RAYMOND E. FEIST
Vérbeli herceg

[Kígyóháború 1.]

(Tartalom) (Térkép)

 

 

1.
Hazatérés

A fogadó csöndes volt.
A koromtól megfeketedett fal elnyelte a lámpások fényét, így odabenn meglehetős félhomály honolt. A parázsló tűz alig adott valamicske meleget, és az előtte ülők viselkedése alapján vidámságra sem adott okot. Az efféle intézményekben megszokott légkörrel szemben ez a fogadó szinte komor helynek tűnt. A sötét sarkokban férfiak tárgyaltak visszafojtott hangon, olyan dolgokról, amelyeket jobb, ha csak az érintettek hallanak. Csupán elvétve törte meg a csendet holmi jóváhagyó morgás egy-egy elsuttogott ajánlatra, vagy hangzott fel a pénzért kapható nők keserű nevetése. Az Alvó Dokkmunkás vendégeinek többsége a kártyacsatát figyelte.
Pokiireztek. Ez a Nagy Kesh Birodalomból érkezett játék mostanában kiszorította a fogadókból és kocsmákból a lin-lant és a pashawát a Királyság nyugati felében. Az egyik játékos a koncentrálástól összeszűkült szemmel méregette a kezében tartott öt lapot. A katona eltávozáson volt, és mint mindig, most is jó előre megérezte a bajt, amely öles léptekkel közeledett a helyiség felé. Látványosan tanulmányozta a kártyáit, miközben lopva megszemlélte az öt másik férfit az asztalnál.
Közvetlenül a balján ketten ültek: mindkettő kemény legénynek látszott. Napbarnítottak voltak és kérges tenyerűek; megfakult vászoningük és gyapjúnadrágjuk megnyúltan lógott szikár, izmos testükön. Nem viseltek csizmát, sőt, még szandált sem; a hűvös éjszaka ellenére mezítláb jártak, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy új állásra váró matrózok. Az ilyen fickók rendszerint pillanatok alatt elveszítik, amit keresnek, aztán irány a tenger. Annak alapján azonban, ahogy egész éjjel szórták a pénzt a kártyaasztalnál, a katona sejtette, hogy a jobbján ülő férfinek dolgoznak.
Az illető türelmesen várta, hogy a harcos tartja a tétet, vagy sem: ez utóbbi esetben elveszítve a lehetőséget, hogy maximum három új kártyát húzhasson. A katona gyakran találkozott hozzá hasonló fickókkal: gazdag kereskedő vagy köznemes kisebb fia lehetett, akinek túl sok az ideje, és nem tudja mivel elütni. A krondori ifjúság legújabb divatja szerint öltözött: rövid bricsesznadrágja szárát betűrte harisnyájába úgy, hogy az térd alatt kibuggyosodjon. Egyszerű fehér ingét gyöngyök és féldrágakövek ékesítették, rafinált szabású, meglehetősen rikító sárga ujjasát pedig fehér és ezüst brokátmandzsetta, illetve -gallér díszítette. Tipikus ficsúr volt. És a vállán lógó pantallérba tűzött rodezián spádéjából ítélve veszélyes ficsúr. Ezt a kardot csak a legügyesebbek és a gyors halált keresők választották: szakértő kézben félelmetes fegyvernek számított, tapasztalatlanok számára viszont kész öngyilkosság volt ilyet használni.
A férfi korábban nagy összegeket veszíthetett, és valószínűleg most ezt próbálta csalással visszaszerezni. Időnként hol az egyik, hol a másik matróz nyert egy keveset, de a harcos bizonyosra vette, hogy ezzel csak a fiatal ficsúrral szembeni gyanút akarták elaltatni. A katona felsóhajtott; mintha nehezen tudna dönteni. A másik két játékos türelmesen várta, hogy végre határozzon.
Legalább száznyolcvanöt centiméter magas, karcsú, de izmos termetű ifjak voltak, és nagyon hasonlítottak egymásra. Mindketten rapírral szerelkeztek fel – amely szintén a mesterek és a bolondok fegyverének számított. Mióta Arutha herceg ült Krondor trónján – vagyis húsz éve – sok olyan ember viselt rapírt a városban, aki számára a fegyver inkább divatcikk volt, mint a túlélés eszköze. Ezek ketten azonban nem olyanoknak látszottak, mint akik csak dísznek hordanak fegyvert. Közönséges zsoldos öltözéket viseltek, ránézésre akár épp most érkezett karavánkísérők is lehettek. Még le sem porolták tunikájukat és bőrmellényüket, és a hajuk is kicsit kócos volt. Mindkettejükre ráfért volna egy borotválkozás. Egyszerű és piszkos ruhájukkal ellentétben fegyverüket és páncélzatukat nagy gonddal kezelték – lehet, hogy egyheti utazás után nem vették maguknak a fáradságot, hogy megfürödjenek, arra viszont szakítottak időt, hogy megolajozzák bőrpáncéljukat, és kifényesítsék pengéjüket. Egészében véve szokványosan néztek ki, a katona mégis kényelmetlenül érezte magát mellettük. Halványan ismerősnek rémlettek, és egyikük sem a zsoldosok között szokásos durva nyelvezetet használta: inkább az udvari körökben forgolódók kifinomult, de határozott stílusában beszéltek, mint a harcosok egyszerű módján. Ráadásul nagyon fiatalok voltak, szinte még gyerekek.
A fivérek vidáman követték a játék menetét, újabb meg újabb korsó sört rendeltek, és ha vesztettek, legalább olyan jól mulattak, mint amikor nyertek. Most azonban emelkedni kezdtek a tétek, és ők is komolyabbá váltak. Időről időre egymásra néztek, és a katona meg mert volna esküdni rá, hogy annak a néma párbeszédnek szemtanúja, amely állítólag oly gyakran előfordul ikrek között.
– Én nem folytatom – rázta meg a fejét végül. Ahogy ledobta a kártyáit, az egyik lap megpördült, és egy pillanatra láthatóvá vált, mielőtt az asztalra ért. – Egy óra múlva szolgálatba kell állnom; jobb, ha visszamegyek a kaszárnyába.
Valójában csak érezte, hogy az ivóban hamarosan kitör a balhé, és ha még akkor is ott van, biztosan nem ér vissza sorakozóra. A szolgálatos őrmester pedig nem az a fajta ember, akit kifogásokkal lehet traktálni.
A ficsúr az egyik fivérre nézett.
– Te játszol?
Ahogy a katona odaért az ajtóhoz, észrevett két férfit, amint csöndesen álldogáltak egy sarokban. A langyos éjszaka ellenére vastag köpönyeget viseltek, amelynek csuklyája árnyékot vetett arcukra. Úgy tettek, mintha a játékot néznék, valójában azonban tüzetesen felmérték a fogadót. A katona számára ismerősnek tűntek, de nem tudta hova tenni őket. És ahogy ott álltak – egy pillanat alatt mozgásba lendülhettek volna –, az megerősítette a harcos elhatározását, hogy ma korán visszamegy a laktanyába. Kinyitotta a kocsmaajtót, kilépett rajta, majd becsapta maga mögött.
Az ajtóhoz közelebb álló férfi odafordult társához:
– Jobb lesz, ha kimégy. Mindjárt kezdődik a tánc.
A másik bólintott. Húsz éve voltak barátok, s ezalatt soha nem kellett megkérdőjeleznie társa megérzéseit, aki városi környezetben mindig tudta, ha baj közelgett. Így tehát gyorsan a katona után eredt.
Az asztalnál éppen az egyik testvérhez ért a kör. Grimaszolt egyet, mintha tétovázna, mit is csináljon.
– Maradsz, vagy kiszállsz? – kérdezte a piperkőc.
– Nos – felelte a fiatalember –, némiképp zavarban vagyok. – Azzal a fivérére nézett. – Erland, én meg mernék esküdni Astalon ítélőszéke előtt, hogy egy kék dáma villant elő, amikor az a katona ledobta a lapjait.
– Miért – húzta el a száját a megszólított – mi ezzel a gond, Borric?
– Hát... a kezemben is van egy kék dáma.
A nézők a társalgást hallván kezdtek arrébb húzódni az asztaltól. Nem volt szokás hangosan megtárgyalni, kinek milyen lapjai vannak.
– Még mindig nem értem, mi a probléma – jegyezte meg Erland – minthogy egy csomagban két kék dáma van.
Borric baljósan vigyorogva folytatta:
– De tudod, a barátunknak – mutatott a ficsúrra – szintén van egy kék dámája, csak nem sikerült elég mélyen bedugnia a ruhaujjába.
A terem hirtelen megélénkült: mindenki megpróbált olyan távol kerülni a játékosoktól, amennyire csak lehetett. Borric felpattant, majd felborítva az asztalt, hátrébb kényszerítette a piperkőcöt és két bérencét. Amikor a ficsúr, spádéjához nyúlt, Erland is előrántotta rapírját és hosszú tőrét.
Az egyik matróz hirtelen felbukott. Ahogy megpróbált felkelni, a feje Borric csizmájával találkozott, s ájultan maradt a zsoldoskölyök talpa alatt. A piperkőc Erland feje felé irányzott vad suhintással ugrott előre. Erland gyakorlottan hárított a tőrével; gyors ellentámadása elől éppen csak sikerült elhajolnia ellenfelének. Most már mindketten tudták, hogy méltó ellenfélre akadtak.
A kocsmáros hatalmas furkósbottal felszerelkezve körözött az ivóban, elkergetve mindenkit, aki be akart kapcsolódni a verekedésbe. Amikor az ajtóhoz ért, a csuklyás férfi hihetetlen gyorsasággal előrelépett, és megragadta a fogadós csuklóját. Mondott valamit, amitől a nagydarab ember elsápadt, kurtán biccentett, majd kisurrant az ajtón.
Borric könnyedén megszabadult a második tengerésztől is. Megfordulva észrevette, hogy fivére komolyan küzd a ficsúrral.
– Erland! Tudok segíteni? – kérdezte.
– Nem hiszem – felelte a másik fiú. – Különben is, mindig azt hajtogatod, gyakorlásra lenne szükségem.
– Így igaz – vigyorodott el Borríc. – De azért nehogy megöljön! Még bosszút kellene állnom érted!
A piperkőc most cselsorozattal próbálkozott: először magasan, majd mélyen támadott, végül egy sor gyors vágással kényszerítette hátrálásra ellenfelét. Odakintről sípok hangja hallatszott.
– Erland! – szólalt meg ismét Borric.
– Mi van? – lihegett a megszorongatott fiatalabbik iker, majd félrehajolt egy újabb, mesterien kivitelezett vágáskombináció elől.
– Jön az őrség. Jó lenne, ha gyorsan megölnéd.
– Azt próbálom – válaszolta Erland – de a fickó nem túl segítőkész.
Ekkor csizmája sarka megcsúszott egy kilöttyent sörtócsán, és a fiú elvesztette egyensúlyát. Hátraesve nem tudott odafigyelni a védekezésre. Borric már ugrott is a ficsúr felé, aki folytatta a támadást a földre huppant fiú ellen. Erland arrébb hengeredett, a piperkőc kardja azonban oldalába mart. Égető fájdalom öntötte el a bordái táját. Ugyanakkor azonban a férfi – nem számítván visszavágásra – védtelenül hagyta a bal oldalát. A földön ülő Erland felszúrt rapírjával, és gyomron találta ellenfelét. A ficsúr felszisszent, és hátrahőkölt, amikor a vörös folt terjedni kezdett sárga kabátján. Ekkor Borric kardja markolatával hátulról leütötte, és a férfi eszméletlenül rogyott össze.
Odakintről futó léptek zaja hallatszott.
– Jobb ha eltűnünk innen – intett Borric, majd felsegítette öccsét. – Apa már akkor is nagyon mérges lesz ránk, ha nem tudja meg, hogy verekedésbe keveredtünk...
Erland fájdalmában felszisszent, majd félbeszakította:
– Nem kellett volna leütnöd. Még egy perc és megölöm.
– Vagy ő téged. És nem szerettem volna úgy szembenézni apánkkal, hogy ezt hagytam. És különben sem ölted volna meg – nem vagy te olyan. Megpróbáltad volna lefegyverezni, vagy valami hasonlóan nemes... – akadt el egy pillanatra – ... és ostoba dolgot csináltál volna. De most aztán tényleg lépjünk le innen!
Erland egyik kezét a sebére szorította, és mindketten az ajtó felé igyekeztek. Néhány városi vagány, amikor meglátta a fiú vérző oldalát, elállta az útjukat. Erland és Borric ismét felemelte a kardját.
– Fedezz egy kicsit! – kérte Borric, azzal felkapott egy széket, és kidobta az utcára néző hatalmas, ámde kis osztású ablakon. Üveg- és keretdarabkák záporoztak az utcára, de még mielőtt abbamaradt volna a szilánkok csörömpölése, a testvérek már át is ugrottak a szabaddá vált nyíláson. Erland megbotlott, és Borricnak kellett megtartania, hogy el ne essen.
Felegyenesedve vették észre, hogy lovak mellett állnak. A két legvakmerőbb vagány utánuk ugrott; az egyiket Borric fejbe verte kardmarkolatával, a másik pedig gyorsan a falhoz hátrált, amikor meglátta, hogy három felhúzott számszeríj mered rá. Az ajtó előtt egy kis csapat – egészen pontosan tíz – tagbaszakadt és jól felfegyverzett városi őr sorakozott, akiket a köznyelv egyszerűen csak rendcsináló osztagnak hívott. Az Alvó dokkmunkás féltucatnyi vendége azonban csak akkor lepődött meg, amikor harminc lovast látott meg mögöttük. Ők ugyanis Krondor címerét viselték tabardjukon, és a nagyherceg saját testőrségének jelvényét. A megkövülten álló bámészkodók közül valaki magához tért, és elkurjantotta magát:
– A nagyhercegi testőrség! – mire hatalmas tolongás támadt a hátsó ajtónál, és az ablakból is eltűntek a kíváncsi arcok.
A testvérek a fegyvereseket méregették, akik láthatólag felkészülten várták, lesz-e valami gond. Élükön olyasvalaki lovagolt, akit a két fiatal zsoldos jól ismert.
– Ööö... jó estét, uram – dadogott Borric óvatosan elmosolyodva.
A rendcsináló osztag tisztje – mivel nem látott senki mást – elindult, hogy őrizetbe vegye a két fiatalembert. A nagyhercegi testőrség vezetője azonban odaintett neki:
– Ez nem tartozik az őrségre. Ön és az emberei távozhatnak.
Az őrparancsnok kissé meghajolt, majd visszavezette embereit a szegénynegyedben álló barakkjukba.
Erlandnak megrándult az arca, de aztán összeszedve magát ő is meghajolt.
– Locklear báró, micsoda öröm, hogy látom!
Locklear báró, Krondor katonai vezetője kényszeredetten rámosolygott.
– Azt elhiszem. – A férfi magas rangja ellenére alig egy-két évvel látszott idősebbnek a fiúknál, pedig tizenhat év volt közöttük. Hullámos szőke haja volt, és nagy kék szeme, amellyel most helytelenítőleg nézett az ikrekre.
Borric megkérdezte:
– Gondolom ez azt jelenti, hogy James báró...
– Önök mögött áll – mutatta Locklear.
Amikor megfordultak, a testvérek észrevették az ajtóban álldogáló, nagy köpenybe burkolózó alakot. A férfi hátradobta csuklyáját, és most már láthatóvá vált halántékánál enyhén őszülő, hullámos barna haja és arca, amely harminchét éve ellenére is fiatalos maradt. Őt aztán igazán jól ismerték az ikrek, mivel a férfi kölyökkoruk óta tanította őket, és ráadásul az egyik legjobb barátjuk volt. Most alig palástolt rosszallással nézett a két fiúra.
– Az apátok azt parancsolta, hogy egyenesen haza gyertek – mondta. – Megkaptam a jelentéseket a hollétetekről attól kezdve, hogy elindultatok Magosvárból, egészen addig, míg beléptetek a város kapuján... vagyis két nappal ezelőttig!
Az ikrek vajmi kevés sikerrel próbálták elrejteni elégedettségüket, amiért így túljártak a királyi kíséret eszén.
– Tekintsünk el egy pillanatra attól a, ténytől, hogy atyátok és édesanyátok hivatalos udvari fogadást hívott össze megérkezésetek örömére! Felejtsük el, hogy mindenki ott állt, és titeket várt három órán keresztül! Ne is törődjetek azzal, hogy apátok kifejezett utasítására Locklear báró és én személyesen fésüljük át a várost értetek, és már két napja keresünk benneteket. – Egy pillanatig a két fiút tanulmányozta. – De bízom benne, hogy mindezekre az apró részletekre emlékezni fogtok, amikor apátok négyszemközt beszél majd veletek, miután udvart tart holnap.
Hoztak két lovat, és két katona tartotta a gyeplőt, amíg a testvérek nyeregbe szállták. A testőrség egyik őrmestere észrevette a vért Erland oldalán, és megkérdezte:
– Fenség, segíthetünk?
Erland fellépett a kengyelbe, majd egyedül ült lóra. Bosszúsan felelte:
– Csak majd ha találkozom apával, Willy bátyám, és akkor sem hinném, hogy sokat tehetnél értem.
William őrmester bólintott, majd nem túl együttérzően odasúgta:
– Megmondta, hogy gyertek egyenesen haza, Erland.
A fiú lehangoltan bólogatott.
– Csak lazítani akartunk egy-két napig, mielőtt...
William képtelen volt visszafojtani kacagását, amikor unokatestvérei kínos helyzetére gondolt. Nem először fordult elő, hogy a fiúk katasztrófát zúdítottak magukra, de sosem értette, miért vállalják mégis mindig a büntetés kockázatát.
– Talán át kellene szöknötök a határon – mondta. – Bolond lennék követni benneteket!
Erland megrázta a fejét.
– Lehet, hogy a holnap reggeli udvari ceremónia után azt kívánom majd, bárcsak megfogadtam volna a tanácsodat.
William ismét felkacagott.
– Na gyerünk, ez a fejmosás sem lesz rosszabb, mint az a tucatnyi, amin már átestetek!
James báró, Krondor kancellárja, az udvarnagy első helyettese is nyeregbe szállt.
– A palotába! – parancsolta, és a csapat megfordult, hogy elkísérje Borric és Erland nagyherceget otthonukba.

 

Arutha, Krondor nagyhercege, a Nyugati Birodalom hadseregparancsnoka, a Szigetkirályság trónörököse némán figyelt az eléterjesztett udvari ügyekre. A fiatalon karcsú férfi máig megtartotta régi alakját, csak még keményebbé és szögletesebbé vált, azt a minimális lágyságot is elveszítve, amelyet az ifjúság adott szikár alkatához. Még mindig sötét hajába az elmúlt húsz év alatt jó néhány ősz szálat vegyített a Krondor és a nyugati országrész kormányzásával járó felelősség. Reflexei nem sokat lassultak az évek során, így még mindig őt tartották a Királyság egyik legjobb vívójának, bár mostanában nemigen volt oka gyakorolni kedvenc rapírjával. Barna szeme összeszűkült, ahogy hallgatta az előtte állókat; az őt szolgálók többsége szerint semmi sem kerülhette el a nagyherceg figyelmét. A komoly, merengésre hajlamos férfi brilliáns katonai vezető volt. Méltán lett híres a résháború kilenc éve alatt – amely egy évvel az ikrek születése előtt fejeződött be –, miután alig néhány évvel idősebben, mint most fiai, átvette családi kastélyuk, Crydee parancsnokságát.
Szigorú, de igazságos uralkodónak tartották, aki mindig gyorsan büntetett, ha egy vád beigazolódott, de sokszor kegyet gyakorolt a bűnösökkel szemben felesége, Anita hercegnő közbenjárására. Ez a bánásmód nagyon jellemző volt a nyugati országrészre: kemény, logikus, pártatlan és mégis könyörületes igazságszolgáltatás. Kevesen zengték ugyan fennhangon Arutha dicséretét, de mindenki tisztelte és becsülte őt, a feleségét pedig egyenesen imádták az alattvalók.
Anita nyugodtan ült trónján, zöld szemével a távolba merengve. Királynői viselkedése jól elrejtette fiaiért érzett aggodalmát mindazok elől, akik nem ismerték közelről. Az, hogy férje a reggeli udvari fogadóórára rendelte maga elé a fiait (és nem előző éjszakára a nagyhercegi lakosztályba), világosan mutatta nemtetszését. Anita kényszerítette magát, hogy odafigyeljen a takácscéh előttük álló tagjának szavaira; neki is kötelessége volt megmutatni az eléjük járuló kérelmezőknek, hogy az udvarban mindenkire odafigyelnek. A reggeli fogadóórán a nagyhercegi család többi tagja általában nem vett részt, de mivel az ikrek most érkeztek haza a hosszú határszolgálat után Magosvárból, a mai nap családi összejövetellé vált.
Elena hercegnő édesanyja mellett állt. Akik ismerték a királyi családot, gyakran megjegyezték, hogy ha Borric és Erland nagybátyjukra, a királyra hasonlít, akkor Elena nagynénjükre, Carline-ra, Salador bárónőjére ütött. És Arutha is nemegyszer a fejét csóválta leánya Carlineéhoz hasonlóan heves vérmérséklete miatt.
Nicholas herceg, Arutha és Anita legkisebb gyermeke igyekezett elkerülni atyja tekintetét, így nem a nővére mellé, hanem édesanyja trónja mögé, az emelvény legalsó fokára állt. A fogadócsarnok vendégei elől elrejtve innen, három lépcsővel lejjebbről nyílt a nagyhercegi család lakosztályába vezető ajtó. Évekkel ezelőtt gyakran játszott itt – az alsó lépcsőfokon – a négy gyerek: figyelték, hogyan igazgatja édesapjuk az udvart, és nagyon élvezték, hogy hallgatózhatnak. Nicky csak két bátyja érkezésére várt.
Anita körülnézett: anyai érzéke jelezte, hogy egyik gyermeke nem ott van, ahol lennie kellene. Antikor észrevette Nicholast az ajtónál, intett neki, hogy jöjjön közelebb. Nicky bálványozta Borricot és Erlandot, annak ellenére, hogy testvéreinek ritkán volt rá idejük, és ráadásul gyakran csúfolták is a kisfiút. Nem igazán tudtak mit kezdeni tizenkét esztendővel fiatalabb öccsükkel.
Nicholas herceg felbicegett a széles lépcsőfokokon anyja mellé, s – mint a gyerek születése óta minden hasonló alkalommal – Anita szíve majd megszakadt. A fiú dongalábbal született, és sem a sebészek mesterkedései, sem a papok varázslatai nem segítettek rajta azonkívül, hogy legalább tudott járni. Arutha a szokások ellenére nem volt hajlandó a nyomorék gyermeket felmutatni a Bemutatáson, a királyi vérből született gyermekek első nyilvános megjelenésének ünnepén; ez a tradíció talán ki is hal Nicholasszal.
Nicky hátrafordult, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó – Erland kukucskált be. A legifjabb nagyherceg rávigyorgott fivéreire, miközben azok óvatosan besurrantak a terembe. A gyerek lebotladozva a lépcsőn feltartóztatta bátyjait, és mindkettőjüket megölelte. Erland láthatóan összerándult, Borric pedig szórakozottan megpaskolta öccse vállát.
Nicky követte az ikreket, akik lassan fellépdeltek a lépcsőn, és megálltak húguk háta mögött. A lány egy pillanatra hátrapillantott, és kancsalítva kiöltötte a nyelvét fivéreire. A fiúk nehezen tudták elfojtani feltörni készülő nevetésüket. Mindhárman tudták, hogy az udvarból rajtuk kívül senki más nem láthatta a mulatságos grimaszt. Az ikrek régóta és gyakran szekírozták húgocskájukat, aki soha nem maradt adósuk. Most sem zavarta, hogy kínos helyzetbe hozhatja őket a nagyhercegi udvar előtt.
Arutha, megérezve, hogy valami történt négy csemetéje között, olyan tekintetet vetett rájuk, amitől rögtön lefagyott arcukról a mosoly. Fagyos pillantása elidőzött felnőtt fiain, és szemében ott izzott hatalmas haragja, amelyet azonban csak a hozzá legközelebb állók ismerhettek fel. A következő másodpercben pedig már ismét az éppen folyamatban lévő ügyre figyelt. Egy kisnemest iktattak be új hivatalába, és bár a négy királyi gyermek talán unalmasnak találta dolgot, az a férfi élete egyik legszebb pillanataként fog rá emlékezni a jövőben. Arutha az évek hosszú sora alatt többször is megpróbálta megértetni ezt utódaival, de eddig még kudarcot vallott.
A nagyhercegi udvart Gardan herceg, Krondor udvarnagya felügyelte. Az öreg katona más több mint harminc éve szolgálta Aruthát, és előtte az apját. Sötét bőre éles ellentétben állt majdnem fehér szakállával, de vigyázó szeme még mindig ugyanolyan éles volt, mint fiatal korában, és mindig szívesen mosolygott a nagyherceg gyermekeire. Polgári szárnyazású volt, képességei révén emelkedett e magas tisztségbe, és bár gyakran mondogatta, hogy szeretne visszavonulni, és hazatérni Crydee melléki otthonába, mégis Arutha mellett maradt – először mint a crydee-i laktanya őrmestere, aztán a királyi testőrség őrmestere, majd a város főparancsnoka lett. Amikor az előző udvarnagy, Volney herceg hét év hűséges szolgálat után váratlanul meghalt, Arutha Gardant nevezte ki a helyébe. Az öreg harcos tiltakozása ellenére – miszerint meg sem érdemli a nemesi címet – ugyanolyan ügyes adminisztrátornak bizonyult, mint amilyen jó katona volt.
Gardan befejezte a kisnemes új címének és kiváltságainak felolvasását, Arutha pedig átnyújtott neki egy túlméretezett, szalagokkal összefogott és pecsétekkel hitelesített pergamentekercset. A nemes átvette az új hivatalát jelképező dokumentumot, majd az udvar néhány tagjának halk gratulációja közepette visszalépdelt a tömegbe.
Gardan intett a ceremóniamesternek – név szerint Jerome-nak – mire a sovány férfi kihúzta magát. Ez a tisztség jól illett Jerome – James báró egykori riválisa – saját fontosságát hangoztató természetéhez. Minden tekintetben unalmas férfi volt, aki mindig minden apró részletre ügyelt, s ez különösen alkalmassá tette erre a posztra. A részletek iránti vonzalma abban is megnyilvánult, hogy állandóan tökéletes szabású és állapotú hivatali öltözéket viselt, és olykor órákat töltött hegyes bajusza pödörgetésével, hogy megfelelően álljon. Fontoskodva bejelentette:
– Őfenségeik örömére – Lord Torum Sie őexcellenciája, a Nagy Kesh Birodalom nagykövete.
A nagykövet, aki eddig az egyik oldalon állva tanácsadóival beszélgetett, most odasétált az emelvényhez, és meghajolt. Megjelenése alapján valódi keshinek látszott borotvált fejével. Skarlátvörös kaftánja hasítékából elővillant sárga nadrágja és fehér papucsa. Kesh szokás szerint mezítelen mellén hivatalát jelző vastag aranylánc lógott. Finom kidolgozású ruhadarabjain szinte nem is látszott varrás, viszont az összes szegélyt apró drágakövek és gyöngyök díszítették. Minden mozdulatával olyan hatást keltett, mintha csillogó szikraesőben fürödne. Alighanem ő volt az udvar legpompásabban öltözött alakja.
– Fenség – kezdte kissé éneklő akcentussal. – Úrnőnk, Lakeisha, Aki Maga Kesh, fenségeitek egészsége felől érdeklődik.
– Tolmácsold legmelegebb üdvözletünket a császárnőnek – válaszolta Arutha –, és mondd meg neki, hogy jól vagyunk.
– Szívesen – felelte a nagykövet. – Most pedig esedezem fenségedhez, hogy válaszoljon az úrnőm által küldött meghívásra. Őmagassága születésének ötvenhetedik évfordulója felülmúlhatatlan örömet jelent a Császárság számára. A jubileum tiszteletére rendezett ünnepségek két hónapig tartanak majd. Hajlandó fenséged csatlakozni hozzánk?
A király már elküldte szabadkozó levelét: csakúgy, mint az összes szomszédos ország uralkodója Quegtől a Keleti Királyságig. Bár szokatlanul hosszú ideje honolt béke a Császárság és szomszédai között – tizenegy éve – nem volt komolyabb határvillongás sem – egyetlen uralkodó sem lehetett olyan bolond, hogy betegye a lábát Midkemia legrettegettebb birodalmába. Ezeket a visszautasításokat mindenki el is fogadta. Krondor nagyhercegének és nagyhercegnőjének meghívása azonban egészen más volt.
A Szigetkirályság nyugati része szinte önálló nemzetnek számított, amely felett Krondor nagyhercege uralkodott. Csak a legalapvetőbb politikai kérdésekben döntött Rillanon. Ráadásul többnyire Arutha tárgyalt a kesh nagykövetekkel is, mivel a Királyság és Kesh közötti konfliktushelyzetek túlnyomó része szintén a nyugati birodalom déli határán merült fel.
Arutha a feleségére, majd a nagykövetre nézett.
– Rettenetesen sajnáljuk, de hivatali kötelezettségeink nem engedik meg, hogy ilyen hosszú utazást tegyünk, excellenciás uram.
A nagykövet arckifejezése nem változott, csak kissé összehúzott szemöldöke mutatta, hogy a keshi szinte sértésnek tekinti az elutasítást.
– Ez rendkívül sajnálatos fenség. Úrnőm ugyanis életbevágóan fontosnak tekinti az önök részvételét – mondjuk úgy, a barátság és jóakarat gesztusának.
A különös megjegyzés nem tévesztette el hatását Aruthára. A nagyherceg bólintott.
– Ugyanakkor, minket magunkat is kellemetlenül érintene, ha nem nyilváníthatnánk ki barátságunkat és jószándékunkat déli szomszédunk felé, és nem küldenénk magunk helyett valakit a Szigetkirályság nevében. Borric nagyherceg, a Szigetkirályság trónjának valószínű örököse lesz képviselőnk a császárnő jubileumi ünnepségén, uram. – Borric a pillantások kereszttüzében kihúzta magát, és szinte leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megigazgassa tunikája szegélyét. – Fivére, Erland nagyherceg pedig csatlakozik hozzá – folytatta Arutha.
Borric és Erland meglepett pillantást váltottak egymással.
– Kesh! – suttogta Erland, alig leplezett döbbenettel.
A nagykövet egy pillanatig a hercegeket méregette.
– Ez valóban megfelelőképpen tiszteletteljes és barátságos lépés, fenség. Úrnőm bizonyára értékelni fogja.
Arutha tekintete végigsöpört a termen, egy pillanatra megállapodott valakin a hátsó falnál, majd továbbsuhant. Amint a kesh nagykövet távozott, Arutha felemelkedett trónjáról, és azt mondta:
– Sok dolgunk lesz még a mai napon, ezért a következő udvari fogadóóra csak holnap lesz, az őrség tizedik órájában. – Azzal karját nyújtotta feleségének, aki bele is karolt, miután felállt. Miközben lekísérte a nagyhercegnőt az emelvényről, odasúgta Borricnak:
– Te és a fivéred legyetek a lakosztályunkban öt percen belül!
A négy királyi gyermek tisztelettudóan meghajolt, amikor apjuk és anyjuk eléjük ért, aztán elindultak szüleik mögött. Borric Erlandra nézett, és saját kíváncsiságát látta tükröződni ikertestvére arcán. A fiúk megvárták, amíg kiérnek a csarnokból, aztán Erland hátrafordulva megszorongatta, majd megpörgette Elenát. Borric csak a húga fenekére suhintott, ami a ruha fodrai ellenére nagyot csattant a lány hátsóján.
– Szörnyetegek! – visította Elena, aztán viszonozta két bátyja ölelését. – Utálom, hogy ezt kell mondanom, de örülök, hogy visszajöttetek. Itt minden szörnyen unalmas volt, mióta elmentetek!
– Ha jól hallottam, azért annyira nem, húgocskám – vigyorodott el Borric.
Erland a bátyja nyaka köré kulcsolta karját, és összeesküvő módjára suttogta neki:
– Megtudtam, hogy két nagyhercegi apród összeverekedett egy hónappal ezelőtt, még pedig úgy tűnik azért, hogy melyikük kísérhesse húgunkat a Banapis fesztiválra.
Elena résnyire szűkült szemmel méregette fivéreit.
– Semmi közöm ahhoz a két kakaskodó idiótához! – Aztán szinte felvillanyozódott: – Különben is, az egész napot Lowery báró fiával, Thommal töltöttem.
Az ikrek felkacagtak.
– És ezt is hallottuk – mondta Borric. – A híred még a határbáróságokba is elér, húgocskám! És még tizenhat éves sem vagy!
Elena szoknyáját felkapva elmasírozott bátyjai előtt.
– Nos, majdnem annyi idős vagyok, mint anyánk, amikor először találkozott apával. És ha már apánál tartunk, ha nem mentek gyorsan a dolgozószobájába, megsütteti a májatokat reggelire!
A lány néhány lépés után selyemsuhogás közepette megfordult, és ismét nyelvet öltött a fiúkra. Mindketten felnevettek, amikor Erland észrevette a közelben álldogáló Nickyt.
– És ez mi a csoda lehet itt?
Borric látványosan körülnézett a kisfiú feje fölött.
– Mire gondolsz? Én semmit sem látok.
Nicky arca elsötétedett.
– Borric! – nyafogott.
Borric lepillantott.
– Nézd már, ez egy... Mi is ez? – fordult ikertestvéréhez.
Erland lassan körbejárta a kisfiút.
– Nem tudom biztosan. Túl kicsi ahhoz, hogy manó legyen, majomnak meg túl nagy – esetleg talán egy különösen magas majom.
– Törpének nem elég széles a válla, koldusgyereknek meg túl jólöltözött...
Nicky arca egyre jobban elborult. Könnyek gyülekeztek a szemében.
– Megígértétek! – mondta elcsukló hangon. Felnézett vigyorgó bátyjaira, aztán hüppögve sípcsonton rúgta Borricot, majd sarkon fordult, és elmenekült. Bicegése szinte le sem lassította, miközben hüppögve végigbotladozott a folyosón.
Borric megdörzsölte sajgó sípcsontját.
– Au! A kölyök már rúgni is tud! – Aztán Erlandra nézett. – Megígértük?
– Hogy nem csúfoljuk többé – fordította Erland az ég felé tekintetét. – Még egy adag fejmosás – sóhajtott. – Most biztosan anyához fut, ő meg elmondja apának, és...
– És kapunk még egy alapos fejmosást – szisszent fel Borric.
Aztán egyszerre kiáltottak fel:
– Apa! – És elsiettek Arutha magánlakosztálya felé. Az ott álló őr a két fiút meglátva kitárta az ajtót.
Ahogy beléptek, az ikrek kedvenc karosszékében ülve látták meg apjukat. (A régi fából és bőrből készült ülőalkalmatosságot a nagyherceg jobban szerette a konferenciateremben elhelyezett tucatnyi hasonlónál.) Tőle jobbra James és Locklear bárók álltak.
– Ti ketten, gyertek be! – szólította meg őket Arutha.
Az ikrek megálltak apjukkal szemben. Erland sebesült oldala miatt kissé mereven mozgott.
– Valami baj van? – kérdezte a nagyherceg.
A két fiú elmosolyodott. Apjuk figyelmét ritkán kerülte el valami.
– Megpróbált lecsapni, és ellentámadásba kezdett, amikor hatos hárításra lett volna szükség. A fickó áthatolt a védelmén.
– Már megint verekedtetek – mondta Arutha hidegen. – Gondolhattam volna; James báró nyilván tudta is. – Aztán Jameshez fordult: Megöltek valakit?
– Nem, de közel álltak hozzá, mégpedig a város egyik legbefolyásosabb szállítmányozójának a fiát.
Arutha haragja a felszínre tört, miközben lassan felemelkedett karosszékéből. A férfi mindig jól leplezte érzelmeit, az efféle kitörések nagyon ritkák voltak, s akik ismerték őt, mind rossz jelnek ítélték volna. Mélyen a két fiú szemébe nézett. Lassan, tagoltan ejtve szavait próbálta visszanyerni önuralmát.
– Mi a csodát képzeltek ti ketten?
– Önvédelem volt, apám – mentegetőzött Erland. – Az a férfi megpróbált leszúrni.
Borric sem bírta megállni szó nélkül:
– A fickó csalt. Volt egy plusz kék dáma az ingujjában.
– Az sem érdekel, ha egy egész paklit rejtett a ruhájába! – csattant fel a nagyherceg. – Nem egyszerű katonák vagytok, a pokolba is! Az én fiaim vagyok!
Arutha körbejárta az ikreket, és úgy nézte őket, mint amikor valaki lovat akar venni, vagy ellenőrzi a strázsákat. A két fiú némán elviselte, tudván, hogy apjuk hangulata nem tűr ellenkezést.
A nagyherceg végül lemondóan égnek emelte a kezét, és folytatta:
– Ezek nem az én fiaim. Elsétált az ikrek mellett, és megállt a két báró közelében. – Biztosan Lyaméi – mondta, jól megnyomva a király nevét. Arutha bátyja is heves vérmérsékletéről és fiatalkori verekedéseiről volt ismert. – Anita hozzám jött feleségül, aztán megszülte a király zsivány kölykeit. – James egyetértően bólintott. – Ez valami isteni terv kell legyen, amit én nem érthetek.
Aztán visszafordult a fiúkhoz.
– Ha a nagyapátok még élne, szíjjal kergetne végig benneteket a hordók között, és nem érdekelné a korotok. Már megint úgy viselkedtetek, mint a gyerekek, ezért úgy is kell benneteket kezelni.
Visszasétált hozzájuk.
– Parancsot küldtem nektek, hogy azonnal gyertek haza! – emelte fel a hangját. – És engedelmeskedtetek? Nem! Ahelyett, hogy egyenesen a palotába jöttetek volna, eltűntetek a szegénynegyedben. Két nappal később bukkant rátok James báró, amikor éppen kocsmai verekedésben vettetek részt. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán szinte kiabálva folytatta: – Meg is ölhettek volna benneteket!
– Csak ha az a hárítás... – kezdte Borric.
– Elég! – ordított rá Arutha végképp elvesztve önuralmát. Megragadta Borric tunikáját, és odarángatta magához. – Ezúttal nem ússzátok meg egy tréfával és bocsánatkérő mosollyal! Utoljára dacoltatok velem! – rázta meg a fiát, aki a fivérének tántorodott. A nagyhercegnek most nem volt türelme végighallgatni Borric szokásos kibúvói egyikét. – Nem azért hívtalak vissza benneteket, mert az udvarban hiányzott a káosz. Azt hiszem, még egy-két év határszolgálat lehűtött volna benneteket, de nem volt más választásom. Nagyhercegként kötelezettségeitek vannak, és most van rátok szükség!
Borric és Erland összenéztek. Arutha hirtelen hangulatváltozásait régen megszokták, és nem egyszer megtapasztalták már – általában jogos – dühét, de most valami komoly dolog történt.
– Bocsáss meg, apa! – szólalt meg Borric. – Nem gondoltuk, hogy szükség van ránk, azért hívsz haza.
– Mert nem is azt vártam tőletek, hogy gondolkodjatok, hanem, hogy engedelmeskedjetek! – vágott vissza, a nagyherceg. Láthatólag mostanra már teljesen elfogyott a türelme. – Egyelőre végeztem veletek: Össze kell szednem magamat délutánra, a kesh nagykövettel való magántárgyalásra. James báró fogja folytatni ezt a társalgást a nevemben! – Az ajtóban még megállt, és visszafordult. – Bármit kell is tenned, tedd meg! De azt akarom, hogy ezek a félresikerült teremtmények érezzék a dolgok súlyát, mire délután a szemem elé kerülnek. – Azzal meg sem várva a választ, becsapta az ajtót.
A két báró közrefogta a fiatal nagyhercegeket, és James megszólalt:
– Ha fenségtek lenne olyan szíves, és követne bennünket...
Borric és Erland születésük óta ismert tanítóikra és „bácsijaikra”, majd egymásra néztek. Mindketten sejtették, mi következik. Apjuk – felesége őszinte megkönnyebbülésére – soha nem verte meg gyermekeit, az viszont előfordult, hogy „tovább kellett fejleszteniük harci képzettségüket”, ha rosszul viselkedtek – vagyis nagyon gyakran.
Az odakinn várakozó William őrmester felzárkózott az ikrek és a bárók mellé. Amikor Arutha herceg tornaterméhez – a hatalmas csarnokhoz, amelyben a királyi család tagjai kard-, tőr-, és pusztakezes harctudásukat gyakorolták – értek, Willy előresietett, hogy kinyissa az ajtót. A férfi ugyan az ikrek másodunokatestvére volt, a nemesi társaságban azonban mégis csak közönséges katonának számított. Borric lépett be először, őt Erland, James, Locklear és végül William követte.
Amikor mindenki benn volt, Borric kecsesen megfordult, és bokszállásba helyezkedve elhátrált.
– Sokkal idősebbek és erősebbek vagyunk, mint régen, Jimmy bácsi. Már nem tudsz úgy fültövön csapni, mint legutóbb.
Erland balra hajolt, és kezét látványosan az oldalára szorítva bicegni kezdett.
– És gyorsabbak is vagyunk, Locky bácsi. – Azzal figyelmeztetés nélkül megpróbálta a könyökével orrba vágni Lockleart.
A báró – akinek majd húsz évi katonai tapasztalat állt a háta mögött – félreszökkent, s ettől Erland elvesztette egyensúlyát. Ezután Locklear a fiú egyik karját megragadva megpördítette, és a tornaterem közepe felé lódította tanítványát.
A két báró elhátrált a testvérektől, akik ökölbe szorított kézzel harcra készülten vártak. James szabadkozva felemelte kifelé fordított tenyerét, és szárazon elvigyorodott.
– Ó, hiszen valóban túl fiatalok és gyorsak vagytok hozzám képest. – A fiúk is hallották szavai gúnyos felhangját. – De mivel nekünk tiszta fejjel kell várnunk az elkövetkező néhány napot, úgy gondoltuk, másnak engedjük át azt az örömöt, hogy kipróbálják, mennyit fejlődtetek az elmúlt két évben. – Azzal hüvelykujjával a háta mögötti sarokba bökött. – Személy szerint nekik.
Két, rövidnadrágra vetkőzött katona állt ott. Mindketten összekulcsolták izmos karjukat hatásosan domborodó mellkasukon. James intett nekik, hogy jöjjenek közelebb. A fiúk egymásra néztek. A két férfi a tisztavérű harci mének kecses eleganciájával mozgott: könnyed tartásuk mögött ott várakozott a visszafojtott erő. Úgy álltak ott, mint a legpompásabb faragású kőszobrok, és Borric oda is súgta fivérének:
– Ezek nem is emberek!
Erland elvigyorodott, mert a két férfi tiszteletet parancsoló állkapcsa tényleg hasonlított a hegyi trollokéra.
– Ezek az urak Lyam bácsikájuk seregében szolgálnak – mondta Locklear. – A múlt héten megtekinthettük, hogyan is küzdenek a királyi ökölvívó bajnokok, és megkértük őket, maradjanak még néhány napig.
A két férfi ellentétes irányban mozogva eltávolodott egymástól, lassan megkerülve a fiúkat.
– Szőke hajú barátunk Obregon őrmester, a rodezi helyőrségből... – mutatta be Jimmy.
– ... ő országunk bajnoka a 100 kiló alatti kategóriában – tette hozzá Locklear. – Nos, Obregon, az ön tanítványa Erland lesz. Kérem, bánjon vele kíméletesen, megsérült az oldala.
– ... Ő pedig – folytatta Jimmy – Palmer őrmester, Bas-Tyrából.
Borric összehúzott szemmel méregette a közeledőt.
– Hadd találjam ki: ő a 100 kiló feletti kategória bajnoka.
– Úgy van – mosolyodott el gonoszul James báró.
Borric látóterébe hirtelen egy ököl úszott be. Gyorsan megpróbált kitérni az útjából, de ez csak arra volt jó, hogy egy másik ököl sújtson le arcára. Aztán eltűnődött azon, vajon ki festhette a tornaterem mennyezetét díszítő freskókat. Feltétlenül meg kell kérdeznie valakitől.
Míg fejét rázogatva lassan felült, hallotta, amint James azt mondja:
– Apátok azt akarja, hogy a segítségünkkel rádöbbenjetek, milyen fontos dolgoknak néztek elébe a jövőben.
– És mi lenne az? – fogadta el Borric Palmer őrmester segítségét, amikor felállt. Az őrmester azonban nem engedte el a jobb kezét, hanem továbbra is szorosan tartotta, saját jobbjával pedig kemény ütést mért Borric gyomrára. William őrmester hallhatóan felszisszent, annak láttán, hogy unokaöccsének elakad a lélegzete, és felakadt szemmel zuhan vissza a padlóra.
– Ha esetleg elkerülte volna a figyelmeteket, nagybátyatok, a király kizárólag lányokat nemzett, amióta az ifjú Randolph herceg meghalt.
Borric elhárította Palmer őrmester feléje nyújtott kezét.
– Kösz, de inkább egyedül kelek fel. – Amikor fél térdre emelkedett, válaszolt Jimmynek: – Nemigen foglalkoztam unokafivérünk halálával, de azért a tudatában vagyok. – Aztán, miközben felállt, vadul beleöklözött ellenfele hasába.
Az öregebb, keményebb harcos kőkeményen állta a csapást, és kényszerítette magát, hogy továbbra is szabályosan lélegezzen, majd elismerően elmosolyodott:
– Ez nem volt rossz, fenség.
– Köszönöm – nézett föl Borríc, majd újabb ököl homályosította el a látását, és ismét megszemlélhette a mennyezet csodálatos kidolgozását. Miért is nem vettem észre eddig? – mulatott magában.
Erland megpróbált kellő távolságot tartani jómaga és a közeledő Obregon őrmester között. A fiú egyszer csak megtorpant, és megsorozta ellenfelét. Az őrmester azonban nem hátrált el, hanem csak arca elé emelte öklét, és hagyta, hadd záporozzanak karjára és kezére a fiú ütései.
– Tisztában vagyunk azzal, hogy nagybátyánknak nincs örököse, Jimmy bácsi – jegyezte meg Erland, miközben karja már kezdett fáradni a hiábavaló erőlködéstől. Az őrmester ekkor hirtelen közelebb lépett, és egy balegyenest mért Erland oldalára. A fiú elsápadt, és elhomályosodott a tekintete. A hatás láttán Obregon mentegetőzni kezdett:
– Bocsásson meg fenség, az ép oldalát akartam.
Erland suttogni is alig tudott, de azért válaszolt:
– Milyen kedves öntől!
Borric megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, aztán egy hátrabukfenccel harcra készen talpra ugrott.
– Tehát ha jól értem, azt ismételgeted, hogy családunkban nincsen királyi vérből való nagyherceg?
– Nagyjából bólogatott James. – Mivel a királynak nincs férfi utódja, Krondor nagyhercege még mindig trónörökös. Erland fájdalmasan sziszegve vágott közbe:
– Krondor nagyhercege mindenképpen a király örököse.
– Édesapátok pedig Krondor nagyhercege – tette hozzá Locklear.
Baljával okosan cselezve Borricnak sikerült bevinnie egy jobbost Palmer őrmester állkapcsára, amitől a férfi néhány pillanatra megingott. Ez elég volt egy újabb testre mért horoghoz, így a bokszoló hátrálni kényszerült. Borric magabiztossá válva közelebb lépett, hogy bevigye a végső csapást, de egyszer csak megpördült körülötte a világ.
A fiú hosszú ideig sárgában, majd vörösben látta a vílágot, végül, miközben a néma űrben lebegett, jól fejbe vágta a padló. Aztán megtörve a sötétséget egy csomó arcot látott, amelyek egy kút pereméről bámultak le rá. Barátságos arcoknak tűntek, és úgy gondolta, ha megerőltetné magát, rá is jönne, kik azok, de nem érezte szükségét, hogy ezen aggódjon, hiszen annyira kényelmes volt ott, a kút hűvös sötétjében elsüllyedve. Túlnézve az arcok gyűrűjén azon tűnődött, vajon tudja-e valamelyikük, ki is lehet a fenti freskók alkotója.
Amikor behunyta a szemét, William egy kis vödör vizet zúdított a fiú arcára. Az idősebbik iker prüszkölve és vizet köpködve tért magához.
James báró fél térdre ereszkedve ülő helyzetbe segítette a nagyherceget.
– Tudsz még követni?
Borric megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása.
– Azt... hiszem nyögte.
– Helyes. Tehát ha apád a trónörökös, akkor te – legyintette tarkón a nyomaték kedvéért a fiút –, nos, akkor te, kedves gyermekem leendő trónörökös vagy.
Borric merőn bámulta James arcát. A fejtegetés lényege még nem jutott el a nagyherceg tudatáig.
– Tehát?
– Tehát, butuskám, mivel rendkívül valószínűtlen, hogy jó királyunk, a te nagybátyád további életében fiút fog nemzeni – különös tekintettel a királyné életkorára –, ha túléli őt, Arutha lesz a király. – Ekkor felsegítette Borricot a földről. – És ha a szerencse istennője is úgy akarja – legyintette játékosan pofon a fiút – te minden valószínűséggel túléled majd apádat, ami azt jelenti, hogy nem sokkal később te leszel a király.
– Akkor pedig az ég óvjon minket! – jegyezte meg Locklear.
Borric zavartan nézett körül. A két őrmester hátralépett, egy percre megfeledkeztek a színlelt ökölvívó-leckéről.
– Király?
– Igen, te kőkoronás tökfilkó! – fakadt ki Locklear. – Ha még mi is élünk akkor, oda kell majd térdelnünk eléd, és úgy kell tennünk, mintha tudnád, hogy mit csinálsz.
– Ezért tehát – folytatta James – atyád úgy döntött, elege van abból, hogy úgy viselkedsz, mint egy gazdag tőzsér elkényeztetett kölyke, s a jövőben akként kell tenned, amint az a Szigetek leendő királyához illik.
Erland odalépett bátyja mellé, és kissé rátámaszkodott.
– Akkor miért nem mondta meg egyszerűen – szisszent fel egy rossz mozdulatra, amivel megerőltette újra felsebzett oldalát –, hogy mit vár tőlünk?
– Én győztem meg apátokat – felelte James, hogy adjunk egy kis... hangsúlyt a leckének. – A férfi végigmérte a két fiút. – Műveltek vagytok, a legjobb tanárok oktattak benneteket, akiket atyátok felfogadhatott. Mennyi is... hat vagy hét nyelven beszéltek? Úgy számoltok és mértek, mint a legjobb hadimérnökök: Járatosak vagytok az ősök tudományában. Tudtok zenélni, festeni, és ismeritek az udvari etikettet. Ügyesen vívtok, és – pillantott a két bokszolóra – van némi tehetségetek az ökölvíváshoz is. – Ekkor hátralépett. – A születésetek óta eltelt tizenkilenc évben azonban egyetlenegyszer sem adtátok jelét, hogy többek lennétek elkényeztetett, akaratos gyerekeknél. Nemhogy az ország nagyhercegei! – emelte fel a hangját dühösen. – Mire itt befejeztük, koronahercegként fogtok viselkedni, és nem elkényeztetett kölyökként!
– Elkényeztetett kölyök? – szontyolodott el Borric.
Erland elvigyorodott, amikor látta bátyja zavarát.
– Nos, erről van szó, ugye? Borricnak jóvá kell tennie vétkeit, és akkor te és apa boldogok lesztek...
James gonosz vigyorral fordult Erlandhoz:
– Csakúgy, mint neked, édesem! Mert ha ez az ostoba gyermek most elmegy, és elvágatja a torkát egy kesh udvarhölgy dühös férjével, te leszel az, aki a conDoinok koronáját viseli majd Rillanonban egy napon. De ha nem, akkor is trónörökös leszel addig a valószínűtlen időpontig, amíg a bátyád apa nem lesz. De még akkor is nagyon valószínű, hogy hercegként éldegélhetsz majd valahol. – Majd picit halkabban folytatta: – Úgyhogy mindketten elkezdhettek felkészülni a hivatalotokra.
– Igen, tudom – sóhajtott Borric. – Azzal fogom kezdeni a holnapot. Most pedig menjünk, pihenjünk egy kicsit... – Borric meglepetten nézett le, amikor egy kezet érzett a mellkasán.
– Ne olyan gyorsan! – mondta James. – Még nem fejeződött be a lecke.
– De Jimmy bácsi! – kezdte Erland.
– Már megadtad a megfelelő hangsúlyt... – folytatta Borric dühösen.
– Nem hiszem – felelte a báró. – Még mindig ugyanazok a buta kis tökfilkók vagytok. Azzal az őrmesterekhez fordult: – Ha megkérhetem önöket, folytassák!
James báró intett Locklearnek, hogy csatlakozzon hozzá, majd ott hagyta a két ifjú herceget, akik felkészültek a professzionálisan végrehajtott verésre. Miközben a két nemes elhagyta a termet, James halkan odaszólt William őrmesternek:
– Amikor már eleget kaptak, kísérd őket a szállásukra! Pihenjenek egyet, vitess nekik ebédet, és gondoskodj róla, hogy délutánra készen álljanak a nagyherceggel való találkozásra!
William tisztelgett, majd megfordult. Látta, hogy a két herceg ismét az esést tompító vászonmatracok felé botladozik. Megrázta a fejét. Nem lesz valami szép látvány.

 

 

2.
A vád

A kisfiú kurjantott egyet.
Borric és Erland szüleik magánlakosztályának ablakából figyelték, hogyan támad Sheldon fegyvermester a kis Nicholas hercegre. A fiú ismét izgatottan felkiáltott, amikor egy ügyes hárítás után sikerült ellentámadásba kezdenie. A fegyvermester meghátrált.
– Egy biztos, jól mozog a kölyök – jegyezte meg Borric, eltűnődve vakargatva az arcát. A reggeli bokszlecke kék foltja már sötétedni kezdett.
– Apától örökölte a vívótehetségét – helyeselt Erland. – És nagyon jól csinálja ahhoz képest, hogy sánta.
Borric és Erland megfordultak, mert nyílt az ajtó. Édesanyjuk lépett be. Anita intett udvarhölgyeinek, akik a terem túlsó sarkába húzódva halkan megvitatták a legérdekesebbnek ítélt pletykákat. Krondor nagyhercegnője fiai közé lépett, és kinézett az ablakon. A vidám Nicholast a fegyvermester épp egy kiegyensúlyozatlan döfésre csalogatta. Mivel a kisfiú beugrott a cselnek, edzője pillanatokon belül lefegyverezte.
– Nem, Nicky! Ezt előre látnod kellett volna – kiáltotta Erland, bár az ablaküveg miatt öccse nem hallhatta szavait.
– Olyan keményen próbálkozik – nevetett Anita.
Borric megvonta a vállát, és elfordult.
– Kisfiú létére egész jól csinálja. Alig rosszabbul, mint mi az ő korában.
Erland is egyetértett.
– A kis majom... – mondta.
Ekkor édesanyja hirtelen odafordult hozzá, és keményen pofon vágta. A sarokban várakozó szolgálattevő hölgyek hirtelen elnémultak, és elkerekedett szemmel bámultak a nagyhercegnőre. Borric a fivérére nézett, de egyikük sem tudott szóhoz jutni a döbbenettől. Életük eddigi tizenkilenc évében anyjuk egyetlenegyszer sem emelt kezet rájuk. Erland is inkább a meglepetés, mintsem a fájdalom miatt hőkölt hátra. Anita zöld szemében haraggal vegyes sajnálkozás tükröződött.
– Soha többé ne merészeljetek így beszélni az öcsétekről – mondta ellentmondást nem tűrve. – Folyton csúfoljátok, és ezzel több fájdalmat okoztatok neki, mint az összes többi nemes kegyetlen sugdolózása együttvéve. Kedves fiú, aki szeret titeket, és mi a hála? Kinevetitek, és kínozzátok őt. Ez az első napotok a palotában, de még öt percet sem beszélt veletek, amikor már megríkattátok. Aruthának igaza volt. Túl sokáig hagytuk büntetlenül a csibészségeiteket. – Azzal megfordult, mint aki távozni akar.
Borric megpróbálta kiszabadítani testvérét és magát a kellemetlen pillanat hatása alól, így megszólalt:
– Ó mama! Te küldettél értünk? Van még valami, amit meg akartál beszélni vetünk?
– Nem én hívattalak benneteket – felelte Anita.
– Én voltam.
A megforduló fiúk most vették észre, hogy apjuk ott áll a dolgozószobájából a nappaliba (ahogy Anita nevezte a családi lakosztály e részét) vezető ajtóban. Az ikrek egymásra néztek. Tudták, hogy Arutha elég régen ott állhat ahhoz, hogy tanúja lehetett az anya és fiai között lejátszódott szóváltásnak.
A nagyherceg mélyet sóhajtva megszólalt:
– Ha megbocsátasz, négyszemközt szeretnék beszélgetni a fiaimmal. Anita bólintott, majd intett az udvarhölgyeknek, hogy tartsanak vele. A szobában néhány pillanat múlva már csak a nagyherceg és a fiúk maradtak.
– Jól vagytok? – kérdezte Arutha, miután becsukódott az ajtó.
Erland nyújtózkodva mutatta, milyen merevek az izmai, majd hogy sebesült oldalának nincs komolyabb baja.
– Hát, egész jól, apa, ahhoz képest, milyen „leckét” vettünk ma reggel.
Arutha elkomorodva ingatta a fejét.
– Végül is én mondtam Jimmynek, hogy ne árulja el, mit forgat a fejében – préselt ki magából egy félmosolyt. – Csak arra kértem, ébresszen rá benneteket, milyen súlyos következményekkel járhat, ha nem azt teszitek, amit elvárnak tőletek.
Erland bólintott, de Borric szólalt meg:
– Nos, nem ért bennünket teljesen váratlanul. Megparancsoltad, hogy jöjjünk egyenesen haza, mi pedig megálltunk szórakozni egy kicsit, mielőtt visszatértünk volna a palotába.
– Szórakozni... – mélázott el Arutha, miközben elsőszülöttje arcát fürkészte. – ...attól tartok, a jövőben nem sok időtök lesz ilyesmire.
Azzal intett gyermekeinek, hogy lépjenek közelebb. A nagyherceg megfordult, a fiúk pedig követték a dolgozószobába, ahol megkerülte hatalmas íróasztalát. Az asztal mögötti falon egy különleges alkóvot rejtettek egy furfangosan nyitható kő mögé. Arutha kinyitotta, és elővett egy, a királyi család jelével lepecsételt pergament, majd átnyújtotta Borricnak.
– A harmadik bekezdést olvasd! – mondta.
– Ez tényleg szomorú újság – kerekedett el Borric szeme.
– Mi ez? – kíváncsiskodott Erland.
– Lyam üzenete – felelte Arutha.
Borric odaadta a tekercset öccsének.
– A királyi sebész és a papok most már biztosak abban, hogy a királynénak nem lehet több gyermeke. Rillanonban nem fog trónörökös születni.
Arutha elindult a nagyhercegi lakosztály végében nyíló ajtó felé, és azt mondta:
– Gyertek velem!
Azzal kinyitotta az ajtót, és felment egy csigalépcsőn. A fiai követték, így hamarosan mindhárman ott álltak egy öreg torony tetején, amely nagyjából a palota közepén magasodott, és ahonnan egész Krondort be lehetett látni.
– Amikor ilyen idős voltam, mint ti most, gyakran álldogáltam atyám várában a barbakán tetején, a lőrések mellett. Onnan beláttam Crydee-t és a mögötte elterülő öblöt. Az az aprócska város olyan nagynak tűnik az emlékeimben.
Ekkor Borricra és Erlandra pillantott.
– Nagyapátok is ugyanezt csinálta fiatalkorában legalábbis Fannon főfegyvermester így mesélte nekem. – Arutha egy pillanatra elmerengett emlékein. – Nagyjából ilyen korú voltam, amikor a nyakamba szakadt a helyőrség vezetése, fiúk.
Az ikrek hallottak már történeteket a résháborúról, és arról, hogy milyen szerepet töltött be abban az apjuk, de ez a mostani nem afféle mese volt, amit Arutha, a nagybátyjuk Laurie vagy Trask admirális szokott a vacsora mellett felidézni.
Arutha leült az egyik lőrésbe, és folytatta:
– Soha nem akartam Krondor nagyhercege lenni, Borric.
Erland leült az apjáéval szomszédos lőrésbe, mert úgy érezte, Arutha szavai most inkább a bátyjának szólnak. Mindketten épp elégszer hallatták már, hogy apjuk nem kívánt uralkodni.
– Gyerekkoromban – mondta tovább Arutha – nem volt más vágyam, mint hogy katona lehessek – talán a határbárók mellett. Egészen addig nem ébredtem rá, hogy a gyermekkori álmok felnőttként is kísértenek, amíg Magosvár bárójával nem találkoztam. Nehéz tőlük megszabadulni, és mégis, ha saját valójukban akarjuk látni a dolgokat, el kell veszítenünk azt a gyermeki ártatlanságot, amellyel korábban szemléltük a világot.
A férfi egy darabig a látóhatárt fürkészte. Arutha mindig is egyenes ember volt; kimondta, amire gondolt, és soha nem okozott gondot neki, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. Most azonban láthatólag nehezen fogott hozzá, hogy kitárja a gondolatait.
– Borric, amikor kisebb voltál, mit gondoltál, milyen lesz az életed mostanára?
A fiú vetett egy pillantást a fivérére, aztán visszanézett az apjára. Hirtelen szél támadt, és rosszul nyírt, sűrű, vörösesbarna sörényét az arcába fújta.
– Sosem foglalkoztam ezzel komolyan, apa.
– Azt hiszem, szörnyű hibát követtem el a nevelésetekben – sóhajtott Arutha. – Amikor mindketten egészen kicsi, mégis nagyon csintalan kölykök voltatok, egyszer nagyon felbosszantottál. Nem komoly dologgal: kiborítottad a tintatartót. Tönkrement azonban egy hosszú pergamentekercs, amellyel az írnok egész nap dolgozott. Akkor elvertem a fenekedet Borric. – Az idősebb fivér elvigyorodott ennek hallatán, apja azonban nem viszonozta mosolyát. – Anita azon a napon megígértette velem, hogy soha többé nem bántalak benneteket hirtelen haragomban. Emiatt azt hiszem, túlzottan elkényeztettelek benneteket, s így rosszul készítettelek fel arra az életre, ami rátok vár.
Erland nem tehetett róla, de összezavarodott. Az évek során gyakran megszidták őket, ritkán kaptak azonban büntetést, és a mai reggeltől eltekintve, fizikailag még sohasem bántották őket.
– Nektek és nekem nem sok közös van a neveltetésünkben – bólogatott Arutha. – Nagybátyátok, a király nem is egyszer érezte az ülepén apánk szíját, amikor rajtakapták valamin. Engem csak egyetlenegyszer vertek meg gyerekkoromban. Gyorsan megtanultam, hogy amikor atyánk parancsol valamit, elvárja, hogy szó nélkül engedelmeskedjünk. – Arutha felsóhajtott, és hangjában fiai bizonytalanságot éreztek, életükben először. – Mindannyian azt hittük, hogy egyszer Randolph herceg lesz a király. Amikor vízbe fulladt, bíztunk abban, hogy Lyamnek lesz egy másik fia. Amikor pedig egyre csak lányai születtek, és az évek múlásával folyamatosan csökkent a valószínűsége, hogy megérkezik a várva várt trónörökös, még akkor sem gondoltuk, hogy egy napon te – bökte meg a mutatóujjával Borric mellét – leszel országunk uralkodója.
Egy pillanatra a másik fiára nézett, majd megfogta Erland kezét.
– Nem azért hívattalak benneteket, hogy az érzéseimről beszélgessünk, de a fiaim vagytok, és szeretlek benneteket, még ha időnként a végsőkig próbára is teszitek a türelmemet.
Az ikrek kezdték kényelmetlenül érezni magukat a szokatlan megnyilvánulás hallatán. Szerették az apjukat, de hozzá hasonlóan ők is zavarba jöttek, ha nyíltan ki kellett mutatniuk érzéseiket.
– Értjük – nyögte ki végül Borric.
– Valóban? Tényleg értitek? – nézett Arutha egyenesen a fia szemébe. – Akkor szembe kell néznetek azzal a ténnyel, hogy a mai naptól fogva nem csak az én fiaim vagytok. Mostantól a Királyság fiainak tekintenek majd benneteket. Királyi vérből való hercegek vagytok. Egy napon te leszel a király, Borric. Készítsd fel az elmédet rá, mert ezen a tényen csak a halál változtathat! És ettől a naptól kezdve atyai szeretetem sem védelmezhet meg benneteket az élet kegyetlenségétől. Uralkodónak lenni olyan, mintha az emberek élete hozzád kötözött cérnaszálakon függne. Egy vigyázatlan mozdulat, és azoknak az életeknek olyan biztosan vége, mintha szándékosan tépted volna el a szálakat.
Most Erlandhoz fordult:
– Az ikrek léte komoly fenyegetést jelent Királyságunk békéje szempontjából, mert ha az ősi ellentétek felszínre törnek, biztosan lesz valaki, aki azt állítja, hogy felcserélték a születési sorrendet, aki felkarol téged ürügyül, hogy háborút kezdhessen régi ellenségei ellen.
– Mindketten hallhattátok I. Borric történetét, aki lemészárolni kényszerült saját fivérét, a bitorló Jont. És azt is gyakran hallhattátok, hogyan álltam a király és bátyánk, Martin mellett őseink csarnokában, a Lordok Tanácsa előtt, amikor mindkettőjüknek jogos igénye volt a trónra. Martin nemes tettének köszönhető, hogy most Lyam viseli a koronát, és nem kellett vért ontani. Azon a napon ennyire voltunk a polgárháborútól. – A nagyherceg egy centinyit mutatott hüvelyk- és mutatóujjával.
– Apa, miért mondod el most ezt nekünk? – kérdezte Borric.
Arutha felállt, és sóhajtva legidősebb fia vállára tette a kezét.
– Mert a gyerekkorotok véget ért, Borric. Nem vagy többé Krondor nagyhercegének fia. Úgy döntöttem, hogy ha tovább élnék, mint a bátyám, lemondok a trón iránti jogomról a te javadra. – Borric tiltakozni akart, de Arutha leintette. – Lyam életerős férfi. Valószínűleg öregember leszek, mire meghal, ha egyáltalán túlélem. Jobb, ha nem lesz egy rövid köztes időszak Lyam és te közötted. Te leszel a Szigetek következő királya.
– Te pedig – nézett Erlandra – örökké a bátyád árnyékában élsz majd. Mindig egy lépésre leszel a tróntól, amelyre sohasem ülhetsz fel. Gyakran keresnek majd nálad rangot és kegyet, de te csak közvetítő leszel: a bátyádhoz vezető lépcsőnek tekintenek majd. Képes vagy elfogadni ezt a sorsot?
– Nem tűnik túl szomorú sorsnak, Apa – vonta meg a vállát Erland. – Biztos vagyok benne, hogy nekem is elég birtokom, címem és felelősségem lesz.
– Több, mert mindenben Borric mellett kell állnod, még akkor is, ha személyesen nem értesz egyet vele valamiben. Egyetlen gondolatodat sem hozhatod sajátodként nyilvánosságra. Ennek így kell lennie: Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. A jövőben egyetlenegyszer sem szállhatsz szembe a király akaratával. – Egy kicsit eltávolodva a fiaitól végigmérte mindkettejüket. – Ti soha nem láttatok mást, mint békét az országban. A határ menti portyák nem számítanak, azok csak apró csetepaték.
– De nem azoknak, akik a rablókkal harcolnak! – vágott közbe Erland. – Emberek halnak meg ott, apám!
– Most nemzetekről beszélek – csitította Arutha – és dinasztiákról és nemzedékek sorsáról. Igen, emberek halnak meg, hogy az ország és népe békében élhessen.
– De volt idő, amikor folyton háborúztunk, amikor havonta előfordultak határviszályok Nagy Keshsel, amikor a queg, gályák kényükre-kedvükre elsüllyeszthették hajóinkat, és amikor a tsurani betolakodók kilenc évig bitorolták nagyapád birtokainak egy részét!.
– Sok mindenről le kell majd mondanotok, fiaim. Arra kérünk majd benneteket, hogy olyan asszonyokat vegyetek nőül, akiket valószínűleg nem is ismertek. Fel kell hagynotok olyan dolgokkal, amelyek a közönséges emberek számára természetesek: nem járhattok kocsmákba, ahol idegenekkel ihatnátok együtt; nem kerekedhettek fel, hogy elutazzatok egy másik városba; nem házasodhattok szerelemből; és nem nézhetitek gyermekeitek növekedését anélkül, hogy attól rettegnétek, valaki saját céljai érdekében használja majd fel őket. – Aztán a város felé pillantott, és hozzátette: – És nem ülhettek békében a feleségetekkel az élet apróságairól diskurálva, hogy megkönnyebbüljetek végre.
– Azt hiszem, értem – mondta Borric lesújtva.
Erland csak bólintott.
– Akkor jó, mert egy héten belül elindultok Keshbe, és ettől a pillanattól fogva ti képviselitek a Királyság jövőjét. – Azzal elindult a lakosztályába vezető lépcső felé, de ott megtorpant. – Bárcsak megkímélhetnélek ettől benneteket, de nem tehetem – mondta, aztán elindult lefelé.
A két fiú egy darabig némán ült, aztán egyként fordultak a kikötő felé. A tűző nap forróságát csak a Keserű-tenger felől érkező hűvös szellő enyhítette. Odalenn a kikötőben halászhajók siklottak, és kis bárkák szállították a rakományt és az utasokat a part és az öböl peremén horgonyzó hatalmas vitorlások között. A távolban mozgó fehér pöttyök pedig közeledő hajókat jeleztek, kereskedőket a Távoli Partokról, a Queg Királyságból, Yabon Szabad Városaiból vagy a Nagy Kesh Birodalomból.
Borric feszült arca kisimult, amikor elmosolyodott.
– Kesh!
– Igen, a Nagy Kesh Birodalom szívébe utazunk! – kacagott Erland.
Mindketten nevettek, amikor az előttük álló kalandra gondoltak: új városokra és új emberekre és egy olyan országra, amelyet mindenki egzotikusnak és titokzatosnak tekintett. Apjuk szavait pedig elvitte a szél keletre.

 

Néhány intézmény évszázadokig fennáll, mások gyorsan eltűnnek. Némelyek csöndesen keletkeznek, mások hatalmas fanfárral. Az elmúlt években általános gyakorlattá vált, hogy az inasok és más szolgák a hét hatodik napjának délutánján kimenőt kapnak. Mostanában pedig az volt a szokás, hogy minden üzleti tevékenység abbamaradt hatodnap dél után, a hetednapot pedig szórakozásra és elmélkedésre tartották fenn.
Az utóbbi húsz évben azonban újabb „hagyomány” keletkezett. A téli napéjegyenlőséget követő első hatodnapon fiúk és fiatal férfiak, inasok és szolgák, közemberek és nemesek egyaránt készülődni kezdtek. Mert az Első Olvadás ünnepén, az optimisták által megállapított, a napéjegyenlőség utáni hatodik héten – a gyakran barátságtalan időjárás ellenére – megkezdődött a futballszezon.
Az egykor hordólabdának nevezett játék azóta létezett, amióta csak a fiúk rongylabdákat rugdaltak az üres hordókba. Húsz évvel ezelőtt – leginkább a fiatal inasok és apródok védelmében – az ifjú Arutha herceg utasította ceremóniamesterét, hogy alkossa meg a hivatalos szabályokat, mert a meccsek akkoriban néha a végsőkig elfajultak. Mostanra a játék intézménnyé vált a nép szemében: a tavasszal együtt a futball is visszatért.
A mezőn szaladgáló kisfiúktól kezdve a céhek, kereskedelmi társaságok vagy gazdag nemesek által támogatott városi liga csapatokig bezárólag mindenféle szintű játékosok rohangáltak föl-le a füvön, és igyekeztek, hogy a labdát a hálóba rúgják.
A tömeg helyeslően felzúgott, amikor a Kékek leggyorsabb csatára elhúzott a labdával a többiektől, és a kapu felé száguldott. A Vörösek kapusa lekuporodva várta, hogy a labda és a háló közé vethesse magát. A Kék játékos okos csellel kibillentette egyensúlyából a Vöröset, aztán a védtelen oldalán ellőtte mellette a labdát. A kapus csípőre tett kézzel, láthatólag magával elégedetlenül ingatta fejét, a Kékek pedig lelkendezve vették körül a góllövőt.
– Ezt látnia kellett volna – kommentálta Locklear. – Annyira nyilvánvaló volt. Még innen föntről is látszott.
– Akkor miért nem mégy le, és játszol helyette? – nevetett James.
Borric és Erland együtt kacagtak Jamesszel.
– Hát persze, Locky bácsi. Már ezerszer hallottuk, hogyan fejlesztettétek ki Jimmy bácsival ketten ezt a játékot.
– Az nem is hasonlított erre – rázta meg a fejét Locklear. Végignézett a pályán, és az – egy vállalkozó kedvű kereskedő által felállított – lelátón, amelyre többszöri bővítés után most négyezer polgár tudott leülni, hogy onnan nézze a meccset. – Annak idején egy-egy hordót állítottunk a pálya minden végére, és nem volt szabad a szája elé állni. Ez a háló ügy, meg a kapus, meg a többi szabály, amit apátok bevezetett, odáig süllyesztették ezt az egészet...
– ... hogy már nem is nevezhető sportnak – fejezték be Borric és Erland kórusban.
– Dehát ez az igazság! – erősítgette Locklear.
– Nincs elég vérontás! – tette hozzá Erland.
– Nincsenek törött karok! Se monoklis szemek – nevetett Borric.
– Hát ez bizony jobb lett – mondta James. – Volt idő, amikor...
Az ikrek egyszerre grimaszoltak, mert tudták, hogy most végig kell hallgatniuk annak történetét, amikor Lockleart hátulról fejbe ütötték egy patkóvassal, amit egy inas az inge alá rejtett. Ez azután a két báró közötti vitához vezet majd a szabályok értékéről és arról, hogy melyik szabály járult hozzá a játék fejlődéséhez, és melyik hátráltatja azt.
Mivel azonban a báró nem folytatta, Borric hátrafordult. James nem az odalent zajló kiegyensúlyozott játékot figyelte, hanem egy férfit, aki vele egy vonalban, a hercegek mögötti sor szélén ült: Rangjuk, és ügyes megvesztegetés révén a két fiú a lelátó középső sorában, a középvonalnál ült.
– Locky hideg van? – kérdezte most James.
– Viccelsz? – törölte meg verejtékező homlokát Locklear. – Egy hónappal múlt nyárközép; majd megsülök.
– Akkor miért érzi szükségét a barátunk – bökött James hüvelykujjával a sor vége felé –, hogy ilyen meleg köntöst viseljen?
Locklear társa mellett elnézve megszemlélte a vastag, kámzsás ruhadarabba burkolódzó férfit.
– Talán pap? – találgatott.
– Nem ismerek olyan rendet, amelynek a tagjai érdeklődnének a foci iránt. – Amikor a férfi rápillantott, James előrefordult. – Kérlek, figyeld feltűnés nélkül a vállam fölött, mintha csak azt hallgatnád, amit mondok. Most mit csinál?
– Pillanatnyilag semmit.
Ekkor megszólalt a mérkőzés végét jelző kürt. A Kékek, a molnárcéh és a Vaskereskedők Tekintélyelvű Társulata által szponzorált csapat legyőzte a Vörösek néhány nemes által támogatott csapatát. A jelenlévők mind ismerték a szponzorokat, úgyhogy az eredményt általános ujjongással fogadták.
Ahogy oszlani kezdett a tömeg, a köntösbe burkolózott alak is felállt. Locklear elkerekedett szemmel kiáltott fel:
– Elővesz valamit a ruhaujjából!
James éppen időtlen pördült meg, így látta, hogy a férfi egy fúvócsövet emel az ajkához, és megcélozza vele a hercegeket. A báró habozás nélkül a fiúkra vetette magát, és lerántotta őket a padsorok közé. Az addig Erland mögött álló férfi fojtottan hörögve a torkához kapott. A mozdulatot azonban már nem fejezhette be, mert mire keze a nyakából kiálló tüskéhez ért volna, összerogyott.
Locklear csak egy pillanattal maradt le Jimmytől. Miközben James és az ikrek a közelben álló felborított nézők dühös kiáltásai közepette elterültek a földön, Locklear kardot rántva iramodott a csuklyás, köpönyeges alak után.
– Őrség! – kiáltotta a tribün aljában álló díszegyenruhás katonák felé.
Hívására szinte azonnal csizmás lábak dobogása felelt, ahogy a nagyherceg katonái megpróbálták feltartóztatni a menekülőt: Az őrök alig törődve az okozott sérülésekkel, durván félrelökdösték az útból az ártatlan nézőket. A tömeg – valami megérzés folytán – rögtön tudta, hogy baj történt a lelátón. A közelben állók megpróbáltak kitérni az útból, a többiek viszont megálltak és odafordultak, hogy lássák mi okozhatta a kavarodást.
A köpenyes látva, hogy már csak néhány méter és három zavarodott polgár áll közte és a katonák között, megragadta a lépcsőkorlátot, és habozás nélkül átugrott rajta, bő három és fél méternyit zuhanva. Locklear már csak egy nagy puffanást és fájdalomkiáltást hallott, amikor odaért.
Odalent a földön két kábult néző ült, és az imént nyakukba szakadt embert bámulta, aki most mozdulatlanul feküdt közöttük. Az egyikük úgy ültében hátrább tolta magát, a másikuk négykézláb mászott arrébb. Locklear körülnézett, majd átvetette magát a korláton, és kardja hegyét a köpenyes férfira irányítva, két lábra érkezett. A földön fekvő alak megmoccant, majd hirtelen a fiatal báróra ugrott.
Lockleart meglepte a támadás, így ellenfele közel tudott kerülni hozzá. A köpenyes megragadta a báró derekát, és nekilódította őt a lelátó állványának. Locklearnek elakadt a lélegzete, ahogy a vastag fagerendáknak csapódott, de azért sikerült kardmarkolattal fültövön vágnia a támadót. A férfi megtántorodott. Láthatólag inkább menekülni akart, mint folytatni a küzdelmet, a közeledő kiáltozás azonban az őrség közeledtét jelezte számára. Így hát megfordult, és öklével a magát összeszedni próbáló Locklear arcába sújtott.
Fájdalom és zavar töltötte el a bárót, amikor látta, hogy a merénylő eltűnik az állványzat alatti sötétségben. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, aztán a köpenyes alak után eredt.
A férfi bárhol is elrejtőzhetett a sötétségben:
– Idebenn!- kiáltott ki Locklear a kint álldogálók kérdésére, és másodperceken belül fél tucat katona állt mellette.
– Szóródjatok szét, és, legyetek éberek! – rendelkezett a báró.
Az őrök végrehajtva a parancsot, lassan előrenyomultak a lelátó alatt. A tribün elejéhez legközelebbi katona lehajolva haladt, mivel az első gerenda alig több mint egy méternyire húzódott a földtől. Egy másik katona mögötte kardjával végigkotorta a lehajló részt arra az eshetőségre készen, ha a menekülő bebújt volna a legalacsonyabb palánkrész alá. A fejük fölött szandálok és csizmák csattogtak a fán, de ez egy idő után elhalkult.
Egyszer csak küzdelem zaja hallatszott elölről. Locklear és az emberei előresiettek. A sötétben két alak fogott egy harmadikat. A báró – anélkül, hogy látta volna, ki kicsoda – vállával a legközelebbi alaknak lódult, ezzel az egész csapatot felborítva. Az őrök is az emberhalomra vetették magukat, míg végül a puszta súlyfölényből adódóan odalenn elcsitult az ellenkezés. A katonák ekkor egymás után fölálltak, és a küzdőket is felsegítették. Locklear elvigyorodott, amikor meglátta, hogy az egyikük James, a másikuk pedig Borric volt. Lenézett a mozdulatlanul fekvő köpenyes alakra.
– Húzzátok ki a fényre! – parancsolta az őrségnek, majd Jameshez fordult. – Meghalt?
– Nem, hacsak el nem törted a nyakát, amikor ráugrottál. Az enyémet majdnem sikerült eltörni.
– Hol van Erland? – érdeklődött Locklear.
– Itt – felelte egy hang a félhomályból. – Az állványzat másik felét figyeltem arra az esetre, ha ez az alak netalántán eloson emellett a kettő mellett – mutatott Jamesre és Borricra.
– Talán a fájós oldaladat féltetted? – csipkelődött Borric vigyorogva.
– Meglehet – vonta meg a vállát Erland.
Mindannyian követték az őröket, akik a merénylő mozdulatlan testét cipelték. Amikor kiléptek a délutáni napsütésbe, felfedezték, hogy újabb katonák érkeztek, akik kordont vontak köréjük.
– Nézzük, mit fogtunk – hajolt le Locklear. Hátrahúzva a csuklyát üresen az égre tekintő arcot pillantott meg. – Meghalt.
James letérdelt, és kinyitotta a férfi száját.
– Megmérgezte magát – mondta, miután beleszagolt.
– Ki ez? – kérdezte Borric.
– És miért akart megölni téged, Jimmy bácsi? – kíváncsiskodott Erland.
– Nem engem, te ostoba! – vakkantotta oda James, aztán Borricra mutatott. – A fivéredet akarta megölni.
– Uram, a férfi, akit eltalált, halott – lépett oda hozzájuk egy katona.
– Másodperceken belül meghalt, miután megsebezték.
Borric idegesen elvigyorodott.
– Miért akarna engem bárki is megölni?
– Talán egy dühös férj? – viccelődött Erland.
– Nem személy szerint Borric conDoint – felelte James, aztán a tömeget fürkészte; mintha újabb orgyilkost keresne. – A Szigetkirályság leendő uralkodóját próbálta meggyilkolni valaki.
Locklear szétnyitotta a köntöst; a férfi fekete tunikát viselt alatta.
– James, nézd csak!
James báró a halottra pillantott. Sötét bőre volt: még Gardanénál is sötétebb, s ez keshi ősökre utalt, de ez nem volt szokatlan a Királyság eme részében. Ez a férfi azonban szokatlan öltözéket viselt: drága fekete selyemtunikát és olyan papucsot, amilyet a fiatal hercegek még sosem láttak.
James a halott kezét tanulmányozta. Amikor meglátta sötét köves gyűrűjét, rögtön nyakláncot kezdett keresni, de nem talált.
– Mit csinálsz?
– Csak a régi megszokás – felelte Jimmy. – Nem Éjsólyom – folytatta, a legendás orgyilkoscéhre utalva. – De így talán még rosszabb.
– Hogyhogy? – kérdezte Locklear, aki túlontúl is jól emlékezett arra, amikor húsz esztendeje az Éjsólymok Arutha herceg életére törtek.
– Keshi.
Locklear lehajolt, és közelebbről is megszemlélte a gyűrűt:
– Annál is rosszabb. A császári család tagja.

 

A szobában senki sem beszélt. A körben ülők finoman fészkelődtek, mintha a Borric elleni merénylet keltette kellemetlen érzéseiket bőr és fa nyikorgásával, ruhasuhogással és ékszercsörgéssel próbálnák kifejezni.
Gardan herceg az orrnyergét maszírozta.
– Ez abszurdum! Mi a csodát nyerne azzal Kesh, ha megöletné a családotok egy tagját? Talán háborúra vágyik a császárnő?
– Nála senki sem dolgozott keményebben a békéért – kapcsolódott be Erland – , vagy legalábbis a jelentések ezt állítják. Miért akarná holtan látni Borricot? Ki...
– Aki háborút szeretne a Királyság és a Császárság között – szakította félbe a testvére.
Locklear bólintott.
– De ez olyan nyilvánvaló hazugság, annyira átlátszó kísérlet, hogy egyszerűen nem hihető.
– És mégis... – morfondírozott Arutha hangosan – mi a helyzet, ha eredetileg is úgy tervezték, hogy az az orgyilkos kudarcot vall? Félrevezetésképpen. Ha feltételezték, hogy emiatt itthon maradnak a követeim, hogy nem engedem el a fiaimat magam mellől?
– Imigyen megsértve Kesh császári házát – bólintott Gardan.
James, aki az Arutha mögötti falnak támaszkodott, most megszólalt:
– Ahhoz már így is közel állunk, mivel meggyilkoltuk a császárnő egyik családtagját. Nagyon távoli családtag volt, annyi szent, mindazonáltal mégiscsak családtag.
Gardan megint az orrnyergét kezdte maszírozni, ami nála inkább a tanácstalanság jele volt, mint a fáradtságé.
– És mit mondjak a kesh nagykövetnek? – kérdezte. – Ó, itt van ez a fiatalember, úgy tűnik a császári család tagja. Nem is tudtuk, hogy Krondorban van. Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy meghalt. Ja igen, mellesleg megpróbálta meggyilkolni Borric herceget.
Arutha ujjaival sátrat formálva az arca előtt hátradőlt a székén, majd szórakozottan nyújtózkodott egyet, ahogy azt a környezetében élők már megszokták az évek során. Végül Jamesre pillantott.
– Kidobhatnánk a hullát – javasolta a fiatal báró.
– Micsoda? – nézett rá értetlenül Gardan.
– Vigyük le a holttestet a kikötőhöz, és dobjuk a tengerbe – lökte el magát a faltól James.
– Elég durva bánásmódnak tűnik a kesh császári család egy tagjával, nemde? – vigyorodott el Erland.
– Miért? – kérdezte Arutha.
James Arutha íróasztalának szélére telepedett; a nagyherceg az évek során igencsak közvetlen légkörű tanácskozásokat honosított meg a család és a legközelebbi tanácsadók részvételével.
– Ő nem a város hivatalos vendége. Elvileg nem is kellene tudnunk róla, hogy itt van. Feltehetőleg senki sem tud róla. Csak azok a keshiek tudják, hogy itt van, akik azt is tudják, miért jött. És kétlem, hogy közülük bárki is a holléte felől tudakozódna.
– És a hogyléte felől – tette hozzá Borric szárazon.
– Nyilvánosságra hozhatjuk, hogy megpróbálta megölni Borricot James –, de mindössze egy kesh holttest, egy fúvócső és néhány mérgezett tű van a birtokunkban.
– Meg egy halott kereskedő – tette hozzá Gardan.
– A halott kereskedő nem túl ritka árucikk a nyugati országrészben, hercegem – mutatott rá James. – Én azt mondom, húzzuk le a gyűrűt az ujjáról, és dobjuk a tengerbe. Hadd bizonytalankodjon a megbízója egy darabig!
Arutha egy kicsit gondolkodott, aztán jóváhagyólag bólintott. James intett Locklearnek, hogy a királyi testőröket vegye igénybe a feladatra, így a fiatalabb báró kisurrant az ajtón. William őrmesterrel folytatott rövid eszmecsere után Locklear már vissza is ült a helyére.
Arutha felsóhajtott, majd Jamesre nézve megkérdezte:
– Kesh. Még valami?
– Célzások, pletykák... – vonta meg a vállát a férfi. – Az új nagykövet elég... különös választás. Valódi tisztavérű; de nem a császári család tagja. Akkor már az orgyilkos kinevezése logikusabb lett volna. A nagykövet tisztán politikai okokból kapta meg ezt a posztot. Úgy hírlik, nagyobb befolyása van Kesh udvarában, mint bármely császári vérből valónak. Semmilyen nyilvánvaló indokot nem látok, miért is érte ekkora megtiszteltetés – hacsak nem ezen kompromisszum árán sikerült megegyezni az udvar egyik frakciójával.
Arutha bólintott.
– Nem mintha valami logikát látnék a dologban, de kénytelenek vagyunk az adott szabályokkal végigcsinálni ezt a játszmát. – Egy kis időre elhallgatott, és senki sem szólalt meg, amíg a nagyherceg töprengett. – Üzenjünk keshi embereinknek. Kemény munkát várok az ügynökeinktől, amíg a fiaim meg nem érkeznek. Ha valaki háborúba akar hajszolni bennünket a Császárság ellen, a király unokaöccseinek meggyilkolása logikus választásnak tűnik. Te is elkíséred a hercegeket Keshbe. Senki sincs, akiben jobban bíznék, hogy képes lesz átúszni velük ezeken a zavaros vizeken.
– Fenség? – nézett rá Locklear báró.
– Te pedig csatlakozol James báróhoz, mint ceremóniamester, protokollfőnök meg minden hasonló ostobaság. A császári udvart asszonyok irányítják. Végre hasznát vehetjük annak a hírhedt lockleari vonzerőnek. Tájékoztasd Valdis kapitányt, hogy a távollétedben ő végzi majd a főparancsnoki teendőket! William unokaöcsém pedig a testőrkapitányi hivatalt veszi át ideiglenesen. – Arutha egy ideig tűnődve dobolt az asztalon. – Azt akarom – fordult ismét Jameshez –, hogy az utazás idejére felejtsd el minden rangodat és tisztségedet! Egyetlen címed a „nevelő” lesz. Azért, hogy szabadon járhass-kelhess, ha szükséges.
James úgy értette Arutha gondolatmenetét, mint senki más a családtagjain kívül. A nagyherceg elméje olyan bonyolult és kiszámíthatatlan volt, mint a legjobb sakk nagymestereké; minden lehetséges végkifejletet olyan sok lépésig elemzett, ameddig az emberileg lehetséges volt.
James intett a fiúknak és Locklearnek, hogy menjenek ki vele. Amikor mind a négyen a folyosón álltak, azt mondta:
– Holnap kora hajnalban indulunk.
– De elvileg csak három nap múlva keltene – tiltakozott Borric.
– Hivatalosan igen – bólintott James.- Ha azonban kesh barátaitoknak van néhány honfitársa a közelben, jobb szeretném, ha nem ismernék a terveinket. – Aztán Locklearre nézett. – Egy kis lovascsapat: húsz, zsoldosnak öltözött katona. (gyors lovak, és üzenj Shamatába, hogy váltás lovakra lesz szükségünk, ezenkívül kétszáz fős kíséretnek elegendő élelemre.
– Ugyanakkor érünk Shamatába, mint bármilyen üzenet, és a kétszáz...
– Dehogy megyünk oda – szakította félbe James. Csak azt akarjuk, hogy elhiggyék, állami díszkísérettel Shamatába indultunk. Csillagdokk felé vesszük az irányt.

 

 

3.
Csillagdokk

Por kavargott.
Huszonnégy lovas haladt egyenletes tempóban a Nagy Csillag-tó mellett. Másfél hét erőltetett menet után Landreth-be értek, az Álmok Tengere északi partjára. Ezután, a torkolattól indulva, a Csillag-folyó vezette őket tovább dél felé, s végig maguk előtt látták a Szürke-vidék csipkés hegycsúcsait, amíg el nem érték a buja Álmok Völgyét. A Királyság és a Kesh Birodalom közötti határháborúk idején ez a gazdag mezőgazdasági terület sokszor gazdát cserélt. A világnak ebben a szegletében lakók egyformán folyékonyan beszélték a Királyság déli és a Császárság északi dialektusát. Huszonnégy zsoldos itt egyáltalán nem keltett feltűnést, ugyanis ezen a vidéken gyakorta lovagoltak át fegyveres csapatok.
A folyó közepe táján, egy kis vízesés közelében átgázoltak a déli partra. Amikor a Csillag-folyó forrásához, a Nagy Csillag-tóhoz értek, a part mentén délnek haladtak tovább, hogy megkeressék a tó közepét uraló szigethez – Csillagdokkhoz – legközelebb eső szakaszt, ahonnét a komp indult.
A part mentén többnyire csak néhány kunyhóból álló kis halászfaluk és tanyák húzódtak, amelyek gondozottsága azonban jólétet tükrözött. A csillagdokki mágusközösség az évek folyamán megnövekedett, ezért új települések jöttek létre, amelyek élelmet termeltek számukra.
Borric gyorsabb iramra ösztökélte a lovát. Megkerülve egy hegyfokot, most először láthatták tisztán a szigeten magasodó épületet. Szinte ragyogott az alkony narancs fényében, a közeledő éjszaka pedig ibolyakékké és szürkévé változtatta mögötte az eget.
– Istenek és démonok! Jimmy bácsi, nézd csak, mekkora ez a hely!
James bólintott.
– Már hallottam, hogy hatalmas tudásközpontot építenek, de a mesék meg sem közelítik az igazságot.
Gardan herceg sok-sok évvel ezelőtt járt itt – jegyezte meg Locklear. – Ő mesélte, hogy milyen óriási az épület alapja.. de ekkorát még soha életemben nem láttam!
A lenyugvó napra pillantva James megszólalt:
– Ha sietünk, két órán belül a szigeten vagyunk. Jobb szeretnék egy tál meleg ételt és egy tiszta ágyat, mint egy újabb szabadban töltött éjszakát – sarkantyúzta meg a lovát.
Csak a csillagok ragyogtak a fejük felett: azon ritka éjszakák egyike volt, amikor még a három hold egyike sem kelt fel. Egy, a homokbuckák között kanyargó keskeny ösvényen értek be a prosperáló városkába. Minden üzlet előtt fáklyák vagy lámpások égtek – amit csak a leggazdagabb települések engedhettek meg maguknak –, s ezek fényénél kiáltozó és kacagó gyermekek futkostak a legteljesebb összevisszaságban. Koldusok és kurvák kérték vagy kínálták kegyeiket felváltva, és mindenfelé düledező kocsmák álltak, amelyek hideg itallal, meleg étellel és forróvérű társasággal szolgáltak a megfáradt utazók számára.
– Egész csinos kis metropolisz nőtt ide – kiabálta túl Locklear a zajt.
– Igen – csóválta a fejét James az erkölcsi és tényleges mocsok láttán. – A civilizáció áldásai – jegyezte meg.
– Közelebbről is megvizsgálhatnánk az egyik fogadót... – próbálkozott Borric.
– Nem – felelte James. Az Akadémián is egészen biztosan kaptok majd valami frissítőt.
– Valami édes, kissé émelyítő bort kétségtelenül – mosolyodott el szomorkásan Erland. – Mi mást várhat az ember holmi vén tudósok gyülekezetétől, akik naphosszat csak poros kéziratok között turkálnak?
James határozottan megrázta a fejét. A város két főútjának kereszteződéséhez értek, így bekanyarodtak a tó felé. Ahogy a báró várta, a vízparton mólót építettek, s ahhoz kikötve számos kisebb-nagyobb komp várta ringatózva, hogy árut vagy embereket szállíthasson a szigetre. A kései óra ellenére az egyik bárkába még mindig rakodták a gabonát, hogy holnap reggel időben elindulhassanak vele.
James a mólóhoz léptetve odaszólt a legközelebbi révésznek:
– Jó estét! Át szeretnénk kelni Csillagdokk szigetére.
Amikor a férfi hátranézett a válla fölött, előtűnt karvalyorr uralta arca, de a szeme alig látszott ki rosszul nyírt frufruja alól.
– Még egy gyors átkelésre van idő, uram – mondta. – Fejenként öt rézbe kerül, de a lovaikat itt kell hagyniuk az istállóban.
– Mit szólna tíz aranyhoz mindannyiunkért, a lovakat is beleértve? – vigyorodott el Jimmy.
A férfi folytatta a munkáját.
– Nincs alku, uram.
Borric megcsörgette a kardját, miközben félig tréfásan megkérdezte:
– Micsoda? Csak úgy hátat fordítasz nekünk?
A férfi ismét megfordult. Kezét homlokához érintve meghajolt, majd alig érzékelhetően gúnyos hangsúllyal azt mondta:
– Bocsásson meg, fiatalúr, nem akartam tiszteletlen lenni.
Borric már éppen visszavágott volna, amikor James megkocogtatta a vállát, és előremutatott. A félhomályban, a fáklyák fénykörén túl, egy egyszerű, háziszőttes köntöst viselő fiatal férfi ült, és nyugodtan figyelte a közjátékot.
– Mi az? – kérdezte Borric értetlenül.
– Gondolom, a helyi rendőr.
– Ő? – csodálkozott Borric. – Inkább koldusnak vagy szercetesnek látszik, mintsem harcosnak.
A révész bólintott.
– Igaza van, uram. Ő a mi békefenntartónk. Jól látja, mi folyik ön körül, uram – vigyorgott Jamesre. – De még milyen jól! Az az ember a sziget egyik varázslója. A tanács nyugodt körülményeket akar ideát Csillagdokk-városban is, és így biztosítják, hogy tényleg nyugalom legyen. Neki nincs kardja, fiatalúr – fordult most Borrichoz –, de egy intésére úgy összerogynának, mint a letaglózott barom. Higgyen nekem, uram, saját tapasztalatból tudom. – Aztán alig hallhatóan hozzátette: – Vagy ott van az a varázslat, amitől úgy viszket az ember, hogy legszívesebben meghalna... – Majd ismét hangosam visszatért az eredeti témához: – Ami pedig az alkut illeti, uram, Vármennyire is jólesne ecsetelni, milyen jóvátehetetlen kárt szenvedne a gyermekeim étkeztetése, ha nem keresnék rengeteget önökön, sajnos az Akadémia szabja meg a tarifát. Talán alkudozhatnának egy kicsit azzal a fiatal varázslóval – vakargatta az állát elgondolkodva –, de szerintem ő is ugyanezt fogja mondani. A forgalmat tekintve pedig az áraik tisztességesek.
– Merre van az istálló? – kérdezte James, de máris több kisgyerek bukkant elő a tömegből, akik felajánlották, hogy elvezetik a lovaikat.
– A fiúk majd elviszik a lovaikat egy tiszta istállóba – mondta a révész.
James bólintott, majd leszállt a nyeregből. A többiek követték a példáját. Hamarosan kis kezek nyúltak James kantárjáért, mások pedig a társaság többi tagjához siettek.
– Jól van – bólintott a báró –, de ügyeljetek, hogy tiszta helyre kerüljenek, és friss zabot meg szénát kapjanak! Azonkívül nézze meg egy kovács, hogy rendben van-e a patkójuk!
James még folytatni akarta, de elnémult, amikor megakadt a szeme valamin. Hirtelen megfordult, és elkapta a kisfiút, aki Borric lovát vezette. A báró felemelte a gyereket, és keményen a szenébe nézett.
– Add vissza! – mondta fenyegetően. A fiú először tiltakozni akart, de amikor James a nyomaték kedvéért megrázta, meggondolta magát, és egy pénzeszacskót nyújtott Borric felé. A nagyherceg tátott szájjal tapogatta végig magát, aztán elfogadta az erszényt.
James letette a fiút, de továbbra is szorosan fogta az ingét, miközben lehajolt, hogy a szemébe nézhessen a kis zsebmetszőnek.
– Fiam, amikor én feleekkora voltam, már kétszer annyit tudtam a tolvajlásról, mint amennyit te valaha is tudni fogsz. Elhiszed? – A gyerek pisszenni sem mert, csak bólintott, annyira megijedt a leleplezés miatt. – Akkor higgy nekem! Nincs hozzá tehetséged. Még mielőtt betöltenéd a tizenkettőt, egy rövid kötél végén vársz majd egy hosszú zuhanásra, ha folytatod. Keress valami tisztességes mesterséget! Most pedig, ha valami. hiányzik, amikor elmegyünk innen, tudom kit kell keresnem, igaz? – A gyerek ismét bólintott egy picit.
James elengedte a kis tolvajt, és a révészhez fordult:
– Akkor huszonnégy gyalogos szeretne a szigetre jutni.
Ezt hallván a fiatal mágus felállt, és odalépett hozzájuk.
– Nem túl gyakran látunk vendégül felfegyverzett katonákat az Akadémián. Megkérdezhetem, mi célból akarnak odamenni?
– Megkérdezheti – felelte James –, de a választ másnak tartogatjuk. Ha engedélyre van szükségünk, üzenjen Pugnak, hogy régi barátok keresik.
A fiatal varázsló összehúzta a szemöldökét.
– Mégis, mit mondjak, ki keresi?
– Mondja meg... – mosolyodott el Jimmy –, hogy James báró van itt Krondorból, és – pillantott az ikrekre – néhány rokona.

