Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
ASSZAMITA
[A Klán regénysorozat 7.]

(Tartalom)

 

 

ELSŐ RÉSZ
Akik felsorakoztak

 

1999. július 3., szombat, éjjel 3:18 (helyi idő szerint)
A Tízezer Jajszó barlangjai
Petra közelében, Jordánia

Elijah Ahmed, Alamut kalifája, csendben haladt a sötétben vá rakozó végzete felé. A barlang bejáratánál gondosan egymás mellé rendezett szandáljait már mérföldekkel maga mögött hagyta. Talpa – amely a Szent Próféta kora óta nem érezte a napperzselte sivatag tüzét – nem bolygatott meg egyetlen kavicsot, egyetlen porszemet sem a barlang homokkő alapzatán.
Elijah elméje csendes volt. Az írás egy megnyugtató részlete emelkedett ki a lelkéből, mint a hűsítő északi fuvallat. Ő, Allah, az egyetlen. Allah az, akitől minden függ. Ő nem nemz, Őt nem nem zették, és senki sem hasonlatos Őhozzá.
A teljes sötétség ellenére a kalifa biztosan lépkedett. Ezernyi elágazás indult ki az általa követett kanyargós járatból, de Elijah ki mért léptei egyetlen egyszer sem tétováztak. Korábban még soha nem járt ezen az ösvényen, mégis a durva folyosó minden kanyarulata annyira ismerős volt neki, mint az egyszerű muzulmán köntösé nek szövete. Nem tudott ellenállni annak, ami egyre csak hajtotta előre. Nem tévedhetett el.
A járatok látszólag minden rendszer nélkül kalandoztak ide-oda. Az éles, spirális ívek szinte önmagukat érintették. Északkelet felé széles boltívek ásítottak, szögletes fordulók dél felé, és érintőlegesen kelet felé haladó cikk-cakkok, amelyek még véletlenül sem halad tak soha egyenesen a felkelő nap irányába. Ebben a faragott káoszban Elijah Ahmed léptei egyre mélyebben és mélyebben vezették őt a föld szíve felé.
Ő, Allah, az egyetlen. Allah az, akitől minden függ. Ő nem nemz, Őt nem nemzették, és senki sem hasonlatos Őhozzá.
Elijah utolsó lépése nem a korábbi órák egy kanyargós folyosójá ra, hanem egy hatalmas terembe vezette őt. A sötétség úgy nyílt meg előtte, mint az űr, de még a fény hiánya sem volt képes elrejte ni előle a hírnök jelenlétét.
Egy masszív kőalakzaton ült, az alapkőzetből faragott dísztelen trónuson. A hírnök maga sem viselt semmilyen díszt. Meztelen, gyermekszerű teste szénfekete szobornak tűnt, és a kemencében ke ményre égetett felszín minden repedése, minden apró karcolása va lójában a fekete égen végigszántó koromfekete villámlásnak tűnt. Az égbolt sötétjét mindössze a növő hold sarlója és néhány hozzáil lő, csontfehér csillag törte meg. A hírnök tökéletesen mozdulatlan mellkasán nyugvó csontmedál volt a növő hold. A csillagokat szin tén csont alkotta, bár ezek nem csak egyszerű felszerelési tárgyak voltak: a csillagok ur-Shulgi csontjai voltak, amelyek láthatóvá vál tak, ahol az éjféli égbolt visszahajlott, vagy megrepedt és lepergett. Ezek tárolták a hírnök lényegét, és a velő maga volt a bosszú.
Ezzel a lénnyel állt szemben Elijah Ahmed.
Elijah Ahmed, Alamut kalifája, a du'at triumvirátusának tagja, belenézett a hírnök szemei helyén tátongó semmi mély kútjába. A szemgödrök éles csontperemek alatt rejtőzködtek, és a tátongó üresség mintha maga lett volna a vád az ezredéves sérelmekért és gaztettekért. Mintha maga Elijah vájta volna ki őket valamiféle ke gyetlen tréfa vagy szórakozás ürügyén.
A hírnök Elijahra nézett, és a hírnök látott.
– Elijah Ahmed. – szólt ur-Shulgi.
Elijah azonnal leborult a hírnök előtt. A homokkő égette a kalifa homlokát – pedig hűvösnek kellett volna lennie ilyen mélyen a föld méhében – de ő meg sem moccant.
– Haqim gyermeke – szólt a hírnök – Vér a vérének vérének vé rének véréből – ur-Shulgi hangja betöltötte a termet, mint a déli szél a sivatagot. Szavai égettek, akár a húst a csontokról lerágó ho mokvihar első csípései.
– Emelkedj fel, Elijah Ahmed.
A kalifa engedelmeskedett – engedelmeskedett volna még akkor is, ha másként akart volna cselekedni – és fél térdre emelkedett. A homokkő érintésre hasonlatossá vált a tágas éjféli sivatag talajához. Nem kellett a tenyerére – a súlyát hordozó bal térdére, a jobb talpá ra és a bal lábfejének felső részére – pillantania ahhoz, hogy tudja; a sötét bőre megperzselődött. A lehajtott fejű, lesütött szemű Elijah ügyet sem vetett a testében tomboló tűzre, és némán tisztelgett a mester hírnöke előtt.
Azonban a vihar már közel járt. A sivatagi szelek úgy csaptak le rá, mint az őrök dühe által felszí tott nyitott kemence lehelete. Vékony muzulmán köntöse gyorsan elégett, csakúgy, mint a haja, szemöldöke és szempillája. A kalifa behunyta a szemét, hogy megvédje a hőségtől, de a szemhéja hama rosan felkunkorodott, mint a megpörkölt papír. Nem volt más választása, végig kellett néznie a saját megmérettetését.
És ebben a pillanatban Elijah Ahmed megismerte a félelmet. Ez a félelem biztos jele volt a férfi bölcsességének, hisz csak egy bolond nem rettegne a mennyek elszabadult haragjától. Abban pillanatban megismerte az izzó sivatagi szél ki nem mondott kérdését:
Ki ád néked életet, Elijah Ahmed?
Olyan hatalmas volt a hőség, hogy Elijah többé már képtelen volt gondolkodni, de nem is kellett gondolkodnia ahhoz, hogy meg feleljen ennek a kihívásnak. Ez a kérdés nem volt újdonság számá ra: mióta az eszét tudja, mindig is üldözte őt, már az előtt is, hogy a bölcs Thetmes magához Ölelte volna a véget nem érő halálba, Elijah Szent Próféta nyomdokain haladó halandó élete óta. A teljes válasz úgy emelkedett ki mélyen Elijah lelkéből, mint az oázis kútjá ból a teli tökhéj-palack.
Allah ad nekem életet.
Az izzó szél dühöngő orkánná erősödött. Beleüvöltött Elijah fü lébe, amelynek törékeny húsváza lassan elolvadt, és lecsorgott az ar ca két oldalán. A vihar megtámadta csupasz szemeit is. Könnyei már azelőtt felszáradtak, hogy elsírhatta volna őket.
És ekkor a hírnök többé már nem ült a terem távolabbi végében álló trónuson. Ur-Shulgi nem mozdult, most mégis mozdulatlanul állt alig néhány hüvelyknyire Elijah előtt. Repedezett, szénfekete bőre csillogott a dühöngő förgetegben.
– A fiatal Allah – szólt ur-Shulgi – Biztos vagy ebben, Haqim gyermeke?
Elijah arca mostanra felfelé nézett, bár ő nem emlékezett rá, hogy megmozdult volna. Szemei vértavacskákká változtak, ahogy a gyenge hús megsemmisült ur-Shulgi dühétől. A kalifa bőre ropogva hámlott le a testéről. A látás utolsó morzsái is cserbenhagyták már, és így Elijah nem volt tanúja, nem lehetett tanúja annak a végtelen pillanatnak, amikor a megtévesztésig hasonlított a hírnökre, aki előtt térdelt. Elijah ki akarta nyitni a száját, válaszolni akart, de az izmok az állkapcsán már használhatatlanok voltak, és mostanra a nyelvéből is csak egy izzó csonk maradt.
Miközben a hús lassan elégett, Elijah Ahmed lényének mélyében ott visszhangzott a hitvallás: Haqim meghosszabbította a létezése met, de életet Allah adott nekem. Ő, Allah, az egyetlen. Allah az, akitől minden függ. Ő nem nemz, Őt nem nemzették, és senki sem hasonlatos Őhozzá.
– Úgy legyen! – mondta ur-Shulgi. Szavai a szétroncsolódott füleken és a fájdalmon keresztül is megtalálták az utat Elijah elméjé be. – A Legöregebb nevében most visszaveszem azt, ami jog szerint Őt illeti.
A megfeketedett alak, ami valaha Elijah Ahmed, Alamut kalifá ja volt, a szavak felhangzása után egy hatalmas agyagtálba okádta Haqim vérét.
Jó néhány órával később elültek a szelek, és lassan visszatért az űr csendes nyugalma.

 

1999. július 9., péntek, éjjel 1:10
Ikhwan terme,
Alamut, Törökország keleti része

Nyolc, különféle fegyvert próbálgató gyilkos körözött csendben Fatima al-Faqadi körül. Feszülten figyelték a nő minden mozdula tát.
Fatima is őket nézte. Neki nem volt szüksége arra, hogy a jobb kezében tartott jambiát próbálgassa: az enyhén ívélt pengéjű vékony tőr éppen olyan jó ismerőse volt, mint a saját, mandulavágású szemei a tükörben. Hány éjszakán viselte már az övén ezt a fegyvert? És vajon hány lelket követelt már vissza Haqim nevében?
Lassan körbefordult a támadói gyűrűjében, és szemei felismerték azokat az apró jeleket, amelyeket a gyilkosok még nem voltak képe sek tökéletesen elrejteni. Bár ezek a jelek a legtöbb lény szemei előtt rejtve maradtak volna, de Fatima minden kétséget kizáróan kiolvasta belőlük, hogy melyikük fog elsőként támadni.
Ismerte a nevüket, de ez a tudás elméjének egy olyan szegletébe volt zárva, amely most átengedte az irányítást egy sokkal ösztönö sebb öntudatnak, és azoknak a készségeknek, amelyeket évszázadokon keresztül használt és csiszolgatott, amíg a begyakorolt mozdulatok még maguknál az ösztönöknél is ösztönösebbé nem vál tak.
A gyilkosok köre ebben a pillanatban a testtartások, fejbillenté sek, fegyverek és óvatos mozdulatok egyetlen gyűjteményévé olvadt össze. Forgás közben Fatima rengeteg apró részletet rangsorolt ma gában: az ománi egy három és fél láb hosszú kardot tartott a kezé ben, és az ír, a társaság egyetlen világos bőrű tagja, egy harci pörölyt forgatott. A többiek kezében igen változatos, de ezeknél apróbb pengék csillogtak, bár az algériai és az egyiptomi nem az őseik fegyverei közül választott. A Tamil Tigris egy-két hüvelykkel lejjebb tar totta a pihakaettáját a kelleténél, és a kurd szeparatista testtartásával sem volt minden rendben: a vállai megfeszültek, ahe lyett, hogy lazán és mozgékonyan tartotta volna őket.
A támadók köre egy árnyalatnyival közelebb húzódott. Fatima tőre mindenféle figyelmeztetés nélkül kivágódott jobb fe lé, majd, amikor az orgyilkosok reagáltak a cselre, bal lába szűk kört leírva kivágódott és eltörte az ománi térdét. A támadó kardja csörömpölve hullott a földre, és a férfi összerogyott. A lába egészen nyilvánvalóan természetellenes szögben meredt elő a teste többi ré sze alól.
Fatima még azelőtt félreugrott a hátának célzott csapás elől, hogy a férfi első nyögései elhaltak volna – számított erre a támadás ra, csak az volt a kérdés, hogy ki lesz a támadó? Az orosz. Rajta kívül a korábbi KGB-ügynök volt a jelenlévők között az egyetlen nő. Fatima egyidejűleg roppantotta el az orosz csuklóját, rántotta körbe a nő karját úgy, hogy a saját kinjalja döfje hátba, és perdítette az or gyilkost a harci pöröly csapásának útjába.
Az ír támadása pontosan a halántékán találta el az oroszt. A Testvériség Termének kőfalai visszhangozva verték vissza az éles reccsenést. Miközben a vékony testalkatú KGB-ügynök összerogyott, Fatima elroppantotta az új támadó karját, és csak a miheztar tás végett beledöfte tőrét a létfontosságú szerveibe. Elégedetten vette tudomásul, hogy harcképtelenné tette a támadóját. Átvetette magát az orgyilkosok körében tátongó hatalmas lyukon, hátát a fal nak vetette és a könyörületesség egy ritka megnyilvánulásaként megvárta, amíg a megmaradt öt támadó rendezi sorait.
Ennek a szünetnek azonban semmi köze sem volt a jóindulathoz. Az orgyilkosok az ő növendékei voltak. Fatima kevesebb, mint har minc másodperc alatt a csapat majdnem felét harcképtelenné tette, és ez könnyen okozhat pánikot, vagy legalábbis frusztrációt az ellen feleiben. Ha pedig mindannyiukkal ilyen gyorsan végezne, akkor nem vizsgálhatná meg a kilátástalan helyzetekre adott reakcióikat.
Tehát várt, és figyelt. Alamut hideg kövén meztelen talpak moz dultak csendesen.
Az öt megmaradt gyilkos óvatosan zárta sorait. Bár Fatima ko rábban még soha nem harcolt ezzel a fida'i csoporttal, ez a néhány másodperc mégis elegendő volt számára, hogy hozzászokjon az ellenfelei mozdulataihoz, és megbecsülje, hogy az egyes növendékek milyen veszélyt jelentenek rá nézve: szinte elhanyagolhatót. Az esé lyek drámai módon átbillentek az ő javára, miután az ománi kardja és a harci pöröly kiesett a játékból.
Nem is olyan régen még ezek voltak a leghalálosabb halandók, de Haqim gyermekei között ez a néhány fida'i csak csecsemőnek számított. Fatima legalább egy évszázadon keresztül gyakorolta mes terségét minden egyes év után, amelyet ezek a gyermekek a nyájban eltöltöttek. Bár gyakorlott gyilkosok voltak, az izmaikba költözött újsütetű erőt még nem hajtották teljesen az uralmuk alá. Fatima tisztában volt vele, hogy az Átváltozás után nem mindenki nyerte vissza a korábbi ösztönös uralmat a teste fölött, és egyesek a síron túli létben soha nem nyerték vissza a fizikumnak és a vérmérséklet nek azt az egyensúlyát, ami olyan halálossá tette őket életükben. De ez egy ígéretes csoport volt.
Ikhwan Termeiben az egyedüli berendezési tárgyak a falikarokban elhelyezett fáklyák voltak, és a lángok táncoló árnyékokat vetí tettek az orgyilkosok gazdag barna és sima olajszínű bőrére. Idővel Fatima arcához hasonlóan az ő bőrük is sötétebbre válik majd, és Alamut méhében megtalálják majd a méltatlanoktól megtagadott egységet.
Fatima rászánt néhány másodpercet arra, hogy belenézzen min den egyes lassan közelebb araszoló gyilkos arcába; egyikük sem volt elég erős a vérben ahhoz, hogy megtörje az akaratát. Öt szenvtelen, összpontosító, kifürkészhetetlen, ragadozó sólyom tar totta szemmel a zsákmányát. Ötük közül egyedül a kurd arca tükrözött egy árnyalatnyi izgatottságot. Fatima megjegyezte, hogy a férfi talán újra kellene gyakoroljon néhányat a fida'i-ok korábbi leckéi közül, de ezzel a haladék, és vele együtt az elmélkedés pilla nata, véget ért...
A jemeni indított egy széles vágással. A jambia nem ontott vért, de a csapásnak nem is ez volt a célja. A férfi folytatta a vagdalko zást. A csapások védekező jellegűek voltak, amelyek eltérítettek volna bármiféle támadást, amivel Fatima megpróbálkozhatna, és közben a nő oldala felé mozdult el, mivel azt remélte, hogy ha Fatima szemmel tartja őt, akkor rákényszerítheti, hogy a hátát fordítsa a többiek felé.
Fatima jobb keze hirtelen magasan kivágódott. A jemeni magas ra vágott, hogy kivédje a csapást – de Fatima jambiája már a bal ke zében volt. A nő felfelé vágott és felnyitotta a hasfalat, majd egy hibátlanul kivitelezett fegyvercserével immár a jobb kezében lévő jambia körbevágott, hogy kivédje a kurd hátulról érkező támadását.
Fatima csak hátra szerette volna kényszeríteni a kurdot, el akar ta téríteni a támadását, hogy aztán támadást indíthasson a balján közelítő Tigris felé, de a kurd nem tért ki, sőt, még csak a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy elkerülje a vágást.
Egyszerűen belerohant Fatima pengéjébe, és a jambia mélyen bele fúródott a gyomrába. A roham és a nő felfelé tartó vágásának össze adódó erejének hatására mind a markolat, mind Fatima ökle beleszaladt a kurd hasába, és abban a pillanatban, mielőtt a férfi kibe lezve hátrahanyatlott volna, a khanjar végigvágott Fatima alkarján.
Azonnal megérezte és felismerte a mérget.
Gin-gin.
A csipkézett szélű vágás körül felhólyagosodott a bőr, és egészen az újhegyig futott a csontjain végigcsapó tűz. Az izomrángások már meg is kezdődtek, de az ösztönök átvették az irányítást. Most nem volt idő azon elmélkedni, hogy miként eshetett meg, és hogy honnan eredhet egy ilyen elképzelhetetlen árulás. Fatima a másodperc egy törtrészével az előtt dobta át a bal kezébe a pengét, hogy a rán gások használhatatlanná tették volna a jobbját. Megpróbálta ökölbe szorítani a jobb kezét, de egyetlen ujját sem volt képes megmozdítani.
A tűz elindult felfelé a karjában.
Régóta tanulmányozta már az orgyilkosok ősi és modern főzeteit. A gin-gin egyike volt a legrégebbieknek, a legtitokzatosabbaknak és a leghatásosabbaknak. Haqim vérével szemben csak nagyon kevés anyag, nagyon kevés méreg őrizte meg végzetes tulajdonságait, és csak néhány volt halálos a gyermekeire nézve. A gin-gin egyike volt ezen keveseknek, és most ez az anyag keveredett el Fatima vérével.
Egy széles vágás egy időre visszaparancsolta a megmaradt három ellenfelet. Egy ilyen kiképzésen nem létezett megadás: csak győze lem vagy vereség. Még soha nem fordult elő, hogy egy tanár vereséget szenvedett volna, de Fatima a szégyennél most sokkal súlyosabb következményekkel kellett szembenézzen.
Akaratával vért kényszerített lángoló karjába. Egy gyengébb mérget egyetlen pillanat alatt ki tudott volna égetni magából, hiszen még a saját vérét is képes volt nagy erejű méreggé változtatni, de a gin-gin ellenállt a támadásnak. Ha lenne ideje, és teljesen erre a feladatra összpontosíthatna, akkor képes lenne kipurgálni az anyagot a szervezetéből, de most egyikre sem volt lehetősége. Ha nem számol le gyorsan a megmaradt növendékekkel, akkor a gin- gin szép lassan szétterjed a testében, és minden izmot megbénít, ami csak az útjába kerül. Ha pedig elveszíti az eszméletet – ami gyakor latilag biztos bekövetkezik, ha lebénul a növendékek támadásai előtt – akkor a méreg addig emészti a belsejét, amíg nem marad be lőle semmi, amit Haqim vére meggyógyíthatna.
Az orgyilkosok a korábbi sólymok helyett most már inkább kese lyűknek tűntek Fatima szemében, de aztán arra gondolt, hogy vajon mit számítana a sivatagi nyúlnak, hogy a nemes sólyom, vagy a meg alkuvó keselyű lakmározik a teteméből? Merőn nézett a három megmaradt növendékre, és az arcukban a cinkosság apró jelei után kutatott. Összeesküvés a fida'i-ok között. Nem volt okuk rá, nem voltak meg a szükséges képességeik, de még a lehetőségük sem, hogy hozzáférhessenek a gin-ginhez. Ehhez egy öreg kell...
Ám az igazságnak várnia kell – feltéve, hogy képes addig túlélni.
A jobb oldalán álló algériai lehetőséget látott a Fatima oldalán használhatatlanul lógó karban, és lecsapott – de nem elég gyorsan. Fatima bal kézzel kivédte a széles pengéjű dhát, és ezzel szinte egy időben befejelt a férfi arcába. Az ugró rúgás eltörte a nyakát, és így már csak két ellenfél maradt.
Legalábbis Fatima így gondolta, amíg észre nem vette leterített kurd áruló irányából a mozgolódást. A férfi lassan talpra állt, bár a dolgát igencsak megnehezítették a lába előtt halomba tornyosuló belsőségei.
Fatima meglepődött, de a figyelmét nem vonták el az új fejlemé nyek. Nem úgy, mint az egyiptomiét, akinek keservesen megfizetett a figyelmetlenségért. Fatima pengéjének két gyors vágása nyomán a férfi mindkét térdében elmetszett inakkal vonaglott a földön.
A következő döfést Fatima a Tigris felé irányította, és az könnye dén ellépett a támadás útjából. Azonban ez a kitérés lehetőséget adott arra, hogy Fatima figyelmét ismét a kurd felé fordítsa. A férfi kezében még mindig ott volt a mérgezett penge, és az izgalom, amit Fatima korábban a szemében látott, mostanra átadta a helyét az őrületnek. A kurd botladozva megindult.
Fatima karja már egészen a válláig lüktetett. A vére szembeszállt a méreggel és lelassította a terjedését, de csak teljes összpontosítás sal tudta volna megakadályozni, hogy a gin-gin szét ne marja az iz mokat és az idegeket. A karjában hamarosan törékennyé válnak a csontok, és össze fognak roppanni a saját súlyuk alatt.
A gyűlölettől és tébolytól csillogó szemű kurd ismét rávetette ma gát. Fatima önmagához képest nagyon is sután mozdult. Bár karjá nak holtsúlya visszahúzta a manőverét, végül sikerült éppen eléggé kompenzálni ezt a gátló tényezőt. A lendületes ív és a csuklójának egyetlen mozdulata a khanjar útjába helyezte a jambiáját, és a kurd fegyvere csörömpölve landolt a földön. Fatima felfelé vágott a pen gével, és a fegyver felnyitotta a férfi torkát és bőrt az álla alatt.
Az őrült kurd a belső részeit maga után vonszolva ennek ellenére továbbra is támadott. Ügyet sem vetett azokra a sérülésekre, ame lyek harcképtelenné tették volna Haqim gyermekeinek többségét, vagy Khayyin bármelyik ivadékát. Mi ez a lény? Fatima nem érezte benne az öregek vérét, mégis volt körülötte valamilyen hatalom, va lami vadság az őrült szemekben, valami erőszak, ami magával a földdel volt egyidős.
A Tigris is közeledett. Megpróbálta megtenni azt, amire a társai nem voltak képesek: bevinni egy komoly csapást a tanáruknak. Va jon ő is egy összeesküvő volt, vagy csak egy buzgó tanítvány? Mindenesetre...
Fatima egyetlen összefüggő mozdulattal megpördült, és a Sri Lanka-i felé hajtotta a jambiát. A fegyvert ugyan nem dobáshoz egyensúlyozták ki, de az évszázados gyakorlat meghozta a gyümölcsét. A penge átmetszette a gégefőt és a nyelőcsövet, és stabilan be lefúródott a testbe. A Tigris úgy rogyott a földre, mintha kivágták volna alóla a lábait.
Fatima habozás nélkül megpördült, és kirúgott. A lába oldalra rántotta a kurd fejét. Az állkapocs reccsenése szinte elfedte a kőpadlóra záporozó fogak csilingelését. A férfi fél térdre rogyott, de még most sem adta fel: keze villámgyorsan a közelben heverő mér gezett khanjar felé mozdult.
Fatima kirántott egy fáklyát a közeli tartóból, majd a lángoló fur kósbottal lesújtott a kurd fejére, aztán pedig az arcára. A kurd arcra bukott a padlón. Fatima egyetlen szempillantás alatt már rajta is volt. Sarkával összezúzta az egyik kezét, és a fáklyával lesújtott a tar kójára. Aztán a parazsat a nyakához szorította, és hagyta, hogy a lángok elvégezzék a munkájukat a haján és az élőholt húson. A kurd üvöltve rángatózott, de Fatima még egy kézzel is biztosan tar totta.
A tűz mohón falta a bőrt és inakat, amelyek már évekkel ezelőtt porrá kellett volna váljanak. Néhány másodperc múlva Fatimának hátra kellett ugrania: ő sem sokkal ellenállóbb a tűz tombolásával szemben, mint a kurd. A kurd, aki valahogy ismét talpra küzdötte magát, és rohamra indult, mint valami izzó dzsinn.
Fatima ismét meglendítette a fáklyát. A hevenyészett bunkó pontosan a lángoló arc közepén találta el a kurdot, és egy sor reccse nés és roppanás kíséretében felrántotta és körbefordította a fejét. A csapás ereje megakasztotta a rohamot, és egy hosszú pillanatig a fér fi úgy állt ott, mintha a háta mögött és a feje fölött lévő mennyeze tet bámulná. Végül lerogyott, és a lángok teljesen elborították.
A halott kar súlya Fatimát is a földre húzta. Körülötte füst gomolygott, és a korábban harcképtelenné tett, de még öntudatuknál lévő tanítványok nyögései töltötték meg a levegőt. Alig vette észre, amikor az arca a kőnek csapódott. Elveszett önmagában, és vérének, Haqim vérének teljes dühét a karjában tomboló méreg ellen fordította. Egyfolytában a torkának szegezett újabb pengére várt. Hol lehet a kurd bűntársa? Most itt lenne a kiváló alkalom, amíg a méreggel harcolt. Még csak nem is remélhette, hogy megvédheti magát. De egyetlen összeesküvő sem lépett elő, hogy begyűjtse a ju talmat. Nem volt más, csak a karjában tomboló tűz.
Gin-gin. A gin-gin gyökér esszenciájának kecskebak hólyagban elkészített kénes főzete. Haqim vére lassan szorította a behatolót lefelé a karjában, lerohanta, és darabokra tépte a mérget. Az égő fáj dalmat jeges dermedtség váltotta fel. Fatima gondolatai összezava rodtak. Tényleg árulás történt Alamutban, és az Ikhwan termeiben? Az ereje éppen csak kitartott addig, amíg a méreg utolsó morzsáját is elpusztította, és aztán a torpor magához ölelte.

 

1999. július 12., hétfő, este 11:15
Thames Street
Baltimore, Maryland

Parmenides nyugodtan haladt az öböl partján. A Lord Baltimore szálló előtt szolgálatot teljesítő ghoulok közül egyik sem fogja felis merni. Ha őszinték akarunk lenni, akkor még ő maga is csak mosta nában kezdte felismerni önmagát. Többé már nem volt teljes sokk, ha a tükörbe pillantva Ravenna, a ghoul arca nézett vissza rá – aki ráadásul éppen az ő keze által pusztult el. Egy kis előkészülettel Parmenides képes volt úgy tenni, mintha már hozzászokott volna. Amit a helyzet nélkülözött humorban, azt jócskán kipótolta kegyet len iróniával. Ez a sajátság úgy áradt Sasha Vykosból, mint a gőz és a hamu annak idején a Vezúvból.
A sántítása végre teljesen megszűnt. Parmenides éppen olyan kecsesen tudott mozogni, mint korábban, és az ehhez hasonló éjszaká kon, amikor Vykos egy-egy olyan megbízatással jutalmazta meg őt a jó magaviseletéért, amely ennek a nyers és fiatal nemzet vámpírok által lerohant fővárosának határain túlra vitte, szinte már képes volt elfelejteni azt, amitől nem menekülhetett, a hajdani Ravenna ábrázatát. Egy másik ember arcát – az arcát és a testét, mert nem volt a fiziológiájának olyan részlete, amelyet Vykos elhanyagolt vol na ügyködései közepette – viselni néha szinte őrjítővé vált. Gyakran kapta magát rajta, hogy azon elmélkedik, vajon a Vykos által végre hajtott változtatások pontosan milyen mélyre hatolnak a bőre és az izmai alá. Voltak alkalmak, amikor azt vette észre, hogy felveszi a személyiséget, amelyet ő alkotott számára, amikor emlékeztetnie kellett magát...
Haszontalan gondolatok. Parmenides hátrasimította Ravenna fekete haját, és kihasználta az alkalmat, hogy belemélyessze körme it a fejbőrébe. Ezzel emlékeztette magát az itt és mostra, arra, ami az egész teremtésben változatlan volt: a vérre és a fájdalomra.
Ma éjjel Parmenides sokkal biztosabb volt a saját személyében, mint bármikor azóta, hogy a szörnyetegek kezére adták. Asszamita. Haqim gyermeke. A fájdalom, amit el kellett viselnie semmi volt a megaláztatáshoz képest, amelyet a klánja évszázadokon keresztül el kellett szenvedjen – de ennek már vége. És ma éjjel beteljesedik a bosszú egy aprócska része. Egy újabb homokszemcsét adhat a siva taghoz, amely idővel beborítja majd az egész földet.
Megkerülte a szállót és a személyzeti bejárathoz ment. Itt szintén két ghoul állt őrt, de Parmenides nem zavarta meg őket jobban, mint az öböl felől fújó esti szellő. Az ő szemeik számára minden pon tosan olyan volt, amilyennek lennie kellett.
Az épület belsejében az orgyilkos mások mellett is elosont. Gyor san megtalálta a hátsó lépcsőt, és felment a negyedik emeletre, ahol a biztonsági intézkedések viszonylag enyhébbek voltak. Az érzéke nyebb területek, a tanácstermek, ahol a Kamarilla ügyeit intézték, Garlotte herceg személyes lakosztályáról nem is szólva a hatodik és a hetedik emeleten voltak. Ha az adatai helytállónak bizonyulnak, akkor ma éjszaka Parmenidesnek nem kell behatolnia azokra a te rületekre.
Észrevétlenül elhaladt egy újabb ghoul őrszem mellett, és a sarok mögött megérkezett a szálló egyetlen személyfelvonójához. A Kam arilla valóban túlságosan nagy mértékben támaszkodott ezekre a ki nem próbált lényekre ahelyett, hogy az őket megillető módon kezelné Őket: azaz kiképzetlen gyermekként. A számtalan rejtett zseb egyikéből Parmenides előhúzott egy apró elektronikus eszközt. A szerkezet egyik éle egy lapos fémlemez volt, amelyet most becsúszta tott a felvonó ajtószárnyai közé, majd megnyomta a gombot. A fel vonó ajtaja szinte azonnal kitárult, mert az érzékelői úgy értelmezték a szerkezet által kiadott hangimpulzust, mintha a bezáródó ajtószárnyak hozzáértek volna egy utashoz. A csengő, amely rendes körülmények között megszólalt, ha az ajtó kitárult, most né ma maradt. Valójában Parmenides közvetlen közelében sehonnan nem hallatszott még a legparányibb hang sem. Az orgyilkos néma csendben mászott be a karbantartók létrájára, és azonnal el is indult lefelé, miközben a becsukódó ajtó lassan elzárta őt a fényesen kivi lágított folyosótól.
Hamarosan hason feküdt a felvonó fülkéjének tetején. Várt. És fülelt.
Nem kellett sokáig várnia. A felvonó megrándult, és elindult fel felé. Elhaladtak a negyedik szint mellett, ahol Parmenides bemászott az aknába, és meg sem állt a hetedik emeletig. A legfelső szin ten volt, és Parmenides türelmesen gubbasztott a fülke tetején, amíg a magányos utas beszállt. Az Asszamita feltételezte, hogy az utas nőnemű: a lábai nem hordoztak jelentős súlyt, és még a szőnye gen is felismerte a koncentrált becsapódás hangját – az utas magas sarkút viselt. A zárt csapóajtó melletti repedéseken még a finom, de kellemes parfüm illat is felszivárgott.
A felvonó ismét megremegett, és elindult lefelé. Parmenidesben akaratlanul felötlöttek annak az utazásának az emlékei, amelyet sa ját maga tett egy felvonóban néhány héttel korábban a nem is olyan távoli Washingtonban. Akkor ő volt a hagyományos utas, és egy po tyautas utazott vele a mennyezeti csapóajtó fölött. Hiszen hol más hol lehetett volna a Nosferatu, amikor Parmenideshez szólt?
Most már azonban felismerte a gondolatmenet hibáját, azt a megalapozatlan feltételezést, hogy a csatornapatkány a mechanikus kocsi tetején utazott. Lehetséges volt, bár nem túl valószínű, hogy a teremtmény a fülkében volt Parmenidessel. A Nosferatu talán ugyanabban a térben tartózkodott, amiben ő maga is, és öntudatla nul osztozott a lénnyel a fülkén. Haqim öreg gyermekei körében en nél furcsább és lehetetlenebb történetek is keringtek. És Parmenides nem volt csúcsformában azon az éjszakán. Harcolt az úrnője ellen, az újsütetű test bizonytalanságai ellen és nem utolsó sorban saját maga ellen. Minden fájdalmát és reményvesztettségét levezethette volna, hiszen esélyt kapott, hogy öljön – ez volt a hiva tása, és örök kötelessége – de ő kudarcot vallott. Ehhez a sokkhoz hozzáadódott még a Tzimisce kezétől elszenvedett fizikai kínzások fájdalma, és az a gyomorforgató felismerés, hogy éppen az övéi ad ták a szörnyetegek kezére. Azon az éjszakán csak Sascha Vykos kar jaiban talált megnyugvást és vigasztalást. Sascha Vykos, a kínzója, a végzete... a szerelme.
A gondolat kényelmetlenül érintette Parmenidest, és az orgyilkos testhelyzetet váltott. Puha csizmája nekidörzsölődött az alatta lévő fémnek. Azonnal felismerte a hibáját, és csendben átkozta ma gát, amiért hagyta, hogy elkalandozzon a figyelme. De vajon elárul ta magát? A felvonó közben megérkezett a földszintre, és a fülkéből semmilyen utalás nem érkezett arra, hogy felfedte volna a jelenlét ét. Elmenekülhetne, de annyira utálatosnak találta a gondolatot, hogy szinte azonnal elhessegette, amint felmerült az elméjében. Ha kudarcot vall és elpusztítják, akkor ezért csak ő maga és Vykos lesz a felelős – ő a gyengeségért, Vykos pedig a szeretetnek álcázott alap vető embertelenségért. De talán nem éppen Parmenides lenne az emberség és az embertelenség legjobb bírája, hiszen hosszú éveken keresztül képezték az élet kioltásának művészetében és tudományá ban. Másfelől azonban vajon mi volt hűségesebb társa az emberei történelemnek a gyilkolásnál?
Haszontalan gondolatok. Megint csak akkor bukkannak fel, ami kor semmi szükség sincs rájuk.
Odalenn az utas kilépett a felvonóból és azonnal jó néhány ember sietett üdvözölni. „Ms. Ash.” – szólították meg. „Jó estét, Ms. Ash.” „Hozhatok Önnek valamit, Ms. Ash?” Úgy nyüzsögtek körülötte, mint a rabszolgák. A nő édeskés válaszaiból csak úgy sütött a leeresz kedés és a megvetés: „Nos, köszönöm. Milyen kedves Öntől.”
Ash. Victoria Ash. Parmenides ismerte a nevét. Eltűnődött azon, hogy milyen könnyedén elpusztíthatta volna ezt a Kamarilla öreget. De miért zavartatná magát. Az Asszamita klán nem volt ellensége a Toreadoroknak. Még akkor sem volt értelme a túl korai felfedezte tést kockáztatni, ha most éppen Vykosnak dolgozik. Talán még a teljes Torreádor klán kiirtása sem hátráltatná jelentősen a Kamaril la háborús erőfeszítéseit. Valójában talán még segítené is.
Azonban még ennél is fontosabb volt az a tény, hogy bár az öre gei átadták őt Vykosnak, Parmenides nem érzett késztetést arra, hogy elősegítse a Sabbat ügyét, ha az nem esett egybe az Asszamiták céljaival. Összességében ő így értelmezte a küldetését. Mi másért használnák fel az öregek a torz Nosferatukat arra, hogy fenntartsák vele a kapcsolatot? Nyilvánvaló, hogy az így közölt információk minden egyes morzsája eljutott a Kamarillához is. Tehát a Sabbat semmilyen módon nem igázta le Haqim gyermekeit, annak ellenére, hogy ő maga Vykos alárendeltjévé vált. Ez a felismerés volt az egyik tényező, amely segített Parmenidesnek kitartani a megpróbáltatásokban, amelyek visszatartották őt a kétségbeeséstől.
A ma esti küldetésben az Asszamita és a Sabbat célok megkérdő jelezhetetlenül összefonódtak. Ezzel a tudással Parmenides képes volt lecsendesíteni a zavaró gondolatokat, és a felismeréseket, amelyek túl sokszor zaklatták mostanában. A múlt ködébe vesző leckéinek megfelelően az elméje magára öltötte a halál csendjét. A percek most sokkal könnyebben röpültek, mert az önmarcangolás kísértete nem gátolta szabad folyásukat.
Végül Parmenides ismét meghallotta Victoria Ash hangját. A hangneme élesen elütött attól, amit korábban a szolgálókkal szemben használt. A hanghordozás még most is leereszkedő volt, de ezúttal már sokkal tisztelettudóbb módon. „Maria.” – mondta a nő. A felvonóhoz két személy lépteinek zaja közelített. Victoria tovább fe csegett. „Szívügyemnek tekintettem, hogy személyesen fogadjam Önt – tudom, mennyire esetlen dolog volt ez részemről...”
A második személy léptei könnyedebbek voltak, mint a Victoriáé. Semmi magas sarok. Ilyesmi nem illik Maria Chinhez, a washingtoni Tremere-kápolna boszorkányához.
Parmenides teljes lényével a lentről felszűrődő hangokra összpontosított. A felvonó ajtaja bezáródott. Egy kulcs csikordult a bronz panelnek, aztán becsusszant a megfelelő helyre. A felvonó életre mordult, és emelkedni kezdett. Victoria tovább fecsegett.
Felettük Parmenides teljes csendben a köpenye alá nyúlt, és elő húzta a fojtóhurkot, amelyet éppen erre az alkalomra készített – a drót a szokásosnál hosszabb volt, a módosított fogantyúkat megerő sítette, hogy még akkor is hihetetlen emelőerőt biztosítsanak, ha az áldozat jó néhány lábbal az orgyilkos alatt van. Egyetlen Torreádor „előkelőség” sem gátolhatja meg őt abban, hogy elragadja a boszor kány vérét. A hadd, bosszú hagyományának értelmében, a Tremerek vitae-ja szabad préda.
És Parmenides igazságot fog tenni. Az Asszamita elfordította a kilincset a felvonó csapóajtaján.

 

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:08
A külső falak,
Alamut, Törökország keleti része

Fatima nehézkesen Mahmud Azzamra támaszkodott. A léptei aprók és nehézkesek voltak. Körülöttük füstként ültek meg a fellegek, és a bőrükre telepedő lusta hópelyhek sem olvadtak el. Úgy ültek ott, mint a hamu.
– A kalifa nem válaszolt a kihallgatási kérelmedre – mondta Mahmud, és hagyta, hogy felháborodása kiszivárogjon a felhők közé.
– Ez az ő előjoga – emlékeztette Fatima fiatalabb klántársát.
– De a múltban mindig a pártfogásába vett téged.
– Nem mindig – javította ki Fatima – Csak mikor lehetősége volt rá. A kalifának ügyelnie kell arra, hogy mikor támogat egy nőt egy férfival szemben, egy muzulmánt... – a nő itt megtorpant, és a megfelelő sző után kutatott az elméjében – másokkal szemben.
– Ezek a mások még soha nem voltak ennyien – mondta Mahmud, aki átvette ugyan Fatima kifejezését, de az ő mondatában a szó már nélkülözte a kifinomultságot.
– Haqim már korokkal a Szent Próféta előtt is a földet járta – emlékeztette a férfit Fatima – A magunk módján még mi, muzulmánok is csak újoncok vagyunk a vérben. Abban azonban igazad van, – vette elejét Mahmud tiltakozásának – hogy a mi időnkben soha nem fogadtak be ennyi nem muzulmánt a testvériségbe.
A páros egy ideig csendben sétált tovább. A felhők időről-időre résnyire szétnyíltak, és a félhomályban láthatóvá váltak a környező csúcsok – az erődítmény legkülső gyűrűje. A köpeny alatt Fatima jobb karja még most is be volt kötve. Az erejének nagy része már visszatért az elmúlt hat éjszaka alatt, de Mahmud támogatása megakadályozta, hogy túl hamar kifáradjon. A férfi segédkezett az ápolásában, és al-Ashrad, Alamut emírje, készített egy elixírt az öregek véréből, amely felgyorsította a felépülését.
Fatimát már korábban is megmérgezték egyszer a gin-ginnel. Az Átváltozását követő első évben, a fida'i kiképzés részeként felvágták a csuklóját egy mérgezett pengével. Aztán magára hagyták: használja fel a vér erejét, vagy pusztuljon el. Akkor a méreg nem maradt sokáig a szervezetében. Ezúttal azonban volt még más dolga is, amit el kellett rendezzen, mielőtt megküzdhetett volna a méreggel, és a főzet nagy ságrendekkel súlyosabb sérüléseket okozott. De ismét túlélte a gin- gint. Miként eshetett meg, hogy másodszor is szembe kellett néznie ezzel a megpróbáltatással? Ezek a kérdések továbbra is nyitva álltak.
– Mi törtét Gharokkal? – kérdezte Mahmudtól.
– Még mindig ő a mérgek őrzője, bár az elkövetkező száz éjszakán minden órában megjelölik izzó vasakkal. A figyelme nem fog többé elkalandozni.
– Erősebbé válik – értett egyet Fatima.
– Csak képzeld el azt a szégyent, hogy egy fida'i eloson melletted, és lop a készletekből – rázta hitetlenkedve a fejét Mahmud.
– Már ha valóban elosont mellette – mondta Fatima. Mahmud megtorpant, és ezzel megállásra késztette Fatimát is.
– Úgy gondolod, hogy Gharoknak része volt a támadásban? Fatima megrázta a fejét, és intett Mahmudnak, hogy folytassa az útját.
– Gharok nem tenne ilyet, de azt sem hagyná, hogy egy fida'i túl járjon az eszén. Azt soha nem hagyná.
– Akkor ki? – Fatima vállat vont.
– Az öregek ítélkeztek.
Az öregek ítélete szerint a kurd, akinek a nevét soha többé nem ejthetik ki, hátha így lemosható a klánról a szégyenének foltja, egyedül dogozott. Ismeretlen okból gin-gint lopott, és megmérgezte a Fatima megtámadásához használt fegyvert. Fatima ismerte az ilyen ítéletek meghozatalának módját – a magyarázat, ami a leginkább megerősíti a klánt, válik „igazsággá”. Az pedig végképp nem számí tott, hogy a kurd számlájára írt bűntettek jócskán meghaladták a képességeit.
Gharok rátermett és tiszteletre méltó volt. El fogja viselni a büntetését, hogy a testvériség gyarapodjon erejében. Fatima végül majd megkapja a kihallgatást a kalifától, és négyszemközt felteheti a kér déseit. Bár nem értett egyet az öregek ítéletével, mégsem fogja meg kérdőjelezni a következtetéseket. De nem fog feledni sem. Ismét előre ösztökélte Mahmudot. Értékelte ugyan pártfogoltjának jelenlétét és erejét, de már elege volt a társalgásból. A további kérdésekre már csak vállrándításokkal és kurta mondatokkal vála szolt.
Réges-régen, még fida'i-ként, Fatima megkérdőjelezhetetlen bi zonyosságként fogadta el az öregek kijelentéseit. Hitt ezekben a kijelentésekben. Most azonban már rafiq volt, a testvériség teljes jogú tagja, ő maga is egyike az öregeknek. Eleget tudott ahhoz, hogy – türelmesen és óvatosan – kérdéseket tegyen fel, amikor az ösztönei erre sarkallták. Azonban ennek ellenére zavarta, hogy az ösztönei gyanakvást keltettek benne. Talán Elijah Ahmed, a kalifa, saját fé szekaljának tagja, beleegyezik a találkozóba, és elsimítja a kételyeit.

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 1:37
A spanyol Harlem
New York városa, New York

A leadási pont veszélyesen, szinte már nevetségesen közel volt. Anwar alig fél óra alatt megtette a néhány kilométeres utat a célál lomásig, annak ellenére, hogy a St. Nicolas parkon keresztül, kerülő úton érkezett, és még a szokásos, üldözők lerázására felhasznált óv intézkedéseknek is a dupláját alkalmazta – az ember nem lehet elég óvatos, ha a boszorkánymesterekkel volt dolga. Ebbe az időbe bele fért még egy gyors hívás is egy nyilvános fülkéből, amelyben arról in formálódott a kapcsolatától, hogy pontosan hová is kell mennie.
Talán – gondolta magában, miközben a lerobbantság különböző fázisaiban lévő téglaházak sora mellett haladt – a Tremere klántól megszerzett tárgyakkal kapcsolatos esetekben, amilyen ez is volt, bölcs dolog lehet, ha nem tartják a tárgyat, és természetesen a tár gyat megszerző ügynököt, a szükségesnél hosszabb ideig az utcákon. Ki tudja, miféle varázslatot szőttek a vajákosok a kérdéses ékkő kö ré, amelyek, ha szükséges, segíthetik őket a visszaszerzésében? Az sem volt teljesen elképzelhetetlen, hogy a kápolnába belépve magát Anwart is megjelölték valamilyen módon. Esetleg éppen az elrabolt boszorkánymesteri vér ejtett valamilyen foltot rajta. Nem nevethetne így jogosan utolsóként az áruló Aaron, aki beengedte Anwart a kápolnába, és végignézte, ahogy az orgyilkos elmetszette a régens gerincét, és megitta a vérét? Mi van, ha a sápadt, kétségbeesett fiú számításba vette a saját pusztulását, és csapdát állított az orgyilkosnak? Ha tényleg ez lenne a helyzet, akkor Anwart még akkor árulta volna el, amikor viszonylag gyámoltalan volt a kápolna belsejében... hacsak nem Anwar, hanem valaki más volt a célpontja.
Ez a gondolat akkor ötlött fel benne, amikor a célállomás felé kö zelített. A további nyilvános tartózkodás jelentette kockázat ellené re Anwar egy saroknál élesen elkanyarodott bal felé. Az utcák meglehetősen népesek voltak: lármás vagy kötekedő fiatalok keres ték a bajt, szajhák a betevőt, hajléktalanok vergődtek – vagy szeret tek volna – változatos függőségek markában vergődni, és a szegények, akik nem engedhették meg maguknak a légkondicionálás luxusát, az utcán kerestek enyhülést a nyári melegben. Anwar könnyedén elrejtette magát az elméjük elől, gyakran váltogatta a haladásának ütemét is – araszolás, kocogás, gyors gyaloglás – és többször átment az utca túloldalára. És eközben egyfolytában feszül ten kutatott olyan alakok után, akik megkísérelnek lépest tartani vele. Megpróbált olyanokra bukkanni az emberiség csoportjaiban, akiknek feltűnik kiszámíthatatlan mozgása, vagy olyan nem halan dó lényekre, akik még így is láthatják őt. Senkit sem látott, úgyhogy folytatta az útját a telefonban megadott cím felé.
Ügyet sem vetett a háromszintes épület bejárati ajtajához vezető lépcsősorra, inkább gyorsan lesietett a Nyugati 119. utca 2417-A számú házának alagsori bejáratához vezető cement lépcsőkön. A fenti bejárat rendelkezett egy apró, de tiszteletre méltó kisebbség jo gi vagy gazdasági cég ajtajának minden kellékével – ízlésesen festett fenyőzöld ajtó, bronz kilincs, kopogtató és névtábla, és az előcsarno ki lámpa kiszűrődő lágy fénye. A lenti bejárat sokkal kevésbé volt hívogató, de a kellem hiányát biztonsággal pótolta. Egy kovácsoltvas kapu védte a fekete, fémből készült tűzbiztos ajtót. A kétoldalt elhelyezkedő ablakok megtartották egy korábbi korból a rácsokat, annak ellenére, hogy mostanra már befalazták őket.
Anwar pontosan az ajtó elé állt, megnyomta az oldalt található, kivilágítatlan gombot, és az utasításoknak megfelelően pontosan harminc másodpercig benyomva tartotta. Várakozás közben meg próbálta megkeresni a kamerákat, amelyek kétségtelenül minden mozdulatát követték, de nem járt sikerrel. Néhány pillanat múlva a fémen elcsúszó fém zaját hallotta – az ajtó másik oldalán félrecsú szott egy nehéz keresztrúd, majd egy retesz – és a tűzbiztos ajtó befe lé lendült. Belülről semmiféle fény nem szűrődött ki, és így nem is rajzolódott ki az ajtót kinyitó személy körvonala sem. Anwar a mély árnyékokba meredt. A kovácsoltvas kapu nyilvánvalóan távirányí tással vezérelt zárja kattant egyet, és a kapu Anwar irányába kitá rult. Az orgyilkos belépett a hideg sötétségbe.
Mögötte egy kattanással becsukódott a kapu. Láthatatlan kezek bezárták a tűzbiztos ajtót is a háta mögött és ezzel teljessé vált a sötétség. Ismét felhangzott a fémen elcsúszó fém hangja – ezúttal éle sen és tisztán – ahogy a keresztrúd és a retesz a helyére csúszott.
Anwar éles szemei kezdtek hozzászokni a sötétséghez, amikor egy fájdalmasan éles fényforrás felvillanása elvakította. Pislogva lerázta a kellemetlenséget, és hirtelen egy sötét – bár nála valamivel világosabb – bőrű nővel találta szembe magát. Az arcán nyoma sem volt sem a frissen Ölelt élőholtak sápadtságának, sem a Haqimot hosszú ideje szolgálók gazdag, sötét árnyalatainak. Halandó volt tehát, egy asszony, aki lassan középkorú lesz.
– Tartsa előre a jobb karját – mondta a nő minden bevezető nél kül.
Anwar engedelmeskedett. A nő egyik kezével megragadta a csuklóját, a másikkal előhúzott egy fecskendőt a gyűrött kardigán egyik zsebéből, amit viselt. Anélkül, hogy kiürítette volna a fecs kendőből a légbuborékokat – végül is mi értelme lett volna, ha nincs dobogó szív, amelyet megsérthetnének – a nő beledöfte a tűt Anwar alkarjába, és befecskendezte a tárolóban lévő fekete folyadé kot.
– Várjon itt.
A nő hátat fordított, és a beton szoba egyetlen másik kijárata, egy újabb tűzbiztos ajtó előtt várakozott, amíg egy láthatatlan retesz félre nem csúszott. Aztán távozott. Anwar észrevette, hogy a retesz visszacsúszott, és ismét lezárta az ajtót.
A látottak alapján nagyra értékelte a helyszín védelmét. Valószínűleg a lágyabb megjelenés ellenére a fenti bejárat legalább annyira biztonságos lehetett, mint a pincében található társa, ha nem még biztonságosabb. Miután a szemei hozzászoktak a lámpa durva ragyo gásához, Anwar felfedezte a lábazatához rögzített három lencsét. A tény, hogy észrevette őket, megmutatta Anwarnak a szoba kizáróla gosan védelmi természetét – amolyan földsáncként szolgálhatott – amely lelassítja a behatolókat a menedék szíve felé vezető útjukon. Bentebb lesznek majd újabb szobák, amelyek jobban megfelelnek megfigyelési célokra, és ahol senki, még egy rafiq sem lenne képes ilyen könnyedén megtalálni a kémeszközöket.
Anwar közönyösen a szoba mértani közepébe, a lámpa alá állt. A három lencse közül egyik sem nézett pontosan lefelé. Természetesen kellett lennie valahol legalább még egy kamerának, amelyet eddig még nem vett észre, és amely lefedi ezt a területet is. De így legalább tudatta azokkal, akik most szemmel tartották – és a felettesekkel, akik megkapják a tevékenységével kapcsolatos jelentéseket – hogy átlátott a szitán.
A második ajtó retesze ismét félrecsúszott, és mielőtt még Anwar megtalálta volna a többi kamerát is belépett egy zakót viselő, hatal mas termetű férfi.
– James. Walter James – nyújtotta oda neki a kezét a férfi. Anwar felismerte a férfit. Látta már korábban is, és tudta, hogy nem Walter James a neve, azonban valószínűnek tűnt, hogy a nő, valamint az épületben tartózkodó többi alkalmazott ezen a néven is merték a munkaadójukat. Tehát a férfi most Walter James volt.
– A Legöregebb mosolya ragyogjon rád – mondta Anwar a másik Asszamitának, miközben megragadta a felé nyújtott kezet.
– És legyen erős a te hátad – felelte Walter James.
Nem eresztette el Anwar kezét, miután amerikai módon – azaz túl hevesen – megrázta, hanem a könyöke fölé húzta az ingujját, és megvizsgálta az alkarját, ahol a nő befecskendezte a titokzatos anya got. A bőr sima volt és tökéletes. Nyoma se maradt a tűszúrásnak.
James elmosolyodott, és durván meglapogatta Anwar vállát. A nagytermetű férfi vendége alkarja felé intett.
– Az emír bocsátotta rendelkezésünkre a receptet. Ha megfertőztek volna a boszorkánymesterek, ha elvarázsolnak, vagy bármilyen módon követnek téged, akkor a bőröd összeégett volna. Mint valamiféle allergia teszt, ahol a Tremere mágia az allergén.
Anwar bólintott.
– És ha fertőzött lettem volna?
James mosolya meg sem rezdült.
– Elpusztítottalak volna – felelte, és eleresztette Anwar kezét – És tíz percen belül kiürítettük volna a bázist. Nem maradt volna egyetlen nyom sem, amely elvezetett volna a testvéreinkhez.
– Még „Walter James” sem?
– Csak egy név – vont vállat James – Semmi több. Történet vége.
– És ha a boszorkánymesterek nem mágiával követnek? Hanem mondjuk elektronikus poloskával?
– Már azelőtt letapogattunk, hogy átléptél volna azon az ajtón – mondta James – De – tette hozzá sietve – nem lehetünk száz-százalékig biztosak minden eshetőség felől, úgyhogy térjünk rá az üzletre. Nálad van az ékkő?
Anwar benyúlt a köpenye alá, előhúzott egy összehajtogatott szövetdarabot, és szétnyitotta. James kivette a közepéből a vörös és fekete követ, majd benyúlt a zakója zsebébe, ahonnan egy kis do bozkát húzott elő. A kellemes, barátságos mosoly közben egy pilla natra sem hervadt le az arcáról, míg végül Anwart egyre jobban kezdte egy festett maszkra emlékeztetni. Könnyedén el tudta kép zelni, hogy James ugyanezzel a rezdületlen mosollyal az arcán metszi el a boszorkánymester gerincét, mint ahogy azt korábban ő maga tette. Ez a férfi komoly erőforrást jelentett volna a kígyóknak, ha még előtte ki nem választják Haqim szolgálatára.
– Szívesen látunk itt nálunk, ha te is úgy látod jónak – mondta James. Úgy dörzsölte össze a kezét, mintha a boszorkánymesterek művészetének ocsmány nyomait próbálná ledörzsölni róluk. – Van vitae-nk is, amelyből szívesen kiszolgálunk téged is.
Még csak rövid idő telt el, mióta Anwar csillapította vér és bosszú iránt érzett szomját, de ez a kettő örökké a társa volt, és a ké nyeztetés nem egyenértékű a kielégüléssel. A legerősebben most mégis arra vágyott, hogy kóboroljon. Hogy vadásszon. A belsejében még többért kiáltott a visszaszerzett vér. És ebben a városban lesz még – Kamarilla vagy Sabbat, New Yorkban mindkettő előfordult.
– Ezer köszönet, – felelte Anwar – de nem maradhatok. Itt már beteljesítettem a célomat.
– Nagyon jó – felelte James, a nagylelkű házigazda – Ugye tudod, hogy távol kell tartanod magad a boszorkánymesterek kápolnájától. Valószínűleg fel lesznek bolydulva. A környéken van néhány Sab bat, bár úgy tűnik, hogy nagyrészük elszelelt Washingtonba – a vér és a víz, meg ehhez hasonlók.
Ismét megragadta Anwar kezét, ismét egy kissé túl lelkesen, amerikai szokás szerint.
Néhány pillanat múlva Anwar ismét az éjszakában kóborolt. Élvezte a Tremere vért, és a dicsőséget, amit a tettei hoznak majd szá mára a testvériségen belül. Itt-ott még most is lebzselt egy-két halandó, de ő ügyet sem vetett rájuk. Ma éjjel gazdagabb vérre szomjazott.

