocsiban álló férfi leült. A kocsi megfordult, és nagy sebességgel elhajtott nyugatnak, az Intézet irányába. A felvert porfelhő idővel eltakarta a Land Rovert.
– Nem kéne utána erednünk? – kérdezte Newman.
– Nem.
– De jelenteni fogják Hausernek, hogy kudarcba fulladt az akciója.
– Pont azt akarom – felelte Tweed titokzatosan. Kelet felé fordult. – Azt hiszem az ott egy ismerősöm. Mindenki várjon meg itt. – Marlerre nézett. – Gratulálok a remek lövéshez! Pont időben kaptad el a célpontot. – Leugrott a homokfutóról.
– Jobb, ha veled jövök – szólalt meg Newman.
– Nem, most egyedül megyek...
Valentin Rebet tábornok katonai egyenruhában volt. Intett Tweednek, és a határra ment. Biztos izzad, mint egy ló, gondolta Tweed. Rebet kezet nyújtott.
– Tehát Kazbek volt. Hogyan jött rá Leningrádban?
– Egész egyszerűen. Annyira nyilvánvaló volt, hogy észre sem vette. A vacsora előtti fogadáson beszélt Dikoyan-nal, Zaikov marsallal és Kazbekkel. Mikor az első kettővel beszélt, a terem közepén állt, az emberek között. De mikor Kazbekkel beszélt, behúzódtak a sarokba. A hatalmas grúz átölelte. biztos odacsúsztatott valamit az Angyalnak. Pénzt? Az oroszországi akció részleteit? Ezt már sosem fogjuk megtudni. Azt is fontosnak találtam, hogy Kazbek a tájékoztatásügyi miniszter.
– És miért, ha szabad kérdeznem?
– Igen. A leghatékonyabban úgy lehet egy országot káoszba taszítani, ha megzavarják a kommunikációt. A telefonrendszert. A rádióállomásokat. Mindenfölött a vasúthálózatot, ami olyan fontos az önök országában. Ezért volt az első robbanás a transzszibériai vasúton.
– Hálás vagyok önnek, Tweed. Átvizsgáljuk a kamionokat. Eddig minden felnyitott láda tele volt robbanóanyagokkal. Ezen a konvojon elég robbanószer lett volna fél Oroszország felrobbantására.
– És ne feledje, hogy már mennyit sikerült becsempészniük. Egy darabig sok bajuk lesz ezzel. Aláírt kereskedelmi szerződéseket a Szovjetunióval?
– Igen. Azon a turkui konferencián. Bankokról, áruházláncokról döntöttek.
– Számolják fel őket! Határolják el magukat tőle! Most mennem kell.
Tweed meghallotta a helikopter jellegzetes hangját. A válla felett hátrapillantva látta, amint Marler kilövi a Verey jelzőrakétát, és az narancssárga csíkot húz az égen. Az S61-es ereszkedni kezdett a homokfutók közelében.
– Kérem, adja át legmelegebb köszönetemet a mesterlövészének – mondta Rebet gyorsan. – Nagyon sok ejtőernyősöm életét mentette meg. Kazbek szemrebbenés nélkül lemészárolta volna őket. Persze távolabb a határtól volt még erősítésünk. És isten hozta a Szovjetunióban!
– Fél lábbal a területünkön áll.
Tweed visszahúzta a jobb lábát, kezet fogott a tábornokkal, és visszafutott oda, ahol a Sikorsky landolt, és egyre lassuló rotorokkal állt. Észrevette, hogy a helikopternek két pilótája van. Marler odajött hozzá.
– Biztos érdekelni fog. A messzelátómmal alaposan megnéztem azt a Land Rovert. Az álló férfi Frank Galvone volt.
– Aki minden bizonnyal irányította az egész akciót. És aki jelenteni fogja Hausernek a fiaskót. Minden úgy halad, ahogy elterveztem.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Newman.
– Az az emberrablás fontos momentum volt. Azaz, hogy amilyen könnyen Paulát elengedték. Az elárulta, hogy valami nagyszabású van készülőben. A stratégiám az volt, hogy ki kell űzni Hausert Finnországból. És most semmi több kérdést! Szálljatok fel a gépre...
A tágas kabinban kényelmesen elfért volna akár tizennyolc ember is. Marler Tweed mellett ült, aki lebámult, ahogy a Sikorsky felemelkedett és elfordult a határtól. Elkérte Marler messzelátóját. Nagy megnyugvás volt végre a helikopterben ülni, távol a homokfutók rázkódásától és zajától.
– Mit nézel? – kérdezte Marler.
– Épp időben jöttünk el. Egy csomó homokfutó közeledik oda, ahonnan felszálltunk. Az elsőn Mauno Sarint látni. Sok gondtól szabadítottam most meg.
– Hogyhogy?
– Finnország természetesen őrködik semlegessége felett. Ha kiderül, hogy a hosszú tengerpart mentén ilyen könnyen be tudták csempészni az országba ezt a nagy mennyiségű robbanószert, az veszélybe sodorhatta volna jó kapcsolataikat Oroszországgal. Pedig a Balti-tenger vidékén épp elég zűr van anélkül is, hogy Finnországot beleráncigálnák egy ilyen ügybe.
– És most mi a következő lépésünk? Miért ül Newman egyedül?
– Azon gondolkodik, ki ölte meg Sandyt. Én pedig Hauser elpusztításán dolgozom. Talán a kettő összekapcsolódik.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A terror örvénye

 

42.

– Adam, most kaptam a hírt, hogy az a kretén Steve már megint elszúrta az Evelyn Lennox-ügyet. – ökölbe szorította a kezét, és belesújtott a levegőbe, mintha a képzeletbeli Steve-et akarná kiütni. – A norwichi irodám azt mondja, hogy megtámadta a walberswicki házában, meg is sebesítette, de a nő elbánt vele. Most el kellett rejtőznie, miközben a rendőrség a nyomában van.
– Pech – jegyezte meg Carver. házának L alakú nappalijában ültek a Skalhamn, a Kagyló-öböl, egyik sziklájának tetején, a nyugati svéd szigeteknél. Göteborg mellett szálltak le a Lear géppel, a várakozó limuzin elvitte őket észak felé, mögöttük a titkos iratszekrényeket szállító teherautóval.
Az időjárás drasztikusan megváltozott. A szoba egyik falát képező hatalmas panorámaablak a Skaggerakra és azon túl az Északi-tengerre látott rá. Vihar tombolt. Többméteres hullámok ostromolták szakadatlanul a ház alatti sziklákat, barnás vízzel fröcskölve be az ablakot.
– Hát nem drámai, Adam? – Az ablakhoz ment bourbonospohárral a kezében, hogy jobban lássa a tajtékzó tengert. A part mentén kikötött Washington IV, egy hatalmas fehér jacht, veszélyesen himbálózott a hullámokon. Az ablak is L alakú volt, folytatódott a déli falon. lenézett, de a kiálló szikla eltakarta a kilátást az aprócska Skalhamnra, ahol épp egy motorcsónakot helyeztek biztonságba a vihar elől.
– Evelyn Lennox – folytatta. – Szerintem újra meg kéne látogatnod. Győzd meg, hogy írja alá a járadékszerződést, ami megoldaná a problémáinkat. Ő a mi gyenge pontunk.
– Azt hittem, Harwichba hajózunk. Nem tudunk indulni, amíg a vihar el nem áll. Repüljek el Göteborgból?
– A meteorológiai jelentés szerint a vihar továbbhalad. Várunk egy-két napot... Ki a fene lehet ez a telefon? állva vette fel a kagylót. Adam is felállt, hogy megigazítsa a nadrágja vasalását, kihúzta az inge mandzsettáját, hogy kilátszódjanak az arany mandzsettagombok, és az amerikait figyelte. szeme a szemüveg mögött hideggé vált, száját összeszorította. Egyszavas válaszokat adott.
– Igen, Frank... – Nem... – Nem... – Oké – fejezte be. – Azonnal gyere ide Skalhamnba! Az istenért, ez a Göteborgtól északra levő házam. Az első géppel. Aludj a reptéren, ha kell. Már tegnapra érj ide...
Lecsapta a kagylót, megitta a bourbont és újra töltött a poharába. Carver igyekezett csendben maradni, miközben főnöke komor arccal és nehéz léptekkel fel-le járkált a hosszú nappaliban. Aztán lehuppant egy székre.
– Kútba esett az Urál-hadművelet.
– Az mi volt?
– Semmi közöd hozzá. Galvone szerint Tweed az oka. Hogy hogy a fenébe került bele ebbe az egészbe, azt meg nem értem. De tudom, hogy valamit tennünk kell, amivel letörjük ezt az ürgét.
– És mégis, micsodát?
– Mi semmit. Ez Frank területe. Mi Harwichbe hajózunk, amint Frank idetolja a képét.
– A vihar még kitarthat. Nézz ki az ablakon.
– Már kinéztem. Addigra a vihar is eláll. Úgy beszélt, mint aki a hullámoknak is tud parancsolni. Előretolta az állkapcsát, és erősen elgondolkodott. Mire letette a poharát, már döntött is.
– Igen. Elhajózunk Harwichbe. Aztán kocsival Livingstone Manorba megyünk. Az az angliai házam a világ legmodernebb kommunikációs központja. Tweedben fel sem merül majd, hogy szinte az előszobájában vagyok. – Cigarettaszipkájával gesztikulált. – Ugyanilyen fontos, hogy minden üzenetet rejtjelezve küldhetek onnan. Senki a világon nem tud behatolni a rendszerbe.
– Ez a Tweed lett minden gondolatod – állapította meg Carver.
– Ugyan már! Tweed csak egy újabb ellenfél, akivel el kell bánni. Nagy hátsófelét letette egy szék karfájára és mosolygott. Nem kis erőfeszítésébe került. Carver érzékeny pontra tapintott rá. Tweed tényleg kezdett a rögeszméjévé válni. Csak magának merte bevallani, hogy Tweed volt az, aki kiűzte Finnországból, aki elkergette, mint valami kutyát. Nos, Livingstone Manor az egyetlen hely, ahol Tweed nem keresné. Sőt, ami azt illeti, Skalhamnot sem találná meg soha.
– Már nem visznek ki több iratszekrényt a Washington IV-re – fordult Paula Lindához. – Legalábbis amíg ilyen az idő...
A két lány a Kagyló-öböl fölötti egyik szikla mélyedésében lapult. Mindkettőn sárga esőkabát volt, melynek kapucniját mélyen a fejükbe húzták. Eddig elegendőnek bizonyult a zuhogó eső ellen. Maga a szikla is védelmet nyújtott a vihar ellen.
Paula sokat és messze utazott amióta legutóbb látta a Lear gépet felszállni a Bromma reptéren. Visszahajtott az Arlandára, visszaadta a Volvót, jegyet váltott Göteborgba és elrepült Svédország második legnagyobb városába a nyugati tengerparton. Szinte alig mert hinni a szemének, amikor a gépe landolt és meglátta a Leart a leszállópálya szélén állni.
Göteborgba érve szobát foglalt a modern Sheraton szállóban, melynek hatalmas belső tere volt és számos szobája rálátott a földszinti étteremre. Szerencséje volt azzal is, hogy felhívta Tweed európai információs és kutató hálózatának egyik tagját.
Linda Sandberg eljött közeli lakásából, és épp akkor ért a szállóba, mikor Paula befejezte a kipakolást. Rögtön megkedvelték egymást. Linda magas, karcsú, hosszú szőke hajú, húszas évei végén járó svéd lány volt. Fél órát beszélgettek.
– ...úgyhogy ismerem ezt a Franklin D. Hausert – mondta Linda később. – Nem sokan tudják, de van egy szuper háza Skalhamnnál. Az pedig egy aprócska hely, amiről még sok svéd sem hallott, de én, ha a munkám a reklámügynökségnél engedi, szabadidőmben sokat vezetek a parton. Skalhamn északon van, fenn Norvégia felé...
Linda épp szervizbe adta a kocsiját, de ismert egy autókölcsönzőt a szálló közelében. Figyelmeztette Paulát, hogy vihar közeleg, úgyhogy miközben Paula kibérelt egy piros Mercedest, Linda egy üzletben pulóvereket és esőkabátokat vásárolt.
Koraeste már a vadregényes, erdős vidék kanyargós útján haladtak a távoli barna sziklák felé. Épp lefordultak a kis „Skalhamn” feliratú táblánál, mikor Paula meglátta az INCUBUS AB feliratú teherautót.
– Lassíts! – figyelmeztetett. – Lehet, hogy veszélyes lesz. Messze vagyunk ettől a Kagyló-öböltől?
– Elég közel van – mondta Linda, miközben lassított.
– Ha tudsz, állj meg valami eldugott helyen, de úgy, hogy azért gyalog odajussunk...
Linda leparkolta a kocsit az erdőben, és majdnem egy kilométert gyalogoltak, amikor a svéd lány felmutatott egy kisebb sziklára, aminek a tetején egy ház felső emelete látszott. Ahogy odanéztek, egy fekete limuzin jelent meg a szikla peremén, majd eltűnt.
– Az háza – mondta Linda. – És úgy tűnik, otthon van. Egyszer láttam Göteborgba érkezni, pont egy ilyen fekete kocsi ment ki érte a gépéhez. A sofőr most állt be vele a garázsba. Azt hiszem, itt jön a vihar...
Egy nagyon keskeny, kövekkel határolt ösvényen haladtak. Linda elkapta Paula karját, és másik kezét a szájához emelte, hogy csendre intse. Előbbre osontak, és lenéztek a szikla pereméről, ahonnan remek kilátás nyílt a Kagyló-öbölre.
A kikötő nagyon kicsiny volt, mindkét oldalán nagy barna. sziklákkal. Alakja olyan volt, mint egy tengeri kagylónak, keskeny kijárattal és aprócska kőmólóval, amihez egy motorcsónak volt kikötve a móló vaslétrájánál. Az INCUBUS teherautó a mólóhoz tolatott, és az overallos férfiak egy iratszekrényt eresztettek le kötélen a motorcsónakba. Paula mintha zöld címkét látott volna az oldalán. Egy második iratszekrényt is leeresztettek, és Paula ezúttal biztosan látta a zöld címkét. Két férfi lemászott a létrán, és a köteleket is leeresztették utánuk. A motorcsónak motorja felzúgott, és lassan elindultak a szűk kijárat felé.
Linda meghúzta Paula karját, és felvezette egy keskeny ösvényen, el a kikötőtől. Hirtelen eléjük tárult a nyílt tenger, ahol egy hatalmas fehér jacht állt kikötve. A motorcsónak felgyorsult, fehér csíkot húzva maga után, majd odaért a jachthoz és kikötött az oldalán. Az iratszekrényeket ezután felhúzták e fedélzetre.
– Ideje felvenni az esőkabátokat – mondta Linda. – Kezd szemerkélni az eső.
A tenger felett az ég koromfekete volt. Hirtelen teljes erővel kitört a vihar. Villámok cikáztak. Mennydörgött, mint valami égiháború. A felhők megnyíltak és alázúdult a Niagara. A motorcsónak, ami visszaindult a kis kikötő felé, alig tudott bemanőverezni a szűk bejáraton. Épp bejutott, mikor mögötte megtört a parton egy hatalmas hullámhegy. Paula leeresztette a messzelátót és a táskájába tette. A távcsővel jól ki tudta venni a jacht nevét, Washington IV. Ekkor fordult Lindához:
– Már nem visznek ki több iratszekrényt a Washington IV-re...
– Menjünk vissza a kocsihoz – mondta Linda. Visszafutottak, és csak az esőkabátnak volt köszönhető,hogy nem áztak bőrig. Mikor levették Linda beült a volán mögé, elfordította a kulcsot. Semmi nem történt. Hatszor próbálta beindítani a kocsit, de az csak nem indult.
– Hát ez óriási! Lehet, hogy túlmelegedett a motor. Eléggé megerőltettük idefele jövet.
– Sajnálom – közölte Paula. – Elég veszélyes lehet, ha itt maradunk.
– Ezt már mondtad, amikor elindultunk. Sokkal izgalmasabb, mint reklámot írni. Együk meg a szendvicseket, amiket a hotelből hoztál. Lehet, hogy ittragadunk egy darabig.
A nappaliban Hauser halkra bekapcsolta a rádiót, a következő meteorológiai jelentést várva. Adam, aki ragaszkodott a rendszeres étkezésekhez és ki nem állhatta az amerikai gyorsétkezést, kényelmesen vacsorázott. Épp azon gondolkodott, vajon kié lehet a második teríték, mikor besétált egy szőkére festett, karcsú lány, akit Iris Reynoldsként mutatott be. Szűk blúzt és rövid szoknyát viselt, ami kiemelte formás lábait.
Adam nyílt csodálattal megbámulta, és rámosolygott, amikor leült.
– Ezt az arckifejezést törölje le a képéről, mert tökön rúgom – közölte a lány kedvesen.
Adam majdnem félrenyelt. A vonzó nők általában nem így beszéltek vele. Az asztal fölött átnézett rá, és találkozott a tekintetük. Iris állta a pillantást, de már nem mosolygott, miközben a házvezetőnő felszolgálta az ételt. Adam meg volt zavarodva, a lány szemei szinte keresztülnéztek volna rajta, mintha egy hóhér mérte volna fel.
Hauser élvezte a helyzetet. – Iris velünk jön az új főhadiszállásunkra. – A házvezetőnőre nézett. – Hozzon nekem egy papírba csomagolt hamburgert! Kézzel eszem. És jó sok sült hagymát.
– Ki fog Frankkel utazni, ha valaki egyáltalán jön vele? – kérdezte Adam, hogy elterelje a témát és ne kelljen tudomást vennie Irisről. – Vagy inkább ne is kérdezzem?
– Bizony, ne is kérdezd. Már mondtam, túl sokat kérdezel. Csak tudnám, miért. Folytatta a taktikáját, hogy az igazgatói csak annyit tudjanak, amennyi közvetlenül rájuk tartozik. Ion Manescu fog majd Galvonéval utazni. A két férfi ezután Londonba repül majd. Ugyan ki keresne egy volt Securitate vagy volt. STASI-főnököt egy öreg angol vidéki házban? Merthogy Galvone Helmut Zieglert is magával hozza majd.
Adam Carver mintha a gondolataiban olvasott volna. – Ha Frank iderepül, mi már lehet, hogy nem leszünk itt.
– Valóban nem leszünk itt. Úgyhogy hagyok neki egy üzenetet a házvezetőnőnél. „Azonnal lépj kapcsolatba dr. Livingstone-nal!” Ez majd mindent elárul.
– Elég nagy kitérő lesz ez neki.
– Na és, legalább mozog egy kicsit. Jót tesz neki...
A vihar egy óra múlva ugyanolyan hirtelen ért véget, mint ahogy kezdődött. A panorámaablakon keresztül gyönyörű volt a látvány. A hatalmas hullámok kisebbek lettek, a késő esti ég kivilágosodott, és a tenger felszíne olajosan sima lett. Hauserkiadta a parancsot a berakodás folytatására.
– Ma este Harwichba hajózunk, úgyhogy mozogjanak...
Az erdő rejtekén Linda letekerte a Mercedes ablakát. A vihar elmúlt, de a levegő hűvös maradt. Paula egész szokatlannak találta a hőhullám után, úgyhogy szinte fázott és didergett. Felhúzta az egyik pulóvert, amit Linda hozott. Idegesítő volt az erdő csendje. Csak a fákról lecsepegő esővíz kopogása hallatszott. Linda elfordította a kulcsot, és a motor végre életre kelt.
– Visszamegyek és még egyszer lenézek – mondta Paula. – Ne is tiltakozz! Te maradj a kocsiban, és járasd a motort! Egy embert kevésbé valószínű, hogy észrevesznek. Már tudom az utat...
Visszasétált az ösvényen, ami szinte alig volt nedves, mivel a lezúduló eső nagy része kétoldalt elfolyt a mezőkre. Már nem gátolta mozgásában az esőkabát sem, így könnyedén fel tudott mászni a sziklára, ahonnan lelátott a tengerre. Előkapta a messzelátóját.
A motorcsónak kiúszott a Kagyló-öbölből a sima tengeren, ami most úgy nézett ki, mint egy végtelen tó. A kormányos mellett három utas ült. A távcsövön keresztül könnyen felismerte Hauser robosztus alakját és a jóval vékonyabb Adam Carvert. A harmadik utas egy nő volt. Valami ismerősnek tűnt rajta, aztán eszébe jutott, honnan. Felvillant benne a kép, amikor Helsinkiben kicserélték egy másik túszra a mosóállványnál. Ezért a nőért cserélték ki. Ahogy közelítettek a jacht felé, Paula megfigyelte a nagy hajót.
A hatalmas kormányosfülke fölötti zászlórúdról levonták a panamai zászlót. Amint leért, felhúztak a helyére egy másikat. Az angol zászlót. Paula eleget látott.
Lemászott a szikláról, és visszafutott Lindához a kocsiba. A svéd lány integetett és kinyitotta neki az ajtót.
– Istenem, de örülök, hogy egyben látlak viszont!
– Ez kedves tőled. – Paula beugrott a kocsiba. – Minden rendben van. Vissza tudsz vinni a Sheratonba? Sürgősen telefonálnom kell.

 

 

43.