 

Az üdvözlők kis csoportja várta őket, amikor a komp nagy koppanással a partnak ütközött. A kikötőhelyen semmi sem mutatta, hogy Midkemia talán legfurcsább települése, a Mágusakadémia bejáratánál állnak. Munkások segítették partra a katonákat, akik közül néhányan tényleg bizonytalan lábon álltak, életük első vízi útja után. A dokk oszlopairól lógó lámpások megvilágították a fogadóbizottságot.
A csoport közepén egy alacsony, mindössze fekete köntöst és szandált viselő férfi állt. Jobbján egy csodaszép, sötét bőrű, galambősz hajú asszony várakozott. Balján egy szintén köntöst viselő öregember, a vállánál pedig egy nagytermetű vadász állt, bőrtunikában és -nadrágban. Mögöttük két fiatalabb varázsló várakozott türelmesen.
Amint James, Locklear és az ikrek partra szálltak, az alacsony férfi előrelépett, és könnyedén meghajolt.
– Fenségtek megtisztel minket – mondta. – Köszöntünk benneteket Csillagdokkban.
Borric és Erland ugyan nagyhercegnek születtek, akik már hozzászoktak, hogy félelemmel vegyes tisztelettel nézzenek rájuk a rangjuk miatt, most azonban olyan emberrel álltak szemben, akiről egyre tornyosodó legendák meséltek.
– De kedves rokon! – szólalt meg végül Borric. – Köszönjük, hogy fogadtál bennünket, Pug.
A mágus elmosolyodott, s ettől mindenki megkönnyebbült. Bár a férfi már betöltötte a negyvennyolcadik születésnapját, úgy nézett ki, mint aki a harmincas évei elején jár. Barna szeme meleg fénnyel ragyogott, és sötét szakálla sem tudta elrejteni korát meghazudtolóan kisfiús mosolyát. Ez a gyermekien ártatlan tekintet egyszerűen nem tartozhatott a világ leghatalmasabbnak kikiáltott varázslójához!
Erlanddal is gyorsan üdvözölték egymást, majd James lépett előre.
– Pug úr... – kezdte.
– Legyen egyszerűen csak Pug, James – mosolygott a mágus. – A közösségen belül tegeződünk, és nemigen használunk rangokat vagy címeket. Lyam király nagylelkűsége ellenére, amellyel hercegséget csinált Csillagdokkból, ritkán foglalkozunk ilyesféle gondolatokkal. Azzal karon fogta Jamest. – Gyere, emlékszel még a feleségemre?
James és útitársai finoman meghajolva megszorították az asszony keskeny kezét. Közelebbről megnézve a báró elálmélkodott, milyen törékenynek látszik a nő. Hét éve nem találkoztak, de akkor robusztus, egészséges, napbarnított arcú, hollófekete hajú, negyvenes évei elején járó asszonynak tűnt. Most jó húsz évvel öregebbnek látszott a férjénél.
– Úrnőm – hajolt meg James.
Ahogy az asszony elmosolyodott, szinte elröppenni látszottak évei.
– Szólíts egyszerűen csak Katalának, James! Hogy van a fiunk?
– William boldog – vigyorodott el a báró. – Most ő helyettesíti Arutha testőrkapitányát. Nem rossz gondolat, szerintem akkor is ő kapja a tisztséget, ha majd Valdis leköszön. És több bájos hölgynek is udvarol a nagyhercegnő kíséretéből. Jó hivatalnok, magasra emelkedhet.
– Itt lenne a helye... – kezdte Pug, de felesége elsötétedő arcát látva meghátrált. – Tudom, kedvesem, ezt a vitát már lezártuk. Most pedig – fordult a nagyhercegekhez – bemutathatom a többieket?
Amikor Borric bólintott, folytatta:
– Fiúk, régi tanítómra, Kulganra biztosan emlékeztek. És Meechamre is, aki a közösség élelmiszertartalékaira felügyel, és ezer más dologra. A két megnevezett személy meghajolt, Borric és Erland pedig egymás után kezet fogtak velük. A vén mágus öregségére már nehezen mozgott: hol bot, hol más emberek segítségét vette igénybe.
Meecham, aki maga is benne járt már a korban, úgy korholta az öreg varázslót, mint egy házsártos feleség:
– Mondtam, hogy a szobádban kellett volna maradnod...
Kulgan lerázta magáról a támogató kezet, amint Erland átvette Borric helyét.
– Öreg vagyok, Meecham, de még nem haldoklom – mondta. A férfi haja olyan fehér volt, mint a frissen esett porhó, bőre pedig olyan ráncos és cserzett, mint a régi állatbőrök. Kék szeme azonban most is élénken csillogott.
– Fenség – köszöntötte Erlandot.
A nagyherceg visszamosolygott. Gyerekként mindig nagyon élvezte Kulgan látogatásait, mert a mágus mindig apró, varázslatos trükkökkel fűszerezett történetekkel szórakoztatta őket.
– Úgy tűnik, itt nem szokás hivataloskodni, Kulgan bácsi. Örülök, hogy újra látlak. Túl régen találkoztunk utoljára.
A két hátul álló fiatalabb férfit még James sem ismerte.
– Ők a közösségünk vezetői mutatta be őket Pug –, akik az elsők között érkeztek Csillagdokkba, hogy a Széles Ösvény mágiáját tanulmányozzák. Mostanra már ők tanítanak másokat. Ő Körsh.
A magas, kopasz férfi könnyedén meghajolt a nagyhercegek felé. Csillogó szeme élénk kontrasztban állt nagyon sötét bőrével és válláig lógó arany fülbevalójával.
A másik férfi akár az első ikertestvére is lehetett volna, ha eltekintünk fekete szakállától, amelyet pomádé segítségével gondosan karikákba rendezett az arcán.
– Ő pedig a testvére, Watume. De bizonyára mind elfáradtatok a hosszú úton. Pug körülnézett. – A lányomnak, Gaminának is csatlakoznia kellett volna hozzánk, de ő segít megetetni a gyerekeket, és gondolom feltartóztatták. Hamarosan úgyis találkoztok vele.
– Most pedig megmutatom a szállásotokat. Az Akadémián fogtok lakni. A vacsorát már lekéstétek, de majd küldetek valami meleg ételt a szobátokba. Reggel pedig körülnézhettek.
A kis csapat elindult a parton, a szigetet uraló hatalmas épülethez. Egyes részeit negyven szintesre építették, de a komplexum központját alkotó karcsú torony még így is jó harminc méterrel a legmagasabb háztetők fölé emelkedett. Maga a torony alig volt több, mint egy oszlop köré épített, korlát nélküli csigalépcső, a tetején aprócska emelvénnyel. Alulról különös, kék fény világította meg, amelytől az egész építmény szinte folyni látszott fölfelé, mintha nem is kőből és cementből lett volna.
– A Próbák Tornyának látványa először mindenkit megragad – jegyezte meg Pug. – Odafönn válnak a Széles Ösvény varázslói mesterré, maguk mögött hagyva az inaséveket.
A sötét bőrű testvérpár jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, mire Pug elmosolyodott.
– Nem egészen értünk egyet abban, mit szabad az „idegenek” tudtára hoznunk.
Továbbsétálva a parton, az épület másik végében egy meglehetősen mozgalmas várost pillantottak meg. Sokkal tisztább volt ugyan, mint túlparti testvére, de ugyanúgy pezsgett az élettől. A késői óra ellenére rengeteg ember nyüzsgött az utcán ilyen vagy olyan ügyből kifolyólag.
– Ez itt Csillagdokk-város – mondta Katala hallhatólag büszkén.
– Azt hittem, a túlparti települést nevezik így – jegyezte meg Locklear.
– Akik ott élnek, tényleg így hívják – magyarázta Pug. – De az igazi Csillagdokk-város itt található, a szigeten. Itt él sok fivérünk és nővérünk a mágiában. Itt lakik a családjuk. Akiket félelemből vagy gyűlöletből elüldöztek otthonról, azok nálunk menedékre leltek.
Pug intett vendégeinek, hogy lépjenek be az Akadémia épületébe a nagy, kétszárnyú kapun át, majd utánuk sietett. Két folyosó kereszteződésénél a fogadóbizottság nagy része jó éjszakát kívánva elbúcsúzott tőlük, Pug pedig tovább vezette őket, míg egy sor egyforma ajtóhoz nem értek.
– Sajnos nincsenek hercegekhez illő lakosztályaink – mondta –, de a vendégcellák melegek, szárazak és kényelmesek. Odabenn van lavór, amiben megmosakodhattok, és ha kirakjátok a piszkos utazóruhákat, gondoskodom róla, hogy kimossák őket. A köpenyeteket pedig a folyosó végén levő szekrénybe rakhatjátok. Most pedig kellemes pihenést, reggel majd mindent megbeszélünk.
A mágus jó éjszakát kívánt nekik, az ikrek pedig hamar felfedezték, hogy a cellákban már vár rájuk a vacsora. A folyosón mindkét irányból hallatszott; ahogy a katonák levették úti páncélzatukat és félretették fegyvereiket, majd vízcsobogás közepette megmosdottak, és végül kések csikordultak a tálakon. Hamarosan mindenki bement a folyosóról, kivéve Jamest és a mellette zavarodott arccal álldogáló Lockleart.
– Mi bánt? – kérdezte Locklear a barátját.
– Semmi – vonta meg a vállát James. – Csak fáradt vagyok, vagy talán... – hallgatott el. Kulgan korára gondolt, és Katala beteges kinézetére. – Az évek nagyon elbántak néhány kedves emberrel. – Aztán felvidult. – De az is lehet, hogy fiatalkori bűneim kísértenek. Nem túl kellemes érzés olyan szobában töltenem az éjszakát, amit egyszerűen csak „cellának” tituláltak.
Locklear megértően bólintott, majd mosolyogva jó éjszakát kívánt társának. Egy pillanattal később James már egyedül állt a hosszú, üres folyosón. Valami nem tetszett neki, de félretette kellemetlen érzését másnapra. Most elsősorban vacsorára és forró fürdőre volt szüksége.

 

James odakintről beszűrődő madárcsicsergésre ébredt. A nagyhercegi udvar ifjú bárója szokása szerint még napkelte előtt felkelt. Meglepve fedezte fel, hogy kimosták és megfoltozták a ruháját, és belülről az ajtaja mellett hagyták. Természeténél fogva soha nem aludt túl mélyen, és még kölyökként gyakorolta, hogy bármi neszre felébredjen, ezért kellemetlenül érintette, hogy valaki anélkül kinyithatta az ajtaját, hogy felzavarta volna álmából. Felhúzta a tiszta tunikát és nadrágot, nehéz utazócsizmáját azonban félretette. Gyerekkora óta jobban szeretett mezítláb járni. A palota személyzete évek óta azon tréfálkozott a háta mögött, hogy ha valaki váratlanul betoppan James báró irodájába, valószínűleg rajtakapja, amint éppen a csizmáját próbálja az asztal alá tuszkolni.
Hangtalanul odalopózott az ajtóhoz. Biztos volt benne, hogy mindenki más alszik még, minden megfontolás nélkül, ösztönösen volt óvatos. Annak idején, a szegénynegyed ifjú tolvajaként második természetévé vált a zajtalan mozgás.
Kinyitotta a külső ajtót, majd kisurrant, és halkan becsukta maga mögött. Az ég már kezdett szürkülni, a keleti horizonton pedig megjelentek a hajnalpír közeledtét jelző első sugarak. Csak madárcsicsergés törte meg a csendet, és valahonnan a távolból egy magányos fejsze csattogása, ahogy valaki gyújtóst aprított a kora reggeli tűzhöz: James elindult az Akadémia hatalmas épülettömbjétől a faluba vezető ösvényen.
A favágás zaja elhallgatott, amikor az ismeretlen paraszt vagy halászfeleség befejezte a munkát. Száz méter után az ösvény elágazott: az egyik ága a falu, a másik a tópart felé kanyargott. James úgy döntött, semmi kedve egy haszontalan reggeli beszélgetésre a helyi lakosokkal, így a víz felé indult.
A félhomályban csak akkor vette észre a fekete köntösbe burkolózott alakot, amikor közvetlenül mellette járt. Pug megfordult, és elmosolyodott. Kelet felé mutatott.
– Ez a kedvenc napszakom.
– Azt hittem, én keltem fel elsőként – bólintott felé James.
– Nem, én nagyon keveset alszom – szegezte Pug tekintetét ismét a horizontra.
– Nem látszol fáradtnak. Azt hiszem egy nappal sem tűnsz idősebbnek, mint amikor hét éve utoljára találkoztunk.
Pug bólintott.
– Van néhány dolog, amit én is csak mostanában fedezek fel magammal kapcsolatban, James. Amikor felvettem a varázslók köpönyegét... – hallgatott el hirtelen. – Mi még sohasem beszélgettünk úgy igazából, ugye?
James megrázta a fejét.
– Semmi személyes dologról, ha erre gondoltál. Nem túl gyakran keresztezik egymást az útjaink. Először Arutha és Anita esküvőjén futottunk össze – számolta az ujján –, aztán legközelebb a sethanoni csata után. – A két férfi összenézett, és nem kellett többet beszélniük az ott lezajlott, kataklizmával felérő küzdelemről. – Azóta pedig kétszer Krondorban.
Pug ismét kelet felé figyelt, ahol a nap első élénk narancsvörös és rózsaszín sugarai döfködték a felhők hasát.
– Gyerekkoromban Crydee-ben éltem. Olyan voltam, mint bármelyik parasztkölyök. A mostohaszüleim konyhájában dolgoztam, és arra vágytam, hogy egyszer katona lehessek – mondta, majd elhallgatott.
James várt. Nem volt nagy kedve hozzá, hogy a múltjáról beszéljen, bár minden krondori nemes és a palota legtöbb lakója ismerte felemelkedése történetét.
– Én tolvajként kezdtem.
– Sebes Jimmy – bólintott Pug. – Igen, de miféle gyerek voltál?
James egy pillanatig tűnődött a kérdésen, csak aztán válaszolt:
– Vakmerő. Ez az első szó, ami eszembe jutott.
Egy darabig a napkeltét figyelték. Percekig egyik férfi sem szólalt meg, csak nézték, hogyan fúrják át magukat a napsugarak a keleti égbolton lebegő felhőkön. Lassan megjelent a nap tüzes korongja is. Ekkor James folytatta.
– Én... időnként nagy ostobaságokat csináltam. Fogalmam sem volt, hol húzódnak a határok, ameddig elmehetek. Nem kétséges számomra, hogy ha ott maradok, végül túl sokszor kísértettem volna a szerencsét. Valószínűleg mostanra már halott lennék.
– Vakmerő – ízlelgette Pug. – És időnként ostoba. Akárcsak a királyi ikrek – intett fejével az Akadémia felé.
– Úgy, mint a nagyhercegek – mosolyodott el James.
– És még?
James elgondolkodott, aztán álszerénység nélkül hozzátette:
– Briliáns elme, talán így mondhatnád, vagy legalábbis nagyon tehetséges. A dolgok gyakran olyan egyszerűnek tűntek a számomra, hogy azzal elképesztettem a körülöttem élőket. Legalábbis akkoriban sokkal egyszerűbbnek láttam a világot. Nem biztos, hogy kölyökként nem voltam sokkal okosabb, mint manapság felnőttként.
Pug intett, hogy sétáljanak egyet, és lassan elindultak a víz felé.
– Amikor gyerek voltam, szerény ambícióim a világ legpompásabb dolgának tűntek. Most viszont...
– Mintha bajban lennél – kockáztatta meg Jimmy.
– Nem abban az értelemben, ahogy te gondolod – felelte Pug. James megfordult, és a szürkületi fényben megfejthetetlennek látta a varázsló arckifejezését. – Mesélj nekem a Borric elleni merényletről! – kérte a mágus. – Te álltál a legközelebb hozza.
– Gyorsan terjednek a hírek – jegyezte meg a báró.
– Mint mindig. És minket minden esetleges konfliktus érint a Királyság és Kesh között.
– Ha azt nézem, hol fekszik ez a sziget, megértelek. Az ablakotok a Császárságra nyílik mutatott dél, a nem is túl távoli határ felé. James elmondott mindent, amit a merényletről tudott, majd így fejezte be: – Az az orgyilkos kétségtelenül keshi volt, de azok a nyomok, amelyek azt mutatják, hogy a császári ház áll a kísérlet hátterében... túlontúl nyilvánvalóak. Szerintem valaki lóvá akar tenni bennünket. – Azzal megfordult, és az Akadémia felső szintjeit tanulmányozta. – Sok keshi él itt?
Pug bólintott.
– Azonkívül roldemi, queg, és sokan jöttek a Quor csúcsairól meg más helyekről is. Itt nemigen foglalkozunk a nemzeti hovatartozással. Más dolgok izgatnak bennünket.
– Azok ketten, akikkel tegnap éjszaka találkoztunk...
– Watume és Körsh. Igen. Ők tényleg Keshből jöttek. Egészen pontosan Kesh városából. – Mielőtt James megszólalhatott volna, Pug folytatta: – Nem császári ügynökök. Én tudnám. Bízz bennem! Nem foglalkoznak politikával. Tulajdonképpen, ha már itt tartunk, túlzottan is szeretnék, ha függetlenítenénk magunkat a külvilágtól.
James egy percig az Akadémia föléjük magasodó tömbjét tanulmányozta.
– Ez itt a Királyság egyik hercegsége, legalábbis névleg. De sokan tűnődnek azon, hogy tulajdonképpen mit is építettetek ide. Van valami ebben a helyben, ami sok udvaronc szerint különös.
– És veszélyes – tette hozzá Pug. James szembefordult a varázslóval, hogy láthassa az arcát. – Ezért is dolgozom olyan szorgalmasan azon, hogy az Akadémia semmilyen, nemzetek közötti konfliktusban ne vegyen részt. Egyik oldalon sem.
James a most hallottakon tűnődött.
– A nemesség tagjai közül alig néhányan viszonyulnak olyan nyitottan a mágiához, mint a király és fivérei. Mivel Kulgan mellett nőttek fel, nem zavarja őket. Mások viszont...
– Legszívesebben elűznének bennünket a városokból, esetleg felakasztva, megégetve vagy karóba húzva látnának minket. Tudom – mondta Pug. – A húsz év alatt, mióta itt dolgozunk, oly sok minden megváltozott... és mégis oly kevés.
Végül James váltott témát:
– Pug, valami különöset érzek veled kapcsolatban. Tegnap éjjel tűnt fel. Megmondod mi az?
A varázsló összeszűkült szemmel méregette Jamest.
– Furcsa, hogy épp te vetted észre, amikor a hozzám legközelebb állók nem látják. – A tópartra érve megállt. Kinyújtott karral előre mutatott. Egy csapat fehér kócsag tollászkodott és vijjogott a sekély vízben. – Gyönyörűek, nem?
James egyetértőleg nézett körül.
– Meseszép ez a hely.
– Pedig amikor először idejöttem, még nem volt ilyen – felelte Pug. – A legenda szerint egy hullócsillag zuhant a földre, és így keletkezett a tó – innen kapta a nevét. Ez a sziget azonban nem egy csillag kihűlt teste, ami a számításaim szerint legfeljebb ekkora lehetett – mutatott körülbelül tizenöt centiméternyit a kezével. – Azt hiszem a csillag megkarcolhatta a földburkot, és a felemelkedő láva alkotta ezt a szigetet. Amikor először idejöttem, köves pusztaság volt, a vízpartokon némi kis csenevész fűvel, meg imitt-amott egy-két szívós bokorral. Mindent én hoztam ide, ami a szemed elé tárul: füvet, fákat, állatokat. – Ahogy elmosolyodott, az évek nyoma tovatűnni látszott arcáról. – A madarak már maguktól találtak ide.
James a közeli fák lombját és a mindenfelé hullámzó selymes pázsitot nézte.
– Figyelemreméltó teljesítmény.
Pug úgy legyintett, mintha az egész közönséges bűvésztrükk lett volna.
– Háború lesz? – kérdezte hirtelen.
James nagyot sóhajtott. Szinte csüggedtnek hallatszott.
– Ez itt a kérdés, igaz? – jelentette ki szónokian. – Nem, nem ez a kérdés. Hiszen háború mindig van. Csak az a kérdés, mikor és melyik országok között folyik. Ha lenne beleszólásom, az én életemben nem törne ki háború Kesh és a Királyság között. Csakhogy ebben az ügyben sajnos nincs szavam.
– Veszélyes ösvényeken jársz.
– Nem ez az első alkalom. Bárcsak a körülmények megkímélhették volna a hercegeket attól, amit tenniük kell.
– Az apjuk fiai – jegyezte meg Pug. – Oda kell menniük, ahova a kötelesség szólítja őket. Még ha ez azt is jelenti, hogy olykor sokat kell kockáztatniuk egy aprócska nyereségért.
Pug folytatta a part menti sétát, James pedig felzárkózott mellé.
– Ilyenek a kiváltságosok terhei – bólintott a báró.
– Nos – mondta a mágus –, azért néha egy kis időre megpihenhetünk az út során, mint például most is. Nincs kedved elmenni oda? – mutatott egy mogyorófák takarta partszakaszra. – A túloldali kis mélyedésben hőforrások fakadnak. Szinte megfiatalít a vizük. Mártózz meg a forró vízben, aztán zsupsz bele a tóba! Jót fog tenni, és mire készen vagy, jöhetsz reggelizni.
– Köszönöm, lehet, hogy épp erre van szükségem – mosolygott James. – Már túlontúl hozzászoktam, hogy dolgozom reggeli előtt. Nem is baj, ha ilyen kellemes módon tölthetek el egy-két órát.
Pug visszaindult a városka felé, de néhány lépés után megfordult:
– Ja, és vigyázz, ha a parti nádasban úszkálni támad kedved! Nagyon könnyű eltévedni benne. De a szél mindig a sziget felé fújja a szárakat, úgyhogy, ha elvesznél, egyszerűen csak ússz kifelé, amíg szilárd talajt nem érzel a lábad alatt. Onnan már kisétálhatsz.
– Köszönöm. Óvatos leszek. És a viszontlátásra!
– Jó reggelt James! Reggelinél találkozunk.
Miközben Pug visszaindult az Akadémiára, a báró elindult a jelzett fák felé. A vaskos törzsek között elhaladva félretolta a zöld függönyként földig hajló ágakat, majd egy keskeny ösvényre lelt, amely egy kisebb horpadás mentén a tópartra vezetett. A víz gőzölögni látszott a hajnál hűvösében. James látta, hogy a kis tavacska forrása a föld alól jöhet, mert csak erről az egy helyről emelkedett fel gőz. Az egyik oldalról kis erecske csordult ki, amely a partra sietve a tóba ömlött. A horpadás legfeljebb ha húsz méterre lehetett a tótól. A férfi körülnézett. A mélyedést és a hozzá tartozó partszakaszt három oldalról fák takarták a kíváncsi tekintetek elől. Itt egyedül lehetett. James levette a tunikáját és a nadrágját, majd beledugta lábát a vízbe. Szinte melegebb volt, mint amilyennek a fürdőjét szerette! Lemerült, és hagyta, hogy a meleg – feszült izmait ellazítva – átjárja.
Feszült izmai? – csodálkozott. Hiszen most ébredt! Miért is olyan feszült hát? Saját hangja válaszolt a ki nem mondott kérdésre: mert nagy kockázatot vállalunk, amikor két gyereket küldünk, hogy vegyenek részt egy Kesh politikai játszmában, holott a Császárság sokkal régebben űzi ezt a játékot, mint amilyen idős a conDoin ház. Felsőhajtott. Pug különös ember, de bölcs és nagy hatalmú; örökbefogadás révén a király rokona, és maga is herceg. Talán Jamesnek ki kellene kérnie a mágus véleményét. De talán mégsem. Pug bármennyire is a Királyság megmentője, van valami furcsa Csillagdokk körül, és abban is, ahogyan azt kormányozza. A báró úgy döntött, megpróbál minél többet megtudni arról, mi folyik a szigeten, mielőtt bizalmasan beszélne a varázslóval.
Egek, hogy gyűlölök fáradtan ébredni – gondolta. Aztán kényelmesen hátradőlt, és a gondjain morfondírozott. A kellemes meleg belopta magát a csontjaiba, és a vízzel együtt az elméje is csendesen ringatózni kezdett.
Rohant egy utcán, míg valaki karon nem ragadta. James behunyta a szemét, és hagyta hogy az emlékek előtörjenek. Az első emléke: nem lehetett több három évesnél. Az anyja volt, amint kiemelte szajha-fekhelyéről, nehogy az éjszaka járó rabszolgavadászok megtalálják: Nem felejtette el, ahogy az asszony magához szorította és befogta a száját, nehogy kiáltson. Aztán később elment. Amikor idősebb lett, rájött, hogy az anyja meghalt, de arról az éjszakáról csak egy férfi veszekedésére emlékezett, aztán arra, hogy az illető megütötte az anyját, aztán pedig a minden elöntő vörösségre. Jimmy félresöpörte a csúf képeket, és még mélyebbre merült a víz melegébe. Hamarosan elbóbiskolt.
Meg sem moccant, amikor felriadt. A nap állásából ítélve perceket, vagy legfeljebb egy fél órácskát aludhatott. A csöndes reggel ellenére valami mégis megzavarta szunyókálását. Sikerült kinőnie gyermekkori szokását, hogy minden neszre tőrrel a kezében ugrott talpra – mivel a palotabéli szolgákat időnként rettentően megrémítette – de azért most is mindig kéznél volt a fegyvere. Szemét kinyitva körbenézett, de a látóterében semmi szokatlan nem volt. Így hát a fejét is elfordította, de megint csak semmit sem látott a tavacska peremétől. Lassan felkönyökölt; ahogy egyre éberebb lett, ostobán érezte magát: ugyan ki jelenthetne fenyegetést Csillagdokk szigetén?
Keresztülkukucskált a horpadás peremén. Semmi különöset sem vett észre. Furcsa, megnevezhetetlen érzése támadt a hellyel kapcsolatban. Olyan volt, mint amikor az ember egy pillanattal azután lép be egy szobába, miután onnan valaki más egy másik ajtón távozott. Ilyenkor anélkül, hogy tudnánk miért, érezzük, hogy valaki épp most kerülte el pillantásunkat.
A város veszedelmei közepette szerzett megérzések oly sokszor mentették meg az életét, hogy nem hagyhatta őket csak úgy figyelmen kívül. A mostani belső riadó azonban nem veszélyt, hanem csak valamiféle izgalmas tapasztalatot jelzett. Évekkel ezelőtt James megtanulta az éjszaka szabályait: mozdulatlannak kell maradni, és függetleníteni kell elménket a pillanatnyi aggodalmaktól, nehogy egy hirtelen mozdulattal eláruljuk magunkat. A báró nyugodtan lélegezve tovább feküdt. Ismét kilesett a perem fölött, de a másik ottjártának visszhangja már elült. A kis tisztás ugyanolyannak látszott, mint korábban.
Visszafeküdt, és megpróbálta visszaszerezni azt a langyos nyugalmat, amely korábban átjárta, de képtelen volt ellazítani elméjét. Izgatottnak érezte magát, mintha valami nagyszerű közeledne, ugyanakkor szomorúnak, mintha éppen most szalasztott volna el valami csodálatosat, amit pedig könnyedén elérhetett volna: Zavaros érzések: vihogós öröm és gyermeki könnyek viaskodtak lelkében.
Mivel nem kapott kielégítő választ, kipattant a horpadásból, és kölyök módjára kiáltozva vágtatott le a tóhoz. Lemerült, majd vizet köpködve bukkant fel ismét. Megkönnyebbülten nyögött fel, amikor a hűvös víz hatására visszanyerte éberségét.
Közepesen, de mindig nagy élvezettel úszott. Mint a legtöbb gyerek Krondor szegénynegyedében, a forró nyári szelek elől ő is a kikötőben keresett enyhülést, a mólóról a sósvízbe ugrálva, majd ismét felmerülve. Tizenharmadik életévéig nem is tudta, micsoda élvezet az, amikor az ember testét tiszta víz simogatja.
James lustán csapkodva haladt a kis öböl keskeny kijárata felé. Félig úszva, félig mászva áthaladt rajta, míg végül nád és magas szálú fű között találta magát. A növények ritkásan nőttek, így kényelmesen kilátott a partra. A hátára fordulva lábával lustán tempózni kezdett. Fölötte az ég lassan kivilágosodott: a nap egyre magasabbra emelkedett. A fehér bárányfelhők bájosan iramodtak tovább. Aztán hirtelen magas fű emelkedett a feje fölé, amely kellemesen csiklandozta a hátát úszás közben. Miután már néhány perce haladt így, megfordult, és körülnézett.
A dolgok megváltoztak körülötte, és nem tudta, merre is kellene visszamennie. Nyugodt természetű lévén, nem ijesztette meg a gondolat, hogy körbe-körbe úszva a nádasban végképp eltévedhet. Emlékezett Pug szavaira, és látta, hogy minden sás balra hajlik. Egyszerűen addig úszik majd, amíg földet nem érez a lába alatt, aztán kisétál.
Egy perc múlva már érezte is a vastag iszapot lábujjaival. A sűrű nádasban sétálva elindult a víz szélén sorakozó fák felé. A lehajló zöld ágak árnyékba borították, miközben még mindig mellig érő vízben lépkedett. Legfeljebb egy méternyire látott el, a reggeli fény pedig odalenn félhomályt, fenn pedig ragyogó kékesfehér eget teremtett. James addig ment, amíg a víz már csak combközépig ért. Bután érezte magát, amiért meztelenül lófrál, de végül is senki sem járt a közelben, és maximum néhány percig tarthat, amíg visszakeveredik oda, ahol a ruháját hagyta.
A következő lépéssel azonban megnyílt a talaj a lába alatt. Egy áramlat az ő száznyolcvan centijénél mélyebb csatornát vájt az iszapba, és James vakon köpködve kapkodott levegő után a váratlan merülést követően. Átúszott a túloldalra, míg ismét szilárd talajt érzett a lába alatt.
Vidám csivitelést hallva eltűnődött, hogy vajon az a madár nem az ő ügyetlenségén nevet-e. Nagyot sóhajtva tovább indult a part felé, amely – a fák közül elővillanó földcsíkok alapján – nem lehetett túl messze. A térdig érő vízben azonban áthatolhatatlan akadályba ütközött: vállmagasságú köves hordalék tetején nőtt rendkívül sűrű növényzetbe. Jobbra indult, mert úgy látszott ott hamarabb kijut a foglyul ejtésére törő nádasból. Mellig érő vízben törte át magát a sűrű sáson. Nagyon lassan haladt: egyszerre csak harminc-negyven centiméternyit. Valahogy olyan ostobának érezte a helyzetet: hiszen olyan messze ér partot attól, ahol lenni szeretne. Kellemes egy úszás reggeli előtt!
Térde a tófenéknek ütközött, jelezve, hogy a kis csatorna végéhez érkezett. Amikor szétnyitotta a nádat maga előtt, igencsak váratlan látvány tárult elé. Alig egy méternyire sima bőrt látott; olyan fehéret, mint egy újszülötté. Mivel pedig térdelt, egyenesen egy fiatal nő meztelen fenekét bámulta. A lány éppen világosszőke, majdnem fehér hajából csavarta ki a vizet, a mozdulat közben enyhén megfeszítve domborodó csípőjét.
Jamesnek elakadt a lélegzete. Rémület és izgatottság kalapácsütése kongott a fejében. Olyan zavarban érezte magát, amiért a lány magánszférájába tolakodott, mintha a nő bukkant volna rá a saját kis pocsolyájában. Nem tudta, hogy most várjon mozdulatlanul, vagy húzódjon vissza, mondjon valamit, vagy maradjon észrevétlen, így csak dermedten álldogált.
A gyermekkorában beléevődött szokások azonban felülkerekedtek tudatos énjén, így meg sem moccant. Aztán újabb gondolat tört rá; gyomra összeszorult, ágyékát pedig forróság öntötte el. Szinte kimondta, olyan erősen gondolt rá: Ez a legszebb hátsó, amit valaha is láttam.
A fiatal nő kezét a szájához kapva hirtelen megpördült, mintha valami zajt hallott volna. James azonnal látta, hogy testének többi része is ugyanolyan szép, mint amit korábban megpillantott. Karcsú alakja akár egy táncosé: a lánynak hosszú, elegáns karjai és nyaka, lapos hasa illetve nem nagy, de telt és bájos keblei voltak. Amikor leeresztette a kezét, a férfi meglátta magas homlokát, finom arccsontját és halványrózsaszín ajkát is. Csodálkozóan elkerekedett szemei olyan kékek voltak, mint a téli jég. Egy röpke másodperc alatt ivódtak elméjébe ezek a képek. A felismerés ezernyi pillanatában James megértette, hogy az előtte álló fiatal nő a legcsodálatosabb és egyben legfélelmetesebb teremtmény, akivel valaha is találkozott. Aztán azok a gyönyörű halványkék szemek összeszűkültek, és James fejében hihetetlen fájdalom robbant.
Úgy esett hátra, mintha fegyverrel sújtották volna le, ordítása pedig egyre halkult, ahogy a vízfelszín alá hanyatlott. A kín forró kései kaszabolták agyát, miközben egyre több vizet nyelt. James lassan elmerült az iszapos vízben, majd eszméletét vesztette.

 

Egy másik helyen az emlékeiben fuldoklott: ott játszott az utcaköveken, és közben egyetlenegy pillanat sem múlt el félelem nélkül. Az idegenek veszélyt jelentettek, pedig az anyja nap mint nap idegeneket hozott haza. Hangos és idegen férfiak keresztezték a kisfiú útját; egyesek tudomást sem vettek róla, mások megpróbálták rövid időre felvidítani a gyereket egy fejére nyomott barackkal vagy mulatságos szóval.
Azután felvillant az éjszaka, amikor az anyja meghalt, és senki sem jött: a gonoszul mosolygó férfi meghallotta a gyereksírást, és elmenekült. Jimmynek sikerült kijutnia a házból: apró lábacskái a földre ömlött ragacsos vérben tocsogtak.
Küzdelem következett a többi gyerekkel a söntések és fogadók mögé kidobott csontokért meg kenyérsarkokért, és megették a nyers búzát és kukoricát, amely a gabonaszállítókról a sárba ömlött, amikor átrakodtak a kikötőben. És a bor megkeseredett cseppjei egy csaknem üres üvegben. Az alkalmanként egy-egy nagylelkű járókelőtől kapott pénzérme, amin forró almáspitét vehetett. Az éhség azonban sohasem tágított.
Egy hang a sötétben – az arcra nem emlékezett – azt kérdezte tőle, okos-e? Okos volt. Nagyon okos. Így kezdte a Csúfolódóknál.
Folyton veszélyben forgott. Barátok és szövetségesek nélkül, csak a céh törvényei óvták meg Sebes Jimmyt. De tehetséges volt; a Pillér megbocsátotta a kisebb csínytevéseket annak, aki ilyen fiatalon oly sok hasznot hozott a szervezetnek.
Aztán ismét megjelent a gonoszul mosolygó férfi. Jimmy akkor tizenkét éves volt. Nem a büszke becsületérzés vagy a forrongó bosszúvágy jegyében történt. Egy tolvajkölyök belopózott, és egy direkt erre a célra vásárolt mérget tett egy részeg borába. A gonoszul mosolygó férfi anélkül halt meg, hogy megtudta volna gyilkosa indítékait; arca elfeketedett, nyelve kifittyent véresre harapott ajkai közül, és szeme kimeredt, miközben egy leszúrt szajha fia a mennyezet résén át figyelte végső tusáját. Jimmy nem érzett diadalt, de lelke mélyén remélte, hogy az anyja ettől békésebben nyugszik valahol. Hiszen még az anyja nevét sem tudta. Úgy érezte, sírnia kellene, de nem tudta, hogyan. Csak kétszer sírt..., nem, valójában háromszor. Amikor Anita betegen feküdt, és amikor azt hitte, Arutha meghalt. A fájdalom jeléül, és nem gyöngeségében vagy szégyenében. De akkor is sírt, amikor a sziklakígyó barlangjában csapdába esett, még mielőtt Martin herceg megmentette volna. Soha nem ismerte el, hogy fél.
Más képek: hihetetlen, szinte emberfeletti ösztöneiről. A felfedezésről, hogy a sorsa jelentős eseményekhez kapcsolódik: amikor segített elrejtőzni Krondor nagyhercegének és nagyhercegnőjének üldözőik elől őrült Rodric uralkodása idején; halálos párviadala az Éjsólyommal a város háztetőin, amikor megmentette Arutha életét, bár ezt akkor még nem tudta. Két északi utazása. Armengar és Sethanon ostroma, majd a sárkányhorda visszatértét megakadályozó ütközet utáni béke.
Most pedig James volt.
Arutha szolgálatáért jutalmul helyet, majd nemesi címet kapott a nagyherceg udvarában, aztán újabb címet, amikor kinevezték Krondor kancellárjának, a háznagy, Gardan herceg közvetlen helyettesének. Az egész világ kellemes gondolatok kavalkádjává vált, életének egyetlen örömévé. Arcok suhantak el előtte, némelyek névvel, mások névtelenül. Tolvajok, orgyilkosok, nemesek, parasztok. Asszonyok. Sokat ismert, mert korán érdeklődni kezdett a szebbik nem iránt, s emelkedő csillagú fiatal nemesként válogathatott a társaságban. De valami mindig hiányzott. Valami fontos. Aztán megjelent egy mezítelen alak a tó vizében, amint éppen a haját szárítgatta. A vonzó képnél elakadt.
A világoskék szemű lány arca, akinek ajkai halvány rózsákra emlékeztettek. Aggódó tekintete James lelkébe hatolt. Valami mágikus és csodálatos érzés kerítette hatalmába a férfit, amitől ismét sírni szeretett volna. A szomorúság szörnyűséges örömmel töltötte el, és megremegett a bensőjébe tekintő tiszta szempár előtt. Sok mindent látott és Jamesnek nem voltak többé titkai. Nincsenek titkaim! Elvesztem! – zokogott fel. Egy gyermek hüppögött anyja halála miatt, egy fiú könnyezett az orgyilkos nyilától megsebzett haldokló fiatal hölgy fölött, egy fiatalember sírt, mert holtan feküdt az egyetlen ember, akiben bízott, s egy férfi zokogott mindazon régi fájdalom, szenvedés, félelem és magányosság miatt, amely születése óta felgyülemlett lelkében.
James a parton eszmélt, fájdalom és félelem kiáltásával az ajkán. Kezét a feje fölé emelve ült fel, mint a gyermekek, akik szeretnének elkerülni egy odaföntről érkező ütést. Még mindig vizes volt és meztelen.
– A fájdalom elmúlik – közölte egy hang.
James megfordult, és közben már kezdett is elszivárogni a szörnyű nyomás a fejéből. A fiatal nő alig egy méternyire ült tőle. Felhúzott térdét átkulcsolta a karjával, de még ő sem öltözött fel. A férfi szemébe önkéntelenül is könnyek tolultak.
– Ki vagy te? – suttogta. Bár szeretett volna elmenekülni, ugyanannyira vágyott a nő közelségére.
A lány lassan felállt – mezítelenségében is magabiztosan –, és odalépett hozzá. Letérdelt a férfi elé, és olyan közel hajolt hozzá, hogy arcuk csaknem összeért.
– Gamma vagyok, James – hangzott fel a válasz a férfi elméjében.
James ismét megrettent; de képtelen volt mozdulni.
– A fejemben beszélsz – mondta.
– Igen felelte a nő most már hangosan. – Tudnod kell, hogy látom a gondolataidat, hallom őket... – keresgélt a megfelelő kifejezés után –, erre valahogy nincsenek szavak. Mindenesetre tudom, mire gondolsz, hacsak meg nem próbálod elrejteni előlem.
A férfi megpróbálta összeszedni magát, és leküzdeni az agyában égő fájdalmat.
– Mi történt? Ott... – mutatott a sással borított tóra.
– A gondolataid megleptek, és habozás nélkül reagáltam. Meg tudom védeni magamat, ahogy te is rájöhettél.
James a homlokához emelte a kezét, mintegy emlékeztetve magát feje sajgására.
– Igen – nyögte ki végül.
Gamina gyengéden megsimogatta a férfi arcát.
– Sajnálom. Nem tudatosan csináltam. Komoly kárt tudok tenni az elmében. Ez lehetne az egyik módja, ahogyan gonoszra használhatnám a tehetségemet.
James egyszerre találta megnyugtatónak és zavarba ejtőnek a nő érintését. Félelmetes borzongás futott végig a mellkasától az ágyékáig.
– Ki vagy te? – kérdezte halkan.
A lány mosolyától minden félelme és fájdalma elszállt.
– Gamina a nevem. Pug és Katala lánya vagyok – mondta, aztán előrehajolva gyengéden megcsókolta a férfi ajkát. – Én vagyok az, akit, kerestél, és te vagy az, akit én kerestem.
James érezte, hogy magasra szökik a vágya, ugyanakkor megszédítette a rémület. Bár nem először ölelt asszonyt, most mégis úgy érezte magát, mint amikor a gyermekként először lopott csókot. Olyan szavak törtek elő belőle, amelyeket úgy gondolt, soha, senki előtt nem mondana ki.
– Félek – suttogta.
– Ne tedd! – súgta vissza a nő, aztán magához ölelve Jamest, az elméjét szólította. – Amikor letaglóztalak, visszaestél a vízbe. Ha nem búztalak volna ki, megfulladtál volna. Miközben élesztgettelek, kinyílt előttem az elméd, és teelőtted az enyém. Ha neked is lenne ilyen képességed, most ugyanolyan jól ismernél engem, mint ahogyan én is merlek téged, drága Jimmym.
James álmélkodó hangja alig hallatszott:
– Hogyan lehetséges...?
– Egyszerűen így van – felelte a lány. – Gyere, hadd mutassam meg neked! – A férfi, mint egy kisgyerek, hagyta, hogy a nő a kebléhez vonja a fejét, és megsimogassa. – Soha többé nem leszel egyedül – visszhangzott elméjében.

 

Borric és Erland egymás mellett ülve élvezték a reggelire felszolgált ételek sokaságát. A szokásos királysági fogások mellett számos keshi finomságot is megkóstolhattak. Pug családja, valamint Kulgan és Meecham is a vendégekkel evett. Két hely – Katala és Locklear között – üresen maradt.
Borric éppen sajtot evett, majd egy korty borral öblítette le, miközben Erland azt kérdezte:
– Pug bátyám, mennyien élnek itt?
Pug inkább csak turkált a tányérjában, nem evett túl sokat.
– Közösségünk irányításának napi gondjait Katala intézi – pillantott mosolyogva a feleségére.
– Közel ezer család lakik a szigeten és a parti városban – felelte az asszony. – Itt, a szigeten... – hallgatott el hirtelen. – Az asztalnál mindenki megfordult, hogy lássa, mitől akadt el Katala szava.
A terem végében nyílt az ajtó, és James lépett be egy fiatal nő kíséretében, aki egyszerű, levendulakék ruhát viselt, derekán szivárványszín övvel összefogva.
Borric, Erland és Locklear felálltak, hogy üdvözöljék, a lány pedig odaszaladt Pughoz és megpuszilta. Aztán egy hosszú pillanatig Katala szenébe nézett, és mintha mondott volna valamit, bár egyetlen szó sem hangzott el. Az idősebb asszony szeme megtelt könnyel, de közben szélesen elmosolyodott.
Pug várakozóan nézett az újonnan érkezettekre.
– James... – kezdte volna Locklear.
James azonban megköszörülte a torkát, aztán olyannyira feszengve, mint egy iskolásfiú, aki a leckét mondja fel tanára előtt, megszólalt:
– Lord Pug, én... én szeretném... megkérni öntől a leánya kezét, hogy elvehessem feleségül.
Borric és Erland szeme hitetlenül elkerekedett, aztán mindketten Locklearre néztek. A báró legjobb barátja és életre szóló társa volt Jamesnek, mióta az tolvajfiúként a palotába érkezett. Most azonban ő is ugyanolyan döbbent arckifejezéssel ült ott, mint az ikrek. Megrázta a fejét, és csak annyit tudott kinyögni:
– Csípjenek meg!

 

 

4.
Aggodalmak

Borric megrázta a fejét.
– Mi bánt? – kérdezte Erland.
– Tessék? – nézett vissza a bátyja.
– Percek óta rázogatod a fejedet séta közben. Már megint magadban vitázol.
Borric valami sóhaj és nyögés közötti hangot hallatott.
– Jimmy bácsi miatt aggódom.
Erland kissé fivére felé fordult, és igyekezett lépést tartani vele, hogy jobban lássa az arcát. Az éjszakai égbolt tintakéken ragyogott, mivel a középső hold még nem kelt fel. A balzsamos este azonban egy kis romantikát ígért azoknak, akik készséges partnerre leltek. Az ikrek is ilyesmire vágytak, azért indultak a komp felé.
– Szokatlan, hogy másokért aggódsz – jegyezte meg Erland –, az meg különösképpen, hogy olyan erős egyéniségért, mint Jimmy bácsi.
– Ezért is aggódom – felelte Borric, és megállt, hogy ezzel is hangsúlyozza szavai, fontosságát. Mutatóujjával megbökte öccse mellét. – „Nincs bárgyúbb élőlény annál a férfinál, aki a farka után megy” – Ő maga szokta ezt mondani nekünk, nem?
Erland nevetve bólogatott.
– Kivéve Locky bácsit. Őt csak még ravaszabbá teszi az ilyesmi.
– Csak ha arról van szó, hogy meleg helyet akar találni nyugtalan kardjának. Különben ő is épp olyan ostoba, mint mi többiek.
– Mint mi többiek, kivéve Jimmy bácsit.
– Így van – helyeselt Borric. – Pontosan erre gondoltam. Mindketten tudjuk, hogy ő is kiveszi a részét az ilyesmiből. Ő azonban mindig bizonyos távolságból kezelte őket, és soha nem tett ostoba ígéreteket. Most pedig találkozik ezzel az asszonnyal, és... – hagyta abba a mondatot, mert nem tudta folytatni.
– Mint egy varázslat.
– Pontosan! – bólintott Borric. – És van-e jobb hely, hogy varázslatokra bukkanjunk, mint a mágusok szigete?
Erland megnyugtatólag fivére vállára tette a kezét, amikor az tovább akart indulni.
– Azt hiszed, ez valamiféle varázslat? Talán bűbáj?
– Ó, nagyon különleges bűbáj az – szólalt meg egy csikorgó hang a sötétben.
A két fiú megfordult, és látták, hogy úgy három méternyire tőlük egy köpcös alak kuporog egy fatönkön. A mozdulatlan férfi teljességgel észrevétlen maradt, amíg meg nem szólalt. A fiatal hercegek közelebb érve látták, hogy az öreg varázsló, Kulgan üldögél ott.
– Hogy érted ezt? – tudakolta Borric, mint akinek beigazolódott a gyanúja.
Kulgan fölnevetett. Előrenyújtotta a kezét, aztán türelmetlenül integetni kezdett vele.
– Ne álldogáljatok ott, mint egy faszent! Segítsetek már egy kicsit egy öregembernek! A térdeim még a teremtésnél is vénebbek!
Erland segített a varázslónak, az pedig lassan felállt, egyik kezével Erlandba kapaszkodva, a másikkal méretes botjára támaszkodva.
– Elsétálok veletek a kompkikötőig – folytatta az öreg. – Gondolom át akartok menni, hogy valami bajt keressetek. A ti korotokban minden fiú erre vágyik.
– És a bűbáj? – toppantott Borric türelmetlenül.
– Tudod, amikor a nagyapád ennyi idős volt, ő sem akart soha várni – kacagott a mágus. – Ha választ kért, azonnal akarta, a pokolba is. Sok-sok évig tartott, mire kinőtte: Apátok is ilyen, csak ő ügyesebben titkolja. Az ismerőseim közül Arutha az, aki a legjobban látja, hol húzódnak a határok.
– Megvan hozzá a tehetsége, kivéve velünk kapcsolatban – bólintott Erland.
Kulgan fenyegetően méregette az ikreket.
– Határok? Ugyan mit tudtok ti elkényeztetett kölykök a határokról? Nos, lehet, hogy egyszer-kétszer használnotok kellett a kardotokat, no de határok? – Egy pillanatra botjára támaszkodva megtorpant. Az ujjával megkocogtatta homlokát, majd azt mondta: – Ez. Az agyatok. Amikor minden agysejteteket mozgósítottátok egy problémával kapcsolatban, és minden felmerülő lehetőséget végigpörgettetek az elmétekben, és még mindig nincs megoldás, akkor talán megértitek, milyen határokról is beszélek.
– Apánk mindig azt mondta, te voltál a legtöbbet követelő tanára – vigyorgott Erland.
– Még hogy én! – mordult fel Kulgan. – És Tully atya? Ó volt csak a szigorú pedagógus! – Tekintete elkalandozott a távolban, és egy pillanatig ott időzött, mielőtt folytatta: – Kár, hogy nem ismertétek. Még csecsemők voltatok, amikor meghalt. Micsoda tragikus veszteség! Az egyik legnagyobb elme, akit valaha is ismertem... annak ellenére, hogy pap volt – tette hozzá, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még holtában is ugrassa régi vitapartnerét: és elszomorodott, amiért nem kapott választ.
– Talán tréfáltál, amikor a Jimmyre ható bűbájról beszéltél? – tudakolta Borric.
– Te még nagyon fiatal vagy, hercegem – mondta Kulgan. Majd a játékosnál kissé erőteljesebben a fiú combjára csapva hozzátette: – Még a felét sem ismered a világnak.
– Az! – jajdult fel Borric, ösztönösen hátratáncolva.
Amikor meglátta, hogy Erland nevet, Kulgan sípcsonton rúgta őt, mondván:
– Csak az egyenlőség kedvéért.
Miközben a két testvér látványosan görnyedezett fájdalmában, a varázsló folytatta:
– Most pedig figyeljetek! Öreg vagyok, ezért nincs időm, hogy ismételgessem magamat.
Amikor az ikrek abbahagyták a színjátékot, tovább beszélt:
– Az a fajta varázslat, amiről beszélek, nem tanítható. Nem afféle bűbáj, amelyet az emberek kényükre-kedvükre használhatnak. Maguk az istenek bocsátják rá néhány szerencsés férfira és nőre. A szerelem bűvölete olyan valódi és mély, hogy semmi sem változtathat vissza téged, ha egyszer megtapasztaltad. – Ismét a távolba révedve folytatta: – Olyan öreg vagyok, hogy sokszor már arra sem emlékszem, mit álmodtam előző éjszaka. Néha azonban olyan élénken villannak fel előttem ifjúságom pillanatai, mintha csak percekkel korábban történtek volna. – A mágus Borricra nézett, mintha valami ismerőset keresett volna a fiú arcán. Egy hosszú, néma pillanat után azt mondta: – Nagyapád szenvedélyes férfi volt csakúgy, mint a nagybátyád. És az apád is, bár ha ránézel, meg nem mondanád: édesanyád szinte abban a pillanatban rabul ejtette, amikor először meglátták egymást, bár Arutha túl keményfejű volt, hogy ezt elismerje, akár önmaga előtt is. Carline nénikéd pedig már napokkal az első találkozás után elhatározta, hogy hozzámegy Laurie-hoz.
– Tény az, hogy eljön majd az idő, amikor olyan szükségleteitek lesznek, amelyeket nem elégíthetnek ki a környező sörözőkben felszedett hálófoltozólányok, bármily rózsás is legyen az arcuk, bármily édes a kacagásuk és puha a karjuk. És a nemes kisasszonyok selyem ágyneműje is elveszíti majd vonzerejét.
Borric és Erland összenéztek.
– Addig szerintem még sok víz lefolyik a Crydee folyón – szólalt meg Erland.
– Ne szakíts félbe! – csattant fel Kulgan. – Engem nem érdekel, hogy trónörökös hercegek vagytok. Nálatok magasabb rangú embert is pofoztam már meg. Nagybátyátok, a király rosszul tanult, ezért nem is egyszer megtapasztalta a tenyeremet. – Nos, hol is tartottam? – sóhajtott fel. – Ja igen, az igaz szerelemnél. Ahogy komolyodtok, észre fogjátok venni, hogy növekszik a szenvedélyetek, és egyre inkább szükségét érzitek majd, hogy valódi párotok legyen. Édesapátok rálelt, Carline megtalálta és Martin bácsikátok is. A király nem.
– Hiszen szereti a királynét – kétkedett Borric –, ez biztos.
– Ó, hát persze, a maga módján. Magda kedves nő, és nincs az a férfi, aki mást mondana, de óriási különbség van a szeretet és a csoda között, amit a fiatal James báró fedezett fel. Más ember lett belőle, ez kétségtelen. Ha figyeltek, ti is észreveszitek. Ha van egy kis szerencsétek, szemtanúi lehettek annak, amit valószínűleg sohasem fogtok átélni.
Borric a cipője orrát bámulva felsóhajtott.
– Mert én leszek a király?
– Pontosan – bólintott Kulgan. – Nem is vagy olyan ostoba, mint hittem. Te a nemzet üdvéért fogsz megházasodni. Ó, rengeteg lehetőséged lesz, hogy különböző rendű és rangú hölgyekkel éld ki a vágyaidat, ezt nem is kétlem. A nagybátyátok legalább fél tucat unokatestvért nemzett nektek a lepedő rossz oldalán. Néhány közülük biztosan magas rangra emelkedik majd, még mielőtt a király meghalna. De ez nem ugyanaz.
– James megtalálta azt az embert, akit az istenek azért teremtettek, hogy teljessé tegyék az életét. Egy pillanatig se kétkedjetek abban, hogy ez így rendeltetett, és azt se higgyétek, hogy váratlanul érte a dolog. Ami számotokra elsietett ostobaságnak tűnik, az valójában olyan mélységes felismerés, amelyet csak olyasvalaki érthet meg, aki maga is átélte. Most már értitek?
– Szóval hagyjuk békén? – kérdezte Erland.
– Pontosan – nézett rá Kulgan elégedetten. Mosolyogva figyelte a hercegeket egy pillanatig. – Tudjátok, nem is vagytok olyan ostobák, mint azok a csavargók, akikre emlékeztettek. Gondolom, örököltetek valamit a felmenőitektől. Persze valószínűleg mindent elfogtok felejteni abból, amit most hallottatok, nem egészen öt perccel azután, hogy egy fogadóra bukkantok, ahol kártyázhattok, és megfelelő domborzati viszonyokkal rendelkező hölgyek próbálnak értékes ajándékot kicsikarni a fiatal nemesekből.
– Kis szerencsével azonban, az életetek egy, kritikus pillanatában eszetekbe jut majd, amit mondtam. Segít majd, hogy meghozzátok azt a döntést, amelyet nemzetünk üdvéért mindkettőtöknek meg kell hoznotok.
– Úgy tűnik, az elmúlt néhány hetet arra szánták, hogy mindenki a kőtelességeinkre emlékeztessen bennünket – vonta meg a vállát Borric.
– Ennek így kell lennie. – Kulgan jól megnézte magának a fiúkat. – Te nagy magasságba emelkedsz majd Borric, és te csak egy lépéssel leszel lejjebb, Erland. A rangotokkal járó hatalmat nemcsak azért kapjátok majd, hogy minél jobban szórakozhassatok. Cserébe szörnyű áldozatot kell hoznotok. Nagyapátok megtette csakúgy, mint apátok és nagybátyátok. Apátokat éjszakánként gyakran azoknak a szelleme kísérti, akik az ő parancsnoksága alatt haltak meg. És bár mindegyikük készségesen adta életét királyáért és nagyhercegéért, haláluk mégis súlyos teherként nyomja Arutha vállát. Hát efféle ember az apátok. Minél idősebbek lesztek, annál jobban megértitek majd őt.
A két testvér nem szólt semmit. Végül Kulgan visszafordult Csillagdokk impozáns épülete felé.
– Kezd hűvös lenni. Keresek egy tüzet, ami mellett megmelegedhetek. Ti pedig menjetek, keressetek egy kis bajt magatoknak! Néhány lépés után Kulgan megtorpant, és megfordult: – Azért legyetek óvatosak a halászlegényekkel! Ha túl sokat engedtek meg magatoknak az asszonyaikkal szemben, lehet, hogy már elő is rántják a halpucoló késüket, mire eszükbe jut, hogy királyi vérből származtok. – Egy hosszú pillanatig nézte az ikrek arcát, aztán hozzátette: – Vigyázzatok magatokra, fiúk!
Borric és Erland figyelték, ahogy az öreg varázsló visszasétál az Akadémia főbejáratához, aztán folytatták útjukat a komphoz.
– Te mit gondolsz? – kérdezte végül Erland.
– Arról, amit mondott? Szerintem Kulgan csak egy öregember egy halom különös elmélettel – felelte Borric.
Erland egyetértőleg bólintott, majd jeleztek a révésznek, hogy szeretnének átkelni a távoli város hívogató fényeihez.

 

Lágy szellő fújdogált, miközben Gamina és James a parton sétálva élvezték a csöndes estét. James úgy érezte új erőre kapott, mégis kimerült. Élete harminchét éve alatt szinte sohasem tárulkozott ki senki előtt. A valódi belső intimitás szinte lehetetlennek tűnt számára, Gaminában azonban olyasvalakire lelt, aki képes volt áttörni a korábban áthatolhatatlan védelmen. Nem – helyesbített magában – semmit sem kellett áttörnie. A lány egyszerűen csak megtalálta az ajtót, amely rá várt, és benyitott rajta.
Illatos szellő fújt délről, távoli gyümölcsösök és virágzó mezők aromáját hozta el az Álmok Völgyéből. Most kelt fel a középső hold, sárgaréz korongja megtörte az éjszaka sötétjét. James a menyasszonya felé fordult. Megcsodálta nyaka kecses ívét s azt, ahogyan világos haja ezüstös nimbuszként lebegni látszott arca és válla körül a félhomályban. A lány halvány szemével a férfira pillantott, s amikor elmosolyodott, James is felvidult.
– Szeretlek – mondta Gamina.
– Szeretlek – felelte James. El sem akarta hinni, milyen boldog. – És itt kell, hogy hagyjalak – komorodott el.
A lány egy hosszú pillanatig nézte a holdat, mielőtt gondolataival üzent Jamesnek.
– Nem, szerelmem. Lejárt az idő, amelyet itt kellett töltenem. Veled utazom Keshbe.
– Veszélyes – ölelte át James. – Még olyasvalakinek is, aki a te képességeiddel rendelkezik. – Megcsókolta Gamina arcát, és érezte, hogy a nő válaszképpen megremeg. – Sokkal nyugodtabb lennék, ha biztonságban tudnálak idehaza.
– Tényleg?- kérdezte a lány. – Kíváncsi lennék... – Gamina arrébb lépett, és a férfi arcát tanulmányozta a halvány fényben. – Attól félek, visszahúzódnál magadba, és egy idő után meg is győznéd magadat, hogy amit itt éreztünk, az csak illúzió, aztán újból felállítanád azokat a szeretet és fájdalom elleni falakat még erősebbre, magasabbra és áttörhetetlenebbre, mint azelőtt. Kifogást keresnél, és más úton térnél haza Krondorba, aztán valami miatt mindig el kellene halasztanod a Csillagdokkba utazást. Egy ideig meggyőznéd magadat, hogy ilyen vagy olyan problémák tartanak távol tőlem. És arra is mindig lenne valami indokod, hogy miért nem küldetsz értem. Egy idő után pedig az egészet kiszakítanád a szívedből, és elfelejtenéd.
James megbántottnak tűnt: Új érzések cikáztak át rajta, és hiányzott szokásos nyugodt magabiztossága. Olyannak látszott, mint az a kamasz, aki valójában sohasem létezett: megzavarodott egy szerelmes asszony kitüntető figyelmétől.
– Hát mindazok után, ami velünk történt, ilyen kevéssé bízol bennem?
A nő megsimogatta Jimmy arcát, és elmosolyodott; szeretetteljes tekintetével ismét elsöpörte a férfi félelmeit, mint már tucatnyi alkalommal a nap folyamán. Gamma olvasott James szívében és lelkében; amikor pedig újraélesztette őt a tóparton, ő is testestül-lelkestül átadta magát a férfinak. James azonban eddig senkiben sem bízott, s még annak az asszonynak is nehezen adta át magát, aki akkora hatást tett rá, mint soha senki azelőtt.
– Nem, szerelmem, nem becsüllek le. De nem becsülöm le a félelmet sem. Hiába hiszi azt a többi szigetlakó, nem csak mágikus képességeim vannak. Meg tudom gyógyítani az elmét és a szívet. Bizonyos dolgokat meg tudok osztani olyanokkal, akiknek megsebződött a lelke, és megsérült az elméje, sőt, olykor segíteni is tudok rajtuk. Meghallom az álmokat. És láttam, mire képes a rettegés. Attól félsz, ugyanúgy magadra hagylak, mint édesanyád.
James tudta, hogy a lánynak igaza van. Megint visszatértek a borzalmas éjszakával kapcsolatos emlékei, amikor hat vagy hét évesen kilopózott anyja kunyhójából; a padlót borító ragacs az asszony vére; a végleges elhagyatottság szörnyű bizonyossága. Könnyek szöktek James szemébe. Gamina átölelte őt, és hagyta, hogy átmossa a fájdalom.
– Soha többé nem leszel egyedül – ígérte gondolatban.
A férfi mozdulatlanul állt, olyan szorosan átölelve menyasszonyát, mintha ő lenne az egyetlen kapcsolata az élethez. És mint korábban, a fájdalom most is elillant, fáradtságot és megkönnyebbülést hagyva maga után. Az évek során felgyülemlett harag elhussant, s lassan elszivárgott a lelkét mérgező félelem és magányosság. A seb nem gyógyulhatott be egyetlen nap alatt – több nap is kevés lett volna –, de idővel meg fog gyógyulni, s közben a krondori James is jobb emberré válik.
– És persze belőlem is a félelem beszél – üzente a nő hangtalanul. – A kétségek mindnyájunkat sebezhetővé tesznek.
– Nekem nincsenek kétségeim – felelte a férfi, majd elmosolyodott, és ismét összeölelkeztek.
Hangos lábdobogás és udvarias torokköszörülés jelezte Locklear érkezését.
– Elnézést a zavarásért, de Pug látni szeretne téged, James – mosolygott bocsánatkérően. – Édesanyád pedig szeretné, ha csatlakoznál hozzá a konyhában, Gamina.
– Köszönjük – felelte a lány. Megajándékozta Lockleart egy barátságos mosollyal, aztán arcon csókolta Jamest.
– Vacsoránál találkozunk.
A férfi forrón megcsókolta; aztán utánanézett, ahogy a konyha felé sétál. James és Locklear Pug dolgozószobájába indultak. Locklear jelentőségteljesen, színpadiasan megköszörülte a torkát.
– Valamit forgatsz a fejedben – nézett rá a barátja. – Ki vele, mi az!
Locklear gyorsan kibökte:
– Nézd, mennyi is, huszonkét éve ismerjük egymást? Ez alatt az idő alatt soha a legkisebb érdeklődést sem mutattad a női nem iránt... – amikor James furcsán nézett rá, kijavította magát – ... már úgy értem, legalábbis a házasság iránt. Most viszont csak úgy besétálsz, és mindenki füle hallatára bejelented, hogy megnősülsz! Persze tudom, az a lány tényleg elbűvölő azzal a majdnem fehér hajával, meg minden, de ismertél te már...
– Nem ismertem senkit, senki Gaminához hasonlót – szakította félbe Jimmy, aztán a mellkasára tett kézzel megállította Lockleart. – Nem tudom, hogy olyasvalaki, mint te megérthet-e ilyesmit, Locky, de ő egyszerűen belémlát. Tud rólam mindent, minden rosszat, amit tettem és éreztem, olyan dolgokat is, amiket éppen csak megemlítettem neked, és ennek ellenére szeret. Szeret engem! – A férfi mély lélegzetet vett. – Sose fogod megérteni, mit jelent ez.
Ismét elindult, és Locklear pillanatnyi tétovázás után felvette a ritmusát.
– Hogy, értetted azt; hogy olyasvalaki, mint én?
James ismét megállt.
– Nézd, te vagy a legjobb barátom – talán az egyetlen igazi barátom –, de amikor nőkről van szó... sosem vagy... tekintettel rájuk. Elbűvölő vagy, figyelmes, ellenállhatatlan, de amikor a kérdéses hölgy reggel felébred az ágyában, te már eltűntél, mellőle. Ezért nem szúrt le még egyetlen lány fivére vagy apja sem... Amikor rólad és a nőkről van szó, Locky, nem vagy túlzottan állhatatos.
– És te talán az vagy?
– Most már igen – felelte James. – Olyan biztosan, mint hogy a víz lefelé folyik.
– Na jó, majd meglátjuk, mit szól Arutha ehhez a hirtelen nősülési szándékhoz – jegyezte meg Locklear. – Nekünk udvari báróknak engedélyt kell kérnünk, ha meg akarunk házasodni, emlékszel?
– Tudom.
– Nos, most magadra hagylak. Menj, beszélgess egy kicsit a varázslóval! – mondta Locklear, amikor odaértek az Akadémia bejáratához. – Gondolom neki is lesz egy-két szava ahhoz, hogy csak úgy elrabolod a lányát – engedte előre barátját udvariasan az ajtónál.
James belépett, és egyedül indult tovább a toronyhoz vezető hosszú folyosón, amelynek a legfelső szintjén helyezkedett el Pug dolgozószobája. Felment a csigalépcsőn, és megállt a dolgozószoba előtt. Amint felemelte a kezét, hogy kopogjon, az ajtó hirtelen kitárult előtte. Belépett, és nem igazán lepődött meg, amikor észrevette, hogy Pug nem túl közel az ajtóhoz, egyedül ül odabenn. Amikor James beért, az ajtó minden látható segítség nélkül magától becsukódott.
– Beszélnünk kell egymással – emelkedett fel Pug, majd odakísérte Jamest az ablakhoz. Kinéztek, és a varázsló a túlsó parton mozgó apró fényekre mutatott: – Emberek – mondta.
James megvonta a vállát. Tudta, a mágus nem azért hívatta, hogy nyilvánvaló dolgokról társalogjanak.
– Amikor húsz évvel ezelőtt először jöttünk Csillagdokkba, ez egy kihalt földdarab volt egy elhagyatott tó közepén. A part valamivel barátságosabbnak tűnt, de a Völgyben állandóan háború dúlt a Királyság és Kesh, rivális határbárók vagy renegát bandák között. Durbini rabszolgavadászok portyáztak erre, és a közönséges banditák is siserehadként zaklatták a helybéli parasztokat – sóhajtott fel visszaemlékezve. – Az embereknek most viszonylag békés az életük. No persze vannak néha problémák, de a Nagy Csillag-tó környéke többnyire nyugalmas hely.
– És tudod, mi okozta ezt a változást? – kérdezte Jamestől.
Nem kell géniusznak lenni ahhoz, hogy kikövetkeztessem, a ti jelenlétetek hatott így a vidékre, Pug – felelte a férfi.
Pug elfordult az ablaktól, és így folytatta:
– Jimmy, amikor először találkoztunk, én fiatalember voltam, te pedig még gyerek. Az azóta eltelt időben azonban annyi mindent tapasztaltam, ami több tucat ember életére elegendő lenne.
Egy intésére körülbelül fél méter átmérőjű felhő jelent meg a szoba közepén. Az egész megremegett, majd lyuk jelent meg a levegőben, amelyen át James egy különös helyet láthatott. A szürke semmiben lebegő folyosó mentén tíz-tizenkét méterenként ajtók sorakoztak. A kapuk között húzódó szürke űrben annyira nem volt semmi, hogy hozzá képest még a sötét éjszaka is élettel telinek tűnt.
– A Világok Csarnoka – mondta Pug. – Ezen keresztül olyan helyekre utaztam, amelyeket még nem látott emberi szem, és valószínűleg ezután sem fog látni. Meglátogattam ősi civilizációk romjait, és láttam, amint új fajok születnek. Megszámláltan a csillagokat és a homokszemeket, és rádöbbentem, hogy az univerzum olyan hatalmas, hogy egyetlen elme – talán még egy istené sem – képes felfogni az egészet.
Pug ismételt intésére a kép szertefoszlott.
– Könnyű lenne semmiségnek tekinteni azoknak a gondjait, akik ilyen aprócska helyen laknak, mint a Völgy.
– Ahhoz képest, amit mutattál, tényleg semmiség – fonta karba a kezeit James.
– De nem azok számára, akik itt élnek – rázta meg a fejét a varázsló. A báró anélkül, hogy engedélyt kért volna Pugtól, leült, majd azt mondta:
– Tudom, van valami célod azzal, hogy ezt megmutattad.
A mágus visszament az íróasztala mögött álló székéhez.
– Igen, van. Katala haldoklik.
A váratlan és döbbenetes hír meglepte Jamest.
– Láttam, hogy nem néz ki túl jól... de hogy haldoklik...
– Sok mindennel próbálkoztunk, James, de nekünk is vannak korlátaink. Mágia, varázsital, bűbáj vagy ima nem tehet többet a feleségemért, mint amit már megtettünk. Hamarosan visszautazik egy résen át a szülőföldjére, a kelewani Thuril-magasföldre. Majdnem harminc éve egyetlen rokonát sem látta. Hazatér meghalni.
James megrázta a fejét, mert tudta, nincs mit mondania. Végül megkérdezte:
– Gamina?
– Végignéztem, ahogy a feleségem idő előtt megöregedett James, bár ha nincs ez a betegség, előbb-utóbb akkor is szembesülnöm kellett volna ezzel. Láthatod, hogy én nem lettem számottevően idősebb. És ez, amíg élsz, így is marad. Talán nem vagyok halhatatlan, de varázshatalmam mindenképpen hosszú életűvé tesz. És nem tudom végignézni, hogyan vénülnek meg és pusztulnak el a gyermekeim és unokáim, miközben én ugyanilyen maradok.
– Néhány órával Katala távozása után itt hagyom Csillagdokkot. William szilárdan kitart a katonai pálya mellett, mióta feladta mágikus lehetőségeit. Azt kívánom, bárcsak másképp történt volna, de – mint a legtöbb apának – nekem is el kell fogadnom, hogy az én álmaim nem azonosak a fiam vágyaival. Gamina is tehetséges, és nemcsak a mágia területén, de ez leginkább szokatlan elméjéből adódik. Mentális kommunikációja részben mágikus, részben természetes alapon működik, igazi adományai azonban beleérző képessége és segítőkészsége.
– Egyetértek – bólintott James. – Az elméje... egyszerűen csodálatos.
– Így van – mondta Pug. – Alaposabban tanulmányoztam a lányom adottságait, mint bárki más ezen a világon, és még nála is jobban tudom, mire képes... és mire nem. Ha nem találkoztok, itt maradt volna, és átveszi az anyja feladatát: mióta itt vagyunk a legtöbb tekintetben Katala volt a közösség igazi vezetője. Szerettem volna megóvni Gaminát ettől. A lányomat már egészen kicsi gyermekként rengeteg bánat és fájdalom sújtotta – csakúgy, mint téged, ha jól sejtem.
James kurtán bólintott.
– Megosztottuk egymással az emlékeinket.
– Ez kétségtelen – felelte Pug kényszeredett mosollyal. – De ennek így is kell lennie szerelmesek, férj és feleség között. Sokat vesztek Katala távozásával, talán többet, mint ő sejti: – Pug egy pillanatra megnyílt James előtt, és az ifjú báró olyasvalakit látott, akit hihetetlen felelősség szigetel el a többiektől, és most annak a néhány embernek egyikét kell elveszítenie, aki könnyíthetett a terhein, aki legalább egy kis időre melegséget és biztonságot nyújthatott a számára. Egyetlen pillanatra előtárult Pug mélységes fájdalma, aztán a varázsló ismét felöltötte szokásos maszkját. Amikor ő elmegy, elkezdek azokkal a komoly ügyekkel foglalkozni, amelyeket egy villanásra láthattál, és magam mögött hagyom azokat a „semmiségeket”, amelyek Csillagdokkra, a Völgyre, sőt, a Királyságra vonatkoznak.
– De azt kívánom, a szeretteim mindent megkapjanak amit csak lehetséges: biztonságos otthont, egészséges gyermekeket, viszály és háború nem dúlta életet. Röviden, azt kívánom, legyenek minél boldogabbak. Gamina megmutatta nekem, mi lakozik a szívében: te vagy benne. Szeretném áldásomat adni rátok.
James megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Remélem, Arutha megérti. Szükségem van az engedélyére, hogy megnősülhessek.
– Ez nem gond.
Pug újabb kézmozdulatára füstszürke korong jelent meg a levegőben. A belsejében alakok kezdtek formát ölteni, míg végül James meglátta Aruthát krondori dolgozószobájában, mintha csak egy ablak választotta volna el őket egymástól. A nagyherceg felnézett, és amikor észrevette őket, meglepetésében felállt.
– Pug?
– Igen, fenség – felelte a varázsló. – Bocsáss meg a zavarásért, de egy szívességet szeretnék kérni tőled.
Arutha láthatólag megkönnyebbülten ült le, most, hogy megtudta, nem jelent bajt a szobájában megjelent látomás. Letette a lúdtollat, amivel eddig írt.
– Mit tehetek érted?
– Emlékszel a lányomra, Gaminára?
– Igen, nagyon is – felelte a nagyherceg.
– Szeretném, ha feleségül menne... egy főnemeshez. Mondjuk az egyik fiatal udvari báródhoz.
Arutha Pug mögé pillantva észrevette Jamest, és elmosolyodott, szemében szokatlanul vidám szikrák csillogtak.
– Azt hiszem, elrendezhetünk egy állami esküvőt valamelyik értelmes fiatalemberrel, Pug. Talán már választottál is valakit?
– James báró meglehetősen ígéretesnek tűnik.
Arutha egyre szélesebben mosolygott: James meg mert volna esküdni rá, hogy vigyorog, és ilyesmit még sohasem látott a nagyherceg arcán.
– Meglehetősen ígéretesnek – hangsúlyozta Arutha szinte csúfolódva, majd visszafordult Pughoz. – Egy napon herceg lesz belőle, ha szilaj természete miatt addig meg nem ölik, vagy nem száműzi valami mérges uralkodó a Sósmocsár-szigetekre. Egy feleség talán meg tudná zabolázni valamelyest. Már feladtam a reményt, hogy valaha is családot alapít. Őrülök, hogy tévedtem. Én az ő korában már tíz éve házas voltam. – Arutha egy pillanatig némán ült, mert eszébe jutottak felesége iránti ifjúkori érzései. Ismét a Pug mögött álló Jamesre nézett, s az érzelmeit ritkán kimutató férfi szemében mély szeretet tükröződött. Aztán megint felvette az ismerős, közönyös álarcot.
– Nos, ha ő is egyetért, én beleegyezem.
– Emiatt ne aggódj! – mosolyodott el Pug. – Ő és a lányom teljesen egyetértenek ezen a téren.
Arutha, most már tipikus félmosolyával az arcán dőlt hátra a székén.
– Megértem. Még mindig emlékszem az Anita iránti érzéseimre, abból az időből, amikor először találkoztunk. Nagyon hirtelen jöhet az ilyesmi. Nos, akkor felkészülünk az állami esküvőre, mire visszatér Keshből.
– Tulajdonképpen azt hiszem, kicsit korábban kellene rendezni. A lányom szeretne csatlakozni hozzá, és segíteni a küldetésében.
– Azt hiszem, ebbe nem egyezhetem bele – sötétedett el a nagyherceg arca. – James talán nem beszélt neked a veszélyekről...
– Tisztában vagyok azzal, milyen veszélyek leselkednek rájuk, Arutha – szakította félbe Pug. – Viszont szerintem neked fogalmad sincs a lányom képességeiről. Sok mindent tudok arról is, mi folyik Keshben. Gamma segíteni fog a fiaidnak és a követségnek, ha probléma adódik.
Arutha fontolóra vette a dolgot, aztán rábólintott.
– Tekintve, hogy te vagy a lány apja, gondolom van néhány olyan képessége, amely segítségükre lehet. Nos, akkor csináljuk a következőket! Házasodjanak össze olyan gyorsan, ahogyan te megfelelőnek látod, amikor pedig visszatérnek, állami menyegzőt és ünnepséget rendezünk a tiszteletükre. A feleségem és a lányom sohasem bocsátanák meg nekem, ha ki kellene hagyniuk egy ilyen lehetőséget, hogy új ruhákat varrathassanak. tehát két esküvő lesz.
– Állami menyegző? – hökkent meg Jimmy.
Arutha részvétteljesen bólintott.
– Gamina örökbefogadás révén a király rokona – remélem nem feledkeztél meg erről –; Pug egész családja az. Willy unokaöcsénk egy napon Csillagdokk hercege lesz. Beházasodsz a királyi családba. – Aztán csúfolódva felsóhajtott: – Bár ez nem túl megnyugtató gondolat.
– Köszönöm Arutha – mulatott Pug a nagyherceg évődi hangulatán.
– Nagyon szívesen, Pug. És... Jimmy! – mosolyodott el ismét szélesen.
– Igen? – viszonozta James a mosolyt.
– Legyen ugyanolyan boldog a házasságod, mint az enyém!
James bólintott. Bár Arutha szinte sosem mutatta ki az érzéseit, a báró még nem felejtette el azt, amikor sok-sok évvel korábban Anita majdnem meghalt: élesen belevésődött az emlékezetébe Arutha fájdalma. Jamesen kívül kevesen tudták, milyen mély Krondor nagyhercegének szerelme a felesége iránt.
– Azt hiszem, olyan lesz.
– Van valamim a számodra: egy korai nászajándék. – Azzal kinyitott egy ládikót az íróasztalán, és elővett belőle egy kis pergamentekercset. – Amint visszaértek, odaadom neked, de már most...
– Most is oda tudom neki adni, ha akarod Arutha – vágott a szavába Pug.
Ha a nagyherceget meg is lepte az ajánlat, nem látszott rajta.
– Ha lennél olyan kedves – mondta.
Pug varázskört írt le a kezével, és egy pillanatra behunyta a szemét. Mire kinyitotta, az irat már eltűnt Arutha markából, és megjelent az övében. A nagyhercegnek megrebbent a szeme, amikor látta, hogy a varázsló egyetlen másodperc alatt ilyen távolságra képes eljuttatni a pergament, de nem szólt semmit.
– A tied – adta át Pug Jamesnek a tekercset.
A báró feltörte a pecsétet, és elolvasta az iratot. Elkerekedett a szeme.
– Hiszen ez egy hivataladományozó pátens! A nagyhercegi udvar grófja! És a király minisztere!
– Úgy is oda akartam adni, amikor visszajöttél. Megérdemelted, James. Majd ha itt leszel Krondorban, megbeszéljük az ezzel járó birtokokat és jövedelmet. És ha Gardan visszavonul, te leszel a nyugati országrész kancellárja.
James elvigyorodott. Arckifejezése ismét Pug és Arutha elé idézte a tolvajfiút, akivel oly sok éve találkoztak.
– Köszönöm fenségednek.
– Most pedig szeretném folytatni a munkámat – mondta Arutha.
– Jó éjszakát, fenség! – búcsúzott el Pug.
– Nektek is jó éjt, kedves hercegem és grófom!
Pug intésére a nagyherceg képe elenyészett.
– Döbbenetes! – ámuldozott James. – Azzal a trükkel – nézett a kezében tartott tekercsre –, és ezzel... hadseregek...
– Ezért is kell másról is beszélnünk, mint az esküvőről, James – indult el Pug egy asztal felé, majd rámutatott az odakészített kancsóra. James töltött két kehelybe az erős vörösborból. Miközben belekortyolt, Pug intett neki, hogy foglaljon helyet.- Nem engedhetjük, hogy Csillagdokk egy nemzet játékszerévé váljék. Terveket készítettem ennek megakadályozására.
– A fiam nem fogja örökölni a Csillagdokk hercege címet. Azt hiszem, egyébként is jobban szeret hivatásos katona lenni. Helyette, az a két férfi, akivel megérkezésetekkor találkoztál – Watume és Körsh – távozásom után teljhatalmat kap a sziget felett, egy harmadikkal egyetemben, akit még ki kell választani. Egy mágusokból álló triumvirátus fog az itt élő emberek sorsáról dönteni. Ha úgy gondolják, lehet, hogy az eljövendő években kibővítik a tanácsot. Lyam azonban nem mindig fog a Szigetkirályság trónján ülni, és én nem adnám a Csillagdokk feletti hatalmat egy olyan ember kezébe, mint őrült Rodric volt. Találkoztam vele, és ha olyan varázslók álltak volna a rendelkezésére, amilyenek mi vagyunk, az egész világ reszketett volna. Emlékszem, milyen pusztítást okoztak azok a mágusok Kelewanon, akik hajlandóak voltak teljesíteni a Hadúr parancsait a résháború idején. Nem, Csillagdokknak apolitikusnak kell maradnia. Örökre.
James felállt.
– A Királyság nemeseként attól tartok, nagyon közel jársz a hazaáruláshoz. – Néhány lépéssel odament a nyitott ablakhoz, és kibámult az éjszakába. Aztán elmosolyodott. – Olyan emberként viszont, aki nagyon fiatalon megtanult vigyázni magára, meghajlok a bölcsességed előtt.
– Akkor azt is megérted, miért bízom abban, hogy a Lordok Tanácsában mindig megmaradsz az értelem szószólójának.
– Csak egy hang leszek a sok közül, de megpróbálok a látomásod támogatójaként szólni – mondta James, majd hozzátette. – Remélem sikerül másokkal is megértetni ezt. De tisztában vagy azzal, hogy sokan gondolják majd azt, ha nem vagy tökéletesen lojális a Királysággal szemben, akkor csak ellenség lehetsz?
Pug bólintott.
– Most pedig váltsunk témát! Szereznünk kell egy papot a tóparti faluból. A szigeten ugyanis nincsen templom, a papi mágia gyakorlóival pedig – hogy is mondjam – nem felhőtlen a viszonyunk.
– Belekontárkodtok a területükbe – vigyorgott James.
– Sokan gondolják így – sóhajtott fel Pug. – Mindenesetre azok a papok, akiket elég értelmesnek találtam, mindannyian vagy halottak vagy messze vannak. Attól tartok, ahogy erősödik a hatalmunk, úgy nő a rillanoni és keshi nagy templomok gyanakvása. – Aztán felderült az arca. – Marias atya, Killian templomának vezetője a faluban egész rendes ember. Hajlandó lesz levezetni az esküvőt. És egészen biztosan szívesen részt vesz az ünneplésben – mosolygott még szélesebben.
James felnevetett. Ahogy a Gaminával kötendő házasságra gondolt, egyszerre félt és örült. Ekkor Pug megszólalt:
– Nem várom el, hogy megértsd, amit most fogok mondani. De ha valaha is olyan helyzetbe kerülsz, hogy szólnod kell az érdekemben, mondd azt: „A végső igazság, hogy a mágia nem létezik.”
– Nem értem – jegyezte meg James.
– Nem is vártam el. Ha megértenéd, mit jelent, nem utaznál Keshbe; rábeszélném Aruthát, hogy tartson itt téged. Csak ne felejtsd, el! – Pug egy darabig megpróbált olvasni leendő veje arcáról, aztán azt mondta: – Menj, keresd meg a lányomat, és mondd meg neki, hogy holnapután megtartjuk a ceremóniát! Nincs értelme még négy napot várni a következő hatodnapig úgy is elég tradíciót törtünk már meg.
James mosolyogva tette le félig telt boroskelyhét az asztalra, és távozott. Amikor Pug meghallatta a lefelé siető lábdobogást, kinézett az ablakon, és halkan megszólalt:
– Mindenkinek jót fog tenni egy kis szórakozás. Olyan sok sötét nap áll még előttünk.

 

Csillagdokk városának minden lakója és a parton élők nagy része (akiknek sikerült átkelniük a tavon) körbeállták a zömök papot. Marias atya mosolyogva utasította Jamest és Gaminát, hogy lépjenek közelebb. A pirospozsgás pap ritkuló, őszülni kezdő haja ellenére úgy festett, mint egy csecsemő, aki sohasem fog felnőni. Zöld köpenye és arany miseruhája már kirojtosodott és megfakult a sok mosástól, mégis olyan büszkén viselte, mint egy nemesúr. Marias szene kigyúlt az örömtől, hogy eskethet. Nyája főként halászokból és parasztokból állott, és túlságosan gyakran kellett eltemetnie közülük valakit. Viszont különösen élvezte az esküvőket és a gyermekek bemutatását a Minden telők Isten-nőjének.
– Lépjetek közelebb gyermekeim – mondta, mire Gamina és James lassan elindultak felé. James a császárnő fogadására tartogatott ruháját viselte: halványkék tunikát, sötétkék harisnyát és fekete csizmát Hófehér köpönyegét aranyszállal hímezték, fején a legújabb divatú hatalmas barett pompázott, amely bal oldalon majdnem a válláig lógott; jobb oldalon pedig ezüst forgóval és fehér bagolytollakkal díszítették.
Mellette Locklear állt, hasonló, de rozsdabarna színű és arannyal még gazdagabban átszőtt öltözékben. A báró körülnézett, mert nevetségesen érezte magát a legújabb divatú ruhában, de senki sem vette észre zavarát. Minden szem a menyasszonyt figyelte.
Gamina egyszerű szabású levendulaszín ruhát viselt és vastag gyöngysort a nyakán. A ruhát hasonló gyöngyökkel díszített, széles, ezüstcsatos öv fogta össze karcsú derekán. Homlokát virágkoszorú, a hagyományos „menyasszonyi korona” övezte.
– Most pedig – szólalt meg Marias atya a Királyság tengerének déli partján, jelző-fok környékén születettek lírai, szinte éneklő hanghordozásával – mivel azzal a szándékkal érkeztetek hozzám, hogy házasságot kössetek, el kell mondanom nektek néhány dolgot. – Intett Jamesnek, hogy fogja meg Gamma jobbját, majd a pap is kettőjükére helyezte saját, párnás kezét. – Killian, az istennő akit szolgálok, lenézett a férfira és a nőre, amikor Ishap megteremtette őket, és látta, hogy egyedül állanak. Férfi és nő az égre nézett, és elsírták magányukat. Hallván és megsajnálván őket a Zöld Csönd Istennője megszólalt, mondván: „Nem létezhettek egyedül.” Ekkor teremtette meg a házasság intézményét, amely összekapcsol férfit és asszonyt. Ez a lélek, az elme és a szív összeolvadása. Ez az, amikor ketten eggyé válnak. Megértettétek? – nézett a két fiatal szemébe, akik bólintottak.
Marias atya az összegyűlt tömeg felé fordult:
– A krondori James, a nagyhercegi udvar grófja és Gamina, Pug herceg és Katala hercegnő leánya ehelyt és ezen társaság színe előtt megfogadják, hogy egymásnak szentelik életüket, és mi valamennyien tanúi vagyunk e fogadalomnak. Ha bárki közületek tud olyan indokot, amely akadálya lehet e házasságnak, beszéljen most, vagy hallgassa el örökre! – Ha volt is valakinek ellenvetése, Marias nem várta meg, hogy az illető elmondja, hanem így folytatta: – James, Gamina, tudjátok meg, hogy ettől a pillanattól fogva mindketten részei lettetek a másiknak. Nem válhattok el többé, mert egyek vagytok.
– James, ez az asszony veled kívánja leélni életét. Elfogadod-e őt, mint társat és feleséget, minden fenntartás nélkül? Tudod-e, hogy ő eggyé vált veled, s ezért eltaszítasz-e magadtól minden más asszonyt, míg a halál el nem választ?
– Igen – mondta James és bólintott.
A pap intett Locklearnek, hogy adja oda Jamesnek az aranygyűrűt.
– Húzd fel a menyasszonyod ujjára!
James úgy tett, ahogy mondták: felhúzta az ékszert Gamina bal kezének gyűrűsujjára.
– Gamina, ez a férfi veled kívánja leélni életét. Elfogadod-e őr, mint társat és férjet, minden fenntartás nélkül? Tudod-e, hogy ő eggyé vált veled, s ezért eltaszítasz-e magadtól minden más férfit, míg a halál el nem választ?
– Igen – felelte mosolyogva Gamina.
Marias utasította Gaminát, hogy húzza fel a gyűrűt James ujjára, amit ő meg is tett.
– James és Gamina egybehangzóan kijelentette, hogy együtt kíván élni az istenek és emberek színe előtt, s ezt minden jelenlévő tanúsítja.
– Igen, tanúsítjuk – ismételték az összegyűlt vendégek.
A pirospozsgás pap ekkor elvigyorodott.
– Nos, akkor elvégeztetett. Házasok vagytok.
– Ennyi az egész? – nézett körül James.
– Ilyen egyszerűen mennek a dolgok itt vidéken – nevetett Marias. – Most pedig csókold meg a feleségedet, és kezdődjék a mulatság!
James felkacagott, megölelte, majd megcsókolta Gaminát. A tömeg éljenzett, és a levegőbe dobálták a kalapjaikat.

 

A csődület szélén két ember nem osztozott a többiek vidámságában, hanem figyelmesen szemlélte az ünnepséget. A szögletes vonású, sovány férfi arcát háromnapos borosta borította. Megfogta társa könyökét, és kicsit arrébb vezette őt. A két férfi ruháját legjobb indulattal is csak rongyosnak és szakadozottnak lehetett nevezni, és mindkettőjüktől elhúzódtak azok, akiknek volt némi szaglóérzéke. Az első férfi meggyőződött róla, hogy nem hallja őket senki, aztán megszólalt:
– A krondori James gróf. Locklear báró. Ez azt jelenti, hogy azok a vörös hajú harcoskölykök Arutha fiai.
A másik, alacsony és köpcös, mégis széles vállú férfi láthatólag elámult társa éles logikáján. Angyali arca szinte ártatlannak tűnt, miközben azt mondta:
– Hát, nem látunk túl sok nagyherceget errefelé, annyi szent, Lafe.
– Ostoba vagy, Reese! – nyögött fel a másik. – Vannak olyanok, akik fizetnének azért, hogy megtudják ezt. Indulj a Tizenkét Szék fogadóba, ami a sivatag szélén van – Ők is szinte biztosan arra mennek. Tudod, kinek kell szólnod. Mondd meg a keshi barátainknak, hogy a krondori nagyhercegek és kíséretük hamarosan elindul Csillagdokkból, mégpedig nem hivatalosan, lopva. Kevesen vannak. És várj meg a fogadóban! De el ne idd az összes pénzt, amit adnak! Különben kiontom a beledet!
Reese úgy nézett a társára, mintha az valami képtelenséget mondott volna.
– Én majd innen követem őket – folytatta Lafe –, és ha más úton mennek, megüzenem. Egészen biztosan visznek magukkal aranyat, és valami ajándékot a császárnő születésnapjára. Mivel csak húsz katonájuk van, gazdagok lehetünk, miután a banditák elvágták a torkukat, és odaadják a részünket.
Reese végigpillantott az elhagyatott parton.
– De hogy jutok oda, Lafe? A révészek is a lakodalmon vannak.
– Lopj egy csónakot, te szerencsétlen! – sziszegte a magasabbik férfi rothadó fogán keresztül.
Reese szeme vidáman felcsillant az egyszerű megoldás hallatán.
– Jó. Akkor kajálok valamit, aztán...
– Most azonnal indulsz – szögezte le a társa, a part és az őrizetlenül hagyott hajók felé lökdösve a köpcös férfit. – Majd lopsz magadnak valamit a városban. Mivel ma mindenki itt vacsorázik, nem lesz nehéz dolgod. Azért biztosan kódorognak néhányan odaát, úgyhogy légy óvatos!
Reese integetve megfordult, majd elbotladozott a tópart felé, és keresett magának egy kis csónakot, amellyel egyedül is elboldogult.
Lafe elégedetten felhorkanva indult vissza a mulatságba. Korgó gyomra szerint Reese javaslata nem is volt olyan ostoba, kapzsisága azonban arra ösztökélte, hogy a lakodalom minden apró részletét megfigyelje.

 

A két nagyherceg csöndesen ült a vacsoraasztalnál, és nem izgatta őket a frissen házasodottak boldogsága. Mindketten türelmetlenül várták az indulást. James nem volt hajlandó elárulni, mikor mennek tovább, bár Locklear megemlítette, hogy az elmúlt két nap váratlan eseményei ellenére sem maradhatnak túl sokáig.
Ha a testvéreket meg is döbbentette tanítójuk hirtelen szerelembe esése, apjuk azonnali engedélye és a gyors esküvő már nem lepte meg őket. Életük gyakran kész tények elé állította őket.
Az ikrek kiszámíthatatlan világban éltek, ahol a pillanat nyugalmát bármikor lerombolhatta egy-egy szerencsétlenség. A háború, a természeti katasztrófák, az éhínség és a járvány állandó fenyegetést jelentettek, és ifjú életük nagy részét abban a palotában töltötték, ahol nap mint nap megfigyelhették, hogyan küzdi le édesapjuk az ilyesféle problémákat. A legfontosabb keshi határvillongásoktól kezdve egészen a céhek új kereskedelmi kapcsolataiig apjuknak számos nehézséggel kellett megbirkóznia.
De azzal ellentétben, amikor Aruthát figyelték, pillanatnyilag nem érezték át a helyzet izgalmas voltát. Egészen pontosan szólva unatkoztak.
Borric nagyot kortyolt közönséges söréből.
– Vajon ez a legjobb, amilyük van? – kérdezte.
– Szerintem igen – bólintott Erland. – Annak alapján, amit itt láttam, nem izgatja őket túlságosan a sör. Nézzük meg, nem találunk-e valami jobbat a faluban!
Azzal a testvérek felálltak, meghajoltak a gróf és új grófnéja felé, aki alig észrevehetően a nagyhercegek felé biccentett, miközben azok elhagyták az ünnepi asztalt. Maguk mögött hagyva a téren felállított asztalsorokat, Borric megkérdezte:
– Hová mész?
– Nem tudom – felelte Erland. – Csak úgy bóklászom. Biztos van néhány halászlány a tömegben. Itt-ott láttam néhány csinos pofikát elővillanni. Csak nem lehet mindegyikük férjnél! – tette hozzá erőltetett könnyedséggel.
Borric azonban még komorabbá vált.
– Én inkább arra vágyom, hogy keveredjünk ki végre a varázslók hálójából, és menjünk tovább.
Erland a fivére vállára tette a kezét, és egy darabig egyetértő csendben sétáltak. Úgy érezték, a felelősségről és a kötelességről tartott leckék gúzsba kötik őket, ezért mindkét nagyherceg nagyon vágyott már valami mozgásra, változásra és a kaland lehetőségére. Az élet egyszerűen túl csöndes volt az ő ízlésüknek.

 

 

5.
Úton dél felé

A katonák nevettek.
James megfordult, hogy megnézze, mitől olyan jókedvűek, és meglátta, hogy a két nagyherceg közeledik. Erland hihetetlenül nézett ki a csibészesen vállára vetett vörös köpönyegben és a súlyos láncingben, amely legalább ötször olyan nehéz lehetett, mint megszokott bőrpáncélja. A nevetés azonban az öccsének szólt, aki tetőtől talpig vastag köntösbe burkolózott. A gusztustalan árnyalatú lila ruhadarab csuklyája és ujja szegélyébe aranyfonállal mágikus szimbólumokat hímeztek valaha kétségtelenül egy varázsló ruhatárának központi darabja lehetett, és jobb napokat látott. A fiú oldalán kardja helyett különös fa sétapálca fityegett, amelynek tetejét tejfehér üveggömb díszítette. Kulganon vagy valamelyik kesh máguson a köntös természetesen állt volna, Borric azonban igencsak komikusan festett benne.
Locklear is csatlakozott a kacagáshoz, miközben odalépett Jameshez.
– Mire készülnek ezek?
– Fogalmam sincs – sóhajtott James, majd a nagyhercegekhez fordult. – Tehát, mit jelentsen ez?
Erland elvigyorodott.
– Rábukkantunk egy helyre, ahol pokiirezni lehet – bár itt pókernek hívják. A szerencsénk... nem volt folyamatos.
James megvonta a vállát, és azon tűnődött, vajon Gamina meddig váratja még őket. A felesége a szobájában volt, most válogatta össze az utolsó darabokat, amiket magával akart vinni Keshbe. A többi holmiját a krondori palotába küldik, hogy ott várja őt, mire a császárnő születésnapi ünnepsége után visszatérnek oda.
Borric vette át a szót:
– A köpenyemet elnyerte tőlem egy révész, a kardomat pedig egy másik fickó, aki valószínűleg rögtön el is adta egy üveg borért. Akkor viszont találkoztam egy varázslóval, aki kicsit túlzottan hitt a szerencséjében, és nem eléggé a kártyaérzékemben. Ezt nézzétek meg!
James egy pillantást vetve az idősebbik ikerre látta, hogy az megragadta a különös botot.
– Na jól van. Mi ez?
Borric elővette a botot a kardhüvelyéből, és odaadta Jamesnek, hogy megvizsgálhassa.
– Mágikus eszköz. A kristály felragyog, amikor sötét van, úgyhogy nem kell többé lámpákkal és fáklyákkal bajlódnunk. Tegnap éjjel láttuk, hogyan működik. Egész jól.
James biccentett, mintha csak azt mondta volna, hogy nagyon örül.
– És még mit tud?
– Semmit, attól eltekintve, hogy csinos kis sétapálca, legalábbis azt hiszem.- felelte Erland, majd a fivéréhez fordulva hozzátette: – De fogadni mernék, hogy visszakívánod még a kardodat, amikor valaki egy bazi nagy pallossal a kezében ront rád.
– Ez valószínű – morogta egyetértőleg Locklear.
– Jól van na, majd veszek magamnak egy másik kardot, ha civilizált vidékre érünk – fakadt ki Borric.
– És valami új ruhát is – sóhajtott James. – Ez az öltözék rettenetesen idétlenül áll rajtad.
Locklear felkacagott.
– Még nem is láttad a legidétlenebbet! Mutasd meg neki a csizmádat! A vigyorgó Borric felemelte köntöse szegélyét, és James meghökkenten rázta meg a fejét. A fiú sárga sasokkal díszített, lábszárközépig érő piros csizmát viselt.
– Ezt is nyertem – mondta.
– Szerintem az előző tulajdonos örült, hogy veszít, amikor ezt feltette tétnek – jegyezte meg James. – Úgy nézel ki, mint aki meg akar nyitni egy utazó karnevált. Ha lehet, azt inkább rejtsd el a szemünk elől! A színösszeállítás egyszerűen hihetetlen – utalt a rikító piros-sárga csizma és a lila köntös éles ellentétére. Aztán Erlandra nézve hozzátette: – Te meg úgy nézel ki, mint aki egymaga akarja meghódítani Kesht. Sethanon ostroma óta nem láttam ilyen láncinget.
Most Locklear szólalt meg, aki Jamesszel egyetemben egyszerű tunikát és bőrmellényt viselt:
– Imádni fogod azt a páncélt, amikor a sivatag szélére érünk.
Erlandnak már nem volt ideje visszavágni, mert megjelentek Gamina és a szülei. Pug a kezénél fogva vezette Katalát, és most már James is látta, hogy tényleg beteg. Hogy a lánya esküvőjével kapcsolatos teendők szívták ki az erejét, vagy a tudat, hogy gyermekének már nincsen szüksége rá, James nem tudta, de az sem volt kizárt, hogy csak a betegsége kapott új lendületre. De akinek volt szeme, láthatta, hogy Katalának valószínűleg már csak hetei vannak hátra.
Amikor odaértek, ahol James várakozott, Katala halkan azt mondta a vejének:
– Ez a búcsú végleges, James.
A férfi csak bólintani tudott. Katala népe harcosokból állt, akik mindig büszkén és nyíltan kimondták, amit gondoltak. De nemcsak Katala viselkedett eszerint, Pug is.
– Hiányozni fogsz – mondta végül.
– Ti is nekem – válaszolta a nő, és törékeny ujjaival gyengéden megérintette James mellét, a szíve fölött. – Csak eltűnünk a szemetek elől. De addig itt élünk, amíg valaki emlékszik ránk.
A gróf lehajtotta a fejét, aztán szeretete és tisztelete jeléül megcsókolta az asszony arcát.
– Mindig emlékezni fogok rád – suttogta.
A nő viszonozta a puszit, aztán odafordult a lányához, hogy tőle is elbúcsúzzon.
Pug intett Jamesnek, hogy menjenek egy kicsit arrébb. Amikor hallótávolságon kívülre értek, megszólalt:
– Katala még ma éjjel visszatér szülőföldjére. Nincs értelme, hogy itt maradjon, és ha tovább késlekedünk, lehet, hogy nem lesz elég ereje a kelewani réstől a thuril határig tartó utazásra. Néhány barátom segíteni fog neki, de így is nehéz út lesz az ő állapotában egyedül.
– Hát nem mész vele? – húzta fel csodálkozva a szemöldökét James.
A varázsló megrázta a fejét.
– Más dolgom lesz.
A gróf felsóhajtott.
– Látunk még...? – Azt akarta mondani, mostanában, de a másik arckifejezését látva nem fejezte be a kérdést.
Pug James válla fölött a feleségét és a lányát nézte, akik kéz a kézben, némán álldogáltak. Mindkét férfi tudta, hogy mentálisan beszélgetnek.
– Valószínűleg nem. Gyanítom, senki sem fog örülni nekem, amikor legközelebb erre járok, mert az hasonló rémséget jelent majd, mint amilyenben Sethanonnál volt részünk.
James néhány pillanatig hallgatott. Szinte gyerek volt még, amikor a mordelek, a Sötét Ösvény Testvérisége seregei hamis prófétájuk, Murmandamus zászlaja alatt meneteltek. Azok az idők azonban, az utána következő hihetetlen megkönnyebbüléssel egyetemben örökre a férfi emlékezetébe vésődtek. Még mindig nem felejtette el Armengar és Sethanon ostromának részleteit, és élénken emlékezett a Sárkány Nagyurak visszatértekor meghasadt égre, amely kis híján az emberi nem végzetének előhírnöké lett. A felettük aratott, csodával határos győzelmet (Pug, az elvandari Tomas, Fekete Macros és Arutha által) a mai napig nem értette teljesen.
– Tehát akkor térsz vissza, amikor a legnagyobb szükség lesz rád – szögezte le végül.
Pug megvonta a vállát, mintha azt akarta volna mondani, hogy ez nem feltétlenül igaz.
– Mindenesetre másokra bízom a munkát, amelyet az én irányításom alatt kezdtünk el. Neked is segítened kell.
– Mit tegyek?
– Az első dolgon biztosan nem fogunk összeveszni – mosolyodott el Pug. – Szeresd a lányomat, és vigyázz rá!
– Senki sem vigyázhat rá jobban – vigyorgott James is.
– És tartsd rajta a szemedet a bátyján.
– Willy tehetséges katonatiszt, Pug. Tud magára vigyázni. Szerintem néhány éven belül ő lesz Arutha testőrkapitánya.
A varázsló ismét megvonta a vállát, finoman jelezve csalódását, amiért a fia nem követte a példáját. Bármiféle vita is húzódott Pug és William között, nem akart róla beszélni.
– Másodszor szükségem lenne a támogatásodra Csillagdokk autonómiáját illetőleg.
– Rendben.
– És ne felejtsd el, amit mondtam: ha az én érdekemben kell szólnod, emlékezz a titokra, amit megosztottam veled.
James megpróbált derűs maradni az elválás komorsága ellenére, de nem tudott.
– Ahogy akarod – mondta. – Nem felejtem el. Habár amikor ezen a szigeten állok, ahol emberek nap mint nap hatalmas varázslatokat hoznak létre, eltűnődöm, miért is kell erre az ostobaságra emlékeznem.
Pug megveregette a vállát, és visszaindultak a többiekhez.
– Nem ostobaság. Soha ne ess abba a csapdába, hogy ha valamit nem értesz, azt hiszed róla, ostobaság! Egy ilyen hiba az életedbe kerülhet.
James követte az apósát, aztán felkerekedett a kis csapat. James a két nagyhercegre nézett. Borric és Erland az utazásról beszélgetett, láthatólag megkönnyebbülve, amiért végre eltávolodhatnak az általuk oly unalmasnak ítélt nyugalomtól. Egy röpke pillanatig James eltűnődött, vajon nem fogják-e valamennyien megbánni, hogy odahagyták ezt a nyugalmat.