 

1999. július 28., szerda, este 10:01
Földmélyi barlang,
New York városa, New York
Calebros megrántotta szeszélyes asztali lámpájának zsinórját. A villódzó fény kihunyt, és Calebros nyugodtan sütkérezhetett a teljes sötétség békességében. Karmait végig-végig húzta a koponyáján, és megpróbálta az akaraterejével kiűzni a feszültséget a testéből.
Az események egyszerűen kicsúsztak az irányítása alól, és ez leg nagyobb részben az ő hibája volt. Mindig veszélyes volt olyan zsinó rokat húzogatni, amelyekről nem tudjuk, hogy hová csatlakoznak.
Megpróbálta száműzni ezeket a gondolatokat, és kinyújtóztatta kitekeredett gerincét. A sötétségben egy pillanatra mintha megérezte volna azoknak a zsinóroknak a rántását, amelyeket nem ő irányított.

 

1999. augusztus 17., kedd, este 8:59
Nappali kamra
Alamut, Törökország keleti része

A sötétség csak vonakodva húzódott vissza, amikor kinyitotta a szemét. A hatalmas kőtömbök között nem volt ablak, amely beengedte volna a hold, vagy a csillagok fényét, de a kövek felszíne lassan mégis elősejlett. Először csak a monumentális méretű gerendák között határvonalat húzó keskeny, rendezett árkok, de végül még a kő felszíne is felfedte magát Fatima előtt. A falak és a mennyezet sima felszínét időnként egy-egy himlőhely pettyezte, mint néhány megvilágítatlan csillagkép a belső tér egén.
Egy tűnő pillanatig Fatima belekapaszkodott a pihenés jelentette megnyugtató feledésbe, de a köd még azelőtt felszállt az elméjéről, hogy a sötétség átadta volna helyét a megszokott szürke, fekete és lila árnyalatokból álló mintázatoknak. Gyors eszű, erős lelkű: ő mindig ilyen volt. És soha nem vallott kudarcot népének szolgálatában.
Lábát lecsúsztatta a kőből faragott matracáról, és felült a rideg fekhelyen. Nem volt takarója, amit félrerúghatott volna. Aki megmászta a hegyet, az már nem tartott a hidegtől. Ágyát nem díszítette párna, sem egy finom, vagy akár egy elnyűtt lepedő. A nappal szükségszerűen a pihenés ideje volt. Ha szükség volt rá, akkor Haqim vére ilyenkor gyógyította meg a testet, de hogy fényűzéssel övezze ezeket az órákat, az már egyet jelentett volna az első lépésekkel a tunyaság útján. Minden elvesztegetett óra, minden elvesztegetett perc egy újabb elmulasztott lépest jelentett az igaz úton. Egy újabb elmulasztott lépés a hijra útján, amelyet megtehetett volna. Az elvesztegetett percek gyorsan elvesztegetett órákká és elvesztegetett évekké dagadtak azoknál, akiket kiválasztottak, hogy az örök éjszakában járjanak. És ezeket az éveket a Legöregebb, az ikhwan és a testvériség szolgálatára kellett volna fordítani. Vajon hány hosszú éven át nyögtek volna Haqim gyermekei a kafir boszorkánymesterek átka alatt, ha a bölcs al-Ashrad nem szenteli oly rendíthetetlenül életét az átok megtörésének?
Fatima felállt. Levette ruháját, friss, fehér köntöst öltött magára és odalépett az apró kamra túlsó végében álló égetett agyag medencéhez. A sötétségben nyugodt víztükör megtévesztésig hasonlított arra a hatalmas sós óceánra, amelynek a mérföldekre lévő hegycsúcsok tetejéről tűnik a sivatag. Koncentrikus dűnék hulláma futott végig a hatalmas tengeren, amikor Fatima belemártotta ujjait. Az éjszaka lehűtötte már a vizet, amit az arcához emelt, de az mégsem volt annyira hideg, mint az ő mahagóni bőre. Az arca után Fatima módszeresen megmosta a kezeit, majd az alkarját. Vízcseppek tapadtak a jobb karján éktelenkedő elszíneződött sebhelyre, a méreg sápadt jelére, amely csak idővel halványul majd el. Feltéve, hogy elhalványul egyáltalán. Egy durva törölközővel megszárítkozott, majd nyugodt bizalommal a temploma, a majdnem pontosan dél felé fekvő apró alkóv felé fordult. A lába alatt az imaszőnyegbe szőtt minták majdnem teljesen elvesztek a sötétségben. A nő felemelte nyitott tenyerét:
– Allahu akbar – aztán összecsapta őket – Minden dicsőség Allahnak, minden világok Urának, a legjóságosabb, örökké megbocsátó, ítéletnapi királynak. Csak benned hiszünk, és csak hozzád fordulunk segítségért. Irányíts minket az egyenes csapásra, az Áldottak ösvényére, és ne hagyj minket a megtévedtek útjára lépni.
– Mondd, egy az Isten, az örök Isten, nem nemző és magától létező; senki sem egyenlő Ővele.
Fatima derékból előrehajolt, és tenyerét a térdére fektette. – Allahu akbar. Dicsőítem az én Istenem, a Hatalmas tökéletességét – állt fel ismét Fatima – Allahu akbar.
– Allahu akbar – ismételte Fatima, és újra leborult a szőnyegre. Homlokát a padlóhoz érintette, majd kezeit a csípőjén nyugtatva felemelkedett, és ráült a sarkaira. – Allahu akbar – aztán másodszor is sujud, meghajlás, megadva magát Istennek. – Allahu akbar.
Miután befejezte a teljes rak'ah-t, Fatima még kétszer megismételte az imádságot. A percek lassan peregtek, ahogy a nő a salah rituális szavait mormolta. A hangja, a hitének alakot adó szavak évszázadokra nyúltak vissza. Felidézték benne a múltat, és ő ismét átváltozott azzá, ami valaha volt – a fiatal nővé, a lánnyá, aki megadta magát Istennek, felajánlotta magát neki, és csak azt remélte, hogy érdemes lehet arra, hogy megvédje a családját és az otthonát a kafiroktól. Azokban az ártatlan napokban látta és tapasztalta a halandó barbárok pusztítását, de nem ismerte a Keresztények árnyékához tapadó szörnyetegeket, nem ismerte az igazi bestiákat, a vér és a végtelen halál teremtményeit, akiknek ezek a halandók bábjai vol tak csupán. Most már okosabb volt. Sokkal okosabb. De a szívét so ha nem törték meg.
A salah nyugodt megadása közepette Fatima ismét átváltozott azzá az ártatlan lánnyá, az Ő akaratának eszközévé, aki mindig is volt.
La ilaha illa 'l-Lah. Nincs más Isten Rajta kívül.
Wa Muhammadan rasula 'l-Lah. És Mohamed Isten hírnöke.
Sem az egymást követő évek, sem a sivatagban fújó szelek által hordozott homok nem tudták őt megfosztani ettől. Ő Fatima al-Faqadi volt, a Próféta lánya.
Salla-'l-Lahu 'ala sayyadina Muhammad. Allah által szálljon imánk urunkra, Mohamedre.
Al-alamu 'alaykum wa rahmatu 'l-Lah. Isten békéje és kegyelme legyen veled.

* * * * *

A hírnök a pártázatnál találta meg Fatimát, amikor éppen az őr ségbe beosztott fida'i-okat ellenőrizte. Ma éjjel tiszta volt az égbolt, az a fekete kupola, amely látszólag nem nyúlt messzire a közeli csú csokon túl, és közelebb ölelte őket Alamuthoz. A Sasfészek szinte megközelíthetetlen volt, kivéve a veszedelmes sziklák és hasadékok között vezető egyetlen ösvényt. Több száz lábnyival alattuk a fida'i-októl sokkal idősebb és tapasztaltabb orgyilkosok járőröztek a mérföldnyi peremsávokon, és ellenőriztek minden közeledőt. Ezen felül az emír, az Asszamita mágusok leghatalmasabbika által szőtt fátyol elrejtette a hegyi erődöt a modern és a misztikus szemek, a kémmű holdak és a varázslók elől.
Az őrség parancsnoka és a beosztottai viszonylag jól eleget tettek a kötelességüknek, azonban Fatima véleménye szerint még rengeteg dolgon lehetett volna javítani. Nagyon valószínűtlen volt, hogy az őrök bármikor is valódi betolakodókkal kerüljenek szembe, az öre gek mégsem nem vették félvállról ezt a megbízatást. Úgy tekintet ték, mint a kiképzés és a fegyelem egyik elengedhetetlen részét. Az orgyilkos mesterségének gyakorlása közben rengeteg időt – valójában idejének döntő hányadát – tölt majd megfigyeléssel és várako zással. Az örökös éberség létfontosságú volt. A megfigyelési szekértelem legalább olyan fontos volt, mint a fegyverek, mérgek és álruhák megfelelő használata.
Fatima fáradhatatlanul ostromolta az őrség tagjait olyan apró részletekkel kapcsolatos kérdésekkel, amelyek biztosan elkerülték volna az elkalandozó növendék figyelmét: pontosan hány kört tet tek meg a rájuk bízott falrészen, becslésük szerint körülbelül men nyit esett a hőmérséklet az elmúlt órában, bizonyos csillagok és csillagképek nevei, a szélirány változása... Az egyik újszülött becslé se a közeli hegycsúcs magasságával kapcsolatban a véleménye sze rint nem volt kielégítő, úgyhogy Fatima elküldte az ifjoncot, mássza meg a kérdéses magaslatot.
De a fida'i-ok kielégítő válaszokat adtak Fatima legtöbb kérdésé re. Ezek a gyermekek dicsőséget hoznak Haqimnak, annak ellenére, hogy viszonylag fiatalok voltak még a vérben. Ellenkező esetben nem jutottak volna ilyen messzire. Az ocsút kegyetlenül kirostálták a búza közül, kezdve azzal az intenzív megfigyelési eljárással, amely már jóval azelőtt megkezdődött, hogy maga a halandó tudomást szerzett volna a megfigyelés fényéről. A Vér Ösvényének külső tit kaiba már csak a megkérdőjelezhetetlenül ígéretes jelöltek nyertek bebocsátást, és közülük is csak azok válhattak hétévnyi halandó és ghoul kiképzés után a testvériség tagjaivá, akik hatalmas ugrásokkal váltották valóra a bennük rejlő lehetőségeket. A szűzi lakomán pe dig éppen azokat a társaikat szolgálták fel nekik, akik nem bizonyul tak érdemesnek a beléjük vetett bizalomra.
A hírnök türelmesen várakozott a közelben, amíg Fatima befejezte a szemlét. A futár arcának fiatalos megjelenése ellenére Fati ma tudta, hogy a Marijava család tagja, egy ghoul, aki már több mint négy évszázada szolgálja híven al-Ashrad emírt, Haqim gyer mekeinek legfőbb mágusát.
– Az emír beszélni óhajt veled – mondta alázatosan lesütött sze mekkel a hírnök.
Fatima kurtán biccentett és azonnal elindult. A hírnök követte. A kalifa nem válaszolt a kihallgatási kérelmére. A kurd támadása óta még csak nem is látta Elijah Ahmedet. Talán az emír éppen erről az ügyről kíván beszélni vele. Bár Fatima megértette a protokoll fontosságát, mégsem volt hozzászokva, hogy több héten át figyelmen kívül hagyják a kérését. Még akkor sem, ha a kérést a du'at egyik tagjához intézte.
A hírnök kíséretében meredek, ívelt, a magaslati égboltra nyitott lépcsőkön haladtak lefelé, majd bementek magába a hegybe, ahol a kőből kifaragott folyosókon lázas tevékenység zajai visszhangoztak: a fémnek csendülő fém hangja, erőlködő, frusztrált és fájdalmas nyögések, és keményen a kőhöz csapódó testek puffanása. Bárhol is haladtak, bármerre jártak, minden teremben fida'i-ok edzettek. Csiszolták a szakértelmüket a pengével és a bottal. Ikhwan Termeiben egy csoport a birkózást és a dobásokat gyakorolta. Ahogy Fatima és a hírnök egyre mélyebben hatolt a hegy gyomrába, a fülüket lövések tompa zaja ütötte meg. A hang akár mérföldekről is érkezhetett volna, de nem ez volt a helyzet. A lövések nem messze tőlük, éppen a hegy belsejében dördültek el. Több évtizeddel korábban egy hatalmas termet alakítottak át lőtérnek, és varázslatokat szőttek köré, amelyek letompították a visszahangzó robbanásokat. Az idő és a technológia változásokat hozott a halálban csakúgy, mint bármely más művészetben vagy szakmában. A merev hagyományőrzők nem is olyan régen még a számszeríj és az összetett íj ellen emelték fel a szavukat. Most pedig, amikor gyakorta a mesterlövész puska, vagy a rohamkarabély lett a növendékek választott fegyvere, ugyanezek a hagyományőrzők a fida'i-ok szégyenletesen gyenge íjásztudománya miatt sopánkodtak. Fatima, másokkal karöltve, gondoskodott arról, hogy a növendékek képzése egyetlen szempontból se legyen hiányos. Az ősi módszerek már számtalanszor bizonyítottak, de az emberiség egyfolytában új és minden eddiginél hatékonyabb gyilkolási módszereket fejlesztett ki.
Fatima folytatta útját lefelé, és hamarosan a két pár láb lépteinek zaján kívül minden zaj elhalt a távolban. A harc visszhangjai átadták helyüket a korok csendjének. A levegő idelent egy kicsit melegebb volt, és a külső hőmérsékletváltozások semmiféle hatással nem voltak rá. Ilyen mélyen Alamutban szinte már semmiféle légmozgás nem létezett, és a testvériségből csak kevesen voltak, akiknek okuk lett volna ezen a kövön, a hegy szívében tapodni.
A páros egy magas és erős faajtóhoz érkezett, amely egyike volt azon kevés tárgyaknak, amelyeket a veszedelmes ösvényeken az erődítményben szállítottak. A hírnök megragadta a hatalmas fémgyűrűt, feltárta az ajtót és belépett. Fatima tökéletesen egyenesen háttal, és felemelt állal várakozott. Több perc is eltelt, míg végül a ghoul ismét kilépett az ajtón, és szűk járatok sorozatán keresztül a megfelelő terembe vezette őt. Végül egy halványkék, csillámló függönyökkel takart kőboltív előtt magára hagyta. Fatima óvatosan félrehúzta a leplet, és belépett.
Al-Ahrad a könyvespolcokkal zsúfolt terem túlsó végében ült, nem messze Fatimától. Testvérei szénfeketesége közepette elefántcsont színű bőrével ő volt az egyedüli gyémánt. Egy valódi gyémánt töltötte be azt a helyet, ahol a bal szemének kellett volna lennie. A számtalan fehér metszett oldal elfoglalta a szögletes arc egyik mély repedését. A fejét kopaszra borotválta, de a koponyája egy sima kupola helyett inkább egy hegyoromra emlékeztetett, amely szilárd és erős volt, a csupaszsága, az idő, no meg az időjárás kegyetlen ostromának jól látható nyomai ellenére is. A fehér mohamedán köntös hullámai között csak néhány halvány árnyék jelezte, hogy hol ér véget a szövet és hol kezdődik a hús. A köntös egyik ujja üres volt, és ezt feltűzték a vállához. A férfi nem viselt és nem is tartott magánál semmiféle hivatali jelképet: a köpeny üres ujja, és a gyémántból metszett szem voltak az egyedüli megkülönböztető jegyei – hiszen a legendák szerint maga Haqim fosztotta meg őt büntetésből a karjától és a szemétől. A hatalmas mágus ugyanis az Öregek Legöregebbjének idejében járta a föld színét. Az emír vér volt Haqim véréből. Al-Ashrad valamivel megsértette a Legöregebbet, azonban a varázsló túl értékes volt ahhoz, hogy az ős elpusztítsa. Azt mondják, hogy az emír évezredek óta szolgálja a Legöregebbet.
Al-Ashrad tudomást sem vett Fatimáról. A bejáraton függő halványkék függönyhöz hasonlatos színű jobb szeme ugyan a nő felé nézett, de nem látta őt. Fatima nem tudhatta, hogy az emír mit szemlél a gyémánt gömbön keresztül – ezt a termet, vagy egy ezermérföldnyi távolban lévőt, a jelent, egy pillanatot évszázadokkal korábban vagy a még be sem teljesedett jövőt. Legendák szóltak azokról az ősi öregekről, akiknek a szemei szétszóródtak a földön, és ők így látták – és uralták – azt a helyet, ahol nem jelenhettek meg testi valójukban.
Al-Ashrad éles metszésű álla a hüvelykujján nyugodott. A muta tóujja az ajkaira simult, mintha csak csendre intené Fatimát. A teremben álló polcokat elhasznált fóliánsok töltötték meg, bőrkötésű gerincük megrepedezett a kortól és a gyakori használattól. A jobbol dali fal mellett álló állványt zsúfolásig megtöltötték a tekercsek. A teremben mindössze az a zsámoly volt, amin az emír foglalt helyet, de Fatima még akkor sem merészelt volna leülni a jelenlétében, ha véletlenül lett volna még egy szabad szék. Állva várakozott tehát, amíg a termet megvilágító egyetlen gyertya lassan egyre lejjebb égett. Nagyon szerette volna már feltenni a kurddal kapcsolatos kérdéseit, de – ellentétben a kalifával, akivel sokkal szabadabban szólhatna – az emírnek nem tehet fel kérdéseket, hacsak ő előbb fel nem hozza a témát.
Egy órán keresztül várakozott. És aztán még a következő nagyob bik részén át. Al-Ashrad egész idő alatt mozdulatlanul ült, és az arc kifejezése sem változott egy árnyalatnyit sem. Mint mindig, amikor az emír társaságában volt, Fatima érezte, hogy a levegő telítődik... energiával, mágiával? A karján bizseregni kezdtek az apró szőrszá lak. Időnként mintha valamiféle szellőt érzékelt volna, pedig a szo bában nem mozdult a levegő. A tér időnként mintha hullámokat vetett volna közte és az emír között, de ezt mindig csak a látóteré nek peremén érzékelte – bár közben egész idő alatt figyelt. Mintha a szemei túl gyengék, az elméje túl erőtlen lenne, hogy felfogják a va lóságot. Fatima szinte áhítatosan várakozott.
Aztán al-Ashrad megmozdult. Félrehajtotta a fejét, és a nőre szegeződött megmaradt szemének pillantása, amely eddig mintha átha tolt volna Fatimán, hogy egy rajta túl található helyet szemléljen.
– Ó, Fatima – mondta, és a felismerés szikrája cikázott át az arcán – Megvárattalak. Meg fogsz bocsátani.
Szavai Fatima mellkasában visszhangoztak, mintha a hangja által üldözőbe vett levegő valahogy bemászott volna a testébe. A férfi hangja nyugodt volt, mégis a két Asszamita között a... tapasztalat, a minőségi létezés olyan mély szakadéka tátongott, amelyen Fatima még csak nem is remélhette, hogy valaha is átkelhet. Mintha a nő lenne a sivatagi bolha, az emír pedig a hatalmas óceán.
– Salaam – hajolt meg az emír előtt – Nincs mit megbocsátanom.
És ekkor furcsa dolog történt: az emír arcára egy mosoly homályos árnyéka költözött. A pillantása ismét messzire vándorolt, bár a tekintete meg sem rebbent. Fatima egy pillanatra azt hitte, hogy ismét várnia kell, amíg beszélhet a bölcs al-Ashraddal, de a figyelme csak néhány másodpercig kalandozott el, és aztán az emír ismét ott volt vele. A metsző kék szem őt figyelte. Ez a szem úgy izzott, mint az északi égből lezuhant jégcsillag.
– Soha nincs mit megbocsátani – mondta végül.
Fatima nem tudta mit válaszoljon, úgyhogy csendben maradt.
Al-Ashrad pillantása nem eresztette. Mintha csupán ilyen össz pontosított megfigyeléssel lenne képes itt tartani a figyelmét, mint ha a gyémánt szem magának követelte volna az emír osztatlan figyelmét és csak tudatos erőfeszítéssel lenne képes az itt és most történéseire összpontosítani. És mindeközben úgy tűnt, mintha a le vegő vibrálna körülötte, mintha nyugtalanná válna, és saját magától mozgolódni kezdene.
– Nyugodtan alszol? – kérdezte az emír, majd, mintegy Fatima zavarára válaszul, hozzátette – A nap órái alatt, nyugodtan pihensz?
Fatima ezen elgondolkodott egy pillanatra. Nem látta al-Ashrad kérdéseinek okát, de biztos volt benne, hogy nem haszontalan cse vegésre és kellemkedésre hívatták ide. Azt remélte, hogy beszélhet a kurd támadásáról, és az egész helyzet lehetetlenségéről, de az emír dönti majd el, hogy miről beszélnek, és miről nem.
– Igen – felelte nyíltan az igazságnak megfelelően, mint egy gyer mek az apjának.
– Úgy pihensz, mint egy alvó halandó, vagy mint valaki, aki be csapta a halált? – kérdezte az emír közömbösen.
Fatima ezen a kérdésen is elgondolkodott – ez a megkülönbözte tés már évszázadok, az Átváltozásának legelső éjszakái óta nem fog lalkoztatta.
– Számomra soha nem volt túl nagy különbség a halandó alvás és a fajtánk pihenése között – emlékezett vissza azokra a régmúlt éjszakákra – Halandóként néha előfordultak álomtalan éjjelek... az aggodalom, a betegség, vagy az álmok miatt. Most csak a pihenés maradt.
– Nincsenek álmok? – hangzott el a kérdés ugyanabban a hangnemben, mint a többi.
Az emír nem hajolt közelebb Fatimához, a tekintete nem keményedett meg, a szavai mégis visszhangot vertek a nőben, és a hangja súlyosan roppant a mellkasában. Talán valami elektromosság is felsistergett a levegőben, megmoccantak a számára láthatatlan erők, de ebben Fatima nem lehetett bizonyos.
– Nincsenek álmok – felelte – Nem álmodtam már... – kutatott Fatima az emlékei között a legutolsó alkalom után.
Olyan régen történt. Szinte egy évezred telt már el a halandó élete óta. Ő mégis emlékezett. Az álom nem egy fiatal szerelmesről szólt, ahogy az egy zsenge korú nőhöz illett volna. Nem, az ő álma erőszakról és tűzről és halálról szólt, barbár martalócokról, a családját darabokra szabdaló fegyveres, vérszomjas keresztényekről, akik a megkötözött férfi rokonok szeme láttára megerőszakolják a nővéreit és az anyját, majd mindannyiukat megölik. Fatima a halandó életéből hátralévő napokban, és az azóta eltelt éjszakákon gondoskodott arról, hogy ez az álom ne válhasson valóra. Nem is vált valóra. Megvédte a családját. Néhányan, amint az helyénvaló, életüket adták az ügyért, de nem mint a birkák a vágóhídon. Idővel végül mindegyikük eltávozott. Természetesen voltak leszármazottak. Valójában rengeteg leszármazott, de egy bizonyos ponton a szülei unokáinak unokáinál a kapcsolat túl távolivá vált. Vajon hányszor nézhette volna a távolból, ahogy egy csecsemő születik, növekszik és játszik, él és szeret, megnősül és gyermekeket nemz, aztán megöregszik és meghal? A ciklus örökösen ismétlődött, és bár ő maga nem volt részese, éppen az ő kívülállása, a körből való kirekesztettsége biztosította a családja túlélését. Mostanra a testvérei véréből származó ivadékok szétszéledtek az egész világban. Fatima teljesítette a kötelességét az irányukban.
– Nagyon régóta nem álmodtam. Al-Ashrad nem szólt, Fatima mégis érezte, hogy az öreg ismeri minden gondolatát, minden bánatát, minden vágyát. És valami számára felfoghatatlan okból kifolyólag ez az érzés indokolatlanul felkavarta.
– Álmok nélkül pihensz, – mondta az emír – és minden este felkelsz, hogy a mestered szolgáld.
– Igen, emírem.
– És az ajkaidat elsőként az Ő neve hagyja el. Minden este az első gondolataid az irányában teljesítendő kötelességed körül forognak.
Fatima meghökkent. A kijelentés – hiszen az emír nem kérdésként, hanem állításként ejtette ki a szavakat – első látásra meglehetősen ártatlannak tűnt, de aztán Fatima észrevette a szavakban rejtőző dilemmát. Ajkai szóra nyíltak, de mégsem mondott semmit. Elég bölcs volt ahhoz, hogy ne szóljon hamisan al-Ashrad előtt.
– Nem ugyanarról a mesterről beszélünk – mondta az emír.
– Nem teljesen – értett egyet Fatima.
Egy rövid ideig megint úgy tűnt neki, mintha al-Ashrad elkalandozna egy számára elérhetetlen hely felé, de egyszer csak lecsapott rá az az érzés, hogy az emír nagyon is jól látja őt, hogy egyenes a lénye legmélyébe néz, és ott olyan ellentmondásokat fedez fel, amelyeknek a létezésével még ő maga sincs tisztában. Vajon fény csillant abban a gyémánt szemben? Belelát-e az a szem a lelkébe, vajon még nála is jobban ismeri a szívének titkait? Vagy, ami sokkal valószínűbb, az a fény csak a sarokban álló asztalkán égő gyertya lángjának visszaverődése volt?
– A földön egyetlen lény sem szolgálhat sokáig két urat – szólt al-Ashrad.
– Én, emírem, öröktől fogva szolgálom mindkét mesteremet.
Bár Fatima nem értett egyet az emírrel, szavai mégsem voltak dölyfösek. Ezek a szavak meggyőződésből és hitből fakadtak, és Fatima remélte, hogy al-Ashrad nem érti őket félre, hogy olyannak látja majd a szívét, amilyen az valójában volt – és egyúttal rettegett is ettől a lehetőségtől. A rettegés pedig egyre csak nőtt.
– Öröktől fogva – ismételte halkan az emír, és hangjának Fatima mellkasában dübörgő visszhangja világosan megmutatta a hibáját.
Öröktől fogva.
– Az Átváltozásom éjjele óta – visszakozott Fatima – A kiképzé sem legelső éjjele óta Haqimot szolgálom. Előtte nem volt más, csak Allah.
– Ami egyeseknek az örökkévalóság, – mondta al-Ashrad – az még csak nem is rég annak, aki még azelőtt hátat fordított a napnak, hogy a Szent Próféta a föld színét járta volna, aki már azelőtt ismerte a vér rituáléit, hogy Krisztus, al-Masih, fájdalmában istené hez kiáltott volna, aki már akkor is ősi volt, amikor Mózes Egyiptom földjét művelte, aki szembeszállt Khayyinnal az Első Város eleste előtt.
A szavak erősebben megragadták, mint a gyémánt szem pillantá sa, mert ezek belülről kapaszkodtak belé. Fatima lehajtotta a fejét.
– Úgy igaz, ahogy mondod, emír. Szavaimat büszkeség szülte.
– Nem büszkeség – felelte al-Ashrad – Céltudatosság. Ha a siva tagi egér csak a kígyót figyeli, akkor nem veszi észre feje fölött a bag lyot.
– De hát nem éppen te...?
Fatima hangja elhalt. Felismerte zaklatottságának mértékét, és rádöbbent, hogy kéretlenül szólt al-Ashradhoz, éppen miután már egyszer elhamarkodottan felelt. A kérdések mennydörögtek a mell kasában, a szívében vihar tombolt. Az emír szavai mély jelentést hordoztak. Bárcsak képes lenne felülemelkedni saját zavarodottsá gán. Talán a gyémánt szem segített neki meglátni ezeket a dolgokat.
– Beszélj, gyermek. Nem vétkezel.
– De hát nem éppen te vagy az, bölcs, aki céltudatosan járod az éjszakát? Másként hogyan érhetted volna el a Tajdidot? Megtörted az átkot. Visszaadtad a Vér Ösvényét azoknak, akik követni akar ják.
Fatima szinte azt hitte, hogy al-Ashrad elfintorodott a szavai hallatán. Talán csak a levegő egy újabb hulláma volt, vagy ifjú szemei megcsalták egy ilyen hatalmas és ősi személy jelenlétében.
– Két út vezethet ugyanabba az irányba is – mondta az emír – A biztos elméjű és szívű haladhat egy-egy lábbal mindkét ösvényen. De mi történik, ha az utak különválnak?
– Akkor az utazónak választania kell. Különben nem mehet to vább. – Fatima szívében a förgeteg megerősödött. A Szent Próféta útja, Isten dicsőségére; a Vér útja, amelynek végén az igazhitűek felemel kedhetnek, és eggyé válhatnak a Legöregebbel – már nagyon régóta ez a két fonál határozta meg a létezését, és most al-Ashrad valami féle... szakadásra utal?
– Vajon az utaknak mindenképpen el kell válniuk? – kérdezte az öreget.
Al-Ashrad szemei, a kő és a hús egyaránt, most éppen annyira ki fürkészhetetlenek voltak, mint az égbolt csillagai, arca pedig tiszta volt, mint a sivatag a tisztító vihar után.
– A kérdésre a választ az álmok adják majd meg.
Az álmok. Az álmok, amelyek a többiekhez hasonlóan Fatimát sem látogatták meg... még nem.
– Eljött az idő, hogy az igazak felkészüljenek, hogy bizonyítsák, méltók a fennmaradásra – mondta al-Ashrad.
Felkészüljenek. De mire készüljenek fel? – szerette volna kérdez ni Fatima, de az al-Ashradon tapasztalható árnyalatnyi változások torkán akasztották a szavakat. Fatima nem tudta volna megmonda ni, hogy miként ismerte fel a változást. Talán a tanulás hosszú évei tették, amikor elsajátította, hogy miként olvasson a körülötte lévők érzelmeiben, majdhogynem gondolataiban. Azonban az emír nem mozdult ültében, és még az arckifejezése sem változott. Fatima pedig nem volt annyira elbizakodott, hogy azt higgye, kiolvashatta az emír gondolatait, ha nem éppen ez volt az öreg szándéka is. Talán a hangulatváltozást inkább a nyughatatlan levegő közvetítette, az energia, amely úgy áradt al-Ashradból, mint a fény ezernyi tűszúrás ütötte lyukon. Bármi legyen is a közvetítő közeg, Fatima érezte az emírből sugárzó vonakodó, szinte már sóvárgó jóindulatot. És a szo morúságot. Érezte a szomorúságot is.
– Azt remélem, hogy te méltónak bizonyulsz – mondta al-Ashrad.
Szavai valamilyen tág értelemben szintén jóindulatúak voltak. Ott bujkált bennük az a gyengédség is, ami nagy ritkán belopózott az öregek öregjének hangjába. A vérben ifjabbaknál ez soha nem fordulhatott elő. Még egy Fatima korával és státuszával rendelkező személy sem engedhetett meg magának szentimentális botlásokat, mert ebben rejtőztek az árulás csírái. A testvériség minden egyén számára rendkívül személyes volt, a testvériségen belüli ügyek mégis szükségszerűen személytelenül zajlottak, hiszen csak az erős élte meg, hogy szolgálhasson. A kötődés pedig gyengeség. És most itt vannak al-Ashrad szavai, akinek nem kell féltenie a helyzetét, aki a klán tagjai közül vérében legközelebb állt Haqimhoz. Thetmes, az Atyja, az egykori kalifa is beszélt néha így vele. Igaz, csak nagyon ritkán. Elijah Ahmed, a mostani kalifa, szintén. Azonban al-Ashrad szájából a szavak sokkal vészjóslóbbak, sokkal zavarba ejtőbbek voltak.
– Azt remélem, hogy te, Fatima, fennmaradhatsz.
Fatima döbbenten állt. Nem talált szavakat a válaszhoz. De az emír hangjának dübörgése a mellkasában, a lelkében gomolygó káosz átalakult valamiféle hasogató fájdalommá, mintha al-Ashrad nemcsak meglátta volna a szívét, de meg is ragadta volna az egyik kezével. És most ezekkel a gyengéd szavakkal ki akarná tépni a testéből.
Készülj fel. Bizonyulj méltónak. Maradj fenn.
Több mint kilencszáz évet töltött a fennmaradással. Ez idő alatt pedig minden nap és minden éjjel azért dolgozott, hogy méltónak bizonyuljon Allah, és Haqim szolgálatára. Milyen más módon kellene felkészülnie? Ez is a szétváló utakkal lenne kapcsolatban?
Al-Ashrad figyelte, ahogy Fatima megpróbálta megválaszolni ezeket a kérdéseket, és a lágyság és az aggodalom nyom nélkül eltűnt belőle – bár a lány még most sem tudott volna rámutatni egyetlen olyan árulkodó jelre sem, ami közvetítette volna neki az öreg hangulatának változását. Az érzés eltűnt, bár a gyémánt szem pillantása még mindig fogva tartotta. Olyan tökéletesen elpárolgott, hogy Fatima már azon kezdett aggódni, hogy vajon nem képzelte-e csak az egészet. Az emír olyan világból érkezett, ami legalább olyan távol volt tőle, mint az ő világa egy egyszerű halandóétól. Vajon remélheti-e, hogy megérti őt? Vagy meg kell várnia az álmokat?
A zavarodottság és az aggodalom nem voltak megszokott vendégek Fatimánál. Úgy sajogtak, mint a húsban mászó piócák. Létezésének alapja mindig is szilárdan állt, és már meglehetősen régóta minden cselekedetével arra törekedett, hogy erre az alapra építkezzen. Most pedig a klán öregjei olyan dolgokat mondtak és tettek, amelyeket nem értett, és amelyek éppen ezeket az alapokat ásták alá. Az al-Ashrad szavaiban található általánosítások és absztrakci ók futóhomokja elnyeléssel fenyegette Fatimát.
Kétségbeesetten kapkodott bármilyen elérhető, sziklaszilárd tény után, még akkor is, ha ezzel önteltnek tűnhet az emír előtt.
– Egy támadást kellett elszenvednem ezek között a szent falak között – mondta.
Al-Ashrad arcán átsuhant valami, ami talán harag is lehetett. Az éles szemöldöke által vetett árnyék hirtelen sokkal mélyebbnek, fe nyegetőbbnek tűnt.
– Az öregek már szóltak az üggyel kapcsolatban – felelte, aztán nem szólt többet.
Ezek után Fatima nem tehetett mást, mint hogy beletörődően meghajtsa a fejét. A téma annyira érinthetetlen volt, hogy az emír ilyen kurtán-furcsán reagált rá. Vajon abban a rövidke pillanatban haragot észlelt – vagy riadalmat? De vajon mi lehet az, ami megri asztja az emírt? Egy újabb rejtély, de Fatima inkább választotta ezt a rajta kívül álló rejtélyt, mint a saját lényében rejtőzőket.
Al-Ashrad ismét kifürkészhetetlen arccal nézte őt, majd kinyújtot ta a kezét, mire az egyik csontból faragott serleg lassan a levegőbe emelkedett a sarokban álló asztalkáról. A serleg ikertestvére, és egy csontfehér palack szintén felemelkedtek, és kötelességtudóan átlebegtek a termen. Al-Ashrad elvette az első serleget, és a második odakínálta magát Fatimának. Ahogy közelebb ért, Fatima észrevette, hogy a palack egy fordított koponya volt, amelyről hiányzott az állka pocs. A szem- és az orrüregek szolgáltak fogantyúként, míg a nyakszir tet lereszelték, és így egy apró, de működőképes csőrt alakítottak ki. A palack először az emír, majd Fatima serlegét töltötte meg – látszólag magától, hiszen al-Ashrad semmilyen utasítást nem adott ki, mióta felemelte a kezét – végül pedig visszatért a helyére az asztalkán.
– Az erőre! – emelte meg al-Ashrad a serlegét. Fatima bólintott.
– A rég áhított erőre – adta meg a tiszteletet a vendéglátójának. Egy halovány mosoly jelent meg az emír ajkain, mintha Fatima szavai szórakoztatnák, de ugyanakkor fájdalmasak is lennének. Tal án ironikusnak találta a lány elképzeléseit a régen időtartamával kapcsolatban, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy telt el olyan hosszú idő azóta, hogy világossá tette előtte, mennyire korlátozott perspektíva alapján alkotja meg az időről alkotott képét. De valahogy Fatima nem hitte, hogy az emír ajkához érő serleg ezért torpant volna meg egy pillanatra. A habozásban valami ennél sokkal személyesebbet érzékelt. A megkönnyebbülés és a megbánás keve rékét. A Tremere átok mellesleg több mint ötszáz évig nehezedett Haqim gyermekeire, és bárki bármit is mondjon, ez bizony hosszú idő. Mint ahogy hosszúra nyúlnak a lángoló nap felbukkanása előtti másodpercek, vagy azok az órák, amikor nem tudunk biztosat sze retteink sorsáról.
Miután az illendőségnek megfelelően kivárta, hogy elsőként al- Ashrad igyon, Fatima is belekortyolt a serlegében lévő vérbe. Az illat azonnal végigsöpört rajta, amint az arcához emelte az edényt. Lassan kortyolt a nedűből, ami lecsusszant a torkán, és felgyújtotta az élet tüzét a gyomrában. Az ital gazdag volt, túl gazdag ahhoz, hogy halandótól származzon, vagy egyike legyen az emír, és más va rázslók által készített főzeteknek, amelyeket azért készítettek, hogy az orgyilkosok megőrizhessék erejüket. Nem, ez Khayyin egyik iva dékának a vitae-ja volt.
– A Tremere klánból – mondta al-Ashrad, és az arcát egy kissé felfelé fordítva behunyt szemmel élvezte az ital zamatát.
A serleg túl hamar kiürült, bár Fatima azt hitte, hogy lassan iszik, és a nyelve hamarosan a csontot nyalogatva kutatott a folyadék után, ami már nem volt ott. Miféle alattomos kínzás ez, hogy mind össze egy fél serlegnyit ihatott ebből a mámorító vitae-ből? Megpró bálta legyűrni az éhséget, de még többet akart. Szinte kétségbeesetten pillantott az asztalkán álló palack felé. Oly közel van! Aztán a pillantása a csukott szemmel, és megfeszített nyakkal üldögélő al-Ashradra esett, és egy pillanatra Fatima elképzelte, hogy az ő vérét issza – ami oly közel volt Haqiméhoz! A Fenevad meg moccant odabenn. Az éhség felordított. Az eksztázis, amit a vér hozna el számára... és a hatalom. Maga lenne a földre szállt Isten!
És ekkor kinyíltak az emír szemei. Pillantása Fatimára vetődött, és ő meztelenül állt előtte. Az éhség, a késztetés, hogy al-Ashradra vesse magát, semmivé sorvadt, és nem maradt más utána, csak a szégyen.
– Az erőre – mondta ismét al-Ashrad – A rég áhított erőre.
Fatima teljesen mozdulatlanul állt. Kényszerítette az ujjait, hogy enyhítsenek a szorításon, mielőtt elroppantanák a serleg csontját. A szégyenét bekényszerítette arra a helyre, ahová az al-Ashrad tekintetétől megzabolázott Fenevad menekült. Ellenállt az érzelmi vákuum kitöltésére siető haragnak is, amelyet a saját gyengesége miatt érzett. A bensejében dúló felzúdulást a halál százezernyi éjszakája és a feledés nappalai alá szorította – és a súly túl nagy volt ahhoz, hogy bármiféle érzelem hosszú ideig túléljen alatta.
Végül ismét a saját ura volt. A túléléshez elengedhetetlen higgadtság visszatért. A belső igazság ismét azonos volt a külső mázzal. Al-Ashrad még mindig őt nézte, és ő elég bölcs volt ahhoz, hogy ne is remélje, az emír nem volt tanúja a küzdelmének, nem volt tisztában a gyengeségével.
– Gyökerestől ki kell tépnünk a gyengeséget, ha szolgálni akarjuk mesterünket – mondta al-Ashrad.
A szavakat könnyedén ejtette ki, de azok mégis a lány elevenébe vágtak. Fatimának valahogy sikerült megállnia, hogy össze ne rezzenjen. A lelkében nem volt hely a félelem magjainak. Ha az öregek bármilyen okból könnyűnek találják, és úgy döntenek, hogy többé már nem méltó Haqim szolgálatára, akkor ő elfogadja az ítéletüket.
– Ezért szükségessé válhat, hogy visszavegyük egyik testvérünktől a vért – folytatta az emír.
Fatima önmagával foglalkozó gondolatai azonnal meghátráltak. Az emír nem az ő gyengeségéről beszélt – legalábbis nem kizárólag. Bármi legyen is az, amiben nem felelt meg ma éjjel, vétkeivel még nem süllyedt addig a pontig, ahol már haszontalanná válna a testvériség számára. Ezúttal belekapaszkodott abba a sziklaszilárd ténybe, amit az emír mutatott neki. Kikaparta magát a futóhomokból.
– Valaki a fida'i-ok közül? – kérdezte Fatima és magában átfésülte a legutóbbi beavatott növendékek listáját.
Dragomir már több próbán is kudarcot vallott, de ennek kizárólag az volt az oka, hogy Fatima a többi férfinál sokkal többet követelte az orosz nőtől. Az öregek között még mindig túl sokan voltak olyanok, akik szerint az orgyilkosok termeiben nincs hely a nők szá mára, és Fatima túl sok évszázadot töltött a fundamentalisták fog csikorgató elismerésének kivívásával ahhoz, hogy egy másik nő botlása miatt meg merje kockáztatni a térvesztést. Tehát Fatima a hímnemű társaiknál sokkal keményebb követelményeket állított a nőnemű jelöltek és fida'i-ok elé. Az öregek pedig felismerték ezt. Dragomir kudarcait nem gyengeségként fogják értelmezni, hanem tudni fogják, hogy ha a nőnek sikerül túlélnie, akkor a legtöbb tár sánál keményebb fából faragták.
Fatinna tovább pörgette magában a listát. Ki lehet még...?
– Az illető nem a fida'i-ok közül való – mondta al-Ashrad – Egy rafiq.
Nem a fida'i-ok közül való. Fatimának ezt nehezére esett elhinni. Időnként újraértékeltek egy-egy új beavatottat. Az eljövendő, vár hatóan végtelen éjszakák egymásutánja egy év, vagy egy évtized el telte néha már túl nagy terhet rótt egy-egy újdonsült élőholt szívére vagy elméjére. De Fatima mindössze egyetlen alkalomra emlékezett, amikor egy ennél tapasztaltabb orgyilkost hívtak vissza.
– A Görög – mondta végül egykedvűen al-Ashrad.
Fatima bólintott. A Görög. Parmenides. Még emlékezett a férfi számtalan év óta sötétre váltott bőrének ragyogására. Emlékezett a kezdeti arcátlanságára, a büszkeségére, a fesztelenségére, amelyet soha nem sikerült teljesen megtörni.
– Ellenezted az Átváltozását – mondta az emír.
Fatima ismét bólintott. Ez így igaz. A halandó orgyilkosok egyön tetűen és javíthatatlanul arrogánsak voltak. Csak a legszigorúbb ki képzés hatására döbbentek rá saját hitványságukra, az egyén jelentéktelenségére. Csak ez után kísérelhették meg meglátni a módot, amivel a létezésük értelmet nyerhet – a Legöregebb szolgálata által. A testvériség által még a leghitványabb, félredobott faforgács is egy fog lehetett a fogak között a sors felé gördülő keréken. Fati mát soha nem győzték meg arról, hogy Parmenides megtanulta ezt a leckét. A férfi nagyon is jól beszélte a testvériség szavait, de Fatima fülének ezek a szavak üresen csengtek: a nyelvéről szóltak, és nem a szívéből. Azonban akkoriban Thetmes volt a kalifa, és ő szárnyai alá vette a Görögöt, tehát Parmenidest befogadták. Az évek hosszú so rán át nyújtott kifogástalan teljesítménye ellenére azonban az arrogancia, amely talán csak még tovább erősödött, egyfolytában a felszín közelében ólálkodott. Tehát Fatimát nem lepte meg annyira, amikor az ő nevét hallotta, mintha bárki másról lett volna szó.
Al-Ashrad kivárt egy kis ideig. Talán arra várt, hogy Fatima beszéljen, de a nő nem látta okát, hogy felhánytorgassa a régmúlt véleménykülönbségeket, még akkor sem, ha az ő álláspontja látszott igazolódni. Ez az ügy szégyen a klánra, nem pedig ok a büszkeségre.
– Az ügyben nem egyedül Parmenides a hibás – folytatta az emír – A kalifa remélte, hogy képes lesz túlélni a helyzetet, amibe mi kevertük.
– A kalifa csatlakozik hozzánk? – kérdezte Fatima. Al-Ashrad nyilvánvalóan egy küldetésre készítette fel – az emír nem szólítaná magához kizárólag egy egyszerű megbeszélés miatt – de általában Elijah Ahmed választotta ki a kezet, amely forgathatja Haqim akaratának pengéjét. A kalifa talán most érkezik majd meg, és hamarosan válaszol majd a kurddal kapcsolatos kérdéseire.
– Nem – mondta al-Ashrad – Nem csatlakozik.
A kijelentés véglegessége megdöbbentette Fatimát. Nem. Nem csatlakozik. Az emír tompa, kimért hanghordozása elejét vette minden további kérdezősködésnek, de éppen ezért már azt sem lehetett remélni, hogy a kalifa valamilyen későbbi időpontban mégis csak megérkezik. Al-Ashrad érzelemmentes, élettelen hangja a véglegesség súlyát hordozta. Amikor korábban Thetmes torporba zuhant, ahogy az az öregebb vérből valókkal megesett néha, egyenesen megmondták Fatimának: senki sem tudhatja, hogy meddig pihen majd az Atyja, hogy hány éjszaka, vagy év telik majd el, mielőtt ismét felkelne. A mester, Jamal, a Hegyi Öreg új kalifát választott, és az éjszakák visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Azonban volt valami abban, amit al-Ashrad mondott – vagy abban, amit nem mondott, vagy ahogyan nem mondta – ami miatt Fatima biztos lehetett benne: bármi tartja is távol Elijah Ahmedet, az mostantól kezdve mindig távol fogja őt tartani. Örökké. De ha történt vele valami, akkor a mester miért nem nevezett ki egy új kalifát?
– Van itt még valami – mondta al-Ashrad – Teljesíteni kell néhány rendezetlen szerződést.
Bár Fatima kifelé semmi jelét nem mutatta, a szíve mégis összeszorult, mintha az emír szavai préselnék össze. Nem volt túl valószínű, hogy húsz év alatt még akár Ö, a kegyelt rafiq is kétszer beszélhessen az emírrel. Hirtelen még ez is túl soknak tűnt. Fatima évszázadokig tisztán érezte a célt, és létezése maga volt a majdnem bizonyosság. Ma éjjel azonban ez alatt a rövidke idő alatt al-Ashrad sorra kiszedegette és kiterítette a szeme elé a szívében megbúvó apró bizonytalanságokat. Rendezetlen szerződések. Fatima csak egyetlen egy szerződés teljesítésében vallott kudarcot.
– Az Atyádhoz hasonlóan te magad is megbotlottál egyszer – mondta az emír – És mivel Thetmes most nem lehet itt, ezért neked kell gondoskodnod mindkettőről.
Fatima tudta, hogy nem kerülheti ki a kötelességét, de ez a tudás még nem könnyítette meg a dolgát. Még a legapróbb haladék is több volt a semminél. Legszívesebben bármi másra gondolt volna, csak erre nem.
– Nem is tudtam az Atyám kudarcáról – mondta.
– Nem beszélünk róla túl gyakran – felelte az emír. Egy pillanatra talán elmosolyodott, de az is lehet, hogy csak a körülötte vibráló levegő keltette ezt a benyomást. – Ahogy te kudarcot vallottál a Gyermekkel, úgy vallott kudarcot az Atyád az Atyával szemben.
Thetmes. Az ő kudarca. Fatima inkább ebbe kapaszkodott, mint hogy szembenézzen a sajátjával. Az Atyjának sem sikerült elpusztítania a kijelölt áldozatainak egyikét, bár erről mostanáig Fatima mit sem tudott. A klán oly sok évig követte azt a hagyományt, hogy ha egy célpont elég szerencsés volt ahhoz, hogy elhárítsa a testvériség egyik tagjának támadását, akkor ezzel a tettével bizonyította tisztességét – megpróbáltatott a harcban, és csak az arra érdemesek maradtak fenn. Az életben maradt célpont ezek után a testvériség részéről érinthetetlennek számított – nem vállaltak el további szerződéseket ellene.
A modern éjszakákban azonban megváltozott az öregek hozzáállása. A hagyományok egyetlen célja az volt, hogy Haqimot szolgálják – érveltek egyesek. Haqim akarata pedig világos volt. A testvériség tagjain kívül az éjszaka egyetlen teremtménye sem volt tiszteletreméltó. Mindegyikükön ott volt a pusztulás letörölhetetlen jele. Vagy nem így rendelkezik a Vér Ösvénye? A Számadást nem lehet elkerülni. Akkor hogyan bizonyulhatna egy kafir méltónak?
Ez a változás körülbelül akkortájt következett be, amikor Thetmes megadta magát a hosszúra nyúló álomnak, és Elijah Ahmed követte őt a kalifa tisztségében. A hagyomány a klánon kívül alig volt több kósza híresztelésnél, úgyhogy a változást csak nagyon kevés kafir vette észre. De lassan, egyenként, minden túlélőt utolért a végzete. Haqim gyermekei behajtották a járandóságukat. Most már Khayyin egyetlen ivadéka sem állt védelem alatt. Fatima elnyomta a szívét elöntő zavarodottságot és fájdalmat. Ott nem volt számukra hely. A kötelesség teljes szívet igényelt. Úgy tűnt, al-Ashrad el akarja szabadítani az összes zavarodottságot, amelyet ő oly sokáig elnyomott.
– Jelen pillanatban a gyermek nem olyan fontos, – mondta az emír – bár hamarosan az ő vérét is meg kell szerezned... ha méltónak akarsz bizonyulni. Az atyát azonban el kell pusztítanod.
Az Atya. Moncada. És a gyermeke – Lucita.
– Van ennek valami köze a kafirok között dúló háborúhoz? – kérdezte Fatima.
Moncadára kell összpontosítania, különben ismét elveszíti az önuralmát, és ezt nem engedhette meg magának. Belenézett hát az emír gyémánt szemébe, kényszerítette magát, hogy szembenézzen a tényekkel, és hogy eltemesse az érzelmeket. Moncadát... nem a gyermeket. Moncadát.
Al-Ashrad merőn nézte őt, és Fatima megérezte, hogy ez a pillanat mindössze egyetlen homokszem az emír tenyerén pihenő hatalmas homokórában.
– Eljött az idő, amikor vissza kell vennünk a vért, amelyről már szót ejtettünk – mondta – Elő kell készítenünk az utat.
Fatima bólintott. Moncada. A Sabbat kardinálisa. Nem lesz egyszerű küldetés. Az elméje már ebben a pillanatban is tele volt olyan részletekkel, amelyek majd dönthetnek siker és kudarc között. Nem maradt hely a zavarodottságnak és a kétségeknek. Moncadát, nem a gyermeket. Moncadát.
– Természetesen léteznek a kafirok közötti háborúval kapcsolatos rövidtávú megfontolások is, ahogy azt te is látod – mondta al-Ashrad – A háborújukkal elvégzik a mi munkánkat, kirostálják a gyengéket. És minél hamarabb véget ér közöttük a háború, annál nagyobb a ránk váró feladat. Az idő pedig sürget.
– Moncada ennyire rátermett vezető? – kérdezte Fatima. Emlékezetéből előkotorta azt a keveset, amit a kardinális madridi menedékéről – a templom alatti halálos labirintusról – tudott.
– A Sabbatban csak nagyon kevesen vannak, akiket annyira fél nek, mint a kardinálist, és már nem sok hiányzik, hogy még a régens, vagy a Fekete Kéz se érhessen hozzá. Ezt a pillanatot választotta ar ra, hogy kinyújtsa a kezét. Nekünk pedig le kell vágnunk ezt a vég tagot.
Fatima ezt meg tudta érteni, de azt kívánta, bárcsak az azonnali feladatokra tudna összpontosítani. Kénytelen lesz így tenni, nincs más választása. Nagyon hálás volt azért a rengeteg részletért és elin téznivalóért, amire oda kell majd figyelnie, és amelyek majd lefog lalják az elméjét az elkövetkező éjszakákon.
Elsőnek Moncada. Az atya.
Nem a gyermek.