Tweed fáradhatatlannak tűnt. Még Marler is megcsodálta végtelen kitartását, ahogy a többiekkel ott ültek Tweed szobájában a Hesperiában. Newman és Butler elnyúltak a fotelekben, Cord Dillon a szófán aludt. Csak Pete Nield látszott frissnek, ahogy kibámult az ablakon. Késő este volt, könnyű nyári ruhába öltözött turisták, a hőségtől gyűrött ruhás nők bandukoltak kimerültén a Mannerheimintien. A nyitott ablakok ellenére még mindig nagy volt a fülledtség. A fém mobilszobor mozdulatlanul állt, miközben Tweed jegyzetelve hallgatta a telefont.
Monicával beszélt, aki már órák óta próbálta elérni. Megszakítás nélkül hagyta beszélni, néha egy-egy megerősítő mormogással.
– Igen, még mindig itt vagyok. Folytasd...
Monica biztosítási ügyeknek álcázva adta át neki az információkat. Végül Tweed megköszönte, letette a telefont, és a többiekhez fordult.
– Bob, Buchanan főfelügyelő megint a nyomodban van. Elment Monicához és Howardhoz, és kérdezősködött utánad. Úgy tűnik, megoldotta a gyilkossági ügyét, és most teljes energiáját Sandy ügyének szenteli...
– Már épp ideje volt...
– Várj, van még valami. Megtámadták Evelyn Lennoxot, akivel Wandsworth-ben beszéltél, majd később Butler őrzött Walberswickben.
– És Buchanan engem gyanúsít? Hogy a fenébe...
– Hadd fejezzem már be! Lennoxot a házában támadta meg egy álarcos férfi, de a lány elkergette. Azt mondja, szerinte egy Steve nevű fickó volt...
– Az a nehézfiú? – Newman undorodva legyintett. – Őt biztos meg tudja találni a Yard.
– Meglépett. Engem most a mi tennivalóink aggasztanak. Remélem, nem feledkeztél meg Peggy Vanderheldről, lehetséges, hogy ő lesz a koronatanúnk. Butler, a következő lesz a feladatod. Repülj az Arlandára, bérelj kocsit, menj el Örno szigetére, szedd össze a lányt, hozd vissza a reptérre, és a lehető leghamarabb vidd el Londonba, a Park Crescentbe. Ott szerezz egy fegyvert, és vidd ki a lányt Walberswickbe, Evelyn Lennox házába. Tudod, hol van. Őrizd mindkét nőt. Lehet, hogy érdekes dolgokkal fognak tudni egymásnak szolgálni.
– Jobb, ha máris megyek, és foglalok jegyet holnap reggelre. Butler már úton volt kifele, mikor Tweed megállította.
A következő parancsa az egész csapatnak szólt.
– Mindenki, még te is Butler! Meg kell szabadulnotok a fegyvereitektől. Dobjátok el őket a kikötőben vagy valahol. De szabaduljatok meg tőlük. – Intett Butlernek. – Rendben, most már mehetsz. Magam is elmegyek majd Walberswickbe, hogy elbeszélgessek Vanderhelddel. Nagyon meg lesz ijedve.
– Miért?
Butler megállt az ajtónál. Tweed agya villámgyorsan dolgozott. Már valami másra is gondolt.
– Mert Evelyn Lennox elmondja majd neki a saját tapasztalatait az INCUBUS-szal. Nagyon is készségesen fog beszélni vele. – Nield felé fordult. – Arra gondoltam, hogy menj el te is Butlerrel. Lehet, hogy csak Lennox és Vanderheld segítségével tudjuk elkapni Hausert.
– Reméljük, Evelyn Lennox még életben van – jegyezte meg Newman komoran. – Őrzik? Buchanan biztos gondolt erre.
– Megtett minden tőle telhetőt. A helyi biciklis rendőr rendszeresen ellenőrzi.
– Isten segíts minket! Profikkal állunk szemben. Remélem időben odaértek, Harry.
– Igazad van, Bob – közölte Tweed. – Úgyhogy Butler, menj az Arlandára, szedd össze Vanderheldet. Nield, te pedig menj egyenest Londonba, beszélj Monicával. Ő majd eligazít Lennox walberswicki háza, a Rózsalugas felé. Aztán menj egyenesen oda. Bob, írj egy rövid levelet Pete-nek, ami igazolja Evelyn előtt.
Dillon felült. – Hallottam, amit a fegyverekről mondtál. Nem tudom, hogyan szabaduljak meg ettől a Lugertől. Nem ismerem olyan jól Helsinkit.
– Épp ajánlani akartam valamit – vetette közbe Marler. – Egy pisztolytól majdnem olyan nehéz megszabadulni, mint egy holttesttől. Ha odaadjátok nekem a fegyvereket, én elintézem.
– Hogyan? – kérdezte Tweed.
– Még megvan az a bérelt motorcsónak, amivel Paula túszcseréjén voltunk. Belepakolom a fegyvereket, köztük az én szétszerelt Armalite puskámat is egy sporttáskába és valami nehezéket is kötök rá. A motorcsónakkal jó messze kimegyek a tengerre, és a vízbe dobom az egész cuccot.
– Remek ötlet – bólintott Tweed. – Ne hagyd itt a maradék töltényeket sem.
Dillon átadta a Lugerét a tölténytárakkal, Butler a Hauserét, Newman a Smith & Wessont. Egy percig még tartotta a kezében.
– Tweed, az ellenség nagyon fel van szerelkezve fegyverekkel. Mi most miért csupaszítjuk le magunkat?
– Majd később elmagyarázom.
– Ahogy Paula mondaná, rém titokzatos vagy.
Marler egy üres fiókba rakta a fegyvereket, kiment, és egy perc múlva vissza is jött a sporttáskájával. Belepakolta a fegyvereket, becipzározta, leült és rágyújtott.
– Mi a következő pont a tervben?
Bulter és Nield már elmentek. Tweed az órájára pillantott. Sokkal később volt, mint gondolta. Reggel a helsinki reptérre érkeztek vissza Lappföldről, és rögtön beestek az ágyba, ahogy visszaértek a Hesperiába és a Palace-ba. Úgy délig aludtak egyhuzamban, Tweed reggel még szólt is a telefonközpontosnak, hogy ne zavarják őket. Pedig ilyet nagyon ritkán tett.
Délután is békén hagyta a csapatát, csak késő este hívta össze őket a szobájába. Most pedig átverte a világos nappal. Már épp felelni akart Marlernek, mikor megszólalt a telefon. Miközben kinyúlt érte, gyorsan válaszolt.
– Stockholmba repülünk. Azt jelentették, az INCUBUS iratszekrényeket odavitték...
Monica telefonált. Tweed ismét percekig hallgatott. Ezúttal nem jegyzetelt. Megköszönte, azt mondta, majd visszahívja, letette a kagylót, és a többiek felé fordult.
– Megváltozott a terv. Stockholmot sztornózzuk. Bekövetkezett az, amitől tartottam. Adam Carver és a nő, aki megpróbált meggyilkolni, elhajóztak nyugat Svédországból. Kétségtelenül Anglia felé tartanak. Mindjárt ellenőrzöm. Paula remek munkát végzett...
Röviden összefoglalta Monica jelentését. Paula felhívta őt a göteborgi Sheratonból, elmondta, mit látott Stockholmban Svearagenen, az útját Brommába és a skalhamni híreket.
– Szóval – fejezte be Tweed –, megállapíthatjuk, hogy a tervem jobban bevált, mint gondoltam.
– Milyen terv? – kérdezte Newman. – Az isten szerelmére, áruld már el!
– Mindig gondot okozott Finnországban lecsapnunk Hauserre, mert a finnek érthetően őrködtek a semlegességük felett. Végig az volt a célom, hogy nyugat felé hajtsam. Például Svédországba. De ennél sokkal jobban sikerült. Angliába kergettük vissza, ahol viszont már az angol törvénykezés érvényes rá is.
– Ravasz róka – bólintott Dillon.
– De biztos, hogy Angliába ment? – erősködött Newman.
– Egy kis szerencsével egy órán belül megtudjuk A harwichi kikötő igazgatója, Jonas Heathcoate a barátom.
– Ugyan miben tud ő segíteni nekünk?
– Paula azt jelentette, hogy látta felszállni Hausert, Adam Carvert és a nőt, aki szerintem az lehet, aki az életemre tört, a milliomos jachtjára. Ezt már mondtam, de azt nem, hogy ezt Paula a saját szemével látta. Egy kis földrajz kérdése az egész. Egy ilyen Washington IV. méretű hajó számára, a Livingstone Manorhoz legközelebb eső kikötő Harwich.
– Akárhova máshova is elhajózhatott – tiltakozott Newman.
– Csakhogy Monica épp az előbb telefonált, hogy megtudta, Livingstone Manor a világ egyik legmodernebbül felszerelt kommunikációs központja. Még rejtjelező készülékei is vannak. Kezd nagyon óvatos lenni. Olyan kommunikációs rendszerre van szüksége, ahova senki nem tud behatolni.
– Erről még nem is szóltál nekünk – csattant fel Newman. – Mikor beszéltél Monicával a Livingstone Manorról?
– Tényleg nem szóltam róla – mosolygott Tweed. – De mikor ezt először megtudtam, még Finnországban volt.
– Akkor mi a következő pont a tervben? – ismételte meg Marler. – Nem mintha nem tudnám – fűzte hozzá.
– Előbb felhívom Jonas Heathcoate-ot. Egy kicsit legyetek még türelemmel!
Elővette kis telefonkönyvét, kinyitotta a „H” betűnél, tárcsázott és várt. A szobában egyre nőtt a feszültség. Tweednek számos közbenső emberrel kellett beszélnie, míg végre kapcsolták neki a kikötőigazgatót. Bemutatkozott és emlékeztette legutóbbi találkozásukra. Newman összekulcsolt kézzel előredőlt a széken. Livingstone Manor...
– ...igen, Jonas, az a hajó – folytatta Tweed. – A Washington IV. Egy nagy fehér jacht. Franklin D. Hausef, a bankár tulajdona. Hogy micsoda? Nem túl jó a vonal. Hogy a Washington IV. ma reggel kikötött Harwichban? És hogy Hauserért kiment egy fekete limuzin? Ez elég veszélyes szokása, kitűnő célpontot nyújt így. Hogy azt mondod páncélozott? Ha úgy vesszük, akkor igaza is van. Kösz, Jonas, tartozom egy szívességgel.
Tweed letette a telefont, megtörölte izzadt tenyerét, és a többiekhez fordult.
– Nos, hallottátok? Már jó pár órája megérkezhetett Livingstone Manorba.
Marler elismerően füttyentett. – Hogy csinálod? Csak nincs egy informátorod az INCUBUS-ban?
– Igyekszem beleképzelni magam az ellenfél helyzetébe, hogy előre lássam, mit fog tenni. Érzem, hogy ő is ugyanígy van velem. Úgyhogy miért is lenne szükségem informátorra?
– És mi a következő lépésünk? – ismételte Marler immár harmadszor is.
– Nyilvánvaló, nem? Holnap visszarepülünk Londonba, és kiterveljük a Marler elleni akciót. Belesétált a csapdámba.
Másnap reggel Livingstone Manorban épp kilépett a rejtjelező szobából, mikor összefutott Adam Carverrel a folyosón. Feljebb tolta a szemüvegét az orrán, és kellemetlen hangon megkérdezte.
– Mi a fenét keresel itt lenn?
– Téged kereslek. – Carver makulátlan világosszürke öltönyben, magabiztosan állt meg előtte. – Megvannak az Egon, azazhogy most már inkább Dieter Schmidt újonnan felvásárolt bankjának a mérlegkimutatásai. Azt mondtad, szóljak, ha elkészülnek.
– Később. – bezárta a rejtjelező szoba biztonsági ajtaját. – Hogy jöttél le ide? Van egy biztonsági ajtó a lépcső tetején. Nincs is hozzá kulcsod.
– Valaki biztos nyitva hagyta. Előkészítettem a mérleget, ha érdekel. Szólj, ha kész, vagy!
Megvárta, amíg Carver felmegy a lépcsőn. Rövid ujjú ingben és könnyű nadrágban volt. Elővett egy nagy kulcscsomót, kinyitotta a rejtjelező melletti szoba ajtaját, belépett és bezárta maga mögött.
Egy minden luxussal berendezett lakosztály volt, nappalival, háló-és fürdőszobával. Még légkondicionálás is volt. Manescu a szófán hevert. Nem valószínű, hogy régi securitatés kollegái felismerték volna volt főnöküket.
Mielőtt Galvonéval eljöttek volna Helsinkiből, nagyon rövidre vágatta haját. Nagy szarukeretes szemüveget tett kampós orrára, ami nagyon hivatalos külsőt adott neki. Kézzel sodort cigarettát szívott, felült a szófán, és összekulcsolt kézzel várt.
– Frank azt mondja, a londoni reptéren elváltak, és maga kocsit bérelt. Viszont Frankhez képest csak egy fél nappal később ért ide. Mégis, mit gondol, mit csinál? Hova ment?
– Feljöttem Suffolkba, nem? Mielőtt idejöttem, kocsikáztam egy kicsit a környéken, beugrottam angol kocsmákba, figyeltem a helyieket, hogy egy kicsit ragadjon rám az angol kiejtésükből.
– Kocsmákba? Hol? – csattant fel.
– Lavenham, Southwold...
– Odament? Megőrült? Mondtam, hogy kerülje azt a környéket. Miért ment oda?
– Már mondtam. – Manescu nem ijedt meg a mérgesen fölé hajoló amerikaitól. – És senki sem vett észre. Bele tudok olvadni a környezetbe. Nem ezt akarta?
– Nagyon nagy kockázatot vállalt, mikor odament. Azt a környéket kerülje, hacsak én nem küldöm oda!
A modora megváltozott, barátságossá vált. A román nehezen tudott alkalmazkodni ezekhez a hirtelen hangulatváltozásokhoz. Pedig általában akkor adott fontos és veszélyes parancsokat, amikor a legkedvesebbnek tűnt. Mikor befejezte, elindult az ajtó felé, de mielőtt kinyitotta, még egyszer visszafordult.
– Megértette, amit mondtam? És ne beszéljen a dologról Galvonéval vagy Carverrel.
– Rendben – bólintott Manescu.
Ideje begyújtani Galvone alatt. Bezárta a pincerendszerbe vezető lejáratot. Ökölbe szorított kézzel bemasírozott a nagy, ívelt ablakú nappaliba. Galvone az ablaknál kibámulva állt. A nap Suffolkot is felperzselte a fojtogató hőhullámban. Az a skalhamni vihar kész felüdülés volt, gondolta. Észrevette a poharat Galvone kezében.
– Nincs egy kicsit korán ahhoz, hogy leidd magad? Tiszta agyra lesz szükséged, az istenért!
Keresve sem talált volna jobb kifogást, hogy megalapozza a beszélgetés hangulatát. A bárszekrényhez ment, és ásványvizet töltött magának, hogy jobban hangsúlyozza igazát.
– Londonban elszúrtad Manescut. A fenébe is Frank, miért nem tudsz egy ilyen érzékeny árut gond nélkül leszállítani?
– Meglepett, mennyire megváltozott. Nagyon lelkesen magyarázta, hogy be akar olvadni a brit környezetbe. Végül is ezt akarjuk, nem?
– Megmondom, mit akarok, Frank – csattant fel. – Azt akarom, hogy az embereim ne lazsáljanak a munkán! Amikor egy utasítást adok, azt hajtsd is végre! Olyan embereket akarok, akik reggel úgy kelnek fel, hogy az ördöggel is készen állnak megbirkózni. Erről jut eszembe, alaposan elszúrtad az akciót Lappföldön. Akkor most átmentek azok a robbanóanyagok vagy nem?
Galvone habozott, úgy érezte, mintha vékony jégen járna. Pedig csak jelentenie kellett, mit látott a Land Roverből. Az ember nem hazudott Hausernek, ha életben akart maradni. De már sok volt a rovásán, így egy kicsit ki kellett színezni az igazságot.
– A legtöbb kamion már áthaladt, mikor láttam, hogy valaki közbeavatkozik.
– Valaki? A múltkor azt mondtad, szovjet ejtőernyősök voltak! Velem ne játssz! Várták a konvojt. Ki adta le nekik a fülest? Szerintem az a mocsok Tweed. Kész szerencse, hogy már korábban átcsempésztünk egy nagyobb szállítmányt.
– Láttad az újságot? – kérdezte Galvone, hogy elterelje a szót a témáról. Az asztalon fekvő Daily Mailre mutatott. – Ez igazi szenzáció.
Hauser bólintott. Összekulcsolt karral lenézett az újságra. Ez tényleg elégedettséggel töltötte el.
POKOLGÉP ROBBANT A KIJEVI KGB-SZÉKHÁZNÁL
NÖVEKSZIK AZ ELÉGEDETLeENSÉG
– Mi a terv? – kérdezte Galvone.
– Gondolom, olvastad a sztorit. Mindenütt a független ukrán kék-vörös zászló lobog. Sehol egy szovjet zászló. Az UTS, a müncheni Szabad Ukrajna mozgalom aktivizálódott. És te még kérded, mi a végső terv?
– Igen, mi az?
– Van egy álmom. Egy szép napon, nem is olyan soká, a dollár lesz a világ pénzneme. A dollár átveszi a rubel helyét. A fenébe is, már most bárki, aki odalátogat, elmondhatja neked, hogy a helyiek folyton dollárt akarnak venni. Ez most a gazdaság húzóágazata. Állítólag még rendőrnőket is civil ruhába öltöztetnek, hogy üljenek a kurvák mellé a bárokba.
– Állítólag? – vetette közbe Galvone.
– Javul a hallásod. A rendőrnők csak azért vannak ott, hogy biztosítsák, hogy a külföldiek zavartalanul válogathassanak. Dollár, frank, ez lesz a kulcsa az új hazának, amely az USA Csendes-óceáni partjától az Uralig terjed. – szippantott egyet a cigarettájából, majd intett a szipkával és gyorsan témát váltott, amivel mindig kizökkentette Galvonét.
– Pénzről jut eszembe! Döntött már az a Street & Braithwaite magánbank Southamptonban?
– Felhívtam a norwichi irodát. Azt mondják, Leopold Street nem akarja eladni a bankját. Viszont van egy üres bolthelyiség közvetlenül a bank mellett. Könnyű lesz oda betörni.
– Akkor talán Mr. Streetnek egy kis ösztönzésre lesz szüksége. Van itt a pincében egy láda Semtexünk az ilyen esetekre.
Galvone felállt. – Megszervezzem a hapsi meggyúrását?
– Mit gondolsz, minek hoztam fel a témát? Várj! – szólt utána, ahogy Galvone elindult az ajtó felé. – Még valami! Hogy értél ide ilyen hamar? Azt mondtam, a skalhamni házamba menj.
– Ja, az! – Galvone legyintett. – Mivel tudom, hogy állandóan mozgásban vagy, felhívtam Helsinkiből a házat. A házvezetőnő kibontotta nekem a borítékot, és felolvasta az üzenetedet. Az utalás dr. Livingstone-ra elárulta, hogy ide jöttél. Úgyhogy egyenest Londonba repültem Manescuval és Zieglerrel. Mellesleg, hova rejtetted Zieglert?
Hauser elvörösödött mérgében. Ráharapott a szipkára, hogy visszanyerje az önuralmát. Látva az arckifejezését, Galvone mozdulatlanul állt. Hauser odalépett hozzá, és mutatóújjával a zakójára bökött.
– Akár ki is rúghatnálak. Mégpedig széles ívben. Már megmondtam, hogy a parancsaimnak engedelmeskedj! Ne kezdj el itt nekem gondolkodni és magadtól dönteni. Ed Riverton azt csinálta, de valaki megoldotta a vele kapcsolatos gondomat. Leszállítottad Zieglert. A többi már nem a te dolgod. Adam Carver bezzeg azt teszi, amit mondok.
– Adam tudja, mi a dolga – mondta békítőleg Galvone.
– És Adam most is épp a dolgát végzi. – mosolygott.
– Néha mégis elgondolkodom rajta. Inkább szedd össze a Semtexet, és menj le Southamptonba!
– Használhatok bombát? Elvégre Angliában vagyunk.
– Úristen! – tenyerével a homlokára csapott. – Mindent nekem kell csinálnom? Odafelé menet ugorj be a londoni reptérre! Less ki egy írt, mikor jegyet vált egy Air Lingus járatra és lopd el az útlevelét. Elvégre zsebesként kezdted Chicagóban. Az útlevelet hagyd majd az üzletben. Az angolok majd azt hiszik, az IRA volt.
Mikor egyedül maradt a nappaliban, elégedetten elmosolyodott. Az Evelyn Lennox-probléma hamarosan meg lesz oldva.

 

 

44.