 

A könnyű szellő szúrós homokot hozott magával, és az ikrek kantárszárra vették lovaikat. Gamina egy darabig a látóhatárt tanulmányozta, majd megszólalt, hogy mindenki hallja:
– Nem hinném, hogy komoly vihar készülődik. De nem tetszik nekem az ég. Lehet, hogy mégiscsak zavarni fog bennünket.
A Jal-Pur peremén lovagoltak, a Nar Ayab – a császárság legészakibb jelentős városa – felé vezető úton: A köves fennsík csaknem olyan elhagyatott volt, mint a sivatag maga; csak egy-egy fa és bokor árválkodott, azok is csak a néhány kis patak mentén, amelyek a keshiek által Csillagok Párnájának nevezett hegység alatti dombok közül eredtek.
James az út egy távoli pontjára mutatott, ahol eltűnt egy domb mögött. Egy lovascsapat bukkant elő, és lassan feléjük ügetett.
Kesh határőrök kiabálta túl a szél süvítését. – Őrmester! Itt az ideje, hogy megmutassuk a címeres zászlókat.
Az őrmester előreparancsolt két katonát, akik azonnal fa zászlódarabokat vettek elő a nyeregtáskájukból. Sietve összecsavarozták az elemeket, és éppen akkor sikerült felemelniük a két kis címert, amikor a kesh lovasok a dombtetőre értek, ahol James és társai várakoztak. Két krondori nagyhercegi zászló, mindkettő különböző zárójellel díszítve, vagyis Borric és Erland címere üdvözölte a gyanakvó tekintetű kesh parancsnokot.
A sötét bőrű, kócos és poros szakállú férfi intett a szakaszának, hogy álljanak meg. Kemény fickóknak látszottak. Mindőjük íjat hordott a nyeregkápáján, valamint egy kis kerek pajzsot fémtüskével a közepén, azonkívül handzsárt az övében és egy könnyű kopját. Vastag nadrágjukat magas szárú csizmájukba tűrték, felsőtestüket fehér vászoning, bőrmellény védte, fejükön pedig hosszú vászon nyakvédős sisakot viseltek.
– Ügyes, nem? – súgta oda Borric Erlandnak. – Nem süti a nap a nyakukat, és ha feltámad a szél, azt a rongyot akár az arcuk elé is húzhatják.
Erland nagy levegőt vett, de aztán nem mondott semmit. Nagyon melege volta súlyos láncingben.
A kesh őrjárat parancsnoka megsarkantyúzta a lovát, és odaléptetett Jameshez. Végigmérte a rongyos társaságot, és nem igazán győzte meg a látvány, hogy ez a piszkos, fáradt karaván valóban a Szigetkirályság küldöttsége. Végül tisztelgett egyet, csak úgy senkinek sem címezve: lustán a fejéhez emelte kifordított tenyerű jobb kezét, aztán visszaeresztette a lova nyakára.
– Üdvözlöm önöket uraim... és hölgyem.
James előrébb húzódott.
– James vagyok, Krondor grófja, és van szerencsém bemutatni eme két királyi fenséget, Borric és Erland nagyhercegeket.
A két fiú biccentett, mire a kesh őrparancsnok meghajolt a nyeregben.
– A nevem Ras-al-Fawi őrmester, uram. Mi hozta az önök tiszteletreméltó személyét ilyen nyomorúságos helyre?
– Kesh városába utazunk, a császárnő jubileumi ünnepségére.
Az őrmester megvonta a vállát, és arra gondolt, hogy amennyire az istenek útjai kifürkészhetetlenek a halandók számára, annyira érthetetlenek a nemesség cselekedetei a közönséges katonák számára.
– Azt gondoltam, hogy az ilyen magas rangú főnemesek, mint önök, sokkal... hivatalosabb körülmények között utaznak.
A szél feltámadt, és a megriadt lovak dobolni kezdtek a patájukkal. Jamesnek ismét túl kellett kiabálnia a süvöltést:
– Helyesebbnek tűnt, ha gyorsan és titokban utazunk, mint ha lassan, őrmester. Erősödik a vihar. Továbbmehetünk?
– Természetesen uram. Én és az embereim azonban a Tizenkét Szék fogadóhoz tartunk, és ott várjuk ki, amíg elül az égiháború. Önöknek is javaslom, hogy csatlakozzanak hozzánk.
– Olyan veszélyes?
A férfi ugyanúgy a látóhatárt nézte, ahogy korábban Gamina.
– Ki tudja? A Jal-Pur-i homokviharok hol rövidek, hol hosszúak. Ha fogadni akarnék, arra tennék, hogy ez a mostani nemigen lesz több múló kényelmetlenségnél. De azért akkor is biztonságosabb odabenn.
– Továbbmegyünk – határozott James. – Az előző pihenőnél így is egy órával tovább maradtunk, mint terveztük, és nem lenne helyes késve érkezni az ünnepségre.
Az őrmester megvonta a vállát: láthatólag nem izgatta, mit csinálnak az idegenek.
– A császárnő megsértését (áldott legyen a neve) valóban el kell kerülni. Úrnőnk gyakran kegyes, de nagyon ritkán megbocsátó. Az istenek vigyázzanak önökre útjukon, uram!
Azzal intett az őrjáratnak, hogy engedjenek utat a Királyság küldöttségének. James jelzésére pedig kis csapata elindult az összetömörödött porrétegen, amely császári országútként szolgált az északi határon.
Miközben ellovagoltak a néma keshiek mellett, Borric odabiccentett Erlandnak, aki a fáradt és piszkos katonákat tanulmányozta. Mindőjük harcedzettnek látszott, és egyikük sem volt már fiatal.
– Úgy látszik, a határ mellett tartják a veteránjaikat – fordult a fivéréhez Erland.
Jimmy meghallotta, és az egész csapat hallhatta ezzel kapcsolatos megjegyzését:
– Keshben is vannak tartalék veteránjaik. Aki a hadseregben öregszik meg, az legalább húsz vagy még több esztendőt tölt lázadások leverésével és polgárháborúkban. Csak a seregeik egytizede szolgál a határaink közelében.
– Akkor miért félnek tőlünk? – kíváncsiskodott Borric.
James megrázta a fejét.
– Az országok mindig félnek a szomszédaiktól. Ez olyan biztos, mint hogy három hold van az égen. Ha a szomszédod nagyobb nálad, attól tartasz, hogy lerohan és elfoglalja a területeidet. Ha kisebb, az irigységüktől rettegsz, ezért inkább te rohanod le őket. Úgyhogy előbb vagy utóbb mindenképpen háború lesz.
– Mindenesetre még az is jobb, mint ha nem történik semmi – kacagott Erland.
James Locklearre pillantott. Mindketten elég háborút láttak, még mielőtt olyan idősek lettek volna, mint most az ikrek. Egyikük sem értett egyet Erland lelkesedésével.

 

– Lovasok! – mutatott egy katona a távoli horizontra, ahonnan a szél sötét, örvénylő homokfalat fújt egyenesen az utazók felé. A poros félhomályból azonban közeledő lovasok alakja bontakozott ki. Aztán, mintha a katona figyelmeztetése lett volna a jel, az idegenek szétszóródtak, és vágtára fogták lovaikat.
– Gamina, menj hátra! – kiáltotta James kardot rántva. A katonák egy pillanat alatt elengedték a málhás állatok kantárszárát, felzárkóztak mögé, és előhúzták fegyverüket.
– Banditák! – ordította az egyik Borric mellé húzódva. A nagyherceg ösztönösen a kardja után kapott, de csak a különös botot találta helyette. Átkozva a sorsot elkanyarodott, és Gamina után indult hátra. A lány a rémült málhás állatokat terelgette, nehogy elszaladjanak. Látván, hogy a nő nem boldogul négy lóval, Borric leugrott a nyeregből, és megragadta a sajátja és két másik kantárszárát.
Az acélpengés hallatán Borric széllel szembe fordította a lovakat; éppen idejében, hogy láthassa, amint az első útonállók összecsapnak a testőrséggel. Tekintetével Erlandot kereste, de a forgolódó lovak és örvénylő por zűrzavarában sehol sem látta.
Ekkor egy ló felnyerített, gazdája pedig hangosan káromkodva bucskázott le róla. Kard csendült egy pajzson, valaki fojtottan felnyögött, aztán diadalkiáltások hallatszottak tompán, a szél egyre erősödő süvöltése mögül. A banditák tökéletesen időzítették a rajtaütést: megtalálták a pillanatot, amikor az utazók a legvédtelenebbek voltak, mert szinte megvakította őket a homokvihar. Mire fegyvert ránthattak, a rablók már közöttük is voltak, alapos zűrzavart okozva a királysági katonák között.
Arutha emberei azonban kipróbált veteránok voltak, akik gyorsan rendezték soraikat az első meghökkenés után. Egy emberként Locklear báróra figyeltek, aki parancsokat ordított a hozzá legközelebb állók felé. Ekkor azonban hatalmas adag csípős homok és por ütött rajta a csapaton – még a nap is elsötétült.
A homokviharban Borric kétségbeesetten igyekezett megfékezni a csatazajtól; szélsüvítéstől és vérszagtól rémült lovakat. Csak saját testsúlyával lassíthatta húzásukat.
– Hó! – ismételgette túlordítva a zajt. Két harcedzett, lovasát vesztett paripa meghallván kiáltozását megállt, nem távolodott tovább a csata színterétől, a málhás állatok azonban mindenáron ki akartak törni szorításából.
A nagyherceg hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és kénytelen volt elengedni a kantárszárakat. Elesett, de egy bukfenccel azonnal talpra is ugrott. Eszébe jutott Gamina. Kíváncsi volt, vajon nem fenyegeti-e veszély a fiatalasszonyt a megbokrosodott lovak mellett. Körülnézett, de csak a harcolókat látta. Kimondta a nő nevét, és elméjében már hallotta is a választ:
– Jól vagyok, Borric. Magaddal törődj! Én megpróbálom szemmel tartani a teherhordókat.
A fiú megpróbálta „visszagondolni” a választ, és azt motyogta:
– Vigyázz az útonállókkal! A málhás állatok után fognak eredni!
Borric reménykedve körülnézett, hátha lát valahol egy elejtett fegyvert, de egyet sem talált.
Ekkor hirtelen egy lovas vágtatott felé – az egyik saját embere –, és odakiáltott neki valamit. A fiú nem értette, mit, de megérzett valamit a háta mögött. Megpördült, és látta, hogy két bandita közeledik, az egyik kivont szablyával elkanyarodik a testőr felé, a másik pedig őt készül legázolni. A katonát feltartóztatta az első rabló, így a nagyherceg összehúzta magát, aztán ráugrott a ló kantárára, amitől az állat megbotlott, és ledobta lovasát. A paripa marja nekiütődött Borric mellének, s ettől a fiú hátrarepült, nagy puffanással landolva a földön. Gyorsan felpattant, és készült a várt támadásra. A rabló már szintén harcra készen állt, de neki fegyvere is volt. Borric előhúzta a botot az övéből, hogy azzal védje magát. A bandita dühödten lecsapott rá, a nagyherceg azonban félresiklott a fegyver elől, és közelebb lépett támadójához. Botja fénylő fejével gyomorszájon vágta ellenfelét, akinek elakadt a lélegzete és lehanyatlott. Borric eltörte a botot a férfi fején, aki ájultan vagy holtan esett össze. A nagyhercegnek nem volt ideje, hogy közelebbről megvizsgálja. Elvette a magatehetetlen rabló kardját. A rövid pengéjű, nehéz fegyver leginkább közelharcra volt alkalmas: nem lévén olyan éles mint a handzsár, amit az útonállók többsége használt, és nem is olyan hegyes, mint egy jó rapír.
Borric megfordult, hogy lássa, mi történik, de csak forgolódó, átkozódó árnyakat látott a mindent elborító homokfelhőben. Aztán inkább érezte, mintsem hallotta, hogy valami van mögötte. Oldalt vetette magát, és egy koponyaszaggató ütés suhant el a feje mellett. A földre zuhanva próbált meg elgurulni a lovas elől, aki hátulról meglepte. Térdre emelkedett, és már majdnem felállt, amikor egy ló szügye, amelyet gazdája fegyverként használt, ismét felborította. A nagyherceg kábultan feküdt a földön, és nemigen értette, mit lát, amikor a lovas leugrott a nyeregből, és odament hozzá. A fiú a poron és eltompult érzékein át szinte közönyösen figyelte, hogy a bandita meglendíti a lábát, és fejbe rúgja őt.

 

James megfordította a lovát, és megpróbálta megállítani a málhások felé igyekvő rablót. Ha jól látta, két katona eltűnt, Locklear pedig az egyik rablót üldözte. Amikor a támadója irányt változtatott, James egy pillanatig viszonylag nyugodt szigeten állt a küzdelem kellős közepén, Körülnézve megpróbálta megtalálni tekintetével a két nagyherceget. Erland éppen egy útonállót vágott le a lováról, Borric azonban sehol sem látszott.
James a vihar süvöltésén át is hallotta Locklear parancsát:
– Hozzám! Hozzám!
A gróf nem kereste tovább Borricot, hanem megsarkantyúzva lovát csatlakozott a gyülekező szigetekiekhez. A gyors parancsszavakat követően a meglepett katonák futkározó csapata helyén a Királyság legjobb lovasainak jól szervezett szakasza állott, akik készen álltak a következő támadás fogadására.
Ekkorra meg is érkezett a többi rabló, és felfokozódott a küzdelem. Dühös kiáltások és fájdalomüvöltések hallatszottak a folyamatos szélsüvítés és homokörvények ellenére. James olyan részegítő, félelemmel vegyes lelkesedést érzett, amelyet Sethanon ostroma óta nem tapasztalt. Lesújtott egy banditára, hátrakényszerítve azt. Ekkor azonban a vihar is beleavatkozott a küzdelembe: fülsüketítő zaj kíséretében mindent elborított az örvénylő por. Az emberek tudták, bárki is lehet a hátuk mögött, mert lehetetlen volt szembefordulni a viharral. Hiába próbálták meg ruhájuk ujjával eltakarni az arcukat, az egyetlen megoldást az jelentette, ha hátat fordítanak a rájuk zúduló homoknak. Néhány erőteljes lökés után azonban a szél ismét lecsillapodott egy kissé.
Meglepett nyögések és a levegőért kapkodó torkokból feltörő vér bugyborékolása után megint csak fém csendülése hallatszott, mivel a lovak ismét hajlandóak voltak engedelmeskedni gazdáiknak. Acél pendült, és az katonák megint elkezdték öldösni az idegeneket.
Aztán megint feltámadt a vihar, és mindenki megfeledkezett a harcról. A por szó szerint vakított, mert aki a süvítő homok felé fordult, az a szeme világát kockáztatta. James az arcát eltakarva megfordította lovát. Tudta, hogy védtelen a háta, de semmit sem tehetett. Csak az nyújtott némi vigaszt, hogy a banditák ugyanolyan vakon kínlódnak, mint ő.
Amikor a szél ismét enyhült, a gróf gyorsan megfordult, hogy szembeszállhasson az esetleges támadókkal. De mint az álombeli fantomok, a rablók eltűntek a viharban.
James körbepillantva kizárólag a saját embereit látta. Locklear parancsot adott, hogy szálljanak le a lóról, és minden ember ragadja meg erősen a kantárszárát, mivel a vihar véletlenszerűen hol erősödött, hol gyengült. Az állatokat a széliránynak háttal fordították, és várták, hogy a végtelennek tűnő vihar abbamaradjon.
– Nem esett bajod? – kiáltotta Locklear.
James intett, hogy nem.
– Gamina? – érdeklődött a felesége után a gróf.
– A málhás állatokra vigyázott – mutatott hátra Locklear. Borric is utánament.
Ekkor Gamina hangja hallatszott James elméjében:
– Itt vagyok, szerelmem. Semmi bajom. Borricot azonban egy őrrel együtt elhurcolták a rablók.
– Gamina azt mondja, hogy Borric herceget és egy őrt elhurcoltak! – tolmácsolta James.
Locklear káromkodott egyet.
– Akkor sem tehetünk semmit, ki kell várnunk, amíg véget ér a vihar. James tekintetével megpróbált áthatolni a poros homályon, de legfeljebb három méternyire látott el. Várniuk kellett.

 

Borric felnyögött, amikor egy durva lábujj bökött a bordái közé, hogy eszméletre térítse. Fölötte még mindig süvített a szél, a homokvihar teljes erőből tombolt, a védett mélyedés azonban, ahol a rablók rejtőztek, viszonylag nyugalmas maradt. A fiú fél könyökre emelkedett, és észrevette, hogy a csuklójára különös bilincset csatoltak.
A mellette fekvő ájult testőrt közönséges kötelekkel kötözték meg. A férfi halkan mormogott valamit, de nem volt eszméleténél. A hajába száradt alvadt vér alapján komoly fejsebet kaphatott. Egy durva kéz megragadta Borric arcát, és arra kényszerítette, hogy nézzen a férfira, aki fejbe rúgta. Az illető a fiú előtt guggolt. A sovány rabló olyan rövidre nyírta a szakállát, hogy az alig látszott többnek borostánál. Turbánja valaha szép lehetett, mostanra azonban kifakult bolhafészeknek tűnt. Egyszerű nadrágot, tunikát és magasszárú csizmát viselt. A háta mögött egy másik bandita állt, aki mezítelen felsőtestén dísztelen bőrmellényt hordott. Borotválta a fejét egy hátul középen lógó tincstől eltekintve, bal fülében pedig hatalmas aranykarika lógott. Borric felismerte, hogy a férfi a durbini rabszolgavadász céh tagja lehet.
Az első férfi biccentett egyet Borric felé, aztán a véres arcú katonára nézve megrázta a fejét. A rabszolgavadász durván talpra rántotta a fiút, a sovány rabló pedig előhúzta a tőrét, és még mielőtt a nagyherceg rájött volna, mire készül, átvágta a magatehetetlen testőr torkát.
– Felejtsd el a trükköket, varázsló! – suttogta a durbini a fiú fülébe. – Azok a bilincsek kioltják a mágiát, vagy ma este megetetem a tőrömet Moskatonival, a kereskedővel. Elmegyünk innen, még mielőtt a barátaid ránk bukkannának. Ha egy szót is szólsz hangosan, megöllek – fenyegette meg észak-kesh dialektusban.
Borric még mindig szédült a fejét ért ütéstől, úgyhogy beletörődve bólintott. A rabszolgavadász végigrángatta a fiút a keskeny mélyedésben, ahol egy csapat rabló turkált a zsákmányolt csomagok között. Az egyik férfi halkan szitkozódott.
– Mit találtatok? – fogta meg a rabszolgavadász társa az egyik kutató vállát. Sivatagi nyelvjárásban szólalt meg, amely a kesh, a királysági nyelv és a Jal-Pur-i nomádok beszédének keveréke volt.
– Női ruhákat, egy kis szárított húst, meg kétszersültet. Hol lehet az arany, amit ígértek?
A sovány férfi – láthatólag a banda vezére – is szitkozódni kezdett.
– Megölöm azt a Lafe-et. Azt mondta, nemesek visznek ajándékot a császárnőnek.
A rabszolgavadász úgy ingatta a fejét, mintha számított volna az efféle csalódásra.
– Lehetne annyi eszed, hogy nem bízol meg minden hülyében. – Felnézett a fejük fölött sivító szélre. – Kezd csitulni a vihar. Csak néhány méternyire vagyunk ennek a fickónak a társaitól – intett Borric felé. – Nem akarjuk, hogy itt találjanak bennünket, amikor elült a vihar.
– Én vezetem ezt a bandát, Kasim – csattant fel a sovány férfi, nehezen türtőztetve haragját. – Én mondom meg, mikor megyünk és mikor maradunk.
– Ha maradunk, megint harcolnunk kell, Luten – vonta meg a vállát a rabszolgavadász. – Csak most már felkészülten várnak. És semmit sem látok, ami arra utalna, hogy aranyat vagy ékszereket találunk náluk.
Luten szinte vadállatias fénnyel a szemében körülnézett.
– Ezek felfegyverzett katonák. – Egy pillanatra behunyta a szemét, mint aki kis híján elsírja magát, aztán újra kinyitotta, és összeszorította a fogát. Borric felismerte benne az erőszakos természetű embert, aki inkább fenyegetés és megfélemlítés segítségével vezeti a bandáját, mint rátermettsége révén, – Ó! – jelentette ki végül. – Öljétek meg a fickót, aztán meneküljünk!
Kasim óvóan maga mögé tolta Borricot, úgy tiltakozott:
– Úgy szólt az egyezségünk, hogy eladhatom a foglyokat rabszolgának. Különben nem is csatlakoztak volna hozzátok az embereim.
– Bah! – fortyogott Luten. – Nem is volt szükségünk rátok. Mi is könnyedén megbirkózhattunk volna a katonákkal. Mindkettőnket félrevezetett az az ostoba Lafe.
Miközben kezdett enyhülni a szél, Kasim azt mondta:
– Nem is tudom, ki az ostobább, a bolond, vagy aki hallgat rá, de akkor is elviszem ezt a fiút az árverésre. Ő lesz az én profitom Durbinban. Ha még ezt a kis hasznot sem vinném haza, nem nézne rám jó szemmel a céhem.
Luten hirtelen Borric felé fordult.
– Te ott! Hol az arany?
– Miféle arany? – tettetett csodálkozást Borric.
Luten előrelépett, és ököllel a nagyherceg arcába vágott.
– Az arany, amit néhány nemes hozott magával a császárnő jubileumi ünnepségére.
Borric rögtönözni kezdett:
– Nemesek? Találkoztunk egy csapat nemessel útközben. Két vagy három nemes tartott a kíséretével egy... fogadó felé. Tizenkét Szék a neve azt hiszem. Mi... siettünk, mivel... a bőrkereskedő nagyon ideges volt, hogy odaérjünk a tímárhoz, még mielőtt szétrohadnak a prémjei.
Luten megfordult, és dühösen beleordított a szélbe. Két rabló a közelben a váratlan hang hallatán azonnal a kardjához kapott.
– Halkabban! – szólt rá Kasim.
Luten, a férfira szegezett tőrrel megpördült.
– Ne parancsolgass nekem, rabszolgavadász! – Aztán tőrével Borricra mutatott. – Ez itt hazudik, és nem fogok ezzel az átkozott csizmával megelégedni három emberem életéért cserébe!
A nagyherceg ekkor vette észre, hogy Luten viseli a kártyán nyert lábbelit. Alaposan átkutathatták, amíg eszméletlen volt. A vezér félrelökte Kasimot, és most szemtől szemben állt a fiúval. Felemelte a tőrét, mintha le akarná szúrni a foglyot, aztán összerándult. Egy pillanatra szomorú, szinte bocsánatkérő arcot vágott, aztán térdre esett.
Kasim ekkor húzta ki Luten hátából a tőrét. Aztán megragadta a vezér haját.
– Soha ne merészelj megfenyegetni engem, te ostoba! – mondta. – Aztán egy hirtelen mozdulattal hátrarántotta Luten fejét, és elvágta a férfi torkát. A vér szökőkútként tört elő a nyakából. – És soha ne fordíts hátat nekem! – Amikor a rablóvezér szeme fönnakadt, Kasim elengedte, így a holttest a fiú lába elé zuhant. – Legyen ez lecke számodra, az elkövetkezőkre nézve!
Aztán Luten bandájának többi tagjához fordult:
– Én parancsolok! – Mivel senki sem vitatkozott, az új vezér körülnézett, és a mélyedés alján egy sziklákkal körülvett gödörre mutatott. – Tegyétek be oda, a hulláját! – Két férfi megfogta Lutent, és bevonszolta a gödörbe. – És a másikat is!
Hamarosan a halott katona is Luten mellett nyugodott.
A rabszolgavadász ekkor Borricra nézett.
– Ne okozz gondot nekem, és túléled! Ha bajt csinálsz, meghalsz. Megértetted?
A nagyherceg bólintott. Kasim a többiekhez fordult:
– Készüljetek, rögtön indulunk!
A süvítő szél ellenére felkapaszkodott a mélyedés peremére. A nagy erejű rabszolgavadász a vállával megtaszított egy hatalmas kőtömböt, amely földcsuszamlás kíséretében a két holttestet rejtő gödörre zúdult. Fürgén visszaugrott a mélyedésbe, és úgy nézett körül, mint aki támadást vár Luten emberei részéről. Amikor látta, hogy egyikük sem mozdul, felegyenesedett.
– Indulás a Törött Pálma oázisba!

 

– Mi a szakterületed? – magasodott Borric fölé a rabszolgavadász. A fiú lassan kezdte összeszedni magát. Amikor elindultak, odavonszolták őt egy lóhoz, és arra kényszerítették, hogy megbilincselt kézzel lovagoljon. Kóválygó feje is hozzájárult fogsága kezdete óta tartó szédületéhez. Halványan emlékezett rá, hogy a vihar hirtelen véget ért, és ők megérkeztek egy különös oázishoz, amelyet három ősöreg pálma tönkje fogott közre. A fákat talán egy sok évvel ezelőtti orkánszerű vihar törhette el.
Borric megrázta a fejét, hogy kitisztuljon egy kicsit, aztán kesh udvari nyelvjárásban visszakérdezett:
– Hogyhogy mi a szakterületem?
A rabszolgavadász az ütésnek tulajdonította a fiú zavarodottságát.
– Milyen a trükköket tudsz? Miféle mágiával foglalkozol?
Borric már értette. Foglyul ejtője azt hitte róla, hogy csillagdokki varázsló, ezért is rakta rá a mágiát gátló bilincset. A fiú egy pillanatig késztetést érzett, hogy elmondja, ki is ő valójában, aztán arra gondolt, mekkora váltságdíjat követelnének érte az apjától, és nem hamarkodta el a választ. Végül is bármikor bevallhatja innentől a durbini rabszolgapiacig, és talán amíg odaérnek, lehetősége nyílik a szökésre.
A rabló hirtelen mozdulattal visszakézből pofon ütötte a nagyherceget.
– Nincs időm arra, hogy szóvakozz velem, varázsló. A barátaid alig néhány órányira vannak tőlünk, és biztosan keresni fognak. De ha ők nem is kedvelnek túlságosan téged, akkor is elég császári őrjárat mászkál a környéken. Jobb szeretnék messze lenni innen, mégpedig gyorsan.
Egy másik férfi állt meg a térdelő vezér mellett.
– Kasim, egyszerűen öld meg, és hagyjuk itt! Senki sem fizet komoly összeget egy mágusért a piacon. Túl sok gondot jelent a fogvatartásuk.
– Most én vezetem a bandát – nézett hátra a válla fölött Kasim. – Én döntöm el, kit fogunk megölni, és kit viszünk a piacra.
– Nem vagyok varázsló – szólt közbe Borric. – Pókeren nyertem a köntöst.
A második bandita megdörzsölte fekete szakállát.
– Hazudik. Ez valami mágustrükk, hogy megszabaduljon a bilincstől, és mindannyiunkat kinyírjon a varázslataival. Azt mondom, öljük meg most...
– Én meg azt mondom, hogy ha nem fogod be a pofádat, és fejezed be a vitát, a keselyűk még egy értéktelen dögön lakmározhatnak. Szólj a többieknek, hogy készüljenek! Amint a lovak ittak és kipihenték magukat, szeretnék akkora távolságot tudni közöttünk és a katonák között, amekkorát csak lehet. – Aztán Borrichoz fordult: – Találtunk néhány csinos kis csecsebecsét az egyik csomag alján, varázsló. A hölgy, akit kísértetek elég aranyat hagyott hátra, hogy kifizethessem ezeket a zsiványokat. Te az én hasznom vagy. – Azzal a rabló felmordult, és arrébb lovagolva jelezte a többieknek, hogy indulhatnak.
Borricnak sikerült a hátát egy nagy kőtömbnek vetve felülnie.
– Nem vagyok varázsló.
– De harcos sem. Aki fegyvertelenül lovagol a Jal-Pur szélén, az vagy nagy csapat katonával utazik, vagy komolyan hisz az istenekben. A hit a papok dolga, ami nyilvánvalóan nem vagy. Bolondnak sem látszol, bár nem vagyok igazán szakértő, hogy a külsődből ítéljek. A keshiről hirtelen a Királyság nyelvére váltva megkérdezte: – Hova valósi vagy?
– Krondorba. – Borric sajgó feje miatt nehezen tudott gondolkodni, de úgy vélte, jobban jár, ha titkolja a kilétét. – Viszont sokat utaztam.
A rabszolgavadász kezét a térdén nyugtatva a sarkára ült.
– Szinte gyerek vagy még. Mégis úgy beszéled a keshit mint egy udvaronc, és a Királyság nyelvét is majdnem olyan szépen. Ha nem varázsló vagy, akkor micsoda?
Borric megint csak improvizált..
– Én... tanítok. Több nyelven is beszélek. Írok, olvasok és könyvelek. Ismerem a történelmet és a földrajzot. Végig tudom mondani a királyok és a császárok sorát, továbbá a főnemesek és a kereskedőházak neveit...
– Elég! – szakította félbe Kasim. – Meggyőztél. Tehát nevelő? Nos, van néhány gazdag ember, aki művelt rabszolgákkal taníttatja a gyerekeit. – Választ nem várva felállt. Miközben arrébb lépett, még odaszólt Borricnak: – Számomra értéktelen vagy holtan, tanító, de nem vagyok türelmes ember. Ne okozz túl sok gondot, és életben maradsz. Ha bármi bajom lesz veled, csak intek a kisujjammal, és már meg is haltál. – Aztán a rablókhoz fordult:: Nyeregbe! Indulás Durbin felé!

 

 

6.
A dilemma

Erland megfordította a lovát.
– Borric! – kiáltott bele a még mindig süvítő szélbe.
James és a testőrök csak figyelték, mit csinál, miközben igyekeztek féken tartani kötőfékre vett paripáikat. Az újonnan kinevezett gróf odaszólt neki:
– Szállj le a nyeregből, mielőtt a kancád megbokrosodik, és elvágtat veled!
A nyugtalan ló prüszkölt és nyihogott az ijesztő zajok hallatán, meg a csípős homokkal teli széllökéseket érezve, hiába idomították tökéletesre, és hiába fogta a nagyherceg olyan szorosan. Erland – figyelmen kívül hagyva James parancsát, egyre távolodva a többiektől, tovább körözött fivére nevét kiabálva:
– Borric!
Gamina a férje mellett állt.
– Nem könnyű koncentrálni, amikor így süvít a szél a fülem mellett – mondta. – Mégis azt hiszem, gondolatokat érzek abból az irányból. – A nő alkarjával eltakarta az arcát, és megfordulva nyugat felé mutatott.
– Borric? – érdeklődött Locklear, aki szintén James mellett állt, hátat fordítva a harapós szélnek.
Gamina feljebb emelte a karját: Hagyta, hogy ruhája bő ujja védje az arcát.
– Nem. Sajnálom. Nem ismerem azokat az embereket, de egyikük elméjét sem érintettem meg ezelőtt. Amikor megpróbálok arra koncentrálni, amire emlékszem a csata alatti gondolataiból...
– Nem érzel semmit – fejezte be James.
– Lehet, hogy eszméletlen? – reménykedett Locklear.
– Ha elájult, vagy távol van tőlem, akkor nem észlelhetem – magyarázta Gamina. – A képességeimet nagyban befolyásolja, hogy mennyire erős és gyakorlott annak az elméje, akivel kapcsolatba akarok lépni. Apámmal akár száz mérföldnyiről is beszélgethetek, ő pedig hihetetlen távolságból is képes szólni hozzám. Azok, akik megtámadtak minket, viszont száz méterre sincsenek tőlünk; tudom, hogy a harcról beszélgetnek. Borricot viszont sehol sem érzem – tette hozzá szomorúan.
James kinyújtotta kedvese felé a karját, és az befészkelődött az ölelésébe. A férfi lova hátrahőkölt, amikor megérezte, hogy most máshogy húzzák a kötőfékét, de James egy türelmetlen rántással lecsendesítette az állatot. A gróf halkan, hogy csak a felesége hallhassa, megszólalt:
– Imádkozom az istenekhez, hogy életben legyen.

 

A szél még egy órán át fújt. Eközben a fivérét szólongató Erland olyan messzire távolodott a többiektől, hogy már éppen csak látta őket. Akkor hirtelen elállt a szél, és a rákövetkező csendben rekedt kiáltása végigszaladt az elhagyatott pusztaságon:
– Borric!
Locklear jelentést kért a testőrök kapitányától.
– Három ember meghalt vagy eltűnt, uram – mondta a tiszt. – Két másik annyira megsebesült, hogy biztonságos helyre kell vinnünk őket. A többiek sértetlenek, és harcra készek.
James végiggondolva a lehetőségeket, döntött:
– Ti itt maradtok Erlanddal, és átkutatjátok a közvetlen környéket. Én magammal viszek két embert a Tizenkét Szék fogadóba, és megpróbálom rábeszélni azt a keshi őrjáratot, hogy segítsenek megkeresni Borricot. Nekem ugyanis fogalmam sincs, merre induljunk – nézett körül a kietlen vidéken.
Az elkövetkező néhány órában – vagyis kora délután – Locklear minden meggyőző erejét igénybe vette, sőt, komoly fenyegetéseket is kilátásba kellett helyeznie, hogy Erland ne lovagoljon messzebb a sivatagban, mint amennyire a báró biztonságosnak ítélte. Az ifjú nagyherceg őrülten szerette volna megtalálni fivérét: hiszen hátha csak néhány méternyire onnan fekszik sebesülten egy mélyedésben vagy kőgörgeteg alatt, és segítségre van szüksége. Locklear emberei szétszóródva átkutatták a környéket, mégpedig óvatosságból láncot alkotva, amelynek az egyik eleme sosem tévesztette szem elől a hevenyészett tábort. Gamina a sebesülteket ápolta, hogy készen álljanak a legközelebbi biztonságos helyre lovagolni, amint James visszatér.
Végül James is megérkezett, mégpedig a kesh őrjárat kíséretében. Ras-al-Fawi őrmester láthatólag nem örült, hogy megzavarták a pihenését, különös tekintettel arra, hogy személyes nehézségei támadhatnak, ha a feljebbvalói őt hibáztatnák, mivel a rajtaütés az ő körzetében történt. Szeretett volna akkora távolságot tudni önmaga és ezek között az átkozott szigetekiek között, amekkorát csak lehet; a Császárság és legnagyobb szomszédja közötti nemzetközi incidens eshetősége miatt azonban inkább félretette bosszúságát, és bekapcsolódott az elveszett nagyherceg keresésébe.
Tapasztalt nyomolvasói hamar felfedezték a mélyedést, ahol korábban a rablók rejtőztek. Kiáltásaik nyomán az egész társaság odacsődült, ahol két felderítő egy kőomlást vizsgálgatott. Az egyikük a törmelék között turkált, a másik pedig odavitt egy fél pár csizmát a királyságiakhoz. Tévedés kizárva, azt a piros, sárga mintás lábbelit tartotta a kezében. A férfi a sziklatömbökre mutatott.
– Uram, ezt találtam. Egy kicsit beljebb, a kövek alatt azt is láttam, mi maradt a lábból, amely viselte.
Erland döbbenten ült, amíg James megkérdezte:
– Ki tudjuk ásni az illetőt?
Az odalenn álló kesh felderítő megrázta a fejét.
– Legjobb esetben is egy-két napot venne igénybe egy csapat árkásznak. – Azzal fölmutatott az omlás tetejére. – A jelekből ítélve mostanában keletkezett. Hogy eltakarják a csizma tulajdonosát... és talán másokat is. – Aztán a mélyedés túloldala felé intett. – És ha megbolygatjuk, talán a másik fele is lezúdul. Attól tartok, nagyon kockázatos vállalkozás lenne.
– Ki akarom ásatni – jelentette ki Erland.
– Megértem... – kezdte James.
– Nem, nem értesz – szakította félbe a fiú. – Az ott nem lehet Borric.
Locklear próbált megértően viselkedni.
– Tudom, mit érzel most...
– Nem – mondta Erland –, fogalmad sincs. – Majd Jameshez fordult:- Nem tudjuk, hogy Borric fekszik-e odalenn. Akár a csata során is elveszíthette a csizmáját. Talán foglyul ejtették. Egyáltalán nem biztos, hogy ő van a kövek alatt.
– Gamina, érzed valahol Borric jelenlétét? – kérdezte James.
Gamma megrázta a fejét.
– A gondolatok, amelyeket korábban észleltem, ebből a mélyedésből jöttek. De egyetlen ismerős mintázat sem volt közöttük.
Erlandot nem hatották meg a közöltek.
– Ez semmit sem bizonyít. Tudod, hogy milyen közel állunk egymáshoz, ő meg én – mondta Jamesnek. – Ha meghalt volna... éreznék valamit. – Aztán a kősivatag repedezett felszínére nézett. – Valahol odakint van. És eltökéltem magam, hogy meg is találom.
– És mit szándékozik tenni, nagyuram? – érdeklődött gúnyosan a keshi őrmester. – Kilovagol a síkságra egyedül, élelem és víz nélkül? Bár nem látszik, de ez itt épp annyira sivatag, mint a Jal-Pur nagy homokbuckái. Azon a dombvonulaton túl kezdődik a valódi homoksivatag, és ha az ember nem tudja, merre van a Törött Pálma Oázis, nem él addig, míg eléri az Éhes Kecske Oázist. Körülbelül harminc olyan hely van benne, ahol vizet találhat, és néhányban ehető növényeket is, de úgy el lehet sétálni mellettük néhány száz méterrel, hogy észre sem vesszük. Hamarosan meghalna az ifiúr.
Ras-al-Fawi őrmester visszafordította a lovát arra, amerről jött.
– Uraim, részvétem a veszteségük miatt, az én kötelességem azonban az, hogy itt járőrözzek, és lecsapjak azokra, akik megtörik a Császárság békéjét. Jelentést teszek a történtekről, amint a szolgálatom véget ért. Ha óhajtják, itt hagyok önökkel egy felderítőt, és folytathatják a keresést. Amikor pedig úgy látják, hogy mindent megtettek, amit lehetséges, térjenek vissza az útra. – Délre mutatott. – Az út a Csillagok Párnája lábánál folytatódik Nar Ayab felé. Számos állomást helyeztünk el mellette, és gyakoriak rajta az őrjáratok. Az állomások között folyamatos a futárszolgálat egészen a Császárság szívéig. Küldjenek előre egy üzenetet az érkezésükről, akkor hivatalosan fogadja önöket majd a Nar Ayab-i kormányzó. Onnantól pedig lovas kíséretet ad, amely egészen Kesh városáig védelmezi önöket.
Kimondatlanul hagyta, hogy ha ezzel kezdték volna, akkor a banditák sosem lephették volna meg a szigetekiek küldöttségét.
– Közben pedig a Császárnő, (áldott legyen a neve) megparancsolja majd a mérnökeinek, hogy bontsák le a köveket az ifjú herceg fölül, és hazaviteti, hogy megfelelően eltemethessék. Addig is az istenek kegyébe ajánlom további útjukat!
Azzal még egyet intve megsarkantyúzta a lovát, és szakaszával együtt elindult a mélyedéstől. James az omlásnyom széléhez lépve lenézett az ott maradt magányos keshi nyomolvasóhoz.
– Mit lát? – érdeklődött.
A felderítő egy darabig a nyomokat tanulmányozta.
– Sok embert mászkált erre. Itt meggyilkoltak valakit – mutatott egy sötét foltra a már megszáradt földön.
– Meggyilkoltak? Honnan tudja ezt ilyen biztosan – kérdezte Locklear.
– A vérből, uram – felelte a férfi. – Ami persze nem lenne szokatlan egy csata után. Ez itt viszont egy nagy tócsa, és semmi jele, hogy sebesült közelítette volna meg a helyet: Úgy gondolnám, valakinek elvágták a torkát. – Aztán két halvány csíkra mutatott, amely a tócsától a kőomláshoz vezetett. – Két sarok nyoma, ahogy odahúzták az illetőt a kövek közé. – Ekkor a mélyedés pereme felé intett. – Valaki felmászott oda. – Miután még egyszer körülnézett, fölkapaszkodott a lovához. – Dél felé indultak, a Törött Pálma Oázishoz.
– Honnan tudja? – csodálkozott Locklear.
A katona elmosolyodott.
– Csak oda mehettek, uram, mivel nekivágtak a sivatagnak, és málhás állatok nélkül nem tudnak elég vizet vinni magukkal ahhoz, hogy más úton érjenek Durbinba.
– Durbinba! – Erland kis híján kiköpött undorában. – Abba a patkányfészekbe! Ugyan miért kockáztatnák meg a sivatag veszélyeit csak azért, hogy odajussanak?
– Azért, mert – felelt James – Durbin biztos rév minden, a Keserűtenger mentén élő útonálló és kalóz számára.
– És a Császárság legjobb rabszolgapiaca – tette hozzá a felderítő. – Az ország szívében rengeteg a rabszolga, itt azonban nem könnyű hozzájutni. Csak Keshben és Quegben vannak nyíltpiacok: A Szabad Városokban és a Királyságban nem nézik jó szemmel ezt a gyakorlatot.
– Nem tudom követni – ingatta a fejét Erland.
James a másik által jelzett irányba fordította a lovát, és azt mondta:
– Ha csak két katona... – majd gyorsan hozzátette – vagy egy katona és Borric maradt életben, ők akkor is elég hasznot hajtanak a durbini rabszolgavásáron, hogy kifizetődővé válik a rajtaütés. Ha viszont a Császárság belsejébe vinnék őket, harmadannyi pénzt kapnának, mint Durbinban, akkor pedig a vezérüknek elégedetlen bandát kellene irányítania, ami veszedelmes dolog – magyarázta a gróf.
– Akkor miért nem mondja meg nekik Borric egyszerűen, hogy ki ő? – értetlenkedett Erland. – Biztosan több váltságdíjat kapnának érte, mint amennyit akkor, ha eladják rabszolgának.
James elgondolkodva nézett a puszta fölött lebegő délutáni napra.
– Ha még él – mondta –, elvártam volna, hogy a rablók üzenjenek nekünk valami olyasmit, hogy a fiú jól van, és ne kövessük őket; meg hogy hamarosan közlik, mennyi váltságdíjat akarnak. Én... biztosan nem akarnám, hogy egy szakasz katona lihegjen a sarkamban.
A kesh felderítő közbeszólt:
– Ezek a banditák talán nem olyan okosak, mint ön, gróf úr. A nagyherceg, ha még él, talán veszedelmesnek ítéli megmondani nekik, ki is ő valójában. Lehet, hogy akkor, a gondokat elkerülendő, elvágnák a torkát, és bemenekülnének a sivatag belsejébe. Az is lehet, hogy eszméletlen, de nem olyan súlyos az állapota, hogy otthagyják. De más válaszok is lehetségesek, uram.
– Akkor sietnünk kell – villanyozódott fel Erland.
– Óvatosan kell haladnunk, nehogy csapdába csaljanak bennünket, fenség – tiltakozott a nyomolvasó. – Ha rabszolgavadászok támadták meg az utat, akkor valamelyik oázisban vagy vádiban egy rabszolgakaraván gyülekezik. Sok gazember, és még több őr vigyáz a Durbinba tartó fogásra – egyszóval sokkal több harcos, mint amennyivel elbírnánk, még akkor is, ha az őrmester szakasza velünk maradt volna. Tálán százan is lehetnek.
Erland úgy érezte súlyosan ránehezedik a kétségbeesés.
– Meg fogjuk találni – mondta. – Nem halhatott meg. – Azonban szavai a saját fülében is hamisan csengtek.
– Ha sietünk, uram – mondta a felderítő –, alkonyatra odaérünk a Törött Pálma Oázishoz.
James kijelölt két katonát, hogy kísérjék vissza a sebesülteket a fogadóhoz, ahol felépülhetnek, aztán visszatérhetnek a Királyságba. Gyors fejszámolás után rájött, hogy mindössze tucatnyi egészséges katonája maradt. Sebezhetőnek és némiképp ostobának érezve magát megparancsolta a kis csapatnak, hogy induljanak el a sivatagba.

 

James emlékezett néhány múltbéli alkalomra, amikor egy rövid út szinte végtelennek tűnt, ez a mostani kis távolság a hasadék végéig azonban valamennyin túltett. Odafentről hallották a tábor peremén sétáló őrök halk beszélgetését. Az előrehaladás nemcsak a veszély miatt volt idegesítő, ráadásul a mélyedés végét szeméttárolónak és illemhelynek is használták; emberi és állati eredetű ürüléken és hulladékon kellett keresztülkúszniuk.
James belelépett valami nedvesbe, és puhába, de a környéket belengő szinte tapintható bűz alapján nem akarta megnézni, mi lehet az. Anélkül is ki tudta találni. Intett a felderítőnek, aki visszajelzett, hogy ennél közelebb már nem mehetnek.
A gróf óvatosan kipislantott a hasadék pereme fölött. Alig néhány lépésnyire tőle két árnyék rajzolódott ki a tábortüzek fénye előtt. A közelükben legalább harminc nyomorult melegedett kuporogva, James azonban sehol sem látta Borricot a csoportban. Nem mindenkinek nézhette meg az arcát, a gróf azonban biztos volt abban, hogy a fiú vörös haját az imbolygó tűzfény ellenére is könnyedén észrevenné a sötét fejek tengerében.
Ekkor egy lila köntösű férfi közelítette meg a két őrt, és James lélegzete egy pillanatra elakadt. De nem Borric volt az. A köntös viselője hátradobta csuklyáját, és a sötétszakállú arc, amely rámordult a két őrre, ismeretlennek tűnt. A férfi kardot viselt a csípőjén, és megparancsolta a két férfinak, hogy fejezzék be a társalgást, és menjenek.
Aztán a köntösös megfordult, és csatlakozott hozzá egy másik férfi, egy nagydarab bőrmellényes fickó, a durbini rabszolgavadászok kasztjelével a karján. Ezt a jelet James kölyökkora óta nem látta, de mint a Csúfolódók, a krondori tolvajcéh minden tagja, ő is felismerte hallomás alapján. A durbini rabszolgavadászokat jobb volt békén hagyni.
James megkockáztatott még egy pillantást, aztán lekuporodott a felesége mellé. A lány csukott szeme és feszült arckifejezése mély koncentrációt tükrözött, miközben Borricot kereste a táborbeli rabok között.
Végül pislogott egyet, és James máris hallotta elméjében a hangját:
– Nincs olyan gondolat a táborban, amelyet Borricéval tudnék azonosítani.
– Ez biztos? – kérdezett vissza a férfi.
– Ha itt lenne, amilyen közel vagyunk, megtalálnám – felelte a lány szomorúan. – Még ha alszik, akkor is megérezném a jelenlétét a táborban. – James érezte a felesége agyában visszhangzó fájdalmas hullámokat. – Nem lehet más magyarázat, mint hogy ő fekszik az alatt a törmelékhalom alatt, amelynél megtaláltuk a csizmáját. – Egy pillanat szünet után még azt mondta: – Meghalt.
A gróf egy pillanatnyi mozdulatlanság után intett a felderítőnek. Így utasította, hogy térjenek vissza, amerre jöttek. A kutatás véget ért.

 

– Nem! – utasította el Erland megkövült arccal Gamina kijelentését. – Nem tudhatod biztosan.
James harmadszor magyarázta el, mit tapasztaltak, mióta visszaértek oda, ahol Erland és a társaság többi része várakozott.
– A köntösét egy bandita viselte, ezért feltételezhettük, hogy a csizmáját is elvették tőle, ez igaz. De színét sem láttuk a táborban. – A keshi nyomolvasóhoz fordulva megkérdezte: – Van valami esély, hogy a ránk támadó banditák nem ehhez a rabszolgakaravánhoz tartoztak?
A felderítő megvonta a vállát, mint aki azt mondja, bármi lehetséges.
– Valószínűleg nincs, uram. Mivel néhány emberüket is elhurcolták, nem hinném, hogy véletlenül támadták meg éppen önöket. Szerintem minden életben maradt emberüknek ebben a táborban kell lennie.
– Ha pedig élne, Erland, Gamina beszélt volna vele – bólintott James.
– Hogy lehetsz olyan biztos ebben?
Gamina úgy felelt, hogy az egész tábor hallhassa, amit üzen:
– Ismerem a képességeimet, Erland. Én választom meg, pontosan hány emberhez és kikhez akarok beszélni, és ha egyszer megérintettem egy elmét, utána felismerem a gondolatait. Borric gondolatai nem voltak a tábor lakói között.
– Talán csak elvesztette az eszméletét.
– Még akkor is megéreztem volna a jelenlétét – rázta meg a fejét szomorúan a lány. – Éreztem... a hiányát. Ennél jobban nem tudom elmagyarázni. Egyszerűen nem volt közöttük.
– Uram! – szólalt meg a nyomolvasó. – Ha önökkel maradhatnék ma éjjel, akkor is meg kellene keresnem az őrmesteremet. Muszáj tájékoztatnom a durbiniakról. A város kormányzója maga is alig több közönséges kalóznál és lázadónál, és a hírek előbb vagy utóbb elérik a Fényes Udvart. Amint a császárnő (áldott legyen a neve) végül cselekedni óhajt, megtorlás következik, amely valóban szörnyű lesz. Tudom, hogy ez nem enyhíti az önök fájdalmát, de a királyi család tagjainak megtámadása, amikor úton vannak az ő jubileumi ünnepségére, óriási inzultus. A császárnő (áldott legyen a neve) kétségtelenül személye ellen irányuló sértésnek fogja tekinteni, és bosszút áll az ön családja nevében.
Erland haragja csöppet sem csillapult.
– Mégpedig? Megpirongatja Durbin kormányzóját? Aztán gondolom hivatalos bocsánatkérő levél következik.
– Sokkal valószínűbb, hogy ostromgyűrűbe vonatja a várost, és felgyújtatja, hogy minden lakója bennégjen. Esetleg, ha kegyes hangulatban van, akkor megkíméli a várost, és csak Durbin kormányzóját – meg persze a családját és a hűbéreseit – küldi vasra veretve az önök királyához, hogy büntesse meg ő. Attól függ, milyen kedve van, amikor erről dönt.
Erland megdöbbent. Borric halálának bizonyítékai letörték, és az, ahogyan a katona unott hangon előadta, mekkora hatalma van annak az egyetlen asszonynak, végképp megrázta. Némán bólintott.
James el akarta terelni a szót a Borric halálából adódó kényes diplomáciai helyzetről, de be kellett fejeznie a témát.
– Szeretnénk megkérni önt, hogy juttasson el valami módon egy levelet Krondor nagyhercegéhez, amellyel enyhíthetjük a nemzeteink között felmerülő nehézségeket.
– Mivel én is a határon szolgálok, örömmel, nagyuram bólintott a felderítő. Aztán a lova után nézett. James Locklearre pillantott, aki viszont Erland felé biccentett. A két nemes arrébb húzódott, hogy négyszemközt beszélgethessenek.
– Szép kis felfordulás! – egyezte meg Locklear.
– Nos, átvészeltünk már egy-két nehézséget a múltban is. Azért tanítottak bennünket, hogy képesek legyünk dönteni.
– Szerintem fontolóra kellene vennünk, hogy ne térjünk-e vissza Krondorba – javasolta Locklear.
– Ha megtesszük, és Arutha mégis visszaparancsolja Erlandot az ünnepségre, azt kockáztatjuk, hogy megsértjük a császárnőt, mert késve érkezünk – mondta James.
– A fesztivál több mint két hónapig tart – mutatott rá Locklear. – Biztosan odaérünk még a vége előtt.
– Jobb lenne, ha már az elején is ott lennénk. – A férfi körbepillantott a sötét éjszakában. – Valami közeledik odakinn. Egyszerűen érzem. – Megbökte a barátja mellét. – Igazán különös véletlen, hogy éppen bennünket támadtak meg.
– Talán – értett egyet részben a báró –, de ha tényleg minket céloztak, akkor ugyanazok állnak a dolog mögött, akik már Krondorban is megpróbálták megölni Borricot.
– Bárkik is legyenek azok. – James egy hosszú pillanatig hallgatott. – Ennek az egésznek semmi értelme. – Miért akarná bárki is megölni a fiút?
– Hogy háborút szítson a Királyság és a Császárság között.
– Jaj, hiszen ez nyilvánvaló. Úgy értettem, miért akarna bárki is háborút?
– Ugyan miért akar bárki bármikor háborút? – vonta meg a vállát Locklear. – Rá kell jönnünk, hogy a Császárságon belül ki húzza a legtöbb hasznot az ingatag északi határból, és már meg is találtuk a valószínű tettesünket.
– Ezt pedig nem tudjuk Krondorban csinálni – bólogatott sokatmondóan James.
Visszafordulva Erlandot egyedül találta. A fiú a sivatagi éjszakába bámult. James odament hozzá és megállt mellette.
– Tisztáznod kell magadban ezt a dolgot, Erland – mondta halkan. – Sietve temesd el magadban a gyászodat, és fogadd el a körülményeknek azt a változását, amelyet a sors kényszerített rád.
Erland zavarodottan pislogott egyet, mint olyasvalaki, aki hirtelen kilép a fényre a sötétből.
– Micsoda?
James megfordult, és szembeállt vele. Megragadta a fiatalember vállát, és szilárdan kijelentette:
– Mostantól te vagy a trónörökös. Te leszel a következő királyunk. És te hordozod magaddal szülőfölded sorsát, amikor Keshbe lovagolunk.
Úgy tűni, Erland nem is hallja, amit mond. A nagyherceg egy szót sem szólt, csak visszanézett nyugat és a távoli rabszolgakaraván irányába. Végül lassan nyeregbe szállt, és odalovagolt, ahol a többiek várták, hogy folytathassák a délnek vezető utat a Nagy Keh Birodalom szívébe.

 

 

7.
Fogságban

Borric felébredt.
Mozdulatlanul tovább fekve megpróbált kihallani valamit a zsongásból, amely a tábort állandóan, még éjszaka is betöltötte. Félálomban egy pillanatra mintha a nevét hallotta volna halványan.
Felült, és nagyokat pislogva körülnézett. A rabok többsége a tábortűz körül kucorgott, mintha annak melege és fénye elűzhetné a lelkükben mocorgó sötét félelmeket. Borric viszont olyan messzire próbált elhelyezkedni az emésztőtől, amennyire csak lehetett, vagyis a rabszolgacsapat túlsó szélére. Ahogy megmoccant, megérezte csuklóján az ismerős bilincset, a különös, tompa ezüstfényű fémből készült eszközt, amely állítólag kioltotta viselője mágikus erejét. A fiú reszketett: most érezte csak, milyen hideg is a sivatagi éjszaka. Köntösét és ingét elvették tőle, mindössze egy nadrágot adtak neki öltözékül. Elindult a tűz felé. A foglyok nem nagyon akartak utat engedni, ezért olykor elhangzott egy-egy káromkodás vagy tiltakozás. De mivel a harci szellem már kiveszett belőlük, Borric csak dühös pillantásokat és elmormogott fogadkozásokat kapott cserébe, amiért utat tört az alvók között.
A fiú leült két férfi közé, akik ügyet sem vetettek rá. Mindketten saját nyomorúságos kis világukban merültek el.
Sikoly hasított az éjszakába, amikor az öt női fogoly egyikét megint zaklatni kezdték az őrök. Korábban egy hatodik asszony túl sokáig küzdött, és kiharapta egy erőszaktevő nyaki ütőerét. Mindketten meghaltak, bár a férfi kicsit gyorsabban és kevésbé fájdalmas módon. A sikolyt követő szánalmas nyögésekből ítélve azonban még mindig az a nő volt a legszerencsésebb.
Borric kétkedett, hogy bármelyik asszony is élne, mire megérkeznek Durbinba. A rabszolgakereskedő sok gondot megspórolt azzal, hogy odadobta őket a karavánkísérőknek. Ha valamelyikük túlélné az utat, még mindig eladhatják konyhalánynak valami nevetséges összegért. Egyikük sem volt ugyanis elég szép vagy vonzó, hogy megérje a fáradságot távoltartani őt a zsoldosoktól.
Mintha megérezte volna, hogy Borric éppen rá gondol, a rabszolgakereskedő megjelent a tábortűz mellett. Megállt a tűz vörös-arany fényében, és összeszámolta a foglyokat. Láthatólag elégedetten tért vissza a sátrába. Kasim. Borric hallotta, hogy így nevezték. Jól megjegyezte, mert biztos volt benne, hogy egy napon meg fogja ölni ezt a férfit.
Miközben Kasim távolodni kezdett a szigorúan őrzött raboktól, egy másik férfi lépett oda hozzá, és szólította nevén a főnököt. Az illetőt Salayának hívták, és ő viselte a lila köntöst, amit Borric két nappal korábban nyert Csillagdokkban. Amikor a fiú a hajnali órákban a táborba érkezett, Salaya azonnal magának követelte a köntösét, és megütötte a nagyherceget, amikor úgy látta, nem engedelmeskedik elég gyorsan. Az, hogy Borric közben bilincset visel, nem számított neki. A sokadik pofon után Kasim közbeavatkozott, és rámutatott a nyilvánvaló tényre, hogy így nem lehet levenni a rabról a ruhadarabot. Salaya ekkor sem békült meg, de azért először a fiú egyik, majd a másik csuklójáról leoldotta a bilincset. Úgy tűnt, Borricot hibáztatja azért, mert türelmetlensége miatt felsült a többiek előtt, mintha valamiképpen a nagyherceg tehetett volna arról, hogy Salaya egy ostoba ökör. A fiú magában őt is halálra ítélte. Kasim adott néhány utasítást Salayának, aki dohogva csak félig-meddig figyelt oda rá. Aztán a rabszolgakereskedő elindult a lovak felé. Valószínűleg egy másik fogolycsapatot akart megszemlélni, akik most érkeztek a rögtönzött karavánszeráj bejáratához.
Borric a nap során többször is fontolgatta, hogy felfedi személyazonosságát, de mindig felülkerekedett az óvatossága. Komoly eséllyel nem hittek volna neki. A fiú soha nem viselte a pecsétgyűrűjét, mivel kényelmetlennek találta lovaglás közben; úgyhogy elrakta a poggyászába, amelyet viszont a banditáknak nem sikerült elrabolniuk. Vörös haja ugyan alátámasztotta állítását, de ez a hajszín nem volt szokatlan Krondorban. Yabon és a Távoli Partok világos bőrű lakossága között a szőke számított általánosnak, a krondori polgárok között viszont csaknem annyi vörös volt, mint szőke. És azt bebizonyítani, hogy tényleg nem varázsló... Hiszen mi a különbség aközött, ha egy ember nem ért a mágiához, vagy ha csak tetteti, hogy nem ért?
Borric döntött. Megvárja, amíg Durbinba érnek, és keres valakit, aki nagyobb valószínűséggel megérti a helyzetét. Kétkedett ugyanis, hogy Kasim vagy bármelyik embere – különösen, ha olyan fényes elmék, mint Salaya – megértené őt, és hinne neki. A fölöttesük azonban talán meggyőzhető. És ha így van, Borric váltságdíj ellenében valószínűleg visszanyerheti a szabadságát.
Gondolataiból imigyen merítve erőt, kicsit arrébb tolt egy szundikáló foglyot, hogy ő is lefekhessen. A feje zsongott az ütésektől, és gyakran elnyomta az álom. Behunyta a szemét. A föld forogni kezdett vele, és hányingere támadt. Aztán ez is elmúlt. Hamarosan elaludt.

 

A nap úgy égetett, mint maga Prandur, a dühös tűzisten. Borric úgy érezte, mintha csak néhány méterről sütött volna, és fehér bőre hamarosan felhólyagzott. A fiú keze és arca kissé lebarnult ugyan, amíg az északi határon szolgált, a perzselő sivatagi nap okozta leégés mégis elgyengítette. A nagyherceg hátát a második napra fájdalmas hólyagok lepték el, és estére forgott vele a világ. Az első két nap meglehetősen rossz volt, ekkor indultak tovább a köves síkságról a homoksivatagba, amelyet a helyiek Jal-Pur buckáinak neveztek. Az öt szekér lassan haladt azon a legkevésbé poros sávon, amely a kerekek alatt összetömörödött homokból állt, és amelyet ugyanaz a nap égetett keményre, amely most lassan legyilkolta a rabszolgákat.
Tegnap hárman haltak meg. Salayát nem érdekelték a gyengék: a durbini rabszolgapiacon csak az erős, egészséges munkásokra volt kereslet. Kasim még mindig nem tért vissza legutóbbi útjáról, a karavánvezető-helyettesről pedig bebizonyosodott, hogy tényleg az a szadista állat, aminek Borric találkozásuk első percében gondolta. Naponta háromszor osztottak vizet: napkelte előtt, a déli pihenőkor (mivel a lovaknak és az őröknek ilyenkor muszáj volt megállniuk) és az esti étkezéskor – pontosabban az egyetlen étkezéskor, javította ki magát gondolatban a nagyherceg. Íztelen kétszersültet kaptak enni, ami nemigen adta vissza az erejüket. A fiú reménykedett, hogy azok a puha izék a tésztában tényleg mazsolák, de nem fárasztotta magát azzal, hogy utánajárjon. Az élelem tartotta életben, függetlenül attól., milyen gusztustalannak látszott.
A mogorva rabszolgacsapat minden tagja saját nyomorúságába temetkezett. A hőségtől elgyengült embereknek nemigen volt mit mondaniuk egymásnak – a beszéd különben is fölösleges energiapocsékolásnak tűnt. Borricnak mégis sikerült egy-két dolgot kiszednie némelyikükből. Az őrök nem vigyáztak olyan éberen most, hogy a karaván a pusztaságban haladt. Még ha valaki megszökne is, ugyan hová mehetne? A sivatag őrködött helyettük. Amikor Durbinba érnek, néhány napig pihenhetnek, talán egy hétig is, hogy a feltört lábak és felégett bőrök begyógyuljanak, meg némi súlyt szedjenek fel magukra, mielőtt eladnák őket. A meneteléstől kimerült rabszolgák ugyanis nem hoztak túl sokat a konyhára.
Borric megkísérelte számba venni a lehetőségeit, a hőség és a leégés azonban elgyengítette és megbetegítette, az élelem- és vízhiány pedig fásulttá és gondolkodásképtelenné tette. Fejét megrázva próbált a menekülés módjára koncentrálni, de mindössze annyira tellett, hogy a lábát mozgassa, egyiket a másik után emelje, majd eressze le újra és újra, amíg csak megálljt nem parancsoltak.
Aztán lement a nap, és elkövetkezett az éjszaka. A rabszolgákat a tábortűz köré ültették – ugyanúgy, mint az elmúlt három éjszaka. Hallották, hogy az őrök az öt megmaradt rabnővel szórakoznak. Az asszonyok többé nem küzdöttek vagy sikoltoztak. Borric megette vékony kétszersültjét, és lassan kortyolgatta hozzá a vizét. Az első sivatagi menetelés utáni este egy férfi egyszerre hajtotta fel az egész adagot, aztán néhány perccel később az egészet kihányta. Az őrök nem adtak neki többet. A férfi másnap meghalt. Borric megtanulta a leckét. Bármennyire is kívánta, hogy hátrahajtott fejjel a szájába önthesse a rézedény egész tartalmát, mégis lassan kortyolgatta az állott, langyos vizet. Hamar elaludt: mély, kimerült, álomtalan álma azonban nem jelentett valódi pihenést. Minden mozdulatára felriadt napégette bőre sajgása miatt. Ha arccal a sötétség felé feküdt, a meleg minden sugara belehasított a hátába, ha viszont távolabb húzódott, a hideg rázta. De attól függetlenül, milyen messze volt kényelmetlensége forrása, a fiút hamar legyűrte a fáradtság, amíg meg nem moccant, aztán kezdhette az egészet elölről. Aztán hirtelen lándzsanyelek ütései és rúgások parancsolták talpra Borricot és a többieket.
A reggel hűvösében a szinte nedves levegő is csak a nap elé tett lencsének tűnt, amelyen át Prandur tüzes érintésével csak még jobban kínozta a foglyokat. Egy óra sem telt bele, és még két férfi kidőlt: ott hagyták őket a homokon, ahol a összeestek.
Borric elméje beszűkült. Csak állati ösztönei maradtak meg: egy ravasz vadállaté, amely nem hajlandó meghalni. Minden energiamorzsát egyetlen célra összpontosított, hogy elesés nélkül meneteljen előre. Mert ha összeesik, akkor meghal.
Aztán végtelennek tűnő öntudatlan haladás után valaki megragadta.
– Állj meg! – hangzott a parancs.
Borric pislogott egyet, és villogó sárga fényeken keresztül meglátott egy arcot. Az arc csomókból és púpokból állt, szögletes és sík felületek váltakoztak rajta, göndör szakálla fölül elővillant ébenfekete bőre. Ez volt a legcsúnyább arc, amit a fiú valaha is látott. Szinte csodálatos volt, mennyire visszataszító.
Borric kuncogni kezdett, de kiszáradt torkából csak száraz krákogásféle tört elő.
– Ülj le! – mondta az őr, és meglepően gyengéden segített neki. – Itt az ideje a déli pihenőnek. – A férfi körbepillantott, nem figyeli-e valaki, aztán kinyitotta a tömlőjét, és vizet öntött a tenyerébe. – Ti északiak olyan gyorsan meghaltok egy kis napsütéstől – mondta: Megnedvesítette Borric tarkóját, aztán a fiú haján végigfuttatva szárította meg a kezét, ezzel kissé lehűtve annak felforrósodott fejét. – Túl sokan pusztultak bele az útba; Kasim nem fog örülni. – Azzal gyorsan egy korty vizet töltött az ifjú nagyherceg szájába, majd továbbment, mintha mi sem történt volna.
Ekkor egy másik zsoldos jelent meg vizestömlővel és csészékkel a kezében, és megkezdődött a vízért való tolongás. Minden beszélni képes rabszolga jajongott, hogy milyen szomjas, mintha a némaság azzal járna, hogy nem veszik észre.
Borric alig tudott megmozdulni, és folyamatosan sárga és fehér fények, meg vörös villámok cikáztak a szeme előtt. De még így, szinte vakon is kinyújtotta a kezét, és elvette a fémcsészét. A víz meleg és kesernyés volt, de a nagyherceg kiszáradt ajka számára így is túltett a legédesebb natali boron. Kortyolt egyet a borból, és a szájában tartotta egy kicsit, ahogy az apja tanította; hagyta, hogy a bíborszín folyadék körülölelje a nyelvét, hogy érezhesse ízének könnyed és testes alkotóelemeit. Egy csipetnyi keserűség – talán a gyümölcsön maradt szárak, vagy néhány, a mustosedénybe került levél miatt, ahol a borosgazda igyekezett épp megfelelő ideig erjeszteni a bort, mielőtt hordókba töltötte. Vagy valahol hibázott a mester. Borric nem ismerte fel a bor fajtáját; hiányzott jellegzetes íze és illata, és kevés volt benne a gyümölcsízt ellensúlyozó sav. Nem lehetett túl nemes ital. Úgy gondolta, biztosan papa teszteli őt és Erlandot: azért tétetett olcsó helyi bort az asztalra, hogy megfigyelje, észreveszik-e.
Borric pislogott, de a hőségtől és szárazságtól bedagadt szemével nem látta, hol a köpőcsésze. Hát mit csináljon a borral, amikor még egy vödör sincs a közelben, amibe beleköphetné? Nem szabad meginnia, különben lerészegedik, mivel ő még csak kisfiú. Talán ha elfordítja a fejét, és az asztal mögé köpi, senki sem veszi észre.
– Hé! – kiáltott föl valaki. – Az a rabszolga kiköpte a vizet!
Kezek ragadták el Borric csészéjét, a fiú pedig hátraesett. Édesapja ebédlőjének padlóján feküdt, és csodálkozott, miért olyan meleg a kő. Hűvösnek kellene lennie. Mindig az szokott lenni. Akkor most hogy lehet ilyen meleg?
Ekkor durva kezek emelték ülő helyzetbe, mások pedig megtámasztották a hátát, hogy úgy is maradjon.
– Mi történik itt? Megpróbálsz úgy öngyilkos lenni, hogy nem iszol?
Borric résnyire nyitotta a szemét, és egy arc halvány körvonalait látta maga előtt.
– Nem tudom megmondani, milyen bor ez, apa – hüppögte elhaló hangon.
– Félrebeszél – mondta a hang. Valaki felemelte a fiút, és egy sötétebb helyre vitte. Megnedvesítette az arcát, a nyakát a csuklóját és a karját. – Esküszöm az istenekre és a démonokra, Salaya, neked annyi eszed sincs, mint egy három napja halott macskának – szitkozódott a távoli hang. – Ha nem lovagolok ki, hogy a város előtt, találkozzam veled, ezt is hagytad volna meghalni, igaz?
Borric érezte, hogy vizet öntenek a szájába, úgyhogy ivott. A kesernyés ízű fél csészényi lötty helyett ez most egész pataknyi, csaknem friss víz volt. Megitta.
– A gyengék semmit sem érnek mentegetőzött Salaya. – Pénzt takarítunk meg, ha hagyjuk meghalni őket az úton, és nem etetjük őket.
– Idióta! – ordított rá a másik. – Ez itt első osztályú áru! Nézz rá! Fiatal, tán még húszéves sincs. Nem is néz ki rosszul az égéshólyagok alatt, és egészséges – vagy legalábbis néhány napja még az volt – folytatta rosszallóan. – Ezek a fehér bőrű északiak nem bírják úgy a hőséget, mint mi, akik itt születtünk Jal-Purban. Kicsivel nagyobb vízadag, meg némi árnyék, és jövő héten mehetett volna a piacra. Így meg legalább két hétig kell még etetnem, amíg meggyógyul a leégése, és visszatér az ereje.
– Uram...
– Elég volt! Tartsd itt a kocsi alatt, amíg megvizsgálom a többit! Lehet, hogy többen maradnak életben, ha idejében megnézem őket. Nem tudom, mi történhetett Kasimmal, de szomorú nap volt az a céh számára, amikor te lettél a parancsnok.
Borric nagyon különösnek találta ezt a párbeszédet. És mi történhetett a borral? Elgondolkodott ezen a szekér alatt, a viszonylagos hűvösségben, miközben néhány méternyire onnan a durbini rabszolgakereskedők egyik céhmestere megvizsgálta a foglyokat, akik néhány napon belül a rabszolga-raktárakba kerülnek.

 

– Durbin! – ujjongott Salman. Sötét, göcsörtös arca mosolyra húzódott. Ő hajtotta a karaván utolsó szekerét, amelyben Borric csücsült. A két nap alatt, amióta a kocsi árnyékába vitték, a halál széléről tért vissza. Most három másik napszúrásos rabszolgával egyetemben a hátsó szekérrel utazott. Volt elég vizük, leégett bőrüket pedig puha olajból és gyógynövényekből készített pakolással kezelték, amely tompa sajgássá enyhítette a tüzes fájdalmat.
Borric térdre emelkedett, aztán remegő lábakon felállt, miközben a kocsi nagyokat zökkent a macskaköves úton. Nem látott semmi figyelemreméltót a városon attól eltekintve, hogy a környező területek nem homokosak voltak, hanem zöldek. Már fél napja apró tanyák között haladtak. A nagyherceg visszaemlékezett, mit is tanult gyermekkorában a hírhedt kalózvárosról.
Durbin felügyelte az egyetlen megművelhető mezőgazdasági területet az Álmok Völgye és a Troll-lak hegység között, valamint az egyetlen biztonságos kikötőt Határszéle és Ranom között. A Keserű-tenger déli partján veszélyes zátonyok várták a balszerencsés hajókat, amelyeket elkapott az időről-időre feltámadó északi szél. Durbin évszázadok óta kalózok, fosztogatók és rabszolgavadászok otthona volt.
Borric odabiccentett Salmannak. A vidám kis bandita nemcsak barátságosnak, de közlékenynek is bizonyult.
– Egész életemben ez volt az otthonom – vigyorgott szélesen. – Már az apám is itt született.
Annikor Jal-Pur sivatagi nomádjai több száz éve meghódították a települést, a Keserű-tenger kapujára bukkantak benne, és mire a Császárság leigázta a sivatag lakóit, addigra már az ő fővárosuk volt. Most ugyan császári kormányzó lakott benne, de semmi sem változott. Durbin ugyanaz a város maradt.
– Mondd meg nekem – faggatózott Borric – még mindig a Három Céh irányítja a várost?
– Csuda művelt fickó vagy te! – nevetett Salman. – Nem sokan tudnak erről Durbinon kívül. A Rabszolgakereskedő Céh, a Kincsvadász Céh és a Parti Kapitányok Szövetsége. Igen, még mindig a Hármak uralkodnak Durbinban. Ők döntik el, nem pedig a császári kormányzó, ki élhet, és kinek kell meghalnia, ki dolgozhat, és ki juthat ennivalóhoz: Mindig így volt – vonta meg a vállát. – Már a Császárság előtt is. És a sivataglakók előtt is. Mindig.
A Csúfolódók, a krondori tolvajcéh befolyására gondolva Borric megkérdezte:
– És mi van a koldusokkal meg a tolvajokkal? Nekik nincs hatalmuk?
– Haha! – nevetett Salman. – Durbin a világ legbecsületesebb városa, tanult barátom. Az itt élők nyitott ajtók mellett térnek nyugovóra, és biztonságban sétálhatnak az utcán. Mert aki Durbinban lop, az bolond, és napokon belül halott vagy rabszolga. Ez a Hármak határozata, és ki lenne olyan bolond, hogy megkérdőjelezze a bölcsességüket? Én biztosan nem. És ennek így is kell lennie, mert Durbinnak nincsenek szövetségesei a zátonyokon és a homokon kívül.
Borric barátságosan megveregette Salman vállát, aztán visszaült a kocsi hátuljába. A négy beteg fogoly közül ő állt talpra a leggyorsabban, mivel ő volt közülük a legfiatalabb és legegészségesebb. A három idősebb paraszt nem is igazán akart felépülni. A kétségbeesés gyorsabban megfosztja az embert az erejétől, mint a betegség – gondolta Borric.
Ivott egy kicsit, és elmerengett a friss tengeri szellő első, a szekér belsejébe is bejutó fuvallatán, miközben a városkapu felé közeledtek. Apja egyik tanácsadója, Amos Trask, aki őt és a testvérét megtanította vitorlázni, fiatal korában kalózkodott. Trenchard kapitány, a Tengeri Tőr néven emlegették, és gyakran kifosztotta a Szabad Városok, Queg, illetve a Királyság hajóit. A Parti Kapitányok Szövetségének elismert tagja volt. Ugyan az öreg sokat mesélt a tengerről, a Kapitányok politikájáról azonban szinte semmit sem mondott. Azért lehet, hogy valaki még emlékszik Trenchard kapitányra, és ez jó színben tüntetheti fel Borricot.
A fiú úgy döntött, egy ideig még titokban tartja személyazonosságát. Bár biztos volt benne, hogy a rabszolgakereskedők váltságdíjat követelnének érte az apjától, úgy gondolta, elkerülheti az ezt követő nemzetközi diplomáciai bonyodalmakat. Ehelyett inkább még néhány napot a rabszolgaszálláson akart tölteni, amíg visszanyeri az erejét, aztán megszökhet. A sivatag félelmetes ellenségnek tűnt, a kikötőben álló bármelyik kisebb vitorlás viszont a szabadulást jelenthette. Határszéléig, Locklear báró szülővárosáig ugyan majdnem ötszáz mérföldet kellett volna vitorláznia – az uralkodó széljárást figyelembe véve többnyire széllel szemben –, de úgy vélte, meg tudja csinálni. Borric annak a magabiztosságával gondolta végig az egészet, aki – élete tizenkilenc, éve alatt még nem ismerte a vereség szó jelentését. Fogsága mindössze múló balszerencse volt, semmi több.

 

A rabszolgaszállásokat magas oszlopokon nyugvó zsindelyes tető védte a déli nap hevétől; és a Keserű-tengerről érkező esetleges viharoktól. Az oldalukat azonban csak lécekből és keresztrudakból álló fal övezte, amelyen keresztül az őrök szemmel tarthatták a rabokat. Egy egészséges férfi könnyedén átmászhat a három méteres kerítésen, mire azonban a túloldalra ér, és megteszi a tetőt tartó oszlopokig az utat, az őrök már egészen biztosan lefülelik.
Borric a szökést tervezgette. Miután eladják, az új ura talán nem tesz komoly biztonsági intézkedéseket, de az is lehet, hogy sokkal szigorúbb lesz. A logika azt diktálta, hogy addig próbáljon meg menekülni, amíg közel van a tengerhez. Új tulajdonosa lehet queg kereskedő, utazó a Szabad Városokból vagy akár egy királysági nemes. A legrosszabb az lenne, ha elvinnék a Császárság belsejébe. Borric azonban nem volt olyan optimista, hogy a sorsra bízza választást.
Kiötölt egy tervet. Az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy együttműködésre kellett bírnia fogolytársait. Ha elég hosszan elvonnák az őrök figyelmét, észrevétlenül átjuthatna a kerítésen a városba. Borric megrázta a fejét. Rájött, hogy a terve nem túl ígéretes.
– Pszt!
Borric körülnézett, honnan jöhetett a szokatlan hang. Mivel nem látott semmit, újból belemerült a tervezgetésbe.
– Pszt! Itt vagyok, ifiúr.
Borric ismét átnézett a szolgaszállás kerítésén, de ezúttal odalent, az árnyékban meglátott egy karcsú alakot. Egy gyerek – legfeljebb tizenegy-tizenkét éves fiú – vigyorgott fel rá a tető tartóoszlopa takarásából. Ha bármelyik irányba is megmozdult volna néhány centiméternyit, az őrök egészen biztosan észrevették volna.
A nagyherceg látta, hogy a katonák az egyik saroknál beszélgetnek egymással.
– Mit akarsz? – súgta oda.
– Ha egy pillanatra elvonná az őrök figyelmét, nemes uram, örök életemre hálás lennék önnek – hangzott a suttogó válasz.
– Miért? – csodálkozott Borric.
– Csak egy percnyi figyelemelterelésre lenne szükségem, nagyuram.
Mivel a nagyherceg úgy látta, nem származhat kára a dologból, legfeljebb egy pofont kaphat a szemtelenségéért, bólintott. Odament az őrök közelébe, és odakurjantott nekik:
– Hé! Mikor kapunk már enni?
A két katona zavartan pislogott, aztán az egyik felmordult. Átdöfte lándzsája tompa végét a kerítésen, és Borricnak el kellett ugrania, hogy el ne találják.
– Bocs, hogy megkérdeztem – mondta magában kuncogva.
A nagyherceg mozgatni kezdte a vállát a fogvatartóitól kapott durva vászoningben, de ellenállt a kísértésnek, hogy megvakarja. A leégés – mivel az utóbbi három napban felsőruhát is kapott – gyógyulni kezdett, hámló bőre és az ezzel járó viszketés azonban nagyon idegesítette a fiút. A következő rabszolgaárverés több mint egy hét múlva lesz, és Borric tudta, hogy akkor ő is piacra kerül. Hamar visszanyerte az erejét.
Valaki meghúzgálta az inge ujját. Amikor megfordult, látta, hogy az előbbi gyerek az.
– Mit keresel te itt?
– Hogy érti ezt uram? – nézett rá a fiú kérdően.
– Azt hittem, szökni próbálsz – suttogta Borric.
– Dehogy; nemes ifjú – nevetett a kölyök. – Azért volt szükségem az ön nagylelkűen véghezvitt figyelemelterelésére, hogy bejuthassak.
A nagyherceg az égre emelte tekintetét.
– Kétszáz fogoly nap mint nap a szökésről álmodozik, és épp nekem kell találkoznom azzal az őrülttel, aki be akar törni ide! Miért pont én?
– Melyik istenséghez szól, nagyuram? – követte a gyerek Borric pillantását.
– Mindegyikhez. Nézd, mi a csodát csinálsz te itt?
A kölyök megfogta a nagyherceg könyökét, és a szállás közepére vezette, ahol a legkevésbé tűnhettek fel az őröknek.
– Hát, elég bonyolult ügy ez, nagyuram.
– Különben is, miért szólítasz folyton nagyuramnak? – nézte meg jobban magának a vigyorgó fiút. Kerek, vörösre égett arca dominálta egyébként is barna bőrét. Összehúzott szeme – már amennyire megítélhette – egészen sötét volt, szinte fekete. A több számmal nagyobb csuklya alól különböző hosszúságúra vágott, vastag szálú fekete tincsek bukkantak elő.
A gyerek könnyedén meghajolt.
– Ilyen alacsonyrendű teremtény számára, amilyen én vagyok, minden ember felsőbbrendűnek számít, és megérdemli a tiszteletet, nagyuram. Még azok a szemét őrök is.
Borric nem tudott ellenállni, és rámosolygott a kis ördögfiókára.
– Nos, akkor mondd meg hát, az összes épeszű ember közül miért éppen te döntöttél úgy, hogy belépsz ebbe a nyomorúságos társaságba?
A fiú leült a földre, és intett a nagyhercegnek, hogy kövesse példáját.
– Engem Suli Abulnak hívnak, fiatalúr. Foglalkozásomra nézve koldus vagyok. Ezenkívül, bár szégyenlem bevallani, a Hármak büntetésére számíthatok. Tud valamit a Hármakról? – Borric bólintott. – Akkor azt is tudja, hogy félelmetes a haragjuk és messzire elér a kezük. Megláttam egy öreg kereskedőt; aki megállt, és szundított egyet a déli napsütés idején. Rongyos erszényéből kiesett néhány pénzdarab. Ha megvárom, amíg felébred, és megkockáztatom, hogy esetleg nem veszi észre, hogy hiányzik néhány érme a bugyellárisából, akkor senkii sem gondolt volna semmi rosszat rólam, amiért megtaláltam őket a földön. De mivel nem akartam az istenekre bízni, hogy a férfi észreveszi-e veszteségét, gondoltam, összeszedem a pénzt, amíg alszik. Szerencse Asszony azonban úgy döntött, a lehető legrosszabb pillanatban ébreszti fel a kereskedőt, aki azonnal tolvajt kiáltott. A közelben járók közül valaki felismert, és a nevemet is hozzátette kiáltásához, úgyhogy üldözni kezdtek. Most tehát a Hármak kutatnak utánam, hogy megbüntethessenek. Hol rejtőzhetnék el könnyebben, mint azok között, akiket már amúgy is rabszolgaságra ítéltek?
Borric egy pillanatig némán üldögélt, mivel erre nem tudott mit válaszolni. Csodálkozva rázta meg a fejét.
– Mondd, mit fogsz kilenc nap múlva csinálni, amikor eladnak bennünket?
– Addigra, tisztelt uram – nevetett a fiú – én már eltűnök innét.
– És hová mész? – szűkült össze a nagyherceg szeme.
– Vissza a városba, fiatalúr. Nem sértettem meg a törvényt olyan komolyan, a Hármaknak pedig sok más dolguk akad. Valami nagy dologról döntenek a kormányzói palotában mostanában, legalábbis az utcán szállongó hírek szerint. A Hármak számos hivatalnoka, meg császári futárok is sürögnek-forognak errefelé. Szóval néhány napon belül azok, akik most engem keresnek, más dolgok után néznek, én meg biztonságosan visszatérhetek a szakmámhoz.
– És ugyanolyan könnyen ki is tudsz jutni, mint ahogy bejöttél?
– Valószínűleg – vonta meg a vállát Suli. – Az életben semmi sem biztos. Szerintem menni fog. Ha pedig nem, hát legyen meg az istenek akarata!
Borric az ingénél fogva közelebb húzta magához a gyereket.
– Akkor hát, filozofikus barátom, üzletet kötünk egymással – suttogta. – Én besegítettelek téged, te pedig segítesz nekem kijutni.
A kölyök sötét arca elsápadt.
– Uram – sziszegte a foga közül –, egy hozzám hasonlóan vékonyka ember kiügyeskedheti a szökés módját, de ön izmos felnőtt, és ráadásul a bilincs is akadályozza a mozgásban.
– Le tudod szedni rólam?
– Hogyan tudnám? – kérdezte Suli rémülten.
– Hogyhogy nem tudod? Hát miféle tolvaj vagy te?
A fiú tagadólag rázta meg a fejét.
– Szegény tolvaj, uram, ha az igazságot akarja hallani. Azonkívül Durbinban a létező legnagyobb ostobaság lopni, úgyhogy ostoba is vagyok. A Legegyszerűbb trükköket sem ismerem, csak néha-néha csenek el valami jelentéktelen dolgot, Anyám lelkére esküszöm, uram! Ma próbálkoztam először.
Borric megrázta a fejét.
– Már csak ez hiányzott! Egy tehetségtelen tolvaj. Ki tudnám szabadítani magamat, ha lenne hozzá eszközöm. – Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon, és ne ijessze meg még jobban a gyereket. – Egy ilyen hosszú kemény drótra lenne szükségem – mutatott olyan öt centinyit az ujjaival. – Egy vastag szög is megtenné.
– Azt tudok szerezni, uram.
– Helyes – engedte el a nagyherceg Sulit. A fiú abban a pillanatban, hogy már nem érezte magán társa kezét, megpróbált megszökni. Borric azonban valami ilyesmire számított, és elgáncsolta a kis koldust. Még mielőtt a kölyök talpra állhatott volna, a nagyherceg megragadta a vállát. – Feltűnést keltesz – figyelmeztette az őrökre mutatva. – Tudom, mire készülsz, fiacskám. Meg se próbálj kiszabadulni a kezem közül! Ha egy hét múlva eladnak az árverésen, nem megyek egyedül. Ha még egyszer okot adsz rá, hogy feldobjalak az őröknél, meg is teszem. Megértetted?
– Igen, uram – suttogta a halálra rémült gyerek.
– Ismerlek, barátocskám. Engem olyasvalaki tanított, akihez képest te annyi vagy, mint hozzád képest az ingedben élősködő bolhák. Elhiszed? – Suli meg sem mert mukkanni, így csak bólintott. – Ha megpróbálsz elárulni vagy átverni, gondoskodom róla, hogy ne egyedül kerüljek a piacra. Ugyanaz fog történni mindkettőnkkel, felfogtad? – A fiú megint bólintott, de Borric most látta rajta, hogy nemcsak a szabadságát akarja visszanyerni. Tényleg elhitte, hogy a nagyherceg átadja az őröknek, ha megpróbál nélküle elillanni. Borric elengedte, Suli pedig ernyedten a piszkos földre hullott. Nem állt föl, hanem rettegő és reménytelen tekintettel üldögélt tovább.
– Ó, könyörületesség atyja, hozzád imádkozom. Miért, ó, miért kellett megverned engem ezzel az őrült úrral?
Borric fél térdre emelkedett.
– Tudsz nekem szerezni drótot, vagy hazudtál?
A fiú megrázta a fejét.
– Megszerzem – állt föl, aztán intett a nagyhercegnek, hogy kövesse.
Mindketten odamentek a kerítéshez. A koldusfiú úgy fordult, hogy az őrök ne láthassák az arcát, ha esetleg az ő irányába fordulnának. Az egyik lécre mutatott:
– Némelyik szög meglazult. Keresd meg, amire szükséged van!
Borric is megfordult, de a szeme sarkából tovább nézte a kerítést. Kicsivel arrébb az egyik léc megvetemedett, és láthatólag kiállt belőle egy szög. Ahogy a nagyherceg nekidőlt, érezte, ahogy a szög feje nyomja a vállát. Hirtelen megfordult, és meglökte a gyereket. A kerítés még jobban meghajlott Suli súlya alatt, Borric pedig egy mozdulattal beakasztotta bilincse peremét a szögbe.
– Most pedig imádkozzunk, hogy el ne görbüljön – suttogta, majd egy gyors mozdulattal kirántotta a szöget.
Lehajolt érte, majd elrejtette kincsét. Körbepillantva megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy senki sem figyelt fel szokatlan viselkedésére.
Óvatos mozdulatokkal szabadult meg az egyik, majd másik karpercétől. Gyorsan megdörgölte felsebzett csuklóját, aztán visszacsatolta magára a bilincset.
– Mit csinálsz? – súgta oda a kis koldus neki.
– Ha az őrök meglátnak bilincs nélkül, Lejönnek, hogy utánanézzenek a dolognak. Csak ki akartam próbálni, mennyire nehéz leszedni. Hát, nem túlságosan.
– Hol tanul egy hozzád hasonló nemesifjú ilyesmit? – csodálkozott Suli.
– Az egyik tanáromnak, mondjuk úgy... színes gyermekkora volt. Nem csak olyasmiket tanított, amiket a... – majdnem azt mondta, hercegeknek, de aztán észbe kapott – nemes ifjaknak szoktak.
– Ó! Szóval tényleg nemes vagy? Gondolhattam volna a beszéded alapján.
– A beszédem? – kérdezte Borric.
– Úgy beszélsz, mint bármelyik közember, nemes uram. Az akcentusod viszont olyan, mint a legmagasabb rangú családok fiaié, tán még a császárnő rokonai sem beszélnek szebben.
– Ezen változtatnunk kell – gondolkodott el a nagyherceg. – Ha hosszú ideig bujkálunk a városban, mindenképpen közembernek kell látszanom.
– Megtaníthatlak – ült le a gyerek. Lenézett a bilincsre. – Miért ez a speciális bánásmód, legnemesebb atya nemes fia?
– Azt hiszik, varázsló vagyok.
Sulinak elkerekedett a szeme.
– Akkor hogyhogy nem öltek meg? A mágusokkal nagyon sok a vesződség. Még a leggyengébbek is képesek keléseket és bibircsókokat varázsolni azokra, akik zaklatják őket.
– Majdnem sikerült meggyőznöm őket, hogy szegény tanító vagyok – mosolyodott el Borric.
– Akkor miért nem vették le a láncot?
– Majdnem meggyőztem őket.
A kolduskölyök is elvigyorodott.
– Hová megyünk, mester?
– A kikötőbe. Ott ellopok egy kis hajót, aztán irány a Királyság.
– Jó terv – helyeselt a fiú. – Híven szolgálom önt, fiatalúr, és az édesapja majd gazdagon megjutalmaz, amiért segítettem elmenekülni a fiának a sötétlelkű gyilkosok eme ördögi fészkéből.
Borric felkacagott.
– Most te beszélsz úgy, mint a nemesek, igaz-e?
A gyerek felvillanyozódott.
– Az embernek tehetségesen kell forgatnia a szavakat, ha koldulásból akar élni, tiszteletreméltó uram. Ha egyszerűen kérek valami alamizsnát, a legjóságosabb emberek kivételével mindenkitől csak rúgásokat és ütleget kapok. Viszont ha cifra átkokkal fenyegetem őket, potyognak az adományok.
– Ha tegyük fel, azt mondom: „Váljék feleséged szépsége csúfsággá!”, minden kereskedő habozás nélkül továbbmegy. Ha viszont így szólok: „Váljék a szeretőd hasonlóvá feleségedhez! És leányaid szintúgy váljanak olyanná!”, akkor fizet nekem egy-két rézpénzt, hogy eltávolítsam az átkot. Fél, hogy ha a lányai is úgy néznek majd ki, mint az anyjuk, nem talál nekik férjet, ha pedig a szeretője kezdene el hasonlítani a nejére, nem lelné többé kedvét benne.
Borric jókedvűen elvigyorodott.
– Ilyen ereje van az átkodnak, hogy félnek tőled az emberek?
– Ki tudja? – nevetett fel a fiú. – De ugyan ki sajnál egy-két rézpénzt azzal az eshetőséggel szemben, ha az átok mégis működik?
A nagyherceg is leült.
– Majd megosztom veled az ennivalómat, mert mindig számolják hány kenyeret és sültet adnak ki. De muszáj elszabadulnom innen még mielőtt sor kerülne az árverésre.
– De akkor riadót fújnak, és keresni fognak téged.
– Ezt el is várom tőlük – mosolygott Borric.

 

Borric megette fél ebédjét, aztán odaadta a gyereknek a tányért. Suli behabzsolta az ennivalót; majd tisztára nyalta a bádogedényt hogy egyetlen morzsa se menjen veszendőbe.
Hét napja osztoztak a nagyherceg adagján, és bár mindketten éhesek voltak, nem kellett éhen halniuk. A rabszolgakereskedők bőséges élelmet adtak azoknak, akik a következő árverésre mentek. Sem a szem alatti sötét karikák, sem beesett arcok, sem összeaszott izmok nem csökkenthették az árat, amíg azt néhány jó ebéddel meg lehetett akadályozni.
Ha észrevette is valaki a szokatlan módot, amellyel a fiú csatlakozott a foglyokhoz, mindenesetre senki sem tette szóvá. A rabszolgák csöndesek voltak, mindenki a saját gondolataiba merült, és nemigen próbáltak beszélgetni. Minek törnék magukat azzal, hogy olyanokkal barátkozzanak, akiket valószínűleg soha nem látnak többé?
Borric olyan halkan súgta oda, hogy senki más ne hallja:
– A reggeli számlálás előtt meg kell szöknünk.
A fiú bólintott, de így felelt:
– Nem értem.
Hét napig minden ellenőrzéskor az összeterelt rabszolgák háta mögé rejtőzött, nehogy őt is beszámolják. Talán egyszer vagy kétszer meglátták, de az őrök nem törték magukat azzal, hogy ellenőrizzék a létszámot, amikor több jött ki, mint kellett volna, egyszerűen feltételezték, hogy tévedtek. Ha kevesebben lettek volna, biztosan újra számolnak.
– Szeretném, ha minél zavarodottabbak lennének, amikor keresni kezdenek. De azt akarom, hogy a következő napra már az őrök többségét visszarendeljék az árverésre. Érted?
Suli nem is próbálta tettetni az okosat.
– Nem, mester.
A nagyherceg az elmúlt hetet azzal töltötté, hogy megpróbált minden információt kifacsarni a gyerek agyából a városról és arról, hogy mi van a rabszolgakereskedő céh épületét környező területen.
– A kerítésen túl húzódik az öbölbe vezetőút – mondta Borric. Suli rábólintott. – Perceken belül őrök tucatjai fognak rohanni a kikötőbe, nehogy elköthessünk egy csónakot, és elszökhessünk vele Quegbe vagy másfelé, igaz?
A fiú megint bólintott. Ez volt a logikus feltételezés.
– Egyetlen értelmes ember sem kockáztatná meg a sivatagot egyedül, igaz?
– Hát persze.
– Tehát mi a sivatag felé indulunk.
– Mester! Meg fogunk halni!
– Nem azt mondtam, hogy bemegyünk a. sivatagba – intette le Borric –, csak azt, hogy arrafelé indulunk, aztán pedig keresünk egy helyet, ahol elrejtőzhetünk.
– De hol, mester? A sivatag és a rabszolgaraktár között csak a gazdagok és hatalmasok házai állnak, meg a laktanya a kormányzó házánál.
A nagyherceg elvigyorodott.
A gyerek szeme elkerekedett.
– Ó, az istenek óvjanak bennünket, csak nem gondolja komolyan, mester...
– De igen – felelte Borric. – Az az egyetlen hely, ahol sosem keresnének szökött rabszolgákat.
– Ó, kedves mester! Bizonyára csak tréfál, hogy megkínozza szegény szolgáját.
– Ne nézz olyan rémülten, Suli – pillantott körül a nagyherceg, hogy nem figyeli-e őket valaki. – Te adtad nekem az ötletet.
– Én, uram? De hát én semmi olyasmit sem mondtam, hogy adjuk fel magunkat a kormányzónál.
– Nem, de ha nem próbáltál volna a rabszolgaság elől a rabszolgák között elbújni, sosem jutott volna eszembe a dolog.

 

Borric lecsúsztatta csuklójáról a bilincset, aztán intett Sulinak, hogy álljon fel. Az őrség a szállás túlsó végében kockázott, az az egy, akit pedig otthagytak, hogy figyeljen, elszunyókált. A nagyherceg felfelé mutatott, a gyerek igent intett. A fiú levette köpönyegét – így csak egy ágyékkötő maradt rajta –, Borric pedig letérdelt és odanyújtotta összekulcsolt tenyerét. Suli belelépett, társa pedig félig emelte, félig feldobta a tetőoszlopokét összekötő gerendára. A gyerek ügyesen végigfutott a gerendán, hogy minél messzebb kerüljön a kockázó katonáktól, egészen odáig, ahol az egyetlen őr aludt.
A legkisebb megingás vagy bármiféle zaj végzetes lehetett a számukra, és Borric azon kapta magát, hogy visszafojtott lélegzettel figyeli, sikerül-e kis barátjának baj nélkül eljutnia a sarokig. Aztán ő is felmászott egy méternyit a kerítésen, ahonnan már elérte a köpenyt, amit a koldusfiú egy póznára kötött. Két húzással a kerítés tetejére ért, és átvetette magát az alvó őr mellé. Suli Abul majdnem pontosan fölé kötötte a kötelet helyettesítő ruhadarabot.
Mintha összebeszéltek volna, a fiú lekapta a fémsisakot a katona fejéről, Borric pedig meglendítette láncait. A vas tompa csattanással csapódott az őr fejének, és a férfi elterült.
Nem várták meg, hogy látja-e őket valaki – ha valamelyik őr észrevette őket, akár most fel is adhatták a dolgot –, Borric felugrott, és megragadta a kerítésről lógó köpönyeget.
Felhúzta magát a fiú mellé, egy pillanatig pihent, hogy ismét szabályosan lélegezzen, majd intett. Suli meggörnyedve, némán elindult a tető hosszában végigfutó gerendán. Borric követte, bár neki – testesebb lévén – négykézláb kúszva kellett a vékony gyerek után sietnie.
Áthaladtak a kockázók fölött, aztán továbbmentek a félhomályban. Az udvar túlsó végében leereszkedtek az utolsó szállás kerítésére, aztán átugrottak a külső falra. Félig zuhanva, félig ugorva ütődtek a talajnak, majd eltűntek az éjszakában. Úgy rohantak a város kormányzójának otthona felé, mintha az egész durbini laktanya a sarkukban lenne.