 

1999. augusztus 29., vasárnap, este 9:46
Nappali kamra
Alamut, Törökország keleti része

La ilaha illa 'l-Lah. Nincs más Isten Rajta kívül.
Wa Muhammadan rasula 'l-Lah. És Mohamed Isten hírnöke.
Fatima már jő néhány órával korábban befejezte a subh imádságát, amikor az ég már világos, de a nap még nem bukkant elő a horizont mögül – a halandóknak ez a kezdet ideje, az éjszakából való előbukkanásé, az ő fajtájának viszont ez a visszavonulás, a nappalból való elűzetés. Ez volt Isten akarata, amely kötelező Haqimra és minden gyermekére: ők soha többé nem érezhetik a nap melegét, nem láthatják a szivárvány sávjait a vihar után, és amint a pók felfalja a zümmögő bogarat, a veréb a pókot, a sólyom pedig a verebet, úgy Haqim gyermekei is megszabadítják majd egy éjszakán a földet a halandó véren élősködő teremtményektől.
Salla-'l-Lahu 'ala sayyadina Muhammad. Allah által szálljon imánk urunkra, Mohamedre.
Al-alamu 'alaykum wa rahmatu 'l-Lah. Isten békéje és kegyelme legyen veled.
A sallah szavai általában megnyugtatták Fatimát, általában csendesen elvezették az alvás nélküli pihenésbe, de ezen a reggelen Isten távolinak, egy távoli utakat járó idegennek tűnt.
A nap órái alatt, nyugodtan pihensz? Talán al-Ashrad szavai nehezítették el a szívét. Nincsenek álmok? Nem voltak álmok. De ma nem jött a pihenés sem. Az álmok hiánya miatt az elméje éppúgy száguldott, mintha valóban álmodott volna. Hiszen az emír burkoltan közölte vele, hogy álmodnia kellene, vagy hogy álmodni fog – álmokat, amelyek közlik vele: el kell-e árulnia az Istent, ha hű akar maradni a véréhez. Vajon hogyan válaszol majd ezekre az álmokra, ha valóban meglátogatják őt? Hogyan is válaszolhatna?
Fatima érezte a feledés csábítását, a nappal hívását, de képtelen volt válaszolni rá. Úgy rángatta, mint egy a föld sötét mélyéről felemelkedő hatalmas kéz, de ő szilárdan kitartott az éber világban. A fekhelyén érezte minden egyes gyékényszál minden egyes hajlatát, képes volt felidézni maga előtt minden egyes aprócska gödröt a feje fölött, a körülötte és az alatta lévő hatalmas köveken.
Még amikor sikerült elűznie az álmokkal kapcsolatos gondolato kat, al-Ashrad hetekkel korábban kiejtett szavai akkor is kísértették Fatimát. Ahogy te kudarcot vallottál a Gyermekkel, úgy vallott ku darcot az Atyád az Atyával szemben. A szavak a békét szétzúzó cim balmokként csörömpöltek.
Moncadát, nem a gyermeket. De bárhogy is tagadja, mindketten a célpontjai voltak, és nem csak az Atyja, de a saját hibáját is helyre kell hoznia. Idővel, mondogatta magában. Mindent a maga idejében.
Moncadát, nem a gyermeket. Még nem.
Azonban a gyermek már évszázadok óta befészkelte magát Fati ma gondolatai közé. Lucita.
Mily régen volt, mily fiatalok voltak még a halálban mindketten, amikor először találkoztak, amikor először megküzdöttek. Fatima túlságosan is magabiztos volt. Végül is nem ő volt az első a neméből, akit Haqim gyermekei részesítettek az Ölelésben? Vajon a szenvedé lyével és a szakértelmével nem győzte-e meg a rettegett orgyilkoso kat arról, hogy annak ellenére, hogy a természet perverz szeszélye nővé tette őt, ő mégis méltó arra, hogy a soraikba fogadják. Azokon az éjszakákon céltudatosan járta a Szentföld köves lejtőit, és elszán tan próbálta bebizonyítani, hogy a testvériségben senki nem lehet jobb nála.
Fatima és Lucita Krisztus földjén találkoztak. Egyiküknek ő Próféta volt, a másikuknak Messiás. És ezért az apró különbségért halá los ellenségek lettek. Ha a halandó életükben találkoznak, még Spanyolországban, akkor is ellenségek lettek volna: a mohamedá nok bosszúálló védelmezője, és a keresztény király lánya.
Fatima nyíltan közelítette meg Lucitát, feladva minden cselt és rejtőzködést. Aragon Sötét Rózsája fiatalabb volt a vérben, harcának vakmerő féktelensége mégis lenyűgözte Fatimát. A hold még magasan járt az éji égen, amikor a handzsár először csapott össze a pallossal, és az éji lámpás már régen elsüllyedt a horizont mögött, de az acél még mindig próbálta az acélt. Fatima erősebb volt, és a pen gét is jobban forgatta. Fáradhatatlanul támadt, de Lucita segítségül hívta a sötétséget, és az árnyéksereg elvonta a támadó figyelmét és eltérítette a csapásokat. A mór felszabdalta a sötétséget, mindig egy lépéssel az árnyék előtt járt, ami megpróbálta szétmorzsolni. Csapásai pedig folyamatosan záporoztak Lucitára. Azonban amikor térdre kényszerült, vagy Fatima egy hasadéknak szorította, ahonnan látszólag már nem volt menekvés, az árnyékok mindig megmentették a Lasombra gyermeket. Az árnyak eltérítették Fatima gyilkos csapá sát, vagy kivájták alatta a laza talajt, vagy támadásokat záporoztak rá, amelyeket ki kellett védenie, ha nem akart áldozatul esni nekik. Hajnalban még mindig egymás torkát szorongatták, de akkor a kard már ritkábban csapott le, és az árnyékok elolvadtak a közelgő naptól. A megerőltetéstől, a vérhiánytól és az éjszaka szerzett sebek től legyengülten most mindkettejüket pusztulással fenyegette a pár tatlan nap. A vereség mindkettejük számára ismeretlen kompromisszum volt, Fatima mégis leengedte a kardját.
– Nincs szégyellni való a tisztes vereségben – mondta.
– Ezt csak a mestereid szeretnék elhitetni veled – felelte Lucita, és kelletlenül ő is leeresztette a fegyverét.
Fatima ebben a pillanatban vált biztossá abban, amit eddig csak sejtett – hogy ez a magas, gyönyörű keresztény, aki annyira tele volt tűzzel, addig küzdött volna, amíg már képtelen elvonszolni magát, amíg a hajnal parázzsá nem perzseli, de nem adta volna fel, ha Fati ma nem ereszti le elsőként a fegyvert. Eltelt a nappal. Egy sekély barlangban bújtak össze a nap kegyetlen sugarai elől, és a következő éjszaka elváltak egymástól.
Az évszázadok során voltak újabb csaták, egymással ellentétes célok, amelyek ismét szembeállították a két gyilkost – mert Lucita gyilkossá nevelte magát, rettegett orgyilkossá – de valahogy mindig mindketten elérték a céljukat, anélkül, hogy véglegesen meghiúsí tották volna a másikét, vagy szükségessé vált volna egy végső, vég zetes összecsapás. Fatima egyszer inkább legyilkolt harminc testőrt a német bárójukkal együtt, minthogy egy héttel korábban csapjon le, amikor Lucita volt a báró egyedüli őrzője. Lucita tevékenysége is ál talában ezt a mintát követte, és bár a páros útja többször is keresz tezte egymást, ez az élni és élni hagyni állapot mindig megmaradt. Ez a ki nem mondott fegyverszünet nem a félelem, – hiszen Fatima nem ismerte ezt az érzelmet, és el sem tudott volna képzelni ilyesmit Lucitáról – hanem a csodálat és a kölcsönös tisztelet miatt lett ilyen tartós... de ugyanakkor volt ebben még valami más is. Fatima soha nem vívott ennyire egyenlő küzdelmet, soha nem adta ki magából minden energiáját, hogy utána kudarcot valljon. Az örök éjszakába való Ölelés óta soha nem töltött még úgy el nappalt, hogy összefo nódott volna egy testtel, amit órákkal korábban még olyan hevesen el akart pusztítani.
Az öregek előtt természetesen nem maradt rejtve ez a kapcsolat. Fatima soha nem volt képes elrejteni a szívét azok elől, akik erőseb bek voltak Haqim vérében. Azt talán nem tudták, hogy ő és Lucita máskor is találkoztak – feszült összejövetelek voltak ezek, ahol a visszafogott beszélgetés csak lassan adott teret a kimért bizalomnak, és amelyek végén minden egyes alkalommal egymás karjaiba zuhan tak. Az öregek talán nem tudták, hogy milyen mély a két nőt össze kötő különös kapcsolat, de megérezték a megosztott lojalitást, úgyhogy elküldték Fatimát, vezeklésül pusztítsa el Lucitát. Fatima még most is összerezzent az emléktől. Akkor nem a sötétség, hanem a szíve hagyta cserben, és Lucita tovább létezhetett.
Egyesek a testvériségen belül azt suttogták, hogy ha Fatima telje sítette volna a küldetését, ha elvette volna a vért, amelyért szót emeltek és elvitte volna a Végső Halált Lucitának, akkor most Thetmes másik gyermeke lenne a kalifa, akkor egyike lenne a három kegyeltnek, az alamuti du'at triumvirátusának. Akár nő, akár nem. Ő elárulta azt, amiért akarata minden cseppjével küzdött – ki véve a legapróbb cseppet, amelyet nem volt képes átadni Haqimnak.
Azonban a kudarca legalább biztosította Lucita biztonságát. Aragon Sötét Rózsája túlélt egy orgyilkost. Méltónak bizonyult. És az ügyek így is maradtak jó néhány évszázadon át. Azonban nemré giben megfordultak a szelek, amelyek a hatalmas Alamut falai kö zött fújtak, és viharfelhőket sodortak a horizont felől. Csak néhány héttel korábban fektette al-Ahrad az öregek követelését Fatima lá bai elé. Ezúttal a vereség csak kegyvesztettséget és pusztulást jelen tene számára, és jönnének utána mások, akik gondoskodnának arról, hogy Lucita elpusztuljon. Fatima többé már a kudarcával sem volt képes biztonságot nyújtani neki.
A legtöbb, amit tehetett, a késlekedés volt. Lucita elpusztítása kevésbé volt sürgető. Moncadát, nem a gyermeket. De vajon meddig? Vajon meddig késlekedhet Fatima, hogy ezzel garantálja Lucita biztonságát? Mert jelenleg éppen a halálos ítélet védi őt – a testvériségből senki nem tenne próbát Moncadával vagy gyermekével, amíg Fatimáé volt az ügy. De vajon meddig?
Eljött az idő. Elő kell készítenünk az utat.
Fatima a melléhez emelte a kezét. Úgy érezte, mintha hatalmas súlyt gördítettek volna rá, de senki nem lépett be a kamrába. Felemelte a másik kezét is, és teljes erejéből nyomni kezdte a mellkasát. Próbálta kiszorítani a lélegzetet, ami nem volt ott, próbálta megtalálni a sír nyugalmát, amely még mindig elkerülte őt. Nem talált békére. Valaki kölcsön vette, ellopta azt, amit eddig ismert. A mesterei követelték vissza. Nem is ketten, hanem mindjárt hárman: Vér. Lélek. Szerelem. Mindegyik féltékeny, és mindent elemésztő. Valahol odafenn lángolt a nap, és csak arra várt, hogy elemészthessen, hogy visszakövetelje a testét, minden testet, ami jog szerint már régen porrá kellett volna legyen.
Végül elfogyott a türelme és Fatima felült. Kezébe vette a jambiáját, ami soha nem volt túl messze tőle. Nem volt fény, ami megcsillanhatott volna a pengén, de neki nem is volt szüksége a látására. Tökéletesen ismerte a fegyverét. A pengét a két tenyere között tartotta, és érezte a hideg fémet a hasonlóképpen hideg bőrén. Végül a kezébe vette, és a hegyét nekinyomta a középső ujjbegyének. Az éles penge könnyedén áthatolt a húsán, és simán becsúszott a csontig. Fatima összeszorította a fogát, de nem állt meg. Lassan végiggördítette a pengét az íve mentén, és így lassan végighasította az ujját, aztán a tenyerét. Nem engedte, hogy a vér a sebhez fusson, hogy meggyógyítsa az idegeket és az izmokat, hogy megtagadja tőle a fájdalmat.
A fájdalom marad. Mindig lesz fájdalom. Tisztesség volt, ha meglátta: a fájdalomnak célja van. Biztosítani, hogy Isten gyermekei élnek és virulnak – ezt a célt érdemes volt szolgálni, és Fatima így is tett, Allah nevében. Khayyin ivadékait eltüntetni a föld színéről – ez szintén egy nemes cél volt, és ezt Haqim nevében szolgálta. Nem értette, hogy a kettő miként kerülhet szembe egymással. Nem látta azt, amit al-Ashrad azzal a gyémánt szemmel. Vajon mi lett az ere deti szemgolyóval? Vajon az emír az elméjében és a lelkében őrzi az emlékét, hogy így uralkodjon ezeken a szeszélyes birodalmakon? Vagy talán nem volt viszály azokon a helyeken. Fatima is erre a bé kére vágyott – arra a békére, amit néha Lucita karjaiban tapasztalt meg. Ott azonban Fatima nem találhatott nemes célokat. Ott csak önmagát tenné boldoggá, és ezt minden egyéb téren megtagadta magától.
A penge lapját most az arcára fektette. Az önző érzések elmúlnak majd, miután elpusztul a tárgyuk. Az atya és a gyermek. Fatima jól látta ezt a méltatlanságot önmagában. De a másikat?
La ilaha illa 'l-Lah. Nincs más Isten Rajta kívül.
Vajon Haqim arra gondol, hogy Allah fölé helyezi magát? Ezt merészelné a Legöregebb?
Fatima végigvezette az ívet a homlokán, és csak annyira nyomta meg, hogy egy vörös félhold maradjon a nyomában. A jambia hegye könnyedén szalad végig a járomcsonton az orr felé, és alulról közelí tett a szemsarok lágy szövetéhez.
La ilaha illa 'l-Lah.
La ilaha illa 'l-Lah.
És mi legyen Haqimmal? Ha kételkedik a Legöregebben, akkor hogy lehet, hogy még mindig őt szolgálja? Ezt nem értette. A tőr hegye nekifeszült a szeme fehérjének, és könnyedén áthatolt a membránon. Most majd meglátja. Száműzi a zavart és a kétséget. Akarata erejével legyőzi őket, ahogy most is az akarata erejével tartotta nyit va a szemeit. Növelte a nyomást a pengén. Mélyebben, bele a szem gödörbe. Örök éberséggel és töretlen elhivatottsággal ura lesz a saját elméjének és szívének, mint maga a bölcs al-Ashrad.
Egy apró pöccíntés, és a penge elvégezte a dolgát. A szem kipat tant, és a lábához hullott. Erős remegés lett úrrá Fatimán. Elöntötte a fájdalom, a düh és a szomorúság. A szem néhány perc alatt porrá omlott, és csak az emléke maradt.
A nap magasan járt, amikor valahol a delíriumban Fatima ha bé kére nem is, de haladékra lelt.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 9:12
Katakombák, Iglesia de San Nicolás de Los Servitas
Madrid, Spanyolország

– Mea culpa.
Csatt!
A cuerda húsba mart. A szalag hosszába körültekintően beleszőtt üvegszilánkok lehántották a bőrt.
– Mea culpa.
Csatt!
Aztán a jobb vállon is.
– Mea maxima culpa.
Csatt!
Ambrosio Luis Moncada kardinális derékig merült a süllyesztett kőmedencébe, amely elég nagy volt ahhoz, hogy három vagy akár négy férfinak is helyet adjon – feltéve, hogy egyikük nem maga Moncada volt. Bár a medence csak félig volt mielőtt beleereszkedett volna, a kardinális minden mozdulatára a víz mégis kicsapott a peremen. A hátán a vércseppek csak lassan gyülekeztek.
– Mea culpa.
Csatt!
– Mea culpa. Csatt!
– Mea maxima culpa. Csatt!
Moncada tempója könnyedén végzett volna egy halandóval, és még a legtöbb káinitát is hamar kimerítette volna, sőt, talán még azon is túl, egészen a torporig hajtotta volna. Azonban a kardinális terjedelmes testében az áhítat és az eltökéltség olyan mélysége lakozott, amelyet mások soha nem érthettek meg.
– Mea culpa.
Csatt!
A kardinális képes volt az érzés és a csattanás hangja alapján megállapítani, hogy korbács mikor vágott egy korábban felszakított sebbe, és mikor ért sértetlen bőrfelületet. Hogy lehetne őszinte a megbánása, ha még most is találhat sértetlen bőrt a hátán? Az első néhány óra volt mindig a legbosszantóbb. A vitae-jének megvolt az a zavarba ejtő szokása, hogy egy szempillantás alatt begyógyította a szétmarcangolt húst. Végül azonban ez a körülmény csak arra késztette, hogy megsokszorozza az erőfeszítéseit, és az önfeláldozás magasabb szintjére lépve végül kellőképpen megalázza magát a Teremtője előtt.
Az idő haladt. Az érdemtelen húsnak csapódó bőr szaggatott pergése úgy mérte az időt, mint egy óra ingája – egyenletesen, ritmusosan követte az órák változatlan mozgását a jelenből a múlt felé. Évekkel ezelőtt a fájdalom vonzotta Moncadát – az égető, agyzsibbasztó fájdalom, ami megtisztította érdemtelen húst, és őt magát a büszkeségtől és a bűntől. De azok még a halandó évek voltak, amikor elájult az agóniától, vagy a későbbiekben a kimerültségtől. Azok még az Ölelés, a spirituális létezésére rótt leghatalmasabb tartozás előtti évek voltak.
A végtelen éjszakákkal együtt megérkezett a saját kárhozatának biztos tudata is – és a fizikai képesség arra, hogy az addig ismert mindenféle fájdalmat messze túlhaladja. Isten bosszúja a bűnösön éppen olyan felszabadító volt, mint a szenteknek juttatott kegyelme, döbbent rá Moncada. Vagy talán még annál is inkább.
Moncada vérző lelkétől elostorozták a megváltás gyógyírját.
– Mea culpa.
Csatt!
A helyét elfoglalta az eleve elrendeltetés éles, tiszta ösvénye.
Azokban az első években egész éjszakákat – és néha, ellenállva a nap hívásának, még nappalokat is – töltött a kínszenvedés extázisában dagonyázva, és bűnös gyönyör csak arra volt jó, hogy tovább erősítse a kezét. Kísérletezni kezdett a böjt hatékonyságával – hisz minden vér csak Krisztus vérét helyettesítette, arra pedig ő nem szolgált rá – aztán a bőrrel és az üveggel, saját vitae-jét ontva a húsból – megszűrve, megtisztítva, mint valami spirituális lepárló készülék.
A szenvedések után végül felülemelkedett a fizikai fájdalmon. Annak látta a semmiben széthulló testet, ami valójában volt. Ez a test csak egy üres héj volt, annak ellenére, hogy földi viszonylatban erősnek számított, és Káin átka csak még erősebbé tette. Az élőholt lét éjszakái nem voltak mások, mint a hús kárhozata. A megvilágosodásnak azokban az időtlen pillanataiban Moncada láthatta, hogy az ő valódi és örökkön tartó számadása még nem érkezett el. A Végnapokig nem ismeri majd meg az igazi leépülést. A Végső Éjszakákon feltárul majd a lelkét rágó fekete burjánzás. Szívéből dögevő madarak lakmároznak majd, és férgek falják fel a szemeit és a nyelvét. A teste már régen porrá omlott, de ő még akkor is a pokoltűzben ég majd. És végső kínszenvedésének azon a dicsőséges napján Istent fogja szolgálni. Hisz nem létezhet a végső jóság tiszta megalázottság nélkül, a szentek megváltása a bűnösök kárhozata nélkül.
– Mea maxima culpa.
Csatt!
Ma éjjel azonban Moncada gondolatai elkalandoztak, és még az órákon át tartó fegyelmezés sem volt képes elűzni a tolakodó gondolatokat. Szünetet tartó a csapások között, és mélyebben merült a medencébe, hogy a sós víz végigsimítson a háta és a válla ronccsá tépett húsán. Új tűz száguldott végig testének idegszálain, és ő erőt merített a fájdalomból, miközben a víz felszíne megtelt lebegő húscafatokkal. A vércseppek zavarossá tették a medence tartalmát.
Ám ő még ekkor sem volt képes megszabadulni a fürdőkamra jelenétől. Nem volt képes felemelkedni, és elérni azt az áldott állapotot, amiben megláthatta valódi rendeltetését. A fülei felfogták a víz loccsanásár. Angyalok kórusának képzelte a hangot, vagy a labirintusszerű menedéke fölött több száz lábnyira lévő templomban éjjeli misére gyülekező hívek mormoló beszélgetésének. A szemei még mindig látták a medencét körülvevő freskókat. Éva, az átkozott nő, aki a jó és a gonosz fájának gyümölcsével csábítja Ádámot. Ismét a két első szerelmes, amint szégyenükben eltakarják meztelenségüket. Ábel, aki bemutatta az égő áldozatot, holtan hever testvérének, Káinnak a lábainál.
Moncada képtelen volt megszabadulni a helyiségtől. Képtelen volt elveszni a hús és a vér rituáléjában. Még a megtisztító víz sem volt elég, hogy elhozza számára a megvilágosodást.
És mi volt ennek az oka? Mi kavarta fel a gondolatait, és zavarta meg szent elmélkedését? Mi volt az, ami ilyenkor szinte mindig elvonta a figyelmét?
Lucita. A lánya. A sötét rózsa, aki – ebben Moncada teljesen biz tos volt – egy éjjelen a töviskoronájává válik. Már a nevének gon dolata is nagyobb fájdalmat okozott, mint a roncsolt húson végigloccsanó víz. A lány az ő teremtménye volt, eddig azonban még nem tudta irányítani, sem teljesen birtokolni.
– Mea culpa – suttogta a teljes birtoklás gondolatára, amiért el képzelte, hogy Lucita meghajol előtte, és megcsókolja a lábát.
Emlékezett az éjszakára, amikor egy kémlelőnyíláson keresztül megleste a kelletlenül modellt álló Lucitát, és ahogy Vykos először feketében, aztán fehérben kifaragta őt Moncada sakk-készletéhez. Emlékezett meztelen vallanak vonalára, amikor felöltötte a pazar ruhát... csípőjének ívére, csupasz hátára...
– Mea culpa.
A vágya azonban több volt az egyszerű testi kísértésnél. Ha kívánta, legyőzhette az akaratát. Elroppanthatta karcsú alakját, mint egy pálcát, vagy előhívhatott volna az éjszakánál is sötétebb árnyékokat, amelyek elvonszolták volna őt a föld mélyére, ahonnan soha többé nem bukkant volna elő. Mégsem tette meg egyiket sem, hi szen ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint már számtalan keresztény teológus a hosszú évek során – szabad akarat nélkül nem létezhet valódi imádat. Egy akarat nélküli báb nem lehet méltó hó doló. Moncada megteremtette saját – ha nem is fizikai, de spirituá lis – hasonlatosságára a tékozló leányát, és meghagyta neki a dacot, hogy a lány valamikor majd kellőképpen felmagasztalhassa őt. Imádni fogja. És ő birtokolni fogja, testileg és lelkileg egyaránt, és sütkérezni fog a hódolatában.
– Mea maxima culpa.
Moncada sóhajtva ismét felemelte a cuerdát... de megtorpant, és a korbács lágyan lengedezett előtte a levegőben.
– Alfonzo! – kiáltott a kardinális, mikor meghallotta az ajtón túl közeledő lépteket.
A terem két nehéz tölgyfa ajtaja közül az egyik panaszos nyikorgás kíséretében kitárult. Alfonzo lesütött szemekkel tett egy lépést a fürdőkamrába. Moncada személyes légiósainak egyenruháját viselte – az elit egységét, amelyet azért hozott létre, hogy ellensúlyozza a ré gens rettegett Fekete Kezét.
– Eminenciád – mondta az őrség parancsnoka – Megparancsolta, hogy azonnal közöljük Önnel, ha híreket kapunk az Ön... az Ön lá nyáról.
– Igen. Nem hiszem, hogy emlékeztetned kellene a saját parancsaimra – felelte ridegen Moncada, és keményen megszorította ök lében a cuerda nyelét.
Meglehetősen bosszantónak találta a légiós habozását, amikor Lucitát kellett szóba hoznia. Alfonzo nem rendelkezett azzal az elő joggal, hogy helytelenítse, vagy helyeselje a kardinális viszonyát lá nyával – akár a lányának, az ágyasának, vagy a rabszolgájának tekinti is Lucitát. Ezt nem tartozott az alantasokra. Vallejo mindig felismerte és tiszteletben tartotta ezt a fontos tényt. Azonban most, amikor Vallejo és az első osztag az Újvilágban tartózkodott, a testőr ség maradék fél-szakaszának parancsnoksága Alfonzóra hárult. Moncada eddig nem volt túlságosan lenyűgözve tőle. Oly sok kato nához hasonlóan Alfonzo is akkor működött teljes hatékonysággal, amikor megengedhette magának a parancsok teljesítésének fényűzését – amelyeket rendes körülmények között Vallejo adott ki. De amikor kénytelen volt a saját belátása szerint cselekedni, akkor a parancsnokhelyettes láthatóan nélkülözte a vezetőktől elvárható ítélőképességet és magabiztosságot.
– Miféle híreket? – követelte Moncada.
– Egy újabb Sabbat tagot iktatott ki – egy Péter Munro neveze tűt, Delaware-ben.
– Munro – ismételte Moncada – Felismerem a nevet. Egy fegy verkereskedő.
A kardinális egy pillanatig elgondolkodott azon, amit a Sabbat utánpótlás vonalairól tudott világszerte. A részletek természetesen jó val meghaladták egyetlen személy emlékezőképességét, de ő rengeteg tényt tárolt az elméjében – hiszen a Jyhad éjszakai csatározásaiban csak egyetlen szabály volt sarkalatosabb az ismerd meg az ellenséged szabálynál, mégpedig az ismerd meg az úgynevezett barátaidat.
– Munro. Ez kisebb nehézségeket okoz majd – ismerte el Moncada – De ezek nem lesznek tartósak. És Lucitának általában kifogástalan az ízlése. Gyanítom, hogy ez a Munro egy elviselhetet len fickó volt, akit ki kellett iktatni.
– Igenis, Eminenciád.
Moncada Alfonzóra meredt. Végképp nem volt szüksége egy olyan alattvalóra, ki kötelességének érezte, hogy minden elmélke désével egyetértsen – mintha Moncada kíváncsi lett volna mások véleményére, különösen, ha a vélemény gyógyíthatatlan szolgalel kűségen alapult.
– Ez minden, Alfonzo.
– Igenis, Eminenciád.
Moncada az ajtó csukódása után egy ideig elgondolkodva üldögélt, és a korbács szárait összecsücsörített ajkaihoz nyomta. A nyel ve időről-időre elővillant az ajkak közül, egyszer, hogy visszavegyen egy csábítóan aprócska cseppet az áldozatként felajánlott vérből, egyszer pedig hogy a szárak közé szőtt üvegszilánkok csíkokra haso gassák. Azonban szinte alig tudatosul benne az öncsonkításnak és a csábításnak ez a sorozata. A gondolatai ismét a gyermekére, a tékoz ló lányra terelődtek.
Moncadát egy csöppet sem érdekelték azok a véletlenszerűen ki választott Sabbat csicskások, akiket Lucita saját belátása szerint időnként eltett láb alól – nem is annyira véletlenszerű, javította ki magát. Falkavezér, harci főnök, fegyverszállító. Az eddigi célpontjai bizonyos korlátozott mértékben ártottak ugyan a Sabbat Észak Amerikai céljainak. Különösen a fegyverszállítmányok kiesése, amíg Munrot nem pótolják. De mindannyian pótolhatóak voltak. Az ennél lényegesebb hatás azonban Moncada felmérése szerint az volt, hogy az áldozatok látszólagos véletlenszerűsége miatt a leg alantasabb falkavezértől felfelé minden Sabbat tag gondolatai között felbukkanhat a kérdés, hogy vajon nem ő lesz-e a következő? Ez a habozás, a Kamarilla egy aprócska pszichológiai előnye arra utalt, hogy valaki az ő soraikból bérelte fel Lucitát.
És egyúttal megmutatta, hogy mennyire kétségbeestek.
Az orgyilkosságok nem elegendőek. A Sabbat előrenyomulás nem torpan meg, legfeljebb csak lelassul, még akkor is, ha Lucitának sikerül elpusztítania az egyik érseket. Mostanra már csak egy maroknyi keleti parti város maradt a Kamarilla kezén.
És vajon hogyan illettek a Lucita Kamarilla számára kifejtett te vékenységéről érkező jelentések a Moncada által hallott, és ennek ellentmondó híresztelések közé, miszerint a lányát egy közülük való bérelte fel az érsek elpusztítására? Moncada tudta, hogy a jelentések nem annyira ellentmondásosak, hanem inkább egymást átfedők.
A kardinális beszippantotta a cuerda egy kis darabkáját a szájába, és keményen ráharapott. Az üveg megnyugtatóan ropogott a fogai alatt. Aztán erősen odanyomta a nyelvét az aprócska fogazott élhez, és addig mozgatta, amíg a vitae szinte megtöltötte a száját.
Moncada felállt, és testéről a víz csobogta hullott vissza a vérrel szennyezett medencébe. Egy pillanatnyi szédülés tört rá. Túl sok éjjen át böjtölt felkészülésképpen a mai vérontásra. Holnap este enni fog, és az erő visszaköltözik a testébe. De addig is – sőt, még az után is – aggódni fog: nem az orgyilkosságok miatt, hiszen azok végül is nem érnek majd el túl sok mindent. Nem is az érsekei között rejtő ző árulóról szóló híresztelések miatt, hiszen a Sabbatban a nagyravá gyás szinte kötelező volt. Bármelyik apához hasonlóan ő a gyermekéért fog aggódni, mert ellene küldte a klántársát, Talleyt, a Vérebet, és a testőrré avanzsált angol orgyilkos keményen fog ját szani. Moncada gyanította, hogy Lucita még a legrosszabb esetben is legalább túl fogja élni a kalandot. De az apák mindig aggódnak.

 

1999. szeptember 9., csütörtök, este 10:12
New York sugárút
Washington D. C.

Hiábavaló. Hiábavaló, de elkerülhetetlen. Ez volt Parmenides véleménye arról a stratégiáról, aminek ezt a mostani megbízatását köszönhette – a íremére kápolna, a Kamarilla hatalom egyedüli megmaradt bástyájának megfigyelése. Legalábbis az egyedüli meg maradt bástya, amiről a Sabbat tudott. A városban biztosan maradtak még halandók, akik továbbra is a Ventrue urak befolyása alatt álltak – szívességeket behajtó szenátorok és kongresszusi tagok, bürokrata ghoulok, akik úgy olajozták, vagy akadályozták a hivatal fo gaskerekeit, ahogy azt a körülmények megkövetelték.
Vegyük csak például a múlt hónapban városszerte bevezetett ki járási tilalmat, ami miatt a Sabbat sokkal körültekintőbben kellett eljárjon a megmaradt Kamarilla ellenálló sejtek kifüstölésében. Mi mással lehetne ezt magyarázni? Vagy azt a tényt, hogy az ügyben a szokásos eljárástól eltérően nem a szövetségi csapatokat kérték fel a rendfenntartásra, hanem Marylandi Nemzeti Gárdát?
Pusztán előzékenységből, siettek biztosítani a polgárokat a hatalom birtokosai. A boszniai, koszovói és egyéb békefenntartó kül detések miatt a fegyveres erők szétaprózták erejüket, ezért teljesen kézenfekvőnek és magától értetődőnek tűnt a közelben állomásozó felhasználható erőket bevetni a zavargások megfékezésére. A lépés mellesleg nem volt kifejezetten alkotmányellenes... és így tovább, és így tovább. Az események helyességéről mindenkit biztosító szózatok folyamatosan zümmögtek minden lehetséges fórumon.
Természetesen Parmenides és a hozzá hasonlók rendelkeztek egy olyan nézőponttal, amivel a szélesebb rétegek (értsd halandók) nem. Például csak nagyon kevés állampolgár hinné el, hogy a kérdé ses zavargásokat és az azt megelőző nyugtalanságot a Keleti Parton, valójában elsősorban az éjszaka teremtményeinek két egymással szemben álló szektája között dúló hatalmas háború okozta. Vegyük még számításba, hogy Washington munafiqum hercege, Vitel észak ra menekült, és Garlotte hercegnél lelt menedékre Baltimore-ban, és a fővárosi kijárási tilalomhoz vezető szívességek láncolata azon nal nyilvánvalóvá válik.
És ez csak egyetlen példa volt. A Sabbat talán irányítása alá vonta Washington utcáit, de a hatalom csarnokaiba nem volt ilyen egyszerű betörni. A Ventrue befolyás lényege pedig éppen ott bújt meg.
Ha pedig az a büszke és fondorlatos klán volt a Kamarilla gerin ce, akkor a felkapaszkodott Brujah-k voltak az izom, és az átkozott Tremerek a fogak és az agyarak. Jelenleg pedig éppen ez a klán fog lalta le Parmenides figyelmét.
Az orgyilkos az utca Oktagon házzal ellentétes oldalán feküdt a sövény rejtekében. Az épület egy amolyan „történelmi” relikviája volt ennek a nemzetnek, amely túl fiatal volt még ahhoz, hogy tör ténelemmel rendelkezzen, vagy éppen hogy megértse a történelmet. Azonban az épület történelmi jelentősége elhalványult a háborúzó szekták szemében birtokolt stratégiai jelentősége mellett, mert ép pen alatta helyezkedett el a Tremerek tanyája.
Tehát Parmenides figyelt és várt.
Maguk a boszorkánymesterek akár mágia segítségével is közle kedhetnek – ki lenne a megmondhatója? – de a Sabbat ébersége már eddig is meghozta a gyümölcsét. Mióta tíz héttel ezelőtt a szek ta erői bemasíroztak a városba, már a Tremerek jó néhány emberi és ghoul csicskását elfogták és semlegesítették. Ráadásul sikerült az Oktagon ház környékén két eddig ismeretlen bejáratot megtalálni és lezárni. A boszorkánymestereket természetesen nem kényszeríthetik térdre ezek a jelentéktelen veszteségek, de a folyamatos nyo más idővel talán sokkal jelentősebb lehetőségeket is előidézhet.
A Tremerek elpusztítása. Ez a lehetőség még Parmenidest is lel kesíteni tudta, bár ő maga jobban szeretett volna egy sokkal cse lekvőbb stratégiát, vagy legalább egy sokkal közvetlenebb szerepet saját magának. A többhétnyi közeli kapcsolat után Lady Sascha Vykossal most látszólag az őrködés hátországába száműzték, annak ellenére, hogy a Sabbat nem szenvedett hiányt olyan haramiákban, akik elláthatták volna az őrséget. Vykos bizonyosan ennél többre tartogatja az ő különleges képességeit, de a baltimore-i Chin megbí zatás óta nem adott számára újabb feladatot. Parmenidesben felöt lött, hogy talán nincs ínyére, ha egy túlságosan is gyakorlott gyilkos van a közelében. Azonban kénytelen-kelletlen már rögtön a gondo lat felbukkanása után felismerte a benne rejtőző üres hősködést, amely gyorsan elpárolgott Vykos jelenlétében. A pokolba vele.
Parmenides bő dzsekijén található számtalan zseb egyikében elkezdődő vibrálás megtörte az éjszaka egyhangúságát – és emlékez tette egy másik feladatra, amit Vykos rábízott. Parmenides csendesen kimászott a sövényből – voltak más őrök is, nem fog hiá nyozni – és gyorsan hallótávolságon kívülre ment az Oktagon ház tól. Csak ez után vette elő a mobiltelefont, pattintotta fel a fedelét, és nyomta le a „beszéd” gombot.
Várt még egy pillanatot, amíg működésbe lépett a lehallgatást gátló áramkör, aztán:
– Hello?
– Jó estét.
A hívó hanghordozása szokás szerint kegyetlenül gunyoros volt, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy méltóztatott telefonálni.
– Ó, Dona Lucita. Milyen kellemes meglepetés – hazudott udva riasan és átlátszóan Parmenides – Segíthetek valamiben?
– Csak valami apróság, igazán – a nő könnyedén fenntartotta az üres szívélyességet – Azon gondolkodtam, hogy Ön talán adhatna egy aprócska utalást arra nézve, merre is járhat a célpont az elkövet kező éjszakákon.
Parmenides habozott. Utasításai szerint minden útmutatást meg kell adnia Lucitának, amivel nem fedi fel a saját, vagy a megbízó személyazonosságát. Ha azonban túlságosan bensőséges ismeretek ről tesz tanúbizonyságot Borges érsek napirendjével kapcsolatban, akkor megerősítheti a nő érlelődő gyanúját.
– És ezt nekem honnan kellene tudnom, Dona Lucita?
– Mert az tudja, aki az ön zsinórjait mozgatja, ugye? Nem vagyok elég vak ahhoz, hogy ne lássam meg, ami ott van az orrom előtt. Ki az? Polonia? Vykos? Az egyik hájas bolond lenn Mexico városban?
Parmenides most sem válaszolt azonnal. Sokkal kevésbé lepte meg Lucita gorombasága, mint az, hogy hajlandó volt felfedni előt te, hogy mit tud, és mit nem. Ennél több diszkréciót várt volna el egy Lasombrától. Talán a megjegyzéseivel csak megpróbálta elhitet ni vele, hogy kevesebbet tud, mint valójában, és valahogy már sike rült kiderítenie, hogy ki is a megbízója. De akkor miért nem altatja el a gyanakvását azzal, hogy fel sem hozza a témát? Vajon ez csak egy kettős csavar volt, vagy tényleg ennyire tapintatlan?
– Attól tartok, fogalmam sincs, miről beszél, Dona. Igazán sajná lom.
– Maga egy igazi szánalmas hazudozó, és ez minden – érkezett a csípős felelet – Tehát, mondja csak, hol lehet?
Parmenides elmosolyodott. Végül mégiscsak válaszolt a kérdésé re – eléggé gőgös volt ahhoz, hogy elhiggye, a sértései jelentenek majd Parmenidesnek valamit.
– Két héten belül kifizetődőnek találhatja a vadászatot Hartfordban. Ez elegendő információ?
– Nem fogok hazudni Önnek: nem, nem elegendő, de be kell érnem ennyivel. Nagyon jő. És köszönöm az udvariasságát.
– Enyém a megtiszteltetés – hazudott ismét Parmenides és bon totta a vonalat – És remélem Borges megeszi a májadat reggelire.
Parmenides rendelkezett még olyan információkkal, amiket átadhatott volna neki, de nem érzett rá késztetést, hogy megkönnyít se a dolgát. Ezért volt ostobaság ok nélkül ellenségünkké tenni egy kapcsolatot. Ezt az egyszerű leckét minden orgyilkosnak ismernie kellene. Az Asszamiták ismerték is.

 

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 12:29
Kilátó, Albert Mayor épület
Hartford, Connecticut

Fatima a mellvéden keresztül átjutott a megszépült párkányra, amely amolyan ebédidőbeli sétálóudvarként szolgált az általa meg mászott irodaépületben. A feltekerhető napfénytetőt szorosan az épület külső falához rögzítették, de az ebédelőket az időjárás viszon tagságaitól védő üveg válaszfalakat még nem szerelték föl téli he lyükre. A kerek asztalok és a székek a következő vendégre vártak.
Fatima szeme már teljesen meggyógyult. Alig néhány éjszaka alatt visszanőtt, és most az új látásával és nyugodt lélekkel nézte a várost.
A fenséges magaslat és a szél lökései egy pillanatra Alamut falaira emlékeztették. De csak egy pillanatra. Nehéz volt figyelmen kívül hagyni a kilátást uraló káoszt. Nem messze tőle a város szívében az egyik épületből lángok törtek az égbolt felé. Több háztömbnyire nyugat felé égtek a közigazgatási épületek is. A torokkaparó füst alacso nyan szállongott a folyó irányába. A mindenfelé rohangáló tűzoltóautók, mentőautók és rendőrségi járművek fényei úgy villogtak, mintha sokszínű szentjánosbogarak ropnának valamiféle lázas, máni ákus táncot. Az éjszakának eben az órájában már általában elhagya tott utcákon mindenfelé akadályok állták útjukat: egy lerobbant busz torlaszolta el a fő átvezető útvonalat a külvárosban, az egyik erős for galmat bonyolító hidat egy kupac füstölgő acélroncs – néhány autó maradványa – zárta el, és egy baleset következtében észak felé az ál lamközi forgalom is kezdett feltorlódni a közelben. Rövid megszakítá sokkal az utcákon és a parkokban fel-felugattak a fegyverek.
Fatima felvette egy unatkozó turista testtartását, nekidőlt a korlátnak, és szinte közömbösen bámulta az alatta kibontakozó eseménye ket. Nos, végül is ez egyáltalán nem hasonlított Alamutra. Csak a magasság volt azonos, és az érzés, hogy a világ zuhan a lábai alatt. A kérlelhetetlen, és mégis szelíd csúcsok látványa helyett Fatima szemei előtt egy mészárlás képei bontakoztak ki. A Sabbat itt volt a városban, és bár a ma esti tűzesetek, a fosztogatások és a zavargások talán borza lommal töltik el a város halandó lakosságát, neki mégis úgy tűnt, hogy a város Kamarilla vámpírjaira ennél sokkal rosszabb sors vár.
Őt azonban igen kevéssé érdekelte, hogy melyik élőholt csoport irányítja a várost. Akár a Kamarilla cselszövők maradnak a helyü kön a plüss fogadószobáikban, akár a Sabbat falkák terrorizálják a halandókat az utcán, a küldetését akkor is teljesíteni fogja. Ma éjjel azért jött ebbe az ostromlott városba, mert itt összetalálkozott az emír által rábízott két feladat.
– Lehetséges, hogy el kell pusztítanunk Parmenidest – mondta al-Ashrad – A kalifa döntése alapján került annak a szörnyeteg Vykosnak a kezére. Ez nem könnyű helyzet. Okunk van feltételezni, hogy Vykos... megrontotta Parmenidest. Olyan módon, amire ő nem készülhetett fel. Talán helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett. Ezt neked kell eldöntened. A kalifa egyezsége Vykosszal min denesetre hatályát vesztette és semmisnek tekintendő. A Görögnek lehetősége lehet a haddra.
Hadd. Bosszú. Parmenidesnek el kell pusztítania Vykost, ha le hetséges, hogy így igazságot szolgáltasson a Haqim gyermekein esett gyalázatért. Ha ez nem volt lehetséges, akkor Fatimának haza kel lett őt parancsolnia Alamutba. Ha pedig az ő meglátása szerint a Görög „helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett”, akkor Fatima vissza kell vegye a vérét a klán számára.
A küldetés meglehetősen egyszerű volt, azokhoz a feladatokhoz mérten, amelyeket Fatima az évszázadok során teljesített. Bár nem okozott neki örömet, ha a testvériség egyik tagjával kellett leszá molnia, mégis habozás nélkül megteszi, ha úgy hozza a szükség. Nem is maga a helyzet vagy a közelgő megoldás keltette fel az ér deklődését, hanem egy a Parmenides siralmas állapotával érintőle gesen kapcsolatos ügyek közül.
A kalifa döntése alapján, mondta al-Ashrad, de éppen a kalifa, Fatima közvetlen felettese nem volt jelen, amikor pedig ott kellett volna lennie.
Úgyhogy tisztelettudóan, de kitartóan tovább érdeklődött.
– Akkor hát a kalifa készen áll Vykos elpusztítására, annak ellené re, hogy a szörnyeteg milyen hevesen gyűlöli a boszorkánymestereket?
Al-Ashrad közömbösen nézett rá rezzenetlen kék-fehér pillantásával. A hagyományok szerint meg is korbácsoltathatta volna, ami ért így kérdőre vonta az egyik felettesét, de Haqim gyermekei között csak kevesen emelkedtek olyan magasra, mint Fatima, és ezért néha elnézően viseltettek irányában.
– A kalifa néhány álláspontját... újraértékeltük – felelte al-Ashrad.
Al-Ashrad szavaiban volt egy bizonyos súlyos semlegesség, a vég legesség érzése, amely már korábban is felbukkant, és ami arra kész tette Fatimát, hogy további kérdések nélkül elfogadja a választ. Az elnézésnek is voltak határai, még egy hozzá hasonlóan magas rangú személlyel szemben is.
Úgyhogy Fatima nekilátott a feladatának. Az utazás erre a konti nensre nem volt rövid. A Sasfészek félreeső helyen emelkedett, de Haqim gyermekei tapasztalt utazók voltak, akik hozzászoktak, hogy a prédájuk nyomában a világot járják. Az utazás alatt Fatima úgy érezte, mintha előrefelé haladna az időben. Alamut örökké változatlan aszkétikus szikláitól és viharvert ösvényeitől a rozoga utakon, a dízel teherautókon és a vonaton keresztül egészen a repülőútig, amely Szodoma modern földjén ért véget, ahol elfeledték a régi idő ket, és ahol a modern szerkezetek uralkodtak. Nem volt véletlen, hogy a testvériség csak olyan ritkán választott jelöltet Észak Amerikából. A fegyelem, és a lojalitás általában semmit sem ért ott, ahol a modern szekularizmus volt az úr.
Fatima azonban nem a modern világot, hanem Parmenidest kellett megítélje. És nem Parmenides megmérettetése hozta őt ma éjjel Hartfodba. Ő nem volt a városban. A Görög a Nosferatu közvetítő ré vén elküldte nekik a támadás adatait – és ezek az adatok segítségére lehetnek a második küldetésében. Fatima ezzel a tudással és a város madártávlatú képével felszerelkezve elkezdett visszamászni a korláton keresztül a kilátóra, hogy leereszkedhessen az alant tomboló őrületbe.
Az őrület azonban elébe jött.
Szétzúzódó üveg. Két alak lépett be a kilátó látszólag bezárt tábla üveg ajtaján és Fatima mozdulatlanná dermedt a korlát tetején. Egyikük viharvert munkásruhát, a másikuk flanelinget, tépett far mert, és egy nyilvánvalóan lopott biztonsági őr sapkát viselt. Mindketten egy-egy MAC 10 géppisztoly tartottak esetlenül a kezükben. Embertelen, torz vicsorgásuk alapján Fatima akkor is felismerte vol na bennük a Sabbatot, ha a város nem állt volna éppen ostrom alatt.
– Ne tegye, hölgyem – kiáltott oda az egyik Fatimának, mintha a nő egy halandó lenne, aki éppen le akarja vetni magát az épület te tejéről – Nem lehet annyira szörnyű... egyelőre.
Mindketten felröhögtek a vicc hallatán – és még akkor is nevettek, amikor Fatima követhetetlen gyorsasággal előrántott és elhaj tott jambiája belefúródott a mókamester csuklójába, és a háta mögötti falhoz szegezte a kezét. A fickó nevetése azonnal fájdalomsikollyá torzult. Az ujja megszorult a ravaszon, és a levegő megtelt vadul röpködő .45-ös kaliberű lövedékekkel.
A második Sabbat már nem lövöldözött ennyire vaktában. Amint felfogta, hogy mi történik, azonnal útjára indított több golyót is – arra a helyre a korláton, ahol pillanatokkal korábban még Fatima kuporgott.
Ő azonban már a levegőben volt, és a golyók fölött a támadó felé vetette magát. Keményen a halántékára sújtott. Miközben a tá madó összerogyott, Fatima földet ért, kigurulta a becsapódást, és azonnal felfordított két fémasztalt. A szél felkapta a biztonsági őr sapkát, és legurította a város szakadékába.
A Sabbat, aki elkerülte a felnyársaltatást, talpra küzdötte magát. Mozdulatainak esetlen táncát társának szaggatott sivalkodása festet te alá, miközben a szerencsétlen utolsó töltényeit is a levegőbe lőtte.
– Fogd már be, ember!
A kettes számú Sabbat a felfordított asztalok felé fordult, ame lyek úgy hevertek az oldalukon, mint valami nagy, kerek pajzs.
– Rendben, ribanc – mondta, majd többször belelőtt az egyik asz talba.
A golyók átszaggatták a vékony fémet, félrelökték az asztalt, és felfedték mögötte az üres teret.
– Már nincs hová bújnod, bébi.
Addig lőtte a második asztalt, amíg az fel nem billent, és meg nem állapodott a lapján. A fém asztal lapja lassan vesztett a magas ságából, és mennydörgésszerű robaj kíséretében egyre gyorsabban pörgött a peremén. Azonban a második asztal mögött sem rejtőzött senki. A bútordarab végül elhasználta az összes mozgási energiáját, és egy végleges puffanás kíséretében megállapodott a lapján.
– Azt hiszem, ez harminc volt – mondta Fatima tökéletes angol sággal a kettes számú Sabbat háta mögött. Amaz megpördült és meghúzta a ravaszt, de a MAC 10-es néma maradt. Úgy tűnt, hogy a társát teljesen lefoglalja a feltűzött kezéből sugárzó fájdalom. A sikolyai mély jajgatássá halkultak, és értetlenül meredt a hasznavehetetlen karjára és a fegyverére. A kettes számú Sabbat tovább húzogatta a ravaszt. Eredménytelenül.
– Harminc lövés – mondta Fatima. Nem számolta ugyan a hüvelyeket, de meglehetősen biztos volt a dolgában. – Elég kellett volna legyen.
A kettes számú a zsebe felé nyúlt egy újabb tárért, de Fatima fel emelte a kezét és a mozdulat megakadt. Egyszer már megérintette, és most a vérét szólította. Érezte, ahogy a vitae válaszol a hívására. És a kettes számú is érezte. A tárért nyúló kéz inkább a mellkasát kezdte markolászni. Úgy rángatta az ingét, mintha a ruhadarab kez dett volna összeszorulni a testén.
Fatima lassan ökölbe szorította nyitott tenyerét. A kettes számú szemei elkerekedtek a félelemtől és a fájdalomtól. A fegyvere csö römpölve hullott a földre, de ő láthatóan észre sem vette. Az orrából, a füléből és a szeme sarkából vér kezdett szivárogni. Lassan térdre hullott, maga köré kulcsolta a karjait, és végül a földre rogyott.
Fatima kinyitotta a tenyerét, és egymás után kinyújtóztatta az uj jait.
– Azt hiszem, ennyi elég.
A kettes számú nem pusztult el – még nem –, de közel járt hozzá. A fájdalom delíriumában fetrengett a földön. Fatima az egyes számú felé fordult, aki még most is szipogva markolászta a karját a kiálló penge alatt. Látható undorral közelítette meg. A férfi vitae-ja elkezdte begyógyítani a sebet a jambia körül. Bár nagyhatalmú vérrel ajándékozták meg, mégsem volt meg benne a morális erő ahhoz, hogy kihúzza a pengét, és folytassa a harcot. Nem mintha ezzel meg változtathatta volna a végkimenetelt, de legalább tisztességben érte volna a Végső Halál.
– Rossz választás voltál – mondta Fatima a fejét csóválva.
Közelebb lépett, hogy orvosolja ezt a hibát.

 

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 1:37
A Connecticut Egyetem Jogi Kara
Hartford, Connecticut

A városban haladó Fatimának a sötétségből, füstből és éles, erő szakos színű villanásokból álló éjszaka egy szürreális festménynek tűnt – mindenfelé narancssárga lángok, kék és vörös fények villog tak. Az ereiben keringő friss vér a háttérben mindent állóképekké alakított, és a képek előterében egyedül Fatima mozgott. Minden lövés hangja, minden felvijjogó sziréna a valóság egy félbeszakított villanásának tűnt, egy megfagyott pillanatnak, ami nem volt képes lépést tartani vele.
Láthatatlanul mozgott a lángokat megfékezni próbáló halandók között, a Sabbat tomboló falkái mellett – már eleget evett, nem vehette hasznukat. Valami mégis rágott a bensejében, valami vágya kozás, ha nem is valódi éhség. Oly sok év telt el úgy, hogy a klánja képtelen volt Khayyin ivadékaiból táplálkozni, hogy nem állt hatalmukban visszavenni az obszcén, önámító fajtájuktól a vért. De ő el lenállt a késztetésnek, hogy kinyúljon, és elroppantsa ezeket a szánalmas szörnyetegeket, a Sabbat által számolatlanul teremtett rovarokat. Haladt tovább, és szabadjára eresztette a benne lévő vért.
Hamarosan elérte a területet a Jogi Karnál, ahol Parmenides szerint a főhadiszállást felállították. A Sabbat vezérkara valóban impo záns volt: a parancsnok Borges, Miami Lasombra érseke, Vykos, Washington frissen felkent érseke a tanácsadó és Talley, a Véreb, az orgyilkosból lett testőr, akinek mindkettejüket meg kellett volna vé deni.
Egyetlen Sabbat kiválóság sem volt ott, ahol lennie kellett volna. Az épületek között a fű üres volt, eltekintve egy kupac bűzölgő szer ves anyagtól – talán egy Tzimisce harci ghoul maradványaitól. Lát hatóan nem sok emberség maradt azokban a hatalmas teremtményekben, ami ide köthette volna őket, miután az akarat eltávozott, bár a bomlás nem volt annyira drámai, mint egy idősebb káinita, vagy Haqim gyermekeinek egy éltesebb korú tagjánál, akik nek a teste azonnal porrá omlik a Végső Halál után.
A Sabbat parancsnokság hiánya nem volt igazán meglepő – a tervek változtak, különösen háborús időkben – és nem is gátolta je lentősen Fatimát. Számára az érsekek és a védelmezőjük csupán esz közök voltak. Csak azért kereste őket, mert tudta, hogy ki van még a nyomukban.
Lucita.
Az események nyomai után kutatva átvizsgálta a területet. A gondosan nyírt pázsit kopása megmutatta a menekülés fő irányát. Egy rövid, vérrel feljavított hallgatózás megmutatta, hogy melyik irányban dühöng jelentősebb összetűzés – fegyverropogás, sikolyok, elroppanó csontok – és ha Lucita egyáltalán felbukkan valahol, ak kor az a harc sűrűjében lesz. A küzdelem hűséges társa volt a gyö nyörű Lasombra gyilkosnak, akár ő maga keltette, akár csak követte azt.
Körülbelül húsz percen keresztül Fatima ide-oda járt a háztöm bök között, de közben végig nagyjából dél felé haladt. Senki sem fi gyelt föl rá. Kevesebb volt, mint egy árnyék a mészárlás éjszakájában. Folyamatosan mozgásban volt, amíg végül meg nem torpant, hogy figyelmesebben meghallgathasson egy hangot, amit felismerni vélt. Lehetséges lenne...? Igen. Ott balra. Talán még né hány háztömb. Elég messziről jött, hogy halvány legyen, de mégis az a vibráló női hang volt, amit olyan jól ismert.
– ...Kétségtelenül emlékezetes... ilyen nagyszerű győzelem...
Az épületek itt már alacsonyabbak voltak, mint a külváros szívé ben. Fatima leküzdötte a feltámadó érzelmeket, gyakorlott mozdu latokkal felmászott az egyik apró étterem tetejére, majd a háztetőkön elindult a hang, és a küzdelem felé – ami természetesen most is elmaradhatatlanul követte a hangot. Nem volt értelme megkockáztatni, hogy bárkibe vagy bármibe is belefusson az utca szintjén. Ugyanez a gondolat természetesen talán másokban is fel merülhetett, ezért továbbra is feszülten figyelt a környezetére.
A vártnál valamivel távolabb kellett mennie – vagy rosszul mér te fel a hangot, vagy, ami valószínűbb, a harcoló felek futás közben küzdöttek. Ha korábban így is volt, mostanra már akkor is megálltak. Fatima lepillantott Lucitára, aki Borges érsek viharvert alakjá nak közelében állt. Árnyékcsápok kúsztak az érsek felé, hogy kitépjék, vagy kiverjék a testéből az élőholt életet, de a sötétség egy újabb csápja félretaszította Lucitát, majd a földre rántotta, amikor elindult volna Borges felé.
Fatima tudta, hogy ez csak Talley lehet. Úgy is van. A templomos kilépett az árnyak közül, és várta, hogy az árnyékok odahúzzák hozzá Lucitát. Horzsolások és kisebb sebek bontották a Lasombra gyil kosokat, és mindketten kimerültnek tűntek. Talleyn még egy véres vállseb is éktelenkedett. Miközben folyamatosan az akaratukhoz idomították a sötétséget, egyiküknek sem maradt fölösleges vére a gyógyulásra.
Fatima azon kapta magát, hogy le akarja vetni magát a tetőről, és fentről halálos csapást akar mérni Talleyre. Gyorsan visszakozott. Lucita nem fogadná szívesen a segítséget, még akkor sem, ha a Végső Haláltól mentené meg. Ha pedig Talleynek sikerül elpusztítania Lucitát... nos, akkor Fatima dolga nagymértékben leegysze rűsödne.
Tehát Fatima visszahúzódott, miközben Talley és Lucita halálos fekete szalagokat küldtek egymás kibelezésére. Végignézte, ahogy két toronymagas harci ghoul imbolyog be a hadszíntérre, és ráront Lucitára. A Lasombra darabokra tépte őket, és a maradványaik fel használásával sikerült néhány másodpercre megszabadulnia Talleytől. A Sötét Rózsának pedig mindössze ennyi időre volt szük sége ahhoz, hogy beérje Borgest, felhasítsa, és kipréselje belőle a szá nalmas halálsikolyt.
A Véreb szorosan Lucita nyomában volt, de most, hogy a védence elpusztult, már egyedül a büszkeségéért küzdhetett. Ez pedig lát hatóan még ösztönzőbben hatott rá: olyan megveszekedett dühvel mart Lucitába, aminek nyoma sem volt, amikor még Borgest védel mezte. Karom a karom ellen küzdöttek, és Talley találatai voltak a pontosabbak. Végül Lucita úgy döntött, hogy a munkáját elvégezte a Vérebbel folytatott elhúzódó küzdelem nélkül is. Talált egy rést, és menekülőre fogta a dolgot.
Talley azonban nem adta fel egykönnyen, és ott loholt Lucita sarkában a folyó felé. Fatima ismét kísértést érzett arra, hogy lecsapjon rá. Lucita és a vér hiánya kimerítették a templomost, úgyhogy gyors és könnyű célpont lenne. Ehelyett inkább hátat fordított a két Lasombrának, és visszament az egyik biztonságos garázsban lepar kolt autójához.
Az autót az amerikai kapcsolatai bocsátották a rendelkezésére – egy szürke SUV-t, ami olyan népszerű volt az Államokban: sötét, foncsorozott üvegek, és elég piszkos volt ahhoz, hogy ne tűnjön új nak, de ahhoz már nem eléggé, hogy felkeltse a figyelmet.
Fatima felhajtott a 91-es Államközi út dél felé vezető oldalára – a Sabbat ezen a ponton már csak az északi oldalt zárta el – és elindult a Connecticut folyó nyugati partján. Elképzelte az áramlat há tán dél felé úszó Lucitát. Nem tűnt valószínűnek, hogy Lucita nem érte el a folyót a vékony, szőke hajú Talley előtt. Mégis volt valami kis esélye annak is, hogy a Véreb beérte és elpusztította Lucitát, és levette a súlyt Fatima válláról.
Tovább haladt az Államközin, majd Rocky Hill aprócska városá nál lehajtott az útról. Legalábbis az útjelző táblán ez állt, de Fatima nem látott semmi olyasmit, ami egy városka, vagy akár egy falu le hetett volna. Leparkolt egy elhagyatott önkiszolgáló jégkrémbüfé vel szemben. Egyetlen autó állt a jégkrém üzlet parkolójának hátsó részében: Lucita lehajtható tetejű BMW-je.
Fatima egy kicsit korábban bukkant rá az autóra, mielőtt Hartford felé indult volna – a Nosferatuk hihetetlenül segítőkésznek bizonyultak ebben az ügyben: Lucita valószínűleg elpusztította az egyik társukat. A szeméhez emelt egy aprócska látcsövet, és várt.
Nem kellett sokáig várnia. A műszerfal órája 4:15-öt mutatott, amikor Lucita besétált a folyó felől a parkolóba. Szaporán lépkedett, és a vállán átvetve egy zsákot cipelt, miközben a hajnal egyre közele dett. A haja nedves volt. Ennek ellenére száraz ruhákat viselt, de nem azokat, amelyeket a Talleyvel vívott csata közben. Fatima a száz méteres távolságból, és a foncsorozott üveg biztonságos rejtekében látta, hogy Lucita szemei elkerekednek, amikor megpillantotta az ajándékát, amit korábban hagyott ott neki. A parkoló egyik lámpája pontosan akkor mondta fel hunyorogva a szolgálatot, amikor Lucita arcán felragyogott a felismerés fénye. Gyorsan levágta a narancssárga sálat az ablaktörlőről, és hagyta, hogy a selyem a földre hulljon. Felületesen átvizsgálta az autóját – nem is rossz ötlet, elmélkedett Fatima – majd elhajtott. A félredobott sálat elsodorta a szél.
Körülbelül tíz mérföld után Lucita észrevette, hogy valaki követi. A BMW hirtelen 90-ról felgyorsított 135-re, és elrobogott. Fatima 85- re lassított a SUV-vel. Jól kitanulta már a modern járművek vezetésé nek fortélyait, de nem érezte szükségét egy nagysebességű üldözésnek.
Néhány mérfölddel később lehúzott egy magányos kijáratnál, és megállította az autót a bedeszkázott benzinkút parkolójában. A BMW ott volt, és Lucita karba font kézzel az utasoldali ajtónak tá maszkodott.
Fatima egy tucat yarddal arrébb állította meg az autót. Behúzta a kéziféket, annak ellenére, hogy a parkoló teljesen vízszintes volt, majd kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A murva ropogott a bakancsa alatt. Lucita ott állt vele szemben. Az államközin időnként elhúzott mellettük egy-egy autó.
– Gondoltam, hogy te lehetsz – mondta Lucita. A haja megszáradt a lehajtható tetejű autóban, de reménytelenül összeborzolódott és összegubancolódott.
Hagyom beszélni, döntötte el magában Fatima. Lucita mindig beszédes volt. Most összevonta a szemöldökét, és a grimasz elrop pantotta a Talley által ejtett seben képződött vart.
– Úgy értem, a francba is, valaki követ – mondta Lucita – Való színűleg poloskát szerelt az autóba. A reggel sincs már messze. Nem állhatok meg nappalra anélkül, hogy tudnám, ki jön majd, hogy rá se hederítsen a „ne zavarjanak” táblácskámra, nem igaz? Ha ő is egy pióca, akkor rendben vagyok, mert neki is meg kell állnia. De ha egy ghoul, vagy valami halandó csicskás, aki a nagy dobásra hajt...?
Lucita kinyitotta a tenyerét, és odamutatott egy apró elektronikus nyomkövetőt Fatimának.
– Ez a tied? – kérdezte – Vagy Schrecké?
– Az ott az enyém – felelte Fatima egykedvűen – Schreck is tett poloskát az autóra, de soha nem találod meg, hacsak nem szeded darabokra az egészet.
Lucita fintorogva fémporrá morzsolta a szerkezetet a mutató és a hüvelykujja között.
– Tehát a Nossieknak dolgozol? Ennyire felkapták a vizet a mo tyogó futárjuk miatt Hartfordban? Vagy csak vissza akarják kapni az autót? Sose hittem volna, hogy behajtó lesz belőled.
– Nem nekik dolgozom – mondta Fatima. Nem engedte meg ma gának az örömet, a dühöt vagy a fájdalmat. Nem tehette, különben minden kibuggyant volna belőle. – Időnként csak úgy össze-össze futok velük.
– Ahogy velem is, huh? – mosolygott gunyorosan Lucita. Látvá nyosan előbb az órájára, aztán a világosodó keleti égre pillantott. – Gondolom, van egy kényelmes kis kuckód a Land Cruiser hátuljá ban, de engem nem lelkesít a gondolat, hogy a csomagtartóban összegömbölyödve töltsem a nappalt. Tehát, miért vagy itt?
Fatima nem válaszolt azonnal. Nem létezett egyszerű válasz, kü lönösen ha azt akarta, hogy értelme is legyen annak, amit felel. És olyan kevés volt az idő. Jobb volt így.
– Látni akartalak.
– Miért? Ismét... meg kell ölnöd?
– Nem téged. Most még nem. Az atyádat.
Lucita ajkai megfeszültek kissé. Erre most hirtelen nem volt egyetlen szellemes válasza sem. Egy kicsit szorosabbra fűzte a karjait maga közül, mintha fázna, pedig nem ez volt a helyzet. Áthelyezte a testsúlyát az autón, aztán elindult a vezetőülés felé.
– Idehallgass, épp most pörköltem meg Borgest... de ezt már tu dod, ugye? És valószínűleg azt is tudod, hogy Talley is itt van, és hogy Hartfordban csak úgy nyüzsög a Sabbat. Úgyhogy ha lehet, nem maradnék itt a közelben.
Beereszkedett a vezetőülésbe, és a motor életre mordult.
– El fogom pusztítani az atyádat – mondta Fatima.
Lucita arca elsápadt egy másodpercre, mielőtt sikerült volna ma gára erőltetnie egy vigyort.
– Már elsőre is hallottalak. Csak ne engedd, hogy megelőzzelek.
A BMW murvát szórva kilőtt, és a porfelhőben hátrahagyta Fati mát. Kellő figyelmeztetés – gondolta Fatima miközben bemászott az SUV-be, hogy leparkoljon egy félreeső zugban, ahol eltöltheti a nap palt.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Fal menny és pokol között