– Úristen!
Evelyn Lennox döbbenten bámult ki a Rózsalugas nappalijának csipkefüggönyös ablakán. Alig hitt a szemének. Egy piros Jaguar állt meg a kertkapu előtt.
– Ez Adam Carver! Azt mondta Finnországban van...
– Ott is volt, – felelte gyorsan Butler. Pete Nieldhez fordult.
– Menj fel Peggyvel az emeletre, és maradjatok a hálószobában...
Nield már indult is, maga után húzva Vanderheldet, át a hallon, fel a keskeny lépcsőn. Butler eljött az ablaktól, és gyorsan átment a szomszéd könyvtárszobába. Az ajtóból még visszaszólt.
– Résnyire nyitva hagyom az ajtót. Hallani fogok mindent. Ne árulja el neki, hogy itt vagyunk, és egy szót se Vanderheldről! Hiszen ezek el sem tudják képzelni, hol lehet. Meg tud birkózni vele?
Evelyn bólintott. – Igen, minden rendben lesz.
– Persze, hogy rendben lesz. Hagyja őt beszélni! Ha megijed, említse meg Southwoldot, és én egy pillanat alatt itt termek.
Evelyn egy mély lélegzetet vett. Megszólalt a csengő. Lesimította a miniszoknyáját, a tükörbe pillantott, megigazította a haját, az ajtóhoz ment és kinyitotta.
– Meglepetés – vigyorgott Carver. – Remélem, nem zavarlak. Próbáltam telefonálni, de nem szerepelsz a telefonkönyvben.
– Ez igaz.
Evelyn nyelt egy nagyot. Adam még sosem nézett ki ilyen jól. Arca és kezei le voltak barnulva. Elegáns drapp selyemöltönyt, kék csíkos inget, egyszerű kék nyakkendőt és ehhez passzoló kék díszzsebkendőt viselt. A barnaság kiemelte arcának szép vonalát. Egy kis virágcsokrot tartott a kezében.
– Ezt neked hoztam. Bár ahogy elnézem, rengeteg virágod van. – Hátranézett a rózsákkal tömött kis előkertre. – Csak akartam valami apróságot hozni.
– Gyönyörűek. Igazán köszönöm. Gyere be a nappaliba! Ott leülhetünk. – Evelyn igyekezett nem nézni a kis könyvtárszoba ajtajára, ahol Butler rejtőzködött. Tudta, hogy van nála egy Smith & Wesson. Amikor megérkezett, megnyugtatásképpen megmutatta neki a fegyverét. Odafenn, Nieldnél pedig egy .32-es Browning volt. Mint Paula, ő is ezt a pisztolyt kedvelte a leginkább.
A csokor viszont okozott egy kis gondot. Normális esetben a konyhába vitte volna, ahol megtöltött volna egy vázát vízzel, de így, hogy Butler ilyen közel lapult, nem merte Adamet egyedül hagyni a nappaliban. Felkapta a vázát az asztalon, kivette belőle a régi csokrot és beletette az újat.
– Majd később teszek bele friss vizet. Kérsz valamit inni? – hadarta. – Narancs, limonádé, vagy valami erősebbet?
– Limonádé nagyon jó lesz, köszönöm. Szomjas vagyok, mint a Szahara. Egyedül vagy?
– Igen, de élvezem a békét, nyugalmat. Volt nemrég egy elég ijesztő esetem...
Átnyújtotta Adamnek az italt, leült, keresztebe tette a lábát, és elmesélte az álarcos támadó esetét, anélkül, hogy megemlítette volna, hogy szerinte Steve-re hasonlított. Adamnek nagy nehézségébe került nem a lány lábait bámulni, igyekezett komor arccal a szemébe nézni.
– Hát ez szörnyű – állapította meg a végén. – Remélem, jelentetted a rendőrségnek és adtak melléd védelmet.
– Igen. De csak arra volt kapacitásuk, hogy a helyi rendőr, amikor erre biciklizik, mindig benézzen, hogy jól vagyok-e. Biztos csak megzavartam egy betörőt és az elvesztette a fejét. Nem kell aggódni – mondta mosolyogva. – Már el is felejtettem. Hogy áll a bankvilág?
– Ja, még mindig mindenkit felvásárolunk, azazhogy mindenkit, aki hajlandó elfogadni az árainkat. Ez most már valami mánia lett Hausernél. Venni, venni, venni.
– Nem kedveled az amerikaiakat? – kérdezte halkan Evelyn.
Adam szünetet tartott. – Nos, egy kicsit valóban nyersnek találom őket. Mintha azt hinnék magukról, hogy mindent sokkal jobban csinálnak másoknál. Ez viszont nem igaz.
– Ha nem tetszenek neked, akkor miért dolgozol még mindig nekik?
Adam szélesen rámosolygott, amivel mindig le tudta venni a lábáról. – Őszintén szólva, a pénz miatt. – Az ujjaival pénzszámoló mozdulatot tett. – Hol találok még egy ilyen állást, ahol ilyen jól fizetnek?
– A pénz nem minden.
– Ezt nem Rockefeller mondta? – Újra mosolygott. – Nézd, most tulajdonképpen azért jöttem, hogy egyik este vacsorázni hívjalak. Talán a Swanba, Lavenhamben. Nincs olyan messze, és a Jaguarral hamar odajutunk. Utána természetesen hazahoználak. Hadd beszéljelek rá!
– Nem is tudom. Mikor?
– Ez remek! Mondjuk a jövő héten? Csütörtök megfelelne?
– Talán. Na jó, igent mondok. Egy feltétellel.
– Jöhet.
– Ha valami közbejön, lehet, hogy le kell mondanom. Úgyhogy valahogy el kell tudjalak érni. Valami telefonszámon. Hol laksz most?
Carver habozott egy pillanatig, majd a tárcájából elővett egy névjegykártyát. A hátára felfirkantotta a számát és átnyújtotta.
– Még valamit, mielőtt elmegyek. Az a járadékügy. Az Barátság & Egyenlőség kérdezteti, hogy aláírod-e a szerződést...
– Akkor ezért van nálad az aktatáskád – intett Evelyn mérgesen a táska felé, amit Carver a szék lábához tett. – Akkor tehát ez a látogatásod igazi oka.
– Nem! – felelte Carver hevesen. – Saját magamtól jöttem, hogy elhívjalak vacsorázni. Persze meg kellett mondanom Hausernek, hová megyek, tudod milyen rövid pórázon tartja az embereit. A kezembe nyomta a papírokat, és azt mondta kérdezzem meg, ha már itt vagyok. Engem nem érdekel az egész ügy. Mellesleg felemelték a havonta fizetendő részleteket. – Megtörölte izzadó homlokát. – Bárcsak ne is hoztam volna szóba! Egyébként sem tetszik már nekem ez a biztosító cég.
– Miért?
Carver előrehajolt. – Mert mindig azt mondták, hogy egy független cég. Nemrég viszont rájöttem, hogy az INCUBUS egyik leányvállalata. Újra csak Hauser üzleti ügyeskedései.
– Itt hagyhatod a szerződést. Megbeszélem a könyvelőmmel.
– Azt nem lehet – mondta sajnálkozva. – Ha nem viszem vissza a szerződést, leharapja a fejemet. Felejtsük el az egészet! Akkor még áll a vacsora?
– Hacsak nem mondom le. – Evelyn megnézte a névjegykártyát. – Látom, a Livingstone Manorban laksz. Azt hittem, az Hauser egyik vidéki háza.
– Most berendezte irodának. Gondolom, szeret a vidéki földesúr szerepében tetszelegni. Ami mulatságos egy kicsit, ha belegondolunk, végül is ő egy modern milliárdos. – Carver egy pillantást vetett az órájára és felállt. – Azt hiszem; eleget raboltam az idődet. Remélem, jövő csütörtökön találkozunk. Este hét felé jövök majd érted.
– Majd meglátjuk – mosolygott Evelyn, ahogy kikísérte az ajtóhoz. – A Jaguarodban már biztos rettentő meleg van.
– Igaz. – Carver elővett a zsebéből egy pár autóskesztyűt.és felhúzta. – Az első kilométereken a kormánykerék is tűzforró lesz. Viszlát...
Evelyn megvárta, amíg a kocsi elhajt, és becsukta az ajtót. Butler már várta a nappaliban. A lány töltött neki egy hideg italt.
– Mit gondol? – kérdezte. – Tényleg csak amiatt a hülye járadékszerződés miatt jött?
– Bármilyen furcsa, szerintem nem. Valami más oka is volt a látogatásának.
– Elég hihetetlennek is hangzik, de kénytelen vagyok egyetérteni. Furcsa volt, ahogy Hausert szidta. Mintha valamit jelezni akart volna. – Most felhívom Tweedet, és jelentem neki az esetet.
Park Crescentben Tweed felvette a kagylót, és végighallgatta Butlert, megköszönte a hívást és letette. A szobája annyira zsúfolt volt, hogy két plusz széket is be kellett hozni.
Paula épp most fejezte be svédországi akciójának részletezését. Az Arlandára érkezésével kezdte, ahogy figyelte az iratszekrények lepakolását a sveavageni INCUBUS-irodaháznál, Stockholmban. Az útját a Bromma reptérre, majd amit Linda Sandberggel láttak Skalhamnnál.
Figyelmes közönsége volt. Monica jegyzetelt. Newman és Marler ülve hallgatták. De volt még valaki, aki nagyon figyelmesen hallgatta, szürke szeme minden rezdülést észrevett: Buchanan főfelügyelő. Mellette Warden őrmester jegyzetelt szorgalmasan.
Mikor befejezte, Tweed szólalt meg először. Megemlítette Carver látogatását.
Butler is jelentést tett, de a legérdekesebb az volt, amit Nieldről mondott. Pete motorkerékpárral ment fel Walberswickbe. Tegnap körülnézett a tengerparton. Aggódik, hogy valaki a tenger felől támadhat. Mikor visszaindult a Rózsalugashoz, észrevett egy Ford Cortinát, ahogy lassan elhajt a ház előtt, majd megfordul és visszahajt az A12-es felé. Nield diszkrét távolságból követte a Hondájával. Később a Ford megállt egy pirosnál, és Nield jól megnézte a vezetőjét. Esküszik, hogy Ion Manescu volt az.
– A terrorista, akiről beszélnek – jegyezte meg Buchanan.
– Inkább szabotőr, mint terrorista.
Mint mindannyian, Nield is alaposan megnézte azokat a képeket, amiket Marler csinált Manescuról a helsinki INCUBUS-nál. Nem ugrott be neki rögtön, de mielőtt elhajtott, az ürge ránézett, és Nield most már biztos benne. Azt mondja, a románnak most nagyon rövid a haja és szarukeretes szemüveget visel.
– Van valami elképzelése arról, hogy hova ment? – kérdezte Buchanan.
– Ez is érdekes. Nield követte, mikor a Ford rákanyarodott az A1120-ra, Yoxford felé. Aztán viszont visszafordult, nehogy Manescu észrevegye.
– Ha jól emlékszem – mondta Buchanan –, a Livingstone Manor az A1120-as mentén fekszik.
– Pontosan – bólintott Tweed. – És ez teszi olyan fontossá Manescu úticélját.
– Szeretnék akkor most tisztázni valamit mindenki előtt – szólt Buchanan. Felállt, és aprópénzt csörgetve a zsebében elkezdett járkálni a székek között. – Jelenleg három gyilkosság ügyében nyomozok, bár az egyiket a fennhatóságomon kívül, Finnországban követték el. De biztos vagyok benne, hogy a tettes ugyanaz.
– Három? – kérdezte Tweed. – Milyen három?
– Először Ed Riverton Helsinkiben, aztán Sandra Riverton Suffolkban, és a harmadik az a Steve nevű férfi, aki azzal a Papa Grimwood nevű alakkal elment Evelyn Lennoxhoz Wandsworth-be.
– Akkor hát megtalálták Steve-et? – kérdezte Newman.
– Igen, de sajnos már halott volt. Alvilági informátorainkon keresztül East Endig követtük a nyomát. Mégpedig egy Mile End Road-beli címre. Csakhogy elkéstünk. A holttest egy használaton kívüli pince ajtaja mögött volt elrejtve.
– A kapcsolat pedig az, hogy ő is az INCUBUS alkalmazásában állt? – vetette fel Tweed.
– A kapcsolat pedig – folytatta Buchanan, mintha senki sem beszélt volna – a halál oka. Elvágták a torkát.
Megállt egy pillanatra. Halálos csend volt az fülledt irodában. Buchanan a szürke öltönye ellenére érzéketlen maradt a meleggel szemben, pedig a hőmérséklet elviselhetetlen volt. A falnak támaszkodott és összefonta a karját.
– Minden gyilkos, vagy esetünkben inkább merénylő, akaratlanul is otthagyja a kézjegyét. Itt egy olyan gyilkossal állunk szemben, aki legszívesebben az emberi test egyik igen érzékeny pontjára támad. A nyakra.
– Azt hiszem, értjük – szólt Tweed, várva, mit mond még.
Buchanan rendületlenül folytatta. – Helsinkiben annak az amerikainak, Ed Rivertonnak, elvágták a torkát. – Newman felé fordult. – Sandra Rivertont felakasztották. – Newman mereven ült. – És most ezt a Steve-et is elvágott torokkal találjuk meg. Alig kétséges, hogy mikor beazonosítjuk a gyilkost, azt fogjuk találni, hogy mindhárom esetben ő a tettes. Ez most a helyzet.
Leült és kinyújtotta a lábát. Tweed felé fordulva várt.
– Azt hiszem, hogy a következő lépésem az lesz, hogy Walberswickbe utazom – kezdte Tweed. – El akarok beszélgetni Peggy Vanderhelddel. Ő sokkal többet tudhat az INCUBUS-szal kapcsolatban állókról, mint bárki más.
– Szeretnék én is jelen lenni – jelentette ki Buchanan.
– Ha megígéri, hogy nem szól közbe. Különben nem engedhetem. És csak ha Vanderheld is beleegyezik a jelenlétébe. Mivel ő amerikai állampolgár, rá nem terjed ki a maga jogosultsága. Tulajdonképpen az enyém sem. És egyébként sincs semmilyen bizonyítékunk arra, hogy bűncselekményt követett volna el. Csak reménykedhetünk, hogy szóra tudom bírni.
– Maga tapasztalt kihallgató – jegyezte meg Buchanan. – Nem csak jelenlegi munkájában. Tudom, hogy mielőtt csatlakozott volna ehhez a szervezethez, a Yard egyik legsikeresebb gyilkossági nyomozója volt.
Tweed szerényen mosolygott. – Annak már jó ideje. Akkor beleegyezik a feltételeimbe?
– Hogyne.
– Én is jöhetek? – kérdezte Paula. – Egy másik nő jelenléte esetleg segíthet. Ha nem tetszik neki, azonnal eljövök.
– De csak akkor. – Tweed megnyugodott. – Ez a beszélgetés Vanderhelddel fordulópontja lesz ennek a nyomozásnak, ami az INCUBUS, valamint az eltűnt volt kommunista titkosszolgálati ügynökök után indult. Most már viszont gyilkossági üggyé vált.
– Mégpedig hármas gyilkosság – hangsúlyozta Buchanan. – Egy tömeggyilkost keresünk.
Cord Dillon, aki egy falnak támasztott széken ült, eddig csendben maradt. Buchanannak úgy mutatták be, mint Mr. Dextert, külügyminisztériumi tisztviselőt. Most először megszólalt.
– És nekem bizonyítékra van szükségem arra, hogy leszámolhassunk Mr. Franklin D. Hauserrel.
– Talán a válasz Buchanan főfelügyelő problémájára pont ezzel fog szolgálni – közölte Tweed. – Van még valami megjegyzés?
– Szerintem hasznos lenne, ha magam is felmennék Suffolkba – vetette fel Marler. – Semmi különös okból, csak körülszimatolnék a Livingstone Manornál. Persze sötétedés után.
– Legyél nagyon óvatos! – figyelmeztette Tweed. – Erősen az az érzésem, hogy valahogy vissza fog vágni. A gond csak az, hogy nem tudjuk, mi lesz a célpontja. Szerintem most menjünk Walberswickbe.

 

 

45.

Hauser öklével az íróasztalra sújtott a Livingstone Manor hátsó parkjára néző irodájában. Szemei mérgesen villogtak. Szemben vele Carver azon gondolkodott, hogy ez csak újabb színészkedés-e.
– Miért nem tudtad rávenni azt a Lennox kurvát, hogy aláírja a szerződést?
– Azt mondta, időt akar, hogy átgondolja. Ha otthagyhattam volna nála a szerződést, még meggondolhatta volna magát.
– Tudod, hogy ezeket az iratokat sosem hagyjuk csak úgy szanaszét. Isten tudja, kinek mutathatta volna meg.
Carver mereven ült a székén és hallgatott. Gondolta, inkább nem árulja el Hausernek, hogy Evelyn a könyvelőjének akarta volna megmutatni a papírokat. Minek szítsa a tüzet?
– Hát akkor így állunk – állapította meg és mérgesen előretolta az állkapcsát.
– Miért olyan fontos ez az Evelyn Lennox? – kérdezte Carver.
Talán skizofrén? – kérdezte magában. Ezek a hangulatváltozások igazán döbbenetesek voltak. Most épp újra szélesen mosolygott, és legyintve hátradőlt puha bőrszékében.
– Már megint kezded, fiam. Olyan INCUBUS-részlegek dolgára kérdezel rá, amikhez semmi közöd. Talán el kéne küldenem az egyik női alkalmazottamat, hogy beszéljen Evelynnel. Mint nő a nővel. Még be is válhat – folytatta kedvesen. – Ki tudja, hogyan működik a nők agya. Még egymást sem ismerik. Van egy térképed arról a környékről, Adam?
– Igen, van. – Carver elővette a térképet a zakója zsebéből, és átnyújtotta főnökének. – Suffolk egy zegzugos vidék. Könnyű eltévedni.
– Na igen. Terítsd ki a térképet! Kereszttel jelöld meg, hol lakik Evelyn Lennox. Akkor az az ifjú hölgy, akit majd küldök, meg fogja találni. Mármint ha egyáltalán úgy döntök, hogy odaküldök valakit. Nincs ceruzád? Kaliforniában, mikor még fiatal voltam és kezdtem az ipart, mindig volt nálam ceruza és radír. Nesze! Tanult fickó vagy. Fogadjunk, hogy három-négy aranytollad is van, de ceruzád egy szál sem. Szégyelld magad!
Carvernek nem tetszett a kioktató hangnem, amit ilyenkor felvett. A térkép fölé hajolt, és egy kereszttel bejelölte a Rózsalugas pontos helyét. Nem is gondolta volna, hogy főnöke csak el akarja terelni a figyelmét a jelölés fontosságáról. Ezt később egyszerűen ki lehet radírozni, megsemmisítve vele egy fontos információt.
– Köszönöm, Adam. – összehajtogatta a térképet. – Senki más nem volt a házban, mikor Evelynt fűzted? Nem? Csak kérdezem.
Carver megdöbbent, de arca merev volt. Honnan a fenéből jött rá, hogy Evelynt elhívta vacsorázni? Ez az ember egy gondolatolvasó. Nyugtalanító volt. Jobban, mint mikor dühöngött. Megkerülte az íróasztalt, és mikor Carver felállt, megveregette a vállát.
– Később egy fontos feladatom lesz a számodra. Ha sikerrel elvégzed, nagy jutalmat kapsz. Na menj, tedd a dolgod... Megvárta, amíg Carver becsukja az ajtót és elkomorodott. Elővett egy nagy kulcscsomót, fogta a térképet, kisétált az irodájából, végig a hosszú hallon, belépett a nappaliba, és kinyitotta a pincéhez vezető ajtót.
Amikor belépett a lakosztályba, amely Manescué mellett feküdt, Irina Szerov felnézett az angol regényből. Macskásan kinyújtózott, megvillantva Hausernek pompás lábait, mielőtt felállt.
– Egy nehéz feladatom van a maga számára, – mondta, és az asztalon kiterítette a térképet. – Látja azt a keresztet? Vigye magával ezt a radírt. Mikor végzett a munkával, radírozza ki a keresztet és dobja el a radírt. Egy Rózsalugas nevű házat jelöl, Walberswiekben. Egy nő él itt. – Felállt és rámosolygott. – És pont ez a bajom vele. Még él...
Irina bérelt Ford Escortjával lefordult az A12-ről a B1387-re, a „Walberswick” feliratú tábla jelzését követve. Iris Reynolds névre kiállított jogosítvány volt nála és néhány névjegy, egyetlen megnevezéssel: kozmetikus.
A kártyákat indulása előtt csinálták a Livingstone Manor pincéjében. Úgy gondolta, hogy csomó INCUBUS-alkalmazott járkál álnevekre kiállított névjegykártyákkal. A melegben a nyomtatás hamar száradt, ahogy az utasülésen kiterítette őket.
Egy drága, bíborszínű bőr aktatáskát is vitt magával. A felszerelését is a pincében található gyógyszertárból kapta, ami egyébként szintén mindig lakat alatt volt. Ez mondjuk nem is árt, gondolta Irina, ahogy továbbhajtott a kihalt vidéki úton. Abban az állítólagos gyógyszertárban egész Suffolk megmérgezéséhez elegendő méreg volt.
Ahogy elhajtott az első ház mellett, lelassított, majd ahogy a napfényből a fák árnyékába jutott, még lassabban ment tovább. Minden ház nevét elolvasta, ahogy továbbhaladt előttük. Majdnem túlment a célpontján, mert a nevét szinte eltakarta a borostyán. Rózsalugas.
Továbbhajtott és benézett a kertbe. Vadrózsák mindenütt. Megnézte a földszinti és emeleti ablakokat. Életnek semmi jele. Óvatosan továbbment mindkét oldalra figyelve. Hauser azt mondta, a nő egyedül él. De még sosem járt itt, és Irina nem nagyon bízott abban a bájgúnár Adam Carverben. Mikor Washington IV.-en aznap éjjel áthajóztak Skalhamnból Harwichba, kinézett a kabinablakán és meglátta. Carver nem vette őt észre. A fedélzeten sétálgatott, és hallotta, hogy szólítja. – Adam, beszélni akarok veled...
Irina elérte a falu végét, ahonnan már remek kilátás nyílt a tengerre. A távolban egy férfi és egy nő állt háttal neki, a tengerre bámulva. Irina megfordult és visszament a Rózsalugashoz.
Butler épp WC-n volt és az emésztésével küszködött, mikor Evelyn észrevette, hogy egy vékony szőke lány jön fel a kerti úton. A nappaliból az ajtóhoz szaladt és kinézett a lyukon. Szőke hajjal keretezett csinos arcot látott. Mielőtt vendége csengett volna, kinyitotta az ajtót.
– Igazán bocsásson meg, hogy zavarom, – kezdte Irina –, de eltévedtem. Biztos rossz helyen fordultam le. Lenne egy térképe, hogy útbaigazítson? Ez a hőség rettenetesen kifárasztott.
Evelyn levette a láncot és beinvitálta a nappaliba. Az asztalon állt egy nagy kancsó frissen készült puncs. Butler azt mondta, Newman ellátogat hozzá néhány barátjával. Evelyn úgy döntött, hogy muszáj valamilyen frissítővel kínálni őket. A hosszú forró út után, Londonból, a látogatók biztos örülnek majd egy kis üdítőnek. Irina leült egy székre, táskájával az ölében.
– Már órák óta bolyongok itt – magyarázta. – Mondja, nem kérhetnék egy pohár italt? Teljesen ki vagyok száradva.
– Épp most csináltam egy kis puncsot De ha inkább gyümölcslét kér, limonádét...
– Egy kis pohár puncs nagyon jólesne. Amennyiben csatlakozik hozzám.
– Akkor egy kis pohárral mindkettőnknek. Szóval, hova akar eljutni? – kérdezte, miközben töltött a kancsóból és visszatette a jegesvödörbe.
– Southwoldba. Gondolom, alaposan elkeveredtem.
– Nem, tulajdonképpen egész közel jár. Ha itt lemegy az út végéig a tengerhez, a kikötőn túl északnak láthatja is a távolban. De kocsival már egy kicsit bonyolultabb. Hadd mutassam meg a térképen.
Megmutatta az utat vendégének. Irina mosolyogva bólintott.
– Értem. Nagyon köszönöm...
Visszadőlt a székben, de hirtelen felült. Evelyn még mindig állt, mikor megszólalt.
– Úristen! Tudja kozmetikus vagyok. Ne higgye, hogy akármit is el akarok adni magának – fűzte hozzá gyorsan. – Főleg hogy ilyen segítőkész volt. De kinn hagytam a táskámat a mintáimmal az ajtaja előtt. Letettem a földre, mikor megnyomtam a csengőt...
– Behozom. Biztos ott van még.
Evelyn kiment a szobából. Irina belenyúlt a táskájába, kivett egy fehér papírzacskót, és a ciánport Evelyn italába szórta. A tányéron levő kiskanállal megkavarta az italt. Mikor házigazdája visszatért, már újra kényelmesen ült a székben hátradőlve.
– Itt a táskája. Nagyon elegáns. Tényleg kár volna elhagyni.
– Milyen kedves! – Irina mosolyogva felemelte a poharát. – Egészségünkre!
Evelyn a puncsospohara után nyúlt, aztán meggondolta magát, és inkább egy másik, félig töltött poharat vett fel.
– Befejezem a limonádémat, aztán jöhetnek az élvezetek. Kedvem lenne becsípni egy kicsit.
Irina megitta a puncsát és letette az üres poharat. Kinyitotta az aktatáskáját, kivett egy kis dobozt és átnyújtotta Evelynnek. Becsukta a táskát és felállt.
– Ez egy kis ajándék hálám jeléül. Akár órákig még itt bolyonghattam volna. Most mennem kell.
– Chanel No.5! – kiáltott fel Evelyn a dobozka láttán. – Igazán nem kellett volna.
– Nem szereti? – kérdezte Irina, miközben elindult az ajtó felé. – Ingyenes minták a különleges vásárlóinknak. És én magát ide sorolom.
– Szerintem túl nagyvonalú, de azért köszönöm. A kedvenc parfümöm.
Kinyitotta az ajtót, és kikísérte vendégét a kocsijához. Hirtelen olyan fülsiketítő ugatás hallatszott, hogy Irina ijedten félreugrott és balra nézett. A kert határán egy erős kerítés választotta el a szomszéd telket. A kerítés mögött egy kutya őrjöngött. Egy hatalmas farkaskutya. Az állatnak a szája is habzott az ugatástól.
– Ne aggódjon – nyugtatta meg Evelyn –, gondosan körül van kerítve. A tulajdonosok már elmentek az állatorvosért. El fogják altatni. Megőrült. Lehet, hogy a hőségtől...
A kapuban állt, ahogy vendége Ford Escortja elhajtott az A12-es felé. Evelyn elnézett a tenger felé. Pete Nield és Peggy Vanderheld sétálni mentek a tengerpartra. Az amerikai nő nyugtalan volt, mindig sétálgatni akart.
Evelyn visszament a házba és beláncolta az ajtót. A hőségben még ettől a kis járástól is teljesen megszomjazott. Bement a nappaliba, és fogta a pohár puncsot. Rám fér egy kis üdítő, gondolta, és szájához emelte a poharat.

 

Newman komor arccal vezette 280E-S Mercedesét az A1120-ason Yoxford felé. Mellette ült Tweed, és hátul az egyetlen utas Paula volt. Tweed Newmanre pillantott, meglátta az arckifejezését, és pontosan tudta, mire gondol, úgy hogy inkább csendben maradt.
Balra mellettük közeledett Livingstone Manor hosszú kocsibeállója. Már innen látszott az öreg templom a dombtetőn elhagyatott harangtornyával, ahol Sandy olyan kegyetlen halált halt.
Lassított és szinte lépésben haladt tovább.
– Közeledünk a Livingstone Manorhoz? – kérdezte Tweed.
– Igen.
– Ha vannak őrök a kapuban, még észrevehetnek.
– Hadd vegyenek! – Newman hangja hideg, elszánt volt. – Hadd tudják a szemetek, hogy itt vagyunk! Belesétáltak a csapdánkba. Hadd izzadjanak!
– Az biztos, hogy már izzadnak – mondta Tweed, hogy egy kicsit lazítson a hangulaton. – Ebben a hőségben mást úgyse lehet tenni.
– Nem így értettem.
– Tudjuk – felelte Paula csendesen. – Tudjuk, Bob.
Pár méterre mögöttük Buchanan főfelügyelő Newman sebességéhez igazodva követte Volvo kombijával. Szerette, ha nagy helye van hosszú lábainak. Mellette ült Warden őrmester ingujjban. Warden szemében ez nagy engedmény/győzelem volt a hőség javára.
Newman még jobban lelassította a Mercedest, ahogy elhaladtak a hatalmas Livingstone Manor birtok mellett. A kapuban egy őr törölgette izzadó homlokát. A kocsi semmit sem jelentett a számára. Paula felnézett a behajtón a rácsos kapun túlra, ahol számos kocsi parkolt a hatalmas ház előtt.
– Egy piros Jaguar – kezdte sorolni. – Egy vajszínű Cadillac és egy hosszú fekete limuzin. Mr. Franklin D. Hauser itthon tartózkodik.
– Három kocsi. Igen, tudom – jegyezte meg Tweed.
Paula elcsodálkozott. Nem vette észre, hogy Tweed elfordította volna a fejét. Továbbra is egyenesen bámult előre. De tapasztalt már ilyet nála. Tweed néha mintha sokkal többet látott volna a szeme sarkából, mint mások, ha egyenesen megbámulnak valamit.
– Kár, hogy így elrontja a házat az a csomó antenna a tetőn – mondta. – Monicának igaza volt, azaz hogy inkább az elektroniai cég meggyúrt igazgatójának volt igaza. Itt legalább annyi modern kommunikációs cucc van felszerelve, mint nálunk, a Park Crescenten. Riasztó gondolat.
– Legalább bizonyítja, hogy ez a főhadiszállásuk – állapította meg Paula.
Tweed az órájára pillantott. – Csak azt remélem, hogy semmi nem történt a koronatanúinkkal Walberswickben.
– Ugyan, mi történhetett volna? – csattant fel Newman. – Butler és Nield vigyáz rájuk.
– Mindenestre majd csak akkor fogok megkönnyebbülni, mikor már odaértünk és azt látom, hogy mindenki jól van. Messze van még?
– Úgy félórányira – mondta Newman, és újra hallgatásba burkolódzott.