 

Borric terve úgy működött; ahogy azt elképzelte. A durbini kormányzó mozgalmas otthonában rengeteg ember sietett a dolgára óriási zűrzavarban. Senkinek sem tűnt fel a két névtelen rabszolga, akik átvágtak az udvaron, a konyhába vezető úton.
Tíz percen belül riadót fújtak, és a városi őrség nagy része az utcán kiáltozva keresett egy szökött rabszolgát. Addigra Borric és Suli már talált magának egy csinos kis padlást a vendégszárnyban, Üres volt, és a padlón található pormennyiségből ítélve évek óta nem használták.
– Egészen biztosan varázsló vagy, uram – suttogta Suli. – Ha nem olyan, mint ők gondolták, akkor másféle. Senkinek sem jutna eszébe átkutatni a kormányzó házát.
Borric bólintott. Csöndre intette a fiút, aztán lefeküdt a földre, mint aki aludni akar.
Az izgatott gyerek nem akart hinni a szemének, amikor a fiatalember egyenletesen lélegezve álomba merült. Ő túl feszült, izgatott és főleg rémült volt ahhoz, hogy akár gondoljon is az alvásra. Kinézett a kis tetőablakon, amelyen át bejöttek, és amelyből eléjük tárult a kormányzó udvarának egy része és a palota néhány másik szárnya.
A koldusfiú egy darabig a háznép szokásos jövés-menését figyelte, aztán körülnézett a padláson. Fel tudott egyenesedni, bár Borricnak meg kellett görnyednie odafenn. Óvatosan lépkedett, nehogy egy esetleges alattuk tartózkodó meghallja, hogy mocorog valaki a padláson.
A helyiség túlsó végén csapóajtóra bukkant. Rátapasztotta a fülét, de semmit sem hallott. Hosszú ideig várt, legalábbis ő nagyon hosszúnak érezte, majd óvatosan felnyitotta az ajtót. A lenti szoba sötétnek és üresnek látszott. A gyerek vigyázva tovább emelte az ajtót, és megpróbált minél kevesebb port sodorni a másik helyiségbe, majd átdugta fejét a nyíláson.
Kis híján felkiáltott, amikor egy arcot pillantott meg néhány centiméterre a sajátjától. Amikor azután a szeme alkalmazkodott a félhomályhoz, rájött, hogy egy szobor orrát bámulja; olyasféle ember nagyságú márványszoborét, amelyet Quegből importálnak.
Suli megtámaszkodott a kőfejen, és leereszkedett az alsó szobába. Elégedetten állapította meg, hogy a helyiséget lomtárnak használják. Egy sarokban, néhány vég vászon alatt egy tompa konyhakésre bukkant. Vacak fegyver is jobb, mint a semmi – gondolta, ezért elsüllyesztette a kést a köpenye alatt.
Olyan zajtalanul osonva, amennyire csak képes volt, odament a helyiség egyetlen ajtajához, és megszemlélte azt. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy nincs bezárva. Óvatosan résnyire nyitotta, és kikukucskált az üres, sötét folyosóra.
Vigyázva kilépett, és lassan elsétált egy szintén sötét keresztfolyosóig. Hallgatózott egy kicsit, és megbizonyosodott róla, hogy a kormányzó hatalmas palotájának ezt a szárnyát senki sem használja: Továbbsurrant, időnként találomra benyitott egy-egy szobába, de mindet elhagyatva találta. Többségük teljesen üres volt, néhányat pedig vászontakarókkal borított bútorokkal rendeztek be.
Suli karját vakargatva körülnézett. Úgy tűnt; innen semmit sem zsákmányolhat, ezért vissza akart menni a padlásra, hogy alhasson egy kicsit.
Ekkor azonban annak a folyosónak a túlsó végén, amelyet éppen elhagyni készült – halvány fénycsíkot vett észre az egyik ajtó alatt. Ugyanebben a pillanatban dühös hang törte meg az eddigi csöndet.
A fiú lelkében birokra kelt az óvatosság és a kíváncsiság. A kíváncsiság győzött. Suli ellopakodott az ajtóig, amely mögül fojtott hangú társalgás hallatszott, Amikor a fülét az ajtóra tapasztotta, egy férfi éppen azt mondta:
– ... Idióták! Ha előre tudjuk, felkészülhettünk volna.
– Véletlen volt – felelte egy második, nyugodtabb hang. – Honnan tudhattuk volna, mire gondolt az az ostoba Reese, amikor átadta Lafe üzenetét, hogy egy nagyhercegekhez méltó karaván közeleg, amelyet csak néhány kísérő őriz, és érdemes megtámadni?
– Nem nagyhercegekhez méltó – mondta az első hang, alig visszafojtott dühvel –, a nagyhercegek karavánja. Hát így értette.
– Akkor a ma este megszökött fogoly a nagyherceg volt?
– Borric. Hacsak nem űz megint gúnyt belőlünk a szerencse istennője. Ő volt az egyetlen vörös hajú rabszolga, akit a legutóbbi szállítmánnyal hoztak be.
– Tűzúr nem fog örülni, hogy él – szólalt meg ismét a higgadtabb férfi. – Ha Borric meghalt volna, urunk küldetése teljesült, ha viszont a Királyság egyik trónörökösének sikerül hazajutnia...
– Akkor gondoskodj róla, hogy ne tegye! – csattant fel a mérges hang. – És a biztonság kedvéért arról is, hogy a fivére meghaljon.
Suli megpróbált bekukucskálni az ajtó egy repedésén, de semmit sem látott. A kulcslyuk viszont alkalmasabbnak látszott a célra. De azon keresztül is csak egy álló férfi hátát, és egy másiknak az asztalon nyugvó kezét látta. Ekkor az ülő előrehajolt, és a fiú felismerte a durbini kormányzó arcát. Az övé volt a mérges hang.
– Ezen a szobán kívül senki sem tudhatja meg, hogy a szökött rabszolga Borric herceggel azonos. Nem szabad, hogy bárki előtt is felfedje magát. Terjeszd el a pletykát, hogy menekülés közben meggyilkolt egy őrt, és hogy azonnal meg kell ölni, amint elfogják.
A nyugodtabbik férfi arrébblépett, ezzel elzárva Suli elől a kilátást. A koldusgyerek felegyenesedett, mert félt, hogy bármelyik pillanatban nyílhat az ajtó, de a társalgás folytatódott.
A rabszolgakereskedőknek nem fog tetszeni a „halva fogjuk el” parancs. Nyilvános kivégzést akarnak majd. Alighanem ketrecben szeretnék kiakasztani a foglyot a főtérre, hogy ott lógjon, míg meg nem hal, figyelmeztetésképpen a többi menekülést fontolgató rabszolga számára.
– Majd én kártalanítom a céhet – felelte a kormányzó. – A szökevénynek azonban nem szabad beszélnie. Ha valaki rájön, hogy a mi kezünk van a dologban... – hagyta befejezetlenül a mondatot. – Azt akarom, némítsátok el Lafe-et és Reese-t is.
Suli elhúzódott az ajtó mellől. Borric – gondolta magában. Akkor tehát új ura... a conDoin házból való Borric herceg, Krondor nagyhercegének fia!
A koldusfiú soha életében nem érzett még akkora félelmet, mint e percben. Sárkányok és tigrisek játékának kellős közepébe keveredett. Könnyek peregtek végig az arcán, miközben visszasietett a padlásra. Még arra se nagyon ügyelt, hogy halkan csukja be az ajtót, amelyen keresztül visszatért a raktárba.
A queg szobor hátán felkapaszkodva óvatosan felhajtotta a csapóajtót. Odakúszott az alvó nagyherceghez. Halkan a fülébe súgta:
– Borric?
A fiatalember egy pillanat alatt felébredt.
– Mi van?
Suli könnyes arccal suttogott tovább:
– Ó, nagyságos uram! Könyörüljön rajtam! Tudják, hogy kicsoda ön, és nagy erőkkel keresik. Meg akarják ölni, mielőtt bárki is rájöhetne a személyazonosságára.
Borric döbbenten pislogva ragadta meg a gyerek vállát.
– Ki tud rólam?
– A kormányzó és még valaki. Nem láttam, ki az. Ez a szárny kapcsolatban áll egy másikkal, ahol a kormányzó tanácskozik. Egy vörös hajú rabszolgát emlegettek, aki ma éjjel szökött meg, azonkívül a Szigetkirályság nagyhercegét. Ön mindkettő egy személyben.
Borric káromkodott egyet.
– Ez semmin sem változtat.
– Ez mindent megváltoztat kegyelmes uram – zokogta a fiú. – Nem fogják egy nap múlva abbahagyni a keresést, hanem addig vadásznak önre, amíg csak szükségesnek látják. És engem is megölnek azért, amit tudok.
Borric nagyot nyelve elengedte a rémült gyereket.
– Akkor hát egyszerűen csak túl kell járnunk az eszükön, nem igaz?
A kérdés még a saját fülében sem hangzott megnyugtatóan, mert az igazat megvallva fogalma sem volt, mit kellene tenniük.

 

 

8.
A szökés

A gyerek tiltakozótag megrázta a fejét.
– De igen – ismételte Borric.
Suli megint a fejét rázta. Szinte azóta nem beszélt, amióta visszatért a padlásra. Csak most szólalt meg újból, rekedten suttogva:
– Ha visszamegyek, megölnek, hercegem.
Borric keményen megragadta a fiú vállát. Megpróbált a lehető legfenyegetőbb hangsúlyt vinni saját suttogásába.
– Ha viszont nem mész, én öllek meg!
A gyerek szemében felvillanó rémület alapján a nagyherceg sikerrel járt. Arról vitáztak, hogy Suli nem volt hajlandó visszaosonni a kormányzó tárgyalóterméhez tovább hallgatózni. Hiába magyarázta Borric, hogy minél több információjuk lesz, annál több az esélyük a túlélésre. Az érvek nem hatottak a rettegő koldusfiúra.
Amikor megtudta, hogy a vele együtt megszökött rabszolga a szomszédos ország királyi hercege, annyira megijedt, hogy a hisztéria peremére került. Mire pedig visszaért a padlásra, azt is felfogta, hogy Durbin összes katonája a nagyherceget keresi, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megöljék! Ettől a gondolattól még közelebb került a hisztériás állapothoz. Aztán arra is rájött, hogy akit a nagyherceg társaságában találnak, azt ott helyben legyilkolják, nehogy elfecsegjen valamit. Ettől végképp elveszítette az önuralmát. Meg-megránduló testtel próbálta megőrizni ép elméje maradványait. Némán zokogva ült: csak a felfedeztetéstől való félelme tartotta vissza attól, hogy olyan hangosan sírjon, mint egy udvarló macska.
Borric végül észrevette, hogy a gyerekre már semmiféle érvvel sem tud hatni. Kedvetlenül megrázta a fejét.
– Hát ez gyönyörű. Na jó, akkor te itt maradsz, és én megyek el. Merre volt az az ajtó?
A kilátás, hogy ez a jól megtermett harcos szobrokat borogat föl és bútorokba ütközik a sötétben, és mindent összevéve akkora zajt csap majd, ami az egész várost felébresztené, úgy hatott a fiúra, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon. Még annál is félelmetesebbnek tűnt számára a dolog, mint hogy újból meg kell kockáztatnia az elfogatást. Nagyot nyelt, majd remegő hangon megszólalt:
– Nem, jó uram. Én megyek. – Megpróbálta összeszedni magát, aztán így folytatta: – Maradjon csöndben, amíg én kihallgatom, mit mondanak.
Miután elhatározta magát, már képes volt tétovázás nélkül cselekedni, így hát elindult a csapóajtó felé. Felemelte azt, majd hangtalanul átcsusszant a nyíláson. Borric úgy érezte, hogy a körülmények ellenére a gyerekben lakozik valami különös fajta bátorság: képes megtenni, amit kell, attól függetlenül, mennyire rémisztő a dolog.
Az idő lassan telt Borric számára, és egy idő után, ami legalább egy órának tűnt, aggódni kezdett. Mi van, ha Sulit elkapták? Mi lesz, ha a kerek arcú kis koldus helyett legközelebb egy felfegyverzett katona, vagy orgyilkos mászik be a csapóajtón keresztül?
A nagyherceg megragadta az életlen konyhakést, és idegesen szorongatni kezdte. Nem volt igazán megnyugtató érzés.
Teltek-múltak a percek, és Borric magára maradt a saját szívverésével. Valaki a halálát akarja. Ezt már a krondori focimeccs óta tudta. Valaki, akit „Tűzúrnak” hívnak. Ostoba név, nyilvánvalóan azért használják, hogy elrejtsék annak kilétét, aki Krondor nagyhercege fiának életére tör. Durbin kormányzója is az összeesküvés része, csakúgy mint a fekete köpenyes férfi. Valószínűleg ő Tűzúr futára. Borric feje sajgott a kimerültségtől, a feszültségtől, az éhségtől, meg a sivatagi menetelés utóhatásaképpen. Kényszerítette magát, hogy koncentráljon. Mert az, hogy a kormányzó – még ha egy ilyen patkányfészekben is, mint Durbin – részt vesz ebben az összeesküvésben, két dolgot jelent: egyrészt annak a tervnek a szerzője, hogy Kesht a Királyság elleni háborúba taszítsák, nagy hatalmú lehet, ha ennyi rangos emberre képes hatni; másrészt az ügy nagyon szövevényes, hiszen Durbinnál nemigen van távolabbi városa a Császárságnak.
Nyílt a csapóajtó, és Borric – előkészítve a kést – megfeszült.
– Mester! – suttogta az ismerős hang. Suli tért vissza. A nagyherceg még a sötétben is érezte a gyerek izgatottságát.
A fiú leguggolt Borric mellé, hogy a fülébe súghassa az újságokat.
– Nagy megdöbbenést keltett a városban a szökés. Ki sem nyitják holnap a rabszolgapiacot! Ilyen még sohasem történt, Minden, a városból távozó szekeret és hajót átkutatnak. Minden vörös hajú embert azonnal letartóztatnak, betömik a száját, hogy ne tudjon beszélni, és a palotába hurcolják azonosításra.
– Komolyan biztosítani akarják, hogy senki se tudjon rólam.
Borric szinte érezte, hogy a gyerek elvigyorodik.
– Az nehéz lesz, mester. Ha ilyen csinnadrattával keresik, előbb vagy utóbb rájön valaki, hogy miért. A Parti Kapitányok hajlandóak átfésülni a tengert a zátonyoktól Quegig és innentől Krondorig, hogy megtalálják a szökevény rabszolgát. A városban pedig minden épületet átkutatnak. Már el is kezdték, mialatt itt beszélgetünk! Ezt valahogy nem értem.
– Én sem – vonta meg a vállát Borric. – Hogyan tudnak rávenni ennyi embert a keresésre, amikor el sem mondják nekik az okokat... – A nagyherceg odament, ahol a tető és a fal közti résen át kiláthatott az udvarra. – Még legalább öt, talán hat óránk van napkeltéig. Akár, aludhatunk is addig egyet.
– De uram! – szisszent fel a gyerek. – Hogy képes itt pihenni? Menekülnünk kell!
– Éppen erre számítanak – felelte a fiatalember halkan. Egy menekülő férfit keresnek. Egyetlenegyet. Mégpedig vörös hajút.
– Igen – bólintott Suli.
– Tehát itt maradunk, lopunk egy kis ennivalót a konyháról, és várunk, hogy elüljön a kutatás. Egy ekkora háztartásban senki sem fog észrevenni bennünket néhány napig.
A fiú visszaült, és nagyot sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem örül a hallottaknak, de mivel semmi okosabbat nem tudott ajánlani, csöndben maradt.

 

Borric dobogó szívvel, levegőért kapkodva ébredt. Még mindig sötét volt. Nem – javította ki magát, amikor észrevette a tető alatti résen beszűrődő fényt –, csak idebenn a padláson van sötét.
Arról az időről álmodott, amikor gyermekként fivérével együtt játszottak a palotában. Azokon az úgynevezett „titkos folyosókon” kóboroltak, amelyeket a szolgák használtak, hogy észrevétlenül eljuthassanak az egyik lakosztálytól a másikig. A gyerekek elváltak egymástól, és Borric eltévedt. Sokáig várakozott valahol magányosan, mire Jimmy bácsi érte ment. Borric elmosolyodott, visszagondolva a régi emlékre. Erland volt az elkeseredettebb kettőjük közül.
A nagyherceg odalépett a keskeny réshez, és miközben lenézett az udvarra, arra gondolt, ez alighanem most sincs másképp.
– Erland biztosan azt hiszi, meghaltam – mormogta magában.
Ekkor vette észre, hogy egyedül van. Suli eltűnt!
Borric körbetapogatózott a sötétben a késért, de ugyanott találta, ahol hagyta. Nem érezte sokkal jobban magát a kétes fegyverrel a kezében. Kíváncsi volt, vajon mit csinálhat a gyerek. Talán úgy gondolja, sikerülhet üzletet kötnie, ha az életéért cserébe elmondja, hol van az a bizonyos vörös hajú rabszolga?
A nagyherceg kis híján pánikba esett. Ha a kölyök tényleg megpróbálja kiadni őt, mindketten halottak. Mélyeket lélegezve nyugalmat kényszerített magára, és megint kinézett a résen. Már pirkadt, és a kormányzó háza nyüzsgött az élettől: szolgák sürgölődtek a szállásuk, a konyha és a főépület körül. De a nagyherceg semmi olyasmit sem vett észre, ami eltért volna a megszokott napi tevékenységtől. Egyetlen fegyveres sem látszott, és kiáltozás sem hallatszott:
Borric visszaült, és elgondolkodott. A fiú nem volt ugyan szörnyen művelt, de ostoba sem. Nyilvánvalóan megértette, hogy az élete fabatkát sem ér, ha valaki rájön, hogy kapcsolatban áll a szökött rabszolgával. A legvalószínűbb, hogy a város másik végén rejtőzik, vagy leszerződött egy ma induló hajóra matróznak.
A mindig jó evő Borric gyomra összerándult. Korábban nemigen volt még igazán éhes, és eddig nem izgatta túlzottan a dolog. A Durbinba vezető úton túl nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy az éhséggel törődjön: az is csak egy volt a számos kényelmetlenség közül. Most azonban, amikor leégett bőre bebarnult, ereje pedig szinte teljesen visszatért, nagyon is tudatában volt annak, milyen üres a hasa. Elgondolkodott rajta, ki merjen-e surranni a kora reggeli nyüzsgésbe, de aztán inkább nem próbálta meg. A száznyolcvan centi fölötti vörös hajú rabszolgák egészen biztosan nem voltak túl gyakoriak ebben a városban, így valószínűleg még azelőtt elkapnák; hogy száz lépést megtehetne a konyha felé. Mintha a sors is összeesküdött volna a kínzására, ismerős illatok kezdtek terjengeni a hajnali szellővel. A szakács sonkát és szalonnát sütött a kormányzó házanépének. Borricnak csorogni kezdett a nyála, és egy nyomorult percig csak a reggeli süteményekre, mézre, főtt tojásra, tejszínes gyümölcsre, forró sonkaszeletekre, friss meleg kenyérre és gőzölgő kávéra tudott gondolni.
– Ebből semmi jó sem származhat – korholta magát, és elhúzódott a rés mellől. A sötétben kuporogva próbálta megfegyelmezni elméjét, hogy ne gondoljon az éhségre. Egyszerűen csak ki kell várnia az éjszakát, aztán beosonhat a konyhába, hogy csenjen valami ennivalót. Igen, ezt kell tennie. Várni fog.
Borric rájött, hogy nem csak éhezni, várakozni sem szeret. Egy ideig feküdt, aztán ismét visszament a tető réséhez, kinézett, és megpróbálta kitalálni, mennyi idő telhetett el. Egyszer még el is szundikált, aztán csalódottan állapította meg – a szinte változatlan árnyékokból –, hogy csak percek múlhattak el a remélt órák helyett. Visszatért pihenőhelyére, ahol a padló egy szakasza – bár valószínűleg csak képzeletének köszönhetően – kevésbé kényelmetlennek tűnt, mint a padlás többi része. Várakozás közben egyre jobban korgott a gyomra. Majd meghalt az éhségtől.
Telt-múlt az idő, és megint elszundikált. Aztán, hogy elűzze unalmát, néhány gyakorlatba kezdett, amelyet egy hadati harcos tanított meg neki és Erlandnak. Arra használták, hogy az izmok ellazuljanak és bemelegedjenek, amikor nincs hely a vívásra vagy más, a hadászatban szokványos gyakorlatra. Egyik, majd másik irányba mozgott, váltogatva megfeszítette, majd ellazította végtagjait és törzsét. Nagy meglepetésére a gyakorlatok nemcsak elterelték a figyelmét az evésről, de jobban és nyugodtabban is érezte magát utánuk.
Az elkövetkező négy órában Borric többnyire a rés mellett üldögélt, és figyelte a kormányzó udvarában a jövés-menést: Néhányszor hírvivő katonák szaladtak át a nagyherceg látóterén. Elgondolkodott. Ha elég sokáig képes elrejtőzni itt – már persze, ha nem fogják el, amikor éppen ennivalót lop –, néhány napon belül azt fogják hinni, hogy valamiképpen kicsúszott a markukból. Akkor pedig felosonhat egy indulni készülő hajó fedélzetére.
És akkor mi lesz? Elgondolkodott ezen a kényes kérdésen. Nem lenne igazán jó hazatérni, még akkor sem, ha megtalálná a módját. Apa egyszerűen csak lovas futárokat küldene utána, hogy figyelmeztesse Erlandot. De nyilvánvalóan nem lehetne óvatosabb, mint amilyen most. Borric eltűnésével Jimmy bácsi egészen biztosan a legrosszabbat feltételezte, vagyis halottnak tekintette őt. Csak egy igazán tehetséges orgyilkos kerülheti el James gróf figyelmét. Gyerekkorában Jimmyről legendák keringtek a városban. Több évvel fiatalabb volt, mint Borric most, amikor már mestertolvajnak számított, és a Csúfolódók felnőttnek tekintették. Nem kis teljesítmény – gondolta a nagyherceg.
– Nem – suttogta magában. – Meg kell találnom Erlandot, amilyen gyorsan csak lehetséges. Túl sok időt veszítünk, ha előbb hazamegyek.
Aztán eltűnődött, hogy talán Csillagdokk felé kellene vennie az irányt. A varázslók hihetetlen dolgokra képesek, és talán segítenének neki, hogy gyorsabban elérje Kesh szívét. Viszont Jimmy említette, hogy Pug is távozik utánuk egy nappal, úgyhogy már ő sem lesz ott. A két vezetőként otthagyott kesh mágus pedig nem úgy nézett ki, mint akik önként és azonnali ellenszolgáltatás nélkül hajlandóak segíteni. Valahogy olyan távolságtartónak látszottak. Azonkívül ők is Keshből valók. Ki tudja, milyen messzire érnek el Tűzúr összeesküvésének szálai?
Ekkor vette észre, hogy alkonyodik. A konyhában most készítették a vacsorát, és a sülő hús illata majd megőrjítette.
– Pár óra múlva – mondogatta magának. – Csak lazíts, hadd teljen az idő... Nem fog sokáig tartani. Még néhány óra, és a szolgák is lefekszenek. Akkor pedig kiosonhatsz, és...
A csapóajtó hirtelen megmozdult, és Borric dobogó szívvel kapott a késhez, hogy megvédje magát. Az ajtó felemelkedett, és egy karcsú alak tolta fel magát a nyíláson.
– Mester? – szólalt meg Suli Abul.
Borric kis híján felnevetett a megkönnyebbüléstől.
– Itt vagyok.
A gyerek odasietett hozzá.
– Attól féltem, megtalálják önt, bár gyanítottam, hogy elég bölcs és nem mozdul ki innen, amíg vissza nem érek.
– Hol voltál? – érdeklődött a nagyherceg.
Suli egy zsákot cipelt, amit Borric eddig nem vett észre a félhomályban.
– Napkelte előtt surrantam ki, mester, és nem akartam felébreszteni. Egy csomó helyen jártam azóta.
Kinyitotta a zsákot, és egy cipót vett elő belőle. Borric letört belőle egy darabot, és nem kérette magát, hanem gyorsan enni kezdett. Ekkor a fiú odanyújtott neki egy szelet sajtot és egy kis tömlő bort is.
A nagyherceg tele szájjal kérdezte:
– Honnan szerezted ezeket?
A gyerek akkorát sóhajtott, mintha megkönnyebbülést jelentene, hogy megint ott lehet a padláson.
– Veszélyes napom volt, nagyuram. Úgy szöktem ki innen, hogy talán itt hagyom önt, aztán elgondolkodtam a sorsomon. Ha elkapnak, az ügyetlen lopás miatt eladnak rabszolgának. Ha kapcsolatba hoznak az ön menekülésével, végem. Mik az esélyeim tehát? Ha addig bujkálok, amíg el nem fogják önt, csak reménykedhetem benne, hogy halála előtt nem ejti ki a Suli Abul nevet. Tehát a halálos ítéletet kockáztatom szemben azzal az élettel, amit jelen események előtt éltem, és amit semmilyen szempontból sem nevezhetünk különösebben élvezetesnek. Vagy kockáztatva ezt a nyomorúságos életet, feljöhettem ide, hogy segítsek a fiatalúrnak visszatérni az édesapjához, aki bizonyára megjutalmazná az ön hűséges szolgáját.
Borric felnevetett.
– És miféle jutalomra vágysz, ha épségben eljutunk Krondorba?
A gyerek olyan ünnepélvesen válaszolt, hogy Borric kis híján ismét elnevette magát.
– Szolgálni szeretném önt, mester. Azt szeretném, ha a nagyherceg személyes komornyikjaként ismernének.
– És mi van a pénzzel? – kérdezte a fiatalember. – Vagy talán egy boltra vágyol?
Suli megvonta a vállát.
– Ugyan, mit értek én a kereskedelemhez, mester? Szegény boltos lennék, és talán egy éven belül tönkre is mennék. És mire mennék a pénzzel? Csak elkölteném. De ha egy nagy embert szolgálhatok, az bizonyos szempontból olyan, mintha közel lennék a nagysághoz. Hát nem érti?
Borric kacagása még azelőtt elhalt, mielőtt előtört volna a torkából. Most döbbent rá, hogy ennek a kis utcakölyöknek a legnagyobb haladás, amit el tud képzelni, az, hogy egy nagy ember szolgája lesz. A nagyherceg arra a számos névtelenre gondolt, akik egész életükben körülvették. A szolgákra, akik a királyi család e fiának reggelente odahozták a ruháját, akik megmosták a hátát, akik elkészítették az ennivalóját nap mint nap. Nem volt biztos abban, hogy egy-kettőnél többnek tudja a nevét, és abban sem, hogy tíznél többet felismerne látásból. Ők valahogy... a berendezés részét képezték, nem jelentettek többet számára, mint egy szék vagy egy asztal. Borric megrázta a fejét, és felsőhajtott.
– Mi az, mester?
– Nem tudom, hogy ígérhetek-e neked a személyemhez ilyen közeli pozíciót, de azt garantálhatom, hogy helyet kapsz a háztartásomban, és olyan magasra emelkedhetsz, amennyire a tehetségedből futja. Így megfelel?
A gyerek ünnepélyesen meghajolt.
– Ön rendkívül nagylelkű, mester.
A fiú előhúzott néhány zöldséget a zsákjából.
– Tudtam, hogy így lesz, nagyuram, úgyhogy hoztam néhány holmit...
– Egy pillanat, Suli. Honnan szerezted ezeket?
– Az egyik lenti szobában, a berendezés alapján egy női hálóban, találtam egy türkizberakásos ezüstfésűt. Alighanem egy feledékeny szolgáló hagyta itt, amikor legutóbb kiköltöztek a helyiségből. Ezt adtam el a bazárban. Fogtam a pénzt, amit kaptam érte, és abból vásároltam egy csomó dolgot. Ne aggódjon. Körbementem, és minden darabot másik kereskedőtől vettem, nehogy megsejtsék, miben sántikálok. Itt van – nyújtott oda Borricnak egy inget.
Egyszerű ruhadarab volt, de nyilvánvaló fejlődést jelentett a rabszolgakereskedők által adott zsákvászon ing után. Aztán a gyerek egy pamutnadrágot húzott elő: olyasfélét, amilyet a matrózok viselnek a Keserű-tengeren.
– Nem találtam olyan lábbelit, amit megvehettem volna, mert akkor nem marad elég ennivalóra.
– Ügyesen csináltad – dicsérte meg a nagyherceg. – Kibírom csizma nélkül. Ha matrózoknak akarunk látszani, úgy is természetes, hogy mezítláb vagyunk. De éjszaka kell kiosonnunk a kikötőbe, és csak reménykedhetünk, hogy senki sem látja meg a vörös hajamat a lámpafénynél.
– Erre is gondoltam, mester – vett elő a fiú egy fésűt meg egy üvegcsét, amiben valami folyadék lötyögött. Egy embertől szereztem, aki a vízparton dolgozó idősebb kurváknak árulja. Azt állította, nem kopik le, és a víz sem mossa ki. Macassar olajnak nevezte.
Borric kinyitotta az üvegcsét, és az orrát megcsapta valami förtelmes, olajos szag.
– Remélem működik. Olyan büdös, hogy az emberek arról is megjegyeznek.
– A kereskedő szerint ez hamar elmúlik.
– Jobb lenne, ha te kennéd a hajamra. Nem akarom ráborítani a fejemre, még megfestené az arcomat. Ahhoz is kevés már a fény, hogy te jól lásd, mit csinálsz.
A fiú megkerülte a nagyherceget, és durván a hajába maszírozta az üveg tartalmát. Aztán többször egymás után átfésülte a haját, hogy minél egyenletesebben eloszlassa a folyadékot.
– Fenség, a napbarnított bőrével épp úgy fog kinézni, mint bármelyik durbini matróz.
– Hát veled mi lesz? – kérdezte Borric.
– Nekem is van nadrágom és ingem a zsákban, mester. Suli Abul a koldusköpenyéről ismerszik meg. Elég nagy ahhoz, hogy elrejtsem alatta a végtagjaimat, amikor a nyomorékot játszom.
A nagyherceg nevetve tűrte, hogy a fiú tovább munkálkodjon a haján. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és közben arra gondolt: talán most van némi esélyük, hogy kijussanak ebből a csapdából.

 

Kevéssel pirkadat előtt egy matróz és a kisöccse sétáltak a kormányzó palotája melletti utcán. Éppen ahogy Borric gondolta: a ház közelében nem volt túl nagy a nyüzsgés – senki sem feltételezte volna, hogy a szökevények a durbini hatóságok székhelyén bukkannak fel. Éppen ezért indultak a rabszolgaszállás felé. Ha a kormányzó háza valószínűtlen búvóhelynek tűnt, a rabszolgavadászok telepe kétszeresen annak. Borricot kicsit zavarta, hogy a gazdagok lakhelyén járnak: két ilyen rongyos alak önmagában is feltűnést kelthetett a hatalmasok fényes palotái között.
Mindössze egy háztömbnyire a rabszolgaszállástól a nagyherceg megtorpant. Egy raktárépület falán frissen fellógatott plakátot látott. A mesterkéztől származó iromány piros betűkkel vérdíjat ígért.
– Nagyuram, mit írnak? – kíváncsiskodott Suli.
– Szörnyű gyilkosság! – olvasta fennhangon Borric. – Azt állítja, hogy megöltem a kormányzó feleségét – sápadt el a nagyherceg. – Ördög és pokol! – Gyorsan elolvasta az egész lapot, de nem akart hinni a szemének: – Azt mondják, egy királysági származású házi rabszolga megerőszakolta és megölte az úrnőjét, aztán a városba menekült. Ezer arany ecu vérdíjat tűztek ki a fejemre.
– Ezret? – kerekedett el a gyerek szeme. – Hiszen az kész vagyon!
Borric megpróbálta átszámolni az értékét. Az durván ötezer királysági aranykoronát jelentett, vagyis egy kisebb uradalom egész évi jövedelmét. Döbbenetes összeg egy élve vagy halva elfogandó rabszolgáért, még akkor is, ha az illető megölte a helyi társadalom első hölgyét. A nagyherceg a fejét rázta a fájdalmas felismerés fényében.
– Ez a mocsok meggyilkolta a saját feleségét, hogy okot szolgáltasson a katonáknak, miért is kell engem megölni, amint meglátnak – suttogta.
Suli megvonta a vállát.
– Nem meglepetés, ha az ember tudja, hogy a kormányzó szeretője egyre követelőzőbb. A felesége feláldozásával egyszerre két aggodalmától is megszabadult. Nőül veheti a szeretőjét – természetesen az illő gyászidő letelte után –, és kielégíti Tűzúr igényeit, úgyhogy mindenki boldog lesz. És bár elbűvölően szép az a nő, jobb ha elgondolkodik egy olyan asszony jövőjén, akinek a férje meggyilkolta az első feleségét, hogy őt tegye meg másodiknak. Ha idősebb lesz, és kevésbé csinos a pofikája...
Borric körülpillantott.
– Jobb, ha továbbmegyünk. A városban egy órán belül nagy lesz a nyüzsgés.
Úgy látszott, Suli még a legfenyegetőbb körülmények között sem képes abbahagyni a fecsegést. A nagyherceg nem szólt rá, mert úgy vélte, egy bőbeszédű kölyök még mindig kevesebb feltűnést kelt, mint egy olyan, aki idegesen nézeget körbe.
– Hát, mester, most már tudjuk, hogyan vette rá a kormányzó a Hármakat, hogy üldözzék önt. A császári kormányzó és a Hármak nem kedvelik túlzottan egymást, de még kevésbé kedvelik az olyan szökött rabszolgákat, akik meggyilkolják törvényes uraikat.
Borric egyetértett. De rémisztőnek találta az eszközöket, amelyeket a kormányzó célja elérése érdekében használt. Még ha nem is szerette azt az asszonyt, évekig vele élt. Hát semmiféle vonzalom nem létezett közöttük? – tűnődött a fiatalember.
Befordulva a sarkon megpillantották a rabszolgatelep kerítését. Mivel lefújták az árverést, a szállások különösen zsúfoltnak tűntek. Borric Suli felé fordult, és egyenletes léptekkel haladt tovább, de nem túl gyorsan, nehogy feltűnést keltsen. Az esetlegesen rájuk néző őrök csak egy kölyökkel beszélgető tengerészt láthattak, semmi mást.
Ekkor két őr fordult be a szemközti sarkon. Suli hirtelen megszólalt:
– Nem. Azt ígérted, hogy ezen az úton már teljes részesedést kapok. Már nagy vagyok. Egy felnőtt férfi munkáját végzem! Nem az én hibám, hogy tönkrementek a hálók. Rasta tehetett róla. Részeg volt, és...
Borric csak egy pillanatig tétovázott, aztán olyan rekedt hangon, amilyet csak produkálni tudott, letorkolta a fiút.
– Azt mondtam, majd meggondolom a dolgot. Fogd be a szád, vagy itthagylak, hiába vagy az öcsém! Majd meglátjuk, mennyire élvezed, hogy még egy hónapot anya konyhájában kell dolgoznod, miután elmentem.
Az őrök gyors pillantást vetettek a párra, aztán elhaladtak mellettük. Borric nagy nehezen ellenállt a késztetésnek, hogy megforduljon és megnézze, vajon felkeltették-e a katonák gyanúját. Úgy is gyorsan megtudja, ha felfigyelnek rájuk. Aztán a nagyherceg befordult a sarkon, és beleütközött egy férfiba. Az idegen először alkoholbűzös leheletével Borricra szuszogva, fenyegetően morogva nézett a nagyherceg szemébe, aztán arckifejezése a bosszús részegéről gyilkos gyűlöletre váltott.
– Te?! – rivallt rá Salaya, és a köpenye alatt az övébe dugott hatalmas tőrhöz kapott.
Borric nem várta meg, amíg előhúzza, hanem összeszorított ujjai hegyével olyan keményen a rabszolgavadász mellére ütött, közvetlen a lengőbordák alatt, ahogy csak tudott. Mivel az ujja idegeket ért, Salayának elakadt a lélegzete. Levegőért kapkodott, céklavörössé vált az arca, és elhomályosult a szeme. A nagyherceg ekkor keményen ellenfele torkára sújtott, majd megragadta a rabszolgavadászt, előrehúzta, és olyan erős csapást mért a nyakára – közvetlenül a koponya alatt –, amilyenre csak képes volt. Borric megfogta a férfi karját, még mielőtt az eleshetett volna. Egy pillanattal később egy feléjük néző katona már csak annyit láthatott volna, hogy ketten – egy felnőtt férfi és egy gyerek – hazatámogatják túlzottan elázott barátjukat.
Az utca felénél egy sikátorhoz értek, amelybe gyorsan be is mentek, itt már úgy húzva maguk után az ájult rabszolgavadászt, mint egy zsák rohadt zöldséget. Borric lefektette a férfit egy szeméthalomra, és gyorsan elvette az erszényét: A súlyos bőrtarsolyban számos királysági és keshi érme lapulhatott. Mindez gyorsan a nagyherceg inge alá vándorolt. Hüvelyestül lecsatolta a férfi övéről a kést, és azt kívánta, bárcsak kard is lett volna nála. Míg azon tűnődött, most mit csináljon, Suli elvette Salaya négy gyűrűjét és fülbevalóját. Aztán lehúzta a rabszolgavadász csizmáját, és elrejtette.
– Ha bármi értéket nála hagyunk, az gyanús lehet – magyarázta. Aztán hátralépett. – Most már megölheti, mester.
– Öljem meg? – hőkölt bátra Borric. Hirtelen nyilvánvaló lett, mit vár tőle a fiú. Sokszor álmodozott arról, hogy bosszút áll ezen a disznón, de olyankor mindig arra gondolt, hogy párbajban legyőzi; vagy vádjaival bíróság elé viszi. – De hát eszméletlen.
– Annál jobb, mester. Legalább nem fog küzdeni az életéért. – Amikor látta, hogy ura még tétovázik, hozzátette: – Gyorsan, mester, mielőtt valaki belénk botlik. A város ébredezik, és hamarosan ebben a sikátorban is nyüzsögni fognak az emberek. Hamarosan rábukkan valaki. Ha pedig nem halt meg... – hagyta kimondatlanul a következményeket.
Borric megacélozta magát, és felemelte a Salayától szervett kést. Ekkor azonban teljesen váratlan kérdéssel találta szemben magát. hogyan csinálja? A gyomrába döfje a kést, vágja el a torkát, vagy mi legyen?
– Ha nem akarja leszúrni ezt a kutyát, uram, engedje meg, hogy alázatos szolgája tegye meg ön helyett, de most azonnal cselekedjünk! Kérem, mester!
Az a gondolat, hogy a gyerek ölje meg a rabszolgavadászt, még elfogadhatatlanabbnak tűnt a nagyherceg számára, így mindkét kezével megragadta a kést, és a férfi torkába döfte. Salaya meg sem moccant. Borric döbbenten bámulta, aztán keserűen felkacagva megszólalt:
– Már halott volt! A második ütéssel alighanem eltörtem a nyakát – rázta meg a fejét hitetlenül. – A mellre és a torokra mért ütés egy olyan piszkos trükk, amit Jamestől tanultam – ez sem olyasmi, amit minden nemesifjúnak megtanítanak –, de most nagyon jól jött. Nem tudtam, hogy a második ütés halálos lehet.
Sulit láthatólag most nem érdekelte a magyarázat.
– Menjünk már, mester! Kérem!
Azzal megragadta Borric tunikáját, és kivonszolta őt a sikátorból. Amikor már nem látták a halott rabszolgavadászt, a nagyherceg kitörölte emlékezetéből a különösre sikeredett bosszút, és ismét a meneküléssel kezdett foglalkozni. A gyerek vállára tette a kezét.
– Merre kell menni a kikötőhöz? – kérdezte.
Suli egy pillanatig sem tétovázott.
– Arra – mutatott végig a hosszú utcán.
– Akkor gyerünk! – felelte Borric. És a koldusfiú keresztülvezette a nagyherceget a városon, amely összefogott ellenük.

 

– Az ott – mutatott Borric egy kis vitorlásra, amelyet egy viszonylag elhagyatott mólóhoz kötöttek. Olyasféle dereglye volt, amelyet kirakodó járműként alkalmaztak a kikötőben időző nagyobb hajók, ha utasokat, üzenetet vagy kisméretű rakományt kellett a partra juttatni. De ha ügyesen kezelik, jó időben a nyílt tengeren is megfelel. Mivel az előző napon a durbini kalózok teljes flottája kihajózott, hogy feltartóztassa a gyilkos rabszolgát, alig volt valaki a kikötőben. Ez az állapot azonban nem fog sokáig tartani – gondolta Borric –, mivel a közönséges polgárokat nem érdekli a kormányzó feleségének gyilkosa utáni hajsza. A dokkoknál hamarosan nyüzsögni fognak az emberek, és akkor alighanem feltűnik majd a hajócska hiánya.
A nagyherceg körbepillantott, aztán egy tekercs régi, piszkos kötélre mutatott, amely a közelben hevert. Suli felvette a földről, majd a vállára dobta a nedves, rossz szagú tekercset. Borric ekkor felszedett egy elhajított faládát, és lecsukta a tetejét.
– Gyere utánam! – mondta.
Senki ügyet sem vetett a két tengerészre, akik céltudatosan haladtak a móló végén kikötött kis vitorlás felé. A nagyherceg ledobta a ládát, beugrott a hajóba, és eloldotta a kötelet. Amikor megfordult, látta, hogy Suli már a hajó végében áll.
– Mester, most mit kell tennem? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal az arcán.
– Még sohasem vitorláztál? – nyögött fel Borric.
– Soha életemben nem voltam hajón, mester.
– Hajolj le, és tégy úgy, mint aki csinál valamit! – sóhajtott fel a nagyherceg. Nem akarom, hogy bárki is egy zavarodott matrózinast lásson a fedélzeten. Ha már úton leszünk, csak csináld, amit mondok!
Borric gyorsan ellökte a bárkát a mólótól, felhúzta a vitorlát, és máris megindultak a kikötő kijárata felé. A nagyherceg gyorsan elmagyarázott néhány szakkifejezést és teendőt a gyereknek. Amikor befejezte, azt mondta:
– Gyere, fogd meg a kormánylapátot!
A fiú leült mellé, Borric pedig odaadta neki a kormányt és a bum kötelét.
– Tartsd abban az irányban! – mutatott az öböl szája felé. Én addig körülnézek, mit találok a bárka aljában.
Borric előrement, és az előfedélzet alól előhúzott egy kis ládikót. Nem volt bezárva, de nem is volt benne semmi értékes: egy összehajtogatott vitorla, egy rozsdás pikkelyező kés és némi kirojtosodott horgászzsinór idézte azt az időt, amikor a hajó még valami tisztességes halászemberé lehetett. A nagyherceg valószínűtlennek gondolta, hogy azzal a zsineggel csalinál nagyobb halat lehetne fogni. Talált egy kisméretű vasalt favödröt is: talán azzal merték ki a vizet a hajó aljából, vagy a zsákmány nedvesen tartásához használhatták. Ezeken kívül csak egy rozsdás és kifogyott olajlámpást talált. Ránézett a gyerekre, aki a vitorlát tanulmányozta, és az arcára kiülő komoly összpontosítással tartotta a kormányrudat.
– Gondolom nem maradt nálad több kenyér vagy sajt?
– Nem, mester – mondta bocsánatkérőleg Suli.
Egy dolog aztán alaposan megváltozott mostanában az életkörülményeimben – gondolta Borric. Az állandó éhezés lassan már életformává válik nálam...

 

Enyhe északkeleti szellő fújt. A dereglye félszélben volt a leggyorsabb, így Borric észak-északnyugatnak fordult, amint az öböl szájához értek. Suli egyszerre látszott rémültnek és az élménytől izgatottnak. Amíg el nem hagyták a kikötőt, folyamatosan fecsegett – láthatólag mindig így próbált megbirkózni félelmével. Amikor azonban nyílt tengerre értek, és közben csak egyetlen felületes pillantást kaptak egy háromszögvitorlás karavella legénységétől, megnyugodott. Borric szándékosan közel kormányozta bárkáját a másik hajóhoz, mintha nem aggasztaná annak jelenléte, inkább bosszantaná, hogy kerülnie kell.
Most, hogy az öböl száját maguk mögött hagyták, a nagyherceg azt kérdezte:
– Mászni tudsz?
Amikor a gyerek bólintott, így folytatta:
– Mássz fel elölről – de vigyázz a vitorlára – az árbocra addig a karikáig, és kapaszkodj bele! Nézz körül minden irányba, és mondd el, mit látsz!
A fiú úgy kúszott fel, mintha világéletében ezt csinálta volna, és megragadta a figyelő-gyűrűt. Az árboc érezhetően meghajlott a többletsúly alatt, de Sulit ez nem zavarta.
– Mester! – kiáltott le. – Kis fehér izék vannak abban az irányban! – mutatott keletre, majd észak felé ívet írt le a karjával.
– Vitorlák?
– Azt hiszem, mester. Bepöttyözik a horizontot, ameddig csak ellátok.
– Északon mi van?
– Ha jól látom, arra is van néhány vitorla, uram!
Borric káromkodott egyet.
– Hát nyugaton?
A fiú átmászott a másik oldalra, aztán visszakiabált:
– Igen, arra is van egy pár.
Borric a lehetőségeiket fontolgatta. Eredetileg arra gondolt, hogy Ranomba szöknek, a nyugatra fekvő kis kereskedővárosba, vagy ha szükséges, LiMeth-be, a Sötétség-szoros alatti félsziget egy viszonylag északi pontján található szerény városkába. Viszont ha éppen ennek megakadályozására állítottak néhány őrszemet, muszáj lesz még északabbra hajózniuk, talán egészen a Szabad Városokig – már ha nem halnak éhen addigra – vagy megkockáztathatják a szorost. Ebben az évszakban ez sem túlzottan veszélyes – nem úgy, mint télen, amikor a szoros gyakorlatilag mindenki számára áthatolhatatlan, kivéve egy-két különösen bátor vagy ostoba tengerészt.
Borric jelzett Sulinak, hogy másszon le, és amikor a fiú közel ért, a nagyherceg megszólalt:
– Úgy vélem, északnyugatnak kell mennünk, hogy megkerülhessük az őrszemeket. – A napra pillantva folytatta: – Ha elkormányzom a hajót a nyugati őrszemek irányából, egészen biztosan üldözőbe vesznek bennünket. Ha viszont egyenletes iramot tartunk – mintha egyszerűen mennénk a dolgunkra – bolonddá tehetjük őket. – Ekkor lenézett. – Figyeld csak, hogyan változik a víz színe errefelé! – mutatott a vízre.
A gyerek bólintott.
– Azért ilyen, mert itt egy mély csatorna van, az pedig egy korallzátony. A mi bárkánk nagyon lapos fenekű, így átcsúszhatunk a zátonyok felett, az a nagy hajó viszont, amit az öbölben láttunk, ráfutna, és összetörne. Nekünk is óvatosnak kell lennünk: némelyik zátony túl közel van a vízfelszínhez, de ha vigyázunk, el tudjuk kerülni őket.
Suli félve pillantott Borricra. Láthatólag megijedt attól, amit a nagyhercegtől hallott, és a felét sem értette a dolognak.
– Nincs semmi baj – nyugtatgatta Borric. – Majd mondom, mire figyelj, ha menekülnünk kell. – Elnézett a távoli nyugati horizont felé, ahol halványan látszott egy fehér pötty a kékeszöld felszín fölött. – Aki partközelben hajózik, annak alighanem ugyanolyan lapos fenekű a bárkája, mint a miénk, de valószínűleg gyorsabb. – Ellenőrizte a vitorla állását, hogy megfelelő szögben álljon a legnagyobb sebesség eléréséhez. – Csak figyeld azt a fehér pöttyöt nyugaton, és szólj, ha nagyobbá válik!
A gyerek komolyan koncentrálva kihajolt a szél felőli oldalon, a hajó dőlését kihasználva, hogy magasabb pontról figyelhessen, mivel most nem mászhatott fel az árbocra. Majdnem egy óráig a fehér pötty se nem nőtt, se nem zsugorodott, akkor azonban hirtelen megindult feléjük.
– Mester! – sikoltott fel a fiú. – Jönnek!
Borric kissé elfordította a dereglye orrát, hogy maximális sebességet érjen el, a vitorla azonban lassan növekedni kezdett. A másik hajó egyszerűen gyorsabb volt, mint az övék.
– A pokolba! – szitkozódott a nagyherceg. – Utolérnek, ha így folytatjuk.
– Mester, még egy! – kiáltotta most Suli.
Mintha csak az első üldöző hívta volna segítségül, az északi látóhatáron is megjelent egy vitorlás.
– Elvágják az utunkat! – bosszankodott. Keményen megragadta a kormánylapátot, és a fejét ingatta, hogy milyen ostoba is volt. Hát persze, hogy az öbölbeli őrök nem törődtek velük. Arra utasították őket, hogy tartóztassák le azokat, akik hasonlítanak a körözvényben szereplőre. Nyilván észrevették, hogy a két távozó tengerész egyike sem vörös hajú. Az őrhajókról azonban csak egy vitorla látszik a horizonton. Fel fogják tartóztatni őket, és Borric nem szeretett volna átmenni egy alaposabb vizsgálaton. Durbinban talán kivághatta volna magát egy ügyes történettel, de most, hogy ilyen közel volt a szabadsághoz, nem akarta még egyszer megkockáztatni az elfogatást. Ha elfognak, megölnek – emlékeztette magát.
– Gyere ide! – pillantott a nagyherceg Sulira.
A fiú odasietett mellé, Borric pedig a kezébe nyomta a kormányt és a kötelet.
– Tartsd ebben az irányban.
A nagyherceg gyorsan előresietett, és elővette a másik vitorlát a ládából. Rögzítette az árboc elejéhez, de egyelőre nem húzta fel.
– Siessen, mester! – könyörgött a gyerek.
– Most nem lehet: Csak lelassítana minket. Rossz szögben állunk – tért vissza a kormányrúdhoz.
A két másik hajó elfordult, hogy üldözőbe vegye őket, és most már Borric is látta, mik azok. Északi kísérőjük nagy, kétárbocos gálya volt, amely szélirányba nagyon gyorsan haladt, viszont csak lassan és széles ívben tudott fordulni. Tudta, hogy az a kapitány nem fogja zátonyok közé követni. A másik azonban az orrától a tatjáig vitorlákkal teli, sima futású szlup volt. A Keserű-tengeren csak az elmúlt húsz évben terjedt el, de máris a partmenti kalózok kedvenc hajójává vált. A könnyű szélben gyorsabb volt, mint a nagyhercegék dereglyéje, jobban manőverezhető, és majdnem ugyanolyan lapos fenekű. Borric egyetlen reménye az maradt, hogy valahogy elmennek a szlup mellett, felhúzzák az első vitorlát, és kimennek a lehető legsekélyebb vízig. Csak nagyon erős teljes szélnél tudna esetleg az ő bárkájuk megszökni a másik elől.
A nagyobbik hajó úgy fordult, hogy elvágja Borricék útját. A nagyherceg utánaeresztette a kormányt, így azonban mindinkább ellenszélbe kerültek. Aztán hirtelen megfordította a bárkát, és otthagyta a gályát, amelynek széllel szemben hánykolódva úgy elpárolgott a sebessége, mint a víz a forró kőről.
A szlup megfordult, hogy elibük vágjon, mielőtt elérnék a zátonyokat. Borric kicsit megkurtította a vitorlákat, hadd higgye a nagyobb hajó kapitánya, hogy elérheti a menekülőket. A nagyherceg összpontosított, mert nagyon kevésen múlott a siker. Bármilyen hiba vagy túl messze vethette a szluptól (és akkor az ismét megfordulhat, hogy feltartóztassa őket), vagy túl közel (akkor pedig megcsáklyázhatják őket, és átjöhetnek a fedélzetre). Borric keményen megrántotta a kormánylapátot, mintha csak ismét el akarna fordulni üldözőjétől. Ha pontosan széllel szembe vitorláztak, egy kicsivel – de nem sokkal – gyorsabbak voltak a szlupnál ebben az enyhe szellőben. Ha viszont megpróbált volna ebben az irányban haladni tovább, egyenesen nekimentek volna a gályának.
A nagyherceg hagyta, hogy az üldözők olyan közel kerüljenek, ahonnan már kivehetőek voltak az alakok is: közel harminc, kétes kinézetű gonosztevő, mindannyian karddal és kopjával felszerelkezve. Ha íjászok is vannak a fedélzeten, nem ússzuk meg élve gondolta.
Ekkor a szlup legénységét és Sulit egyaránt meglepve egyenesen a másik hajó felé fordította a bárkát. Suli felordított, és az ütközésre várva az arca elé kapta a kezét. A röpködő forgácsok hasadása helyett azonban csak a döbbent matrózok káromkodása hallatszott. A szlup kormányosa éppen úgy reagált, ahogyan Borric remélte: vadul elrántotta a kormányt. A kapitány szitkozódása volt a leghangosabb. A kormányosnak köszönhetően távolodni kezdtek a bárkától, amelyet meg akartak csáklyázni, és a férfi csak most kezdte visszatekerni a kormányt. A kár már megesett.
A nagyherceg dereglyéje állt, enyhén megremegett a szélben, aztán megindult hátrafelé. Mint egy sarkán megpördülő táncos, úgy fordult el a szluptól. A szélben csattogó vitorlavászon hangja visszhangzott, miközben a bárka szinte megugrott, siklott a habok fölött. A meghökkent tengerészek tátott szájjal álltak a korlát mellett. Aztán az egyikük vakmerően megkísérelte átugrani a két hajó közötti egyre táguló rést. Mindössze egy méternyire Borric vitorlásának tatjától pottyant a vízbe.
– Suli! Gyere ide! – kiáltotta a nagyherceg.
A fiú odamászott, és átvette a kormányt Borrictól, ő pedig előresietett az árbochoz. Abban a pillanatban, amikor biztos volt benne, hogy megint teljes széllel haladnak, felhúzta az első vitorlát. Remélte, hogy ettől lesz annyi többlet sebességük, amellyel távol maradhatnak a szluptól.
Az ellenséges kapitány dühösen szitkozódva parancsolta munkára az embereit. A kecses vitorlás sebesen megfordult, és üldözőbe vette a másikat. Borric megosztotta figyelmét: hol előre, hol hátra tekintgetett; nézte, hogy közeledik-e a nagyobb hajó, és közben távol kellett maradnia a veszedelmes szirtektől.
Suli rettegve nézte Borricot.
– Fordulj egy óra irányába! – szólt oda neki a nagyherceg.
– Mit csináljak, mester? – bámult értetlenül hallgatva a szakkifejezést.
– Kicsit jobbra! – kiáltott vissza a nagyherceg, aztán ismét a hajóorr előtti veszélyekre figyelt. Többször hátraszólt Sulinak, először kicsit jobbra, aztán balra, aztán megint jobbra irányította, miközben őrületes sebességgel száguldottak a zátonyok között.
Amikor Borric ismét hátranézett, látta, hogy a szlup kezd felzárkózni, úgyhogy jobb híján káromkodott egyet. Még az orrvitorlával sem haladtak elég gyorsan.
– Fordulj a part felé! – kiáltott hátra.
A gyerek azonnal engedelmeskedett. Olyan gyorsan fordultak, hogy a nagyherceg kis híján elesett. Borric a sziklákat figyelte: olyan szirtet keresett közvetlenül a felszín alatt, amely fölött ők átsiklanak, üldözőjüknek azonban csúnya megálljt parancsol.
Ahogy közeledtek a parthoz, a hajó föl-le mozgása egyre érezhetőbbé vált, mivel a hullámtörő keltette örvények játszani kezdtek velük. A zátonyoknak csapódó víz hangja már tisztán hallatszott. Borric előremutatott.
– Oda! Kormányozz oda! Menjünk neki annak a szirtnek! – mondta, magában a szerencse istennőjéhez imádkozva.
És mintha a Kacagó Hölgy meghallgatta volna könyörgését, éppen emelkedőben voltak, amikor áthaladtak a kiszemelt zátony fölött. De még így is, amikor a bárkájuk kezdett lejjebb ereszkedni, csikorgó-nyikorgó hangot hallottak, és fogvacogtató remegés érződött a hajótest egész hosszában.
Suli elszürkült arccal kapaszkodott a kormányrúdba, mintha az lenne egyetlen kapcsolata az élettel.
– Balra! – kiáltotta Borric, mire a fiú rángatni kezdte a kormányt. Megint a kövön súrlódó fa csikorgása töltötte be a levegőt, a dereglye azonban felemelkedett, majd további gond nélkül ereszkedett le a szirt túloldalán.
A nagyherceg hátranézve látta, hogy a szlup lelassult, és kapitánya parancsokat osztogat az ideges legénységnek, hogy elkerüljék a még számukra is halálosan sekély vizet. Borric megkönnyebbülten füttyentett.
Továbbra sem feledve, mennyi tennivalójuk van, intett Sulinak, hogy fordítsa el kissé a bárka orrát a part felől. Amint kikerültek az árapály szívóerejéből, mindjárt fel is gyorsultak kissé és kedvező szélirányba állhattak. A frissítő szellő szárnyán suhant a vitorlás, és a nagyherceg látta, hogy a szlup percről percre jobban lemarad, mivel a kapitánynak kívül kellett maradnia a zátonyon, amely most már a két hajó között húzódott.
Borric leeresztette a rögtönzött orrvitorlát, aztán átvette a kormányrudat Sulitól. A fiú rávigyorgott, de arckifejezése félig vidámságot, félig rémületet tükrözött. A verejték átütött a gyerek ingén, és a nagyherceg is megtörölte izzadt homlokát.
Borric kissé még jobban szélirányba fordította a bárkát, és látta, hogy a szlup még jobban lemarad, mivel a zátony északnyugatnak fut. Felkacagott. Még azzal az orrvitorlával is túl késő, amelyet most bontott ki a legénység. Mire megkerülik a zátonyt, a dereglye már olyan messze előttük lesz, hogy nem találhatják meg a végtelen tengeren. Besötétedik, még mielőtt utolérnék őket, és Borric úgy tervezte, hogy addigra már messze járnak.
A következő két óra eseménytelenül telt, amíg Suli el nem hagyta őrhelyét az orrban, és hátra nem indult Borrichoz. Ekkor vették észre, hogy a fiú néhány centis vízben lépked. A hajófenékben emelkedett a víz.
– Kezdj meregetni! – parancsolta Borric.
– Mit csináljak, mester?
Amikor a nagyherceg rájött, hogy a gyerek megint nem érti mit akar, megmagyarázta:
– Vedd elő a vödröt a ládából, merítsd a hajó alján összegyűlt vízbe, és öntsd ki a tengerbe!
A fiú megfordult, előszedte a vödröt, és meregetni kezdte a vizet. Egy jó óráig úgy tűnt, sikerül lépést tartania a beömlő vízzel, egy újabb órányi kimerítő munka után azonban a víz már bokáig ért. Borric helyet cserélt a gyerekkel, és átvette a meregetést. A következő órában nyilvánvalóvá vált, hogy bármilyen észvesztő iramban is dolgozik, végső fokon reménytelen a küzdelem. A bárka előbb vagy utóbb el fog süllyedni. Az egyetlen kérdés az maradt, mikor és hol.
Borric délre pillantva nemcsak a délnyugatnak futó partvonalat látta, hanem azt is, hogy ha tovább mennek északnyugat felé; a Sötétség-szorosnál lyukadnak ki. Úgy számolta, olyan messze vannak a parttól, amennyire csak lehetnek; kissé északkeletre Ranomtól, ahol a szárazföld észak felé kanyarodik. Azonnal döntenie kellett, hogy dél felé forduljanak, vagy reménykedve abban, hogy Suli és ő győzik az, iramot a becsordogáló vízzel, valahol LiMeth-től délre kössenek ki. Mivel mindkét parttól nagyjából egyenlő távolságra jártak, úgy határozott, megpróbálnak olyan gyorsan továbbhaladni, ahogy csak lehetséges az eddigi irányban.
Miközben a nap lassan nyugat felé hajlott, Suli és Borric felváltva kormányoztak LiMeth felé, és mertek vizet a hajó aljából. Alkonytájban szakadozott felhők jelentek meg északon, és a szél is megfordult: most az arcukba fújt. A dereglye viszonylag jól tudott széllel szemben is haladni, a nagyherceg azonban kétkedett, hogy túlélnék a partig, ha esni kezdene. Miközben ezen tűnődött, megérezte az első csöppeket az arcán. Egy óra sem telt bele, és már zuhogott.

 

Pirkadatkor utolérte őket egy másik hajó. Borric csak az utolsó negyedórában vette észre a közeledését, mivel hirtelen jelent meg a hajnali szürkületben. A nagyherceg és Suli – az egész éjszakai munkától kimerülten – szinte mozdulni sem tudott. Borric azonban összeszedte magát, és felállt.
Napnyugtakor bevonták a vitorlákat, mert úgy érezték, jobb lesz, ha egyhelyben lebegnek, miközben mindketten meregetnek, mint ha vakon száguldanak az éjszakában. A hullámtörők hangja ugyan figyelmezteti őket, ha túl közel kerülnek a parthoz, Borricnak azonban fogalma sem volt, milyen áramlatok működnek a Keserű-tenger e részében.
A kis háromárbocos kereskedőhajónak négyszögletes vitorlái voltak, egy hátul elhelyezett háromszögletestől eltekintve. Típusa alapján a Keserű-tenger bármely pontjáról érkezhetett, úgyhogy akár megmentőjüknek, akár végzetüknek bizonyulhatott.
Amikor a hajó már elég közel járt hozzájuk, hogy meghallják őket a fedélzetén, Borric odakiáltott:
– Miféle hajó ez?
A kapitány odajött a korláthoz, és utasította a legénységet, hogy lassítsanak, amikor elhaladtak a nagyherceg hullámokon hánykolódó süllyedő bárkája mellett.
– A Jóságos Utazó, Bordonból.
– Merre tartanak?
– Faráfrába – érkezett kisvártatva a válasz.
Borric szíve megdobbant. Hiszen ez a Szabad Városok egy kereskedője, aki a Császárság egyik sárkány-tengeri városába tart!
– Van helyük két fő számára?
A kapitány lenézett a rongyos párra, és gyorsan süllyedő hajójukra.
– Meg tudják fizetni az utazás költségét? – kérdezte.
A nagyherceg nem akart megválni a Salayától szerzett érméktől, mivel tudta, hogy később még szüksége lesz rájuk.
– Nem, de ledolgozhatjuk – felelte.
– Elég matrózom van – szólt vissza a kapitány.
Borric történetekből tudta, hogy a hajó valószínűleg nem fogja otthagyni őket – a tengerész babona tiltotta az ilyesmit –, de lehet, hogy több útra való leszerződésben szabja meg a fizetséget. A matrózok megbízhatatlan népség voltak, ezért nehézségeket okozott az állandó legénység megtartása. A kapitány csak alkudozni akart. A nagyherceg előhúzta rozsdás pikkelyező kését, és megsuhogtatta.
– Akkor parancsolom, hogy vonjátok be a zászlót! Valamennyien a foglyaim vagytok! – mondta.
A kapitány hitetlenül pislogott, aztán felkacagott. Hamarosan már minden matróz fetrengett a röhögéstől. A rövid vidámság után a kapitány elkurjantotta magát:
– Hozzátok a bolondot és a kölyköt a fedélzetre! Aztán irány a Szoros!

 

 

9.
A fogadtatás

Kürtök harsantak.
Ezer katona állt vigyázzba, és tisztelgett a fegyverével. Száz, lovon ülő dobos kezdett ütemes dobolásba. Erland a balján haladó James felé fordult:
– Ez hihetetlen!
A császári főváros, Kesh előtt álltak. Egy órával ezelőtt lépték át az „alsóváros” kapuját, ahol a város kormányzójával és kíséretével találkoztak. Ugyanezt a ceremóniát kényszerültek elviselni a Nar Ayabtól idáig vezető út minden állomásán. Amikor Nar Ayab kormányzója üdvözölte őket városa határán, Erland megkönnyebbült az odáig kísértő fájdalom alól. Majdnem egy hétre érzéketlenné vált Borric halála miatt: depressziós időszakok váltakoztak a sors igazságtalansága miatt érzett haragjával. A kormányzó pompás fogadása először terelte el gondolatait a rajtaütésről, és a látványosság újdonsága több mint három órán át lekötötte.
Mostanra azonban már unta az egészet. Hasonlóan pazarul fogadták Kh'mratban és Khattarában is. Fél tucat másik településen pedig talán kisebb felhajtás volt, de ugyanúgy végig kellett szenvednie a hivatalos és unalmas ünnepségeket. A helyi kormányzótól az öregek egyesületének vezetőjéig mindenki az ő tiszteletére mondott beszédet, s ezt végig kellett hallgatnia.
Erland hátrapillantott, ahol Locklear és az eléjük küldött kesh tiszt lovagoltak. A nagyherceg intett nekik, mire mindketten megsarkantyúzták lovukat, és fölzárkóztak mellé. A tiszt Kafi Abu Harez, a Beni-Wazir – Jal-Pur egyik sivatagi törzse – nemese volt. Sok sivataglakó állt császári szolgálatba az elmúlt száz évben, és különös tehetséget mutattak a diplomácia és tárgyalások területén. Abdur Rachman Memo Hazara-Khan (Kesh régi nagykövete a Királyság nyugati részében), aki már tíz éve elhunyt, egyszer azt mondta Erlandnak és fivérének: „Lovas nép vagyunk, és ebből következik, hogy ügyes lókupecek.” Erland nem is egyszer hallotta az apját némi tisztelettel a hangjában átkozni a nagykövetet, hogy elhiggye, igazat mondott: Tudta, hogy bármihez is értsen a protokoll tiszt, biztosan nem ostoba, és vigyázniuk kell vele. Jal-Pur sivataglakói félelmetes ellenségnek számítottak.
Igen, fenség? – ért oda hozzá Kafi. – Miben segíthetek?
– Kicsit más ez, mint amit eddig láttunk – felelte Erland. – Kik ezek a katonák?
Kafi lovaglás közben kissé összehúzta a köpenyét. Öltözéke hasonló volt, mint amilyeneket Erland Kondorban látott: fejkendő, tunika, nadrág, hosszú mellény, térdig érő csizma és öv. De amiben a ruhája különbözött az ismertektől, az az anyag szokatlan hímzése volt. A kesh udvari emberek szokatlan vonzalmat éreztek az aranyhímzés és a gyöngyök iránt.
– Ők a császári testőrök, fenség.
– Ilyen sokan? – kérdezte Erland mintegy mellékesen.
– Igen, fenség.
– Úgy néz ki, mint egy teljes városi őrség – jegyezte meg Locklear.
– Attól függ, melyik városé, báró úr – válaszolta a keshi. – Egy királysági városban, nyilván. Egy keshi városban nem egészen. Magában Keshben viszont csak kis részét jelenti.
– Ugye nem kell katonai titkokat kiadnia, ha megkérdezem, hány katona vigyáz a császárnő épségére? – érdeklődött Erland szárazon.
– Tízezer – jelentette ki Kafi.
Erland és Locklear összenéztek.
– Tízezer! – hitetlenkedett a nagyherceg.
– A palotaőrség, amely a testőrség részét képezi, amely megint csak része a városi őrségnek, Kesh hadainak szívét jelenti. Az alsó- és felsővárosban tízezren állnak készenlétben, hogy megvédelmezzék a császárnőt, Aki Maga Kesh.
Továbbmentek a katonák és kíváncsi polgárok sorfala előtt, akik viszonylagos csendben szemlélték az elhaladó királyságbeli küldöttséget. Erland látta, hogy az út emelkedni kezd, és teljes szélességében kikövezve kúszik fel a fennsíkra. A lejtő felénél arany és fehér díszítésű zászló lengedezett, és onnantól a katonák öltözéke is megváltozott.
– Ők más egységből valók, ugye? – kérdezte.
– Az ősidőkben Kesh eredeti népe az Overn-mélység környékén élő egyetlen nemzet volt. Amikor ellenség szorongatta őket, arra a fennsíkra menekültek, ahol most a palota áll. Azóta tradícióvá vált, hogy azok a nem tisztán kesh származásúak, akik a Császárságot szolgálják, a palota alatt elterülő városban élnek. Felmutatott az emelkedőre, ahol a zászló látszott. Minden katona, akit ezidáig az országunkban látott, a kesh hadsereg tagja, a császári lobogó alatt sorakozók azonban valamennyien tisztavérűek. Csak ők szolgálhatnak és élhetnek a palotában. – Aztán kicsit csípősen hozzátette: – Senki sem lakhat a palotában, aki nem tisztavérű kesh.
Erland ránézett, de a protokoll tiszt arca semmiféle érzelmet sem mutatott. Elmosolyodott, mintha csak azt akarná mondani, hogy ilyen az élet Keshben.
Ahogy közeledtek a lejtő aljához, a nagyherceg látta, hogy az út menti őrök ugyanolyanok, mint akiket eddig látott a Császárságban: mindenféle és fajta emberek. Nyilvánvalóan több volt a sötét bőrű és hajú, mint a Királyságban, de néhány vörös, illetve szőke polgárt is észrevett. A zászlók alatt azonban szinte teljesen egyforma alakok sorakoztak. Kreolbőrűek: egyikük sem fekete, sötétbarna vagy igazán fehér. Egyöntetűen fekete vagy sötétbarna haj, olykor-olykor vöröses csillogással, de valóban vörösek, szőkék, vagy világosbarnák nem voltak közöttük. Ez a csapat katona láthatólag olyan vérvonalból származott, akik nemigen keveredtek Kesh többi népével.
Erland a fennsík szélén futó falat tanulmányozta, és számos karcsú tornyot vett észre odalentről. A körbefogott terület hatalmasnak tűnt.
Tehát akkor mindenki, aki a fönti városban, de a palotán kívül él szintén „tisztavérű”?
– Nincs város odafönn, fenség – mosolygott Kafi megbocsátóan. – Az egész, amit lát, a palota. Valaha voltak más épületek is a tetőn, de ahogyan az erőd növekedett és terjeszkedett az évszázadok folyamán, mindet elköltöztették. Még a nagy templomokat is áthelyezték, hogy az ősi kesh származékokon kívül más is részt vehessen a szertartásokon.
A nagyherceg megdöbbent. Őrült Rodric uralkodása alatt Rillanont azért csinosítgatták, hogy egész Midkemia legpompázatosabb városa lehessen, vagy legalábbis ez volt a király kinyilvánított akarata. Erlandnak azonban el kellett ismernie, hogy még ha Rodric terve valóra is válik, még ha minden épület márványborítást is kap, még ha minden út mellé parkok kerülnek, még ha szökőkutak veszik körül a fellegvárat, Rillanon akkor is szegényes látvány marad Keshhez képest. Nem mintha ez elbűvölő város lett volna – nem volt az. Sok utcán egymás mellett szorongtak a piszkos kis kunyhók, amelyek szaglottak az élettől: a főzéstől, a kovácsműhely csípős illatától, a tímár bőreinek bűzétől; és a mosdatlan testek és emberi ürülék örökké jelen levő szagától.
Nem sok mindent lehetett volna elbűvölőnek nevezni Keshben. Viszont ősi volt. Az évszázados történelem visszhangjai keltek benne, ahogy egy erős nemzet hatalmas birodalommá emelkedett. Ez a kultúra már akkor művészeket és muzsikusokat mutathatott fel, amikor Erland ősei még halászatból tengették az életüket, és elkezdték rátenni kezüket a Rillanonnal szomszédos szigetekre. Ezt már gyermekként megtanulta történelemtanárától, most azonban pontosan láthatta mire is gondolt nevelője. A lova patkója alatt csattogó köveket már akkor fosztogatók, fogoly törzsfők és diadalmas kapitányok koptatták, amikor Rillanon még nem is álmodott a conDoinok uralmáról. És legendás tábornokok vezette hódító hadseregek hajtottak szolgaságba más nemzeteket, amikor Rillanon és Bas-Tyra megkezdték első kereskedelmi háborújukat: két városállam marakodott afölött, amit ma a Királyság Tengere néven ismerünk. Kesh tehát régen fennállt. Nagyon régen.
Kafi megszólalt:
– Természetesen, fenség, a császárnő vendégei a palota egy speciális szárnyában lesznek elszállásolva, amely az Overn-mélységre néz. Udvariatlanság lenne elvárni önöktől, hogy minden nap meg kelljen tenniük ezt a hosszú utat.
Erland felriadt merengéséből.
– Ön azonban nap mint nap megteszi ezt az utat, nemde?
A férfi szája mintha kissé megrándult volna, mielőtt válaszolt.
– Természetesen, de mi, akik nem vagyunk tisztavérűek, elfogadjuk helyünket a fennálló rendben. Örömmel szolgálunk, és az ilyesfajta apró kényelmetlenségekről szót sem ejtünk.
Erland megértette a célzást, és nem erőltette tovább a témát. Válogatott tisztségviselők siettek az üdvözlésére, és mindegyikük színesebben volt öltözve, mint az előtte érkező. A dübörgő dobok elhallgattak, és egy csapat zenész eljátszott valamit, ami gyanúsan emlékeztetett a királyság egy dalára, ámbátor olyasvalakik előadásában, akik sohasem hallottak ehhez hasonlót.
– Ez aztán a nagyszerű fogadtatás! – fordult Jameshez.
A gróf szórakozottan bólintott. Mióta beértek a városba, ismét előtérbe tolakodott szokásos nyugtalan ébersége. Tekintete folyton a tömeget fürkészte, valami Erlandot fenyegető veszélyt kutatva. Üzenetet küldtek Krondorba, és a felelet is utolérte őket. A keshi futárszolgálat bámulatra méltó hatékonysággal vitte el Borric halálhírét Aruthához, és hozta el a választ. Több levél is volt a futár iszákjában. A királysági lovas szörnyen kimerült, mivel azt az utasítást kapta, hogy ne adja át a diplomáciai küldeményt, csak személyesen James grófnak Locklear bárónak vagy Erland hercegnek. Váltott kesh postalovasok kísérték, de persze a lovát minden állomásnál frissre cserélték. A férfi három hete megállás nélkül lovagolt – csak akkor pihent, ha a fáradtság végképp erőt vett rajta, különben inkább a nyeregben evett és szunyókált egy kicsit. James megdicsérte a katonát, aztán választ küldött vele vissza Krondorba, de azzal a paranccsal egyetemben adta át neki, hogy kényelmesebb tempóban haladjon hazafelé. A gróf azt is megírta a nagyhercegnek, hogy hősies erőfeszítéséért cserébe a futár előléptetését és még valami jutalmat javasol.
Arutha válasza Borric halálával kapcsolatban épp olyan volt, mint amilyet James várt: visszafogott, és hiányzott belőle minden személyes reakció. Krondor nagyhercege sohasem hagyta, hogy az érzelmei befolyásolják döntéseit, amelyeket a nyugati országrész uralkodójaként hozott. Gondosan utasította James grófot, hogy intézkedjen Borric holttestének hazaszállításáról, ugyanakkor azonban meghagyta, hogy semmilyen körülmények között sem változtathatnak a magatartásukon: A küldöttség elsődleges kötelezettsége az volt, hogy tolmácsolják a Királyság jókívánságait a császárnőnek hetvenötödik születésnapja alkalmából. Vágyuk szerint semmilyen esemény nem okozhatott konfliktust a két ország között. James azonban bajt szimatolt. Borricot azért ölték meg, hogy háborút robbantsanak ki a Királyság és Kesh között, Arutha azonban nem kapta be a horgot. Ezért muszáj lesz fokozniuk a provokációt. És az egyetlen dolog, ami James szerint komolyabb provokáció, mint egy vérbeli herceg meggyilkolása, az lehetett, ha mindjárt kettővel végeznek. Személyesen is felelősnek érezte magát Borric halála miatt, de félre kellett tennie gyászát, hogy képes legyen megvédeni Erlandot. Oldalra pillantva észrevette, hogy a felesége figyeli őt.
– Hogy vagy, szerelmem? – gondolta Gamina felé.
– Örülök, ha végre leszállhatok a lóról, kedvesem – érkezett kisvártatva a válasz, bár az asszony külsőleg továbbra sem mutatta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Zokszó nélkül elviselte a hosszú utazás fáradalmait, és minden este James mellett aludt. Együttlétük boldogsága elsöpörte a nap fáradalmait, de nem tudta feledtetni Jamesszel Borric halála miatti fájdalmát és Erland jóléte iránti aggodalmát. A nő a menet eleje felé intett a fejével.
– A fogadtatás leghivatalosabb része még hátravan, szívem.
Legalább száz tisztségviselő állt nem messze a fehér-arany zászlótól, hogy üdvözölje a nagyherceget és kíséretét a felsővárosban. Erland szeme egy pillanatra elkerekedett, amikor észrevette őket. Első reakciója a hitetlenség volt, mintha valami tréfát űznének vele. Mert az előtte sorakozó férfiak és nők alig viseltek valami ruhát, viszont annál több ékszert. Az általános öltözék egyszerű szabású, ám finom selyemből készült szoknyából vagy a test köré tekert kötőből állt, amely deréktól combközépig ért. Díszes övek tartották helyükön a selymeket, és szokványosnak hatott a társaságban a bonyolult kidolgozású, díszes arany övcsat. Ugyanakkor mind a férfiak, mind az asszonyok meztelen felsőtesttel álldogáltak, lábbelinek pedig a többség dísztelen, keresztpántos szandált választott. A férfiak valamennyien kopaszra borotválták fejüket, de a nők is rövidre nyíratták hajukat: vállig vagy fülig ért, és hatalmas drágaköveket vagy aranyékszereket fontak bele.
Kafi finoman Erland felé fordulva megszólalt:
– Talán fenséged nem tudta, de a meztelenség tilalma – amely megszokott az önök országában, és a Császárság számos népénél – nem létezik a tisztavérű keshieknél. Nekem is hozzá kellett szoknom a látványhoz – az én hazámban, ha egy férfi meglátja más feleségének az arcát, halállal lakol. – Majd ironikusan hozzátette: – Ezek az emberek forró vidékről származnak, fenség, de azért nem olyan forróról, mire az én otthonom, a sivatag, mert ott ilyen öltözékben nemigen érnék meg a másnapot. Amikor majd saját tapasztalattal bír a fennsík meleg, szeles éjszakáiról, ön is rájön, miért csak divatkérdés ott az öltözködés. A keshi tisztavérűeket pedig sohasem aggasztotta különösképpen alattvalóik érzékenysége. „Keshben tégy úgy, mint a valódi keshiek!” – mondja a régi közmondás.
Erland bólintott, és megpróbálta nem túlzottan bámulni a szinte csupasz testeket. Egy domborodó izmú fiatalember lépett elő: alig lehetett idősebb a nagyhercegnél, kezében pásztorbotot és íjat tartott, amelyek azonban inkább dísznek készültek, mint valódi használatra. Ugyanúgy borotválta a fejét, mint a többiek, de egy tincset meghagyott, amelyet drágakő-, arany- és gyémántkarikákkal fogott össze. Egy pillanattal később egy másik férfi – köpcös termete miatt láthatólag zavarta, hogy a tűző napon kell állnia – lépett a fiatalember mellé. Ügyet sem vetve a vörösödő bőrén patakzó verejtékre, megszólalt:
– Üdvözöljük vendégeinket!
– Nirome úr! – hajolt meg a testes férfi felé Kafi. – Engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutathatom őfenségét, Erland nagyherceget, a Szigetkirályság trónörökösét, a Nyugat hadainak parancsnokát és követet úrnőnk udvarában, Aki Maga Kesh.
– Fenség – mondta Nirome. – Érkezése tiszteletére egy császári vérből való főnemes üdvözli önt elsőként. Engem ért a megtiszteltetés; hogy bemutathatom Awari nagyherceget, úrnőnk, Aki Maga Kesh fiát.
A fiatalember ismét előrelépett, és szavait egyenesen Erlandnak címezte:
– Üdvözöljük fivérünket, a nagyherceget. Itteni tartózkodása legyen boldog, és nyúljon addig, ameddig ön jól érzi magát nálunk, Erland herceg. Mert valóban nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a Szigetek királya örökösét küldte el hozzánk. Ő, Aki Valamennyiünk Anyja, rendkívüli örömét szerette volna kifejezni, ezért küldte önök elé alázatos fiát. Kifejezésre kell juttatnom, hogy az egész ország szíve örvend e pillanatban, amikor ön megérkezett hozzánk, és minden pillanat, amelyet itt tölt kincsekkel ér fel. Az ön bölcsessége és bátorsága példa nélkül áll, ezért úrnőnk, Aki Maga Kesh, türelmetlenül várja, hogy udvarában fogadhassa önt.
Azzal Awari herceg megfordult, és elindult a felfelé vezető úton. A császári fogadóbizottság tagjai utat nyitottak a kesh nagyhercegnek és Nirome úrnak, aztán Kafi intett, hogy Erland és Locklear báró kövessék őket, jómaga és James gróf pedig megindultak mögöttük.
Hegynek fel James odafordult Kafihoz:
– Igazság szerint nagyon keveset tudunk a Császárságról, persze azon kívül, amit a déli határ mellett tapasztalunk. Őfensége nagyon örülne, ha ön a vendégünk lenne, és talán többet is elárulhatna nekünk erről a csodálatos helyről.
A férfi elmosolyodott, és James valami különöset látott a szemében.
– Kívánsága máris teljesült. Hajnalhasadáskor minden nap odakinn leszek az ajtajuk előtt, és nem tágítok önök mellől, amíg engedélyt nem adnak, hogy távozzak. A császárnő (áldott legyen a neve) így rendelte.
A gróf mosolyogva meghajtotta a fejét.
– Tehát ő a házőrzőnk.
Gamina kedvesen intett feléjük, és szintén gondolatban válaszolt:
– Csak egy a sok közül, ebben biztos vagyok, szerelmem.
James a csapat eleje felé pillantott, ahol Erland követte a császári fogadóbizottságot. Tudta, hogy elméjét és tehetségét alaposan próbára teszi majd az elkövetkező két hónap. Pedig csak két fontos feladata volt: Erlandot életben, a Királyságot pedig távol kellett tartania a háborútói.

 

Erlandnak elakadt a szava a csodálkozástól. Hatszobás „lakosztálya” a számukra fenntartott „szárnyban” helyezkedett el, amely egymagában is majdnem akkora volt, mint édesapja palotája Krondorban. A császári palota valóban olyan volt, mint egy egész város. És a vendégszállás minden képzeletet felülmúlóan fényűzőnek látszott. A kőfalakat mindenhol márvánnyal borították, és olyan fényesre csiszolták, hogy szikrázó drágakőként verték vissza a fáklyafényt. A Királyságban szokásos gyakorlattal szemben (ahol számos apró szobát építettek), itt minden szobát hatalmasra terveztek, de egyes részeiket igény szerinti vastagságú függönyökkel le lehetett választani. Most például csak jobb és bal oldalon lógott egy-egy átlátszó fátyolszerűség. Az egyik mögött díványokat és székeket rendeztek el arra az eshetőségre készen, ha mindjárt tanácskozni akarnának. Balra pedig a hatalmas teraszról lélegzetelállító kilátás nyílt az Overn-mélységre, a Császárság szívét jelentő gigantikus édesvizű tóra. A hálószobát kétszárnyú ajtó választotta el attól, amelyben álltak, vagyis a fogadócsarnoktól. A nagyherceg itt találkozhatott tanácsadóival, ha szükségét érezte.
Erland intett az egyik szolgaként jelenlévő testőrének, hogy nyissa ki az ajtót. De mielőtt a katona reagálhatott volna, egy fiatalnő jelent meg a nagyherceg mellett.
– Nagyuram! – szólította meg, majd tapsolt egyet.
Az ajtó kitárult, Erland pedig szórakozottan biccentve belépett a hálótermül szolgáló helyiségbe. Hirtelen megtorpant. Bármerre nézett, mindenhol arany csillogott. Ezzel díszítették az asztalokat, a díványokat, a zsámolyokat és székeket, amelyeket úgy helyeztek el a szobában, hogy minden szükségletet kielégítsenek, amíg a vendég öltözik, üzeneteket fogalmaz vagy magányosan étkezik. A fal felső részén véget ért a márványborítás, helyette okker árnyalatú homokkövet alkalmaztak, amelyre élénk színű freskókat festettek. A kesh stílusú képek harcosokat, királyokat és isteneket ábrázoltak – az utóbbiak közül számosat állatfejjel, mivel az itteniek néha olyan tulajdonságokkal ruházták fel az isteneket, amelyek eltértek a Királyságban megszokottól.
Erland csöndesen álldogálva szemlélte a helyiség pompáját. A szobát hatalmas ágy dominálta. Körülötte három oldalon áttetsző selyemfüggönyök lógtak a hat méter magas mennyezetről. Maga az ágy kétszer akkora volt, mint az otthoni, pedig az is hatalmasnak tűnt, amikor Borrickal hazatértek a magosvári szolgálatból, ahol hozzászoktak a keskeny katonai priccsekhez.
Most, hogy eszébe jutott Borric, Erland sóvárgott a testvére társasága után, és azt kívánta, bárcsak megoszthatná vele mostani élményeit. Mert a nagyherceg (sokadszor a támadás óta) megint csak nem tudta elhinni, hogy fivére halott. Valahogy nem úgy érezte. Ott él valahol odakinn, ezt Erland biztosan tudta.
A fiatal nő, aki bekísérte őket, ismét tapsolt, mire a helyiségben nagy sürgés-forgás támadt. A nagyherceg testőrei néma döbbenettel szemlélték a bevonuló kesh szolgák végeláthatatlan sorát. Először pillanatok alatt kicsomagolták Erland poggyászát, a díszruháját egy közelben álló babára terítették. A legfurcsább az volt, hogy valamennyien csodaszép nők voltak, és mindannyian ugyanolyan lengén öltöztek, mint az úton a fogadóbizottság. Az egyetlen különbséget az ékszerek hiánya jelentette. Az egyszerű szövetet, amelyet a derekuk köré tekertek, vászonövvel fogták össze. Ettől eltekintve viszont a szolgálók meztelenek voltak.
Erland odalépett a testőreihez.
– Menjetek, egyetek valamit – mondta. – Ha szükségem lesz rátok, üzenek értetek.
A páros tisztelgett, majd megfordult. Kissé tétováztak, merre induljanak, egy fiatal lány azonban – mintha olvasott volna a nagyherceg gondolataiban – megszólalt:
– Erre – vezette el őket.
Egy másik, mahagónibarna szemű fiatal nő megállt Erlanddal szemben.
– Ha óhajtja nagyuram, a fürdője készen áll – mondta.
A nagyherceg észrevette, hogy a lány vörös övét aranycsat fogja össze a derekán, a többiek egyszerű fehér öve helyett, s ebből feltételezte, hogy ő lehet a szolgálók vezetője.
Hirtelen úgy érezte, túlságosan is fel van öltözve a forrósághoz képest, azonkívül piszkosnak is találta magát a két napi lovaglás után, így bólintott, majd követte a nőt a következő helyiségbe. Egy jó hat méter hosszú medence várakozott rá odaát. A túlsó végén víziszellemet ábrázoló szobor tartotta a vázát, amelyből folyamatosan ömlött a víz. Erland körülnézve látta, hogy öt meztelen lány vár rá a medencében.
Két másik megállt a két oldalán, a vörös öves pedig, aki idekísérte, szembefordult vele, és kezdte megoldani a nagyherceg ruháját.
– Ööö... – motyogta Erland zavartan, és reflexszerűen elhátrált.
– Valami baj van, nagyuram? – kérdezte a mahagóniszemű lány. A nagyherceg hirtelen észrevette, hogy a nő sötét bőre az olívaolajszíntől a napsütötte vörösig számtalan árnyalatban játszik, ahogy megmozdul. Fekete haját szigorú fonatba kényszerítette, s ez jól kiemelte hosszú, karcsú nyakát.
Erland kinyitotta a száját, aztán ismét becsukta, mert nemigen tudta, mit mondjon. Tudta, hogyha Borric is itt lenne, már mindketten a medencében pancsolnának, és kipróbálnák, meddig terjednek kiváltságaik a csinos szolgálókkal kapcsolatban. De egyedül... olyan esetlennek érezte magát.
– Mi a neved? – kérdezte végül.
– Miya, nagyuram.
– Ó, Miya... – pillantott a kívánságait leső bájos hölgyekre. – ... az én hazámban nem szokta ennyi szolgáló körülvenni az embert... nincs is ennyire szükség.
A fiatal nő egy pillanatra a tekintetét kereste, aztán válaszolt:
– Ha nagyuram megjelölné, mely szolgálók a kedvére valók, elküldeném a többieket. – Majd kissé tétovázva hozzátette: – Ha pedig csak egyet szeretne, megtisztelne, ha... én gondoskodhatnék a szükségleteiről, nagyuram – mondta nyilvánvaló célzással.
Erland megrázta a fejét:
– Nem, én csak... – Beletörődve felsóhajtott. – Jól van, essünk túl rajta.
Ügyes kezek kezdték vetkőztetni. Amikor már semmi sem volt rajta, a nagyherceg sietve és feszengve belépdelt a sekély medencébe. Meglepetve fedezte fel, hogy a víz forró. Kényelmetlenül érezte magát, úgyhogy gyorsan leült az alsó lépcsőfokra: így a melléig ért a víz. Ekkor Miya kikapcsolta az övét, és hagyta lehullani rövid kötőjét a földre. Magabiztosan bement a medencébe, és leült az Erland mögötti lépcsőfokra. Tapsolt, mire egy fürdősegéd intett a parton tartózkodóknak, hogy hozhatják az olajakat, szappanokat és illatszereket.
Miya megfogta a nagyherceg vállát, és gyengéden hátradöntötte a fejét, amíg az a nő puha keblén nem pihent. Aztán Erland érezte, hogy illatos olajat dörzsölnek a hajába. Két másik szolgáló már mellette állt, és enyhén virágillatú szappanokkal mosta a mellét. Újabb kettő tisztítani, és vágni kezdte a körmét, megint kettő pedig szorgalmasan maszírozta fáradt lábizmait.
A nagyherceg az első percekben roppant feszült volt – nem szokott hozzá, hogy hét vadidegen nő ilyen intim módon bánjon vele –, de aztán nagy levegőt vett, és sikerült ellazulnia. Ez az egész nem is olyan sokban különbözik attól, amikor az ember otthon megkéri az egyik szolgát (persze férfit), hogy mossa meg a hátát – győzködte magát. Aztán végigmustrálta a tucatnyi gyönyörű nőt a medence partján, meg a másik hetet, akik a vízben szorgoskodtak, és kuncogott egyet. Hát persze, hogy épp olyan, mint otthon.
– Nagyuram? – érdeklődött azonnal Miya.
– Eltart egy darabig, amíg hozzászokik az ember – sóhajtott Erland.
A lány abbahagyta a hajmosást, és leöblítette a nagyherceg fejét egy aranykancsóból, aztán maszírozni kezdte a férfi nyak- és vállizmait. Annak ellenére, hogy rettentően zavarban volt, Erland érezte, hogy elnehezülnek a szemhéjai. Élezve Miya nedves bőrének napsütötte illatát és a fürdőolajok lágy aromáját, behunyta a szemét. A fáradtság és az aggodalom pillanatok alatt elszállt belőle.
Nagyot sóhajtott, mire Miya halkan megkérdezte:
– Nagyuram, kíván valamit?
Erland most először mosolyodott el a rablótámadás óta.
– Nem, csak arra gondoltam, hozzá tudnék szokni ehhez.
– Akkor hát pihenjen az én csinos, fiatal, tűzhajú uram! – suttogta a lány a fülébe:- Pihenjen, és frissüljön fel, mert ma este úrnőnk, Aki Maga Kesh fogadja önt!
Erland ismét nekidőlt a szolgáló lágy testének, és élvezte, hogy átjárja a víz melege, és maszírozzák a lányok ujjai fáradt és feszült izmait. Hamarosan elszunyókált, és félálomban érezte, hogy teste reagál a nők gyengéd érintésére. Leeresztett szempilláin át látta a várakozóan mosolygó arcokat, és hogy két szolgáló kuncogva összesúg. Igen – gondolta –, hozzá tudnék szokni ehhez.

 

Az egyik szolgáló hirtelen megrázta a lábát, és odasúgta:
– Nagyuram!
Erland álmosan pislogva felkönyökölt, hogy lássa, mi történt.
– Mi az? – kérdezte, amikor végre teljesen felébredt.
– James úr üzenetet küldött, hogy fél órán belül itt lesz, nagyuram. Azt javasolta, hogy addigra álljon készen a császárnő előtti bemutatkozásra. Fel kell öltöznie.
Erland jobbra, majd balra pillantott, és látta, hogy két mozdulatlan test között fekszik. Jobbján az alvó Miya szuszogott halkan, balján pedig egy másik szolgáló – az az élénkzöld szemű jutott eszébe, de a nevét nem tudta felidézni – figyelt lesütött szempillái alól. A nagyherceg játékosan megpaskolta Miya meztelen fenekét, aztán felkurjantott:
– Ideje készülődni, drágaságaim!
Miya nemcsak hogy felébredt, de első mozdulatával már ki is pattant az ágyból. Tapsolt, és abban a pillanatban fél tucat szolgáló sereglett elő Erland kitisztított ruháival. A nagyherceg is felugrott, de intett a szolgálóknak, hogy várjanak, és a medencés szobába sietett. Elhessegette útjából a lányokat, belement a vízbe, és ledörgölte magát.
– Megizzadtam. Muszáj volt – magyarázta az utána siető Miyának.
A lány kedvesen rámosolygott.
– Ön... rendkívül tevékeny volt egy ideig, nagyuram.
Erland könnyedén viszonozta a mosolyt.
– Itt mindig ilyen meleg van?
– Nyáron igen – felelte Miya. – Akik kívánják, azokat legyezővel hűsítik. Télen viszont nagyon hideg van éjszaka, és egy csomó prémet kell az ágyra teríteni, hogy melegen tartson.
Erland nehezen tudta ezt elképzelni, amikor kijött a medencéből. Három nő gyorsan megtörölgette, aztán visszatért a hálószobába.
Az, hogy segítettek neki felöltözni, nehezebbnek tűnt, mint gondolta. Folyton megpróbálta maga csinálni a dolgokat, s így zavarta a csatokat, madzagokat és kapcsokat igazgató szolgálókat. Mire azonban bejelentették Jamest, addigra sikerült teljesen felöltöznie. Bólintott, hogy a gróf bejöhet.
– Nos, jobban nézel ki, mint eddig – nézett rá James. – Aludtál egyet?
Erland a mindenünnen elővillanó női testekre pillantva így szólt:
– Igen, mégpedig egész jól.
A gróf felkacagott.
– Gamina nem örült túlságosan, amikor ennyi gyönyörű fiatal nő jelent meg a lakosztályunkban. Ezek után küldtek néhány csinos fiatalembert is. Szörnyen bosszús lett, amikor felajánlották, hogy segítenek neki fürdeni. Otthon szemérmetlennek hívnám őket – nézett körül –, de számukra ez a természetes. Nekik mi biztosan... nem is tudom, milyennek láthatnak bennünket.
Ekkor intett Erlandnak, hogy menjen vele, és kivezette a fiatalembert egy hatalmas hallba, ahol Gamina és Locklear beszélgettek. Amikor közelebb értek, Gamina megszólalt a nagyherceg elméjében.
– Erland, James már észrevett két embert, aki a lakosztályunkban hallgatózik. Légy óvatos, mit mondasz ki hangosan.
– Gondolom, legalább az egyik „szolgálóm” kesh hírszerző tiszt – üzente vissza némán az asszonynak.
Némán vártak, amíg egy kesh udvari méltóság, ugyanolyan ruhában, mint mindenki (fehér szoknyában és szandálban) értük jött.
– Erre parancsoljanak, fenség, uraim és hölgyem.
Azzal végigvezette őket egy hosszú folyosón, amelyen váltakoztak a hatalmas csarnokokba vezető ajtók és a szellőzőnyílások. A szellőzőnyilásokon át szökőkutakra és kertecskékre láttak, amelyeket póznákon elhelyezett fáklyák világítottak meg. Amikor már számos hasonló kert mellett haladtak el, James megszólalt:
– Akár hozzá is szokhat a délutáni szunyókáláshoz, fenség. Itt ez a szokás. Udvari ügyintézés reggel, kora délután ebéd, aztán alvás estig, majd megint udvari ügyek napnyugtától kilenc óráig, végül vacsora.
Erland a közelükben elhaladó szolgálólányokra pillantott, akik szintén csak egy szál kötőt viseltek.
– Menni fog – jelentette ki.
Ekkor megérezte Gamina meg nem fogalmazott, ámde érezhetően helytelenítő gondolatát.
A folyosó végén elkanyarodtak, majd beléptek egy hatalmas csarnokba. A tetőt tartó három emelet magas oszlopokat mindenütt márvánnyal burkolták. A falakat mindkét oldalon jeles események stilizált ábrázolása, valamint istenek és démonok mitikus csatái borították. Már a csarnok közepén jártak, de a lábuk alá terített csodás tervezésű és hibátlan szövésű szőnyeg még mindig ugyanaz volt, amelyikre a bejáratnál léptek.
Öt-hat méterenként egy kesh őr állt vártán. Erland észrevette, hogy mennyire nem hasonlítanak ezek az emberek a híres kutya harcosokra, akik a Királyság határán szolgálnak. Úgy tűnt, itt inkább megjelenés, mintsem tapasztalat alapján válogatták a katonákat. Mindannyian a szokásos rövid szoknyát viselték, bár ezt elöl felhasították, hogy könnyebben lehessen mozogni benne. Alatta ugyanolyan anyagból készült fehér ágyékkötőt hordtak, fölötte pedig díszes, színes övet, ezüstcsattal. Minden katona lábán az ismert egyszerű keresztpántos szandált látták. A fejükön viszont érdekes sisakok pompáztak: Erland számára barbárnak, primitívnek tűntek. Az egyikük egy leopárd koponyát viselt; az állat lelógó bőre pedig a vállán pihent. Néhányuk hasonló kidolgozású antilop- vagy medvefejet hordott. Többen sas- vagy sólyomtollakat tűztek elefántcsont hajpántjukba, mások színes papagájtoll forgót viseltek, megint mások pedig nádból készült, rikítóra festett kúpos fejfedőt, amely nem tűnt túlzottan hasznosnak egy esetleges csatában.
– Csinos látvány, nem? – jegyezte meg James hangosan.
A nagyherceg bólintott. Kesh felsővárosában minden, amit láttak, legalábbis pazarlónak tűnt. Az alsóvárost ismerve még szembeszökőbb volt a különbség. Ahol valami egyszerű is megfelelt volna, ott mindig valami nemessel helyettesítették: aranyat használtak vas helyett, drágaköveket üveg helyett, selymet ott, ahol pamutot várna az ember. És ahogy sorba járták a különböző csarnokokat és folyosókat, rájöttek, hogy ez a szolgákra is igaz. Ha férfira volt szükség, épnek és ügyesnek, de jóképűnek is kellett lennie. Ha – akár véletlenül is – megpillantottak egy nőt, az egészen biztosan bájos és fiatal volt. Még néhány nap – gondolta Erland – és örülni fogok egy közönséges arcnak.
Aranylapokkal borított, masszív, kétszárnyú ajtóhoz értek. A nemes, aki idáig vezette őket, botja fém végét a kőpadlóhoz ütötte, majd elkiáltotta magát:
– Erland herceg, James gróf, Gamina grófnő és Locklear báró!
Az ajtók szélesre tárultak, és a nyíláson Erland hatalmas csarnokot pillantott meg, amely a szemközti falig legalább száz méter hosszú lehetett. Annál a távoli falnál pedig egy magas emelvényen aranytrónus állott.
– Nem is mondtad, hogy ez hivatalos fogadás – súgta a szája sarkából a nagyherceg.
– Mert nem is az – felelte James. – Ez egy alkalmi, családias hangulatú vacsora.
– Alig várom, hogy hivatalosan is fogadjanak – mondta Erland, majd mély lélegzetet véve folytatta. – Nos, akkor menjünk, harapjunk egyet őfelségével! – Azzal a nagyherceg tanácsadói élén belépett a Nagy Kesh Birodalom császárnőjének csarnokába.