 

1999. szeptember 22., szerda, hajnali 4:11
A spanyol Harlem
New York városa, New York

Anwar nem hitte volna, hogy visszahívják New Yorkba, azt pedig különösen nem, hogy röviddel a Tremerek elleni támadás után ugyanabba a biztonságos házba kell majd mennie, mint korábban. Aggodalommal töltötte el, hogy csak alig néhány mérföldnyire kel lett elhaladnia a boszorkánymesterek kápolnája mellett – természe tesen csak elővigyázatosságból, és nem félelemből. Talán ez az aggodalom jót is tesz neki. Éberen tartja, ahogy az amerikaiak mondanák. Ebben az ügyben is, ahogy minden más esetben, Anwar az öregekre bízta magát.
A városbeli akciója óta eltelt hónapokban Chicagóba utazott, és teljesített egy szerződést. Nem volt ugyan annyira látványos, mint a Foley munka, de tiszteletreméltó feladat volt, és Anwar megitta, ami járt neki. Aztán néhány éjszakával ezelőtt megérkezett a hívás New Yorkból. Ma éjjel érkezett a városba. Az autóját egy Fort Lee melletti elhagyatott garázsban parkolta le a folyó túloldalán, amely nek a bejárati ajtaját kiszakították a helyéről. Kevésbé lesz feltűnő, ha gyalog közelíti meg a biztonságos házat.
Baj nélkül megérkezett a West 119. tömbhöz, és ismét lement az alagsori bejárathoz. A legutóbbi utasításoknak megfelelően ötször röviden lenyomta a gombot. A tűzbiztos ajtó kitárult, és ezúttal ma ga „Walter James” tessékelte beljebb. Nyoma sem volt annak a slampos nőnek, aki legutóbb beledöfte a karjába a fecskendőt.
– A Legöregebb mosolya ragyogjon rád – mondta James, miután visszazárta és biztosította az ajtót.
Megragadta Anwar vállát, aztán a túl lelkes, amerikai módon megrázta a kezét.
– És legyen erős a te hátad.
– Erre – mondta James őszinte mosollyal – Ugyanaz a személy csak ritkán látogat el többször is hozzánk. Hogy telt az elmúlt négy hónap?
A belső tűzbiztos ajtón túl egy keskeny folyosó végén álló nehéz, zárt ajtóhoz vezette Anwart.
– Közelebb van az a két hónaphoz – javította ki Anwar. Tisztá ban volt vele, hogy vendéglátója afféle ráadás biztonsági intézkedés ként vétett hibát. – Jól vagyok.
– Jó-jó!
Felmentek egy kényelmetlen, téglafalak közé szorított lépcsőn – a behatoló csapat itt kizárólag egyes sorban haladhatott volna. A lépcső tetején álló ajtót egy érzékelő nyitotta, amelyhez James oda nyomta a jobb tenyerét.
Az ajtó mögött az alsóbb szintek spártai berendezését egy üzleti iroda teljesen semleges díszlete váltotta fel. Ha valaki az utcai bejá rat felől érkezik, akkor semmi oka nem lett volna arra gyanakodni, hogy az épület nem csak egy szerény, de tiszteletreméltó ügyvédi, vagy befektetési iroda, abból a fajtából, amelyek szinte a földből nő nek ki minden elidegenedett kisebbségi közösségben.
James egy ízlésesen kitapétázott folyosón egy jelentéktelen külse jű ajtóhoz vezette Anwart. Egy apró bólintás kíséretében az ameri kai elfordította a gombot, és kitárta az ajtót. Anwar belépett a terembe, és még a szava is elakadt. A sötét árnyalatú cseresznyefa konferenciaasztal távolabbi végében Fatima al-Faqadi ült. Megha jolt, és mindaddig állva maradt, amíg Fatima nem jelezte, hogy leül het. Talán a szék hibája volt. A párnázás már öreg és lapos lehetett, esetleg csak a rugók gyengültek meg. Bármi legyen is az ok, de ahogy Anwar leereszkedett a székbe, hirtelen úgy érezte, mintha összement volna. Fatima közömbösen nézett rá. Annyira lenyűgözte az, hogy találkozhat klánjának egy ennyire kiemelkedő tagjával, hogy észre sem vette a kattanást, amikor James becsukta az ajtót.
– Gondolom Chicagóban bevégezted a munkádat – mondta Fa tima.
– Igen.
Anwar már megtette a jelentését, és Fatima minden bizonnyal tudott is róla. Figyelmesen szemügyre vette a nőt. A gyengeség jele lenne, ha nem merne szembenézni vele. Nem volt már fida'i, hogy szerényen lesüsse a szemét. Fatima nagy, sötét szemei nem a lelkére nyíló ablakok voltak, hanem olyan leplek, amelyek semmit sem mu tattak. Valahol mélyen az eredeti marokkói árnyalatból sötétebbre váltott bőr és a nyers modorát kiemelő vékony, kerek arcvonások alatt talán rejtőzött egy lélek. Látszólag törékeny kezeit Fatima az asztalon heverő jelöletlen dosszié két oldalán nyugtatta.
– Ismerős vagy Madridban – mondta.
– Már ötször jártam a városban, de csak egyszer maradtam hoss zabb ideig. Kiismerem ott magam.
– Ismered az Iglesia de San Nicolás de las Servitast – a spanyol szavak mézként csöpögtek a nő szájából.
– Igen.
Fatima megtaszította a dossziét. Karja simán, erőlködés nélkül mozdult, a papírköteg mégis könnyedén siklott, és pontosan Anwar előtt állapodott meg. Nem volt szükség rá, hogy megigazítsa a dossziét ahhoz, hogy neki kezdhessen az olvasásnak. Egyetlen papír lap sem lógott ki a többi közül.
– A templom alatt egy mecset romjai rejtőznek – mondta Fatima – A mecset romjai alatt található Luis Ambrosio Moncada menedé ke.
– A Sabbat érseke – bólintott Anwar.
– Az elmúlt évben kardinális rangra emelkedett.
Anwar félrebillentette a fejét. Erről nem volt tudomása, de a Sabbat politikája éppen olyan kiszámíthatatlan és nyüzsgő volt, mint egy asszony szíve, és nem volt rá szüksége, hogy naprakész le gyen a szekta vezető rétegének belső ügyeiben. Mostanáig.
– Értem.
– Moncada tanyájának számos be- és kijárata van – folytatta Fa tima – Az előtted lévő adatok az általunk ismert bejáratokat ismer tetik: az elhelyezkedésüket, a működtetés módját, és bizonyos esetekben a védelmet is. A dosszié ezen kívül még a szolgákról és a partnerekről is tartalmaz adatokat.
Anwar átnézte a lapokat, de gondosan ügyelt arra, hogy odafi gyeljen Fatima minden szavára. Az a tény, hogy Fatima személyesen tájékoztatja, nyilvánvalóan azt jelenti, hogy felhívta magára az öregek figyelmét, hogy a tanulással és fegyelemmel töltött évek, a klán szolgálatában elvégzett gyilkosságainak lenyűgöző portfoliója nem maradt észrevétlen. Miközben a Moncada különböző segítőinek szentelt lapokat forgatta, Anwar akaratlanul is eltűnődött azon, hogy vajon melyikük lesz a célpontja. Volt ott néhány régóta szolgá ló ghoul, de egy ilyen jelentéktelen célpontra szóló megbízatás biztos jele lenne az öregek elégedetlenségének. Ez pedig látszólag el lentmondana Fatima személyes figyelmének. Sokkal valószínűbb, hogy Moncada megbízható védelmezői, Vallejo, vagy a helyettese Alfonzo elpusztítására küldik. Vagy valamelyik alacsonyabb rangú légiós ellen.
Aztán a következő lapról Moncada gyermeke, Lucita nézett vis sza rá. Kirívó viselkedése ellenére a Lasombra orgyilkosnak megle hetősen sokáig sikerült túlélnie. Magától adódott tehát a következtetés: nagyon jó volt abban, amit csinált. Sajnos a nő Lasombra volt, úgyhogy az orgyilkosként összegyűjtött lenyűgöző ajánlólevelei ellenére is nem volt jobb egy egyszerű utánzatnál. Kafir volt, és alacsonyabb rendű vérét vissza kellett követelniük. Anwar ismerte a pletykákat, hogy egyszer legyőzte Fatimát, de ezek minden bizonnyal csak... nos, pletykák voltak.
– Valamikor majd le kell számolnunk vele – mondta Anwar, és ujjával megkopogtatta a képet. Megpróbálta kordában tartani a vá rakozást, ami azért horgadt fel benne, mert talán egy Lucitához ha sonlóan fontos célpont elpusztítását bízhatják rá.
– A megbízatásod kizárólag a megfigyelés lesz – mondta kurtán Fatima.
A szavak fájdalmasabban érintették, mint egy gyomrába mélyedő katar. Kizárólag megfigyelés.
– Moncada tanyája kétségtelenül más bejáratokkal is rendelke zik, és a meglévő adatokat is meg kell erősíteni – folytatta Fatima – Elfogadható eredmény lenne, ha sikerülne meghatároznod a védel mi intézkedések mibenlétét, de a legfontosabb, hogy észrevétlen maradj.
Anwar gyorsan legyűrte a büszkeségét. A korábbinál sokkal fi gyelmesebben meredt az előtte heverő papírokra. Adatokat fog gyűjteni annak a személynek, akit megtiszteltek a gyilkolás lehetőségével, bárki legyen is a célpont, Nem fedi fel jelenlétét Moncada alattvalói előtt. Semmit nem tesz majd, amiből rájöhetnének, hogy figyelik őket. Végül is a dossziéból kiderült, hogy Lucita nem jár túl gyakran Madridba. Valójában kifejezetten kerülte az atyját, a kardi nálist. Anwar valószínűleg nem találkozik majd vele.
– Mr. James előkészített egy autót és egy magánrepülőgépet – mondta Fatima – Madridban elvezetnek egy biztonságos helyre, ahol kialakíthatod a hadműveleti bázist.
Anwar becsukta a dossziét. A feladata világos volt. Csak azokat a részleteket nem ismerte, amelyeket nem is kellett ismernie. Felállt, és szertartásosan meghajtotta a fejét Fatima előtt.
– Akkor indulok – mondta – Hacsak nincs még valami megbe szélnivalónk.
– Nincs – felelte Fatima, és arca nem árult el sem helytelenítést, sem helyeslést.
Walter James a konferencia terem ajtaja előtt várakozott, és ké szen állt arra, hogy elvezesse Anwart a várakozó autóhoz. A feladat nem éppen az volt, amiben Anwar reménykedett, de úgy szolgálja Haqimot, ahogy parancsolják neki. Személyesen Fatima tartotta az eligazítást. Ezt a megtiszteltetést nem hagyhatja figyelmen kívül. A lojalitás és a szorgalom eddig jó szolgálatot tettek neki. A további akban is biztosan hasznukat veszi majd.

* * * * *

Szürke és himlőhelyes salaktéglák. A hideg cementpadlót törékeny, lepattogzott habarcspor borította. Állott szag és a nedvesség íze. Hajhoz, ruhákhoz és bőrhöz tapadó nedvesség. Fatima fülét el érte a készítőjük súlya alatt lágyan lengedező pókhálók puha hus sanása. A sötétben ki tudta venni a mennyezetről lógó csupasz villanykörte ívét, amelyről egy tizenhat különálló, de összefont szemből álló fémlánc lógott le. A táskája a földön hevert a durva fa plató közelében, amelyen végigfeküdt. Az álom azonban elkerülte.
Nyitott szemmel hevert. Dermedten. A saját elméje és szíve ura ként.
Szembenézett Lucitával, és mégis sikerült fenntartania a rendít hetetlen céltudatosságot. A kérdések túlmutattak rajta. Nem fesze gethette őket, és szolgálhatott is egyszerre. Csak a cél maradhat. Elpusztítani Moncadát, az atyát. Aztán...
Az aztán az nem most. Nem kell az aztánnal foglalkoznia, amíg el nem pusztítja Moncadát. Ennek ellenére most éppúgy képtelen volt távol tartani magától a Lucitával foglalkozó gondolatokat, mint ahogy képtelen volt megállni, hogy ne találkozzon vele. Látnia kellett az ellenségét, a riváli sát, a jövőbeli célpontját. Haqim gyermekének tudnia kellet, hogy még az emír mindent tudó, erőt adó jelenléte nélkül is szilárd marad az eltökéltsége, és nem omlik porrá, mint ez a habarcs a salaktéglák között.
Pusztítsd el Moncadát, az atyát. Aztán...
Talán Lucita hallgat a figyelmeztetésre. Talán elmegy oda, ahol Fatima nem érheti el – bárhol legyen is az a hely. De jobban ismerte annál, hogy ebben komolyan reménykedjen. Lucita nem hajlik meg, őt csak eltörni lehetett. Senki nem tarthatja kordában a benne égő tüzet.
Fatima szégyenkezve hessegette el az együttlétük emlékeit. A Lucitával kapcsolatos gondolatok elkerülhetetlenül káoszhoz vezet tek. Még maga a föld sem volt az, ami mindig is volt. Fatima kinyúlt a kábulatért, de nem érhette el.
Szürke és himlőhelyes salaktéglák. A cement padlón porrá omló habarcs. A padló megdőlt, a falak és a mennyezet összezáródtak kö rülötte. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Nedvesség. Hajhoz, ruhához, bőrhöz tapadó nedvesség. Nem izzadtság: vér szivárgott a pórusai ból, és gyűlt össze az ajkai fölött. Cseppek futottak le az oldalán és a hátán. Széllökésektől széttépett pókhálók. A húst a csontról lehán tó sivatagi vihar. A holtak legyeiből és kukacaiból falatozó pókok. Nem egy apró fémlánc, hanem a fönt lángoló nap felé vezető torony. A mennyre irigykedő földi teremtmények.
Fatima kinyúlt a jambiáért, és a mellére fektette a pengét. Elég volt. Ura volt a saját elméjének és szívének. Nem látta ugyan, amit a bölcs al-Ashrad, de képes volt egyenesen maga elé pillantani.
Valamikor majd le kell számolnunk vele – mondta Anwar Lucitáról, és igaza volt. Fatima figyelmeztette, hogy ne veszélyeztes se a küldetést, de ő maga már veszélybe sodorta, amikor találkozott Lucitával. Kiszámított kockázat, döntötte el magában. Szükség volt rá.
Behunyta a szemét. Érezte a penge súlyát a mellkasán, és meg próbált elosonni az egész elől.

 

1999. szeptember 24., péntek, éjjel 1:31
Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

Az öreg templomtorony sokkal baljósabban derengett fel, mint az egy szent helytől elvárható lenne. A halandók azért jönnek erre a helyre, hogy közelebb kerüljenek Istenhez. Lucita számára ez nem a Mennyország, hanem a kínok kapuja volt. Most mégis itt volt. Meg torpant, késleltetve néhány percre az elkerülhetetlent, amit közel egy évszázada halogatott. Megesküdött, hogy soha többé nem teszi a lá bát erre a helyre. Most mégis itt volt. Talley és a két különböző meg bízó után, akik felbérelték, hogy pusztítsa el Borgest, meggyőzte magát, hogy a saját elképzelése szerint fog ide visszatérni. Most már nem volt olyan biztos ebben. S ez jobban felbőszítette, mint az a tény, hogy megszegte a fogadalmát. Így hát várt, és egyre dühösebb lett.
A templom kőfalai és a patkó alakú boltívek, mint ahogy város szerte minden, mór befolyásra utaltak, ami Lucitát egy újabb fájó pontra emlékeztette. Fatima. Hogy merte az Asszamita a szemébe mondani, hogy az atyja volt a célpont? Mintha Lucita semmit sem tudna tenni ellene? Mi másért figyelmeztette volna, ha nem gúny ból? Nem. Lucita helyesbített. Ez nem vallott Fatimára. Ő nem hencegett volna se a Kamarilla, se a Sabbat szociopatái kedvéért. Fatima Asszamita volt, tehát arrogáns is egyben. Képzeletében Moncada már halott is volt, mivel ő már korábban eldöntötte, hogy ennek így kell lennie. Ez az alku már megköttetett. Akkor mi rossz lenne abban, ha elmondja Lucitának?
– Öntelt szuka – morogta maga elé.
Ez volt az, ami minden másnál jobban zavarta Lucitát: a tisztelet hiánya. Többször kijátszotta már Fatimát, bármikor megtehette új ra. A gondolat, hogy Moncada puffadt teste, darabokra szaggatva hamuvá porlad a tűző déli napon, egyáltalán nem nyomasztotta Lucitát. Éppen ellenkezőleg! Felvillanyozta, szinte már erotikusán. Hányszor elképzelte, hogy az ujjai a nyaka köré fonódnak, s addig szorítják, amíg a kövér húsredők ki nem buggyannak az ujjai között, majd megcsavarja, kitekeri a nyakát, érzi, ahogy a csontok megreccsennek, és tekeri...
Lucita arra eszmélt, hogy fényesen ragyogó vércsöppeket izzad. Az ujjai finoman a saját nyakán pihentek. Öntudatra ébredve leeresztette a kezét. Az utcák kihaltak voltak, de ki tudja, atyjának milyen kémei ólálkodnak a közelben. Nem volt értelme tovább várni, döntött. Ha egész éjjel ott ácsorog, akkor kell majd bemennie, ha már feljött a nap.
– A francba vele! – morogta, aztán meggondolta magát. – Nem. A francba velem!
Belökte az ajtót és belépett a templomba. Távolabb, a szentély előtt gyertyák égtek. Három idős ember lehajtott fejjel, halk imát mormolva térdelt a padok közt. Lucita hálás volt azért, hogy soha nem fog megöregedni – testileg. El sem bírta képzelni, hogy valaki más segítségére szoruljon, vagy elviselje a megalázó várakozást, míg teste lassanként megszűnik működni. Eltűnődött egy pillanatig, va jon kiért imádkoznak az öregek: önmagukért, kérve Istent, hogy enyhítse gyengeségüket? Vagy szeretteik lelkéért imádkoztak, akik már elmentek?
Lucita halkan, undorodva felhorkantott. Ő aztán átkozottul jól tudta, hogy nincs senki, aki megérné, hogy hiányozzon.
Előrement a szentély melletti gyóntatófülkékhez, és belépett hátulról a harmadikba. Nem ült le, inkább állva maradt, és ujjaival do bolt a kis ablakon, ami elválasztotta a gyóntatópaptól. Az egész halandó „társasjáték” hirtelen nagyon irritálóvá vált a számára.
– Üdvözöllek, gyermekem – szólt a pap hangja.
– Hagyjuk ezt a baromságot, atyám! Tudja jól, hova kell men nem!
Egy pillanatnyi szünet után a Lucita mögötti panel félrecsúszott, feltárva egy átjárót, ami teljes sötétbe veszett. Egy rövid pillanatig habozott, mielőtt belépett volna atyja menedékébe.

 

1999. szeptember 24., péntek, hajnal 2:17
Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

A tollhegy belemerült a vörös tintába, aztán egy gyengéd ütődés gondoskodott róla, hogy lecsepegjen a felesleg. A toll óvatosan, mégis magabiztosan felemelkedett és elhelyezkedett a pergamenen:
10. Az Úrtól való félelem a bölcsesség kezdete, a Szent Kiválasz tott ismerete a szellemi éleslátás.
Az utolsó szóval és a ponttal a toll is kiürült, s egy újabb tökéle tes vers született. Moncada újra megmártotta tollát:
11. Általam a napjaid megsokszorozódnak, s évek adódnak éle tedhez.
A kardinális finoman ráfújt a kéziratra, majd leitatta róla a tintát. Egy újabb tekercs pergamenért nyúlt, de ahogy folytatni akarta a következő verssel, halk léptek zaja ütötte meg a fülét – két pár láb hangja. Egy csepp vörös tinta lecsöppent a tollhegyről és ráfröccsent a tiszta oldalra. Moncada szinte észre sem vette. A keze remegni kezdett. De mire az ajtó kinyílt, újra ura volt önmagának.
Cristobal tétovázott, vajon kinyissa-e az ajtót. Tudta jól, mestere nem szereti, ha megzavarják; ugyanakkor azt is tudta, ha késlekedik ebben az esetben, a gazdája félholtra veri. Cristobal az oldalához lé pett, kissé késve térdet hajtott, de Moncada alig vette észre ghoulját. Az ajtóban Lucita állt. A lány múlhatatlan szépsége, ami annak idején arra késztette Moncadát, hogy végrehajtsa rajta az Ölelés szertartását, ma is elnémította. A vékony szövet, amit viselt, szorosan körülölelte karcsú testét. Hollófekete haja fénylett a scrip torium gyertyafényében. Moncada visszatette a tollat a tartójába, nehogy a remegés visszatérjen, és az írószerszám az árulójává váljon.
– Leányom – suttogta. – Kérlek, lépj be – szólt, s körbemutatott az árnyakkal teli scriptoriumon.
Lucita tétovázva beljebb lépett. Cristobal, még mindig lesütött szemekkel és meghajtott háttal kihátrált a teremből, és behúzta maga után az ajtót. A bezáródó nehéz tölgyfaajtó hangja s a zár katta nása megnyugtatta Moncadát, és meggyőzte arról, hogy az előtte álló látomásszerű szépség a saját gyermeke, nem egy tünékeny szel lem, amely szertefoszlik az éterben. És a gyermeke most visszajött hozzá.
– Leányom – szólt ismét.
– Hihetetlenül rövid találkozásnak ígérkezik, ha ragaszkodsz ehhez a megszólításhoz – mondta Lucita, felemelve az ujját. Moncada csaknem visszahőkölt a dorgálástól. Már majdnem megfeledkezett a kisded játékról, amit a lány úgy kedvelt. Lucita fejével az előtte he verő pergamen felé intett. – Később is visszajöhetek, majd ha már befejezted a firkálgatást!
Moncada elmosolyodott. Minden tiszteletlensége ellenére a lány hangja olyan volt számára, mint a csalogány éneke.
– Ősi szövegeket írok át – felelte, mintha bármi kétség is felme rülhetett volna nevezetes munkáját illetőleg. – Éppen egy érdekes versszakhoz érkeztem: „Az ostoba nő lármás, könnyelmű, és nem is mer szégyent.” A közmondásoknak gyakran igen nagy nevelő hatá sa van.
Lucita összeszorította az állkapcsát, mire Moncada még széleseb ben mosolygott.
– Milyen híreket hoztál az Újvilágból? Azt hallottam, nagyon... gyönyörű. – Ahogy kiejtette az utolsó szót, Moncada tetőtől talpig végigmérte a lányt.
– Sokkal jobb volna a Sabbat talpnyalóid nélkül, akik mindenütt ott vannak – kúszott némi szemérmesség a hangjába. – Már nincse nek olyan sokan – mondta a mennyezetet bámulva.
– Igen – mondta Moncada. – Hallottam, hogy elfoglalt voltál, bár nem hiszem, hogy az erőfeszítéseid lényeges eredményt hozhat nának. Sosem tétlenkedtél. „A gyermek, aki nyáron gyűjtöget, előrelátó, de a gyermek, aki aratáskor alszik, szégyent hoz rád.”
Lucita a szemeit forgatta.
– Salamon valószínűleg forog a sírjában – már ha egyáltalán a sír jában van. Nem tartod itt véletlenül valahol, hogy legyen kivel te niszezned a hétvégeken?
Moncada arcáról lefagyott a mosoly, s vele együtt elszállt a türel me is. Végül is évek óta volt már türelmes.
– „Ha túl sok a szó, nem hiányzik a vétek sem, de aki féken tart ja a nyelvét, megfontolt.”
– Egész jó – bólintott gúnyosan Lucita – Minden alkalomra egy- egy vers. Feldobhatnál egy-két partit ezzel a mutatvánnyal. De mondok én neked valamit! Itt egy füles számodra az Újvilágból: leg kedvesebb bérenced, Vykos, kijátssza egymás ellen a két oldalt.
– Valóban? – kérdezte Moncada, s felvonta szemöldökét.
– Valóban. Mialatt úgy tett, mintha hűséges ölebed volna, nem volt rest felbérelni engem, hogy végezzek Borgesszel. Névtelenül, természetesen. De az információ, amit kaptam, belülről jött, és a harci ghouljai véletlenül túlságosan is jókor hátráltatták Talleyt. Talleynek rá kellett volna jönnie, ha nem lett volna túlzottan elfog lalva a duzzogással, amiért ő csak a második helyezett lehet – Lucita diadalmasan hintázott a sarkán.
– Először is – szólt Moncada –, ami Talleyt illeti, ő ugyanerre a megállapításra jutott, mint te. Másodszor arról, hogy Vykos felbérelt téged Borges meggyilkolására... természetesen így tett. Én utasítot tam rá, hogy ezt tegye – Moncada nem tudta elfojtani nevetését Lucita nyilvánvalóan döbbent arckifejezése láttán. – Mit gondolsz, miért választott téged? Azt hitted, olyan pitiáner okból, hogy zavar ba hozzon engem? Ugyan már! Túl nagyra tartod magad, bár ez minden bizonnyal azért van így, mert elkényeztettelek. Nem. Én kértem Vykost, hogy keressen meg téged, és te kiválóan eljátszottad a rád osztott szerepet!
Moncada újra végigjáratta tekintetét a lányon.
– Gyönyörű vagy, leányom. Be kell vallanom, hogy ez a szemér metlen modern divat igencsak illik hozzád.
Lucita kitört Moncada tekintetének börtönéből és végignézett magán. Egyszerre támadt fel benne az öntudat és a harag, amiért rászedték. Aztán visszanézett rá, elvörösödött s az arca dühbe borult. Újra felemelte az ujját, hogy rendreutasítsa nemzőjét.
– Figyelj! Nem mondom el többször! Nem... vagyok... a kiba szott... lányod!
Moncada lebiggyesztette az ajkát és lassan bólintott. Vidámsága addig hervadt, míg végleg el nem tűnt.
– Teljesen igazad van. Nem fogod többször elmondani! – Hátra lépett az asztaltól és kitárta a karját. – És most, gyere ide hozzám... leányom!
Lucita ellenállt neki, ameddig csak tudott. Ott állt merev lábak kal, kezei ökölbe szorítva, állkapcsa összezárva. Moncada kitárt ka rokkal várta. Néhány másodperccel később a jobb lába, mintha valami láthatatlan erő erőszakkal emelné fel a földről, előre lépett. Aztán a bal. Esetlen kisgyermek volt, aki most teszi meg első lépése it apja ölelő karjai felé.
Még mindig harcolt, bár semmi remény nem volt a győzelemre. Esélye sem volt, hogy megtörje ellenfele vasakaratát. Minden lépés nél kipréselt magából egy szót.
– Légy... átkozott!
Moncada mellőzte a kézenfekvő választ, miszerint éppen elég át kozott volt már eddig is, ehelyett inkább a megfelelő közmondás után kutatott emlékezetében.
– „A gyűlölet felszítja a küzdelmet, de a szeretet elsimít minden ellenségeskedést.” Megbocsátok neked, gyermekem.
Még néhány fájdalmas lépés, és a karjaiban volt. Moncada magához szorította. Hány éjjelen, hány éven át várta, hogy a karjaiba zár hassa! Hazatért hozzá és elfoglalja majd az őt megillető helyet az oldalán, amint belefogott hosszú élete legnagyobb kihívásába.
A lány fejét a melléhez szorította, s miközben a boldogságban úszott, csak késve hallotta meg Lucita sértéseit és átkait:
– ...megöllek!
– Csssss, gyermekem.
– Nyomorult.... rohadt.... fattyú!
– „A becsületes száj bölcsességet hoz, a trágár nyelvet kivágják.”
– Kurva...
– „Az Úr félelme meghosszabbítja életed, de a bűnös évei meg vannak számlálva.”
– Baszd meg... baszd meg... baszd meg...!
– „Ö, aki őrzi száját, megőrzi életét, de aki tágra nyitja, a veszté be rohan.”
A remegés visszatért a kezébe. Egyre szorosabban tartotta gyer mekét, de ez sem segített. Nem így képzelte ezt a találkozást.
– Kibaszott... kur...!
Moncada remegett, szinte rázkódott a dühtől. Húsos kezeivel durván megragadta Lucita vállát, és felemelte a földről.
– „Mint egy arany karika egy disznó orrában, olyan egy szép nő tapintat nélkül.”
Lucita arcul köpte. Moncada addig szorította, amíg csontok roppanása nem hallatszott, aztán a földre dobta. A feje durván koppant a kövön. A kardinális visszafordult masszív íróasztalához, puszta kézzel összetörte, majd felkapott egy hosszú, erős lécdarabot.
– „Olyan ember hátának kell a pálca, akiben nincs értelem.” Hevenyészett bunkósbotjával ütni kezdte a hátát.
– „A könnyelműek arcátlansága harcot szül.”
Újra és újra megütötte őt. Jóval azután, hogy minden ellenállás megszűnt, szétzúzva a lány hátát és fejét, letörte arcáról a gúnyos mosolyt. Teste kiadta magából sokéves haragját, az elhagyatottság fájdalmát, miközben folyamatosan a becsületről citált neki. „A bo londok szája butaságot eszik.” „Szigorú büntetés vár arra, aki letér a helyes útról.” Addig ütötte, míg a lány szemérmetlen ruhája cafatokra nem szakadt, s végül foszlányokban hevert mellette.
– „...azok elkerülhetik a halál csapdáját.”
Addig ütötte, míg végül a levegőbe emelte a botot, és visszafogta a következő csapást. Elmúlt. Moncada csak állt fölötte, üres tekin tettel meredt rá, fáradt és kába volt az isteni nyugalomtól, ami eltöltötte. Lénye megtisztult a dühtől. Ledobta a földre véres gyermeke mellé, ami az asztaldarabból megmaradt. Lucita szemei csukva vol tak, szája résnyire nyitva, és vér csorgott az ajkai közül.
Moncada egy percig ízlelgette a gondolatot, hogy magához öleli őt. Az összezúzott testre meredt. Cristobalnak gondoskodnia kell arról, hogy Lucita kényelembe helyezhesse magát. Szüksége lesz új ruhákra is. Szórakozottan elfordult tőle. Kezébe fogta a legutolsó pergament és a lecsöppent tintafoltra nézett. Aztán, még mindig meglehetősen zavartan, kiment a teremből, behúzva maga mögött a scriptorium ajtaját.

 

1999. szeptember 24., péntek, este 11:20
Az Elnöki Hotel
Washington D. C.

Minden csendes volt a hatodik emeleti tetőtéri lakosztályban, míg nem Ravenna/Parmenides megpördült és eldobta tölgyfa botját. Gyors mozdulattal dobott, ezért a dárdaszerű spirális forgás helyett a rézgyű rű és a fogantyú megtévesztő biztonsággal csapódott be. A szokatlan repülési ív megzavarhat egy tipikus kafirt, így elkerülhető, hogy kivéd je a támadást. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel dobott, Parmenides kioldotta a zárat, ami útjára engedte a gyűrűből kiálló tüskét.
A tüskés hegy egy karosszék támlájának közepébe fúródott, átütötte azt és feldöntötte a bútordarabot. Parmenides kezének következő lendületes mozdulatával egy tőr repült a szemközti falon lógó festmény felé. Mielőtt a fegyver céljához ért volna, a két márvány mellszobor felé vágott egy borotvazsineg súlyozott végével, ami egy pillanattal korábban még a pulóverének szegélyében rejtőzött.
Július Caesar és Marcus Antonius feje is lebillent a földre. A két talapzat, amin a fejek nyugodtak, s amihez a felsőtestek hozzá vol tak kapcsolva, megingott, de állva maradt.
Parmenides szemrevételezte keze munkáját. Ha lett volna még egy esélye Marcus Vitellel, Washington ex-hercege nem menekült volna. De Vykos a fals-ghoulját küldte a tiszteletreméltó Ventrue el len, mielőtt Parmenides teljesen felgyógyult volna a Vykos által vég rehajtott kísérletekből és az átváltoztatás sérüléseiből. Hogyan remélhette, hogy sikerrel járhat? Túlbecsülte a felépülését.
Másképpen szólva, őt magát becsülte túl. Ma este például a kezei tétlenül pihentek, és miért? Mert Vykos tanácsos leváltotta őt a posztjáról a Tremerek elleni harcokban. Azt mondta, azért döntött így, mert a férfi kifinomult érzékeit nem akarta ilyen unalmas esettel tompítani. Lehet, hogy még nem ismerte fel, hogy Haqim gyer meke megszámlálhatatlan éjen át volt képes megfigyelni az esetleges célpontot, ha szükséges, akár évekig is, miközben minden porcikája ugyanolyan tettrekész és alapos maradt, mint a legelső éj szakán volt? Ez megint finom, metsző gúny volt a részéről, vagy esetleg valami újabb nagy cselszövést forgatott a fejében?
– A szobalányok nem fognak ennek örülni – mondta a hang, amit Parmenides csaknem olyan jól ismert, mint a sajátját. Felkapta a fejét. Egész nyáron ez a hang játszotta a közvetítő szerepét, az első éjjeltől kezdve, amire Parmenides csak emlékezni tudott, miután nem sikerült elpusztítania Vitelt – mind a mai napig. A hang lágy volt és kedves, mint a susogó holdfény.
– Üzenetet hozok – szólt.
Parmenides figyelmesen hallgatott. Az első, annyira távolinak tetsző éj szaka kivételével a hang mindig felkereste, hogy híreket vigyen azokhoz, akiket Parmenides mestereinek hívott. A bejelentés annyira szokatlan volt, hogy Parmenides feszülten figyelt minden apró hangsúlyra, a sajátos tónus ra, ami arra késztette, hogy hegyezze a fülét. Olyan közelről hallotta, hogy szinte érezte a levegő hullámzását, amint a hangok elsuhantak mellette.
– Te hoztál híreket nekem? – kérdezte. – Nem vagy kissé összezava rodva?
– Nem zavarodtam össze, ifjú Asszamita – érkezett a felelet a humor leghalványabb nyoma nélkül.
– Nem vagyok ám olyan fiatal – felelte Parmenides. Lassan el mozdult a szoba közepétől az átszúrt tájkép felé. Megtorpant, majd irányt változtatott. – Miért, te olyan öreg vagy?
– Elég öreg ahhoz, hogy észrevegyem, ha a vadász a hangom for rása után kutat.
Parmenides megdermedt. Valóban megpróbálta követni a han got, meghatározni az irányát, de bármerre is fordult, nem érezte kö zelebbinek. Felnevetett.
– Elég öreg ahhoz, hogy úgy játssz a hangoddal, mint a vadász a sípjával, míg a kölyökkutya a saját farkát kergeti.
– Szeretnéd, ha felfedném magam, fiatal Asszamita? Szeretnéd, ha nem öregednék tovább?
– Szeretném, ha megmutatnád magad – szólt Parmenides az üres szobához. – Semmi okom rá, hogy bántsalak.
– A vérem nem elég indok, kölyök?
Parmenides megvonta a vállát.
– A mestereink azt kívánják, hogy közösen dolgozzunk. Nem akarok dacolni velük. De ha ez még nem elég garancia a biztonsá godra, a szavamat adom rá.
A hang csak hosszú szünet után válaszolt.
– Sajnállak téged, akit kiszolgáltattak a szörnyetegeknek. Szem benézek veled. Gyere a mosdóba!
Sajnál? Parmenides eltűnődött ezen, de elindult a legközelebbi fürdőszoba felé. Ahogy az ajtóban ácsorgott, körbenézett a tágas helyiségben, s elbűvölve nézte a porcelán berendezést. Rengeteg törté netet hallott a Nosferatuk jövés-menéséről, és torz hajlamaikról. A csatornában éltek. Vajon a hírnök most is ezt az utat választja?
Halk kaparászásra lett figyelmes, de nem a vécé felől, hanem a mennyezetbe bemélyedő szűk kis szellőzőnyílásból. A szellőzőrács megremegett egy kicsit. Egy pillanat múlva levált a mennyezetről és egy arasznyival lejjebb lógott. Lassanként a rács lejjebb ereszkedett, így Parmenides megláthatta, hogy ami eddig tartotta, az... egy kéz? De ujjakból – már ha ezeket ujjaknak lehet nevezni – túl kevés volt, és valahogy a kelleténél hosszabbak voltak. A hosszú, fájdalmasan vékony kéz előbukkant, majd egy csukló követte – nem vastagabb, mint egy szál csont – és végül egy alkar.
Parmenides nem értette, amit látott. A nyílás, amihez a szellőzőrácsot illesztették, nem volt nagyobb egy húsz centiméteres négy zetnél. Vajon a hírnök meg akart nyitni egy nagyobb, titkos portált? Bizonyára nem remélhette, hogy át...
A hosszú, csontsovány kar következett. A fényben Parmenides lát ta a pikkelyes foltokat a nagyon, nagyon sötét zöld bőrön. Aztán a szür reális jelenet még bizarrabbá vált. Egy torz, gumós ízület – egy váll – vergődött keresztül a nyíláson. Ezt a fej követte. Úgy tűnt, teljesen ki tölti a rést, aztán valahogy mégis összezsugorodott, mint egy leeresztett labda. A ráncos fejtető keresztülhaladt a peremen, aztán újra kitágult és megtelt valamivel. A fej többi része hasonlóképpen érkezett, lassan hullámozva. Parmenides az ajtókeretnek támaszkodott. Azon gondol kodott, hogy talán nem kellett volna személyesen átadni az üzenetét.
Miután a fej átjött, Parmenides még akkor sem volt biztos abban, hogyan illeszkedik hozzá a mellkas. Úgy tűnt, a bordák összenyomód tak, egymásba fonódtak. Elképzelte az összecsikorduló csontok hang ját, a kificamodó ízületek reccsenését, de az átkelés teljes csöndben történt. A felsőtest után minden sokkal gyorsabban ment, bár az iga zat megvallva sokkal kevesebb idő telt el, mint azt Parmenides először gondolta, annyira lekötötte a látvány, ami a szeme előtt bonta kozott ki – szó szerint. Végül egy ügyes láb segítségével, amely még mindig a nyílás szélébe kapaszkodott, a hírnök képes volt kinyújtózni a padlóig. Úgy festett, mint egy hosszú, testrészekből álló madzag, amit csak esetlegesen kapcsoltak össze a megnyújtott végtagok és a túlméretezett ízületek. Szemei kicsik és feketék voltak, és szinte el vesztek a foltos, szabálytalanul kidudorodó koponyán. Az orra és a szája vonzó lehetett volna egy gyönyörű nő arcán, de zavarbaejtően oda nem illőnek tűnt ezen az aszimmetrikus, hullaszerű „kupacon”.
Még néhány másodperc, és a hírnök a padlón guggolt, vékony kezeivel átfogta, és melléhez szorította lábait. Azok a testrészei, me lyeket nem borított pikkely, zúzódásoktól sötétlettek.
– Köszöntelek, ifjú Asszamita – szólt ugyanaz a kedves hang, most valamennyire a Parmenides előtt heverő teremtmény felől ér kezve. – John Courier vagyok.
– Találó név. Örülök a találkozásnak – szólt az Asszamita kemé nyen. – Szólíts Parmenidesnek.
A fickó már tudta ezt. Az ő fajtája valószínűleg mindent tudott. S bár a hangja továbbra is kedves volt, szemei úgy figyelték Parmenidest, mint egy ragadozóé.
– Vykos nincs itthon ma este – szólalt meg újra, remélve, hogy szavai csillapítják a szörnyeteg izgatottságát. – Egyedül vagyunk.
Courier bólintott. Úgy tűnt, mintha a gerincének és a nyakának gondot jelentett volna a magasban tartani a fejét. Persze, sokkal in kább otthon lehetett a város szűk csatornahálózatában. Valóban za vartnak tűnt, ahogy a hideg fürdőszobapadlón kuporgott. Majd, alig hogy ezt végiggondolta, Courier kinyújtotta felé a kezét. Parmenides első reakciója az volt, hogy hátralép, de szerencsére visszafogta magát, és helyben maradt. A szörny túl messze volt tőle ahhoz, hogy elérje.
De Courier mégis elérte őt. A kéz csak jött félé, a kar kinyúlt egé szen az ajtónyílásig. Az Asszamita megfagyott, s olyan émelygés fogta el, amit akkor érzett, mikor kísérlet közben magához tért és Vykos éppen a belső szerveivel babrált. A zöld, lila és fekete foltos kéz közelebb jött, vastag, durva mély zúzódásoktól éktelenkedő bőrével, és végül megpihent az alkarján. A hüvelykujj és három másik, a kelleténél másfélszer nagyobb ujj, felborzolták a szőrt Parmenides karján. Courier za vartnak tűnt. Aztán gyorsabban, mint ahogy kinyúlt felé, a Nosferatu visszahúzta a kezét, s egy gyűrött papírdarab feküdt Parmenides karján.
Az Asszamita felvette és kinyitotta a papírt. Egy leveskonzerv címkéje volt, de a hátoldalára két utca nevét körmölték, egy keresz teződését, nem messze a szállodától.
– Gyere oda! – szólt Courier.
Higgadtabbnak tűnt, mióta megérintette Parmenidest, vagy talán az a tény nyugtatta meg a lényt, hogy kézbesítette az üzenetet. Anélkül, hogy választ várt volna, Courier szétgöngyölte testét és könnye dén elérte a mennyezeti nyílást. Először a kezét tuszkolta át, majd felhúzta magát. Az egyik lába nem hagyta el a padlót addig, míg a ko ponyája össze nem esett és át nem préselődött a lyukon. A másik lábával a szellőzőrácsot tartotta. A fedő másodpercek alatt a helyére került és Parmenides ott állt a fürdőszobában egyedül. Semmi jele nem volt a teremtmény rövid látogatásának; semmi más, csak Parmenides libabő rös karja. Még egy pillantást vetett a mosdóra és a vécére, – ezeket Vykos általában arra használta, hogy megszabaduljon a cseppfolyóssá vált hústól, amire már nem volt később szüksége –, majd bezárta az aj tót.

* * * * *

A szürke Land Cruiser másodpercekkel azután fékezett le, hogy Parmenides elérte a kereszteződést. Gondolatok sokasága rohanta meg, míg magabiztosan lépkedett a jármű felé. Nem sok oka volt arra, hogy árulásra gyanakodjon. Egyszerűbb módszerek is voltak arra, ha Vykos el akarta volna pusztítani. Ez persze nem zárta ki Vykos állítólagos Sabbat szövetségeseinek hűtlenségének a lehetőséget, ha bármelyikük is szem be akart volna szállni Washington új érsekével. De miért kellett volna ekkora felhajtás egy egyszerű ghoul kiiktatásához? Parmenides biztos volt benne, hogy egyikük sem látott át a „Ravenna-játékon”.
Legfeljebb Courier nem volt az, aminek mondták. Legalábbis nem az, akinek vallotta magát. De késég sem férhetett ahhoz, mi volt. Nosferatu. Mégis ő tartotta Parmenidesszel a kapcsolatot, leg alábbis eljátszotta azt a szerepet, hogy közvetít az Asszamita és mes terei között. Voltak Nosferatuk, akik a Sabbatot szolgálták. Lehet, hogy Courier rászedte?
Parmenides figyelte, amint Ravenna kezei a kilincs felé nyúltak. Nem égett a belső világítás, amikor kinyitotta az ajtót.
– Szállj be! – mondta a sötétségbe burkolózó sofőr.
Parmenides beült és becsapta az ajtót. Az autó azonnal mozgásba lendült, gyorsan, de nem vakmerően kiengedve a féket. Nem túl si etősen, nehogy feltűnést keltsen.
– Atyád üdvözletét küldi – szólt a sofőr még mindig a sötétből, bár Parmenides mindössze egy méterre ült tőle.
– Az atyám...? Közel kétszáz éve elérte a Végső Halál.
Parmenides számított valami ehhez hasonló azonosítási tesztre, bár, végső soron, ez sem bizonyított semmit. A Tzimisce-ek képesek volt hiteles hasonmással helyettesíteni bárkit, vagy kínzással kicsi karni bármely féltett titkot. Ez a sofőr lehet, hogy hamisítvány, de ha valóban Haquim gyermeke, kétségtelenül szkeptikus volt Parmenides kilétét illetően.
De a sötétség eloszlott az autóban, s a kormánynál ülő alak...
– Fatima!
Fatima al-Faqadi. Parmenides, bár még magának is utálta beval lani, meglepődött. Az a Fatima, a testvériség legnagyrabecsültebb tagja, a páratlan orgyilkos. Az, hogy ő volt itt, csak azt jelenthette, hogy nagy tettekre választották ki.
– Elég különös ezzel a másik arccal és hanggal látni téged – mondta.
– És összességében nem kellemes, még nekem sem – bólintott Parmenides.
Az első pillanatokban gyakorlott szeme sorra vette Fatima min den apró részletét. Bő, hosszú ujjú blúzt viselt szorosan simuló fehér neműje fölött, sötét haja hátrafogva. Eddig úgy ült, hogy csak egyik keze pihent a kormányon, de most a bal kezét is könnyedén felemelte. Szemei állandó mozgásban voltak, nem idegesen ugrálva, hanem higgadtan pásztázva, mint egy prédáját leső madár. Figyelte az utat maga előtt, a többi autót, az elszórt járókelőket, az oldalsó és a belső visszapillantó tükröket. A belső tükör, ahogy Parmenides észrevette, nem úgy volt beállítva, hogy az autó mögötti forgalmat mutassa. Ar ra gyanakodott, hogy az ölében pihenő kezeire irányították.
Mást is észrevett: a hangját. Először nem ismerte fel, sőt, nem is jött rá, hogy egy nővel beszél. Ez nem valami durva álca volt, ha nem egyszerűen fel se tűnt neki. Ahogy az arcát elfedte előle, úgy változtatta el a hangja valódi természetét is. Voltak Parmenides által is jól ismert trükkök, amikre maga is képes volt, de a lány vére elég erős volt ahhoz, hogy felhasználja ezeket ellene.
Fatima nem kezdeményezett újabb beszélgetést, s miután így állt a helyzet, Parmenides sem tehetett másként. Viszonylagos csönd ben robogtak tovább. Még a kerekekhez súrlódó aszfalt, vagy a ne héz jármű zötykölődésének hangja is némának és távolinak tűnt.
Parmenides megnyugodott, hogy ez valóban Fatima volt, nem pedig egy csaló szélhámos. A Tzimisce talán képes lemásolni a testi valóját, de korábban már jó néhány alkalommal találkozott vele sze mélyesen, és mély benyomást tett rá Fatima csendes eleganciája és rideg méltósága. Nemesi vér volt, s a természete oly módon sugár zott róla, hogy azt egy hamisítvány nem lenne képes utánozni.
Ezzel a felismeréssel a felszabadultság hulláma öntötte el. Az egész procedúra kezdete óta most először volt egy klántársa társasá gában. Korábban sosem vágyott ilyen kapcsolatra, még soha nem volt szüksége erre. De azok a megaláztatások, amiket Vykos kezei között szenvedett el, a kétségbeesés és az elszigeteltség, ami feltört a lelkében, amikor megértette, hogy az Öregektől a legutolsó barátjá ig mindenki elhagyta, és a bűntudat, amit akkor érzett, ha Vykos a közelében volt... Szinte kibírhatatlan volt.
Belekapaszkodott abba a kapcsolatba, amit a Nosferatu jelentett neki, holott még benne sem bízhatott meg teljesen. Mostanáig. Az üzenet, amit az ocsmány alak hozott, bizonyítottan újra egyesítette Parmenidest Haqim gyermekeivel. Courier állta a szavát.
Sajnállak téged, akit kiszolgáltattak a szörnyetegeknek. A Nosferatu különös szavai megragadták Parmenidest, és most, hogy ténylegesen látta Couriert, kétszeresen is. Hogy képes ez a szeren csétlen sajnálni bárki mást? Parmenides külseje megváltozott, igen.
Talán időlegesen így van. De az erő visszatért a testébe. Nem volt számkivetett. Nem volt kitaszított sem a halandók, sem az élőholtak szemében. Zavarodottsága teret engedett a felháborodásnak. Hogy meri az az alak sajnálni őt?!
A fájdalomérzet lassan érte el. Ráébredt, hogy a saját ujjai belevájnak a lábába. Szándékosan nem nézett Fatimára, miközben fokozatosan elernyesztette kezeit. Nem volt kétsége afelől, hogy a nő látta, mi történt. Miért volt ilyen ideges, miért nem volt formában? Nem értette. Azok után, amit el kellett viselnie, a találkozás egy klántársával balzsam lehe tett volna a lelkének.
De rájött, hogy az Öregek jelenlétében mindig ott volt az ítélkezés. Va jon azért küldték Fatimát, hogy megjutalmazzák, hogy felajánlják neki a di csőség és tisztesség lehetőségét? Vagy azért jött, hogy megítélje? Lehet, hogy Parmenides megsértette valamivel, vagy csalódást okozott az Öregeknek? Ilyen aggodalmak soha nem gyötörték korábban... mielőtt Vykos...
Parmenides a gombért nyúlt, hogy lehúzza az ablakot – az éjjeli levegő jót fog tenni neki. Fatima, mintegy mellékesen, ismét levette bal kezét a kormányról, és maga mellé eresztette. Parmenides rájött, hogy az előbb valószínűleg gyorsabban mozdult, mint az ilyen körül mények között tanácsos lett volna, ezért egy hosszú pillanatig pi hentette kezét a gombon. Figyelte Fatima tükröződő sziluettjét a leereszkedő ablaküvegen, aztán lassan és megfontoltan visszatette kezét az ölébe. Rövidesen Fatima keze visszatért a kormányra.
Fatima kihajtott a belvárosból, keresztül a terjedelmes külvárosokon, amelyek úgy köröztek a beteges város körül, mint megannyi keselyű. Egy pillantás a csillagokra megerősítette azt, amit az útjelző táblák is közöltek Parmenides-szel: nyugatnak tartottak. Nagyrészt tudomása volt a Sabbat város körül elhelyezett védvonalainak elhelyezkedéséről – bár a legtöbb ezek közül észak, azaz Baltimore felé helyezkedett el – és egy pillanatra fel ötlött benne, hogy mutatja az utat Fatimának. De a nő akár az ösztöneinek, akár a kimerítő felderítésnek hála, de mindig olyan útvonalat választott, ami elkerülte mind az őrjáratokat, mind a telepített védegységeket.
Egy órán belül az összezsúfolódott emberiség látványa és szaga át adta helyét a fák nyíltabb elrendezésének. Fatima folyamatosan nagyjából nyugat felé haladt. Amikor végül lekanyarodott az autópályáról, akkor is látszott, hogy pontosan tudja, hová tartanak. Habozás nélkül választotta ki ezt a kétsávos utat, majd ugyancsak tétovázás nélkül hajtott rá a murvával felszórt útra néhány újabb mérföld megtétele után. A város és a külváros már teljesen átadta a helyét a hullámzó vetésnek, és amikor a Land Cruiser-rel végül lehúzott a murvás útról és megállt egy lejtős, füves mezőn, magán az úton, és a körülbelül egy kilométernyi távolságban rogyadozó szögesdrót kerítésen kívül semmi jele nem maradt már a civilizációnak.
Parmenides hozzászokott a hatalmas motor lágy duruzsolásához, és szinte fülsüketítő volt a zaj hiánya, amikor Fatima leállította a jármű vet. Az éjszakát egyéb zajok töltötték meg: tücskök és leveli békák arénáztak a távolban, de a hangjuk meglehetősen erős volt még akkor is, amikor elérte a párost, a fényszórók előtt éjjeli lepkék szárnyai ver destek, néhány Parmenides számára ismeretlen rovar hangja, Fatima kitáruló ajtajának mechanikus kattanása, a halk csilingelés, ami arra emlékeztette őt, hogy bennhagyta a slusszkulcsot. Parmenides csatla kozott az autó mellett a klántársához. A fényszórók ragyogása beborí totta a mezőt, és sötét megnyugvást hozott az éjszaka többi részére.
Parmenides eltűnődött azon, hogy vajon mi ez a hely, és miként esett éppen erre Fatima választása. Talán az ingatlan a klánnal szövetségben álló halandó, vagy talán a testvériség egy tagjának a tulajdoná ban volt. Azon is elgondolkodott, hogy vajon miért hozta őt ide Fatima. Olyan helyre volt szüksége, ahol zavartalanul beszélgethet nek? Vagy a saját érdekében eltávolította őt a városból, és Vykostól?
Parmenides megkönnyebbült erre a gondolatra, de csöppnyi megbánást is érzett, ami meglepte.
– Megkaptuk a jelentéseidet – közölte kurtán Fatima, mielőtt Parmenides kavargó érzései vizsgálatába foghatott volna. – Csodálat raméltóan teljesítettél... és különösen nehéz körülmények között.
Parmenides tiszteletteljesen meghajolt. Ez volt az első alkalom, hogy Fatima dicsérő szavakkal illette, és ez megelégedéssel töltheti majd el, de jelen pillanatban jobban érdekelte, hogy mit hallhat még, milyen feladatot gondolt ki neki. Bizonyára nem azért hívatta ide Fa tima al Faqadi, hogy szép szavakkal illesse. Türelmesen állt, karjai ke resztbe fonva, kezei szem előtt. Nem tudott szabadulni az érzéstől, ami az idevezető úton foglalkoztatta, hogy most a sorsáról fognak dönteni. Fatima bal keze sosem vándorolt messze az oldala mellől.
– Szerinted származhat-e további haszon abból, ha továbbra is a jelenlegi helyeden maradsz, Vykosszal? – kérdezte Fatima. Újból büszkeség töltötte el Parmenidest, de gyorsan visszafogta magát és közömbösen felelt:
– Az Öregek nálam jobban tudják azoknak az információknak az értékét, amiket szerezhetek.
Fatima elfintorodott, mintha Parmenides válasza problémát jelentene, vagy mintha rosszul tette volna fel a kérdést?
– Megbízik benned Vykos? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy lenne a földön olyan lény, amely birtokolná – vagy birtokolni akarná – Vykos bizalmát. Megoszt velem dolgokat... né ha – mondta, majd úgy gondolta, helyesbít: – Vagy ha nem is megoszt, in kább csak éppen én vagyok kéznél, amikor néha beszédes kedvében van. Úgy hiszem, az agya egyfolytában jár, és ha nem beszélne valakivel... – Parmenides itt elhallgatott. Rájött, hogy ebben a pillanatban nemcsak Vycost, de magát is jellemezte. Pusztán feltételezésekre támaszkodva egy Öreg idejét rabolta. Megpróbálta röviden lezárni a gondolatsort: – Be szélne ő egy állathoz, vagy egy székhez is, ha én nem volnék ott!
Nem törődött már azzal, hogy egyúttal saját szerepét is kisebbítette. Nem volt annyira jelentéktelen, mint egy háziállat, és nem is hitte, hogy Vykos így gondolna rá.
Fatima egy ideig csöndben mérlegelte, vajon mennyit tud Parmenides. De Parmenides jobban összezavarta magát, mint Fatima. Összezavarták Vykos, a kínzója iránti érzései; az, hogy sajnálat mardosta, ha arra gondolt, hogy el kell hagynia. Volt idő, amikor valóban csak megjátszotta az érzéseket, amikor azok mind részei voltak a szerepének, részei voltak az erőfeszítésnek, hogy a bizalmába férkőzzék – vagy leg alábbis enyhítse a gyanúját. Vykos nem tudhatott róla, hogy információt küldött a Nosferatun, és ezáltal a Camarillán keresztül az Öregeknek. Vykos iránti érzelmeit csak félrevezetésnek szánta, de most igencsak mé lyen érintette, hogy el kell válnia tőle. Ez a tény zavarba ejtette – sőt mi több, megrémisztette –, ezért gyanakvó pillantást vetett Fatimára. Mennyire jól tud vajon olvasni benne? Mennyit látott ő mindebből?
Fatima keresztbe fonta karját maga előtt. Tekintete Parmenidesébe fú ródott. A ghoul hirtelen gyengének érezte magát, mintha egy ideje már nem evett volna, pedig nem ez volt a helyzet. A bal térde mögötti egyik izom megállíthatatlanul rángatózott. Másik lábára helyezte testsúlyát.
– Úgy döntöttünk – mondta végül Fatima higgadtan, minden érzelem nélkül –, hogy nem folytatódhat ez a kapcsolat Vykosszal. Megengedjük, hogy megsemmisítsd, ha lehetőséged nyílik rá.