 

Butler jött be a nappaliba. Felkapta a zakóját, hogy eltakarja a Smith & Wessont a válltokban. Ahogy belépett, Evelyn üdvözlésül megemelte felé a poharát.
– Hangokat hallottam – mondta Butler. – Jöttem, amilyen hamar csak tudtam. – Észrevette az üres poharat az asztalon.
– Ki járt itt? És hol van most?
– Egy nő eltévedt. Valami kozmetikus. A hőségtől elbágyadt. Az ajtónál hagyta a táskáját a mintákkal, kimentem érte. Őszintének tűnt. Még egy üveg Chanel No.5-t is adott nekem...
– Nehogy azt megigya! Óvatosan tegye le a poharat az asztalra! Mesélje el pontosan, mi történt...
Butler szokásos pókerarca most nagyon figyelmes volt, ahogy a lány előadta a történteket. Félrefordított fejjel a nappali felé nézett, és próbálta elképzelni az eseményeket. -... úgyhogy láthatja, teljesen ártalmatlan volt – fejezte be Evelyn. – És mint látja, megitta a saját puncsát.
Abbahagyta, ahogy a szomszéd farkaskutya újra rázendített. Ingerülten fintorgott.
– Mondtam, hogy a szomszédok már elmentek az állatorvosért, hogy elaltassák a kutyát? Rohadt idegesítő.
– Van egy lapos tálja? Valami, amiből a kutya inni tudna?
– Igen, miért? Bocsánat, biztos jó oka van rá. Tulajdonképpen még megvan a régi kutyámé. Elütötték, és nem volt szívem azóta újat keresni.
Butler egyik kezében fogta a szénlapátot,, a másikban Evelyn puncsospoharát, és kiment vele a konyhába. A lány egy egyszerű lapos üvegtálat tett az asztalra. Butler a pohár tartalmának felét a tálba öntötte.
– A hátsó ajtón megyek ki. Kimenne elöl, és elterelné egy pár percre a kutya figyemét? De legyen vele nagyon óvatos!
Butler kilépett a hátsó ajtón, és a szomszéd kerítése mellett letette a tálat a földre, miközben a kutya a kert elején őrjöngött.
A talaj annyira kemény volt a szárazságtól, hogy eltartott egy kis ideig, amíg ásni tudott egy kis lyukat a kerítés alatt. Elég nagyot ahhoz, hogy átférjen alatta a lapos tál. Felállt, és a lapátot végighúzta a kerítésen. A kutya ugatása egy pillanatra abbamaradt, majd újra folytatódott, ahogy Butler ismét megzörgette a kerítést. Mikor a farkaskutya odarohant, Butler fedezékbe ugrott. Evelyn befutott a házba, beláncolta az ajtót, és a hátsó kijáraton kiszaladt a hátsó kertbe.
Butler a lapáttal hadonászott a kutyának, aki kidülledt szemekkel és csörgő nyállal ugatta. Aztán észrevette a tálat. Elhallgatott, és egy jó percig csak nézte a tartalmát. Aztán lehajtotta a fejét, és elkezdett inni. Hirtelen felkapta a fejét, megrázkódott, kinyitotta a száját, halkan felsírt és merev testtel eldőlt a fűben. Teljesen mozdulatlanul feküdt, a nap megcsillant kicsordult nyálán.
– Úristen!
Evelyn jobbjával a szájához kapott. Egy darabig teljesen mereven állt. Butler fogta a karját, és bevezette a házba. A lány követte, mint egy zombi, és lehuppant egy fotelbe.
– Ez akár én is lehettem volna.
– De nem volt. – Butler rámosolygott. – Most kössünk egy megállapodást! Ígérje meg, hogy sosem enged be senkit egyedül, különben nem megyek többet WC-re...
Evelyn nevetett, egy kis hisztériával a hangjában. Felugrott és átölelte Butlert, aki megnyugtatóan megszorította a vállát és kibontakozott.
– A laborosoknak maradt egy kis minta a pohárban. A kancsó tartalmát pedig szépen leöntöm a WC-n.
– Pedig mennyit dolgoztam vele.
Butler ekkor már tudta, hogy Evelyn nincs annyira kiborulva. Kiöntötte a kancsó tartalmát, és épp lehúzta a WC-t, mikor megszólalt a csengő. Evelyn beszaladt hozzá és meghúzta a zakóját.
– Valaki csöngetett. Tegye a dolgát!
A lyukon kinézve látta, hogy Nield és Peggy Vanderheld állnak egymásba karolva az ajtóban, a rózsákat nézegetve, miközben arra várnak, hogy beengedjék őket. Butler megállt az ajtóban, és gúnyosan megkérdezte.
– Jól érzed magad, Pete?
A barnasága ellenére látszott, hogy Nield egy kicsit elpirul. Peggy elhúzta a karját, és Butler szemébe nézett. Szűk szoknyájában és rövid ujjú blúzában nagyon szexisen nézett ki, és ezzel nagyon is tisztában volt.
– Minden rendben? – kérdezte Nield harsányan.
Butler agya villámgyorsan váltott. Tweed bármelyik percben itt lehet, hogy Vanderheldet kihallgassa. Egy kis sokk talán segít megoldani az amerikai nyelvét.
– Hogyne – felelte –, minden rendben. Persze volt egy kis izgalomban részünk. Egy nő járt itt, miközben klotyón voltam, és megpróbálta megmérgezni Evelynt. Menjetek keresztül a konyhán, és nézzetek ki az ajtón. A szomszéd kutyával itattam meg az italt, ami Evelyné volt. Nagyon épületes látvány.

 

 

46.

Newman a Rózsalugas elé parkolt, és Tweed kiszállt a Mercedesből. Körülnézett, gyakorlott szemmel felmérte a helyszín biztonságát vagy annak hiányát. Newman bezárta az autót, és megvárta, amíg Tweed visszasétál Buchanan Volvojához.
– Most bemegyek. Igyekszem rávenni, hogy hadd legyen maga is jelen, de nem ígérhetek semmit. Valaki majd kijön és szól magának.
– Rendben van, itt várok – felelte Buchanan.
Tweed Wardenre nézett, aki épp ki akart szállni a kocsiból. Már a kezében volt a notesza is.
– Nem hinném, hogy a maga jelenléte a beszélgetés javára válna – mondta neki Tweed fagyosan.
– Azt akarja mondani, hogy maradjak itt kinn a kocsiban, mint egy házőrző kutya?
– Nos igen, így is lehet fogalmazni.
Ahogy elment mellette, Tweed szinte biztos volt benne, hogy Buchanan igyekszik elfojtani mosolyát. Butler jött ki a házból, és Newmannel beszélgetett. Odament hozzájuk, és Butler elmesélte az Evelyn elleni legújabb merényletet. Látszólag hidegvérrel fogadta a hírt.
– Hol van Peggy Vanderheld?
– Nield őrködik felette a vendéghálóban, a ház hátulján – mondta Butler. – Várnak titeket.
– Akkor jobb ha megyek is.
A nappali ajtaja csukva volt, ahogy belépett a házba és felszaladt a keskeny lépcsőn. Nield fenn várta, és a csukott hálószobaajtóra mutatott.
– Ott van. Hallottad, hogy ma délután meg akarták ölni Evelyn Lennox-t? Helyes. – Lehalkította a hangját. – Butler Vanderheldnek is elmondta. Úgy gondolta, egy kicsit megpuhítja vele. De Peggy elég stramm csaj.
– Te maradj itt őrködni, de ne gyere az ajtóhoz. Számíthatunk egy újabb támadásra, esetleg mindkét nő ellen, ha egyszer megtudják, hogy Evelyn életben maradt.
– Hogy tudhatnák meg?
– Nem tudom, de meg fogják...
Tweed kopogott a csukott ajtón. Egy halk amerikai hang kiszólt, és Tweed belépett a kis manzárd hálószobába, becsukva maga mögött az ajtót. Mindenre számított, de erre nem. Peggy Vanderheld egy dupla ágyon hevert, formás lábai kinyújtva miniszoknyája alatt, mellei szűk kis fehér blúzba préselve, melynek felső három gombja ki volt gombolva. Úgy tűnt, mintha a blúz alatt a bőrén kívül semmit sem viselne. Egy párnának dőlve figyelte Tweedet féig leeresztett pillái alól. Vastag hollófekete haja elterült mögötte a párnán. Fel akar izgatni, gondolta Tweed.
– A nevem Tweed. A General & Cumbria Biztosító nyomozó osztályának vezetője vagyok. Ed Riverton helsinki halála ügyében nyomozok. Nagy összegű életbiztosítása volt nálunk. Valamint Sandra Riverton ügyében is, aki szintén nálunk volt biztosítva: Leülhetek?
– Csücsüljön le az ágy szélére, ha gondolja!
– Azt hiszem egy szék kényelmesebb lenne. Köszönöm.
– Miben segíthetek?
– A nyomozás elég kiterjedtté vált. Hogy hozzáférjünk a teljes igazsághoz, nyomoznunk kellett a volt munkahelye, az INCUBUS ellen is. Mellesleg kinn vár egy kocsiban Buchanan főfelügyelő a New Scotland Yardtól. Ő nyomoz Sandra Riverton halála ügyében. Ha megengedi, szeretném, ha jelen lehetne ezen a beszélgetésen.
– Jöhet. Ha nem tetszik nekem az ürge, szólok magának, és akkor lekophat.
– Ő nem fog magának kérdéseket feltenni. – Tweed kinyitotta az ajtót, kiszólt Nieldnek és visszament a szobába.
Vanderheld felkelt az ágyról, és a falitükör előtt fésülködött. Megigazította a szoknyáját, leült és éppen keresztbe tette a lábát mikor besétált Buchanan.
– Ez Buchanan főfelügyelő – mutatta be Tweed. – Szigorúan megfigyelői minőségben.
Buchanan egy pillanatra megállt, és mélyen Vanderheld szemébe nézett, majd előbbre sétált és kezet nyújtott. – Vanderheld kisasszony – bólintott üdvözlésképpen. Peggy szépformájú keze meglepően hűvös volt, fogása erős.
Veszélyes nő, állapította meg Buchanan, miközben leült a sarokban levő székre, a nő közvetlen látómezején kívül. Nagyon mélyreható sötét szemei voltak, és Buchanan kellemesen nőiesnek találta a hangját. Kigombolt blúza kiemelte kecses nyakát. Buchanannak feltűnt, hogy erős álla is milyen szép vonalú.
– Szóval az egész INCUBUS bagázsba beleásott – fordult a lány Tweedhez. – Ebben az esetben érdekes információkkal szolgálhatok. Hauser az egész világra kiterjedő hálózatot működtet. Mégpedig személyesen, így ha azt a szemetet kiiktatják, az egész INCUBUS összeomlik.
– És mi van az igazgatóival? – kérdezte Tweed.
– Kifutófiúk hangzatos címekkel. – Lenézően csücsörített. – Vegyük például Adam Carvert. A Banki Tevékenységek alelnöke. Még egy hamburgerstandot sem vehetne a jóváhagyása nélkül. Ő egy kirakatember, aki csak letárgyalja az üzleteket, amiket már elintézett. És ezért kap évi 300 ezer dollárt. Még valamit Adamról. szereti, hogy egy művelt angol úriember a csicskása. Miért? Mert a semmiből tornászta fel magát Kaliforniában. Alig járt iskolába. Néha elgondolkodom, hogy mivel tölti Adam Carver a napjait, mikor nem éppen valami csinibabát szédít.
Kegyetlen hangulatban volt. Tweed arra gondolt, hogy Carver esetleg nem foglalkozott eleget Vanderhelddel.
– És Frank Galvone?
– Frank! – szinte köpte a nevet. – Tudja, hogy egy ócska kis csavargó volt, mielőtt Chicago utcáin összeszedte.
– Igen. Foglalkozása: zsebtolvaj, kidobóember.
Vanderheld meglepetten nézett rá. – Látom, készült. Csaknincs egy beépített embere?
– Sajnos nincs – vágta rá Tweed. – De tényleg készültem. Kérem, folytassa! Épp Galvone múltjáról beszélt és a munkájáról az INCUBUS-nál.
– Hivatalosan ő a Stratégia Tervezés alelnöke. Az elnevezéseket kénye-kedve szerint változtatgatja. Ismét egy évi 300 ezer dollárral fizetett kifutófiú. Ő Hauser likvidátora, pedig még csak zuhanyoznia sem szabad beleegyezése nélkül. Sokat röpköd a világban. Sandra Riverton mesélte, hogy mikor a norwich-i irodában járt, mindenki reszketett tőle. Úgy dolgoztatja meg az embereket, hogy jól beijeszti őket.
Buchanan előrehajolt.
– Megengedi, hogy feltegyek egy kérdést?
Vanderheld lassan ráemelte a tekintetét és kényelmesen elmosolyodott. – A kérdésétől függ, hapsikám.
Tweed magában megnyugodva sóhajtott. Nyilván tetszett neki a főfelügyelő udvarias, nyugodt modora.
– Sandra Rivertont említette az imént. Ez a beszélgetés Helsinkiben zajlott le önök között?
– Nem. Telefonon. Volt egy hosszú beszélgetése Frankkel. Azt modta, hogy teljesen kiborult utána. Mármint Norwich-ben. Frank végtelen kérdésözönnel bombázta a munkájáról meg mindenféléről. Több napig maradt Norwichben, de nem hiszem, hogy utána már találkoztak volna.
– Köszönöm. Bárcsak mindenki, akivel találkozom, ilyen pontos válaszokat tudna adni.
Hátradőlt a székében, kivonva magát a további beszélgetésből. Tweed kihallgatási módszere nagyon tetszett neki. Anélkül, hogy szóba hozta volna az esetet, remekül kijátszotta a lány dühét a cég ellen, amiért ilyen hirtelen elbocsátották. Nyugodtan figyelte tovább Tweed következő kérdéseit.
– Helsinkiben Bob Newmannek említést tett egy bizonyos Mr. Popescuról.
– Nicolae Popescu egy féreg. Csak egyszer láttam, mikor hónapokkal ezelőtt Helsinkibe érkezett. Felmentem a legfelső emeleti irodába lifttel, és mikor kinyílt az ajtó, ott állt ez az alak. Mauser elé lépett, mintha el akarná takarni, és én gyorsan megnyomtam a lefele gombot, mielőtt meglátott volna. Nem tudom, miért, de az volt az érzésem, hogy még látnom sem szabadott volna.
Tweed elővett egy borítékot és belőle egy marék képet, amit Park Crescentben Buchanannek már megmutatott. Átnyújtotta őket Vanderheldnek, és a lány közelebb húzta a székét. Térdeik majdnem érintkeztek. Buchanan figyelte, hogy milyen hatással van Tweedre a közelsége. Szeme sem rebbent. Peggy fürgén átfutotta képeket.
– Ez az – mondta, és kiválasztott egy képet.
– Biztos benne?
Tweed feltartotta Buchanannek a képet. Ion Manescu.
– Egész biztos. Mondtam, hogy egy féreg. A hideg kirázott tőle. Nem szeretnék vele találkozni egy sötét sikátorban. – Szünetet tartott. – Nézzék, mikor ennek a beszélgetésnek vége, ugye a védelmem még megmarad? Pontosítok. Ugye Pete Nield velem marad, amíg szabadon mászkál?
– Igen – felelte azonnal Tweed. – Ezt személyesen garantálom. Miért kérdi?
Benyúlt az ágy matraca alá, és előhúzott egy nagy zöld műanyag dossziét. Átnyújtotta Tweednek.
– Amikor ennyi év után kirúgott, bebiztosítottam magam. Ez Popescu aktájának fénymásolata. Idétlen egy neve van, holott ez az alak távolról sem idétlen. Mikor a kezembe nyomta az aktát, hogy vigyem le a páncélterembe, azt mondta, Popescu osztrák. Még hogy osztrák! Nekem inkább románnak hangzik Az akta szerint jól tud angolul, és egy évig attasé volt valami nagykövetségen Londonban. A követség nemzetisége kihúzva. Most már érti, miért akarom biztosítani a védelmemet?
Tweed elmosolyodott, és a lányra nézett, aki hatalmas szemével egyenest visszabámult rá. Szinte hipnotikus ereje volt.
– Biztos akart lenni benne, mielőtt ideadja a dossziét. Nagyon okos. – A hangja könnyed maradt az apró szoba nyomasztó fülledtsége ellenére. – Tegyük fel, hogy képes gyilkosságok megszervezésére is. Felbérelne egy külsőst, egy profi bérgyilkost?
– Maga szerint ezt tette?
– Egyelőre ez csak egy feltevés.
Peggy hátradőlt a székében, lerúgta a cipőjét, keresztbe vetette a lábait, és enyhén súrolta Tweed nadrágját. Tweed úgy tett, mintha észre sem vette volna. Az arcát mintha kőből faragták volna ki.
– Nem válaszolok több kérdésre. Ezzel most már kezdek túlságosan belekeveredni. Azt hittem, Robert Newman is jelen lesz. Pete ezt az üzenetet hozta nekem.
– Mi történt? – kérdezte halkan Tweed.-Maga nem tetszik nekem. Azt állítja magáról, hogy valamilyen biztosítási nyomozó. – Buchananre pillantott, – Amott meg ül egy magas rangú detektív. Most meg már gyilkosságokról beszél. Ha jelen lenne egy újságíró is, valaki a külvilágból, akit nem lehet beijeszteni, akkor talán beszélnék. Vagy így, vagy sehogy.
– Adjon egy percet! – mondta Tweed kedvesen. – Azt hittük, három embert már soknak találna.
Az ajtóhoz ment és kinyitotta. Kiszólt Nieldnek, hogy azonnal hívja ide Newmant. Megvárta, amíg Newman megjelenik, könyékig felhajtott ingujjban. Egy szó nélkül beterelte a szobába.
– Hello, Peggy! – üdvözölte Newman megnyerő mosollyal. A falnak dőlt, összefonta a karját és keresztbe tette a bokáit. Maga volt a nyugalom szobra.
– Bob, adj egy cigarettát! – szólalt meg Vanderheld. – Sőt, meg is gyújthatnád nekem.
Newman megtette és átnyújtotta a cigarettát. A lány mélyet szippantott belőle, és kifújt egy füstkarikát.
– Most már nyugodt vagyok. – Tweedre nézett. – Hol tartottunk?
– Ha feltesszük, hogy gyilkosságot vagy gyikosságokat akar elintéztetni, akkor egy külsős, profi bérgyilkoshoz fordulna?
– Nem, soha. Az ügy a családban maradna, ahogy gyakran emlegette az INCUBUS-t. Talán egy vezető munkatárs vagy akár profi is, de mindenképp a cég alkalmazásában, így teljesen kézben tarthatja a dolgokat, mert egy vagyont fizet nekik. Feltétlenül egy belsőst, valakit a közeléből.
– Akkor most – szólt közbe Newman – megkérdezem tőled, amit már kérdeztem a lakásodon egyszer, mielőtt egy őrrel Örnora vitettünk, minden bizonnyal az életedet mentve meg ezzel. Emlékezz Anna Jarvára, arra a szerencsétlen asszonyra, akit azon a mosóállványon gyilkoltak meg csak azért, mert ugyanolyan ruhát viselt, mint aznap te is és a villamos végállomásán szállt le, ahogy te is szoktál.
– Milyen kérdést? – Most teljes figyelmével Newman felé fordult. Telt vörös ajkai résnyire kinyíltak, és kidugta a nyelve hegyét.
Úristen, gondolta Buchanan, te aztán szereted cukkolni a férfiakat, csak hogy lásd, még mindig van hatalmad fölöttünk.
– Utána tudsz nézni az adataid között, hogy ki volt Helsinkiben Ed Riverton halálának időpontjában? – kérdezte Newman. – Valamint ki volt az, amennyiben ez ugyanaz a férfi, aki nem volt Helsinkiben másnap este, mikor Sandra Rivertont meggyilkolták Suffolkban? Vagy vannak még feljegyzések, esetleg a határidőnaplód, amiket még mindig elzárva tartasz egy helsinki bank széfjében?
– Nincs szükségem írott feljegyzésekre. – Peggy hátradőlt és nyújtózkodott egyet. – Fényképmemóriám van. Ezért bírtam ki Hauser mellett öt évig. Nem tudott volna elviselni egy olyan titkárnőt, akinek mindennek utána kell néznie.
– Folytasd! – szólt Newman.
– Adam Carver egy ilyen valaki. Helsinkiben volt, amikor Ed Rivertont kinyírták. Aztán másnap elrepült valahova. Nem tudom, hova.
– Más? – erősködött Newman.
– Frank Galvone. Emlékszem, mikor eljöttem, még égett a villany az irodájában. Azt mondta, későig fog dolgozni. Másnap negyvennyolc órára eltűnt. Elég kimerült volt, amikor visszaért.
– Ennyi?
– Nem. Nicolae Popescu az Ötödik Szinten lakott egy szófán. Az ajtaja résnyire nyitva volt. Hideg éjszaka volt akkor, átkozottul hideg. A folyosón magasra volt tekerve a fűtés. Beláttam rá, ahogy levittem néhány dossziét a páncélterembe.
– És másnap? – folytatta Newman.
– Ki kellett vinnem néhány aktát a reptérre. Ott láttam, amint sorba áll a londoni gépnél.
– Peggy, a memóriád igazán kivételes. Biztos vagy ezekben a tényekben?
– Pontosan, hapsikám. Ezek bizony azok. Tények...
– Körülbelül ugyanott vagyunk, ahol eddig – mondta Tweed, ahogy lejöttek a lépcsőn. – Három gyanúsított.
– Nem feltétlenül – szólalt meg komoran Newman. – Nem tudom bebizonyítani, de azt hiszem, tudom, melyik a gyilkos.
– És honnan?
– Mivel még nem vagyok biztos benne, inkább nem mondok semmit. Én is tudok ám titokzatos lenni.
Paula a hallban várta őket. Idefele jövet Tweed meggyőzte, hogy túl sokan lennének Vanderheldre. Bár nem ez volt az igazi oka. Rájött, hogy még egy csinos nő jelenléte kizökkentette volna a lányt. A helsinki lakásán tett látogatása után Newman úgy írta le Peggyt, mint igazán vérbő nőszemélyt.
– Hogy sikerült boldogulnotok vele? – kérdezte izgatottan Paula.
– Tűrhetően – felelte Tweed. – Mi piszkálja még mindig csőrödet...
Elhallgatott, ahogy Butler jelent meg a nappaliból.
– Harry, mondd el Buchanan főfelügyelőnek, mi történt Evelynnel. Vidd hátra a kertbe! Mutasd meg neki azt a kutyát, és add oda neki a mintát a labornak!
Bólintott Buchanan felé, aki lassan követte lefele a lépcsőn és igyekezett emlékezetébe vésni a Rózsalugas beosztását. Ahogy Butler elvezette a konyhán keresztül, Tweed követte Paulát a nappaliba. Evelyn, hangjukat meghallva, limonádét töltött a poharakba.
– Csontszáraz vagyok – ismerte be Tweed, ahogy leült. – Köszönöm. Már jobban érzi magát az ijedtség után? A nevem Tweed.
– Sokkal jobban, Mr. Tweed. Ha megbocsát egy pillanatra, hozok még egy kis limonádét. Vittem ki pár pohárral Warden őrmesternek.
– Mi az, Paula? – kérdezte Tweed, amikor egyedül maradtak.
– Mutasd meg neki azt a képet Irina Szerovről, amiről nem árultad el, honnan szerezted.
Tweed ivott még egy kis limonádét, és megfontolta a kérést. A képet Rebet tábornoktól kapta nagy titokban, mikor Leningrádban volt a Moszkva szállóban. Mivel az illető egy KGB-ezredes volt, Rebet nem nagyon akarta megszellőztetni a szökését. Milyen orosz gondolkodásmód!
– Miért pont Evelynnek? – kérdezte.
– Mert csevegtünk az esetről, amíg ti odafenn voltatok. Valami a nő leírásából a képet juttatta eszembe. Neki nem kell tudnia, hogy ki az.
– Meggondolom. Bár nem hinnéfn, hogy megkockáztatna behozni egy ilyesvalakit az országba. Buchanannek nem szabad tudnia a képről. Óvatos voltam, nehogy meglássa. Istenem, remélem, nincs igazad! – Lehalkította a hangját. – Vanderheld elmondta, hogy Manescu nemegyszer járt már Angliában. Ijesztő gondolat!
Abbahagyta, ahogy Evelyn megjelent qgy friss kancsó limonádéval. Hagyta hogy utántöltse a poharát. A sok beszéd eléggé szikkasztó dolog egy ilyen meleg délutánon.
– Lennox kisasszony – kezdte –, van itt egy fénykép, amit szeretném, ha megnézne. Nem lehetséges, hogy látta ezt a nőt itt Walberswick környékén?
Paula Evelyn mellett állt, miközben a fényképet tanulmányozta. A lány a homlokát ráncolta és távolabb tartotta magától.
– Nem hiszem – mondta végül. – Bár van benne valami ismerős.
– Tegye a képet az asztalra, és a kezével takarja le a sötét haját, hogy csak az arcát lássa – javasolta Tweed.
Beleivott a limonádéjába. Még itt az árnyékos szobában is nagy volt a hőség. Körülnézett a kényelmes szobában. Általában nem kedvelte a csipkét, de ehhez az alacsony, famenyezetű, kandallós nappalihoz nagyon illett.
– A mindenit! – kiáltott fel Evelyn. – Most már biztos vagyok benne, hogy ez az az átkozott kozmetikus, aki meg akart mérgezni. A kiszőkített haja egy kicsit megtévesztett, teljesen másképp néz ki tőle. Ki ez?
Tweed már felkészült a válasszal. – Egy nő, akit biztosítási csalások ügyében keresnek. Ez az első alkalom, hogy gyilkossággal kísérletezett. Nem kötött véletlenül életbiztosítást mostanában?
– Nem. Miért épp én kellettem neki?
– Talán véletlenül elárult valamit. Eltévedt, rossz címre jött. Hálás lennék, ha ezt nem említené Peggy Vanderheldnek. Nem lehetünk biztosak benne, úgyhogy minek is izgatnánk fel. Persze az az álkozmetikus akár az INCUBUS-leányvállalat Barátság & Egyenlőség Biztosítótól is jöhetett.
Sajnálta, hogy ez a magyarázat korábban nem jutott eszébe. A hőség biztos elhomályosítja az agyamat, gondolta. Buchanan és Newman visszajöttek a szobába.
– Ne aggódjon, Lennox kisasszony – biztosította Evelynt Buchanan. – Nem azért jöttem, hogy további kérdésekkel bombázzam. Csak egy utolsót. – Elővett egy nagy gombot és megmutatta neki. – Ha jól tudom, elég hosszú ideig dolgozott Helsinkiben. Visszaküldtem Warden őrmestert, hogy kutassa át újra a harangtornyot, ahol Sandra Rivertont meggyilkolták. Láthatja a gombból kilógó cérnaszálakat. A DAKS márkajelzés is rajta van. Gondolom egy angol kabátról szakadt le, mikor Riverton az életéért küzdött. Nem emlékszik, Helsinkiben ki hordott angol kabátot?
– Télen például Hyuser. Sok angol ruhát vásárol. És nem volt itthon is rettentő hideg, amikor a húgom meghalt?
– De igen – szólt közbe fakón Newman. – Megnézhetem a gombot? Köszönöm.
– Más is hordott angol kabátot Helsinkiben – emlékezett vissza Evelyn. – Miből gondolja, hogy külföldi volt?
– Nem tudom.
– Sajnálom, most valahogy nem ugrik be.
– Ez az egyetlen konkrét bizonyítékunk – jegyezte meg Buchanan és visszavette a gombot. – Vanderheldet nem kérdeztem meg, ő amerikai, és nem nagyon bízom benne. Egy kicsit túl sokat beszélt. Ha eszébe jut a másik angol kabát tulajdonosa, legyen szíves, hívjon fel ezen a számon.
Adott neki egy névjegyet, majd kisétált a Volvojához. Tweed még befejezte a limonádéját, megköszönte Evelynnek, és szintén kiment a hőségbe.
– Aggódom – mondta Newmannek, ahogy a kerti úton haladtak. – Nield azt mondja, felismerte Manescut abban a kocsiban, amit megnézett a motorbiciklijéről. Most Evelyn kétséget kizáróan beazonosította Irina Szerovot a képről. valami nagy aljasságon mesterkedhet.
Úton visszafelé megkérdezte Newmantől, ami már egy ideje piszkálta.
– Azt mondtad, tudod, hogy a Vanderheld által felsorolt három gyanúsított közül melyik a gyilkos. Megkérdezhetem, miből jöttél rá, feltéve, ha igazad van?
– Valami, amit Buchanan mondott Park Crescehtben, még mielőtt elmentünk Finnországba. Annyira büszke vagy a memóriádra. Most játszd le újra az a beszélgetést a fejedben!