 

Erland céltudatosan masírozott a terem közepe felé. Csizmájuk sarka idegenül csikorgott a kövezeten, hangja szinte tolakodónak tűnt ebben a csarnokban, ahol csak puha bőrből készült szandálok és papucsok szoktak végigcsusszanni. A csöndben csak úgy visszhangzott a zaj, mert egyetlen pisszenés sem hallatszott, amíg minden tekintet a Szigetkirályság bevonuló küldöttségére tapadt.
Az emelvényre, az aranytrónus elé egy halom párnát helyeztek. Ezeken feküdt egy idős asszony. Erland megpróbált egyenesen ránézni, de úgy, hogy közben ne bámulja meg, és lehetetlennek találta a feladatot. Itt, az ismert világ legfélelmetesebb trónja előtt, párnákra támaszkodva helyezkedett el az ismert világ legnagyobb hatalmú uralkodója. Apró, ráncos, jelentéktelen külsejű asszony volt. Ruhája hasonlított a szokásos fehér kötőre, csak az övé hosszabb volt, a térde alá ért. Hatalmas gyémántokkal kirakott öve szikrázni látszott a fáklyák tüzénél, és a visszatükröződő fény táncoló ábrákat varázsolt a falakra és a mennyezetre. Lenge fehér anyagból készült mellényt viselt, amelyet elöl egy óriási, vérvörös rubinkővel díszített brossal tűzött össze. Fején aranydiadém pompázott, amelyet akkora zafírokkal és rubintokkal raktak körbe, amelyeknél a nagyherceg még soha nem látott nagyobbat. A Császárság számos népének, hadisarca ott díszelgett ezen az öregasszonyon.
Kreol bőre sem rejthette el korával járó sápadtságát. Mozdulatai tíz évvel öregebbnek mutatták, mint tényleges hetvenöt éve, szemében azonban Erland érezte nagyságát, mert még mindig tűz lobogott benne.
Sötét szemében a homlokán ragyogó zafírok és rubintok visszatükröződő fényével szemlélte a nagyherceget, amíg az végigsétált a kiváltságos vendégek asztalai között, akik ma este együtt költhették el vacsorájukat a császárnővel. Az emelvény lábánál tucatnyi alacsony asztalt helyeztek el félkör alakban; ezek mellett azok kuporogtak kényelmes párnáikon, akiket az uralkodó méltónak ítélt erre a tisztességre.
Erland megállt a császárnő előtt, és fejet hajtott: semmivel sem mélyebben bókolt, mint nagybátyjának, a királynak. James, Gamina és Locklear letérdeltek, ahogy azt a ceremóniamester meghagyta, és várták, hogy engedélyt kapjanak a felállásra.
– Hogy érzi magát vendégünk, a Szigetkirályság ifjú hercege?
Az asszony hangja villámcsapásként törte meg a kellemes nyári estét; Erland csaknem ugrott egyet, amikor meghallotta. Ez az egyszerű kérdés olyan hangsúlyokat és felhangokat hordozott magában, amelyeket a fiatalember képtelen volt értelmezni. Legyőzve feltörő félelmét, Erland olyan nyugodtan válaszolt, ahogy csak tudott:
– Jól felség. Nagybátyám, a Szigetek királya jó egészséget és sok boldogságot kíván önnek.
Az asszony könnyedén felkacagott.
– Hát persze, hercegem. Ebben az udvarban én vagyok az országa legjobb barátja, kétsége se legyen efelől. – Felsóhajtott, majd így folytatta: – Amikor véget érnek az ünnepségek, kérem továbbítsa Kesh legforróbb jókívánságait a Királyság folyamatos virágzását illetőleg. Sok közös van bennünk. Most pedig, kik a kísérői?
Erland megejtette a bemutatást. Amikor megvoltak vele, a császárnő mindenkit meglepett azzal, hogy felült.
– Grófnő, megtenné, hogy közelebb jön? – kérte.
Gamina gyors pillantást vetett a férjére, aztán fellépdelt az uralkodóhoz vezető tíz lépcsőfokón.
– Önök ott északon mind világos bőrűek, de önhöz hasonlót még sohasem láttam – kezdte az idős hölgy. – Ön nem Csillagdokk környékéről való, ugye?
– Nem, felség – felelte Gamina. – A Romney-tól északra húzódó hegyek között születtem.
A császárnő bólintott, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
– Térjen vissza a férjéhez kedvesem! Az arcvonásai rendkívül bájosak a maguk egzotikus módján.
Miközben Gamina lement az emelvényről, a császárnő Erlandhoz fordult:
– Fenség, egy külön asztalt készítettünk elő az önök számára. Ugye megteszi a kedvemért, hogy velünk vacsorázik?
– Számunkra a megtiszteltetés, felség – hajolt meg ismét a nagyherceg.
Amikor leültek a jelzett asztalhoz (az uralkodó közelében, a másodikhoz), újabb kikiáltó jelent meg:
– Awari herceg, úrnőnk, Aki Maga Kesh fia!
Az a nagyherceg, aki délután fogadta őket, most belépett egy oldalajtón, amely Erland feltételezése szerint a palota egy másik szárnyából nyílhatott, mint, amelyben ők laktak.
– Üdvözlöm, fenség – hangzott fel Erland jobbjáról. A fiatalember megfordulva Kafi Abu Harezt pillantotta meg, aki James báró és őközé ült le. – Őfelsége (áldott legyen a neve) úgy vélte, enyhítheti a rengeteg újdonság miatti kellemetlen érzését, ezért utasított, hogy üljek ön mellé, és válaszoljak minden felmerülő kérdésére.
– És derítse ki, mire vagyunk kíváncsiak – érkezett Gamina néma figyelmeztetése.
A nagyherceg biccentett. Kafinak úgy tűnt, ez neki szól, Gamina azonban tudta, hogy a fiú csak azt akarta jelezni, hogy egyetért. A ceremóniamester ismét megszólalt:
– Sharana hercegnő!
Awari mögött egy, Erlanddal nagyjából egyidős lány jelent meg. A nagyherceg lélegzete elakadt a császárnő unokája láttán. Ebben a palotában, ahol csak gyönyörű nők laktak, ő még közülük is kimagaslott szépségével. Ő is olyan stílusú ruhát viselt, mint a többiek, de a császárnőhöz hasonlóan szintén vászonmellényt vett magára. Alakját azonban csak még inkább kiemelte, hogy elrejtette a tekintetek elől. Halvány mandulaszín kezét és arcát aranyfényűvé barnította a forró keshi napsütés. Haját minden különösebb frizura nélkül vágták – válláig, illetve szemöldökéig ért –, hátul egyetlen hajfonatot azonban egészen hosszúra hagytak: drágaköveket és aranyszálakat fontak bele.
– Sojiana hercegnő! – kiáltott megint a ceremóniamester.
Locklear kis híján leesett a székről. A gyönyörű Sharana bimbózó bája mellett édesanyja, Sojiana szépsége tetőfokán állt. A magas, atlétikus alkatú asszony egy táncos kecsességével mozgott, mintha minden lépést megtervezett volna, hogy a lehető legelőnyösebb pozícióból mutassa be testét. Pedig amúgy is kivételes alakja volt: hosszú lába, lapos hasa és hatalmas keble. Mindene megvolt, ami kellett, de egy csepp háj sem látszott rajta, nem volt lágyság kemény izomzata fölött. Csak a fehér kötőt viselte arany derékszíjjal a szokásos fehér vászon helyett. Karjai körül egy-egy arany kígyó tekergőzött, és tűzopálokkal díszített arany gallért viselt, amely lángolni látszott kreol bőrén. Haja színe a borba áztatott fáéra emlékeztetett: legalább annyira tűnt vörösnek, mint barnának. És egy ugyanolyan gyönyörű arcból, mint amilyen a teste volt, világító zöld szemekkel pillantott az anyjára.
– Te jó ég! – álmélkodott Locklear. Ez a nő elképesztően szép.
Kafi egyetértett:
– A nagyhercegnő az egyik legszebbnek tartott tisztavérű, báró úr – jegyezte meg, de mintha figyelmeztetés bujkált volna a hangjában.
James különös, kérdő pillantást vetett a sivataglakóra, de az nem akarta bővebben kifejteni véleményét. Egy ideig állta a gróf tekintetét, – aztán észrevette Locklear leplezetlen érdeklődését az édesanyja felé lépkedő nagyhercegnő iránt, így mégis megszólalt:
– Locklear báró, úgy érzem óvatosságra kell intenem önt. – Ekkor visszanézett Sojianára, aki épp most ért oda az emelvényhez, és odasúgta: ő az udvar legveszedelmesebb asszonya a császárnő után. Ez pedig azt jelenti, hogy ő a világ második legveszedelmesebb asszonya.
Locklear kihívóan elmosolyodott:
– El is hiszem. Hiszen lélegzetelállítóan szép. De szerintem megbirkóznék a kihívással.
Gamina sötét pillantást vetett a férfira durva tréfájáért, a sivataglakó azonban kényszeredetten elmosolyodott.
– Lehet, hagy lesz rá módja. A hölgy ízlése meglehetősen... kalandos.
James füle mellett nem siklott el Kafi titkolt figyelmeztetése, még ha a megbabonázott Locklear nem is figyelt rá. A gróf köszönete jeléül biccentett.
Awarival és Sharanával ellentétben Sojiana nem csak egyszerűen meghajolt a császárnő előtt, majd leült a családja számára fenntartott asztalhoz, hanem meg is szólította az uralkodót:
– Édesanyám, jól van? – kérdezte hivatalos hangon.
– Jól vagyok, leányom. Még egy napig elkormányoztuk Kesht.
– Akkor hát imáim meghallgatásra találtak – hajolt meg a nagyhercegnő, majd leült fivére és lánya mellé, s ezután szolgák léptek be a csarnokba.
Folyamatosan hordták a különféle ételeket, és Erlandnak egy-két percenként döntenie kellett, mit is kóstoljon meg. Borokkal kínálták: szárazzal és édessel, vörössel és fehérrel – utóbbit az Oltalmazók csúcsáról beszerzett jéggel hűtötték.
– Mondja, kedves Kafi – kérdezte Erland –, miért a császári család tagjai léptek be utoljára?
– Itt Keshben ilyen furcsa módon történnek a dolgok. A legkevésbé fontos emberek érkeznek először – a rabszolgák, a szolgák és az alacsonyabb rangú udvari tisztségviselők –, akik mindent előkészítenek a magasabb rangúak számára. Aztán belép Úrnőnk, Aki Maga Kesh, és elfoglalja helyét az emelvényen. Ezután következnek sorban a többi nemesi születésűek vagy más okból megbecsült személyiségek; megint csak fontossági sorrendben. Ön itt az egyetlen jelenlévő főnemes a császári család tagjain kívül, ezért jelentették be közvetlenül Awari herceg előtt.
Erland bólintott, aztán hirtelen eszébe jutott valami furcsa.
– Ez azt jelenti, hogy az unokahúga, Sharana...
– Magasabb rangúnak számít az udvarban, mint a nagyherceg – fejezte be Kafi körülpillantva a teremben. – Ez a téma pillanatnyilag is vita tárgya a családban, fenség.
– De nem szeretne erről itt beszélni – tette hozzá Gamma a maga néma üzenetét. Erland az asszonyra nézett, mire az sietve folytatta: – Nem, nem olvasok a gondolataiban, fenség. Nem, tennék ilyet senkivel, aki nem adott rá előzetesen engedélyt, ő azonban... szinte közhírré teszi ezt. Nem tudom jobban megmagyarázni, de érzem, erővel tartja vissza magát, hogy ne mondjon el még néhány dolgot.
Erland annyiban hagyta a dolgot, és elkezdett az udvarról kérdezgetni. Kafi úgy felelgetett, mint egy unatkozó történelemtanár, néha azonban a kérdések tréfás, zavarba ejtő, vagy botrányos történetek mesélésére késztették. Kiderült, hogy a férfi valódi pletykafészek.
James hagyta, hogy inkább a többiek beszéljenek, és gondosan megrostálta magában Kafi válaszait. Vacsora közben számos hírt és érdekes információmorzsát szedett össze, amivel azonnal kiegészítette a történések már ismert láncolatát. Kesh olyan bonyolultnak bizonyult, mint egy hangyaboly: és csak a boly királynője – jelen esetben a császárnő – tartotta fenn a rendet. A frakciók, a régi nemzeti ellentétek, az ősöktől örökölt gyűlölködés mind-mind az udvari élet részét képezték, és az uralkodó úgy tartotta fenn birodalma egységét, hogy folyton kijátszotta az egyik oldalt a másik ellen.
James finom, száraz vörösborát kortyolgatva töprengett, vajon mi lehet az ő szerepük ebben a színjátékban. Abban ugyanis olyan biztos volt, mint hogy töri a cipő a lábát, hogy a jelenlétüket valaki arra használja fel, hogy további előnyöket szerezzen a politika színpadán. A kérdés csak az volt, ki próbálja felhasználni őket, és mik a céljai.
Arról nem is beszélve – tette hozzá magában –, hogy muszáj lesz minél előbb kiderítenünk az Erlandra osztott szerepet. Nyilvánvalónak látszott, hogy legalább egy frakciónak jól jönne a nagyherceg halála és a Királyság elleni háború. James körülnézett, aztán ismét megízlelte a száraz bort. Közben eltűnődött, mennyire idegenek ők ebben a nagyon különös országban, és hogy sürgősen meg kell tanulnia, hogyan működnek errefelé a dolgok. Hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak, és a teremben ülők arcát tanulmányozta. Azt tapasztalta, hogy legalább hét-nyolc ember viszont őt nézi.
Felsóhajtott. Lesz még idejük, mert nem hitte komolyan, hogy bármi baj történik az itt töltött első éjszakán. Ha ő lenne a felelős Erland meggyilkoltatásáért, akkorra időzítené, amikor több vendég van a palotában, hogy elterelje magáról a gyanút, és hogy még jobban tönkretegye a császárnő születésnapi ünnepségét. Persze csak akkor – helyesbített –, ha nem maga a császárnő kívánja Erland halálát.
Elvett egy érett dinnyeszeletet a tányérjáról, és beleharapott. Megízlelve úgy döntött, néhány órára félreteszi az államügyeket. Egy perccel később mégis azon kapta magát, hogy tekintete a csarnokot pásztázza, hátha rájön, honnan várható a feltételezett támadás.

 

 

10.
Az új barát

Az őrszem előre mutatott.
– Faráfra!
A kapitány megkurtíttatta a vitorlákat, miközben megkerülték a szirtfokot, és végre megpillantották a kesh kikötővárost. Egy, a korlátnál álló matróz odafordult Borrichoz:
– Mit szólnál egy kis szórakozáshoz ma éjjel, Bolond?
Borric szomorúan elmosolyodott. Hátulról a kapitány parancsa hallatszott:
– Mindenki a fedélzetre, és készüljetek fel a reffelésre!
A tengerészek már ugrottak is, hogy engedelmeskedjenek.
– Két fokkal a kikötő felé! – kiáltotta a kapitány, Borric pedig a jelzett irányba fordította a hajó kormányát. Mióta csatlakoztak a Jóságos utazó legénységéhez, kiérdemelte a kapitány és a matrózok kelletlen elismerését. Néhány feladatot kifejezetten jól csinált, másokhoz viszont egyáltalán nem értett, de azokat is hamar megtanulta. Mivel jó érzéke volt a hajózáshoz (a szélirány és a tengeráramlatok változásait még kisgyerekként és kis hajókon kitapasztalta), kormányos lett, a három tengerész egyike, akiknek a kapitány átengedte ezt a feladatot.
Borric felnézett. Suli a vitorlarudakon rohangált, és majomügyességgel igazgatta a vásznakat és a kötélzetet. A gyerek úgy hozzászokott a tengerészélethez, mintha mindig is ezt csinálta volna. A tengeren töltött egy hónap alatt magára szedett némi súlyt, és megizmosodott a folyamatos kemény munkától, illetve az egyszerű, de kiadós ételtől; teste lassan megmutatta, milyen is lesz majd az alkata felnőtt korában.
A nagyherceg nem árulta el személyazonosságát, de úgy tűnt, tulajdonképpen senkit sem érdekel különösebben, ki is ő. A késsel előadott holdkóros belépő után a kapitány és a legénység egyaránt csak „a Bolond”-ként emlegette. Egészen biztosan az sem változtatta volna meg az álláspontjukat, ha azt állítja, hogy ő a Szigetkirályság trónörököse. Sulit pedig egyszerűen „fiú”-nak szólították. Senki sem kérdezte őket, mit kerestek a süllyedő bárkán a tenger közepén, mintha csak tudták volna, hogy az efféle információ bajba sodorná őket.
A kapitány szólalt meg a nagyherceg háta mögül:
– Egy faráfrai révkalauz fog bevinni minket a kikötőbe. Átkozottul rühellem a várakozást, de ez a kikötőparancsnok utasítása, úgyhogy muszáj itt vesztegelnünk egy darabig. – A kapitány intett, hogy vonják be a vitorlákat, és készüljenek a lehorgonyzásra. Felhúztak egy zöld-fehér zászlót, jelezve, hogy révkalauzt kérnek. – Itt és most elválnak útjaink, Bolond. A révkalauz csak egy óra múlva érkezik, de téged már most kiteszlek: néhány matróz kievez veled a városba.
Borric nem szólt semmit. A kapitány kis ideig merőn nézte a nagyherceget, aztán megszólalt:
– Jóvágású legény vagy, de nem voltál igazi matróz, amikor a hajóm fedélzetére léptél. – Összehúzott szemmel folytatta: – Úgy ismerted a hajózást, mint egy kapitány, és nem mint a legénység egy tagja: a legközönségesebb munkákról fogalmad sem volt. – Beszéd közben a kapitány újra meg újra körülnézett, mintha biztos akarna lenni abban, hogy mindenki végzi a rászabott feladatot. – Olyan, mintha a hajóhídon töltötted volna a napjaidat, viszont sose mentél volna le a fedélzetre vagy lejjebb; mintha már gyerekként kapitány lettél volna. – Aztán halkabban hozzátette: – Vagy egy gazdag hajótulajdonos fia. – Borric finoman elfordította a kormánykereket, ahogy csökkenni kezdett a hajó sebessége, a kapitány pedig folytatta: – Persze kérges a tenyered, de nem olyan, mint a matrózoké, hanem mint a lovasoké vagy katonáké. – Megint felpillantott, hogy nem lazsál-e valaki. – Nos, nem kérdezem a történetedet, Bolond. De azt tudom, hogy a dereglye, amelyben rátok bukkantunk, Durbinból származik. Nem ti vagytok az első páros, akiknek sietősen kellett távozniuk onnan. De minél többet gondolkozom a dolgon, annál kevésbé akarom tudni a miértet. Nem mondhatom, hogy jó matróz voltál, Bolond, de siránkozás nélkül megtettél minden tőled telhetőt, és egész tűrhető kisegítő vált belőled. Ennél többet senki sem kívánhat. Felpillantott, és amikor látta, hogy minden vitorlát bevontak, parancsot adott, hogy eresszék le a horgonyt. Rögzítette a kormányt, amelyet Borric szilárdan tartott. – Normális esetben ugyanúgy segítened kellene a kirakodásban, mint a többieknek, míg ki nem lóg a beled, vagyis napnyugtáig, mert persze addig nem tekinteném rendezettnek a tartozásodat az útért; de valahogy bajt szimatolok körülötted, úgyhogy jobb szeretném ha észrevétlenül távoznál. – Még egyszer végigmérte a nagyherceget. – Nos, menj le a szállásra, és szedd össze a holmidat! Tudom, hogy az embereim szemét is kiloptad a kártyatrükkjeiddel. Még jó, hogy nem előre fizettem nekik, mert akkor most itt állnának egy fillér nélkül.
– Köszönöm, kapitány – tisztelgett Borric.
Aztán elindult a lejárat felé, lecsusszant a főfedélzetre vezető létrán, és felkiáltott Suliért:
– Hé, fiú! Gyere le, és szedd össze a cuccodat!
A durbini koldusgyerek lesiklott a kötélzeten, és a legénységi szállás bejárata előtt megvárta a nagyherceget. Lementek, és összeszedték kevés ingóságukat. A magukkal hozott késen és a tokján kívül Borric nyert két matrózinget, egy nadrágot és néhány hasonló ruhadarabot Suli számára.
Mire felértek a fedélzetre, a legénység már tétlenül álldogált, és a révkalauzt várta. Sokan akartak elbúcsúzni a párostól, miközben odamentek a hajó oldalán lógó kötélhágcsóhoz. Odalent a kapitányi csónak várt. rájuk, meg két matróz, aki a partra evezett velük.
– Bolond! Fiú! – szólt oda nekik a kapitány, amikor éppen le akartak mászni.. Megtorpantak. A parancsnok egy kis erszényt nyújtott feléjük. – Egy negyed fizetés van benne. Senkit sem engedhetek egy fillér nélkül egy kesh városba. Annál az is jobb lett volna, ha hagylak benneteket megfulladni.
– A kapitány úr jóságos és nagylelkű ember – vette át az bugyellárist Suli.
Miközben a csónak a móló felé haladt, Borric megpróbálta megbecsülni, mennyi lehet az erszényben. Aztán elrejtette a ruhája alatt, a másik, Salayától elvett zacskó mellé. Nagyot sóhajtva azon töprengett, most mi tévők legyenek. Persze nyilvánvalóan Kesh városába kell jutniuk, csak az a kérdés, hogyan? Úgy döntött, amíg partra szállnak, nem rágódik tovább a dolgon.
– Hogy értette a kapitány, hogy nem engedhet bennünket egy fillér nélkül egy kesh városba? – fordult oda Sulihoz.
Az egyik matróz válaszolt a fiú helyett:
– Ha itt nincs pénzed, akár fel is fordulhatsz. – Megrázta a fejét, amikor látta, hogy Borric nem érti a dolgot. – Az élet olcsó Keshben. Akár Queg átkozott királya is lehetsz, ha nincs nálad, pénz: hagynak megdögleni az utca közepén, aztán átlépnek feletted, és a hetedik pokolba kívánják a lelkedet, amiért a holttested útban van.
– Így igaz – helyeselt Suli. – A keshiek állatok.
– Hiszen te is keshi vagy – nevetett Borric.
A gyerek kiköpött a tengerbe.
– Mi durbiniak nem igazán vagyunk keshiek, nem jobban, mint például a sivataglakók. Ők csak leigáztak bennünket, mi adót fizetünk nekik, de nem vagyunk keshiek. – A városra mutatott. – És ők sem azok. Erről sohasem engedik, hogy megfeledkezzünk. Vérbeli keshiekkel csak Kesh városában találkozhatsz. Majd meglátod!
– A fiúnak igaza van, Bolond – mondta a beszédesebbik matróz. – Az igazi keshiek furcsa népség. Nem túl sokat láthatsz a Sárkány-tenger mentén vagy bárhol másutt, kivéve persze az Overn-mélység környékét. Borotválják a fejüket, meztelenül szaladgálnak, és az se zavarja őket, ha szórakozol egy kicsit az asszonyaikkal. Ez tény! – A másik tengerész felmordult, mintha ez is csak egy történet lenne, amelynek az igazáról még szeretne megbizonyosodni. – Kocsit hajtanak, és azt hiszik, különbek nálunk – folytatta az első. – Ha úgy tartja kedvük, csak rájuk pislantasz, és már meg is öltek. – Mindkét matróz keményen evezett, mert a hullámtörő vonalához értek. Borric is érezte, hogy a csónak emelkedik és süllyed alattuk. Az első tengerész kisvártatva visszatért monológjához. – És ha valamelyikük megölne téged, a bíróság egyszerűen szabadon bocsátaná az illetőt. Még akkor is, ha ugyanolyan közrendű, mint te vagy, Bolond. Ennyit számít, ha valaki tisztavérű.
– Ez már aztán szentigaz – bólogatott a másik kísérőjük. Vigyázz a tisztavérűekkel! Ők nem úgy gondolkoznak, mint mi. Számukra mást jelent a böcsület. Ha párbajra hívsz egy ilyent, lehet, hogy kiáll veled, lehet hogy nem: egy fikarcnyit sem érdekli, mit gondolsz róla. Ha viszont megsérted, a nyomodba ered, és úgy fog vadászni rád, mint egy közönséges állatra.
– És a világ végére is követ, ha kell – tette hozzá az első férfi –, ez is tény.
Egy hullám elkapta a csónakot, és partra lódította. Borric és Suli kiugrottak a derékig érő vízbe, és segítettek a két evezősnek megfordulni. Amikor a hullám kezdte visszalódítani a mély víz felé a csónakot; meglökték, hogy a matrózoknak legyen egy kis lendülete. Amikor kigázoltak a tengerből, a nagyherceg a koldusgyerekhez fordult:
– Hát, eredetileg nem ilyen fogadtatásra számítottam Keshben, de legalább élünk, lesz mit ennünk – csörgette meg az erszényt a tunikája alatt és nem üldöznek bennünket. – Visszanézett a Jóságos Utazóra, amely még mindig a kesh révkalauzra várakozott. Tudta, hogy előbb vagy utóbb valamelyik tengerész említést tesz majd a Durbin környékén felszedett férfiról és kisfiúról. Azok, akik a Császárság ezen részében híreket várnak róla, összekapcsolják majd ezt az értesülést a szökésével. Akkor pedig ismét vadászni fognak rájuk. – Legalábbis egyelőre nem üldöznek bennünket. – Játékosan meglegyintette a gyerek hátát. – Gyerünk, nézzünk utána, miféle jó meleg ennivalót tud ajánlani egy efféle kesh város!
Erre a javaslatra Suli is lelkesen bólogatott.

 

Ha Durbin zsúfolt, piszkos és nyomorúságos településnek tűnt, Faráfra egzotikus volt. Azonkívül zsúfolt, piszkos és nyomorúságos. Mire félúton jártak a város központjához, Borric már pontosan értette, mire gondolt a kapitány a megjegyzésével. Úgy húsz méternyire a vízi kaputól – a kikötőből ezen keresztül lehetett a városba jutni – egy holttest oszladozott a napon. Legyek nyüzsögtek rajta, és a felsőtest állapotából ítélve hajnal előtt kutyák is lakmározhattak belőle. A mellette elhaladó emberek rá sem néztek, az egyetlen reakció, amit némelyikükön látni lehetett, hogy elfordították a tekintetüket.
– A városi őrség vagy valaki nem csinál vele valamit? – nézett körül Borric.
Suli folyamatosan a környéket fürkészte, hátha adódik valami lehetőség, hogy szerezzen egy-két pénzdarabot.
– Ha egy közeli boltos úgy dönt, hogy a bűz árt az üzletének, fizet egy-két utcakölyöknek, akik elvonszolják a hullát a kikötőbe, és bedobják a vízbe – felelte oda sem figyelve. – Egyébként meg addig fekhet itt, amíg egyszer csak már nincs itt. – Úgy tűnt, Suli kész ténynek tekinti, hogy valamiféle mágikus módon előbb-utóbb eltűnnek a holttestek.
Néhány méterre tőlük egy bő köntösbe burkolózott férfi guggolt, ügyet sem vetve a körülötte elhaladókra. Az illető Borric figyelő tekintetétől kísérve felállt, és eltűnt a tömegben, friss bizonyítékot hagyva maga mögött, hogy nem vallásos áhítattól áthatva kuporgott eddig, hanem csak természetes szükségét végezte.
– Istenek, odafenn az égben! -. emelte fel a tekintetét szörnyülködve a nagyherceg. – Hát ebben a városban nincsenek nyilvános árnyékszékek?
– Nyilvános? – nézett rá Suli kíváncsian. – Még sose hallottam ilyesmiről. Ki építene ilyesmit, és ki pucolná? Egyáltalán, minek is bajlódna bárki ilyesmivel?
– Nem érdekes – felelte Borric. – Csak vannak dolgok, amikhez nehéz hozzászokni.
Miközben bekapcsolódtak a város nyüzsgésébe, Borric elképedten nézte az emberfajták hihetetlen változatosságát. Rengeteg különböző tájszólást lehetett hallani, és mindenféle szabású ruhát megfigyelhettek. Még sohasem látott hasonlót, és nem is ezt várta. Az egyik oldalon nők haladtak el sivatagi öltözékben: halványkék vagy barna ruha rejtette őket tetőtől talpig, hogy csak a szemük látszott ki alóla. Mellettük a füves síkságokról származó vadászok vizsgálgatták az árukat: olajozott barna testük egy keskeny bőr ágyékkötőtől eltekintve teljesen meztelen volt, hiúságukat viszont jól mutatta a számos réz karkötőjük, nyakláncuk, fülbevalójuk és díszes fegyverük. Emitt törzsi tetoválások látszottak az arcokon, amott pedig szokatlan szabású templomi köntösök mutattak viselőjük vallásos elkötelezettségét. Kávébarna asszonyok sétáltak hónaljtól térdig érő élénk színű szövetekbe burkolózva, fejükön ugyanolyan anyagból készült csúcsos kalap pompázott, többségük hátán egy batyuból komoly szemű kisbaba lógott. Minden lehetséges kinézetű gyermek szaladgált az utcán, és sokuk egy kutyát üldözött, amely kétségbeesetten kerülgette az emberi lábak rengetegét.
– Az az állat úgy fut, mintha az élete múlna rajta – nevetett Borric.
– Az is múlik – vonta meg a vállát Suli. – Azok az utcakölykök éhesek.
Borric már nemigen tudta befogadni az élményeket. Túl sok újdonságot látott, amit nem értett. Bárhová is nézett, mindenütt emberek százai tolongtak: volt aki sétált, volt aki sietett, de senkit sem zavart a körülötte nyüzsgő tömeg. És az állandó lökdösődés, meg hangkavalkád mellett ott voltak a szagok. Mosdatlan testek, drága parfümök, emberi ürülék, fövő étel, egzotikus fűszerek, állatok szaga keveredett orrában az idegen ország illatává. Az utca annyira zsúfolt volt, hogy szinte meg sem lehetett mozdulni anélkül, hogy az ember hozzá ne érjen egy idegenhez. Borric érezte a két erszény súlyát inge alatt, vagyis a legbiztonságosabb helyen, ahova tehette. Egy esetleges tolvajnak elölről be kellene nyúlnia a tunikája alá, ami valószínűtlen vállalkozásnak tűnt. Borricnak már kezdtek eltompulni az érzékszervei a sok újdonság láttán: pihenésre volt szüksége.
Egy nyitott elejű sörözőhöz értek, és a nagyherceg intett Sulinak, hogy menjenek be: A viszonylagos félhomályban csak néhány ember beszélgetett egy sarokasztalnál, a helyiség egyébként üres volt. Borric rendelt egy keserű sört magának, meg egy világosat a gyereknek. A kapitánytól kapott soványka erszényből fizetett, egyelőre nem akarta mutogatni, mennyi pénze van valójában. A sör átlagos volt, de a nagyherceg olyan rég kóstolt ilyesmit, hogy most ez is jólesett.
– Félre az útból! – Női sikoly hallatszott, majd patkókopogás és ostorpattogással fűszerezett kiáltozás. Borric és Suli megfordultak, hogy megnézzék, mi okozza az izgalmat. A söröző nyitott oldalán szokatlan esemény vette kezdetét. Egy díszes, nyitott hintó elé fogva két pompás almásderes paripa hátrált nyihogva, mivel a kocsis hirtelen meghúzta a kantárszárukat.
A hirtelen megtorpanás oka egy hatalmas termetű férfi volt, aki az utca kellős közepén álldogált. A hajtó mögül a kocsi tulajdonosa szitkozódott:
– Ostoba! Idióta! Tűnj már el az útból!
A férfi komótosan odasétált, és megragadta a két ló kantárszárát. Csettintett egyet a nyelvével, és elkezdte tolni a paripákat, amelyek megindultak hátrafelé. A kocsis hangosan kiáltozva pattogtatta ostorát az egyik ló füle mellett. Az állatok azonban inkább az elölről származó folyamatos nyomásnak engedelmeskedtek, mintsem a hátulról jövő zajnak. A hintó, a kocsis átkozódása és tiltakozása ellenére hátrafelé haladt, az utas pedig hitetlenül nézte a történteket. A hajtó ismét meglendítette az ostort, mire a lovakat fogó férfi megszólalt:
– Ha még egyet csettintesz azzal az ostorral, ez lesz az életed utolsó ostobasága, amit elkövethetsz!
– Hát ez érdekes – jegyezte meg Borric. – Kíváncsi lennék, miért csinálja ezt nagydarab barátunk:
„Nagydarab barátjuk” kinézete alapján zsoldos lehetett: zöld inge és nadrágja fölött ugyanis bőrpáncélt viselt. Fején régi, deformálódott fémsisakot hordott, amelyre ráfért volna egy alapos tisztítás, hátán pedig bőr kardhüvelyt vetett keresztbe, amelyben egy másfélkezes, vagy más néven fattyúkard helyezkedett el. Oldalt két hosszú tőr nyele lógott ki az övéből.
A hajtó mögött álló férfi dühösen rázta az öklét az útjukat elzáró idegen felé. Nem volt rajta semmi, eltekintve egy fehér kötőtől, és a mellén X alakban keresztezett – talán fegyvertartó – vékony bőrszíjaktól. A kocsi két oldalán egy-egy lándzsa meredezett az ég felé, mint egy hajó árbocai. Azonkívül hatalmas íjat rögzítettek a hintó hátuljára. A kocsis már dühtől vörös arccal üvöltött:
– Tűnj el az útból, te idióta!
Suli odasúgta Borricnak:
– Az a férfi ott a hintóban tisztavérű keshi. A vállszíjaiból látszik, hogy a Császári Harci Kocsizók Céhének a tagja. Ennélfogva a Császárság ügyében megy valahová. Az az ember pedig, aki megállította őket, vagy nagyon bátor, vagy ostoba.
Az idegen, aki még mindig tartotta a lovakat, megrázta a fejét, és köpött egyet. Addig kényszerítette hátrálásra az állatokat, amíg a kocsi kezdett jobbra fordulni, és nekiütközött egy korsókereskedő aprócska standjának. Az árus rémülten felkiáltott, és elugrott az útból. A nagykardú férfi azonban láthatólag nem akarta romba dönteni más megélhetését, és nem tolta tovább a lovakat. Ehelyett elengedte a kantárszárakat, lehajolt és felvett valamit, aztán félreállt az útból.
– Most már mehetnek – mondta.
A hajtó már éppen indítani akarta a lovakat, amikor utasa kikapta az ostort a kezéből. A zsoldos – mintha számított volna rá – hirtelen megpördült, feltartotta bal karját, és hagyta, hogy az ostorszíj bőr csuklóvédőjére csavarodjon. Ezután megragadta, majd megrántotta az ostort, amitől a tisztavérű kis híján lebucskázott a kocsiról. Amikor pedig végre sikerült visszanyernie egyensúlyát, az idegen előhúzta tőrét, és elvágta vele a feszülő ostorvéget. A hintó tulajdonosa hátrazökkent – majdnem kiesett a kocsi túloldalán. Miközben összeszedte magát, a zsoldos rácsapott a közelebbi ló farára, és közben nagy hangon felkurjantott:
– Gyí!
A kocsist váratlanul érte a dolog, így épp csak sikerült megragadnia a kantárszárat, és elkerülnie a kicsivel lejjebb gyülekező bámész boltosokat és árusokat.
Hahotázás töltötte be az utcát, a feldühödött tisztavérű pedig átkokat szórt a nagydarab harcosra. A zsoldos a távozó hintő után nézett, aztán bement a sörözőbe, és megállt Suli mellett.
– Sört – rendelt, és a pultra tette, amit most szedett fel a földről:
– Megkockáztattad, hogy legázoljanak egy vacak rézpénzért? – ingatta a fejét Borric.
A férfi levette a sisakját. Izzadságtól nedves haja a fejéhez tapadt – már ahol volt haja, mivel már a negyvenes évei végén, vagy ötvenes éveiben járhatott, és a feje tetején erősen kopaszodott.
– Az ember nem engedheti meg magának, hogy várakozzon; pajtás – mondta megfontoltan. Úgy beszélt, mintha tele lenne a szája, vagy legalábbis rongyot tömött volna a pofazacskójába. – Ez öt luni, és én egy hónapja nem láttam ennyi pénzt.
Az akcentusa ismerősnek tűnt Borric fülének.
– Csak nem szigeteki vagy?
A férfi a fejét rázta.
– Langosti, ez egy falu a Nyugalom csúcsai lábánál. De a népem egy része a Királyságból származik. A dédapám például Tauntonmélyéből érkezett. Ezek szerint te viszont a Szigetekről jöttél, igaz?
Borric megvonta a vállát, mintha nem igazán számítana a dolog.
– Legutóbb Durbinból – felelte. – De előtte tényleg a Királyságban voltam.
– Faráfra nem az a kimondott paradicsom, de akkor is jobb hely, mint az a patkányfészek Durbin. -. A férfi a nagyherceg felé nyújtotta a kezét. – Ghuda Bulé, karavánkísérő vagyok Hansuléből, de előtte Gwalinban, azelőtt meg Ishlanában laktam.
Borric megrázta a férfi fegyverforgatásban és marhahajtásban megkérgesedett kezét.
– A barátaim Bolondnak hívnak – mondta vigyorogva. – ő pedig Suli. A gyerek ünnepélyesen, kezet fogott a harcossal, mintha egyenlők lennének.
– Bolond? Ennek a névnek biztosan története van, vagy csak nem szeretett az apád?
– Nem – nevetett Borric –, csak egyszer csináltam valami őrültséget, és azóta valahogy rajtam ragadt. – Aztán megrázta a fejét. – Karavánkísérő? Akkor már értem, miért tudsz ilyen mesterien bánni a lovakkal.
A férfi elmosolyodott: a szája sarka éppen csak felgörbült egy kicsit, kék szemében azonban vidám szikrák csillogtak.
– Nem szívelhetem a harci kocsizókat és a hajtóikat. És egy dolgot tényleg tudok a lovakról: utálják, ha valaki a pofájuknál fogva lökdösi őket, és ilyenkor elhátrálnak. Nyugodtan utánam csinálhatod, ha egy szerencsétlen az istrángjukat rángatja, és ostort pattogtat a fülük mellett, de a világ minden kincséért sem próbálnám meg, ha egy erős combú lovas ül a hátukon, szép pár sarkantyúval a lábán. Mókás volt, nem? – hahotázott.
– De igen – kacagott Borric is.
Ghuda Bulé felhörpintette a söre maradékát.
– Nos, jobb lesz, ha indulok a karavánszerájba – mondta. – A legutóbbi nőm ma reggel kidobott az ágyából, amikor rájött, hogy nem veszem el feleségül, és nem fogok munkát keresni a városban. Úgyhogy most itt állok egy fillér nélkül, ami azt jelenti, hogy itt az ideje dolgozni egy kicsit. Azonkívül már televan a csizmám Faráfrával, szívesen vennék egy kis levegőváltozást. További jó napot mindkettőtöknek.
Borric egy pillanatig tétovázott, aztán a harcos után szólt:
– Meghívhatlak egy italra?
Ghuda visszatette a sisakját a pultra.
– Rábeszéltél, Bolond.
A nagyherceg rendelt még egy kört. Amikor a csapos letette eléjük a korsókat, Borric a zsoldoshoz fordult.
– El kell jutnom Kesh városába, Ghuda.
A harcos úgy nézett körül, mint aki be akarja tájolni, hol is van.
– Nos, először menj arra – mutatott az utca vége felé –, amíg a Fénytornyok déli széléhez nem érsz; ez egyébként egy hatalmas hegyvonulat, úgyhogy biztos meg fogod ismerni. Aztán fordulj balra, és menj be a hegyek mögé, aztán pedig jobbra a Sarné folyó mentén, ahol az Oltalmazók északi oldalán végigfut! Kövesd a folyót, az Overn-mélységig, amíg egy olyan helyre nem érsz, ahol rengeteg ember él! Na az Kesh városa. El sem tévesztheted. Ha most indulsz, hat-nyolc héten belül oda is érsz.
– Köszönöm – mondta Borric szárazon. – Úgy értettem, oda kell jutnom, és szeretném, ha egy abba az irányba induló karaván felbérelne.
– Aha – bólogatott diplomatikusan a zsoldos.
– És nem ártana, ha lenne valaki, akit ismernek errefelé, és beajánl.
– Aha – ismételte Ghuda. – Szóval azt akarod, vigyelek magammal a karavánszerájba, és győzzek meg valami mit sem sejtő kereskedőt, hogy régi barátom vagy otthonról, aki kegyetlenül jól bánik a karddal, és akit mellesleg Bolondnak hívnak.
Borric behunyta a szemét, és megdörzsölte, mint aki fejfájással küszködik.
– Nem egészen.
– Nézd, pajtás, köszönöm az italt, de ez még nem jelenti azt, hogy hajlandó vagyok kockáztatni a jó híremet egy olyan ajánlással, ami rossz fényt vethet rám.
– Egy pillanat! – szólt közbe Borric. – Ki mondta, hogy rossz fényt vetne rád? Kiválóan vívok.
– Kard nélkül?
– Ez egy hosszú történet – vonta meg a vállát a nagyherceg.
– Mind az. – Ghuda feltette a sisakját a fejére, és ráütött egyet a tetejére, hogy jobban álljon. – Sajnálom.
– Megfizetlek.
A zsoldos levette a sisakját, és visszatette a pultra. Intett a csaposnak, hogy hozzon még egy sört.
– Nos, akkor térjünk a lényegre. Az ember jó hírének ára van, igaz? Mit javasolsz?
– Mennyit keresnél innentől Keshig?
Ghuda eltöprengett.
– Az viszonylag eseménytelen útvonal, mivel a hadsereg folyamatosan őrjáratozik arra, ezért keveset is fizetnek. Emiatt viszont nem tolonganak túlzottan a zsoldosok a melóért. Egy nagy karaván talán tíz ecu. Egy kicsike öt. Meg persze kaja. Esetleg fizetnek valami pluszt, ha útonállókkal találkozunk.
Borric gyors fejszámolást végzett – még mindig csak királysági pénzben tudott gondolkodni – és megnézte mennyi jött össze a Salayától elvett erszényből, meg a hajón szerzett kártyanyereségéből.
– Megmondom mi legyen. Intézd el, hogy felbéreljenek hármunkat karavánkísérőnek, és megduplázom, amennyit fizetnének neked.
– Lássuk csak, jól értem-e: elmegyünk egy karavánnal Keshbe, és ott nekem adod a fizetésedet?
– Így van.
– Nem – itta ki a sörét. – Mi garantálja, hogy nem szöksz meg a pénzzel, ahelyett; hogy odaadnád?
– Kétkedsz a szavamban? – nézett rá Borric felbőszülten.
– Hogy kétkedek-e a szavadban? Fiacskám, hiszen csak most találkoztunk! Hát te mit gondolnál a helyemben, ha ezt javasolná neked valaki, akit nemes egyszerűséggel csak „Bolondnak” hívnak? – nézegette jelentőségteljesen üres korsóját.
Borric még egy kört rendelt.
– Rendben, a felét indulás előtt kifizetem, a másik felét pedig, amikor odaértünk.
Ghudát azonban még mindig nem győzte meg.
– És mi legyen a kölyökkel? Őt senki sem venné fel őrnek.
A nagyherceg megfordulva Sulira nézett, aki láthatólag alig állt a lábán a három sör után.
– Ő meg dolgozhat. Felbérelhetik kisegítőnek a szakács mellé.
– Kuktának – bólintott Suli fátyolos szemekkel.
– De tényleg tudsz bánni a fegyverrel, Bolond? – kérdezte Ghuda komolyan.
– Jobban, mint bárki, akivel valaha is találkoztam – felelte Borric tényszerűen.
– Hencegő! – kerekedett el a zsoldos szeme.
– Még élek, nem? – vigyorgott a nagyherceg.
Ghuda egy pillanatig a fiatalembert bámulta, aztán hátravetett fejjel – hahotázni kezdett.
– Hát ez jó – mondta. Felhörpintette a söre maradékát, előhúzta két hosszú tórét, a bal kezében lévőt megfordította, és markolattal előre odanyújtotta Borricnak. – Mutasd meg, mit tudsz, Bolond!
És a nagyherceg már felpattanva hárítani is kényszerült egy dühös szúrást, alig tudta elkerülni a potenciálisan gyilkos döfést. Baljával habozás nélkül kemény ökölcsapást mért a zsoldos fejére. Amíg Ghuda megtorpant, hogy kitisztuljon a látása, Borric előreszúrt. A nagydarab harcos hátrálni kényszerült, és egy asztalnak ütközött.
– Hé, ti ketten! – kiabált a kocsmáros. – Össze ne törjétek a berendezésemet!
A zsoldos Borríc figyelő tekintetétől kísérve oldalazva elindult az asztal mellett.
– Bármikor abbahagyhatjuk, ha úgy érzed, meggyőztelek – mondta a nagyherceg, miközben laza testtartásban egyensúlyozva tőre hegyét folyamatosan ellenfelére szegezte.
A zsoldos vidáman elvigyorodott:
– Meggyőztél.
Borric feldobta a pengét, majd hüvelyk és mutatóujjával elkapta a hegyét, és visszaadta Ghudának. A zsoldos eltette a fegyvert.
– Nos, keressünk egy fegyverkereskedőt, akitől felszerelést vehetsz magadnak. Lehet, hogy tudod, hogy kell bánni a karddal, de ha nincs kardod, ez semmit sem ér.
A nagyherceg benyúlt rongyos tunikája elejébe, és előhúzta az erszényét. Elővett néhány rézpénzt, és odaadta a dühös kocsmárosnak.
– Suli, indulunk... – mondta, és ekkor vette észre, hogy a gyerek lecsúszott a székről, és hangosan horkol a pult tövében.
Ghuda megrázta a fejét.
– Nem mondhatnám, hogy túlzottan megbízom az olyanokban akik nem tudják, mennyire bírják az italt.
Borric nevetve talpra állította a részeg fiút.
– Suli, mennünk kell – rázta meg a gyereket.
– Mester, miért forog a szoba? – tudakolta az akadozó nyelvvel.
– Megvárlak, odakinn, Bolond – kapta fel a sisakját Ghuda. – Gondoskodj a kölyökről! – mondta, majd kilépve megállt egy szomszédos bolt előtt, és néhány rézékszert kezdett nézegetni. A sörözőből hallatszott, hogy Suli igencsak rosszul van.

 

Három órával később két férfi és egy nagyon sápadt gyerek távozott a keleti kapun át, majd betért a karavánszerájba. A három oldalról sátrakkal és szekerekkel körülvett mező nem egészen negyed mérföldnyire a várostól helyezkedett el. Közel háromszáz különböző méretű kocsi várakozott a réten. Kavargott a por, ahogy a lovak, öszvérek és tevék egyik helyről a másikra bóklásztak.
Suli cipelte a zsákot, amelybe a rengeteg különféle holmit rakták, amit Ghuda szerint feltétlenül meg kellett venniük. Borric követte a zsoldos tanácsait, kivéve, amikor saját páncéljára került a sor. A nagyherceg most egy régi; jól bejáratott bőrkabátot, valamint lábszár- és csuklóvédőt viselt. Nem talált könnyű sisakot, nehezet meg nem akart venni, így egy kendővel kiegészített bőr, homlokpántot választott, amely hátrafogta növekvő haját, és felszívta a szemébe csorgó izzadságot. Ráadásul a kendő megvédte fejét és nyakát a tűző napsütéstől. Bal csípőjén hosszú kard lógott, jobbjáról pedig szintén hosszú tőr. Jobban szeretett volna egy rapírt, de itt Faráfrában sokkal ritkább volt az ilyesmi, mint Krondorban, és megvásárlása messze meghaladta anyagi lehetőségeit. A vásárlás felemésztette kevéske pénztartalékát, pedig nagyon is tudatában volt, milyen messze jár Kesh városától.
Elhaladtak a lovak karámjai mellett, majd a „főutcára” értek, ahol kétoldalt szekerek sorakoztak. Körülöttük fegyveresek és fuvarost kereső kereskedők nyüzsögtek.
Ahogy végigmentek a szekérsoron, mindenfelől hangok szólongatták őket.
– Kimri felé! Kísérőket keresek Kimri felé!
A következő kocsiról odakiáltott nekik egy férfi:
– Ghuda! Telémanba megyek, és van még néhány üres helyem.
– Csúcsfizetést adok! – mondta egy következő. – Holnap indulunk Hansuléba!
A sor közepén végre találtak egy Keshbe tartó kereskedőt. A karaván-vezető végigmérte őket:
– Hallottam híredet, Ghuda Bulé. Felveszlek téged és a barátodat, de a kölyökre nincs szükségem.
Borric már éppen meg akart szólalni, Ghuda azonban nem engedte.
– Nem megyek sehova a Szerencsekuktám nélkül! – mondta.
– Szerencsekukta? – nézett a karavánmester Sulira, majd megtörölte kopasz fejét, amin gyöngyözött az izzadság.
Ghuda úgy bólogatott, mintha valami egyértelmű dolgot mondott volna, ami nem szorul magyarázatra.
– Igen.
– Ó, Tízezernyi Tetű Ura, mi a csoda az a Szerencsekukta?
– Amikor hét évvel ezelőtt Tazmus Rioden szekereit őriztem Qereltől Ashuntáig, banditák támadtak ránk. Úgy csaptak le, mint a villám. Még arra sem volt idő, hogy a halálistennőhöz imádkozzunk. – A jószerencse jelét mutatta, csakúgy, mint a karavánvezető. – De én túléltem, csakúgy, mint a Szerencsekuktám. Mindenki más meghalt. Azóta mindig magammal viszem.
– Mivel ez a gyerek tán még tizenkettő sincs, ó, Hazugságok Atyja, igencsak koraérett lehetett, ha már hét évvel ezelőtt kuktáskodott egy karavánnál.
– De hiszen az nem ő volt – rázta meg a fejét Ghuda türelmetlenül, mintha ez nyilvánvaló lett volna. – Egy másik kölyök. Lássuk csak, lent voltam, egy vízmosásban, a gatyám a bokám körül, életem legrémesebb hasmenésével guggoltam ott, amikor a banditák rajtunk ütöttek. Még arra is képtelen voltam, hogy felkeljek harcolni. Egyszerűen meg sem találtak.
– Hát a kukta hogy élte túl?
– Ő is ott guggolt néhány méternyire tőlem.
– Aztán mi történt vele? – nézett a férfi feléledt érdeklődéssel a zsoldosra.
– Megölten a kis mocskot, amiért majdnem megmérgezett.
A karavánvezető ezt már nem tudta megállni nevetés nélkül. Amikor befejezte, Ghuda így szólt hozzá:
– A fiú nem fog gondot okozni. Segíthet a szakácsnak a tábortűz körül, és nem kell fizetni neki. Csak egyszeri teljes étkezést kérek neki minden nap, amíg Keshbe nem érünk.
– Rendben! – mondta a kopasz férfi, majd a tenyerébe köpött, és Ghuda felé nyújtotta azt. Ghuda is a tenyerébe köpött, és kezet ráztak. – Mindig nagy hasznát veszem egy ügyes hazudozónak a tábortűz körüli éjszakánként. Úgy gyorsabban telik az utazás. – Aztán Sulihoz fordult: – Menj, keresd meg a szakácsomat, fiú! – bökött hátra a válla fölött a hüvelykujjával, amerre egy főzőkocsi állt tucatnyi társzekér között. – Mondd meg neki, hogy te vagy az új kukta!
Suli Borricra nézett, aki intett, hogy menjen. Miután a gyerek elment, a karavánvezető bemutatkozott:
– Kardos János vagyok, keshi kereskedő. Holnap pirkadatkor indulunk.
Ghuda levette a válláról a kis csomagot, amelyet eddig ott cipelt.
– Ma éjjel valamelyik szekere alatt alszunk.
– Jó. Most viszont menjetek, még négy kísérőt kell találnom az éjszaka beállta előtt.
Borric és Ghuda odébb mentek, és letelepedtek egy terebélyes fa árnyékában. A zsoldos levette a sisakját, és megtörölte verejtékes arcát.
– Jobb, ha pihensz egyet, Bolond. Holnap nyomorultul fogjuk érezni magunkat.
– Nyomorultul? – csodálkozott Borric.
– Igen, Bolond. Ma csak izzadtak vagyunk, és unatkozunk. Holnap viszont szomjasak leszünk, piszkosak, fáradtak, izzadtak, és unatkozni fogunk.
A nagyherceg keresztbe fonta karját a mellén, és megpróbált lazítani. Gyermekkorától kezdve arra tanították, hogy egy katona akkor és ott pihen, amikor és ahol lehetősége van rá. Gondolatai azonban nem engedelmeskedtek. Vajon mi lehet Erlanddal, és mi folyik Keshben? Becslése szerint Erland és a többiek már a fővárosba értek. Vajon Erland biztonságban van? És vajon azt hiszik róla, Borricról, hogy halott, vagy egyszerűen csak ott hagyták?
Nagyot sóhajtva hátradőlt. Hamarosan elszunyókált a délutáni hőségben. A nyüzsgő karavánszeráj hangjai fújtak altatót neki.

 

 

11.
A vadászat

Az oroszlán mozdulatlanul állt.
Erland érdeklődve figyelte, hogyan les a ragadozó a legelésző antilopcsordára. A nagyherceg lovon ült, James, Locklear és a sivataglakó Kari Abu Harez mellett. A közelükben fél tucat harci kocsi állt, a kesh hadsereg hagyományos főereje. A Császári harci Kocsizók parancsnoka, Lord Jaka a fiát, Diigaít nézte, aki arra készült, hogy szembeszálljon az oroszlánnal. Az idős tábornok arca sztoikus nyugalmat tükrözött, mintha ősi fekete kőből faragták volna, mindenesetre nem látszott rajta, hogy aggódna fia közelgő megmérettetése miatt.
Kafi a magas fűben osonó oroszlánra mutatott.
– Ez a fiatal hím még túl büszke – mondta Erlandnak.
A nagyherceg megszemlélte a hatalmas állatot, amely lényegesen nagyobb volt, mint a Királyság hegyvidékein ismert fajta. Azonkívül dús fekete sörényt viselt, míg azok, amelyeket Erland ezidáig látott, teljesen homokszínűek voltak. Igazán pompás példányra bukkantak.
– Magának vadászik – folytatta Kafi. – Ha túléli ezt a napot, egyszer majd ő is kövér, lusta állat lesz, és a háreme szerzi neki a zsákmányt.
– Túlélheti? – csodálkozott Locklear.
– Nem valószínű – vonta meg a vállát a sivataglakó. – De minden az istenek akarata szerint történik. A fiú nem hagyhatja el a mezőt, hacsak harcképtelenné nem válik, ami az ő rangjabélinél nagyjából ugyanaz, mintha meghalna. Az apja a Császárság egyik legfontosabb nemese, így az, ha Diigaí sah-dareen nem – vadász – maradna felnőtt korában, akkora szégyent jelentene a család számára, hogy nemigen tarthatnák meg befolyásukat. A fiú valószínűleg elmenne, és csinálna valami egetverő ostobaságot, ami persze nemesen vakmerő, és meghalna, hogy lemossa a szégyent.
Az oroszlán lehajtott fejjel és prédájára szegezett tekintettel csendben közelebb osont. Már kiszemelte magának a csorda gyenge tagját, egy fiatal borjút, esetleg beteg öreg bakot vagy tehenet. Ekkor azonban megfordult a szél, és az antilopok egyként kapták fel a fejüket. Fekete orrocskák faggatták a szellőt a közelgő veszedelem felől.
Az egyik bak hirtelen bemutatott egy szinte lehetetlenül magas, négylábas ugrást, és a csorda már neki is iramodott. Az oroszlán szokatlanul gyors mozdulatokkal próbálta utolérni a lemaradókat. Egy idősebb nőstény a ragadozó felé rúgva pillanatnyi irányváltoztatásra kényszerítette üldözőjüket. Az oroszlán zavarodottan megállt. Az antilopok nem szoktak ilyesmit csinálni, ebben biztos volt. Ekkor azonban új illatot érzett a szellőben, és rádöbbent, hogy nem vadász többé, hanem zsákmány.
Ebben a pillanatban kiáltotta el magát Diigaí, hajtója pedig pattintott egyet ostorával, és vágtára fogta a lovakat. Ez volt a jel: megkezelődött a vadászat. Erland és kísérői megsarkantyúzták lovaikat, és ők is vágtázni kezdtek, hogy utolérjék a kocsikat.
A kocsik szinte katonai alakzat módjára szóródtak szét, hogy feltartóztassák az oroszlánt, ha jobbra vagy balra akarna kitörni. Vadászkiáltások visszhangzottak a fiatal kesh vadászok szájából, akik a vadászat istenét, Guis-wát szólították. A Királyságban gonosznak tekintett Vörös Állkapcsú Vadász itt rendkívül fontos istenség volt, mivel ő pártfogolta a kesh vadászokat.
Az oroszlán keresztülrobogott a füves síkságon. Nem tudott sokáig ilyen gyorsan futni, és nem volt igazi rejtekhely számára a közelben. Diigaí és a többi kocsi megindult a menekülő nagymacska után.
James hirtelen megrántotta kantárszárát, és Erlandnak is szólt, hogy álljon meg. A királysági lovasok Kafi Abu Harezzel egyetemben lelassítottak.
– Mi történt? – kérdezte Erland.
– Csak hagyjuk, hogy ez a jól szervezett zűrzavar elénk kerüljön – felelte James. – Nem szeretném, ha valami véletlen folytán az útjába kerülnél.
Erland már éppen tiltakozni kart, aztán rádöbbent, mire is céloz James. Éppen olyarc a környezet, ahol könnyedén el lehetne rendezni egy „balesetet”. Biccentett, és könnyű ügetésre fogta a lovát. Ahhoz elég gyorsan haladtak, hogy lássák, mi folyik az élen, de elmúlt annak veszélye, hogy belekeverednek a vadászok sűrűjébe.
A kocsik hirtelen megálltak, tág teret adva Diigaínak, hogy szembeszálljon az oroszlánnal. Mire Erlandék is felzárkóztak, Diigaí már kiszállt a kocsiból, és hosszú dárdával meg bőrpajzzsal a kezében kerülgette a vadállatot.
– Ezek meglehetősen primitív fegyverek egy ekkora állat elejtéséhez – jegyezte meg a nagyherceg. Miért nem használ íjat?
– Ez a férfivá avatás rítusa a számára – magyarázta Kafi. – Ő nagyon fontos fiatalember, Lord Jaka legidősebb fia. A tisztavérűek is íjjal lövik le a nyájaikat fenyegető oroszlánt, de ahhoz, hogy valaki nagy vadász – simbaní – legyen, és oroszlánsörényes fejdíszt viselhessen ünnepi alkalmakkor, ősei fegyverével kell szembeszállnia az állattal.
Erland bólintott, és megállt Diigaí kocsija mellett. A hajtó – ő is hasonló korú fiú – rendkívül ideges volt, láthatólag aggódott a fiatal nemes biztonságáért. A vadászó ifjú most úgy ötven méternyire járt a kocsija előtt, félúton az emberek és az oroszlán között.
A ragadozó lekuporodott, és lógó nyelvvel szuszogott a futás után. Tekintete ide-oda cikázott, ahogy megpróbálta felmérni, fenyegeti-e valamiféle veszély, és ha igen, merről. Aztán felült hátsó lábaira, és körülnézett. Látta, nem menekülhet, a harci kocsik gyűrűbe fogták, és bármely irányba indult volna, elvágják az útját. Ekkor a közeledő emberre pillantott. Az oroszlán felordított dühében és félelmében.
Néhány ló megijedt, és megpróbált elszaladni, gazdáik azonban kézben tartották a gyeplőt.
– És mi van, ha elvéti a dobást? – kérdezte Erland Kafítól.
– Nem fogja eldobni a lándzsát – felelte Kafi. – Az túl veszélyes lenne. Megpróbálja támadásra ingerelni a vadat, és letámasztott fegyverrel felnyársalni, vagy közelebb megy hozzá, ahonnan már elérheti.
Ez viszonylag értelmes megoldásnak tűnt Erland számára, már amennyire ez a barbár rituálé értelmes lehetett. A nyájakat megtizedelő oroszlánokra, medvékre, farkasokra vagy wyvernekre a Királyságban is szokás volt vadászni. De hogy olyasmit öljünk, amit meg sem ehetünk, csak azért, hogy a fejét trófea gyanánt viselhessük... ezt bizony nemigen értette a nagyherceg.
Ekkor az oroszlán támadott. A hajtók közül többen is meglepetten felhördültek, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az ebből az alomból származó állatok nem szoktak így viselkedni. Diigaí tétovázott, és ezzel elvesztette a lehetőséget, hogy felkészüljön, mire a ragadozó odaér. Emiatt rosszul támasztotta le a lándzsáját, s így éppen csak megsebezte a nagymacskát. Hirtelen zűrzavar támadt; a fiú hátraesett, és csak felemelt pajzsa mentette meg a szörnyű karmoktól, amikor az oroszlán a fájdalomtól vakon kínzója felé csapott. Aztán az állat a feneke felé kapott, mintha valamiféle ellenség harapott volna belé hátulról. A fiatalember dárdája az oldalában ragadt.
Az oroszlán két dolgot érzett: fájdalmat és vérszagot. Bömbölni kezdett, A fiú pajzsa fedezékében megpróbált elhátrálni tőle. Az állat körbe-körbe forgott – megpróbálta megharapni a lándzsát –, míg végül a fegyver kiszabadulva a földre esett. Diigaí azonban a dühös és megsebzett fenevad egyik oldalán találta magát, miközben egyetlen fegyvere a másik oldalon hevert.
– Szét fogja tépni! – kiáltott fel Erland.
– Senki sem fog közbeavatkozni – ingatta a fejét Kafi. – Diigaí joga, hogy megölje az állatot, vagy belehaljon a próbálkozásba – vonta meg a vállát a sivataglakó. – Én sem látom túl sok értelmét a dolognak, de a tisztavérűeknél ez így szokás.
Ekkor Erland hirtelen hátradőlt a nyeregben, és kivette a lábát a kengyelből. Lenyúlt a nyeregtakaró jobb, oldala alá, és kioldotta a kengyelszíjat. Aztán visszacsatolta a nyerget, és felemelte a bal kengyelt, hogy ne verje a lova oldalát. Kétszeresen jobbjára tekerte a kiszabadított kengyel szíját, és meglendítette a kezét, hogy lássa, milyen messzire tud lecsapni a végén lógó nehéz vassal.
– Mit akarsz... – kezdte James, de mielőtt befejezhette volna a kérdést, a nagyherceg már meg is indult lovával az ifjú vadász felé.
Az oroszlán vicsorogva kúszni kezdett prédája felé. Bár gyorsan mozgott, közel maradt a földhöz az ugrás pillanatáig. Amikor azonban a pajzsát szorongató fiatalember közelébe ért, újabb támadás érte.
Erland megrohamozta az oroszlánt, lesújtva rá a súlyos kengyelvassal. A vadállat felordított fájdalmában, és a nagyherceg lova ösztönösen eltáncolt előle. Mire a nagymacska megfordult, és lecsapott hatalmas mancsával, a paripa már nem volt ott. Az oroszlán utánaeredt, aztán rájött, hogy még egy ellenfele van.
Erland figyelemelterelése azonban elegendőnek bizonyult. Diigaí odarohant a lándzsájáért, és most valóban felkészült. Miközben a nagyherceg visszatért társaihoz, a fiatal kesh nemes harci kiáltást hallatott. A nagymacska visszafordult. A fájdalomtól félőrülten, és a több irányból érkező támadások miatt zavarodottan ugrott Diigaíra. Ezúttal azonban a fiú jól megtámasztotta lándzsáját, amely teljes erővel az állat mellébe fúródott: Saját lendülete vitte előre az oroszlánt, és vezette a fegyvert egyenesen a szívébe.
A hajtók éljeneztek, a fiatalember pedig megállt a haláltusáját vívó állat fölött. Erland megfordította a lovát, mert az megijedt a vérszagtól. Így, kengyel nélkül nem volt olyan könnyű bánni a hátasával, de a nagyherceg, kiváló lovas lévén sikeresen elléptetett a kiáltozó tisztavérűek mellett. Egy kocsi közeledett, és Erland látta, hogy Lord Jaka hajt el mellette. A nagyherceg csak most fogta fel, mit is tett. Vajon megsértett valami íratlan törvényt azzal, hogy megzavarta az oroszlánt? Ahogy elhaladtak egymás mellett, Erland és Jaka tekintete találkozott. A nagyherceg keresett valamit az idős férfi szemében – talán helyeslést, vagy ítéletet –, a Harci Kocsizók Parancsnokának tekintete azonban semmit sem árult el, és még csak nem is intett az ifjú trónörökös felé.
James odaléptetett a lószerszámot igazgató Erland mellé.
– Megőrültél? Mi a csoda szállt meg, hogy ekkora ostobaságot csináltál?
– De hát széttépte volna az oroszlán! – mentegetőzött Erland. – Aztán meg a többiek lelőtték volna az állatot. Most csak az oroszlán fekszik holtan. Szerintem logikus, amit tettem.
– Ha viszont a lovad egy pillanattal előbb ijed meg, te lettél volna az első áldozat! – James megragadta a nagyherceg tunikáját, és majdnem lerántotta a fiút a nyeregből, ahogy odahúzta magához. – Te nem egy névtelen kis nemes ostoba fia vagy. Nem egy gazdag kereskedő idióta gyermeke. Te leszel a Szigetkirályság következő URALKODÓJA, az istenek szerelmére! Ha még egyszer ehhez hasonló ostobasággal próbálkozol, saját kezűleg verlek félholtra.
Erland ellökte magától James kezét.
– Nem felejtettem el – csattant fel, és dühösen megfordította a lovát. – Egy pillanatra sem felejtetten el, igen tisztelt gróf úr. Folyton ez jár az eszemben, mióta a fivérem meghalt!
Azzal a nagyherceg hirtelen megsarkantyúzta paripáját, és vágtázva indult vissza a városba. James intésére a királyi díszőrség követte. Nem próbálták megállítani, de azt sem hagyhatták, hogy védelem nélkül lovagoljon.
Locklear odament az egyedül maradt Jameshez.
– Nem könnyíti meg a helyzetet a fiú, igaz?
A gróf a fejét ingatta.
– Mi is megpróbálkoztunk volna valami hasonlóval az ő korában.
– Tényleg ilyen ostobák voltunk? – hitetlenkedett Locklear.
– Attól tartok, igen, Locky. – James körülnézett. – Most vágják le az oroszlán fejét, úgyhogy visszamehetünk a palotába. Aztán meg részt vehetünk egy másik ünnepségen.
Locklear grimaszolt egyet.
– Szerinted mondta már valaki az ittenieknek, hogy néha ötvennél kevesebben is levet vacsorázni?
– Úgy látszik, nem – felelte James, térdével megszorítva lova oldalát.
– Gyere, gyógyítgassuk egy kicsit hercegünk sértett önérzetét! – indult el Locklear is.
James az őrök kíséretében vágtázó Erland után nézett.
– Nem az önérzete sérült meg, Locky. – Aztán az oroszlánt ceremoniálisan lefejezőkre pillantott. – Diigaí egyidős vele... és Borrickal. Erlandnak a testvére hiányzik. – James nagyot sóhajtott. – Csakúgy, mint mindannyiunknak. Gyerünk, beszéljünk vele!
A két nagyhercegi tanácsadó odaléptetett Kafi Abu Harezhez, aki csatlakozott hozzájuk a visszaúton. Miután maguk mögött hagyták az ünneplő keshieket, Locklear megkérdezte:
– Kafi, mit tett Erland azzal, hogy átvette a kezdeményezést?
– Nem tudom, báró úr – felelte a sivataglakó. – Ha az ifjú trónörökös megöli az oroszlánt, azzal nemcsak megszégyenítette volna Diigaít, megmutatván a világnak, hogy a fiú nem tud vadászni, de valószínűleg hatalmas ellenséget is szerzett volna Lord Jaka személyében. Így viszont csak elvonta az állat figyelmét, ezzel lehetőséget adva Diigaínak, hogy megölje a nagymacskát.
Kati mosolyogva megsarkantyúzva lovát James és Locklear nyomába eredt.
– Talán semmi sem sül ki a történtekből. Ki tudhatja azt a tisztavérűeknél? – tette hozzá végül.
– Hamarosan kiderül – mondta James.
Az út további részét némán, gondolatokba merülve tették meg.

 

Miya Erland mögött ült a medencében, és a fiú merev vállát és nyakát maszírozta. Kettesben voltak, mert Erland mindenki mást elküldött. Bár élvezte a készséges kesh szolgálók előnyeit, mindegyre azon kapta magát, hogy Miya társaságát keresi. Nem nevezte volna szerelemnek, amit a lány iránt érzett, de mellette képes volt kikapcsolódni, és beszélni arról, ami foglalkoztatta. Úgy tűnt, Miya tudja, mikor kell hallgatnia, és mikor feltennie egy puhatolózó kérdést, amely feloldja a nagyherceg zavarát. Szeretkezéseik pedig az újdonság varázsa és a zabolátlan vágyak tüze helyett most már mély közösséget jelentettek két ember között, akik megértették, mire van szüksége a másiknak.
Ekkor egy szolgáló lépett be.
– Fenség – mondta –, James úr vár bebocsátásra odakinn.
Erland először el akarta utasítani a grófot, de aztán ráébredt, hogy úgy is beszélnie kell vele a nap folyamán, így biccentett. James néhány pillanat múlva belépett a fürdőcsarnokba.
A gróf a meztelen párra pillantott. Ha esetleg meg is lepte a lány jelenléte, ügyesen titkolta. Nem kért semmit a szobában maradt szolgálótól, csak leoldotta a köpenyét, és a nő kezébe nyomta. Ezután felkapott egy alacsony zsámolyt, és odavitte a medence széléhez.
– Nos? – ült le. – Jobban érzed magad?
– Nem. Még mindig dühös vagyok – felelte a nagyherceg.
– Kire vagy mérges, Erland?
Egy néma percig élesen kirajzolódott a reményvesztettség a fiatalember arcán. Aztán pillanatok alatt el is tűnt, amikor Miya ismét maszírozni kezdte görcsösen megfeszülő nyakát.
– Azt hiszem a világegyetemre. A sors és, a végzet isteneire. Rád. Az apámra. Mindenkire. – Ekkor elhalkult a hangja: – De a legdühösebb Borricra vagyok, amiért megölette magát.
– Tudom – bólintott James. – Én is így érzek.
– Talán ezért tettem, amit tettem – sóhajtott fel a trónörökös. – Képtelen voltam végignézni, hogy az oroszlán leterítse azt a kölyköt. Talán neki is van egy fivére... – csuklott el a hangja, és könnyek gyülekeztek a szemében. Egy percig csak ült a medencében, és sírt. Fájdalma most tört ki először belőle, amióta a banditák megtámadták őket. James türelmesen várakozott, amíg az ifjú herceg kisírta magát – láthatólag egyáltalán nem jött zavarba, amiért tanúja volt a jelentenek. A gróf már egy héttel ezelőtt, a felesége karjaiban kizokogta magát.
Erland néhány pillanattal később vörösre duzzadt szemekkel nézett nevelőjére.
– Miért, a pokolba is?
James tanácstalanul rázogatta a fejét.
– Hogy miért? Azt csak az istenek tudják, és ők hallgatnak. Legalábbis én nem vagyok beszélő viszonyban velük. – Előrehajolva belelógatta kezét a vízbe. Kis idő múlva felegyenesedett, és megnedvesítette homlokát. – Néhány dolognak van értelme, néhány másiknak viszont nincs. Nem tudom.
A gróf eltűnődött egy kicsit, azután folytatta:
– Nézd, én sohasem beszéltem neked erről. Apád megmentette az életemet. Nem is egyszer. Nos, semmivel sem tudom jobban, hogy miért kell megmentenie egy királysági nagyhercegnek egy tolvajkölyök életét, mint azt, miért kell meghalnia egy másiknak a császárnő születésnapi ünnepségére menet. De annyit tudok, hogy soha senki sem mondta nekem, soha senki, hogy az életnek van értelme. Egyszerűen csak élünk.
Erland hátradőlt, hogy érezze Miya lágy testének melegét. Ismét felsóhajtott, és valami távozott belőle: a rajtaütés óta szűnni nem akaró fájdalom.
– Olyan különös – mondta halkan. – Most döbbentem rá, hogy Borric halott. És mégis...
– Mi az? – kérdezte James.
– Nem is tudom. Mit kellene éreznem? – nézett kérdő tekintettel a grófra. – Úgy értem, Borric és én még soha nem töltöttünk egy-két napnál többet egymástól távol. Olyan ez, mintha mi... valamiképpen egymás részét alkotnánk. Azt hittem, ha elveszíteném, vagy ő engem, akkor... megéreznénk. Érted, mire gondolok?
James felállt.
– Azt hiszem, igen. Legalábbis amennyire olyasvalaki értheti; akihez soha senki nem állt olyan közel életében, mint ti ketten egymáshoz. De csecsemőkorotok óta ismerlek benneteket, és figyeltem, amint játszottatok és küzdöttetek. Azt hiszem, tudom, mire gondolsz.
A nagyherceg megint felsóhajtott:
– Csak azt hittem, másképp fogom érezni magam. Ennyi az egész. Olyan, mintha nem is halt volna meg, csak nagyon távol lenne tőlem.
Erlandnak elnehezült a szenthéja, ezért becsukta a szemét. Egy pillanattal később egyenletesebbé vált lélegzése arról tanúskodott, hogy elaludt.
A gróf intett a szolgálónak, mire az odavitte hozzá a köpönyegét. Aztán Miyához fordult:
– Ma este ismét a császárnővel vacsorázunk. Felébresztenéd őt, ha itt az ideje?
A nő bólintott, de nem szólt semmit, nehogy megzavarja az alvó herceget. James a karjára terítette a köpenyét, majd távozott.

 

Erland épp befejezte az öltözködést, amikor Miya bejelentette Lord Jakát. A nagyherceg nem lepődött meg igazán, mivel úgy érezte, hogy a délután történtek után biztosan várhat valami reakciót Diigaí apjától. Erland intett, a szolgálónak, hogy engedje be a kesh nemest. A délceg harcos pár pillanattal később belépett. Miya diszkrét távolságba hátrált, ahonnan már nem hallhatta a beszélgetést, de láthatta, ha a fiúnak szüksége van valamire.
Jaka meghajolt Erland előtt.
– Remélem nem jöttem a nagyherceg úr számára alkalmatlan időpontban – kezdte.
– Ugyan, dehogy, Jaka nagyúr! Épp most fejeztem be az öltözködést. Az önök császárnőjével készülök vacsorázni.
Jaka párhuzamosan felemelte két kezét, majd széttárva leengedte. Kafi korábban elmagyarázta, hogy ez a mozdulat azt jelenti: „Az ég oltalmazza!”, vagy „Az ég adjon neki minden jót!”, vagyis tulajdonképpen általános áldáskérés.
– Azért jöttem ide, hogy arról a délutáni dologról beszélgessünk – mondta a harcos.
– Igen?
Jaka láthatólag nehezen talált szavakat a mondanivalójához.
– Nagyhírű vadászként szégyenletes esemény lett volna, ha a fiam kudarcot vall ma a férfivá érését bizonyító vadászaton. Nehéz ezt elfogadni. Egyesek szerint ön megfosztotta a fiamat a dicsőséges haláltól, vagy legalábbis beszennyezte győzelmét a közbeavatkozásával – folytatta.
Hát erről van szó – gondolta Erland. Félig-meddig várt is valami ilyesmit.
– Ugyanakkor – fűzte tovább a szót Jaka – ön csak megzavarta az állatot, mindössze annyi időre elvonva a figyelmét, amely alatt a fiam visszaszerezhette fegyverét.
– Ő ölte meg az állatot – bólintott Erland.
– Így igaz. Ezért – bár vegyes érzelmekkel viseltetem győzelme eleganciáját illetőleg – egy mélységesen szeretett fiú atyjaként szeretném megköszönni önnek, hogy lehetővé tette számára a férfisorba lépést. És hogy megmentette az életét – tette hozzá halkan.
Erland néhány pillanatig mozdulatlanul fontolgatta, mit is mondjon. Aztán olyan irányba terelte a beszélgetést, hogy az apa minél inkább megőrizhesse a büszkeségét az adott körülmények között.
– Talán Diigaí a segítségem nélkül is vissza tudta volna szerezni a dárdáját. Ki tudja?
– Valóban, kicsoda? – visszhangozta az idősebb férfi. – Fiatal, tapasztalatlan állat volt, és súlyosan sebesült. Egy tapasztaltabb vadász a pofájába sújtott volna a pajzsával, ami ugyan nem okoz sérülést, viszont felettébb fájdalmas és zajos. Ha az oroszlán megtámadja a pajzsot, a tapasztalt vadász hagyja, és megpróbálja visszaszerezni a fegyverét. Így tanítjuk, de ezt a pillanat hevében könnyű elfelejteni. Nagyon könnyű elfelejteni, fenség.
– Most muszáj mennem, nagyherceg úr. De mielőtt távoznék, tudnia kell, hogy ha valamikor szüksége lenne rám, az adósa vagyok.
Erland nem tudott mit felelni erre a nyílt köszönetnyilvánításra, így csak annyit mondott:
– Számomra a megtiszteltetés az ajánlata, és hogy eljött, Lord Jaka.
A Császári Harci Kocsizók parancsnoka meghajolt Erland felé, majd távozott. A nagyherceg Miya felé fordult.
– Téged még késő este láthatlak, ugye?
Miya közelebb lépett, és megigazgatta a fiú öltözékét, bár inkább csak a testi közelség kedvéért, mivel nemigen volt rá szükség.
– Hamarabb is találkozunk, hercegem. Ma a császárnő elé rendeltek.
– Valami baj van?
– Ó, semmi – vonta meg a vállát a lány. – A palota minden lakója, aki Úrnőnket, Aki Maga Kesh szolgálja, olykor engedélyt kap, hogy megmártózzék az udvar ragyogásában.
– Örülök. Akkor ott találkozunk.
Erland intett, hogy nyissák ki lakosztálya ajtaját, mire két fiatal nő szélesre tárta a szárnyakat. Odakinn négy díszegyenruhás krondori palotaőr várakozott. Elhelyezkedtek a nagyherceg körül, majd felvették lépései ütemét, és végigmasíroztak a folyosón. Útközben csatlakozott hozzájuk James és Gamina, majd Locklear, végül Lord Kafi. Amikor a palota császári szárnyához értek, a krondori testőrség megtorpant, mivel idegen nemzetbéli katonák nem mehettek az uralkodó közelébe.
Amikor Erland belépett, fanfárok fogadták. Ő vezette a kis csapatot, és mint legrangosabb személynek, neki kellett először köszöntenie a császárnőt. A kesh ceremóniamester elkezdte sorolni a közeledő nagyherceg érdemeit ebből látszott, hogy a mai alkalom valóban hivatalos fogadás. Nehezen fojtotta vissza előtörni készülő mosolyát, amikor arra gondolt, milyen kevés a különbség a császárnőnél a hivatalos és a kötetlen vacsora között. Rettenetesen hiányzott neki Krondor, ahol gyakran evett a konyha sarkában Borrickal, csak hogy ne kelljen végigülniük az unalmas állami fogadásokat a szüleikkel.
Az emelvényhez érve Erland meghajolt, és a ceremóniamester így szólt:
– Ó Úrnőnk, Aki Maga Kesh, nekem jutott a tisztesség, hogy bemutassam önnek őfenségét, Erland nagyherceget, a Szigetkirályság trónörökösét, a Nyugati Birodalom hadainak parancsnokát.
Erland kihúzta magát.
– Felség, szeretném megköszönni kedvességét, amiért megosztja velem és kíséretemmel a társaságát a mai estén – mondta. – Engedje meg, hogy bemutassam... – azzal elkezdte sorolni a többiek nevét és címét, mint minden alkalommal, amikor találkoztak a császárnővel. Kíváncsi volt, hogy vajon az uralkodónak minden este végig kell-e szenvednie ezt az ostobaságot.
– A jelentésekből hallottuk, hogy fenségednek zsúfolt napja volt ma – szólította meg a császárnő a fiút. Erland várta, hogy az asszony folytassa, de az csak annyit mondott: – Nagy öröm számunkra, hogy ismét csatlakoztak hozzánk, fenség. Kívánjuk, hogy élvezzék asztalaink kínálatát.
Amikor a fiú megfordult, Awari herceg és kísérete is belépett a terembe. Az egyik udvaronc kiköpött, amikor elhaladt Erland mellett.
A nagyherceg elkerekedett szemmel, elvörösödve torpant meg.
A sértegető továbbment volna, de Erland megfordult, és utánaszólt:
– Hé, te!
Minden tekintet rájuk irányult. A fiatalember összeszűkült szemmel méregette a nagyherceget. Tisztavérű lehetett, annak alapján, hogy a császárnő fiát kísérte, talán főnemesi sarj, a teste pedig izmosnak és erősnek látszott. Erland úgy érezte, ha így folytatódik, harcolnia kell, de nem is volt kedve elkerülni a küzdelmet.
– Erland! – sziszegett a fülébe James. – Vissza!
– A császárnő figyel – érkezett Gamina figyelmeztetése.
Erland a trónra pillantott, amíg a fiatal nemes visszaért hozzá. A császárnő a két szemben álló felet nézte. Egy udvaronc közbe akart lépni, az uralkodó azonban megállította. Úgy látszott, nem akar beleavatkozni. Sőt, mintha vágyakozva csillogott volna a szeme. Erland eltűnődött, nem tesztelni akarják-e, miféle uralkodója lesz majd a jövőben a Szigetkirályságnak. Ha így van, megtudhatják, hogy szükség esetén igencsak elszánt tudok lenni – gondolta.
Amikor a fiatalember olyan közel ért, hogy már csaknem összeért az orruk, azt kérdezte:
– Mi az, sah-dareen?
Néhányan hallhatóan felszisszentek. Ebben az udvarban nem vadásznak lenni egyet jelentett a nemtelenséggel, és ha valakit így szólítottak, az bizony halálos sértésnek számított:
Erland Awari hercegre pillantott, hogy lássa, nem akar-e közbelépni. A férfi érdelelődő tekintettel, halvány mosollyal az ajkán figyelte őket. A nagyherceg rádöbbent, hogy a fiatalember éppen Awari kívánságára sértette meg őt nyilvánosan. Erland nagy levegőt vett, és hirtelen visszakézből óriási pofont kevert le az előtte álló nemesnek.
A fiatalember megtántorodott, térdre rogyott, de mielőtt végképp elterült volna a padlón, a nagyherceg megragadta díszes gallárjánál fogva, és felemelte.
– Aki a kesh udvarban inzultál engem, az magát a Szigetkirályságot sértegeti. Ezt nem tűrhetem. – Elengedte a nyakéket, és ellökte magától a nemest. A fiatalember ismét megtántorodott, de sikerült talpon maradnia. – Átengedem: a fegyverválasztás jogát – folytatta Erland.
James megragadta a nagyherceg karját.
– Nem párbajozhatsz vele. Hiszen éppen ezt akarják – suttogta.
A fiatal nemes azonban így felelt a kihívásra:
– Nem értem, mit akar tőlem.
– Megütöttem önt – magyarázta Erland. – Jogában áll megnevezni a fegyvert, amelyet a párhaj során használni fogunk.
– Párbaj? – nézett rá hökkenten a nemes. – Ugyan miért harcolnék önnel? Hiszen egészen biztosan megölne.
Erland nem tudta mit feleljen erre. De a császárnő meg is kímélte a válaszadástól.
– Lord Kiláwa! – szólalt meg.
Egy középkorú férfi állt fel az egyik asztalnál a terem végében.
– Parancsára, császárnő!
– A fia egy pojáca, Kiláwa. Megsértett egy vendéget a házamban. Mi történjék vele?
A férfinak kifutott a vér az arcából, de azért feszes vigyázzban állva válaszolt:
– Mit parancsol, felség?
A császárnő egy pillanat tétovázás után felelt:
– Szívesen átadnám a fejét egy mézes- vagy borosedényben trófea gyanánt a nagyhercegnek. De mivel nem egyeznek a szokásaink, ezzel alighanem csak még nagyobb kényelmetlenséget okoznék őfenségének. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Ifjú Rasajani!
Az Erlandot sértegető fiatalember azonnal fejet hajtott uralkodója előtt.
– Felség?
– A látásod kellemetlenül érint engem. Száműzünk téged a felsővárosból. Soha ne tedd többé lábadat a fennsíkra, amíg fény ragyog a szememben! Annikor eltávozom az Örök Szépség Csarnokába, utódom talán kegyes lesz hozzád, és megengedi, hogy visszatérj. Lásd, milyen elnéző vagyok veled, de csak azért, mert atyád kedves számomra. Az én öreg csontjaimban már nem sok könyörületesség maradt. Most pedig távozz!
Amikor Erland odaért a számukra megterített asztalhoz, Kafihoz fordult:
– Miért sértett meg, ha nem akart harcolni velem? – kérdezte a fiú, miközben leült.
Kafi is helyet foglalt.
– Ez afféle tisztavérű dolog, fenség. Meg kell értenie: ők nem harcosok, hanem vadászok. Számukra a harcosok alig jelentercek többet, mint a kutyák, amelyeket az ellenségre eresztenek. Ó, persze harcolnak, ha kell, és nem is akárhogyan, de számukra nem jelent dicsőséget a dolog. Hírnevet azzal szerezhetnek, ha követik a vadat, megközelítik, és egyetlen csapással végeznek vele. Ennek megfelelő a tisztavérűek becsületérzése. Az ifjú Rasajaninak értelmetlen lett volna harcolnia önnel. Ön kétségtelenül tehetséges harcos. Pillanatok alatt végzett volna vele. Ő tudta ezt, így számára a legnagyobb ostobaság lett volna, ha megküzd önnel.
– Ezt nehéz megemészteni – rázta meg a fejét Erland.
Kafi megvonta a vállát.
– Számukra pedig az érthetetlen, hogy keveredhet egy értelmes ember olyan helyzetbe, hogy kénytelen nála jobb fegyverforgatóval párbajozni egy becsületbeli ügyben. Ez – az ő szemszögükből nézve – egyenértékű az öngyilkossággal.
Ekkor Sharana hercegnő és kísérete lépett be, mögötte egy lépéssel pedig Miya sétált. Erland végigsimogatta tekintetével az aranybőrű nagyhercegnőt, aztán Kafihoz fordult:
Miért van a szolgálólányom ma este a nagyhercegnő kíséretében?
– Azért, mert az ön „szolgálólánya” Lady Miya, Sharana unokatestvére – mosolyodott el a férfi.
– Az unokatestvére? – kerekedett el Erland szeme. – A nagyhercegnőnek? Ön tréfál?
– Természetesen nem, fenség – felelte Kafi. – A császárnő nem engedné, hogy rabszolgák, vagy olyan „alacsonyabbrendű személyek”, mint jómagam szolgálják ki önt a lakosztályában. – Az alacsonyabbrendű személyek kifejezést alig titkolt keserűséggel a hangjában mondta ki. – Kizárólag nemesi születésű ifjak és leányok – persze nem elsőszülöttek – szolgálhatják a császárnőt és vendégeit.
– Mindegyikük! – kerekedett el Erland szeme ismét.
– Igen, a szobájában minden szolgáló nemeskisasszony – Kafi szórakozottan körülpillantott az asztalnál ülőkön. – De az ön lakosztályában szolgálók, fenség, természetesen valamennyien rokonai a császárnőnek, s így királyi vérből valók.
– Istenek és démonok! – bosszankodott Erland. – Attól tartok, lefektettem a Császárság királyi vérből való lányainak felét.
– A tizedét sem, fenség – nevetett Kafi. – Sokan rokonai, bár csak távolról, őfelségének. És ha mégis, akkor mi van? A tisztavérűek másképp kezelik a testi kérdéseket, mint ön vagy én. Az asszonyaik éppoly szabadon szeretkezhetnek, mint a férfiak. Ez azért van, mert ugyanannyi császárnőnk volt, mint császárunk.
Ez az utolsó megjegyzés ismét kissé keserűen hangzott.
Amint azt a protokoll diktálta, ismét Sojiana hercegnő és kísérete lépett be utoljára, és feltette a szokásos hivatalos kérdést édesanyja egészsége felől. A ceremónia a kívánalmak szerint zajlott.
Amint a nagyhercegnőék leültek, szolgák jelentek meg, és végre megkezdődött a vacsora. Erland asztala körül nemigen folyt beszélgetés, mert a nagyherceg és Locklear folyamatosan a terem túlsó végét bámulta: a fiú Sharana hercegnőt és Miyát, Locklear pedig a hercegnő édesanyját.

 

Ugyanaznap este, de jóval később James megkérte Erlandot, hogy csatlakozzon hozzá és Gaminához egy sétára a számos palotakert egyikében. A nagyherceg feltételezte, hogy a különös kérdésnek oka van, így igent mondott.
Amint kiléptek a kertbe, Erland elméjében megszólalt Gamina hangja:
– James azt kéri, hogy rajtam keresztül beszélj vele, mert biztos abban, hogy még a park kellős közepén is valószínűleg kihallgatnának bennünket. – Majd fennhangon azt mondta: – Nem egy szokványos otthon, de azért igazán bájos, ugye?
– Tökéletesen egyetértek – felelte Erland.
Ekkor Gamina közvetítésével James hangja szólalt meg a nagyherceg fejében:
– Végre kapcsolatba lépett velem a palotában lakó ügynökünk.
– Végre? Volt valami probléma?
– Probléma? – A fiú mintha vidámságot érzett volna a gróf válaszában. – Csak annyi, hogy állandó felügyelet alatt állunk. A lakosztályunkban dolgozó „szolgák” fele feltehetőleg kesh kém – ami alig különbözteti meg őket a többiektől, mivel természetesen ők is minden cselekedetünket jelentik. Egyébként azt hiszem, valami nagyon fontos esemény készülődik.
Ekkor Erland megkérdezte Gaminát, hogy telt a napjuk, majd mindenféle jelentéktelen dologról társalogtak, amikor egy hatalmas márvány szökőkútra bukkantak: három kissé komikus, mozgás közben megmerevedett démont ábrázolt, fölöttük pedig bájos meztelen nők álltak, akik harci kocsikkal vadásztak rájuk. A három kocsi hátuljából víz csordogált, amint a démonokat a medence közepe felé terelték. Valami módon – el sem tudták képzelni hogyan – fény áradt odalentről, amely varázslatos hatást keltett.
A nagyherceg fennhangon megszólalt:
– Meg kell kérdeznem, hogy működik ez a fényhatás. Muszáj építtetnem egy hasonlót Krondorban. – Majd mentálisan folytatta: – Mit gondolsz, mi folyik itt?
– Még nem vagyok benne biztos – felelte James. – Eddig ennyit sikerült összeraknom. A császárnő egészsége már nem a régi. Betegebb, mint amilyennek látszik. Ez közszájon forgó pletyka a palotában, és odalenn a városban. Nem köztudomású viszont a következő: azt várják tőle, hogy a fiát, Awari herceget nevezi meg örököséül, azonban minden jel arra utal, hogy helyette Sojianát vagy akár Sharanát fogja választani. A császárnő számos alkalommal összekülönbözött a fiával az évek során, voltak időszakok, amikor szinte nem is beszéltek egymással.
– Tehát kérdéses a trónöröklés?
– Úgy tűnik – felelte James. – A trón rendszerint a legidősebb gyermekre száll.
– Csodás ez az éjszaka – jegyezte meg Erland fennhangon. – Hiszen az Sojiana!
– Így igaz, csakhogy a nemesség egyik legfontosabb csoportja inkább Awarit szeretné a trónon látni. Először is azért, mert a legutóbbi két uralkodó nő volt. Az alávetett nemzetek többsége vadul patriarchális, és félnek, hogy a császárnők sora matriarchátussá formálhatja a Nagy Kesh Birodalmat. Az ősidőkben Kesh népei egyszer már átestek egy ilyen perióduson. A fontosabb indok azonban az, hogy sokak szerint Awari alkalmasabb lenne az uralkodásra. Sojianát sokan... gyengének látják. Elhunyt férje nagy befolyással bírt a Lordok és Mesterek Házában, ami olyasmi, mint a mi Kongresszusunk. Mások viszont rettegnek tőle, mivel... veszedelmesnek tartják. Képes olyannyira befolyásolni Awarit és a többi nemest, hogy még ha Awari is lesz a legközelebbi császár Sojiana akkor is nehézségeket okozhat a Házban.
– Van ennek valami köze a fivérem elleni merénylethez... vagyis a meggyilkolásához?
– Igen – mondta Gamina. – Csodás ez a hely.
– Legalábbis most – tette hozzá James. – Attól tartok, nehéz napunk lesz holnap. Akkor lesz a hivatalos fogadás, és a Jubileumi ünnepségsorozat megnyitója. A Császárság összes fejedelme itt lesz, mégpedig első alkalommal gyűlnek így össze. A legjobb formánkat kell mutatnunk.
Majd gondolatban folytatta:
– Lehetséges, hogy van valami köze a sivatagi rajtaütéshez. Awari frakciója nagyon erős a Császárság szívében, Sojiana befolyása viszont elsődlegesen erre a fennsíkra korlátozódik. Ha háború törne ki északon, és a szokásos kutya harcosokat ellenünk küldenék, Awari pozíciója jelentősen meggyöngülne idehaza. Azonkívül pedig feltételezhetőleg őt neveznék ki a harcoló hadtestek parancsnokának. Aber Bukat, a hadúr már túl öreg. A logikus választás Lord Jaka lenne. A Lovak Testvérei, és még néhány frakció azonban már így is túl nagy befolyást tulajdonít a Császári Harci Kocsizóknak, ezért nem valószínű, hogy a császárnő megkockáztatná a nyílt összeütközést amiatt, hogy neki adja a parancsnokságot. Nem, a nagyherceg az egyetlen olyan személy, akit mindannyian feltétel nélkül követnének. És még egy úr van, aki szeretne kiemelkedni a Ház többi tagja közül.
– Kicsoda? – tudakolta a nagyherceg.
– Lord Ravi, a Lovak Testvérei nagymestere. Ő azonban nem tisztavérű, és bár lovassági egységei nélkülözhetetlenek egy ellenünk folytatott háború sikeréhez, nincs akkora presztízsük, mint a harci kocsizóknak.
– Olyan képet festesz, mintha az udvar romokban heverne.
– Talán így is van, de ne feledd, amíg a császárnő él, mindenki engedelmeskedik neki. Lehet, hogy amikor meghal, káosz, esetleg polgárháború köszönt az országra. De az, aki háborút próbált indítani, láthatólag nem akarja megvárni, amíg meghal. A kirakósjáték egyes elemei még hiányoznak.
– Nos, ha frissek akarunk lenni, holnap, jobb, ha lepihenünk – mondta Erland. Aztán látszólag elcsöndesedve visszaindult a lakosztályához vezető folyosó felé. – Az elemek többsége hiányzik. Reméljük sikerül összeszednünk őket, még mielőtt igazi konfliktusba bonyolódnánk.
Néma egyetértés fogadta a megjegyzést.