* * * * *

A rángatózás Parmenides lábában görccsé alakult és átterjedt né hány másik izmára is. Egy pillanatig azt hitte, hogy térdre fog kénysze rülni, de megtartotta egyensúlyát. Becsukta szemét, megdörzsölte, mintha csak egy repkedő bogár ment volna bele. Vért érzett a tenye rén – a körme véletlenül felsérthette a húst.
– De azelőtt még meg kell tudnod valamit – folytatta Fatima.
Parmenides alig hallotta. Furcsa üvöltés ütötte meg a fülét, és ehhez fogható fájdalmat érzett a lábában. A lába emlékeztette mindarra a rosszra, ami vele történt – amit Vykos tett vele! Összemosta a húst a csonttal, eggyé olvasztotta két végtagját, majd a földhöz ragasztotta, vé gül mindent visszafordított, amikor úgy tartotta kedve. A fülében hang zó hörgés a halántékában dübörgött.
– Meg kell tudnom...! – hallotta a saját hangját. Fatima oly távol volt. Nem is látta őt. A reflektorok az arcába világítottak – pedig nem is, még mindig a mezőre irányultak.
– Beszélt neked Vykos Moncadáról?
Moncada. Moncada. A név ott zakatolt Parmenides agyában, és csak lassan értette meg jelentését.
– Moncada – hallotta a saját hangját.
Parmenides kinyújtotta maga mögött a kezét, lassan, amíg nem érezte a kocsit, és aztán teljes súlyával nekitámaszkodott. A támasz ték, úgy tűnt, segített a lábának. Látása kitisztult.
– Moncada. Alkalmanként említi őt... futólag. Voltak bizonyos... nem túl hízelgő megjegyzései a Lucita ellen küldött templomossal kapcsolatban. És azt is említette, hogy Vallejo igazából nem hozzá, hanem a kardinálishoz hűséges – Parmenides hátrasimította haját, megpróbálta feltűnés nélkül masszírozni a halántékát, miközben a lábát is kinyújtóztatta egy kicsit.
– Azt mondta – emlékezett vissza Parmenides –, hogy nekem kell megsemmisítenem Vitel herceget, hogy a dicsőség az övé legyen és ne a kardinálisé. Ő Moncadának felel, de úgy tűnik, rivalizálnak is egymással – ez vagy barátságos, vagy más természetű.
Biztos csak véletlen, hogy ha Vykosról beszélt, akkor enyhült a fájdalom a lábában és a fejében.
Megengedjük, hogy megsemmisítsd...
Parmenides elhallgattatta a hangokat, megpróbált tudomást sem venni róluk. Meg kellett próbálnia kordában tartani a fájdalmat, ha kedvező képet akart kialakítani magáról Fatimában. Megint tisztán láthatta őt. A nő a földet bámulta, azt mérlegelte, amit hallott.
– Többet kell megtudnod Moncadáról... – szólt Parmenides.
– Igen. És a madridi búvóhelyéről: védelmi rendszer, testőrök, sa többi. Képes vagy rá?
Parmenides bólintott, talán valamivel lelkesebben, mint kellett volna. Nem veszi ki jól magát, ha valaki túl lelkes.
– Képes vagyok rá.
Fatima hosszasan tanulmányozta őt. Szeme összeszűkült, és Parmenides érezte tekintete súlyát, de végül határozottan bólintott.
– Rendben! Utána pusztítsd el a nőt!
Ezzel a témát lezártnak tekintette. Elfordult Parmenidestől, visszamászott a Land Cruiserbe és beindította a motort. A háta mö gött vibráló autó visszahozta Parmenidest a jelenbe.
Rendben! Utána pusztítsd el a nőt!
Átment a csomagtartó mögött az utasüléshez. Megpróbált tudo mást sem venni a lüktető fájdalomról, megpróbált a közvetlen problé mákra koncentrálni: megtudni mindent Moncadáról, a búvóhelyéről és a védelméről. Fatima, vagy egy hozzá hasonló képességű jelölt, Moncadát akarja, és Parmenides is része lesz az akciónak. Ezen kell most elgondolkodnia: az Öregek által kapott megtisztelő feladaton. Ez jelentős nyitány lehet. Most megmutatja, mit tud. Nevét rövide sen mindenfelé suttogni fogják a klánban.
Utána pusztítsd el a nőt!
A többi majd azután jön. Most nem kell emiatt aggódnia. Hátradőlt a Fatima melletti ülésében, amint a nő visszakormányozta az autót a kavicsos útra.

* * * * *

Fatima két mérföldnyire rakta ki Parmenidest a hoteltól, amelyet Vykos Marcus Viteltől örökölt. A Land Cruisert dél felé irányította, a magánrepülőtér felé, ahol az a gép várt rá, ami majd Spanyolországba repíti. Inge alá nyúlt, kivette a 226-os Siget, amit bal csípője felett vi selt. Nem túl finom jelezésekkel közölte Parmenidesszel, hogy a fegy ver ott van, és ő ennek megfelelően reagált, óvatosan figyelte minden mozdulatát. Valószínűleg attól tartott, hogy Fatima kétségbe vonja ki létét, különösen, amiért teljesen megváltozott a külseje. Pedig nem erről volt szó. Parmenides az ő klánjának tagja volt. És Fatima korá ban a vér ezt felismerte.
De azért ott volt az igencsak valós fenyegetés, hogy megsemmisíti Parmenidest, és ha megtámadja, akkor a Görög biztosan a bal keze felé eső fegyver ellen mozdult volna, és nem a jobb karja alatti csuklópenge ellen – a penge felhasította volna a torkát, és bénító mérget küldött volna egész testébe. Ezután a 9 mm-es Sig lezárta volna a kérdést.
De erre nem került sor. Fatima nem bízott teljes mértékben abban, hogy Parmenides meg tudja semmisíteni Vykost. Az az ördögi és tekinté lyes lény több praktikával bírt, mint ahány homokszemmel a sivatag. A legtöbb esetben Fatima visszaparancsolta volna a csatlósát Alamutba, és nem küldte volna vissza az ellenségéhez, de most fennállt a lehetőség, hogy olyan részletre bukkanjon, amely segíthet majd a Moncada elleni küzdelemben. Ezért az eshetőségért jogosan tette kockára Parmenides életét. Haqim gyermekei nem húzzák ki magukat egy ilyen feladat alól. Fatima úgy gondolta, hogy Parmenides azzal, hogy szó nélkül elfogadta végzetét, sokkal biztosabb jelét adta hűségének, mint ő. Ő megkérdője lezte al-Ashrad szavait, miszerint Allah Útja és a Vér Ösvénye egy éjjel majd szétválik; valahol még mindig kételkedett az Öregek megállapítá sában, hogy őt a kurd támadta volna meg két hónappal korábban; való színűleg veszélybe sodorta a küldetést azzal, hogy mindenféleképpen látni akarta Lucitát; megpróbált tudomást sem venni arról a tényről, hogy Lucitának, csakúgy, mint az ő mesterének, meg kell halnia.
Megint megpróbált megfeledkezni minderről. Ezzel nem vitte előre a küldetést, és ezen az éjjelen sokat kellett még utaznia.

 

1999. szeptember 25., szombat, este 12:12
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros kirántotta a papírlapot a Smith Coronából, és a kandeláber fényénél átolvasta a jegyzeteket. A néhai asztali lámpájának talpa fejjel lefelé kandikált ki az asztal melletti szemetes kosárból.
Újraolvasva megdöbbentették az általa gépelt szavak, de nem lepték meg az alaptalan feltételezések. Nem csoda. Már csak az Asszamiták gondolatától is ideges lett. Sejtette, hogy idővel Fatima is belekeveredik majd, de ez még nem jelentette, hogy most örülnie kell neki.
Felkapta a vörös tollat.

 

1999 szeptember 25., szombat, délelőtt 2:47
Calle del Barquillo
Madrid, Spanyolország

– Biztos vagy benne, hogy ő volt az...?
A szűk sikátor elnyomott minden hangot és fényt. Semmilyen hang nem hagyhatta el; a kétfejű jelenést – mely valójában két egy mástól centikre álló alak volt – nem láthatta senki, aki elsétált mel lettük.
– Vagy csak abban vagy biztos, hogy úgy nézett ki, mint ő? – kér dezte Mahmud a suttogásnál is halkabban.
Anwar azonnal átlátta a kérdésben rejlő bölcsességet.
– Az arca pontosan megegyezett a képekkel, amiket láttam... a képekkel, amiket Fatima adott.
Anwar szándékosan említette meg Fatimát, mert nem volt ínyére, hogy igazat kell adnia Mahmudnak. Bár Fatima volt Mahmud mentora, az öregek Fatimát nagyobb becsben tartották. Igaz, hogy rendíthetetlen és megbízható volt... De mégsem volt Fatima. Voltak, akik azt suttogták, hogy Fatima pont azért választotta őt Pro tégé-jének, nehogy a tanonca túlszárnyalhassa. Anwar nem ismerte az igazságot, de határozottan jobban szeretett egyedül dolgozni.
– Akkor az ő arca volt – mondta Mahmud enyhülésképpen, de aztán az ő tüskéje is célba talált – De ki tudja, milyen árnyjáték mű ködhetett ott, vagy melyik Tzimisce fenevad másolhatta le a kiné zetét?
Anwar nem láthatta klántársának a szemeit; olyan közel álltak, hogy csak Mahmud arcának ívét, és állkapcsának, ajkainak és nyel vének a mozgását láthatta, ahogy beszélt.
– A fenevadak nem ilyen pontosak, – mondta Anwar. – Az alko tásaik torzak.
– Találkoztál már Tzimisce öreggel? – kérdezte Mahmud. – Egy olyannal, aki régebben kezdte a hús formázását, mint hogy te csecs szopó lettél volna?
– Lucita volt az, – mondta Anwar a suttogás engedte minden eréllyel. – A templom előtt állt, és csak... nézett, mintha csak a pusztulását várta volna. És megtehettem volna.
– Lehet. De lehet, hogy figyelmeztetted volna az atyját, hogy nincs minden rendben. Hogy gyűlnek a farkasok.
Anwar ezzel nem szállhatott vitába. Bár nagyon szomjazott már a vérére.
– Azért vagyunk itt, hogy megfigyeljünk, hogy információt sze rezzünk – mondta Mahmud – Pilar kémei majdnem mindent figye lemmel kísérnek – a többi a mi feladatunk.
Anwar bólintott. Arca Mahmudéhoz ért.
– Igen – válaszolta.
Elég közel állt hozzá rangban ahhoz, hogy ne tetsszen neki, ami ért Mahmudtól kell utasításokat elfogadnia, de nem merte megkér dőjelezni a hatalmát, különösen hogy azt Fatima ruházta rá.
– Természetesen.
A két orgyilkos elvált, és mindketten mentek a saját feladatuk után.

 

1999 szeptember 26., vasárnap, délelőtt 12:50
Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

Az órák kibogozhatatlanul belekavarodtak a sötétségbe. A fekete indák kiforgatták az időt, lebontották, és új formákba rendezték. Lucita is mestere volt az árnyaknak, de itt túl sok volt jelen az aty jából. Az évszázadok folyamán lelke beszivárgott a földbe is, és aka rata átitatta a falakat, a padlót és a fekete levegőt. Lucita gyenge, csoszogó léptekkel haladt. A járatok összezavarták. Időnként emlé kek hasítottak belé valamitől, amit látott: kegyetlen kőfolyosók, melyek mintha össze akarnák roppantani, termek, melyekben az összes fal minden centiméterét szent ikonok és apró faképek borították, megfakulva már, mint az őket festő, régen holt kezek emlé kei; durván megmunkált járatok, melyek egyenesen a pokolba vezettek; nehéz vaskapuk magába a kőbe ágyazva; csarnokok szob rokkal és faragványokkal, a szenvedő Krisztussal a kereszten, és a Szűzanyával, aki kész közbenjárni a bűnös lelki üdvéért; Poncius Pilátussal, aki a kezeiről vérrel mossa le a vért; egy mormogással teli kúttal és mosdótállal.
Itt egy zsarátnok, mely bár égett, fényt nem adott; amott egy má sik fáklya, mely már évszázadokkal korábban kialudt. A sötétség kö zepette Lucita nem tudta biztosan, melyek az évszázados és melyek a pillanat szülte emlékek. Eddig olyan jól kizárta őket, hogy végül még ő maga is elhitte, hogy visszajöhet ide anélkül, hogy ismét elő törnének. A járatok tovább vezettek, és ő követte őket, pedig fogal ma sem volt, hogy mi az új, és mit látott már korábban is.
A sötétség egy pillanatra megnyílt, és látta Moncadát, félmezte lenre vetkőzve, és önmagát, amint a mellkasán lévő mély sebből mohón issza a vért. A férfi mellkasán lévő göndör, szürke szőr csik landozta az arcát, és a fogai közé akadt. Gyönyörteljes nyögései el nyomták a csendes zsoltárokat, melyben az egeket magasztalta. Lucita érezte, ahogy a sötétség szétárad benne, erősebbé teszi, ugyanakkor ideköti ehhez a helyhez, először körbefonja, majd elen gedi. Kéjesen ébredt, ahogy finom ujjak, és egy finom fogazatú fésű belesimított a hajába. A haja mindig gyönyörű volt. Selymes, lágy.
Azonban az út, amit választott, keskeny volt és magányos. Nem volt ideje szolgákra, akik amúgy sem voltak biztonságosak, és ráadásul az Ölelése óta nem látott. Az ezüsthátú üveg megtagadta tőle. Halott volt már a számára, és önmaga számára is. Annyi éven át gyönyörű haját csak az érintésről ismerhette. Meztelenül feküdt, selyempam lagok alatt, és egy nő simogatta a haját, szétterítette a párnákra, és lágyan kifésült minden bogot, kisimította a kócokat. A nő ezerszer simította végig, majd még ezerszer. Lucita majdnem el tudta képzel ni, majdnem emlékezett rá, hogy milyen érzés a meleg napsugár, amint az arcára és a csukott szemére süt.
Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, a nő már eltűnt. A szoba apró volt, valaha talán egy szerzetes cellája lehetett. De a hideg követ színes kárpit fedte, és lábait vastag perzsaszőnyeg várta. Széthúzta a takarókat, és, leküzdve a szédülést, felállt. Meglátta az ajtón lógó fehér köntöst, majd lenézett tulajdon örökkön fiatal meztelen testére. Az egyszerű köntös az ő ízlésének egy kicsit túl elegáns volt. Ha rajta múlik, nem ilyet választott volna. Majdnem úgy döntött, hogy a sokkhatás kedvéért meztelenül lép ki a cellából, de aztán be leborzongott a gondolatba, hogy atyja rajta legelteti a szemeit. El vette a köntöst és felemelte a kezeit, hogy a ruha redői kisimuljanak testén. Aztán kinyitotta az ajtót, és kilépett cellája biztonságából a kavargó árnyak közé.
A lábaira számolatlan évek piszka és pora rakódott. Az ujjaira is, mert bolyongása közben a követ és a freskókat használta támaszul. Amióta az eszét tudta, a gyűlölet hajtotta, de most ezt a hűvös lán got eltakarta valami. Túl fáradt volt a gyűlölethez, a haraghoz, és már csak üresség maradt. Moncada legyőzte, de tudta jól, hogy nem a testére vetett szemet. Egyszer sem kellett megütnie. Úgysem tudott volna sokáig kitartani akarata ellenében. De ő azt akarta, hogy szabad akaratából, kényszer nélkül jöjjön el hozzá.
Ahogy Lucita haladt előre, és az ujjaival követte a szemei elől rej tett követ, elért egy újabb olyan hatalmas kapuhoz, mint amelyek időnként elzárták már az útját. Megérezte a jelenlétét, mielőtt meg látta volna, mint ahogy valaki megérezheti egy szakadék mély űrjét, mielőtt belelépne. Még két kézzel sem volt képes átérni a kaput alko tó rudakat. A vas hideg volt, mint a téli sír, és mozdíthatatlan, mint a föld maga. A kapun túl az alagút balra kanyarodott és emelkedni kezdett. Volt egy olyan járat is, amely jobb felé ágazott el. Bal kéz fe löl Lucita kevésbé állott levegőt érzett, amelyet nem itatott át telje sen a rabtartója lelkéből áradó feketeség. Az oldalfolyosóból dörgő morgás hallatszott, és az árnyak mozogni kezdtek, mint egy lassan emelkedő hullám. Egyik út sem állt nyitva Lucita előtt, pont úgy, ahogyan egyik út sem állhatott nyitva, amit ő vagy az atyja követett volna: Soha sem adná meg magát neki, mint ahogy ő sem hagyna fel azzal, hogy erre megpróbálja rávenni. Egy olyan ajtóhoz értek, ame lyen lehetetlen átlépni. Már évszázadok óta álltak előtte, és soha sem léphetik át ezt a határt. És a vér mégis összekötötte őket.
A valóban lehetséges menekvést máshol kellett keresnie – a Végső Halálban, vagy az őrületben. Kétségbeeséstől marcangolt szívvel tántorodott el a kaputól, és a sötétség utána vetette magát.

* * * * *

Moncada éppen a kápolnában térdelt és imádkozott, amikor meghallotta a nyíló ajtó zaját a háta mögött. A léptek hangtalanok voltak. Azért jött vajon, hogy elpusztítsa, mint már annyiszor? Nem emelte fel lehajtott fejét, hogy felé forduljon.
– Imádkozol velem, leányom?
Lucita nem felelt. Elment mellette, az oltárhoz, ahol egyetlen gyertya égett. Az egyszerű fehér köntöst viselte, amit még Cristobal vitt be neki – klasszikus vonalak, kifogástalan megmunkálás. Ter mészetesen utálta.
Moncada figyelmét nem kerülte el, hogy Lucita csendben maradt. A hívására nem profán feddés volt a válasz, és nem köpte le, nem is buzdította arra, hogy töltse kedvét magán a keresztjével. Ez már haladásnak számított. Lucita háttal állt neki, inkább az oltár, a gyertya és a keresztre feszített Krisztus felé fordulva.
– Nem maradhatok itt – mondta Lucita. Moncada felsóhajtott.
– De hiszen oly sokáig voltál távol.
Az oltárra fektette a kezeit, és megtámaszkodva előre dőlt, amíg a bájos haja veszélyesen közel nem került a gyertya lángjához. Vállai tartásában, nyakában és csüggő fejében fáradtság látszott. Moncada annyi vért adott csak hogy feléledjen, de annyit már nem, hogy megerősödjön.
– Ha itt tartasz, – mondta – elpusztítom magam.
Moncada meglepődött a szavain, és azon is, hogy egyáltalán meg tudott lepődni. A gyermekétől tagadást várt volna, igen, na de ön pusztítást? Mindig úgy gondolta, hogy az ilyenfajta viselkedés átme neti állapot csupán, amit előbb-utóbb kinő, de amikor belegondolt, hogy saját keze által érje utol a vég... Moncada elnyomta a neveté sét. Osztoztak a vérén; Lucita túl erős volt ahhoz, hogy sokáig két ségbe eshessen. Nem, ez csak egy húzás volt, amit arra talált ki, hogy lépésre kényszerítse.
– És hogyan tennéd meg ezt, lányom? – kérdezte. – Nem vagyunk ehhez egy kicsit túl szívósak? Levágnád a saját fejed? Ez ne héz. Vagy talán sóvárogva tekintesz arra a lángra? Úgy gondolod, hogy bármely láng sokáig éghet a menedékemben, mielőtt az árnyak kioltanák? Azt hiszed, ha bezárnálak, megszökhetnél valaha is, hogy találkozhass a nappal?
Megfordult, hogy szembenézzen vele, és Moncada meglátta a köntösét és arcának tökéletes vonalát piszkító koszfoltokat.
– Találok rá módot, – mondta. – Mindkettőnket elpusztítom.
Moncada most már nevetett, de hogy ne bántsa meg túlságosan a lányát, elfojtotta a hahotát.
– Az érzelgőség még kevésbé illik hozzád, kedves gyermekem, mint a cinizmus. De bebizonyítom neked, hogy én csak a te érdeke idet tartom szem előtt.
– Te a modern éj gyermeke vagy, lányom. Tudom, tudom, – hárí totta el az ellenvetést – régen születtél és kaptad meg az Ölelést. Ha valaki, akkor én igazán tudom. Mégis, benned már akkor is ott éltek a mostani kor eszméi, még mielőtt a világban elterjedtek volna – függetlenség, függetlenül az ártól és az értelmetlenségtől, és önérvényesítés akár mások kárára is. Ezek a tulajdonságok vonzottak hoz zád eredetileg, bár akkoriban még én sem értettem teljesen. Igen, az Úr útjai kifürkészhetetlenek.
– Megadom neked a szabadságot – mondta, és kezét kinyújtotta Lucita felé. A lány habozott, de aztán most mégis odalépett hozzá – De nem szabad messzire menned. – A csuklójára kulcsolta a kezét, és a ellenkezése ellenére is szilárdan tartotta – A városban kell ma radnod. Cristoballal megfelelő házat szereztetek neked, de nem hagyhatod el a várost. Ezt megígéred nekem?
– Ez nem szabadság. Csak a lánc hosszabb – mondta Lucita.
Ó igen, ez már az. Moncada magában mosolygott az ellenállásán. Ez volt az a lány, akit ismert, és akit mindenki másnál jobban szere tett.
– Talán így van, ahogy mondod, de oly sokáig voltam nélküled. De, – fordult félig Lucita felé, miközben lassan felemelkedett a tör delésből – ha nem akarod a hosszabb láncot...
– A városban maradok – mondta kelletlenül.
Moncada visszaereszkedett.
– Tudtam, hogy ezt fogod tenni... amíg vissza nem nyered az erő det. De az előtt még részletesen meg fogjuk beszélni a dolgot.
Moncada kinyújtotta felé a kezét, hogy arcából kisöpörjön egy tincset, de Lucita elfordult tőle. A szelleme kezdett újra megerősödni. Érdekes lesz megfigyelni, hogy a vére most mennyi ideig tudja Moncada közelében tartani.

 

1999 szeptember 27., hétfő, délelőtt 4:04
Plaza Morería
Madrid, Spanyolország

A jelöletlen teherautó, bár majdnem az egész utcát elfoglalta, a kószáló kutyákra, szemetesládákra és fiatal szerelmesekre ügyet sem vetve száguldott végig a Calle de la Redondillán. A párok bensősé ges suttogásai hirtelen az elhúzó sofőrre szórt átkokká változtak. Bár a sűrűn lakott épületek viszonylag újak voltak – az elmúlt egy-kétszáz évben húzták fel őket – a meredek és kanyargó utcák nem vol tak sokkal alkalmasabbak a közlekedésre, mint évszázadokkal korábban, amikor még az öreg Arab medina foglalta el ezt a helyet. Mégsem illett volna a sofőrhöz, ha biztonságosabb sebességgel halad, és gyanút keltett volna, míg így csak megijesztette az áldozatait.
Épp hogy átért a plazán, a teherautó az összetorlódó rakomány robajától kísért hangos fékcsikorgással megállt. A kis boltban Anwar felhúzott egy pólót. Az éjszaka hűvös volt, és semmi szükség nem volt arra, hogy az autó megérkezésétől felriadt kíváncsiskodó szomszédok gyanúsnak találják, hogy egy félmeztelen idegen segít a kirakodásnál.
– Rafael! – szaladt ki hálóingben visítva Pilar, az apró szőnyegke reskedő az utcára – Reggel kellett volna megérkezned!
Magas hangját visszaverte a macskakő és az aszfalt, olyan éles hangot produkálva, amely könnyedén hasított át a motor zúgásán, és megfosztotta a szomszédokat a nyugodalmas alvás maradék remé nyétől is.
– Sötét van, vagy világos? – korholta a sofőrt égnek emelt karok kal.
– Reggel van – mondta Rafael, akit cseppet sem zavart szidalma zása. Belerúgott az ajtóba, ami kivágódott, és hangosan csapódott a vezetőfülke oldalának.
– Az Isten és a szentek óvják a félkegyelműeket – hiszen az éjsza ka közepén járunk! – panaszolta Pilar – És miért nem javítod már meg azt az ajtót?
– Jobb, ha nem nyílik ki, amíg vezetek, – mondta Rafael.
– Ai, Garamba. – Pilar a fejét fogta – Szállj le onnan és segíts kirakodni ezeket a szőnyegeket. De ne lehelj a fiaimra – a hülyeség ra gályos lehet. Anwar, Mahmud és három másik férfi kisietett a boltból és elkezdte kirakodni az összetekert szőnyegeket, miközben Pilar végig őket és Rafaelt korholta. Mire Rafael elszáguldott az éjszakába, – vagy reggelbe, nézőponttól függően – a szőnyegek már takarosan egymás mellé voltak állítva egy zsúfolt raktárhelységben. Egy sző nyeg kivételével, amit egy pinceszobába cipeltek le. Pilar három „fia” visszatért Madrid utcáira, hogy teljesítsék a rájuk bízott külön böző feladatokat. Anwar és Mahmud kitekerte az utolsó szőnyeget, amíg Pilar szakavatottan eltávolította a szőttes dugaszokat, amik a véletlen napfénytől védték a középső részt, és az ott tartózkodó utast.
Fatima mozdulatlanul feküdt, amíg teljesen ki nem csavarták, és a hátán fekve maradt, amíg Anwar és Mahmud felé nem nyújtották a kezüket, hogy talpra segítsék.
– A, Fatima – fuvolázta Pilar, miközben félresöpörte a két férfit, hogy megölelje az újonnan érkezőt. Az öreg nő Fatima válláig érhetett, bár Fatima nem volt igazán magas.
Az Asszamita felemelte a kezét, és az öreg ghoul üdvözlését me reven, de nem barátságtalanul fogadta.
– Sok év telt el – mondta Fatima.
– Túl sok év – mondta a ráncos kis öregasszony, és hátralépve megfenyegette az ujjával. Aztán megvonta a vállát, és minden szemrehányás eltűnt a hangjából. – De megértem, hogy miért nem látogatsz gyakrabban. Az is elég, hogy most itt vagy. Éhes vagy az utazás után?
Anwar majdnem megsértődött, mert Pilar sem neki, sem Mahmudnak nem ajánlott frissítőt az érkezésükkor, de hát nem ők voltak a kedvencei, és amúgy sem származott volna semmi jó a sér tődésből. Itt az idős asszony uralkodott. Ha Alamut ura a Hegyi Öreg volt, akkor Madridban Pilar volt a Domb Öregasszonya. Hűségesen szolgált, és az elsöprő Sabbat jelenlét ellenére évszázadok óta hajtott végre hadműveleteket Haqim gyermekeinek. A „fiai”, kemény ghoulok egytől egyig, szakavatottan cserkészték be a Sabbat magányos Káinitáit, és megfosztották őket vérüktől, mielőtt azoknak feltűnhetett volna, hogy körbe vannak véve. Sosem végeztek fontosabb Káinitákkal, vagy a város elöljáróival, nehogy szembeke rüljenek Moncadával, aki rosszakaratot szőtt a hálója közepéből. Madridban, mint minden más Sabbat városban, sok kallódó Sabbat vámpír akadt, aki senkinek sem hiányzott. De a fontosabb látogatók számára mindig akadt vitae Pilar boltjában.
– Köszönöm, de nem kérek – felelte Fatima. – Az éhségem hajt előre.
Anwar ezen elgondolkodott egy kicsit, mert ez nem lehetett igaz. Amióta megtört az aljas Tremerek átka, és Haqim gyermekei ismét ihattak Káinita vitae-t, a táplálkozás nem hogy nem csitította el éh ségüket, de egyenesen felkorbácsolta azt. A sokáig megtagadott vér íze hívogató volt. Már sem ő, sem a testvérei nem szorultak rá arra, hogy halandókból igyanak, vagy az emír által kotyvasztott elixíreket fogyasszák. A Káinita vér arra ösztönözte az orgyilkosokat, hogy még több Káinita vért keressenek – olyannyira, hogy a korábbiaknál sokkal gyakrabban röppentek fel híresztelések olyan rafiq-okról, akik megadták magukat a Fenevadnak, Káin rontásának. Lehetett Fatima olyan erős, hogy ebből mit sem érzett? Vagy csak a tiszta fe jet részesítette előnyben a szenvedéllyel szemben? Csak nem attól tartott, hogy túl jól végzi majd a feladatát?
Úgy tűnt, Pilar nem bántódott meg a visszautasítás miatt. Egy bólintással nyugtázta a választ, majd Anwarhoz fordult.
– Te, – paskolta meg lágyan a kézfejét – hozd fel azt a szőnyeget, amikor feljössz – utasította, aztán elindult, felfelé a lépcsőn.
– Gyertek – mondta Fatima, és egyetlen csepp időt sem veszte getve egy kisebb szobába vezette őket, mintha tudta volna, hogy a térképek ott lesznek kiterítve.
Anwar kötelességtudóan követte. A Mahmuddal való együttdol gozás szülte frusztrációt most elfojtotta a várakozás, hogy végre Fa timával dolgozhatott. Közel lehet már a támadás időpontja. Pilar emberei el tudták végezni a rutin megfigyeléseket. Fatima, Mahmuddal együtt nem jött volna ide ok nélkül. A nő elszántan tanulmányozta a térképeket. Anwar figyelte, ahogy a szemei minden apró részletet, minden általa és Mahmud által odaírt megjegyzést megvizsgálnak. Szinte már látta, ahogy egy stratégiát dolgoz ki, a temérdek látszólag össze nem illő tényt rend szerezve: Moncada rejtekének a belépési pontjai, épületek elhelyezkedése, nyitva tartás, a lakók, leellenőrzött védelmi rendszerek...
Anwar úgy döntött, hogy a célpont csakis Moncada lehet. Mi másért lenne itt maga Fatima? Nem volt itt senki más halandó, vagy Khayyin olyan ivadéka, aki elég jelentős lett volna – hacsak Fatima nem Lucitát akarja elkapni. De amikor New Yorkban beszélt vele, akkor az volt a benyomása, hogy nem számít Lucita madridi jelenlé tére. Fatima nem utalt arra, hogy a kardinális gyermeke is jelen lesz.
– Mi ez az épület?
Anwar már várta ezt a kérdést. Előbb azért Mahmudra pillantott, de ő csak bólintott.
– Ebbe a házba ment Lucita ma éjjel – felelte Anwar.
Fatima kezei, melyek különböző utakat és útvonalakat követtek végig a térképen, hirtelen megmerevedtek.
– Láttam belépni a San Nicolás de las Servitas templomba három éjszakával ezelőtt – magyarázta Anwar – Ma éjjel kisétált a bejáraton és erre a helyre ment. Nem is fárasztotta magát azzal, hogy megpróbálja álcázni magát, vagy elkerülje a kíváncsi tekinteteket.
– Nem kell tartania a Sabbat vámpíroktól ebben a városban – mondta Mahmud – Az atyja védelme alatt áll.
– Szerintem ettől függetlenül sem tartana a Sabbattól – mondta Anwar.
Lucita antitribu volt, és a klánja ellen fordult – a hűtlenség pedig egy újabb megbocsáthatatlan vétek Anwar szemében. Azonban nem sokan akadtak hajdani klántársai között, vagy ha jobban belegondolt, az egész Sabbaton belül, akik komoly fenyegetést jelent hettek volna rá nézve. Anwar ezen a héten látta meg őt először, és neki nem olyan fajtának tűnt, aki elrejtőzne félelmében.
– Mindenki szeme láttára sétált az utcán. Nem értem, hogy élhe tett túl ilyen sokáig.
Fatima még mindig az asztal fölé hajolt, és a térképekre meredt, de már nem látta őket. Inkább csak ott voltak előtte, és ő nem moz dult arrébb.
– Nem vette észre, hogy követed? – kérdezte Fatima, de tovább ra sem pillantott fel.
– Semmit sem tettem, amiből a jelenlétemre következtethetett volna – mondta Anwar.
A három orgyilkos csendben állt jó néhány percig. Anwar nem vette le a szemét Fatimáról, aki viszont a térképekből nem emelte fel a tekintetét. Fentről súrlódó és puffanó hangok utaltak arra, hogy Pilar az új szőnyegeket rendezgeti.
– Ügyelj rá, hogy megfigyelés alá kerüljön – mondta végül Fati ma.
– Van valami kifogásod az ellen, ha Pilar valamelyik csapatát állítom rá a feladatra? – kérdezte Mahmud. – Vagy inkább azt szeret néd, ha közülünk valaki csinálná?
– Pilar emberei a mi népünk. Megfelelőek lesznek – mondta Fa tima.
Anwar is erre a válaszra számított. Hacsak nem Lucita volt a cél pont, semmi szükség nem volt arra, hogy a megfigyelése lefoglalja valamelyiküket. Úgy tűnt, beigazolódik a gyanúja, hogy Fatima nem számított Lucita jelenlétére itt Madridban, és hogy nem Moncada gyermekét jött elpusztítani.
Mahmud csendesen elfordult, elhagyta a kis szobát. Felfelé in dult, hogy megszervezze Lucita megfigyeltetését. Anwar maradt. Ott állt, és figyelte a térképekre meredő Fatimát. Akkor sem fordult el, amikor a másik végre felpillantott, és tekintetük összefonódott. Tudni szerette volna, hogy mi jár a fejében. Mire gondolhatott a nagy Fatima? Most szabadjára engedhette az intellektusát és a gyil kos ösztöneit. Ennyit Anwar is látott, de akárcsak New Yorkban, a sötét szemek mögött játszódó események most is rejtve maradtak előle. Miben különböztek – mivel múlták felül – az ő előkészületei a sajátjait?
– Moncada – mondta Fatima bevezető nélkül, megszakítva Anwar gondolatmenetét.
– A célpont?
Fatima bólintott.
Anwar elméje egyetlen pillanat alatt fordult a kardinális rejtekének részletei, a Fatima által rendelkezésére bocsátott információ, és az általa az elmúlt néhány éj során szerzett adatok felé. A fél tucat ismert bejárat közül vajon melyik bizonyul a legkönnyebben, legki sebb feltűnéssel hozzáférhetőnek? Az Alfonzo V nem volt túl esé lyes. A hotelben gyakran szálltak meg Moncada vendégei, és a biztonság ott valószínűleg szigorúbb volt. Az opera ígéretesebbnek tűnt, a sok emberrel, aki éjjel – nappal jött-ment ott. És persze min dig ott volt még maga a templom...
A baj az volt, és ezt Anwar is jól tudta, hogy még a legújabb isme reteik is csak külsőségekre korlátozódtak. A könnyen, titokban be hatoló orgyilkos útja nem lesz feltétlenül könnyű a továbbiakban is, ha egyszer belépett Moncada rejtekébe. Azonban ha a kardinális megérte a pénzét – és nem élt volna túl ennyi ideig belső viszályairól híres Sabbatban, ha nem lenne így – a legkönnyebben hozzáférhető bejáratok rendelkeztek egyúttal a legáthatolhatatlanabb belső véde lemmel is.
Ezek a tényezők azonban, melyeket Anwar épp elkezdett végig gondolni magában, eltörpültek jelentőségükben az öröm mellett, amit azért érzett, mert Fatima megosztotta vele a célpont kilétét. Megbízott benne. Ez egy olyan részlet volt, aminek az ismeretére még nem volt feltétlenül szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse a köte lességeit. Nyilvánvalóan Fatima számított az ő meglátásaira is – és méltónak tartotta ennek a mindennél fontosabb információnak a birtoklására. Vagy, gondolta kevesebb öngratulációval, azt is gon dolhatta, hogy már úgyis rájött a célpont személyére, ami igaz is volt, a gondolkodását akarta serkenteni a találgatások okozta elka landozás elhárításával.
Így vagy úgy, de Fatima megbízott benne. Tanúbizonyságot tett a belé vetett bizalmáról. Anwar megpróbált nem fellélegezni, nehogy úgy viselkedjen, mint egy száját tátó kezdő.
– Mahmud jó véleménnyel van rólad – mondta Fatima.
Anwar ezt egy éles bólintással vette tudomásul, és figyelmét is mét a térképek felé irányította. Még buzgóbban akart segíteni ennek a nőnek, mint valaha, aki ilyen tisztelettel adózott neki, és akinek a sikere határtalan elismerést hozna neki.

 

1999 szeptember 30., csütörtök, délelőtt 1:42
Cava de San Miguel
Madrid, Spanyolország