 

 

47.

CÉLT TÉVESZTETT A SOUTHAMPTON! IRA BOMBA

Hauser elégedetten olvasta az Evening Standard esti kiadását, amit Galvone hozott vissza Hampshire Citybe tett útja után. A cikk leírta, hogy a South & Braithwaite magánbank melletti üres üzlethelyiségbe bombát helyeztek. A feltételezések szerint a merénylők lyukat akartak robbantani a szomszédos bankba, hogy pénzt raboljanak az IRA számára. Az újságíró szerint ez csak azért nem sikerült, mert a bomba nem robbant elég közel a bank falához.
– Jól van, Frank – dicsérte meg, és az asztalára dobta az újságot.
– Biztos alaposan ráijesztettünk a bank igazgatóira – bólintott Frank.
– Még nem végeztünk – csattant fel, ahogy Galvone elindult az ajtó felé. – Gyere velem a térképszobába!
A pincelabirintusban kinyitott egy bezárt ajtót, és intett Galvonénak, hogy kövesse. A szoba üres volt, kivéve Európa és Oroszország hatalmas térképét a falon. Piros zsászlók voltak különböző városokba szúrva. Varsó, Budapest, Szófia, Belgrád, Bukarest...
– Ez mutatja, hol lesznek a következő nagy detonációk. A vállalatok, amiket fel akarok vásárolni, sorban állnak majd azért, hogy vegyem meg őket, mielőtt felrobbantják őket. Káoszt kell teremtenünk, mielőtt bevezetjük az amerikai ellenőrzést.
– Belgrád miért?
– Frank, igazán közelebbről is követhetnéd az eseményeket! Mármint ha továbbra is a szolgálatomban akarsz maradni – mosolygott. – Adammel sosincs ilyen gondom. Jugoszlávia szétesőben van. Szlovénia a függetlenségét követeli. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
Úgy beszélt, mintha valami egyszerű dologról lenne szó. Holott a bombák robbanását hétköznapokra, ebédidőre időzítették, amikor a lehető legtöbb áldozatot lehetett szedni, így akart nagyobb káoszt teremteni.
– A másik feladatod pedig az, hogy újra ellenőrzöd a Livingstone Manor védelmét – közölte. – Az az érzésem, Tweed előbb-utóbb rájön, hol vagyok. Veszélyes ellenfél, de én is az vagyok. Munkára, Frank!

 

Marler szerencsére teljesen érzéketlen volt a nagy hőségre. Egy egész napot szánt a Livingstone Manor felderítésére.
Azt tervezte, hogy reggel háromkor hatol majd be a birtokra. A munkamorál ilyenkor a legrosszabb, az őrök fáradtak. Hosszan időzött London East End negyedében. A nem túl higénikus Old Kent Roadon beszélt meg találkozót egy bizonyos Alfréd Higginssel.
Alf Higgins, ahogy alvilágbeli barátai ismerték, egy kis óraüzlet tulajdonosa volt. Mindig épp elég törvényes munkát végzett ahhoz, hogy a rendőrség ne nyúlhasson hozzá. Alf valódi tehetsége a legmodernebb biztonsági és riasztóberendezések ismeretében rejlett. Emellett kiváló lakatos is volt, amely eufemizmus remekül fedte zárfeltörési tevékenységét, ami révén olyan ajtókat és széfeket is ki tudott nyitni, amiket más soha. Marler már számtalanszor igénybe vette szolgálatait és ismerte a módszereit. Tudta azt is, hogy újra végig kell majd hallgatnia a szokásos előadást.
– Foglaljon helyet abba a karosszékbe! Tegye magát kényelembe, Mr. Enderson! – üdvözölte Alf a kuncsaftját. – Gondolom, ez a beceneve, Enderson.
Marler a rettenetes állapotban levő karosszékre pillantott, és összekulcsolt karral inkább egy öreg bárszéknek támaszkodott.
– Henderson. Azt mondtam, Henderson. Csakúgy, mint legutóbb. Egy szigorúan őrzött nagy vidéki házba akarok betörni. Őrökkel és a legmodernebb biztonsági rendszerekkel...
– Ki szerelte fel ezeket?
– Egy angol cég. Tudják a dolgukat.
Alf egy ősöreg hintaszékben ült, és megvakarta ősz sörényét. Ráférne egy nyiratkozás, gondolta Marler, így inkább hasonlított egy vidéki bérmunkásra. Ami nem is ártott, mivel együtt mennek majd Suffolkba. Aprócska ember volt, vézna tagokkal. Arca barna és ráncos, mint egy dió. A korát lehetetlen lett volna meghatározni. Valahol negyven és hatvan között lehetett. Az egyetlen rajta a keze volt szép, hosszú, érzékeny ujjakkal. Most következett az előadás.
– Azt mondta, „be akarok törni”. Ismeri a szabályaimat, Mr. Enderson. Én sosem megyek be. Legalábbis úgy sosem megyek be, ugye érti – nevetett a saját viccén. – Én elintézem, hogy bejusson abba a házba. Kölcsönadom a műszereket, amikkel könnyen kinyithat bármilyen zárat. De én a kocsiban maradok, amíg maga törvényt szeg. Én törvénytisztelő polgár vagyok, és semmi pénzért nem mennék be más magánterületére.
– Értem – felelte Marler nyersen. – Miféle műszerek? Hangsúlyozom, a hely olyan, mint egy erőd.
– Akkor többe is kerül, ha erőd. Bár még ráér a piszkos anyagiakról beszélni. Kér egy sört? Rohadt meleg van.
– Nem, köszönöm, – mondta Marler, látva a piszkos poharat, amivel Alf kínálta. – Milyen műszerek? – ismételte.
Marler felült a bárszékre. Könnyű sötétkék öltönyt viselt, nem látszott rajta a piszok. Körülpillantott a kacatokkal teli szobában. Az üzlet eredetileg minden bizonnyal egy bár lehetett. A falnál foltos fapult húzódott, telepakolva mindenféle órákkal, de mintha egyik sem működne. A pult mögötti polcok is roskadásig voltak öreg fali-és karórákkal. A földön alkatrészek és szerszámosdobozok. Alig volt szabad hely. Így a rendőrségnek szinte lehetetlen lett volna átkutatni a helyiséget. Mintha egy szemétdombon turkálnának.
– Kétfajta biztonsági zár létezik – jelentette ki hirtelen Alf. – Ezek a hülye biztonságisok azt hiszik, hogyha egy zárat bonyolulttá tesznek, akkor mindenkit kizártak. Épp ellenkezőleg. Ha inkább reteszeket használnának, akkor esetleg megdolgoznának a pénzükért. Itt van például a kombinált zár, amivel akkor találkozunk, ha faliszéfekkel kezdünk. Erre mindjárt külön is kitérek, de előbb lássuk a reteszzárakat.
Higgins egy meglepően tiszta vászonkabátot viselt nagy zsebekkel. Belenyúlt a jobb oldali zsebébe, és három különböző méretű, látszólag hagyományos kulcsot húzott elő. Csak kissé foszforeszkáló színük volt szokatlan. Az utcára nyíló ajtó felé intett.
– Ezekkel nyissa ki az ajtót! Ezek nem az ajtó kulcsai. Marler a vastag faajtóra nézett. Három zár volt rajta.Higgins is ragaszkodott saját biztonságához. De ezen négy nagy retesz is volt, amiket az öreg, Marler érkezése után betolt. Marler fogta a kulcsokat és Higginsre nézett.
– Nos, akkor hogyan?
– Mágneses kulcsok. A három közül valamelyik mindig belepasszol bármilyen biztonsági zárba. Egy kicsit vacakoljon benne a kulccsal, és meglátja, mi történik.
Marler vállat vont, leszállt a bárszékről, és az ajtóhoz ment. Először elhúzta a reteszeket. Fogta a három kulcsot, mindegyiket hozzámérte a felső zárhoz, és amelyik méretben a legmegfelelőbbnek tűnt, beledugta és egy kicsit megmozgatta, ahogy Alf mondta. Hallotta, ahogy a zár kikattan. Egy másik kulccsal ugyanezt tette a második zárral, és a zár itt is kinyílt. Ugyanez a kulcs nyitotta a legalsó zárat is. Lenyomta a kilincset, és a nehéz faajtó kinyílt.
– A mindenit! – mondta halkan.
– Jobb lesz bezárkózni – szólt Higgins és felkelt a hintaszékből.
Fogta a kulcsokat, bezárta a zárakat és behúzta a reteszeket. Edzőcipőjében halkan mozgott, a pult túlsó végéhez ment, eltolt egy csomó dobozt, és előkerült egy nagy széf.
– Ebben tartanám az összes pénzemet? A magáé lehet, ha ki tudja nyitni. Ezek majd segítenek.A bal zsebéből elővett egy kis vastag nyelű kerek eszközt, az egyik végén egy gombbal. Megmutatta Marlernek a másik végét. Üreges volt, belül egy csomó kis kiszögeléssel. Átadta Marlernek.
– Próbálja meg ezzel! Az üreges végét dugja be a kombináció fölé. Ezt is gyengéden tegye be. Amikor érzi a zár kattanását, nyomja be a gombot és várjon. Ez a széf a legmodernebb kombinációs zárral van felszerelve. A gyártó cég garantálja a biztonságot. Tiszta hülyék!
Marler leguggolt, egy percig tanulmányozta a műszert, óvatosan bedugta az üreges végét a kombinációs zár fölé, és egy kis húzást érezve hallotta, ahogy bekattant. Aztán megnyomta a gombot a túlvégen, összekulcsolta kezét és várt. Gyors egymásutánban sok kis kattanást hallott. Aztán csend.
– Na, nyissa ki! – biztatta Higgins. – Elvégre ott van, ahol nem szabadna lennie. Pucolni akar innen.
Marler elfordította a széf kilincsét, és kinyitotta az ajtót. Odabenn üres volt. Higgins leült mellé, bezárta a széfet, és egy kicsit jobbra fordítva kihúzta a műszert, majd a zsebébe ejtette.
– Ez a három kulcs... – kezdte Marler.
– Mágnesesek, mint mondtam. Egyszerűen nyitva állásba húzza a zár nyelvét. Ezek a biztonságiak fémből csinálják a záraikat, és azt hiszik, ettől majd biztonságosabb lesz. Ezek a kulcsok a saját találmányaim. Magam csináltam őket egy haverom műhelyében. Néha arra gondolok, hogy szabadalmaztatni kéne őket. – Újra nevetett.
– És a kombinációs izé?
– Ja, az? – Higgins szomorú képet vágott, és ivott még egy kis meleg sört. – Jó lenne azt mondani, hogy azt is én csináltam, de sajnos hazudnék. Egy jenki haveromtól kaptam, akinek Philadelphiában tettem egy-két szívességet. Drága mulatság lenne különben. Persze csak ha tudja, hol lehet kapni. Egy kis komputer van a nyelébe szerelve. Elemes. Beleteszek egy új elemet, hogy jó friss legyen magának. Nyolcszáz fontba kerül az egész ügy – fűzte hozzá gyorsan.
– Nyolcszáz font? Maga viccel!
– És semmi erőszakoskodás. Azzal maga foglalkozik.
– Persze, meglesz. De négyszáz fontért. És kezd itt benn nagyon meleg lenni, úgyhogy döntsön hamar. Máshova is mehetek.
– Ne legyen már ilyen! Hol kap ilyen kulcsokat?
– Ötszáz. Készpénzben, mint legutóbb.
– Csakis készpénzzel dolgozom. Ezt tudja. Az adóellenőrök tudnak csekket olvasni. Pénzt már nem, ha ugyan megtalálják. Hatszáz pénz, és ez az utolsó ajánlatom. Ott az ajtó. Még ki is nyitom magának.
– Rendben van. Smucig alak. Hatszáz. Ja, és lesznek riasztók is. Meg elektromos sugarak. Egész biztos.
– Elbánok velük. Minden benne foglaltatik a hatszáz fontban. De csak mert szimpatikus nekem. Mikor?
– Ma este. 11.30-kor magáért jövök. Sötétedés után. Egy kék Ford Cortinával. Ne várasson meg! Itt van előlegnek négyszáz, ötvenesekben. És ne felejtse elhozni az összes felszerelését. Most pedig nyissa ki azt az átkozott ajtót, mielőtt megfulladok!
Marler rövid látogatása Newman lakásán a Beresforde Roadon, teljesen másképp sült el, mint számította. Newman végighallgatta a tervét arról, hogy betör a Livingstone Manorba.-... úgyhogy, mivel februárban Hausernél jártál, gondoltam, elmondhatnád, milyen a belső felépítése. Mondjuk, rajzolhatnál egy alaprajzot arról a részről, amit láttál.
– Jó, ezt megteszem. – Newman kezébe fogta a gyümölcslevespoharát és elmosolyodott. – De csak akkor, ha eljöhetek veled és ezzel az Alf Higginsszel.
– Ez nem szerepelt a tervemben...
– Most már szerepel. Ha kell az alaprajz. És ismerem a biztonsági rendszer egy részét is. – Newman komolyra váltott. – Ne feledd, hogy a barátnőmet, Sandyt Hauser emberei kegyetlenül meggyilkolták És amióta Tweed elmondta, mit beszélt Vanderhelddel, mielőtt csatlakoztam volna hozzájuk, most már biztos vagyok benne, hogy Hauser adta a ki a parancsot Sandy kivégzésére. Merthogy az volt.
– Tweed azt mondaná, hogy túlságosan közelről érint téged ez az ügy ahhoz, hogy belekeveredj az én akciómba.
– Nyakig benne vagyok, ez tény. Választhatsz! Megrajzolom azt az alaprajzot, és elmondok mindent, amit tudok a biztonsági rendszerükről, amivel esetleg az életedet mentem meg. Nem kisiskolásokkal állunk szemben.
– Azt én is tudom.
– Akkor rajzolhatok?
– Igen, légy szíves! Mellesleg lehet, hogy jobb, ha ketten vagyunk erre a munkára. De akkor is veszélyes lesz.
Marler az utcára nyíló nagy panorámaablakhoz ment. A csipkefüggönyön át rá lehetett látni a St. Mark templomra és parkjára. Nem túl szokványos londoni látkép.
– Itt az alaprajz – szólt Newman pár perc múlva. – Csak a földszint egy részét láttam. dolgozószobája mintha a ház hátuljában lett volna. Egy hosszú folyosó végén láttam egy ajtót. A kulcs viszont szerintem a nagy nappali. Amikor Hauserrel beszéltem, észrevettem, hogy Galvone itt, ennél a falnál egy majdnem csukott ajtónak támaszkodik... – odamutatott a tollával. – Csendesen becsukta. Szerintem az a lejárat a pincerendszerhez, amiről Monica beszélt a ma reggeli ülésen Tweednél.
– Gondoltam, elmegyek a Livingstone Manorhoz. Egy gyors felderítésre a ma esti akció előtt, de te már jártál ott. Vannak házőrző kutyák a parkban?
– Nem, nem hiszem. Emberekre hagyatkoznak. Az ablakokon van riasztó, de a bejáratnál nem láttam őrséget. Persze három zárja van.
– Reteszek, tolózárak?
– Nem, miért?
– Csak kérdezem. Jó ez a hideg pezsgő. Lanson? A kedvenced?
– Jól csúszik. Még egy fontos dolog. Felfegyverkezve akarok menni.
– Okos dolog – mondta Marler. – Én is. Persze nem az Armalite-tal. – Szétnyitotta a dzsekijét, és megmutatta a derekán lógó .32-es Browningot. Felhúzta a jobb nadrágszárát, hogy látsszon a lábára felcsatolt szíj, benne a vadászkéssel.
– Mi a manó? Közelharcra számítasz?
– Ha bárkivel összefutunk, azt halkan kell elintézni. Igyunk a sikerre.
– A túlélésre – módosította Newman. – És arra, hogy bizonyítékot szerezzünk Franklin D. Hauser elintézéséhez.
Ahogy kocintottak, Newman észrevette, hogy eltűnt köztük a szokásos ellenségesség. Legalábbis egyelőre. Talán a hőség miatt? Megcsörrent a telefon.
Newman bólintott, és Marler felvette. Tweed volt az.
– Add Newmant, légy szíves!
– Mit tehetek érted? – kérdezte Newman.
– Akármit is terveztek, ne feledjétek, hogy egyedül vagytok. És vigyázzatok! Szerintem közeledünk a végkifejlethez.
– Tweed üdvözöl – mosolygott Newman, ahogy letette a kagylót. – Akkor hát pontosan mikorra tervezted ezt a kis betörést?
– Éjjel 3.00-ra. Hajszálpontosan, légy szíves...

 

– Mire készülsz most? – kérdezte Paula.Világos miniszoknyában, rózsaszín harisnyában és rövidujjú blúzban ült az íróasztala sarkán. Nagyon fülledt volt a Park Crescent-i irodában. Tweed épp visszatette a kagylót.
– Csak ellenőriztem. Marler tényleg Newman lakásán van. – Monicára nézett. – Elég nyilvánvaló. Newman kivesz egy Smith & Wessont a fegyvertárból, Marler meg egy .32-es Browningot. Most pedig együtt vannak. – Cord Dillonra nézett, aki a sarokban ült. – Bizonyítékra, mégpedig sziklaszilárd bizonyítékra van szüksége Hauser ellen.
– így van. Valamire, amivel az Igazságügyi Minisztérium örökre leültetheti. Remélem, a hölgyek tisztában vannak vele, hogy én nem vagyok itt, a kacsaúsztató túlpartján.
– Mindketten megbízhatóak. A kérdés felesleges volt.
– Mikor jöttél rá, hogy Marler is készül valamire?
– Amint Monica elárulta, hogy ma reggel korán itt járt. Kiszedte belőle az összes információt, amit Livingstone Manor-beli pincerendszeréről tudott.
– Megállíthattad volna őket – mondta Paula.
– Tudnak magukra vigyázni. – Tweed hangja megkeményedett. – Hauser minden szabályt felrúg. Addig terrorizálja a vállalatokat, amiket kiszemelt, amíg azok megadják magukat. Robbanóanyagot szállít a Szovjetunióba. Egy ilyen emberrel nem lehet teljesen törvényes módszerekkel elbánni. Most ő az első számú közellenség.
– Szokatlanul hevesnek hangzott – jegyezte meg Paula.
– Az isten szerelmére, olvasd el ezeket az újsághíreket! Különböző újságokat terített ki az asztalon és a főcímekremutatott.

BOMBA ROBBANT A BALKÁNON
AUTÓBA REJTETT POKOLGÉP VÉGZETTA ROMÁN LIBERÁLIS POLITIKUSSAL
KÁOSZ BULGÁRIÁBAN
JUGOSZLÁVIA SZÉTESIK
BOMBA ROBBANT A KIJEVI KGB-ÉPÜLETNÉL HÚSZ HALÁLOS ÁLDOZAT

– Mióta a szovjet elnök kiengedte a szellemet a palackból, minden fejreállt, – mondta Tweed. – Európa egy örvénnyé vált.

 

 

48.