 

 

12.
Kerülő

Borric előremutatott.
– Mi a csoda lehet az? – kérdezte Ghuda.
A karaván a Faráfrából Kesh városába vezető jól kitaposott császári országúton haladt, a sok-sok mérföld hosszan húzódó szántóföldek között. Az utazás – egészen mostanáig – eseménytelennek bizonyult.
Az úttól északra három lovas próbált elfogni egy gyalogost. A különös fickó dísztelen, térdig érő sárga köntöst viselt. Fejét szerzetes módra borotválta, öltözéke azonban egyetlen királysági rendére sem emlékeztetett, amit Borric valaha is látott. És túl jól szórakozott, azonkívül túl nagy zajt csapott a nagyherceg által eddig látott csuhásokhoz képest. Mert amikor a lovasok megpróbálták elkapni a férfi köntösét, ő félreugrott, olykor átbújt a lovak hasa alatt, és mindeközben folyamatosan kurjongatott és kacagott.
Ezt annak ellenére sikerült véghezvinnie, hogy jókora bot volt a kezében, az egyik vállán pedig méretes zsák lógott a melle előtt keresztbe húzott pánthoz rögzítve. Szaladgálva, nevetgélve és ostobaságokat fecsegve kínozta leendő foglyul ejtőit. Az őrült szökdécselés hahotára ingerelte Ghudát és Borricot is. Az egyik lovas megfordult a hang hallatán, amely láthatólag még jobban feldühítette.
A férfi előhúzott egy egzotikus kidolgozású bunkósbotot, és megpróbálta legázolni vagy leütni a táncoló fickót, de az lebukott az ütés elől, bukfencezett egyet a talajon, majd még mielőtt üldözője megfordulhatott volna, mer talpra is ugrott, és ismét szökdécselni kezdett. Hátsóját a három lovas felé fordította, és megriszálta előttük, szellentés hangot utánozva tolmácsolta véleményét róluk.
– Kik ezek? – nevetett Borric a mókás jeleneten.
– Az ugrándozó fickó az öltözékéből ítélve isalani lehet – felelte Ghuda. – A népe Shing Laiban, Kesh Derekától délre él. Fura szerzetek. A többiek ashuntai alföldlakók. A hajviseletükből és a ceremoniális bunkósbotból lehet megállapítani, amellyel megpróbálta leütni az isalanit.
Borric most vette észre, mennyire hasonlít a három lovas hajviselete, rendkívül különböző öltözékük ellenére. Az egyikük szarvasbőr nadrágot, illetve mellényt viselt ing nélkül, a másik bőrpáncélba öltözött, a harmadik pedig a lovaglócsizmát, a hímzett inget és a tollas kalapot részesítette előnyben. Hátuk közepéig érő hajukat azonban mindhárman tollal díszített gyűrűvel fogták össze hátul, csak egy-egy tincset hagytak szabadon a fülük mellett.
– Szerinted mi folyik itt?
Ghuda megvonta a vállát.
– Ki tudná megmondani egy isalani esetében? Igencsak titokzatosak – látnokok, sámánok, jövendőmondók és holdkórosok –, azonkívül ők Kesh legnagyobb tolvajai és szélhámosai. Alighanem rászedte azt a hármat ott.
Az egyik lovas dühében előrántott egy kardot, és jó alaposan az isalani felé sújtott. Borric leugrott a szekérről, amely lassan mozgott, mivel az út kezdett emelkedni a Fénytornyok felé, és Kardos János, a karavánvezető lépésre fogva kímélte a lovait.
– Bolond, azonnal szállj vissza a szekérre! – kiáltotta Kardos. – Hagyd békén őket!
Borric megnyugtatólag odaintett, majd a „fogócskázók” felé sietve odaszólt nekik:
– Mi folyik itt?
A furcsa kinézetű fickó egy pillanatra sem hagyta abba a szökdécselést, az egyik lovas azonban – a tollas kalapú – megfordult.
– Maradj ki ebből, idegen! – vicsorgott a fiúra.
– Tudom, hogy véget ért a türelmed barátom, de igazán túlzásnak tűnik kardot használni egy fegyvertelen ember ellen.
A lovas többé ügyet sem vetett rá, és felrikoltva egyenesen az isalani felé sarkantyúzta lovát. A társa is hasonló támadásba kezdett, és a sárga csuhás férfi hirtelen a két ló között találta magát. Az egyik harcos hirtelen irányt változtatott, és túl későn vette észre, hogy rosszul döntött: a két paripa egymásnak ütközött. Az egyik hátas úgy határozott, itt az ideje, hogy beleharapjon társába, mire a másik felrúgta az elsőt, amely mellesleg le is dobta lovasát. A férfi szitkozódva parancsolta vissza a harmadik ashuntait, nehogy megismétlődjék a baleset. Amikor megfordult, meglepődve vette észre a botjával az arcába sújtó isalanit, így pillanatokon belül ő is a földön találta magát.
A harmadik lovas – a bőrmellényes – habozás nélkül berontott a kavarodásba, és csak az utolsó pillanatban kanyarodott el. Lehúzta a fejét, amikor az isalani a bot segítségével őt is megpróbálta leszedni a nyeregből. Az ashuntai már kezdte fölényben érezni magát, amikor hirtelen erős kezek markolták meg a tunikáját jobbról – vagyis az isalanival ellentétes oldalról. Borric lerántotta a férfit a nyeregből, és félig dobta, félig odalökdöste őt, ahol társai próbáltak lábra állni.
– Ez hiba volt – szólalt meg az első lovas, és már elő is rántotta hosszú kardját. Arckifejezéséből ítélve egyértelműen vért kívánt.
– Hát – felelte Borric, szintén felkészülve a harcra – nem ez lesz az első, amit elkövetek. És remélem nem is az utolsó – mormogta halkan, amikor látta, hogy a két másik fegyveres is felé fordul.
A harcos nekirontott a fiúnak: megpróbálta a meglepetés erejével legyőzni ellenfelét. Borric azonban kecsesen félreszökkent, és végighasította az ashuntai combját hátulról, a kevés hely egyikén, ahol nem védte páncél. A férfi elesett, és harcképtelenné vált a fájdalmas, ámde könnyen gyógyuló sérüléstől.
A másik két ashuntai most ébredt rá, mennyire képzett ellenféllel állnak szemben. Szétváltak: a tollas kalapú jobbra, a bőrmellényes balra indult, hogy kétoldali védekezésre kényszerítsék Borricot. A nagyherceg beszélni kezdett magában, bár ezért a szokásáért Erland gyerekkoruk óta csúfolta.
– Ha csak annyi eszük van, mint egy marék borsnak, a jobboldali fajankó úgy csinál, mintha támadni akarna, de a baloldali gazember indul be.
Borric hirtelen előrántotta hárítótőrét, és balra szökkent, visszaverve ezzel az oldalról jövő próbálkozást. Mire azonban a jobboldali férfi kihasználhatta volna azt az előnyt, hogy hátat fordítottak neki, a fiú már vissza is pördült, és tőrével fogta fel a vágást. Egy pillanattal később a nagyherceg riposztozott, és csúnyán hasba szúrta díszes ingű, lovaglócsizmás ellenfelét.
Amint a férfi bugyborékoló hangot hallatva összerogyott, Borric megfordult, de látta, hogy a harmadik ashuntai csak nagyon óvatosan közeledik hozzá.
– A fenébe! – szitkozódott magában. – Ez tudja, mit csinál.
A nagyherceg ugyanis abban reménykedett, hogy két társához hasonlóan a bőrmellényes is elköveti azt a hibát, hogy megpróbálja lerohanni őt.
A férfi vigyázva kerülgette Borricot. Az eddig látottak alapján levonta a következtetést, hogy valóban kiváló harcossal áll szemben. A küzdő felek egymást ügyelve keringtek, semmi mással nem foglalkoztak. Ekkor a nagyherceg észrevett egy ismétlődő lépéskombinációt.
– Lép, zár, lép, zár, keresztez – mormogta magának. – Gyerünk, szépségem, ismételd meg! Lép, zár, lép, zár, keresztez.
Borric elvigyorodott, majd – amikor a férfi harmadszor is megcsinálta a keresztlépést – előrelendült. Erre az enyhe törzsfordításnyi védelmi hibára volt szükségre. Dühödt vágásokból és tőrszúrásokból álló sorozatával hátrálni kényszerítette ellenfelét. Aztán a bőrmellényes ellentámadásba kezdett, és visszaszorította a nagyherceget. Borric átkozta a sorsot, amiért megszokott rapírja helyett hosszú karddal kell harcolnia, de azért ügyesen hárított, és összeszedte magát.
– Ez a fickó egész jó! – mormogta.
Egy ideig (ami nem lehetett több öt percnél, de Borric számára óráknak tűnt) a két fiatalember kiegyensúlyozottan küzdött, csapásra ellencsapással válaszolt, hárításra riposzttal. Verejték gyöngyözött homlokukon, ahogy ott csatáztak a tűző napon. A nagyherceg minden kombinációt kipróbált, amit valaha is tamilt, ellenfele azonban megfelelt a kihívásnak.
Ekkor pillanatnyi nyugalom következett: a küzdők néhány pillanatig zihálva álltak a délutáni napsütésben, csak legyek zümmögése és a magas füvet borzoló szél susogása hallatszott. Borric megszorította kardja markolatát, de érezte, hogy kezd erőt venni rajta a fáradtság. A harc egyre veszélyesebbé vált, mert – mindketten kimerültek lévén – már nem csak az ügyesség számított: a fáradtság végzetes hibát okozhat. A nagyherceg véget akart vetni a küzdelemnek, ezért egy fejre irányzott csapással előreszökkent, majd hirtelen a bőrmellényes lábára sújtott. De hiába volt ott tőre, amellyel elháríthatta a bal oldalára irányzott vágásokat, és emiatt hiába szabadult fel kardja az egyik oldali védekezés alól, mégsem tudott akkora előnyre szert tenni, hogy dűlőre vigye a párbajt.
Hol az egyikük, hol a másikuk került előnybe, de mindketten sikeresen elhárították ellenfelük próbálkozásait. Verejték csorgott az ashuntai csupasz mellkasán, és Borric inge is átázott. A fiú úgy érezte, a markolat csúszkál nedves tenyerében. A lélegzetvétel egyre nehezebbé vált, és a nap – minden ellenfél legkönyörtelenebbike – tovább kínozta őket. Porral telt orrlyukaikon már alig kaptak levegőt, és kiszáradt a torkuk, mégsem tudtak véget vetni a küzdelemnek. Borric minden trükköt megpróbált, amelyet kölyökkora óta tanult, és többször is közel járt ahhoz, hogy megsebezze ellenfelét. Ennél többre azonban nem jutott. És volt néhány alkalom, amikor neki is alig sikerült elkerülnie a bőrmellényes támadását. A nagyherceg vére szinte megfagyott, amikor rádöbbent, hogy ez alkalommal elszámította magát: ellenfele éppolyan jó vívó mint ő. Az ashuntainak talán nincs akkora természetadta tehetsége, mint neki, viszont sokkal nagyobb a tapasztalata.
Egy pillanatra megtorpantak, és végigmérték egymást. Mindketten ugrásra készen, levegőért kapkodva álltak; fáradt testük remegett a kimerültségtől és a feszültségtől. Tudták, hogy amelyikük először hibázik, az meghal. Borric nagy lélegzetet véve próbált újabb energiatartalékot fellelni magában. Ellenfelét bámulta: tudta, hogy ő is ugyanezt teszi. Egyikük sem pazarolta a levegőjét beszédre, csak arra vártak, hogy elég erejük legyen egy újabb támadásra.
Ekkor az ashuntai nagy lélegzetet véve előrelendült. Csatakiáltást hallatva rohamra kényszerítette fáradt lábait. Borric kitért, felemelt kardjával és tőrével hárított, majd térdével gyomorszájon rúgta ellenfelét. Ahogy a levegő elszisszent belőle, a nagyherceg csizmája orrával elrúgta magától a férfit, és kiszabadította kardját. A bőrmellényes hátraesett, és megint elakadt a lélegzete, amikor földet ért. Borric utánaszökkent, de leszúrt kardja csak a földet érte, mivel ellenfele közben elgurult előle. Ekkor azonban a fiú érzett valamit a csizmája sarka alatt, és elveszítette egyensúlyát.
Borric túl közel került a férfihoz, aki kihasználva a lehetőséget, elgáncsolta őt. Most a nagyherceg került a földre, és mind arrébb gurulva próbált olyan helyet találni, ahol biztonságosan fölállhat. Gyorsan térdre emelkedett, és egy kard hegyét érezte az arcán. Ekkor azonban egy másik kard avatkozott közbe, és ütötte félre az első pengét.
Borric felnézett, és a ragyogó ég hátterében Ghuda alakját látta kirajzolódni, aki másfélkezes kardját a két küzdő fél közé tartotta.
– Fiúk, esetleg lennétek szívesek befejezni...? – szólalt meg.
Az ashuntai felnézett, és láthatólag lelohadt a harci kedve. Nyilvánvalónak látszott, hogy ha folytatni akarja, friss ellenféllel kell szembeszállnia. Ghuda megjelenéséből és kardja méretéből ítélve pedig a zsoldos nem kis kárt tehetett volna benne. Borric tagadólag és fáradtan integetve emelte fel a kezét. A bőrmellényes néhány lépést hátrálva megrázta a fejét.
– Elég volt – krákogta port köpködve.
Suli kikukucskált a hatalmas termetű zsoldos mögül, és odanyújtott Borricnak egy vizestömlőt.
Ghuda odaszólt a lovasnak:
– A barátaidnak segítségre van szükségük. Az egyikük lehet, hogy hamarosan elvérzik. Alighanem jót tenne neki, ha elvinnéd egy felcserhez.
– Te pedig – fordult Borrichoz –, jobb lenne, ha végignéznél az úton. Akkor látnád, hol kellene lenned, ahelyett, hogy ezekkel a buta kölykökkel játszadozol.
A nagyherceg a másik fegyverest figyelte, aki társai után nézett. A combsérülésest talpra segítette, és együtt vizsgálták meg harmadik barátjuk csúnya sebét a hasán.
– Hol van az a kerge holdkóros? – érdeklődött Borric, miközben ismét meghúzta a kulacsot.
– Nem tudom – felelte Ghuda gunyorosan. – Valahogy elvesztettem a nyomát, amikor két szerencsétlen közé léptem.
– Hát, el csak nem enyészhetett, igaz? – kérdezte a nagyherceg.
– A jó ég tudja, Bolond, de én nem. És nem is érdekel. Kardos János elég ideges lett, amikor meglátta, mit csinálsz. Mi lett volna, ha ez csak egy kis figyelemelterelés, és a domb túloldalán útonállók várnak? Csúnya fordulat lett volna, ez bizony tény.
Azzal Ghuda eltette méretes kardját, és fiatal társa felé nyúlt, hogy felsegítse őt. Borric elfogadta a kezét, és rögtön akkora ütést kapott a fejére a zsoldos kesztyűs ökle által, hogy mindjárt vissza is szédült a földre.
– Ezt miért kaptam? – tapogatta a fiú csengő fülét.
– Amiért ilyen átkozottul ostoba kölyök vagy! – rázta felé az öklét Ghuda. – A pokolba is, fiam, meg kell tanulnod, hogy felelősségteljes karavánkísérőként viselkedj, és tedd a dolgod! Ez akár csapda is lehetett volna, igaz?
– Gondolom, igen – bólintott a nagyherceg. Most már segítség nélkül tápászkodott fel, és. Ghuda intésére elindult társa után az úton. – Azért szeretném, ha nem hinné azt mindenki, hogy a tanítás legjobb módja, ha belémverik a leckét.
Ghuda ügyet sem vetve a keserű megjegyzésre, ismét megszólalt:
– Túl sokat gyakoroltál rapírral, Bolond.
– Mi? – csodálkozott a kimerült nagyherceg. – Hogy érted ezt?
– Megpróbáltad felnyársalni azt a szerencsétlent, pedig hosszú karddal ez nem könnyű vállalkozás. Nincs igazán hegye, és hacsak nem vezeted a szabad kezeddel a penge fokát, egy páncélos ellenfelet legfeljebb felbosszanthatsz a szurkálással. Féltucatnyi esélyt szalasztottál el, amikor lecsaphattad volna a fickó fejét, ha engem kérdezel. Ha sokáig akarsz élni, jobb lesz, ha megtanulsz éles karddal is ugyanúgy bánni, mint azzal a krondori malacnyárssal.
Borric elmosolyodott. A rapír nem volt túl népszerű fegyver amíg az édesapja – mellesleg a jelenlegi világ talán legjobb kardforgatója – nagyherceg nem lett. Azóta viszont divatossá vált, bár láthatókig nem az Álmok Völgyétől délre.
– Köszönöm. Majd gyakorlok vele.
– Egyszerűen csak legközelebb ne válassz magadnak olyan ellenfelet, aki ilyen eltökélten végezni akar veled – felelte a zsoldos, majd a Kardos János kocsijai által felvert porra nézve hozzátette: – Most, hogy lefelé tartanak, fél napig tart majd, mire utolérjük őket. Gyerünk, lépjünk ki egy kicsit!
– Jaj, ne! – nyögött fel Borric elrettenve a megerőltető gyaloglástól a hőségben. A fiú mostanra nagyjából már hozzászokott az itteni tűző délutáni napsütéshez, de még mindig nem viselte el olyan könnyedén, mint az itt születettek. Ugyanolyan sok vizet és gyümölcslevet ivott, mint Ghuda vagy Suli, mégis gyorsan elgyengült a melegtől. Kíváncsi volt, mennyiben köszönhető ez annak, hogy a halállal birkózott a Jal-Pur sivatagban.
A dombgerincre érve meglátták a nyugodt tempóban lefelé haladó karavánt. Az utolsó kocsi végén pedig lábát lógázva ült az isalani, és hatalmas narancsot majszolt. Ghuda előremutatott, mire Borric megrázta a fejét.
– Okos fickó, nem?
Ghuda a lejtőn ügetésbe kezdett, és a nagyherceg kényszerítette magát, hogy kövesse társa példáját, bár úgy érezte, mintha nedves vattából lenne a keze meg a lába. Néhány perc múlva utolérték a karavánt. Borricnak sikerült felhúznia magát a szekér zárólapján, Ghuda felugrott a kocsis mellé, Suli pedig előrebotladozott a szakácshoz.
A nagyherceg sóhajtott egyet, majd szemügyre vette új utasukat, akit megmentett a három ashuntaitól. Az ishalanin semmi különöset nem látott: alacsony, karikalábú, keselyűorrá férfi volt. Szögletes, csaknem négyzet alakú arca aszimmetrikus vonásokkal büszkélkedett. Feje göcsörtös nyakon ült, komikus külsőt kölcsönözve neki. Néhány sörtényi hajcsomó látszott tarkóján és füle tövében – alig kellett besegíteni a természetnek a szőrtelenítésben. A bőre aranyszín árnyalatban játszott, amilyet a nagyherceg eddig csak néhány tsurani származású LaMut-i katonánál látott. Keskeny résű szemét összehúzva Borricra vigyorgott. Rekedtes hangján vidáman megkérdezte a fiút:
– Kérsz egy narancsot?
Borric igenlő intésére a különös emberke elővett egyet a zsákból, amely oly vadul lobogott a vállán, amikor a három lovas előtt ugrándozott. A nagyherceg meghámozta a gyümölcsöt, majd szopogatni kezdett egy gerezdet, miközben az isalani átnyújtott egy újabb narancsot Ghudának. Az idősebb karavánkísérő kérdezősködni kezdett:
– Mi volt ez a csetepaté? – intett hátra.
A férfi még mindig vigyorogva megvonta a vállát.
– Azt hiszik, csaltam a kártyán. Nagyon dühösek voltak.
– És tényleg csaltál? – érdeklődött Borric.
– Meglehet, de ez úgyse számít. Ők, csaltak ellenem.
A nagyherceg biccentett, mintha lenne értelme annak, amit beszélgetőpartnere mondott.
– Engem Bolondnak hívnak.
– Néha engem is – vált még szélesebbé az isalani mosolya. – Többnyire azonban Nakornak szólítanak. Egy időben én voltam Nakor, a Kék Lovas.
– A Kék Lovas? – kérdezett vissza Ghuda.
Nakor lelkesen bólogatott.
– Valaha olyannak ismertek, aki csodás fekete paripán vágtat, finom szövésű égszínkék köntösbe öltözve. Néhány helyen igencsak híres vagyok.
– De ez itt nem az a hely – ingatta a fejét a zsoldos.
– Sajna nem. Itt viszonylag ismeretlennek számítok. Akkoriban viszont, amikor még megvolt a kék ruhám és a pompás paripám, hamar híressé váltam, amerre csak jártam, mert kevesen voltak szépségemhez mérhetők.
Borric megszemlélte a kifakult narancssárga köntöst, majd azt mondta:
– Fogadni mernék rá, hogy most más időket élünk.
– Megint csak azt kell mondanom, sajna, de ez így igaz. A lovam elpusztult, ami nehézkessé teszi a lovaglást, a köntösömet pedig elvesztettem kártyán valaki ellen, aki még nálam is ügyesebben csalt.
A nagyherceg felkacagott.
– Nos legalább nyíltabb vagy a csalásaidat tekintve, mint a többség, akivel találkozom.
Nakor vele nevetett.
– Csak olyanokat csapok be, akik megpróbálnak csalni ellenem. Tisztességesen játszom olyanokkal, akik becsületesek velem. A nehézséget – általában – az okozza, hogy tisztességes kártyapartnereket találjak.
Borric bólintott; mulattatta a különös emberke.
– És hány becsületes emberrel játszottál mostanában?
Nakor túlzó mozdulattal megvonta a vállát, és közben félrebiccentette a fejét.
– Eddig eggyel sem. De nagyon remélem, hogy egy napon összefutok eggyel.
A nagyherceg nevetve rázta meg a fejét, amikor arra gondolt, hogy tényleg bolond lehet, ha egy ilyen holdkóros megmentéséért képes volt bajba keveredni.

 

Az éjszaka közeledtével a szekerek a karavánok ősi módján elhelyezkedtek a tábortűz körül. Kardos János határozottan tudatta véleményét Borrickal azokról az őrökről, akik olyan bajba keverednek, amihez semmi közük, majd megkérdőjelezte Ghuda józan eszét is, amiért társa után ment. A fiúnak megbocsátott, hiszen még kamaszodott, és a fiatalok hajlamosak a meggondolatlanságra.
Valamilyen okból a legkevésbé sem zavarta, hogy az isalani engedély nélkül csatlakozott a karavánhoz. Borric látta, hogy rendszerint komoly vezetőjüket szórakoztatja a kis ember jelenléte. Ezzel kapcsolatban felvetődött benne, hogy Nakor esetleg némi varázslatos képességgel bír. Hacsak nem volt olyan fortélyos szélhámos, aki öt szekérrel az áldozata mögött ülve is el tudja nyerni annak bizalmát. Borric úgy gondolta, még Jimmy bácsi sem állítaná magáról, hogy képes erre.
Jamesre gondolva megint eszébe jutott kilátástalan helyzete. Hogyan fog épségben eljutni a császári palotához, és megüzenni, hogy életben van? A durbini kormányzó házában megtudta, hogy a császári udvarban magas állást betöltő, fontos emberek is belebonyolódtak az élete elleni összeesküvésbe. És biztos volt benne, hogy minél közelebb jut a palotához, annál nehezebb lesz épségben odaérnie.
A fiú elhelyezkedett a tűz mellett, és elhatározta, hogy ezen majd utazás közben töpreng. Hosszú út várt rá innentől a palota kapujáig. A langyos estén, a meleg vacsora után addig szunyókált, amíg Ghuda oda nem ment hozzá, és bele nem rúgott egyet, hogy felébredjen.
– Tiéd a következő őrség, Bolond! – mondta.
Borric felállt, és két társával egyetemben elfoglalta őrhelyét a tábort övező kör egy-egy harmadánál, az ilyen helyzetben szokásos káromkodások közepette.

 

– Jeeloge! – kiáltott fel Ghuda.
Borric félkönyökre emelkedve átkukucskált társa és a hajtó között, amerre a zsoldos mutatott. A karaván végét őrző plusz kísérőként végigheverhetett a Szabad Városokból importált selyembálákon, és szundikálhatott egyet a délutáni hőségben. Miután a hegygerincre értek, egy nagyobb falu bukkant fel a horizonton. A Királyságban a fiú inkább kisvárosnak nevezte volna az ilyet, de rég rájött, hogy országa a Nagy Kesh Birodalomhoz képest igencsak gyéren lakott. A nagyherceg visszafeküdt aludni. Ráfért a pihenés, mert bár megállnak éjszakára Jeeloge-ban, mielőtt folytatják az utat Kesh felé, a legtöbb kocsis és kísérő szórakozással és szerencsejátékkal akarta tölteni az estéjét.
Az előző napon megkerülték az Oltalmazók – az Overn-mélységet nyugatról övező hegylánc – északi szegélyét. Most a Sarné folyót követték a főváros felé. Falvak és tanyák váltogatták egymást az út mentén. Borric most már értette, miért számít kockázatmentes foglalkozásnak errefelé a karavánőrség. A Császárság fővárosához közeli vidékeken mindenütt nyugalom honolt:
– Kíváncsi vagyok, mi ez? – tanakodott hangosan Ghuda.
Borric felnézve egy lovascsapatot pillantott meg a város peremén elhelyezett ellenőrzőponton. A fiú a szekér jobb oldalára húzódott, hogy a kocsis hallótávolságán kívül beszélhessen a zsoldossal, majd a fülébe súgta:
– Lehet, hogy engem keresnek.
Ghuda szeme dühösen csillogott, amikor fiatal társa felé fordult:
– Hát nem érdekes? Van még valami csodás híred, amiről tudnom kellene, mielőtt a császári bíróság elé vonszolnak? – Dühös hangsúlya még suttogva is hallatszott. – Mit csináltál?
– Azt mondják, megöltem a durbini kormányzó feleségét – felelte halkan Borric.
Ghuda reakcióképpen mindössze behunyta egy pillanatra a szemét, majd összeérintett mutató és hüvelykujjával megdörzsölte az orrnyergét.
– Mért pont én? Mit tettem, amivel ennyire feldühítettem az isteneket? – Majd egyenesen á fiú szemébe nézett: – Te tetted, Bolond?
– Nem, természetesen nem.
Ghuda egy hosszú pillanatig fogva tartotta Borric tekintetét, majd felsóhajtott.
– Persze, hogy nem. Elbírnánk egy egész csapatnyi útonállóval is, ha kell, de ha arra kerül a sor, azok a császári katonák gyorsabban kötözött sonkát csinálnak belőlünk, mint amennyi idő alatt elmesélnéd, hogy történt a dolog. Megmondom, mi legyen: ha megkérdezik, az unokaöcsém vagy Odoskoniból.
– Hol van az az Odoskoni? – kérdezte Borric, miközben a szekerek vészesen közeledtek a lovasokhoz.
– Egy kisváros a Nyugalom csúcsai között, a legközelebbi város Kampari. Sok száz mérföld átvágni a Zöld Térségeken odafelé, így kevesen ismerik. Nem sok esély van, hogy a fiúk valamelyike egy év utazásnyinál közelebb járt volna hozzá.
Az első szekér lelassított, majd megállt, és mire a többi felzárkózott mögé, Borric, Ghuda és a karavánkísérők már leugráltak a kocsikról, és vezetőjük mögé siettek. Erre akkor volt szükség, ha a katonák álcázott banditáknak bizonyulnának. Abból azonban, ahogyan a parancsnokuk megközelítette Kardos Jánost, nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg császári csapatokkal állnak szemben; a tiszt elvárta, hogy azonnal engedelmeskedjenek neki.
A szakasz minden tagja pompás vörös selyemtunikát viselt és prémszegéllyel (jelen esetben leopárdszőrrel) díszített fémsisakot. Valamennyien lándzsát tartottak a kezükben, kardot hordtak az oldalukon, továbbá íjat a nyeregkápájukon. A szakasz tagjai tapasztalt veteránoknak látszottak.
– Keshben nincsenek újonc csapatok? – suttogta Borric Ghuda fülébe.
– Dehogy nincsenek, Bolond – szólt vissza a zsoldos. – Tele vannak velük a temetők.
A tiszt Kardoshoz fordult:
– Két Durbinból szökött rabszolgát keresünk. Egy húsz év körüli fiatal férfit meg egy tíz-tizenkét éves gyereket.
– Uram – felelte János –, az embereim valamennyien karavánkísérők meg kocsisok, és vagy régről ismerem őket, vagy ilyenek felelnek értük. Az egyetlen gyerek pedig a kukta.
A tiszt úgy bólintott, mintha egy karavánvezető szavának nemigen lenne jelentősége. Ghuda látszólag elgondolkodva megvakarta az arcát, valójában azonban a tenyere mögül azt súgta Borricnak:
– Érdekes, hogy errefelé kutatják át a szekereket. Miért szökne egy rabszolga Durbinból a Császárság szívébe, ahelyett, hogy kimenekülne onnan?
Ha János össze is kapcsolta Borricot és Sulit a keresettekkel, egy szóval sem jelezte. Egy katona odasétált a nagyherceg mellé. Ghudán nem talált semmi érdekeset, Borric mellett azonban megállt.
– Hova valósi vagy? – kérdezte, bár láthatólag csak kötelességtudatból. Mivel nem tudta az igazságot; aligha várhatta, hogy egy szökött rabszolga rezzenéstelenül, fegyverben és páncélban áll majd vele szemben, így nem is feltételezte, hogy megtalálta a körözött személyt.
– Innen-onnan – felelte a nagyherceg. – Odoskoniban születtem.
Borric beszédében vagy kiejtésében valami felcsigázta a katona érdeklődését.
– Furcsa a kiejtésed.
A fiú habozás nélkül rávágta:
– A maga beszéde is fura az én számomra, katona. Odahaza mind így beszélünk.
– Zöld a szemed.
Aztán a férfi egy hirtelen mozdulattal letépte Borric fejéről a kendőt, és előbukkant annak feketére festett hája.
– Hé! – tiltakozott a fiatalember a bánásmód ellen. Suli néhány nappal ezelőtt használta el a festék utolsó maradványait a nagyherceg hajára, és az remélte, hogy még nem bukkantak elő az árulkodó vörös tövek alóla.
– Kapitány! – kiáltott fel a katona. – Erre itt illik a leírás.
Ekkor jutott Borric eszébe, hogy bár akik meg akarták őt ölni, tudják, hogy vörös haja van, a szökött rabszolga személyleírását azonban módosíthatták az öbölben őket üldöző tengerészek megfigyelései alapján. Milyen ostoba voltam – gondolta. Keresnem kellett volna egy másik festéket. A kapitány lassan odaért a fiú mellé.
– Mi a neved?
– Mindenki csak Bolondnak hív – felelte a nagyherceg.
– Különös – húzta fel az egyik szemöldökét a kapitány. – Miért?
– Nem sokan hagyják el a falumat, és mielőtt eljöttem sok...
– ...ostobaságot csinált – fejezte be Ghuda. – Az unokaöcsém.
– Zöld a szemed – mondta a tiszt.
– Csakúgy, mint az édesanyjának – felelte a zsoldos.
– Mindig te válaszolsz helyette? – fordult szembe vele a kapitány.
– Amikor csak lehet, uram. Mint azt már mondtam, ostobaságokat csinál. Odoskoni népe nem szeretetből hívja őt Bolondnak. – Azzal eljátszotta a szellemi fogyatékosok egyezményes jelét: kancsalított, és oldalt kilógatta a nyelvét.
Ekkor újabb katona érkezett, aki karjánál fogva húzta magával Sulit.
– Mit fogtál? – érdeklődött a felettese.
– Ő a kuktánk – felelte János.
– Hogy hívnak, kölyök?
– Odoskoni Suli – mondta helyette Ghuda.
– Csönd legyen! – kiáltott rá a kapitány.
– Az öcsém – szólalt meg Borric.
A tiszt óriási pofont kevert le visszakézből a fiúnak. Könnyek szöktek a nagyherceg szemébe. Nehezen, de türtőztette magát, bár legszívesebben kibelezte volna a császári őrjárat parancsnokát.
A kapitány felemelte Suli állát, és közelebbről is megnézte a gyereket.
– Fekete szemed van – mondta.
– Az... anyámnak is fekete a szeme – tétovázott a fiú.
– Mintha azt mondtad volna, hogy az anyjának zöld a szeme – nézett szigorúan Ghudára a tiszt.
A zsoldos azonban rögtön rávágta:
– Nem, az ő édesanyjának volt zöld a szeme – mutatott Borricra, majd Sulira nézve folytatta. – Az ő anyjának sötét szeme van. Különböző az anyjuk, viszont ugyanaz az apjuk.
– Másra nem illik a leírás, uram – jelentette egy újabb katona.
A Sulit fogó őr hirtelen megkérdezte:
– Hogy hívják az apádat? – A gyerek a nagyhercegre nézett, az őr azonban tovább erősködött: – Válaszolj!
– Odoskoni Sulinak – nyüszítette. – Róla neveztek el.
– Idióta! – csattant fel a kapitány. – A másik is hallotta a nevét – mutatott Borricra.
– Uram, vitesse el az öcsémet, és kérdezze meg, hogy hívják a másik fivérünket! – ajánlotta a fiatalember.
Amíg a parancsnok intett, hogy csinálják, Borric odasúgta Ghudának:
– Itt fog tartani minket.
– Akkor mire való ez az ostobaság? – kérdezett vissza a másik halkan.
– Mert amint biztos benne, hogy a megfelelő párost fogta el, egy percen belül halottak vagyunk.
– Azonnal megölnek? – szisszent fel Ghuda.
Borric bólintott, amíg a kapitány odalépett hozzájuk.
– Nos, ki az a ti rejtélyes fivéretek, drága hazudozóim?
– Van egy bátyánk, Rasta, aki iszákos – felelte a nagyherceg, és szívből remélte, hogy a gyerek még emlékszik arra a rögtönzött beszélgetésre, amit a Salayával való találkozás előtt folytattak Durbinban.
Egy perc múlva az elküldött katona is visszatért:
– A kölyök szerint van egy részeges bátyjuk, akit Rastának hívnak.
Borric most legszívesebben megcsókolta volna Sulit, de visszatartotta előtörni akaró vigyorát.
– Van valami körülöttetek, ami nem tetszik nekem – mondta a kapitány. Aztán Kardos János felé nézett: – Te és a többi embered elmehettek, ezt a kettőt azonban őrizetbe veszem. – Majd Ghudára pillantott: – Őt is hozzátok!
– Pompás! – ingatta a fejét a zsoldos, miközben a katonák lefegyverezték, és hátrakötötték a csuklóját. Borricot és Sulit is hasonlóképpen megkötözték, miután minden fegyverüket elvették, és a három fogoly hamarosan hosszú kötelek végén botladozott a lovasok után.

 

Jeeloge-ban csendőri hivatal is volt, s ezért a település fogdával is rendelkezett. Ott azonban többnyire csak bajkeverő parasztokat vagy pásztorokat tartottak, amikor verekedésért letartóztatták őket. Most a császári tiszt használta, a helyi csendőr nagy bosszúságára. Az ősz szakállú, pókhasú, visszavonult katona épp megfelelt a hetvenkedő parasztfiúk ráncba szedésére, de alkalmatlan volt bármilyen komoly harcra. Hamar engedelmeskedett a kapitány kérésének, hogy egy ideig maradjon távol a hivatalától.
Borric meghallotta, amint a kapitány utasított egy őrmestert, hogy küldjön futárt a fővárosba, aki megkérdezi, mit tegyenek a három fogollyal. A nagyherceg csak a társalgás egy részét hallotta, de abból is kiderült, hogy a parancsok egy magasrangú katonától származnak, és bizonyos intézkedéseket tettek annak érdekében is, hogy elkerüljék a nem kívánatos érdeklődést. Ez jellemző Keshre – gondolta a fiú – olyan rengeteg nép csinál itt annyi különböző dolgát, hogy egy efféle körözés hosszú ideig folyhat úgy, hogy legfeljebb százból egy ember tudjon róla.
A nap eltelt, leszállt az éj. Egy órával korábban Suli elaludt, mivel a csendőr távollétében semmi esélyük sem volt, hogy vacsorát kapjanak. Úgy tűnt, a császári katonáknak kisebb gondjuk is nagyobb, mint a rabok etetése.
– Hahó! – hallatszott egy vidám hang az ablakon át.
Suli felpattant szendergéséből. Mindannyian fölnéztek, és egy vigyorgó arcot pillantottak meg közös cellájuk aprócska ablakában.
– Nakor! – suttogta Borric.
A nagyherceg intett Ghudának, hogy tartson neki bakot, majd felhúzta magát az ablakrácson, és felállt a zsoldos vállára:
– Mit keresel te itt? – kérdezte.
– Gondoltam, talán kértek egy narancsot – felelte a mosolygó kis emberke. – Tudtommal a börtönkoszt sose volt túl jó.
Borric hitetlenkedve bólintott, amikor az isalani beadott egy narancsot a rácson keresztül. A nagyherceg odadobta a gyümölcsöt Sulinak, aki éhesen beleharapott, majd kiköpte a héját.
– Ebben igazat kell adnom – mondta a fiú. – Nem foglalkoztak azzal, hogy enni adjanak. Egyáltalán, hogy kerülsz te oda? – kérdezte hirtelen hökkenten. Az ablak ugyanis jó két és fél méter magasan lehetett, és Nakor láthatólag nem kapaszkodott a rácsba.
– Ne törődj te azzal! Ki akartok jutni innen?
Ghuda, aki már kezdett rogyadozni a nagyherceg súlya alatt, felmordult:
– Ez az egyik legostobább kérdés, amit halandó ember kérdezett az utóbbi száz évben. Hát persze, hogy ki akarunk jutni!
– Akkor álljatok hátra abba a sarokba, és takarjátok el a szemeteket! – vigyorodott el megint az isalani.
Borric leugrott Ghuda válláról, majd mindhárman visszahúzódtak a túlsó sarokba, és eltakarták a szemüket. Egy csöndes pillanatig semmi sem történt, de aztán valami – akárha egy hatalmas kéz lett volna – fülsiketítő robaj kíséretében a falnak taszította őket. A nagyherceg felszisszent, aztán kinyitotta a szemét. Eltűnt a szemközti fal. A csendőrségi fogdában finom por szállongott, és a helyiség kénszagtól bűzlött. Néhány őrnek sikerült megkapaszkodnia valamiben, a .többiek azonban a földön feküdtek; ráadásul, ami lerombolta a falat, az nyilvánvalóan meg is vakította őket.
Nakor négy, a császári hadsereg címeres nyergét viselő ló mellett állt.
– Azt hiszem, nekik nem lesz szükségük ezekre – mondta, majd átadta a kantárszárukat Borricnak.
Suli remegve állt.
– Mester, én nem tudok lovagolni – tiltakozott.
Ghuda megragadta a gyereket, és felrakta a legközelebbi állat hátára.
– Akkor jobb lesz, ha gyorsan megtanulod. Ha úgy érzed, mindjárt leesel, kapaszkodj a ló sörényébe, és igyekezz fennmaradni!
Borric gyorsan nyeregbe pattant.
– Perceken belül utánunk erednek. Gyerünk,... – kezdte.
– Nem szakította félbe Nakor. – Elvágtam a nyeregszíjakat és a kantárszárakat. – Azzal, mintegy a semmiből, szinte illusztrálva a mondottakat, előhúzott egy hatalmas kést. – De akkor is érdemes lenne indulnunk, még mielőtt azok, akiket felriasztott a zaj, idejönnek megvizsgálni a történteket.
Senki nem tett további ellenvetést, így elindultak, bár Sulinak nagyon kellett küzdenie az életben maradásért. Kisvártatva megálltak, Borric leszállt, és megigazította Suli kengyelét, hogy elérje a gyerek lába. A ló – érezve, hogy tapasztalatlan lovas ül a hátán – folyamatosan piszkos trükkökkel próbálkozott, így a nagyherceg csak remélte, hogy Suli túl fogja élni a biztosan következő eséseket vágta közben.
Amint elhagyták Jeeloge ébredező városát, Borric odaléptetett Nakor mellé.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– Ó, csak egy aprócska mágikus trükk, amit utazásaim során tanultam – felelte a vigyorgó kis emberke.
– Talán mágus vagy? – vetett Ghuda egy rontás elleni jelet.
– Hát persze – kacagott Nakor. – Hát nem tudtad, hogy minden isalani képes kisebb varázslatokra?
– Akkor így kerültél fel az ablakhoz is? – érdeklődött Borric. – Mágia segítségével lebegtél fel?
Nakor most már egyenesen hahotázott.
– Nem, Bolond. Egy ló hátán álltam!
Megmenekülése miatt megkönnyebbülten és vidáman sarkantyúzta meg Borric a lovát. Az állat vágtába kezdett. Néhány pillanattal később huppanás, majd jajkiáltás hallatszott mögülük, s ebből tudták, hogy Suli leesett.
A nagyherceg megfordult, hogy megnézze, nem esett-e komoly baja a gyereknek, aztán megszólalt:
– Lehet, hogy ez lesz a történelem leglassabb menekülése.

 

 

13.
Az ünnepség

Erland némán álldogált.
Bármilyen keményen is próbálta, képtelen volt elfogadni a látványosság – a császárnő hetvenötödik születésnapi ünnepsége színhelyének – méreteit. Kesh legjobb mérnökei évszázadok óta építették, bővítgették, míg végül ez lett a leglenyűgözőbb építészeti alkotás, amit Erland valaha is látott. A gigantikus amfiteátrumot annak a fennsíknak az oldalába vágták, amelyen a felsőváros – a császári palota – is nyugodott. Mesterek ügyessége, munkások verejtéke, rabszolgák vére csiszolta tökéletesre a hatalmas építményt, amelyben akár ötvenezer ember is kényelmesen leülhetett – vagyis több, mint Rillanon és Krondor lakossága együttvéve.
Erland intett társainak, hogy sétáljanak vele, mivel még legalább egy órájuk volt addig, amíg neki is szerepelnie kellett a császári udvar színjátékában. Kaf Abu Harez, örökké jelenlévő kísérőjük most is a sarkában lépkedett, hogy megválaszolhassa a trónörökös kérdéseit.
– Kafi, mennyi ideig tartott ezt felépíteni? – szólalt meg végül a nagyherceg.
– Évszázadokig, fenség – felelte a sivataglakó, majd a távolba mutatott, a fennsíkból kivágott óriási ék alapja irányába. – Ott, az alsóváros peremén, sok-sok évszázaddal ezelőtt Kesh egyik uralkodója, Sujinrani Kanafi – aki népétől a Jóságas melléknevet kapta – úgy döntött, gondot jelent, hogy a nem tisztavérűek szánára tilos éjszakára a fennsíkon maradni. Így alattvalói nem szemlélhetnek meg minden fontos császári intézkedést, különös tekintettel azokra, amelyek bemutatják Sujinrani jóságát, illetve az árulók nyilvános kivégzését. Úgy érezte, ezek a leckék hatástalanok maradnak sokakra nézve, akik tanulhatnának belőle, ha személyesen lennének tanúi az eseményeknek.
– Ezért kihirdette, hogy a fennsík egésze – a legmélyebben fekvő területeket is beleértve – a felsővároshoz tartozik. Ugyanakkor építtetett ott lent egy amfiteátrumot, néhány méterrel magasabbra, mint ahol ma áll. – Kafi kézmozdulatokkal illusztrálta következő megjegyzését: – Ék alakban kivésték a sziklát, hogy az arénát az is láthassa, aki nem léphet be a felsővárosba.
– Azóta pedig számos alkalommal megnagyobbították – szólt közbe Locklear.
– Igen – felelte Kafi. – Csak magát a bejáratot öt alkalommal szélesítették ki. A császári páholyt háromszor telepítették új helyre – mutatott a selyembaldachinnal fedett óriási területre, amely a félhold alakú kőépítmény középpontjában helyezkedett el. Kafi finoman megérintette a nagyherceg karját, hogy megállítsa őt, majd a császárnő magánlelátójára mutatott: Onnan fogja úrnőnk, Aki Maga Kesh (áldott legyen a neve) nézni a fesztivált. Aranytrónusa egy kis emelvényen áll, amely körül kényelmesen pihenhet a családja és a többi tisztavérű. Csak a legmagasabb rangú főnemesek léphetnek be oda. Ha valaki császári meghívó nélkül próbálna bejutni, az életét kockáztatná, mert minden bejáratnál őfelsége izmali testőrei állnak.
Ekkor egy páholysorra mutatott, amelynek fülkéi a császári páholytól távolodóban egyre alacsonyabban helyezkedtek el.
– Az őfelségéhez legközelebb állók a Császárság legnemesebb szülöttei, akik a Lordok és Mesterek Házát alkotják – mutatott körbe a szinten, ahol éppen sétáltak.
– Kafi, csak ezen az emeleten öt-hatezer ember elfér – álmélkodott Erland.
– Talán több is – bólintott a sivataglakó. – Ez a szint lenyúlik egészen a porondig, mint a testet átölelő karok. A túlsó végén jó harminc méterrel a császárnő trónja alá hajlik. Menjünk, mutatok még valamit!
A sivataglakó, aki a hivatalos ceremóniához egészen sötétkék és csillogó fehér díszítésű köntöst viselt, az alsó szintre néző korláthoz vezette őket. Séta közben találkoztak néhány siető nemessel, akik még Erlandék előtt megjelennek majd a császárnő előtt, de csak néhányuk vette magának a fáradságot, hogy legalább könnyedén meghajoljon a Szigetkirályság trónörököse felé. A nagyherceg észrevett vagy féltucatnyi alagutat, amelyek a páholyok mögötti széles folyosóra vezettek.
– De ezek nem mind a palotába visznek, ugye?
– Ó, dehogynem – bólintott Kafi.
– Azt gondolná az ember, hogy a császárnő biztonsága fontosabb, mint azon nemesek kényelme, akiknek évente egy-két alkalommal le kell jönniük ide – csodálkozott Erland. – Ezek a járatok hívogatóak lennének bármely támadó számára, aki be szeretne jutni a palotába.
– A kérdés akadémikus, fiatal barátom – vonta meg a vállát Kafi. – Meg kell értenie, hogy amennyiben egy támadó sereg az alagutakon keresztül akar bejutni a várba, akkor annak előbb be kellett vennie az alsóvárost. Ha viszont valaki elfoglalta az alsóvárost, akkor a Császárság már úgyis elesett. Mert csak akkor lehet megostromolni az alsóvárost, ha Kesh ereje porrá omlott. Ez ugyanis a birodalom szíve, és százezer kesh katonának kell holtan hevernie ahhoz, hogy egy ellenséges sereg egyáltalán megpillanthassa a várost. Érti már?
Erland némi töprengés után bólintott.
– Azt hiszem, igaza van. A nemzetem egy szigetről származik, és az a sziget egy olyan tengeren fekszik, amelyen számtalan más nép hajózik. Ezért látjuk különbözőképpen a dolgokat.
– Értem – mondta Kafi. Aztán a lenti páholyok és az amfiteátrum porondja közötti területre mutatott. A követ lejtősen, egyre szűkülő félhold alakú sorokban vájták ki, gyakorlatilag lelátót csiszoltak a fennsík sziklafelszínébe. A porond és a páholyok között már jónéhány sor megtelt színpompás ruhájú polgárokkal.
– Ott fognak ülni a kisnemesek, a céhmesterek és a város befolyásos kereskedői, párnákon vagy a puszta kövön. A középső részt a császárnő számára bemutatottaknak tartják fönn – folytatta Kafi. – Ön és a kísérete ott fog belépni, fenség, a kesh nemesek után, de a közemberek előtt, csakúgy, mint minden más nemzet nagykövete. A császárnő azzal a keggyel tüntette ki önt, hogy delegációját a többi elé helyezi, jelezve, hogy a Szigetkirályság rögtön a Nagy Kesh Birodalom után áll tekintély szempontjából Midkemia népei között.
Erland egy pillantást vetett Jamesre a kissé fölényes bók hallatán, de aztán csak annyit mondott:
– Köszönet illeti őfelségét kitüntető udvariasságáért.
Ha Kafi meg is érezte a szarkazmust, jól titkolta. Mintha mi sem történt volna, továbbment.
– Kesh köznépe a bejárattól, a háztetőkről és még néhány más helyről nézheti az ünnepséget – magyarázta.
A nagyherceg az alsóváros felé pillantott, ahol közrendű polgárok ezrei tolongtak katonák sorfala mögött. Az amfiteátrum melletti utcában zsúfolásig megteltek a háztetők és az ablakok, ahonnan be lehetett látni az arénába. Erland lélegzete is elakadt ennyi ember láttán.
Gamina, aki eddig némán sétált férje oldalán, most megszólalt:
– Nem hinném, hogy túl sokat látnának.
– Talán nem – rázta meg a fejét Kafi –, de gondoljon bele, Sujinrani Kanafi uralkodása előtt egyáltalán bele sem pillanthattak az udvari ceremóniákba.
– Tisztelt Abu Harez uram – mondta most Locklear –, mielőtt továbbmennénk, átnézhetnénk a nagyherceg mai napra készített beszédét, nehogy őfensége szándéka ellenére megsértsen valakit?
Kafi is látta, hogy ez csak egy átlátszó ürügy a távozására, de mivel nem volt oka; hogy ellentmondjon, engedte, hogy Locklear elvezesse James, Gamina és Erland társaságából. Számos kesh szolga sürgölődött körülöttük, élénken készülődtek az ünnepségre. Néhányuk kétségtelenül a császári udvar ügynöke lehet – gondolta Erland, miközben Jamesre pillantott.
– Nos? – kérdezte.
A gróf megfordult, és a galéria márványkorlátjára könyökölt, mintha a hatalmas amfiteátrumot szemlélné.
– Gamina? – szólalt meg halkan.
Az asszony behunyta a szemét, és már hallatszott is a hangja Erland fejében.
– Figyelnek bennünket.
A nagyherceg visszafogta magát, hogy ne nézzen körül.
– Végül is ez várható volt – jegyezte meg.
– Nem, mert mágikus úton.
Erland nagy nehezen megállta káromkodás nélkül.
– Azt is hallják amikor így beszélgetünk?
– Nem tudom – felelte a nő. – Apám képes lenne rá, de kevesen rendelkeznek az ő hatalmával. Mindenesetre nem hinném.
– Látványos, nem? – mondta fennhangon James, közben pedig mentálisan a következőket üzente. – Én sem hiszem, mert szerintem azt megéreznéd. És úgy gondolom, mostanában állandóan megfigyelnek majd bennünket, úgyhogy reménykedjünk hogy igazam van.
– Igen – helyeselt Gamina. – Nem is vettem észre a varázslatot, amíg nem kerestem. Nagyon egyszerű: És ügyes. Talán a használója halja, amit mondunk, esetleg még látja is, amit csinálunk. De ha ismerné a gondolatainkat... szerintem arról én is tudnék.
Gamina ismét behunyta a szemét egy kicsit, mintha szédülne a hőségtől. James átkarolta őt.
– Nem hiszem, hogy személyről van szó, mert akkor érezném a céljait is.
– Hogy érted ezt?- tudakolta Erland.
– Szerintem valamilyen eszköz fókuszál ránk. Talán egy kristály vagy tükör. Apám is használt ilyeneket az elmúlt év folyamán. Ha így van, akkor bizonyosan látnak bennünket, és vagy egy erre képzett személy olvassa le a szánkról, amit mondunk, vagy hangosan hallatszik a hangunk. A gondolataink biztonságban vannak.
– Helyes – mondta James. – Végre üzenetet kaptam a helyi ügynökünktől. Már azt hittem démonok végeztek vele, olyan sokáig tartott, míg kapcsolatba lépett velem.
– Kíváncsi vagyok, mennyi ideig kell majd álldogálnunk a ceremónia során – jegyezte meg az asszony mellékesen.
– Kétségtelenül órákig – biztosította James. Aztán némán Erlandhoz fordult: – Besétáltunk egy levesbe, ami hamarosan felforr. Cselszövény készül, amely meg akarja dönteni a császárnő hatalmát – legalábbis az ügynökünk véleménye szerint.
A nagyherceg unott ásítást tettetve válaszolt:
– Remélem képes leszek végig éber maradni. – Majd mentálisan hozzátette: – És mi köze van ennek ahhoz, hogy háborút próbádnak kirobbantani Kesb és a Királyság között?
– Ha ezt tudnánk, talán lennének ötleteink, hogy ki áll a lázadás hátterében. Valami rossz érzés gyötör ezzel kapcsolatban, Erland.
– Miért?
– A nyilvánvaló veszélyek mellett rengeteg katona lesz ma délután a városban. Minden alávetett fejedelem magával hozza majd a díszőrségét. Az elkövetkező két hónapban több ezer olyan katona állomásozik majd Kesh falai között, akik nem állnak a császárnő közvetlen parancsnoksága alatt.
– Elbűvölő – válaszolta Erland. – Nos, talán pihenhetnénk egyet, mielőtt a tortúra kezdődik.
– Igen, szerintem is az lenne a legjobb – helyeselt a gróf.
Gamina ekkor mindkét férfi elméjébe belépett:
– És most mit teszünk, James?
– Várunk. Ennél többet nem tehetünk – felelte. – És ébernek kell maradnunk.
– Kafi visszajött – érkezett Gamina figyelmeztetése.
– Fenség, az ön beszédét nagyra fogják értékelni őszintesége és tömörsége miatt – áradozott a sivataglakó. – Attól tartok, a mai ceremóniák után ön is tapasztalni fogja, hogy a lényegre törő előadásmód nem tartozik a császársági erények közé.
Erland már éppen válaszolni akart, amikor Kafi felkiáltott:
– Nézzék! Kezdődik.
Egy magas, idős, mégis izmos férfi lépett be a császári páholyba, majd előresétált a korlátig. Ugyanúgy öltözött, mint minden tisztavérű – szoknyába és szandálba –, csak egy vastag aranygallért viselt a szokásoson felül, amely Erland becslése szerint legalább annyit nyomhatott, mint egy bőrpáncél. Kezében aranyborítású fabotot fogott, szokatlan aranydíszítéssel a tetején. Egy aranykorongon kuporgó sólymot ábrázolt.
Kafi suttogni kezdett, bár a nagyherceg valószínűtlennek találta, hogy bárki meghallhatná őket.
– Kesh sólyma, a császári címerállat. Csak a legünnepélyesebb alkalmakkor látható nyilvánosan. A napkorongot karmai közt tartó sólyom valójában a tisztavérűek jelképe.
Az öreg felemelte botját, majd koppantott vele a kövön – Erland meg is döbbent, milyen jól hallható a hangja. Aztán a férfi megszólalt:
– Ó Kesh, nemzetek legnagyobbika, fordítsd felém figyelmedet!
Az amfiteátrum akusztikája tökéletesnek bizonyult. Még az út túloldalán, a háztetőkön ülők is kiválóan hallhatták a férfi hangját, amint elcsitult a zsivaj.
– Ő közeleg! Úrnőnk közeleg! Úrnőnk, Aki Maga Kesh eljön, és jelenlétével áldást hoz életünkbe! – Ebben a pillanatban tisztavérűek több száz fős lassú menete érkezett a császári páholyba. – Ha belép, a csillagok elsápadnak ragyogó fényében, mert ő a tündökletesség tetőfoka! Ha megszólal, a madarak abbahagyják éneküket, mert végtelen tudás szól minden szavából! Ha elgondolkodik, a tudósok zokogni kezdenek, oly bizonyosak az ő bölcsességében! Ha ítélkezik, a bűnösök kétségbeesnek, mert belelát ő az emberek szívébe! – A császárnő csodás képességeinek felsorolása imigyen folytatódott, miközben egyre több – különböző korú és rangú – tisztavérű sorakozott fel a páholyában.
Erland eddig azt hitte, a Császárság nagyjainak többségével már találkozott, de magában az uralkodó kíséretében is több tucatnyi idegen arcot látott. És az egyetlen, akivel többször is beszélt közülük, Lord Nirome volt, az a kövér, és szándéka ellenére komikus megjelenésű főnemes, aki Awari herceg szárnysegédjeként üdvözölte őket a felsőváros szélén. Erland meglepődve vette tudomásul, hogy Nirome a császári család tagja. Így most már érthetővé vált, hogyan foglalhatott el ilyen magas rangot a kormányzatban egy láthatólag ennyire ügyetlen ember.
További császári vérből származó férfiak és nők érkeztek a páholyba, és foglalták el helyeiket, miközben a ceremóniamester folytatta a császárnő erényeinek felsorolását.
– Impresszív – gondolta Erland, miközben megpróbált kapcsolatba lépni Gaminával.
James felesége válaszadás közben megérintette a fiú karját:
– Igen, James is így gondolja.
– Kafi! – szólalt meg a nagyherceg.
– Igen, fenség?
– Lehetséges, hogy itt maradjunk még egy darabig?
– Amennyiben nem késik le a saját bevonulásuk időpontját, nem látok okot, amiért ne maradhatnának, fenség.
– Ennek örülök – mosolygott Erland a sivataglakóra. – Megválaszolná néhány kérdésemet?
– Ha képes vagyok rá – hajolt meg könnyedén a férfi.
– Jó lenne, ha kommentálnád annak alapján, amit tudsz, James – tette hozzá mentálisan a nagyherceg.
Gamina közvetítette az üzenetet, mert a gróf kurtán biccentett.
– Hogy lehetnek máris ilyen sokan a császári páholyban, amikor még alig látok valakit a lordok és nagymesterek közül?
– Csak azok csatlakozhatnak a császárnőhöz a páholyban, akiket vérségi kötelék fűz hozzá, természetesen a szolgákat és a testőrséget is ideértve – magyarázta Kafi.
– Természetesen – ismételte Erland.
– Ami azt jelenti, hogy legalább száz olyan személy létezik, aki elismertethető, legitim igényt nyújthat be a trónra – tette hozzá James.
– Feltéve, hogy elég ember hal meg a megfelelő sorrendben – jegyezte meg Erland szárazon.
– Így van – felelte a gróf.
Amikor a rokonság elhelyezkedett, a nagyhercegnek szokatlan látványban lehetett része: hirtelen feketébe öltözött harcosok bukkantak elő. Fekete turbánt viseltek olyan fátyollal, amely alatt csak a szemük látszott. Hosszú, lobogó köpönyegükben könnyedén mozoghattak, és mindegyikük övében fekete hüvelyű handzsár lógott. Erland hallott már róluk: ők voltak az izmalik, a legendás árnyékharcosok. A róluk szóló történetek minden alkalommal egyre hihetetlenebbé váltak, míg végül már mindenki természetfölötti képességeket tulajdonított nekik. A császárságban is csak a legmagasabb rangúak engedhették meg maguknak az ilyen testőrök szolgálatait. A legkiválóbb harcosoknak számítottak, és kiváló kémeknek – továbbá orgyilkosoknak, ha arra volt szükség, legalábbis ezt rebesgették.
– Kafi uram, nem az a szokás, hogy a császárnőt saját tisztavérű testőrsége veszi körül? – kérdezte James látszólag közömbösen.
A sivataglakónak kissé összeszűkült a szeme, de minden megjegyzés nélkül felelt:
– Sokkal körültekintőbb dolog izmalikat alkalmazni. Nekik nem akad párjuk.
– Ami azt jelenti – közvetítette James gondolatait Erlandnak Gamina –, hogy a császárnő már a saját testőrségében sem bízhat meg.
Amikor már az izmalik is a helyükön álltak, tizenkét izmos, olajozott testű rabszolga behozta a hordszéket, amelyen a császárnő ült: A bevonulás folyamán az aranypálcás öreg éneklő hangon végigmondta a hosszú, rituális bemutatást, felsorolta a nagy tetteket, amelyeket Lakeisha uralkodása alatt hajtottak végre. Erland hirtelen valami feszültséget érezve hallgatni kezdte a felsorolást.
– ...letörte Alsó-Kesh lázadását – hangsúlyozta a ceremóniamester.
A nagyherceg Keshsel kapcsolatos történelmi tanulmányaiból emlékezett, hogy születése táján a kontinenst átszelő hegyvonulattól – a Kesh Derekától – délre élő nemzetek húsz év sikeres felkelés után elvesztették a háborút. Az önjelölt Kesh Konföderáció keservesen megfizetett lázadásáért. Ezreket ítéltek halálra, és a Királyságig eljutott néhány jelentés alapján mérhetetlen volt a pusztítás: egész városokat égettek porig, és teljes lakosságukat rabszolgasorba hajtották. Egész népek, fajok, nyelvek és kultúrák szűntek meg létezni, kivéve talán a rabszolgák között. És a tömegből hallható dühös felhördülés alapján – nemcsak az utcán álló közemberek, de a kisnemesek egy része is morgott –, az alattvalók egy része még mindig nem békült meg az uralkodó ezen döntésével.
Gamma elsápadt, ami azonnal fel is tűnt Kafinak.
– Úrnőm, rosszul érzi magát? – aggódott.
Az asszony belekarolt Jamesbe, de néhány pillanatra elgyengültek a térdei.
– Csak a hőség miatt, uram – rázta meg a fejét. – Kérhetnék egy kis vizet?
Kafi intésére egy szolga sietett hozzájuk. A férfi utasítására néhány pillanattal később már meg is érkezett a pohár hideg víz Gamina számára. A nő lehunyt szemmel kortyolgatta, miközben némán beszélt Jameshez, Locklearhez és Erlandhoz.
– Ez készületlenül ért. A düh és gyűlölet ilyen hirtelen fellángolása. Sokan örömmel megölnék a császárnőt. És a dühös elmék közül sok, nagyon sok a császári páholyban tartózkodik.
James megsimogatta a felesége karját, Locklear pedig azt kérdezte:
– Gamina, ha úgy érzed, nem tudod végigállni a napot...
– Nem, Locky. Jól vagyok. Csak iszom még egy kis vizet, leülök, és semmi baj.
– Azt bölcsen teszi, asszonyom – jegyezte meg Kafi.
Erland visszafordult a következő csoport felé. Kesh nagyhercege és két nagyhercegnője érkezett az anyacsászárnő után, és most a birodalom legnagyobb hatalmú nemeseit kezdték bejelenteni.
Lord Jaka, a Császári Harci Kocsizók parancsnoka lépett be.
– Mennyire fontosak a harci kocsizók, Kafi? – érdeklődött Erland:
– Nem egészen értem, mit szeretne tudni, fenség.
– Úgy értem a pozíciójuk csak tradícióból adódik, vagy valóban a hadsereg gerincét jelentik? Azon múltbéli alkalmakkor, amikor országaink... összekülönböztek, mindig az önök rettegett kutya harcosaival kellett szembenéznünk.
Kafi megvonta a vállát.
– A harci kocsizók alkották a Konföderációt összezúzó haderők élvonalát, fenség. Az önök határai azonban túl messze északon húzódnak, és a harci kocsizókat csak a legnagyobb vész idején rendelnék ennyire távolra a fővárostól.
– Jaka az az ember, aki sikerre vihetne, vagy éppen letörhetne egy, a császárnő megdöntésére irányuló kísérletet – jelentette ki James.
Erland bólintott, mintha Kafi szavain töprengene. Gamina, Locklear és James felé azonban a következőket gondolta:
– Megbízhatónak látszik, legalábbis a külsejéből ítélve.
– Ő fontos ember, Erland – jelentette ki a gróf. – A trónfosztás nem járhat sikerrel anélkül, hogy őt megnyernék, vagy semlegesítenék.
Ekkor Kafi megérintette a nagyherceg karját.
– Ha már a kutya harcosokról beszéltünk, itt van a vezetőjük. Sula Jafi Butar, a hadseregek régens hercege, valamint Kistan, Isan, Paji és minden más hadtoborzó államunk örökletes fejedelme.
A belépő férfi jellegtelennek látszott attól eltekintve, hogy a tisztavérűek fekete bőrű megfelelőjének tűnt. Öltözéke is ugyanolyan volt: fehér kötő, szandál, borotvált fej, a bőre azonban ébenként csillogott a tűző napon. A legtöbb követője is hasonlóképp fekete volt, bár Erland gyakorlatlan szeme akár tisztavérűnek is láthatta néhányukat.
A nagyherceg Jamesre nézett, aki válaszolt ki nem mondott kérdésére:
– Ő az ismeretlen figura, Erland. Nyíltan hűségesnek látszik. Az ő népét hódították meg először szomszédaik, így a legősibb nemzetek közé tartoznak, közvetlenül a tisztavérűek után. A valódi parancsnok ugyan Aber Bukar, a hadsereg lordja, de ennek az embernek is nagyon nagy a befolyása a katonaságnál.
– Talán elindulhatnánk lefelé, Erland herceg – szólalt meg Kafi. – Ily módon nem kockáztatnánk, hogy megsértjük az udvariasság szabályait.
– Kérem, Lord Kafi – udvariaskodott a nagyherceg. – Vezessen!
Egy csapat katona vette körül Erlandot és kíséretét. A nagyherceg megdöbbent. Észre sem vette őket a tömegben, amíg egészen közel nem értek. Nem kiabáltak, és nem is volt rá szükség. A páholyok mögötti rámpán álldogáló emberek szinte ösztönösen megérezték a közeledésüket, és utat nyitottak.
– Úgy tűnik, ebben a társadalmi rétegben az emberek felkészülten várják egy esetleges magasabb rangú személy közeledését – jegyezte meg a gróf.
Kafi széttárta a karját.
– Ma'lish – mondta, és Erland tudta, ez beniül – a sivataglakók anyanyelvén – ez annyit tesz, „Elnézést”, szó szerint azonban azt jelenti „Történnek szerencsétlenségek”. Ezt nevezték a beniül beszélők kiszmetnek vagy végzetnek, az istenek akaratának.
Lord Ravi neve tolakodott Erland gondolatai közé, és amikor felnézett, újabb színes csoport bevonulását láthatta. A férfiak valamennyien borotválták a fejüket, eltekintve egy keskeny csíktól középen, amelyet taréjba fésültek, és pomádéval vagy viasszal rögzítettek. Egy-egy lószőr copfot ugyanolyan színűre festettek, mint a tulajdonos eredeti haja, és azt hátul bőrszalaggal a fejükhöz rögzítették. Csak egy ágyékkötőt viseltek, és testüket csillogóra olajozták. Napbarnított bőrük kicsit világosabbnak tűnt; mint a legtöbb keshié, kissé vöröses árnyalatban játszott. A csapat többségének sötét haja volt. Mögöttük fiatalabb férfiak érkeztek, akik nem borotválták a fejüket, hanem a lószőr copfot utánozva összekötötték hajukat, és számos karikát viseltek a fülükben. Ők élénk színű bőrpáncélt hordtak, amit fölül alaposan kitömtek, s ettől különösen széles vállúnak látszottak. Rajtuk is ágyékkötő volt nadrág helyett. Valamennyien lábszárközépig érő puha bőrcsizmát viseltek.
– Kafi, kik ezek? – torpant meg a nagyherceg egy pillanatra.
A sivataglakó alig rejtett megvetéssel felelt:
– Ashuntai lovasok, hercegem. Lord Ravi a Lovak Testvériségének vezetője. Ez egy lovas rend, amely Ashunta legjobb harcosaitól eredezteti magát. A legnehezebben kezelhető... – akadt el Kafi hangja, amikor ráébredt, hogy majdnem kicsúszott a száján a magánvéleménye. – Nos, nagy nehézségek árán hódították meg őket, és még mindig nagyon erősen kötődnek nemzetiségi hovatartozásukhoz: Csak azért maradtak hűségesek a császársághoz, mert magas rangra emelkedhettek az udvarban.
– És mert városállamuk a Kesh Dereka rossz oldalán van – egészítette ki James olyan mellékgondolatokkal, mintha jól mulatna. – Jelentéseink szerint Aber Bukarnak, a császárnő generálisának meg kellett fenyegetnie őket, hogy hajlandóak legyenek hadrendbe állni a rebellis Konföderáció ellen.
Miközben folytatták útjukat az amfiteátrum alja felé, Erland tovább kérdezősködött:
– Egyetlen nőt sem látok. Van erre valami magyarázat?
– Az ashuntaik különös nép – felelte Kafi. – Az asszonyaikat... – nézett egy pillanatra Gaminára, mintha nem szeretné megsérteni őt –, az asszonyaikat tulajdonként kezelik. Adják, veszik; kölcsönzik őket. Nem tekintik őket embereknek. – Ha Kafi esetleg ízléstelennek is találta a dolgot, ügyesen titkolta.
Erland azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek:
– Talán nem igaz, hogy az ön népe sem ad túl sok szabadságot asszonyainak?
Kafi sötét bőre megszínesedett, ahogy a vér az arcába szökött.
– Lehet, hogy úgy tűnik, fenség, hiszen minket is ősatyáink tanítottak. Csakhogy sokat tanultunk szomszédainktól, és többé már nem adjuk el leányainkat tevékért. – Válla fölött hátrapillantott a páholyra, ahol Lord Ravi ült.
– Ezek azonban pénzért árulják leánygyermekeiket, és ha egy asszony problémát okoz egy férfinak, az bármit tehet vele, akár meg is ölheti, ha úgy tartja kedve. Megvetik a forró érzelmeket, és ha valaki beleszeret egy nőbe, azt gyengének tekintik. A nemi vágyra szükség van a fiak nemzéséhez, a szerelem azonban... – A sivataglakó megvonta a vállát. – A népemnek van egy mondása. „Még a legmagasabb rangú ember is csak szolga a saját hálószobájában.” Legjobb uralkodóink közül nem egy felesége karjaiban kapott bölcs tanácsokat nemzetünk felvirágoztatására.
– Ezek viszont… – Kafi lesütötte a szemét. – Bocsássanak meg. Nem akartam tanórát tartani.
– Semmi baj – nyugtatta meg Gamina. Csak ne zavartassa magát! – Majd gondolatban társaihoz fordulva hozzátette: – Személyes ellenszenvvel viseltetik az ashuntaik iránt. Ez több, mint a társadalmi szokásaik iránti negatív hozzáállás. Gyűlöli őket.
Kafi folytatta:
– Hosszú-hosszú idővel ezelőtt történt, amikor még atyám szolgálta Úrnőnket, Aki Maga Kesh, áldottak legyenek az utódai. Itt ismertem meg valakit, aki Lord Ravi fia volt. Palotabéli kölykök voltunk, csak ennyit tudtunk egymásról. Ranavi kedves fiú volt, és sokszor lovagoltunk együtt. Nyitott kérdés a Császárságban, hogy melyik nép a legjobb lovas az országban, az ashuntai vagy a Jal-Pur-i. Gyakorta versenyeztünk a kapun túl elterülő mezőkön, az ő ashuntai pónijával és az én sivatagi paripámmal. Egy idő után barátokká váltunk.
– Volt egy lány. Egy ashuntai lány, akivel megismerkedtem. – Kafi arca szinte maszkká merevedett az elbeszélés során. – Megpróbáltam alkudni rá, az ő szokásaik szerint, Ravi azonban feltette őt díjnak az egyik ünnepségükön. Meg is nyerte az egyik harcos, aki hazavitte az otthonába. A harcosnak ez volt a harmadik vagy negyedik felesége, azt hiszem. – Széttárta a karját, mintha egy régi, kis híján elfeledett esetről mesélne. – Bőrnyakörvet adnak az asszonyaikra, és megláncolva vezetik őket a nyilvánosság elé. Nem engedik, hogy ruhát viseljenek – még hideg időben sem – egy aprócska ágyékkötőtől eltekintve. Az, hogy a nők nem hordhatnak ruhát, nemigen jelent gondot a tisztavérűeknek, de a császárnő, korábban pedig az édesanyja személy szerint ízléstelennek tartja, ahogy a férjek, fiúk és atyák nőrokonaikkal bánnak. Lord Ravi és társai azonban rendelkeznek annyi politikai éleslátással, hogy ne vonják fejükre a császárnő rosszallását, így sohasem hozzák a palotába asszonyaikat. De ez nem volt mindig így. A császárnő nagyapja állítólag különösen kedvelte az ashuntai kislányokat. Azt mondják, hogy a Lovak Testvérisége úgy emelkedett ilyen magasra az udvarban, hogy az ashuntaik szívesen bocsátottak a rendelkezésére annyi kislányt, amennyire csak szüksége volt a... szórakozáshoz.
– Ilyen dolgokon alapul az egyes nemzetek szilárdsága – jegyezte meg szárazon Locky.
– Így van – erősítette meg Kafi.
Végre elérték a hosszú rámpa alját, ahol katonák sorfala állott, akik csak azokat engedték tovább, akik az udvar előtti bemutatkozásra várakoztak. Erlandot már várták odalent testőrei, akik a Királyság teljes uniformisát viselték, mellükön pedig a krondori testőrség címerét. A nagyherceg mosolyogva vette tudomásul, hogy a queg küldött már ott áll, és hangosan füstölög, amiért a Szigetkirályság delegációját előbbre sorolták, mint az övét.
Erland ismét Kafi történetére figyelt.
– Ranavi megpróbálta elrabolni a lányt, hogy nekem adja ajándékba. Az is a kultúrájukhoz tartozik, hogy ha sikeresen elrabolsz egy asszonyt a riválisodtól – és elviszed a saját otthonodba –, akkor megtarthatod. Ranavi még tizenhét éves sem volt, amikor megkísérelte visszalopni a húgát attól a férfitól, aki egy ünnepségen nyerte őt. A fiú belehalt a próbálkozásba.
Anélkül, hogy a legkisebb keserűség vagy érzelem színezte volna a hangját, Kafi befejezte a történetet:
– Nos láthatják, ezért okoz számomra némi nehézséget, hogy értékeljem az ashuntaik jó tulajdonságait. – Majd halkan hozzátette: – Már ha egyáltalán vannak ilyenek.
Gamina együttérzően nézett a sivataglakóra, de nem szólt semmit.

 

Jó tíz percig kellett egy helyben állva várakozniuk, amíg elindulhattak az amfiteátrum bejárata felé. Senki sem beszélt, mióta a sivataglakó befejezte barátja történetét. Locklear úgy döntött, itt az ideje, hogy témát váltsanak.
– Lord Kafi, hol vannak a Szabad Városok követei?
– Hiányoznak, báró úr. Ők senkit sem küldenek a Jubileumra. Azok a népek, akik valaha Bosania tartományt alkották, még mindig nem állnak diplomáciai kapcsolatban országunkkal.
– Régi harag megmarad – fűzte hozzá James.
– Ezt nem értem – mondta Erland. – Queg és a Császárság csak az én életemben három háborút vívott egymással. A Szigetekkel is több határviszályt kellett elsimítani. Akkor mi olyan különleges a Szabad Városokban?
Miközben elfoglalták helyeiket a menetben, Kafi megmagyarázta:
– Azok, akik az ön által Szabad Városoknak nevezett területen élnek, valaha hűséges alattvalóink voltak. Amikor kitört a Konföderáció első felkelése, évszázadokkal ezelőtt, Kesh megszüntette a Jal-Purtól északra fekvő helyőrségeit, és sorsukra hagyta az ott élő telepeseket. Másrészt viszont Queg sikerrel lázadt fel egy évtizeddel ezelőtt, tehát egy sikeres forradalmár nemzetnek tekinthetjük. Az önök Királysága mindig is idegen ország volt, a Szabad Városok népét viszont saját uralkodójuk árulta el. Parasztokat és kocsmárosokat hagytak sorsukra, hogy védjék meg magukat, ha tudják.
Erland elgondolkodott ezen, amíg felmentek néhány lépcsőfokon a bejelentésre várakozva. Felnézve a galériára látta, hogy a páholyok már majdnem megteltek a gyülekező lordokkal és mesterekkel. Ami Bosaniát illeti – amelynek egy része most Crydee hercegsége, vagyis a Királyság egyik tartománya, amelyet Erland szépapja hódított meg –, az mindig is veszélyes vidéknek számított, amelyet manók, trollok és a Sötét Ösvény Testvérisége népesítettek be. Katonaság nélkül sok évnyi állandó küzdelmet jelenthetett a túlélés. Erland most már értette, miért haragszanak a Szabad Városok lakói még mindig a Császárságra.
Ekkor azonban meghallotta a saját nevét, és Kafi is figyelmeztette:
– Fenség, itt az idő!
A csapat egyszerre megindult, csak Gamina nem vette fel a katonai díszlépés ütemét, a többiek talpa ott csattogott az aréna sima kövezetén. Teljes öt percig tartott, amíg átértek a túlsó oldalra, de végül, Kesh perzselő napsütésében, a Szigetkirályság nagyhercegét hivatalosan is bemutatták a Nagy Kesh Birodalom császárnőjének. Eddig a pillanatig Erland nem is fogta fel az igazságot Borric eltűnésével kapcsolatban. Ő; és nem a fivére állt most a világ leghatalmasabb uralkodója előtt, mert ő, és nem Borric lesz egy napon a Szigetek királya. És Erland azóta nem érzett ilyen rémületet, mióta kisgyerekként az anyja karjában keresett menedéket.

 

Összefolytak a bemutatás eseményei. Erland alig emlékezett arra, hogy hivatalosan is bejelentették az udvarnak érkezését, és azt sem tudta, hogyan mondta el sokáig memorizált köszöntőjét. Mivel senki sem tett megjegyzéseket vagy nevetett, feltételezte, hogy jól sikerült a dolog, de azt is elfelejtette, miről beszéltek az utána következő küldöttségek. Most az amfiteátrum legalsó szintjén ült, a delegációk számára fenntartott egyik kőpadon más követekkel együtt, akik boldogságot és jó egészséget kívántak a császárnőnek hetvenötödik születésnapja alkalmából. Váratlanul rátörő félelmei ellenére megpróbált egy kicsit magára koncentrálni.
– Kafi, miért tartják ezt az ünnepséget ilyen sokkal Banapis után? – kérdezte végül.
– Az ön népével ellentétben mi keshiek nem a Nyárközép ünnepét tartjuk születésnapunk időpontjának. Itt minden ember tudja, melyik napon született, és annak az évfordulóján ünnepli az eseményt. Ezért, mivel úrnőnket, Aki Maga Kesh Dzanin tizenötödik napján ajándékozták a világnak az istenek, a születését is ezen a napon ünnepeljük. Ekkor lesz a jubileumi ünnepségsorozat utolsó napja.
– Milyen különös! – csodálkozott Erland. – Azon a napon ünnepelni a születésünket, amikor a világra jöttünk. Hiszen akkor minden nap tucatnyi kis ünnepséget kell tartani. Becsapva érezném magam, ha elszalasztanám a nagy Banapis fesztivált.
– Mindenhol mások a szokások – mutatott rá Locklear.
Egy, a tisztavérűek öltözékét viselő szolga jelent meg a nagyherceg előtt, és mélyen meghajolt. Előrenyújtott egy aranyszalaggal átkötött tekercset. Kafi, hivatalos vezetőjük és protokoll tisztjük átvette az írást. Miután megnézte a pecsétet, azt mondta:
– Ez valószínűleg személyes üzenet.
– Miért? – kérdezte Erland.
– Sharana hercegnő pecsétje van rajta.
Azzal odaadta Erlandnak, aki feltörte a pecsétet, és lehúzta a tekercsről a szalagot. Lassan végigolvasta a szabályos vonalvezetésű írást, mivel sohasem volt túl nagy tehetsége az írott kesh irodalmi nyelvhez. Miközben olvasott, Gamina kuncogni kezdett.
James hirtelen megfordult, félve, hogy felesége akaratlanul is elárulja természetadta gondolatolvasási képességét, az asszony azonban ekkor megszólalt:
– Hé, Erland, fogadni mernék, hogy elpirultál!
A nagyherceg mosolyogva tette el a tekercset az övébe.
– Ó... biztosan csak a nap miatt látszik úgy – mondta, de nem tudta elrejteni zavart mosolyát, amely csak nem akarta elhagyni ajkait.
– Mi az? – ugratta Locklear a fiút.
– Egy meghívás – felelte Erland.
– Mire? – incselkedett tovább a báró. – Hiszen ma este a császárnő hivatalos vacsoráján kell részt vennünk.
A fiú most már képtelen volt nem vigyorogni.
– Hát, ez... vacsora utánra szól.
James és Locklear sokatmondóan összenéztek.
– Kafi, ezek szerint így... egyeztetnek a tisztavérűek? – érdeklődött végül a báró. – Már úgy értem, hogy... egyszerűen meghívják egymást?
A sivataglakó megvonta a vállát.
– Hallottam már ilyesmiről, de hát a nagyhercegnő magas rangja révén sok olyasmit is megengedhet magának, ami mások esetében... az illemhatárait súrolja, ha érti, mire gondolok.
– És mi a helyzet Sojiana hercegnővel? – erőltette tovább a témát Locklear.
– Már kíváncsi voltam, mikor jutsz el végre idáig – vigyorodott el James.
– Idáig? – húzta össze a szemöldökét Gamina.
– Csak afféle szólás, szerelmem. Locky arról közismert az udvarban, hogy kipróbál... izé, megpróbál megismerkedni minden csinos nővel, aki a szeme elé kerül.
– Amennyiben azt tervezi, hogy találkozót kér a nagyhercegnőtől, báró úr – mondta Kafi –, számítson rá, hogy csak egy lesz a sok közül. Mindenesetre úgy hírlik, a hölgy mostanában Lord Ravival... tölti az idejét, úgyhogy az ön kérését valószínűleg udvariasan... visszautasítják.
Locklear visszaült, és megpróbált valami kényelmes testhelyzetet felvenni a díszes párnák ellenére is kemény kőpadon.
– Nos, azért akkor is megpróbálok találkozni vele. Ha sikerülne szót váltanunk...
Kafi ismét a „bármi megtörténhet” jelét mutatta.
– Ma'lish.
James Erlandra pillantott, aki láthatólag valahol másutt járt. A gróf némán a feleségéhez fordult:
– Kafi nem mondott el valamit Sojiana hercegnőről. Tudod, mi volt az?
– Nem – felelte a nő. – De felmerült bennem valami a neve említésére.
– Micsoda?
– Elképesztően veszélyes.

 

 

14.
Az alku

Borric az állát tapogatta.
– Bárcsak ne veréssel akarnának érvelni nekem az emberek.
– Ezt azért kaptad, mert elvesztettem a fizetésemet – mondta a fölötte álló Ghuda. – Nem kereshetem meg Kardost, amikor a fél császári hadsereg utánam kutat; és még, ha meg is találnám, kétlem, hogy kifizetné, amivel tartozik. És ez a te hibád, Bolond.
Ezt Borric is elismerte, bár úgy vélte, megérdemelne némi együttérzést, amikor egy elhagyatott istálló nedves szalmáján üldögél egy olyan ország közepén, amelynek népe láthatólag minden lehetőséget megragad, hogy meggyilkolja őt.
– Nézd, Ghuda, megtérítem a károd:
A zsoldos éppen a nyerget vette le az egyik lopott lóról, és visszaszólt a válla fölött:
– Tényleg? De könyörgöm, mondd meg, hogy tervezed ezt megtenni? Küldesz egy udvarias üzenetet Aber Bukar, a hadsereg lordja hivatalába, hogy „Kérlek, kedves lordom, hagyd békén a barátomat! Ő nem tudta, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre, amikor találkoztunk?” Pompás!
Borric még mindig az állát tapogatta, hogy megbizonyosodjon róla, nem tört-e el. Fájt, és az egyik oldalon elmozdult a csont, de szinte biztosan egy darabban volt. A fiú körülnézett az öreg istállóban. A közelben álló parasztház kiégett. Akár banditák, akár a katonaság ítélte fontosnak a felgyújtását, a megmaradt kiszolgáló épület esélyt adott Borricéknak, hogy pihentessék fáradt állataikat. Jó lovassági csapatokhoz méltóan a nyeregtáskákban gabonát találtak, így a nagyherceg adhatott egy marékkal paripájának.
Suli összeomolva ült egy szalmakupacon – maga volt a megtestesült nyomorúság. Nakor már leszerszámozta a lovát, és le is csutakolta a legtisztább szalmacsomóval, amit talált. Szórakozottan dúdolgatott egy ismeretlen dallamot munka közben. És a mosoly egy pillanatra sem olvadt le az arcáról.
– Amikor a lovak kipihenték magukat, Bolond, te és én elválunk – szólalt meg Ghuda. – Megpróbálok valahogy visszajutni Faráfrába, és lehajózni Alsó-Keshbe. Arrafelé kevesebb császárival találkozik az ember, ha érted mire gondolok. Esetleg még túl is élhetem ezt a dolgot.
– Ghuda, várj! – szakította félbe Borric.
– Mire? – tette le a nagydarab zsoldos a nyerget a földre.
A nagyherceg félrevonta őt a többiekről, és halkan megpróbált a lelkére beszélni:
– Kérlek. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe, de szükségem van rád.
– Még hogy szükséged van rám, Bolond? Minek? Hogy ne halj meg egyedül? Köszönöm, de én szívesebben halnék meg egy szajha karjaiban, sok-sok év múlva.
– Úgy értettem, sose jutok el Keshbe nélküled.
– Miért pont én? – emelte a zsoldos égnek a tekintetét.
– Nézd meg a gyereket – intett Suli felé a nagyherceg. – Remeg a félelemről, és minden tagja úgy fáj, hogy képtelen gondolkodni. Lehet, hogy jól ismeri Durbin sikátorait, de azon kívül aztán semmit. Az isalani pedig... nos, nem róla mintáznám a megbízhatóság szobrát – mutatta magyarázat közben a buggyantak egyezményes jelét.
Ghuda a szerencsétlen párosra pillantva kénytelen volt egyetérteni.
– Ez tehát az álláspontod. De miért kellene ennek érdekelnie engem?
Borric eltöprengett, de egyetlen értelmes érv sem jutott az eszébe. A körülmények ugyan összesodorták őket, de nem váltak igazi barátokká. A zsoldos ugyan kedves fickó volt a maga módján, de a fiú nem nevezte volna a bajtársának.
– Nézd, én tényleg gondoskodom róla, hogy megérje neked a dolog.
– Hogyan?
– Juttass el Keshbe, és ha sikerül a közelébe kerülnöm annak a néhány embernek, akik segítenek rendbe tenni a dolgaimat, többet fizetek neked, mint amennyit egész életedben kereshetnél karavánok kiszolgálásával.
Ghuda összeszűkült szemmel fontolgatta Borric ajánlatát.
– És ezt nem csak úgy mondod?
A fiú megrázta a fejét.
– A szavamat adom.
– És ugyan honnan szerzel annyi aranyat? – kérdezte a zsoldos.
Borric töprengett, hogy elmondjon-e mindent Ghudának, de nem tudta rászánni magát, hogy teljesen a bizalmába avassa. Egy névtelen senki, akit bűn elkövetésével vádolnak, az egy dolog; egy nagyherceg, akire országszerte vadásznak, egy másik. Hiába tudta Borric, hogy aki rájön, ki is ő valójában, azt vele együtt megölik, ha együtt találják őket a katonák, lehet, hogy Ghuda kísértést érezne, és a vérdíjra gondolva megkísértené a szerencséjét. A nagyherceg véleménye, amit eddig alkotott a zsoldosokról, nem tette őket a hűség mintaképévé.
Végül megszólalt:
– Politikai okokból vádolnak a durbini kormányzó feleségének meggyilkolásával. – Ghuda szeme meg sem rebbent, így a fiú tudta, jó nyomon jár: a politikai gyilkosság nem tűnt valószínűtlennek Keshben. – A fővárosban van néhány ember, aki tisztázhat a vádak alól, mi több, vannak anyagi forrásaik – igen jelentős forrásaik –, hogy a rendelkezésedre bocsássanak – Borric gyorsan átszámolt egy hatásosnak tűnő összeget királysági pénzről kesh valutára – mondjuk kétezer arany ecut.
Ghuda szeme egy pillanatra elkerekedett, de aztán a férfi megrázta a fejét.
– Jól hangzik, Bolond, de ez igaz egy kurva ígéreteire is.
– Rendben, legyen háromezer – emelte az összeget a fiú.
A zsoldos nem tudott ellenállni, bekapcsolódott az alkuba:
– Ötezer!
– Rendben – felelte a nagyherceg, beleköpött a tenyerébe, majd kinyújtotta Ghuda felé.
A zsoldos a kereskedő módjára felé nyújtott kézre bámult, és tudta, hogy most már el kell fogadnia, ha nem akar esküszegő lenni. Kelletlenül ő is megköpködte a tenyerét, és megrázta Borric kezét.
– A pokolba veled, Bolond! – mondta. – Ha hazudtál, esküszöm, kitaposom a beledet! Ha az ostobaságom miatt kell meghalnom, legalább lesz annyi élvezeten, hogy megöllek, mielőtt a halálistennő színe elé lépnék.
– Ha megcsináljuk, gazdag emberként fogsz meghalni, Ghuda Bulé – válaszolta Borric.
A zsoldos ledobta magát a nedves szalmára, hogy pihenjen egyet.
– Jobban örültem volna, Bolond, ha ezt másképp oldod meg.
Borric hagyta, hogy a zsoldos mormogjon magában egy kicsit, és leült Suli mellé.
– Menni fog? – kérdezte a gyerektől.
– Igen. Alig fáj – felelte az. – Ennek a bestiának azonban olyan a háta, mint egy kard pengéje. Ketté fog hasítani.
– Az elején nem könnyű – nevetett a nagyherceg. – Gyakorlunk egy kicsit itt az istállóban, mielőtt továbbindulunk ma este.
– Nem mintha sok értelme lenne, Bolond – jegyezte meg Ghuda. – Úgy is el kell veszítenünk a nyergeket. A kölyöknek szőrén kell megülnie a lovat.
Nakor vadul bólogatott.
– Ebben igaza van. Ha el akarjuk adni az állatokat, jobb, ha senki sem sejti róluk, hogy császári tulajdonban vannak.
– Eladni? – értetlenkedett a zsoldos. – Ugyan, minek?
– Nyakunkon a jubileum – felelte az isalani –, így könnyebb lesz bérelt hajóval a Sarné folyón elérnünk a várost. Négyen leszünk az ezrek között. A hajójegyért viszont fizetni kell. Pénzre lesz szükségünk. Borric már átszámolta a kevéske érmét, ami a faráfrai ruha- és páncélvásárlás után maradt, és tudta, Nakornak igaza van. Az az összeg arra sem elegendő, hogy egy tisztességes vacsorát vegyenek maguknak egy közepes fogadóban.
– Ugyan ki venné meg ezeket? Billog van rajtuk – kétkedett a zsoldos.
– Így igaz – felelte az isalani –, de ez megoldható. A nyergek azonban, sajna, nem változtathatóak meg anélkül, hogy teljesen tönkre ne tegyük őket.
Ghuda felkönyökölt.
– Hogyan váltóztatod meg a billogot? Talán bélyegzővasat hordasz a zsákodban?
– Annál is jobbat – válaszolta a kis emberke, és egy ledugaszolt üvegcsét húzott elő. Turkált még egy kicsit a zsákjában, és hamarosan előkerült egy aprócska ecset is. – Ezt figyeld! – mondta, azzal kihúzta a dugót, majd belemártotta az ecsetet az üvegben lötyögő folyadékba. – A bélyegzővas durva, könnyen észrevehető nyomot hagy a módosított billogon. Ez viszont művészi munkát tesz lehetővé – ment oda a legközelebbi lóhoz. – A hadsereg minden jószágba belesüti a császári hadsereg címerét. – Az ecsettel megkezdte felhordani a folyadékot a ló hátsójára. Halk sistergés hallatszott, és ahol megérintette a szőrt, az kezdett megfeketedni, mintha tűz perzselte volna meg. – Kérlek, fogd meg a lovat! – szólt oda Borricnak. – Nem fáj neki, azonban a kényelmetlen, égető érzés megriaszthatja a lovat.
A nagyherceg megragadta a ló kantárját. Az állat ide-oda forgatta a fülét, mintha nem tudná eldönteni, hogy most zavarják a történtek, vagy sem.
Egy pillanat múlva Nakor befejezte.
– Kész! Ez most már Jung Sűt, egy Shing Laiból származó lókupec tulajdona.
A nagyherceg körbement, és megszemlélte a művet. A billog megváltozott, és Nakornak igaza volt. Úgy nézett ki, mintha az egész egyetlen bélyegzővassal készült volna.
– Ismerheti valaki a fővárosban ezt a Jung Sűtot?
– Ez elég valószínűtlen, barátom, mivel nem létezik. Azonkívül legalább ezer lókupec él Shing Laiban. Ki állíthatná, hogy ő valamennyit ismeri?
– Nos jó – szólt bele a társalgásba Ghuda –, ha befejeztétek, és indulásra készen állunk, ébresszetek fel? – Azzal hátradőlt a nedves szalmán, és megpróbálta kényelmesen elvackolni magát.
Borric Nakorra nézett.
– Ha a folyóhoz érünk, valószínűleg jobb lesz, ha magunkra hagysz bennünket.
– Nem hiszem – felelte az isalani vigyorogva. – Különben is Keshbe tartottam, mivel az ünnepségen könnyű lesz pénzt keresni. Ott bőven lesz alkalmam a szerencsejátékra, meg hogy kihasználjam a kis mágikus trükkjeimet. Azonkívül, ha együtt maradunk, és Ghuda néhány órányival előttünk vagy utánunk megy a fiúval, nem mi leszünk azok, akiket az őrök keresnek.
– Lehet, de mostanra már egész jó leírással rendelkezhetnek hármunkról – tiltakozott a nagyherceg.
– Rólam viszont nem – mosolygott huncutul a kis emberke. – Egyetlen őr sem látott meg, miután megállították a szekereket.
Visszagondolva most már Borric is emlékezett, hogy Nakor valahogy hiányzott, amikor a katonák mindent átkutattak.
– Igen, most, hogy említed, hogy csináltad?
– Titok – felelte az isalani rejtélyesen. – De nem is számít. A fő, hogy csinálnunk kell valamit a megjelenéseddel. – Tekintete végigsiklott Borric fedetlen fején. – Ez a sötét haj gyanúsan vörös a tövénél. Úgyhogy kénytelenek leszünk valami új külsőt alkotni neked, barátom.
A nagyherceg megrázta a fejét.
– Valami újabb meglepetés, abból a feneketlen zsákból?
Nakor a zsák fölé hajolva még jobban vigyorgott, mint általában:
– Hát persze!

 

Borric arra ébredt, hogy Suli gyengéden rázogatja a vállát. Azonnal fölébredt, és látta, hogy odakinn már sötétedik. Ghuda kivont karddal állt az ajtónál, ezért egy pillanattal később már a nagyherceg is fegyverrel a kézben mellette termett.
– Mi az? – sziszegte Borric.
A zsoldos csendre intve tartotta fel a karját.
– Lovasok – suttogta vissza. Várt egy kicsit, aztán eltette a kardját. – Nyugatra tartanak. Ez az istálló elég messze van az úttól, hogy ne törődjenek vele, de ha találkoznak a gyalogosan maradt csapattal Jeeloge-ban, úgy ellepik majd ezt a helyet, mint legyek a trágyát. Jobb, ha indulunk.
Borric kiválasztotta a legszelídebbnek látszó lovat Suli számára, és felsegítette a fiút. A kezébe adta a kantárszárat, aztán tanácsokkal látta el:
– Ha sietnünk kell, kapaszkodj a sörényébe! A lábadat pedig nyújtsd ki amennyire csak tudod; ez az egyensúly miatt fontos, nem kell szorítanod a térdeddel. Érted?
A gyerek bólintott, de látszott rajta, az a kilátás, hogy lóháton kell sietnie valamerre, alig kevésbé rémisztő számára, mint ha még több katonával futnának össze. Amikor a nagyherceg megfordult, látta, hogy Nakor kicipeli a nyergeket az istállóból.
– Hova viszed őket?
– Van egy régi komposzthalom hátul – felelte a vigyorgó isalani. Szerintem az alatt nem fogják keresni őket.
Borricból előtört a kacagás. Egy perccel később a krónikusan vidám kis ember visszajött, és mindig magával hordott botja és zsákja ellenére könnyedén felpattant a lova hátára. A nagyherceg orrát megcsapta a rothadás szaga.
– Hú! – mondta. – Ha te vagy a minta abból a komposzthalomból, igazad van. Mostanság nem fognak turkálni benne.
– Gyerünk! – szólt rájuk Ghuda. – Próbáljunk meg olyan messzire jutni az úton hajnalig, amennyire csak lehet!
Borric intésére a zsoldos kitárta az istálló ajtaját, és ő is lóra pattant. Megsarkantyúzta paripáját, és könnyű ügetésbe kezdett. Borric, Suli és Nakor követték. A nagyherceg megpróbált megszabadulni kellemetlen érzésétől, hogy minden újabb kanyar kelepcét rejteget, és inkább a tényekre koncentrált: minden egyes lépéssel közelebb kerül Kesh városához, Erlandhoz és a többiekhez.

 

Páhes városa nyüzsgött az élettől. A Sarne hídjánál feküdt, ahol a Faráfrából az északnyugaton elterülő Khattara felé vezető út átszelte a folyót. A hídtól keletre, a déli parton hatalmas raktár- és kikötőövezet épült az évek folyamán, mivel itt rakodták át szekereik tartalmát a fuvarosok a folyami hajókba, hogy aztán azzal szállítsák tovább az árukat a Császárság szívébe. Néhány lapos fenekű vitorlás is előfordult itt. Mivel az uralkodó szélirány nyugati volt, az év nagy részében – kivéve az áradás idejét – sodrással szemben is lehetett hajózni Keshtől Jamiláig vagy a partot szegélyező kisebb városokba. Az Overn-mélységen, a hatalmas tavon pedig akkora volt a vízi forgalom, mint Midkemia bármely tengerén.
Borric körülnézett, mert jelenlegi öltözékében még mindig ostobán érezte magát. A dahát, a bendrifik népviseletét öltötte magára, amely az Esőárnyék-hegység lakói körében volt divat. A ruha egy színesre festett vászonból állt, amelyet először a csípője köré tekert, majd tógaszerűen átvetett a vállán. Kardforgató karja mezítelen volt, csakúgy, mint lábai. Csizma helyett keresztpántos szandált viselt. Borric nevetségesnek és védtelennek érezte magát páncél nélkül. Mégis jól választottak, mert a bendrifík a néhány, Keshben is honos világos bőrű nép közé tartoztak. A nagyherceg haját tüsire vágták, és befestették egy szörnyen büdös löttyel, amelyet Nakor előző éjszaka szerzett, így most döbbenetesen szőke, szinte fehér lett a haja, és az is mind csimbókokban állt felfelé, egy édeskés illatú pomádénak köszönhetően; a füle körül viszont teljesen leborotválták. A bendrifík tartózkodó, zárkózott emberek voltak, így aligha tűnhetett fel valakinek a fiú szűkszavúsága. Borric csak azon imádkozott, nehogy összefusson egy „honfitársával” ilyen távol otthonról, mert a beszédük eltért a többi, keshben ismert nyelvtől, és a nagyherceg egy árva szót sem értett belőle. Amíg Borric átváltozott, Suli elárulta, hogy tud egy kicsit ghendrifíül – a bendrifík nyelvén – káromkodni, és megtanította a nagyherceget néhány kifejezésre.
Borricnak fogalma sem volt, hol bukkanhatott Nakor a szokatlan népviseletre, de mint minden próbálkozásával, az isalani most is döbbenetes eredményeket produkált. A kis ember legalább kétszer annyit kapott a lovakért, mint amennyit a nagyherceg szerint értek, és talált egy rapírt is ebben a szerény kisvárosban, amikor korábban Kesh egyik legnagyobb városában sem sikerült ilyesmire bukkanniuk. Minden elvárás ellenére Nakor pontosan azokat a dolgokat teremtette elő, amelyekre Borricnak szüksége volt külseje gyökeres átalakításához.
Suli most Beni-Sherin egyik sivataglakójának látszott. Kardot kötött az oldalára, és ha nem felejtette el kihúzni magát, még el is ment alacsony felnőttnek az arcát elfedő fátyol és a hosszú köntös miatt. A gyerek egészen addig nem volt hajlandó megválni megszokott rongyaitól, amíg Ghuda meg nem fenyegette, hogy akkor a kardjával fogja kihámozni belőlük. A zsoldos a letartóztatásuk óta folyton türelmetlenkedett, így Borric nem is volt biztos abban, hogy csak tréfált.
Ghuda eladta a páncélját, és vett valami csinosabb holmit: egy majdnem új bőr fegyverszíjat és egy pár karvédőt. Régi, horpadt sisakja helyett egy, a kutya harcosokéhoz hasonlót vásárolt: fémfazekat, amelyből a tetején egy tüske nyúlt ki, fekete prém szegélyezte, és vállig érő láncfonat védte a nyakát. Ezt elöl be lehetett akasztani egy kampóba, hogy csak a harcos szeme látsszon ki, és Ghuda most így viselte.
Nakornak valahogy sikerült megszabadulnia kifakult narancssárga köntösétől, és most egy hasonlóképpen megviselt, foltos, ámde barackszín csuhát öltött magára. És épp olyan nevetségesen nézett ki, mint korábban. Ő azonban úgy vélte, részéről ez kielégítő ruhacsere, és anyagi források híján Borric sem vitázhatott vele.
Nakor helyet foglalt számukra egy Kesh városába tartó bárkára. Itt négy közönséges ember voltak a száznál is több utas között.
Ahogy Borric várta is, mindenütt őrök nyüzsögtek. Megpróbáltak nem alkalmatlankodni; de egyszerűen túl sokan voltak, és túl sok időt töltöttek el azzal, hogy minden egyes utasnak az arcába bámuljanak, így nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak véletlenül őgyelegnek arra.
Egy sarkon befordulva Borric és Suli néhány méterrel Nakor és Ghuda előtt sétáltak a kikötő egyik kocsmája felé. A hajó két óra múlva indul. A nagyhercegék az utazók szerepére kényszerültek, akik idejüket idegen társaságban töltik.
Elhaladtak egy nyitott ajtó mellett, amikor Suli megbotlott. Odasziszegett Borricnak:
– Mester, ezt a hangot már hallottam.
A nagyherceg behúzta a gyereket a következő kapualjba, majd intett Ghudának és Nakornak, hogy menjenek csak tovább.
– Hogy érted ezt? – kérdezte a fiút.
Suli visszamutatott az előző házra.
– Csak néhány szót hallottam, de felismertem a hangot.
– Kivolt az?
– Nem tudom. Hadd menjek vissza, akkor talán rájövök!
Azzal a gyerek visszafordult, és elsétált az ajtó előtt. A túloldalán egy pillanatra megtorpant, de aztán befordult a sarkon, és végignézett az utcán, mintha várna valakit. Egy percig ott toporgott, majd visszafordult, megvonta a vállát Borric felé, és odasétált hozzá.
– Őt hallottam azon az éjszakán a durbini kormányzó házában, amikor nagyuram élete elleni cselszövésről beszéltek.
A nagyherceg tétovázott. Ha megint odamennek, hogy beleshessenek az ajtón, még feltűnnek valakinek. Ugyanakkor tudni akarta, ki az a véreb, aki a nyomában szaglászik.
– Várj itt! – mondta végül. – Figyeld meg, ki jön ki! Aztán gyere utánunk a kocsmába!
Azzal otthagyta a fiút, és sörözgető társai után sietett. Egy pillanatra megállt az asztaluk mellett.
– Lehet, hogy van valaki a városban, aki ismer engem – közölte velük, majd leült a szomszédos asztalhoz.
Kicsivel később Suli is megérkezett, és letelepedett Borric mellé.
– A fekete kaftános férfi volt az. Még mindig azt viseli. Az ő hangját hallottam – suttogta a gyerek.
– Sikerült megnézned?
– Ahhoz elég jól láttam, hogy legközelebb felismerjem.
– Helyes – suttogta Borric, tudva, hogy Nakor és Ghuda is figyelnek.
– Ha megint látod, szólj!
– Mester, van még valami – mondta sietve a fiú.
– Micsoda?
– Elég közel voltam ahhoz, hogy lássam, az az úr tisztavérű.
– Ez nem túl meglepő – bólintott a nagyherceg.
– De ez még nem minden. Amikor összehúzta magán a kabátját, arany csillant meg a nyakában.
– És ez mit jelent? – tudakolta Borric.
Most Ghuda válaszolt, hátrasziszegve a válla fölött:
– Azt, te penészes agyú mániákus, hogy nem egyszerűen csak tisztavérű, hanem a császári ház tagja! Egyedül ők viselhetnek aranygallért! Lehet, hogy csak nagyon távoli rokona a császárnőnek, de úrnőnk akkor is küld neki születésnapi ajándékot. Hát milyen pokoli slamasztikába kevertél minket?
Borric elcsendesedett, mivel egy nagydarab, mogorva felszolgálónő közeledett. Rekedtes hangon két korsó sört rendelt, és amikor a nő továbbment, félig Ghuda felé fordult.
– Nagyon komoly és szövevényes slamasztikába, barátom. Mint már említettem, politikáról van szó.
Miután a pincér kihozta az italt és távozott, a zsoldos megszólalt:
– Jó édesanyám, amikor még élt, gyakran mondogatta, hogy vágjak bele valami tisztességes foglalkozásba, mint például a sírrablás. Hallgattam rá? Nem. Vagy legyek orgyilkos, mint Gustav bácsikám, javasolta. Odafigyeltem? Nem. Vagy inas a halottidézőnél...
Borric megpróbálta értékelni a humort, de egyre a legújabb fejleményeken rágódott. Vajon ki akarhatja megölni őt és Erlandot? És miért? Nyilvánvalóvá vált, hogy a Császárság legmagasabb körei ármánykodnak ellenük, de hogy az uralkodói család? Sóhajtva kortyolgatta a keserű sört, és megpróbált lazítani, amíg megérkezik a hír, hogy felszállhatnak a hajóra.

 

A fedélzetre hívó harang végigkongott a kikötő mentén. Borric csapata a kocsma több más vendégével együtt összeszedte csomagjait, és a kijárat felé tolongott. Odakinn a nagyherceg észrevett egy csapat császári katonát, akik a rámpa mellet várakozva minden beszállót megvizsgáltak. A katonák a Belső Légió, a Kesh szívét felügyelő hadsereg tagjai voltak. Mindannyian feketére lakkozott fémsisakot és mellvértet viseltek. Rövid fekete szoknya, fekete lábszár- és karvédő tette félelmetessé a megjelenésüket. A parancsnokot vörös lószőr forgós sisak különböztette meg a többiektől, és egy másik hosszú vörös lófarok lógott a hátán.
– Csak nyugodtan – szólalt meg Borric –, tegyünk úgy, mint akinek nincs mit rejtegetnie! – Azzal finoman megtaszította Sulit, így jelezve, hogy a gyereknek egyedül kell mennie, majd előreintette Nakort és Ghudát is. A nagyherceg a többieket figyelve hátramaradt.
Az őrök időről-időre belepillantottak egy pergamenbe, alighanem a szökevények részletes személyleírása lehetett benne. Sulit meg sem nézték, úgy engedték a fedélzetre. Ghudát megállították, és kérdeztek tőle valamit. Bármilyen választ is adott, láthatólag kielégítette a katonákat, mert intettek neki, hogy beszállhat.
Aztán Borric szíve nehéz lett, mint a kő, amikor látta, hogy Nakor mond valamit az egyik őrnek, majd megfordul, és egyenesen rámutat. A katona bólogatva felelt neki, aztán megkocogtatta egy másik őr vállát, és végül hármasban indultak céltudatosan őfelé. A fiúnak kiszáradt a szája az izgalomtól. Úgy gondolta, szabad helyre lesz szüksége, ha ki akar törni, ezért – mintha mi sem történt volna – megindult a rámpa felé a tömegben.
Amikor megpróbált kitérni a katonák útjából, az egyik megragadta a karját.
– Állj meg egy pillanatra; bendrifí! – parancsolta közben.
Borric megpróbált bosszús és lekicsinylő tekintetet vetni az őrökre. Aztán felnézett a rámpán álló tisztre, aki szintén az eseményeket figyelte.
– Na mi van? – kérdezte annyira mogorván, amennyire csak képes volt.
– Hallottuk, hogy majdnem verekedés tört ki miattad a khattarai úton. Lehet, hogy a karavánkísérők nem tudtak megrendszabályozni, de ne feledd, a hajón hat légionáriussal együtt utazol majd! Ha bármi hasonló gond lesz veled, számíts rá, hogy minden szó nélkül a folyóba dobunk.
Borric a férfi szemébe nézve felmordult, aztán elmondta az egyik Suli által tanított kifejezést. Kirántotta karját a katona szorításából, de amikor látta, hogy hárman kapnak kardjuk markolatához, feltartotta a kezét, jelezve, hogy nem készül semmire. Aztán hátat fordított az őröknek, kihúzta magát, és megpróbált továbbra is megmaradni a sértődékeny vidéki bunkó szerepében. Remélte, nem látszik, mennyire remeg a térde. Az utolsók között szállt be, és már csak a társaival ellentétes oldalon jutott neki hely. Utolsóként a hat légionárius hajózott be. Ők egy csoportban, a hajó tatján beszélgettek. Borric csöndben megesküdött magában, hogy amint a fővárosba érnek, megfojtja az apró termetű isalanit.