Madrid egy új ruhákba bújtatott régi város volt. Fatima a Plaza Mayor alatt állt. Közel volt ugyan a tapas bárok sorát megtöltő élénk embersereghez, de mégis elkülönült tőle. Halandók haladtak az egyik létesítménytől a másik felé követve az étel, az ital és a zene hívását. A nyilvánvaló turistákból a fiatal európaiak voltak a leg többen. Az öregebb amerikaiak és japánok, csupa esetlenség és vil logó vakuk, már órákkal ezelőtt visszavonultak a hotelszobáik jelentette biztonságba. Sok őshonos Madrinero is engedett az éjsza kának. Vígan mulatoztak a lankás főút mentén.
Azonban Fatima elől nem rejtette el a hullámzó ünneplés az alat ta meghúzódó küzdelmet és halált. Maguk a vidáman elrendezett bárok is erről a múltról beszéltek. Az üzletek homlokzatai beépültek a fenti plaza támfalába. Az időjárás koptatta kövek ugyanazok vol tak, amelyek évszázadokkal korábban néztek az utcákra, amikor ke resztény ölt mórt, és mór keresztényt. A modern, díszes kellékek, mint a város újabban épített részei, meghazudtolták a múlt tragédi áit. Az emberiség emlékezete rövid volt, nehogy a lelkiismeret telje sen megfojtsa az életet.
És az emberiség közé keveredve ott volt a szörnyű és az emberte len is. Ki jobban, ki kevésbé jól játszotta a halandó lét színjátékát. Próbáltak úgy tenni, mintha ők is halandók lennének, akikre vadásztak. Mert a Sabbat megvetette az tehetetlen Kamarilla Maska rádéját, pedig a szükségből kifolyólag ő maga is hasonló elveket követett – igaz, néha elég lazán. A Sabbat Káinitái talán csak a vá gómarháknak tekintik az emberiséget, ám ez mit sem változtat a té nyen, hogy a tömegesen feleszmélt emberek el tudnák pusztítani az élőholtakat. Így a rengeteg megfontolatlan fiatal ellenére még az őr jöngök között is volt egy gyakorlatban betartatott Maskarádé. Elég ironikus volt, hogy azokban a Sabbat városokban, ahol egy öreg vámpír uralkodott, mint tette azt Moncada Madridban, az élőholt populációt kordában tartották, és a fiatal vámpírokat figyelemmel kísérték. A Kamarilla és a Sabbat között kisebb volt a különbség, mint azt a szekták tagjai közül sokan hinni szerették volna. Fatima szempontjából nem volt különbség. Haqim, aki önkezétől vált hal hatatlanná, végül minden Káinita vért visszakövetel majd.
Fatima hálás volt azért a sok dologért, ami lefoglalta. Az este nagy részét azzal töltötte, hogy az Anwar és Mahmud által már meg erősített értesüléseket ellenőrizte újra. Mahmudról már régen tudta, hogy megbízható. Anwar is bizonyítani látszott. Fatimának nem kellett kijavítania a két orgyilkos, vagy Pilar tapasztalt ghoul csapa ta által tett megfigyeléseket. Nem mintha az ellenkezőjére számított volna. Felesleges volt újra végigjárni a többiek útját, egy olyan biz tonsági intézkedés, amit elhagyott volna, ha fontosabb a gyorsaság. Egyetlen lényeges indoka volt, amiért ilyen lassan haladt a külde téssel: függetlenül a többi Asszamita által összegyűjtött temérdek információtól, ami a Moncada kardinális menedékébe vezető bejáratok őrzéséről szólt, sem ő, sem a többiek nem tudhatták, hogy mi vár rájuk, amint áthatolnak a legkülső védelmi vonalakon.
Fatima három lehetőséget látott, hogy orvosolja ezt a hiányossá got. Az első, hogy kémeket használ. Parmenides nem az egyetlen olyan tagja volt a testvériségnek, aki ilyen bizalmas információ bir tokába juthatott. Al-Ashrad támogatta Fatima javaslatát, hogy mindenkit utasítsanak információszerzésre, akinek Lasombra vagy Sabbat kapcsolatai vannak. Nem segítene a helyzetén, ha kitudód na a célpont személye, de Haqim gyermekei szakértőnek számítot tak abban, hogy úgy találjanak meg válaszokat, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy egyáltalán megkérdezték őket.
A második, Fatima számára rokonszenvesebb megoldás a kínval latás volt. Haqim gyermekei abban sem voltak járatlanok, hogy ilyen módszerrel tudják meg, amit akarnak. Míg egy kém jelentését másod-, vagy harmadkézből kell megítélni, a kelő nap első sugarait bőrén érző Káinita gyakran beszélt megbízhatóan olyan dolgokról, melyekkel bensőséges ismeretségben állt. Az igazi nehézség az volt, hogy megfelelő alanyt találjanak, akit nem kezdenek el túl hamar hiányolni. Voltak Káiniták, akik meglátogatták Moncadát rejte kében, bár nem voltak túl sokan. A kardinális magányos lélek volt. Ezzel kapcsolatban is világszerte Asszamiták latolgatták a lehetősé geket. Az végső lehetőség, és Fatima kénytelen lesz ezt alkalmazni, ha a másik kettő kudarcot vall, a felderítetlen behatolás. Bár nem ma éjjel kellett a kardinális ellen elindulnia, és valószínűleg jó pár éjen át még nem is kell, de Al-Ashrad egyértelművé tette számára, hogy a kardinálist hamarosan el kell pusztítani.
Fatima kivár majd, amíg érzése szerint megteheti, de ha már nincs remény arra, hogy újabb titkokra derítsen fényt, akkor azon nal nekiindul. Az évek során számtalanszor behatolt már boszorkánymesterek és varázslók erődjeibe, és királyoknak, királynőknek és egyéb állami vezetőknek játszotta ki a védelmeit. Pusz tított már el Káinitát minden klánból, hercegeket és érsekeket a halálos rejtekükben. De egyikük sem volt még a Sabbat kardináli sa. Egyikük sem volt Ambrosio Luis Moncada. Egyikük sem volt Lucita atyja.
Fatima megrázta a fejét. Elfoglalt volt, nem gondolt Lucitára – valójában mindenre gondolt, csak Lucitára nem. De volt egy gya korlati kérdés, amit a Sötét Rózsa jelenléte felvetett. Elárulta-e Lucita a küldetését? Fatima találkozott Lucitával, és érzelmi okokból – gyengeségből – beszélt neki az atyja ellen készülő merénylet ről. A döntéseibe nem szólt bele a gyakorlatiasság. Gyűlölte-e Lucita eléggé az atyját ahhoz, hogy segítsen? Volt-e olyan erős az alapvető hűsége felé, hogy figyelmeztesse? Fatima tudta, hogy ezek a lehetőségek léteztek, és mégis figyelmen kívül hagyta őket. Annyira távolinak tűntek.
Fatima nem is tudta, pontosan milyen reakciót vár Lucitától. Úgy gondolta, hogy a Lasombra orgyilkos valószínűleg inkább a saját ügyeivel foglalkozna – mint azt mindig is tette – és inkább kimaradna az egészből.
Amire Fatima nem számított az az volt, hogy Lucita Madridba utazik, hogy meglátogassa az atyját. Az értesülései szerint majdnem egy évszázad óta először tett ilyet.
Így Lucita lett a rejtvény végső megoldása, az utolsó nyom, amin a kémek és a kínzások eredményein kívül elindulhatott. Mielőtt próbát tesz majd, tudnia kell, figyelmeztette-e Lucita az atyját. Aka rata ellenére elöntötte az izgalom az újabb találkozás gondolatára. Ez volt az, amit egyszerre várt mindennél jobban és szeretett volna mindennél jobban elkerülni.
Ahogy Fatima apró, zárt labdába gyömöszölte ezen érzelmeit, az emberiség hullámai keresztülsöpörtek az utca tapas bárjain. Egyet len halandó sem jött a közelébe. Akik véletlenül felé közeledtek volna, valamiért tettek egy ívet hogy elkerüljék a helyet, ahol egy árnyas épület falának támaszkodott. Egyetlen halandó sem vette észre, és abban is biztos volt, hogy a közöttük bujkáló kimunkálat lan elméjű Sabbatisták sem vehetik észre.
Aztán Fatima észrevett valamit.
Mozgásra lett figyelmes. Egy test az emberek rengetegében, ami ott van, és aztán már nincsen ott. Űr, amely egy pillanattal korábban még el volt foglalva, de most már üres. Fatima figyelme azonnal teljes egészében a mostra és az ittre összpontosított. Fürkészte a hömpölygő tömeget, de semmi szokatlant nem látott. Aztán újra mozgás, egy kicsit jobbra. Vajon volt-e valaki a tömegben, észrevét len, vagy csak képzelődött?
Fatima mindig mozgásban maradt – nem volt az a fajfa, aki kép zelődni szokott.
Elhaladt a közeli emberek mellett, akik látszólag mit sem vettek észre belőle, sem abból, amit látni vélt. A turisták és a bárok törzs vendégei megérezni látszottak Fatima következő lépéseit, és mindig úgy mozdultak, hogy utat engedjenek neki. Nem hatalmas hullámokban váltak szét, mint Mózes előtt a Vörös Tenger, hanem mind egyikük a saját útján járva, mint az ablaküvegen lefolyó patakocskák. Fatima átrobogott az üresen hagyott helyeken, gyor san kiért a sűrűbb tömegből, és szinte futósebességre gyorsított.
A következő sarkon megállt. Bármerre nézett, mit sem sejtő halandókat látott sétálni. Nem volt újabb bevillanó mozgás, vagy fan tom a periférikus látásán, ami irányt mutatott volna neki. Azonban volt valami, amit érzett, szinte ki tudta szagolni – valami zavar a levegőben, egy nyom, amit egy nagyon gyors személy hagyott maga után. De senki sem volt olyan közel, hogy ilyen tűnő nyomot hagy hatott volna. Egyetlen halandó sem.
Fatima balra fordult és tovább haladt a hosszú, tekergőző háztömb mentén. Átvágott az embercsoportokon, amelyek a tapas bároktól távolodva lassan ritkulni kezdtek. A nyom, a levegő csalfa játéka még mindig jelen volt. Úgy húzódott a halandók között, mintha azok szilárd akadályok lennének. Ha követni tudja a múló nyomot, mielőtt az szétoszlik és visszasüpped a Madridi éjszakába, Fatima megtalálhatja azt, aki – vagy ami – véletlenül felhívta magá ra a figyelmét.
Vagy nem annyira véletlenül.
Tovább haladt észak felé egy széles sugárúton. Az utcák nevei nem jelentettek már semmit. A halandók kis homályos foltok voltak. Fatima már nem rejtette magát az elméjük elől. Úgysem tud nák, mi húzott el mellettük, és teljesen lekötötte a figyelmét a szétoszló léggomoly, mely nem maradhatott fenn tovább néhány másodpercnél. Közel lehetett. Nagyon közel.
A sebesség, amivel a nyomot követte, komoly veszélyt rejtett ma gában. Kelepce. Bármi legyen is, amit követ, a végén csapdába is ve zetheti, de Fatima volt annyira magabiztos, hogy úgy gondolja, még a leghalálosabb csapdával is el tud bánni. És nem fordíthatott csak úgy hátat ennek a valaminek, ennek a jelenlétnek. Nyilvánvalóan nem halandó volt, és nem is a töröm-zúzom Sabbathoz tartozhatott. Nem olyan érzés volt, mintha a kardinálishoz vagy az árnyuraló szolgáihoz lenne köze. Ilyen gyors és osonó mozgásra még Lucita sem lehetett képes. Fatima társai közül csak kevesen követhették volna ezt a nyomot. Ezt a fenyegetést nem hagyhatta figyelmen kí vül. Ha nem tudja meg, mi volt ez, akkor komoly kockázatot vállal a küldetése szempontjából. Így hát követte. Akár van csapda, akár nincs. Haqim vére győzedelmeskedni fog.
A jelenlét – legyen akár vadász, akár préda – tekergő útvonalon vezette, keskeny, macskaköves sikátorokon keresztül. Délnek for dult, és párhuzamosan elment olyan utcák mellett, amelyeken épp az imént haladt keresztül. Aztán újabb irányváltoztatás után nyugatnak fordult. Fatima minden lépéssel, minden sarkon úgy érezte, hogy mindjárt beéri. De mindig épp hogy lemaradt róla. Előtte volt, csak a következő sarkon túl. A levegő kavargott, mintha valaki épp az imént haladt volna el ott. Valaki elhaladt. És mégsem volt ott senki.
És aztán már nem volt nyom.
Fatima azt hitte, hogy csak elvétette egy pillanatra, de amint ki terjesztette az érzékeit, az apró örvények már nem voltak ott. A leve gő nem volt teljesen mozdulatlan, de a sokatmondó kavargás eltűnt.
Belekerült néhány másodpercébe, mire Fatima felismerte a kör nyezetét, és a figyelme – melyet teljesen az apró környezeti ingerek re összpontosított – ismét a tágabb környezete felé forduljon. Felismerte az épületeket, az utcákat és az autókat. A széles Calle de Bailénen állt, pont szemben a Sabatini Kertekkel, nem messze a Palacio Reáltól.
Nem volt benne biztos, hogy elvesztette a nyomot, vagy a nyom ért véget. A másodikra gyanakodott, de még ha csak félrelépett is, már akkor is késő volt visszazökkenni. A nyom mindenhol csak né hány másodpercig létezett. Pedig olyan közel volt már.
Elképzelhető lehetett-e, kezdett gondolkodni, hogy a prédája hirtelen álcázni kezdte a haladását? Vagy felgyorsult, és megnövelte a távolságot kettejük között? Egy személy esetén a levegő ugyan olyan gyorsan csitulna el. A hullámok inkább függtek a tömegtől, mint a sebességtől. Ha a célpontja szándékosan vezette ide – ha ed dig is lehagyhatta volna, de mégis engedte, hogy kövesse – az csap dára utalt. De ahogy Fatima az utcát fürkészte, nem úgy tűnt neki, mintha ez a kivilágított köztér ideális helyszíne lett volna egy orvtá madásnak.
Itt-ott néhány autó húzott el; egyik sem tűnt gyanúsnak. Fatima tűnt az egyetlen gyalogosnak háztömbökön belül, és ez elég hihetet len volt. Minél többet gondolkodott rajta, annál biztosabb lett ben ne, hogy szándékosan vezették ide – de ki lehetett az, és vajon miért tette?
Mivel Calle de Bailen nem kínált fel túl sok választ, Fatima hatá rozott léptekkel átkelt az úttesten, és anélkül, hogy megtört volna a lendülete, átvetette magát a Jardín Sabatinit szegélyező vaskeríté sen és a borókabokor-soron. Védekező guggolásban ért földet. A sö tétben erőteljesebb volt a különböző virágok, fák, és bozótok illata, mint a tompa színek. Azonban mindössze néhány másodpercnyi megfigyelés után a kert legszembetűnőbb jellemzőinek a növények közt elszórt izgatott mozgolódás, és a barátságtalan hangok – elnyúj tott nyávogás, mint a kínzott, fájdalomban vergődő gyermekeké – bizonyultak.
Macskák. A kertek több száz kóbor macska otthonául szolgáltak, és most is tele voltak velük. Mindegyik féltékenyen őrizte a saját te rületét, ami persze jó néhány másikét átfedte. Az éji harcok ezt a nyugodalmas menedéknek szánt helyet egy kavargó, üvöltöző, vérrel teli torz kondérrá változtatták. Fatima onnan is érezte a vér sza gát, ahol éppen térdelt. Szaglásával nyomon tudta követni a kiharapott fülű macskát, vagy azt a másikat, amelyiknek szinte tel jesen kikarmolták a szemeit.
A kertek és a különféle mészárlási jelenetek nem zavarták Fati mát. Volt már itt. Hozott ilyen helyekre fida'i-kat edzeni. Becser készni és elkapni egy vad macskát sokkal nehezebb volt, mint levadászni egy egyszerű halandót, és a kóbormacskák senkinek sem hiányoztak. És ott volt még az az előny is, hogy még a sikeres vadász is végezhette fájdalmas karmolással vagy harapással, ha nem volt elég figyelmes, ez pedig segített megedzeni a figyelmét a következő vadászatra.
Minden hangra és mozgásra odafigyelve Fatima óvatosan beljebb hatolt a kertekbe. Nem riasztotta meg a macskákat. Folytatták éji cserkészéseiket, mit sem sejtve a jelenlétéről. Alacsonyan mozgott, előre araszolva az ösvény mentén. Ahogy a macskák nem vehették észre őt, úgy ő sem vehette észre, amit be akart cserkészni. Semmi jel nem utalt rá, Fatima mégis érezte a csontjaiban, hogy itt van, és vár rá. Elég sokáig élt túl ahhoz, hogy megtanuljon bízni az ösztöne iben; tulajdonképpen azért élt túl ilyen sokáig, mert mindig megbí zott az ösztöneiben.
És az ösztönei ismét nem tévedtek.
Előtte az ösvényen az egyik vézna macska feküdt, a feje hátra hajtva, a torka felnyitva. Az alatta és körülötte még mindig terjedő vértócsában egy barna és fehér szőrcsomó úszott. Friss halál. Fatima méterekről megérezte a vér szagát.
A helyett, hogy egyenesen folytatta volna az útját, jobb oldalt becsúszott a bozótba, és széles ívben megkerülte a szerencsétlen macs kát. Ha Fatimát meg akarnák támadni, akkor a halott állat lenne a végső csali. Akárki is volt a nyomában, azt akarta, hogy vizsgálja meg jobban. Valóban ennyire alábecsülték volna?
Ahogy körbement, a macskák szüntelen hangjai távolodni látszottak. Azok, amelyek elég közel voltak, megérezték hogy mi tör tént a szomszédjukkal, és szétszóródtak. Ösztön és félelem. A macskaféléknek ez egy és ugyanaz volt; Fatima azonban csak az előbbit ismerte.
Figyelt bármilyen más zavarra is: bármire, ami mozog, elhajló vagy letörő növényekre, lábnyomokra a földben, elpattanó gallyak ra. A macska vérének az illata elnyomott minden más illatot. Az ív félkörré teljesedett. Visszaért az ösvényre, csak távolabb, és még mindig nem történt semmi. Semmi jele nem volt, hogy ki vagy mi vezette ide, és végzett a balsorsú kóbormacskával.
Furcsa. Fatima úgy gondolta, hogy egyetlen személyt követett a Plaza Mayortól, pedig ha valaki el akarta kapni, annak a meglepeté sen kívül valószínűleg túlerőre is szüksége lenne. És mégsem látta nyomát senkinek.
Folytatta a körívet, és az ösvény másik oldalán tért vissza az ere deti helyzetébe. Senki. Semmi. Ott állt, ahol pár perccel azelőtt, és a vér szaga ült az orrában. Tökéletesen biztos volt benne, hogy ki kell derítenie, ki volt a felelős mindezért. Biztosra kell mennie, hogy semmi se veszélyeztethesse a küldetését.
Így hát lassan megközelítette a macska holttestét. Óvatosan. Olyan hiperérzékenyen, mint amikor a nyomot követte erre a hely re. Haqim vére minden hangot megmutatott neki; a szemei minden egyes levél alakját befogadták. A vér illata úgy öntötte el, mintha li terszám locsolták volna a lába elé.
Elért a tetemig, megállt fölötte – majd megpördült, a dzsambiája a kezében. Ott állt az üldözötté vált üldözője, azon a ponton, ahol ő először megtorpant.
A karjai nyugodtan lógtak az oldalán; a fürge és halálos kezek üresek voltak. Furcsa módon modern öltözéket viselt, ami nem il lett az este hidegéhez: ujjatlan fehér pólót és farmert, ám mezítláb volt. Az álla, Fatima emlékezett rá, túl keskenynek és élesnek tűnt, hogy jól illeszkedjen széles arcának többi részéhez. Meredek homlo ka és széles arca véres volt – a macska vérétől. A vörös nagyon sötét volt a bőrén, ami az eredeti egyiptomi árnyalat sok év alatt besöté tedett változata volt.
– Thetmes – mondta ki Fatima a nevét.
A másik látványa először megdöbbentette, de aztán cseltől tart va ismét figyelni kezdett. Thetmes már-már tisztelgésszerűen odabiccentett neki.
– Én vagyok.
Fatima közelebb araszolt, és fáradtan szemügyre vette. Az előtte álló személynek ugyanolyan volt a stílusa, mint Fatima atyjának. Ha ez egy álca, akkor híján van a látható hibáknak. A tartás, az arckife jezés, a hanghordozás és a hangszín – mind tökéletes volt. És a vér. A macska vérének közönséges szaga alól is megérezte. Haqim vére. Az atyjának a vére.
Fatima közelebb lépett hozzá, immáron megbizonyosodva kilété ről. Valóban ez volt az az öreg, aki annak idején bevezette őt a test vériségbe. Visszadugta a hüvelyébe a pengéjét, és összetette a kezeit.
– Salaam.
Thetmes ismét bólintott. A teste szikár és kemény volt. A vállai és könyökei olyanok voltak, mint a göcsörtök egy öreg fán – amelyik kiállta az idő próbáját, és túlélt már árvizet, tűzvészt és szárazságot. Kimondhatatlan erő rejtezett ezekben a karokban, ebben a testben.
– Nem tudtam, hogy visszatértél közénk – mondta Fatima.
– Sosem hagytalak el benneteket – mondta Thetmes. A szemei feketék voltak, mint az éj. Fatima nem tudta, mire vélje ezt a választ. Megadta magát a torpornak, és visszavonult abba az érzéketlen alvásba, amibe az öregek néha visszavonulnak.
– Mindig mindannyian együtt vagyunk – mondta ki Fatima a mantrát, de valami nem volt rendjén. Atyjának arcán valami mosolyszerű jelent meg. – Nem az írásról beszéltél.
– Nem. – Thetmes ennyit mondott csupán, aztán csak állt ott, és figyelte őt.
– Akkor?
– Nem adtam magam az alvásnak – mondta Thetmes.
A hangja úgy visszhangzott Fatima fülében, mintha hirtelen fur csa visszhang telepedett volna a kertre. A szavak csak lassan ülepedtek le, és Fatima csak lassan fogta fel az értelmüket. És még eztán is csak több kérdést vetettek fel, mint amennyit megválaszoltak.
– De te... – Fatima küzdött, kereste a szavakat, amelyekkel felel hetett volna az övéire, melyeket nem értett – Te kalifa voltál. Le mondtál.
– Az voltam. És lemondtam. – újabb válaszok, amelyek nem ad tak választ semmire.
– Miért?
– Szükség volt rá – a mosolyszerűség mostanra eltűnt. Fatima za vara láthatóan csak rövid ideig szórakoztatta. – Elfoglalt voltam az elmúlt néhány évben. – Az arckifejezése megkeményedett valamennyire Fatima továbbra is hitetlenkedő pillantása láttán. – Meg kérdőjelezed az öregeidet? – kérdezte élesen.
– Bízom bennük – felelte Fatima – De nem mindig értem meg őket.
– A fida'i-ok mindig megértenek téged?
Fatima bólintott, és elismerve az atyja igazát.
– Tudod, amit tudnod kell – mondta Thetmes – Tudod, amire szükséged lehet.
Fatima ismét bólintott. A szavakat ugyanolyan jól ismerte, mint a salah szavait. Hányszor korholt már meg egy faggatózó fida'i-t, amikor azt akarta tudni, amit nem kellett tudnia? Mégis, sokkal könnyebben kérdezett az atyjától, mint bármelyik másik öregtől, és ő finoman támogatta is a függetlenségét. Talán megbocsátott neki. Vagy, figyelembe véve, hogy miket ért el, ez volt a jussa. Akárcsak az emír, aki szintén több szabadságot adott neki, mint másoknak. Még nála öregebbeknél is többet.
Al-Ashrad gondolata eszébe juttatta Elijah Ahmedet, aki átvette Thetmes helyét a kalifa székében.
– Elijah Ahmed tud róla? – kérdezte meg egyenesen. Ez a fortély, amit Thetmes művelt, hallatlan volt. Alamut kalifája nem mondha tott le csak úgy egyszerűen. Mi vihette rá, hogy ilyesmit tegyen? Bi zonyára a mostani kalifa tudott róla, és az emír...
– Elijah Ahmed nincs többé – mondta Thetmes.
Egy pillanatig Fatima fülei számára az atyja hangja elkeveredett a macskák távoli nyávogásával és visításával, és a hangok megkülön böztethetetlenekké váltak – olyan zajok voltak, amelyek jelentést hordoztak ugyan, de számára mégis érthetetlenek voltak. Nem tu dott felelni. Amit hallott, az túlságosan ellentmondott mindannak, amit tudott – amiben hitt.
– Nem tudtad – mondta Thetmes. Nem kérdés volt. És a kijelen tése ki nem mondott következtetést tartalmazott: Nem tudtad. Nem kellett tudnod.
– Elijah Ahmedet elpusztították? – Fatima szavai gyengén száll tak tova az éjszakában. Ha Thetmes nem bólintott volna csendben, maga sem tudta volna, kimondta-e őket, vagy sem. – Hogyan?
– A hijra útja hosszú, – mondta Thetmes – de közeledünk a végéhez. A hatalmas Alamut csak az első volt az ösvény mellett álló három erőd közül. A hírnök visszatért közénk, és az ő keze által mi énk a második erőd.
– Tajdid – mondta Fatima. A vér felélesztése, a Tremere átok megtörése. – De al-Ashrad...
– Évszázadokon át dolgozott, hogy az átok megtörhessen – fejez te be Thetmes a gondolatát – Igen. És bár hatalmas varázsló, nem volt képes szembeszállni a boszorkánymesterek hatalmával, amely nek Haqim gyermekei alávetették magukat. És amire évszázadok alatt képtelen volt ez a hatalmas varázsló, az a hírnöknek csupán néhány órájába került.
– Ur-Shulgi.
A hírnök. Fatima számára ez egy legendákkal övezett név volt. De ha valóban Haqim második gyermeke, és nem al-Ashrad tudta megtörni az átkot, akkor miért a látszatkeltés? Miért nem tudott er ről a testvériség? Fatima nem is tette már fel a kérdéseket, mert tud ta jól a választ: Nem tudtad. Nem kellett tudnod.
De most Thetmes elmondta neki. Akármi is legyen az indítéka, elmondta neki. Fatima érezte, ahogy a talaj kicsúszik a lábai alól. Már nem öreg raqif volt, hanem tudatlan fida'i, és az atyja megosz totta vele a tudását. Minden szó titkokat fedett fel előtte, és minden újabb titokkal, amit megtudott, fájdalmasan rá kellett eszmélnie, hogy mennyi mindent nem tudott még. Még mindig.
– Akkor... ur-Shulgi volt az?
– Haqim nevében visszavette a kalifa vérét – mondta Thetmes.
– De miért? – Fatima majdnem annyi ideje ismerte Elijah Ahme det, mint magát Thetmest.
Küzdött a hitetlenkedés ellen. Kereste a hit erejét, hogy ne kelljen megértenie semmit, de nem látta az okokat. Nem látta az okot, amiért Elijah Ahmednek pusztulnia kellett, és amiért ő, egy öreg, ilyen tudatlannak kell érezze magát. Hogyan tudná megfelelően szolgálni Haqimot, ha ennyi minden rejtve volt előle?
– Miért? – ismételte meg Thetmes a kérdést. A Fatima mögött fekvő élettelen macska felé mutatott. – Miért veszett el az a lény?
– Mert az élete a te célodat szolgálta – mondta Fatima – Mert a vérének a szaga elnyomta a jelenlétedet.
Thetmes elismerően bólintott.
– Jól szóltál. Az élete az én célomat szolgálta. Mindannyiunk éle te Haqim felsőbb céljait szolgálja – amíg engedi, hogy szolgáljuk. El jött az idő, hogy az igazhitűek bizonyságot tegyenek értékükről.
– Hogy fennmaradhassanak – mondta Fatima. Ezeket a szavakat használta al-Ashrad.
– Igen – felelte Thetmes. Fatima felé lépett, kinyújtotta a kezét és a vállára tette. Évek óta most ért először hozzá. – Hogy az igazhi tűek fennmaradhassanak.
– És Elijah Ahmed nem volt igazhitű?
A kérdésének éle volt. Soha életében nem beszélt még így az aty jával, vagy bármely nála öregebbel.
Thetmes visszahúzta a kezét a válláról, nem annyira megbántot tan, hanem inkább lassan. Óvatos mozdulat volt.
– Elijah Ahmed... megtévedt.
Fatima kemény szavakat nyelt vissza. Tudta, hogy ez nem volt igaz – legalábbis úgy nem, ahogy ő a hitet ismerte, és amit neki a megtévedt jelentett. A kalifa – az elpusztított kalifa, Thetmes beszá molója alapján – ugyanolyan hű volt, mint ő maga. Létezését Haqimnak szentelte.
– Elijah Ahmed túl sokat foglalkozott Mohamed tanításaival – mondta Thetmes. – Akárcsak Jamal és...
Jamal. Fatima nem hitte, hogy egyetlen este alatt ennyiszer meg tud borzongani. Jamal. Alamut ura. A Hegyi Öreg. Jamal hite gyen gének találtatott? Jamal elpusztult, és a vérét a legöregebb vissza kapta? Lehetetlen. Annyira lehetetlen, mint hogy Fatimát egy feldühödött kurd támadja meg Alamut szent termeiben.
Fatima tekintete Thetmes szájára tapadt, a nyelvére. Az elméje megragadta a szavait, és követte az általuk mutatott utat.
– Mint én – mondta kihívóan. Thetmes rezzenéstelenül figyelte, az arckifejezésén semmi sem látszott. Karjai ismét az oldalán lógtak.
– „Mások”-at akartam mondani. Biztos vagyok benne, hogy erős a szíved és rendíthetetlen a hited. A Végső Éjszakák közelednek, Fatima. Már nincsen helye mohamedánoknak közö...
– Nem vagyunk mohamedánok – mondta Fatima élesen. – Mo hamed az utolsó próféta. A prófétákat tiszteljük. Nem imádjuk. Is tent imádjuk.
– Engem akarsz kioktatni, gyermeken?
– Sértegetni akarsz? – vágott vissza Fatima. – Idevezetsz, majd ilyen dolgokat hordasz össze, mint hogy nincs már...
– Fatima.
Hangjának éle belefojtotta a szót; ez, és a hideg tűz, ami a szemében égett. Néhány láb lehetett csak közöttük a távolság, és Fati ma szándékosan ugyanolyan lazán állt, mint atyja. Haqim gyermekei között azonban keskeny volt a laza és az agresszív közötti ha tárvonal. Azonban Thetmes arckifejezése amint megkeményedett szinte azonnal meg is enyhült, és a hangja rokonszenvesebb színt öltött.
– Atyáid hite halandó ragaszkodás, de te már nem vagy halandó. Ideje félretenni a hiábavaló gondolatokat arról, hogy Isten a paradi csomban vár. A hírnök köztünk van. A Legöregebb a vérünkből sincs már messze.
– La ilaha illa 'l-Lah – motyogta Fatima becsukott szemmel – Wa Muhammadan rasula 'l-Lah.
– Nem azért jöttem, hogy sértegesselek – erősködött Thetmes – Azért vagyok itt, hogy eligazítsalak.
– Egy éjszakán talán már nem lesz szükségem az eligazításodra.
– Vagyis már mindent tudtál, amit most elmondtam neked? – Fatima erőt vett magán, nehogy a körmeit a tenyerébe mélyessze, nehogy összerezzenjen. Nem feddhette meg az atyját, ebben nem t udott nem igazat adni neki. Nem tudta, hogy ő mit tudhat. Bár már egy évezrede járta a földet, Thetmes vagy kétszer annyi idő óta létezett, mint ő. Erősebb volt a vérben.
Mintha meg akarná erősíteni az igazát, Thetmes rávetette magát. N éhány láb távolságról hirtelen ott termett mellette, erős ujjaival megmarkolva a vállait, mint ahogy egy fa kapaszkodhat az idők kez dete óta a lankás hegyoldal köveihez.
Fatima ösztönei reagáltak. Kezével elindított egy csapást felfelé, de nem tudta befejezni. A szorítás annyira erős volt, hogy a karjait az oldala mellé szegezte. Az erő annyira sokkolta, hogy kizökkent harci ösztönei közül. Nem teljesen, de ahhoz eléggé, hogy a tudatos elméje visszavegye az irányítást. Eléggé, hogy ne támadjon az atyjá ra, ne zúzzon a homlokával az arcába, vagy ne törje össze a térdét vagy medencéjét a saját térdével.
Megdermedt.
Megdermedt, és látta a haragot atyja szemében – a haragot, amely majdnem el tudta rejteni az esdeklő fájdalmat. Ez a lény, ki nek ereje és tudása annyival nagyobb volt, mint az övé, és vére annyira közel volt Haqiméhoz, ez a lény kétségbeesetten meg akarta őt menteni. Addig szorította, amíg a csontjai majdnem összerop pantak, és a karjai majdnem kifordultak a vállaiból. Az arca hüvelykekre volt az övétől. A nyála az arcára fröccsent.
– Azt hiszed, bárki más megkapta ezt az esélyt, lány? Azt hiszed, bárki is figyelmeztette őket, mielőtt az álmok eljöttek?
– Akkor miért? – köpte Fatima a szavakat. Csak egy másodperc re riadt meg, de a haragja újra előtört. Próbált kiszabadulni atyja szorításából, de visszafogta magát, nehogy megüsse.
Thetmes arcához nyomta arcát, úgy ordított rá, hogy a homlokuk és az orruk összeért:
– Mert nem hagyhatom, hogy egy gyermekem ne bizonyuljon méltónak! Nem fogom!
Aztán ellökte őt magától. Fatima megtántorodott, de megtartotta magát, és újra néhány lábnyira álltak egymástól. Haqim vére tombolt benne. A teste inkább kész volt támadni, mint ő maga. Leküzdötte a késztetést, hogy támadjon, hogy előhúzza a kardját. Ki tudja, mi lenne a végkimenetel, ha az atyja erőszakot akar? Nem bizonyította már így is, hogy a hatalmában áll elpusztítani őt? De az erő önmagában még nem harc, és a hatalom nem volt még élet vagy halál.
– Akkor azért vagy itt, hogy próbára tegyél? – kérdezte.
Kérdése megtörte Thetmes kifejezéstelenség maszkját, és száraz, örömtelen nevetéssel nevetett fel.
– Nem kell próbára tennem téged.
Egy ideig elgondolkodott az ötleten, aztán hangosan felhorkant.
– Ha! Bárcsak mernélek próbára tenni... de túl engedékenynek bizonyulnék. A feladat nem az enyém. Nem én vagyok a hírnök, hogy álmokban látogassalak meg, hogy a szívedbe lássak.
Álmok.
De muszáj az utaknak kettéválniuk?
Erre a kérdésre álmokban jön a válasz.
Allah útja. A Vér Ösvénye. Thetmes nyíltan beszélt arról, amire az emír csak utalt. Al-Ashrad kérdéseket tett fel neki. Thetmes megadta a válaszokat, azonban ezek olyan válaszok voltak, amelye ket nem akart elhinni.
Fatima hirtelen a kertekben eluralkodó csendre lett figyelmes, bár az nyilvánvalóan Thetmes kitörésével kezdődött. Az éhes, álla tias macskák megérezték, hogy a halál – és a halál hírnökei – közel vannak. Csendben voltak, valószínűleg elmenekültek. Kivéve azt, amelyiknek az élete a mesterét szolgálta.
– Mennünk kell – mondta Thetmes, aki ugyancsak tisztában volt a feltűnéssel, amit a kiabálás okozhatott.
– Miért? – suttogta Fatima, és atyja nem értette félre a kérdést.
Mindketten tudták, hogy egyetlen halandó vagy Káinita, aki rá juk találhat, sem jelentene fenyegetést akár csak az egyik orgyilkos nak sem, hát még mindkettejüknek. Azonban fennállt a veszélye, hogy neki és az atyjának olyasvalakit kellene elpusztítaniuk, akit in kább előbb, mint később kezdenének el hiányolni. Nem sodorhat ták veszélybe a küldetését. A küldetés, természetesen, mindenek felett állt.
De Fatima nem azt kérdezte, hogy miért kell elmenniük. A kér dése a szétválni kénytelen utaknak szólt, és Thetmes tudta ezt. Is merte a gyermekét.
– Miért, – mondta – morzsolja fel a legerősebb hegyet is a víz meg a szél? Miért égeti le csontjainkról a nap a húst? Mert így tesz. Reg gel szemrehányást teszel a napnak, vagy menedéket keresel, hogy túlélj? Megtagadnád a legöregebbtől, ami jogosan őt illeti?
– Megtagadná-e ő Allahtól, ami jogosan az Övé?
– Ezt nem nekem kell ezt eldöntenem.
– Már eldöntötted.
Thetmes erőteljesen rázta a fejét előre-hátra.
– Engedetlen gyermek! Mit nyersz azzal, ha ellent mondasz a Legöregebbnek? A biztos halálon kívül? Ő olyan közöttünk, mint egy isten!
– Akárcsak mi a halandók között – mondta Fatima – És bár a Legöregebb a vérben, és istenként van közöttünk, mégsem Allah. Nem Isten.
Thetmes feldobta a kezeit. Fel-alá kezdett járkálni, majd megállt. Fatima sosem látta, hogy ennyi haragot és izgatottságot mutatott volna, mint ma éjjel. Most úgy tűnt, mintha máshova összpontosítana. Hallgatózott, mintha távoli neszekre figyelne. Ha volt is mit hallani, Fatima nem hallotta meg.
– Gyere. Mennünk kell – mondta újra.
– Igen. De válaszolj nekem még valamire. Alig pár lépés után megállt.
– Mire, gyermek?
– Az álmok... eljöttek hozzád?
– Igen.
– Mesélj róluk. Mesélj a hírnökről. Thetmes lassan megrázta a fejét.
– Attól tartok, keveset jelentene neked az, amit nekem jelentett. Egy hívás, egy megtagadhatatlan idézés. Elutaztam őseink földjére, és a hírnök elé álltam. Sötét és szörnyűséges – a mennyek haragja, és a poklok tüze. Sötét és beleláthatatlan, mint a legsötétebb éjsza ka.
Thetmes felfelé fordította a tenyerét, és rámeredt, mintha olyas mit tartott volna benne, amit nincs ereje letenni, de amit meg sem érthet. Aztán szemei elvesztették üvegességüket, és gondolatai visszatértek arról a távoli helyről.
– Majd eljönnek, amikor eljönnek – mondta – Az öregek közül sokan megkapták már a hívást – egyesek kiállták a próbát, mások...
Thetmes megvonta a vállát, de Fatima látta a szomorúságot azokban a sötét szemekben, és a félelmet, ami idehozta, hogy figyel meztesse.
– Néhány fida'i is meghallotta a hívást, de egyről sem tudok, aki... Az álmok túl nagy erejűek fiatal vérüknek, és elveszik az eszü ket. A próbát nem a fida'i-knak szánták. Nem állnak készen. A ha talmas tüzet nem nekik szánták, de a melege megérinti őket.
– Megőrülnek? – kérdezte Fatima, és eszébe ötlött a kurd, és az őrület a szemeiben, a fiatal, eltorzult vér lehetetlen tetteire.
– Igen – mondta Thetmes, és kitalálta a gondolatait – Találkoztál egyel.
Újra kinyúlt, ezúttal lassan, és megfogta a jobb kezét, végigkövet ve a gin-gin sebhely nyomát az alkarja mentén.
– A te fida'i-jaid erősebb akarattal bírnak, mint a többiek, úgy hallottam. Az emír úgy gondolja, hogy a hírnök annak az egynek az őrületet – őrületet és ravaszságot – figyelmeztetésül küldte. Figyel meztetésül, neked.
– Figyelmeztetésül.
– Al-Ashrad így gondolja. És ki vagyok én, hogy ilyen dolgokban kételkedjek az emír szavában?
– Nekem nem beszélt róla.
– Nem érezte helyénvalónak. A vére egy a hírnökével, de te az én véremből való vagy. Most gyere.

* * * * *

Thetmes kivezette a kertből, és Fatima kábán követte. Ez volt az atyja. A mondandójából oly sok minden egyezett meg azzal, amire az emír célzott, de amit ő nem mondott ki.
Ur-Shulgi, Haqim hírnöke. A Végső Éjszakák, amikor Haqim felkel, és előtte és a gyermekei előtt elhullik majd Khayyin minden ivadéka. A vérüket pedig visszaveszik az arra méltóknak.
Az arra méltók. Fatima mindig közéjük számította magát, úgy hitte, be is bizonyította magáról, hogy közéjük tartozik. De vajon Elijah Ahmed is méltónak tartotta magát? És Jamal, a Hegyi Öreg, aki Haqim minden gyermekénél magasabbra emelkedett?
Vajon azt várja tőle a Legöregebb, hogy feladja az Allah által mu tatott utat, és kizárólag a Vér Ösvényét kövesse? Ezt követelné tő le? Fatima lábai elgyengültek a gondolatra. Attól félt, hogy megbotlik, miközben Thetmest követte kifelé a Jardini Sabatiniből, kifelé a város régi központjából. Az atyja kivezette őt a régi idők maradványai közül az új, modern épületek, a benzinkutak, a Nyugat ikonjainak vulgaritása közé, amelyek úgy övezték a régi várost, mint valami heg, és úgy ölelték körül Madrid szívét, mint egy rákos bur jánzás.
Fatima szinte alig érezte, hogy a lábai viszik előre. Arra gondolt, talán levágták a lábait, learatták a lelkét, hogy végül betakarította a halált, amit oly sokáig vetett.
Ideje félretenni a hiábavaló gondolatokat arról, hogy Isten a pa radicsomban vár. A hírnök köztünk van. A Legöregebb a vérünkből sincs már messze.
A fülében csengtek atyja szavai. Thetmes mindig odaadóan okí totta őt. Nem hagyta, hogy megtévedjen. Még most is, azzal, hogy figyelmeztette, olyat tett, amit még al-Ashrad sem merészelt.
Fatima nem vette semmibe atyja figyelmeztetését. Nem becsülte alá a kockázatot, amit miatta vállalt. A világ mégis teljesen értelmet lenné vált, amikor elgondolkodott azon, amit kért tőle. Beton, gipsz és aszfalt vette körül. Ha félredobja a hitét – ha egy pillanatra feltételezzük, hogy képes lenne egy ilyen alapvető tettre – akkor csak a világi és a vulgáris marad. Eltűnne minden, ami a kezdethez, a vilá gosság világához köti őt. Az élet már most is csak egy halvány emlék volt, valami távoli, amit látott ugyan, de nem érzett. Az éjszaka és a sötétség nem volt egy és ugyanaz. Átadta magát az éjszakai létezés nek, de dobjuk el a nappal emlékét, és csak a sötétség marad.
Hogy várhatja ezt tőle még maga a Legöregebb is? Ha feladja a hitét, akkor az nem is volt igazi hit, és hazugsággá válik minden nappal és éjszaka, amikor a lába Isten földjét érintette. Miként áll hatna sokáig a legmagasabb toronyban, ha lerombolja a létezése vá rának alapjait?
Nem. Hirtelen rádöbbent, hogy a zavar helyén nem maradt más, csak egy rettenetes választás. Azonban a zavar szétoszlása nyomán nem jött semmiféle megkönnyebbülés. Csak kétségbeesés. Hiszen ha a Legöregebb olyasmit kér tőle, amit nem adhat oda, akkor vissza kell utasítani őt. És aztán nem jöhet más, csak a pusztulás.
– Van itt még valami, ami miatt meglátogattalak – mondta Thetmes.
A hangja visszarántotta Fatimát a gondolatai közül. Úgy érezte, hogy már évek teltek el, amióta utoljára valamilyen hangot hallott, legyen az az atyjáé, vagy bárki másé. Szinte meglepődött, hogy Thetmes mellette sétált ebben az idegen, lélektelen városban. Az atyja, aki elhagyta a klánt, aki alávetette magát az álomnak, ami né ha magához szólítja az öregeket, és közben mégsem. Az atyja, aki tu dott Elijah Ahmed és Jamal pusztulásáról. Az atyja, aki titokban értekezett al-Ashraddal és ur-Shulgival, Haqim hírnökével.
– Megjöttünk – mondta Thetmes.
Egy zömök, piszkos épület előtt álltak. Egy motel, erkölcstelen nők, és drogkereskedők menedéke. A bűn nem változott az évek so rán. Csak a környezet. Csak a század más, de ez ugyanaz a szar, mondta egyszer Lucita. Fatima alig ismerte fel a városnak ezt a részét. Madrid központjától északra voltak, és jócskán nyugatra a fo lyótól.
– Erre.
Thetmes társaságában átvonultak az előcsarnokon. A portás fel pillantott, egyenesen rájuk nézett, de úgy tűnt, nem érdekli, amit lát.
– A mi emberünk – mondta Thetmes.
Elmentek az apró, üres úszómedence mellett – az alján fű nőtt a repedésekben – és megkerülték az épületet. A szűkös omladozó parkolót szögesdrótkerítés övezte, ami elválasztotta a telket a közvetle nül a mellette húzódó forgalmas úttól.
Thetmes bekopogott az ajtón, amelyen nem volt szám. Az kitá rult, és ő karonfogva bevezette Fatimát. A forgalom zaja azonnal el tűnt, amint az ajtó becsukódott mögöttük, mintha az út és az autók hirtelen megszűntek volna létezni. Hangszigetelés. Nagyon bölcs dolog, figyelembe véve az ágyhoz láncolt káinita torokhangú jajgatásai. Két fekete csuklyát viselő férfi állt fölötte. A szoba vértől bűz lött, pedig az ágyon kívül tiszta volt és kopár – a halandó vér cukorszerű édességétől, bár ez valóban nagyon gyenge vér volt. Vi zezett.
A csuklyák alól két szempár szegeződött Fatimára, de a kínzó mestereket nem riasztotta meg a jelenléte. Szó szerint tetőtől-talpig feketébe öltöztek. A káinita az ágyon már túl messze járt ahhoz, hogy észrevegye bárkinek is az érkezését. Csontig szorított bilincsek tartották a nyersre dörzsölődött bokáit és csuklóit. A bőre kopott függönyként lógott a vértől megfosztott tetemén. A matracon cso mókban állt a haj. A szemgödrei túl nagynak tűntek a részlegesen összefonnyadt szemeknek. Az ínye hátrahúzódott, láthatóvá tette a csontot, és a fogak lötyögtek a helyükön. A derekán átvetett törölköző mentett csak meg némi méltóságot a számára.
– Meg akarod ismerni Moncada és a tanyája titkait – mondta Thetmes.
A csuklyás alakok egyike előhúzott egy jegyzettömböt, és átnyúj totta Fatimának. A lány elkapta a férfi tekintetét. Volt benne valami ismerős, valami, amire a nagyon régi időkből emlékezhetne – de nem tudta hová tenni. Aztán csak egyetlen pillantást kellett vetnie a jegy zettömbbe, és azonnal teljesen elmerült a tartalmában, és végképp megfeledkezett a csuklya alól elővillanó szemekről. A lelkében dúló vihar, bár nem csillapodott le, de utat engedett a küldetés iránt érzett mélyen gyökerező elhivatottságnak. A jegyzettömb lapjait zsúfolásig megtöltöttét a firkálások és az apró rajzok – térképek és diagrammok.
Moncada menedéke. Csapdák és védelem.
Fatima lapozgatta az oldalakat. A templomból és az operából nyí ló bejáratokat ghoulokból és légiósokból álló erős őrség vigyázta. Csapdákat helyeztek el az alagutakban is – egymástól adott távol ságra lezuhanó kőtömbök ejtik csapdába a betolakodókat, hogy az tán könnyedén elbánhassanak velük, amikor Moncada úgy látja jónak. Fatima látott egy bejáratot, amelyet sem Mahmud, sem Anwar, sem pedig Pilar csoportja nem szagolt ki.
A térképek egyik lapról a másikra nyújtóztak. A járatok minden látható ok nélkül kanyarogtak ide-oda. Egyes területekről sokkal részletesebb térkép készült, mint a többiekről, és nem minden rész kapcsolódott a többihez. Töredékes emlékek. A vállatokat nyilvánvalóan nem lehetett a buzgóság hiánya miatt elmarasztalni. Fatima gyanította, hogy ők is a vérből valóak. Ezt érezte, de nem tudta ho vá tenni őket, pedig Haqim gyermekei büszkék voltak rá, hogy meg lehetősen gyakran összegyűlnek. A testvériségből senki nem lehetne idegen a számára, de mégsem ismerte fel őket. Gyötörte ez a furcsa névtelenség. Fatima az ágyon lévő káinitára pillantott. A lapokon figyelemre méltó adatok szerepeltek – feltéve, hogy megfeleltek a valóságnak. A káinita arcvonásai eltorzultak a vér hiányától. Kiszívták, aztán mindig csak annyit adtak neki, amivel szóra bírhatták. Fatima csak találgatni tudott, hogy vajon hány éjszakát tartott már a vallatás. Az egyik csuklyás Asszamitához hasonlóan az ágyhoz kötözött alak is ismerős volt számára. Elképzelte a férfit teltebb arccal és testtel – és hirtelen rádöbbent.
– A Fekete Kéz már jó ideje fontolgatja, hogy fellép Don Ibrahim ellen – mondta Thetmes.
Don Ibrahim. Halandó életében muzulmán pap, most a Sabbat érseke, Moncada, a keresztény pap régi riválisa, majd szövetségese. Fatima felismerte a halvány hasonlóságot az általa tanulmányozott felderítési képekkel. Eszébe ötlött, hogy a férfi vajon még mindig hí ven szolgálja Allahot – vajon a mesterei megengedik-e neki? – vagy Khayyin vére teljesen megrontotta? Egy pillanatra elképzelte, hogy más körülmények között megkérdezhetné tőle, pedig tudta, hogy ez nem igaz. Bár látszólag a próféta követője, Ibrahim mégis kafir volt. Ellenség, akit el kell pusztítani.
Azonban Fatima sokkal kevésbé lepődött meg azon, hogy felis merte Ibrahimot, mint Thetmes mondandójának többi részén: A Fekete Kéz már jó ideje fontolgatja...
A Fekete Kéz. Fatima a két csuklyás testvérre pillantott, akiket ismernie kellene, de mégsem ismert. A Fekete Kéz. A Sabbat elit gyilkosai, akik a széthúzó szekta névleges vezetőjének, a régensnek tartoztak engedelmességgel. A jelentések szerint sokan közü lük Asszamita antitribuk voltak – Haqim földönfutó gyermekei, akik nem azért lettek árulói a klánjuknak, mint a többi antitribu általában, hanem mert ellenszegültek az öregek akaratának, és nem vetették alá magukat a gaz Tremerek átkának. A soraik között még öregek is akadtak. Fatima látta őket elmenni. Ő maga is felkészült, hogy velük tartson, de az atyja mást tanácsolt: Ha a leg jobbjaink mindannyian visszautasítják az egyezményt, akkor a munafiqum le fog minket vadászni. Fatima pedig hallgatott rá. Azok a gyengeség éjszakái voltak, a klán történetének legsötétebb pillanatai. Odafordult Thetmeshez. Ha a Fekete Kézben is voltak kapcso latai...
– Én nem vagyok tnanus nigrum – mondta Thetmes, és mint mindig, látszólag most is két lépéssel Fatima előtt járt – De vannak közöttük, akik osztják a nézeteinket.
Fatima gondolatai száguldottak. Ő maga, csakúgy, mint a testvé rei, akik engedelmeskedtek a klánnak, soha nem viseltetett ellenszenvvel azok iránt, akik az ellenszegülést választották. Éppen ellenkezőleg. Megkísérelte biztosítani a klán túlélését, és betű sze rint betartotta az egyezményt, de ugyanakkor tisztelte és csodálta is az antitribukat. Elképzelhetetlen volt, hogy Haqim alávesse magát valaki másnak – most már úgy tűnt, hogy még Istennek sem. Azon ban egyszerűen csodálatra méltó volt a felfedezés, hogy nemcsak to lerancia, de együttműködés is volt Haqim gyermekeinek klánon belüli és a Fekete Kézben található legmagasabb körei között.
– Amíg távol voltál... – fogott bele a kérdésbe Fatima.
– Nem voltam torporban, hanem az elkerülhetetlent készítettem elő – mondta Thetmes – Elértük Alamutot és a Tajdidot. A híjra ös vénye mentén a három közül a harmadik erőd az Umma.
Umma. Közösség. Amikor a testvériség ismét egységes és osztha tatlan lesz.
– A Sabbat szörnyei nem állhatnak urunkba – mondta Thetmes – A közöttük élő testvéreink közül sokan látják ezt, és idővel mind annyian látni fogják.
A szemei összeszűkültek. Bár a hangja a nem kívánt hallgatóság kedvéért durva volt, a szemében mégis ott rejtőzött az esdeklő fáj dalom, amiért a gyermekének méltónak kell bizonyulnia.
– És Allah összes prófétája sem óvhat meg minket a Végső Éjsza káktól és Haqim akaratától.
Fatima elengedte a füle mellett Thetmes gúnyolódását, különben megint képtelen lesz a küldetésére összpontosítani. Nem a hitét ért sértés aggasztotta, hanem az iránta érzett nyilvánvaló aggodalom – ami csak számára volt nyilvánvaló, a többiek előtt rejtve ma radt.
Inkább azokra a felfedezésekre összpontosított, amikkel ez a szo ba szolgált. Tehát a teljes Fekete Kéz nem volt Alamut szövetségese.
Ez a tény bizonyos szempontból megkönnyebbülésére szolgált, mivel sértette a büszkeségét, amiért ezt a titokban tartották előtte, annak ellenére, hogy lenyűgözőnek találta azt a szemfényvesztést, amit Thetmes játszott bosszú éveken keresztül, és a Fekete Kéz szimpati zánsaival kapcsolatban kifejtett tevékenységét. Végeredményben az tette elviselhetővé, hogy ez csak egy kisebb titok volt – és nem az, hogy nem a teljes Fekete Kéz volt Alamut bábja.
Nem tudtad. Nem kellett tudnod.
Fatima mégis egyike volt Haqim legöregebb és legmegbecsültebb gyermekeinek. Vajon hány hatalmas titkot nem ismert még? Vajon mikor ismerheti meg őket? Mikor lesz szükség rá, hogy megismerje őket?
A csuklyás vallatókat nem érdekelte a Fatima és Thetmes között lezajló beszélgetés, és visszatértek a feladatukhoz. Az egyikük – akit Fatima nem ismert fel – egy kis időre kiment a mosdóba – őt talán már a klánszakadás után Ölelték. Fatima hallotta, hogy kimer valamit a fürdőkádból. Amikor visszatért, egy pohár vért hozott magá val, de a vér a kelleténél világosabb színű, és kevésbé viszkózus volt. Felvizezték. A szagot azonban nem lehetett eltéveszteni. Halandó vér.
Don Ibrahim is megérezte a szagot. Orrlyukai megremegtek, és gyorsan magához tért kábulatából. Megpróbált mondani valamit, de az álla leesett, és kivillant összeaszott és hasznavehetetlen nyelve, ami mindössze arra volt jó, hogy a levegőt csapkodja, és kétségbeesetten kutasson az után, amire annyira vágyott.
Fatima visszaadta a jegyzettömböt az ismerős Asszamitának. A társa eközben felhígított vért csöpögtetett Ibrahim arcára. A Lasombra fogoly tágra nyitotta a száját, és minden erejét arra használta, hogy ide-oda forgassa a fejét, és így a lehető legtöbbet felfog hasson az éltető folyadékból. A kínvallató elégedetten vette tudomásul, hogy Ibrahim, hacsak időlegesen is, de visszanyerte esz méletét, a pohár tartalmából beleöntött egy keveset a szájába. Ibrahim a láncait rángatta. Követelőzően felmordult, mint egy értelmi fogyatékos gyermek, de nem kapott többet. Megpróbálta lenyelni a torkában bugyogó folyadékot.
Még ez a kis mennyiségű felhígított vér is elegendő volt ahhoz, hogy az öntudat látszatával ruházza fel a foglyot. Az összeaszott nyelve kezdett egyre természetesebb formát ölteni, ahogy a csupasz matracra fröccsent apró cseppeket nyalta. A szemei egy kicsit job ban kitöltötték a szemgödrét, bár nyilvánvalóan nem látott semmit. Mindaddig vak is marad, amíg nem kap több vért, és nem lesz képes ennél kielégítőbben meggyógyítani magát. Fatima nem hitte, hogy ez megtörténik. A Fekete Kéz nem azért lép fel Moncada kardinális szövetségese ellen, hogy aztán életben hagyja. Nem, a szerencsétlen Ibrahimnak valószínűleg lejárt az ideje. Ha szerencséje van, akkor valamilyen későbbi felhasználhatóság okán talán elrejtik valahol a karóval átdöfött, torporba esett testét.
– A fekete kapu – mondta az első Asszamita Ibrahimnak – Mi van mögötte?
– Meg vagyunk győződve róla, hogy van még egy utolsó terület, amiről többet is tud – magyarázta a poharat tartó társa Thetmesnek és Fatimának.
– A kapu – mondta ismét az első Asszamita – A kapurostély. Mi van a másik oldalán?
Intett a társának, aki néhány újabb cseppet öntött Ibrahim arcára.
Ibrahim elgyötörten zihálni kezdett, ahogy erejét megfeszítve próbálta elérni a cseppeket a nyelvével. Lázasan nyalogatta az ajka it, amelyek alig voltak többek egy-egy vékony, összeaszott bőrdarab nál.
– A kapu...
– Ennél tovább soha... – recsegte Ibrahim – Uh... uh... uh...
Fatima látott már kínzástól megtörten nála nagyobb embereket is. Nem érzett sem sajnálatot, sem örömet ennek a büszke, Óvilági Lasombrának az elmúlása láttán.
– De tudod, hogy mi van mögötte.
Az első Asszamita, a vezető kínzómester, belemártotta ujját a pohárba, és Ibrahim arca fölé tartotta a kezét. Az ujján egyetlen csepp vér imbolygott csábítóan. Ibrahim kinyújtózott utána, de képtelen volt néhány másodpercnél tovább felemelni a fejét. A torkából elő törő hang lehetett morgás, de akár kétségbeesett zokogás is.
– Tudod.
– Ennél tovább soha...
– Tudod!
A kínzómester lejjebb eresztette az ujját, aztán visszakapta. Ibra him utána kapott, de még csak a közelébe sem ért. A vércseppecske remegett, és mintha valamilyen titkos szív dobolásának ütemére lüktetett volna.
– A kapu le van zárva... mindig le van zárva – zokogta lágyan Ibrahim. A szemei kifordultak, de a szemhéjai teljesen összefonnyad tak, úgyhogy az összeaszott szemgolyók nekiütköztek a szemöldök csontos vonalának.
– Belülről közelítetted meg a kaput – mondta a kínzómester halk, megnyugtató hangon – Nem tudtál átmenni rajta. Ezt értem. Mi volt a kapu mögött? Mi volt a másik oldalon?
Ibrahim ösztövér alakjából egy szánalmas nyüszítés tört elő. Hasznavehetetlen szemei forogtak a gödrükben.
– Alagút... – mondta – Sötét alagút.
– Egy alagút – unszolta a vallatója.
– Kettő – mondta elgyengülten Ibrahim.
A kínzómester Ibrahim arcába törölte a vércseppet az ujjáról, de ügyelt rá, hogy gyorsan visszakapja a kezét. Ibrahim teste azonnal erőteljesen összerándult. Fatima azt hitte, hogy eltöri a saját nyakát, annyira igyekezett megkaparintani azt az egyetlen vércseppet. A to rokhangú zihálás bennszakadt a torkában. A nyelve végül meglelte vágyai tárgyát, de a gyönyör gyorsan átcsapott kétségbeesésbe, miu tán a csepp elfogyott.
– Két alagút – mondta a kínzómester – Hová vezetnek?
A társa egy nagyméretű dobozt vonszolt ki a hálószobából. A doboz tartalma csörögve ütődött össze. Fatima tüskéket, hüvelykszorí tókat, nyúzókéseket látott... A kínzómester egy kézmozdulattal félreparancsolta a társát. A második Asszamita nyilvánvalóan fiatalabb, kevésbé tapasztalt és túl lelkes volt. Az Ibrahim állapotáig ju tott káinitának a fizikai kín semmit sem jelent már az éhséghez, a vér szagához, az éppen elérhetetlen táplálék jelentette pszichikai kínhoz viszonyítva.
– Hová vezetnek?
– Ennél tovább soha...
– Hová?
Ibrahim képtelen volt egyfolytában hosszabb ideig öntudatán maradni. A testét zokogás rázta meg. Végül a kínzómester adott ne ki néhány újabb cseppet, és újra nekiszegezte a kérdést, mikor Ibrahim zihálva megnyugodott.
– Hová vezetnek?
Ibrahim mélyet sóhajtott, mintha egy halandó szívta volna be, és engedte volna ki az utolsó leheletét.
– Ki... az egyik ki vezet a szabadba. Nem tudom, hová.
A kínzómester már tapasztalatból tudta, hogy Ibrahim mikor tart vissza információkat, és mikor nem. Most elégedettnek tűnt a vá lasszal, és meggyőződött róla, hogy a segédje megfelelően feljegyezte a hallottakat.
– És a második alagút? Hová vezet a második alagút?
– Leviatán – suttogta Ibrahim – Leviatán... sötétség...
Ibrahim motyogása hamar összefüggéstelenné változott. Az elméje visszavonult a kínok elől egy olyan helyre, ahol nem érhették el – a torporba vagy az őrületbe. A kínzómester adott még neki né hány csepp vért, de Ibrahim nem válaszolt a kérdésekre, sőt, még a csuklóján átszúrt tüskére sem reagált, annak ellenére, hogy a csep peket mohón elnyelte.
– Idővel visszatér majd hozzánk – mondta a kínzómester – Hol nap éjjel.
Fatima és Thetmes nem sokkal ezután elhagyta a kínzókamrát. A nő megkapta az eddig elkészített jegyzeteket. Egy ideig csendben sé táltak egymás mellett a város modern részében. Ez a városrész bár mely modern város alhasa lehetett volna.
– Értem, hogy miért volt szükség a csuklyákra – mondta végül Fatima – Az egyik leghatalmasabb Sabbat vezér tanyájába készülök betörni, és ha kudarcot vallanak, akkor sem tudnám kiadni őket. De akkor miért hagytad egyáltalán, hogy tudomást szerezzek róluk? Így ha kudarcot vallok, akkor a régens tudomást szerez arról, hogy hűséges rohamosztaga több is és kevesebb is annál, amit eddig hitt. Egyszerűen elhozhattad volna nekem ezeket a jegyze teket. Megbíztam volna benned akkor is, ha nem ismerem a forrást.
– Nem adhatsz ki minket – mondta Thetmes – Ha a régens felfe dezi, hogy a Fekete Kéz egyes tagjai két urat szolgálnak, azzal is csak megerősíti a korábbi gyanúit. Csak még több tagot állít a mi olda lunkra, ha zaklatni kezdi a Kezet.
– Tehát ti mindenképpen nyertek, akár sikerrel járok, akár nem.
– Mi nyerünk – javította ki Thetmes – De úgy van, akár sikerrel jársz, akár nem. A kafirok közötti bizalmatlanság a mi malmunkra hajtja a vizet. De ettől függetlenül is hamarosan feltűnik majd nekik Don Ibrahim távolmaradása. Nemsokára bűnbakot keresnek majd.
Olyan jól összeillett minden. Ha Fatima sikerrel jár, és elpusztítja Moncadát, akkor a Sabbat nagy részén úrrá lesz a káosz – még a szo kottnál is nagyobb mértékben. Ha kudarcot vall és elfogják, akkor a kínvallatásából értesülhetnek a Fekete Kéz kétszínűségéről, és ezzel kitör egy másfajta káosz. Még a legrosszabb esetben is, ha ő kudar cot vall és elpusztul, Ibrahim eltűnése Thetmes szerint akkor is el vezet majd a Kézhez.
– Van még egy másik ok is – mondta Thetmes – Egy másik oka annak, hogy láttad, amit láttál, és hogy elmondtam neked ezeket a dolgokat – Thetmes megtorpant, és megragadta Fatima karját – Ez zel a fejünkre idézhetjük ur-Shulgi haragját.
– Akkor mégis miért?
Fatima nem érezte úgy, hogy szívességet tettek neki. Nem várta el, hogy szívességet tegyenek neki. Már régóta szolgált, és soha nem tett fel kérdéseket, de most a hűségét kérdőjelezték meg – és ezért még hálásnak kellene lennie?
– Mert úgy érezzük, hogy a pusztulásoddal nagy veszteség érné a klánt – mondta Thetmes – A fida'i-ok, de még a rafiq-ok között is legendásak a tetteid. Ha ily módon vallasz kudarcot...
– Úgy érted, hogy szégyent hozna rád, ha a gyermeked méltatlan nak bizonyulna? – vicsorgott Fatima.
– Ez nem csak az én ügyem – mondta Thetmes és elfojtotta izga tottságát – Al-Ashrad is osztozik az érzelmeimben. És mások is.
– Talán Moncada megkíméli Őket az aggodalomtól...
– Moncada semmi a hírnökhöz képest! – Thetmes most ismét majdnem elroppantotta a karját, de végül hagyta, hogy Fatima ki bontakozzon a markából – Ur-Shulgi kiismeri a szívedet. A klán szolgálatában tiszteletreméltó lenne a halálod, de hogy a hírnök pusztítson el...
– Nem árultam el sem Allahot, sem Haqim-ot!
– A hírnök ezt nem így látja majd.
– Akkor a hírnök téved!
Thetmes hátrált egy lépést. Egy hosszú pillanatig Fatimát nézte, és a szemeiben ugyanaz a zavarodottság tükröződött, amit Fatima is érzett korábban. Végül azonban minden hevesség elszivárgott belőle. Nyugodtan állt vele szemben, és az arcán nem tükröződött sem mi. Aztán megfordult, és ismét nekivágott. Fatima követte.
– Lucita a városban van, de erről már te is értesültéi – mondta Thetmes, mintha az eddigi beszélgetés meg sem történt volna.
– Így van.
– Ő talán többet tud, mint Ibrahim. Ráadásul ő is szerepel a Fe kete Kéz listáján.
– Én majd kiderítem, hogy mit tud – mondta Fatima.
Ennyit, és semmi többet. Ordítani szeretett volna, ráparancsolni, hogy tartsa távol a mészárosait Lucitától. De hát maga Fatima is legalább annyira mészáros volt, mint a Kéz tagjai. És legalább annyi ra volt gyilkos is.
– Ahogy óhajtod – mondta Thetmes – Értesítelek, ha megtudunk még valamit Ibrahimtól. Ha ennek vége, visszatérek Alamutba, és ismét kalifa leszek. Te pedig bizonyíts.
Ezzel Fatima atyja eltűnt – mintha soha vissza se tért volna, mintha tényleg torporban lett volna már hosszú évek óta. Pedig nem adta át magát az álomnak. Most is a Legöregebbet szolgálta, bár ezúttal titokban. Aztán csatlakozni fog al-Ashradhoz Alamutban.
Bizonyíts.
Minden, az egész kínzás, azért történt, hogy ő bizonyíthasson. Mintha nem ezt tette volna évszázadokon keresztül.
Bizonyíts.
Fatima csak azt kívánta, hogy bárcsak képes lenne rá.

 

1999. szeptember 30., csütörtök, éjjel 3:22
Calle Luis Garcia
Madrid, Spanyolország

Négyszázötvennyolc, négyszázötvenkilenc, négyszázhatvan...
Lucita valamiféle ritmusos feledést talált abban, hogy átadta ma gát a haján végighúzott kefe kényeztető érzésének. És Consuelának úgysem volt semmi más dolga. Miféle feladat lehetne hasznosabb, mint örömet okozni a mester leányának.
Gyermekének. Nem leányának.
Lucita egyetlen pillanat alatt jutott el a teljes nyugalomból a dü höngésig. Kitépte a kefét a ghoul kezéből, és elkezdte püfölni az ezüst eszközzel. Consuela levetette magát az ágyról, és összegömbö lyödött a padlón. Lucita keze megtorpant. Consuela pityergésétől eltekintve a villa teljesen csendes volt.
Lucita az ágyra ejtette a kefét, és ezzel egy apró, véres foltot ejtett a fehér terítőn. Milyen zavaró, hogy a nyugalmat ilyen könnyű elorozni tőle. Az sem javított a helyzeten, hogy a saját gondolatai tet ték ezt vele.
Consuela nem mert felpillantani a földről. A nő, Christobal gyer meke, látszólag úgy negyven-, ötven éves lehetett, de valójában év századok óta szolgálta Moncadat.
– Menj innen – mondta neki Lucita – Undorodom tőled.
Consuela négykézláb az ajtó felé iramodott, és elmenekült a szo bából. Lucita tett néhány lépést, majd felsóhajtott, és leroskadt a szoba sarkában álló karosszékbe. A kifinomult szövet felzaklatta. Egy egész más világból származott, mint a bőrnadrág, és a szűk, uj jatlan szvetter, amit Consuelával hozatott magának. Mélyen bele vájta a körmeit a sértő szövetbe, és hosszú bemetszést hasított a karosszék karfájába. Ettől egy kicsit jobban érezte magát. De csak egy kicsit.
A villában túl nagy volt a luxus. Lucita hozzászokott a menekü lés éjszakáihoz, hogy egy fürdőkádban térjen nyugovóra, és ragasz tószalaggal és törölközővel tömje el az ajtó körül a repedéseket. Na nem mintha nem engedte volna meg magának a finom üdülőhelye ket és fogadókat, miután végzett a munkával, de azt arca verítékével szerezte, és nem a kövér atyja nagylelkűségének köszönhetően jutott hozzá.
Az atyja. Nem az apja. Nem számít, hogy mit gondol az a püffedt kurafi.
Lucira a bakancsáért nyúlt. Megengedett magának némi erősza kot, amikor felrántotta a lábbelit, és minden lábnál úgy tett, mintha egy bizonyos kardinális arcát zúzná szilánkokra. Újabb élvezetet okozott magának azzal, hogy leszakította az ajtót a pántjairól, ami kor kiment a szobából. Hallgatózott, hátha kiszűrődik a sírás zaja Consuela szobájából, de a ghoul – igen bölcsen – csendben maradt. Vajon az nem bosszantaná fel Moncadát, gondolta Lucita, ha halál ra rugdalná az egyik kedvenc régi ghoulját?
Lerobogott a lépcsőn, így lázadt a villa csendje ellen. Kicsapta a bejárati ajtót, és céltudatosan átmasírozott a kövezett udvaron. A kapunál azonban megtorpant. A kilincsre meredt, és elképzelte a kezét, amint lenyomja. A képzeletében látta magát, amint beleveti magát az éjszakába, amint fejvesztve menekül a városból és az or szágból. A megfutamodás gondolatánál csak egyetlen másik volt bántóbb, mégpedig, hogy képtelen lett volna megtenni.
Halálos biztonsággal tudta, hogy ha lenyomja a kilincset, ha ki lép az udvarról, akkor vissza fog menni az atyjához. Kezeivel meg markolta a kapu acél rácsait. A villa egyszerre volt a vára és a börtöne. Azt mondta az atyjának, hogy a városban marad. Ő azt akarta, hogy Lucita gyakran meglátogassa, és a nő csak ennyiben volt képes ellenszegülni az akaratának. Képes elbújni ebben a ház ban, bőrruhába öltözni, tönkretenni az ajándékait, gorombáskodni a ghouljával... de nem volt képes elhagyni a várost. A vér szava túl erős volt. Nem volt képes megtömi.
Az átkozott vér. Az átkozottak vére. Bárcsak úgy fogadhatta vol na az ajándékait, ahogy ő akarta. Képes volt hátat fordítani a nap nak, megtartóztatni magát a tükörtől, és a haját végigsimító kefe gyönyörétől. De a vére az atyjához kötötte. Nem tudott megszaba dulni tőle. Nem tudott igazán megszabadulni tőle.
De nem fogja feladni.
Hátat fordított a kapunak, a gyengeségének állított emlékműnek. Elindult visszafelé, a házba, de ismét megtorpant. Érezte a te kintetüket. Tudta, hogy figyelik. Az atyja szolgái követik nyomon a tevékenységét, ez kétségtelen.
Hogyan botránkoztathatná meg őket? – elmélkedett. Miféle zaf tos jelentésekkel szalajthatná vissza őket a perverz, és mégis nevetségesen prűd atyjához? Felszedhetne egy fiatal férfit a városban, a szeretőjévé tehetné itt, az udvar közepén, aztán lakmározhatna be lőle, és az utcára dobhatná a vértelen tetemet.
Moncada eltakarítana utána. A test eltűnne. A helyi csendőrség másfelé nézne. Minden menne tovább a szokott kerékvágásban. De az atyja tudná. Tudná, hogy mennyire irtózik tőle, hogy mennyire vágyik rá, hogy bárcsak az ő rothadó hullája heverne az utcán.
Lucita maga elé képzelte az atyja pusztulását, és a gondolatai el indultak a megszokott irányba. Elbotladoztak a másik személyhez, aki mintha egy véres korbáccsal űzte volna el a józanságot Lucita el méjéből.
Látni akartalak.
Miért? Ismét... meg kell ölnöd?
Nem téged. Most még nem. Az atyádat.
Kibaszott kurva. Mintha Lucita hagyná, hogy ezt valaki más végezze el helyette. De Fatima nem szokott blöffölni. A pokolba, hi szen alig-alig szólal meg. Ok nélkül nem játszadozik a szavakkal. Az Asszamita – aki már akkor is tapasztalt gyilkos volt, amikor Lucita még udvari diplomatát játszott – előbb vagy utóbb fel fog bukkanni, és célba veszi a kardinálist. Lucitának meg kell találnia az erőt, hogy megelőzze. Ő fogja elpusztítani Moncadát. Ügy lezárva.
De nem ma este. Hamarosan.
Lucita ismét sarkon fordult, odasétált a kapuhoz, és a sötétséget kutatta a rejtett őrszemek után. Ma éjjel csak hadd nézzenek.