– Evelyn Lennox most már csak egy merev hulla – jelentette Irina. – Mi a következő feladatom?
– Látta az újságokat. – az asztalon kiterített újságokra mutatott a Livingstone Manor nappalijában. – Végre pontot tett egy ügy végére, ami már régóta sok fejfájást okoz nekem. A következő feladata? További hullámokat kelteni az amúgy is forrongó Európában és Oroszországban. Hogy pontosítsak, a következő napokban Münchenbe repül majd. Onnan irányítja az ukrán akciót.
– És addig?
– Addig meghúzza magát itt, a lakosztályában.
Hauser fogott egy kulcscsomót, kinyitotta a pincébe vezető ajtót és előrement. Mikor visszatért, megnyomott egy gombot a telefonján.
– Frank, harminc másodpercen belül told ide a képedet!
Kihajtogatta a papírt, amit Szerov adott neki Evelyn Lennox telefonszámával. Már korábban rájöttek, hogy nem szerepel a telefonkönyvben. A házban Irina a telefonszámot is megfigyelte. Hauser átadta Galvonénak, mikor az farmerben és pólóban belépett a szobába.
– Frank, hívd fel ezt a számot, és Evelyn Lennox-t kérd a telefonhoz! Valószínűleg semmire sem jutsz majd. Halott.
– Akkor miért telefonálok?
– Frank, néha nem vagy valami okos. Hogy megbizonyosodj arról, hogy meghalt.
– És ha nem halt meg, hanem ő veszi fel? Megismeri a hangomat. Elvégre a helsinki INCUBUS-nál együtt dolgoztunk.
– Frank, akármilyen döbbenetesnek hangzik is, erre én is emlékszem. Ha ő veszi fel és megismeri a hangod, oké. Legalább megijed egy kicsit. Most pedig hívd fel szépen a kis hölgyet.
Galvone tárcsázott. Egy darabig kicsengett, majd felvették.
– Igen, ki az? – kérdezte egy női hang.
– Evelyn Lennox-szal szeretnék beszélni.
– Én vagyok. Ki beszél?
– Nem eladni akarunk – folytatta gyorsan Galvone. – Egy telefonos közvélemény-kutatást végzünk a melegházhatásról. Ön a tengerpart közelében lakik. Mi a véleménye?
– Először tudni akarom, kivel beszélek.
– Nem hallom valami jól. Recseg a vonal. Visszahívom...
Galvone lecsapta kagylót. Komoran a főnökére nézett. Hauser nem nagyon szerette a rossz híreket.
– Evelyn Lennox-szal beszéltem az imént. Felismertem a hangját. Kábé olyan halott, mint én...
– Lehet, hogy kevésbé – csattant fel dühösen. – Egész biztos vagy benne?
– Mondom. Megismertem a hangját.
– Akkor kell vele csinálni valami véglegeset. Állíts össze egy négy-, nem hatfős csapatot, két kocsival. Menjenek az éjjel a Rózsalugashoz. Lehet, hogy őrzik. A csapat legyen IRA-módra felfegyverezve. Automata Kalasnyikovok és könnygázpisztolyok. – A hangja egész berekedt. – Támadják meg azt az átkozott házat! Te ne menj! Válassz egy kemény vezetőt! Amikor végeztek, gyújtsák fel a házat. Vigyenek benzint. Lángoljon az a ház. Mozgás, Frank!
– Hat ember hiánya kihat majd a biztonságunkra. Azt mondtad, duplázzam meg.
– Tedd azt, amit mondtam! – az ujjával hadonászott Galvone előtt. – Azt hiszed, vitatkozhatsz velem? Ahhoz megvannak a kreténjeim.
– Akkor hozzak néhány kutyát, hogy eleresszem őket a birtokon éjszakára? Ismerek egy ürgét Norwichban, aki tudna...
– Frank! Már ezerszer megmondtam. Ha kutyákat használsz, az őrök csak rájuk hagyatkoznak. A behatolóknak elég ha van egy kis nyers húsuk, és te meg itt állsz majd egy halom döglött kutyával. Emberállatokat akarok, akik éberek és éhesek maradnak. Mit állsz még mindig itt? Hauser nyugtalan volt, mikor Galvone elment. Teljesen fel volt zaklatva. Miért? A Lennox-ügyet az éjjel lerendezik. Beindította élete legnagyratörőbb tervét, hogy átvegye a hatalmat a Csendes-óceántól az Uralig terjedő új „haza” felett. Akkor miért?
Új cigarettát tett az elefántcsont szipkába, rágyújtott és kiment a szobából. A hallon keresztül a dolgozószobájába ment. A délutáni hőség miatt a hatalmas franciaablakok nyitva voltak a hátsó park felé. Kisétált, le a széles terasz lépcsőin a kertbe. A birtokot fasorok határolták. A birtok végében volt a kerek beton helikopter leszállópálya. Egy kis Sikorsky állt a betonon, mindig teljesen feltöltve, huszonnégy órán keresztül készenlétben álló pilótákkal.
Mögötte és körülötte fegyveres őrök kísérték diszkréten mozgását. Odaért a Sikorskyhoz, beszállt, és a két őr futva csatlakozott hozzá. Ez egyik előre ült, a másik a hátsó ülésre. Hauser is elhelyezkedett, mikor a pilóta parancsra készen megjelent.
– Hank, vigyen Walberswick fölé! – utasította. – Ez valami kis falu északra, a tengerparton. Körözzön fölötte, amíg azt nem mondom, hogy visszajövünk.
– Igenis! Hauser végre rájött, mi piszkálta annyira a csőrét. Tweed sehol sem jelentkezett. Mire készül az a szemétláda? Kezdett ellenfele megszállottja lenni.
Warden őrmester berohant Buchanan főfelügyelő irodájába a New Scotland Yardon. Két papírt lobogtatott győzedelmesen a kezében.
– Rendben van, uram!
– Micsoda? És ne rohangáljon már ebben a hőségben! – Buchanan hátradőlt öreg forgószékén, a hasán összekulcsolta a kezét, és száraz hangon folytatta. – Üljön le, nyugodjon meg, és mesélje el nekem, mi van!
– Szereztem két házkutatási parancsot. Az egyik Adam Carver chelsea-i lakására, a másik Frank Galvone luxuslakosztályára abban a menő épületben a Regent's Parkban. Akár indulhatunk is.
– Egyszerre mindkét helyre nehezen. Van köztük egy kis távolság.
Buchanan kinyitotta a fiókot. Elővett egy műanyag tasakot és abból a DAKS márkajeles nagy gombot a pár fekete szállal hátuljában. A fényhez tartotta.
– A Sandra Riverton gyilkosa elleni egyetlen bűnjelünk. Egész furcsa.
– Nem értem, uram.
– Sandra Rivertont egy fagyos februári hajnalon gyilkolták meg. Olyan időben, amikor a gyilkos meleg angol kabátot hordhatott. De a kabát, ha még létezik egyáltalán, akár Helsinkiben is lehet.
– Csak egy módon tudjuk ezt megállapítani – mondta Warden szoktalan hévvel.
– Aztán van még egy gyanúsítottunk, akit Vanderheld említett a jelenlétemben, Walberswickben. Ion Manescu.
– Egy román. Neki biztosan nem lehetett angol kabátja, uram.
Buchanan elmosolyodott. – Mert külföldi? Tweed azt mondta, hogy Manescu pár éve itt dolgozott a londoni román nagykövetségen. Ugyan mitől látszik még angolabbnak az ember, ha nem egy angol kabáttól? Csak egy gondunk van.
– Micsoda, uram?
– Kapcsolatba léptem az Interpollal. Azt mondták, hogy Manescu halott.
– Vicceltek? Vagy Tweed tévedett volna?
– Lehetséges. Mégis, az egyik embere Livingstone Manor közelében egy kocsiban egész biztosan beazonosította Ion Manescut, rövidre nyírt hajjal. Tapasztalatom szerint Tweed-nek általában igaza van. Ideje nekünk is csinálnunk valamit. Először Adam Carver lakására megyünk. Mellesleg Tweed jobbkeze, Monica volt az, aki felhajtotta a címét.

 

A Rózsalugasban Butler ötödször próbálta elérni Park Crescentet. Nagy kő esett le a szívéről, amikor Monica végre felvette a telefont és szólt Tweednek.
– Butler az. Izgatott. Alig tudott elérni...
– Tweed, de örülök a hangodnak. Egy csomó fontos dolog történt. Frank Galvone telefonált Evelynnek, nyilván hogy ellenőrizze, meghalt-e. Hagytam, hogy felvegye a telefont, míg én a másik vonalon hallgatóztam...
Butler szóról szóra felidézte Tweednek Galvone és Evelyn beszélgetését. Tweed nem volt meglepve, de nem szólt egy szót sem. Az agya már dolgozta is fel az információt.
– Harry, akkor most tudja, hogy Evelyn életben van. Készüljetek fel egy erősebb támadásra a ház ellen. Már megbeszéltem egy barátommal a Különleges Ügyosztályon. Kocsival kiküld egy küldöncöt. Visz nektek két géppisztolyt és egy csomó lőszert. De ha úgy döntesz, hogy inkább átköltöztök valahová, legyen. És a küldönc egy mobil telefont is visz, úgyhogy akárhova is mentek, mindig kapcsolatba tudsz lépni velem.
– Kösz. De ez nem minden. Azt mondtam Evelynnek, hogy mesélje el Vanderheldnek Galvone hívását. Erre az bevallotta, hogy még három dosszié van itt nála. Egy Adam Carverről, egy Galvonéról és egy részletesebb Manescuról. Nem hagyta őket a helsinki bankban.
– Akkor add az aktákat a küldöncnek! Mondd meg neki, hogy visszafele jöjjön egyenest a Park Crescentbe! Elmentek a Rózsalugasból?
– Előbb megbeszélem Pete-tel.
– Jó, döntsétek el! Sok szerencsét!
Paula felugrott az asztalától. – Épp most jutott eszembe valami, amit Skalhamnban láttam. A Washington IV. fedélzetén volt egy kis Sikorsky helikopter. Nem tudom, ez fontos-e.
Tweed azonnal nyúlt a telefonért és tárcsázott. Paulára nézett.
– Heathcoate-ot, a harwichi kikötő igazgatóját hívom. – Beleszólt a kagylóba, és az igazgatót kérte.
– Heathcoate? Bocs, hogy már meging zavarlak. Itt Tweed beszél. Az a hajó, a Washington IV. Áll a fedélzetén véletlenül egy helikopter?
– Nagyon jól informált vagy. Volt rajta, amikor befutott.
– Volt? Nem azt mondtad, hogy egy fekete limuzinnal hajtott el?
– De igen. Furcsállottam is, hogy nem a Sikorskyval ment. Aztán később láttam, hogy szerelők dolgoznak rajta. Mintha valami nem stimmelt volna a motorral. Most már rendbe hozták. Merthogy ma reggel elrepült, és azóta nem láttam.
– Köszönöm.
– Várj! Nem tudom, érdekel-e, de most kaptam a hírt, hogy a Washington IV. holnap reggel kihajózik. Már rakodják is a fedélzetre a friss készleteket.
– Újra csak köszönöm.
Elmondta Paulának és Monicának, amit épp hallott. Paula töltött még egy kis teát a csészéjébe. Tweed a felét fel is hajtotta. Állandóan szomjas volt.
– Hirtelen minden egyszerre történik – jegyezte meg Paula. – Felgyorsultak az események. Newman és Marler akcióba léptek. És nem tetszik a helyzet a Rózsalugasban.
– Attól tartok, most már nagyon közel a végkifejlet – közölte Tweed komoran.

 

 

49.

A Sikorsky alacsonyan szállt Walberswick felett, lassú köröket leírva. Hauser lebámult az ablakból. Szerov azt jelentette, hogy megölte Lennox-t. Mit rontott el? Mi van ezzel a hellyel?
A magasból lehetetlen volt beazonosítani a házat. A gép elszállt a homokos tengerpart fölött, ahol turisták bámultak fel a helikopterre. Hauser látta a kikötő keskeny bejáratát. Végig a part mentén hajók voltak kikötve. A bejárat egy facölöpökkel kivert vékony csatorna volt. Itt nem állt hajó. Hauser magában bólintott. Már megint neki kellett megnéznie a célpontot ahhoz, hogy észrevegye a gyenge pontját. Isten tudja, Carver vagy Manescu miért nem jelentették, hogyan lehet a legbiztonságosabban megközelítem a Rózsalugast. A tenger nyugodt volt, békés kis hullámok nyaldosták a bejáratot majd befutottak a csatornán, és végleg elhaltak, mire a sima parthoz értek. Hauser intett az elöl ülő őrnek.
– Szóljon a pilótának, hogy menjünk vissza Livingstone Manorba. Örülnék, ha használná azt, amit a fejének nevez. Mielőtt megfordul, repüljön be a szárazföld fölé és aztán le délnek a helikopter leszállópályára. Gyerünk...
Ahogy a gép leszállt, lehajtott fejjel kiugrott, hogy óvja a még mozgó propellerektől. Visszament a dolgozószobájához és az ajtónál Galvonéval találkozott.
– Főnök, minden készen áll a Rózsalugas elleni támadáshoz.
– Gyere be! Változott a terv. Csak egy út vezet Walberswickbe, amelyik az autópályáról ágazik le. – Egyenes derékkal leült a székébe és az előtte álló Galvonéra meredt. – Ami azt jelenti, hogy csak egyetlen út van kifele is. Az isten szerelmére, hát nem tudsz térképet olvasni? Az embereink bennragadhatnak. A legnyilvánvalóbb útvonal a tengeren keresztül van. Fújd le a szárazföld felőli támadást. Küldd a csapatot Harwichba, szálljanak fel a Washington IV.-re. Vigyék el a nagy motorcsónakot egy kisebb gumicsónakkal. Sötétedésig várjanak, aztán menjenek végig a part mentén Walberswick felé.
– Lehet, hogy sötétben nehéz lesz megtalálni Walberswicket – vetette közbe Galvone.
– Istenem! Minden apróságot nekem kell elintéznem? A hajón kapnak egy térképet. Egy tengerész, aki ismeri a környéket menjen a hatfős csapattal. Én is eleget hajóztam már a part mentén.
– Még mindig indulásra készen várnak. – Galvone az órájára pillantott. – Jobb, ha egy kocsival útnak indítom őket, hogy legyen elég idejük.
– Kocsival? Egy darabbal? Te egy klinikai eset vagy. Ha hat ember egyszerre jelenik meg Harwichban és egyszerre megy fel a fedélzetre, a kikötősök észrevehetik őket. Elvégre mind nehézfiú. – gonoszul mosolygott. – Úgyhogy Frank, nem egyszerre, hanem külön-külön, három kocsival mennek Harwichba. Érted?
– Logikusnak hangzik. – Galvone indulni készült, de mintha haboznék.
– Mi piszkálja a csőrödet? Na, mondjad!
– Az a csomó robbanóanyag a pincében. A Semtex. Nem kéne elvinnünk innen?
– Miért? Senkinek nem jutna eszébe itt keresni. Nekem itt jó a hírem. Munkaalkalmat teremtettem a gyárakkal, amiket az elmaradott környékeken építettem. Majd ahogy szükség lesz rájuk, szétszállítjuk Európába, a szokásos fagyasztott élelmiszeres csomagolásban. Az angolok figyelik a bejövő kábítószereket és robbanóanyagokat, de a kimenőket nem.
– Okos dolog volt a saját kézipoggyászodban behozni a Líbiában vett cuccot a Washington IV.-en.
Galvone úgy döntött, hogy érdemes egy kis hízelgéssel megnyugtatni Hausert, de már megint tévedett főnöke hangulatát illetően.
– Persze, hogy okos dolog volt, Frank. Olyasmi, ami neked sosem jutott volna eszedbe. Pont ezért vagyok én milliárdos, és így te rongyos évi 300 ezerből élsz. Most menj és közöld az új tervet a csapattal. Ne feledd, hogy nehézfiúk és nem sok agyuk van. Rágjál mindent a szájukba!
Mikor egyedül maradt a dolgozószobában, nyugtalanul járt-kelt. Nem árulta el Galvonénak, hogy a Washington IV. másnap reggel kihajózik. Valakinek már rég itt kellett volna ólálkodnia a Livingstone Manor környékén, hacsak nem egyenest meglátogatnia őt. Tweed látszólagos tétlensége nagyon idegesítő volt.

 

Newman lakásán a Beresforde Roadon Marler felült a nappaliból nyíló kis hálószoba ágyán. Épp most ébredt fel egy kis szunyókálásból. Lábait letette a szőnyegre, felállt, begyűrte az ingét és kiment a nappaliba.
Newman még mindig zsebre tett kézzel rótta a köröket a nagy szobában. Ahogy Marler megjelent, órájára pillantott.
– Aludnod kéne egy kicsit, haver – javasolta Marler.
– Ha nappal alszom, az teljesen kiüt.
Marler a fürdőszobában egy kis hideg vízzel felfrissítette magát és megfésülködött. Mikor visszatért a nappaliba, Newman még mindig járkált. Marler keresztben leült egy székre és rágyújtott.
– Szerintem a probléma gyökere az újságíró múltad – állapította meg. – Mindig mozgásban voltál. Olyan vagy, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Nyugi!
– Nem tudok. Inkább együnk valamit. Van a közelben egy hotel, ahol kapni ehető kaját. Nem hinném, hogy meg akarnád kóstolni a főztömet, és egyébként sincs kedvem főzőcskézni ebben a melegben.
– És mivel nem is vágyom ételmérgezésre, benne vagyok. Mehetünk.
Marler érezte a lakásban a feszültséget, ahogy felhúzta a zakóját. Newman azon rágódott, vajon mi várja őket Livingstone Manorban.

 

Buchanan főfelügyelő Adam Carverhez menet tett egy kitérőt. Nagyon zavarta, hogy ilyen nehéz megtalálni Papa Grimwoodot, aki Steve-vel volt, mikor először ellátogattak Evelyn Lennox-hoz wandsworth-i lakására.A tilosban leparkolt a Shaftesbury Avenue egyik mellékutcájában, a londoni INCUBUS-irodák előtt. Warden meg is jegyezte, ahogy Buchanan bezárta a kocsit.
– Tilosban parkolunk.
– Észrevettem. Mégis, hova álljak? Ezen a csendes utcán nem vagyunk útban. Inkább nézzük meg, hátha kapunk itt valami információt. Mikor telefonáltunk, azt mondták, hogy még csak nem is hallottak a Barátság & Egyenlőségről.
Buchanan megmutatta az igazolványát a kissé butuska recepciós lánynak. Úgy beszélt hozzá, mint egy tizenhat éveshez, csak udvariasabban.
– A Barátság & Egyenlőség Biztosító igazgatójával szeretnék beszélni. Ha most hallja először ezt a nevet, akkor bármilyen illetékes megfelel.
– Az Mr. Humble lesz. Csak pár hete nevezték ki. Szólok neki, hogy itt van.
Buchanan követte, ahogy a lány kopogott egy ajtón, amelynek felső harmada tejfehér üveg volt. Ezen a helyen minden elhasznált, régimódi hangulatot árasztott. Talán direkt?
Besétált a lány után. Középkorú, aranykeretes szemüvegú férfi nézett fel a régi íróasztalról, homlokát ráncolva a zavarásért.
– Most már rendben van – szólt Buchanan a lánynak. – Innen átveszem én. Legyen szíves, csukja be az ajtót, és menjen vissza a recepcióra!
– Ide nem jöhet be csak így.
Humble-ra illett a neve, vélte Buchanan, és megmutatta neki az igazolványát. Az igazgatónak egérhangja volt. Felháborodottnak akart látszani, de csak nevetségesre sikeredett. Buchanan előhúzott egy labilis széket, és óvatosan leült rá. Warden, notesszal a kézben, a falnak dőlt.
– Nem értem, mit akarnak – folytatta Humble. – Nem volt nálunk semmi betörés vagy bármi hasonló. Talán rossz címre jöttek? – fűzte hozzá reménykedve.
– A cégbírósági bejegyzés alapján ez a Barátság & Egyenlőség Biztosító bejegyzett címe. Úgyhogy minden bizonnyal ön az igazgató – állapította meg Buchanan.
– Csak kis részét teszi ki a tevékenységünknek, ha jól tudom. Én csak nemrég kerültem ide...
– Papa Grimwood az egyik alkalmazottuk. Steve Reilly nevű társával dolgozik.
– Még sosem hallottam ezeket a neveket.
– Akkor szívesen megnéznénk az alkalmazotti aktáikat. Hát persze, hogy visszautasít. De akkor kénytelen leszek házkutatási parancsot hozni és informálni Mr. Franklin D. Hausert az esetről.
– Én még sosem találkoztam Mr. Hauserrel. Jobb szeretném, ha nem kéne beszélniük vele. – Humble egész fel volt zaklatva. – Termesztésen megnézhetik az alkalmazotti aktákat. Nincs szükség házkutatási parancsra. Én készségesen együttműködöm a rendőrséggel. De tudják, eltarthat egy darabig. Sok akta van.
Buchanan Wardenre nézett, aki befejezte, amit firkált a noteszbe. Az őrmester bólintott, igazolva, hogy gondosan lejegyezte az igazgató szavait.
– Sok akta – ismételte Humble. – Annyit tudok Mr.Hauserről, hogy nem bízik a komputerekben. Azt mondja, hogy azokat meg lehet „lékelni”, hogy az ő szavaival éljek. Itt vannak ebben a hátsó szobában. Kérem, jöjjenek velem...
Az ajtón túl Buchanan és Warden csodálkozva bámultak. A szoba falain végig fapolcok voltak. A polcok faltól falig roskadásig tele voltak pakolva aktákkal. Humble elnézést kért és kiment. Buchanan levette a zakóját, és egy jobb napokat is látott székre tette.
– Gyerünk, Warden! Jobb, ha el is kezdjük. Legalább van az akták oldalán felirat.
– Furcsa, uram – mondta Warden, miután követte főnökét. – Azt hittem, hogy az INCUBUS a világ egyik legmodernebb szervezete.
– Az is. Ez csak egy álca, de ahogy olvasom ezeken az aktákon, a Barátság & Egyenlőség tényleg itt van.
Jó időbe beletelt mire megtalálták az igazgatók aktáit. Buchanan megtalálta Leopold Grimwoodot, egy pimlicói címmel. Warden felírta a részleteket.
– Miért fontos ez a Grimwood? – kérdezte.
– Abból, amit eddig hallottunk, ez az állítólagos járadékalap egyfajta zsarolás és kényszerítés. Ha megtörjük Grimwoodot, esetleg még egy vádat is összekalapálhatunk Hauser ellen. Hangsúlyozom, „esetleg”.
– Akkor most hova? – kérdezte Warden, ahogy eljöttek az INCUBUS-tól és Buchanan beült a kocsi volánjához.
– Először Carver lakásába Chelseabe. Isten tudja, mikor jutunk el Galvone Regent's Park-i lakásához. Addig meg szóljunk be a kapitányságra, hogy küldjenek ki egypár embert Grimwoodért és hozzák be kihallgatásra.
Warden már nyúlt a mikrofonért, mikor Tweed üzenete a Yardon keresztül eljutott hozzájuk.
Paula már ötödször állt fel az asztalától és ment az ablakhoz összefont karral. Tweed felnézett a munkájából.
– Nyugtalan vagy.
– Tudom. – Monica figyelte, ahogy Paula megfordul. – Egyszerűen nem tudok nyugton ülni. Biztos tudnánk valamit csinálni, nemcsak ülni itt tétlenül.
– Kezd megviselni, mi? – kérdezte Tweed mosolyogva. – Ha téged megvisel, képzeld, Hauserre milyen hatással van. A nyomában vagyok, amióta megjöttem Finnországból. Mostanra már biztosan tudja, hogy tudom, újra Angliában van. Nem esett a fejére. Most azt várja, hogy tegyek valamit. Ehelyett semmi nem történik. Ezt nevezte egyszer egy híres tábornokunk stratégiai tétlenségnek.
– A falnak megyek tőle! – csattant fel Paula.
– Akkor reméljük, Hauser is csatlakozik ott hozzád.
Egy órával később a Különleges Ügyosztály küldönce megérkezett Peggy Vanderheld aktáival. Elnézést kért a késlekedésért. Dugók voltak mindenütt, a vakációk miatt állt a forgalom. Tweed kinyitotta a dossziét, de az agya már máshol járt.
Newman és Marler miatt aggódott. Hirtelen döntött. Felkapta a telefont, és felhívta Buchanan számát a Yardon. Egy rendőrnő vette fel, akinek mintha ismerősnek tűnt volna a hangja.
– Itt Murray Browne őrmester beszél. Segíthetek? Ki beszél?
– Tweed vagyok...
– Hello, Mr. Tweed! Egyszer jártam önnél Buchanan főfelügyelővel, mikor Warden őrmester szabadságon volt. Segíthetek valamiben?
– Sürgősen beszélnem kell a főfelügyelővel.
– Attól tartok, kinn van a városban. De talán elérhetem. Van rádiója a kocsiban.
– Az üzenet sürgős. Ő ismeri a suffolki rendőrfőnököt. Én nem ismerem az új embert. Ha tud, beszéljen a rendőrfőnökkel, és kérje meg, hogy a lehető legtöbb járőrkocsis emberét felfegyverezve küldje ki a Livingstone Manor környékére. Nem kellenek szirénák. Csak halkan közelítsék meg.
– Amint elérem rádión, átadom az üzenetet. Még valamit, Mr. Tweed?
– Csak ennyi. Hangsúlyozza, hogy a rendőrök legyenek felfegyverezve.
Tweed figyelmét újra az aktákra fordította. Épp az utolsót futotta át, mikor belépett Cord Dillon. Monica megkérdezte, kér-e kávét, és kitöltött neki egyet. Lehuppant egy székre. Tweed átnyújtotta neki az aktákat.
– Ezek Vanderheldtől érkeztek. Elég tisztességesen átvert bennünket. Lenyűgözőek, de nem találok bennük semmit, amivel Hausert hűvösre lehetne tenni, akár itt, akár Amerikában.
– Ezt olvasás nélkül nem tudhatom, úgyhogy hadd nézzem át őket. Hauser annyi bírót zsebre vágott már, hogy kétlem, hogy valaha is el tudnánk ítéltetni. De megnézem...
Öt perc múlva megszólalt a telefon. Tweed vette fel, miközben arra gondolt, vajon ki lehet az ebben az órában. Marler volt.
– Épp most hagyjuk el Newman lakását. Klotyón van. Van már bizonyítékotok Hauser ellen?
– Fura, hogy épp most kérdezed. Ez telepátia. Van rá valami okod?
– Nálam mindig van oka a kérdéseimnek. Na, mi a válaszod? Sietek.
– Várj egy cseppet! – Tweed Dillonhoz fordult. Tudta, hogy az amerikai elvégzett egy gyorsolvasó tanfolyamot. Már az utolsó aktát futotta át. – Cord, mi a véleménye? Most, hogy átnézte?
– Amit korábban is mondtam. Egy-két dolog kiugrik, de egy okos ügyvéd minden vádat lesöpörhet az asztalról. Hausernek pedig Amerikában a legjobb ügyvédek állnak a rendelkezésére.
Tweed vett egy mély levegőt és elvette a kezét a kagylóról.
– A válasz, nem.
– Köszönöm.
A vonal megszakadt. Tweed letette a kagylót és felállt. Paulára nézett.
– Most lemegyek Suffolkba. Velem jöhetsz, ha akarsz. Nem akarok úgy visszajönni, hogy halálra izgultad magad.
– Végre történik valami.
Paula kinyitotta az alsó asztalfiókját, fogta a táskáját, és beletette a .32-es Browningját, extra töltényekkel. Ahogy felegyenesedett, látta hogy Tweed is ellenőrzi a saját 7.65-ös automata Waltherjét. Ritkán látta fegyverrel. Zsebre vágta a pisztolyt. Dillon is felállt.
– Én is jövök. Semmi vita! Valami készül. Érzem.
– Nem sokkal Newman és Marler után érkezünk? – kérdezte Paula.
– Jóval utánuk – felelte Tweed. – Ahogy Newman vezet.