 

Másfél nappal később – háromszor megállva útközben – meglátták Kesh városának körvonalait. Miután Borric magához tért az isalani okozta sokkból, dacos hallgatásba burkolózott, ami szinte semmi erőfeszítést nem igényelt tőle. A helyzet kilátástalannak tűnt, mégsem adhatta fel. Az apja arra tanította őt és Erlandot, amikor még kicsik voltak, hogy az életben csak egyetlen dolog garantált: a kudarc. Ha az ember sikert akar elérni, kockáztatnia kell. Akkoriban nemigen értette, mire céloz az apjuk, hiszen királyi hercegekként szinte semmi sem volt elérhetetlen számukra, de ezt csak rangjuknak és neveltetésüknek köszönhették.
Most azonban rájött, mit is akart elmagyarázni nekik Arutha, és a jelenlegi tét az ő élete, Erlandé, és talán a Királyság sorsa volt.
Kesh felső kikötőjéhez közeledve Borric több szakasznyi katonát pillantott meg a parton. Lehet, hogy csak egy hajóra vártak, amely elviszi őket az Overn-mélység túlpartjára vagy fel a folyón, esetleg ők alkották a szokásos városi őrséget, de azt sem lehetett kizárni, hogy a városba érkező utasokat ellenőrizték, vagyis még egy korlátot alkottak közte és az öccse között.
Miközben a bárka beállt a dokkba, a nagyherceg elindult a légionáriusok felé. A katonák már kiszálláshoz készülődtek. Amint kikötötték a hajót, Borric megállt amellett, akivel a fedélzetre lépése előtt beszélt. Az őr egy pillanatra ránézett, aztán elfordította a fejét.
Amíg az első utasok ki nem szálltak, a nagyherceg nem tett semmit, amikor azonban látta, hogy mindenkit megállítanak és megvizsgálnak, úgy vélte, jobb, ha nem hívja fel magára ismét a figyelmet. Ezért amikor eljött a távozás ideje, odafordult az ismerős légionáriushoz, és érdes hangon megszólította:
– Durva dolgot mondtam neked Páhesben, katona.
A férfi összeszűkülő szemmel felelt:
– Gondoltam, bár nem értettem a gagyogásodat.
Borric felzárkózott mellé a rámpán, és folytatta:
– A jubileumi ünnepségre jöttem, meg egy felajánlást akarok tenni Tith-Onakának – mondta; ez utóbbit azért, mert észrevette a légionárius nyakában lógó szerencsehozó talizmánt, amit a kétarcú hadisten hívei szoktak hordani. – A szent áldozat végrehajtásakor nem akarok haragban lenni egyetlen katonával sem. Az isalani csalt ellenem a kártyán. Ez nagyon felbosszantott, és ezért voltak problémáim. Kérlek, fogadd el a kezem, és bocsáss meg a sértésért!
– Egyetlen ember sem léphet be a Csaták Tervezője templomába, ha elintézetlen ügye van egy harcossal – felelte a férfi, majd a rámpa aljában, az utasokat kikérdező őrök szeme láttára megfogták egymás alkarját. – Kívánom, hogy az ellenségeid sose lássák a hátadat!
– Énekelj még sok-sok évig győzelmi dalokat, légionárius! – viszonozta a jókívánságot Borric.
Aztán, mintha régi jó barátok lettek volna, kezet ráztak, majd a nagyherceg megfordult, és elment a két, kikötőben álló katona között. Ők is látták a búcsúzást, és az egyik már éppen meg akarta szólítani a bendrifít, de aztán meggondolta magát, és inkább a következő utasra figyelt, egy Shing Laiból érkezett furcsa kis isalanira, aki át akart furakodni közöttük.
Borric átment az utca túloldalára, aztán megállt, hogy lássa, mi történik. Nakor és az őr láthatólag vitatkoztak valamin, és több másik katona is odament hozzájuk, hogy megnézzék, mi a gond. Hirtelen Ghuda jelent meg a nagyherceg mellett, mintha csak véletlenül éppen arra sétált volna. Néhány pillanattal később Suli is megérkezett: Nakort most már egész csapat őr vette körül, és az egyikük a folyton magával cipelt hátizsákra mutatott.
Végül az isalani engedett, és az első katona kezébe nyomta szütyőjét. A férfi először könyékig beledugta a karját, majd fejjel lefelé tartva rázogatni kezdte a zsákot, végül az egészet kifordította. Teljesen üres volt.
Ghuda halkan füttyentett egyet.
– Hogy a csodába csinálhatta ezt?
– Talán nem is csak kézügyességen alapulnak azok a varázslatos trükkök – felelte Borric.
– Nos, Bolond – szólalt meg a zsoldos ismét –, itt vagyunk Kesh városában. És most hová?
A nagyherceg körülnézett.
– Fordulj jobbra, és menj tovább a kikötő mentén! A harmadik utcán fordulj ismét jobbra, és addig haladj, amíg egy fogadóhoz nem érsz! Ott találkozunk. – Ghuda bólintott, és elsietett.
– Suli! – suttogta Borric. – Várd meg Nakort, és mondd el neki is!
– Igen, uram! – felelte a gyerek.
A nagyherceg otthagyta őt, és kényelmesen baktatva elindult a zsoldos után.

 

A fogadó magvas folyóparti létesítmény volt, és a grandiózus A császár lobogója és ékköves koronája nevet viselte. Borric el sem tudta képzelni, milyen történelmi esemény ihlethette a nevet, mert az intézmény a legkevésbé sem volt császári, vagy ékkő-jellegű. Épp olyan volt, mint több száz sötét és füstös társa Midkemia más városaiban. A nyelv és a szokások lehetnek különbözőek, a vendégeket azonban mindig ugyanabból az anyagból gyúrják: banditák, tolvajok, rablók, szerencsejátékosok, szajhák és iszákosok gyülekeznek az efféle helyeken. Borric most először érezte otthon magát, mióta Keshbe érkezett.
Körülpillantva látta, hogy itt is ugyanúgy tiszteletben tartották, ha valaki egyedül óhajtott maradni, mint más hasonló intézményekben, amelyekben Erlanddal együtt gyakran megfordultak. Lustán a sörére nézve megszólalt:
– Feltételezhetjük, hogy a vendégek valamelyike biztosan császári ügynök vagy besúgó.
Ghuda levette a sisakját, és megvakarta izzadó fejét.
– Fogadni mernék rá – mondta.
– Nem maradunk itt – folytatta Borric.
– Micsoda megkönnyebbülés! – jegyezte meg a zsoldos. – Habár valamit azért szívesen innék, mielőtt szállás után nézünk.
A nagyherceg bólintott, a nagydarab férfi pedig intett az egyik felszolgálónak, aki hamarosan négy korsó hideg sörrel tért vissza.
– Micsoda meglepetés! Hiszen ez hideg! – álmélkodott Borric.
Ghuda nyújtózkodott egyet.
– Ha veszed magadnak a fáradságot, és legközelebb, amikor odakint vagyunk, északra nézel, Bolond, észre fogsz venni egy aprócska hegyvonulatot, amelyet Fénytornyoknak hívnak. Azért nevezik így, mert a legmagasabb csúcsait örök jég borítja, és ezek jó időben döbbenetes erővel verik vissza a napfényt. A városban virágzik a jégüzlet. A jégvágóké az egyik leggazdagabb céh Keshben.
– Minden nap tanul valami újat az ember – mondta a nagyherceg.
– Nekem ez nem tetszik – panaszkodott Nakor. – A sör melegen jó. Így megfájdul tőle a fejem.
Borric felkacagott.
– Nos, tehát itt vagyunk a fővárosban – szólalt meg ismét a zsoldos. – Hogyan fogunk találkozni ezekkel a barátaiddal?
– Én... – kezdte a nagyherceg halkan.
– Mi van? – szaladt ráncba Ghuda homloka.
– Tudom hol vannak. Csak azt nem tudom biztosan, hogy jutunk el oda?
– Hova? – villogott dühösen a zsoldos szeme.
– A palotába.
– Az istenek fogaira! – tört ki Ghuda, és a vendégek közül többen is feléjük fordultak, hogy megnézzék, mi okozta a hangos kirobbanást. A férfi még mindig dühösen, de most már suttogva folytatta: – Tréfálsz, ugye? Kérlek, mondd, hogy vicceltél!
Borric megrázta a fejét. A zsoldos felállt, megigazította a tőrét, és elvette az asztalról a sisakját.
– Hová mész? – szólt utána a nagyherceg.
– Mindegy, csak tőled távol legyek, Bolond.
– De hát a szavadat adtad!
Ghuda lenézett:
– Azt mondtam, elkísérlek a fővárosba. Itt vagy Keshben. Egy szót sem szóltál a palotáról. – Vádlólag a fiatalemberre bökött: – Ötezer ecuval tartozol nekem, de egyetlen petákot sem fogok látni belőle.
– Megkapod – csitította a nagyherceg. – A szavamat adtam rá. De előbb meg kell találnom a barátaimat.
– A palotában – sziszegte a zsoldos.
– Ülj le, mindenki minket néz!
Ghuda leült.
– Hadd nézzenek! Ami engem illet, rajta leszek az első Kimribe tartó bárkán; Onnan elmegyek Hansuléba, és áthajózok a Keleti Királyságokba. Egész életemben egy idegen országban leszek majd karavánkísérő, de legalább túlélem, és ezt nem mondhatom el rólatok, ha megpróbáltok bejutni a várba.
– Ismerek egy-két trükköt – mosolygott Borric. – Mibe kerül, hogy velünk tarts?
Ghuda nem hitte, hogy társa komolyan beszél.
– Duplázd meg az ígéretedet! – felelte pillanatnyi gondolkodás után.
– Tízezer arany ecu.
– Rendben! – vágta rá a nagyherceg.
– Ha! – csattant fel a zsoldos. – Ígérgetni könnyű, amikor egy-két napon belül úgyis mind halottak leszünk!
A nagyherceg Sulihoz fordult:
– Érintkezésbe kell lépnünk bizonyos személyekkel.
– Hogy érti ezt, mester? – pislogott a gyerek értetlenül.
– A tolvajcéhhel – suttogta Borric. – A Csúfolódókkal. A Rongyosok Testvériségével, vagy akárhogy is hívják őket ebben a városban.
Suli bólintott, hogy érti, de arckifejezése alapján fogalma sem volt, mit vár tőle a nagyherceg.
– Mester?
– Hát miféle koldus vagy te?
– Olyan, akinek a városában nem létezett efféle szervezet, mester – vonta meg a vállát a fiú.
– Nézd, akkor menj, és keresd meg a legközelebbi piacteret! Találj egy koldust, ez sikerülni fog, ugye? – Suli bólintott. – Egyszerűen dobj oda neki egy pénzérmét, és mondd meg, hogy egy utazónak sürgős ügyben beszélnie kell valakivel, és hogy megéri időt szánni a dologra azoknak, akik elvégeznek ezt-azt a városban. Érted?
– Azt hiszem, mester.
– Ha a koldus tovább kérdezősködik, mondd ezt... – Borric megpróbált visszaemlékezni arra, amit James mesélt neki a Krondor tolvajaival töltött gyerekkoráról, és rövid töprengés után így folytatta: – ... van valaki a városban, aki nem akar gondot okozni az ittlétével, viszont szeretne olyan megállapodást kötni, amellyel mindenki jól járna. Meg tudod csinálni?
Suli megismételte az utasításokat. Amikor a nagyherceg elégedett volt az eredménnyel, útnak indította a gyereket. Viszonylagos csendben üldögéltek, amíg Nakor elő nem húzott a zsákjából egy kis kenyeret és sajtot.
– Hé, várj egy percet! – nézett rá merőn a fiatalember. – Amikor az őr átvizsgálta a zsákot, üres volt?
– Így van – felelte az isalani vigyorogva: fehér fogai úgy villogtak, hogy szinte nem is illettek a szájába.
– Hogy csináltad? – kíváncsiskodott Ghuda is.
– Ez csak egy trükk – nevetett a kis ember, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.

 

Suli napnyugtakor ért vissza.
– Mester – ült le Borric mellé –, eltartott egy darabig, de végül sikerült olyasvalakit találnom, akit említett. Adtam neki egy pénzérmét, és elmondtam, amire utasított. Az illető kérdezgetni kezdett, de én csak azt ismételgettem, amit ön mondott, és semmi mást. Megkért, hogy várjak egy kicsit, és eltűnt. Nagyon féltem, de amikor visszajött, minden rendben volt. Azt üzente, hogy akikkel beszélni akar, hajlandóak találkozni velünk, aztán megnevezett egy helyet és egy időpontot.
– Hol és mikor? – kíváncsiskodott Ghuda.
Suli továbbra is a nagyherceg felé fordulva folytatta:
– Napnyugta után a második harangszókor. A hely pár lépés séta innen. Azért tudom, mert többször is elismételtették velem az útbaigazítást. De vissza kell mennünk a piactérre, és onnan megkeresnünk, mert nem mondtam meg annak a koldusnak, hol vagyunk.
– Helyes – felelte Borric. – Már úgy is túl sokáig időztünk itt. Gyerünk!
Felálltak, és Suli vezetésével elmentek a legközelebbi piactérre. A nagyherceget ismét megdöbbentette a hihetetlen tömegű ember körülöttük. Ő ostobán érezte magát, de senki ügyet sem vetett az általa megszemélyesített bendrifire. A viseletek még nagyobb változatossága nyüzsgött itt, mint Faráfrában. Borric most látta élete legfeketébb bőrű emberét, amikor a füves síkság oroszlánvadászai sétáltak el mellette, de számos világos bőrű is tolongott körülöttük. Látszott, milyen sokan települtek át az idők folyamán a Királyságból Keshbe. Sokaknak volt Nakoréhoz hasonlóan keskeny vágású szeme és sárgás bőre, de ők másképp öltöztek: néhányan selyemkabátot és térdnadrágot, mások páncélt, megint mások pedig egyszerű szerzetesi csuhát viseltek. Nők siettek a dolguk után: a legkevesebbet mutató ruhától a majdnem meztelenig terjedt öltözékük, mégsem nézte meg őket senki, hacsak nem voltak különösen szépek.
Egy ashuntai páros bukkant elő a sarkon – két-két lesütött szemű, meztelen nőt vezetve nyakörvhöz rögzített láncon. Egy csapat izmosnak látszó vörös, illetve szőke hajú, a meleg ellenére, állatbőröket és páncélt viselő férfi haladt el mellettük, és sértéseket vagdostak egymás fejéhez.
– Mi volt ez? – fordult Borric Ghudához.
– Brijanék. Ők brijanéből, vagy a Zordkő-hegység melletti tengerpartról származó hajósnép fiai. Rablók és kereskedők, akik hosszú hajóikkal Keshtől a Keleti Királyságokig megsarcolják a Nagy-tengert, de a legendák szerint olykor még a Végtelen-tengeren is áthajóznak. Büszke, erőszakos emberek, akik halott ősanyáik lelkét imádják. Az összes brijane asszony látnok vagy papnő. A férfiak hite szerint az ő lelkük vezérli a hajókat, ennélfogva minden nőt szentnek tartanak. Az ashuntaik ezzel szemben kevesebbre tartják az asszonyokat, mint a kutyáikat. Ha nem lenne a városon a császárnő békeparancsa, amint meglátják, legyilkolnák egymást.
– Elképesztő! – hitetlenkedett Borric. – És sok ilyen viszály él Keshben?
– Nem több, mint máshól – felelte a zsoldos. – Legfeljebb ha száz verekedés szokott lenni a hasonló fesztiválokon. Ezért vonult fel nagy erőkkel a palotaőrség és a Belső Légió. A Légió kontrollálja a Belső Császárságot, vagyis az Overn körül elterülő vidéket a Vizek Anyja, a Fénytornyok, az Oltalmazók és a Zordkő hegyvonulatain belül. Ezeken túl a helyi fejedelmek kormányoznak. Csak a császári országutakon és az ilyesfajta fesztiválokon tartatják be a békét. Máskor – mutatott egy söprő mozdulatot a kezével – egyik vagy másik félből kutyaeledel lesz.
Borric csodálatosnak találta Kesht. Az utcai tülekedés egyszerre volt ismerős és idegen. Annyi minden hasonlított az otthoniakra, ezt a várost mégis évezredes idegen kultúra járta át.
– Hű, ez aztán lenyűgöző! – álmélkodott a nagyherceg a piactérre érve.
– Ez csak egy helyi piac, Bolond – horkant fel Ghuda. – A nagy az amfiteátrummal szemben van. A legtöbb utazó odamegy.
Borric megrázta a fejét. Körülnézett, aztán megkérdezte Sulit:
– Mikor kell indulnunk?
– Még van időnk, mester. – Miközben ezt mondta, tucatnyi harang és gong szólalt meg a városban, és a nap eltűnt a horizontról. – A második harangszó, úgyhogy még van egy óránk.
– Nos, akkor együnk valamit!
Ebben egyetértettek, tehát nekiindultak keresni egy utcai árust, akinek a portékája nem túlzottan drága.

 

Amikor megszólalt az éjszaka második harangja, beléptek a sikátorba.
– Erre, mester – mondta Suli halkan.
Az utca a kora esti óra ellenére elhagyatott volt. A keskeny sikátort szemét és ürülék borította, a bűz szinte elviselhetetlen volt. A nagyherceg küszködött, hogy a gyomrában maradjon a zsíros hús és a száraz kenyér, amelyet nemrég evett.
– Egy barátom egyszer azt mondta, a tolvajok gyakran álcázzák a menekülési útvonalukat szeméttel és – lépett át a nagyherceg egy döglött kutyát – más hasonlókkal, hogy senki ne vizsgálja meg azt tüzetesen.
Az utca végén egy fémzáras faajtóra bukkantak. Borric lenyomta a kilincset, de zárva volt.
Ekkor egy hang szólalt meg a hátuk mögül:
– Jó estét!
Borric és Ghuda megpördült, és a hátuk mögé tolták Sulit és Nakort. Hat fegyveres közeledett feléjük a sikátorban.
– Nagyon rossz előérzetem van, Bolond – sziszegte a zsoldos.
– Jó estét! – mondta a nagyherceg is. – Önök azok, akikkel találkozni akartam?
– Az attól függ – felelte a vezetőjük, egy sovány férfi, aki rettenetesen vigyorgott. Arcán még a sötét sikátorban is látszottak a himlőhelyek. A mögötte sorakozóknak szinte csak a körvonalai látszottak. – Mit kíván?
– Be kell jutnom a palotába.
Az idegenek nevettek.
– Ez könnyű – mondta a vezetőjük. – Érje el, hogy letartóztassák, és máris a Tribunátus elé viszik azzal a váddal, hogy megszegte a császári törvényeket. Gyilkoljon meg egy katonát – az biztosan beválik.
– Csakhogy nekem észrevétlenül kell bejutnom.
– Az lehetetlen. Egyébként is, miért segítenénk? Annak alapján, amit tudunk magáról, akár császári ügynök is lehet. Maga nem úgy beszél, mint egy bendrifí, hiába a ruhája. A városban csak úgy nyüzsögnek az ügynökök, akik keresnek valakit; talán éppen önt. Mindenesetre – húzta elő a kardját – kap tíz másodpercet, hogy megmondja: miért ne öljük meg most azonnal, és vegyük el a pénzét.
Ghuda és Borric is a kardjához kapott, miközben a nagyherceg azt mondta:
– Először is ezer arany ecut ajánlok, ha mondanak nekem egy bejutási lehetőséget, és kétszer annyit, ha be is visznek minket.
A vezér intett a pengéjével, mire a társai széjjelebb húzódtak, mintegy kardfalat alkotva a sikátorban.
– És?
– És a krondori Pillér üdvözletét küldi.
A férfi egy pillanatig várt, aztán megszólalt:
– Lenyűgöző!
Borric megkönnyebbülten sóhajtott, mire a tolvajok vezetője folytatta:
– Igazán lenyűgöző! Csakhogy Pillér hét éve halott, és a krondori Csúfolódókat mostanság Erényes irányítja. A bemutatkozásod nem volt túl időszerű, kém. – Azzal az embereihez fordult: – Öljétek meg őket!
A sikátor túl keskeny volt ahhoz, hogy Ghuda elővegye másfélkezes kardját, így inkább két tőrt húzott elő, míg Borric a rapírját, Suli pedig a rövid kardját vette a kezébe. Miközben felkészültek a harcra, a nagyherceg hátraszólt Nakornak:
– Ki tudod nyitni azt a zárat?
– Egy pillanat és már meg is vagyok vele – felelte az isalani, miközben a többieken már rajta is voltak a támadók.
Borric azonnal torkon szúrta az első közeledőt, míg Ghuda kénytelen volt két tőrével blokkolni ellenfele hosszabb fegyverét. Suli kezében ugyan még sohasem volt kard, de elég meggyőzően hadonászott vele, hogy ellenfele ne siessen nagyon közelebb menni. A tolvajok hátrább húzódtak, amint egyikük meghalt – nem igazán akartak ismét beleszaladni a nagyherceg pengéjébe. A piszkos sikátor senkinek sem kínált előnyt, eltekintve az időtényezőtől. A támadóknak egyszerűen csak meg kellett várniuk, amíg Borricék elfáradnak, mivel nekik nem volt hová menniük. Éppen ezért a tolvajok rohamot tettettek, majd hátráltak, és ezt ismételgették folyamatosan.
Nakor a zsákjában kotorászva nagy nehezen megtalálta, amit keresett. Borric egy pillanatra hátranézett, és látta, hogy az isalani éppen letekeri egy lapos tégely tetejét.
– Mi a ...? – csodálkozott a nagyherceg, de majdnem nagy árat kellett fizetnie figyelme lanyhulásáért: egy hosszú kard kis híján lemetszetten bal karját. Végül még idejében sikerült elhajolnia, majd lecsapott, és egy második tolvaj is kiesett a küzdelemből, mivel egy csúnya vágástól használhatatlanná vált a jobb válla.
Nakor egy kevés fehér port szórt a tenyerébe, majd visszazárta a tégely fedelét. A por – ahelyett, hogy szétterült volna a kezén – egyenes vonalban maradt, majd a kulcslyuk felé indult. Ahogy behatolt a zárba, hangos kattanások hallatszottak. Nakor elégedetten egyenesedett fel, eltette a tégelyt, és kitárta az ajtót.
– Mehetünk! – jelentette be nyugodtan.
Ghuda teketóriázás nélkül belökte őt a helyiségbe, majd követte. Borric hirtelen támadással hátrálásra kényszerítette a tolvajokat, hogy Suli is a zsoldos után rohanhasson. Amikor a nagyherceg is beért, Ghuda becsapta az ajtót mögötte. Nakor odanyújtott neki egy nagy, díszes széket, amelyet a kilincs alá támasztottak, hogy egy-két percre eltorlaszolják a bejáratot.
Amikor Borric megfordult, két dolgot vett észre: az első egy majdnem meztelen lány volt, aki a testénél sok-sok évvel idősebb tekintettel méregette őket. A lány egy ajtó mellett üldögélt, ahol arra várt, hogy hívja őt valaki a túloldalról. A másik a levegőben terjengő összetéveszthetetlenül édeskés illat volt. Ópiumot füstöltek juléfűvel, hasissal és édes illatú olajokkal keverve. Egy bordélyház hátsó szobájába törtek be.
Borric várakozásának megfelelően pillanatokkal később három hatalmas termetű férfi jelent meg – a létesítmény kidobóemberei – bunkósbottal a kezükben, késsel és karddal az övükben.
– Mi folyik itt, tetűkéim? – kiáltott oda nekik az egyik, örülve, hogy végre verekedhet egy kicsit. A nagyherceg biztos volt benne, hogy bármit is mond, a nagydarab mindenképpen vért szeretne látni.
Borric Ghuda elé küzdötte magát, és leütötte a zsoldos pengéit, hogy lássák, nem akar bajt. Hátranézett a válla fölött, majd odaszólt a kidobónak:
– Városi őrség! Be akarják törni azt az ajtót!
Azzal elsuhant az első fickó mellett, éppen abban a pillanatban, amikor a tolvajok megdöngették az ajtót. A szék néhány centiméternyivel arrébb csúszott.
– Azok a szemét tolvajok! – mondta az első verőlegény – Pedig már kifizettük az e havi sápot.
Borric barátságosan meglökte a férfit az ajtó felé mondván:
– Azok a kapzsi állatok megpróbálnak még egy kicsire levágni benneteket. – Mivel a második kidobóember meg akarta fogni a nagyherceget, ő megragadta a fickó könyökét, és a társa után lódította. – Tíz fegyveres van odakinn! Azt állítják, még nem fizettétek ki a jubileumi felárat.
Mostanra az intézmény számos vendége kikukkantotta szobájából, hogy lássa, mi történik. A fegyveresek láttán több ajtót becsaptak, aztán egy lány felsikoltott, és már kész is volt a pánik.
– Hé, várj egy percet! – kiáltott a nagyherceg után a harmadik verőlegény, majd odasuhintott a bunkósbotjával.
Borric éppen csak a kezét tudta felemelni védekezésképpen. Ugyan az ütés erejét némiképp eloszlatta a csuklóvédője, de még így is könyékig elzsibbadt a karja. Mivel semmi más nem jutott eszébe, a fiatalember teli torokból felordított:
– Razzia!
Erre minden ajtó felpattant. A harmadik kidobóember ismét Borric felé sújtott, Ghuda azonban tarkón ütötte kardja markolatával, amitől a férfi elkábult.
A nagyherceg nekilökte a szédelgőt egy kövér kereskedőnek, aki ruhákkal a kezében próbált távozni, és odakiáltott neki:
– Ez itt a lány apja! Azért jött, hogy megöljön téged, ember!
A kereskedő szeme rémülten elkerekedett, és még mindig meztelenül, köpönyegét összecsomagolva tartva kirobogott a bejáraton. Egy negyven év körüli; álmos tekintetíj nő lépett ki mögötte a szobából:
– Az apám? – kérdezte csodálkozva.
Ebben a pillanatban Suli is elüvöltötte magát:
– Városi őrség!
Ebben a pillanatban felpattant a hátsó ajtó, és berontottak rajta a tolvajok. Nyomban összeütköztek a meztelen fiúkkal és lányokkal, a kábult vendégekkel és két nagyon dühös verőlegénnyel. A zűrzavar tovább fokozódott, amikor még két nagydarab férfi jelent meg, azt tudakolva, mi történt.
– Vallási fanatikusok! – ordított oda nekik Borric. – Megpróbálják felszabadítani a rabszolgalányokat és -fiúkat. Rátámadtak a társaitokra ott hátul. Segítsetek!
Ghudának, Sulinak és Nakornak valahogy sikerült kikecmeregnie a kavarodásból, és futólépésben elindultak a kijárat felé. Az utcán futkározó meztelen kereskedő felkeltette a városi őrség figyelmét, és már két felfegyverzett katona állt az ajtó előtt, amikor Borric kitárta. A fiú habozás nélkül könyörgésbe fogott:
– Jaj, uraim! Szörnyűség történt! A ház rabszolgái fellázadtak, és öldösni kezdték a vendégeket! Megőrültek a drogoktól, és emberfölötti az erejük. Kérem, hívjanak segítséget!
Az egyik őr kirántotta a kardját, és berobogott az épületbe, a másik pedig sípot vett elő az övéből, és belefújt. Másodperceken belül tíz újabb katona érkezett, és mindannyian berontottak az ajtón, hogy elfojtsák a lázadást.
Két háztömbbel arrébb Borric és társai leültek egy kocsma sötét sarkában. Ghuda levette a sisakját, és olyan erővel csapta le az asztalra, hogy az kis híján megrepedt.
– Az egyetlen ok, amiért most nem töröm be a fejedet, hogy letartóztatnának érte – bökött dühösen a nagyhercegre.
– Miért akarsz folyton megverni? – kérdezte Borric.
– Mert folyton ostobaságokat csinálsz, amikbe kis híján én is belehalok, Bolond!
– Ez mókás volt – jegyezte meg Nakor.
Ghuda és Borric döbbenten néztek össze.
– Mókás? – hitetlenkedett a zsoldos.
– Évek óta nem szórakoztam ilyen jól – mondta a vigyorgó emberke.
Suli úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik a fáradtságtól.
– Mester, most mihez kezdünk? – érdeklődött.
A nagyherceg pillanatnyi gondolkodás után megrázta a fejét:
– Nem tudom.

 

 

15.
A kelepce

Erland odaért az ajtóhoz. Tucatnyi őr állt odakinn, de egyik sem kérdezte meg, mit keres Sharana hercegnő magánlakosztálya előtt. A bejáratnál a nagyherceg meglátta Lord Niromét, azt a nemest, aki eljátszotta a ceremóniamester szerepét, amikor Awari herceg üdvözölte Erlandot a városkapunál.
A köpcös férfi nyájasan mosolyogva meghajolt.
– Jó estét, fenség! – mondta. – Remélem mindenben eleget tesznek a kívánságainak.
A nagyherceg is elmosolyodott és meghajolt – kissé mélyebben, mint azt Nirome rangja alapján elvárhatta volna, majd így szólt:
– Lenyűgöző a figyelmessége, uram.
A kövér tisztavérű hátranézett a válla fölött, majd megfogta Erland karját.
– Ha lenne egy perce a számomra, fenség – vonta félre a nagyherceget.
Erland hagyta, hogy a férfi egy benyílóba vezesse, ahol a szolgák és a katonák nem láthatták:
– De csak egy perc. Nem szeretném megvárakoztatni a nagyhercegnőt.
– Megértem, fenség, megértem – mosolyodott el ismét Nirome. Erlandnak valami azt súgta, óvatosnak kell lennie ezzel a barátságos, ügyefogyottnak látszó emberrel, mert képességek nélkül nem emelkedhet valaki ilyen magasra. – Csak annyit akartam mondani, fenség, hogy igazán nemes és nagylelkű tett lenne, ha szólna őfelségének, hogy szeretné, ha az ifjú Rasajani, Lord Kiláwa fia bocsánatot nyerne. – Erland nem szólt semmit, ezért Nirome tovább magyarázkodott: – Az a fiú ostoba; ebben egyetértünk. Azonban ez az egész nem az ő hibája, hanem bizonyos provokátoroké Awari táborában. – Körülnézett, mintha attól félne, hogy kihallgatják őket, és még halkabban folytatta: – Megengedi, hogy elmagyarázzam? – Erland bólintott. – Awari Sojiana után született, így jog szerint a nagyhercegnőre szállna a trón – suttogott tovább. – Mindazonáltal tény, hogy sokan félnek attól, hogy három generáción át császárnők uralkodjanak. A nemzetünket alkotó népek közül többen patriarchális berendezkedésűek. Ennélfogva néhány eltévelyedett lélek megpróbálja elmélyíteni a szakadékot Awari és a nővére között. Az ifjú Rasajani azt gondolta... vagy inkább gondolkodás nélkül azt próbálta megmutatni a császárnőnek; hogy Awari nem gyenge, aki megijed a Szigetkirályságtól csak azért, mert nemzetünk elsődleges érdeke, hogy béke legyen országaink között. Durva és ostoba módon cselekedett, valóban megbocsáthatatlan módon, de biztos vagyok abban, hogy mások tüzelték fel a fiút, úgy gondolván, hogy nagyherceg urunk is egyetértene. Ha valamiképpen megbocsáthatna neki...
Erland néhány pillanatig töprengett, majd megszólalt:
– Még megfontolom a dolgot. Beszélek a tanácsadómmal, és ha nemzetem számára semmiféle presztízsveszteség nem származik az ügyből, a császárnő elé terjesztem a kérést.
Nirome megragadta a fiatalember kezét, és megcsókolta rajta a nagyhercegi pecsétgyűrűt.
– Fenséges uram, ön rendkívül nagylelkű. Talán egy napon lehetőségem lesz rá, hogy ellátogassak Rillanonba. Ebben az esetben örömmel elmondom majd mindenkinek, hogy milyen kegyes és bölcs uralkodót rendelt a sors nemzete élére, hogy kormányozza őket.
Erland már nehezen bírta a hízelgést, így biccentett, otthagyta a köpcös udvari nemest, és céltudatosan megindult Sharana hercegnő ajtaja felé. Amikor bemutatkozott az ajtónállónak, az egy szalonba vezette, amely méreteiben vetekedett édesapja krondori audiencia csarnokával.
Egy a tisztavérűek között szokatlanul vöröses hajú fiatal nő hajolt meg Erland előtt:
– Úrnőm kéri, hogy kegyeskedjék csatlakozni hozzá a magánkertjében, fenség.
A nagyherceg intett a lánynak, hogy menjen előre, aztán azon kapta magát, hogy hátulról csodálja a rövid szoknya által alig takart karcsú csípőt. Az esti találkozásra gondolva kezdett emelkedni a vágya, ezért emlékeztette magát James szavaira, amikor elváltak vacsora után: „Ne feledd, hozzád hasonlóan ő is arra született, hogy uralkodjon népén, ezért semmit se vegyél készpénznek! Lehet, hogy csak egy huszonkét éves lánynak látszik, sőt, lehet; hogy úgy is viselkedik, de talán még a te életedben ő lesz Kesh császárnője, és gyanítom, hogy a neveltetése is legalább olyan alapos, ha nem alaposabb, mint a tiéd.” A grófon látszott, hogy még saját elővigyázatos természetéhez mérve is komolyan aggódik. Így arra is maradt néhány pillanata, hogy figyelmeztesse a fiút: „Légy óvatos! Ne hagyd magad félrevezetni a puha karok között tett szép ígéretekkel, barátom! Ezek az emberek lelkükben éppoly veszedelmesek, mint bármelyik utcai vagány Krondor szegénynegyedében.”
Amikor Erland odaért Sharana kerti pavilonjához, elismerte, hogy komolyan meg kell erőltetnie magát, ha ezt a gondolatot észben akarja tartani. A nagyhercegnő nagy halom párnán feküdt egy selyem, baldachin alatt. A közelben négy szolgálólány álldogált, hogy minden kívánságát azonnal teljesíthessék: A nyilvános szerepléskor látott rövid szoknya és mellény helyett Sharana most egyszerű köntöst viselt; amelyet a Kesh jelképét jelentő arany sólymos tűvel fogott össze a keblén. A köntös szinte teljesen átlátszott, és egyébként is szétnyílt, amikor a lány fölemelkedett, hogy üdvözölje vendégét, úgyhogy Erland előtt a fiatal nő testének szinte minden izgalmas részlete feltárult. A hatás sokkal lehengerlőbb volt, mint a palotában jellemző közönséges meztelenség. A nagyherceg könnyedén meghajolt, inkább vendég módjára a vendéglátója felé, mintsem alattvalóként uralkodója felé. Sharana felényújtotta a kezét, a fiatalember pedig megfogta azt.
– Gyere, sétáljunk egyet! – mondta a lány.
Erlandban megint olyan érzések támadtak, mint amikor először látta a nagyhercegnőt. Egzotikus növények kertjében ő volt a legegzotikusabb és legbájosabb virágszál. A tisztavérű nők többségével ellentétben ő nem volt olyan vékony, és hosszú lábú, sokkal bujább idomokkal ajándékozta meg a természet. Lába vastagabb volt ugyan, mint Miyáé, mégsem kellemetlenül vastag, és alighanem ő volt a legnagyobb keblű nő, akit a fiatalembernek alkalma nyílt közelebbről is megismerni. Kissé fitos orra és telt ajka durcás arckifejezést kölcsönzött neki. Szokatlan vágású hatalmas fekete szeme hasonlított az udvarban látott Shing Laiból származó sárga bőrű emberekére. Válla és csípője gömbölyű, dereka keskeny volt, hasa pedig kívánatosan domborodott. Erlandot tökéletesen elbűvölte a fiatal nő.
Amikor a csönd kezdett kényelmetlenné válni az ideges nagyherceg számára, megszólalt:
– Fenség, van olyan hölgy az udvarban, aki... csúnya?
– Természetesen – nevetett Sharana. Édes, nőies hangja és élénk mosolya megdobogtatta Erland szívét. – Nagyanyám azonban retteg az öregkortól és a haláltól, ezért minden idősebb vagy kevésbé csinos személyt áthelyezett a palota alsóbb szintjeire. Hidd el nekem, ott vannak. – A lány felsóhajtott: – Ha én kerülnék trónra, eltörölném ezt az ostoba rendeletet. Sok ügyes embernek kell homályban maradnia, miközben néhány kevésbé tehetséges, ám csinosabb férfi és nő magas hivatalokat ér el.
Erland nem igazán értette miről is beszél a lány. Elméje csak a nő kellemes illatát ízlelgette, amely keveredett a kert virágainak aromájával.
– Ööö... úgy vettem észre, Lord Niroménak mégiscsak sikerült valahogy a felszínen maradnia – jegyezte meg végül.
A lány megint felkacagott.
– Ő egyszerűen csodálatos! Valahogy mindig sikerül a megfelelő oldalra helyezkednie. Olyan kedves. Az összes bácsikám közül...
– A bácsikád?
– Voltaképpen anyám unokatestvére, de én azért bácsikámnak hívom. Ő az egyetlen, aki meg tudott nyugtatni kislánykoromban, amikor egyedül hagytak, és sírni kezdtem. Mivel rettenetesen imád enni, nagymama folyton korholja őt, hogy nézzen végre úgy ki, mint egy igazi tisztavérű vadász, de azért ő is kedveli. Gyakran úgy érzem, valójában ő tartja össze a Császárságot – legalábbis mindent megtesz, hogy leszerelje a potenciális konfliktuslehetőségeket. Megpróbált jó hatással lenni Awari bácsikámra is... – A lány nem fejezte be a mondatot, de nyilvánvalóan arra utalt, hogy ez a kísérlet kudarcba fulladt.
– Miért hidegültek el egymástól a nagymamád és a nagybátyád?
– Hát, nem igazán tudom – fogta meg Sharana szinte öntudatlanul a nagyherceg kezét. Ujjaik összefonódtak séta közben, de a lány tárgyilagos hangon folytatta: – Azt hiszem, azért, mert Awari szerint, neki kéne uralkodnia az édesanyám helyett, ami ostobaság. Ő még túl fiatal – csak három évvel idősebb nálam. Nagymama ötödik vagy hatodik férje nemzette őt, ha jól tudom. Anya idősebb, és szilárdan neki kellene lennie a trónörökösnek, sokan azonban félnek attól, hogy a Császárság matriarchátussá válhat.
Erland érezte a vér lüktetését ereiben, de kényszerítette magát, hogy a politikára koncentráljon, ami nem tűnt túl egyszerű feladatnak, amikor a csinos hercegnő időről-időre hozzásimult.
– Tehát a nép egy része férfi uralkodót szeretne?
– Ostobaság, nem? – állt meg Sharana, aztán témát váltott. – Hogy tetszik a kertem?
– Lenyűgöző – ismerte el Erland minden hízelgés nélkül. – Ehhez még hasonló sincs a Szigeteken.
– Néhány virágot itt nemesítettek a császári kertek számára, és olyanok Midkemián sehol másutt nem találhatók. Nem tudom, ez hogy lehet, nekem is úgy mesélték. A lány egyik karjával átölelte a nagyherceg derekát, a másikkal pedig teste előtt átnyúlva megfogta a fiatalember kezét. Ez a szerelmesek között szokásos testtartás egyszerre izgatta fel, és hozta zavarba Erlandot.
– Erland, mesélj nekem az otthonodról, a legendás Szigetkirályságról! – kérte Sharana, miközben továbbsétáltak a parkban.
– Legendás? – kacagott a nagyherceg. – Hiszen számomra az a mindennapi és Kesh a legendák földje!
– De olyan sok csodálatos dolog van nálatok – kuncogott a lány. Azt hallottam, már tündékkel is beszéltél, és hogy harcoltál a Sötét Testvériség ellen. Igaz ez?
A fiú személy szerint ugyan még sohasem beszélt tündékkel, és a Sötét Ösvény Testvériségével – vagyis a mordelekkel, más néven sötét tündékkel – sem találkozott, de úgy döntött, nem árthat kicsit kiszínezni a valóságot. Hiszen Magosvárnál küzdött a manók ellen, és ez majdnem olyan nehéznek számított.
Mesélt egy kicsit, és úgy látta Sharana izgalmasnak találja a történeteit, vagy legalábbis jó színésznő volt, ha csak tettette a dolgot. Egy idő után körbejárták a kertet, és visszatértek a nagyhercegnő pavilonjához. Sharana megmutatta az odakinn elhelyezett hatalmas ágyat.
A legtöbb nyári éjjelen jobb szeretek csillagfénynél aludni. A falak magukba szívják a hőséget – magyarázta.
– Ahhoz mindenképpen hozzá kell szokni – helyeselt Erland. – Talán a medence közelsége segít. Egészen megszoktam, hogy hosszú fürdőket veszek lefekvés előtt.
Egy szolgáló félrevonta az alvópavilont repülő rovaroktól védő leheletvékony függönyt.
– Igen, Miya elmesélte – kuncogott Sharana. – Azt is mondta, hogy bizonyos szempontból egészen... tehetséges vagy Erland úgy érezte, elpirult. – És milyen... kellemes társaság! – A lány intett a nagyhercegnek, hogy lépjen közelebb, majd végigfuttatta ujjait a férfi gallérján. – Ti északi férfiak olyan sok ruhát viseltek. Majdnem olyan rossz vagy, mint a mi vad brijane tengeri rablóink. Ők még akkor sem hajlandók levenni prémes köpönyegüket, ha összeesnek a hőségtől. Azonkívül azt tartják, halott anyáik szelleme irányítja a sorsukat, és egész életükben csak egyetlen asszonnyal hálnak. Nagyon különös emberek. Neked is kellemesebb lenne, ha levennél néhány ruhadarabot, nem gondolod?
A nagyherceg most már tényleg elpirult. Persze a találkozó időpontjából és korábbi tapasztalatai alapján, amelyeket tisztavérű lányoknál szerzett, sejtette, hogy a hercegnő nem egyszerűen kevésbé formális beszélgetésre gondolt, amikor meghívta őt a lakosztályába, most mégis kényelmetlenül érezte magát.
Sharana érezte a fiú húzódozását, ezért kikapcsolta a köntösét rögzítő melltűt, és hagyta, hogy szétnyíljon a ruhája.
– Látod, ilyen egyszerű – mondta.
Erland előrehajolva csókkal próbálkozott, de úgy, hogy visszakozhasson, ha mégis félreértette a lány szándékait. Sharana azonban kemény csókkal válaszolt, és hirtelen már két pár kéz távolította el a fiú ruháit. Amikor Erland az utolsó ruhadarabot is levetette, a hercegnő lefeküdt az ágyra. Miközben a fiú elhelyezkedett fölötte, észrevette a még mindig a pavilon mellett álldogáló négy szolgálólányt. Az áttetsző függönyök legfeljebb az egyedüllét illúzióját nyújthatták. Erland egy pillanatra megingott, amikor látta, hogy az egyik szolgáló fél méternyire sincs tőlük, de amikor a hercegnő magához húzta, nem törődött többet mások jelenlétével Arra gondolt, még meg kell szoknia ezeket az embereket, azután elmerült egy forró és érzéki világban. Szeretkezésük heves és sietős volt, mintha egyikőjük sem tudta volna kivárni, míg elérik a kielégülést.
Miután mindketten kedvüket töltötték, Erland áthengerült Sharana mellé, és az játékosan végigsimította a fiú mellét és hasát.
– Miya elmesélte, hogy gyorsan indítasz.
– Izé... Miya és te ilyen részlétességgel... beszéltetek meg engem? – pirult el ismét a nagyherceg.
Sharana telt keblei csak úgy hullámzottak a nevetéstől: Erland mellére hajtotta a fejét.
– Hát persze. Megparancsoltam neki, hogy mondjon el mindent, mindent rólad, miután először együtt háltatok.
Erland nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ, de azért megkérdezte:
– És... mit mondott?
Sharana a fiú mellett fekve érdekes dolgokat kezdett művelni a bal kezével, miközben fejét jobbján nyugtatta.
– Ó, csak azt mondta, hogy nagyon... lelkes, és egy kicsit... türelmetlen voltál... az első alkalommal, de a második már... igazán megérte a fáradságot.
Erland nevetve magához ölelte a lányt.
– Hát akkor lássuk, vajon igazat mondott-e!

 

A heroldok megfújták hosszú szarvkürtjeiket, és megdöndültek a dobok. Erland és kísérete az egyik páholyban ült, amelyet az előző este kesh nemesek, Awari herceg és Lord Nirome vendégei használtak. A császárnő jubileumi ünnepségsorozatának második napján versenyeket és bemutatókat szerveztek. A császárnő talán egész nap meg sem jelenik az amfiteátrumban, a játékok azonban ugyanúgy folytak, mintha ő is ott lett volna. Most alacsony, izmos férfiak jelentek meg harcos őseik öltözékében. Fehér kötényt viseltek, amely szabadon hagyta mellkasukat. Néhányan színes, faragott démonmaszkban jelentek meg, mások pedig kék mintákat festettek az arcukra. A többség borotválta a fejét, egy páran azonban katonás kontyba tűzték hajukat. Ősi hangszereken – bőrrel bevont dobokon, állati koponyából készült csörgőkön és szarvkürtökön játszottak nagy lelkesedéssel, miközben a harcosok megkezdték a versengést.
Tucatnyi férfi ismétlődő kántálás közepette egy két méter magas követ taszigált az amfiteátrum közepére. A többiek kiáltozással, nyögésekkel és eltúlzott mozdulatokkal sürgették őket.
Erland vendéglátójához fordult:
– Örülök, hogy lehetőségem nyílik kicsit több időt tölteni önnel, fenség.
– Számomra az élvezet, fenség – felelte Awari herceg nyájasan mosolyogva.
Lord Nirome Erland mögött, James és Gamina mellett ült.
– Bármi segíthet, hogy hidak épüljenek nemzeteink között, fenséges uraim – mondta.
– Lord Niroménak igaza van, Erland – mondta Awari pillanatnyi hallgatás után. – Az önök országa folyamatosan növeli befolyását az ön nagyatyjának ideje óta, és most, hogy azokat a queg kalózokat sikeresen elűzték...
– Queg kalózok? – szakította félbe Erland.
– Felteszem, még nem jutott el önhöz a hír – folytatta a kesh nagyherceg. – Egy hajóhadnyi queg gálya rajtaütött a Szabad Városokon, sőt, volt oly vakmerő, hogy az önök Háznagy Posztja környéki falvait is megtámadta. Az ön édesapja utasította Bruhall admirális flottáját, hogy keresse meg és süllyessze el a kalózokat. Sikerrel járt.
– A fosztogatók gályáinak egy részét a szél túlsodorta a saját szigetükön, így beleütköztek a Durbinnál cirkáló császári hajórajba, és szintén elpusztultak – kapcsolódott be Lord Nirome is.
Ekkor James és Erland összenéztek, és Gamina hangja szólalt meg a nagyherceg fejében:
– Jamest meglepi a dolog.
– Miért? – kérdezett vissza a fiatalember némán. Hangosan így szólt: – Ezek szerint a Keserű-tengeren egy időre biztonságossá válik a hajózás. Eltekintve persze egy-két durbini kalóztól.
Awari elnézően mosolygott.
– Néhány távoli városunkat nehéz ezen a szinten ellenőrizni, kedves hercegem. Ha egy hajó kapitánya nekiindul a Császárság vizein kívül... – hagyta befejezetlenül a mondatot, és megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani: akkor mit tehetünk? – Könnyebb elküldeni a Belső Légiót, vagy a kutya harcosok seregét, hogy rombolja le a várost, és akassza fel a kormányzót, mint lecserélni egy korrupt bírót, érti már? – A kérdés hangsúlya elárulta, hogy csak szónoki célzattal hangzott el.
Ekkor James hangja szólalt meg Erland fejében:
– Mi csinálhatott az a „császári hajóraj” Durbinnál? Azok a kalózok általában semmiben sem képesek egyetérteni, nemhogy abban, hogy tíz vagy még több hajót szervezzenek rajjá.
– Uram, mit csinálnak ezek az emberek? – fordult Gamina Niroméhez.
– Ők Shing Laiból, Dong Taiból, Tao Ziből és a régió több más településéről érkeztek, az országukat valaha Po-Taonak hívták. Már nem harcosok, de azért még mindig szívesen foglalkoznak harcművészettel. Ezek a férfiak falugrók.
Miközben beszélt, a felsorakozott férfiak közül az első futva elindult a nagy kőtömb felé, aztán amikor elég közel ért hozzá, felugrott olyan magasra, amilyenre csak tudott, dobbantott a kövön, majd hátraszaltóval ismét talpra érkezett.
A tömeg éljenzett.
– Lenyűgöző! – jegyezte meg James.
– A cél az, hogy átugorják a követ – vette át a szót Awari. Ő egyelőre csak bemelegíti magát a feladathoz.
– Milyen magas az a kő? Két méter?
– Igen – felelte a nagyherceg. – Egy harcos képes felugrani a tetejére, ahonnan ellöki magát, és a másik oldalra érkezik. Egy igazi mester azonban anélkül ugorja át a követ, hogy megérintené azt. Az ősidőkben azért gyakorolták ezt, hogy átugorhassák a rivális falvak védőfalait.
– Ez aztán tényleg lenyűgöző! – ismerte el Erland.
Awari elmosolyodott.
– Olykor lándzsákat is szúrnak le hegyükkel felfelé a fal két oldalán, hogy tisztább ugrásra motiválják a próbálkozókat. Mindazonáltal azt kell mondanom, hogy most, amikor lecsaptunk a queg kalózfészekre, remélem, hogy az északi határon minden csendes marad. Nem szeretném untatni önöket belső nehézségeinkkel, de édesanyám kora miatt... – hallgatott el, amikor egy fa démonmaszkos férfi, bal kezében lándzsával tisztán átugrotta a kőtömböt. A tömeg felmorajlott. ... nos, olyan a szituáció Kesh szívében, hogy senkinek sem tenne jót, ha létezne valami konfliktus népeink között. Az önök országa a legerősebb szomszédunk, és mostantól fogva remélem, egyben elkötelezett barátunk is.
– Örülnék, ha legalább az én életemben így lenne – felelte Erland.
– Helyes – mondta Awari. – Reménykedjünk, hogy hosszú, teljes életet fog élni.
Harsonák jelezték, hogy a császári család egyik tagja érkezett az amfiteátrumba. Erland megfordult, hátha Sharana az. Helyette azonban Sojiana hercegnő lépett be, és kísérete láttán a nagyherceg alig tudta visszafojtani döbbent nevetését. A gyönyörű nőt ugyanis Locklear báró vezette karonfogva az Awari hercegével szomszédos páholyba.
James jókedve szinte átragyogott gondolatain:
– Nos, úgy tűnik a barátunk számára nem létezik akadály.
Elsőként a nagyhercegnő lépett be a páholyba, mögötte pedig Locklear, aki képtelen volt nem vigyorogni egyet a barátaira. Gamina felhúzott szemöldökkel, rosszallóan pillantott rá. Aztán kissé elkerekedett a szeme, és máris érkezett az üzenete a többiekhez:
– Locky feladta a rejtvényt.
– Mi? – kérdezett vissza Erland.
– Megpróbálja ugyan fenntartani a látszatot, de rettenetesen zavarja valami.
– Micsoda?- érdeklődött James.
– Azt mondta, majd később elmondja, mert most nemigen tud koncentrálni. De egy dolgot már most üzent. Nem tartja kizártnak, hogy Sojiana áll a krondori merénylet hátterében.
Erland szórakozottan rábólintott Lord Nirome egyik megjegyzésére. Gaminán keresztül így szólt Jameshez:
– Ezek szerint ő az első számú gyanúsított a rajtaütéssel kapcsolatban, amelynek során Borricot megölték.
A nagyhercegnő – mintha csak meghallotta volna – Erland felé fordult, és végigmérte őt, talán hogy mennyire pontosak a lánya kertjében dolgozó kémek értesülései, vagy hogy mennyire lenne alkalmas a fiú, hogy őt is elszórakoztassa. Amikor azonban az asszony rámosolygott, Erland szinte csúfolódónak látta az arckifejezését.

 

Folytatódott a fesztivál, és bár a kesh nemesek kedvük szerint jöttek-mentek, Erland maradt. Olyan dolgok aggasztották, amelyekről néhány hónappal ezelőtt nem is álmodott, és nagyon szerette volna megbeszélni őket az apjával.
A különböző bemutatók mind hadi témájúak voltak: a Császárság legtávolabbi sarkaiban élő népek küldték el legkülönb fiaikat, hogy bemutatkozzanak a császárnő és udvara előtt. A legutolsó bemutató azonban inkább rituálészerűnek tűnt. Két csapat harcos versengett egymással egy játékban, melynek eredete az idők homályába veszett. Jandowae kormányzója két falut választott ki, hogy adják elő a „Sárkányok csatáját”. Két hatalmas, kötelekből valódi méretűre csomózott és tekercselt sárkányt vitt a hátán több száz harcos. A rivális települések lakói több évszázados tervezésű csontpáncélt viseltek, amely nem állhatott volna ellent a modern vasfegyvereknek. A sisakjukra élénk színű szalagot kötöttek – az egyik oldal vöröset, a másik kéket –, és a kötélsárkányok elején is ugyanilyen színű, mesteri faragású maszk díszelgett. A sárkányok hátán csapatuk színére festett páncélzatban egy-egy lovas állt. A versengők felemelték a masszív alkotmányokat, amelyek a fej mögötti legvastagabb részen a három méteres átmérőt is elérték, és futni kezdtek velük. Addig szaladnak majd, amíg céljuknak megfelelő sebességre nem tesznek szert, akkor pedig megrohamozzák egymást és nagy csattanással összeütköznek. A két kötélszörnyeteg feje ilyenkor dühösen fölemelkedik, és a kettő közötti feszültség egyre magasabbra juttatja őket, míg végül a lovasok akár tizenöt méternyire is lehetnek a földtől. Aztán a hatalmas szerkezetek a földre zuhannak. Végül – mint azt Erlandnak elmesélték – ha az egyik lovas magassági fölényt szerez, és elragadja ellenfele sisakjáról a forgót, a küzdelem véget ér.
A nagyherceg ellenállhatatlannak találta a látványt. A két csapat már hatodszor közelítette meg egymást, mire végre először összeütköztek – addig valamelyikük mindig kitért az útból az utolsó pillanatban. Mostanra háromszor emelkedtek a kötélszörnyetegek a levegőbe anélkül, hogy bármelyikük is megszerezte volna a másik forgóját, mielőtt leugrani és újra próbálkozni kényszerült. Erlandot az is lenyűgözte, hogyan képesek a lovasok hét-nyolc méterről páncélostól leugrani anélkül, hogy bármi, bajuk esnék.
Végül a vörös csapat győzelmével véget ért a versengés, és az aznap délutáni program. Hosszú szieszta után következnek majd az esti látványosságok. Erland már éppen azon gondolkodott, hogy futárt küld a nagyhercegnőhöz, hátha hajlandó lesz megismételni az előző éjszakai találkozást, amikor megérezte Gamina kérését:
– James azt szeretné, ha velünk vacsoráznál ma este.
A nagyherceg lassan már annyira hozzászokott a mentális beszélgetéshez, hogy kis híján hangosan válaszolt. Egy pillanatra köhögést tettetett, majd azt kérdezte:
– Mit szólna egy csöndes vacsorához ma este, gróf úr?
James megvonta a vállát, mintha az egész nem lenne különösebben fontos.
– Nos, még ötvennyolc napi ünneplés vár ránk, és nem ártana, ha beosztanánk az erőnket. Talán jól is esne egy kis nyugalom.
Kafi, aki szokás szerint velük volt, ennek hallatán megszólalt:
– Akkor hát, fenség, kellemes estét kívánok, és – ha megengedik – visszatérek a szállásomra az alsóvárosba. Hajnaltól ismét a rendelkezésükre állok.
– Köszönöm, Lord Abu Harez – biccentett könnyeden a férfi felé Erland.
Miközben visszamentek a lakosztályukba, csak jelentéktelen dolgokról társalogtak. A vendégszárny bejáratához érve Erland megszólalt:
– Gondolom a császárnő úgy érezte, máshol értelmesebben is el tudja tölteni az idejét.
James megvonta a vállát, Gamina pedig azt mondta:
– Hosszú ez az ünnepségsorozat, ő pedig nem fiatal már, Erland. Bölcsen teszi, ha csak azokon az eseményeken jelenik meg, amelyeken feltétlenül szükséges. A mai nap nemigen különbözött egy szokványos aratóünneptől.
– Igaz...
A további társalgást elvágta egy katona megjelenése. A férfi tisztavérű szokás szerint öltözött, de a színes fejdísz helyett igencsak funkcionálisnak látszó sisakot viselt, szandálját pedig csizmára és lábszárvédőre cserélte. Felül bőrmellényt hordott, és egy gondozottnak látszó kard lógott az oldalán.
– Uraim – kezdte anélkül, hogy engedélyt adtak volna neki a beszédre –, úrnőnk, Aki Maga Kesh megparancsolta, hogy azonnal járuljanak a színe elé.
Erland meglepetésében és dühében elpirult.
– Megparancsolta?
James megnyugtatólag megfogta, a nagyherceg vállát, nehogy valami elhamarkodott kijelentést tegyen a katona előtt.
– Követjük önt – mondta.
– James szerint valami nagy horderejű dolog történhetett – üzente Gamina a fiúnak. – Azt kéri, ne mondj semmit, amíg meg nem tudjuk, miről van szó.
Erland némán lépkedett visszafelé az amfiteátrumba vezető alagúton, majd tovább, a központi palotaszárnyba. Néhány percen belül több felfegyverkezett nemes is csatlakozott hozzájuk, akik valamennyien komornak és aggodalmasnak látszottak.
Mire beléptek a császárnő audienciatermébe, a lordok és mesterek többsége ott ült a császárnő emelvényét körülölelő felső galérián. Odalenn udvari hivatalnokok tolongtak: csak egy keskeny sávot hagytak szabadon, hogy oda lehessen férni az emelvényhez. Ezen vonultak végig Erlandék.
Amikor a lépcsősor aljába értek, a nagyherceg és James meghajolt, Gamina pedig pukedlizett. A császárnő azonnal beszélni kezdett:
– Megmagyarázná fenséged, miért kaptunk olyan hírt, hogy az ön atyja seregszemlére hívta a Nyugat seregeit az Álmok Völgyébe?
Erland eltátotta a száját, aztán gyorsan becsukta. Jamesre pillantott, de az ő arckifejezése is ugyanolyan értetlenséget tükrözött.
– Felség – szólalt meg végül a fiatalember –, el sem tudom képzelni, miről beszél.
A világ legfontosabb birodalmát irányító asszony a földre dobott egy gyűrött pergament, és kis híján felsikoltott dühében:
– Olyan okokból, amelyek túlnőnek az én bölcsességemen, az ön édesapja személyesen ezt az udvart teszi felelőssé idősebbik fia haláláért. Nem elégszik meg azzal, hogy józan uralkodó módjára valamiféle jóvátételről tárgyaljon, hanem gyászoló atyaként a csatamezőre rendeli vazallusait. Az ön nagybátyja, Martin herceg, valamint crydee-i, tulani és carse-i helyőrsége katonái most kötöttek ki Shamatától délkeletre. Ötezer krondori királyi lándzsás csatlakozott hozzájuk, és a jelentések szerint további tízezer gyalogos menetel felénk Sarth-ból, Háznagy Posztjából, Ylithből és Yabonból, nem is beszélve a háromezer tsuraniról, akik LaMutban éltek. A sötétmocsári és a Malak keresztjei helyőrség egy része szintén felkerekedett. Megmagyarázná kérem, mit keres harmincezer királysági katona a határunkon, ha nem invázióra készülnek?
Erland képtelen volt elhinni a hallottakat. James előrelépett.
– Ha felséged megengedi... – kezdte.
– Nem engedek meg semmit! – ordította az idős asszony. – Az az őrült, gyászolja az egyik fiát, és közben láthatólag megfeledkezik arról, hogy a másikat itt tarthatom garanciaképpen, hogy jól viselkedjen – tört fel belőle a düh.
Amikor kissé csillapult a haragja, folytatta:
– Menjenek a lakosztályukba, uraim és asszonyom! Írják meg ma éjjel azokat a leveleket, amelyeket szükségesnek látnak! Nagy sietséggel eljutatjuk őket a határra, és imádkozzon, fenség, hogy édesapja, a nagyherceg megtanulja fékezni magát. Vagy az istenekre mondom, ha egyetlen szigetekbeli is erőszakos szándékkal átlépi a határt, nem egy, hanem két fiát fogja gyászolni. Világos?
– Teljesen világos, felség – felelte Jimmy.
Azzal félig-meddig maga után vonszolva a fiút, kivezette őt az udvarból Az emelvénytől a bejárati ajtóig vezető úton szinte tapinthatóan bámulták őket, és nem volt könyörület a tekintetekben. Elképzelhetetlenül elszigeteltté váltak.
Az ajtónál néhány testőr várt rájuk, hogy visszavezesse őket a lakosztályukba. Erland útközben megkérdezte Jamestől a feleségén keresztül:
– És most mi van? Foglyok vagyunk vagy vendégek?
– Mindkettő – érkezett a gróf válasza. – Úgy is mondhatjuk, túszok.
Miközben a Szigetkirályság küldöttségét visszakísérték szállására, Kafi Abu Harez és Lord Nirome csatlakozott hozzájuk.
– Fenség, gróf úr és grófnő – kezdte a sivataglakó –, a felsőváros tövében, a számos kijárat egyike mellett kaptam szállást ma éjszakára. Csak üzenjenek értem, amennyiben szükségük lenne rám!
Erland szórakozottan bólintott, miközben megpróbálta elképzelni, mi vihette rá apját erre a hihetetlen őrültségre. Még ha Arutha nem is járt Keshben, mint Erland, mindig személyesen olvasta el a külpolitikai jelentéseket ahelyett, hogy egyszerűen Gardan vagy James tanácsára hagyatkozott volna. Ismerte Kesh lehetőségeit, amennyiben háborút kezdenének a Királysággal. A Királyság egyetlen ok miatt maradhatott független: Kesh nem engedhetett meg magának akkora veszteségeket, amellyel a harmad-császárságnyi ország leigázása járt volna. És a Szigetek szétzúzása bármennyire élvezetes győzelmet is jelentene, annyira megrendítené a birodalom haderejét, hogy a Konföderáció alighanem nyomban föllázadna, sőt; talán még a Keleti Királyságok is megtámadnák az országot.
Kesh azonban egy pillanatig sem tartott a Királyság katonai előretörésétől. A gazdag Álmok Völgyével kapcsolatos határvillongások ugyan mindennaposnak számítottak a két ország kapcsolatában, de csak egyetlenegyszer próbált Kesh királysági területeket annektálni. Akkor a császári haderők megkísérelték elfoglalni a Nyugalom Csúcsaitól északra fekvő keskeny sávot, amely Taunton-mélye és a hegység legkeletibb tengerparti része között húzódik. Akkor Guy du Bas-Tyra parancsnoksága alatt a Királyság seregei Taunton-mélyénél szétzúzták a császári haderőket, ezzel örökre véget vetve Kesh minden próbálkozásának, hogy kikötőt szerezzen a Királyság Tengerén.
Azóta egyetlen komolyabb összeütközés sem történt. Arra azonban senki sem gondolt, hogy a Királyság is megtámadhatná Kesht, mert ha a Császárság számára katasztrofális következményekkel járhatott a szomszédos ország lerohanása, a Királyság számára a következmények egyenesen végzetesek lehettek.
Amikor Erland összeszedte magát, észrevette, hogy Lord Nirome éppen mondott valamit.
– Bocsásson meg, uram – szabadkozott-, máshol járt az eszem. Mit is mondott?
– Azt mondtam, fenség, hogy nyilván azonnal üzenetet szeretne küldeni az édesapjának. Váltott lovas futárszolgálat áll a rendelkezésére.
– Köszönöm – felelte a nagyherceg.
– Uram, ha meg tudná szerezni számomra a rettegett invázióval kapcsolatos legutóbbi jelentések másolatát, nagyon hálás lennék – kérte James.
– Meglátom, mit tehetek, uraim, Aber Bukar azonban lehet, hogy nehézségeket támaszt ebben az ügyben. Elvégre önök, a jelenlegi állás szerint, ellenséges idegenek.
James nagy nehezen elfojtotta magában a késztetést, hogy valami csúnyát mondjon.
– Köszönöm – mosolygott inkább.
– James szerint itt valami szörnyen bűzlik – hallotta Erland Gamina hangját az agyában.
– Ebben természetesen én is egyetértek – felelte a nagyherceg.
Elérték a palotaszárnyat, amelyben a lakosztályaik álltak, és azt látták, hogy a nagyherceg és kísérete szobái közti folyosón nem állnak őrök.
– Legalább meglátogathatjuk egymást – jegyezte meg a fiatalember.
– Igen – bólintott James. – Most viszont az a kérdés, hol lehet Locklear?
– Készpénznek vehetjük, hogy megint Sojiana hercegnőt szórakoztatja – ütötte el keserű tréfával a dolgot Erland, és csatlakozott a házaspárhoz.
James nem merte hangosan elmondani a véleményét, így inkább a feleségén keresztül üzent:
– Aggódom miatta. Még soha egyetlen nő miatt sem viselkedett így mint tegnap. Valami zavarta őt, pedig nem az az aggódós típus. Szerintem, mielőtt eldöntjük, mit csináljunk, meg kellene várnunk őt.
Erland szótlanul bólintott.
– Most is figyelnek bennünket?- kérdezte gondolatban Gaminától.
A nő koncentrált, csak azután válaszolt:
– Az a mágikus eszköz e pillanatban is ránk irányul.
Leültek a szalonban: James intett a szolgáknak, hogy tegyenek le valami frissítőt az egyik asztalra, aztán távozzanak. Amikor elmentek, a gróf mindhármuknak töltött a kapott borból.
– Nézz utána, meg tudod-e határozni, ki irányítja! – kérte James, és a nagyherceg tudta, hogy Gamina most a különös három személyes kapcsolatra állt. Ezt csak olyankor csinálta, ha csöndben ülhetett közben, különben túl nagy erőfeszítést igényelt. Ha nyilvánosság előtt voltak, akkor többnyire csak közvetítette az üzeneteket.
Az asszony behunyta a szemét, és maszírozni kezdte a halántékát, mintha fájna a feje.
– Nem olyasvalaki, akit a gondolati mintázata alapján is ismerek. Nehéz anélkül megmondani, hogy észrevennének. Egyszerre csak néhány pillanatig hallgatózhatok, ha nem akarom, hogy megérezze a jelenlétemet, bárki is legyen az.
– És hol van?
– A közelben – felelte a nő. – A legvalószínűbb, hogy a te lakosztályodra nyíló kert túloldalán elterülő szobakomplexumban, Erland.
A fiú bólintott.
– Azt hiszem, hamarosan lepihenek. Gyötrelmes napunk volt.
– Igen – helyeselt James. – Szóval, mit szólsz ehhez az invázióhoz?
A nagyherceg hangosan felelt, nehogy az esetleges hallgatózók gyanút fogjanak:
– Ez az invázió egyszerűen képtelenség.
A gróf felvonta a szemöldökét, de követte Erland példáját:
– Én is így gondolom, de mi lehet a magyarázat?
– Apám soha nem engedné, hogy bármi, és különösen a személyes fájdalom vagy harag ilyen elhamarkodott és katasztrofális következményekkel járó lépésre sarkallja.
– Én is így gondolom – üzente James, majd hangosan folytatta.
– Akkor mi lehet a megoldás?
– Két lehetőség van. Az egyik, hogy a jelentések hamisak, és csak azért készítette őket valaki, hogy éppen efféle kavarodást okozzon. Vagy apám nem azért gyűjti össze a határon a seregeket, hogy támadjon, hanem hogy kivédjen egy Keshből induló támadást.
James büszkén nézett fiatal tanítványára az érvelés hallatán.
– Ez a két nyilvánvaló lehetőség. – Majd mentálisan hozzátette: – Ugye azt is érted, mit jelent a második változat, ha az az igazság?
– Miért, mit jelent?- kérdezett vissza Erland.
– Azt, hogy keshi futár- és kémhálózatunk semmit sem ér.
– Hát persze – mondta a nagyherceg, és közben úgy szorította a széke karfáját, hogy kifehéredett az ökle. – Ha a rendszer lelepleződött, akkor minden hír gyanús, amit onnan kapunk. Egyetlen információ sem megbízható, amelyet az utazásunk előtt hallottunk.
James erre gondolva hangosan felsóhajtott. Aztán, hogy az esetleges hallgatózók is kapjanak valamit, megszólalt:
– Bocsásson meg fenség. Ez udvariatlanság volt. Nagyon elfáradtam.
– Semmi baj – nyugtatta meg Erland.
– Csakhogy ez azt jelenti, teljesen magunkra vagyunk utalva – folytatta a gróf – Még azt sem tudjuk kideríteni, vajon igaz-e a feltételezett haderőátcsoportosítás.
Gamma színpadiasan nyújtózkodni kezdett.
– Talán kicsivel okosabbak lennénk, ha aludnánk rá egyet.
– Itt az ideje, hogy egyedül dolgozzunk egy kicsit – mondta James.
– Mire gondolsz? – nézett rá kérdően a nagyherceg.
– Ugyan sok éve már, hogy a palota tetején kószáltam orgyilkosok után kutatva, de azt azért még nem felejtettem el, hogyan kell mászni.
Erland elvigyorodott, órák óta most először igazán vidáman.
– Sebes Jimmy ismét munkába áll?
– Valami olyasmi. Tudni akarom, ki leskelődik utánunk, és a legjobb lesz, ha ennek egyedül járok a végére.
– Azt hiszem, üzenek Sharanának – állt fel a nagyherceg. – Talán közbenjár a nagyanyjánál az érdekünkben. Neki tudnia kell, hogy nincsenek ellenséges szándékaink a nemzetével kapcsolatban.
– Jó – bólintott a gróf. – Én is nekiülök a levélírásnak. Üzenetet küldök Shamatába, hogy megbizonyosodhassunk róla, mi folyik itt.
– Asszonyom – hajolt meg a fiú Gamina felé –, remélem a fejfájása reggelre elmúlik.
– Biztosan úgy lesz, fenség.
Erland átsietett a lakosztályába, és rájött, hogy nem kell levelet írnia Sharanának, mert a hercegnő ott fekszik az ágyában. A lány ruhái – fehér szoknyája, mellénye és ékszerei csinosan elrendezve ott hevertek az ágy lábánál elhelyezett ottománon. A lány Erlandra mosolygott, és megpaskolta maga mellett a párnát.
– Biztos voltam benne, hogy késő éjszakáig tanácskozol majd az embereiddel.
A nagyherceg megpróbált mosolyogni, de nem nagyon ment neki a dolog.
– Értékelem, hogy velem szeretnéd tölteni az idődet, Sharana, de beszélhetnénk a történtekről?
– Amint idebújsz mellém – duzzogott a lány.
Erland levette a köpenyét, majd kiküldte a szolgálókat. Széthúzta az ágy függönyeit, és leheveredett a hercegnő mellé.
– Reméltem, hogy kettesben tölthetjük a mai éjszakát – mondta Sharana.
– Hát persze, de...
A lány csitítólag a férfi szájára tette az ujját, majd hosszan és érzékien megcsókolta.
– Később is beszélhetünk. Egyetlen további percet sem vagyok hajlandó az öleléseden kívül tölteni.
Erland tudta, hogy fontos kérdésekről kellene tárgyalniuk, de hamarosan már ő is egyetértett a nagyhercegnővel... Később úgyis nyugodtabban megbeszélhetnek mindent.

 

 

16.
A lopakodás

Borric a tűzijátékot figyelte. A fogadó nyitott frontrészéről viszonylag jól láthattak, mivel a tömeg nagy része a tér másik – a hatalmas császári amfiteátrumra nyíló – végén tömörült. Az emberek ámultan csodálták az éjszakai eget bevilágító színpompás fényeket. Ghuda sötét gondolatokba merült, Nakor viszont mohó figyelemmel és gyermeki örömmel nézte a látványosságot. Borricnak el kellett ismernie, hogy ilyen szépet még ő sem látott; ez messze meghaladta azt, amit a király ceremóniamestere nyújthatott Rillanonban.
Suli is megérkezett, és becsusszant a nagyherceg mellé a padra. Elvette az asztalról a rá várakozó söröskorsót. Egyetlen dolog volt, amihez mindőjüknél jobban értett: az információszerzéshez. Lehet, hogy ügyetlen tolvaj volt, viszont kivételes tehetségű koldus, vagyis félúton járt a hírforrások felé vezető úton.
– Valami szokatlan történt, mester – súgta.
Erre már Ghuda is odafigyelt. A zsoldos a helyi tolvajokkal lefolytatott balul sikerült kapcsolatfelvétel óta komor hangulatban borongott magában. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy most már két csoport – a császári katonák és a tolvajcéh – is aktívan kutat utánuk, és az életükből már csak percek vagy legfeljebb órák lehetnek hátra. Kezdett beletörődni, hogy egy fityinget sem láthat a Borric által ígért pénzből, nemhogy elkölthesse.
– Mi történt? – kérdezte.
– Számos fontos személyiség járkál ki-be a palotából, sokkal több, mint amennyit a fesztivál indokolna. Azonkívül futárjelvényeket viselő lovasok vágtatnak ide-oda a felsőváros környékén. Néhány katona fel-le rohangál, mások meg nem csinálnak semmit. Olyan, mintha valami nagy dolog történt volna: háború, felkelés vagy hirtelen járvány. A szokásos forrásokból viszont semmit sem lehet kideríteni: úgy értem, a karavánvezetők és a hajósok sem tudnak semmit, és a bordélyokból sem szivárogtak ki pletykák. Azonkívül szokatlanul nagy a szolgák jövés-menése a palotában.
– Hogy értetted azt, hogy szokatlanul nagy a szolgák jövés-menése a palotában? – ütött szöget Borric fejébe a dolog.
Suli megvonta a vállát.
– Amennyire én tudom, a nem tisztavérű szolgák vacsora után, általában még éjfél előtt távozni szoktak a várból. Valami miatt viszont most sokan visszamentek. És a főzőházakban égnek a tüzek, mintha több száz embernek kellene ennivalót csinálni. A reggeli készítését viszont általában csak hat-hét órával később szokták elkezdeni.
Borric annak fényében fontolgatta a hallottakat, amit annak idején a keshi politikáról tanult. Nem emlékezett túl sokra, de az egyik tény pont ideillett.
– A Lordok és Mesterek Galériájának számos tagja itt van a városban. A nem tisztavérűeket vésztanácskozásra hívták. Az étel arra kell, nehogy megéhezzenek, amíg döntenek. Ha a kíséretüket is beszámítjuk, több ezer olyan ember van most a fennsíkon, akik normális körülmények között nem lehetnének ott. – Töprengett egy kicsit, hogy ez segít-e rajtuk valamit. – Hogy lehet bejutni a felsővárosba? Az a hosszú út vezet oda?
– Megtudhatom – vont vállat Suli. Azzal lecsusszant a padról, és visszasietett a térre, amely tele volt ünneplő polgárokkal.
A legtöbb bolt ilyenkorra általában már bezárt, most azonban annyi ember tolongott az utcán, hogy nemcsak a sörözők, borozók, kocsmák és fogadók maradtak nyitva. Borric kicsit furcsállotta is a dolgot. Olyan csúcsforgalom volt, mint Krondorban kora délután, pedig már négy órája lement a nap.
– Milyen újabb őrültségen töprengsz, Bolond? – rázta meg a vállát Ghuda.
– Attól függ, mit talál Suli – felelte a nagyherceg. – Csak tartsd nyitva a szemed, nem bukkan-e fel valamelyik tolvaj, akivel tegnap éjjel a sikátorban találkoztunk.
– Ismerve a császári katonákat – jegyezte meg a zsoldos –, aki túlélte a kupiban történteket, az most börtönben csücsül; az őrparancsnok meg azon töri a fejét, mivel vádolja őket, hogy mindet eladhassa a rabszolgapiacon. A császári törvénykezés igazságos: mindenkit egyformán sújt; függetlenül attól, bűnös-e az illető avagy ártatlan.
Suli távozása óta ólomlábakon járt az idő. Amikor végre visszatért, a koldusfiú zavarodottnak látszott.
– Különös, mester, de úgy tűnik, a felsőváros összes bejárata nyitva van, hogy aki siet, minél gyorsabban járhasson ki-be.
– Az összes bejárat? – szűkült össze a nagyherceg szeme. – És mi a helyzet az őrséggel?
– Senki se volt annál a négy vagy öt kapunál, amit megnéztem, mester – felelte a gyerek.
Borric felállt, és felhúzta az álöltözéke részét képező fekete bőrkesztyűt. Az éjszaka folyamán újabb metamorfózison ment át – ezen a héten a harmadikon –, hála Nakor feneketlen zsákjának, és a lóeladásból maradt pénznek. Rövid fehér haja ismét sötét színű lett – ezúttal barna, némi vöröses árnyalattal –, továbbá fekete páncélt és köpönyeget viselt. Felületes szemlélő számára a Belső Légió katonájának látszott. Ha közelebbről megnézték, akkor csak egy névtelen zsoldos volt, aki az ünnepségekre érkezett. Sulin ugyanaz a sivataglakó köntös maradt, Nakor pedig kék csuhát vett, amely kicsivel kevésbé volt fakó és foltos, mint az eddigiek.
Ghuda nem volt hajlandó változtatni a megjelenésén: fölöslegesnek ítélte, hiszen biztos volt benne, hogy meghalnak. Borric nyaggatásának engedve vásárolt magának egy piros tunikát, bár nem hitte, hogy ebben nehezebben ismernék fel a tolvajok vagy a katonák.
Mindannyian felálltak, és Borric elindult a tér túloldala felé. Keresztülverekedve magukat a tömegen elérték a sugárutat, amelyet még mindig kötélkordon és katonaság vigyázott, nehogy az alsóváros lakói ellepjék, hiszen másnap reggel ezen az úton halad majd a körmenet. A nagyherceg végignézett a most üres utcán, és látta, hogy számos épületben még égnek a fények. Némelyiknek nyitva volt az ajtaja. Egy átsiető férfit megállított egy őr. Beszéltek néhány szót, aztán a polgár továbbmehetett, és hamarosan eltűnt az egyik kapualjban.
– Azok a fennsík oldalába vájt épületek valójában a palota részei – magyarázta Suli. – Azokban laknak a legalacsonyabb származású tisztavérűek. És sok ottani házból alagutak vezetnek fel a felsőbb szintekre.
Figyeltek egy ideig, és látták, hogy a katonák mindenkit megállítanak, aki át akar menni a sugárúton.
– Kicsit túl nagy itt a nyüzsgés – szögezte le Borric. – Menjünk, keressünk másik utat!
– Másik utat, de hová? – kérdezte Ghuda, miközben követte a nagyherceget.
– Majd meglátod – vágta rá a fiatalember.
– Féltem, hogy ezt fogod mondani – felelte Ghuda.
Borric továbbment a városrészt egész délutánra árnyékba borító gigantikus platót övező út mentén. Egy nagyobb kereszteződésnél megtorpant, mert megtalálta, amit keresett.
– Ez az! – mutatta a fejével.
– Micsoda? – nézett rá értetlenül Ghuda.
– A túlsó sarkon, harcos – felelte Nakor. – Hát nem látod?
A túlsó sarkon egy, a platóba vájt, nyitott végű alagút szája tátongott. Őrök sehol sem látszottak, viszont ki-be járkáltak a szolgák. Borric körülnézett, majd gyorsan átbújt a kötél alatt. Ahogy átsietett az utcán, szinte várta, hogy valaki rákiabáljon, de a háztömbnyi távolságban álló katonákat alighanem meggyőzte sötét páncélja, hogy közülük való. Társai egy lépéssel se maradtak le tőle, így mindenki azt hihette, hogy vele vannak.
A nyíláson belépve egy rámpára bukkantak, amely felfelé vezetett a sötétbe, és harminc méterenként fáklyákat helyeztek el a falán.
– És most mit csinálunk? – érdeklődött mogorván Ghuda.
– Besétálunk a palotába – felelte a nagyherceg.
– És hogy képzeled a megvalósítást?
– Tisztára bolond vagyok, hogy nem gondoltam erre hamarabb. Csak kövessetek, és bármi történjék, tegyetek úgy, mintha pontosan tudnátok, hová megyünk! A palotákat és a személyzetüket aztán tényleg ismerem! A szolgák soha semmiről sem akarnak tudni. És ebbe beleértendők a szolgálatban lévő katonák is.
A következő emeleten benézett egy oldalfolyosóba, de nem látott semmit.
– Amikor olyan helyen jársz, amit nem ismersz, csak esetlenkedsz ott, meg bámészkodol, így mindenki látja idegen mivoltodat. Ha kihúzod magad, előre nézel, és céltudatosan haladsz egy irányba, a szolgák és az őrség feltételezik, hogy tudod, hova tartasz. Nem fognak megállítani és kikérdezni, mert nem akarják, hogy megbüntessék őket, amiért zaklattak valakit, aki azt teszi, ami a dolga.
A tisztektől és az alacsonyabb rangú hivatalnokoktól azonban óvakodnunk kell. A tisztek általában mindenkit megállítanak, akit nem ismernek – habár most, hogy több ezer idegen mászkál a folyosókon ez is valószínűtlen. A legkönnyebben egy saját magától eltelt kishivatalnok kaphat el bennünket, aki be szeretné bizonyítani, mennyire fontos személyiség is ő.
– Jól hangzik, Bolond – bólogatott Ghuda. De az is jó ötletnek tűnt, hogy lépjünk kapcsolatba a tolvajokkal.
Borric megtorpant.
– Nézd, most már itt vagyok. Ha annyira félted az életed azok után, hogy ennyi mindenen keresztülmentünk, miért nem fordulsz vissza?
Ghuda csak egy pillanatig gondolkodott.
– Neked köszönhetően, Bolond, mind a császári Belső Légió, mind a főváros tolvajai kutatnak utánam, hogy bedobjanak valami nagyon mély lyukba. Két lábon járó hulla vagyok. Tehát választhatok, hogy visszamegyek, és megvárom amíg valaki felismer, vagy idebenn kapnak el. De még mindig ott az esély, hogy megtörténik a lehetetlen, és végre csinálsz valami értelmeset. Ebben a valószínűtlen esetben akár túl is élhetem, és hozzájuthatok a pénzemhez. Ezért vagyok még mindig itt.
Borric hátranézett az alagútban, amikor távoli léptek visszhangját hallotta közeledni.
– Suli? Te sem akarsz elmenni?
A gyerek ijedten, de határozottan megrázta a fejét.
– Ön az én uram, és én a szolgája vagyok, mester. Önnel maradok.
A nagyherceg a koldusfiú vállára tette a kezét, majd Nakorhoz fordult:
– És mi a helyzet veled, varázsló?
– Jól szórakozom – szélesedett tovább az isalani vigyora.
– Jól szórakozik! – tátogott némán, égnek emelt tekintettel a zsoldos, de hangosan nem szólt semmit.
Borric intett, hogy menjenek tovább az alagúton.

 

Borric még soha nem látott a császári palotához foghatót. Az épülettömb akkora volt, mint egy nagyváros, és minden része akkora forgalmat bonyolított, mint egy főutca hétköznapokon. A minden járaton föl-le rohangászó embertömeg segített nekik, hogy ne tűnjenek fel senkinek. Ezidáig helyesnek bizonyult a nagyherceg jóslata, hogy ha úgy tesznek, mintha ide tartoznának senki sem fogja megállítani őket.
A gondot az jelentette, hogy a leghalványabb fogalmuk sem volt, hova mennek. Ha viszont útbaigazítást kérnek, azzal a leleplezést kockáztatják, mert aki jogosan jár a palotában, az valószínűleg tudja, merre induljon.
Már több mint egy órája kószáltak a palotában. Éjfél is elmúlt, és bár a kesh üzleti időszak csak néhány órával korábban zárult, ilyenkor már a legtöbb becsületes polgár ágyba szokott bújni.
Borric egy kevésbé nyüzsgőnek látszó területre vezette a társaságot, aztán végig egy oldalfolyosón, ami alighanem magánlakosztályokhoz vitt. Rettegve, hogy bármelyik pillanatban rájuk szólhatnak, megkönnyebbültek, amikor egy elhagyatott kertben lyukadtak ki. Ghuda letérdelt a szökőkút mellé, és ivott a vizéből.
– És most mi legyen? – nézett fel azután sóhajtva.
Borric leült a szökőkút peremére.
– Azt hiszem, körül kellene néznem, de csak akkor, ha kissé lecsendesülnek a dolgok. – Levetette köpönyegét és a bőrpáncélját, mondván: – És ha arra megyek, amerre szeretnék, ezt itt kell hagynom. – Körülnézve látta, hogy az egyik fal mentén bokrok és páfrányok sorakoznak. – Ha ott elrejtőztök, csak akkor vehetnek észre titeket, ha kifejezetten keresnek.
Ghuda már éppen mondani akart valamit, amikor gongszót hallottak a távolból.
– Mi volt ez? – pattant fel.
Néhány másodpercen belül újabb gong zengett fel, majd még egy. Hamarosan már mindenhonnan gongokat hallottak, a folyosóról pedig lázas rohangálást. Borric megragadta a páncélját, és fejest ugrott az egyik bokorba. Társai is mellékuporodtak.
– A fenébe! Csak nem minket keresnek? – csodálkozott.
Ghuda kikukucskált a jótékony ágak közül:
– Nem tudom, de ha átfésülik a kertet, biztosan megtalálnak. Csak egy kijárat van.
Borric bólintott.
– Várunk.

 

Erland és Sharana azonnal felébredtek, amikor elkezdtek zengeni a gongok. Nem aludtak mélyen, inkább csak szunyókáltak egyet szeretkezés után. Lágy külseje ellenére a lány fiatal és egészséges volt, ráadásul tökéletes kondícióban, így komoly kihívást jelentett a nagyherceg számára. Erland; kimerült, mire befejezték, de olyan jól esett ez a fáradtság, hogy nem is kívánt mást, mint hogy minél tovább tartson.
A lány reakciója azonban rögtön elsöpörte édes gondolatait.
– Mi ez? – kérdezte a fiatalember.
Sharana kipattant az ágyból, és ráordított a függönyt félrehúzó szolgálókra:
– Udvari öltözetet!
Amíg Erland összekotorta ruháit, a szolgák már fel is adták a nagyhercegnőre szoknyáját és mellényét. Miközben a lány bekapcsolta a szoknyát rögzítő övcsatot, odaszólt:
– Ez riadójelzés. Parancs, hogy zárják be a felsőváros összes kapuját. Azt jelenti, valami nagy baj van.
Erland sietve befejezte az öltözködést, és amikor kész volt, mindketten elhagyták a kertet, és besiettek a fiú lakosztályába. A lányra már várt a tisztavérű udvari testőrség, és a Belső Légió fekete páncélú katonáinak vegyes csapata. Meghajoltak, és a vezetőjük megszólította a nagyhercegnőt:
– Fenség! A lakosztályában a szolgálói tájékoztattak, hogy itt találjuk. A császárnő megparancsolta, hogy vezessük önt hozzá.
Sharana biccentett. Amikor azonban Erland is elindult velük, az egyik légionárius megszólalt:
– Erre a fickóra nem vonatkozik a parancsunk, fenség.
Sharana megpördült, és kis híján leköpte a katonát.
– Még hogy erre a fickóra! – Aztán Erlandra mutatva folytatta. – Ő a Szigetkirályság trónörököse! Királyi fenség! – Hangja parancsolóvá vált, arca pedig kipirult a dühtől. Szinte üvöltött a légionáriussal: – Úgy szólítja őt, ahogyan Awari bácsikámat, mert egyenlő rangban állnak! – Ez parancs!
A nagyherceg megdöbbent a lány dühkitörése láttán; és azon az erőszakosságon, amellyel kifejezte magát. Szinte várta, hogy a hercegnő bocsánatkérésre szólítja fel a katonát, de ehelyett csak intett, hogy indulhatnak.
Erland látta, hogy a tiszt elsápadt, és verejték gyöngyözik a homlokán, úgyhogy nem irigyelte a mai estéért. Mire azonban befordultak a sarkon, Sharana hangja ismét édes volt, mint a méz:
– Feltételezem, hogy ez is amiatt a szerencsétlen ügy miatt történt apád hadseregével. Kétlem, hogy valami igazán veszélyes dologról lenne szó. Itt a felsővárosban biztosan nem.
A nagyherceg megpróbálta ezt az édesen mosolygó kislányt, aki mellette sétált, összeegyeztetni az ordítozó hárpiával, aki egy perccel ezelőtt a sárga földig lehordott egy katonatisztet, de nem sikerült.
Beléptek abba a palotaszárnyba, amelyben a Fény Udvara helyezkedett el, a kormányzás hivatalos csarnoka. Erland még sosem járt itt, mert a császárnő eddig mindig az audienciacsarnokban fogadta.
Most azonban Kesh kormányának székhelyén állt. Ide soha nem hatolt be a sötétség, mert a termet ezer csillárral szerelték fel, amelyek mindegyikében húsz gyertya égett. A helyiség szinte ragyogott. Nappali világosság honolt, csakhogy árnyékok sem voltak, mert míg a napfény egyetlen irányból érkezik, itt húszezer fényforrás világlott Még amikor az udvar összeült, akkor is folyton munkások dolgoztak idebenn, akik sorban leengedték a csillárokat, és kicserélték bennük a leégett gyertyákat, mert a Fény Udvarában soha nem lehetett sötét.
Végigsiettek a hosszú bejárón, el az összesereglett udvari hivatalnokok és a császári légió tisztjei mellett. A tömeg élén Aber Bukar kutya légióinak főtisztjei álltak. Aranylevelekkel díszített trónusán, aranyszálakból szőtt párnáin pedig ott ült a császárnő.
Körülötte pedig, félkörben emelkedő székeken várakoztak Kesh összegyűlt fejedelmei, a Lordok és Mesterek Galériáján. Miközben Erland megközelítette a trónt, egyre újabb és újabb főnemesek siettek be, és foglalták el helyeiket.
A terem halk beszélgetéstől zsongott, és nem kívánt látnoki tehetséget, hogy az ember észrevegye a félelmet a hangokban. Valami szörnyűség történt, és a csarnokban mindenütt találgatások folytak.
Amikor Sharana és Erland az emelvény lábához ért, a császárnő ceremóniamestere koppantott vasalt botjával. A bot tetejét díszítő sólyom szinte le akart ugrani a karmai között tartott napkorongról.
– Figyelem, csöndet kérek! Eljött ő! Eljött ő! Úrnőnk, Aki Maga Kesh, ítéletet ül!
Hirtelen mindenki elhallgatott. A császárnő intett Sharanának, hogy menjen föl a tizenkét lépcsőfokon. A lány bizonytalanul engedelmeskedett. Ilyen még soha nem fordult elő, mivel a Császárság hagyományai szerint kizárólag a ceremóniamester mehetett fel az emelvény lépcsőjén, és neki is egy fokkal lejjebb kellett maradnia, hogy továbbíthassa az uralkodónak azokat az iratokat, amelyekre szüksége lehet. Sharana megtorpant az utolsó lépcsőn, de a nagyanyja intett neki, hogy lépjen közelebb. Amikor unokája odaért, és térdre borult, Lakeisha, a Nagy Kesh Birodalom császárnője átölelte őt, és zokogni kezdett. A csarnok döbbent némaságba borult, mivel ilyesminek még soha senki nem volt tanúja.
Végül az idős asszony eleresztette zavarodott és ideges unokáját, és felállt. Mélyet lélegzett, hogy visszanyerje az önuralmát, majd felkiáltott:
– Tudja meg mindenki, hogy gyilkosság történt a házamban! – Ismét könnyek kezdtek csorogni ráncos arcán, de a hangja nem csuklott el. – Leányom halott.
Az egész hallgatóság felhördült. A Lordok és Mesterek Galériájának több tagja a többiekre nézett, hátha rosszul értették.
– Igen – zokogott az uralkodó – Sojianát elvették tőlem. Őt, aki utánam következett volna a trónon, elszakították a fénytől. Aztán Lakeisha hangja dühösre váltott: – Elárultak bennünket! Szívélyesen fogadtuk házunkban azt, aki elárult bennünket, s aki azt szolgálja, aki porba akar sújtani minket!
Erland a terem földszintjéről figyelte az eseményeket, és amikor a császárnő pillantása rászegeződött, körülnézett, hol lehetnek a társai. James és Gamina a hatalmas csarnok hátuljában állt, láthatólag őrizet alatt. Hirtelen Gamina szólalt meg a nagyherceg elméjében.
– James szerint ne mondj semmit, bármi történjék. Azt hiszi...
– Mielőtt befejezhette volna, a császárnő felsikoltott:
– Erland! A conDoin ház nagyhercege! Hát csak azért jöttél országunkba, hogy gonoszságokat művelj?
Erland nagy levegőt vett, aztán nyugodtan csengő hangon így szólt:
– Kérlek; beszélj világosan, Lakeisha!
Az, hogy a nagyherceg nevén szólította a császárnőt, nem maradt hatás nélkül a kesh nemesekre nézve. Ezzel kinyilvánította igényét, hogy továbbra is a Szigetkirályság trónörököseként kezeljék. A fiú tudta, hogy történjék bármi, rangja és diplomáciai mentessége némi védelmet nyújt számára.
– Pontosan tudod, mire gondolok, viszály gyermeke – vett mély lélegzetet a császárnő Erlandra pillantva. – Leányom; Sojiana, aki követett volna engem a trónon, holtan fekszik a hálószobájában, mint azt ön is jól tudja. Az ön egyik honfitársa ölte meg.
A nagyherceg ismét körülnézett, de nem találta, akit keresett, az uralkodó pedig folytatta:
– Leányomat meggyilkolta az az ember, akit ön hozott a házunkba, és ha bebizonyosodik, hogy az ön parancsára tette, az ön rangja és pozíciója mit sem ér.
– Locklear – suttogta Erland.
– Igen – kiáltotta a császárnő. – Locklear báró elmenekült az éjszakába, miután végrehajtotta véres tettét. A palotát lepecsételtük, és megkezdődött a kutatás. És amikor elénk hozzák, végre megtudhatjuk majd az igazságot. Most pedig takarodjon a szemem elől; egész életemre elegem van a Szigetkirályság népéből!
Erland mereven megfordult, és méltóságteljesen kilépdelt a teremből. Amikor az ajtóhoz ért, az őrökkel körülvett James és Gamina felzárkózott mögé. Egyetlen szót sem szóltak, amíg a grófi pár rendelkezésére bocsátott lakosztályba nem értek. Akkor a nagyherceg megfordult, és ráparancsolt az őrség kapitányára:
– Hagyjanak magunkra! – Mivel a férfi tétovázni látszott, Erland előrelépett, és ráordított: – Hagyjanak magunkra! Most azonnal!
– Nagyuram! – hajolt meg a kapitány, és kiparancsolta embereit a helyiségből.
Erland mentálisan Gaminához fordult:
– Meg tudnád találni Lockyt?
– Megpróbálhatom – felelte az asszony. Behunyta a szemét, és egy kis ideig mozdulatlanul állt, aztán döbbenten fölpattant a szeme. – Borric! – mondta hangosan.
– Mi? – csodálkozott Erland.
A nő ismét kényszerítette magát, hogy csak társai elméjében szólaljon meg.
– Egy pillanatig... csak egy pillanatig, azt hittem... – Rövid szünet után folytatta: – Nem tudom, mi lehetett ez. Egy szemvillanásnyi időre észleltem egy ismerős mintázatot, aztán amikor felismertem... mármint, úgy tűnt, hogy felismertem... eltűnt.
– Eltűnt? – érdeklődött James.
– Biztosan egy varázsló volt az. Csak egy mágus képes arra, hogy ilyen gyorson és tökéletesen elrejtse előlem a gondolatait. – Majd szomorúan hozzátette: – Nem is lehetett Borric, itt a palotában semmiképpen sem. Fáradt vagyok és félek. Biztosan valami ismenőset találtam a mintázatban, és rossz következtetést vontam le belőle, mielőtt megbizonyosodhattam volna. Tovább keresem Lockleart.
A két férfileült egy díványra, és a mozdulatlanul álló, csukott szemű Gaminát figyelte, aki gondolataival körbejárta a palotát, és a Lockleart jelentő ismerős mentális mintázat után kutatott. Erland közelebb húzódott Jameshez, hogy halkan beszélgethessenek, és ne zavarják meg az asszonyt a koncentrációban.
– Neked sikerült találnod valamit? – kérdezte, James azon szándékára utalva, hogy kisurran, és körülnéz a palotában.
– Semmit. Túl nagy ez a terület – suttogta a gróf. – Apád palotája tizedekkora sincs, és ott is teljes egy hónapig tartott, míg a titkos folyosók többségét megtaláltam.
– Azt hittem, talán... találsz valamit – sóhajtott fel Erland.
– Én is – osztozott a csalódottságában James.
Alig szóltak valamit, csak ültek, és várták, hogy Gamina befejezze a kutatást. Közel fél órába telt, mire az asszony ismét felnézett.
– Semmi – mondta halkan.
– Semmi nyoma? – kérdezte Erland.
– Semmi – felelte a nő. – Nincs a palotában. Semelyik részén.
Erland nekidőlt a fal mellett elhelyezett párnáknak.
– Azt hiszem nincs más dolgunk ma éjjel, mint hogy várunk – mondta végül, majd szó nélkül felállt, és magára hagyta a házaspárt.