 

1999. október 2., szombat, éjjel 2:30
Az Elnöki Hotel
Washington D.C.

Parmenides felszedte a három pengét és eltette őket a rejtett tokokba. Egyre többször gyakorolt a hotel berendezésének rovására, és most, amikor egy lépést hátrált és szemügyre vette a keze munká ját, a hotel hatodik emeleti lakosztályán lassan kezdtek megmutat kozni az igénybevétel jelei. Az első áldozatok a lámpák voltak, amint azt a különböző sarkokban heverő különféle méretű kerámia cserepek tanúsították. Néhány helyéről elmozdított lámpamaradványnak még most is sikerült bevilágítani a szoba egyes részeit. Az átdöfött, felhasogatott, és egy esetben felgyújtott berendezés is lá tott már jobb napokat. A falakat díszítő legtöbb festmény a fal aljá ban hevert némi üvegcserép és a keretek maradványai között.
Az emelkedő felvonó zaja rántotta ki Parmenidest a gyakorlás elmeállapotából, és ugyanez késztette arra, hogy úgy nézzen végig a szobán, ahogy valaki más is tenné. A Courierrel és Fatimával folyta tott beszélgetés óta eltelt héten gyakorlatilag egyedül volt – ez azért nem olyan hosszú idő egy halhatatlannak. Vykos nem tért vissza, és bár Parmenides tudta, hogy az újsütetű városában máshol is létesí tett menedékeket, mégis képtelen volt nem neheztelni rá, amiért így elhanyagolta. Utasította, hogy további parancsig várakozzon, ahelyett, hogy meglátogatta volna. Még a Tremere kápolna ostromának figyelemelterelő unalmát is megtagadta tőle.
A felvonó elhaladt a negyedik, majd az ötödik emelet mellett is.
A tetőtéri lakosztályból nem látszottak többé Washington fényei. Vykos hatalmas redőnyökkel fedette el a magas ablakokat. És a fe kete redőnyöket csak a látszat kedvéért látták el pántokkal. Sem a nap, sem a hold nem tisztelte meg többé a lakosztály belsejét. Csak a néhány megmaradt lámpa, és a felvonó kijelzőjének derengő lám pái.
Az ajtó egy lágy bing kíséretében kitárult, és Vykos lépett ki rajta. Lady Sascha Vykos, Washington érseke. Hosszú, lelógó prémet viselt. A blúza, a feszes szoknyája és a magas sarkak kihangsúlyozták testének törékeny függőlegességét. Parmenidesnek gyakran támadt az az érzése, hogy csak egyszerűen ki kellene nyújtania a kezét, és kettéroppanthatná.
Vykos tett három lépést az előtérben, majd megtorpant, és szem ügyre vette a viharvert, roskadozó berendezést.
– Csak nem unatkoztunk?
– Arra utasítottál, hogy várjak – felelte Parmenides – Vártam. – Vykos diplomatikusan megvonta a vállát, majd elsétált mellette és a kezébe nyomta a bundáját. Parmenides azonnal megérezte, hogy a selymes prém nem vidrától vagy nyúltól származik, de nem is szintetikus. Emberi szőr volt, és az összetartó szövet olyan lágy volt, mint egy második bőr. Elképesztő volt a hasonlóság.
A ruhadarab semmiféle hatással nem volt Parmenidesre, de az már bosszantotta, hogy inasnak nézték, úgyhogy a legközelebbi székmaradvány kupacra hajtotta a bundát. Vykos talált egy viszony lag épségben maradt kanapét, és unottan leereszkedett rá.
– Gondolom, a mi kis barátunk megkapta végső fizetségét? – kér dezte.
Parmenides bólintott. Lucita a professzionalizmus hiánya ellené re elvégezte a munkáját. Elpusztította Borgest. Parmenides gondoskodott róla, hogy a szerződés Vykos részéről is teljesüljön.
– Jó – mondta Vykos – Hozz valami rágcsálnivalót. Melegítsd meg.
Parmenides meg sem moccant, de úgy tűnt, Vykosnak fel sem tű nik a vonakodása. Szétszórtnak tűnt, és elgyötörtnek. Általában hozzátett még egy gunyoros, játékos „kérlek”-et az utasításaihoz, mintha csak emlékeztetni akarná Parmenidest, hogy bármit megte het vele, amihez csak kedve szottyan. Ma éjjel azonban nem. Parmenides elindult a főzőfülke felé. Gyűlölte magát minden egyes lépésért, de nem akart ellenszegülni. Nem szabad felkeltenie a gya nakvását – mondogatta magában. Ki kell szednie belőle a titkokat. És aztán...
Aztán elpusztítom.
Kinyitotta a hűtő ajtaját, kivett belőle egy alkart, amin még min dig ott volt a kéz és néhány ujj, és betette a mikrohullámú sütőbe.
– A klánod káinitái ennyire alábecsülik a nőket, én filozófusom? – kérdezte tőle Vykos a szobán keresztül.
Haqim gyermekei soha nem nevezték magukat káinitának, de Parmenides nem válaszolhatott, mert Vykos a láthatóan szónoki kérdés után máris folytatta.
– Az őrizők nyilvánvalóan lebecsülik őket, még az enyéim, a Tzimiscek is. Attól tartok, még én magam is be kell ismerjem ma gamról ezt az előítéletet. Nem most, természetesen – tette hozzá, amikor hirtelen eszébe ötlött, hogy Parmenides is a szobában van – Nem, ez az alak... megvilágosított.
Parmenides kivette a kezet a sütőből, és odavitte neki. Vykos egy pillanatig félszívvel szimatolta, de úgy tűnt, képtelen igazi vágyat csiholni magából.
– Tudtad, hogy egyes újonnan Öleltek állítólag gyereket szültek? – kérdezte – Igazi gyereket.
– Ismerem a pletykákat.
– Lenyűgöző.
Vykos az arcához emelt egy ujjat, aztán rájött, hogy az ujj nem az övé, és félretette a kart.
– Ez a politizálgatás kezd fárasztóvá válni – sóhajtotta – Moncada megígérte, hogy úgy alakíthatom át a várost, ahogy aka rom, de ez egyáltalán nem olyan. Annyi a részlet, és még úgy is, hogy Borges visszavonult, és a követői marakodnak a koncon, és minden falásnyi morzsán... – lökte az ég felé dühében a kezeit Vykos – És Polonia is kezd nagyon fárasztó lenni. Mindig csak „Baltimore” így, és „New York” úgy. Túl kevés idő maradt a kuta tásaimra. Attól tartok, hogy nem vagyok egy igazi társasági személy.
Vykos hirtelen felnézett Parmenidesre, mintha valamilyen mó don megsértette volna.
– Ó, de neked nem kell emiatt aggódnod.
Megfogta a kezét, és maga mellé ültette az Asszamitát. Parmenides úgy érezte magát, mintha a hullámok játszanának vele. Ez mindig így volt Vykos jelenlétében. Nem akart harapnivalót készíteni neki. Nem akart odaülni mellé. És most mégis itt volt.
– Valódi gyereket – mondta csak úgy magának – Lenyűgöző.
A szoba összezárult Parmenides körül. A lámpák romjai felmond ták a szolgálatot? Vajon a felvonó kijelzőjének derengése tényleg furcsa, áttetsző köddel töltötte meg a teljes lakosztályt? A hatalmas redőnyöket elreteszelték. Parmenides megszédült a körülötte tomboló vihartól. A kanapé hirtelen hihetetlenül megnyúlt. Vykos mér földekre volt tőle, de a hangja megtöltötte a fülét és az elméjét.
– Kihozza belőlem az anyai ösztönöket...
Parmenides képtelen volt levenni a szemét Vykos hihetetlenül hosszú és vékony ujjairól, amelyek sorra megoldották a blúz gombja it. Aztán előtűnt a meztelen mellkas, a két szilárd és kerek mell. Tökéletes... kivéve a bimbókat. A világos színű bőr ellenére ezek természetellenesen sötétek voltak, mint a nedves trágya.
– Gyere...
Parmenides figyelte, ahogy a teste közelebb mozdul. Nem láthat ta Vykos arcát, de a hangját hallotta.
– Én ifjú romantikusom.
A vihar orkánként dühöngött a fülében, mégsem volt képes el nyomni a hangját. Most a két szilárd mell helyett már csak egyetlen durva, megkeményedett bimbójú csecs lógott előtte. Parmenides a szájába vette, és szopni kezdte Vykos obszcenitását. A szája megtelt folyadékkal – nem tej, nem is vér, bár vér is keveredett belé. Valami vaskos, gonosz fekete anyag.
– Lenyűgöző – mondta a hang.
Parmenides nem volt képes elhúzódni, bár a szeme és a szája égett. Mohón ivott, rágcsálta a szívós bimbót, és érezte, ahogy a fe kete nedv lefut az arcán. A romlás szaga elborította, és megtöltötte az orrát.
– Kell nekem egy azok közül a hígvérűek közül – mondta a hang – Kell nekem egy közülük. Ki kell derítenem... Ó, de majd máskor. Az a szenvedélyem. Lenyűgöző.
A hang megtartotta Parmenidest, különben ledobta volna a dühöngő, szédítő vihar. Hirtelen rátört a rosszullét, de ő mégis ivott, bár a teste fel akart robbanni a szörnyeteg perzselő, véres nedvétől.
– Megízlelted a szenvedélyemet, én éhes gyermekem – szólt a hang – Mond el nekem, mi a te szenvedélyed?
Parmenides elveszett. Egy tajtékzó, fekete óceán dobálta. Oly messze minden ismerős parttól.
– Mi a te szenvedélyed? – Késztetést érzett, hogy gyilkoljon. Hogy pusztítson. De a keze, a művészkezek, nem voltak az övéi. Nem érezte őket. Elmerültek az éhes, fekete óceán felszíne alatt.
Aztán elpusztítom... aztán elpusztítom...
A feketeség átvette az irányítást, elborította az arcát, és lehúzta a mélybe. Az éhségbe merülten lebegett, és az idő helyét átvette a fáj dalom.

* * * * *

– Kit pusztítanál el? – kérdezte a hang.
Vajon mennyi idő telt el – percek, órák, évek?
Aztán elpusztítom...
– Moncadát – mondta a hang – nem, most az ő hangja szóit – Moncadát.
– Hmm. Elég ambiciózus ifjú vagy – mondta a hang. Mondta Vykos.
Parmenides ismét összekapcsolta őt a hanggal, de most másmi lyen volt, kevésbé nőies.
Aztán eszébe jutott a hatalmas, lógó mell, a kemény bimbó, a fe kete óceán. Nem is óceán – tócsa. Négykézláb állt, és maga elé hányt. Görcsös rángatózás vonaglott végig a testén. Úgy érezte, hogy többet mondott a kelleténél, de Vykos feltételezései valahol tévesnek tűntek.
– Ó, de Moncada okos – mondta Vykos – Ha el akarnád pusztítani, akkor a megfelelő helyen kellene kezdened, nemde? A kezde teknél. A gyümölccsel, a jó és rossz fájánál.
– A fa... – Parmenides hallotta a szavakat, és érezte, ahogy az aj kai megformálják őket. Olyan gyenge volt, oly zavarodott, és az epe és a vér még most is szivárgott a szájából.
– Ó igen. Annyira jellemző rá, nem igaz? És a nap soha nem nyugszik le a fa mögött. Fajtánk újabb végzete. Nem mintha szüksé günk lenne rá, hogy ismerjük a jót és a rosszat. Szeretem azt hinni, hogy többé már nem vagyunk ennyire szubjektívek, de a kardinálist boldoggá teszi. Akkor mi rossz lehet benne?
Parmenides képtelen volt válaszolni. Az ereje lassacskán cserbenhagyta, és minden idegszálával próbálta értelmezni a szavakat. Gyümölcs és fa... A karjai többé már nem tudták megtartani. Egyre lejjebb süllyedt, egyre közelebb a lenti fekete tócsához. Az arca ne kicsapódott a nedves padlónak.
– És aztán ott van a Leviatán – rázkódott össze Vykos; Parmenides kihallotta a hangjából – Ismeri a vért – aztán csendesen, szinte ámulva megismételte – Ismeri a vért.
Parmenides azon törte a fejét, hogy vajon jól értette-e a szavakat. A hang most már nagyon távol volt. A feketeség fanyar lángolása ismét kezdte elönteni az érzékszerveit, és lassan minden mást kiszorí tott.
– Itt vagy még, én ifjú filozófusom...?

 

1999. október 5., kedd, éjjel 12:19
Cave de Paja
Madrid, Spanyolország

– Csak egyenesen előre.
Anwar amint megszólalt azonnal tudta, hogy nem kellett volna. Amikor először elhagyták Pilar boltját, minden egyes sarok után körülnézet, hogy lássa, az öreg még mindig ott van vele. Ő pedig min dig ott volt pontosan másfél lépéssel mögötte. Se több, se kevesebb. Anwar felhagyott a hátrapillantgatással. Még akkor se rázhatná le Fatimát, ha akarná. Eddig is mindig látta rajta az összpontosítást, bármi legyen is az aktuális feladat, de eddig még soha nem látott raj ta ilyen végletes elhivatottságot. A korábban érkezett üzenet óta az események gyorsan pörögtek.
Fatima összevont szemöldökkel szemlélte az üzenetet a szőnyeg árus pincéjében. „A Leviatán.” Komoran bólintott. Úgy tűnt, hogy ez megerősíti az adatokat, amiket azon a héten gyűjtött be – bár Anwarnak fogalma sem volt, hogy miként jutott a jegyzetekhez és az elnagyolt térképvázlatokhoz, sem arról, hogy miként akart elbán ni ezzel a „Leviátánnal”. De ha nem tudott, akkor nem is kellett tudnia róluk. Az utolsó üzenet további része már kevésbé volt vilá gos Fatima előtt. Egy ideig még nézte az üzentet, aztán átnyújtotta Mahmudnak.
– A jó és rossz fájának gyümölcse – olvasta a férfi. A bibliai utalás nyilvánvaló volt, de nem sokat segített rajtuk. – Egy gyümölcsös a város közelében? – próbált emlékezni, és átnyújtotta a papírt Anwarnak – Vagy a gyümölcsfák a városban? Lenniük kell ilyenek nek is. Pilar embereivel majd készíttetek egy listát...
– Én tudom – mondta Anwar. A szavak szinte rávetették magu kat a papírosról. – A nap soha nem nyugszik le a fa mögött. – Anwar képtelen volt leplezni a meglepetést a hangjában, ahogy a másik két orgyilkosra pillantott – Ismerem ezt a helyet.
– Mutasd meg. – Fatima mindössze ennyit mondott.
Úgyhogy most az ősi utcákat járták, amelyek újjászülettek min den korhoz. Anwar szemében Madrid egy fiatal maszkot viselő öreg város volt. A durva aszfalt alatt kockakövek rejtőztek. Az éjszakát benépesítő fiatal halandók álcája mögött ott rejtőzött az egyházi szörnyeteg, aki valóban uralkodott az árnyékok fölött. Anwar átve zette Fatimát a kanyargós, meredek utcákon. A páros nem tett kü lönösebb óvintézkedéseket azért, hogy elfedjék magukat az éjféli járókelők előtt, ennek ellenére mégis észrevétlenül haladtak tovább.
Anwar lelkét elöntötte a büszkeség. Nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy akár tévedhet is. Az éjszakáit a város tanulmányozásával töltötte. Megismerte az utcáit és a plázáit. Most pedig a buz galom meghozza a gyümölcsét. Fatima dicsősége az ő dicsősége is lesz egyben.
A nap soha nem nyugszik le a fa mögött.
Anwar az arab fal mellett a Mayrit-hoz, az eredeti arab erőd víz nyerőjéhez vezette Fatimát. Ezen a területen véletlen összevissza ságban mindenfelé apró kunyhók és pultok emelkedtek. Itt kétségtelenül szinte semmi sem változott a város első lakói óta. Anwar megállt. Fatima másfél lépéssel mögötte szintén megtorpant.
– Ott – mondta a férfi.
Fatima szemügyre vette a kivénhedt bódét, amire Anwar muta tott. A zöldséges stand rozzant ajtaját éjszakára leláncolták. Az ajtó fölötti oromzatba egy jelenetet faragtak: egy meztelen nő és férfi egy fa előtt álltak. A fa ágai között egy kígyó tekergett. A nő egy almát tartott a kezében. Az alakok mögött pedig ott volt a hatalmas, sugárzó nap. Egy faragott nap, ami soha nem nyugszik le.
Fatima Anwar vállára tette a kezét. A férfi helyeslést és várako zást érzett ujjainak enyhe szorításában. A büszkesége új erőre ka pott az öreg gesztusától.
– Térj vissza Pilar boltjába – mondta Fatima halk, lágy hangon – Mond meg Mahmudnak, hogy készítsen elő mindent holnap nap nyugtára.
– Felkészüljünk rá, hogy Lucitára is lecsapjunk? – kérdezte Anwar.
Meg volt győződve róla, hogy nagy szolgálatot tennének a testvé riségnek ennek az ál-orgyilkosnak az elpusztításával. Úgy tűnt, hogy a nő felhagyott hivalkodó viselkedésével, amióta a városba érkezett – legalábbis néhány éjszakával ezelőttig. Annyira furcsa és felkavaró volt a jelentés, hogy Anwar személyesen kérdezte ki Pilar megfigyelő csoportját. A kardinális lánya egy halandót, egy közönséges hím ringyót hívatott a villájába. Ott, a szabad ég alatt fajtalankodott vele, lakmározott belőle, aztán a kibelezett testet otthagyta az utcán.
Anwar tudta, hogy néhányan Khayyin ivadékai közül még min dig hódoltak a test örömeinek – bár azt nem értette, hogy miért – de egy halott halandót hagyni ilyen közel a pihenőhelyhez oktalan os tobaságnak tűnt. A kardinális követői természetesen gondoskodtak mindenről. Gyorsan megszabadultak a testtől, és elrendezték, hogy a policía szemet hunyjon az eset fölött. Azonban a nő a vétkeivel szinte könyörgött azért, hogy visszaköveteljék tőle a vért.
A kérdés nyomán Fatima szorítása egy kicsit felerősödött a vál lán.
– Én majd gondoskodom a kardinális gyermekéről – mondta.
Anwar kurtán bólintott, és további kérdések nélkül elindult, hogy teljesítse a rá bízott feladatot.

 

1999. október 5., kedd, éjjel 12:58
Calle Luis Garcia
Madrid, Spanyolország

Fatimát nem lepte meg a villa sérült belseje. Ahogy az emelet fe lé tartott a lépcsőn, tépett szélű karomnyomok éktelenkedtek mellette a falon. Bár a földszinti bútordarabok mind tökéletes rendben helyezkedtek el, de gyakorlatilag mindegyiken mély hasadások ékte lenkedtek – mintha egy nagyon kifinomult ízlésű, és nagyon dühös állatot tartanának itt bezárva. Annak alapján, amit a Lucita és az atyja között lévő viszonyról – no és magáról Lucitáról – tudott, va lószínűleg ez a megközelítés nem is járt messze az igazságtól.
Fatima először elküldte Pilar megfigyelőit, aztán belépett a ház ba, és az emeleti halion keresztül halkan megközelítette a belső szo bát. Túl mélyen bevésődött a kecsesség a testébe ahhoz, hogy szükség legyen tudatos összpontosításra. Inkább arra gondolt, amit végig próbált figyelmen kívül hagyni az elmúlt éjszakákon. Nem gondolta volna, hogy Lucita Madridba jön. Nem hitte volna, hogy ilyen rövid időn belül ismét szembe kell néznie vele.
A baljával az ajtó gombja felé nyúlt, jobbjával pedig a jambiáért. Fatima jelenléte felfogta az elforduló gomb, a zár nyelvének zaját, és a mostanában megjavított pántok halk csikordulását.
Lucita félig az ágyon hevert. A lába lelógott, és a talpa a földön pihent. Az ábrándos póz ellenére magasra tartott kardja egyenesen Fatimára szegeződött.
– Azt hiszem, jó, hogy ezt elővettem – mondta. Fatima belépett a szobába.
– Jobb lenne, ha becsuknád – intett a kard hegyével az ajtó felé Lucita – Nem szeretnénk felzavarni Consuelát.
– Semmi sem fogja felzavarni az öreg nőt – jelentette ki tárgyila gosan Fatima.
Lucita vállat vont, már amennyire erre az ágyon fekve képes volt. – Szükségem lesz erre? – kérdezte, és egy kicsit meglengette a kardját.
– Te mit gondolsz? – kérdezett vissza Fatima és visszadugta hüve lyébe a jambiát.
Úgy tűnt, ez kielégíti Lucitát, aki az ágy mellé ejtette a saját pengéjét. Fatima nem képzelte azt, hogy Lucitának szüksége lenne a kardra ahhoz, hogy halálos legyen, és ezt minden bizonnyal Lucita sem gondolta róla.
– Tudod néhány száz év után akkor is tudom, ha egy ajtó kinyílik, ha éppen nem hallom – mondta Lucita.
– Nem használom az ajtót, ha meg akartalak volna lepni, és tu dom, hogy ott vagy a másik oldalon.
Lucita egykedvűnek tűnt, annak ellenére, hogy egy szobában tar tózkodott egyikkel a világ azon kevés orgyilkosa közül, aki képes lett volna őt megizzasztani. Nehézkesen feltápászkodott, de Fatima tudta, hogy a letargia szükség esetén egyetlen pillanat alatt elpárologna.
– Moncada dühös lesz Consuela miatt – mondta Lucita.
– A ghoul vérét most már hasznosabb célra fordítottam – felelte Fatima.
Semmi kérkedés, csak a puszta tények.
– Azért tettél meg ekkora utat, hogy „visszavedd” egy parányi lady-ghoul vérét?
– Nem.
Még ő maga se döntötte el teljesen, hogy miért jött ide. Csak két cél vezérelhette volna: hogy utat találjon Moncada védelmén keresztül, vagy hogy véglegesen elpusztítsa Lucitát. Fatima megkísé relt a pillanat kemény valóságára összpontosítani a homályosabb kérdések helyett. Gyorsan végigpörgette magában a rejtett pengék listáját, és megpróbált nyomára bukkanni azoknak, amiket kétség telenül Lucita is elrejtett valahol a testén.
Lucitát mint mindig, most is felbőszítette Fatima hallgatása. A Sötét Rózsa az öklébe gyűrt egy maroknyi lepedőt. Felkorbácsolta a saját haragját, és ez még a vérnél is biztosabban hajtotta előre. A ke zeit nézve Fatima észrevette az apró vérnyomokat a lepedőn. Miu tán ezeket észrevette, már képtelen volt nem észrevenni a halvány illatot. Consuela vérének illatát.
– Azt mondtad, hogy az én nyomomban is jársz, nemcsak az atyáméban – vicsorgott megvetően Lucita. Hogy a megvetése neki, vagy Moncadának szólt, azt Fatima nem tudhatta. – Tehát, most rajtam a sor?
Fatima fájdalmasan tisztában volt Lucita kezeivel. Szem előtt voltak ugyan, de rengeteg potenciális fegyver esett a keze ügyébe. Egy váza, egy hegyes oromdísz, egy gyorsan elroppantható karosszék – és ezek még csak azok voltak, amiket Fatima egy gyors pillantással is észrevehetett. Teljesen mozdulatlan maradt, a karjait és a kezeit lazán tartotta – semmit sem tett, ami beindíthatta volna Lucitát. Csakhogy a semmittevés is könnyedén beindíthatja Lucitát.
– Nem.
– Most nem? – kérdezte Lucita – Korábban ezt mondtad.
Fatima egy nyugodt lépést akart tenni előre, de Lucita azonnal talpon termett, készen arra, hogy méltón fogadja a támadást. Fatima na gyon lassan maga elé emelte a kezeit, és nyitott tenyérrel ott tartotta őket. Tudta, hogy semmivel sem tudja megnyugtatni Lucitát. A legjobb lehetséges taktika az akciót kiváltó mozdulatok mellőzése volt.
– Az atyád miatt jöttem Madridba – mondta Fatima – Nem tudtam, hogy te is itt leszel.
– Nem ezért mondtad el nekem Hartfordban? – nevetett megve tően Lucita – Hogy idejöjjek, és egyszerre elkaphass mindkettőnket – hogy megpróbálj elkapni mindkettőnket?
Fatima megrázta a fejét.
– Nem.
A kezeit még most is maga előtt tartotta.
– Azt várod, hogy higgyek neked? Bármit hazudnál, csak hogy a klánodat szolgáld.
Megint a megvetés. Fatima felismerte mögötte a zavarodottsá got. Lucita nem értette, nem érthette őt és a lojalitását. De Fatima nagyon is jól értette Lucitát. Erről szólt az a prostituált is. Nyers en gedetlenség. Minden volt, amire Fatima soha nem volt képes, amire soha nem volt oka. A saját kihágásai finomabbak voltak, csalárdabbak, de éppoly valóságosak lennének ur-Shulgi, a hírnök szemében, és Lucita legbotrányosabb bűnénél is szigorúbb lenne a büntetésük.
– Nem hazudok neked – mondta Fatima.
Most felemelt kezekkel megtette a megkezdett lépést. Lucita ezút tal nem állította meg, de még volt közöttük néhány lábnyi távolság. Fatima túl gyorsan bekerülhetne Lucita védekezésén belülre ahhoz, hogy hasznát vegye a kardnak, de a többi fegyver... és Fatima felemelt kezei a másodperc törtrészével lassabbak lennének a szokásosnál.
– Nem hazudok neked – ismételte Fatima. De a teljes igazságot sem merte elmondani.
Lucita habozott. Mindketten haboztak, és az őket elválasztó egy lábnyi távolság hatalmas szakadéknak tűnt.
– Azt hiszed, hogy egyszerűen hagynám, hogy elpusztítsd, még ha képes is lennél rá? – kérdezte Lucita – Azt hiszed, nem állítanálak meg?
Fatima kihallotta a kihívást, de megvetette a lábát, és érzelemmentes hangon válaszolt.
– Meg akarsz állítani?
– Megtehetném.
– Talán.
Lucita erre megmerevedett, de nem támadott. A kezei alig észre vehetően megremegtek, de nem lőttek ki a rejtett penge felé. Fatima tett egy újabb lépést. Nyugodtan.
– Meg akarsz állítani?
Annyi mindent akart még mondani, annyi mindent volt képtelen kimondani. Moncada talán elpusztítja őt, és Lucita biztonságban lesz... amíg egy újabb orgyilkos nem érkezik, aztán egy újabb. Vagy talán Fatima elpusztítja a kardinálist, és Lucita szabad lesz. Szabad lesz, és elrejtőzhet előle. De Lucita soha nem tenne ilyet. Nem létezett jő válasz.
– Meg akarsz állítani? – mondta harmadszor Fatima, de a szavak most kemények voltak, teli kihívással.
A hangja arculcsapásként érte Lucitát.
Találkozott a tekintetük. Mindketten biztosak voltak abban, hogy a másik vére nem erősebb annyival, hogy a pillantásával átvegye az irányítást. A szakadék szélén imbolyogtak. Két gyilkos.
Most Lucita lépett előre. Csak néhány hüvelyk. Lassan nyitott tenyérrel felemelte a kezeit, és a Fatimáéra fektette őket.
– Nem hazudok neked – suttogta Fatima.
És az ajkaik összeértek. Consuela még mindig friss vérének cseppjei gazdát cseréltek, ahogy a nyelvük összefonódott. Lassan, nagyon lassan Fatima Lucita arcához emelte a kezét. Lucita keze, amelyik megszabadult a társától, Fatima mellkasának nyomódott. Minden mozdulat kimért volt, arra tervezték, hogy ne keltsen gya nakvást – mert a vágy nem változott át egykönnyen bizalommá.
Fatima megpróbálta megőrizni a higgadtságát. Nem veszhetett el annak a nőnek a csókjában, akit meg kell ölnie. De az oly sokáig tilal mas szabadságnak nehéz volt ellenállni. A bal kezét még mindig Lucita jobbjához szorította. Az ujjaik összefonódtak, megosztották az erejüket, és a lágy cirógatáshoz nem szokott ujjak gyengédségét. Fati ma nem tudott szabadulni a csalárdság veszélyétől, de mennyivel len ne rosszabb a szerelmének karjai között elpusztulni, mintha az öregek kezétől érné utol a vég? Ha a hírnök már a hitéért is elpusztítaná Fatimát, akkor hadd legyen ott a bűnei listáján a szerelem és a vágy is.
Lucita nekivetette magát Fatimának, és ő viszonozta gesztust. A szenvedély felforralta a vért. A nyelvek végigsimítottak az agyara kon. Egymást harapdálták – ajkakat, nyelveket – és a saját vérük keveredett a szájukban. Az öreg vér mámorító aromája elborította Fatima érzékeit. A teste remegett. Vagy Lucita rázkódott? Fatima nem tudta, de nem is érdekelte. A művészi, vérmocskos ágy felé mozdult. Mindketten megmerevedtek egy pillanatra, amikor rádől tek – de minden kéz megvolt. Nem voltak fegyverek, nem jött csá bításnak álcázott támadás.
A vér forróságot hozott. Fatima visszahúzta a száját, amíg gyorsan ledobta magáról az ingét. Lucita bőr után kutató kezei a hosszú ujjú nadrágot rángatták. Az arcán egy kis vérpatak futott le. Fatima követte a nyomát lefelé, végig a nyakon, és feltépte Lucita gallérját. Az anyag engedett. Fatima egy friss, gazdag vérpettyet talált Lucita mellei között. Felitta, és nyalogatni kezdte az apró tetovált rózsát bal felé. Egy pillanatig hallgatózott, mintha szívverést keresne, de a még a csend sem volt képes elfedni a káinita vér hívását.
Abban a pillanatban, amikor Fatima inni kezdett, és a szája meg telt a szerelme vérével, megérezte a kéjes fájdalmat a karjában, ahogy Lucita a méreg marta, soha nem gyógyuló hegen keresztül be hatolt. Már nem volt visszaút, oly sokáig nem volt visszaút. Fékevesztve rohantak lefelé a pusztulás útján.
Fatima érezte a testéből kifolyó vér húzását, de képtelen volt el szakítani magát Lucita mellétől. Oly sok év, oly sok évszázad után a kör ismét teljes volt, és Fatima soha nem ismert még ilyen éhséget, és ilyen elégedettséget.
Az éhség egy pillanatra az előtört. A Fenevad felmordult, hogy megkövetelje a jussát – és Fatima feltépte a húst, hogy több vérhez jusson. Lucita összerezzent, és még mélyebben harapott Fatima kar jába. A fájdalom megerősítette Fatimát, megkeményítette a Fenevad ellenében. Már régen az uralma alá hajtotta ezt az állatot, de most az oly sokáig elérhetetlen vér minden cseppjével a uralma meginogni látszott. Azonban az erő még mindig az övé volt. Ha feladná, az egyet jelentene a pusztulással – Lucita pusztulásával, és a fegyelem pusztulásával, ami pedig egy volt Fatimával. És ha Lucitának is van bármilyen beleszólása, akkor Fatima pusztulásával is.
Meghátrálásra késztette hát a Fenevadat, és folytatta a rajongó táncot Lucitával. Két összefonódó vipera, csupa fog és méreg és vér. Az egyik vére a másiké is volt. Fatima Lucita engedetlenségéből lak mározott, a saját engedetlenségéből, míg végül a diadal átadta helyét a kimerültségnek. Egyként vonultak vissza, ahogy behatoltak. Fatima futó csókot lehelt és Lucita mellének húsa összeforrt. Nem maradt más, csak a megújult sötét rózsa. Lucita meleg, nedves lehe lete meggyógyította Fatima karját, bár a heg megmaradt.
– Mennem kell – mondta Fatima.
Ujjaival követte a vér által befutott ösvényt. Arc, nyak, mell.
– Az atyád vár – mondta lágyan.
Kegyetlen emlékeztető saját magának, mindkettejüknek, hogy ez nem lehet tartós, bármilyen vigaszt leljenek is egymás karjaiban.
Lucita megfeszült, de csak egy pillanatra, aztán folytatta Fatima hajának simogatását.
– Odakinn nappal van.
Fatima azonnal rádöbbent az igazságukra, amint a szavakat kimondták. A fájdalom, a bűntudat és a kétségbeesés óráival ellentét ben a gyönyör órái ritkák voltak, és túlságosan gyorsan tova is tűntek.
– Akkor most sem sikerült elpusztítanunk egymást – jegyezte meg Fatima reménytelen vágyakozással a hangjában.
– Egyelőre – felelte Lucita – Még néhány óráig.
És aztán a nappal legyűrte őket.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A kaszabolás

 

1999. október 5, kedd, éjjel 12:58
Calle Luis Garcia
Madrid, Spanyolország

Fatima egy ideig az ujjain próbálgatta a jambia élét, és közben Lucita mozdulatlan alakját figyelte. A Sötét Rózsa mellkasa nem emelkedett és süllyedt a lélegzés egyenletes ritmusára. Az arcát elöntötte a békesség, amiben soha nem volt része az ébrenlét óráiban. A visszavonuló nap még mindig az uralma alatt tartotta.
Fatima számára még nem telt el sok az éjszakából, de ő máris ku darcok sorozatát érte meg. Tudta, hogy végeznie kellene Lucitával, de azt is tudta, hogy nem fogja megtenni. Éppen a salah-ot kellene bemutatnia, de bűntudatosan döbbent rá, hogy nincs rá elég ideje. Nem volt kéznél víz a szertartásos mosdáshoz, pedig ma éjjel szüksé ge volt a feloldozásra mind a hatalmas, mind az apró, mind a csele kedettel, mind a gondolattal elkövetett vétkek alól.
Víz hiányában ott volt számára a vér. A megtisztító fájdalmat keresve Fatima közvetlenül a könyöke alatt a jobb karjához nyomta a jambia hegyét.
Allahu akbar. Minden dicsőség Allahnak, minden világok Urának… a szavakat nem mondta ki, és még az előírt testtartást sem vette fel. Allah kegyelmére és jóságára bízta magát. A legjóságo sabb, örökké megbocsátó, ítéletnapi király.
A vágásai a szék hasítékait utánozták, ahogy Fatima könyöktől csuklóig végighasította a karját.
Csak benned hiszünk, és csak hozzád fordulunk segítségért. Irá nyíts minket az egyenes csapásra, az Áldottak ösvényére, és ne hagyj minket a megtévedtek útjára lépni.
Úgy tűnik, hogy az úton valahol ő is megtévedhetett. Vajon Haqim követésével? Hiszen ő kényszerítette arra, amit képtelen volt megtenni. Mégis, Haqimé volt a vér, ami azzá tette őt, ami, és ma éjjel is az ő kívánságának engedelmeskedik. És az ő kívánságá nak szegül ellen.
Fatima lehunyta a szemét, hogy a kedvesének szépsége ne vonja magára a tekintetét. Hol volt most az a béke és összpontosítás, amit általában az ima hozott el neki?
La ilaha illa 'l-Lah. Nincs más Isten Rajta kívül.
Wa Muhammadan rasula 'l-Lah. És Mohamed Isten hírnöke.
A szavak nem nyugtatták meg Fatimát. Még a húsában újra és újra végigszántó penge okozta fájdalom sem hozta el a gondolat fegyelmét. Az egyetlen bizonyosság a saját csalárdsága maradt. Nem szolgálta teljes szívvel Haqimot, hiszen megtagadta a kérését. Nem szerette teljes szívből Lucitát, hiszen a pusztulására tör. Vajon mi ként bízhatna abban, hogy megtartja a hitét az Istenében, ha a többi köteléket így megcsalja?
Salla-'l-Lahu 'ala sayyadina Muhammad. Allah által szálljon imánk urunkra, Mohamedre.
Al-alamu 'alaykum wa rahmatu 'l-Lah. Isten békéje és kegyelme legyen veled.
Csak Isten tudja.
Fatima mélyebbre tolta a pengét. A fém hegye a csonthoz ért. De még ez a vezeklés is hiábavaló volt. Nem merte lemetszeni a kezét vagy a karját, nem merte kivájni a szemeit, mert még veszélyeztetné a küldetés sikerét – pedig legalább annyira örült volna a bukásnak, mint a sikernek. És ahogy a hús meggyógyul majd, és ismét egésszé válik, úgy térnek majd vissza az éjszakái végén a kétségek, hogy to vább marcangolják a lelkét.
Fatima végül kényszerítette magát, hogy felálljon a székből. Egy pillantást sem küldött Lucita felé, ahogy vércsöppekből álló nyomot hagyva maga után beleveszett az éjszakába.

 

1999. október 5., kedd, este 8:49
Calle de la Redonilla
Madrid, Spanyolország

A szőnyegárus pincéjében az egyetlen zajt az M-4 Lidérc gépfegy ver utolsó alkatrésze csapta, ahogy Anwar azt is a helyére illesztette. A lőfegyvert – ami nem a saját választott fegyvere volt – megtisztí totta, összeszerelte. Bevetésre készen állt, szükség esetére. A külde tés kezdetét kísérő semmi máshoz sem hasonlítható átszellemült nyugalom rátelepedett az Asszamitára, és Anwar tökéletes összpon tosítással és vér szülte sebességgel mozgó ujjakkal elkezdte ismét szétszerelni a gépfegyvert. A gyakorlás kedvéért. A feladat végrehaj tásához majdnem húsz másodpercre volt szüksége.
Mahmud odakinn véglegesítette a csapatok elhelyezését. Ma éj jel még az apró, ráncos Pilar is részt vett a bevetésen. Csak Anwar maradt hátra, hogy...
Ott. A pincébe vezető lépcsőn felhangzott Fatima lépteinek ne sze. Nem állt szándékában elrejteni magát, különben nem vette vol na észre, hogy közeledik.
– Salaam – hajolt meg Anwar tisztelettudóan.
– Salaam. Minden a helyén van? – Fatima arckifejezése kimért, szinte semleges volt.
Anwar talán azt remélte, hogy megérezheti a lelkesedését a gyil kolás közelgő lehetősége iránt, hogy megpillanthatja rajta azt az élénkséget és büszkeséget, amit ő is érzett, amikor az előző éjszakán Fatima megszorította a vállát. De hát ő túl gyakorlott volt ehhez, döbbent rá Anwar hirtelen, és azonnal el is szégyellte magát a vára kozásai miatt.
– Minden a helyén van – felelte.
Fatima Anwar mellett a fal mellé állított láda halomhoz sétált. Ügyet sem vetett a keze ügyében heverő feszítővasra, inkább a keze ivel nyitotta fel a ládákat. Félresöpörte a töltelékanyagot, és kiemelt két fedeles fadobozt. Az egyik nagyjából cipős doboz méretű lehetett, a másik egy kicsit szélesebb, és jó néhány lábbal hosszabb. Az elsőben egy pisztoly, és a hozzávaló hangtompító és lézerkereső la pult, de a két utóbbit Fatima a helyén hagyta. A második doboz egy gyönyörűen megmunkált damaszkuszi handzsárt rejtett. A pengéjét besötétítették, hogy a fény ne csillanhasson meg rajta. Fatima a pulóvere különlegesen kialakított zsebébe rejtette a pisztolyt, majd az övére rögzítette a handzsárt.
– A tervek egy ponton megváltoztak – mondta, miután végzett – El kell menned a villához, ahol Lucita lakik, és figyelned kell őt.
Anwar ezt furcsának találta. Tegnap éjjel azt hitte, amikor az őr ség Fatima parancsára visszatért, hogy a klántársa úgy döntött, egy szer és mindenkorra leszámol Lucitával. Talán Fatima csak információkért ment, hogy tisztázzon valamit a jegyzetekkel kapcso latban. Talán éppen ezt a Leviatán ügyet. De biztosan nem engedte volna, hogy Lucita túléljen egy ilyen találkozást. Hacsak nem jutot tak valamiféle egyezségre – talán azért kímélte meg Lucita életét, mert átadott bizonyos információkat, és megesküdött, hogy nem hagyja el a villát. Az öregek néha titokzatos utakat jártak.
– Elpusztítsam, ha előbújna? – kérdezte Anwar.
Igencsak meglepte az a gyorsaság, amivel Fatima felé fordult és ez úttal a korábbinál sokkal erőteljesebben ismét megragadta a vállát.
– Nem.
Fatima Anwar arcába meredt, de a férfi jól látta, hogy nem ő kö ti le a másik gondolatait.
– Nem fog távozni – mondta egy pillanattal később Fatima, és az tán ismét megtorpant.
Fatima magabiztosságából Anwar arra következtetett, hogy talán mégis elpusztította Lucitát.
– Ha mégis... – cáfolta meg Anwar találgatását néhány másod perccel később Fatima – Ha mégis távozna, akkor szegődj a nyomába. Nem láthat, és nem is érezhet meg. Elég jártas az ilyesmiben. – Fatima szorítása keményebbé vált a férfi vállán – Ha távozik a vá rosból, akkor minden rendben. Ha Moncada menedékéhez megy...
– Igen?
– Ha Moncada menedékéhez megy, akkor várj öt percet, jelezz nekem, és indítsátok meg az elterelő akciókat.
Ezzel Fatima felkapott egy közvetlen jelre hangolt csipogót az asztalról, és meggyőződött róla, hogy a szerkezet vibrálásra, és nem csipogásra van állítva.
– Semmilyen körülmények között se közelítsd meg – tette hozzá végül – Megértettél?
Anwar bólintott. Az utasításokat értette, de a mögöttük rejtőző megfontolásokat már annál kevésbé. Nyilvánvalónak tűnt, hogy va lamikor Lucitával is leszámolnak majd. Akkor miért nem most? Fa tima nem gondolhatta, hogy az a kivételezett helyzetű, hedonista Lasombra gyermek gondot okozhatna neki.
– Ez minden – mondta Fatima.
– A Legöregebb mosolya ragyogjon rád – kántálta Anwar.
– És legyen erős a te hátad – felelte Fatima.
És a pince kiürült.

 

1999. október 5., kedd, este 9:51
Calle de Paja
Madrid, Spanyolország

Fatima az árnyékok közül a zöldségárus bódéját és az utcát figyel te. A halandók még most is nyüzsögtek az utcákon, és az övén füg gő handzsárt nem volt könnyű elrejteni. Várni fog. A Calle de Paja-n nem voltak bárok és klubok. A bódét már bezárták és lelán colták éjszakára. A türelem majd meghozza az alkalmas pillanatot.
Anwar hangja, a Lucitával kapcsolatos kérdései még most is ott csengtek a sötétben várakozó Fatima fülében. Elpusztítsam, ha előbújna? A férfi fanatikus volt, amilyen ő maga is volt valamikor, és valamilyen oknál fogva iszonyúan szomjazott Lucita vérére. Abban nem tévedett, hogy egy ilyen tett felhívná rá az öregek figyelmét. Néhány éjszakával ezelőtt Fatima dicsérettel terelte el a figyelmét. Felfedte előtte a célpont személyét, és a büszkesége és az önelégültsége kiűzte a fejéből a Lucitával kapcsolatos gondolatokat – egy idő re. De Anwar nagyravágyó volt. Senki és semmi nem téríthette el a céljától.
A halandó járókelők még mindig megtöltötték az utcát, és Fati ma akaratlanul is felidézte magában Lucita vérének erejét és csábí tását. Elgyengült előtte. Ott állt Lucita félmeztelen teste fölött. Tökéletes alkalom lett volna arra, hogy elpusztítsa. Fatima mégis csendben kiosont a szobából. Elhagyta a villát, és közben remélte, hogy soha többé nem találkoznak. Lucita legalább túléli ezt a kirán dulást Madridba. Ha ma éjjel nyugton marad, akkor a küldetés tel jesítése után Fatimának és a társainak meglehetősen sietve kell majd elhagyniuk a várost. Vagy ha ő hagyja el a várost, akkor a ma esti eredményeit meglovagolva elodázhatja az elkerülhetetlent. Vagy ha kudarcot vall...
Fatima a megszerzett információkra összpontosítva megpróbálta kizárni az elméjéből ezeket a haszontalan gondolatokat. Don Ibra him vallomását Vykos megerősítette. A Leviatán. Önmagában mindkét forrás értéke megkérdőjelezhető lett volna. Lehetséges volt, hogy Vykos tévedett a bejárat hollétével kapcsolatban, vagy hogy Anwarral félreértették a szörnyeteg szavainak jelentését, de egy orgyilkosnak csak ritkán adatot meg a bizonyosság fényűzése. Fatima hozzászokott már, hogy az ösztöneire és az intuícióira ha gyatkozzon, és ezek ma éjjel ide hozták ehhez a jelentéktelen zöldsé ges bódéhoz. Szinte biztos volt abban is, hogy a legrosszabb esetben legalább a fogságba esést el tudja majd kerülni. A legrosszabb, ami vel szembe kell néznie, az a tiszteletreméltó Végső Halál lehet – és bizonyos szempontból kedvére való is lett volna ez a végkifejlet. Így elmenekülhetne a többi döntés elől, amelyeket rákényszerítenek, és amelyeket nem tud meghozni. Többé nem kellene szembenéznie a saját álszentségével. Tehát készületlenül, szinte vakon vágott bele a küldetésbe. A testvérei feltételezései ellenére fogalma sem volt, hogy miként győzheti le a Leviatánt. A Végső Halállal kacérkodott, az pedig nem volt egy válogatós szerető.
Ismét elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Az időközben megfogyatkozott idegesítő halandók legalább ebben a segítségére voltak. Itt az idő. Fatima kilépett az árnyékok közül. Merített a vér hatalmából, és az utcán szétszórtan lődörgő halandók nem látták sem őt, sem az övén függő pengét.
Megközelítette az Ádám és Éva, a fa és a kígyó, az alma és soha le nem nyugvó nap faragott képmásával dísztett fabódét. Az ajtóba és a mellette álló falba vájt lyukakba egy láncot fűztek. A lakat belül volt. Bárki zárta is be a boltot, most is odabenn volt.
A lánc meg sem csörrent, amikor Fatima az ujjai között szétrop pantotta az egyik szemét. Akkor sem csapott zajt, amikor a földre esett az ajtó túloldalán. Fatima benyitott, átlépett a láncon, és behúzta maga után az ajtót.
A zsúfolt bódé két szobából állt. Az elülső szoba nappal nyitva állt az utca felé, és szinte teljesen megtöltötték az asztalok, és a zöld séges és gyümölcsös ládák. A második, sokkal kisebb szobába vezető nyitott ajtó a szoba hátsó részéből nyílt. Fatima csendesen mozdult az almákkal teli ládák között. A jó és a rossz fájának gyümölcse.
Nem hallatszott léptek zaja, ami felébreszthette volna a hátsó szoba priccsén heverő öregembert. Fatima elmetszette torkát a jam biával, és betapasztotta a száját, amíg abba nem maradt a rángatózás. Halandó volt, vagy gyenge véren tartott ghoul. A kiömlő vér nem csábította Fatimát. Hagyta, hogy az elaggott ágybetét és a föld re terített poros szőnyeg feligya a nedvességet. Aztán félredobta a szőnyeget, és felfedezte alatta a csapóajtót.
Hosszú ideig nézte az ajtót, mielőtt megérintette volna. Sem Ib rahim, sem Vykos nem beszélt csapdákról, de Parmenides jelentése alapján Vykos meglehetősen titokzatos és szűkszavú volt, míg Ibra himnak sejtelme sem volt róla, hogy hol található a bejárat. Azon ban az a mód, ahogy mindkét forrás a Leviatánt említette, arra a következtetésre vezette Fatimát, hogy ezt az utat csak egyetlen em lítésre méltó akadály nehezítette. Az óvatosság persze sosem lehe tett fölösleges. A kezét további hosszú percekig a falapon tartotta, és az ujjai egyszerre csak egy hüvelyk törtrészével mozdultak arrébb. Az elméjéből a faanyagon kívül száműzött minden egyebet – a szerkezet, az erezete, a karcolásokat kitöltő piszok és porszemcsék, a fa rostjai közötti tér, az ajtón túli tér...
Végül megrántotta a süllyesztett kampót. Az akna egyenesen le felé vezetett. A kőfalakba durva kapaszkodókat faragtak a kéznek és a lábnak, és a nyílásból nem szűrődött ki semmilyen hang vagy fény. Fatima bemászott, és leereszkedett a sötétségbe.

 

1999. október 5., kedd, este 11:03
Calle Luis Garcia
Madrid, Spanyolország

Ma éjjel. Ma éjjel fog megtörténni. Lucita ebben biztos volt. Fatima próbát tesz Moncadával. Mi másért bukkant volna fel, ha nem valamiféle titokzatos figyelmeztetésképpen?
Lucita tovább járkált fel s alá. Már órák óta járkált.
Na nem mintha Fatima kimondta volna. Ó, nem. Soha nem állna elé, hogy egy kibaszott szót is mondjon bármiről. Inkább elrejtőzött a csendes legyőzhetetlenség álcája mögé. Persze most azt hiszi, hogy ha tudtára adja, hogy mi fog történni, akkor ő engedelmesen távol tartja magát.
Szép, kövér esély. Sokkal kövérebb, mint az atyja.
Lucita oda sem figyelve vakargatta a bizsergést a mellkasán. A frissen begyógyult bőr volt az a rózsatetoválás fölött. Amikor Fatima elment ő úgy tett, mintha még mindig a nap varázsa alatt állna. Ak kor könnyebbnek tűnt így. Most már nem volt annyira biztos ebben.
Legszívesebben belerúgott volna saját magába, amiért nem mon dott többet tegnap éjjel – de annyira meg akarták ölni egymást, az tán meg annyira nem, végül pedig annyira szerették volna elemészteni egymást. Lucita vett egy mély lélegzetet, és megpróbált úgy tenni, mintha a tüdeje még jó lenne valamire. Mindig így tör tént: száz vagy még annál is több évnyi lopakodás és vágyakozás, az tán néhány forró óra, és végül a rossz érzések.
Nem kellett volna így lennie. Akkor nem, ha Fatima nem lenne egy ilyen szófukar ribanc (Lucita soha nem fojtotta el az érzelmeit). Akkor nem, ha Fatima nem akarná megölni Lucita atyját. Neki is volt elszámolnivalója azzal az undorító kurafival. Csak éppen még nem tette meg a szükséges lépéseket. Kivárt. A nagy tervei mindig annyira összezsugorodtak az atyja jelenlétében. Nem számít, hogy akkor is megszabadulna tőle, ha Fatima megpirítaná. Nem ez a lé nyeg. A lényeg az, ahogy maga Moncada mondaná, hogy ezt a keresztet Lucitának kell cipelni. Hogy mer ebbe Fatima beleavatkozni? Azt meg már ne is említsük, hogy Fatima nagyon is világosan az érté sére adta, hogy ő lesz a következő, miután leszámolt az atyjával.
– Öntelt kurva.
De átkozódással Lucita nem volt képes megtagadni a sokkal gyengédebb érzelmeket – a tegnapi éjszaka után már nem. Mióta al vást színlelt, amíg Fatima mély vágásokat ejtett a karján. Lopva többször is rápillantott. Késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá, hogy kivegye a kezéből a tőrt és félredobja, hogy addig nyalogassa a sebeket, amíg begyógyulnak. És tudta, hogy voltak sokkal mélyebb sebek is, amelyeket ápolhatna. Néha úgy érezte, hogy meg kellene próbálni. Megvigasztalhatná Fatimát, és viszonzásul őt is megvigasz talnák...
De szerencsére Lucita mindig észre tért.
Függőség. Kiköpött, és lábával elmaszatolta a padlón Fatima vé rének cseppjeit.
Belefáradt a járkálásba. Belefáradt ebbe a játékba, amit Fatimá val játszott az örökkévalóságon át. Bármi vonzotta is őket egymáshoz, Fatima akkor is csak az Iránban, vagy hol a pokolban rejtőző rongyturbános mestereinek a bábja volt.
Lucita felkapta a kardját. Körülnézett a hüvely után, de nem ta lálta sehol – pedig volt valahol egy a kardhoz, bár mostanában már nem igazán használta ezt a fegyvert. A huszadik század végén már nem volt ugyanaz a divateszköz, mint korábban.
– A pokolba vele.
Elindult az ajtó felé, és ujjaival beletúrt összekócolódott hajába. Fatimának ezért is felelnie kell. Lucita hozzászokott, hogy esténként Consuela kikeféli a haját, akár Moncada ghoulja, akár nem. Korábban megtalálta a nő elvágott torkú tetemét a földszinten. Nem érez hetett fájdalmat, de Lucitát sokkal kevésbé izgatták a ghoul utolsó percei, mint a kellemetlenség, amit a halála okozott.
Lucita csak az udvaron bizonytalanodott el. Hogyan reagál majd Moncada, ha figyelmezteti? Még az is elképzelhető, hogy azt hiszi majd róla, hogy elgyengült. Erre ő teljesen jogosan mond majd valamit, valószínűleg eléggé gorombát, és Moncada kiveri belőle még a szart is, aztán bezárja a szekrénybe három évre, vagy valami ilyesmi. Ebből a szempontból nézve még az is felötlött ben ne, hogy talán át kellene őt engednie Fatimának. De akkor hogyan nézhetne ismét az Asszamita szemébe? Menyivel önelégültebbé és felsőbbrendűbbé válna Fatima? Moncada talán egyedül is elbánik vele.
Lucita bizonytalan volt.
Míg ezeken a kérdéseken töprengett, akaratlanul is felötlött ben ne annak a nem is olyan régen elmúlt éjszakának az emléke, amikor majdnem pontosan azon a helyen végzett a hímringyóval, ahol ép pen most állt. A dolog először csak nehezen akart beindulni, de aztán rájött, hogy a vér – a férfi vére – legalább olyan jó síkosító, mint bármi más.
Végeredményben ez a gondolat döntötte el a kérdést, és ezért in dult el az Iglesia de San Nicolás felé. Most, hogy a fenyegetés sokkal közelebbi volt, már nem volt biztos benne, hogy figyelmezteti-e Moncadát Fatimára. Bármilyen dühös is volt Fatimára, még abban sem volt biztos, hogy szeretné, ha kudarcot vallana. De azóta nem látta az atyját, hogy lefeküdt a ringyóval, és aztán kiterítve hátrahagyta, mint valami halandó szemetet, ami valójában volt.
Ez pedig már elég ok volt arra, hogy meglátogassa az atyját.

 

1999. október 5., kedd, este 11:27
A katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

A járatokban honoló sötétség több volt a fény hiányánál. Úgy tűnt, hogy a tintaszerű nedvesség köde rátelepszik Fatimára, a kőfa lakra, a padlóra, még magára a levegőre is. A sötétség belekapaszko dott a testébe, beszivárgott a lelkébe, és elszívta az akaraterejét. Minden lépéssel erősebbé vált az előtte és a mögötte terpeszkedő űr. Éppen csak annyit látott, hogy folytathassa útját. Nem voltak oldaljá ratok, nem került elé egyetlen válaszút sem.
Azon csodálkozott, hogy Lucita miként volt képes akár csak egyszer is belépni erre a nyomasztó helyre, anélkül, hogy azonnal megőrült vol na. Még Fatima is érezte, ahogy a föld ránehezedő súlya megpróbálja ki préselni belőle az életet, pedig számára egyáltalán nem volt idegen a zord magány. És vajon mit mutathat Moncadáról az a tény, hogy ön ként választotta ezt a fekete labirintust az örökkévalósága színhelyéül?
A sötétség a kétségek bölcsője volt, és a bizonytalanság egyre erő teljesebben rontott Fatimára, minél beljebb hatolt a járatba. Megkér dőjelezte azoknak a forrásoknak szavahihetőségét, amelyek erre a helyre vezették. Vajon ki láthat bele egy gyalázatos Tzimisce idegen elméjébe? És talán nem is Thetmes és Haqim gyermekei manipulálták a Fekete Kezet, hanem éppen fordítva. Talán Moncadát már fi gyelmeztették, és ő feláldozta Ibrahimot, csaliként használta őt, hogy Fatimát erre a reménytől elhagyott helyre csalja.
Az őrző még akkor is ott várt rá az előtte nyújtózó sötétben, ha a hiányos ismeretei valamilyen csoda folytán helytállónak bizonyulnak. A Leviatán. Természetesen minden küldetésben ott volt a kudarc, és a Végső Halál kockázata. Ebből a szempontból ez a mai éjszaka sem számított kivételesnek. Vagy elpusztítja Moncadát, vagy nem. Vagy túléli a kalandot, vagy nem. De mindeddig még csak egyszer érezte úgy, hogy talán a kudarc lenne a legjobb végkifejlett, és hogy rászol gált a vereségre és a Végső Halálra. Akkor az árulást kockáztatva gondoskodott róla, hogy a célpont személye még jócskán az érkezése előtt kiderüljön, és a teljesen felkészült Lucita legyőzte őt.
Az idők változtak.
A hírnök köztünk van. Vérünk Legöregebbje sem késik már soká. Haqim örökké engedelmes, soha meg nem alkuvó gyermekeit most valóban keskeny ösvényre vezették.
Bizonyulj méltónak – mondta Thetmes. Bizonyuljon méltónak. Pusztítsa el Moncadát. Aztán Lucitát. Ha ezzel méltónak bizonyulhat, akkor Fatima úgy gondolta, hogy képes lenne megtenni. Talán képes lenne kitépni a saját szívét, ha az lenne Haqim kívánsága. Bár egyszer már kudarcot vallott, most mégis elpusztítaná Lucitát, és feláldozná a köztük lévő köteléket.
De még ez sem lenne elég. Ezt mind megcselekedhetné, de az álmok idővel akkor is eljönnének. A hírnök akkor is felelősségre vonná a hitéért – amit nem akart, amit nem tudott félredobni. Jamal és Elijah Ahmed méltatlanak bizonyult. Ő hogyan lehetne különb náluk?
Itt valami nem volt rendjén. Valami sokkal inkább nem volt rendjén, mint az őt körülvevő sötétséggel.
De hát ki ő, hogy megítélje Haqimot? – elmélkedett Fatima. A vére az Ő vére volt. Joga volt hozzá, hogy visszakövetelje. Akár jo gosan, akár igazságtalanul. Ahogy Mózes sem léphetett az ígéret földjére, úgy lehet, hogy Fatima szolgálata is véget ér mielőtt eljön nének a Végső Éjszakák.
Nem hagyja el Allahot.
Nem hagyja el Haqimot, még ha Ő el is hagyja. Mert egy dolgon nem változtatott sem az igazságosság, sem az igazságtalanság – Khayyin ivadékai a föld mételyei voltak. Ebben még itt, a fojtogató sötétségben is biztos volt. Sőt, ha lehet a meggyőződése csak még jobban megerősödött itt, ahol Moncada rettenetes romlottsága elszabadult.
Az előtte lévő félhomályban Fatima szemei előtt néhány rúd bon takozott ki – a fekete egy különböző árnyalata a fekete háttér előtt. Az áthatolhatatlan kapurostély, amiről Ibrahim beszélt. Az egyik oldaljáratban szél támadt, még mielőtt megközelíthette volna a kaput. Azonban a szélben nem a levegő, hanem az árnyékok mozogtak. És a mindenütt jelenlévő árnyék körbefolyta és megragadta Fatimát. Százszorta szilárdabb volt a fekete levegőnél, amiben eddig is gázolt.
A karjai az oldalához préselődtek, és képtelen volt előhúzni a fegyvereit. És az árnyék bevonszolta őt a Leviatán szájába.

 

1999. október 6., szerda, éjjel 12: 03
Iglesia de San Nicolás de las Sevitas
Madrid, Spanyolország

Nem fog távozni. Fatima ezt állította Moncada obszcén gyerme kéről. A szavak már elhangzásuk pillanatában is inkább ábrándozás nak tűntek Anwar fülének, mint megalapozott jóslatnak. Persze most semmi gond nem lenne, ha Fatima megengedte volna neki, hogy elpusztítsa a Lasombrát. Biztos megvolt rá az oka, bár Anwar nem látta be, hogy Lucita pusztulása ezen a ponton miért sodorná nagyobb veszélybe a Moncada elleni küldetés végkimenetelét, mint az, hogy engedték visszatérni a kardinális menedékébe.
Lucita mindenesetre távozott a villából. Kezében egy karddal vakmerően végigmasírozott az utcákon. A halandók az utcákon persze feltételezték, hogy a fegyver csak egyike a turistáknak gyár tott ezernyi másik pengének, de Anwar ennél okosabb volt. Enge delmeskedett Fatima utasításának és nagyon biztonságos távolságból követte az atyja tanyájára visszatérő Lucitát, aki az éjféli misére gyülekező gyanútlan halandó seregben elvegyülve bement a templomba. Nos, ez tényleg komoly elterelő hadműveletnek ígér kezik.
Anwar nem vesztegette az időt. Fogást váltott a dzsekije alá rej tett géppisztolyon, meggyőződött róla, hogy rövid sorozatra van ál lítva, aztán kipattintotta a biztosító pöcköt. Ezután megnyomta a szerkezet gombját, amely jelzi Fatimának, Mahmudnak és a többieknek, hogy indítja az akciót, aztán minden további késlekedés nél kül felment a lépcsőkön az ajtókhoz, amelyeknél Lucita néhány perccel korábban eltűnt. Az éltes korú orgonából felszálló zene elé sietett, hogy üdvözölje.
A szentély viszonylag zsúfolt volt. Anwar alig keltett feltűnést az ajtóban ácsorgó csavargók között, akik keresztet vetettek a temp lom küszöbén. Talán így próbáltak meg isteni bűnbocsánatot nyer ni, amiért elkéstek. A legtöbb hívőnek a bőre sötét árnyalatú volt, de Anwaré még így is sötétebb volt néhány árnyalattal. Egy felületes szemlélő könnyedén összetéveszthette volna egy napcserzette föld művessel, bár az ő bőrét nem a nap, hanem a vér változtatta meg. Ahogy a lépcsőima utolsó hangjegyei is elenyésztek, Anwar hát ravetette a dzsekijét, és tüzet nyitott.
Azonnal kitört a pánik. Magasra célzott, és egyik ólomüveg ablakot a másik után zúzta porrá. A levegő megtelt sikolyokkal és üveg szilánkokkal. A hívők a földre vetették magukat. A kórus tagjai által viselt köntösök úgy lobogtak, mint az angyalok visszavonuló serege.
Anwar továbbra is magasra célozva folytatta a tüzelést. A lövé sek és az üveg staccato ropogása közepette felrobbantak a világító testek. Gyertyák és feszületek röpködtek a levegőben. Szikrák zápo roztak a földön kuporgó egyházközségi tagok fejére, ahogy a golyók visszapattantak a kövekről. Semmi szükség nem volt rá, hogy Anwar ténylegesen lelője a halandókat. Ők mindössze a káosz fel használható forrásai voltak, és nem szolgáltak rá az ok nélküli szenvedésre. A rémült hívők megrohanták az összes kijáratot, amelyiken keresztül elmenekülhettek volna Anwar közeléből. Amikor az orgyilkos szünetet tartott, hogy egy új tárat csapjon a Lidércbe, az egyik meggondolatlan ifjú férfi megkísérelte elgáncsolni. Anwar az arcába csapódó kimerevített karjával lebeszélte őt erről az őrültség ről, és a fiatal férfi törött orral zuhant a padlóra.
A rövid sorozatok most már egyre ritkábban hangzottak fel Anwar fegyveréből. Alkalmanként néhány lövés éppoly hatékonyan szította fel a lassan alábbhagyni készülő pánikot, mint ahogy a folyamatos tüzelés tenné. Már úgyis majdnem lejárt az ideje. Nem várta, hogy Moncada védelmezőinek nagyobb ereje bukkanjon fel a halandók előtt. A bemutató úgysem veszélyezteti a kardinálist. Az itt található bejáratokon lehetetlen lenne behatolni, úgyhogy a légi ósok és a ghoulok megengedhetik maguknak, hogy tétlenül szemlél jék az eseményeket.
De fel fognak dühödni. Ezt már nem vehetik tréfára. És éppen ez volt a cél.
Néhány búcsúzó sorozat kíséretében Anwar kirohant az ajtón át Madrid utcáira. A templomban tartózkodó halandók közül senki sem lesz képes azonosítani őt, sőt, még csak pontos személyleírást se tudnak majd adni róla. Beleolvadt az éjszakába, mintha soha nem is járt volna itt.

 

1999. október 6., szerda, este 12:16
A katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

– A kardinális a fürdőkamrában tartózkodik – mondta Cristobal.
A rengeteg zárt ajtó és kapu, amelyeken át Lucitát Moncada me nedéke felé vezette, legalább olyan nehézzé tette az előrehaladást, mint a Panama csatornán.
– Leporolta a jó öreg terelőostort? – kérdezte Lucita. Cristobal túl szürke és sajátos volt az ő ízléséhez. Már csak attól felfordult a gyomra, ahogy az öreg ghoul módszeresen nyitotta majd visszazárta ezt a rengeteg ajtót. A józan ghoul nyilvánvalóan helyte lenítette, hogy magával hozta a kardját, de soha nem lenne annyira tapintatlan, hogy ezt ki is mondja. Lucita megrázta a fejét. Nem mintha le akarná csapni valakinek a fejét a fenti szentélyben. És még arra is ügyelt, hogy ne az éjféli misére gyülekező hívek orra előtt tűnjön el a gyóntatószékből. Inkább a másik bejáratot, a főhajó mellettit használta. Cristobal túl szűkseggű volt, döntötte el ma gában.
– Apropó – mondta Lucita – Consuela halott. Consuela. A halandó életben ő volt Cristobal lánya.
A ghoul egy pillanatra megtorpant a makacs zárnál, amit éppen most próbált visszazárni. De csak egy pillanatra. A zár nyelve feladta az ellenállást, és a helyére csúszott. Az arckifejezése őrjítően üres volt, ahogy a következő ajtó felé vette útját.
Lucita megragadta a karját, és megállította. A ghoul bizonyos kí váncsisággal nézett vissza rá – a gyermek gátolta a munkáját – de az arcán nyoma sem volt haragnak, szomorúságnak vagy megbántott ságnak.
A pokolba. Lucita biztos volt benne, hogy ha saját magával kö zölte volna ilyen hányaveti módon a híreket, akkor biztosan szét rúgta volna a saját seggét. Cristobal kivárta, amíg Lucita eleresztette a karját, aztán a következő ajtóval kezdett foglalkozni.
Ekkor vette kezdetét a lövöldözés. Mindketten megtorpantak. A hang a fejük fölül jött. A szentélyből, gondolta Lucita. Cristobal azonnal újra nekilátott a feladatának, de ezúttal már egy kicsit sie tősebben dolgozott a zárakon.
Amint bejutottak a menedék belsejébe, a ghoul fürgén elindult az árnyékos folyosókon. A lövések hangja egyre halványabb lett, ahogy egyre lejjebb vezette Lucitát a lejtős folyosókon, és a mere dek, durván faragott lépcsősorokon. Lucita feltételezte, hogy a lövöldözésnek lesz valami köze Fatimához, de hacsak az Asszamita nem hozott magával egy kisebbfajta hadsereget – sőt, talán egy na gyobbfajta hadsereget – akkor elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy frontális támadás komoly fenyegetést jelentene. Akkor talán egy elterelő hadművelet. De miért? Miért nem próbálják elkapni Moncadát, amíg még nem számít a támadásra.
Lucita már tudta a választ, mielőtt a kérdés teljesen megformáló dott volna az elméjében: azért, mert ő itt volt. Fatima feltételezte, hogy figyelmezteti Moncadát. Lucita a tenyerébe mélyesztette a körmeit. Tehát Fatima azt hiszi, hogy ilyen jól kiismerte őt? Ez már eléggé felbosszantotta ahhoz, hogy hirtelen eldöntse, tényleg figyelmeztetni fogja az atyját arra, hogy pontosan ki vadászik arra a szá nalmas, terjedelmes bőrére. De a határozatlanság szinte ugyanilyen gyorsan csapott le rá. Az arrogáns és arcátlan Fatima megérdemelte volna, hogy áthúzzák a számításait. De ezzel jó szolgálatot tenne Moncadának, és ez nem lelkesítette túlságosan Lucitát. Másfelől azonban azonnal felállt a szőr Lucita hátán, ha arra gondolt, hogy valaki más végez Moncadával – különösen, ha az a más Fatima lenne...
Már majdnem úgy döntött, hogy egyszerűen kinyír mindenkit, és egyszer s mindenkorra véget vet az egésznek, de akkor befordult a fürdőkamrához vezető folyosóra. A lövések hangja – feltéve, hogy a lövöldözés még mindig folytatódott – nem hatolt le ilyen mélyre, de azért láthatóak voltak a tevékenykedés jelei is. Alfonzo – a légiósok vezére, amíg Vallejo az Új Világban cicázik – éppen most lépett ki a fürdőkamrából. A férfi kurtán biccentett, amikor elhaladt mellette. Az ajtó még mindig nyitva állt, és Cristobal bevezette Lucitát.
Szerencsére Moncada papi köntöse a helyén volt, és nem ült meztelenül a medencében, bár a vörösre felhősödött víz, és a falon lógó korbács üvegszilánkjain csillogó friss vér elárulta, hogy a kardi nális nem is olyan régen még a vízben tartózkodott.
– Ó, leányom! – ömlengett Moncada, és látszólag ügyet sem ve tett rá, hogy valaki alig néhány száz lábnyira a feje fölött éppen szét lövi a templomot.
A kardinális kitárta felé a karjait.
Lucita nem rohant, hogy üdvözölhesse. Egyszerűen megállt az aj tóban.
– Köszönöm, Cristobal – mondta Moncada a várakozásteljesen, bár a lövöldözéstől még mindig kissé idegesen álldogáló ghoulnak – Minden a legnagyobb rendben.
Ez láthatóan kielégítette Cristobalt, aki meghajolt, és hátrálás közben becsukta maga után az ajtót.
– Örömömre szolgál, hogy visszatértél hozzám, gyönyörű gyer mekem – mondta Moncada – A város jelen pillanatban talán nem teljesen biztonságos, de neked nem kell aggódnod. Itt nem eshet bántódásod.
– Ó, én nem is aggódom – felelte Lucita.
A szavai még most is tele voltak tűzzel, de a gyomra mintha hir telen kiürült volna. A kard a kezében, a lázadásának jelképe, hirte len nem tűnt többnek egy egyszerű gyermekjátéknál.
– Jó – mondta Moncada és szándékosan vagy véletlenül, de tu domást sem vett a lány vészjósló szarkazmusáról. – Jer – folytatta, és a folyosó végéből nyíló szobába vezette.
A méretéhez képest a mozdulatai hihetetlenül fürgék voltak.
Lucita kelletlenül követte. A legtöbb teremhez hasonlóan ennek is mindössze néhány szívós fából ácsolt szék és asztal volt a berende zése. Minden fal közepén egy-egy ikon lógott. A nagyméretű festett fatáblák mindegyike egy-egy Keresztény mártírt ábrázolt: Szent Lő rinc a rostélyon, Szent Lucia a kezében a szemeit tartó tálcával, Szent István a kőhalom alatt, Szent Eustach, akit az üreges bronz bikában főztek meg. Lucita mindig gyanakodott arra, hogy Moncada valamiféle mártíromságra jelölt lénynek képzeli magát, és miután végignézte, hogy miféle kellemetlen véget értek a mártírok, már ő maga is boldogan segítette volna előre ezen az úton a kardi nálist.
De ma éjjel, csakúgy, mint mindig, ha a társaságában volt, vagy ha tényleges kárt okozhatott volna neki, az akaratereje elpárolgott, mintha nem is létezett volna. Ismét a kezében tartott kardra pillantott. Elképzelte, ahogy a pengéje lecsapja az atyja fejét, aki aztán Szent Déneshez hasonlóan felkapja azt, és elsétál. De Moncada előtt állva még gondolatban sem volt képes lesújtani rá. Csüggedten támasztotta a falnak a kardot.
A kardinális terjedelmes testével elhelyezkedett az egyikben az asztal két oldalához állított székek közül. Az asztalon egy megkez dett játszmához felállítva sorakoztak a sakk-készlet darabjai. A fe hér már csak néhány gyalognak és egy futónak parancsolt, míg a fekete még mindig rendelkezett egy futóval, egy huszárral és a ve zérrel. Moncada a másik szék felé intett, és Lucita közelebb lépett, de nem ült le. Az atyja ügyet sem vetett erre a szánalmas lázadásra.
– Don Ibrahim már egy ideje nem járt erre, úgyhogy magamat próbálgatom – mondta – Ne sajnálj. Ez nem olyan nagy megpróbál tatás – vette elejét egy olyan tiltakozásnak, ami még csak eszébe sem jutott Lucitának – Végre ráleltem egy ellenfélre, akit soha nem fogok alábecsülni – tette hozzátette hozzá önelégülten Moncada.
– Fatima eljött, hogy megöljön – mondta Lucita.
Nem akarta kimondani. Még nem döntötte el, hogy figyelmezte ti-e egyáltalán az atyját. A szavak egyszerűen... megtörténtek, és most már túl késő volt bármit is tenni. Eltékozolta a hatalmát az atyja fölött, engedte kicsúszni az ujjai között az egyik utolsó döntési lehetőséget, ami még megmaradt neki. Lucitában fellángolt a harag.
Moncada egy röpke pillanatra felvonta a szemöldökét, és így megfeszült a bőr az arca felső részén. De még az arcvonásainak oly szokatlan meglepődöttség sem volt képes megemelni a megereszke dett tokáját. Végül a kardinális elmosolyodott.
– Jobb szeretném, ha Vallejo most itt lenne – jelentette ki hig gadtan – De Alfonzo is elegendő lesz. Nincs veszély.
Lucita akaratlanul is hitt neki. Annak ellenére, hogy a halálát kí vánta. Minden gyűlölete ellenére képtelen volt komolyan veszélyeztetni az atyját. Miként lehetne több esélye a hideg és professzionális Fatimának?
– Éppen terveket szőttem – szólt Moncada, aki szemmel látható an elégedetten vette tudomásul, hogy a Fatima témát kimerítették. – Most, hogy visszatértél hozzám, már majdnem minden készen áll.
Nemtörődöm mozdulattal kinyújtotta a karját, és kezét a fekete királynőre tette – arra a Lucita szoborra, amit Vykos faragott ki évekkel ezelőtt azon a rettenetes éjszakán.
– Te elvégezted a feladatodat, és Vykos is a sajátját – folytatta – Tulajdonképpen Vykos figyelemre méltóan jó munkát végzett. Úgy számoltam, hogy a figyelme már jóval ezelőtt el fog kalandozni.
Lucita hallotta a szavakat, de csak félig értette meg őket. Még mindig túlságosan döbbent volt a saját magával szemben elkövetett árulásától, hogy bármiféle kritikát fűzhetett volna az atyja zagyva monológjához. Úgy tűnt, Moncada nagyon élvezi annak az újdonsá gát, hogy egy illően alázatos gyermek előtt nyilatkozhat meg.
– Borgesnek vége, hála a te szakértelmednek, és az amerikai dél hercegei vagy elpusztultak, vagy elűzték őket. Olyan szűklátókörűek voltak – rázta meg gúnyos megbotránkozással a fejét a kardinális.
– Mindegyikük egy-egy szánalmas uralkodó, aki féltékenyen óvta a városát. Semmi kölcsönös védelmi egyezmény. A hercegek még ak kor is azt hitték, hogy az előbbi város volt az utolsó áldozat, amikor pedig már jó előre figyelmeztették őket – söpörte megvetően a föld re a fehér bábokat a kardinális.
– Egy ideje már megvolt az erő ehhez, de az akarat még hiányzott – mondta, és hatalmas szandáljával porrá zúzta a földön heverő bá bokat – Az érsekeknek és a nomádoknak csak egy szigorú kézre volt szükségük, amely irányítja őket. És az ég a megmondhatója, de a ré gens nem szándékozott vezetni őket. Akkor miért pont most akarna hozzáfogni?
Lucita szeretett volna elhátrálni atyjának egyre növekvő lelkesedése elől. Nem akart részt venni a terveiben. Nem látta, hogy a ter veknek mi közük lehet őhozzá – de attól félt, hogy nagyon is sok.
– Washingtonban megtörtük a Kamarilla erejét – mondta Moncada – A megmaradtak Baltimore-ban lapulnak, de még nem vertük meg őket. Aztán ott van Polonia, az egyetlen megmaradt nagy kaliberű érsek. Amint azok a Kamarilla bolondok elvégzik a feladatukat...
Eljött a pillanat, amelytől Lucita rettegett: Moncada rápillantott. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy megtámadja, vagy hogy elmene küljön, de mindkettőre képtelen volt. Még csak nem is tiltakozott, amikor Moncada felé nyúlt és megfogta a kezét.
– Miután beverték Polonia orrát, az Új Világ készen fog állni – mondta Moncada. A pillantása Lucitán nyugodott, de szemei előtt egy átalakult világ képei peregtek. – Készen fog állni arra, hogy az élére álljak... veled az oldalamon.
Egyik ujjával végigsimította Lucita karját – a csuklójától a kö nyökén keresztül a válláig. A lány megremegett, de nem húzódott el. Moncada szemei kidülledtek.
– A hatalmunk idővel a régensével fog vetekedni, leányom. Ahol ő veszett kutyák fölött uralkodik, ott én az uralmam alá hajtom őket. És akkor a tiéd lesz minden, ami az enyém.
Lucita hirtelen késztetést érzett arra, hogy elfusson, hogy elme neküljön atyja őrülete elől, de Moncada szorosan tartotta a karját. Elfojtott egy nyüszítést. Sem ezt, sem a sírást nem fogja megengedni magának. Inkább a Végső Halál, minthogy Moncada mellett maradjon és engedelmeskedjen neki... Nem maradt más, csak a neve tés. A hideg, üres, mániákus nevetés.
Lucita kegyetlen kétségbeesésének hangja arculcsapásként rán totta ki Moncadát a győzedelmes ábrándok közül. Durván megrázta lányt, de a nevetés csak nem akart abbamaradni. Inkább egyre erő sebbé és hangosabbá vált. Görcsbe rántotta Lucita testét, és vérkönnyeket csalt a szemébe.
Moncada újból megrázta. A páros felborította az asztalt, és a fe kete vezér a földre zuhant a porrá zúzott fehér bábok romjai közé.
Lucita képtelen volt abbahagyni a nevetést. Atyjának őrülete úgy szakította ki meddő méhéből, mint egy megnyomorodott mag zatot. Moncada megcsavarta a karját. A csont elroppant, de még ekkor sem tudta abbahagyni. Az atyja nem eresztette a meggyötört testet, magasba emelte az öklét, és megérkezett az első ütés.
Az első, de nem az utolsó.

 

1999. október 6., szerda, este 12:20
Calle del Sapo
Madrid, Spanyolország

Anwar félreugrott a páraszerű mozgás útjából, pedig az is lehet, hogy valójában semmi sem volt ott. De lehetett akár egy újabb ár nyékcsáp is. A szeme sarkából látta a villanást, ami valójában Mahmud volt, látta az ostor csendes pattintását és a papírként csíkokra hasadó árnyékfoltot.
Most Anwar pördült meg, és katarjával belevágott egy másik ár nyékba. A penge ellenállásba ütközött, és a sötétség egy időre ismét távolabb rándult tőle. Követte Mahmud példája, és ő is mozgásba lendült. A testek nem jelentettek komoly akadályt. Anwar át, és túl lendült rajtuk, és még csak a ritmusa sem tört meg. Az árnyékok nem boríthatták el azt, amit nem tudtak elkapni. De a sötétség ott volt mindenütt.
Olyan simán ment a templomi lövöldözés, csakúgy, mint a rob bantás, amivel Mahmud a földdel tett egyenlővé egy bizonyos ter met az operában. De az ellenállás gyors volt és erőteljes, amikor Fatima utasításai alapján a páros találkozott az elterelő hadművelet következő helyszínén. Pisztolyokból tüzelő és furkósbotokat lóbáló ghoulok özönlöttek elő. A helyszín a város kevésbé festői körzeté ben helyezkedett el, ahol gyakoriak volta a részeg utcai verekedések, és ahol a policía nem sieti el a közbeavatkozást.
Anwar kicsit megkönnyebbült, amikor Mahmuddal karöltve gyorsan leszámoltak a ghoulokkal, és a járókelők tömege fejvesztve menekülni kezdett.
Az árnyékok ekkor csaptak le.
Most már a túlélésért folyt a küzdelem. Mahmuddal megkísérel tek visszavonulni a harcmezőről, miután megértették, hogy a figye lemelterelési feladatukat teljesítették, de az árnyékok mindenütt ott voltak. A feltételezéseik szerint Moncada légiósai közül csak kö rülbelül féltucatnyi volt a városban, de Anwar meg mert volna es küdni rá, hogy legalább százan vannak. Bárhová fordultak is, a sötétségnek mindenütt saját akarata volt – lecsapott rá, a lába és a fegyverei után kapkodott, és megpróbálta minden irányból elboríta ni. Időnként egy-egy szilárd alak tűnt fel, éppen csak annyi időre, hogy támadjon, aztán mire Anwar pengéje feldalolt az éjszakában, az alaknak már nyoma sem maradt.
Eddig csak felületes sérüléseket szenvedett, de figyelnie kellett volna rájuk, és vérre lett volna szükség a gyógyításhoz. Mahmud megszállottként küzdött. Bár az ostorának nem volt hangja, de a fullánkja azért megmaradt.
Anwarnak csak egyetlen aprócska résre lett volna szüksége, hogy felszívódjon az éjszakában, de az árnyékok mindig útját állták. Bár a harcot még nem vesztették el, de nem is nyerték meg. Az idő és a túlerő idővel megteszi a magáét.

 

1999. október 6., szerda, éjjel 12:22
Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Sevitas
Madrid, Spanyolország

Fatima átadta magát a tehetetlenségnek. A sötétség foglya volt. Az árnyék csápjai tekeredtek köré, és összeszorították a lábait, és a karjait odaszögezték az oldalához. Néhány percnyi hiábavaló küzde lem után belátta, hogy így nem szabadulhat. A sötétség a föld sú lyát, és a kő erejét hordozta. Körbevette, és elkerülhetetlen rosszindulattal bebörtönözte.
A Leviatán.
A sötétségből merített erőt, és a sötétség teljes volt abban az oldaljáratban, ahová bevonszolta Fatimát. A hideg még az ő élőholt húsát is megdermesztette, és sikolyok visszhangoztak a sötétben – a kétségbeesés csapdába esett visszhangjai, amelyeket oly régen bo csátottak útjukra a bebörtönzött elítéltek. Az árnyék oly tökéletesen uralta ezt a helyet, hogy életben tartotta a sikolyokat még jóval azután is, hogy a csont és a hús semmivé porlott és még az emlékük is elenyészett. Az inkvizíció és a bűnbánat, a végső rituáléként fel ajánlott könnyek még most is itt voltak.
A sötétségtől és a saját emlékezetének árnyaitól körülvéve Fati ma megismerte a csendes kétségbeesést. Az érzés nem azért tört rá, mert kockáztatott és vesztett, hanem mert úgy kockáztatott, hogy veszíteni akart. Ő volt Fatima al-Faqadi, az orgyilkosok orgyilkosa. Volt egy halvány esélye, és ő megcsalta magát, amikor felbecsülte az esély mértékét. Sem Mahmud, sem Pilar, de még Anwar sem vonta őt kérdőre. Pedig talán ezt kellett volna tenniük. Ha kérdőre vonják, azzal nem gyengének, hanem bölcsnek bizonyulnak.
De ők vakon hittek a szavaiban. Feltételezték, hogy többet tud náluk erről a sötét ösvényről és a Leviátánról. De minden, amit tudott, csak találgatás volt – elég ahhoz, hogy rájuk hagyjon mindent, és idejöjjön a sötétbe elpusztulni. Abban reménykedett, hogy hátra hagyhat mindent, és kettesben maradhat Allahhal, de most – amikor már túl késő volt – már látta a hibáját. Allah azt kérte tőle, hogy legyen hűséges mindenhez, ami kedves a szívének. A következmé nyek nem alakíthatták a hitet – legalábbis az arra méltók hitét nem. Ebben az ügyben mégis a következmények alakították őt, és ő meg csalta a testvéreit, megcsalta Lucitát. Megadta magát a kétségbeesésnek, és feladta mindegyiküket.
Egyáltalán próbálta-e elkerülni a fogságot, elkerülni ezt a lényt, akiről tudta, hogy valahol idelenn ólálkodik? Ebben nem lehetett biztos. Többé már nem tudott bízni magában. Most már túl késő volt. A kétségei vezették ide, és most azok fogják belefojtani a sötét ségbe. Arra számított, hogy legalább az emésztő bűntudat érzése megszűnik, de ebben is tévedett. A bánat nem szűnt meg még most sem, hogy már nem tudott cselekedni, hogy már esélye sem volt rá, hogy bármit is jóvátegyen. Sőt, már csak a bánat maradt.
Talán a feledésben kellene reménykednie. Megismeri végre a békét, ha a Leviatán végzett vele. Még ha a fenevad csak fogságba ej tette, végül az éhség fájdalma és őrülete után csak eljön majd a torpor békéje. És ennek mindössze az volt az ára, hogy cserbenhagy jon mindent, ami fontos volt neki.
Az alku miatt összeszorult Fatima torka. Eszébe jutott Lucita, és hogy miként utasítana vissza minden kétséget kizáróan egy ilyen egyezséget a lány. Fatima érezte a dacot a vérében – Lucita vérében, ami most az ő testében keringett. Fatima lesújtott a sötétségre, de alig tudott mozogni. Pusztán az akaraterejével nem volt képes utat nyitni a homályban. A sötétség üdvözölte őt: mélyebbre vonta az ölelésébe, és biztosan tartotta. A Leviatán ott volt mindenhol – megérintette, megszagolta, megízlelte. És aztán eltűnt. Az árnyékok hirtelen már nem voltak olyan min dent elborítóak, és Fatima újra a saját két lábán állt. A sikolyok a múltba vesztek, és velük együtt halványult el a kétségbeesés is.
Ismeri a vért.
Fatima ereiben Haqim vére csordogált – és Lucitáé. Moncada el sőszülöttéé.
Ismeri a vért.
Fatima kihasználta a szerelmét, álságos indokkal zuhant a karjai közé. És most a csalárd szerelmest útjára bocsátották, hogy jóvátehes se vétkeit. Az alku érvényét vesztette, és vele tűnt a bánat is. Fatima gyorsan mélyebbre hatolt az árnyékok tanyájára, hiszen a haladék ta lán túl rövidnek bizonyul, és a sötétség teljes súllyal visszatér utána.

 

1999. október 6., szerda, éjjel 12:41
Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Sevitas
Madrid, Spanyolország

A Leviatán barlangjai hamarosan átadták helyüket a Moncada menedékét alkotó alagutaknak. Fatima beljebb nyomult. Minden fordulóban és minden kereszteződésnél belebotlott a keresztény iko nográfia egy-egy darabjába. Szinte érezte az árnyéktól megrontott hitet, ami áthatotta Moncada tanyáját. De Fatima is a hit teremtménye volt. Nem tartott sem a mennytől, sem az angyalaitól.
Szinte már ismerősnek találta a tekervényes folyosókat. Még so ha nem járt a kardinális odújában, de a Fekete Kéz igen alaposan ki faggatta Don Ibrahimot. A térképek beleégtek a memóriájába, és egészen eddig pontosnak is bizonyultak. Nem tévedt el, és senki és semmi nem próbálta útját állni.
A kardinális féltékenyen óvta a magánéletét. Ibrahim vallomása szerint csak nagyon kevés szolgálót engedett a menedékének legfel ső szintjénél beljebb, ma éjjel pedig a ghoulok és a légiósok a bejára tokat ért támadásokra válaszul azokra a területekre fognak ügyelni. Miután kiszabadult a Leviatán fullasztó öleléséből Fatima azonnal megérezte a rezgéseket a zsebében. Ez volt a jelzés, hogy a figyelem elterelés kezdetét vette... és hogy Lucita visszatért az atyjához.
Most már nem csak Moncadával kerül majd szembe.
Végül Fatima a vártnál sokkal könnyebben megtalálta, amit ke resett. Az elméjében átnézte a hosszú folyosókat, és úgy döntött, hogy szobáról szobára fog járni, de a fülei ismerős hangokat fogtak fel a távolban: a húsnak csapódó hús tompa rezgéseit.
Fatima gyorsan elindult a küzdelem hangjai felé, mert jól tudta, hogy ott kell lennie Lucitának is. Idegen, és mégis ismerős folyosó kon rohant végig, túl a kápolnán, befordult egy sarkon, elhaladt a másolószoba mellett. Pillanatnyi megtorpanás nélkül viharzott ke resztül a fürdőkamrán, és végigszaladt a mögötte nyíló folyosón, majd átlépett a nyitott ajtón.
Moncada sokkal nagyobb volt annál, amilyennek képzelte, és a derékbőségét meghazudtolóan erős. Egyszerű köpenyt és szandált viselt, és Fatima érezte a verítékében kiütköző vér szagát. Látta, ahogy az ökle lesújt Lucitára. Fatima úgy rezdült össze, mintha a csapás az ő testét érte volna.
Moncada a törött karjánál fogva tartotta Lucitát. A lány öntudatánál volt, és a megvert testből egy halk hang tört elő, ami korábban talán egy nevetés lehetett.
Fatima a handzsárért nyúlt, és csendben elindult az atya és gyer meke felé. Nem tudta, hogy Lucita pillantott az irányába, vagy Moncada volt túlságosan is ráhangolódva a menedékét megtöltő árnyékokra, de a kardinális valahogy megérezte a jelenlétét, és felé je fordította az arcát. Fatima ebben a helyzetben a kard helyett in kább a 266 SIG mellett döntött, és gyors egymásutánban megeresztett három lövést.
Moncada hihetetlen sebességgel pördült meg, és a lövések, ame lyek levitték volna a fejét, a vállába fúródva robbantak fel. A hatal mas férfi hátratántorodott. Elejtette Lucitát, és a vállának véres maradványaihoz kapott. A bal karja hasznavehetetlenül lógott az oldala mellett.
Hirtelen Fatima lett a célpontja a dühének, amit eddig Lucitára és a dacos, háborodott kuncogására összpontosított.
– Megállj! – parancsolta.
Hangjának lökéshulláma szökőárként borította el a szobát. Fati ma ujja megremegett a ravaszon – tizenkét robbanógolyó maradt a tárban, amivel véres masszává változtathatta volna a kardinálist – de képtelen volt megmozdítani. Csak egy pillanatig habozott, de ezalatt az árnyékcsápok megragadták a fegyvert. Fatima meghúzta a ravaszt, és a mennyezet egy darabja felrobbant. A hármast kőpor borította el.
Fatima ahelyett, hogy a fegyverért kezdett volna huzakodni, in kább magára hagyta a pisztolyt, és a handzsárral a kezében előreve tette magát. De az árnyékok felemelkedtek és útját állták. Az Asszamita feléjük vágott, kitért az útjukból, de azok mégis eltérítették őt Moncadától. Mozgás közben egyetlen csuklómozdulattal elő vette a jambiát, majd egy sima metszéssel felvágta a csuklóját. A vér szabadon kezdett ömleni, és Fatima eldobta a pengét.
Egy árnyékcsáp útját állta a fegyvernek, de a Haqim vérében megfürösztött jambia szétszaggatta a sötétséget, és belefúródott a meglepett kardinális mellkasába.
Moncada fájdalmasan felbömbölt.
A közelben Lucita is talpra küzdötte magát. Fatima ügyet sem vetett rá, és az atyja felé mozdult.
De most már valóban a pokol összes árnyéka válaszolt Moncada hívására. Sötétség áradt a szoba minden sarkából és beugrójából. Fatima sokkal könnyebben változtathatta volna nappallá az éjszakát, minthogy kitérjen a roham útjából, és miközben a csápok ten gere gúzsba kötötte a lábait, megérezte a Leviatán jelenlétét. A teremtmény nem volt egy távoli alagúthoz kötve, hanem élt, és be töltötte ezt az egész földalatti halálcsapdát. A fenevad egyszer meg kímélte az életét – felismerte a vérét – de most a mester parancsainak engedelmeskedett.
Fatima az árnyék-teremtmény felé vágott, de a szoba lassan egy sötét tóvá változott, és már nem maradt helye, hogy kitérjen az ölelése elől. A sötétség mindent elborított, és a gyorsasága használha tatlanná vált. A fenevad ismét megragadta, és bár ezúttal szakadatlanul küzdött ellene, mégis ezúttal sem ért el jobb eredményt. A csápok megszorították. Nem roppantották össze, de nem is eresztették. Talán az ismerős vér túlságosan megzavarta a Leviatánt ahhoz, hogy elpusztítsa, de az is lehet, hogy Moncada sze rette volna foglyul ejteni.
A kardinális a sebeivel törődött. A válla máris kezdett gyógyulni. A jambiát már kihúzta a mellkasából, és most a kezével takarta el a sebet, ami nem válaszolt a vérre, és nem volt hajlandó bezáródni.
Az árnyékokban Lucita mozgott. Sötét haja úgy lobogott utána, mint megannyi árnyékcsáp. A lány talpra küzdötte magát, és vala honnan előhúzott egy kardot. Aragon Sötét Rózsája Fatima és Moncada között állt. Az ő karja is részben meggyógyult már, bár még nyilvánvalóan fájhatott neki, mivel a bal kezében tartotta a kardot.
Moncada látható fájdalmai ellenére is elmosolyodott.
– Teljesen igazad volt, én gyönyörű leányom. Úgy tűnik, hogy foglyul ejtettünk egy pogány Asszamitát – mondta, majd a győzedel mes arckifejezése aggodalmasra váltott – Meg kell tudnunk, hogy miként juthatott ilyen messzire – jelentette ki, de beszéd közben lassan visszatért az önbizalma – Amúgy különben sem maradnánk már sokáig ezen a helyen. Emelünk majd egy még csodálatosabb...
Moncada meglepettnek tűnt, amikor Lucita pengéje a nyakába csapódott. A kard átvágta az izmokat és az inakat, és belefúródott a csontba. Lucita az esetlenebbik kezét használta, és az ereje kezdte cserbenhagyni: enyhén imbolyogva állt Moncada előtt. Az atyja kérdőn nézett a nyakából kiálló pengéről a gyermekére. A szája nyitva maradt, de úgy tűnt, nem találja a szavakat...
– Leányom... – nyögte ki végül, de a nyilvánvaló döbbenetét ki fejező szavakat még ekkor sem találta.
Fájdalmas arckifejezéssel rántotta ki a beágyazódott, és most már csorba élű kardot a testéből, és messzire hajtotta. Úgy tűnt, hogy a kőnek csapódó fém csörgése kizökkentette döbbenetéből, vagy legalábbis szabadjára engedte a lelkéből feltörő hatalmas dühöt. Az arca másodpercek alatt vérvörösre váltott, és a kezei ökölbe szorultak az oldala mellett.
Lecsapott Lucitára, és a visszakezes ütés a szoba hátsó végébe rö pítette a lányt. Az önkontroll most csak távoli emlék volt a kardiná lis számára. Remegett a dühtől, és szemeit szorosan összeszorította.
– A pokol kapui tárulnának ki előtted! – ordította végül, és a kinyilatkoztatás után az árnyékok elözönlötték Lucitát.
A Leviatán még mindig szorosan tartotta Fatimát. A lény mére tei bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy egyszerre két személyt is foglyul ejthessen. Azonban ahogy az árnyékcsápok körülfolyták a kardinális gyermekét, Fatima megérezte a határozatlanságot a ször nyetegben. Hiszen Moncada arra utasította, hogy végezzen Lucitával. Most nem foglyul ejtenie kellett, nem megkötözni, ha nem pusztítani, addig szorítani a testet, amíg semmi nem marad be lőle. Fatima ezt az árnyékokban érezte, de az is lehet, hogy a közös vér volt az – az övé, és Lucitán keresztül Moncadáé – ami felvilágo sította őt.
Ismeri a vért.
Leviatán fekete szökőárja hordalékként sodorta maga előtt Lucita testét. A tóból több hatalmas csáp nyúlt ki, és ráfonódtak a lányra, majd a korok erejével szorultak meg körülötte. Az ízületek kiugrottak a helyükről, majd a csontok lassan kezdtek elpattanni.
Azonban a Leviatán még mindig habozott, és nem roppantotta szét őt teljesen. Nem akarta elpusztítani a vér gyermekét. Fatima, aki oly jó ismerőse volt a kétségbeesésnek, most megérezte ezt a lényben is – akinek most megparancsolták, hogy pusztítsa el a vért, aminek az oltalmazásáért létezett.
Ismeri a vért.
Az árnyék fenevad elhatározása néhány másodpercen keresztül ingadozott... de végül döntésre jutott.
A Fatimát mozdulatlanságra kárhoztató árnyékpántok hirtelen sokkal nagyobb erővel kezdték szorítani. A Lucitát tartó csápok is mét megfeszültek – és hatalmas árnyékkígyók vetődtek előre, hogy gúzsba kössék magát Moncadát is.
Ha a Leviátánnak el kell pusztítania a vért, akkor ő el is fogja pusztítani.
Moncada tiltakozásának hamarosan vége szakadt, hiszen nem tudott elég levegőt a beszívni a beszédhez. Lucita felhagyott a küzdelemmel, és Fatima is követte a példáját, miután megérezte, hogy a lény szorítása kevésbé erős, ha nem küzd ellene.
Moncada azonban úgy vergődött és fröcsögött, ahogy csak tudott. A dühe mindenek fölött állt. Először a leánya, aztán az őrző fenevada támad rá. A csápok úgy nyüzsögtek körülötte, mint a sa kálfalka a friss dög körül. Körülfonták a karját, a lábait és a testét. A feje sötétbíbor színű lett a féktelen dühöngéstől.
Mire a csontjai kezdtek elroppanni Moncada végül uralma alá vonta sértett hiúságát, és az izmai ereje helyett az akaratát fordította a szörnyeteg ellen. A Leviatán, Moncada teremtménye, megin gott. A sötét áradat egy árnyalatnyit visszahúzódott. A csápok serege vesztett egy unciányit a határozottságából.
És Fatimának éppen csak erre a kis résre volt szüksége. Azonnal kiszabadult, amint a csápok enyhítettek a szorításukon, és széles ív ben meglendítve a handzsárt Moncadára vetette magát.
Azonban az idős Lasombra is kiszabadította a sértetlen kezét az árnyékok közül, és most azzal hárította a kard csapását. Az orgyilkos le csapta a kezét, de a kardinálisnak ezzel sikerült megmentenie a fejét.
Fatima közelről cselezett a handzsárral, de a másik kezével egy újabb rejtett tőrt húzott elő az övéből. Moncada nem kerülhette el a pengét. A tőr mélyen belefúródott a derekába, de a sebesülés árán még kéz nélkül is képes volt Fatima köré fonni a karját. Óriási erejű szorításában kezdte összepréselni az orgyilkost, ahogy azt pillanatok kal ezelőtt a Leviatán tette.
Az árnyékszörny csápjai ismét előrevetődtek, és szerelmes ölelés ben egymáshoz szorították Fatimát és Moncadát. Fatima érezte, hogy előbb az egyik, aztán egy újabb bordája enged a hatalmas nyo másnak. Beljebb fúrta a tőrt, de Moncada és a Leviatán kettős öle lése sokkal mélyebbre nyomta a pengét, mint amire ő maga valaha is képes lett volna. Moncada elfintorodott, ahogy a gin-gin kezdte kifejteni a hatását.
Fatima ismerte a kardinális gyomrában lángoló pokoli tüzet. Megforgatta a pengét, hogy a méreg még jobban szétterjedjen a tes tében. Azonban őt már nem menti meg, hogy Moncada végül el fog pusztulni. A látótere peremén fényes szikrák perdültek táncra az ár nyékok között. Az egyik törött borda átfúrta a bőrét.
A lassan kihunyó öntudat utolsó erőfeszítéseként Fatima még egyszer utoljára segítségül hívta a vérét, és az válaszolt a hívásra. Az arca Moncada mellkasához préselődött. Az Asszamita felpillantott, és a Leviatán szorításában összepréselődve a tekintetük találkozott egy pillanatra. Moncada szemei jókedvtől csillogtak. A belsőségeit felemésztő fájdalom ellenére a férfi örvendezett. Örvendezett, hogy Fatimát vele együtt éri utol a végzet, és még valami más miatt is – és azt a valamit Fatima csak beteljesülésként értelmezhette.
Azonban a vér kötelességtudóan felelt a hívására. Feltört a tor kában, és a száján át Moncada arcába fröcskölt. És Haqim vére megégette a kafirt, ahol hozzáért. Ezúttal Moncada már talált elég levegőt, hogy felsikoltson.
A bőre levált a vér érintésétől. A szemei összefonnyadtak, és csak füstölgő lyukak maradtak utánuk. És a vér tovább ömlött. Fatima addig lövellte ki magából az erőteljes sugarat, amíg minden ere je el nem fogyott, aztán a földre rogyott, és csak lassan jutott eszébe, hogy csodálkoznia kellene, amiért ismét szabadnak tudhatja magát. A Leviatán zsugorodott. A csápok visszahúzódtak, majd semmivé foszlottak. A sötétségből álló tó különálló foltokba vonult vissza a szoba sarkaiban.
Moncada hallatott még egy utolsó megcsonkított sikolyt, aztán a feje végképp eltűnt. A vér úgy falta fel a húst és a csontot kívülről, ahogy a méreg belülről. Fatima még ahhoz is túl gyenge volt, hogy távolabb gördüljön, amikor a püffedt alak maradványai a földre rogytak. Miközben Fatima a hátán hevert, és bénultan meredt fölfelé, a mennyezeten repedések futottak végig, és a habarcs lassan elkezdett zuhogni rá, mint egy közelgő vihar első cseppjei.

 

1999. október 6., szerda, éjjel 1:10
Callo del Sapo
Madrid, Spanyolország

Anwar és Mahmud egymásnak vetették a hátukat. Az erejük már elfogyott. Mindketten olyan sebekből véreztek, amelyeket már nem tudtak meggyógyítani. Anwar az oldala mellett tartotta a katarját, és képtelen volt csípőmagasság fölé emelni a pengét.
A körülöttük köröző sötétség közelebb araszolt. Az árnyékharco sok közelebb jöttek a végső csapáshoz.
– Gyorsan – lökte Anwar elé az alkarját Mahmud – Vedd a vérem, és elmenekülhetsz, amikor lecsapnak rám.
Anwarnak nem maradt ereje vitatkozni, de egy gyengéd taszítás sal félrelökte Mahmud karját. Ő nem lesz a csata egyedüli túlélője. A küldetés sikere nem attól függött, hogy egyikük elmeneküljön er ről a helyről. A dicsőség vagy a szégyen Fatimától múlik. Anwar vagy Mahmuddal együtt távozik, vagy sehogy.
Moncada légiósainak köre ismét szorosabbra húzódott körülöt tük. Közelgett a sötétség, ami végezni fog Anwarral. A gyengeség erőt vett rajta, és megtántorodott. Nem. Azonnal rádöbbent, hogy nem ő mozgott, hanem maga a föld a lába alatt.
Egy újabb rengés futott végig a földön, mintha csak meg akarná erősíteni az előző észrevételét. A lökéshullámok észrevehetőek vol tak, de távolról sem lehetett őket túlságosan erősnek nevezni. A lé giósok reakciói alapján azonban Anwar akár azt is hihette volna, hogy maga a világ készül összeomlani.
Gyötrelmes kiáltások szakadtak fel az árnyékok közül, és még maga a sötétség is örvénylett és kavargott körülöttük. Aztán a kiáltások a két orgyilkos körül mindenütt fejhangú sikolyba váltottak. Az árnyékok különálló fekete ciklonokra estek szét, amelyek közül egyik sem volt embernagyságúnál nagyobb. Aztán úgy tűnt, hogy maga a föld szippantja éppoly gyorsan magába őket apró lyukakon keresztül, amilyen gyorsan a ciklonok kialakultak. A kétségbeesett kiáltások megszakadtak.

 

1999. október 6., szerda, éjjel 1:13
Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Sevitas
Madrid, Spanyolország

Úgy tűnt, mintha a mennyezetről hulló por és a potyogó kőda rabkák ráérősen lebegnének a föld felé. Fatima a hátán fekve figyel te őket, és arra gondolt, hogy milyen békés ez a látvány. Az elméjének egy észre felismerte a torpor csábító hívogatását. A teste elnyűtt volt, és vérének nagy részét feláldozta a küldetés sikeréért. Moncada elpusztult. Parázsló maradványai semmivé omlottak, miu tán az akarat távozott a testéből.
A Leviatán is eltűnt. Fatima élesen érzékelte a hiányát. Miután kétszer is a hatalmába került, Fatima rádöbbent, hogy miként ha totta át a rosszindulata, Moncada életre kelt akarata a kardinális menedékének minden apró zugát. Ennek a helynek minden kőnél és habarcsnál inkább ez az árnyékszörny volt az alapja.
És most, hogy a teremtmény eltűnt, a kő és a habarcs kezdte megadni magát a nyomásnak. A padló és a falak remegtek.
Egy kéz ragadta meg Fatima karját. Felnézve Lucita arcát pillan totta meg. A lány szájából vér csordogált.
– Azért jöttél, hogy engem is megölj? – kérdezte Lucita.
Fatima kis híján felnevetett. Most az egyszer nem tudta volna megmondani, hogy Lucita gúnyolódik-e, vagy sem. Valószínűleg igen, döntötte el végül. Alig volt elég ereje hozzá, hogy ülő helyzetbe tornássza magát. Másfelől azonban Lucita sem volt jobb bőrben nála.
Válaszul Fatima odahajolt, és lágyan megcsókolta Lucitát, majd lenyalogatta a vért az ajkairól. Még ahhoz is túl gyenge volt, hogy engedelmeskedjen a vér csábító ízétől felébresztett éhség sürgető követelésének. Hálás volt a gyengeségéért, a megpróbáltatásokért, amelyeket együtt vészeltek át, mert levette a válláról a döntés kény szerének súlyát – bár nagyon is jól tudta, hogy mi lenne a döntés.
A két nő segített egymásnak talpra állni. Fatima szakított néhány fájdalmas pillanatot arra, hogy megrántsa az oldalát, és visszahúzza a bőrt a kiálló bordára, aztán együtt próbáltak a lehető leggyorsab ban haladni a kijárat felé. Körülöttük egyre nagyobb kőtömbök csa pódtak a földhöz. Csendben haladtak a sötétben. Fatima kivezette a társát az alag úton, amelyen behatolt a kardinális tanyájára, és úgy tűnt, hogy Lucita megelégszik azzal, ha követheti. Az árnyékok nem tűntek olyan mélynek, mint korábban, és a sötétség sem volt annyira ellen állhatatlan.

* * * * *

Elsőként Lucita mászott fel a zöldségárus bódé friss levegőjébe. Aztán a durván faragott létrán leszűrődött az átkozódása egészen Fatimáig, aki csak akkor döbbent rá a kiváltó okra, amikor végül ő is kibukkant az aknából. Anwar állt Lucitától nem messze. A férfit horzsolások és vágások egész tengere borította, és úgy tűnt, hogy minden pillanatban összeeshet a kimerültségtől, de ennek ellenére Lucitára szegezte a kezében tartott gépfegyvert. Fatima is csatlako zott hozzájuk, és ekkor már hárman álltak ott imbolyogva. Mind egyiküket egyedül az akaraterő tartotta talpon.
Anwar pillantása minden fáradtsága ellenére kemény volt és dia dalittas. A szemét nem vette le Lucitáról, bár a testvéréhez intézte szavait:
– Gondoltam, hogy ezen az úton fogsz távozni.
Fatima tudta, hogy mi jár a fejében. Mivel újra látta Fatimát, ez azt jelenti, hogy Moncada elpusztult és a küldetés sikerrel járt. Jogosan érzett büszkeséget és elégedettséget. És itt volt a kardinális gyer meke is. Többé már esélye sem volt annak, hogy veszélyeztetheti a küldetést, és nem volt többé ok arra, hogy ne pusztítsa el.
Fatima közelebb lépett hozzá, kezét a fegyver csövére tette, és nyugodtan eltolta. Anwar most már ránézett, és kihívó pillantást küldött felé. Fatima állta a pillantását, amíg Anwar végül el nem fordította a tekintetét.
Addig állt ott kezével a fegyveren, amíg meg nem hallotta, hogy Lucita elsétált. Amíg Lucita el nem ment.
Anwar nem tett fel kérdéseket. Az nem lett volna helyénvaló. De Fatima tudta, hogy a szíve mélyén neheztel rá.
– Ő az enyém – mondta a férfinak.
Ezt Anwar meg tudta érteni, de még így sem válaszolta meg a ki mondatlan kérdéseket. Miért nem pusztították el most Lucitát, amikor az alkalom tálcán kínálta magát. Fatimát nem érte volna szégyen, ha elfogadja egy klántársa segítségét. A klán akarata fonto sabb volt a személyes büszkeségnél.
De Fatima úgy érezte, hogy méltónak bizonyult. Valamikor majd leszámol Lucitával. Ha pedig az álom még azelőtt meglátogatja, ha szembe kell néznie a hírnök ítéletével... akkor talán megadatik az esély Anwar számára is.

 

 

AZ ÍRÓRÓL

 

Gherbod Flemming a feleségével és három macskájával él. A szembefordítható hüvelykek monopóliumának hála egyelőre az emberek vannak fölényben. Flemming írta a Klán regény: Gangrelt és a Klán regény: Ventruet, valamint a Vámpír: a Maszkabálhoz a Vér Átok trilógiát – Az ördög ügyvédjét A válogatást és a Sötét próféciát.