 

 

50.

Hauser éjjel fél háromkor a dolgozószobájában ült és a southamptoni Street & Braithwaite bank eladási szerződését olvasgatta. Sem Carvernek, sem Galvonénak nem szólt arról, hogy reggel 7.30-kor elhajózik a Washington IV.-en. Úticél: Boston.
Nem tudta, miért, de az ösztönei azt súgták, hagyja itt Angliát. Nem volt ínyére a döntés, mert a Livingstone Manor-beli főhadiszállása ideálisan fel volt szerelve. De eddig mindig jobban járt, ha hallgatott az ösztöneire. Lenyomta a telefon gombját.
– Adam, gyere a dolgozószobámba! Most azonnal!
A másik dolog, ami zavarta, hogy be kellett zárnia a szoba franciaablakait. Szinte kibírhatatlanul fülledt volt idebenn. De mivel csak négy őr állt rendelkezésre, gondolta, nagy bolondság lenne nyitva hagyni őket.
– Mit tehetek? – kérdezte Adam, ahogy megállt az íróasztal előtt.
Észrevette, hogy frissen borotvált és átöltözött. Gondolta, a meleg miatt. Hauser áttolta neki az asztalon az irathalmazt.
– Beszélj meg mára egy találkozót Streettel. Még most beszélj vele, amíg az IRA-bomba hatása alatt van. Ne gyere vissza úgy, hogy nem írta alá ezt a szerződést.
Figyelmesen Carverre nézett. Az angolon egyik selyemöltönye volt, világoskék kockás. Nem csoda, hogy buktak rá a nők. Nos, kénytelen lesz lemondani a vacsorájáról Evelyn Lennox-szal. Hacsak nem akart egy hullával étkezni.
– Átviszem a nappaliba, és átolvasom, mielőtt alszom egypár órát.
– Menj fel inkább az emeleti könyvtárba! Ne a nappaliba. Az nekem kell egy megbeszélésre. Na, menj!
Megbeszélés? Ilyenkor? Carver vállat vont, és felmászott a széles lépcsőn. A milliárdos mintha alvás nélkül is meglenne. A sikere titka, gondolta Carver, becsukva maga mögött a könyvtár ajtaját. Leült egy székre, és elkezdte olvasni a szerződést.
Ahogy kilépett a dolgozószobából, megszólalt a telefon. Hauser hagyta, hogy sokáig csöngjön. Nem várt most telefonhívást. Felvette a kagylót.
– Ki az?
– Gondolom, Mr. Franklin D. Hauserrel beszélek. Itt Robert Newman. Remélem, nem zavarom álmában, de van itt valami, amiről gondoltam, tájékoztatom.
– Bökje ki, aztán menjen a fenébe!
– Gondoltam, érdekli, hogy egy újabb bizonyíték merült fel Sandra Riverton gyilkossági ügyében. Egy angol kabátról leszakadt gomb, rajta a DAKS márkajelzéssel.
– Részeg, vagy mi van? Mi ez az egész?
– A gombot a földön találtam a piszokban, a harangtorony aljában, ahol meggyilkolták. Ott hagytam. Bizonyíték, amit a rendőrség megtalálhat, ha felkel a nap. Szép álmokat...
Hauser káromkodott, ahogy a vonal megszakadt. Pár percig elgondolkodva állt, majd gyorsan átsietett a hallon. Bement a nappaliba, kinyitotta az ajtót, bezárta maga mögött, és lement a lépcsőn a pincébe. Kinyitotta Manescu lakosztályának ajtaját és besétált. A román ismét a szófán hevert újságot olvasva. Mikor bejött, épp a nyakkendőjét lazította, hogy levegye a meleg miatt. Lassan felállt, míg várt. Gyorsabb tiszteletnyilvánítást várt az alkalmazottaitól.
– Valami gond van? – kérdezte Manescu.
Választ várva játszadozott a nyakkendővel, kötéllé csavargatva. Erős állán makacs borosta nőtt.
– Borotválkozzon meg! – csattant fel. – Ez legyen az első gondja. Meg telefonált az az őrült újságíró, Robert Newman. Azt mondja, talált egy gombot egy angol kabátról a harangtoronyban. Úgyhogy napközben majd jobb, ha körülnéz ott egy kicsit, hátha megtalálja. Aztán később délután Belgrádba repül. Keltsen további hullámokat! A repülőjegy az éppen aktuális álnevére szól.
Egy jegyet dobott a dohányzóasztalra. Az ajtóból visszafordult.
– Ezt most nyitva hagyom. De ne mászkáljon a házban!
Tovább a folyosón benyitott Irina Szerov lakosztályába is. A nő teljesen fel volt öltözve és a tükör előtt fésülködött. Letette a rúzsát és felállt fogadására.
– Változott a terv. Mint Manescu, maga is korábban megy el. Ma délután. Münchenbe repül. Itt a jegye. Tudja, mi a dolga. Borítsa lángba Ukrajnát! Ez az ajtó most nyitva marad. Reggel tizenegykor indul.
– Értettem...
De már a levegőnek beszélt. Hauser kiment. Felment a lépcsőn, becsukta az ajtót, a nappaliban levő íróasztalához ment, és megnyomott egy gombot a telefonon.
– Frank, te vagy? Gyere le ide. Adam, hallottad te is? Miért nem vagy akkor itt?
Hauser az íróasztala mögött ült, mikor a két férfi belépett. Zsebkendőjével megtörölte vastag nyakát. Hogyan tudott Adam Carver ilyen frissen kinézni ebben a hőségben? Kellemes volt olyasvalaki társaságában lenni, aki adott magára. Galvone frissen borotvált volt, de különben elég gyűrötten nézett ki piszkos pólójában és farmerében.
– Épp most hívott fel telefonon Newman – közölte velük. – Az éjszaka közepén. Tisztára megőrült, és azt hiszem, blöffölt is. Azt mondta, talált egy angol kabátról letépett gombot abban a harangtoronyban. És hogy ott hagyta a rendőrségnek. Elég gyenge kísérlet a kibillentésünkre, nem? De ez azt jelenti, hogy Tweed visszatért. Úgyhogy mi a fenét csinálhat ő és a csapat gyilkosa?
Adam Carver úgy érezte, ez a megjegyzés szinte vicces volt, főleg ahogy például Galvonét alkalmazta. Carverre nézett.
– Van elég benzin a Jaguarodban, hogy reggel elmenj Sout-hamptonba?
– Teli tank – biztosította Carver.
– Frank, te Helsinkibe repülsz. Újra megnyitjuk az irodát. Tweed álmában sem gondolná, hogy ilyen hamar talpra állok. Most pedig hagyjatok magamra! Mindketten.
A falba épített bárszekrény hűtőjéből elővett egy kancsó jeges vizet, töltött egy pohárral és felhajtotta. Az órájára pillantott. Most már mindent elintézett. Nem, még valamit ellenőriznie kell!
Átment a dolgozószobájába, kinyitotta a franciaablakot és az őröknek intve átsietett a fűvön a helikopterhez.
– Rendben van a gép? – kiáltotta be a pilótának.
– Bármikor felszállhatunk.
– Mutassa meg! Szálljon fel, és landoljon vele!
A motor feléledt, a propellerek beindultak, a helikopter felemelkedett, tett egy kört a birtok felett, és gyönyörűen leszállt. A pilóta vigyorogva eltolta az ablakát.
– Elégedett?
– Törölje le azt a vigyort a képéről! Önteltségre semmi szükségem. Maga visz majd a Washington IV.-re?
– Igen, uram. Most álltam szolgálatba. A meteorológia szép időt ígér.
– Jobban is teszi.

 

Kelet-Anglia partjainál egy nagy motorcsónak állt mozdulatlanul. A kormányos megvárta, míg a hat jól megtermett férfi a platóról vízre bocsátja a gumicsónakot, felszerelik a hangtompítókat a fegyverekre, a könnygázpisztolyokba beteszik a halálos ideggázkapszulákat, majd maguk is átszállnak.
A csapat vezetőjénél volt Walberswick térképe, ceruzakereszttel jelölve a Rózsalugast. A kikötő bejáratához mennek a kis hajóval, majd a homokdűnéken át eljutnak a faluba. Elvégzik a munkát, felgyújtják a házat a már előkészített kanna benzinekkel, és visszajönnek a gumicsónakhoz. A terv szerint a feladatot harminc percen belül elvégzik majd.
A kormányos felhúzta a platót, és eltávolodott a kikötő bejáratától. Holdvilágtalan éjszaka volt. Ez csak segíthet, gondolta a csapat vezetője, ahogy a gumicsónak a part felé közeledett.

 

Marler hazudott Tweednek, amikor azt mondta, Newman a klotyón van. Newman már elindult, hogy összeszedje Alf Higginst az Old Kent Roadon. Amint a Mercedes visszaért, Marler nagy vászonzsákjával beszállt Newman mellé. Az út nagy részén Higgins szorosan összefont karral, csendben ült a hátsó ülésen.
Már Suffolknál jártak, mikor Newman suttogva megkérdezte, ami már egy ideje fúrta az oldalát. A kocsi reflektora teljesen üres utat világított meg a bokrokkal szegélyezett úton. Az utóbbi egy órában nem találkoztak más kocsival.
– Mit hozol a zsákodban?
– Egypár műszert, amit Alftól kaptam, – suttogta vissza Marler. – Plusz néhány játékszer, amit arról a robbanószeres tanfolyamról hoztam.
– Használni is fogod?
– Nem tudom, amíg nem mértük fel, mi a helyzet. A mottóm: „Készülj fel mindenre!” Tudod, kiscserkész is voltam.
– El sem tudlak képzelni...
Newman lassított, ahogy egy mérföldre megközelítette Livingstone Manort. A műszerfalon az óra 2.30-at mutatott.
– Már majdnem ott vagyunk – mondta Marlernek.
– Tudom. Nem meséltem? Egy este, miután visszajöttünk Finnországból, végeztem itt egy kis felderítést. Azután, hogy Monica elmondta, rejtjelezőket meg mindenféle más modern készüléket szereltetett be.
– Miféle felderítést?
– Csak a szokásos. Sötétedés után behatoltam a birtokra, és körüljártam házát. Kilenc őrt számoltam meg. Óvatosnak kell majd lennünk. Ha pedig összefutunk az egyik őrrel, azt bízd csak rám. A lakásod felé menet beugrottam egy sötét éjszakai klubba. Az a típus, ahol az úgynevezet arisztokrácia űzi törvényellenes tevékenységeit.
– Mi az ördögről beszélsz?
– Ha szerencsénk van, sose tudod meg. Parkoljunk le, fordulj le oda a fák mögé! Már egész közel vagyunk. Vegyél egy nagy levegőt, Newman, kezdődik a tánc!

 

Butler a Rózsalugas hátsó kertjének végébe vezette Peggyt és Evelynt. A szemük most már megszokta a sötétséget, és látták hova lépnek. Mindkét nőn garbó volt, a fejükön pedig világosszürke kapucnik, amiket Evelyn akkor hordott, ha nedves időben kertészkedett.
– Keressen valami ruhát, ami megvédi odakinn – mondta Butler Evelynnek. – És két nadrágot, talán Peggyre jó lesz egy.
Most tehát a két nő nadrágot viselt, és Butler feltartott kézzel jelezte, hogy álljanak meg. A helikopter felbukkanása Walberswick felett jelezte Butlernek és Nieldnek, hogy az éjszaka halálos veszedelmeket hozhat.
Butler kertészkesztyűben óvatosan elhúzta a kert sarkában a drótkerítést és tartotta, amíg a lányok átbújnak. A túlvégen bevárták Butlert, aki elvezette őket rejtekükbe.
– Ott van egy nagy gödör, amit szinte befed a gaz. Feküdjenek bele, rejtőzzenek a növények alá, és maradjanak nagyon csendben! Még ha hallanak is valakit közeledni, akkor se mozduljanak! Lehet, hogy lövöldözés lesz. Én fogok rájuk lőni. Akármi történjék is, ne kíváncsiskodjanak ki onnan...
Megvárta, míg mindketten befekszenek a gödörbe, és rájuk hajtott még egy kis növényzetet. Már hetek óta nem esett, így a talaj csontszáraz volt. Csak a rengeteg rovar lehetett zavaró, de Butler remélte, hogy a ruha majd megvédi őket a csúszómászóktól.
– Hol van Nield? – kérdezte suttogva Evelyn.
– Elöl őrködik. Én itt leszek a közelben. Lehet, hogy jó darabig itt kell maradniuk. Helyezkedjenek kényelembe!
– Csak nem azt akarja, hogy még aludjunk is egyet? – szólalt meg Peggy gúnyosan.
– Nem is rossz ötlet. Szép álmokat! – mondta Butler.
Visszaosont a kertbe, és a ház felé félúton megállt. Fegyverét a vállára lendítette, és felmászott a nagy tölgyfára. Két vastag ág villájában elhelyezkedett és várt. Innen teljesen belátta a hátsó kertet. Akárki járna is erre, remek célpontot nyújt majd.

 

Marler is egy fán ült, amire a birtok egyik szélénél mászott fel. Mielőtt kiszállt a Mercedesből, levette a zakóját, és egy semleges színű kezeslábast húzott, amivel beolvadt a környezetbe. Egyik nagy zsebéből elővett egy messzelátót, és megszemlélte a ház környékét.
Egy jó fél óráig ült az ágak között és csodálkozva figyelt. Csak három őrt látott. Külön-külön köröztek a ház körül, de a birtok olyan nagy volt, hogy csak tízperces időközönként bukkantak fel újra.
A legutóbbi felderítése során kilenc őrt figyelt meg. Akkor párosával járőröztek. Két pár a ház körül, a többiek pedig elszórtan a birtokon, gyakran kerülve a ház közelébe. Egy őr most a fa alatt is elsétált, de nem nézett fel, ahogy arra Marler számított is.
Hol vannak a többi őrök? Kételkedett, hogy a házban lennének. Ha ennyi ember áll rendelkezésre, logikusabb többségüket kívül elhelyezni. Ha egyáltalán rendelkezésre állnak.
Ekkor tűnt fel neki valaminek a hiánya. Csak három kocsi parkolt a ház túloldalán levő kavicsos kocsibeállón. Egy piros Jaugar, egy hosszú fekete limuzin, kétségtelenül Hauseré, és egy piros Cadillac. Mikor legutóbb itt járt, kilenc különböző fajtájú kocsit számolt meg. Marler türelme végtelen volt, ezért a biztonság kedvéért várt még egy kicsit.
A Mercedesben ülve azonban Newman türelme már fogytán volt. Letekert ablakokkal várt, ujjaival dobolva a kormányon, minden öt percben az óráját nézte. A hátsó ülésen Alf Higgins megmozdult.
– Az ilyesmi időbe telik – közölte. – Nem lehet elsietni. Különben elkapják. Mr Enderson tudja, mi a dolga.
– Ezt örömmel hallom – mordult fel Newman.
– Ismertem egyszer egy magához hasonlót – folytatta Higgins nyugodtan. – Lunnonban dolgozott egy akción. Mondtam neki, hogy túlságosan elsieti a dolgokat. Mérd fel a helyszínt tisztességesen, mondogattam neki. De nem hallgatott rám. Most tudja, hol van? A tíz évét tölti Strangewaysben.
– Megnyugtató gondolat.
– Csak segíteni akarok. Miért nem száll ki, jár egyet a kocsi körül? El lehet zsibbadni itt a kocsiban.
Newman úgy döntött, megfogadja a tanácsát. Kinyitotta az ajtót és kilépett a fűre. Lassan visszasétált az útra, miközben figyelmesen hallgatta, jön-e forgalom. Hirtelen megjelent Marler és hangtalanul odajött.
– Ideje megdolgozni a pénzünkért – ugratta Newmant.

 

 

51.

Pete Nield a Rózsalugas kertjében állt egy nagy aktatáskával, amit Evelyntől kapott kölcsön. Nagyon nyugodt volt az utca, szinte hallotta a kora reggel mély csendjét, ahogy a levegő még mindig nyögi az előző nap hőségét.
Visszanézett a házra, amit őrzött. Nem égett egyetlen villany sem, és az ajtót bereteszelték. Nield az ösztönei ellen küzdött. Pedig eddig még sosem hagyták cserben.
Erősebben szorította a táskát, és őrhelyét elhagyva a falu vége, a tengerpart felé sietett. Ahogy a homokdűnék irányába lefordult az útról, az enyhe szellő megsimította az arcát. Elhagyta maga mögött a házakat.
Hirtelen bizonytalanul megtorpant. Butler számított rá, mint hátvédre. Ők ketten már nem egy komoly szituációban voltak társak. Most olyan volt, mintha dezertálna. Visszamegyek. Ahogy ott állt, az egyetlen zaj csak az volt, ahogy a szél járt a fűben. Az egyetlen? Még egy pillanatot várt, hátha csak megcsalta a füle.
Aztán újra meghallotta. Egy motor halk hangját. Messze, a tenger felől. Az ellenség. Mióta először felderítette Walberswicket, tudta, hogy itt a legnagyobb ellenség a tenger. Letért az ösvényről, és amilyen gyorsan csak tudott, előrefutott a dűnék pergő homokjában. Felmászott a legmagasabbra, és kinézett a kis tengeröbölre.
Pislogott, lecsukta a szemét és újra gyorsan kinyitotta őket. A hullámgát mögött látszódott a végtelen nyugodt tenger. Egy halvány világos csíkot vett észre,.ahogy a motor hangja elhalt. Egy motorcsónak lenne? Vagy csak képzelődött? Újra kinézett. Ha kocsival jönnek, akkor Butler most egyedül van.
Szinte akarata ellenére továbbmászott a dűnén. Ahogy közeledett a tengerhez, egyre sósabb volt a levegő íze is. Lemászott a kikötő irányába. Egy percre megállt, és figyelmesen meresztette a szemét a tenger felé, hogy valami navigációs fényt lásson. Semmi. Várt, és foszforeszkáló órájára pillantott. Tíz perce jött el a háztól. Még marad három percet, de aztán visszafut majd a dűnéken keresztül.
Hallotta egy motor beindulását, de ennek más hangja volt, mint az előzőnek. Leült a homokdűnére, hátha a sziluettje meglátszik, ha a dombtetőn áll.
Újra beindult egy motor, és rögtön le is állt. Mi a fene folyik itt? Most már tisztán hallotta egy gumicsónak motorjának a hangját, ahogy a kikötő felé közeledett. A nagyobb motorcsónak kormányosa biztos csak ellenőrizte a motorját, bekapcsolta és kikapcsolta. De a kisebb motor pöfögése egyre hangosabb volt.
Most már látta a közeledő csónak húzta fehér csíkot is. A zsebéből előhúzta az éjszakai messzelátóját. A fehér csík part felőli végére irányította. Úristen! Egy nagyméretű motoros gumicsónak közeledett. Benne hat férfi. Mind terepszínű ruhát viseltek. Mintha automata fegyverek lettek volna a kezükben.
Nieldet elöntötte a megnyugvás hulláma. Mégiscsak jól számított. A támadók a tenger felől jönnek, ahogy mindig is gondolta. Ha egyáltalán ők az ellenségeik. Nield gondban volt. Elvégre nyár közepén jártak. A turisták gyakran kedvelik a változatosságot. Egy kis éjszakai hajózás a kis öbölben. És abban sem lehetett biztos, hogy azok náluk automata fegyverek.
A csónak egyre nagyobbodott, mintha egyenest a kikötőbe tartana. Nield mérgesen csettintett. Hogyan bizonyosodjon meg arról, hogy nem csak egy kis part menti hajókázásra indulnak? Aztán eszébe jutott a nagyobb motorcsónak és ez eldöntötte.
Felállt, tölcsért formált a kezéből és elkiáltotta magát:
– Állítsák le a motort, különben lövök...
A figyelmeztetés után hasra vágta magát a dűne mögött. Ahogy landolt, lövések röpültek a csónakból, riasztóan közel becsapódva. Az egyik hangtompítós golyó közvetlenül a feje mellett húzott el, és becsapódott mögötte a homokba. Az egyik egy kis kavicsot talált el, felrepítette a levegőbe, és épp a lába mellett ért földet.
Nield előkapta Uziját az aktatáskából. A fegyvert, amit a Különleges Ügyosztályos küldönc hozott, negyven tárral. Percenként hatszáz lövésre volt képes. Nield a fegyvertust megtámasztotta a homokdűnén, és a csónak aljára célozva meghúzta a ravaszt. A lövedékek a vízvonal alatt és fölött találtak bele a csónakba.Nield belenyomott egy új tárat, és látta, ahogy a csónak megdől. A hat férfi kiugrált a vízbe, miközben a csónak végleg lemerült. Újra lőtt, most a fejek fölé, amik egy része a part felé úszott. Megfordultak és kiúsztak a tenger felé, remélve, hogy a nyílt vizén megtalálják a nagy motorcsónakot.
Nield becsúsztatott egy új tárat, és újra tüzelt, mindig a fejek és karok fölé célozva. Látta, hogy két fej eltűnik a vízben. Pedig nem találta el őket – biztos gyenge úszók voltak.
Felállt, hogy jobban lásson. Négy fej, majd egy újabb merült el. Nield elrakta az Uzit a táskába. Ideje gyorsan visszamenni. Még egyszer kinézett a tengerre. Már csak két fejet látott. Nield elfordult és vállat vont.
– Na és? – mondta magában. – Ezek mind gyilkosok voltak, emberölésre készültek.
Mikor visszaért a Rózsalugashoz, hogy megkeresse a nőket, Butler leugrott elé a tölgyfáról.
– Milyen idegesnek nézel ki – állapította meg. – Belebotlottál valamibe?

 

 

52.

Marler, Newman és Higgins szorosan a fal mellett osontak a ház elejénél. Felmásztak ugyanarra a fára, a birtokot körülvevő kerítés túloldalán lehuppantak a gyepre, és a távolabbi végéről közelítették meg a Livingstone Manort.
Miután az őr eltűnt az épület oldalánál, Marler intett, hogy mehetnek. A következő őr megjelenése előtt tíz percük volt arra, hogy bejussanak. Az ablakok, amik előtt elhaladtak, a nappaliból nyíltak. Legalábbis Newman februári látogatásából így emlékezett. Átadta az információt társainak.
– Megnézem, van-e itt valaki, – súgta vissza Higgins.
A zsebéből elővett egy sztetoszkópszerű műszert, az egyik végét az ablakhoz tapasztotta, a másik végén levő hallgatót füléhez tette. Newman az órájára pillantott. Már így is késésben voltak, Marler túl soká ért vissza a Mercedeshez. Most pedig Higgins is itt vacakol. Óvatosan lefejtette a tapadókorongot az üvegről.
– Itt senki nincs.
– Hogy lehet ebben olyan biztos? – csattant fel Newman.
– Ez a műszer nagyon érzékeny. Még egy újság lapozását is meghallani vele. Vagy ahogy valaki megmozdul egy karosszékben. Szóval garantálom. Itt nincs senki. Most nyissa ki azt a bejárati ajtót – mondta Marlernek. – De ne kapkodjon!
Newman magában káromkodott. Mielőtt elhagyták a Mercedest, összekaptak egy kicsit. Higgins állította, hogy a bejárati ajtón számítanak rá a legkevésbé, hogy valaki betör. Egy ceruzalámpa fényében megnézte a hatalmas faajtót és széleit.
– Nincsenek riasztók. Kezdheti.
Marler nekiesett a három zárnak, kiválasztott egy kulcsot a legalsóhoz, lassan bedugta, és félrehajtott fejjel figyelt. Hallotta ahogy a zár kikattan. A másik két zárral is hamarabb végzett, mint gondolta. Higgins egy kis zseblámpaszerűséget nyomott Newman kezébe. Suttogva figyelmeztette.
– Ez az a kis műszer, amiről a kocsiban beszéltem. Felismeri az elektromos sugarakat. Ha bekapcsolja, harminc másodpercre hatástalanítja a sugarat, így nem kapcsol be a riasztó.
– És maga is velünk jön... – kezdte Marler.
Már későn szólt. Higgins visszaszaladt az elfüggönyözött ablakok előtt, és futás közben már vette is le a kabátját, hogy az átmászáskor megvédje magát a drótkerítéstől. Felugrott a fára.
– Előremegyek – közölte Newman. – Ismerem ezt a szobát.
Jobb kezében a Smith & Wessonnal elindult, de nagyon remélte, hogy nem kell majd meghúznia a ravaszt. Viszont nagyon hasznos lesz a nyelénél fogva csendes fegyverként használni. Lassan elfordította a kilincset és benyomta az ajtót. Jól meg volt olajozva, egy hangot sem adott. Az ajtónyílásból belátott a nagy hallra, a kanyarodó lépcsőre és a ház hátulján levő szoba felé vezető folyosóra. A szoba ajtaja nyitva volt, és bent égett a villany.Az órájára pillantott. Kilenc perc. Az őr most már bármelyik pillanatban megjelenhet a ház előtt. Fejével intett Marlernek, és átlépett a lábtörlő felett, hátha nyomásérzékelő van alatta. Nagyon óvatosan becsukta az ajtót, míg Marler szorosan a falhoz állt, jobbját oldala mellett tartotta, baljában pedig egy kis fémdobozzal. Mindketten gumitalpú cipőt viseltek. Newman keresztülment a halion, és benézett a nappaliba. Higgins eltalálta. Üres volt.
Nyitva hagyta az ajtót és bement. Ebben a szobában nem voltak elektromos sugarak, ezt már legutóbbi látogatása során is észrevette. A szemközti falban levő ajtóra mutatott. Marler megnézte a zárat, és belepróbált egy kulcsot. Semmi. Kiválasztott egy másik kulcsot, egy kicsit megmozgatta a zárban, de újra csak semmi. A harmadik kulcs pedig túl nagy volt. Newman átnyúlt fölötte, lassan elfordította a kilincset és benyomta. Az ajtó kinyílt, mögötte egy kőlépcső vezetett le a pincébe.
– Hadd végezzek egy gyors felderítést! – súgta Marler.
Newman az árnyékban várakozott, és hallotta, ahogy Marler halk léptekkel leoson a lépcsőn. A kőlépcsőt halvány neonfény világította meg. Maga előtt tartva a „zseblámpát”, Marler végigment a hosszú folyosón, számos beugró és mellékfolyosó mellett elhaladva.
A Marlerrel szemközti szobából kisétált az őr, és megdermedt az idegen láttán, aki épp egy zseblámpát tett vissza a zsebébe. A férfi valóságos óriás volt, jóval száznyolcvan centi felett. Mint egy szekrény. Harminc körüli lehetett, pólót és nadrágot viselt, és haja kefefrizurára volt vágva. Volt tengerészgyalogos, gondolta Marler.
Az őr vigyorogva mérte végig a kistermetű Marlert. Élve felfallak, gondolta magában. Ökölbe szorított kézzel előrelépett, jobb csípőjén a pisztolytáskával. Marler előrelendült, és ököl beszorított kézzel alulról behúzott a hatalmas állkapocsba. Az őr megingott, és döbbent tekintettel lehajtotta a fejét, ahogy Marler elugrott előle és merev bal kézzel oldalról a férfi nyakára vágott. Az őr előreesett, és arccal a padlóra zuhant. Nem mozdult többet.
Newman odaszaladt. Marler az őr nyakán ellenőrizte a pulzust. Felnézett.
– Itt már a patika sem segít. Úgy eldőlt, mint az Empire State Building. Segíts behúzni ebbe a mellékfolyosóba! A holttestet elrejtették a sötétben. Marler a zsebéből előhúzott egy kis tömött zacskót és az őr zsebébe gyűrte.
– Mi az? – kérdezte Newman.
– Crack. Kábítószer. Vettem pár zacskóval ebből a szemétből abban az éjszakai bárban. Ha megtalálják, miközben még itt vagyunk, először azt hiszik majd, hogy kábszeres volt, túladagolta, eldőlt és beverte az állát a kőbe.
– Nézzünk körül! – javasolta Newman.
Már beljebb jártak a folyosón, mikor mögöttük ajtónyílást hallottak. Marler szorosan magához húzta hátizsákát, és követte Newmant egy oldalfolyosó félhomályába. Hangok. Lassan távolodó léptek Newman kikukucskált. Egy nő és egy férfi. Egymás felé fordulva beszélgettek. Már elégszer látta a fényképüket. Irina Szerov és Ion Manescu.
– Hogyan tartják ilyen tisztán ezt a helyet? – kérdezte Manescu.
– Külsős szolgákkal. Helyiekkel. De csak nappal vannak itt. Hauser nem engedi, hogy itt lakjanak...
Felmentek a lépcsőn. Egy ajtó nyílása és csukódása. Newman rájött, miért nem zárták az ajtót. Valamilyen oknál fogva a két terrorista vagy szabotőr, ahogy Tweed nevezte őket, éjszaka szabadon járhatott-kelhetett.
– Nézzünk körül még egy kicsit jobban!
Félúton a folyosó vége felé egy sugarat találtak. A zseblámpa kis piros fénye felvillant. Átsétáltak a bokamagasságban beszerelt elektromos szemeken. Ezen túl egy zárt ajtó volt. Marler csak a harmadik kulccsal tudta kinyitni. Bementek a boltíves helyiségbe. Mindkét fal mentén magasra pakolva álltak a „fagyasztott hal” feliratú ismerős dobozok. Marler felnyitotta az egyik tetejét, és belenézett a szürke masszára. Newman egy másikat is kinyitott, amiben szintén a szürke massza volt.
– Semtex – közölte Marler. – Mielőtt elindultunk, felhívtam Tweedet. Azt mondta, semmi bizonyítékuk nincsen ellene. – Levette a hátizsákját, letette a földre, és felnyitotta a tetejét. – Te menj ki, csukd be az ajtót, és rejtőzz el a szemközti folyosóban! Fedezz!
– Mit fogsz csinálni?
– Menj! Alig van időnk...
Newman kiment, becsukta az ajtót, és egy mellékjáratban meghúzódva várt. Úgy tűnt, örökké kell várnia és folyton az óráját nézte. Hallotta, amint Manescu és Szerov visszasétál a folyosón. Szerov beszélt, a hangja meglepően nőies és csábító volt.
– Jólesett ez a séta a kertben. Most pedig jöhet az alvás. Délután repülünk, és én frissen akarok Münchenbe érkezni. Késő estig fog tartani, mire rádión leadom a parancsaimat...
Newman hallotta, amint egy ajtó becsukódik, majd még egy. Külön szobában laktak. Újra az órájára pillantott. Mi a fenét csinál Marler ilyen sokáig? Newman hajnal előtt ki akart jutni Livingstone Manorból.
Az ajtó kinyílt, Marler körülnézett, a vállára lendítette a zsákot és megvárta, míg Newman megjelenik és int neki. Becsukta az ajtót, de nem tudta ugyanazzal a kulccsal bezárni. Ezt elfelejtette megkérdezni Alttól. Benézett a folyosó vége felé.
– Az az ajtó résnyire nyitva van – suttogta.
– Ideje mennünk...
– Csak egy pillanat, bekukkantok.
Marler benyomta az ajtót, és látva, hogy a szoba üres, besétált. Newman követte, bámulva közeledett Európa és Oroszország térképe felé, amin a különböző városokba piros zászlócska volt szúrva.
– Úristen! – Hirtelen ráeszmélt. – Ezek az Európában robbanó bombák helyszínei. Olvastad az újságokat.
– Néha. Látom van egy zászló Kijeven. Ott robbant fel a minap a KGB központja. Legalább húsz halott.
– Hauser egy szörnyeteg – állapította meg Newman. – Semmi sem áll a hatalomvágya útjába. Destabilizálni, majd a romokon újjáépíteni. Ez a módszere. – Marlerre nézett. – Mi az a kezedben? Olyan mint egy maroktelefon.
– A hozzá tartozó számozott nyomógombokkal. A Park Crescent-i műszaki műhelyben csinálták. – Kihúzta az antennát. – Okosak ott a fiúk. Ez a kis vacak egy rádiódetonátor. Én mondom, abban a szomszéd szobában rengeteg robbanószer van. Csak beütöm a megfelelő kódot, esetünkben a 142-t, és rádiójelzést küld a bombának.
– Ezt raktad össze olyan sokáig a pincében?
– Nem egészen. A zsákomban hoztam egy készüléket. Egy kis előmunkálatot igényelt. Elfelejtetted, hogy Porvooban, majd később az Intézetben loptam egy kis Semtexet. Nem kéne elpucolnunk ebből a luxusházikóból?
– De azonnal. Mire van a rádióadó?
– Csak elővigyázatosság, ha esetleg kifelé menet ellenállásba ütköznénk. Mire elmagyarázom nekik a helyzetünket, nagyon készségesen fognak kikísérni a birtokról.
– Akkor menjünk!

 

A kanyargós úton Tweed nagy sebességgel hajtott az új Volvo kombival, amit Howard bocsátott a rendelkezésére. Mellette Paula erősen kapaszkodott, miközben bevették a keskeny kanyarokat. A hátsó ülésen ült Cord Dillon, egy meggyújtatlan cigarettán rágódva.
– Azt hiszem, most már elég közel járunk a Livingstone Manorhoz – mondta Paula. – Felismertem ezt a kanyart, ami fölött épp átrepítettél minket.
– Aggódom – szólalt meg élesen Tweed, tartva a sebességet. – Nem láttunk rendőrkocsikat. Már itt kéne lenniük.
– Lehet, hogy álcázva vannak – vetette fel Paula. – Bár ahogy te vezetsz, már biztos megállítottak volna.
– Isten tudja, Newman és Marler milyen kockázatot vállalnak. Huser könyörtelen ember. Igazad van. Nagyon közel járunk. Itt lekanyarodom az útról, és beállók azok mögé a fák mögé.
Paula felült, és ahogy Tweed megállt és lekapcsolta a motort, felkiáltott.
– Nézzétek, ott van Bob Mercedese...
Kiugrott és a kocsihoz szaladt. A hátsó ülésen valaki megmozdult, kinyitotta az ajót és kiszállt. A homlokához emelte a kezét.
– Jóreggelt, hölgyem! George Budge vagyok, szolgálatára, – mondta Alfred Higgins. – Csak szundítottam egyet. Butaság éjjel vezetni, amikor fáradt az ember. Nyugodtan megállhatnak itt maguk is, ha gondolják...
Több kilométerrel Tweed mögött Buchanan főfelügyelő szintén túllépte a sebességhatárt. A mellette ülő Warden őrmester úgy érezte, mintha egy-egy veszélyes kanyart két keréken vennének be.
– Nemsokára odaérünk, uram – szólalt meg halkan.
– A nemsokára már későn lesz. Túl sokáig tartott meggyőznöm Tweed titkárnőjét, Monicát, hogy árulja el, szerinte hova ment Newman. Azt az alakot a barátnője Sandy halála miatti bosszúvágy hajtja. Szerintem beazonosította a gyilkost.
– Ebben nem lehet biztos, uram.
– Nem vagyok biztos, hanem meg vagyok győződve róla. Ugyanígy Monica is. Amiatt a rohadt kabátgomb miatt.
– Hát, ön vezet.
– Megdöbbentő a megfigyelőképessége – felelte Buchanan és jobban beletaposott a gázba.

 

 

53.

Marler és Newman már majdnem kijutottak Livingstone Manorból, amikor elfogyott a szerencséjük. Marler felmászott a fára és lehuppant a kerítés túloldalán. Newman követte, és ágról ágra mászott felfelé a fán, amikor lövések dörrentek. Az egyik őr biztos meglátta a levelek mozgását vagy nyitva találta a bejárati ajtót. Golyók röpködtek, és Newman igyekezett gyorsabban haladni. Egy halom szétszaggatott levél hullott az arcába. Ez közel csapódhatott be. Elérte az útra lógó ágat, és még egyszer visszapillantott. Egy második őr is a vállához emelte a fegyverét. Newman leugrott az útra és elkezdett rohanni.
– Át az úton! – kiáltotta Marler. – Az emelkedőre. Ott egy másik facsoport. Ha elérjük, le tudjuk őket kaszálni a mezőn.
Keresztülrohantak az üres úton, bevetették magukat a túloldalon levő búzaföldbe és felmásztak az emelkedőn a fák felé. Igyekeztek óvatosan lépni, nehogy kificamodjék a bokájuk a göröngyös talajon. Newman szorosan Marler mögött mászott, és elérték a facsoportot. Marler felnézett, kiválasztotta a legmagasabb gesztenyefát, és majomsebességgel elkezdett rá felkúszni, hátizsákja csak úgy csattogott a hátán.
Ahogy Newman mászott utána, hallotta, hogy Livingstone Manornál beindul egy autó. Közeledett, majd egy rövid szakaszon távolodott. Aztán a motor hangja megváltozott, és mintha ugyanazon az útvonalon közeledne, mint amin ők átfutottak a mezőn. Newman megállt és kinézett a levelek közül, de nem látta a kocsit. A motor leállt, és Newman, Marler után mászva följebb húzta magát a fán.
Marler lovaglóülésben ült az egyik ágon, ahonnan teljes kilátás nyílt a Livingstone Manor birtokra és az épületre. Messzelátóval figyelte a terepet. Newman is kiült az ágra, és követte a pillantását.
– Hauser menekülni próbál – szólalt meg Marler. – Van egy kis helikopter, egy Sikorsky a hátsó parkban. Az a szemét most száll fel rá.
– Meg fog lógni. Mindig a legfontosabb ember lóg meg – mondta Newman.
Előrehajolt. Hirtelen rendőrautók bukkantak fel a semmiből. Az egyik a nyitva álló kovácsoltvas kapu felé hajtott, és egy őr kirohant elé. Az őr kezében megvillant egy géppisztoly, a szélvédőre célzott és szétlőtte az üveget. A kocsi ajtaja felpattant, egy rendőr kiugrott és visszalőtt. Az őr hátratántorodott az egyik kőoszlopnak, majd lecsúszott a földre. A többi kocsiból is rendőrök ugráltak elő, ahogy még egy őr megjelent és a vállához emelte a fegyverét. Egy lövés dördült, és az őr összeesett.
A lövöldözés abbamaradt, helyette felhangzott a helikopter propellereinek jellegzetes zakatolása. A gép lassan felemelkedett, délnek fordult és elindult Harwich felé. Newman ekkor észrevette Marler kezében a rádiódetonátort. A helikopter épp a Livingstone Manor fölött szállt, amikor Marler benyomkodta a számokat. 142.
Newman az órájára pillantott. Hajnali 5. Nemsokára világosodik. De most hirtelen másfajta fény villant fel. A helikopter még mindig a ház fölött járt, amikor alatta felrobbant ház. Egy hatalmas robbanás zaja rázta meg a korahajnali csendet amin csak a helikopter állandó zakatolása hallatszott át. Az épület a levegőbe repült, és nagyobb darabok szálltak szanaszét. A robbanás hullámai megrázták a helikoptert, ami egy kicsit megingott. Egy hatalmas vörös lángfelhő csapott fel és beburkolta a gépet. Newman látta, amint lesüllyed a romok közé, és mintha földet érésekor a két megmaradt fal is ráborult volna. Aztán felcsapott a füst, elzárva a kilátást.
– Ennek a kis vacaknak állítólag két mérföld a hatótávolsága, – jegyezte meg elismerően Marler. A ház romjai felé nézett.
– Mindenesetre elég gyatra építész lehetett.
Newman kisebb ágakat letörve gyorsan lemászott a fáról. Marler utánakiáltott.
– Hova mész?
– Találkám van. Egy gyilkossal.

 

 

54.

Ugyanúgy fog befejeződni, ahol elkezdődött. Ugyanazon a helyen. A harangtoronyban. Newman már napok óta arra gondolt, hogy ennek így kell történnie. Amire viszont nem számított, hogy minden mennyire hasonlítani fog februárhoz.
Keleten már pirkadt, sötétkék és aranyszínű volt az ég. Egy újabb forró nap kezdete. Felmászott a kis úton és megtorpant, szinte hitetlenkedve bámult. A rozzant épület mellett ott állt egy piros Jaguar. Pont ott, ahol Sandy piros Jaguarja állt ugyanilyen kihívóan azon a jeges februári hajnalon, amikor ő ugyanígy felmászott a kis úton, hogy találkozzon vele.
Megrázkódott, mint aki rémálomból ébred. Fáradt volt, ruhája szakadt és piszkos, kezei véreztek a fára mászástól, de vett egy mély levegőt, és meggyorsította lépteit a harangtorony felé.
Ugyanolyan volt, de mégis más. Akkor tél volt, most pedig verőfényes nyár, pont olyan nyár, amit Sandy is úgy élvezett volna. Megropogtatta fáradt ujjait, ahogy felért a dombtetőre és belátott az épületbe. Halkan közelebb osont.
Odabenn Newmannek háttal egy férfi mászott négykézláb a földön, valamit keresgélve a piszokban. Newman már alig pár lépésre volt a bejárattól, amikor a férfi hátranézett és felugrott.
– Mi volt az a rettenetes robbanás? – kérdezte Adam Carver.
– Összepiszkította a szép kis selyemöltönyét – állapította meg Newman fagyosan. – Talán ezt kereste?
Kezében feltartott egy gombot, amit a saját kabátjáról tépett le, rajta a DAKS márkajellel. Carver értetlenkedő mozdulatot tett a kezeivel.
– Miről beszél? Miért keresnék én egy gombot?
– Mert ezt a gombot Sandy tépte le a maga kabátjáról, amikor az életéért küzdött, de maga felakasztotta arra a gerendára, mint egy közönséges bűnözőt. Oda fel, Carver. A feje fölé.
Carver ösztönösen felnézett, és Newman előrelendült. Carver körülnézett, merre meneküljön, és az egyik boltíves ablakon át látta, amint egy kocsi közeledik az úton. Megfordult, elkapta a létrát, és gyorsan felkapaszkodott rajta. Newman a bokája után kapott, de elszalasztotta, és maga is elkezdett mászni a létrán.
Felnézett és látta, hogy Carver lába felé lendül, épp időben elkapta a fejét. Carver továbbmászott, és elérte a gerenda alatti fa kiszögelést. Annyira sietett, hogy ahogy felért, megcsúszott, és esésével hatalmas porfelhőt vert fel.
Newman is felért a kiszögelésre, ahogy Carver feltápászko-dott. Newman újra megmutatta neki a gombot. Pár pillanatig mindketten mozdulatlanul bámultak egymásra.
– Maga Hauser bérgyilkosa – szólalt meg Newman. – Megölte Ed Rivertont. Elvágta a szerencsétlen torkát, majd a kikötő jeges vizébe dobta, hadd szaggassa szét egy jégtörő. Gyorsan dolgozik, azt el kell ismerni. Felpattant egy londoni gépre, és idejött, hogy hajnalban találkozzon Sandyvel. Akarja tudni, miből jöttem rá, hogy maga az és nem Manescu vagy Galvone?
– Na jó, nagyokos – szólt gúnyosan Carver. – Honnan tudta hogy én voltam?
– Mert a gyilkosnak megjelenésben és személyiségben olyasvalakinek kellett lennie, akiben Sandy megbízott – felelte Newman, palástolva szomorúságát. – Ez kizárta Manescut és Galvonét. Maga patkány, tud bánni a nőkkel. Az alatt a selyemöltözet alatt csak egy rakás szar van.
– Féltékenykedünk?
lAhogy beszélt, Carver hirtelen előrelendítette a karját, és egy marék piszkot vágott Newman arcába. Newman egy pillanatra megvakult, és Carver rávetette magát. Newman ösztönösen átkarolta Carvert. Mindketten annyira el voltak foglalva a dulakodással, hogy észre sem vették, amint a közeledő autó megáll a harangtorony bejáratánál. Buchanan előkapta az angol kabátot a hátsó ülésről, és berohant az épületbe, még épp meghallva Carver beismerését. Wardennel együtt felbámultak. Buchanan tenyeréből tölcsért formálva felkiáltott Newmannek.
– Itt van Carver kabátja a gomb nélkül. A laborban magállapították, hogy a gomb erről származik Bíróság elé fog állni...
Komor arccal figyelte, ahogy odafenn folytatódik a dulakodás a vékony deszka kiszögelésen. Carver Newman lábára kulcsolta a bokáját, hogy elbuktassa. Newman megkapaszkodott benne, és jobb kézzel behúzott egyet Carver állába, aki megingott, és ahogy visszanyerte egyensúlyát, észre sem vette, hogy közvetlen a deszkalap szélén áll, mögötte a mélységgel. Newman térde fellendült Carver ágyékába. Carver fájdalmasan összegörnyedt, lazított Newman fogásán, és jobb kezével a nyaka után kapott, de Newman lekapta a karját, és Carver megcsúszott, majd hátraesett.
Majdnem magával rántotta Newmant is, aki viszont erősen megvetette a lábát és jobb karjánál fogva tartotta Carvert. Lenézett a gyilkos riadt szemébe, ahogy az ott lógott ég és föld között.
A selyemzakó a vállán kiszakadt. Newman tovább tartotta a karját, de érezte, hogy az anyag lassan csúszik ki az ujjai közül. Hideg, érzéketlen szemmel figyelte, ahogy a varrások szinte egyenként pattannak szét. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Newman még visszaránthatta volna Carvert, de az anyag egy hirtelen reccsenéssel teljesen elszakadt, és Carver éles sikollyal a mélybe zuhant. Mint egy magasugró, egy szaltót írt le, aztán fejjel belezuhant a padlóba. Buchanan hallotta a koponyacsontok hátborzongató reccsenését a kőpadlón. Carver mozdulatlanul feküdt szétterülve, mint egy rongybaba.
Newman lassan felállt, kezében a zakóujjal, és lassan, nehézkesen, fokról fokra lemászott a létrán. Az alján megállt, és a holttestre bámult. Aztán kinézett a piros Jaguarra, ami szinte megszólalásig hasonlított Sandyére.
– Visszaviszem Tweedhez, a kocsijánál várja. Tweed majd hazaviszi – mondta Buchanan.
– Tudok vezetni...
– De nem fog. Ez parancs. Egész biztos vagyok benne, hogy Tweed sem engedi majd. Ez Carver kabátja. A lakásán találtuk Chelseaben. Egy gombja hiányzik. Furcsa, hogy sosem gondolt rá, milyen terhelő bizonyíték lehet egy hiányzó gomb.
– Furcsa – bólintott Newman, és hagyta magát a kocsihoz vezetni.
Annyira elszédítették az események, hogy azt sem tudta, miről beszél Buchanan.

 

 

Epilógus

 

– Búcsúzni jöttem.
Cord Dillon kezet nyújtott Tweednek a Park Crescent-i irodában. Tweed habozott, majd vállat vont és minden lelkesedés nélkül kezet fogott Dillonnal.
– Rájött? – kérdezte Dillon.
– Mire?
– Hogy miért akartuk Hausert elintézni. Az egész bandáját eltörölni a föld színéről. Ami most, hogy ő nincs, szépen össze is fog omlani.
– Folytassa!
– A Szovjetunió infrastruktúrája az összeomlás szélén áll. A vasutak a karbantartás hiánya miatt roskadoznak. A telefonrendszer alig működik, nagy részét még 1918 előtt szerelték fel.
– És?
– A moszkvai metró, ami egykor a nagy büszkeségük volt, szintén omladozik. Folytassam?
– Összeomlik az egész?
– Pontosan. pedig, miután halálra ijesztette őket, Oroszországot egy új Amerikává akarta újjáépíteni.
– Gondolja, hogy ezt akarjuk? Hetven év kommunizmus után? Oroszország lekerül a térképről. Egy harmadik világbeli ország lesz.
– És ez megfelel maguknak?
– A legmesszebbmenőkig. Nem kell többet aggódni, hogy kié ott a hatalom. Már mindegy. Hauser ezt akarta elrontani. Most csak békésen ki kell várni a dolgokat. Sejtette, nem?
– Gondoltam. Mert miközben velem volt, többnyire csak megfigyelőként vett részt az eseményekben. Nem indul már a gépe?
– Dehogynem. – Dillon megfordult. – Viszlát, Paula!
– Mit szólsz hozzál – kérdezte Paula, miután Dillon elment.
– Az tény, hogy semmiképp nem szabadott Hausernek átengedni a hatalmat – felelte Tweed.
– De hogy hagyják Oroszországot összeomlani?
– Ha összeomlik, még elkeserítőbb helyzetekkel kell majd megbirkóznunk.