 

Borric kis híján kiugrott a bokrok közül.
– Mi a ...? – kezdte, de Ghuda visszarántotta, még mielőtt az ajtónál álló őrök észrevették volna. A riadó megszólalása után öt perccel már mindenfelé katonák járkáltak, de mind egy irányba siettek, fehér szoknyás tisztavérű palotaőrök és fekete ruhás légiósok egyaránt. Borric nem tudott másra gondolni, mint hogy végül valakinek gyanús lett kíséret nélkül kóválygó különös csoport.
– Mivel próbálkozol? – kérdezte Ghuda.
– Csak egy pillanatra úgy hallottam, mintha valaki beszélne hozzám a hátam mögül – suttogott vissza a nagyherceg.
– Ez varázslat volt – vigyorgott rájuk Nakor.
– Mi? – szólalt meg a zsoldos és Borric egyszerre.
– Varázslat. Valaki átkutatta a területet. Amikor a te elmédhez ért, egy pillanatra megtorpant.
– Honnan tudod? – pislogott zavartan a fiatalember.
Nakor ügyet sem vetett a kérdésre.
– De én megoldottam. Most már nem találhatnak rád.
Borric már éppen tovább akarta erőltetni a dolgot, amikor egy csapat légiós érkezett, és elkezdték szisztematikusan átkutatni a kert bokrait. Ghuda lassan, módszeresen előhúzta a kardját, hogy azonnal az őrre ugorhasson, ha az félrehúzza az ágakat, amely mögött kuporogtak. Amikor a katonák már majdnem odaértek hozzájuk, Nakor felpattant.
– Hahó! – kiáltotta.
A legközelebbi őr kis híján hanyatt esett ijedelmében, amikor a különös, cingár őrült a nyakába szakadt. Aztán Nakor ugrándozott egy kicsit, amíg oda nem szaladt az összes katona.
Borric szeme hitetlenül elkerekedett, amikor ismétlődni látta a jelenetet, amelyben a varázslót megismerte. Mert bármilyen közel is volt valaki Nakorhoz, a fürge kis emberkét lehetetlen volt megfogni. Először az egyik őr, aztán egy másik már-már elkapta, de a virgonc isalani mániákusan vihorászva elszökkent előlük. Kétszer átvetődött az egyik férfi karja alatt, kikerült egy másikat, és elrobogott egy harmadik mellett, mielőtt bárki rájöhetett volna, mi történik. Amikor meg akarták fogni, elbukfencezett a lábak között, ha megpróbálták elgáncsolni, szaporán felpattant a levegőbe. Az utána tapogatózó kezek mindig csak a semmit markolászták. Gúnyos, huhogó kacajával pedig úgy felbosszantotta a katonákat, hogy azok minden taktika nélkül igyekeztek minél hamarabb elkapni őt.
Végül egy értelmesebb őrmester parancsára a légionáriusok körülvették Nakort. A kis emberke ekkor belenyúlt a zsákjába, és előhúzott egy mogyoró nagyságú tárgyat. Amikor az őrök rárontottak, ledobta a földre.
Amint a tárgy földet ért, vakító fény lobbant, majd csípős, kénes szagú fehér felhő emelkedett fel. Ugyanolyan szaga volt, mint amit Borric a Jeeloge börtönben érzett. A pislogó, zavarodott katonák egy pillanatig csak álltak ott, aztán észrevették, hogy Nakor már nincs a kör közepén. Gonosz kacajára megfordultak, és látták, hogy a fürge isalani már a folyosóra vezető ajtónál áll. Éleset füttyentve hívta az őröket maga után, majd megiramodott a palota belseje felé.
– Hogy csinálta ezt? – álmélkodott Ghuda.
– Szerintem tényleg varázsló – suttogta Suli.
Borric felegyenesedett.
– Azonnal visszajönnek, amint annak az őrmesternek eszébe jut, hogy mások is lehetnek itt, mert még nem fejezték be a kert átkutatását. Új búvóhelyet kell keresnünk, mégpedig gyorsan. Gyerünk!
– Az egyik hely ugyanolyan jó a halálra, mint a másik, Bolond – morogta gúnyosan a zsoldos.
Borric egy hosszú pillanatig merőn nézett á férfira:
– A cél az, hogy ne haljunk meg, Ghuda – mondta hűvösen.
– Ezzel nem vitatkozom – vonta meg a vállát a másik. – És most hová?
A nagyherceg kinézett a folyosóra.
– Ellenkező irányba; ahonnan az a sok katona jött. Ha mögéjük kerülünk, átjuthatunk oda, ahol már kutattak, és így időt nyerünk.
Azzal nem várt több megjegyzésre, hanem egyszerűen kilépett az ajtón, és nyugodtan elindult, mintha pontosan tudná, mit csinál. Azt kívánta, bárcsak tényleg tudná.

 

Erland merengett. Az egésznek nem volt értelme. Az elmúlt két nap történtek annyira valószínűtlennek tetszettek. Egy pillanatig sem hitte, hogy a császárnő tényleg azt gondolja, azért jöttek a palotába, hogy ilyen dúlást vigyenek véghez. Nem volt indíték; ok és magyarázat, eltekintve egy nyilvánvalótól. Bárki is próbált háborút szítani a Királyság és a Császárság között, megint ezzel próbálkozott, és ezúttal biztosra akart menni. Az az egyetlen megoldás kínálkozott, hogy a cselszövény értelmi szerzője addig akar szakítást provokálni, amíg minden gyanúsított a palotában tartózkodik az ünnepségek miatt.
Erland azt kívánta, bárcsak ismerné azok listáját, akiknek érdekükben áll ilyen őrültséget szabadítani a két országra, mert akár saját kezűleg is elvitte volna az illető férfiút – vagy asszonyt, tette hozzá magában, hiszen az udvarban az asszonyok is éppoly veszedelmesek, mint a férfiak – a császárnő színe elé gúzsba kötve. Eljátszott a gondolattal, hogy megírja Sharanának, semmi köze az édesanyja elleni merénylethez.
Aztán úgy döntött, nem érdemes ezzel fárasztania magát. Még ha személyesen döfte volna bele a kést, vagy szórta volna a kupájába a mérget, akkor is az ártatlanságát bizonygatná. Ekkor beléhasított a gondolat: vajon hogyan halt meg Sojiana hercegnő? És ha már Lockleart gyanúsítják, ő hol lehet? Hiszen ő nem egyszerű besurranó tolvaj: a Királyság főnemese, a krondori nagyhercegi udvar bárója. Még ha veszekednének is – bármilyen hevesen –, Locklear sosem bántana egy nőt. Erland tudta, hogy most a báró játssza a bűnbak szerepét, de hogyan tudják ezt bebizonyítani?
Miya lépett be, és finoman meghajolt.
– Erland – mondta halkan –, a császárnő elrendelte, hogy házi őrízetbe vegyenek a lakosztályodban.
– Hogy merészeli! – csattant fel a fiú dühösen. – Még ő sem szegheti meg a diplomáciai mentesség hagyományát!
Miya leült a nagyherceg mellé.
– Elveszítette a lányát. A tanácsadói fékezni igyekeznek, hiszen tudják, hogy amennyiben a király engedélye nélkül bántani mer téged vagy a társaidat, számíthat a megtorlásra, és egyetlen nagykövet sem teszi be a lábát többé Keshbe. – A nő sóhajtva ölelte át Erland vállát. – Egy-két napon belül úgyis meggondolja magát. Addig is meglátogathatod a barátaidat, de csak őrök kíséretében hagyhatod el ezt az épületszárnyat, és velük is csak azért, hogy visszatérj a császárnő színe elé, ha ismét látni kíván.
– Hogyan ölték meg a hercegnőt?
Miyának könnybe lábadt a szeme, de végül mégsem sírta el magát.
– Eltört a nyaka.
– Eltört? – húzta össze a szemét Erland. – Valami eséstől, vagy ilyesmi?
– Nem – rázta meg a fejét a nő: – Az egész tele volt zúzódásokkal. Valaki elroppantotta a gerincét.
– Miya, ez fontos – erősködött a nagyherceg. – Locklear nem ölhette meg az unokatestvéredet.
A nő néhány pillanatig Erland arcát tanulmányozta.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos?
– Locklear nem olyan férfi, aki bántana egy nőt. Még ha oka van rá, akkor sem, kivéve persze, ha a saját életét védi. De nézd, még ha... – kereste a szavakat -...ha valami miatt saját magához... méltatlanul viselkedett volna... akkor sem fojtogatta volna Sojianát. Ő vívó, ezért a kardját vagy a tőrét használta volna. Képzett harcos, de nincs meg az ereje hozzá, hogy eltörje valaki nyakát. A hercegnő nem volt törékeny asszony. És ha olyan, mint a lánya, lágy idomai alatt rengeteg erő húzódott.
– Sojiana erősebb volt, mint amilyennek látszott – bólintott Miya. – A császárnő vonaláról az összes... az összes rokonom ilyen. Lágynak látszanak, de nem azok. – Egy pillanatnyi hallgatás után folytatta: – De ha nem Locklear ölte meg, akkor kicsoda? Egyáltalán, miért nincs itt a báró?
– Attól tartok, mindkét kérdésre ugyanaz a válasz – mondta Erland. – És ha igazam van a történtekkel kapcsolatban, Locklear nagy veszélyben van... ha nem halott máris.
– Azt hiszem, tudok valakit, aki segíthet – jelentette ki a lány.
– Ki az?
– Lord Nirome. Ő mindig hajlandó meghallgatni az észérveket. És most, hogy a nagyhercegnő halott, még nagyobb lesz a széthúzás a Lordok és Mesterek tanácsában. Sokan hajlandóak lettek volna Sojianát elfogadni következő császárnőként, olyan fiatat lánynak azonban, mint Sharana, többségüknél nincs esélye. Nirome igyekszik majd enyhíteni a feszültséget az udvarban, és ha gyorsan megtaláljuk a gyilkost, az sokat segíthet.
– Azon tűnődöm... – töprengett Erland –, vajon ki áll Awari mellett.
– Lord Ravi, és mindazok, akik félnek a matriarchátustól. Sokan azonban csak azért támogatták Sojianát, mert ő volt az idősebb, és ezek most Awari ügye mellé állnak. Nem tudok olyan indokot, ami miatt nem neki kellene trónra kerülnie.
– Menj, nézd meg ide tudod-e hozni Niromét! – kérte a nagyherceg. – Véget kell vetnünk ennek az őrültségnek, mielőtt még több vér folyna.
A lány távozása után Erland hátradőlt. Behunyta a szemét, megpróbálta maga elé képzelni Gamina arcát, és üzenni neki. Egy perc múlva elméjében megszólalt a nő hangja:
– Igen, Erland, mi történt?
– Megtennéd, hogy Jamesszel együtt átjössz hozzána? Azt hiszem, korai még alvásra gondolni. Rengeteg megbeszélnivalónk van.
Néhány pillanatnyi szünet után Gamina azt mondta:
– Már megyünk is.

 

 

17.
Újabb tőrvetések

Borric kilesett a sarkon.
Mivel semmi mozgást nem látott, intett társainak, hogy kövessék. Majd egy órája bujkáltak a behatolókat kereső katonák elől. Nakort azóta sem látták, amióta elcsalta a légiósokat. Ötször vagy hatszor épphogy csak sikerült elkerülniük a járőröket.
Ghuda a nagyherceg vállára tette a kezét.
– Így sehova sem jutunk el – suttogta. – Szerintem fognunk kéne egy szolgát, akitől megtudhatjuk, hová szállásolták el a barátaidat. Aztán megkötözhetjük a fickót, és bedughatjuk valahova. Csak rövid időre okoznánk neki kellemetlenséget: ha kikeveredtünk ebből a kalamajkából, érte küldhetsz valakit. Mit szólsz hozzá?
– Nincs jobb ötletem, úgyhogy akár meg is próbálhatjuk. – Körülnézett. – De előbb pihennünk kellene egy kicsit.
– Én se bánnám, ha pár percig nem kéne használnom a lábamat, annyi szent – bólogatott a zsoldos.
– Hát, ezek a szobák üresnek tűnnek – mondta a nagyherceg, majd a legközelebbi ajtóra mutatott. – Szerintem nézzük meg, mi van odabenn!
Borric olyan halkan próbálta kitárni az ajtót, amennyire csak tudta, de az elefántcsont berakásos szerkezet rettentő hangosan csikorgott. Néhány centiméternyi után feladta.
– Nem kellene inkább visszamennünk egy függönyajtóig?
Ghuda hirtelen keményen megtaszította az ajtót, amely így csak egy meglepően halkat nyikordult, aztán belökte társait a szobába, utánuk ugrott, és becsapta maga mögött az ajtót.
Borric kis híján elveszítette az egyensúlyát. Mire megfordult, már csak azt látta, hogy az idősebb harcos a szájára teszi az ujját, hogy maradjanak csöndben. A nagyherceg előrántotta rapírját, Suli a rövid kardját, Ghuda pedig hátrább lépett, hogy kivonhassa másfélkezes kardját. Még egy kicsit hátrált, hogy el ne találja társait, amikor meglendíti fegyverét. Borric körülnézett, nincs-e valami, amiben megbotolhat harc közben. Nem mintha számított volna: ha csatára kényszerülnek, korlátlan számú őrrel kell hármuknak megküzdeni. Egyetlen reményük az lehetett, hogy életben marad addig, amíg meg tud győzni valakit, hogy ő Arutha másik fia.
Amikor nem tört rájuk senki, fáradtan leültek a földre, pihentették a feszültségtől és az órák óta való talpalástól fájó izmaikat.
– Tudod, Bolond, ettől a lopakodástól megéhezik az ember – sóhajtott fel a zsoldos. – Most rettenetesen örülnék, ha Nakor elővarázsolna egy narancsot.
Borric már éppen válaszolni-akart, amikor fojtott hangok ütötték meg a fülét. A közeledő zajok hatására a fiatalember talpra ugrott, és az ajtóhoz sietett. Suli mellékuporodott, hogy ő is kilásson a résen. A nagyherceg már éppen el akarta hessegetni a gyereket, a közelgő hangok azonban csöndre intették.
Két férfi haladt el az ajtó mellett. Az egyikük kövér volt, és hivatalát jelző pálcát fogott a kezében. A másikat csuklyás, fekete kaftán rejtette el a tekintetek elől, Borric egy villanásnyit mégis látott az arcából. Élénken beszélgettek, és a nagyherceg meghallotta a kövér szavait:
– ... ma éjjel. Nem várhatunk tovább. Ha a császárnő haragja elszáll, lehet, hogy logikusabb megoldást fog keresni. Meggyőztem, hogy küldje északra Awarit, hogy felkészüljünk egy esetleges támadásra, de az az ürügy nem sokáig tart már ki. Azonkívül valami mániákus garázdálkodik a palotában, és az őrök képtelenek elfogni. Nem tudom, mit jelent ez, de szerintem semmi jót... – A hang elhalt, amikor a két férfi befordult a sarkon.
Suli megrángatta a nagyherceg ruhaujját.
– Mester!
– Mi az? – próbálta Borric rendezni magában a hallottakat.
– Az a férfi, a fekete kaftános sovány. Őt láttam a durbini kormányzó házában, ő viselte az aranygallért. Ő az, aki Tűzúrnak dolgozik.
A nagyherceg bólogatva dőlt az ajtófélfának.
– Ez sok mindent megmagyaráz.
– Akkor most mi van? – suttogta Ghuda.
– Már tudom, miért jár a baj a sarkunkban Durbin óta – mormogta Borric.
– Mi?
– Később elmondom. Remélem, kipihentétek magatokat, mert megyünk. Most azonnal találnunk kell egy szolgát.
A nagyhercegnek alig hallható nyikorgással sikerült kinyitnia az ajtót. Aztán kilépett a folyosóra, mielőtt Ghuda tovább kérdezgethette volna. Borric tétovázott egy kicsit, de aztán utánamentek a többiek is, és behajtották maguk mögött az ajtót. A fiatalember intett a zsoldosnak és a gyereknek, hogy lapuljanak a falhoz.
A következő saroknál a folyosó elkanyarodott, és csak egy irányban folytatódott, így Borric kénytelen volt arra menni. Ebben a szárnyban nem világítottak. A nagyherceg úgy gondolta, a kesh nemesektől nem várják el, hogy sötétben botladozzanak, így joggal vélte, hogy nincs senki a környéken.
Amikor a járat túlsó végére értek, a nagyherceg a társai felé fordult.
– Valaki jön! – suttogta és intett társainak, hogy húzódjanak az egyik fal mellé, ő pedig a másik oldalra állt.
Egy magányos nő sietett a folyosón. Ghuda előlépett az árnyékból, hogy elállja az útját.
– Mi...? – kezdte, de ekkor Borric megragadta hátulról. Hiába volt karcsú és atlétikus alkatú, a fiatalember könnyedén megbirkózott vele, és a folyosó legközelebbi szobájába vonszolta.
A helyiséget halványan megvilágította egy szemközti ablakból beszűrődő fény. A nagyherceg befogta a lány száját, és úgy suttogott a fülébe:
– Ha felkiáltasz, bántani foglak. Ha csöndben maradsz, nem esik bajod. Megértetted?
Amikor a nő kurtán bólintott, a fiú elengedte.
– Hogy merészelsz...? – pördült meg hirtelen a lány, aztán meglátta foglyulejtője arcát. – Erland? Mi a csoda ütött...? – akadt el a szava, amikor meglátta a nagyherceg ruhájának fazonját, és rövidre nyírt sötét haját. – Borric! Hogy kerülsz te ide?
Borric élete során Jimmy bácsi sokszor mesélt arról, amikor még tolvajként dolgozott Krondorban, és a történetek egyik ismétlődő pontja a „hatodik érzéke” volt. Ha valami nem stimmelt, azt ő rögtön megszimatolta. És most először Borric megértette, miről beszélt James. Tudat alatt valami sikoltott, hogy baj van.
Előhúzta a kardját, és a nőre szegezte.
– Bolond, erre semmi szükség – nyugtatgatta a zsoldos. – Ez a nő...
– Csönd legyen, Ghuda! Asszony, mi a neved?
– Miya. A fivéred barátja vagyok. Annyira izgatott lesz, ha megtudja, hogy élsz. Mit csinálsz...? – A lány felkacagott. Annyira szívből jövően és spontánul hangzott, hogy Borric szinte csodálta, mert tudta, mennyire kényszeredett és művi az egész. – Összevissza fecsegek. Biztosan a meglepetéstől van, hogy...
– ...itt látsz a palotában – fejezte be helyette a nagyherceg.
– Élsz, azt akartam mondani – javította ki Miya.
– Nem hinném pillantott rá komoran Borric. – Amikor először megláttál, azt hitted, a testvéremmel futottál össze. Aztán hamar megértetted, hogy mégsem. Aki halottnak vél, nem jut ilyen gyorsan erre a következtetésre. És nem azt kérdezted, „Hát élsz?”, hanem azt, „Hogy kerülsz te ide?”. Mert tudtad, hogy élek, és az alsóvárosban vagyok.
A nő elnémult, a nagyherceg pedig a társaihoz fordult.
– Ez az asszony is az összeesküvők között van, akik Krondortól Keshig lépten-nyomon el akartak tenni láb alól. Tűzúrnak dolgozik.
Miya szeme egy pillanatra felvillant a név hallatán; de a felismerés semmilyen egyéb jelét nem adta.
– Ha elég hangosan sikítok, pillanatokon belül tucatnyi őr csődül ide – mondta.
Borric tagadólag ingatta a fejét.
– Ezt a szárnyat már átkutatták. Sikerült besurrannunk a szobákat ellenőrzők háta mögé. Azonkívül meg különben is egy embert keresnek.
Miya hátralépett, és tekintete az ajtóra villant – a távolságot méregette.
– Eszedbe ne jusson! – szólt rá a nagyherceg. Majdnem sikerülhetne, csakhogy én gyorsabb vagyok, mint amilyennek látszom, és több mint egy méter előnyöm van – mutatott a lányra kardjával.
– Nem jutsz ki innen élve, tisztában vagy vele? Az események már túljutottak azon a ponton, hogy gyorsan és könnyen magyarázkodhass. Vért ontottak, és katonák menetelnek a határ felé. Édesapád seregszemlét tart a Nyugat hadai fölött, és készen áll arra, hogy megtámadja a Császárságot.
– Az apád? – csodálkozott Ghuda. Hát ki a csoda a te apád, amikor otthon van?
– Krondori Arutha herceg – felelte Borric.
A zsoldos úgy pislogott, mint egy bagoly napvilágnál.
– Krondor nagyhercege?
– Én pedig a szolgája vagyok, és az maradok akkor is, amikor ő lesz a Szigetek királya.
Ghuda egy pillanatig némán álldogált, aztán hebegni kezdett:
– Bolond... Borric... nagyherceg, vagy hogy a fenébe szólítsalak, ha ennek vége, emlékeztess rá, hogy megint le kell, hogy üsselek.
– Ha sikerül élve kikeverednünk ebből a kalamajkából, örömmel állok elébe. Nem fogok védekezni. – Aztán Miyára nézett. – Az apámról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy ostoba lenne. Később vezetne sereget Kesh ellen, mint ahogy én üllővel a hátamon direkt belemásznék a futóhomokba.
– Hát, ahogy én ismerlek, ez nem kizárt – fűzte hozzá a zsoldos.
– Hazudik – folytatta Borric. – És meg kell találnunk a testvéremet. Te fogsz minket odavezetni – mondta Miyának.
– Nem.
A nagyherceg a lány torkának szegezte a kardját. Amikor látta, hogy az meg sem rezzen, megkérdezte:
– Hát nem félsz a haláltól?
– Te nem vagy gyilkos – vonta meg a vállát a nő.
Ghuda félretolta Borricot az útból.
– Lehet, hogy ő nem, te kis kurva! – Durva kezek ragadták meg Miya vállát, és eltorzult arcából ítélve a zsoldos nem valami gyengéden rántotta magához az asszonyt. Olyan közel vonta őt, hogy az orruk majdnem összeért, és a képébe suttogott. – Én azonban más fajta kandúr vagyok. Én nem kedvelem a tisztavérűeket és a felsőbbrendűségről alkotott nézeteiket. Inkább kígyót melengetnék a keblemen, mint hogy meg kelljen simogatnom téged. Ha lánggal égnél, azért se mennék át az utca túloldalára, hogy lehugyozzalak. Lassan és fájdalmasan foglak megölni, kislány, ha nem mondod el, amit tudni akarunk. És mindezt úgy, hogy közben sikoltani se tudj.
A zsoldos nyugodt gonoszsága meggyőző lehetett, mert Miya alig tudta kinyögni:
– Elviszlek benneteket.
Mire Ghuda eleresztette, a rettegés könnyei csorogtak a lány arcán. A nagyherceg eltette rapírját, és elővette a tőrét. Borric megmutatta a rövid pengét, aztán az ajtó felé lódította a nőt.
– Ne feledd, nem tudsz elszaladni. Gyorsabban utánad hajítom a tőrt, mint ahogy te futhatsz.
Miya kinyitotta az ajtót, és ők követték. Menet közben a zsoldos rákérdezett:
– Miből jöttél rá, hogy csak színészkedik?
– A hatodik érzékem súgta.
– Pedig már meggyőztél, hogy neked biztos nincs ilyened – jegyezte meg Ghuda. – Örülök, hogy végül mégis fölébredt.
– Hát még én!
– De már előtte is belebotlottál valamibe – erősködött tovább a zsoldos. – Mitől lett gyanús a lány?
– Ugyanabba az irányba tartott, mint az a két férfi, és az egyikük látványa nagyon megrázott.
– Miért, ki volt az? – kérdezte Ghuda, miközben befordultak egy jobban megvilágított folyosóra.
Amikor meglátták az első őrszemeket egy ajtó előtt, Borric közelebb lépett a lányhoz, nehogy elrohanjon, vagy segítségért kiáltson.
– Az a férfi Lord Torren Sie volt, Kesh nagykövete apám udvarában – felelte közben a zsoldosnak.
Ghuda megrázta a fejét.
– De ő a császári család tagja. Néhány nagyon fontos ember akarja a halálodat, Bolond.
– Néhány másik nagyon fontos ember pedig az igazságot akarja – szögezte le a nagyherceg. – Ezért maradunk életben még egy kicsit.
– Az istenekre mondom, nagyon remélem, hogy igazad lesz – nyögött fel a zsoldos. Miya végigvezette őket a palotán. Számos, ajtók előtt strázsáló őr mellett haladtak el. Ha a katonák furcsállották is, hogy a császári háztartás egyik tagja három szokatlan öltözékű férfi élén sétálgat, ügyesen titkolták. A lány bekanyarodott egy másik közlekedőbe, és elment jó féltucatnyi őrizetlen ajtó mellett.
A folyosó végén Miya megállt egy nagy, csukott ajtó mellett.
– A fivéred odabenn van – mondta.
Borric előrelódította a lányt.
– Nyisd ki, és te mész be elsőnek.
A nő lenyomta a kilincset, majd belökte az ajtót. Belépve még szélesebbre tárta a nagyherceg előtt. A fiatalember, majd Ghuda és Suli is követték.
Miya keresztülvezette őket az előcsarnokon, majd egy újabb szoba elé érve megismételte a procedúrát. Ezúttal azonban a lány Suli után becsapta az ajtót, és felkiáltott:
– Ő krondori Borric! Öljétek meg!
A helyiségben ugyanis katonák ültek a tisztavérűek egyenruhájában. Miya parancsára mind talpra ugrottak és fegyvert rántottak.

 

Amikor a szolgáló bejelentette Lord Niromét, Erland engedélyezte, hogy belépjen. A köpcös nemes besietett, majd meghajolt a nagyherceg előtt.
– Fenség, Lady Miya szerint ön sürgősen beszélni kíván velem. – A nemes ekkor látta meg a sarokban ülő Jameset és Gaminát. – Uram, hölgyem. Bocsássanak meg, amiért nem vettem észre önöket azonnal.
– Négyszemközt akart veled beszélni – üzente Gamina. – Igazság szerint szörnyen bosszantja, hogy mi is itt vagyunk.
– Van valami híre Locklear bárót illetően?
– Ha lenne, önt értesítenénk elsőként – tárta szét a karját Nirome. – Meg kell értenie. Mi, őfelsége tanácsadói nem érzünk akkora személyes haragot, mint ő. Mi legfeljebb egy rokont veszítettünk el, úrnőnk, Aki Maga Kesh viszont az egyetlen leányát. Bár anya és lánya gyakran összekülönböztek az udvar ügyeiben, mindazonáltal személyes kötődésük nagyon erős volt egymás iránt. Ugyanakkor, amint azt nyilván ön is számtalanszor elismételte magában, a történtek merőben logikátlanok.
– Reméltem, hogy ön is így látja – felelte Erland.
– Hagyománytisztelő ember vagyok, fenség. Az idők folyamán a Lordok és Mesterek Galériájában többnyire a közvetítő szerepét játszottam, mivel – amint azt kétségtelenül ön is észrevette – számos eltérő felfogású nép él birodalmunkban. Kesh pluralisztikus állam, melynek történelme rendkívül különböző módon alakult, mint az önök Királyságáé.
– Az időt húzza – közvetítette Gamina James véleményét.
– De miért?
Most már Gamina válaszolt:
– Kettesben akar maradni veled. Nem... azt akarja, hogy egyedül maradj... összevissza cikáznak a gondolatai... nem koncentrál úgy, mint amikor te akarsz velem beszélezi... azon gondolkodik... – Az asszony hirtelen elsápadt, és James egy pillanattal később már kivont karddal ugrott talpra. A kövér nemes megérezhetett valamit Erland arckifejezéséből, vagy meghallhatta, ahogy a gróf felállt, úgyhogy gyorsan megfordult, és védekezően maga elé tartotta hivatali pálcáját.
– Mi az? – kérdezte a nagyherceg.
– Borric él – jelentette ki Gamina.- Valahol a városban van. Nirome el akar vinni téged valahová, ahol-a barátai kényelmesen megölhetnek.
– Mi? – csodálkozott Erland, mert képtelen volt ennyi mindent egyszerre befogadni.
A kesh nemes arca elszürkült.
– Miről... beszél a hölgy?
– A feleségemnek vannak bizonyos adottságai, uram – magyarázta James. – Többek között megérzi a hamisságot. És most mondja el szépen, milyen szerepet is játszott a ma éjszakai gyilkosságban!
Nirome a kijárat felé iramodott, de a gróf elvágta az útját. Erland is elővette a kardját.
– Nos, hol van a testvérem?
A köpcös férfi kiutat keresve körülnézett, aztán láthatólag összeomlott.
– Könyörgöm fenség, bocsásson meg! Mindent bevallok, de kérem, ígérje meg, hogy közbenjár az érdekemben a császárnőnél. Én csak aprócska fogaskerék vagyok az Awari herceg ambícióit segítő cselszövényben. Ő tervelte ki a nővére halálát, és azt is, hogy megöleti önt, és nőül veszi Sharanát.
– A saját unokahúgát? – csodálkozott a nagyherceg.
James intett a kardjával.
– Előfordult már ilyesmi a Császárság történetében. Ha az örökös igényjogosultsága gyenge lábakon áll, összeházasodik egy unokatestvérrel vagy akár egy fiú- vagy lánytestvérével, hogy megerősítse.
– Pontosan – bólogatott Nirome. De ha meg akarjuk menteni a barátjukat, sietnünk kell. A palota egyik alsóbb szintjén őrzik, és megsebesült.
James a feleségére nézett, de az a fejét ingatta.
– Meg nem tudnám mondani.
– Mit?- érdeklődött a nagyherceg némán.
– Nagyon okos, és nagyon mozgékony az elméje. Lehet, hogy nincs tisztában azzal, hogy kiolvashatom a felszínes gondolatait, de mágiára gyanakszik, ezért folyamatosan ismételgeti magában, amit nekünk mondott. Más képzetek és érzések nyomait látom... Hazudik a szerepével kapcsolatban, de nem tudom, mennyiben óvatosnak kell lennetek vele.
– Akkor most mesélje el, mit tud Borricról!
– Úgy hírlik, a következő történt: egy rabszolga megszökött néhány nappal azután, hogy sivatagi rablók Durbinba hurcolták. Állítólag megölte a kormányzó feleségét, hogy álcázza a menekülését. A személyleírás az ön fivérére illik.
– Rejteget még valamit. De ez többé-kevésbé igaz.
– Találnunk kell valakit, akiben megbízhatunk – mondta Erland.
Ekkor egy szolgáló érkezett a bejárathoz, és ez egy pillanatra elvonta a nagyherceg figyelmét. Niroménak több se kellett, lesújtott rá, majd súlyát meghazudtoló fürgeséggel félreugrott James csapása elől.
– Hívd az őrséget! – kiáltott oda a lánynak, aztán meglengette a botját.
A szolgáló csak egy pillanatig tétovázott, aztán sikoltozva őrökért rohant. Amikor James megragadta a testes udvaronc karját, kapott egy jókora ütést a vállára. Erland odaugrott, és megragadta a botot, ezzel visszaszorítva a nemest. Amikor a nagyherceg fenyegetően felemelte a kardját, megérkeztek a katonák.
Azonnal kardok és lándzsák gyűrűjében találták magukat, és a fehér szoknyás tisztavérű kapitány rájuk ordított:
– Tegyék le a fegyvert, vagy meghalnak!
Erland csak egy pillanatig gondolt védekezésre, aztán átadta a kardját.
– Sürgős üzenetet kell küldenem a császárnőnek. Súlyos árulás történt.
A katonák hátracsavarták James és Erland karját, aztán a kapitány Niroméhez fordult.
– Megöljük őket?
– Egyelőre ne – felelte a főnemes. – Vigyétek őket az üres palotaszárnyba! De úgy vigyázzatok, az életünk múlik azon, hogy senki se lássa őket! Meg kell találnom Miyát és Toren Sie-t, aztán csatlakozunk hozzátok.
Ekkor ébredt rá Erland, hogy ez a behízelgő modorú kövér férfi Awari herceghez hűséges katonákat helyezett el ebben a palotaszárnyban, azonkívül Sojiana hercegnőt is így tudták eltenni láb alól, hogy ráadásul Locklearre kenhessék a történteket.
– Ön ölte meg Sojianát – jelentette ki a nagyherceg. – És Lockleart is.
Nirome stílusa hirtelen megváltozott. Az eddigi hízelgő talpnyaló helyett most komor és eltökélt szándékú férfinak látszott. Elvett egy diót az asztalról, és Erland arca előtt egy kézzel összeroppantotta.
– Ostoba, fiúcska! Olyan ügyekbe ütötted az orrodat, amelyeket nem érthetsz... – Aztán félrebillentett fejjel tanulmányozta egy kicsit a herceget. – Ha a fivéred elegánsan meghal Krondorban, és apád fenyegető üzenetet küld a császárnőnek, ez az egész szükségtelen lett volna. Ha együttműködsz velem, és nem okozol több galibát, örömmel visszaküldelek apádnak, mégpedig egy darabban és élve. Nem szeretném indokolatlanul feldühíteni a Királyságot, és amennyiben a császárnő jóváhagyja a tervünket, nincs többé szükségünk rád.
Aztán az őrparancsnokhoz fordult:
– Most vidd őket, de vigyázz azzal a boszorkánnyal! Csillagdokkból származik, és tudja mire gondolsz, ha nem vagy elég óvatos. – Az asszonyra nézve hozzátette: – Tálán érdemes lenne megtartani. Ez igazán hasznos képesség lehetne a szolgálatunkban. De ha bármelyikük bármilyen nehézséget okozna, öljétek meg őket!
A katonák habozás nélkül engedelmeskedtek, és pillanatokon belül mindhármukat kivezették a lakosztályból, nyilvánvalóvá téve, hogy nincs menekvés.

 

A fegyveres férfiak Miya betörésétől döbbenten egy pillanatig tétováztak. Borric azonban nem habozott; azonnal cselekedett. Azonnal az első felálló torkába dobta a tőrét. Egy második egy félköríves vágástól esett el, amely megtisztította a nagyhercegék előtti másfél méteres területet, mivel három további katona sietve hátraugrott, hogy elővehesse fegyverét.
Elfúló sikoly és hányingert keltő reccsenés tudatta Borrickal, hogy Ghuda eltörte a nő nyakát, aki csapdába csalta őket.
– Adj helyet, Bolond! – kérte a zsoldos.
A nagyherceg tudta, hogy Ghuda előakarja venni fattyúkardját, és annak forgatásához nagyobb helyre van szüksége, mint az ő rapírjához, vagy Suli rövid kardjához. Borric aggódott a gyerek miatt, de most nem volt ideje vele foglalkozni. Három dühös őrrel állt szemben, akik meg akarták ölni őt.
A fiatalember hárítótőrével felfogta az egyik katona csapását, aztán torkon szúrt egy másikat, és elszökkent a harmadik elől. Egy elhaló ordítás kísérte puffanásból tudta, hogy Ghuda is végzett valakivel.. Már négy ellenfél halt meg, és még mindig teljesen szervezetlenül támadtak. Borric tovább erőltette a támadást. Vadul egy őr fejére sújtott, és leszelte az illető fülét. A férfi fájdalmában üvöltve elesett, és képtelem volt védekezni. A nagyherceg gyorsan leszúrta a tőrével, miközben másik fegyverével megmaradt ellenfele felé vágott.
Borric most a húsba és csontba hasító acél hangját hallotta, így feltételezte, hogy a zsoldos ismét megölt vagy harcképtelenné tett valakit. A nagyherceg hárította a fejére célzott csapást, majd végzett utolsó támadójával.
Amikor megfordult, látta, hogy Ghuda épp ágyékon rúgja egyetlen ellenfelét, miközben igyekszik kihúzni másfélkezes kardját egy másik férfi teteméből. Suli egy sarokba szorult, és őrülten hadonászott rövid kardjával, hogy távol tartson magától két katonát. Bal oldalról azonban egy harmadik érkezett, ezért Borric átugrott egy asztalon, és éppen az utolsó pillanatban szúrta le hátulról az illetőt. Aztán következő vágásával megsebezte a gyerek egyik támadóját. De miközben ez az őr is elesett, a másik lesújtott hosszú kardjával, és Suli felsikoltott.
Borric odasuhintott pengéjével, és az legalább öt centi mélyen szaladt bele a gyereket megsebesítő katona torkába. A férfi szánalmas, egércincogásra emlékeztető vinnyogással összerogyott. Aztán minden elcsendesült.
A nagyherceg lerángatta az őr tetemét Suliról, és gyerek mellé térdelt, aki hiába próbálta összefogni a hasán tátongó sebet. Borric látott már hasonló sérülést, és tudta, a fiúnak már csak percei vannak hátra.
Eleddig sosem érzett hidegség kúszott a szívére, amikor megragadta a gyerek kezét. Suli viaszszerűen sápadt arccal kapkodott levegőért, és tekintete kezdett üvegessé válni. Beszélni próbált.
– Mester? – mondta végül.
– Itt vagyok, Suli – szorította meg Borric a kezét.
– A szolgád voltam? – kérdezte a gyerek csöndesen.
– Pompás szolga voltál – szorongatta egyre erősebben Suli kezét. – Akkor majd beírják az Élet Könyvébe, hogy Süli Abul fontos embert szolgált, egy nagyherceget.
Élettelen ujjai lassan elernyedtek Borric markában.
– Igen, kis koldus. Egy nagyherceg szolgálatában haltál meg.
Borric látott már embereket meghalni, de soha nem ilyen fiatalokat. Elöntötte a fájdalom, amiért nem tudta megvédeni a gyereket. Majdnem egy percig térdepelt ott, mert biztosan érezte, ha kigondolna valamit, ha helyesen szólna vagy cselekedne, Suli valamiképpen feléledne.
Ghuda hangja zökkentette ki merengéséből.
– Nem maradhatunk tovább: Tizenkét hulla hever a földön. Ha valaki véletlen besétál ide, megfizetünk ezért. Gyerünk!
Borric felállt, és elindult. Tudta, hogy minél előbb meg kell találnia a testvérét vagy a császárnőt. Ellenséges erők jártak-keltek a palotában, és senkiben sem bízhattak.
Visszasiettek arra, amerről jöttek, míg el nem értek az őrzött szakaszhoz. Borric intett a fejével társának, és nyugodtan elsétáltak a katonák előtt, majd befordultak egy sötét járatba. A folyosó felénél járhattak, amikor szemből fojtott hangokat hallottak. Ugyanarra gondolva behúzódtak egy ajtófélfa árnyékába, és várták, hogy a két férfi elmenjen mellettük.
Borric felismerte a korábban hallott köpcös férfi hangját:
– A pokolba! Kezdenek összekuszálódni a dolgok. Awarinak nem lett volna szabad ilyen hamar hírt kapnia a nővére haláláról. Tudd meg, ki üzent neki, és ölesd meg a felelőst! Félúton kellett volna járnia Arutha mitikus támadó serege felé, mire értesül róla.
Borric szeme elkerekedett. Sojiana hercegnő meghalt! Tehát ezért a nagy felhajtás a palotában, és nem négy, véletlenül betévedt névtelen csibész után kutatnak. A hercegnő gyilkosát keresik! A nagyherceg intett Ghudának, hogy kövesse, és hallótávolságban a beszélgetők után sietett. A kövérebbik folytatta a panaszkodást.
– Awari egy keményfejű idióta. Egy napon belül itt lesz a városban, és a császárnő elé masírozik, hogy elismertesse trónörökösi jogait. Amíg az uralkodó ilyen dühös Sojiana halála miatt, addig számíthatunk a nyílt lázadásra; muszáj, hogy a nagyherceg visszavigye a seregeket északra. A királysági fickóra kell kennünk az egészet. Egyébként hová tetted?
Egy Borricnak ismerős hang felelt:
– Egy gabonaraktárba a szolgaszállás mellett, az alsó szinten – mondta Toren Sie.
– Vétesd az egyik üres szobába odalenn, és intézkedj, hogy az őrök megtalálják! A kapitány jelentse, hogy előkerítették a gyilkost, de kénytelenek voltak megölni, mert ellenállt a letartóztatásnak. Mellesleg terjeszd el a Galérián, hogy szándékosan némították el. Végül rejtélyes módon el kell hunynia az őrkapitánynak is, aki rábukkant. A cselszövényről majd én pletykálok a lordoknak. Ha mi sugdosunk gyanús dolgokról az emberek fülébe, azzal egy időre eltereljük magunkról az érdeklődést. Mire pedig bárki is kérdezősködni kezdene, addigra már késő.
– De nem fogja ez felmenteni a Szigetkirályságot?
– Nem, viszont mindenki kíváncsi lesz, ki tudott a konspirációról, kinek volt benne a keze, és milyen magasra vezetnek az összeesküvés szálai. A Galérián mindenki azt hiszi majd a riválisáról, hogy az szövetkezett a Királysággal. Fontos, hogy a következő két napban zavart és bizonytalanságot keltsünk. Időre van szükségem, amíg elérem, Sharana és Awari támogatói egyformán hangosan bizonygassák igazukat.
A két férfi odaért a Ghuda és Borric által kiürített szobához, de továbbmentek a folyosó túlsó vége felé.
– De hol lehet Miya? – rázta a fejét a kövér férfi, miközben megfordult, hogy benyisson egy ajtón. Alighanem észrevette a két árnyékot, amely követte, mert odakiáltott:
– Ki van ott?
Borric közelebb sétált, és ahogy kibontakozott a homályból a két férfi is meglátta. A soványabbik döbbenten kérdezte:
– Te?!
A nagyherceg komoran mosolyogva felemelte a kardját.
– Ghuda, van szerencsém bemutatni Toren Sie urat, őfelsége a császárnő krondori nagykövetét.
A másik férfi be akart rontani a szomszédos szobába, a zsoldos kardja azonban megakadályozta ebben.
– Ez az úr pedig folytatta Borric – ugyan ismeretlen számomra, de ruházata alapján szintén a kesh uralkodói család sarja.
– Ha kiáltok, azonnal tucatnyi őr siet ide – mondta Toren Sie.
– Kiáltson csak, és nem éri meg, hogy láthassa őket!
– Mit gondol, mit nyerhet ezzel? – bámult a fiúra Toren Sie.
Borric a nagykövet nyakához érintette kardja hegyét.
– Egy audienciát a császárnőnél – felelte.
– Az lehetetlen.
A nagyherceg drámaian sercegő hang kíséretében végighúzta pengéjét Toren Sie álláig.
– Nem tudom pontosan, mi folyik itt, de amennyiről értesültem, az is elég lesz: ha élve a császárnő elé jutok, önök valószínűleg halottnak tekinthetik magukat. Ha bármi reményük van rá, hogy elkerülhessék ezt a sorsot, rajta, fogjanak hozzá, és meséljék el, miről kellene még hallanom!
– Mindent elmondunk, amire csak kíváncsi – felelte a kövér nemes. – De jobb lenne, ha bemennénk. Ott civilizált emberek módjára leülhetünk.
Azzal meg sem várva a választ benyitott az ajtón, és csak Ghuda gyors reflexeinek köszönhetően nem csapta be az orruk előtt. A hatalmas termetű zsoldos keményen nekivetette a vállát az ajtónak, hogy ne lehessen becsukni, így amikor hirtelen megszűnt az ellenkező oldali nyomás, kis híján keresztülesett a nyíláson. Borric aranygallérjánál fogva megragadta Toren Sie-t, és úgy megtekerte a díszes szövetet, hogy a férfi fulladozni kezdett. Ghuda után vonszolta a nagykövetet, és éppen idejében érkezett, hogy lássa, a kövér nemes milyen meglepő fürgeséggel rohan az előcsarnok túlsó oldalán elhelyezkedő átjáró felé. A zsoldos akkor ért oda, amikor a férfi felrántotta az ajtót, és bekiabált a következő helyiségbe:
– Öljétek meg őket!
Borric habozás nélkül leütötte a nagykövetet kardja markolatával. A férfi eszméletlenül terült el a padlón, a nagyherceg pedig a következő ajtó felé iramodott. Odaérve látta, hogy Ghuda meredten áll a bejáratnál, a kövér nemes pedig a levegőben kapálózik a lábával. A helyiségben hat, a Belső Légió egyenruháját viselő, és néhány tisztavérű katona hevert ájultan a padlón. De James gróf, Gamina és Erland is eszméletlenül feküdt.
Egy nagy, kerek asztal tetején pedig Nakor ült, aki különös grimaszok és furcsa hangok kíséretében a levegőben lebegő férfire irányította két ujját. Amikor meglátta a barátait, abbahagyta a mormolást.
– Ghuda! Borric! – örvendezett. A köpcös kesh azonnal a földre huppant, mire a zsoldos rögtön torkon ragadta.
A nagyherceg odalépett földön fekvő barátai mellé.
– Nakor, mit csináltál? – kérdezte.
– Mókáztam egy kicsit a katonákkal. Vidáman fogócskáztunk egy darabig, aztán nyomomat vesztették. Úgyhogy nekiindultam, hogy megkeressem őket. Ehelyett téged láttalak meg – legalábbis akkor még azt hittem, te vagy az –, amint őrök gyűrűjében haladsz valamerre: Gondoltam, megérdeklődöm, hogy sikerült ilyen pompás öltözéket szerezned, meg hogy hol hagytad Ghudát és Sulit. Apropó, hol van Suli?
A zsoldos Borricra pillantott, aki válaszolt:
– Suli meghalt.
– Ez szomorú – mondta a kis emberke. – Jószívű fiú volt, és rendes ember vált volna belőle. Valószínűleg így is lesz, amikor megteszi következő útját a Keréken. Ez itt a testvéred? – mutatott aztán Erlandra.
– Igen – bólintott a nagyherceg. – Mit csináltál velük?
– Bejöttem ebbe a szobába, mire mindenki nagyon izgatott lett. Némelyikük nem túlzottan örült, én meg fáradt voltam, ezért elkábítottam a társaságot. Gondoltam valamikor úgyis erre jártok. Látod? Igazam volt.
Ghuda és Borric felszabadultak a feszültség alól, és nagyot nevettek.
– Igen, igazad volt.
Alig bírták abbahagyni a kacagást, és a vigyorgó kis ember épp annyira élvezte a vidámságot, mint ők. Végül, mikor már könnyek csorogtak az arcán a nevetéstől, a nagyherceg rákérdezett:
– Te kábítottad el őket? Ezt meg hogy csináltad?
– Egyszerű trükk – vonta meg a vállát Nakor.
Borric megint elnevette magát.
– És most mit tegyünk?
Az isalani belenyúlt a zsákjába.
– Kértek narancsot? – kérdezte.

 

– Sose hittem, hogy ilyet fogok mondani, de hiányoztál.
– Nálam is ugyanez a helyzet – bólintott Borric. – Most hogy gabalyodunk ki ebből a zűrzavarból?
James fejét rázogatva igyekezett megszabadulni Nakor varázslatának utóhatásától, Gamina pedig még mindig alig volt magánál. Ghuda őrt állt az ébredező katonák között, és igen meggyőzőnek tűnt a beszéde, hogy aki meg mer moccanni, azt kettéhasítja. Így senki sem próbálkozott.
Erland ébredt fel elsőként – Nakor szerint azért, mert ő volt a legfiatalabb. Az ikrek összevetették, amit tudtak, és arra a következtetésre jutottak, hogy sokan játszottak kettős játékot a palotában.
– Talán, ha egyenesen a császárnőnek üzennénk? – vetette fel James.
– De hogyan? – kérdezte Borric.
– Gamina – felelte a testvére.
Borric értetlenül nézett, amíg Erland meg nem magyarázta:
– Tud mentálisan beszélni, nem emlékszel?
Az idősebbik testvér elvörösödött.
– Már akkor „segítséget kérhettem” volna, amikor bejutottam a palotába.
– És miért nem tetted? – érdeklődött James, miközben a felesége éledezett.
– Eszembe se jutott – nézett rá bután a fiú.
– Különben is – folytatta a gróf –, hogy sikerült elkerülnöd az elméje érintését, amikor beléd botlott?
Borric a mutatóujjával az isalanira bökött.
– Ő megérezte, és elzárta Gamina elől a gondolataimat.
– Te mágus vagy? – kérdezte James.
– Dehogy – fintorodott el Nakor. – Isalani. A mágusok mogorva fickók, akik rémes és komoly dolgokkal foglalkoznak a barlangjukban. Nagy varázslatokat űznek. Az emberek utálják a mágusokat. Én csak néhány trükköt ismerek, amivel megnevettetem a jónépet. Ez minden.
Amíg Gamina teljesen magához tért, a gróf folytatta a társalgást:
– Az őrök és kövér barátunk ábrázatából ítélve azért nem csak csip-csup trükkjeid vannak, és nem is mindenki találja őket szórakoztatónak.
– Köszönöm – vigyorodott el még jobban Nakor. – Azért egész ügyes vagyok abban, amit csinálok, és szerintem ez rém vicces volt.
Gamina ekkor látta meg Borricot.
– Hát élsz!? – örvendezett.
– Látod – felelte a fiú kacagva.
Gamina megölelte őt.
– Akkor hogyhogy nem találtalak meg a sivatagban? – csodálkozott.
Borric széttárta a karját, hogy ő sem tudja, aztán hirtelen rájött.
– Hát persze! Amiatt az átkozott köpeny miatt, amit Csillagdokkban nyertem. A rabszolgavadászok varázslónak hittek, és rámraktak valami bilincset, ami megakadályozza, hogy a mágusok használhassák a képességeiket.
– Ugyan! – hörrent fel Nakor. – Ez nem történhet meg, ha egy varázsló tudja, mit csinál.
– Talán nem – zárta le a témát James. – Mindenesetre a következő kérdés az, hogy kerülünk a császárnő színe elé?
– Az nem lesz nehéz – jelentette ki az aprócska isalani. – Kövessetek! És a barátainkat is hozzátok! – mutatott a katonákra.
Ghuda lefegyverezte a tizenkét őrt, és bevonszolta az ájult Toren Sie-t a szobába. Négy fegyveres között a foglyok láthatólag nem nagyon akartak bajt keverni.
Nirome figyelmeztette őket:
– Amint meglátunk egy másik csapat katonát, foglyok vagytok. Az egész palotaszárnyat az Awarihoz hűséges erők tartják ellenőrzésük alatt.
– Lehet – vigyorgott Nakor.
Amikor egy őrzött folyosóra értek, ahol tucatnyi katona között kellett elhaladniuk, a varázsló belenyúlt a zsákjába, és előhúzott valamit. Borric és Ghuda már meg sem lepődött, de mindenki más megdöbbent. Amikor ugyanis az aprócska isalani előhúzta a kezét, egy vörös- és aranypettyes sólyom, Kesh császári madara, az uralkodó szimbólumának legszentebb jelképe üldögélt rajta. Ez a madár már csaknem teljesen kihalt, a császári tenyészetben is mindössze három nőstény maradt. A sólyom felrikoltott, és széttárta szárnyait, de a kis ember csuklóján maradt, miközben továbbhaladtak útjukon.
Az őrség döbbenten tátogott a pompás madár láttán. Nakor mindőjüknek odaszólt:
– Kérlek, gyertek velünk! A császárnőhöz megyünk.
Ezek után mondhatott akármit Nirome és Toren Sie, a katonák megigézve bámulták a sólymot. Felzárkóztak a királyságiak és foglyaik mögé, és mire a császárnő csarnokához értek, már kétszáz fős katonai felvonulás haladt Nakor és társai mögött.
– Mi ez? – hebegett a ceremóniamester az ajtóban.
Az ikrek előreléptek, és Erland megszólalt:
– Borric és Erland a Szigetkirályság nagyhercegei azonnali audienciát kérnek a császárnőtől. Hazaárulási ügyet kell megvitatnunk.

 

A Lordok és Mesterek Galériája éppen rendkívüli ülést tartott, amikor a szokatlan menet bevonult, élén a büszke sólymot tartó Nakorral. Amikor végre az emelvényhez értek, meghajoltak Lakeisha előtt, aki félig fölemelkedett trónjáról.
– Hát ez meg miféle őrültség? – kérdezte az asszony, miközben tekintete az odalent toporgó tömeget fürkészte. A szeme hirtelen megakadt a fivére mellett álló Borricon. – Önről – hacsak nem sajnálatosan rossz a memóriám – az a hír járja, hogy meghalt:
– Felség, ezek a bűnözők... – próbált meg Nirome a szavába vágni.
Ghuda azonban a kövér nemes vállára tette a kardját, majd azt mondta:
– Igazán udvariatlan dolog beszélni, ha az ember nem kapott rá engedélyt. – Majd a császárnőhöz fordult: – Bocs, mami. Most már folytathatja.
Lakeisha érezte, hogy rejtélyes dolgok történnek a környezetében, ezért úgy döntött, nem sértődik meg:
– Köszönöm – mondta szárazon. Aztán Nakorra nézett: – Kezdjük veled; kis ember. Tudod, hogy a császári sólyom birtoklása halálos ítéletet jelent?
– Igen, császárnő – vigyorgott Nakor. – Csakhogy én nem birtoklom ezt a madarat. Mindössze módot nyújtottam neki, hogy az ön felséges személye elé járulhasson: Születésnapi ajándékként hoztam. – Azzal anélkül, hogy engedélyt kért volna, a pimasz kis isalani felszaladt a lépcsőn, és elindult az uralkodó felé. A két feketébe öltözött izmali testőr már mozdult, hogy elállja az útját, ő azonban megkerülte a trónust. Mögötte üres napkorong jelvény állott. Ráültette a tetejére a madarat, mire az csapott néhányat a szárnyával.
– Csak hím ülhet a birodalom napja tetején, isalani – mondta a császárnő.
– Nakor érti, császárnő. Ez itt fiú. Számos sólyomfiókát nemz majd önnek. Tavasszal fogtam a Tao Zitől nyugatra elterülő hegyekben. Vannak még néhányan odafenn. Ha értük küldené a solymászát, idehozathatná őket a tenyészet számára. Megújítja a vérvonalat.
A császárnő a lánya halála óta most először mosolyodott el. A kis ember szavai valamiért meghatották, és tudta, a férfi nemcsak a ritka madarakról beszél, hanem a császári házról is.
– Hihetetlenül pompás ajándék dicsérte meg végül az isalanit.
Mielőtt lement volna a lépcsőn, Nakor megállt a trón mellett, és lehajolva odasúgta az uralkodónőnek:
– Bölcs dolog lenne, ha hinne az ikreknek, mert azok ketten – mutatott Niroméra és Toren Sie-re nagyon gonosz emberek. A császárnő egy darabig nézte az egybegyűlteket, végül döntött:
– Erland herceg, kérem fogjunk bele, segítsenek kibogozni ezt a zűrzavart!

 

Erland és Borric a teremben ülők osztatlan figyelmét élvezték, miközben összeszőtték beszámolójuk szálait a sivatagi rajtaütés óta. Közel negyed óráig beszéltek megszakítás nélkül. Erland így fejezte be mondanivalóját:
– Végül az győzött meg, hogy Nirome felelős Sojiana hercegnő haláláért, ahogyan a szemem láttára puszta kézzel összeroppantott egy diót. Sojianának eltörték a nyakát: erre csak egy nagy erejű ember képes. Locklear ugyan mesteri vívó volt, de ehhez nem lett volna elég ereje.
– Íme a gyilkos! – mutatott Niroméra. – Íme a titokzatos Tűzúr!
A császárnő felállt.
– Lord Nirome... – kezdte.
Ekkor azonban kiáltás hangzott fel az ajtóból:
– Anyám!
Awari herceg érkezett meg, nyomában pedig számos hadseregtiszt, köztük Lord Ravi és Jaka.
– Mi ez a szörnyűséges hír Sojianáról? – állt meg a trónnal szemben a nagyherceg.
A császárnő kis ideig tanulmányozta fia arcát, csak azután válaszolt:
– Éppen erre szeretnénk rájönni. Maradj, de kérlek, légy csöndben egy ideig! Ez az ügy a te jövődet is érinti. – Ekkor ismét Niroméra nézett: – Éppen azt akartam kérdezni, Lord Nirome, mi a véleménye az elhangzott vádakról?
– Mindannyiunk Anyja... – kezdte volna a köpcös udvaronc.
– Kérem – szakította félbe a császárnő –, ezért a címért egyébként sem rajongok. Most pedig különösen nem.
– Legfelségesebb uralkodó, kérem, legyen könyörületes. Csak azt tettem, amit a Császárság érdekének véltem, vagyis segítettem a fiának, hogy uralomra jusson. De soha nem kívántam, hogy bárkinek is bántódása essék. A Borric herceg elleni támadás csak csel volt, hátha visszafordulnak a Királyságba. Mindössze annyit szerettünk volna elérni, hogy Sojiana követői északra figyeljenek – ezért is készítettük a hamis jelentéseket, amelyek a Szigetkirályság seregeinek gyülekezéséről szóltak. A leánya meggyilkolásához azonban semmi közöm! Csak Awari lehetett, aki így akart megszabadulni riválisától.
Amikor ezt mondta, Awari herceg felélénkült, és már félig ki is húzta kardját a hüvelyéből, mire Lord Jaka csillapítótag megfogta a karját.
– Elég! – kiáltotta a császárnő, majd körülnézett a teremben. – Vajon mennyi ebből az igazság? Az érveitek meggyőzőek, de hol vannak a bizonyítékok? – nézett az ikrekre.
Végül Gaminára pillantott:
– Azt mondod, te tudsz olvasni a gondolatokban?
Gamma bólintott, Nirome azonban kiabálni kezdett:
– Hiszen ő egy külföldi asszonya, felség! Nyilván hajlandó hazudni a férje és a Királyság érdekében!
Gamina már éppen válaszolni akart, a császárnő azonban elcsitította:
– Nem hinném, hogy hazudnál, kedvesem. – Aztán egy kézmozdulattal körbemutatott a zsúfolt galérián. – Kétlem azonban, hogy itt mindenki elfogadná a szavadat bizonyítékul. Ha esetleg nem tűnt volna fel, rendkívül feszült a helyzet.
Ekkor a Belső Légió őrkapitánya sietett be a helyiségbe, és valamit a ceremóniamester fülébe súgott. Ő rögtön engedélyt kért a császárnőtől, hogy odamehessen hozzá. Az asszony intett neki, mire a ceremóniamester föllépdelt az emelvényre. Amint átadta a kapitány jelentését, a császárnő hátradőlt.
– Tehát erről van szó. Most kaptuk a jelentést, hogy a testőrség két százada elbarikádozta magát a palota egyik szárnyában. Nyíltan ellenszegültek a parancsnak, hogy tegyék le a fegyvereiket, és rajtuk kívül is fegyveresek járkálnak a városban.
– Tehát – állt fel a trónjáról – fegyveres lázadással kell szembenéznünk a saját városunkban! Kesh császári békerendelet alatt áll, és az, aki először ránt kardot, vagy akinek a hűbéresei először rántanak kardot – legyen az illető alantas születésű vagy bármely nemes lord – halállal lakol. Világosan beszéltem? – szegezte a tekintetét az utolsó mondatnál a mozdulatlanul álló Lord Ravira.
Aztán ismét leülve tovább beszélt:
– Ismét árulással és hűtlenséggel kell szembenéznem, és hiányoznak az eszközeim, hogy kiderítsem az igazságot.
Nakor nyomatékosan megköszörülte a torkát.
– Igen? – biccentette félre a fejét Lakeisha. – Mit szeretnél?
– Császárnő, létezik egy ősi isalani módszer az igazság megállapítására.
– Örülnék, ha elárulnád, mi az.
Nakor vigyorogva odaszólt Ghudának:
– Hozd ide az emelvény elé a kövér urat!
Amíg a zsoldos engedelmeskedett, a varázsló letette a földre a zsákját és turkálni kezdett benne. Néhány pillanatnyi keresgélés után lelkesen felkiáltott: – Ó! – majd előhúzott valamit.
Körülötte mindenki reflexszerűen hátralépett, mert egy lenyűgözően szép, ámde hatalmas kobrát tartott a kezében. A kígyó legalább másfél méter hosszú volt, és olyan vastag, mint egy izmos férfikar. Fekete pikkelyei vertarany fényben csillogtak, csuklyája belseje és torka pedig élénk smaragdzöld színben ragyogott. Tűzopál szemének kékesfeketéjében skarlát lángok táncoltak, ahogy a döbbenten felmorajló tömegre szegezte. Vérvörös nyelve elő-elővillant. Aztán hangosan sziszegve kitátotta a száját, és elővillant két szörnyűséges, elefántcsontszín méregfoga. Összetekeredett, majd ismét felsziszegett, amikor Nakor letette a földre Nirome elé. Az udvaronc kis híján felmenekült a lépcsőn, miközben az isalani ismét megszólalt:
– Ez itt Sha-shú igazmondó kobrája. Aki előtte hazudik, az halál fia. – Majd Niroméra nézett, és vidáman hozzátette: – Nagyon fájdalmas.
A kígyó odakúszott a kövér tisztavérűhöz, majd felemelkedett. Úgy látszott, mintha egyenesen a férfi szemébe nézne. Széles csuklyája kifeszült, és aranyos hátán ezüst szikrák táncoltak, ahogy egyre közelebb hajolt.
– A kobra nem fog támadni, amíg ön igazat mond – folytatta Nakor. – De egyetlen hazugság, és meghal. Semmi figyelmeztetés. És tévedhetetlen.
Nirome szinte meg sem tudott moccanni, annyira megbűvölte az előtte magasodó kobra tekintete. Amikor a kígyó már csak tíz centire volt az arcától, a nemes hirtelen hátrahőkölt.
– Elég! Mindent elmondok! Ezt az egészet én terveltem ki az elejétől fogva – mondta.
A Galéria több tagja izgatottan suttogva beszélgetni kezdett.
– És mi volt Awari szerepe? – kérdezte a császárnő.
Nirome rettegése hirtelen haraggá változott, amint úrnője felé fordult.
– Awari! Az a peckes páva? Az ostoba végig azt hitte, az ő ügyét támogatom. Azt akartam, hogy őt hibáztassák Sojiana haláláért; vagy legalábbis, hogy eléggé gyanúba keveredjék, és senki se fogadja el trónörökösként.
– Tehát – ült vissza a császárnő – Sharanát ültetnéd a helyemre. De miért?
– Mert Ravi és szövetségesei soha nem ismernének el egy újabb császárnőt. A déli országrész ismét lázadásra készül, és ha a Lovak Testvérei tartják a Kesh Derekán átvezető hágót, Alsó-Kesh örökre odavész. Lord Jaka és a többi tisztavérű viszont soha nem fogadna el egy nem tisztavérű házastársat. Tehát egyetlen megoldás marad.
– Nyilvánvaló – bólintott Lakeisha. – Olyasvalakinek kell nőül vennie Sharanát, aki maga is trónörökös-jelölt. Ha meghalok, az ő férje lehetne az új császár. – Az asszony felsóhajtott. – És ugyan ki lehetne megfelelőbb, mint a nagy békéltető, Lord Nirome? A Galéria egyetlen tagja, akinek nincsenek ellenségei. Az egyetlen ember, aki ugyanügy szót ért a tisztavérűekkel, mint a többi nép nemeseivel.
A császárnő a kezébe temette az arcát, és néhány pillanatig úgy tűnt, sír. Amikor végül elvette a kezét, tényleg vörös volt a szeme, de könnyeknek nyoma sem maradt.
– Hogyan juthattunk el idáig, hogy legügyesebb cselszövőnk a személyes hatalomért, és nem az ország jólétéért küzd? – Az asszony hangosan felsóhajtott. – Lord Ravi. Ön szerint működött volna a terv?
A Lovak Testvéreinek vezére meghajolt.
– Úrnőm, attól tartok, az árulónak igaza van. Ma estig azt hittük, hogy a nagyherceg, az ön fia felelős Sojiana haláláért. Lehet, hogy nem ismernénk el Sharanát császárnőnknek, de olyan ember sem irányíthatna bennünket, akinek a kezéhez királyi vér tapad. Nirome jelentette volna a logikus kompromisszumot.
A császárnő összeroskadni látszott a hallottak súlya alatt.
– Jaj nekünk! – sikoltotta. – Minden összeomlik, és mély szakadékba zuhan! Minden a káosz peremén egyensúlyozik, de a szerencse oly kegyes volt hozzánk, hogy az udvarunkba vezérelte ezt a két ifjút!
– Felség! – szólított meg a császárnőt Erland. – Kérhetnék egy kegyet?
– Úgy tűnik, ön ugyanazon tévedés áldozata, amelyé annyian ebben az udvarban, nagyherceg. Mit kíván? – kérdezte Lakeisha.
– Kérdezni szeretnék valamit Nirométől. – Azzal a remegő nemeshez fordult: – Lockleart vádolják Sojiana meggyilkolásával. Én azt mondtam, csak egy rendkívül erős ember roppanthatta el a gerincét. Ön volt az, aki megölte, és azután a barátomat tetté meg bűnbaknak?
Nirome az előtte ingadozó kobrára pillantva, szinte csak lehelte:
– Igen.
– Hol van Locklear? – kérdezte most James.
A férfi szinte megpróbált beleolvadni a mögötte húzódó lépcsőfokba.
– Meghalt. A testét az alsóbb szintek egyik magtárában rejtették el.
Gamina szeme könnybe lábadt, de James és az ikrek is elkomorultak a hír hallatán. Eddig is tudták, hogy a báró minden valószínűség szerint halott, de amíg nem hallották a hírt, szívük mélyén reménykedtek egy kicsit. Elsőként Borric szólalt meg:
– Felséges asszonyom, tisztában vagyok vele, hogy a Nagy Kesh birodalom nem felelős egyik követünk pusztulásáért. A Szigetkirályság nem fog jóvátételt követelni – mondta nyugodt hangon, de a körülötte állók láthatták, hogy könnyek gyülekeznek a szemében.
A császárnő fejállt, és az összesereglett Galéria felé fordult.
– Halljátok ítéletemet! Ez az ember – mutatott Niroméra –, saját szavaival ítélte el önnön magát. – Ekkor megfordult, és az árulóra pillantott. – Nirome, ezennel megfosztalak a rangodtól. Saját magad ismerted el gonosz tetteidet, s ezekért halállal lakolsz.
A kövér férfi felszisszent, majd az uralkodó szavába vágott:
– Szeretnék élni a jogommal, hogy saját kezemmel vethessek véget az életemnek!
– Neked nincsenek jogaid! – csattant fel a császárnő. – Ettől a perctől fogva nem tartozol a családomba. Nem kaphatod meg az édes, mámoros halált, amelybe egy gyenge narkotikum ringatna. És nem vághatod fel az ereidet forró fürdőben ülve, hogy észrevétlenül elfolyjon az életed, és örök álomra szenderülj.
– Az ősidőkben létezett egy büntetés, amelyet csak azok kaptak, akik elárulták királyukat vagy királynőjüket: Évszázadok óta nem esett szó róla, de most elmondom. Nirome ez lesz a sorsod: ma éjszakára vigyenek egy cellába, hogy elmélkedhess fertelmes bűneiden és szörnyű halálodon! Minden fertályórában ismételjék meg fennhangon az ítéletet előtted, hogy ne legyen nyugodalmad! Pirkadatkor vigyenek el a templomba, ahol büntetésed olvastassék fel Guis-wa főpapja előtt, hogy a Vörös Állkapcsú Vadász is hallja, nem vagy érdemes az Örökös Vadászatban való részvételre. Azután vezessenek a fennsík lábához, és ott szaggassák le ruháidat a testedről! Egy szakasz tisztavérű katona ostorokkal kergessen végig a városon! Ha elesnél, izzó parázs tétessék tomporodra, s addig hevíttessék, míg fel nem állsz, hogy tovább fuss! A városkapuhoz érne zárjanak ketrecbe, és abban húzzanak fel a levegőbe! Az ítéletet olvassák fel az őrök óránként, hogy minden arra járó hallhassa bűnödet! A legalacsonyabb rangúaknak is bambuszrúd adassék, amellyel kedvükre gyötörhetnek téged, hogy érezhesdd azok haragját, akiket elárultál, és mégse legyen hozzád senki oly könyörületes, hogy megöljön. Amikor már majdnem elpusztított a szomjúság, vegyenek ki a ketrecből! Ecetes vízzel itassanak, és sós kenyérrel etessenek, hogy magadhoz térj! Ostorral és forró parázzsal hajtsanak az Overn-mélység partjáig, addig a mocsárig, ahol egykor az első tisztavérű királyok vadásztak. Ott itassák meg veled a hitszegés keserű borát, és étessék meg veled az árulás férges húsát. Ezután vágják le férfiasságodat a testedről, és megkötözve vessenek a mocsárba, ahol az Overn krokodiljai fognak lakmározni testeden!
– A neved valamennyi királyi határozatból és korunk összes feljegyzéséből töröltessék, hogy senki se említse többé! A helyére az írassék „valaki, aki elárulta nemzetét”, és a Nirome név a mai naptól fogva tilossá váljék a tisztavérűek gyermekei számára! Idővel maguk az istenek sem fognak emlékezni rád. Lelked a névtelenség és feledés fekete ködébe zuhan, és végtelen fogságban örökkön örökké lebeg majd egyedül.
– Úrnőnk, Aki Maga Kesh szólott! – kiáltott hangosan a ceremóniamester. – Úgy legyen!
Katonák siettek elő, de a kobra közelébe érve megtorpantak. Amikor Nakor intett, hogy ne féljenek, a kígyó nem bántja őket, megragadták a rémült Niromét.
– Ne! – kiáltozott, miközben elvonszolták az udvarból, és hangja végigvisszhangzott a palota csarnokain.
A császárnő most Toren Sie-hez fordult:
– Te pedig, egykori barátom, minden egyes cinkostársadat meg fogod nevezni, és akkor talán kegyes leszek hozzád: gyors halálra vagy esetleg száműzetésre ítéllek. De választhatod azt is, hogy követed barátodat a megszégyenülésbe és fájdalomba.
– Felséged rendkívül nagylelkű – hajolt meg Toren Sie. – Mindent fel fogok fedni.
Amikor őt is elvezették, a császárnő intett Nakornak.
– Csinálj valamit azzal!
A vigyorgó varázsló odasietett.
– Ezzel, császárnő? – Azzal megfogta a kobra derekát, és ahogy ott állt, máris csak egy hosszú zsinór lógott a kezében. – Hiszen ez csak egy darab madzag – mondta, és összetekerte a kötelet; majd visszadugta a hátizsákjába.
Amikor látta fivére elkerekedett szemét, Borric megszólalt:
– Csak trükk volt.

 

 

18.
A diadal

A szolga meghajolt.
Borric, Erland és társaik beléptek a kis kertbe, ahol a szolga puha párnákra ültette őket egy csodálatos asztal körül, amely telve volt mindenféle finomsággal és jobbnál-jobb borokkal. Egy kancsóban hideg barna sör, egy másikban pedig langyos világos sör szolgálta Ghuda és Nakor ízlését. A vendégek vendéglátójuk nélkül hozzáfogtak a lakomához.
Amikor a császárnő hordszéke megérkezett, valamennyien fel akartak állni. Ő azonban intett nekik, hogy maradjanak csak.
– Annyira ritkán mellőzhetem a formalitásokat, és ilyenkor rettenetesen élvezem, hogy szusszanhatok egyet. Kérem, kérem, üljenek csak le!
A szolgák letették a székét az asztalfőhöz, majd kihúzták belőle a hosszú rudakat, amelyek segítségével a vállukra emelhették.
Sharana néhány pillanattal később lépett be. Nagyanyja és Erland közé telepedett le. Borricra mosolygott, aki nyíltan méregette a lány bájait. A fiú most saját tunikáját viselte, mert a ruhatárát nem rabolták el a sivatagi rajtaütés során, és csak az úti öltözékét veszítette el kártyán. Haja eredeti színében pompázott: Nakor adott neki valami büdös löttyöt, amellyel kimoshatta belőle a festéket. Ghuda és az isalani finom anyagból szőtt köntöst viseltek, amelyet a császárnő személyzetétől kaptak a jeles alkalomra.
– Egy kis személyes tereferére vágytam, mielőtt folytatnánk ezt a nyomorult Jubileumot. El sem hiszem, hogy még négy és fél hétig ki kell bírnunk valahogy.
– Meg is lepett kissé – jegyezte meg Erland –, hogy felséged a folytatás mellett döntött.
Az idős asszony elmosolyodott.
– Nirome cselszövénye semmi sem volt ahhoz képest, ami akkor történne, ha megpróbálnám beszüntetni az ünneplést. Lehet, hogy a lordok földre és hatalomra áhítoznak, a Császárság köznépe azonban a szórakozásáról nem hajlandó lemondani. Ha megpróbálnánk elvenni tőlük, vér folyna az utcákon. Te elég hétköznapi fickónak látszol, Ghuda Bulé. Ugye igazam van?
A zsoldos zavarban a ténytől, hogy ilyen fontos személyiségek társaságában lehet, így szólt:
– Igen, felség. A legtöbb férfi nem okoz bajt, ha van mit ennie, fedél alatt töltheti az éjszakáit, olykor-olykor együtt hálhat egy jó asszonnyal, és megkapja a maga szórakozásadagját. Ha viszont valamelyik hiányzik, sok gond lehet vele.
– Kész filozófus! – kacagott a császárnő. – Ráadásul milyen komoly! – Aztán a többiekre nézett. – Még azt sem veszi észre, hogy csak tréfálkozom vele. Talán már el is vesztettem a humorérzékemet – sóhajtott.
Aztán ismét Ghudához fordulva megkérdezte:
– Nos, mit kívánsz azért; amiért segédkeztél a Császárság megmentésében?
A zsoldos még zavartabbnak tűnt, ezért Borric felelt helyette:
– Tízezer arany ecut ígértem neki, felség.
– Rendben! – vágta rá az asszony. És megtoldjuk még tízezerrel a magánkincstáramból. Mit szólnál ahhoz, ha itt maradhatnál, mint a Belső Légió egyik főtisztje, Ghuda? Sok hely megüresedett, és Toren Sie vallomása után még több várható.
Ghuda kínjában elmosolyodott, és nagyon kényelmetlenül érezte magát, amiért elutasít egy ilyen ajánlatot:
– Bocsásson meg, felséges asszonyom, de azt hiszem, inkább nyitnék egy fogadót a pénzből, talán Jandowaeben. Ott kellemes az idő, és békések az emberek. Szerzek egy csomó csinos szolgálólányt, talán az egyiket feleségül is veszem, és fiakat nemzek neki. Kezdek már kiöregedni a sok utazásból és kalandból.
– Irigylem szerény ambícióidat, harcos – mosolygott rá melegen a császárnő. – Szép történeket mesélsz majd esténként az ivóban. De adósod vagyok, és ha valaha is egy fülre lenne szükséged az udvarban, csak üzenj, és én meghallgatlak.
– Felség – hajtotta meg a fejét a zsoldos.
– Hát veled mi legyen, kis ember? – kérdezte az asszony Nakortól. – Hogyan mondhatunk neked köszönetet azért, amit tettél? Az isalani köntöse ujjával letörölte szájáról a sörhabot.
– Kaphatnék egy lovat? Esetleg egy hatalmas fekete kancát? Meg egy csinos égszínkék lovaglóköntöst?
– Akár egy egész ménest is, ha azt szeretnél – nevetett Lakeisha.
– Nem, egy ló éppen elég lesz, de azért köszönöm, császárnő – vigyorgott a varázsló. – Nehézkes dolog egyszerre többet megülni. De egy gyönyörű fekete paripa meg egy pompás kék köntös segítségével ismét én lehetek Nakor, a Kék Lovas. Az lenne ám a nagyszerű!
– Valami mást? Aranyat? Udvari hivatalt?
A férfi belenyúlt a zsákjába, előhúzott belőle egy pakli kártyát, és megkeverte.
– Amíg megvannak a kártyáim, addig nincs szükségem pénzre – mondta. – És ha elvállalnék valami hivatalt, nem lenne időm a fekete lovamon száguldozni. Köszönöm, császárnő, de inkább nem.
Az asszony tekintete egyik férfiről a másikra vándorolt.
– Egész életem két legeredetibb és legszórakoztatóbb fickója téved be a palotámba, és én egyiküket sem tudom itt tartani. Na jó – folytatta vidáman. – De ha annyi idős lehetnék, mint Sharana, biztos megoldanám valamiképpen, hogy maradjatok.
Ezen mindnyájan kacagtak. A császárnő tovább beszélt:
– James gróf, sajnálom, hogy komolyabb dolgokra kell terelnem a szót, de megtaláltuk a társuk holttestét. Locklear bárót felkészítik a Krondorba való visszatérésre, és díszőrség kíséri majd édesapja birtokára, Határszélébe. A Császárság készen áll a jóvátételre, amennyiben a király ezt igényli. A Királyság nemese volt és egyben vendégünk. Biztonsága a mi kezünkben nyugodott, mégis bántódása esett.
– Azt hiszem, Arutha herceg és a király megérti majd a történteket – felelte James. Aztán néhány pillanatra elgondolkodott. – Tudtuk, hogy ez az út kockázatokkal jár. Ezt az árat kell fizetnünk előjogainkért.
A császárnő átható tekintettel nézett rá.
– Önök Szigetkirályság-beliek különös népség. Rendkívül komolyan veszik a nemesség kötelezettségeit és a Nagy Szabadságot.
– A Nagy Szabadság még a legalacsonyabb származásúakat is olyan jogokkal ruházza fel, amelyeket a nemesek sem sérthetnek meg – vonta meg a vállát James. – Maga a király sem áll a törvények felett.
– Brrr – rázkódott meg a császárnő tettetve. – Futkos a hideg a hátamon. Már az ötlet is idegen, hogy nem engedelmeskednek minden parancsomnak.
– Mi mások vagyunk – mosolyodott el Borric. – Erland és én a magunk tapasztalatai alapján tanultuk meg ideúton, mit jelent „idegenek” között élni. – Aztán a bájos hercegnőre nézett, akinek átlátszó köntöse mit sem rejtett szépséges testéből. – Bár a látottakból ítélve azt hiszem, fivérem tapasztalatai messze kellemesebbek voltak.
– És most mi lesz? – érdeklődött Erland. – Már úgy értem önnel és a fiával?
– Awari mindig is keményfejű volt – felelte a császárnő. – Ezért nem ő lesz az az ember, aki halálom után Kesh élére áll.
– Tehát a nagyhercegnőt jelöli meg örököséül? – kérdezte James.
– Nem – felelte az asszony. – Bármennyire is szeretem őt, Sharanának nem lenne türelme az uralkodáshoz. Talán ha még húsz évig élnék, eleget tanulna, de nekem már feleannyi sincs hátra. – Sharana már éppen tiltakozni akart, a nagyanyja azonban leintette.- Elég volt! Hetvenöt éves vagyok, és mindenbe belefáradtam. Fogalmad sem lehet, mennyire, amíg nem viseled magad is negyvenhét évig nap mint nap ötmillió ember kormányzásának terhét a válladon. Jóval fiatalabb voltam, mint az édesanyád (adjanak neki nyugodalmat az istenek), amikor trónra léptem. Anyám gyenge szíve huszonnyolc éves koromban adta fel a küzdelmet. – Aztán kesernyés felhanggal folytatta: – Nem, igazán nem irigylésre méltó ajándék, amit akkor adok, amikor megnevezem az örökösömet. – Ekkor Borricra, Erlandra és Jamesre pillantva hozzátette: – Ha bármelyikőjük is itt lenne nekem, feleennyire sem aggódnék nemzetem jövőjéért. Legszívesebben itt tartanálak, fiam – mutatott Erlandra –, hozzád adnám Sharanát, és megtennélek örökösömül. Hát nem lenne szép kis kalamajka? – kacagott, Erland arca azonban világosan tükrözte, hogy ő egyáltalán nem tartja mulatságosnak az ötletet.
A fiú feszengését látva Lakeisha az unokájára nézett:
– Kislányom, vidd magaddal, és beszélgess vele egy kicsit! Még néhány hetet együtt kell töltenetek, és muszáj egyetértésre jutnotok. Menjetek!
Sharana és Erland felálltak, és amikor távoztak, a császárnő felsóhajtott:
– Sharana nem mehet máshoz feleségül, mint egy tisztavérűhöz, különben felkelés tör ki a fennsíkon, és Awari lesz a következő uralkodó. Már így is éppen csak elegendő lesz a támogatásunk.
James összevetette az információt az udvarral kapcsolatos ismereteivel, majd megkérdezte:
– Tehát azt tervezi, hogy Diigaíhoz adja?
A császárnőnek jókedvében elkerekedett a szeme.
– Ó, hát ön ennyire okos? Bárcsak itt marasztalhatnám, de attól tartok a királya tiltakozna. – Majd Gaminára nézve hozzáfűzte: – És egy ilyen asszonnyal az oldalán, aki kifürkészheti tárgyalópartnere gondolatait... micsoda kincs maga, James gróf! Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy örök életére kitiltassam a Császárságból. Ön túl veszélyes ahhoz, hogy visszaengedjem ide.
James nem volt biztos abban, hogy az asszony tréfál.
– Igen – tért vissza a korábbi témához Lakeisha. – Lord Jaka legidősebb fiához fogom adni. Nincs az a tisztavérű, kivéve Awarit és talán néhány leghűségesebb követőjét, aki tiltakozna, ha Diigaí ülne következőként a Fényes Trónusra. És atyja megfontolt tanácsai mellett bizonyosan bölcs uralkodóvá válik.
A császárnő elnézett arra, amerre Erland és Sharana tovatűntek.
– Azt hiszem, minden jól végződött. – Majd Borrichoz fordult: – Tudom, hogy amikor ön lesz a Szigetek uralkodója, ön mellett fog állni a testvére, aki mindig is bizonyos vonzalommal viseltetik majd udvarunk iránt. Diigaí személyében pedig Keshnek olyan császára lesz, aki lekötelezettje az önök házának.
A nagyherceg biccentett, hogy érti. James már elmesélte neki Diigaí esetét az oroszlánnal, és Erland szerepét a történtekben.
– Remélem, amíg én uralkodom a Szigetek felett, Kesh barátságos északi szomszédként tartja majd számon országunkat.
Lakeisha dobolni kezdett az ujjával széke karfáján.
– Én is remélem – mondta. – Attól tartok, sok gondunk lesz még a déli területekkel. Alsó-Kesh nehezen viseli az igát.
– Ha javasolhatok valamit – szólt közbe James –, vegye le róluk az igát, felség! Számos tehetséges ember szolgálná önt életével és vérével, ha szükséges, ugyanakkor, mivel nem tisztavérűek, soha nem érhetnek el magas hivatalt az udvarban. Nem ismertem ügyesebb szolgát és briliánsabb elmét Kesh alkalmazásában, mint amilyen a korábbi nagykövet, Hazara-Khan úr volt, és kalauzunkról, Lord Abu Harezről is igen jó a véleményem. Ilyen emberek felemelkedését, és ezzel tehetségük kibontakozását korlátozni a származásuk miatt... pazarlásnak tűnik.
– Talán igaza van – felelte a császárnő. – De léteznek bizonyos határok, kedves gróf úr. A régi szokások nehezen tűnnek el, és dolgoznak olyan emberek a szolgálatomban – még vérrokonok is –, akik inkább meghalnának, semmint ilyen változások szemtanúi legyenek. És helyzetünket pillanatnyilag nemigen nevezném a legrózsásabbnak. Fogalmam sincs, mennyire bonyolódott bele a fiam Nirome cselszövényébe, de ha valóban nem vette észre, amit oly nyilvánvalóan tettek a nevében, az csak azért lehetett, mert ő maga akart vak, süket és néma lenni. Nem, forradalmi változásokról egyelőre szó sem lehet.
– Akkor figyelmeztetnem kell, felség – ingatta a fejét a gróf –, attól félek, a forradalom az egyetlen alternatíva.
A császárnő hosszú ideig hallgatott, majd így szólt:
– Ezen gondolkodnom kell egy kicsit. Egyelőre nem haltam meg. Talán még van valamennyi időm.
Az asztal körül mindannyian elcsendesedtek, és reménykedtek, hogy tényleg így lesz.

 

Erland szorosan fogta a lány kezét, és kérdezgetni kezdte:
– Hogy értette a nagymamád, hogy „muszáj egyetértésre jutnunk”?
– Tudja, mennyire élvezem a társaságodat az ágyban – felelte Sharana. – De kevesebb időt kellene nyilvánosan együtt töltenem veled.
– Miért?
– Hozzá fogok menni Lord Jaka fiához, Diigaíhoz, Nagymanna már döntött erről A lázadó lordok megkapják az áhított férfi uralkodót, a tisztavérűek meg egy tisztavérű császárt. Tudod, ő rokonom, tehát az egész a családban marad.
– Tudtam, hogy nem maradhatunk végleg együtt... – kalandozott el a nagyherceg tekintete –, és mégis...
– Mégis micsoda?
– Szeretlek, Sharana. Mindig is szeretni foglak.
A lány magához húzta Erlandot, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Nagyon kedvellek, Erland. Jó tudni, hogy olyan közel leszel a Szigetek trónjához, amikor a Császár mellett ülök majd.
A fiú némiképp csalódott, amiért kijelentése nem okozott kicsit nagyobb lelkesedést.
– Azt mondtam, szeretlek.
– Igen – szegezte rá a tekintetét Sharana. – Hallottam.
– Hát ez semmit sem jelent számodra?
– Dehogynem. Ez nagyon szép tőled. Épp most mondtam. Mire gondolsz?
– Szép? – fordult el egy pillanatra Erland, mert jeges hidegség kúszott fel a gyomrában. – Azt hiszem, semmire.
– Hagyd ezt abba! – ölelte magához a lány ismét. – Kezdesz nagyon furcsán viselkedni. Azt mondtad, szeretsz. Én azt feleltem, kedvellek. Ez mind nagyon szép. Úgy teszel, mintha valami gond lenne velünk.
A nagyherceg felnevetett.
– Semmi gond, csak épp a nő, akit szeretek, máshoz megy feleségül.
– Ezt úgy mondtad, mintha soha senki mást nem szerethetnél.
– Úgy is érzem.
– Ez ostobaság, Erland! – Sharana megfogta a fiú kezét, és a mellére tette. – Látod, itt a szívem! Érzed, hogy dobog?
A nagyherceg bólintott. A forró test tapintásától mindjárt melege lett.
– Annyi ember számára van hely idebenn! Szeretem nagymamát, de anyámat és apámat is szerettem, amíg éltek. Még a nagybátyámat is szeretem, pedig időnként nagyon különösen viselkedik. Szerettem más fiúkat is előtted, és ez utánad is így lesz. Ha szeretünk valakit, az semmit nem vesz el a többiektől. Érted már?
Erland megrázta a fejét.
– Azt hiszem túlzottan különbözünk egymástól. Hozzámész valaki máshoz, és közben új szerelmekről beszélsz.
– Miért ne? Hiszen én leszek a császárné. Bárkit szerethetek, akit arra érdemesnek találok. És ez Diigaíra is igaz. Sok-sok tisztavérű asszony akar majd vele hálni. A császár gyermekét megszülni igazán különleges dolog.
– Azt hiszem nem értelek – nevetett Erland. – Mindenesetre nem támasztok nehézségeket közted és Diigaí között.
– Nehézségeket? – hökkent meg a lány. – Hogy érted ezt? Vele kell töltenem néhány estét, hogy hozzászokjon a gondolathoz, a császárnő unokájának lesz a férje. És ha megnevezik, mint trónörököst, nyilvánosan az időm nagy részét neki kell szentelnem. De a legtöbb éjszakámat neked adhatom, amíg itt lesztek. Persze csak ha te is akarod.
Erland nagyobb zavarban volt, mint valaha is emlékezett. Aztán felnevetett.
– Nem is tudom. De valószínűleg nemigen lennék képes távol maradni tőled.
Sharana érzékien megvonaglott a fiú keze alatt, majd hozzásimult, és szorosan átölelte.
– Gondoltam – jelentette ki a lány; majd szájon csókolta. – Mondd csak, a testvéred és te mindenben hasonlítotok egymásra?
Erland hátralépett, aztán hangosan felnevetett.
– Legtöbb tekintetben igen. De van néhány dolog, amin sohasem fogunk osztozni!
– Kár – mondta ajakbiggyesztve Sharana. – Igazán érdekes tapasztalatot jelenthetett volna.

 

Kesh kapujában már ott várakozott a lovas kíséret. Borric, Erland és társaik ellovagoltak a település határát jelző utolsó utcáig. A városkapu mellett üresen lógott Nirome ketrece, hogy figyelmeztessen az árulók sorsára. Az egykori tisztavérű nemes csaknem teljes két napig lógott ott, a járókelők csúfolódásának és bántalmazásának kitéve. És nem kevesen élvezték a helyzetet, hogy egy tisztavérű ilyen mélyre süllyedt.
Közel ezer ember állt sorfalat, amikor kivették a ketrecből, és kényszerítették, hogy sós kenyeret egyen és felvizezett ecetet igyon, aztán vadállat módjára ostorral kergessék az Overn-mélység partjáig. Ott polgárok százainak ujjongása közepette megcsonkították, majd a krokodilok közé vetették. Erland és Borric visszautasította a meghívást, hogy részt vegyenek a látványosságban. Awari herceg viszont végignézte, és senki sem tudta biztosan, hogy csak az igazságtételben akart közreműködni, vagy hallani akarta, nem árulja-e el Nirome még néhány követőjét. Mindenki úgy érezte, a kövér nemes halálakor még mindig rejtegetett valamit.
A kapunál az újonnan kinevezett Diigaí herceg kocsijában várta őket Sharanával az oldalán. A lány most rövid szoknyát és aranygallért viselt, és hivatalos arckifejezéssel álldogált leendő férje mellett. Mögöttük rangos kesh nemesek sorfala toporgott, hogy búcsút inthessen hercegi vendégeiknek.
Lord Jaka közelebb hajtott, és kocsijával megállt a fia mellett.
– Jó napot kívánok, kedves nagyherceg és nagyhercegnő! – állt meg mellettük Erland.
– Üdvözlöm önöket, fenséges uraim – mosolygott a fiúra melegen Sharana.
– Nagyon örülünk, amiért kivonultak, hogy elbúcsúzzanak tőlünk – szólalt meg Borric.
– Fenség – kezdte Diigaí – örökre adósaik vagyunk. Ha valaha is visszafizethetjük segítségüket, csak szóljanak!
– Ön nagylelkű, fenség – bókolt Borric. – Reméljük, hogy most született barátságtank egész életünkben kitart.
– Hiányozni fogsz, Erland – mondta Sharana.
– Te is hiányozni fogsz nekem, hercegnő – pirult el a fiú.
De Sharana még nem fejezte be:
– És bár csak felületesen ismertük meg egymást, te is hiányozni fogsz, Borric.
– Mi? – ráncolta a homlokát Erland a testvérére nézve.
Borric azonban csak annyit mondott:
– Viszlát, kedves barátaim! – azzal megsarkantyúzta a lovát. A teljes krondori testőrség a nyomába eredt; így Erland ott maradt egyedül.
– Hé, várj egy percet! – kiáltott utána a fiatalabbik iker, és ő is megsarkantyúzta a lovát. – Beszélni akarok veled!
A társaság elindult, és James észrevette, hogy Nakor is ott lovagol a nyomukban. Amikor kiértek a városkapun, és rátértek a Khattarába vezető útra, meg is kérdezte:
– Nakor, velünk tartasz?
– Egy darabig – vigyorgott a kis emberke. – Attól tartok, a dolgok nagyon unalmasak lesznek itt Keshben Borric meg a fivére nélkül. Ghuda már elment Jandowaebe, hogy felépítse a fogadóját. Az ember nagyon magányos, ha senkit sem, ismer.
A gróf bólintott.
– Mi a véleményed Csillagdokkról? Még sose gondoltál arra, hogy odamenj?
– Ugyan! A varázslók szigetére? Mi lenne abban a szórakozás?
– Talán elkelne ott valaki, aki vidámságra tanítaná őket.
– Lehet. De azt hiszem, az a valaki nem Nakor, a Kék Lovas lesz.
James elnevette magát.
– Miért nem jössz velünk Csillagdokkig? Kicsit ott maradhatsz, aztán majd eldöntöd, mi legyen.
– Hát... De szerintem nem fog tetszeni nekem.
A gróf töprengett egy kicsit, aztán hirtelen biztos lett a dolgában.
– Ismered Pugot, a mágust? – kérdezte.
– Pug híres. Igazán hatalmas varázsló. Olyan dolgokat művel, amelyekre Fekete Macros óta senki sem volt képes. Én csak egy szegény ördög vagyok, aki ismer néhány egyszerű trükköt. Látod, nem tetszene nekem ott.
– Mondott nekem valamit – mosolyodott el James. – Arra kért, hogy ha valaha is szólnom kell az érdekében, mondjak el valamit.
– Valamit, ami miatt szerinted Csillagdokkba akarok majd menni? – vigyorodott el az apró termetű isalani. – Érdekes dolog lehet.
– Meg vagyok győződve róla, valamiképpen megsejtette, hogy találkozom veled, vagy egy hozzád hasonló emberrel, aki úgy viszonyul a mágiához, mint senki más Csillagdokkban. És úgy érezhette, fontos, hogy mások is megismerjék ezt a perspektívát. Szerintem ezért kérte, ne feledjem a következő szavait: a mágia nem létezik.
Nakor felkacagott. Látszott rajta, hogy remekül szórakozik.
– És ezt ő mondta? Pug, a nagy mágus?
– Igen.
– Ezek szerint egész okos ember ahhoz képest, hogy varázsló – mulatott az isalani.
– Eljössz Csillagdokkba?
– Igen – bólintott Nakor. – Azt hiszem, igazad van. Pug szerette volna, ha odamegyek, és tudta, pontosan ezt kell mondanod nekem, hogy így döntsek.
Gamina, aki eddig némán ügetett férje mellett, most megszólalt:
– Apa sok mindent tudott előbb, mint mások. Valószínűleg rájött, hogy ha magára hagyják, az Akadémia befelé fordulóvá és elszigeteltté válik.
– A mágusok szeretik a barlangokat – helyeselt Nakor is.
– Megtennél nekem egy szívességet? – kérte James.
– Micsodát?
– Áruld el, mit jelent az, hogy „a mágia nem létezik”?
A kis emberke egy darabig töprengve ráncolta a homlokát.
– Állj! – mondta aztán. Mindhárman kiálltak a sorból, és a város határában leálltak az út szélén. Nakor előhúzott három narancsot a zsákjából. – Tudsz zsonglőrködni?
– Egy kicsit – felelte a gróf.
– Akkor zsonglőrködj! – dobta oda neki az isalani a gyümölcsöket.
A férfi, akinek az ügyessége egyébként is az emberfeletti határán járt, elkapta a három narancsot, és sebesen dobálni kezdte őket, miközben nyugodtan tartotta a lovát – igazán nem volt könnyű.
– Meg tudod csinálni csukott szemmel is? – érdeklődött Nakor.
James megpróbálta a lehető legegyenletesebb ritmust felvenni, és behunyta a szemét. Nagy nehezen megállta anélkül, hogy kinyitotta volna, de minden pillanatban úgy érezte, a következő narancs biztos nem a bal tenyerébe esik.
– Akkor most folytasd egy kézzel!
A gróf döbbenten kinyitotta a szemét, és a gyümölcsök mind a földre potyogtak.
– Mi?
– Azt mondtam, folytasd egy kézzel!
– Miért?
– Ez egy trükk. Érted már?
– Nem vagyok benne biztos – rázta a fejét a gróf.
– A zsonglőrködés trükk. Nem mágia. De ha nem tudod, hogy kell csinálni, mégis úgy tűnik, mintha varázslat lenne. Ezért dobálnak az emberek pénzt a zsonglőröknek meg a bűvészeknek a vásárokon. Ha majd egy kézzel is meg tudod csinálni, megint tanultál valamit. – Aztán megsarkantyúzta a lovát, és azt mondta: – Ha pedig a kezed sem kell már hozzá, rájössz, mire is gondölt Pug.

 

Arutha és Anita trónjuk előtt álltak, amikor fiaik bevonultak a krondori udvarba. A négy hónap alatt a hercegi pár először nagy fájdalmat, majd örömet élt át, amikor értesültek Borric haláláról, illetve megkerüléséről. És ürességet éreztek a szívükben, amely vetekedett azzal az ürességgel, amelyet Locklear báró hiánya jelentett a palotában.
Az ikrek megálltak szüleik előtt, és méltóságteljesen meghajoltak. Arutha nem tette volna rá a fejét, de mintha valahogy megváltoztak volna. Gyerekeket küldött délre, hogy képviseljék országát Keshben, és fiatal férfiak tértek vissza helyettük. Most inkább magabiztosak voltak, mint vakmerőek, inkább dönteni készek, mint meggondolatlanok, és tekintetükből, mely oly sok gonosz és gyűlöletes tett szemtanúja volt, a veszteség halvány visszhangja sugárzott. Arutha elolvasta a jelentéseket, amelyeket futár hozott sietve a hercegek előtt, de csak most értette meg igazán őket.
– Örülünk, hogy fiaink visszatértek – mondta olyan hangosan, hogy mindenki hallhassa. – A nagyhercegnő és én üdvözlünk benneteket udvarunkban.
Aztán lesietett az emelvényről és átölelte Borricot, majd Erlandot. Anita sem maradt le sokkal, és alaposan megszorongatta őket, kicsit elérzékenyülve, amikor megsimogatta Borric arcát. Aztán Elena és Nicholas következtek. A legidősebb fiú felkapta a húgát, mondván:
– A kesh nemes kisasszonyok után te egyszerű teremtés és ritka kincs vagy.
– Egyszerű! – lökte el magától bátyját a lány. – Ez tetszik! – Aztán Erlandra vigyorgott: – Mindent el kell mondanod a kesh udvar hölgyeiről. Mindent. Milyen a ruhájuk?
Az ikrek összenéztek, és nevetni kezdtek.
– Nem hinném, hogy azzal divatot teremthetnél idehaza, húgocskám – jegyezte meg Borric. – A kesh hölgyek szinte egyáltalán semmit sem viselnek. Bár Erland és én rendkívül vonzónak találtuk, szerintem ha apa egyetlenegyszer is meglátna a kesh udvari öltözékben, örökre bezárna a szobádba.
Elena elpirult.
– Hát, azért csak meséljetek el mindent! Meg kell ünnepelnünk James báró lakodalmát, és én valami különlegeset szeretnék.
Nicholas csöndesen várakozott szülei mögött, és az ikrek egyszerre vették őt észre.
– Szia, kisöcsém! – üdvözülte Borric. A térdére támaszkodva lehajolt, hogy a gyerek szemébe nézhessen. – Te jól vagy?
Nicholas a bátyja nyakába borulva hüppögni kezdett:
– Azt mondták, meghaltál. Én tudtam, hogy ez nem lehet igaz, de ők csak erősködtek. Úgy megijedtem.
Erland érezte, hogy neki is könnyek gyülekeznek a szemében, és tőle szokatlan módon ismét átölelte a húgát. Anita, csakúgy mint Elena, sírt örömében, és még Arutha is nehezen fegyelmezte magát, hogy száraz maradjon a szeme.
Néhány pillanat után Borric felkapta az öccsét.
– Elég a pityergésből, Nicky! – mondta. – Látod, mindketten jól vagyunk.
– Így van – bólogatott Erland is. És hiányoztál nekünk.
– Tényleg? – törölte le könnyeit a kisfiú:
– Hát persze – felelte Borric.- Találkoztam valakivel Keshben, aki csak pár évvel volt idősebb nálad. Általa értettem meg, milyen fontos is számomra a kisöcsém.
– És hogy hívják? – kérdezte Nicholas.
– Suli Abul volt a neve – felelte a fiatalember, és közben végiggördült egy könnycsepp az arcán.
– Különös név – mondta a gyerek. – Mi történt vele?
– Majd mesélek róla.
– Mikor? – kérdezte Nicholas a legtöbb hétévesre jellemző türelmetlenséggel.
– Talán egy-két nap múlva – tette le Borric az öccsét. – Elkötünk egy csónakot, és kimegyünk vele pecázni az öbölbe. Van kedved hozzá?
Nicholas lelkesen bólogatott, Erland pedig megsimogatta a fejét.
Arutha intett Jamesnek, hogy húzódjanak félre a többiektől. Kicsivel arrébb Gardan herceg is csatlakozott hozzájuk.
– Először is, holnap részletesen is szeretném majd megbeszélni a történteket. De már a jelentések alapján is úgy látom, köszönettel tartozunk neked.
– Ez az utazás szükséges volt – magyarázta James. – De tényleg, a fiúk valóban megérdemelték a beléjük vetett bizalmát. Ha Borric visszajön Krondorba ahelyett, hogy az élete kockáztatásávál megpróbált érintkezésbe lépni velünk... Vagy ha Erland nem látott volna át olyan gyorsan néhány nagyon okos ármánykodáson... Ki tudja, miféle bajok történtek volna?
Arutha James vállára tette a kezét.
– Már kezd megszokott tréfává válni közöttünk, hogy nevezzelek ki Krondor udvarnagyának, igaz?
– Igen, de azért még nem ment el a kedvem az állástól – mosolyodott el James.
Gardan ráncos arcán jól tükröződött hitetlensége.
– Azok után, amin most mentél keresztül, még mindig a hatalmasok jobb kezénél akarsz ülni?
– Nincs olyan hely, ahol szívesebben ülnék – nézett végig az udvarban beszélgetők sugárzó arcán.
– Nagyon helyes – jelentette ki Arutha. – Mert mondani akarok valamit. Gardan hamarosan visszavonul.
– Akkor...? – kerekedett el James szeme.
– Nem – ingatta a fejét a nagyherceg. – A krondori udvarnagy hercegséggel járó tisztét Hollóliget Geoffrey grófjának fogom felajánlani, aki pillanatnyilag Lyam első tanácsadója mellett dolgozik.
– Miről beszél, fenség? – ráncolta a szemöldökét James.
A nagyherceg szokásos félmosolyal egyikét vetette a grófra, és a férfi gyomra összeszorult ettől.
– Amikor kipihentétek a lakodalmad fáradalmait, kedves Jimmy – mondta Arutha –, te és a feleséged a fővárosba utaztok. Átveszed Geoffrey posztját a rillanoni Guy herceg helyetteseként. – Azzal elvigyorodott; ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor James ilyesmin kapta a nagyherceget. – És ki tudja, talán ha végül Borric lesz a király, megtesz téged Rillanon hercegének.
James intett a feleségének, hogy jöjjön közelebb, aztán átölelte az asszony derekát. Csak egy száraz megjegyzésre tellett tőle:
– Tudja, azt hiszem Amos Trasknak igaza volt önnel kapcsolatban. Mindig túl komolyan veszi az életet.

 

Folytatása következik

 

 

Kesh Birodalom térképe: