RAYMOND E. FEIST
Mágus:
A tanítvány – A mester
[Résháború 1.]
Támadók egy másik világból
Kulgan öntudatlanul feküdt a földön. Kék köntöse szétnyílt, fél karját mintegy védekezésül az arca elé emelte. Vagy félméternyire tőle, ahol nemrég még az íróasztala állt, vibráló űr látszott, semmi más.
Pug alaposan megnézte azt a valamit. A hatalmas, nagyjából szürkének mondható golyószerűség belsejében a színskála töredékei villództak. És a szürkeségből két emberi kar nyúlt ki a földön fekvő varázsló felé. Amikor az ismeretlen kéz a köntös ujjához ért, megállt, és a szövet anyagát tapogatta. Aztán hirtelen elhatározással megragadta Kulgant.
A fiú rettegve állt, mert tudta, hogy az a valaki vagy valami űr másik oldalán megpróbálja a varázslót felemelni, és áthúzni magához.
Ekkor Pug megfordult, felkapta az egyik dárdát a fal mellől, és a szürke folt közepébe hajította.
Egy fiú akarata a szél akarata,
És az ifjúság gondolatai hosszú,
bosszú gondolatok.
LONGFELLOW:
Elveszett ifjúságom
1.
A vihar elült.
Pug a sziklafal szélén ugrált a dagály után hátramaradt tócsák között, és próbált biztos lábon megállni. Sötét szeme ide-oda járt: minden szikla alá bekukkantott, mert mindenféle tengeri herkentyűket keresett, amelyeket az előbbi vihar a sziklák között pocsolyákba űzött. Fiús izmai megfeszülte, amikor megigazította vállán a zsákot, amely a vízi paradicsomban gyűjtött különféle rákokkal volt teli.
A délutáni nap csillogva tört meg a hullámok szórta, kavargó permeten, és a nyugati szél meglebegtette a fiú napszítta, barna haját. Letette a zsákját, ellenőrizte, biztonságosan bekötötte-e, aztán lekuporodott egy száraz, homokos foltra. A zsák ugyan nem volt egészen tele, de Pugnak annyira jólesett volna egy órácska pihenés. Megar, a szakács nem fog morogni a késés miatt, ha majdnem tele zsákkal megy haza. A meleg napsütésben háttal egy sziklának támaszkodott, és hamarosan elszundikált.
Jónéhány órával később egy adag sós tengervíz fröccsent az arcába. Riadtan ébredt, és ahogy kinyitotta a szemét, nyomban látta, hogy jóval többet aludt a kelleténél. Nyugaton a tenger felett hömpölygő felhőkből hulló záporeső jelezte, hogy újabb hirtelen, kora nyári vihar közeleg, ami nem volt ritkaság a tengerpartnak ezen a részén. Dél felé a hullámok zúgva ostromolták a Matrózbánat nevű sziklaormot, s a megtorló hullámok fehér habzó taraja biztos jele volt annak, hogy a vihar perceken belül teljes erejéből fog tombolni. Pug tudta, hogy komoly veszély fenyegeti, mert a nyári viharok miatt jónéhányan fulladtak már meg a tengerparton, sőt, amikor a vihar orkánná duzzadt, beljebb, a part mélyedéseiben is.
Felkapta zsákját, és elindult a vár felé. A pocsolyák között lépdelve kelletlenül állapította meg, hogy az addigi hűs szellőből mostanra nyirkosan, hidegen metsző szél támadt. Közeledett az éjszaka, és a lemenő nap előtt tornyosuló felhők váltakozó árnyékában az előbb még tarka színek szürkévé tompultak. Odakint a tengeren villám hasított a felhők sötétjébe, és a mennydörgés távoli robaja túlharsogta a hullámok zúgását..
Pug a homokos part első, nyíltabb szakaszán megszaporázta lépteit. Nem gondolta volna. hogy a vihar ilyen sebesen közeledik, és hajtja maga előtt a dagályt. Mire elérte a korábbi dagály miatti pocsolyák végét, alig maradt két-három méternyi száraz homok a víz és a sziklák között.
Olyan gyorsan szedte a lábát, amennyire a kövek. között biztonságosan megtehette, de kétszer így is majdnem orra esett. Amikor egy szikláról a következő homokos részre ugrott, rosszul lépett, és elvágódott. A bokájához kapott, s ekkor az ár, mintha csak balszerencsés ugrására várt volna, feltornyosult, és egy percre elborította. Pug vakon kinyúlt, de hiába tapogatózott, érezte, hogy a víz sodra elviszi a zsákját. Riadtan kapott utána, aminek az lett az eredménye, hogy alaposan megrándította a bokáját. A feje víz alá került, és jókorát kortyolt a sós léből. Köpködve, köhögve emelte fel a fejét, és megpróbált felállni, amikor egy második, az előbbinél is nagyobb hullám hanyatt döntötte. Pug csecsemőkora óta itt játszadozott a tengerparton, és gyakorlott úszó volt, de fájó bokája és a vadul csapkodó hullámok már-már pánikba kergették. Összeszedte magát, aztán ahogy a hullám visszahúzódott, mély lélegzetet véve félig úszva, félig kúszva elindult a sziklafal felé, mert tudta, hogy ott a víz legfeljebb néhány centiméter magasra csap fel.
Amikor odaért, megtámaszkodott, igyekezett minél kevésbé nehezedni fájó bokájára. Araszolva lépkedett végig a sziklafal mellett:, miközben a víz minden hullámcsapással magasabbra emelkedett. Mikor végre elért oda, ahol már ki tudott mászni a partra, a víz kis híján derékig ért. Miden erejét össze kellett szednie, hogy fel tudjon húzódzkodni a sziklafalon, mert el akart jutni a gyalogösvényig. Előbb egy jó percig lihegve feküdt a földön, aztán mászva továbbindult. Nem bízott benne, hogy a sziklák között sokáig bírná makrancos lábával.
Már akkor érezte, hogy csepeg az eső, amikor térdét nem kímélve felfelé kúszott a sziklákon a partmeredély füves tetejéig. Ott a megerőltetéstől kimerülve, lihegve bukott előre. Az eső, amely az előbb még csak csepegett, most könnyű, de kitartó záporrá erősödött.
Mihelyt lélegzethez jutott, felült és megvizsgálta dagadt bokáját. Érintésre érzékeny volt ugyan, de azért megnyugodott, mert mozgatni jól tudta, tehát nem tört el csontja. Visszafelé ugyan egész úton sántítani fog, de miután háta mögött tudta a partot és a megfulladás veszélyét, viszonylag jókedvre derült.
Bőrig ázott, agyonfagyott nyomorék lesz, mire a városba ér. És ott majd kereshet magának szállást, mert a vár kapui már be lesznek. zárva éjszakára, és fájós bokájával nem merné megkockáztatni, hogy átmásszon az istállók mögött a. falon. Különben is, ha vár, és csak másnap surran be a belső várba, legfeljebb Megarnak lesz néhány keresetlen szava hozzá, de ha akkor kapják el, amikor átmászik a falon, Fannon, a főfegyvermester vagy Algon, az istállómester minden bizonnyal sokkal kellemetlenebb dolgokat talál ki számára, mint puszta szavakat.
Míg pihent, az eső tovább erősödött, az ég elsötétült, a késő délutáni nap elbújt a viharfelhők mögé. Pillanatnyi megkönnyebbülését most bosszúság váltotta fel, haragudott magára, amiért elveszítette a rákos zsákját. Bosszúságát csak fokozta, ha arra gondolt, micsoda ostobaság volt elaludnia. Ha nem alszik el, nem kell olyan sietve visszaindulnia, nem rándítja meg a bokáját, és marad ideje felderíteni a folyóágyat a sziklafal fölött, a parittyájához annyira fontos kerek kavicsok ügyében. Most nincsenek kavicsok, és legalább egy hét, amíg megint visszajöhet ide. Hacsak Megar nem küld helyette másik fiút, ami könynyen megeshet, miután most üres kézzel tér haza.
Lassan ráébredt, milyen kényelmetlen dolog esőben üldögélni, és úgy döntött, hogy ideje tovább indulni. Fölállt és kipróbálta bokáját. Nem volt kellemes járni, de elboldogult vele. Elbicegett a füvön oda, ahol a holmiját hagyta. Felvette hátizsákját, botját és parittyáját. Aztán szitkozódott egyet, úgy, ahogy a katonáktól hallotta, mert a hátizsákját felhasították, és elvitték belőle a kenyerét meg a sajtját.
„Mosómedvék vagy homoki gyíkok” – gondolta. Bosszúsan félredobta a használhatatlanná vált zsákot, és bánatosan töprengett balsorsa felett.
Mélyet lélegzett, aztán botjára támaszkodva elindult a sziklafal és az út között húzódó dimbes-dombos terepen. Sajnálattal állapította meg, hagy az itt-ott elszórt, apró ligeteken kívül akár a sziklák között, itt sincs biztonságos menedék a közelben. Akkor sem ázik meg jobban, ha a városig elvonszolja magát, mint ha beáll egy fa alá.
A szél egyre erősebben fújt, és Pug most kezdte először érezni, milyen hidegen vág bele nedves hátába. Borzongva megszaporázta lépteit, sietett, ahogy a lába bírta. A szél ereje meggörnyesztette az alacsony fák derekát, és Pug is úgy érezte, mintha egy óriási tenyér tolná hátulról. Az országútra érve északnak fordult. Kelet felől odahallatszott a nagyerdő félelmetes zúgása, amint a szél átsüvített az ódon tölgyek ágai között, s ez csak fokozta a táj amúgy is kísérteties hangulatát. A sötét erdő irtványai alighanem semmivel sem voltak veszedelmesebbek, mint a király országútja, de ahogy emlékezetében megelevenedtek az útonállókról meg más, nem egészen emberi szörnyekről szóló történetek, minden hajszála az égnek állt.
Átvágott az országúton. Némi védelmet talált a vihar elől egy vízmosásban, amely az út mentén haladt. A szél tovább erősödött, az eső csípte a szemét, könnyek áztatták amúgy is nedves arcát. Egy széllökés majdnem feldöntötte, és csak nagy nehezed nyerte vissza az egyensúlyát. Óvatosnak kellett lennie, ha egy mélyebb pocsolyába lépve nem akarta elveszíteni lába alól a talajt.
Közel egy óra hosszat törtetett előre az egyre erősödő viharban. Ahogy az út északnyugatnak fordult, szembekerült a süvöltő orkánnal. Nekidőlt a szélnek, inge csattogva lebegett a hátán. Nagyokat nyelve próbálta elnyomni magában a fojtogató pánikot. Most már határozattan érezte, hogy veszélyben van, mert a vihar ereje sokszorosa volt annak, amit ebben az évszakban megszoktak. Hatalmas, fűrészfogú villámok borították egy-egy pillanatra fénybe a sötét tájat: kemény, vakító fehérben és opálosan csillogó feketében rajzolták ki az utat és a fák körvonalait. A káprázatos negatív, fekete-fehér utóképek minden alkalommal másodperceken át tükröződtek retináján és borzolták az idegeit. A feje felett csattogó iszonyú mennydörgések hangja mintha ütésként érte volna. Most már jobban félt a vihartól, mint a képzeletbeli útonállóktól vagy manóktól, és úgy döntött, inkább behúzódik az útmenti fák közé, mert a tölgyek törzse csökkentette valamelyest a szél erejét.
Ahogy beért az erdőbe, valami megreccsent előtte a fűben. A fiú megtorpant. A vihar sötétjében éppen csak ki tudta venni egy fekete erdei vadkan alakját, amely előrontott az aljnövényzetből. Ahogy előbújt, kicsúszott alóla a lába, aztán Pugtól néhány lépésnyire föltápászkodott. Pug csak nézte, ahogy ott áll, fejét jobbra-balra ingatja, és őt bámulja. Két hatalmas, esővíztől csillogó agyara szinte világított a félhomályban. A szeme tágra nyíl a félelemtől, lábával a földet kapálta. A vaddisznók általában legfeljebb ingerlékenynek mondhatók, és normális körülmények között kerülik az embereket, de ez most pánikba esett a vihar miatt, és Pug tudta, ha az állat nekitámad, kegyetlenül felökleli – akár meg is ölheti.
Mozdulatlanul állt, botját suhintásra készen tartva, de bízott benne, hogy a vaddisznó előbb-utóbb visszabújik a bokrok közé. Rózsaszín szeme szinte izzott, de csak állt, határozatlanul remegve. Valami zörej megzavarta, egy pillanatra az erdő felé fordult, aztán leszegte a fejét és támadni készült.
Pug meglendítette a botját, egy suhintással fejbe csapta a vaddisznót, amitől az állat elfordult. A disznó nekilódult a mellkasának, de nem az agyarával, hanem az oldalával, és Pug elesett. A fiú eltakarta az arcát, karjait szorosan mellére kulcsolta, és várta az állat öklelését.
De az nem mozdult. Pug elvette kezét az arca elől, ekkor vette észre, hogy a vaddisznó tulajdonképpen a lábszárán hever, és az oldalából rőfnyi hosszú, feketetollú nyílvessző áll ki.
Pug a fák felé pillantott. Az erdő szélén bőrruhás férfi állt, és gyors mozdulatokkal burkolta be hosszú íját viaszosvászon borítójába. Csak akkor indult el feléje, mikor a drága fegyvert biztonságban tudta az eső elől. Megállt a fiú és a vaddisznó mellett.
Vállát köpeny borította, fején a csuklya eltakarta arcát. Letérdelt Pug mellé, és a szél süvültését túlkiabálva megkérdezte:
– Jól vagy, fiú? – majd könnyedén leemelne Pug lábáról a döglött vaddisznót. – Csontod török-e?
– Nem hiszem – kiabálta vissza Pug, és fölmérte a helyzetet. Jobb oldalát fájlalta, a lábát is fölsértette, és mindezen túl, még mindig érzékeny bokáján is figyelembe véve, ügy érezte, aznapra elég baj érte; de láthatóan nem tört el semmije, és nem szenvedett maradandó sérülést. A férfi nagy izmos kezeivel talpra segítette.
– Fogjad – utasítatta, és markába nyomta botját meg az íját. Pug szófogadóan elvette tőle, míg az nagy vadászkésével gyors mozdulatokkal kibelezte a vaddisznót. Munkája végeztével Pughoz fordult. – Gyere velem, fiú. Legjobb, ha a mesteremnél és nálam szállsz meg. Ugyan nincsen messze innen, de jobb, ha sietünk, mert ez a vihar előbb-utóbb orkánná erősödik. Tudsz gyalogolni?
Pug egy bizonytalan lépést tett, aztán bólintott A férfi minden további nélkül vállára kapta a vaddisznót, és elvette Pugtól az íját.
– Gyere – mondta, és az erdő felé fordult. Szapora léptekkel indult neki, és Pug ugyancsak megszenvedett, hogy lépést tudjon tartani vele.
Az erdő éppen csak egy kicsit fékezte a vihar erejét, és leheletlen volt szót váltaniuk. Mikor egy villám bevilágította a környéket, Pug egy szempillantásnyira meglátta a férfi arcát. Megpróbált visszaemlékezni rá, látta-e már valaha? Szemre olyan volt, mint a többi crydee-i erdőjáró vadászmeg erdőkerülő, széles vállú, nagydarab, izmos. Haja és szakálla barna, viharvert alakján meglátszott, hegy élete javarészét a szabadban tölti.
Pug fantáziája egy pillanatra elkalandozott, elképzelte, hogy az idegen valami útonálló banda tagja, aki az erdő sűrűjében rejtőzik. De aztán eldöntötte, hogy nincs az az útonálló, aki ennyire gondjaiba venne egy szemmel láthatóan nincstelen várbeli gyereket.
Annak alapján, amit a férfi mondott, mikor „mesteréről” beszélt, Pugban felmerült a gyanú, hogy ez az idegen tulajdonképpen kurtanemes, aki egy földesúr birtokán él, valószínűleg a földesúr szolgálatában, de nem jobbágy. A kurtanemes, mint szabad ember, egyszerűen a termés vagy az állatszaporulat egy részét adja le a földesúrnak a föld használata fejében. Nyilván szabad embernek született, mert nincs az a jobbágy, akinek joga lenne hosszú íjat viselni, lévén, hogy az túlságosan értékes és túlságosan veszedelmes fegyver. Viszont Pug nem tudott semmiféle földesúri birtokról az erdő környékén. Titokzatos dolog, gondolta, de a nap szenvedéseinek terhe hamarosan elfojtott benne minden kíváncsiságot.
Pug úgy érezte, mintha órák óta gyalogolnának, amikor egy bozótos részhez értek. Olyan sötét volt, hogy majdnem elveszítette a szeme elől az idegent, mivel a nap már egy ideje lement, és eltűnt az a kevés világosság is, amit addig a viharfelhők átengedtek magukon. Ezek után nem hagyatkozhatott a szemére: a férfi lépteinek zajához igazodott, meg az ösztöneire bízta magát. Érezte, hogy egy szűk ösvényen mennek, magas fák között, mivel nem botlott sem aljnövényzetbe, sem kődarabokba. Aki a környéken nem volt ismerős, az ösvény bejáratát napvilágnál is nehezen lelte volna meg, sötétben pedig egyszerűen lehetetlen volt megtalálni. Aztán hamarosan egy tisztás tárult fel előttük, közepén egy kicsi, kőből épített kunyhóval. Egyetlen ablakából fény szűrődött ki a tisztásra, és kéményéből füst kanyargott felfelé. Miközben átvágtak a tisztáson, Pug csodálkozva állapította meg, hogy a vihar az erdőnek ezen a részén mennyire elcsendesült.
A kunyhó ajtajához érve a férfi félreállt.
– Te menj be, gyerek – mondta –, nekem elő kell készítenem a disznót.
Pug némán bólintott, és belépett a házba.
– Csukd he az ajtót, gyerek! Még megfázok miattad, és elpusztulok!
Pug máris ugrott, és engedelmesen becsapta az ajtót, kicsit keményebben, mint ahogy szerette volna, aztán megfordult, és szemügyre vette a helyiséget. A kunyhó belseje egyetlen kis szobából állt. Az egyik falon, a kandallóban vidáman pattogott a tűz, és meleg fényt árasztott a szobába. A kandalló előtt, egy asztalnál testes, sárga köntösű férfi ült kényelmesen. Őszes haja és szakálla sűrűjéből jóformán csak a tűz fényénél megcsillanó élénk kék szeme látszott ki. A szakállból hosszú szárú pipa nyúlt elő, és bodorodó, halvány füstfelhőt árasztott.
Pug ismerte a férfit.
– Kulgan mester... – kezdte. A férfi ugyanis a herceg tanácsadója s egyben varázslója volt, jól ismert arc a belső vár táján.
Kulgan a fiúra szegezte szemét, aztán zengő, mély, erőteljesen hangzó hangján megkérdezte.
– Szóval ismersz engem?
– Igen uram, a várból.
– Mi a neved, várbeli gyerek?
– Pug, Kulgan mester.
– Aha, emlékszent már rád. – A varázsló szórakozottan legyintett. – Ne hívj engem „mesternek”, Pug, bár méltán neveznek foglalkozásom mesterének. – A szeme sarkában vidám ráncok jelentek meg. – Előkelőbb származású vagyok, mint te, de nem sokkal. Gyere csak, ott lóg egy takaró a tűz mellett. Csurom víz vagy. Akaszd fel a ruháidat száradni, aztán ülj le ide. – Maga mellé mutatott a padon.
Pug úgy tett, ahogy Kulgan mondta, de a szemét egész idő alatt nem vette le a varázslóról. Az öreg a hercegi udvarhoz tartozott, de mégiscsak varázsló, gyanús személy, akit a köznép általában bizalmatlanul kezelt. Nem is olyan nagyon régen még minden bizonnyal megkövezték volna a crydee-i Kulgant. A herceg udvarában elfoglalt helyzete biztosította számára a városi nép elismerését, de az ősi félelmek lassan halnak el.
Pug felakasztotta a ruháit s leült. Aztán meghökkenve látta, hogy a varázsló asztala mögül egy vörös szempát figyeli. Pikkelyes fej nyúlt fel az asztal lapja fölé, és még alaposabban szemügyre vette.
Kulgan szemmel láthatóam jót mulatott Pug zavarán.
– Ugyan már, gyerek, Fantusz nem esz meg. – Kezét az állat fejére vette, Fantusz melléje telepedett a padra, és Kulgan megvakarta a füle tövét. Az állat lehunyta szemét, és halkan elmordult, olyan hangon, mint egy doromboló macska.
Pug végre becsukta a meglepetéstől tátva felejtett szájár, és megkérdezte:
– Ez tényleg sárkány, uram?
A varázsló jóindulatúan, ízesen felkacagott.
– Néhanapján azt hiszi, valóban az, gyerek. Fantusz egy tűzgyík, az igazi sárkányok unokatestvére, de kisebb növésű. – Fantusz fél szemmel a varázslóra pislantott. – De a természetük azonos – tette hozzá sietve, mire a sárkány ismét lehunyta a két szemét. Kulgan halkan cinkos hangon folytatta: – Nagyon okos állat, úgyhogy vigyázz, mit beszélsz előtte. Roppant érzékeny lélek.
– Néhanapján azt hiszi, valóban az, gyerek. Fantusz egy tűzgyík, az igazi sárkányok unokatestvére, de kisebb növésű. – Fantusz fél szemmel a varázslóra pislantott. – De a természetük azonos – tette hozzá sietve, mire a sárkány ismét lehunyta mind a két szemét. Kulgan halkan, cinkos hangon folytatta: – Nagyon okos állat, úgyhogy vigyázz, mit beszélsz előtte. Roppant érzékeny létek.
Pug megértően bólintott.
– Tud tüzet okádni is? – kérdezte, csodálkozástól tágra nyílt szemmel. Egy tizenhárom éves fiú szemében még egy igazi sárkány unokatestvére is csodaszántba ment.
– Ha úgy hozza a kedve, ki tud öklendezni egy-két lángocskát, de ritkán van olyan hangulatban. Azt hiszem, azért, mert túlságosan jól tartom. Évek óta nem szorul rá, hogy vadászni járjon, így aztán a sárkánymesterség tekintetében meglehetősen kijött a gyakorlatból. Szégyentelenül elkényeztetem.
Pug mindezt valamiképpen megnyugtatónak találta. Amiért a varázsló anynyi gondot fordít arra, hogy ezt a teremtményt így elkényeztesse, valahogy emberibbnek tűnt a szeméhen. Jobban megnézte Fantuszt, megcsodálta, ahogyan a tűz fénye aranyosan csillogóra varázsolja smaragdszínű pikkelyeit. Körülbelül kiskutya méretű volt, hosszú, hajlékony nyakán aligátorszerű fejjel. Szárnyai összecsukva simultak hátára, két karmos mancsával szórakozottan csapkodta a levegőt, miközben Kulgan a fültövét vakargatta. Hosszú farkát néhány centiméterrel a padló felett lengette jobbra-balra.
Nyílt az ajtó, és a nagydarai íjász lépett be, kezében az előkészített, nyársra húzott vaddisznóval. Szó nélkül odasétált a tűzhelyhez, és nekifogott, hogy megsüsse zsákmányát. Fantusz, kihasználva hosszú nyaka nyújtotta előnyét, az asztal lapja fölé dugta a fejét. Villás nyelvével csettintett egyet, leugrott a padról, és odasétált a tűzhelyhez. Ott keresett magának a tűz fényében alkalmas helyet, összekuporodott, és szunyókálva várta vacsoráját.
A kurta nemes kigombolta köpenyét, és felakasztotta egy szögre az ajtón.
– Hajnal előtt elül a vihar, gondolom – mondta, visszament a tűzhöz, és boros, fűszeres keverékkel meglocsolta a vaddisznót. Pug meglepetten látta, hogy bal arcán hatalmas forradás húzódik, amely a tűz fényében haragos piros színben játszott.
Kulgan a kurtanemes felé mutatott pipájával.
– Ismerve ennek a jóembernek a szótlanságát, gondolom, nem mutatkoztatok be egymásnak. Meecham, ez a fiú Pug, a crydee-i várból. – Mecham kurtán bólintott, és visszatért a vaddisznó elkészítéséhez.
Pug némi késessel viszonozta bólintását, amit Meecham már nem vett észre.
– Még köszönetet sem mondtam, amiért megmentett a vadkantól.
– Semmi szükség köszönetre, gyerek. Ha nem riasztom fel az állatot, valószínűleg nem támad meg. – Otthagyta a vaddisznót, a szoba másik sarkában egy kendővel letakart csöbörből barna kenyértésztát vett elő, és nekiállt dagasztani.
– Nos, uraim – fordult Pug Kulganhoz –, az ő nyila ölte meg a vadkant. Igazán szerencsém volt, hogy az állat nyomában járt.
Kulgan felnevetett.
– Ez a szegény állat, pillanatnyilag legkedvesebb vacsoravendégünk, legalább annyira a körülmények áldozata, mint te magad.
Pug zavartan nézett rá.
– Nem értem, mire gondol, uram.
Kulgan felállt, könyvszekrénye legfelső polcáról leemelt valamit, és letette a fiú elé az asztalra. A valamit sötétkék bársonytakaró borította, és Pug nyomban látta, hogy csak nagyon értékes dologról lehet szó, ha ilyen drága kelmével takarják le. Kulgan elvette a bársonytakarót, és egy kristálygömb tűnt elő alóla, amely most tündökölve csillogott a tűz fényében. Pug elragadtatott „ó” kiáltással fogadta, mert a szemmel láthatóan hibátlan kristály a maga egyszerű formájában valóban elbűvölő volt.
– Ezt a szerszámot nekem formáztak – mondta Kulgan a kristálygömbre mutatva. – A Carse-i Althafain ajándéka, aki roppant nagy tudású varázslómester, és aki, miután néhány szívességet tettem neki, méltónak talált erre az ajándékra. Ma jöttem haza tőle, és mindjárt ki is próbáltam. Nézz mélyen bele.
Pug mereven nézte a kristálygömböt. Megpróbálta szemével követni a benne tükröződő tűz lobogását, mintha az egész gömb belseje lángolt volna. A szoba tükörképe százszoros formában, sokszorozva kavargott, táncolt benne, és hiába próbálta szemévet rögzíteni a számtalan változat valamelyikét, nyomban szétfolyt, összekeveredett, aztán ködössé, zavarossá vált. Odabent, a gömb központjában a tűzhely piros lángja helyett valami lágy, fehér fény izzott, és Pugot szinte lenyűgözte ennek a fénynek a behízelgő mélysége. Mint a várkonyha tűzhelyének a melege, gondolta szórakozottan.
Aztán a gömbben, a tejszerű fehér fény helyén minden ármenet nélkül a várkonyha képe jelent meg. A kövér Alfan, a szakács éppen süteményt készített, és ahogy az édes morzsákat lenyalogatta az ujjáról, magára zúdította Megar, a főszakács haragját, mert Megar szerint ezízléstelenség volt. Pug jót nevetett a jeleneten, mire a kép eltűnt. Pug hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
Kulgan ismét letakarta a bársonykendővel a kristálygömböt, és eltette.
– Jó munka volt fiú – mondta elgondolkodva. Megállt, egy percig csak nézte Pugot, mintha töprengene valamin. Aztán leült.
– Nem hittem volna, hogy első próbálkozásra ilyen tiszta képet tudsz fölidézni, de úgy látszik, több van benned, mint amennyi látszik.
– Tessék?
– Nem érdekes, Pug. – Egy darabig hallgatott, aztán folytatta. – Kíváncsi voltam, milyen távolra vagyok képes kiterjeszteni a látásomat, ezért éppen akkor használtam ezt a kis játékor először, amikor észrevettem, hogy te az országút felé igyekszel. Ahogy ott sántikáltál, és amilyen rozzant állapotban voltál, úgy gondoltam, sose érsz el a városig, azért elküldtem Meechamot, hogy vezessen ide.
Pugot zavarba hozta ez a nagy figyelmesség, elpirult, és egy tizenhárom éves gyerek saját képességeibe vetett túlzott önbizalmával jelentette ki:
– Nem volt szükség rá, uram, mert amúgy is időben beértem volna a városba.
Kulgan elmosolyodott.
– Lehet, de lehet, hogy talán mégsem. A szél az évszakhoz képest nagyon erős, és ilyenkor veszélyes a szabadban mászkálni.
Pug fülelt, hallgatta az eső szelíd kopogását a kunyhó tetején. Mintha enyhült volna a vihar, és Pug nem vette egészen komolyan a varázsló szavait.
– Higgyél nekem, fiú – mondta Kulgan, mintha Pug gondolataiban olvasott volna. – Ezt az irtást nagyobb erők védik, mint a nagy fatörzsek. Akkor éreznéd csak a vihar teljes erejét, ha túlmennél a birtokomat körülvevő tölgyfák gyűrűjén. Meecham, szerinted milyen erős ez a vihar?
Meecham letette a kenyértésztáz, amit éppen dagasztott, és eltöprengett.
– Majdnem olyan, mint az, amelyik három éve hat hajót kivetett a partra. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha ellenőrizné magában állítását, aztán helyeslően bólintott. – Igen, majdnem olyan erős, de nem fog olyan sokáig tartani.
Pug visszagondolt arra a viharra három éve, amikor a hullámtok egy quegani kereskedelmi flottát nekisodortak a Matrózbánat sziklának. A vihar tetőfokán az őrök kénytelenek voltak a tornyokba húzódni, nehogy a szél lefújja őket a várfalakról. Ha ez a vihar is van olyan erős, mint az volt, akkor Kulgan varázsereje valóban tiszteletreméltó, mert a kunyhó tetején mindössze gyenge tavaszi záporeső kopogása hallatszott.
Kulgan hátradőlt ültében, és azzal foglalatoskodott, hogy kialudt pipáját újból meggyújtsa. Amikor végre kieresztette száján az első illatos füstfelhőt, Pug a háta mögött álló könyvszekrényt tanulmányozta. Ajkai némán mozogtak, ahogy sikertelenül próbálta betűzni, mi áll a könyvek gerincén.
– Szóval te tudsz olvasni, mi? – kérdezte Kulgan szemöldökét felhúzva.
Pug meghökkent. Félt, hogy most megsértette a varázslót, mert belekontárkodott a mesterségébe. Kulgan megérezte zavarát.
– Nincs semmi baj, gyerek, nem bűn az, ha valaki ismeri a betűkel!
Pug kényelmetlen érzése nyomban elpárolgott.
– Tudok egy kicsit olvasni, uram. Megar, a szakács megtanított elolvasni a raktárban a konyha számára tárolt áruk címkéjét. Néhány számjegyet is ismerek.
– Számjegyeket is! – kiáltott fel derűsen a varázsló. – Ritka madár vagy.
– Az a könyv, uram, az micsoda? – kérdezte Pug, és egy drága, barna bőrbe kötött könyvre mutatott. – Sose láttam elég ilyet.
Kulgan egy percig elnézte Pugot. Olyan szemekkel, hogy a gyerek feszengeni kezdett. Aztán a varázsló egy mosollyal feloldotta a feszültséget.
– Ennek az országnak a története, gyerek. Ishaph egyik monostorának apátjárói kaptam ajándékba. Kesh szöveg fordítása, több mint százéves.
– És mit írnak benne?
Kulgan szeme megint megpihent Pug arcán, mintha valamit keresett volna rajta.
– Réges-régen, Pug – mondta aztán – a Végtelen-Tengertől a Szürke tornyoknak nevezett hegységen át a Keserű-Tengerig, egyetlen nagy birodalom létezett, Nagy Kesh. Messze keleten, egy kis szigeten volt egy kis királyság, úgy hívrák, Rillanon. Ez a kis királyság egyre terjeszkedett, elfoglalta a szomszédos szigeteket, ezért hamarosan már Szigetkirályságnak hívták. Később tovább folytatta a terjeszkedést, és most már egyszerűen csak a Királyságnak nevezzük. Mi, akik itt élünk Crydee-ban, ugyancsak a Királyság részei vagyunk, bár határainkon belül mi vagyunk legmesszebbre Rillanon városától.
– Egyszer, valamikor sok ével ezelőtt a Nagy Kesh Birodalom kivonult ezekből az országokból, mert hosszú, véres háborúba keveredett déli szomszédaival, a Kesh-i Szövetséggel.
Pugot magával ragadta ugyan a múlt birodalmának nagyszerűsége, de amilyen éhes volt, közben Meechamot figyelte, hogyan dugja az apró, sötétbarna cipókat a tűzhely kemencelyukába. Aztán ismét minden figyelmével a varázslót hallgatta.
– És mi volt az a Kesh-i...?
– A Keshd Szövetség – fejezte be a mondatot Kulgan a fiú helyett – egy kis nemzetekből álló csoport volt. Ezek a nemzetek századokon keresztül adófizetői voltak a Nagy Kesh-nek. Vagy tizenkét évvel azelőtt, hogy ezt a könyvet megírták, összefogtak elnyomóik ellen. Egymagában egyik sem lett volna elég erős, hogy a Nagy Kesh-sel szembeszálljon, de egyesülve már felvehették ellene a harcot. Nagyon egyenlő erők küzdelme volt, hosszú éveken át tartott, míg a birodalom kénytelen volt kivonni északi tartományaiból a hadseregeit, délre kellett küldeni őket, és így nyitva maradtak az északi területek az új, fiatalabb királyság előtt.
– Borric herceg nagyapja, a király legkisebbik fia vezette nyugatra a hadsereget, és terjesztette ki a királyság határait. Azóta mindaz, ami valaha Bosania volt, a régi birodalomnak egy tartománya a crydee-i hercegség nevet viseli, kivéve a natali szabad városokat.
Pug egy darabig eltöprengett.
– Azt hiszem – mondta aztán –, egyszer szívesen elmennék abba a Nagy Kesh-be.
Meecham felhorkant, ami akár nevetésnek is beillett volna.
– És hogyan utaznál? Mint zsoldos katona?
Pug érezte, hogy elpirul. A zsoldosok föld nélküli emberek, akik pénzért harcolnak, és éppen csak egy fokkal becsülik többre őket, mint az útonállókat.
– Egyszer talán eljuthatsz oda, Pug – mondta Kulgan. – Az út hosszú és veszedelmes, de hallottunk már bátor, vállalkozó szellemű emberekről, akik túlélték minden veszedelmét. Ennél furcsább dolgokról is hallottunk már...
Azután hétköznapibb témákra terelődött a szó az asztalnál, mert a varázsló több mint egy hónapot töltött el délen, Carse várában, és érdekelték a crydee-i pletykák. Mikor a kenyér megsült, Meecham melegen szolgálta fel, aztán felszeletelte a vaddisznót, és sajtos meg zöldséges tálakat tett eléjük. Pug soha életében nem evett ilyen jót. Még ha a konyhában dolgozott is, mint várbéli gyereknek csak szerény kosztot biztosított a helyzete. Vacsora közben kétszer is feltűnt neki, hogy a varázsló mereven figyeli.
Miután elfogyasztották a vacsorát, Meecham leszedte az asztalt. Kulgan és Pug ülve maradt. Beszélgettek. Kulgan egy darab maradék húst lökött le az asztalról a tűz előtt heverő Fantusznak. A sárkány kinyitotta fél szemét; megnézte a húsdarabot, mérlegelte, maradjon-e kényelmesen heverve, vagy kinyúljon-e az ízes falatért, aztán a .szükséges, húsz centiméternyi mozdulat mellett döntött. Lenyelte a zsákmányt, és ismét lehunyta a szemét.
Kulgan pipára gyújtott.
– Mik a terveid, ha megnősz, fiú? – kérdezte.
Pug álmossággal küszködött, de Kulgan kérdésére felélénkült. Közeledett a Választás napja, amikor a városi és a várbéli ifjak közül inasokat válogatnak.
– Remélem – mondta izgatottan –, az idei nyárközép ünnepén Fannon főfegyvermester alatt beléphetek a herceg szolgálatába.
Kulgan vendége alacsony termetét méregette.
– Én azt hittem, még van egy-két éved az inasidőkig.
Pug elpirult. A korabeli gyerekek között ő volt a legalacsonyabb termetű a várban.
– Megar, a szakács szerint talán későn növő fajta vagyok – mondta halvány daccal a hangjában. – Senki sem tudja, kik voltak a szüleim, úgyhogy nem lehet tudni, mire számíthatunk.
– Árva gyerek vagy, igaz? – kérdezte fél szemöldökét felbúzva Meecham. Eddig ez volt legemberibb megnyilvánulása.
Pug bólintott..
– Egy asszony hagyott ott Dala papjainál, aki azt állította, hogy az úton talált. A papok elhoztak a várba, mert nem tudtak volna gondoskodni rólam.
– Igen – szólt közbe Kulgan. – Emlékszem, amikor a Gyengék Pajzsának tisztelői felvittek a várba. Csecsemő voltál, akit éppen elválasztottak az anyjától. Csak a herceg jóindulatának köszönheted, hogy ma szabad ember vagy, mert úgy gondolta, kisebb rossz, ha egy jobbágy gyermekét felszabadítja, mint ha jobbággyá teszi egy szabad ember gyermekét. Bizonyíték híján az ő joga lett volna jobbággyá minősíteni.
– Jó ember a herceg – jegyezte meg tárgyilagos hangon Meecham.
Pug legalább százszor hallotta már származása történetét Megartól, a kastély konyhájában. Tökéletesen elgyötörtnek érezte magát és alig tudta nyitva tartani a szemét. Kulgan meglátta ezt rajta, és intett Meechamnak. A nagydarab kurtanemes leemelt néhány pokrócot egy polcról, és fekvőhelyet készített belőlük. Mire elkészült, Pug már fejét az asztalra hajtva aludt. A jóember hatalmas karjaival szelíden felemelte a padról, felfektette a takaróra és betakargatta.
Fantusz fél szemével megnézte az alvó fiút, aztán hatalmas ásítással odamászott melléje, közel húzódott teste melegéhez. Pug megmozdult álmában, és fél karjával átfogta a sárkány nyakát. Az mély torokhangon megelégedett morgást hallatott, és ismét lehunyta a szemét.
2.
Az erdőben teljes volt a csend.
Pug és Thomas lassan bandukoltak az ösvényen, azoknak a fiatal embereknek céltalan, imbolygó lépteivel, akiknek nincsen semmilyen határozott céljuk, de rengeteg az idejük ahhoz, hogy ezt a célt elérjék. Pug egy képzelt pontot célzott meg egy kaviccsal, aztán Thomashoz fordult.
– Gondolod, hogy a mamád haragudott? – kérdezte.
Thomas elmosolyodott.
– Nem. Megérti, mi a helyzet. Más fiúkat is látott már a Választás napján. És az az igazság, hogy ma a konyhában inkább voltunk útjában, mint segítségére.
Pug bólogatott. Kidöntött egy bödön drága mézet, amit Alfanhoz, a cukrászhoz kellett volna vinnie. Azután meg leejtett egy teljes tálca friss cipót, amikor kivette a kemencéből.
– Ma tisztára bolondot csináltam magamból, Thomas.
Thomas nagyot nevetett. Nagy darab gyerek volt, homokszőke hajú, csillogó, kék szemű. Széles mosolyával mindenkivel megszerettette magát a várban annak ellenére, hogy mint az fiatal fiúhoz illik, hajlamos volt mindenütt bajt keverni. Pug volt a legjobb barátja, nem is annyira barátja talán, mint inkább a testvére, ennek okából a többi fiú előtt bizonyos tekintélynek örvendett, miután Thomast valamennyien választott vezérüknek tartották.
– Semmivel sem voltál bolondabb, mint én. Te legalább nem felejtetted el a marhalapockákat magasabbra lógatni.
Pug elvigyorodott.
– Annak legalább a herceg kutyái örültek. – Aztán hangosan felkacagott. – A mama haragudott, igaz?
Thomas együtt nevetett vele.
– Nagyon dühös volt. Ennek ellenére a kutyák nem sokat ehettek, mert elkergette őket. Különben is inkább a papára dühös. Szerinte ez a Választás csak ürügy a mestereknek, hogy egész nap elüldögélhessenek, pipázgassanak, sörözgessenek és mesélgessenek egymásnak. Azt mondja, úgyis tudják már, ki melyik fiút választja. – A mosoly lehervadt az arcáról. – Tényleg nem szereti, ha nincs ott a konyhában, hogy felügyeljen a dolgokra. Azt hiszem, csak azért dobott ki minket a várból, hogy ne rajtunk töltse ki a mérgét. Vagy legalábbis ne rajtad – tette hozzá kérdő mosollyal. – Becsszó, te vagy a kedvence.
Pug megint felnevetett.
– Nahát, talán mert én kevesebb bajt csinálok?
Thomas játékosan a karjába öklözött.
– Úgy érted, téged ritkábban kapnak rajta.
Pug előhúzta ingéből a parittyáját.
– Na egy pár fogollyal vagy fürjjel megyünk haza, talán visszanyeri a jókedvét.
– Lehetséges – mondta Thomas vidáman, és ő is elővette a parittyáját. A fiúk között kétségtelenül Thomas volt a bajnok, de Pug nem sokkal maradt el mögötte. Repülő madarat ugyan aligha lőttek volna le, de ha megláttak egyet a földön vagy egy faágon ülve, kicsi volt a valószínűsége, hogy ne találják el. Egyébként a parittyázással telik az idő, és talán egy kicsit elvonja a figyelmüket a Választásról.
Játékosan, óvatosan lopakodva osontak előre az ösvényen, megjátszották a vadászt. Aztán letértek az útról, Thomas előrement a víztároló felé, amelyről tudták, hogy ott van valahol a közelben. Nem volt sok esélyük, hogy ma reggel vadra bukkanjanak, de ha egyáltalán valahol számíthattak rá, az csak a tavacska közelében lehetett.
A Crydee várától északra fekvő erdők kevésbé voltak félelmetesek, mint a déli nagy erdőségek. Évek óta ritkították őket, épületfát termeltek ki bennük és az így keletkezett napsütötte irtások levegős zöldjét hiába kereste volna valaki a déli erdők sűrű rejtekeiben. Ifjú éveik alatt a várbeli gyerekek gyakran játszottak errefelé. Némi fantáziával az erdő csodák színterévé alakult, bámulatos kalandok zöld világává. Nem egy legendákból ismert hőstett ismétlődött meg itt: vakmerő szöktetések, félelmetes kalandok, hősies, elképesztő csaták játszódtak le a néma fák között, valahányszor a fiúkban életre keltek ébredő férfiasságuk álmai. Undok teremtmények, hatalmas szörnyetegek és aljas banditák ellen harcoltak, és legyőzték mindet, nemegyszer a nagy hős életét áldozta társainak szóló fennkölt utolsó szavak kíséretében, s mindezt úgy eljátszva, hagy még éppen elég idő legyen visszatérni a várba, vacsorára.
Egy kis emelkedő tetején, ahonnan fiatal bükkfacsemeték között kilátás nyílt a tóra, Thomas félretolt néhány ágat, hogy elfoglalják leshelyüket. Hirtelen mozdulatlanná dermedt.
– Odanézz, Pug! – suttogta átszellemült hangon.
A kis tó partján egy szarvasbika állt. Fejét magasra emelte, kutatott valami zaj forrása után, amely megzavarta ivás közben. Idős állat volt, szőre a szája körül majdnem egészen ősz, és a fejét fönséges agancs koronázta.
Pug sietve számolt.
– Tizennégyes.
Thomas egyetértően bólintott.
– Nyilván a legöregebb gímszarvas az erdőben.
A szarvas idegesen mozgatta fél fülét, és a fiúk felé figyelt. Azok földbegyökerezett lábbal álltak, nem akarták elriasztani a csodálatos teremtményt. A szarvas egy hosszú percig mordulatlanul, táguló orrlikakkal lesett a domb felé, aztán lassan leeresztette a fejét, a víz fölé hajolt és ivott.
Thomas Pug vállába markolt, és intett a fejével. Pug arra fordult, amerre Thomas mutatott, és ő is látta, hogy halk léptekkel egy alak sétál be a tisztásra. A magas termetű férfi fűzöld bőrruhát viselt, hátán keresztbe vetve hosszú íjat, övében vadásztőrt. Zöld köpenye csuklyáját hátravetve határozott, kimért léptekkel ment oda a szarvashoz.
– Ez Martin – suttogta Thomas.
Most már Pug is ráismert. A herceg fővadászmestere, Martin volt az. Éppen úgy árva gyerek, mint Pug. A várbeliek csak mint az íjászt emlegették, minthogy felülmúlhatatlan mestere volt fegyverének. Íjász Martint a fiúk nagyon szerették, mert míg minden felnőttel szemben tartózkodóan viselkedett, a gyerekekhez mindig barátságos és közvetlen volt. Mint fővadász egyben a herceg főerdésze is volt. Munkája miatt napokra, sőt néha hetekre elmaradt a várból, hogy segítsen az embereinek, akik orvvadászok nyomait kutatták, tűzveszélyes helyeket ellenőriztek, kóbor koboldok vagy erdei útonállók után nyomoztak. De a várban, ha éppen nem szervezett vadászatot a hercegnek, mindig akadt ideje a fiúk számára. Barna szeme mindig vidáman csillogott, ha kérdésekkel gyötörték, erdei történeteket meséltettek vele, vagy arra kérték, beszéljen nekik a Crydeeval szomszédos országokról. Szemmel láthatóan kimeríthetetlen türelme megkülönböztette a többi városi és várbeli mestertől.
Mikor Martin a szarvashoz ért, szelíden megérintette a nyakát. Az állat felkapta nagy fejét, az orrát Martin karjához dörzsölte.
– Ha lassan jöttök, és közben nem beszéltek, talán hagyja, hogy idejöjjetek.
Pug és Thomas meglepett pillantást váltott, aztán kiléptek a tisztásra. Lassan megkerülték a tavacskát. A szarvas enyhén reszketve, a feje morgásával követte őket. Mikor Martin biztatóan megveregette a hátát, megnyugodott: Thomas és Pug megállt a vadász mellett.
– Nyúljatok oda – mondta Martin –, és simogassátok meg szelíden, hogy meg ne íjesszétek.
Először Thomas nyúlt oda. A szarvas megremegett az érintéstől, és amikor Pug is kinyújtatta feléje a kezét, egy lépést hátrált. Martin duruzsolt valamit a fülébe, Pug számára ismeretlen nyelven, mire az állat nyugodtan megállt. Pug megsimogatja, és csodálkozva élvezte szőre nyers simaságát.
A szarvas hirtelen elhátrált. Megfordult, aztán egyetlen ugrással eltűnt a fák között. Íjász Martin felnevetett.
– Nem is baj – mondta. – Nem lenne jó, ha túlságosan barátságos lenne mindenkihez. Az agancsai hamarosan ott végeznék valamelyik orvvadász tűzhelye felett.
– Gyönyörű – suttogta Thomas.
Az Íjász bólintott, s szemét még mindig arra a pontra szegezte, ahol a szarvas eltűnt a fák között.
– Valóban gyönyörű, Thomas.
– Én azt hittem, te vadászol a szarvasokra, Martin. Hogyan...
– Van valamiféle megállapodás köztem meg az öreg fehérszakállú között, Pug – mondta Martin. – Én csak agglegény bikákra vadászok, amelyeknek nincsen őzsutája vagy őzsutákra, amelyek már túl öregek ahhoz, hogy borjuk legyen. Egyszer majd Fehérszakállú is elveszíti a háremét, szemben egy fiatalabb bikával. Akkor talán lelövöm. Most hagyjuk egymást, mindegyikünk végezze a maga dolgát. De elérkezik az idő, amikor megcélzom az íjammal. – A fiúkra mosolygott. – De csak akkor döntőm majd el, ki is lövöm-e azt a nyílvesszőt. Talán igen, talán nem. – Elhallgatott, mintha a gondolat, hagy a Fehérszakállú megöregszik egyszer, elszomorítana volna. Aztán egy szellő megzörgette az ágakat, és Íjász Martin megszólalt. – Nos, mi szél hozott két ilyen bátor vadászt kora reggel a herceg erdejébe? Mikor millió elintéznivaló vár rájuk a délutáni ünnepséggel kapcsolatban?
– A mamám kidobott bennünket a konyáról – felelte Thomas. – Több bajt okoztunk, mint amennyit használtunk. Mivel ma van a Választás... – Elhallgatott. Hirtelen zavarba jött. Martin titokzatos hírneve jórészt akkor keletkezett, amikor megérkezett Crydee-ba. Azon a Választáson a herceg egyszerűen elrendelte, hogy Martin közvetlenül az öreg fővadász mellé kerüljön, és nem állította az összegyűlt mesterek elé, mint a többi, vele egykorú gyereket. Az egyik legrégibb ismert hagyománynak ezt a semmibevételét sokan sérelmezték a városban, de Borric úrral szemben senki se mert efféle érzéseket nyíltan kifejezésre juttatni. Ami ebből természetesen következett, inkább nehezteltek Martinra, mint a hercegre. Az évek során Martin bőségesen igazolta Borric úr döntésének a helyességét, de még mindig sokakat bántott, hogy a herceg különleges elbánásban részesítette. Sokak szemében Martin még tizenkét év elmúltával is „más” volt, és mint ilyet, nem tartották bizalmukra méltónak.
– Ne haragudj, Martin – szabadkozott Thomas.
Martin mosolytalanul bólintott.
– Értelek, Thomas. Lehet, hogy nekem nem kellett végigszenvednem azt a bizonytalanságot, amin most keresztülmentek, de már bővem láttam másokat a Választás napjára várni. És négy éven keresztül magam is ott álltam a többi mesterekkel, úgyhogy van némi fogalmam, mennyire izgultok.
– De te nem vagy ott most a többi mesterrel.
Martin máskor egykedvű arcán bánatos kifejezéssel csóválta meg a fejét.
– Azt hittem, amennyire izgulsz, nem tűnik fel neked, ami különben nyilvánvaló. De jó eszed van, Pug.
Thomas először nem értette, miről beszélnek, de aztán rájött.
– Szóval te nem választasz inast.
Martin az ajkához emelte ujját.
– Egy szót se, gyerek. Nem választok, mert miután tavaly kiválasztottam a fiatal Garretet emberemnek és erdőkerülőmnek a létszámom betelt.
Thomas csalódottan nézett rá. Leghőbb vágya volt, hogy Fannon főfegyvermester szolgálatában kerüljön, de ha történetesen nem választanák katonának, akkor Martin szolgálatába szeretett volna lépni, mint erdész. Most ettől a második választási lehetőségtől megfosztották. Egypercnyi kedvetlen töprengés után azonban felderült az ábrázata: Martin talán azért nem gondol rá, mert Fannon már kiválasztotta.
Mikor Pug látta, hogy barátja a lehetőségeket mérlegelve a lelkesedés és a depresszió között ingadozik, megszólalt.
– Már majdnem egy hónapja nem voltál a várban, Martin. – Félretette a parittyát, amit eddig a kezében szorongatott. – Hol jártál?
– Elvandarban voltam, Aglaranna királynő húszesztendős gyászideje a férje, a tündekirály miatt letelt, és nagy ünnepségét rendeztek.
Pug meglepődött a válaszon, mert számára, mint a legtöbb crydee-i polgár számára, a tündék inkább tartoznak a mesék birodalmába, mint a valóságba. De Martin fiatal éveit a tünde-erdőségek szomszédságában töltötte, és egyike volt azon kevés emberi lénynek, aki kedvére közlekedhetett az északi erdőben. Többek között ez is megkülönböztette Martint a többi halandótól. Az Íjász korábban is mesélt a fiúknak a tündékről, de arra Pug nem emlékezett, hogy valaha is említést tett volna arról, hogy személyes kapcsolatban áll velük.
– Együtt lakomáztál a tündekirálynővel? – kérdezte ámulva.
– Nos, hát a tróntól legtávolabb eső székén ültem – próbálta Martin érzékeltetni .a jelentéktelenségét –, de igen, ott voltam. Mikor látta a fiúk szemében a ki nem mondott kérdéseket, folytatta. – Tudjátok, engem a Silban apátság szerzetesei neveltek, nem messze a tündék erdejétől. Mielőtt idejöttem, együtt játszottam a tündegyerekekkel. Együtt vadásztam Calin herceggel és unokatestvérével, Galainnel.
Thomas szinte remegett az izgalomtól. A tündék különösen izgatták a fantáziáját.
– Ismerted Aidan királyt?
Martin arca elborult, a szemét összehúzta, egész tartása megmerevedett.
– Ne haragudj, Mártin, valami rosszat mondtam? – kérdezte sietve Thomas, látva Martin reakcióját.
Martin legyintett.
– Nem a te hibád, Thomas – mondta megenyhülten. – A tündék nem ejtik ki annak a nevét, aki elköltözött az Áldott Szigetekre, különösen, ha idő előtt távozott el. Úgy gondolják, hogy ezzel visszahívják az útról, és megfosztják végső nyugalmától.
– Nos, de hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, sose találkoztam vele. Akkor halt meg, amikor én kisgyerek voltam. De hallottam történeteket tetteiről, és minden jel szerint jó és bölcs király volt. – Martin körülnézett. – Hamarosan dél lesz. Vissza kell mennünk a várba.
Elindult az ösvény felé. A fiúk melléje szegődtek.
– Milyen volt a lakoma, Martin?
Míg a vadász Elvandar csodáit sorolta, Pug nagyot sóhajtott. Őt is elbűvölték ugyan a tündékről szóló történetek, de korántsem annyira, mint Thomast. A figyelme elkalandozott, és azon vette magát észre, hogy megint a Választáson töpreng. Hiába magyarázta magának, hogy semmi értelme aggódnia, csak rágódott tovább. Valami rémületfélét érzett, ahogy a délután közeledett.
A fiúk lent álltak az udvarban. Nyárközép volt, az év utolsó napja, amely egy új esztendő kezdetét jelezte. A várban ma mindenki egy évvel idősebb lesz. Fontos nap ez a nyüzsgő gyerekcsapat számára, mert ez gyermekségük utolsó napja. Ma lesz a Választás.
Pug új zubbonya gallérját húzogatta. A zubbony tulajdonképpen nem volt új, lévén Thomas ruhatárának régi darabja, de ennél újabb zubbonya Pugnak még sose volt. Magya, Thomas édesanyja megigazította Pug részére, miután ő alacsonyabb növésű volt, mint Thomas, hogy elfogadható külsőt nyújtson a herceg és udvara előtt. Pug Magyát és férjét, Megart, a szakácsot tekintette szüleinek, miután ők gondoskodtak róla, ők látták el mindennel és ők kentek le neki időnként egy nyaklevest, ha megérdemelte. És szerették, mintha a fiúk, Thomas testvére volna.
Pug körülnézett. Fiatal élete legfontosabb napján a többi fiú is legjobb ruhájában díszelgett. Ma mind kiállnak az összegyűlt mesterek meg a hercegi udvar elé, és ma dől el, melyikük melyik inasposztra alkalmas. Rituális szertartás volt ez, eredete elveszett az idők homályában. Mindenesetre a választás már korábban megtörtént. A mesterek és a hercegi udvar emberei órákon át vitatták meg egymással egy-egy ifjú érdemeit, és már jó előre tudta mindenki, ki melyik fiút fogja maga mellé szólítani.
Az a gyakorlat, mely szerint nyolc és tizenhárom éves kora között minden fiúnak sorban valamennyi szakmában szolgálnia kell, bölcs szokásnak bizonyult, mert így már korán kiderült, ki melyik mesterségre a legalkalmasabb. Ráadásul így rendelkezésre állt egy sor fiatal, gyakorlott munkaerő bármelyik mesterség számára, ha a szükség úgy hozta. A rendszer hátránya az volt, hogy akadtak fiúk, akiket egy mesterségre vagy szolgálatra se választottak ki, így azok számára, akik nem voltak biztosak a dolgukban, ezek nehéz perceknek bizonyultak.
Pug szórakozottan turkált csupasz lábával a porban. Szemben Thomas-szal, aki bármibe fogott bele, minden sikerült neki, Pug többnyire hibázott, főlég azért, mert túlságosan igyekezett, és ezzel rontotta el a dolgát. Ahogy körülnézett, látta, hogy a többi fiún is meglátszik a feszültség, néhányan ostobán tréfálkoztak, mintha nem érdekelné őket, kiválasztja-e őket valaki vagy nem, mások, mint ő is, gondolatokba merülten álltak, és megpróbáltak nem foglalkozni azzal, mihez fognának, ha senkinek se esne rájuk a választása.
Pug, vagy akárki, akit nem választottak ki, szabadon dönthetett, elhagyja-e Crydee-t és egy másik várban vagy városban keres-e magának mesterséget. Ha maradt, akkor vagy a herceg földjét kellett művelnie szabadosként, vagy a város valamelyik halászhajóján kellett munkát vállalnia. Egyik változat sem vonzotta túlságosan Pugot, de azt nem tudta elképzelni, hogy Crydee-t itthagyja.
Emlékezett rá, mit mondott neki előző este Megar. Az öreg szakács figyelmeztette, ne izgassa fel magát túlságosan a választással kapcsolatban. Pug úgy érezte, Megar olyan messze van saját Választásától, hogy nem emlékszik már azokra a fiúkra, akiket nem választott senki, hogyan állnak a mesterek, az iparosok és az újonnan választott inasok előtt, míg az utolsó nevet is nem hívták, aztán szégyenben elbocsátják őket.
Pug az ajkát harapdálva igyekezett elrejteni idegességét. Nem az a fajta volt, aki, ha nem választják ki, leugrana a Matrózbánat szikláról, mint ahogy egyesek megtették a múltban, de nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy szembenézzen azokkal, akiket kiválasztottak.
Thomas, aki kurta barátja mellett állt, rámosolygott Pugra. Tudta, hogy a barátja nyugtalan, de ahogy saját izgatottsága nőtt, úgy csökkent benne az együttérzés iránta. Édesapja elárulta neki, hogy ő lesz az első, akit Fannon főfegyvermester szólítani fog. Továbbá, hogy a. főfegyvermester bizalmas közlése szerint, ha Thomas a gyakorlatban is beválik, Fannon esetleg elhelyezi a herceg testőrségében. Ez roppant nagy megtiszteltetés lett volna, és sokat lendíthetne Thomas előmenetelén, esetleg tizenöt-húsz év múlva tiszti rangot is jelenthetne.
Könyökével megbökte Pugot, mert a herceg heroldja kilépett az erkélyre, körülnézett az udvaron, és jelt adott egy testőrnek. Az kinyitotta a kis ajtót a nagykapun, és bevonultak az udvarra a mesterek. Az udvar túloldalán a la- kőtorony lépcsőjénél megálltak. A hagyományoknak megfelelően a fiúknak háttal állva várták a herceg érkezését.
A belső vár súlyos tölgyfakapuja lassan feltárult, és néhány, a herceg barna és arany egyenruhájába öltözött testőr állt fel sietve a lépcsőkön. Lovagi mellényükön ott virított Crydee arany sirályos címere, fölötte kis aranykorona, jelezve, hagy a herceg a királyi család sarja.
A herold felkiáltott.
– Figyelmet kérek! Őkegyelmessége Borric conDoin, Crydee harmadik uralkodó hercege, a Királyság nagyhercege, Crydee ura, Carse és Tulan ura, a Nyugat Őrzője, a Király seregeinek generálisa, Rillanon trónjának örököse. – A herceg türelmesen állt, míg címeit elsorolták, aztán kilépett a napfényre.
Crydee hercege ötvenen túl is a született harcos könnyed rugalmasságával és határozottságával mozgott. Eltekintve a halántékán mutatkozó néhány ősz hajszáltól, sötétbarna hajával húsz évvel fiatalabbnak látszott koránál. Tetőtől talpig feketében, már hét éve gyászolna szeretett feleségét, Catherinát. Oldalán fekete hüvelyben ezüst markolatú kardot viselt.
A hírnők, felemelte hangját.
– Ő királyi fenségeik, Lyam conDoin és Arutha conDoin hercegek, Crydee örökősei, a Király nyugati hadseregének kapitányai, Rillanon királyi házának hercegei.
A két fiú előlépett, és édesapja mögé állt. Egyikük hat, másikuk négy évvel volt idősebb, mint az inasok, mert a herceg későn nősült, de a különbség köztük és az esetlen inasjelöltek között látszatra jóval nagyobb volt, mint a korkülönbség indokolta volna. Mindketten nyugodtan, magabiztosan vártak.
A szőke, magas termetű Lyam, az idősebbik fiú, apjától jobbra állt. Nyílt mosolyával édesanyjára emlékeztetett, és mindig kész volt a vidám nevetésre. Világoskék zubbonyt viselt, sárga nadrágot, rövidre nyírt szakálla is szőke volt, akárcsak vállig erő haja.
Arutha volt az árnyék és az éj, míg Lyam a fény és nappal. Majdnem olyan magasra nőtt, mint a bátyja meg az apja, de szemben azok izmos alakjával, ő inkább nyúlánk volt, majdnem szikár. Rajta barna zubbony volt és rozsdabarna nadrág. A haja barna volt, az arca simára borotvált. Arutha minden mozdulata gyorsaságot sejtetett. Ereje gyorsaságában volt, gyors volt a tőre, gyors az esze. Száraz humora nemegyszer csípős. A herceg alattvalói Lyamot kimondottan szerették, Aruthát inkább tisztelték és csodálták kiváló képességei miatt, de nem viseltettek iránta különösképpen barátságos érzelmekkel.
A két fiú mintha megosztozott volna az öreg herceg ellentmondó tulajdonságain, Lyamban megvolt apja robusztus humora, Aruthában melankolikus természete. Bár a két fiú természete merőben ellentétes volt, mindketten kiváló képességekkel rendelkeztek, és méltán volt várható, hogy a hercegség is és a királyság is bőven hasznukat veszi az elkövetkező években. A herceg mindkettőjüket egyformán szerette.
A hírnök ismét megszálalt:
– Carline, királyi hercegnő.
A karcsú leány, aki most kecsesen az udvarba lépett, egykorú volt a lent sorakozó fiúkkal, de tartásán és kecses mozgásán elhunyt édesanyja szépsége mellett már megmutatkozott, hogy uralkodásra termett. Lágyan a földig omló ruhájának sárga színe, élénk ellentétben állt fekete hajával. Kék szeme épp olyan volt, mint Lyamé és az édesanyjuké. Lyam sugárzó arccal nézett rá, amint belékarolt az édesapjukba, és még Arutha arcán is megjelent ritka félmosolyainak egyike, mert ő is nagyon szerette húgát.
A várban a fiúk közül sokan voltak titokban szerelmesek a hercegnőbe, amit ő gyakran kis is használt, ha valami huncutságról volt szó. Aznap azonban a hercegnő jelenléte sem tudta elűzni a fiúk fejéből az előttük tornyosuló problémákat.
Bevonult a hercegi udvar. Pug és Thomas megállapította, hogy az udvar teljes létszámban megjelent, beléértve Kulgant is. Azóta a viharos éjszaka óta Pug többször is látta a kastélyban, egyszer, szót is váltottak egymással, Kulgan akkor a hogyléte felől érdeklődött. Egyébként a varázsló többnyire távol volt Crydee-tól.
Kulgan önfeledt beszélgetésbe merült Tully atyával, Astalon, az Építő papjával, a herceg egyik legrégibb tanácsadójával. Tully már a herceg édesapjának is osztatta tanácsait, és már akkor is öreg volt. Most, legalábbis Pug ifjúi szemében, aggastyánnak számított, de a szemén egyáltalán nem látszott meg kora. Sok várbéli gyerek nemegyszer inkább viselte volna el Algon istállómester bőrszíjának csapásait, mit Tully atya nyelve fullánkját. Az ősz pap maró szavaival jóformán a bőrt is leszedte a csínytevő ifjak hátáról.
A közelben látható is volt valaki, aki már nem egy alkalommal alaposan megtapasztalta Tully haragját: Roland úrfi. Roland Borric herceg egyik vazallusának, a tulani Tolbus bárónak a fia volt. A két fiatal herceg mellett az egyedüli nemes származású fiatalember a várban. Édesapja egy éve küldte el Crydee-ba, hogy ellessen valamit a hercegség vezetéséből és a hercegi udvar szokásaiból. A meglehetősen spártai körülmények között élő határ menti hercegségben Roland, otthonától távol, új otthont talált magának. Már akkor is nagy csibész volt, amikor megérkezett, és az is maradt, de ellenállhatatlan humorával és szellemességével jelentősen enyhíteni tudta a bosszúságot, amit rakoncátlankodásaival okozott. Korához képest magas termetű volt, világosbarna hajú, kék szemű. Az udvaron összegyűlt gyerekeknél mindössze egy évvel volt idősebb, és az elmúlt évben sokszor játszottak együtt, miután Lyamot és Aruthát gyakran foglalta el kötetességük az udvarban. Mikor Roland látta, hogy Pug a gyerekek csoportjának szélén feszeng, apró fejbólintással és kacsintással üdvözölte. Pug visszamosolygott rá, mert bár legalább annyiszor volt Roland tréfáinak céltáblája, mint bármelyik társa, szerette a heves vérű nemesifjút.
A herceg megvárta, míg az udvar összegyűlt, aztán megszólalt.
– Tegnap volt király urunk, Negyedik Rodric uralkodása tizenegyedik évének utolsó napja. Ma Banapis ünnepe van. Holnap ezek a fiúk, akik most itt összegyűltek, crydee-i férfiak lesznek, többé nem gyermekek, hanem szabad emberek, inasok. Ilyenkor a szokás megkívánja, hogy megkérdezzem, van-e köztetek, aki elbocsátását kéri a hercegség szolgálatából? Van-e köztetek, akinek ez a kívánsága?
A kérdésnek inkább formális jelentősége volt, és senki sem várt rá választ, mert eddig még nemigen akadt, aki el akarta volna hagyni Crydee-t. Mikor ezúttal sem jelentkezett senki, a herceg intett a hírnöknek, hogy folytassa.
Először a mesterek elejének, Holm vitorlamesternek a nevét hirdette ki. Három fiút sorolt fel, mind a három elfogadta a szolgálatot, láthatóan elégedetten. A választás simán folyt tovább, és egy fiú sem utasította vissza a hívást. Rendben kiléptek a sorból, és odaálltak mesterük mellé.
Ahogy múlt az idő, délutánra a fiúk száma alaposan lecsökkent. Pug egyre kellemetlenebbül érezte magát. Végül már csak egy ifjú maradt Pug és Thomas mellett az udvar közepén, valamennyi mester kiválasztotta az emberét. A hercegi udvartartásból csak két poszt nem hallatott még magáról. Pug a bejárati lépcső tetején állókat tanulmányozta, és a szíve hangosan vert az izgalomtól. A két fiatal herceg a fiúkat nézte. Lyam barátságos mosollyal. Arutha gondolatai mintha másutt jártak volna. Carline hercegnőt láthatóan untatta az egész, amit nem is nagyon igyekezett titkolni, és Rolanddal sugdolózott, amivel kiérdemelte Lady Marna, a nevelőnője rosszalló pillantását.
Samuel, a főkomornyik a másik fiút, Geoffreyt szólította, aki ettől fogva udvari szolgálatba lép, így Pug és Thomas egyedül maradt. Ekkor előlépett Fannon, a főfegyvermester. Pugnak megállt a szívverése, mikor az öreg harcos csak ennyit mondott:
– Megar fia, Thomas.
Csend lett. Pug várta, hátha az ő nevét is szólítja, de Fannon hátralépett. Thomas átment az udvaron, és megállt Fannon mellett. Pug nagyon kicsinek érezte magát, mert mindenki őt nézte. Az udvar nagyobbnak látszott, mint amekkorának valaha látta, és úgy érezte, ő nem odavaló, rosszul öltözött, pórias jelenség. A szíve összeszorult, amikor megbizonyosodott róla, hogy nincs több mester, aki még nem választott inast magának. Ő az egyeden, akit nem választott senki. Könnyelvei küzdve várta, hogy a herceg elbocsássa az udvart.
A herceg már éppen szólni készült, arcán szemmel látható együttérzéssel a fiú iránt, amikor egy új hang elébevágott.
– Fenséges uram, ha lenne olyan kegyes.
Minden szem a hang felé fordult. Kulgan, a varázsló lépett elő.
– Szükségem van egy inasra. Pugot, a vár árváját választanám szolgálatra.
Az egybegyűlt mesterek csoportja felmorajlott. Néhány hang hallatszott, morgások, hogy ez nem szabályos dolog, a varázsló nem vehet részt a Választáson, de a herceg egyetlen komor pillantásával elhallgattatott mindenkit. Nem akadt mester, aki szembe mert volna szállni Crydee hercegével, a királyság rangban harmadik főurával, egy fiú miatt. Lassan minden szem Pug felé fordult.
– Minthogy Kulgan elismert mestere szakmájának – mondta a herceg –, jogában áll inast választani. Pug, a vár árvája, elfogadod a szolgálatot?
Pug mereven állt. Valaha elképzelte magát, amint hadnagyként a király seregét harcba vezeti, vagy egy szép napon kiderül róla, hogy egy nemes úr elveszett gyermeke. Fiús fantáziájával vitorlás hajókat kormányozott, szörnyetegekre vadászott, népe megmentője volt. Józanabb pillanataiban azon gondolkodott, mi lenne, ha hajóépítéssel vagy edénykészítéssel telne az élete, vagy kitanulná a kereskedőmesterséget, elgondolkodott, milyen jól boldogulna akármelyik szakmában. De egy dolog sose fordult meg a fejében, egyetlen álom sose foglalkoztatta fantáziáját: hogy varázsló lesz belőle.
Mikor észrevette, hogy a herceg türelmesen várja válaszát, legyűrte felindultságát. Végignézett azoknak az arcán, akik ott álltak előtte: Tully atya és Arutha herceg is ritka mosolyaik egyikével pillantottak rá, Lyam herceg enyhe igent biccentett. Kulgan figyelmesen nézte. A varázsló arcán mintha aggodalom tükröződött volna. Ekkor Pug döntött. Ha a Választás talán nem is egészen szabályos, akármilyen mesterség jobb, mint a semmi. Ahogy előrelépett, belébotlott saját lábába, és orra bukott a porban. Nagy nehezen feltápászkodott, és botladozva futott a varázsló mellé. A balsikerű lépés kioldotta a feszültséget az udvarban, és a herceg harsány kacagásától zengtek a falak. Pug zavartan, lángoló arccal állt ott. Új mestere széles dereka mellől kilesve látta, hogy a herceg őt figyeli, vidám arcával kedvesen bólint a piruló Pug felé, aztán visszafordul a többiekhez, akik már várták, hogy véget vessenek a Választásnak.
– Bejelentem, hogy most minden jelenlevő fiatalember mestere keze alá került, akinek mindenben engedelmeskednie kell a királyság törvényeinek keretei között. Mindegyiket Crydee egy igaz és arra alkalmas polgára fogja vezetni. Az inasok maradjanak mesterük mellett. A lakomáig mindnyájatoknak jó napot kívánok.
Megfordult, balját leányának nyújtotta, aki szelíden belékarolt, és a félrehúzódó udvaroncok sorfala között bevonultak a belső várba. Nyomukban a két fiatal herceg és az udvar többi tagja. Pug látta, hogy Thomas Fannon mester mögött az őrség körlete felé igyekszik.
Ismét Kulganra nézett, aki gondolataiba merülve állt mellette. Egy idő múlva a varázsló megszólalt.
– Remélem, ma egyikünk sem követett el hibát.
– Tessék? – kérdezte Pug, mert nem értette, mire gondol a varázsló.
Kulgan szórakozottan legyintett.
– Nem érdekes, fiú. Ami ma történt, megtörtént. Igyekezzünk a lehető legjobbat kihozni belőle. – Kezét Pug vállára tette.- Gyere, menjünk a toronyba, én ott lakom. Van egy kis szoba azalatt, az meg fog felelni neked. Mindig akartam valamit csinálni vele, de sose volt rá időm.
Pug átszellemülten nézett rá.
– Saját szobám lesz? – Ez hallatlan dolog volt egy inas számára; a legtöbben mesterük műhelyében aludtak vagy a nyájjal valami védett helyen vagy hasonló körülmények között. Csak amikor iparoslegény lett belőlük, volt szokás külön szobát adni nekik.
Kulgan felhúzta a szemöldökét.
– Természetesen. Nem lábatlankodhatsz nálam egész idő alatt. Semmit se tudnék rendben elvégezni. Különken is, a varázslathoz, az elmélkedéshez magányra van szükség. Neked legalább annyira kell a nyugalom, mint nekem, ha nem még jobban. – Köntöse redői közül elővette hosszú, vékony szárú pipáját, és nekiállt megtömni a dohányzacskóból, amit ugyancsak köntöse redői közül húzott elő. – Ne töltsünk túl sok időt azzal, hogy feladatokról meg effélékről beszélünk, gyerek. Az igazság az, hogy nem készütem fel rád, de hamarosan mindent kézben fogok tartani. Addig is kihasználjuk az időt, hogy megismerkedjünk egymással. Egyetértesz velem?
Pug meglepődött. Nem sok fogalma volt róla, mit csinál valójában egy varázsló, annak ellenére, hagy néhány hete egy éjszakát eltöltött Kulgannál, de azt nagyon jól tudta, milyenek általában a mesterek, és azt, hogy egyikük sem érdeklődne az iránt, vajon az inasa egyetért-e az elgondolásaival, vagy sem. Nem tudván, mit válaszoljon, csak bólintott egyet.
– Helyes – mondta Kulgan –, menjünk fel a toronyba, és keressünk neked valami új ruhát, aztán a nap hátralévő részét töltsük el ünnepléssel. Később lesz idő megtanulnunk, hogyan legyen valaki mester, és hogyan inas.
A zömök varázsló vállánál fogva fordított egyet Pugon, rámosolygott, és elvezette az udvarból.
Késő délután tiszta volt az ég, szelíd szellő fújdogált a tenger felől, és tette elviselhetővé a nyári hőséget. A crydee-i vár fellegvárában meg odalent a városban is javában folytak Banapis ünnepének az előkészületei.
Banapis volt a legrégibb ünnepük, eredete a történelem előtti időkig nyúlt vissza. Minden évben a nyári napforduló idején ülték meg, és ez a nap nem tartozott sem az elmúlt, sem a következő esztendőhöz. Banapist, ha egyes helyeken más néven is, de egész Midkemia földjén megünnepelték. Egyesek szerint az ünnepet a tündéktől és a törpöktől vették át, mert ezekről a hosszú életű népekről azt mondták, a nyári napfordulót az ősidők óta megünnepelték, amióta csak a fajtájuk emlékezete visszanyúlik az időben. Szakemberek általában kétségbe vonták ezt az állítást, de csak azzal tudtak érvelni, hogy az ember aligha vett át bármit is a tündéktől vagy a törpöktől. Beszélték azt is, hogy még az Északi Felföld őslakosai, a manó-törzsek meg a Sötét Ösvény Testvériségének törzsei is megünneplik Banapis napját, bár még senki se akadt, aki ilyen ünnepségeken részt vett volna náluk.
Az udvarban nagy volt a nyüzsgés. Hatalmas asztalokat állítottak fel: kellettek is az ezernyi fajta ételnek, amelyeket már egy hete sütöttek-főztek az asszonyok. A kőhegyi törpöktől importált sörrel teli óriási hordókat gurítottak fel a pincékből, és most ott sorakoztak nyekergő, roskadozó állványaikon.
Az ünnepségnek nem volt formális kezdete, a hagyományok szerint a nép, az ételek, a bor, a sör addig gyűlt, gyülekezett, amíg ez az együttes bizonyos telítettségi fokot el nem ért, akkor aztán egyszerre teljes lendülettel megkezdődött az ünneplés.
Pug kirohant a konyhából. A Varázsló Tornyának nevezett, legészakibb toronyban lévő szobájából a legrövidebb út a konyhán keresztül vezetett az udvarba, és ezt az utat szívesebben használta, mint a belső vár kapuján át vezetőt. Sugárzó arccal futott át az udvaron új tunikájában és nadrágjában. Soha ilyen finom öltözéket nem viselt még, és sietett megmutatni Thomas barátjának.
Thomasszal akkor találkozott össze, amikor az kilépett a katonai körzetből, és legalább annyira sietett, mint Pug. Amikor meglátták egymást, egyszerre kezdett ömleni belőlük a szó.
– Nézd az új tunikámat...- kezdte Pug.
– Nézd a lovagi mellényemet, a tabardomat – mondta ugyanakkor Thomas.
Erre mindkettőjükből kitört a nevetés. Thomas higgadt le először.
– Nagyon finom ruhák, Pug – mondta, és ujjai közé fogta Pug piros tunikájának drága anyagát. És a színe is illik hozzád.
Pug viszonozta a bókot, mert Thomas kétségtelenül feltűnő jelenség volt barna és arany tabardjában. Nem számított, hogy alatta közönséges, háziszőttes tunikát és a régi nadrágját viselte. Addig ugyanis nem kapta meg a testőri egyenruhát, amíg fegyveres szolgálatával el nem nyerte Fannon mester teljes elismerését.
Az udvarból felhangzott a dudák és dobok hangja; közeledtek a herceg zenészei a központi várudvar felé. Mikor megjelentek a belső vár előtt, a tömegben mozgolódás támadt, és a kuktafiúk mintegy parancsszóra kiálltak körbekínálni az ünneplőknek az étellel megrakott fatányérokat, és a hordókból sört meg bort csapolni a kupákba.
A fiúk egy emberként futottak az első asztalhoz. Pug és Thomas részben termetüket, részben ügyességüket kihasználva áttörték magukat a tömegen, összekapkodtak maguknak mindenféle ételt, és kupájukat megtöltötték habzó sörrel.
Kerestek maguknak egy viszonylag békés sarkot, és farkasétvággyal nekiestek az ételnek. Pug életében most kóstolta meg először a söritalt, és nem csoda, ha meglepte robusztus, enyhén keserű íze. Érezte, ahogy a torkán lecsúszik, melegíti egész bensőjét. Egy újabb kísérlet meggyőzte arról, hogy ízlik.
Pug elnézte, hogyan keveredik el a herceg és családja a néppel. Az udvar többi urait és hölgyeit is ott látta sorban állni az asztaloknál: ezen a délutánon nem volt rang, etikett vagy protokoll, mindenkit abban a sorrendben szolgáltak ki, ahogy érkezett, mert a Nyárközép napja volt, az a nap, amikor minden egyformán részesül a termés bőségében.
Mikor Pug megpillantotta a hercegnőt, elszorult a szíve. Az ifjú hölgy sugárzó arccal fogadta a fiatalemberek bókjait az udvarban. Kétségtelenül roppant vonzó jelenség volt. Elegáns, hosszú, mélykék szoknyájában és ugyanolyan színű, egyszerű, széles karimájú kalapjában mindenkinek odaköszönt, aki bókolt neki; remekül kihasználta sötét szempillái és ragyogó mosolya varázsát, és léptei nyomán sorra gyúltak szerelemre az ifjú szívek.
Aztán bohócok és bűvészek vonultak be a várudvarra, előőrsei azoknak a mutatványosoknak, akik csapatostul érkeztek az ünnepre. Közben egy színtársulat színpadot állított a város főterén, és készülődött az esti előadásra. Az ünnepségek másnap hajnalig tartottak. Pug emlékezete szerint tavaly sok ifjút kellett felmenteni a munka alól a Banapis utáni napon, mert mind a fejük, mind a gyomruk állapota folytán alkalmatlanok voltak minden valamirevaló munkára. Kétségtelennek tartotta, hogy ez az idén sem lesz másképpen.
Alig várta az estét, mert ilyenkor az a szokás járta, hogy az új inasok sorra látogatták a házakat a városban, fogadták a gratulációkat és a korsó söröket. Célszerű alkalom volt ez arra is, hagy a városbeli lányokkal – ismerkedjenek. Míg az ifjak dévajkodása korántsem volt ismeretlen fogalom, az anyák általában nem jó szemmel nézték, de Banapis alkalmával hajlamosak voltak éberségüket félretenni. Miután a fiúknak most már mesterségük is volt, kevésbé tekintették őket átkos nyűgnek, és inkább mint lehetséges vőket méregették őket. Ennek folytán sűrűn előfordult, hogy a mama másfelé nézett, míg a lánya természetes adottságait kamatoztatva fűzte hálójába a reménybeli vőt. Pug alacsony és gyermekes jelenség lévén kevésbé keltette fel a várbeli lányok figyelmét, Thomas azonban, ahogy növekedett, és egyre csinosabb lett, egyre inkább került a lányos praktikák középpontjába. Újabban Pugnak is feltűnt, hogy a barátjával egyik-másik várbéli kislány igencsak szemezget. Ő még elég fiatal volt ahhoz, hogy az egészet ostobaságnak tekintse, de ahhoz már elég érett, hogy észrevegye.
Pug valószínűtlen mennyiségű étellel a szájában körülnézett. Városi, várbéli népek járkáltak fel-alá, gratuláltak az újdonsült inasoknak és boldog új esztendőt kívántak mindenkinek. Pug úgy érezte, minden a legnagyobb rendben van körülötte. Inas lett, még akkor is, ha Kulgannak egyelőre fogalma sem volt, mihez kezdjen vele, jóllakott volt, és a legjobb úton haladt afelé, hogy enyhén becsípjen, ami csak fokozta pompás közérzetét. És, ami a legfontosabb, barátok között volt.
– Mi kívánni való van még az életben? – gondolta.
3.
Pug kedvetlenül ült heverőjén.
Fantusz, a kis tűzsárkány előredugta fejét, mintegy odakínálta Pugnak, hogy vakargassa meg a szemöldökcsontja felett. Mikor látta, hogy nem sok jóra számíthat, neheztelő mordulással a torony ablakához sétált, és apró, fekete füstgomolyt eresztve szájából, elröppent. Pug észre se vette, hogy egyedül maradt, annyira lefoglalták gondjai. Mióta tizennégy hónappal ezelőtt Kulgan inasa lett, mintha semmi se sikerült volna neki.
Hanyatt dőlt a heverőn, karjával eltakarta a szemét. Pedig azóta egész élete jobbra fordult, kivéve az egyetlen, a legfontosabb dolgot; tanulmányait.
Kulgan hónapokon keresztül fáradozott, igyekezett megtanítani a varázslómesterség alapjaira, de mindig akadt valami, ami miatt az igyekezete füstbe ment. Ami a varázslás elméletét illeti, Pug gyorsan haladt, jól megragadta az alapvető elveket, de valahányszor a gyakorlatban próbálta tudását alkalmazni, mintha valami visszatartotta volna. Olyan volt, mintha szellemének egy darabja nem akarta volna végigcsinálni a varázslatot, mintha valami gátba ütközött volna, amely miatt a varázstatnak egy bizonyos pontján nem volt képes túljutni. Valahányszor megpróbálta, érezte, hogy már-már megközelíti a kívánt pontot, aztán, mintha makacs lovat lovagolt volna meg, úgy érezte, képtelen rávenni lovát, hagy az akadályt átugorja.
Kulgan csak legyintett a problémáira. Idővel minden rendbejön, mondogatta. A derék varázsló sose feddte meg Pugot, amiért nem halad gyorsabban tanulmányiban, mert látta, mennyire igyekszik.
Pug az ajtó nyílására riadt fel mélázásából. Ahogy fölnézett, látta, hogy Tully atya lép be a szobába, hóna alatt egy vastag kötet könyvvel. A pap fehér köntöse suhogva lebbent, ahogy az ajtót becsukta maga után. Pug felült.
– Pug, itt az ideje, hogy nekifogjunk az írástanulásnak... – a pap a fiú levert ábrázata láttán elharapta a szót. – Mi a baj, fiam?
Pug megszerette az öreg Astalon-papot. Szigorú mester volt, de méltányos és igazságos. Ha hibázott, megrótta, de ha eredményes volt, megdicsérte. Gyors észjárása, élénk humora volt, és szívesen válaszolt minden kérdésére, akkor is, ha Pug hite szerint ostobán hangzott.
Pug felállt.
– Nem tudom, atyám – mondta sóhajtva. – Egyszerűen úgy látom, sehogy se megy nekem semmi. Akármibe fogok bele, a vége mindig az, hogy összekuszálok mindent.
– Nem lehet annyira sötét a helyzet, Pug – vigasztalta a pap, és a vállára tette a kezét. – Mondd el, mi az, ami zavar? Az írást gyakorolhatjuk máskor is. – Odament az ablakhoz, leült egy zsámolyra. A nagy könyvet a lábaihoz tette, aztán alaposan megnézte magának a fiút.
Pug sokat nőtt az elmúlt év alatt, de még így is alacsony termetű volt. A válla szélesebb lett, és az arcán már nyomokban jelentkezett az a férfi, aki egy nap lesz belőle. Búbánatosan állt háziszőttes zubbonyában és nadrágjában, a hangulata éppen olyan szürke volt, mint a ruha rajta. Rendes körülmények között tiszta, gondozott szobájában most teljes összevisszaságban hevertek a tekercsek és könyvei. A zűrzavar hűen tükrözte a lelkében uralkodó összevisszaságot.
Pug egy percig némán állt, de amikor a pap nem szólt semmit, beszélni kezdett:
– Emlékszik rá, amikor elmeséltem, hogy Kulgan megpróbálja megtanítani azt a három fogást, amivel nyugalmat biztosíthatok magamnak, hogy a varázslatot minden belső feszültség nélkül létre tudjam hozni. Nos, a helyzet az, hogy ezeket a gyakorlatokat hónapokkal ezelőtt megtanultam, az agyamat jóformán megerőltetés nélkül tudom percek alatt nyugalmi állapotba hozni, de aztán mintha minden szétesne előttem.
– Hogy érted ezt?
– A legközelebbi, amit meg kell tanulnom: fegyelmezni a gondolataimat, hogy olyasmit is képes legyek megcsinálni fejemmel, ami egyébként nem lenne természetes, mint mikor valaki csak egy dologra gondol, és minden más gondolatot kizár a fejéből, vagy nem gondol semmire, ami nehéz dolog, ha felhívták a figyelmét rá. Ezeket többnyire meg tudom csinálni, de néha úgy érzem, valami erővel és nagy hangon azt diktálja a fejemben, hogy másképpen csináljam. Olyan ez, mintha valami egészen más játszódna le a fejemben, mint amit Kulgan vár tőlem. Valahányszor megpróbálkoztam egy egyszerű varázslattal, amire Kulgan megtanított, mint mondjuk, hogy elmozdítsak egy tárgyat, vagy felemelkedjem a földről, ez az erő a felemben dolgozni kezd, megzavarja koncentrálóképességemet, és én elvesztem az uralmat a varázslat felett. A legegyszerűbb varázslatot sem tudom kézben tartani. – Pug érezte, hogy mindene reszket, mert ez volt az első alkalom, hogy Kulganon kívül valakinek ezekről a dolgokról beszélt. – Kulgan egyszerűen azt mondja, tartsak ki, és ne aggódjak. – már-már elsírta magát, úgy folytatta. – Van hozzá tehetségem. Kulgan azt mondja, hogy ő ezt már az első pillanattól fogva tudta, amikor a kristálygömbjét használtam. Ön is azt mondta, tehetséges vagyok. De én egyszerűen nem tudok úgy varázsolni, ahogy kellene. Minden alkalommal összezavarodik bennem minden.
– Pug – mondta a pap –, a mágiának sok fajtája van, és nem sokat tudunk arról, hogy melyik hogyan működik. Még azok sem tudják, akik a mágia különböző fajtáit művelik. A templomokban azt tanuljuk, hogy a varázslat az istenek ajándéka, és ezt vita nélkül el is fogadjuk, nem értjük, hogyan lehetséges, de nem vonjuk kétségbe. Minden szerzetesrendnek megvan a maga területe, amelyben a mágiát űzi, és nincs kettő, amely pontosan ugyanúgy csinálná. Én képes vagyok olyan mágiát gyakorolni, amilyet a más rendekhez tartozók nem tudnak. De senki sem tudja, miért van ez így.
– A mágusok másféleképpen varázsolnak, és a gyakorlataik is nagyon különböznek attól, amit mi, papok a templomainkban végzünk. Sok mindenre képesek, amire mi nem; ők tudományosan tanulmányozzák a mágiát, kutatják természetét, a működését, de a varázslatok mechanizmusát ők sem tudják megfejteni. Megtanulják, hogyan kell varázsolni, és ezt a tudást adják át a tanítványaiknak. Amint azt Kulgan teszi veled.
– Csak próbálja tenni, atyám. És azt hiszem, rosszul ítélt meg engem.
– Én nem hiszem, Pug. Van némi. fogalmam ezekről a dolgokról. Én érzem, hogyan gyarapszik benned az erő, mióta Kulgan tanítványa vagy. Talán későn éred el a célt, később, mint mások, de biztos vagyok benne, hogy meg fogod találni az odavezető utat.
Pug ezek után sem vigasztalódott. Nem vonta ugyan kétségbe a pap bölcsességét, sem ítélőképességét, de úgy érezte, még ő is tévedhet.
– Remélem, igazad van, atyám. Csak éppen nem értem, mi a baj velem.
– Én azt hiszem, tudom, mi a baj veled – hangzott fel egy hang az ajtóból. Pug és Tully atya meglepetten fordultak meg. Az ajtóban Kulgan állt, kék szemét gondterhelten húzta össze, vastag szürke szemöldöke „V” alakban ívelt az orra nyerge felett. Sem Pug, sem Tully nem hallotta az ajtó nyílását. Kulgan meglebbentette hosszú, zöld köntösét, belépett a szobába, de az ajtót nyitva hagyta.
– Gyere ide, Pug! – intett a varázsló. Mikor Pug odalépett hozzá, mindkét kezét a fiú vállára tette. – Az olyan fiúk, akik nap mint nap a szobájukban ülnek, és azon rágódnak, miért nem sikerül nekik semmi, maguk az okai, amiért a dolgok nem mennek. Odaadom neked a mai napot, szabad vagy. Hatodnap van, és nyilván akad még bőven fiú, akiknek a segítségével annyi bajt keverhettek, amennyit csak akartok. – Ahogy elmosolyodott, Pug valahogy nyomban megbékélt. – Pihenned kell, nemcsak folyvást tanulnod. És most menj. – Azzal játékosan tarkónlegyintette Pugot, és nézte, hogyan siet le a lépcsőn. Majd odament a heverőhöz, nehéz testével elhelyezkedett rajta, és fölnézett a papra. – Kölykök – mondta a fejét csóválva. – Rendeznek egy ünnepséget, odaadják nekik valamilyen mesterség jelvényeit, és egyszeriben azt hiszik, férfiak lettek. Pedig még gyerekek: akármennyire is igyekeznek felnőttesen viselkedni, akkor is gyerekek maradnak. – Elővette a pipáját, és megtömte. – A varázslókat harmincéves korukban még fiatalnak, kezdőnek tekintik akkor, amikor más foglalkozásokban az ember a harmincas éveiben már mesterlegény vagy éppenséggel mester, és minden valószínűség szerint saját gyermekét készíti fel a Választás napjára. – A fidibuszt a Pug serpenyőjében izzó szénparázshoz tartotta, azután rágyújtott a pipájára.
– Megértelek, Kulgan – bólintott Tully. – A papság is az idős emberek hivatása. Pug korában még tizenhárom szemináriumi év állt előttem. – Az öreg pap előrehajolt. – Kulgan, mi a probléma a fiúval?
– A fiúval tulajdonképpen semmi baj sincs – felelte Kulgan. – Semmi magyarázatom sincs rá, miért nem tudja gyakorlatban végrehajtani azokat a fogásokat, amelyekre megpróbáltam megtanítani. Ugyanakkor csak ámulok, milyen remekül kezeli a könyvtekercseket meg a különböző varázsszerszámokat. Amilyen adottsága ezekhez a dolgokhoz van, biztosra veszem, hogy megvan benne minden, ami a varázslás legfelső kategóriájába való juráshoz szükséges. De az, hagy a belső erőit a gyakorlatban nem tudj a hasznosítani...
– Gondolod, hogy fogsz rá megoldást találni?
– Remélem. Nagyon nem szeretném elbocsátani. Nagyobb megpróbáltatás lenne a számára, mint ha ki se választottam volna. – Az arcán őszinte aggodalom tükröződött. – Valami van ennek a gyereknek a fejében, valami, amivel eddig még sose találkoztam – valami hatalmas. Nem tudom, mi az, Tully, de visszadobja az én praktikáimat, mintha azok valahogyan... nem lennének helyesek... vagy... nem illenének hozzá. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni, amit Puggal kapcsolatban tapasztaltam. Egyszerűen nem találok megoldást rá.
– Gondolkoztál azon, amit a fiú mondott?- töprengett a pap aggodalmaskodó arccal.
– Arra gondolsz, hogy talán tévedtem volna?
Tully bólintott. Kulgan egy kézlegyintéssel hárította el a feltevést.
– Tully, te legalább annyit tudsz a mágia belső természetéről, mint én. Talán többet is. A te Istenedet nem hiába nevezik úgy, hogy az Isten, Aki a Rendet teremtette. A te szektád sok mindenre fényt derített abból, ami ennek a világmindenségnek rendező elve. Kétségbe vonod egy pillanatra is, hogy a fiú valóban tehetséges?
– Azt nem, hogy tehetséges. De e pillanatban még kérdéses, képes-e használni a tehetségét.
– Jól szóltál, mint rendesen. Nos hát, van valami ötleted? Talán okosabb lenne, ha más mestert keresnék Pug számára, ha olyan valakinél helyezném el, aki alkalmasabb gyakorlati képességeit felszínre hozni?
Tully felsóhajtott.
– Nem tudok tanácsot adni neked. Mindazonáltal, ahogy a mondás tartja: a gyenge mester is jobb, mint a semmi. Hogyan boldogult volna ez a gyerek, ha senki se választja ki, hogy oktassa?
Kulgan hirtelen kiegyenesedett ültében.
– Mit mondtál?
– Azt kérdeztem, hogy boldogult volna a fiú, ha senki se választja ki, hogy oktassa.
Kulgan szeme a semmibe meredt. Vadul szívta pipáját Tully egy darabig figyelte, aztán megszólalt.
– Mi van veled, Kulgan?
– Nem tudom biztosan, Tully – mondta Kulgan –, de lehet, hogy adtál nekem egy ötletet.
A várban dolgozó fiúk és lányok minden hatodnapon kedvük szerint tölthették el a délutánjukat. A fiúk, inaskorúak vagy fiatalabbak, lármás társaság voltak. A lányok, akik az udvar hölgyeit szolgálták, takarítottak, varrtak, vagy a konyhában segítettek, és egész héten át, minden nap hajnaltól alkonyig, sőt néha tovább is dolgoztak, a hét utolsó napján a kastély udvarában, a hercegnő kertje mellett gyűltek össze. A fiúk többnyire fogócskaszerű játékot játszottak, amelyben jelentős szerepet játszott egy rongyokkal keményre tömött bőrlabda, amit az egyik félnek megfelelő lökdösések, kiáltozások, rúgások és esetenként öklözések közepette meg kellett szereznie. Mind a legócskább ruhájukat húzták fel e célból, mert eleve számoltak szakadásokkal, vér- és sárfoltokkal.
A lányok rendszerint az alacsony kőfal tetején üldögéltek, és a hercegi udvar hölgyeivel kapcsolatos pletykákkal szórakoztatták egymást. Ők legszebb blúzukat és szoknyájukat húzták fel, és a hajuk csak úgy csillogott a gondos fésüléstől és a tisztaságtól. Mindkét csoport roppant igyekezettel játszotta meg, hogy a másik mennyire nem érdekli, de ez az igyekezet egyik részről sem volt túlságosan meggyőző.
Pug nyomban belevetette magát a játék sűrűjébe. Thomas szokása szerint a verekedés középpontjában nyüzsgött, haja repkedett, mint egy homoksárga lobogó, kiáltozásával, nevetésével túlharsogta a többieket. A könyöklések és rúgások közepette olyan vidáman kurjongatott, mintha egy-egy ütés fájdalma még élvezetesebbé tette volna a játékot. Keresztülrohant a fiúk között, a labdát magasan felrúgta a levegőbe, kerülgette a lábakat, amelyek felbuktatni igyekeztek. Senki se tudta pontosan, mi volt ennek a játéknak az eredete, sem azt, pontosan mik a szabályai, de a fiúk, akárcsak apáik sok évvel ezelőtt, olyan komolyan játszották, mintha a csatatéren lettek volna.
Pug leszaladt a térre, és nyomban elgáncsolt valakit, aki éppen Thomast készült hátulról megütni. A fiú néhány társával összegabalyodva felbukott, Thomas kiszabadult, és a kapu felé rohanva maga elé dobta a labdát úgy, hogy sikerült beletalálnia vele egy felfordított hordóba, amivel pontot szerzett csapatának. Erre, mintegy jeladásra kitört az általános tömegverekedés, és az a fiatalember, akit Pug az előbb felbuktatott, most nekiesett Pugnak. Mindketten a földre gurultak, és Pugra csak úgy záporoztak a rúgások és ökölcsapások, miközben ő is ütött, és nem sokat törődött vele, ütései hol kötnek ki.
Ellenfele helyét hamarosan egy másik foglalta el, egy jóval megtermettebb istállófiú, aki rátérdelt a mellére, és úgy ütötte-verte. Pug megpróbált kivergődni alóla, és az istállófiú néhány ütése célt is vesztett, és a sárba talált ellenfele arca helyett, de azért bőven zuhogtak az ökölcsapások Pugra is, és a fiú lassan úgy érezte, mintha valahogy eltávolodna tőle, furcsa módon a hangok is valahonnan a távolból hallatszottak, és az ütések mintha nem is őrá zuhogtak volna. A szeme előtt lassan minden vörös és sárga ködbe folyt össze. Aztán váratlanul érezte, hogy a mellére nehezedő súly felemelkedik róla.
Néhány perc múlva lassan kitisztult a látása, és rájött, hagy Arutha herceg áll mellette. A herceg keményen markolta a másik fiatalember gallérját.
Arutha kevésbé volt izmos alkatú, mint testvére vagy az édesapja, de azért ő is képes volt az istállófiút úgy fölemelni, hogy a lábaujja éppenhogy érte a földet. A herceg mosolygott, de mosolyában nyoma sem volt vidámságnak.
– Azt hiszem, a fiú eleget kapott már – mondta csendesen, de a szeme haragosan villant. – Egyetértesz velem? – fagyos hangjából kicsengett, hogy egyáltalán nem érdekli, a másik véleménye. A fiatalember csak egy nyögésre volt képes, amit a herceg egyetértésnek vett, és elengedte a gallérját, mire az hanyadtvágódott a földön. A nézőközönség körülöttük harsányan nevetett. A herceg lehajolt, és felsegítette Pugot.
– Csodálom a bátorságadat, fiatalember – mondta Arutha, miközben a rogyadozó Pugot támogatta. – De nem hagyhatjuk, hogy a herceg legderekabb ifjú varázslóját agyonverjék, nem igaz? – A hangja tréfás volt, és Pug csak arra volt képes, hogy bambán bámuljon vissza rá. Arutha halványan rámosolygott, azután Thomas gondjaira bízta. Thomas egy nedves kendővel lépett oda Pughoz.
Pug feje nyomban kitisztult, ahogy Thomas a vizes kendővel letörölte az arcát, de ekkor még rosszabbul érezte magát, mert meglátta, hogy néhány lépésnyire tőle ott áll a hercegnő Rolanddal, és Arutha herceg éppen melléjük szegődik. Elég bosszantó volt, hogy a lányok előtt tángálták el, de hogy a hercegnő is tanúja lehetett, az katasztrofális érzés volt.
Egy nyögéssel, aminek kevés köze volt fizikai állapotához, igyekezett pontosan az ellenkezőjét megjátszani annak, amit érzett. Thomas keményen megmarkolta a karját.
– Próbáld meg, és ne feszengj már annyira. Különben sem vagy olyan rossz állapotban, ez a vér rajtad inkább a másoké. Holnapra az én orrom is olyan lesz, mint egy dühödt vörösrépa.
– Nekem meg a fejem.
– Nem lesz semmi bajod. Monokli a szemeden, esetleg kettő, no meg egy bedagadt áll. Nagyjában-egészében egész jól csináltad a dolgot, de a legközelebb várd meg, míg kicsit nagyobbra nősz, mielőtt összeakaszkodsz valakivel, helyes?
Pug azt figyelte, hogyan vezeti el a herceg a húgát a csata színhelyéről. Roland szélesen rávigyorgott. Pug azt kívánta, bárcsak meghalna.
Pug és Thomas kisétált a konyhából, kezükben vacsoratányérjukkal. Meleg este volt, és szívesebben választották a konyha fülledtsége helyett a hűs tengeri levegőt. Kiültek a tornácra. Pug az állát tornáztatta, mert az állkapcsa állandóan kiugrott a helyéről. Megpróbálkozott egy harapással a bárányhúsból, de aztán félretolta a tányérját.
Thomas figyelmesen nézte.
– Nem tudsz enni?
Pug bólintott.
– Nagyon fáj az állam – előregörnyedt, könyöke térdén, álla az öklén. – Uralkodnom kellett volna magamon. Akkor jobban szerepeltem volna.
– Fannon mester azt mondja – közötte Thomas tele szájjal – hogy a katonának, ha gondolkodik, hűvös fejre van szüksége, különben elveszíti.
Pug felsóhajtott.
– Kulgan is mondott valami ilyesmit. Vannak is gyakorlatok, amelyekkel ki tudok kapcsolódni. Azokat kellett volna alkalmaznom.
Thomas lenyelt egy hatalmas falatot vacsorájából.
– Más dolog a szobában gyakorolni az ilyesmit, és egészen más akkor alkalmazni, amikor verik az embert. Azt hiszem, én ugyanazt tettem volna.
– De te győztél volna.
– Valószínűleg. – Thomas Pug érintetlen vacsorájával szemezett. – Megeszed ezt?
Pug a tányérját nézte. Csak úgy púposodott rajta a forró birkahús, a zöldségek, a burgonya. Az ínycsiklandó illat ellenére úgy érezte, nincs étvágya.
– Nem, a tiéd lehet.
Thomas felkapta a tálat, és nekiállt belapátolni barátja vacsoráját. Pug mosolyogva nézte. Thomasról soha senki nem állíthatta, hogy sajnálja magától az ételt.
Pug a kastély falát bámulta.
– Olyan ostobának éreztem magam.
Thomas maréknyi hússal félúton a szája felé egy percre felfüggesztette az evést. Pugot tanulmányozta.
– Te is?
– Én is micsoda?
Thomas felnevetett.
– Zavarban vagy, mert a hercegnő látta, hogy vernek.
Pug felhúzta az orrát.
– Az nem verés volt. Ahogy kaptam, úgy adtam is.
Thomas gúnyosan felkacagott.
– No persze! Tudtam. A hercegnő miatt.
Pug rezignáltan dőlt hátra a székén.
– Hát, azt hiszem, igen.
Thomas nem szólt semmit. Pug nézte, ahogy nagy igyekezettel befejezi vacsoráját.
– És gondolom, te nem szereted – jegyezte meg Pug.
Thomas két harapás között a vállát vonogatta.
– Carline úrnőnk elég csinos, de én tudom, hol a helyem. És különben is másfelé vagyok érdekelt.
Pug felkapta a fejét.
– Ki az? – kérdezte kíváncsian.
– Nem mondom meg – jelentette ki Thomas ravasz mosollyal.
– Neala, igaz?- kérdezte nevetve Pug.
– Honnan tudod? – kérdezte Thomas elképedve.
Pug megpróbált titokzatos arcot vágni.
– Nekünk varázslóknak megvannak a magunk módszerei.
– Csuda egy varázsló! – horkant fel Thomas. – Nem vagy varázslóbb, mint amilyen testőrkapitány vagyok én a király seregében. De mondd, honnan tudod?
– Nincs benne semmi titok – nevetett Pug. – Valahányszor meglátod, páváskodni kezdesz, és ügy felfújod magadon azt a lovagi mellényt, mint egy törpekakas.
Thomas zavartan nézett barátjára.
– De ugye nem gondolod, hogy erre ő is rájött?
Pug úgy mosolygott, mint egy jóllakott macska.
– Biztos, nem jött rá. – Elhallgatott, aztán folytatta. – Feltéve, ha vak és ha a várban nem hívták fel rá eddig legalább százszor a figyelmét a lányok.
Thomas csüggedten nézett maga elé.
– Mit gondolhat vajon rólam?
– Ki tudja, mit gondolnak a lányok? – vonogatta a vállát Pug. – Annak alapján, amit tudok róla, nyilván tetszik neki a dolog.
– Barátok vagyunk, igaz? – kérdezte Thomas hirtelen témát változtatva.
– Hát persze, hogy barátok vagyunk – mondta meglepetten Pug. – Olyanok vagyunk, mint két testvér. A szüleid mindig úgy bántak velem, mint a saját fiúkkal. Miért kérdezel ilyeneket tőlem?
Thomas gondterhelten tette le a tányérját.
– Nem tudom. Csak éppen néha arra gondolok, hogy mindez valamiképpen meg fog változni egyszer. Tebelőled varázsló lesz, talán végigutazod a világot, más varázslókat is meglátogatsz, távoli országokban. Én katona leszek, akinek az ura parancsai szerint kell élnie. Valószínűleg nem látok meg mást a világból, mint a királyság egy kis darabját.
Pug meghökkent. Sose látta még Thomast ennyire komolynak, akármiről is volt szó. Thomas az idősebb, ő volt mindig az első, aki elnevette magát, és általában úgy viselkedett, mint akinek soha semmi gondja.
– Én nem bánom, akármit gondolsz, Thomas – mondta Pug –, de semmi sem fog megváltozni közöttünk. Barátok maradunk, akármi történjék.
– Remélem, igazad van – mondta Thomas, és elmosolyodott. Hátradőlt székén, és mindketten a csillagokat nézték a tenger felett, meg a városból odaszűrődő fényeket, amelyeket mintegy keretbe foglalt a vár kapuja.
Mikor Pug másnap reggel nekiállt megmosni az arcát, annyira kellemetlennek találta a műveletet, hogy sürgősen abbahagyta. A bal szeme teljesen bedagadt, a jobbot is csak félig tudta kinyitni. Arcán nagy, kékes daganatok éktelenkedtek, és az álla minden alkalommal megreccsent, valahányszor oldalt mozdította.
Az ajtó kinyílt, és Kulgan lépett be a szobába. Megállt, egy percig elnézte Pugot, aztán leült az ágyra.
– Látom, nem töltötted a tegnapi napot tétlen üldögéléssel.
– Egy kis problémám támadt, uram.
– Nos, hát a verekedés fiúdolog, esetenként persze a felnőttek dolga is, de remélem, hogy a többiek legalább ilyen pocsékul néznek ki. Kár lenne, ha valaki nem lelné legalább annyira örömét az adásban, mint a kapásban.
– Gúnyolódik velem, uram.
– Csak szolidan, Pug. Az igazság az, hogy mikor én fiatal voltam, engem is bőven meggyötörtek, de számodra a gyermekes verekedések ideje lejárt. Hasznosabb célokra kell fordítanod az energiáidat.
– Tudom, Kulgan, de az utóbbi időben annyira értelmetlennek találtam mindent, hogy amikor elkezdődött a verekedés, én gondolkodás nélkül belevetettem magam.
– Nos, úgy látszik, tudod, hol a helyed, és ez jó jel: arra utal, hogy kezdesz felnőni. A legtöbb gyerek megpróbálta volna igazolni a tetteit, másra hárítani a felelősséget, vagy valami erkölcsi kötelezettséggel próbálta volna kimenteni magát.
Pug odahúzta a zsámolyt, leült a varázslóval szemben. Kulgan elővette pipáját, megtömte.
– Ami az oktatásodat illeti, Pug, azt hiszem, a te esetedben rosszul fogtuk meg a dolgot. – Fidibuszt keresett, hogy meggyújtsa az éjszakáról megmaradt parázson, amely még ott izzott a serpenyőben, de nem talált.
Az arca megkomolyodott, egy percig koncentrált, aztán jobb keze mutatóujjából apró láng csapott ki. Odatartotta a pipához, és a szobát hamarosan sűrű, fehér füst töltötte be. A láng keze egy mozdulatára eltűnt. – Praktikus trükk, ha valaki pipázik.
– Akármit megadnék, hogy csak ennyit is meg tudjak csinálni – jegyezte meg kedvetlenül Pug.
– Ahogy mondtam, alighanem rosszul fogtunk hozzá. Talán más oldalról kell megközelítenünk a dolgot.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Tudod Pug, réges-régen, az első varázslókat nem oktatta senki a varázslás mesterségére. Ők maguk fejlesztették ki azokat a módszereket, amelyeket mi ma egymástól eltanulunk. Vannak régi fogások, amelyeknek az eredete visszanyúlik a legkorábbi kezdetekig, mint megérezni az időjárás változását, vagy bot segítségével vizet találni. Már egy ideje gondolkodom azon, hogy hagylak, járd a saját utadat. Tanulmányozd a könyveimben, amit akarsz, folytasd egyéb munkáidat, sajátítsd el az írnokságot Tullytól, de én most egy darabig nem foglak leckékkel terhelni. Természetesen, bármi kérdést teszel fel, én válaszolok rá, de azt hiszem, egyelőre meg kell találnod a magad útját.
Pug magába roskadva kérdezte:
– Reménytelen eset vagyok?
Kulgan megnyugtatóan mosolygott rá.
– Egyáltalán nem. Akadtak más varázslók is, akik lassan tanultak. Ne feledd, hogy még kilenc év tanulóidő áll előtted. Az első néhány hónap balsikerei ne kedvetlenítsenek el. Egyébként mondd, lenne kedved megtanulni lovagolni?
Pug hangulata egy csapásra megváltozott.
– Ó, igen? Lehetséges?
– A herceg úgy döntött, hogy szüksége van egy fiatalemberre, aki időnként kilovagol a hercegnővel. A fiai már felnőttek, sok a dolguk, és a herceg úgy gondolja, ha ők az elfoglaltságaik miatt nem tudnák elkísérni, te alkalmas lennél, hogy helyettesítsd őket.
Pug szinte megszédült. Nemcsak megtanul lovagolni, ami nagyrészt a nemesség kiváltsága, de amellett még a hercegnő társaságában is lehet.
– Mikor kezdhetem?
– Még ma. Menj el Algon istállómesterhez, vele kezded meg a leckéidet.
Pug szó nélkül felpattant, és elrohant az istállók felé.
4.
Pug némán ült a nyeregben.
A ló a tengerparti sziklák között baktatott. A langyos szellő virágillatot hozott feléjük, és a keleti erdők fakoronái szelíden bókoltak előttük. Az óceán vize felett vibrált a nyári hőség. A sirályok mozdulatlanul csüngtek a levegőben, aztán hirtelen zuhanással csaptak le a vízre zsákmányukért. Odafenn az égen kövér, fehér felhők úsztak.
Pug a reggeli órákra gondolt, amíg a hercegnő hátát nézve baktatott – Carline pompás, fehér paripáján poroszkált előtte. Reggel kis híján két óra hosszat váratták az istállóban, mire végre megjelent a hölgy, édesapja kíséretében. A herceg hosszasan elmagyarázta Pugnak, mi a tennivalója a vár úrnőjével kapcsolatban. Pug némán hallgatta, míg a herceg elismételte mindazon utasításokat, amelyeket előző este Algon istállómestertől kapott. Az istállómester már egy hete oktatgatta, mire végre – ha csak nagyjából is – de alkalmasnak ítélte arra, hogy a hercegnővel kilovagoljon.
Pug a hercegnő mögött poroszkált ki lován a várkapun át, és még mindig váratlan szerencséjén ámuldozott. Túláradóan boldog volt, annak ellenére, hogy egész éjszaka álmatlanul hánykolódott, és még csak nem is reggelizett.
Egy idő után azonban lassan elpárolgott gyerekes megilletődöttsége, és boszszúság váltotta fel. A hercegnő ugyanis nem volt hajlandó válaszolni, akárhogyan igyekezett udvariasan beszélgetést kezdeményezni vele. Ha megszólalt, a hangja rideg és parancsoló volt, Pugot következetesen csak „fiú”-nak szólította, nem véve tudomást ismételt, udvarias figyelmeztetéséről, miszerint Pug a tisztességes neve. Viselkedése cseppet sem idézte a nemes udvari dámát, inkább emlékeztetett egy elkényeztetett, nyűgös kisgyerekre.
Pug eleinte meglehetősen zavarban ülte meg a szürke igáslovat, amelyet lovagi képzettségét figyelembevéve alkalmasnak ítéltek számára. A hercegnő mellett Kulgantól kapott halványpiros, elegáns zubbonyát kopottnak érezte. Carline egyszerű, de remekbe szabott fekete szegélyű sárga lovaglóruhát viselt és hozzá illő kalapot. Még női nyergében ülve is látszott, hogy született lovas, míg Pug úgy érezte, hogy neki inkább illene eke szarva a kezébe a lova mögött.
Aztán, nem sok idő elteltével Pugot mardosni kezdte az éhség, és romantikus ábrándjait felváltotta egészséges, tizenöt esztendős gyomra korgása. Ahogy tovább lovagoltak, gondolatai egyre sűrűbben terelődtek a nyeregkápára akasztott piknikkosár felé.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a hercegnő végre odafordult hozzá.
– Mi a mesterséged, fiú?
Pugot meglepte a kérdés, és dadogva válaszolta.
– Én... Kulgan mester inasa vagyok.
A hercegnő olyan arccal mérte végig, mintha az ifjú valamiféle rovar lenne, amely éppen a levesében mászkál.
– Ó! Te vagy az a fiú!
Ha addig volt is benne némi érdeklődés Pug iránt, most láthatóan az is nyomtalanul eltűnt. Elfordult Pugtól. Egy darabig némán lovagoltak tovább, aztán megszólalt.
– Itt megállunk, fiú.
Pug megrántottá lova gyeplőjét, de mielőtt csatlakozott volna a hercegnőhöz az kecsesen leugrott lováról, és nem várta meg, míg Pug lesegítette, holott Algon szerint ezt kellett volna tennie. Odanyújtotta Pugnak a gyeplőt, aztán a sziklafal pereméhez sétált.
Egy darabig elnézte a tengert, aztán anélkül, hogy megfordult volna, megkérdezte:
– Gondolod, hogy szép vagyok?
Pug szóhoz sem jutott. A hercegnő megfordult.
– Nos?
– Igen, fenség – nyögte ki Pug.
– Nagyon szép?
– Igen, fenség, nagyon szép.
A hercegnő egy pillanatig eltöprengett ezen, aztán megint elfordult, és a kilátásban gyönyörködött.
– Nekem nagyon fontos, hogy szép legyek, fiú. Lady Marna szerint nekem kell a legszebb hölgynek lennem a királyságban, mert egyszer majd előkelő férjet kell találnom magamnak, és csak a királyság legszebb hölgyei válogathatnak. Aki nem gyönyörű, annak el kell fogadnia, akárki kéri meg a kezét. Azt mondja, sok kérőm lesz, mert a papa nagyon fontos személyiség.
Pug felé fordult. Pug egy pillanatra úgy gondolta, csinos arcocskáján nyugtalan árnyék suhant végig.
– Sok barátod van, fiú?
Pug vállat vont.
– Akad, fenség.
A hercegnő figyelmesen nézte.
– Az biztosan nagyon kellemes dolog. – Szórakozottan simított félre egy hajtincset, amely valahogy kiszabadult széles karimájú kalapja alól.
Elmélázó hangja hirtelen parancsolóan csattant fel.
– Most megebédelünk.
Pug sietve kikötötte a lovakat, levette a kosarat a nyereg mellől, letette a földre és felnyitotta.
– Majd én elkészítem az ételt, fiú – mondta Carline, és odalépett mellé. – Nem akarom, hogy az ügyetlen kezeddel felfordítsd nekem a tálakat, és kilocscsantsd a bort. – Pug hátralépett. A hercegnő letérdelt, és nekiállt kibontani az ebédcsomagot. Ínycsiklandó sajt- és kenyérillat áradt szét a csomagból. Pugnak a nyála is kicsordult.
A hercegnő felnézett rá.
– Menj és vidd a lovakat a dombon túl a patakhoz, és itasd meg őket. Te ehetsz majd, ha hazaértünk. Ha befejeztem az evést, szólítani foglak.
Pug egy elfojtott sóhajjal megfogta a két ló gyeplőjét és elindult. Félrerúgott néhány nagyabb kavicsot, és bizonytalanul elvezette a lovakat, mert tudta, hogy nem lenne szabad otthagynia a leányt, viszont a parancsának sem szegülhet ellen. Senki sem volt láthatáron, és az is valószínűtlen volt, hogy az erdőtől ilyen távol valami baja essen. Pug talán még örült is, hogy egy ideig távol lehetett a hercegnőtől.
A patakhoz érve lenyergelte a lovakat, és míg azok legelésztek, ő keresett magának egy helyet, ahol kényelmesen letelepedhetett, és eltöprenghetett a helyzetén. Maga sem tudta, hányadán áll. A szemében Carline változatlanul a legbájosabb nő volt, akit valaha látott, de modora egyre inkább ellentmondott annak a tündöklő képnek, amit magában alkotott róla. Különben is, a gyomra pillanatnyilag fontosabb volt számára, mint álmai hölgye. Kezdte gyanítani, hegy a szerelem talán nem is egészen az, aminek eddig képzelte.
Ezek a gondolatok elszórakoztatták egy darabig, aztán, mikor elunta magát, elindult kavicsot keresni a patakban. Az utóbbi időben nem sok lehetősége adódott a parittyáját használni, de most úgy érezte, végre alkalma nyílik rá. Talált is néhány sima kavicsot, elővette a parittyáját, és gyakorlásképpen megcélzott valamit, elég távol, a fák között. Felriasztotta a környék madarait, aztán néhány követ küldött egy galagonyabokor-csoport felé, és hat lövésből mindössze egyszer ha elvétette a célt. Megnyugodva, hogy még mindig pompásan tud célozni, övébe dugta parittyáját.
Néhány különösen ígéretes kavicsot még elrakott a zacskójába, aztán úgy gondolta, a lány már kész lehet az evéssel, és elindult a lovakhoz. Fel akarta nyergelni őket, hogy elkészüljön, mire a leány hívja. Ahogy a hercegnő lovához lépett, egy sikolyt hallott a domb túlsó oldaláról. Felrohant a domb tetejére, és dermedten állt meg. Minden hajszála az égnek meredt.
Odalent a hercegnő rohanva menekült sarkában két őt üldöző trollal. A trollok nem szoktak ilyen messze elmerészkedni az erdőtől, és Pug teljesen meglepődött, amiért itt találta őket. A trollok ember formájú lények, de alacsonyak, testesek, és hosszú, vastag karjuk majdnem a földig ér. Nemegyszer négykézláb futnak, komikusan parodizálják a majmok járását. A testüket sűrű, szürke szőr fedi, és ajkaik közül hosszú agyarak merednek felfelé. Az embereket, főleg, ha többen vannak, ritkán zaklatják ezek az undok teremtmények, de magányos vándorokat néha megtámadnak.
Pug egy pillanatig habozott, aztán előkapta övéből a parittyáját, belétette a kavicsot, és a parittyáját a feje fölött forgatva leszaladt a domboldalon. A két szörnyeteg már majdnem utolérte a hercegnőt, amikor a parittyából kiröppent a kő, és halántékon találta ez elöl szaladó trollt, amitől az szabályosan felbukfencezett. A másik megbotlott benne, és egymásba gabalyodva hemperedtek el a földön. Pug megállt, megvárta, míg talpra kecmeregnek. A figyelmük most már Carline-ról a támadójuk felé irányult. Egy ordítással Pug felé vetették magukat.
Pug visszarohant a dombra. Tudta, ha eléri a lovakat, lerázhatja őket, csinál egy kört, megkeresi a leányt, és biztonságban hazaviheti. Hátranézett a válla fölött. A trollok egyre közelebb kerültek hozzá, hatalmas, vadkanszerű agyaraik csupaszon villogtak, hosszú, karmos lábukkal feltúrták a földet rohanás közben. Felőlük fújt a szél, és Pug érezte csípős, rothadt húsra emlékeztető szagukat.
A domb tetején már lihegve kapkodta a levegőt, aztán elállt a szívverése. A lovak átgázoltak a patakon, és már jó húsz méterrel eltávolodtak a helytől, ahol hagyta őket. Tovább rohant, le a dombon, remélve, hogy a távolság nem lesz végzetes számára.
Már hallotta maga mögött a trollokat, miközben teljes erővel belevetette magát a patakba. A víz sekély volt, de így is lefékezte a futását.
A patakon átlábolva megbotlott egy kőben. Elesett, kezét előrelendítve kivédte az esést, a feje a víz felett maradt, és a karját megfeszítve próbálta feltornászni magát, de megint megbotlott. Közben a trollok odaértek a patak partjára. Mikor meglátták, hagy támadójuk a vízben botladozik, felüvöltöttek. Pugot vak rémület fogta el, miközben merev ujjakkal megpróbált egy kavicsot helyezni a parittyájába. Addig kotorászott, míg a parittya kiesett a kezéből, és elsodorta az ár. Pug torka elszorult. Már-már felsikoltott félelmében.
Aztán, abban a pillanatban, amikor a trollok beléptek a vízbe, a fiú agyában szinte robbanásszerűen vakító fény villámlott, hasító fájdalmat érzett a homlokában, és a szeme előtt lángbetűk jelentek meg: ismerős betűk egy tekercsről, amelyet Kulgan többször is megmutatott neki. Gondolkodás nélkül mondta fel az idézés szövegét, és minden szó nyomban eltűnt lelki szemei elől, alighogy kimondta.
Mikor az utolsó szót is elkántálta, a fájdalom megszűnt, és harsány üvöltést hallott. Kinyitotta szemét. A két troll ott fetrengett előtte a vízben, halálfélelemtől kimeredt szemekkel, sikoltozva, jajveszékelve csapkodtak maguk körül.
Pug kivánszorgott a vízből, és csak nézte a kínlódó trollokat, akik fuldokolva, prüszkölve dobálták magukat, aztán az egyik egy idő után megrázkódott, arccal lefelé a vízbe bukott, és úgy maradt, mordulatlanul. Néhány perc múlva a másik is elpusztult: társához hasonlóan az is megfulladt, mert a fejét képtelen volt a sekély víz fölött tartani.
Pug kábultan, elgyengülve lábalt át a patakon. Zsibbadt agyában minden összezavarodott, szétesett. Néhány lépés után megállt. Ekkor eszébe jutottak a lovak. Körülnézett, de nem látta őket sehol. Nyilván elnyargaltak, ahogy a szél feléjük vitte a trollok szagát, és útban vannak biztosabb legelők felé.
Pug tovább indult arrafelé, ahol az előbb a hercegnőt hagyta. Megállt a kis domb tövében, és körülnézett. A leányt sehol sem látta. Pug elindult a felfordított élelmiszeres kosár felé. Nehezére esett gondolkodni, és farkaséhes volt. Tudta, hogy valamit tennie kellene, valamin gondolkodnia kellene, de a gondolatai kaleidoszkópján egyetlen dolog volt tisztán látható: az éhség.
Letérdelt, felkapott egy szelet sajtot, és a szájába tömte. A közelben hevert a palack bor, a fele kiömlött ugyan, de a maradékkal leöblítette torkán a sajtot. Az ízes sajttól és az üdítő fehérbortól újraéledt, érezte, hogy az agya lassan kitisztul. A cipóból letépett egy nagy darabot, azt rágcsálva próbált rendet teremteni a gondolatai között.
Ahogy az eseményekre visszaemlékezett, egy dolog állt tisztán előtte: valami módon sikerült varázsolnia. És ami ennél is több, mindenféle könyv, tekercs vagy más eszköz igénybevétele nélkül. Nem tudta biztosan hogyan, de mindenképpen különösnek találta a dolgot. A gondolatai megint összekavarodtak. Mindenekelőtt szeretett volna lefeküdni, és aludni egyet. De míg a kenyerét rágcsálta, kavargó gondolati zűrzavarából váratlanul tisztán emelkedett ki egy gondolat: a hercegnő!
Talpra ugrott. A feje kóválygott ugyan, de összeszedte magát, felmarkolt egy kis kenyeret, felkapta a borospalackot, és elindult arrafelé, amerre a hercegnőt az előbb futni látra. Erőltetnie kellett a járást, a lábai nehezen engedelmeskedtek, de néhány perc múlva már könnyebben ment a gondolkodás is, és kevésbé érezte magát kimerültnek. Kiáltozni kezdett, nevén szólította a hercegnőt, míg végre egy sűrű, bokros rész felől elfojtott zokogást hallott. Átverekedte magát az ágak között, és ott találta Carline-t, amint öklét gyomrának szorítva kushad a bokorban. A szeme tágra nyílt a rémülettől, a ruhája tépett és piszkos volt. Mikor Pug eléje lépett, döbbenten meredt rá, aztán felugrott, és arcát a fiú mellére szorítva karjaiba vetette magát. Megmarkolta Pug ingét, és csak úgy rázta a zokogás. Pug félig nyújtott kezében a borosüveggel meg a sajttal és kenyérrel tökéletes zavarában nem tudta, mihez fogjon. Félszegen átkarolta a rémült leányt.
– Rendben van, elmentek, biztonságban van, hercegnő.
Carline egy darabig még a nyakán csüngött, aztán, mikor elapadtak a könynyei, hátralépett.
– Azt hittem, téged megöltek, és most visszajönnek értem – szipogta.
Pug soha életében ilyen kínos helyzetben nem volt. Alig esett át ifjú élete legizgalmasabb élményén, szembekerült egy másik élménnyel, amelytől a feje ugyancsak megzavarodott, ha nem is egészen ugyanúgy, mint az előbb. Anélkül, hogy belegondolt volna, karjaiban tartotta a hercegnőt, aztán hirtelen tudatosodott benne az érintés, a leány lágy, meleg ölelése. Feltámadt benne az erősebb, a védelmező férfi öntudata, és egy lépést tett Carline felé.
Carline mintha megérezte volna Pug hangulatváltozását, hátralépett. Minden hercegi-udvari modora és neveltetése ellenére mégis csak egy tizenöt éves leány volt, akit megkavartak a váratlan érzések, amikor a fiú a karjaiban tartotta. Máshová menekülni nem tudott, mint az egyetlen számára biztonságos terepre: a várkisasszony-hercegnő szerepébe. Megpróbált annyi fölényt vinni a hangjába, amennyit tudott.
– Örülök, hogy sértetlen maradtál, fiú. – mondta.
Pug arca megrándult. A leány láthatóan igyekezett visszanyerni arisztokratikus föllépését, de vörös orra és könnyáztatta arca minden igyekezetét meghiúsította.
– Keresd meg a lovamat, visszamegyünk a várba.
Pug úgy érezte, az idegei robbanásig feszülnek. Óriási erőfeszítéssel fékezte magát.
– Sajnálom fenség, de a lovak elmenekültek. Attól félek, gyalogolnunk kell.
Carline úgy érezte, az események túlságosan meggyötörték. Pug ugyan ártatlan volt mindabban, ami aznap délelőtt történt, de elkényeztetett indulataival belekötött az első alkalmas nehézségbe.
– Gyalogolni? Nem tudok a várig elgyalogolni! – csattant fel, és úgy nézett Pugra, mintha annak régen és kérés nélkül intézkednie kellett volna az ügyben.
Pugból kitört mindaz a düh, zavar, sérelem és frusztráltság, ami a nap folyamán összegyűlt benne.
– Akkor a fenébe is, itt ülhet, amíg rá nem jönnek a várban, hogy hiányzik, és nem küldenek valakit, hogy hazavigye – mondta most már kiabálva. – És úgy gondolom, legalább két órával naplemente után fog erre sor kerülni.
Carline egy lépést tett hátra, az arca hamuszürke lett, mintha arcul csapták volna.
– Nem tűröm, hogy így beszéljenek velem, fiú – mondta remegő ajakkal, mintha mindjárt megint elsírná magát.
Pug tágra meredt szemmel lépett feléje.
– Engem majdnem megöltek, miközben a te életedet próbáltam megmenteni – kiabálta hadonászva, kezében a borosüveggel. – És hallottam egyetlen köszönő szót is? Nem! Csak valami nyöszörgő panaszt hallok, hogy nem tudsz visszamenni a várba. Mi, alsóvárbeliek lehet, hogy alacsony származásúak vagyunk, de legalább vagyunk annyira jólneveltek, hogy köszönetet mondjunk valakinek, ha rászolgált. – Míg beszélt, érezte, hogy párolog el lassan a haragja. – Te itt maradhatsz, hercegnő, de én megyek... – Hirtelen rájött, hogy szörnyen komikus pózban áll ott, a borosüveget magasan a feje fölé emelve. A hercegnő szeme a cipón. Pugban most tudatosodott, hogy a cipót az övéhez szorítva fogja, miközben hüvelykujját az öve hurkába dugja, amitől még nevetségesebb látványt nyújthatott. Fortyogott még egy kicsit magában, azután megállapította, hogy a mérge tökéletesen elpárolgott, és leeresztette kezét a palackkal.
A hercegnő csak nézte nagy szemével. Kezével eltakarta a száját. Pug már éppen szólni készült, mert azt hitte, Carline megijedt tőle, amikor rájött, hogy a hercegnő nevet.
Pug a fejét csóválta.
– Elnézést kérek, fenség. Nem volt jogom így kiabálni önnel. Kérem, bocsásson meg.
– Nem, Pug. – A leány most váratlanul aggódó arccal nézett rá. – Minden jogod megvolt, hogy mindazt elmondd, amit elmondtál. Én igazán az életemet köszönhetem neked, és szörnyű módon viselkedtem veled. – Odalépett hozná, és a karjára tette a kezét. – Köszönöm szépen.
Pug elbűvölten nézett Carline arcába. Minden elhatározása, hogy gyermekes illúzióit lerázza magáról, úgy foszlott szét, mint a hajnali köd. A csodálatos tényt, hogy varázslatot művelt, egy sokkal izgalmasabb élmény szorította háttérbe. már-már kinyúlt a leány keze után, de feltámadt benne a gyakorlatias ember, és a borosüveget nyújtotta oda.
– Bort?
Carline elnevette magát. Megérezte, hogy váltott hirtelen a fiú agya. Mindketten elnyűttek voltak, kábultak az átélt viszontagságoktól, de a leány női ösztöne tökéletesen működött, és megérezte, milyen hatást gyakorol a fiúra. Egy bólintással elvette tőle az üveget, és kortyintott belőle. Közben visszanyerte lelki egyensúlyát.
– Jó lennie, ha sietnénk. Talán még sötétedés előtt elérjük a várat.
Carline mosolyogja helyeselt, és Pug a leány mosolyától kissé zavartan elindult a várhoz vezető út felé.
– Nos hát akkor itt az ideje, hogy induljunk.
– Kaphatnék egy kis kenyeret, Pug? – kérdezte egy idő után Carline.
Pug gyakran tette meg futva az utat a parti sziklák és a vár között, de a hercegnő nem szokta meg, hogy ekkora távolságot gyalogoljon, és puha lovaglócsizmáit sem erre a célra tervezték. Mire feltűnt előttük a vár, Carline fél kezével Pug vállára támaszkodva sántikált az úton.
A Kaputorony tetején valaki elkiáltotta magát, és az őrség futva indult feléjük, mögöttük lady Marna, Carline nevelőnője piros szoknyáját magasra felhúzva rohant hercegnőjéhez. Bár Marna úrnő jóval terjedelmesebb volt, mint az udvarhölgyek általában, és méreteivel a legtöbb katonán is túltett, mindnyájukat megelőzve ért oda hozzá. Olyan volt, mint egy kölykeit féltő, megvadult anyamedve. Mire odaért leánykájához, hatalmas keblei hevesen hullámoztak a szokatlan erőfeszítéstől. Úgy ölelte át védencét, hogy Carline karcsú alakja szinte nyomtalanul eltűnt karjai között. Hamarosan az udvarhölgyek is körülnyüzsögték őket, és úgy kotkodácsoltak, mint egy csapat kotlós. Még javában fecsegtek, mikor Marna úrnő megfordult, és úgy esett neki Pugnak, akár az a bizonyos anyamedve.
– Hogyan merészelted hagyni, hogy a hercegnő ilyen állapotban kerüljön haza? Sántikálva? Tépett ruhában? Piszkosan? Majd teszek róla, hogy végigkorbácsoljanak a várudvaron. Mielőtt végzek veled, azt kívánod, bárcsak sose láttad volna meg a napvilágot!
Pug tökéletesen megzavarodva hátrált a némber rohama elől, és képtelen volt egy szót is kinyögni. Az egyik őr valahogy megérezte, hogy Pug a felelős a hercegnő állapotáért, és megragadta a karját.
– Hagyjátok békén!
Mindenki elhallgatott. Carline lépett előre, és odaállt a nevelőnő és Pug közé. Apró öklével mellbe vágta az őrt, mire az elengedte Pugot, és elképedt arccal elhátrált.
– Ez a fiú megmentette az életemet! És ezért majdnem őt ölték meg! – A szeme könnybe lábadt. – Semmi rosszat sem tett, és nem tűröm el, hogy bárki egy ujjal is hozzányúljon.
A tömeg körülvette őket, és Pugot újsütetű tisztelettel méregették. Az emberek össze-összesúgtak, s egy őr elszaladt, hogy megvigye a hírt a belső várba. A hercegnő átfogta Pug vállát, és elindult vele a vár kapuja felé. A tömeg szétnyílt előttük, és a két fáradt vándor nézte, hogyan gyulladnak ki a falakon a fáklyák és lámpások.
Mikor a belső vár kapujához érek, Pug megkönnyebbülten törődött bele, hogy onnan Carline már két udvarhölgye támogatásával folytassa útját. Sose hitte volna, hogy egy ilyen apró teremtés ennyire nehéz lehet. A herceg, mihelyt megtudta, hogy Carline hazaérkezett, elősietett, megcsókolta leányát, és egy darabig elbeszélgetett vele. Pug nem láthatta őket a körülötte nyüzsgő kíváncsi, érdeklődő népség miatt. Megpróbált ugyan szabadulni tőlük, és elbúzódni a varázsló tornya felé, de nem engedték.
– Valami baj van? – harsant fel egy hang.
Minden fej arrafelé fordult. Fannon főfegyvermester közeledett szorosan mögötte Thomasszal. A várbeli népség sietve szétoszlott, csak Pug maradt ott Fannon és Thomas előtt, meg azok az udvari emberek, akik magas rangjuknál fogva nem sokat törődtek Fannon felhívásával. Pug most látta csak, hogy a hercegnő hevesen magyaráz valamit apjának, Lyamnak, Aruthának és Rolandnak.
– Mi történt, fiú? – fordult Fannon Pughoz.
Pug már éppen belefogott a mesélésbe, de elhallgatott, amikor látta, hogy a herceg és fiai elindulnak feléje. Kulgan is, akit az általános felfordulás felriasztott munkájából, sietve tűnt fel a hercegék mögött.
Amikor a herceg Pugék csoportjához ért, mind mély meghajlással üdvözölték. Pugnak feltűnt, hogy Carline lerázta karjáról Roland kezét. Atyja után sietett, aztán odaállt Pug mellé. Marna úthölgy közben kétségbeesetten forgatta a szemét. Roland, arcán leplezetlen meglepetéssel, elindult a leány után, majd mikor Carline megfogta Pug kezét, az arca elkomorodott.
– A leányom néhány igen különös dolgot mondott el rólad, fiú – fordult a herceg Pughoz.
Pug kegyetlen zavarba jött, és szelíden elhúzta kezét Carline kezéből. Aztán nekifogott beszámolni a nap eseményeiről miközben Carline lelkesen fűzte hozzá a maga lelkendező magyarázatait. A két előadás alapján a herceg végül is megközelítően pontos képet kapott a történtekről.
– De hogyan történt végül is, Pug, hogy a trollok belefulladtak a patakba? – kérdezte Borric úr.
Pug kényelmetlenül feszengett.
– Varázslatot űztem velük, és nem tudták elérni a partot – mondta majdnem suttogó hangon. Még mindig szörnyű zavarba hozta, amit csinált. Tulajdonképpen eddig nem is sokat gondolkodott rajta. Csak a hercegnő foglalta el minden gondolatát. Azt mindenesetre megfigyelte, hogy Kulgan elképedt arccal nézi. Már újból szólni készült, de a herceg elébevágott.
– Pug, én nem tudom, hogyan viszonozzam neked azt a szolgálatot, amit a családomnak tettél, de megtalálom a megfelelő módot rá. – A hercegnő kitörő lelkesedésében Pug nyakába borult, és szorosan átölelte, miközben Pug vadul tekintgetett körbe, mintha azt akarta volna mondani, hogy ezért a bizalmaskodásért őt semmi felelősség sem terheli.
Ahogy Lady Marna nézte őket, bárki azt hihette volna, hogy ott helyben elájul; a herceg nyomatékosan köhintett, és fejével intett Carline felé, hagy ideje visszavonulniuk. Miután Carline nevelőnője kíséretében távozott, Kulgan és Fannon nem titkolták tovább, milyen jól szórakoztak a jeleneten. Derűjükben osztozott Lyam és Arutha is, csak Roland meresztett irigy, haragos szemeket Pugra, aztán elfordult, és elvonult a lakosztálya felé.
Borric úr Kulganhoz fordult.
– Vezesd ezt a fiút a szobájába. Úgy látom, nagyon fáradt. Utasítást adok, hogy vigyenek föl neki ennivalót, és mondd meg neki, hogy holnap reggeli után jelenjen meg a nagyteremben. – Aztán Pughoz fordult. – Még egyszer köszönöm. – Majd intett fiainak, és elvonultak mind a hárman. Fannon megszorította Thomas könyökét, mert a szőke ifjú valamit mondani készült barátjának, de mikor az öreg főfegyvermester a fejével intett neki, hogy menjen vele, és hagyja békében Pugot, Thomas, bár ezer kérdés feszült benne, engedelmesen elindult utána.
Mikor kettesben maradtak, Kulgan átfogta Pug vállát.
– Gyere Pug, fáradt vagy, és sok mindenről kell beszélnünk.
Pug a heverőjén feküdt; mellette egy tálon a maradék vacsorája. Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen fáradt lett volna.
Kulgan hadonászva mászkált fel-alá a szobában.
– Tökéletesen hihetetlen! – Piros talárja úgy hullámzott testes alakján, mint egy sziklatömböt körülnyaldosó folyóvíz. – Behunyod a szemedet, és megjelenik előtted egy tekercs, amelyet hetekkel ezelőtt láttál. Varázslatot kántálsz, mintha a tekercs ott lenne a kezedben, az orrod előtt, és a trollok elpusztulnak. Tökéletesen hihetetlen. – Az ablak előtti zsámolyra ülve folytatta. – Pug, ilyesmit még sohase csinált senki. Tudod, mit tettél?
Pug békés félálmából felriadva a varázslóra nézett.
– Csak azt tettem, amit mondtam, Kulgan.
– Jó, jó. De van fogalmad, mit jelent ez?
– Nincs.
– Nekem sincs. – A varázsló, miután idegessége némileg csillapult, magába roskadva ült. – A leghalványabb fogalmam sincs róla, mit jelent ez. A varázslók varázslatai nem a fejükből pattannak ki. A klerikusok tudnak ilyesmit produkálni, de nekik más a fókuszuk, és más a mágiájuk. Emlékszel rá, mit tanítottam neked a fókuszról, Pug?
Pug fintorgott. Semmi kedvet sem érzett most leckén felmondani, de aztán erőt vett magán és felült.
– Mindenkinek, aki a mágiát gyakorolja, kell, hagy legyen egy fókusza, ahol az erőt, amellyel dolgozik, összpontosítja. A papoknak hatalmukban áll mágiájukat imádságon keresztül fókuszba helyezni, az ő inkantációjuk az imádságnak egy formája. A varázslók a testüket használták erre a célra, vagy különböző eszközöket, könyveket vagy tekercseket.
– Helyes – mondta Kulgan –, és te most pontosan eltértél ettől a szabálytól. – Elővette hosszú szárú pipáját, és szórakozottan tömködni kezdte kupakjában a dohányt. – A varázslat, amelyen te kántáltál, nem alkalmas arra, hogy fókuszként a testet használja. Ahogy hatni kezdett, súlyos fájdalmat okozott valakinek. De ez a varázslat csak úgy gyakorolható, ha az ember egy tekercsről olvassa fel az írást. Szörnyű, fegyver lehet, és én a mai napig megesküdtem volna rá, hogy nincs élő ember, aki a tekercs nélkül hatásosan használhatja.
Az ablakpárkánynak támaszkodva egy darabig pöfékelve bámult a semmibe.
– Úgy néz ki a dolog – mondta aztán halkan –, hogy a varázslásnak egy tökéletesen új formáját fedezted fel.
Mikor nem kapott választ, lenézett a fiúra. Az mélyen aludt.
Kulgan csodálkozva csóválta meg a fejét, betakarta a kimerült gyermeket, eloltotta a falon függő lámpást, és kiment a szobából. Miközben felfelé kapaszkodott a lépcsőn a szobája felé, a fejét csóválva ismételte:
– Tökéletesen hihetetlen.
Pug várt. A herceg udvart tartott a nagyteremben. Aki csak tudott, a várból és a városból, igyekezett valami módon bebocsátást nyerni a kihallgatásra. Drága kelmékbe öltözött mesterek, kereskedők, kisnemesek sürgölődtek, ácsorogtak a teremben, és csodálkozással vegyes hitetlenkedéssel bámulták a fiút. Tettének híre gyorsan elterjedt a városban, és menet közben bőven gyarapodott is.
Pug új ruhát viselt, amely ébredéskor várta az ágya mellett. Vadonatúj dísze feszélyezte, és zavarban volt. Világossárga zubbonya, lágy pasztellkék nadrágja a legfinomabb selyemből készült. Lábujjai idegesen mocorogtak új cipőjében: az elsőben, ami valaha a lábán volt. Furcsa és kényelmetlen volt benne a járás. Repülő sast formázó aranycsattal összefogott bőrövére rögzítve drágakövekkel kirakott tőr lógott az oldalán. Pug gyanította, hogy a ruha valaha a herceg valamelyik fiáé lehetett, amit félretettek, mikor kinőtte, de így is vadonatújnak látszott és gyönyörű volt. A herceg éppen végzett a reggeli kihallgatással: egy ácsmester terjesztette elő kérését, hogy a herceg rendeljen őrséget melléje, amely elkísérné a Nagy Erdőségekbe, ahová épületfa ügyében készül expedíciót vezetni.
Borric szokása szerint feketébe öltözött, de fiai és leánya a legelegánsabb udvari viseletben pompáztak. Lyam figyelmesen hallgatta az atyja elé terjesztett kérelmet. Mögötte szokás szerint Roland állt. Arutha ritka jó hangulatban Tully atyának valami szellemes megjegyzésén nevetgélt a markába. Carline nyugodtan ült székén, és barátságos mosollyal egyenesen Pugra nézett, amitől az még zavartabb, Roland pedig még bosszúsabb lett.
A herceg megadta az engedélyt a kísérethez, a mester meghajolt, és visszatért a közönség soraiba. Pug egyedül maradt a herceg előtt. Előre lépett, ahogy Kulgan kioktatta, és illedelmesen meghajolt; kissé merev derékkal.
Borric rámosolygott, és intett Tully atyának. A pap terjedelmes ruhája ujjából előhúzott egy okmányt, és egy hírnök kezébe nyomta. Az előrelépett, kibontotta a tekercset, és hangos szóval olvasni kezdett.
– Mindenkinek a figyelmébe a hercegségem területén. Miután az ifjú Pug Crydee várából példamutató bátorsággal életét és testi épségét veszélyeztetve megvédelmezte Carline hercegnő királyi személyét, továbbá mivel az ifjú Pugnak örökké adósai maradunk, az az óhajom, hogy tudja meg mindenki a birodalomban: ő a mi szeretett és hűséges szolgánk, továbbá kívánságom szerint nyerjen helyet a crydee-i hercegi udvarban, legyen nemesi ranggal felruházva, és mindazzal a joggal és kiváltsággal, ami ezzel a ranggal együtt jár, továbbá tudja meg mindenki, hogy az Erdőmélyi uradalom minden joga reá és utódaira ruháztatik addig, amíg élnek, legyen az övék, és tartsák birtokukban szolgástul a rajta levő jószágokkal együtt. A birtokot az udvar fogja kezelni addig, míg Pug eléri nagykorúságát. Iratot ezen a napon saját kezemmel és saját pecsétem alatt. Borric canDoin, Crydee harmadik uralkodó hercege, a Királyság nagyhercege, Crydee ura, Carse és Tulan ura, a Nyugat őrzője, a Király seregeinek generálisa, Rillanon trónjának örököse.
Pug úgy érezte, megroggyan a térde, de erőt vett magán, mielőtt elesett volna. A teremben felharsant az éljen. Az emberek körülnyüzsögték, gratuláltak neki, a hátát veregették. Nemes úrfi lett belőle és földbirtokos, szabad szolgákkal, házzal, vagyonnal. Gazdag ember. Legalábbis az lesz három év múlva, amikor eléri nagykorúságát. Tizennégy éves korától ugyan már a királyság felnőtt polgárának tekintették, de birtokait nem kezelhette, míg el nem érte tizennyolcadik életévét.
A herceg is odalépett hozzá, családjával és Rolanddal. A két fiatal herceg rámosolygott. A hercegnő kimondottan sugárzott. Roland gyászosan, szinte hitetlen arccal mosolygott.
– Mélységesen megtisztelt, fenség – dadogta Pug. – Nem is tudom, mit mondjak.
– Akkor nem mondj semmit, Pug. Ezzel az okos látszatát kelted ott, ahol mindenki fecseg. Gyere, beszélgessünk egy kicsit.
A herceg intésére egy széket tettek a széke mellé, Pug vállát átkarolva keresztülvezette a fiút a tömegen, aztán leült.
– Most hagyjatok mind magunkra – mondta. – A fiatal nemes úrral akarok beszélni. – A körülöttük nyüzsgő tömeg kiábrándultan zúgott, és az emberek kifelé szállingóztak a teremből. – Kivéve kettőtöket – tette hozzá a herceg, Kulganra és Tullyra mutatván.
Carline megállt atyja szélre mellett, Roland habozó arccal állt mellé.
– Te is, gyermekem – mondta a herceg.
Carline tiltakozni készült, de atyja szigorúan leintette.
– Majd később még gyötörheted, gyermekem.
A két herceg az ajtóban állt, és szemmel láthatóan mulattatta őket húguk felháborodása. Roland megpróbálta karját nyújtani a hercegnőnek, de az elhúzódott, és elsuhant kuncogó bátyjai mellett. Lyam Roland vállára csapott, mikor az elképedten odalépett mellé.
Az ajtók döngve becsukódtak, a nagyterem kiürült.
– Pug, van a számodra még egy ajándékom – mondta a herceg –, de előbb valamit el akarok mondani neked.
– Az én családom egyike a legrégibb nemesi családoknak a Királyságban. Én magam királyi vérből származom, mert nagyatyám, Crydee első hercege, a király harmadik fia volt. Minthogy királyt vér folyik az ereimben, nagy súlyt helyezek a kötelességteljesítésre és a becsületre. Te most udvari emberem vagy, s egyben Kulgan inasa. Ami a kötelezettségeidet illeti, neki felelsz. Becsület dolgában nekem vagy felelős. Ebben a teremben függnek a hercegség diadalmas tetteinek trófeái, lobogói. Akár a Sötét Testvériséggel szálltunk szembe, akik régen igyekeznek elpusztítani bennünket, akár kalózok ellen harcoltunk, mindig bátran küzdöttünk. A mi örökségünk büszke örökség, és sose esett rá a becstelenség foltja. Udvarunknak egyetlen tagja se hozott szégyent soha erre a nagyteremre, és ugyanezt várom el tőled is.
Pug némán bólintott, és a gyermekkorában hallott dicső, nemes tettekről szóló történetek emléke kavargott a fejében.
A herceg elmosolyodott.
– És most beszéljünk a másik ajándékról. Tully atyánál van egy okirat, amelynek megírására tegnap este kértem meg. Megkértem, őrizze magánál addig, amikor alkalmasnak ítéli, hogy átadja neked. Nem mondok többet erről, csak annyit, hogy remélem, amikor odaadja, emlékezni fogsz erre a napra, és jól megfontolod, amit Tully mondani fog neked.
– Úgy lesz, fenség. – Pug biztos volt benne, hogy a herceg valami nagyon fontos dologról beszél, de az elmúlt fél óra alatt annyi minden történt vele, hogy nem értette egészen világosan, miről is van szó.
– Vacsorára várlak, Pug. Mint az udvar tagja, többé nem a konyhában fogsz étkezni. – Újból rámosolygott. – Úriembert faragunk belőled, fiú. És amikor Rillanon városába utazol a királyhoz, senki sem talál majd kivetnivalót annak a viselkedésében, aki a crydee-i udvarból érkezik hozzájuk.
5.
Hűvös szellő fújdogált.
A nyár véget ért, és most már hamarosan várhatóak az őszi esők. Aztán néhány hét, és itt az első hó.
Pug a szobájában ült, és egy könyvet tanulmányozott. Ősi gyakorlatokkal volt tele, amelyek varázslatok elmondására készítették fel az agyat. Ahogy a hercegi udvartartásba való felemelkedésének izgalmai elmúltak, visszatért mindennapi foglalatosságához.
Kulgan és Tully atya továbbra is sokat töprengett a trollakkal űzött csodálatos varázslata felett. Pug úgy találta, még mindig sok mindent nem tud megtenni abból, amit egy inastól elvárnak, viszont bizonyos dolgok lassan megvilágosodtak előtte. Néhány varázstekerccsel már elboldogult, és egyszer, titokban megpróbálta megismételni korábbi tettét.
Egy könyv segítségével fejből megtanulta azt a varázslatot, amellyel érintés nélkül elmozdíthat a helyükről tárgyakat, de amikor megpróbálta emlékezetből felidézni, megint beállt az az ismert zárlat a fejében. Egy gyertyatartóról volt szó, amit elmozdítania ugyan nem sikerült, de néhány másodpercre megremegett, és Pugnak az az érzése támadt, mintha szellemi énje egy darabjával megérintette volna a tárgyat. Némiképp megnyugtatta, hogy valami haladást ért el, és újult erővel látott neki a tanulásnak.
Kulgan továbbra is hagyta, hadd menjen a saját feje után. Időnként ugyan hosszasan elbeszélgettek a mágia természetéről, de Pug többnyire magányosan dolgozott.
Valaki kiáltott az udvarban. Pug az ablakhoz sietett.
– Hahó Thomas! Mi újság? – kiáltotta az ablakon kihajolva, mikor meglátta barátja ismerős alakját az udvaron.
Thomas fölnézett rá.
– Hahó Pug! Egy hajó megfeneklett az éjszaka. A roncs a Matrózbánatnál ért partot. Gyere, nézzük meg.
– Máris!
Pug az ajtóhoz szaladt, magára kapta köpenyét, mert bár az ég tiszta volt, a víz közelében nyilván hűvös lesz. Lerobogott a lépcsőn, átvágott a konyhán, és befordult a sarkon, ahol Thomas már várt rá. Ahogy meglátták egymást, Thomas máris elindult a kapu felé.
– Várj – mondta Pug, és elkapta barátja karját. – Szóltak már valakinek az udvarnál?
– Nem tudom. Egy perce érkezett a hír a halászfaluból – mondta Thomas türelmetlenül. – Gyere, különben a falubeliek széthordják a roncsot. – Általában az volt a felfogás, hogy míg valaki a hercegi udvartól oda nem ér, a hajótörésből megmentett holmi jogszerűen azé, aki elviszi. Ennek folytán sem a falubeliek, sem a városiak nem nagyon siettek az ilyen eseményről a hatóságot értesíteni.
– Ó nem! – mondta Pug. – Ha valami zűr van odalent, és a herceg megtudja, hogy nem szóltam róla senkinek, kellemetlen lehet.
– Nézd, Pug. Gondolod, ahogy az emberek ide-oda rohangálnak, a herregnek nem jut hamarosan a fülébe a dolog? – Thomas az ujjaival a hajába túrt. – Talán valaki a nagyteremben éppen most számol be róla. Fannon mester őrjáratban van, és Kulgan még egy darabig nem jön haza. – Kulgant aznap késő délután várták vissza erdei kunyhójából, ahol az elmúlt hetet Meechammel töltötte. – Talán ez az egyetlen alkalom, hogy egy hajótörést láthatunk. – Aztán, mintha világosság gyúlt volna agyában, felkiáltott. Megvan, Pug! Te most az udvarhoz tartozol. Mikor odaérünk, te a herceg nevében mondasz valamit.
Pugnak tetszett az ötlet, hogy új rangjával élhet, és úgy gondolta, ha odaér, mielőtt az emberek a java holmit elhordanák, a herceg meg lesz vele elégedve.
– Helyes – mondta, – Felnyergelek egy lovat, és odalovagolunk, mielőtt mindent ellopnak. – Pug megfordult, és elrohant az istállók felé. Thomas akkor érte utol, amikor már a nagy kaput nyitotta.
– De Pug! Én még soha életemben nem ültem lóháton! Nem tudom, hogy kell!
– Roppant egyszerű – mondta Pug, és kantárt meg nyerget keresett a szerszámoskamrában. Meglátta a nagy szürkét, amin aznap lovagolt, amikor az a bizonyos kalandja megesett a hercegnővel. – Majd én lovagolok, te meg mögém ülsz. Jól karolj át, akkor nem esel le.
– Rád kell, hogy bízzam magam – csóválta a fejét kétkedve Thomas. – Dehát végül is ki viselte gondodat annyi éven át?
– A mamád – nevetett rá gúnyosan Pug. – És most hozz egy kardot a fegyvertárból, arra az esetre, ha valami zűr támadna. Még megjátszhatod a katonát is.
Thomasnak tetszett az ötlet, elszaladt, majd néhány perc múlva a nagy darab szürke ló, hátán a két fiúval, kikocogott a főkapun, és elindult lefelé az úton a Matrózbánat felé.
A hullámok fehér tajtékot hánytak a sziklákon, amikor a két fiú meglátta a hajóroncsot. Csak néhány falubeli ólálkodott a közelben, de azok is nyomban szétszéledtek, amint meglátták a lovast, mert nyilván csak nemes ember lehetett az, aki majd kinyilvánítja, hagy a roncs a hercegé. Mire Pug meghúzta a gyeplőt, és a ló megállt, egy lélek sem volt a közelben.
A fiúk leszálltak a lóról, és hagyták, hadd legelésszen egy kis füves helyen, vagy ötvenméternyire a parti sziklától. Nevetgélve szaladtak át a fövenyen. Thomas a kardját lengette, és megpróbált minél harciasabb képet nyújtani, miközben régi legendákból ismert harci kiáltásokat harsogva nyargalt előre. Nem mintha azzal áltathatta volna magát, hogy a kardot használni is tudja, de aki látta, elgondolkozott volna, mielőtt megtámadja őket – legalábbis addig, amíg a kastélyból megérkezik az őrség.
Mikor már elég közel értek a roncshoz, Thomas halkan füttyentett.
– Ez a hajó nem egyszerűen zátonyra futott, Pug. Ez pontosan olyan, mintha vihar hajtotta volna ide.
– Mindenestre nem sok maradt belőle – jegyezte meg Pug. Thomas a füle tövét vakarta.
– Nem. Csak egy darab az orrából. Nem értem, vihar nem volt az éjjel, legfeljebb erős szél. Hogyan törhetett ennyire össze ez a hajó?
– Nem tudom. – Pug hirtelen felkapta a fejét. – Nézd, hogy van kifestve!
A hajó orra a sziklának dőlt, amely egyelőre fenntartotta, amíg majd a dagály el nem viszi. A fedélzet alatt, a hajótesten az élénkzöld színű festék csillogóan tükrözte vissza a napfényt, mintha fényes lakkal vonták volna be a hajót. A szokásos faragvány helyett a hajó orrára díszítésül bonyolult, élénksárga ábrákat mázoltak, amelyek a vízvonalig nyúltak. Lejjebb a hajótest matt fekete színű volt. Az elejére kétoldalt nagy, kék és fehér szemeket festettek, a fedélzeti korláton belül pedig minden fehérre volt mázolva.
– Odanézz! – Pug megmarkolta Thomas karját, és a hajó mögött a vízre mutatott. Thomas csak most látta, hogy a kavargó habokból törött, fehér árbocrúd emelkedik ki néhány lábnyira.
Thomas néhány lépést tett előre.
– Ez a hajó nem a királyságból származik, az biztos.
– Alig hiszem, hogy ezeken a vizeken valaha is járt volna ilyen hajó. Nézzünk körül.
– Csak vigyázzunk – mondta Thomas, aki egyszerre roppant óvatos lett. Valami nagyon furcsa ebben az egészben. Rossz előérzetem van. Hátha van még valaki rajta!
Alaposabban körülnéztek, aztán Pug döntött.
– Nem hiszem. Akármilyen erő törte el azt az árbocot, és akármi miatt vetődött partra ez a hajó, ha elég hatalmas volt, hagy ennyire tönkretegye, nyilván arról is gondoskodott, hogy elpusztítson rajta mindenkit, aki partra akarta volna kormányozni.
Közelebb merészkedtek. A hullámok apró tárgyakat sodortak a sziklák közé, edényeket, deszkákat, téped, vörös vitorlavásznat, kötéldarabokat.
Thomas megpróbált felkapaszkodni a hajó korlátjára, de a síkos sziklákon nem talált alkalmas támaszt a lábának.
– Ha fölmásznánk arra a sziklapárkányra ott – mutatott Pug háta mögé – onnan leereszkedhetnénk a fedélzetre.
Pug odanézett. A sziklapárkány egy darabból álló sziklatömb volt, amely baloldalt hat-hét méterre húzódott, és benyúlt a hajó fölé. Szemmel láthatóan könnyű volt megmászni, így Pug is egyetértett. Felhúzódzkodtak rá, aztán hátukkal a sziklafal tövének támaszkodva végigaraszoltak rajta. A párkány keskeny volt ugyan, de ha óvatosan lépkedtek, nem fenyegette őket a leesés veszélye. Thomas megállt, és a hajóra mutatott.
– Nézd, hullák!
A fedélzeten két férfi feküdt, mindkettő szokatlan kinézetű, világoskék vértben. Az egyiknek a fejét egy lehullott árbocfa törtem be. A másikon, aki arccal lefelé feküdt, nem látszott sérülés, de az is mozdulatlan volt. Ez utóbbinak a hátára szíjjal szokatlan formájú pallos volt erősítve, különös, fogazott éllel. A fején ugyancsak különás alakú, kék sisak, olyan, mint egy üst, oldalt és hátul kiálló peremmel.
– Én lemegyek – kiabálta Thomas túlharsogva a hullámukat. – Ha leértem a fedélzetre, nyújtsd utánam a kardomat és ereszkedj le te is, majd én elkaplak.
Thomas odaadta Pugnak akardját, lassan megfordult, letérdelt, arccal a sziklafal felé. Hátrafelé csúszva addig ereszkedett, amíg már majdnem szabadon lógott. Akkor egy lendülettel átvetette magát a maradék másfél méteren, és sikeresen talpra esett a fedélzeten. Pug megfordította a kardot, markolatával előre lenyújtotta Thomasnak, aztán követte a barátját. Hamarosan mindketten ott álltak a hajón. Az első fedélzet riasztóan meredeken lejtett a víz felé, és érezték, ahogy az egész hajó mozog a lábuk alatt.
– Jön a dagály – kiáltotta Thomas. – Megemeli, ami megmaradt a hajóból és összetöri a sziklákon. Minden el fog veszni.
– Nézz körül – szólt vissza Pug. – Amiről úgy gondolod, hogy érdemes megmenteni, dobd fel a sziklapárkányra. Próbáljuk meg.
Thomas helyeselt, és mindketten nekiálltak átkutatni a fedélzetet. Pug igyekezett minél távolabb tartani magát a két holttesttől. A fedélzeten mindenféle törmelék hevert nagy összevisszaságban. Nehéz volt eldönteniük, mi ér belőle valamit, és mi nem. A fedélzet végén létra állt, kétoldalt töredezett korláttal. A középső fedélzetre vezetett (már ami megmaradt belőle), amelyből még mintegy kétméternyi a víz felett állt. Pug biztos volt benne, hogy a középső fedélzetből nem lehet több a víz alatt, mint egyméternyi, különben a hajó magasabban feküdne a sziklákon. A tatját szemmel láthatóan már elvitte a dagály.
Pug lehasalt a fedélzet szélén, és megnézte, mi van odalent. A létra jobb oldalán egy ajtó nyílott. Odakiáltott Thomasnak, hogy menjen segíteni, és óvatosan elindult lefelé a létrán. Az alsó fedélzet rogyadozott, nyilván összeroppantak alatta a merevítések. Pug a létra korlátjába kapaszkodott. Thomas hamarosan ott termett mellette.
– Mi jut eszedbe, hová mászkálsz? – kiáltotta a szőke fiú.
Oda be. Ha van itt valami érdekes, legvalószínűbb, hogy odabenn lesz.
– Nos, én nem hagylak egyedül bemenni. Ki tudja, micsoda baj érhet ott egyedül!
Thomas bátor kijelentésének ellentmondott ugyan ideges mosolya, de azért odalépett Pughoz, az ajtóhoz húzódott, amely félig nyitva csüngött, és barátja mögött ő is bepréselte magát a nyíláson.
A kajütben sötét volt, mert az ajtó melletti falon mindössze egyetlen kerek ablak nyílott. A félhomályban egy asztal roncsait és valami szemmel láthatóan drága szövetet fedeztek fel. Az egyik sarokban felfordult bútordarab, ágynak vagy pamlagnak nézték. Néhány felborult ládikó tartalma is a padlón hevert, mintha valaki erőszakos kézzel szórta volna szét.
Thomas beletúrt a kupacba, de nem talált semmit, amit fontosnak vagy értékesnek gondolt. Egy alakokkal díszített, tarka mázas, szokatlan alakú, csillogó edényt bedugott a zubbonyába.
Pug mozdulatlanul állt. Ahogy a kajütbe lépett, valami furcsa, izgató érzése támadt.
A roncs meglódult. Thomas elveszítette egyensúlyát, megkapaszkodott az egyik ládában, és elejtette a kardját.
– A hajó emelkedik, jobb lesz, ha megyünk.
Pug nem válaszolt. Miden figyelmét arra a különös érzésre összpontosította. Thomas megfogta a karját.
– Gyerünk. A hajó minden pillanatban darabokra törhet.
Pug lerázta magáról barátja kezét.
– Egy pillanat. Valami van itt... – A hangja elhalkult. Hírtelen keresztülvágott a helyiségen, kihúzta az egyik láda fiókját, üres. Kirántott egy másik fiókot. Harmadikat. És ott megtalálta, amit keresett. Kivett belőle egy fekete szalaggal átkötött, fekete pecséttel lezárt tekercset, és bedugta az ingébe.
– Gyerünk – kiáltotta, és elsietett Thomas mellett.
Felrohantak a létrán, végigkapaszkodtak a fedélzeten. A dagály olyan magasra emelte már a hajót, hogy könnyedén felhúzódzkodtak a sziklapárkányra. Ott megfordultak, és leültek.
A hajó előre-hátra bukdácsolt a hullámok hátán. Sós cseppek fröccsentek a fiúk arcába. Azok figyelték, hogyan csúszik le a roncs orra a sziklákról, hogy törnek a deszkák. Hangos, mély hasadó hangjuk olyan volt, mint egy haldokló nyögései. A hajó orra a magasba emelkedett, és a párkány alatt a sziklákra csapódó hullámok lefröcskölték a fiúkat.
Aztán a hajó lassan jobb oldalára dőlt, kifelé úszott a nyílt tenger felé, majd a kifelé zúduló ár megállapodott, és súlyos loccsanással megindult visszafelé, a szikfák felé. Thomas megmarkolta Pug karját, és intett, hogy menjen utána. Felkeltek és sietve elindultak a homokos partra. Ahol a szikla a föveny fölé nyúlt, leugrottak.
Valami hangosan megcsikordult mögöttük. Megfordultak, és látták, hogyan hajtják neki a hullámok a hajót a szikláknak. Deszkák törtek, repedtek recsegve-ropogva. A hajótest jobb oldala megemelkedett, a fedélzetről a törmelék becsúszott a tengerbe.
Thomas hírtelen megfogta Pug karját.
– Odanézz!
Az ár hátán kifelé csúszó roncsra mutatott.
– Mi az? – kérdezte Pug, miután nem látott semmit.
– Egy pillanatra mintha csak egy hullát láttam volna a fedélzeten.
Pug a barátjára bámult. Thomas egy pillanatig értetlen, aggódó arccal állt ott, aztán hangulata hirtelen haragba csapott át.
– A fenébe!
– Mi van?
– Mikor a kabinban elestem, elejtettem a kardomat. Pannon letépi a fülemet érte.
Egy mennydörgésszerű robajjal a dagály nekivágta a sziklának a hajót, és a roncs maradéka is végleg elpusztult. Az idegen, de egykor mindenképpen pompás hajó darabjai kiúsznak a nyílt tengerre, és az elkövetkező néhány nap alatt mérföldeken keresztül szétszóródnak a partokon.
Egy halk nyögés, a végén éles síkoly. A fiúk sarkon fordultak. Az a férfi állt mögöttük, akit az előbb hiába kerestek a hajó fedélzetén. Különös pallosa lazán lógott bal kezében, úgy vonszolta maga után a homokban. Jobb karját az oldalához szorította, és messziről látszott, hogy kék mellvértje és sisakja alól vér csorog. Néhány tántorgó lépést tett előre. Az arca hamuszürke volt, a szeme tágra nyílt a fájdalomtól és a zavarodottságtól. Érthetetlen nyelven odakiáltott valamit a fiúknak. Azok lassan hátráltak előle, és felemelt kézzel jelezték, hogy nincs náluk fegyver. A férfi még néhány lépést tett feléjük, a térde megroggyant, de támolyogva megint kiegyenesedett, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Alacsony volt, zömök, a karjai és a lábai roppant izmosak. Mellvértet, valamint rövid, kék szövetből készült szoknyát viselt. Alsó karján csuklóvédőt, lábán saruja felett lábvértet hordott, amely mintha bőrből készült volna.
Arcára szorította kezét, aztán megrázta a fejét. A szemét felnyitva megint a fiúkat nézte. Ismét mondott valamit a maga idegen nyelvén. Amikor a fiúk ezúttal sem válaszoltak, mintha megharagudott volna, és újabb sorozat furcsa szót kiáltott oda feléjük: a hanghordozása alapján kérdéseket.
Pug felmérte, van-e elég hely, hogy elmenjenek az idegen mellett a sziklapárkányon, miután az elzárta előlük a szűk partszakaszt. Úgy döntött, nem éri meg a kockázatot kipróbálni, vajon olyan állapotban van-e a férfi, hogy használni tudja cseppet sem bizalomgerjesztő pallosát. A férfi, mintha megérezte volna, min gondolkodnak a fiúk, néhány lépést tántorgott jobbra, és végleg elzárta előlük a menekülés útját. Aztán megint lehunyta a szemét, ami kevés szín még volt az arcán, az is eltűnt róla, a tekintete bizonytalanná vált, a pallos kicsúszott ernyedt kezéből. Pug egy lépést tett feléje, mert most már nyilvánvalónak látta, hagy semmi kárt nem tehet bennük.
Ahogy az idegen közelébe ért, kiáltásokat hallott a partról. A fiúk látták, hogy Arutha herceg tart feléjük egy lovascsapat élén. A sebesült férfi a közelgő lovak hangjára kínlódva elfordította a fejét, a szeme elkerekedett, szörnyű rémület ült ki az arcára, aztán menekülni próbált. Három tántorgó lépést tett a víz felé, és arccal előrebukott a homokban.
Pug a herceg tanácstermének ajtajában állt. Néhány lépéssel arrébb a kerekasztal körül aggodalmasan ült a herceg, a fiai, továbbá Tully atya, Kulgan, aki csak egy órája tért haza, Fannon, a főfegyvermester és Algon az istállómester. Komor hangon tárgyaltak, mert úgy gondolták, az idegen hajó érkezése veszedelmet jelenthet a Királyságra nézve.
Pug lopva Thomasra pillantott. Thomas az ajtó másik oldalán állt Még sose szerepelt a nemesség jelenlétében, legföljebb mint felszolgáló az ebédlőben, és most zavartan feszengett a hercegi tanácsteremben. Fannon úr vitte a szót, Pug tovább figyelte, mi folyik az asztalnál.
– Ha mindazt meggondoljuk, amit tudunk – magyarázta az öreg fegyvermester –, nyilvánvaló, hogy ezek az emberek tökéletesen idegenek a számunkra. – Felemelte az edényt, amelyet Thomas vett magához a hajón. Ennek az edénynek a mintája ismeretlen a mi főfazekasmesterünk számára. Sose látott ilyet. Először azt hitte, egyszerűen csak égetett és mázas anyag, de mikor közelebbről megvizsgálta, hogy nem az. Valamiféle bőrből formálták szíjakkal ráfeszítették egy sablonra, ami talán fából lehetett, aztán valami gyantafélével bevonták. Sokkal szilárdabb az általunk ismert hasonló anyagoknál.
Mindennek bizonyítékául az edényt keményen nekikoccintotta az asztalnak. Az csupán tompa, kongó hangot adott, de nem tört darabokra, mint ha agyagedény lett volna.
– Nos, és még kevésbé érthetőek ezek a fegyverek, és ez a vért. – A mellvértre mutatott, a sisakra, a kardra és a tőrre. – Úgy látszik, ugyanolyan módszerrel állították elő ezeket is. – Felemelte a tőrt és leejtette a padlóra. Ugyanolyan tompán koppant, mint az edény. – Roppant könnyű de ugyanakkor majdnem olyan szilárd, mint a mi legjobb acélunk.
Borric bólintott.
– Tully, te régebben járod a világot, mint bármelyikünk. Láttál már olyan építésű hajót, mint ez volt?
– Nem. – Tully elgondolkodva simogatta szalálltalan állát. – Sem a Keserű-tengeren, sem a Királyság tengerén, de még Nagy Kesh tengerén sem láttam ilyen hajót. Esetleg üzenhetek az Ishap templomba, Krondorba. Sehol másutt nincsenek olyan régi időkből származó feljegyzések, mint náluk. Talán ők tudnak valamit ezekről az emberekről.
– Kérlek, tedd meg – helyeselt a herceg. – És üzennünk kell a törpöknek is és a tündéknek is. Évszázadokkal régebben laknak itt, mint mi, és gondolom, helyes lenne, ha az ő ismereteiket is igénybe vennénk.
Tully egyetértően bólogatott.
– Talán Aglaranna királynő tud valamit ezekről az emberekről, ha a Végtelen-tengeren túlról érkeztek. Talán korábban jártak már ezeken a partokon.
– Nevetséges! – horkant fel Algon, az istállómester. – A Végtelen-tegeren túl nem lakik senki, különben hogyan lenne végtelen?
– Vannak olyan elméletek, hogy a Végtelen-tengeren túl léteznek még más országok is – válaszolta Kulgan elnéző hangon. – Csak éppen nekünk nincsenek olyan hajóink, melyek képesek lennének ekkora urat megtenni.
– Elméletek – dörmögte Algon.
– Akárkik legyenek ezek az idegenek – szólalt meg most Arutha – legcélszerűbb, ha annyi információt szerzünk be róluk, amennyit tudunk.
Algon és Lyam kérdően néztek rá. Kulgan és Tully kifejezéstelen arcot vágott Borric és Fannon bólintott. Arutha folytatta.
– A fiúk leírása alapján a hajó nyilvánvalóan hadihajó volt. Masszív orr elővitorla nélkül, ez öklelésre szolgál, és a magas előfedélzet tökéletesen alkalmas hely íjászok számára, az alacsony középfedélzetről pedig könnyen megrohamozhatnak egy másik hajót, ha magukhoz csáklyázták. Úgy képzelem, hogy a hátsó fedélzet is magas volt, és ha a hajótestből több megmaradt volna, valószínűleg evezőspadokat is találtunk volna.
– Harci gálya?- kérdezte Algon.
– Hát persze, te ostoba – kapra fel fejét ingerülten Fannon. A két mester, között a szokásos barátságos rivalizálás néha hajlamos volt barátságtalan civakodássá fajulni. – Nézd meg a vendégünk fegyverét. – A pallosra mutatott. – Milyen égés lenne nekilovagolni egy mindenre elszánt fickónak, aki ezt a játékszert lengeti a kezében? Egyből kivágná alólad a lovat. A páncélzat könnyű, de akármilyen csiricsáré színei is vannak, igen célszerűen van megszerkesztve. A fickó szerintem gyalogos volt. Amilyen masszív alkat, félnapi futás után is képes volt harcolni. – Szórakozottan simogatta a bajuszát. – Micsoda harcosok lehetnek ezek között az emberek között.
Algon elgondolkodva csóválna fejét. Arutha hátradőlt székén, ujjait begörbítve mintegy sátort alkotott kezével.
– Amit én nem érek – mondta –, hogy miért akart elmenekülni. Nem volt a kezeinkben fegyver, és nem támadtunk rá. Semmi oka sem volt, hogy elfusson.
Tully elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– A jobb oldalába egyhosszú fadarab állt bele a mellvért alatt, és egy súlyos tárgy esett a fejére. A sisak mentette meg attól, hogy a koponyája betörjön. Magas láza van, és sok vért veszített. Aligha marad életben. Talán szellemkapcsolatot kell teremtenem vele. Ha magához tér, megpróbálom.
Pug hallott már a szellemkapcsolatról, Tully korábban elmagyarázta neki, mi az.. Csak néhány klerikus képes végrehajtani, és hallatlanul veszedelmes annak, aki alkalmazza, és annak is, akin alkalmazzák. Ha az öreg pap mégis megkockáztatja, nyílván életbe vágóan szükségesnek tartja, hogy információt szerezzen a sebesülttől.
Borric Kulgan felé fordult.
– Mi van a tekerccsel, amit a fiúk találtak?
Kulgan szórakozottan legyintett.
– Előzetes vizsgálatot végeztem rajta. Mágikus tulajdonságai vannak ez kétségtelen. De a pecsétet nem akarom addig feltörni, amíg alaposabban nem tanulmányoztam és pontosabban meg nem határoztam a célját. Varázspecséteket feltörni veszélyes dolog , ha valaki nem úgy jár el, ahogy kell. Ha a pecsétet megsértik esetleg a tekercs elpusztítja önmagát, vagy ami még rosszabb, elpusztítja azt, alti megpróbálta feltörni.
A herceg az ujjaival dobolt az asztalon.
– Helyes. Egyelőre elnapoljuk ezt a megbeszélést. Mihelyt valami újat megtudtunk, akár a tekercsről, akár a sebesült férfitól, újból összejövünk. – Tullyhoz fordult. – Nézz utána, hogy hogy van az az ember, és ha magához tér, használj ki minden eszközt, amit csak lehet, hogy mindent megtudj, ami megtudható. – Felállt. A többiek is mind felálltak. – Lyam, te küldj üzenetet a tündekirálynőnek és a törpöknek a Kőhegyekbe meg a Szürke Tornyok hegyeibe, és közöld velük, mi történt. Kérd a tanácsukat.
Pug kinyitotta az ajtót. A herceg után mindenki kivonult a teremből. Utoljára Pug és Thomas. Ahogy a két fiú végigment a termen, Thomas odasúgta Pugnak.
– Mit aztán elindítottunk valamit.
Pug vállat vont.
– Egyszerűen megtaláltuk azt az embert. Ha nem mi találjuk meg, megtalálja más.
Thomas láthatóan megkönnyebbült, amikor kívül kerültek a teremből és távol a herceg vizsgálódó tekintetétől.
– Ha valami baj lesz, remélem, nem feledkeznek meg erről.
Kulgan felment a toronyszobájába, Tully pedig elindult saját lakrésze felé, ahol tanítványai a sebesültet ápolták. A herceg és fiai eltűntek lakosztályuk ajtajában, és a két barát ott maradt egyedül a folyosón.
Átvágtak a raktárhelyiségen, besétáltak a konyhába. A konyhaszemélyzet üdvözölte őket. Thomas felkapott egy almát egy tányérról.
– Legokosabb, ha most visszamegyek a katonai körletbe, és megvárom Fannon mestert. A mielőbbi viszontlátásra. – Azzal kiszaladt a konyhából.
Pug elsétált a lakótorony lábához, aztán felkapaszkodott a három lépcsőfokon s hercegnő kis virágoskertjébe. Leült egy kőpadra. Előtte az élősövény és a rózsabokrok sora jóformán az egész udvart eltakarta. Csak a magas várfalakat látta, a falakon az őröket, amint a mellvédeken föl-alá járkáltak. Nem volt biztos benne, nem képzelődik-e, de mintha aznap az őrök különösen éberen figyeltek volna.
Valaki köhintett mögötte. Pug megfordult. A kert másik végében Carline hercegnő állt Roland úrfival és két fiatalabb udvarhölggyel. A lányok diszkréten mosolyogtak, mert Pug még mindig amolyan nevezetességféle volt a várban. Carline elhessegette őket és kijelentette:
– Kettesben akarok beszélgetni Pug nemes úrfival.
Roland egy pillanatig habozott, aztán mereven meghajolt. Pugot bántotta, hogy Roland olyan komor képpel nézett rá, miközben az ifjú hölgyek társaságában távozott.
Carline odalépett Pughoz. A fiú felállt, és szertartásosan meghajolt.
– Ugyan már, ülj le – mondta Carline kurtán. Fárasztó ez a sok ostobaság. Rolandtól mindent bőven megkapok, amire szükségem van.
Pug leült. A leány odaült melléje. Egy percig mind a ketten hallgattak, aztán Carline szólalt meg.
– Már több mint egy hete nem láttalak. Sok dolgod volt?
Pug kényelmetlenül feszengett, meg mindig zavarban volt a leány táraságában, zavarták szeszélyes hangulatváltásai. Ország-világ előtt barátságosan viselkedett vele mióta három hete megmentette a trolloktól, és pletykavihart támasztott a vár lakossága között. Másokkal szemben azonban változatlanul türelmetlen maradt, és valami oknál fogva ezt elsősorban Roland úrfi szenvedte meg.
– A tanulmányimmal voltam elfoglalva.
– Túl sok időt töltesz el abban az undok toronyban.
Pug szerint a toron egyáltalán nem volt undok, eltekintve attól, hogy egy kicsit huzatos volt, de az övé volt, és jót érezte magát benne.
– Kilovagolhatnánk fenség, ha szeretnéd.
– Szeretném – mosolygott Carline –, de attól tartok, Lady Marna nem engedne.
Pug meghökkent. Azt hitte, hogy miután megvédte a hercegnőt még a leány pótmamája szemében is megfelelő társaság számára.
– Miért nem?
Carline felsóhajtott.
– Azt mondja, hogy amíg közrendű voltál, tudtad hol a helyed. Azt hiszi, most, hogy nemes lettél, ambícióid vannak.
– Ambícióim? – értetlenkedett Pug.
– Gyanítja, hogy ambícióid vannak , és magasabb pozícióba szeretnél kerülni. – felelte a lány óvatosan. – Azt hiszi, hogy bizonyos irányokban esetleg befolyásolni akarsz engem.
Pug bambán bámult Carline-ra. Azután megvilágosodott előtte, miről van szó.
– Ó! Ót De Fenség! – Felállt. – Ilyesmit sose tennék. Szóval sose gondolnék... szóval...
Carline elkeseredett arccal nézett vissza rá.
– Ó ti fiúk! Mind idióták vagytok! – Azzal felugrott, felkapta hosszú, zöld szoknyája szegélyét, és elrobogott.
Pug leült, zavartabban, mint valaha. Majdnem olyan volt mintha... Nem várta meg, míg a gondolat formát ölt benne. Minél valószínűbbnek látszott, hagy érdekli a leányt, a kilátás annál jobban aggasztotta. Carline jóval több volt, mint az a mesebeli tündehercegnő, akinek még nemrég elképzelte: bonyolult lélek, ellentmondásokkal teli természet.
Töprengését Thomas szakította félbe, amint elrohant mellette. Mikor meglátta Pugot, felszaladt a három lépcsőfokon, és lihegve megállt előtte.
– A herceg vár bennünket. Az az ember a hajóról meghalt.
Sietve gyűltek össze a herceg tanácstermében. Csak Kulgan hiányzott aki nem válaszolt, mikor a hírnök az ajtaján zörgetett. Úgy gondolták, hogy túlságosan lefoglalja a mágikus tekercs problémája.
Tully atya sápadt volt, az arca nyúzott. Pugot szinte megrémítette, ahogy ott ült. Alig egy óra telt el, mióta utoljára látta, de az öreg pap olyan volt, mintha álmatlan éjszakák sora lenne mögötte.
Borric leemelt egy kancsót a pohárszékről, és bort töltött egy kupába. A kupát odanyújtotta a papnak. Az előbb habozott, mert általában nem ivott, de aztán nagyot húzott a kupából. A többiek elfoglalták korábbi helyüket az asztalnál.
Borric kérdően nézett Tullyra.
– Nos?
– A katona, akit a parton találtunk, csak néhány percre nyerte vissza az öntudatát, egy utolsó erőfeszítéssel, mielőtt meghalt. Ez alatt az idő alatt alkalmam volt szellemkapcsolatba lépni vele. Utolsó, lázas álomképéig vele maradtam, megpróbáltam annyit megtudni róla, amennyit lehetett. már-már azt hittem, nem tudom időben megszakítani vele a kapcsolatot.
Pug elsápadt. Ha Tully nem szakítja meg az emberrel a kapcsolatot, mielőtt az meghal, a pap is meghalhatott vagy megbolondulhatott volna, mert a kapcsolat olyan intenzív köteléket létesített, amely közvetít minden érzelmet, félelmet és más érzést csakúgy mint a gondolatokat. Most értette meg, miért olyan kimerült Tully: az öreg pap iszonyú energiát fordított arra, hogy kapcsolatban maradjon egy nem kooperatív alannyal, és részese lett a haldokló minden szenvedésének, halálfélelmének.
Tully még egyet kortyolt a borbál, aztán folytatta.
– Ha ennek az embernek az álomképei halálában nem lázas képzelődések voltak akkor attól félek, hogy megjelenése súlyos következményeket rejt magában. – Megint ivott a borból, aztán félretolna a kupát. – A férfi neve Xomich volt. Közönséges katona egy Honshoni nevű törzsből, a Tsuranuanni nevű birodalomból.
– Sose hallottam ilyen törzsről – szólt közbe Borric. – Sem erről a birodalomról.
– Meglepő lenne – bólintott Tully – ha hallottál volna. Ez a férfi és a hajója nem mindkemiai tengerről érkezett. – Pug és Thomas összenéztek. Pug megborzongott, és szemmel láthatóan Thomas is. Thomas még el is sápadt hozzá.
– Mi csak találgathatunk afelől, hogyan hajtották ezt végre – folytatta Tully –, de biztos vagyok benne, hogy a hajó egy másik, a miénktől időben és térben távoli világból érkezett. – Mielőtt bárki kérdést tehetett volna fel neki, sietve folytatta: – Hadd magyarázzam meg! Ez az ember lázas beteg volt és a gondolatai elkószáltak.- Tully atya arca megvonaglott a fájdalom emlékétől – Valakinek a díszkíséretéhez tartozott, akire csak úgy gondolt, a „Nagy Ember”. Ellentmondó képeket láttam, és nem vagyok biztos benne de mintha az útnak, amelyre indultak, mind a Nagy Ember jelenléte miatt, mind a küldetés természete folytán különös jelentősége lett volna. Az egyetlen konkrét gondolat szerint, amelyet kiolvashattam ennek a Nagy Embernek nem volt szüksége arra, hogy hajón utazzon. Ezen túl nem észleltem mást, csak gyorsan váltakozó, összefüggéstelen benyomásokat. Volt egy város amelyre Yankora néven emlékezett aztán egy szörnyű vihar, hirtelen, vakító fényesség, amely egy villám is lehetett, amint belecsapott a hajóba, bár nem hiszem, hogy villám volt. Volt egy kép, ahogy a kapitányt és társait egy hullám a tengerbe sodorja. Aztán a hajótörés a sziklákon. – Egy percre elhallgatott. – Nem hiszem, hogy a képek helyes sorrendben követték egymást, mert a személyzet valószínűleg már a vakító fény előtt elpusztult.
– Miért? – kérdezte Borric.
– Kicsit elébe vágtam a dolgoknak. Mindjárt megmagyarázom. Először is szeretném elmondani, miért gondolom, hogy ez az ember egy másik világból érkezett hozzánk.
– Ez a Xomich egy olyan országban serdült férfivá, amelyben hatalmas hadseregek tartják kezükben a hatalmat. Harcias fajta, hajói uralkodnak a tengeren. De micsoda tengeren? Tudomásom szerint soha sehol sem történik említés arról, hogy ezekkel az emberekkel bármiféle kapcsolatban voltunk. És voltak más látomásai is. Még meggyőzőbbek. Nagy Városok sokkal nagyobbak, mint a legnagyobb városok Kesh közepében, pedig azoknál nagyobbakat nem ismerünk. Ünnepnapokon parádézó hadseregek, díszemelvények előtt vonulnak el, nagyobb létszámú városi helyőrségek, mint a Nyugati Királyság egész hadserege.
– De mégis, semmi sem utal arra, hogy nem... – szólt közbe Algon, de aztán elhallgatott, mintha nehezére esne elviselni a gondolatot –, nem a Végtelen Tengeren túlról valók. – Ez a lehetőség szemmel láthatóan jobban zavarta, mint az, hogy az ember egy e világon kívüli világból érkezett.
Tullyt láthatóan bosszantotta a közbeszólás.
– Van még más is, sokkal több ennél. Követtem őt, végig az álmain, amelyek közül sokban szerepelt a hazája. Olyan lényekre gondolt vissza, amilyeneket sose láttam, de amilyenekről nem is hallottam. Hatlábú állatokra, amelyek szekeret vontatnak, mint nálunk az ökrök, meg olyanokra is, amelyek valami rovarra vagy csúszómászóra emlékeztetnek, de úgy beszélnek, mint az emberek. Az ország klímája meleg, és amikor a napjukra gondolt, azt nagyobbnak látta, mint a mi napunk, és a színe zöldes volt. Ez az ember nem a mi világunkból érkezett. – Az utolsó szavak szárazon, kurtán koppantak, és kétségtelenné tették mindenki számára az asztalnál, hogy Tully sose tett volna ilyen kijelentést, ha nem tökéletesen biztos a dolgában.
A teremben csend volt. Mindenki az elmondottakon rágódott. A fiúk figyelmesen hallgatták Tullyt, és most maguk is elgondolkodtak. Láthatóan senki sem akart szólani, mintha attól féltek volna, ha valaki megszólal, azzal egyszer s mindenkorra tényként fogadja el a pap információját, míg ha csendben marad, talán az egész elmúlik, mint egy rossz álom.
Borric felállt, és az ablakhoz sétált. Az ablak a vár csupasz hátsó falára nyílott, de ő úgy nézett ki rajta, mintha a távolban keresne valamit; ami választ ad a fejében kavargó kérdésekre. Aztán hirtelen megfordult.
– Hogyan jutottak ide, Tully? – kérdezte. Várt, de a pap csak a vállát vonogatta.
– Talán Kulgannak van valami elgondolása – mondta aztán –, ami az idejövetelük módját illeti. Én úgy képzelem el magamban az események legvalószínűbb sorrendjét, hogy a hajó megfeneklett a viharban, a kapitány és a személyzet nagy része odaveszett. Végső menedékként a Nagy Ember – akárki legyen is az – varázslattal próbálkozott, hogy a hajót kivezesse a viharból, vagy megváltoztassa az időjárást, vagy valami mást idézzen elő. Ennek eredményeként a hajót valami erő elhajtotta saját világából, ide, a miénkbe, és így került a Matrózbánathoz, illetve a partra. Miután pedig a nyugati szél keményen fújt, és a hajón alig volt személyzet, vagy egyáltalán nem volt rajta senki, a hullámok egyenesen nekivitték a sziklának.
Fannon a fejét rázta.
– Egy másik világból? Ez hogyan lenne lehetséges?
Az idős pap tanácstalanul tárta szét a karjait.
– Csak találgathatunk. Az Ishap templomokban van néhány ősi tekercs. Azt mondják, egyes tekercsek régebbiek másolatai, azok viszont még azoknál is régebbieknek a másolatai voltak. Szerintük megszakítatlan vonal vezet vissza az eredeti iratokhoz, a Káosz Háborúk korába. Ezekben szó esik más dimenziókról, és olyan fogalmakról, amelyeknek az értelme elveszett számunkra. Egy dolog azonban világos. Ismeretlen országokról és ismeretlen népekről szólnak, és azt sejtetik, hogy az emberiség valaha elvándorolt más világokba, vagy más világokból vándorolt ide, Midkemiába. Mindez századokon át állt a vallásos viták középpontjában, de senki sem tudta bizonyossággal megállapítani, melyik állításban mennyi az igazság. – Elhallgatott. – Mostanáig – tette aztán hozzá. – Ha én nem láttam volna, mi van Xomich agyában, ezt az elméletet semmi esetre sem fogadtam volna el magyarázatul arra, ami ma történt. De így... – Hagyta, hadd fejezzék be helyette a gondolatot a többiek.
Borric visszasétált a székéhez, megállt mögötte, két kézzel megmarkolta kétoldalt a támláját.
– Annyira lehetetlennek látszik...
– Hogy a hajó és féri itt voltak, az tény, apám – mondta Lyam.
Arutha megtoldotta bátyja megjegyzését:
– És el kell döntenünk, mi a valószínűsége annak, hogy ez az esemény megismétlődik.
Borric Tullyhoz fordult.
– Igazad volt, mikor azt mondtad, hagy ez komoly események előhírnöke. Ha egy hatalmas birodalom szemet vet Crydee-ra és a Királyságra....
– Borric – csóválta a fejét Tully. – Olyan régen kikerültél már a kezem alól, hogy nem látod, miről van szó. – Mikor a herceg tiltakozni próbált, felemelte csontos kezét. – Bocsáss meg, uram, öreg vagyok és fáradt, és megfelejtkezem a jó modorról. De az igazság akkor is igazság. Hatalmas népről, vagy inkább több népből álló hatalmas birodalomról van szó, és ha megvan az eszközük arra, hogy elérjenek bennünket, az borzalmas következményekkel járhat. De ami ennél is fontosabb, ez a Nagy Ember talán varázsló, talán nagyhatalmú pap, és ha nem ő az egyedüli, ha többen is vannak ilyenek abban a birodalomban, és valóban az a céljuk, hogy mágia útján elérjék a világunkat, akkor valóban nehéz idők várnak ránk.
Az asztalnál láthatóan senki sem fogta fel, mire gondol Tully. Az öreg folytatta, mint türelmes tanító, aki egy csoport ígéretes, de esetenként nehéz felfogású tanutónak magyaráz.
– Ennek a hajónak a megjelenése lehet véletlen, és ha így van, csak érdekesség jellege van a dolognak. De ha előre megfontolt szándékkal jöttek ide, akkor veszélyben vagyunk, mert egy hajót egyik világból a másikba irányítani olyan varázslat, amely minden képzeletet felülmúl. Ha ezek az emberek – a tsuranik, ahogy magukat nevezik – tudják, hogy mi itt vagyunk, és megvan a módjuk arra, hogy elérjenek bennünket, akkor nemcsak olyan hadseregektől kell félnünk, amelyek Nagy Kesh seregeihez mérhetők, hanem olyan mágiával kell szembenéznünk, amely sokkal hatalmasabb minden általunk eddig ismert mágiánál.
Borric helyeslően bólogatott. A következtetés így, alkalmasan tálalva, kézenfekvő volt.
– Erről azonban ki kell kérnünk Kulgan tanácsát.
– Egy dolgot még, Arutha – fordult Tully a fiatal herceghez. Az eddig gondolataiba merülve ült, most felnézett az öregre. – Tudom, hegy Xomich miért próbált meg elfutni előled és az embereid elől. Azt hitte, hogy olyan kentaurszerű teremtmények vagytok, amilyenek az ő világában is vannak Thünnek hívják őket, és a tsuranik borzasztóan félnek tőlük.
– És miért hitte ezt? – kérdezte értetlenül Lyam.
– Mert sose látott még lovat, de más lényt sem, ami hasonlítana a lóra. Azt hiszem, ezeknek az embereknek nincsenek lovaik.
A herceg leült, miközben ujjaival dobolt az asztalon.
– Ha igaz, amit Tully atya mondott, akkor döntenünk kell, de gyorsan. Ha csak a véletlen hozta őket a partjainkra, talán nincs okunk félni, de ha tervszerűség van az idejövetelükben, az komoly fenyegetést jelent. Itt vagyunk, számban a legkisebb helyőrség a Királyságban, súlyos csapást jelentene, ha nagy erővel jönnének ellenünk.
Mindenki helyeslést mormolt. A herceg folytatta.
– Az lenne jó, ha elfogadhatnánk, hogy mindaz, ami itt elhangzott, csak találgatás, bár a legtöbb pontban hajlamos vagyok egyetérteni Tullyval. Ami ezeket az embereket illeti, tudnunk kellene, mit gondol róluk Kulgan. – Pughoz fordult. – Fiam, menj, nézd meg, ide tudna-e jönni a mestered.
Pug meghajolt, azzal végigrohant a váron a toronyhoz, ott kettesével vette a lépcsőfokokat. Már éppen emelte a kezét, hogy kopogtasson, amikor furcsa érrése támadt. Mintha villámcsapásra várna, a haja égnek állt. Hirtelen tudta, hagy valami nincs rendjén. Ököllel verte az ajtót.
– Kulgan! Kulgan! Valami bajod van? – kiáltotta, de választ nem kapott. Megpróbálta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Vállát nekifeszítve igyekezett benyomni. Az ajtó meg se mozdult. A furcsa érzés elmúlt, de Kulgan hallgatása most komolyan megijesztette. Körülnézett, keresett valamit, amivel kifeszíthető az ajtó, és amikor nem talált semmit, sarkon fordult, és lerohant a lépcsőn.
A központi folyosón ott állt a crydee-i libériás díszőrség a posztján. Odakiáltott a két legközelibbi katonának:
– Ti ketten, velem jöttök! A mesterem bajban van.
Azok habozás nélkül követték fel a lépcsőn. Csizmájuk csak úgy döngött a torony lépcsőin.
– Törjétek be – parancsolta Pug, mikor a varázsló ajtajához értek.
A katonák félretették dárdájukat és pajzsukat, vállukat nekivetettéit az ajtónak, egyszer, kétszer, háromszor nekiviselkedtek, mire végre a zár körüli deszkák tiltakozó nyögések kíséretében beszakadtak Az őrök megkapaszkodtak, hogy be ne essenek a hirtelen nyíló ajtón, majd zavarodott arccal, elképedten léptek hátra. Pug odaállt közéjük, és benézett a szobába.
Kulgan öntudatlanul feküdt a földön. Kék köntöse zilált, fél karját mintegy védekezésül az arca elé emelte. Vagy félméternyire tőle, ahol nemrég még az íróasztala állt, vibráló űr látszott, semmi más. Hatalmas, nagyjából szürkének mondható golyószerűség belsejében a színskála töredékei villództak. Átlátszatlan volt, és mégis, Pug úgy látta, nem alkot szilárd testet. És a szürkeségből két emberi kar nyúlt ki a varázsló felé. Amikor az ismeretlen kéz a köntös ujjához ért, megállt, a szövet anyagát próbálgatta. Aztán hirtelen elhatározással végigtapogatta a testét, majd a karját megmarkolva megpróbálta behúzni Kulgant a szürke ürességbe. Pug rettegve állt, mert tudta, hogy valaki vagy valami az űr másik oldalán megpróbálja a varázslót felemelni, és áthúzni magához. Két újabb kar jelent meg és markolt a varázsló karjába közvetlenül az első kéz mellett. Megemelték Kulgant, és húzni kezdték maguk felé.
Ekkor Pug megfordult, felkapta az egyik dárdát a fal mellől, ahová az előbb a katonák támasztották, majd mielőtt bármelyik hadfi mozdulni tudott volna, megcélozta a szürke foltot, és beléhajította a dárdát.
A dárda átívelte a három méter távolságot, és eltűnt az űrben. Egy rövid pillanat múlva a karok elengedték Kulgant és visszahúzódtak Aztán a szürkeség váratlanul egy villanással eltűnt. Pug odarohant a mesteréhez és letérdelt mellé.
A varázsló lélegzett, de az arca halálsápadt lett; és a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. A bőre hideg volt és nyirkos.
Pug odarohant fekhelyéhez, felkapott egy takarót, betakarta vele, és odakiáltott az őröknek:
– Hívjátok ide Tully atyát!
Pug és Thomas aznap sokáig fenn maradtak. Egyikük sem tudott elaludni. Tully ápolta a varázslót. Az előjelek kedverők voltak, a pap szerint Kulgan sokkos állapotba került de egy-két nap alatt rendbejön.
Borric herceg kikérdezte Pugot és az őröket, mit láttak, és most az egész vár olyan volt, mint a felzaklatott méhkas. Valamennyi őrt szolgálatba állították és a hercegség távolabbi részein is megkétszerezték az őrjáratokat. A herceg nem értette, mi az összefüggés a hajó megjelenése és a varázsló szobájában lejátszódott különös események között, de nem kockáztatott semmit, ahol a Királyság biztonságáról volt szó. A várfalakon végig fáklyák égtek, és őrséget küldtek a világítótornyokhoz és a városba is.
Thomas Carline hercegnő kertjében ült Pug mellett egy padon, mert ez egyike volt a kevés nyugodt helynek a városban. Elgondolkodva nézett Pugra.
– Gondolom, azok a tsuranik hamarosan itt lesznek nálunk.
– Nem tudjuk – mondta Pug, és a hajába túrt.
– Nekem az az érzésem.
– Holnap többet fogunk tudni – mondta Pug –, ha Kulgan el tudja mondani, mi történt vele.
Jó ideig csendben ültek, aztán cipő sarka koppant a köveken. Valaki közeledett feléjük. Fannon főfegyvermester sétált oda hozzájuk, és megállt előttük, páncélingben és tabardban.
– Mi az? Ilyen későn ébren? Mindkettőtöknek ágyban lenne a helye. – Az öreg harcos elfordult, és a várfalat vizsgálgatta. – Sokan vannak ma éjszaka, akik nem tudnak aludni. – Aztán ismét a fiúkhoz fordult. – Thomas, egy katonának meg kell tanulnia, hogy ott aludjon, ahol éppen tud, mert sok hosszú napja lesz az életben, amikor egyáltalán nem lesz hol aludnia. És Te, Pug úrfi, neked is aludnod kellene. Miért nem próbáljátok meg kipihenni magatokat?
A fiúk egyetértően bólintottak, jó éjszakát kívántak a főfegyvermesternek, figyelték, ahogy elmegy, és még egy darabig csendben álldogáltak, magukra maradva nyugtalanító gondolataikkal.
Pug arra ébredt, hagy valaki elhalad az ajtaja előtt Gyorsan felkapta a nadrágját, belebújt a tunikájába, felsietett Kulgan szobájához, és benyitott a sebtében megjavított ajtón. Odabenn a herceg és Tully állt Kulgan fekvőhelye mellett, és Pug hallotta, amint mestere gyenge hangon panaszkodik, amiért nem engedik felkelni.
– Mondom nektek, hogy jól vagyok – erősködött. – Engedjetek járkálni kicsit, és pillanatok alatt pontosan olyan jól lessek, mint voltam.
– Pontosan olyan leszel, mint az előbb voltál – felelte Tully, még mindig fáradt hangján. – Csúnya sokkot kaptál, Kulgan, akármi volt, amitől elveszítetted az eszméletedet, óriási csapást mért rád. Szerencséd van, sokkal rosszabbul is járhattál volna.
Kulgan csak most vette észre, hogy Pug ott áll az ajtóban, csendben, mert nem akart zavarni.
– Hahó Pug! – szólt oda, és a hangja mintha visszanyert volni valamit régi erejéből. – Gyere beljebb, gyere beljebb, úgy hallom, neked köszönhetem, hogy nem kellett váratlan utazást tennem ismeretlen útitársakkal.
Pug elmosolyodott. Úgy látszott, Kulgan ismét rátalált régi, joviális énjére, akármilyen sápadtan feküdt is ott.
– Igazán nem tettem semmit, uram, csak úgy éreztem, valami nincsen rendjén, és intézkedtem.
– És gyorsan és hatásosan intézkedtél – állapította meg a herceg mosolyogva. – Ennek a fiúnak köszönhetem megint, hogy a háznépem egyik tagja épségben megúszott valamit. Ha ez így megy tovább, a végén kénytelen leszek megadni neki a Hercegi Ház Védelmezője címet.
Pug mosolyogva nyugtázta a herceg dicséretét. Borric a varázslóhoz fordult.
– Nos, miután látjuk, hogy csak úgy dúl benned az energia, gondolom, beszélhetünk a tegnapi napról. Elég jól érzed magad?
– Hát persze, hogy jól érzem magam. Ezt magyarázom nektek már tíz perce – felelte ingerülten Kulgan, és – megpróbált feltápászkodni, de megszédült. TuIly a vállánál fogva visszanyomta a párnarakásra, amelyen eddig feküdt.
– Egészen jól tudsz te így is beszélni, köszönöm szépen. És most maradj az ágyban.
Kulgan ezúttal nem tiltakozott. Hamarosan összeszedte magát.
– Rendben van, de adjátok ide a pipámat, kérlek.
Pug odavitte neki hosszú szárú pipáját, hozzá a dohányzacskót, majd mikor a varázsló lenyomkodta a kupakban a dohányt, odavitt neki a parázstartóról egy alkalmas méretű égő fidibuszt. Kulgan rágyújtott, és mikor a pipa kedvére szelelt, elégedett ábrázattal visszadőlt párnáira.
– Nos, hát hol kezdjem?
A herceg röviden tájékoztatta, mit mondott el előző nap Tully , és miután a pap néhány résztettel kiegészítette, Kulgan bólintott.
– A feltételezés, ami ezeknek az embereknek a származását illeti, találó. Gyanítottan ilyesmit, már amikor azokat a tárgyakat láttam, amelyeket a hajóról elhoztatok, de ezt támasztják alá azok az események is, amelyek tegnap ebben a szobában lejátszódtak. – Egy percre elhallgatott, rendezte gondolatait. – Az irattekercs személyes levél volt ezeknek az embereknek, a tsuraniknak egy varázslójától, amit a feleségének írt. De több is volt ennél. Az irattekercs pecsétjének mágikus ereje volt, és az olvasónak az üzenet végén el kell mondania bizonyos varázsigét. Különös varázslat, mert ennek az erejével bárki, aki normális körülmények között nem értené, amit olvas, el tudja olvasni, és megérti, ami a levélben áll.
– Különös – dünnyögte a herceg.
– A dolgok, amelyekről a levélben szó volt, tökéletesen újak számomra – ismerte el Kulgan. Akárhogyan is, én úgy semlegesítettem a varázslatot, hogy elolvashattam a levelet anélkül, hogy azoktól a varázslók magánlevelezésében általánosan használt mágikus csapdáktól félnem kellett volna. A levél nyelve természetesen idegen volt, de egy másik tekercsről alkalmazott varázslattal azt is le tudtam fordítani.
– Fanatha, egy mágus a hajón utazott egy városba, az ő világukban. Már néhány napja tengeren voltak, amikor erős viharba kerültek. A hajó elveszítette az árbocát, és a személyzet jó része a tengerbe veszett. A mágus időt szakított magának, hogy sietős kézzel megírja a levelet, és ráolvasta varázslatait. Az az érzésem, hogy az az ember bármikor elhagyhatta volna a hajót, és hazatérhetett volna, ha akar, vagy visszatérhetett volna valami biztonságosabb helyre, de nem tette, mert aggódott a hajóért. Ezen a ponton nem látok tisztán, mert a levél hangneme alapján úgy látszik, valahogy szokatlan dolog volt a hajón utazók szemében, hogy valaki az életét kockáztassa a többiekért. Egy másik zavaró körülmény, amikor a kötelességeiről beszél valakivel szemben, akit „Hadúr”-nak nevez. Mindenesetre megírta a levetet, lepecsételte, aztán nekiállt és megpróbálta varázslattal irányítani a hajót.
Tully hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Hihetetlen.
– És a mi mágiáról alkotott fogalmaink szerint lehetetlen – tette hozzá lelkes izgatottsággal Kulgan.
Pug látta, hogy a herceg nem osztja a varázsló mesterségbeli lelkesedését, és nem is titkolja, hogy ő inkább aggódik. Pug emlékezett Tully szavaira, hogy micsoda elsöprő jelentősége lenne az ilyen nagyságrendű mágiának, ezeknek az embereknek a kezében, ha betörnének a Királyságba..
– Olyan hatalom van a birtokukban, amelynek a méretei felől mi csak találgathatunk – folytatta Kulgan. – Ez a varázsló bizonyos kérdésekben nagyon egyértelmű volt, és az, hogy annyi témát képes volt egy ilyen rövid levélben összesűríteni, roppant fegyelmezett agyra utal.
Nagy igyekezettel nyugtatja meg a feleségét, és ígéri, hogy mindent megtesz, ami a hatalmában áll, hogy hazatérjen. Utalt arra, hogy egy Rés nyílt egy „új világba”, mert, és ezt nem egészen értem, korábban már létezett egy ilyen. Aztán egy második varázslatot is tett a levél végére, és ennek lettem az áldozata. Azt hittem, az első varázslattal a másodikat is semlegesítettem, de tévedtem. A második úgy volt megszerkesztve, hogy akkor hasson, amikor valaki befejezte a tekercs olvasását, ami ugyancsak soha nem hallott fogás a varázslás művészetében. Ennek a varázslatnak a következtében egy másik Rés nyílt a két világ között, amelyen át az üzenet eljut egy Gyülekezetnek nevezett helyre, majd onnan tovább, a feleségéhez. És én majdnem belekerültem a résbe a levéllel együtt.
– Akkor azok a kezek a barátainak a kezei lehettek, akik megpróbálták megtalálni – buggyant ki Pugból a szó, és előrelépett. Kulgan az. inasára nézett.
– Ez is egy lehetőség. Akárhogyan is, sok mindenre következtethetünk ebből az epizódból. Ezek a tsuranik képesek olyan varázslatokat űzni, amelyekről nekünk csak sejtelmünk lehet. Keveset tudunk a világok közötti Rések előfordulásáról, és semmit sem tudunk a természetükről.
A herceg csodálkozva nézett rá.
– Kérlek, magyarázd ezt meg közelebbről.
Kulgan nagyot szívott a pipáján.
– A mágia természeténél fogva instabil. Esetenként egy varázslat irányt vét, senki se tudja miért, éspedig. olyan mértékben... belehasít a világ szerkezetébe, amitől rövid időre egy átjáró keletkezik, amely... valahová nyílik. Ennél sokkal többet nem tudunk ezekről a dolgokról, csak annyit, hogy ilyenkor iszonyú mágikus energiák szabadulnak fel.
– Ahogyan te elmondod, ezek a Résék, vagy hagy hívod őket, veszélyes dolgok – szakította félbe Kulgant a herceg.
– És kiszámíthatatlanok – bólintott rá Kulgan. – Egyike a legkevésbé ellenőrizhető erőnek, amelyről tudunk. Ha ezek az emberek birtokában vannak annak a tudásnak, amellyel előidézhetik és irányíthatják is őket, és el tudják érni, hogy mint kapuk működjenek a világok kőzött, úgy, hogy ők biztonságban átjutnak rajtuk, akkor az elképzelhető leghatalmasabb eszköz fölött rendelkeznek.
Borric elsápadt.
– Egy katonanép, amelynek hadserege többszöröse a miénknek, és akik szabadon közlekednek a világunkban... Reméljük, hogy nem vetettek szemet a Királyságra.
Kulgan bólogatva kifújt egy füstfelhőt.
– Mostanáig nem hallottuk, hogy máshol is megjelentek volna, és talán nem is kell félnünk tőlük, de van egy érzésem... – Befejezetlenül hagyta a mondatot. Kicsit oldalt fordult, kényelmesebben elhelyezkedett, aztán folytatta. – Lehet, hogy semmiség, de az az utalás a résre az üzenetben zavar. Azt érezteti, mintha egy állandó átjáró lenne a világok között. Remélem, hogy tévedek.
Léptek csattogtak a lépcsőkön. Megfordultak. Egy katona lépett be az ajtón, vigyázzba állt a herceg előtt, aztán egy kis papírszeletet nyújtott át neki.
A herceg intett, hogy elmehet, és kibontotta az összehajtogatott papírszeletet. Gyorsan végigolvasta, aztán átnyújtatta Tullynek.
– Gyors lovasfutárokat küldtem a tündékhez és a törpökhöz, postagalambokat vittek magukkal, hogy azok hozzák a választ. A tündekirálynő üzenete megérkezett. Útban van lóháton Crydee felé, és két napon belül itt lesz.
Tully csodálkozva nézett rá.
– Mióta az eszemet tudom, nem hallottam, hagy Aglaranna úrnő elhagyta volna Elvandart. Ebbe még a csontjaim is beleborzongtak.
– A dolgok nyilván komoly fordulatot vettek – állapította meg Kulgan –, ha személyesen jön ide. Remélem, tévedek, de az az érzésem, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezekről a tsuraniakról tudomást szereztek.
A szobában csend támadt. Pugot elfogta a reménytelenség érzete. Lerázta magáról, de napokon keresztül képtelen volt szabadulni tőle.
6.
Pug kihajolt az ablakon.
Bár kora reggel óta szakadt az eső, az udvaron nyüzsgött a nép. A nevezetes látogatásokkor jellemző sürgés-forgáson túl is nagy volt az izgalom, mert tündéket vártak. A tündék az emberek társadalmától elkülönülten éltek, és az a hír járta, hogy furcsa és varázslatos dolgokat művelnek. Amikor az emberek megjelentek nyugaton, ők már ősidők óta ott éltek, és íratlan törvény volt, hogy bárki uralkodjon is az emberek felett a Királyságban, a tündék mindenkitől független, szabad nép.
Pug egy köhintésre figyelt fel. Kulgan egy vastag fóliáns mellett ült, és egy pillantással jelezte a fiúnak, hogy jobban tenné, ha visszatérne a tanulmányaihoz. Pug becsukta az ablakot, és leült az ágyára.
– Néhány óra még, és bőven lesz időd megbámulni a tündéket, fiam. Akkor nem sok időd jut majd a tanulásra. Hozzá kell szoknod, hogy a rendelkezésre álló időt a legcélszerűbben használd.
Fantusz odamászott Pughoz, és a fejét a fiú ölébe hajtotta. Pug elgondolkodva vakargatta az állat homlokát, aztán fölemelt egy könyvet, és nekiállt olvasni.
Kulgan elgondolása szerint Pug varázslatát a trollokkal a pillanat keltette szörnyű feszültség tette lehetővé. Szerette volna, ha a fiú más varázslók kutatásait tanulmányozva végül áttöri azokat a gátakat, amelyek miatt nem jut előbbre tanulmányaiban. Pug érdekesnek találta a könyvet. Az olvasás terén sokat haladt élőre.
Néhány perc múlva visszament az ablakhoz, és kinyitotta.
– Kulgan!
– Igen, Pug?
– Sokkal kellemesebb lenne együtt dolgozni leled,ha a tűz égne és melegítene, de a füstjét kivezethetnénk a szobából.
A tűzserpenyő parazsa és a varázsló pipája jóvoltából a szobában sűrűn állt a kékesfehér fűst. A varázsló hangosan felnevetett.
– Igazad van.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, halkan elmormolt néhány varázsigét. Hamarosan egy fehéresszürke, nagy füstgömb jelent meg a kezében, azt odavitte az ablakhoz, és kilökte rajta. A szoba levegője egyszeriben kitisztult.
– Köszönöm szépen, Kulgan – nevetett Pug. – De nekem evilágibb megoldás járt a fejemben. Mit gondolsz, mi lenne, ha kéményt szerkesztenénk a tűzserpenyőhöz?
– Lehetetlen, Pug – mondta Kulgan. Leült, és a falra mutatott. – Nem lenne gond, ha akkor beszerelték volna, amikor a tornyot építették. De eltávolítani a köveket a torony falából innen végig a szobámon, fel a tetőig, kemény munka lenne, nem beszélve arról, milyen költséges.
– Nem falba épített kéményre gondoltam, Kulgan. Tudod, a kovácsműhelyben a tűzhely fölött van egy búra, amely a tetőn keresztül elvezeti a füstöt. – A varázsló bólintott. – Nos, ha csináltatnék a kováccsal egy ilyen búrát fémből, és hozzá egy fém kéményt, amely a búraból elvezeti a füstöt, ugyanúgy működne, nem?
– Nem tudom miért ne működne ugyanúgy – mondta Kulgan rövid töprengés után. – De hová tennéd a kéményt?
– Oda! – Pug két kőre mutatott balra, az ablak felett. Rosszul illesztették be őket a torony építésekor, és most jókora rés tátongott köztük, amelyen keresztül besüvíteti a szél a szobába. – Ezt a követ ki lehetne venni – magyarázta, és a bal szélsőre mutatott. – Megpróbáltam, és laza. A kémény a tűzhely felett indulna ki, itt meggörbítenénk – mutatott egy pontra a levegőben a tűzhely felett, a kővel egy vonalban –, és ott menne ki. a szabadba. Ha betömjük körülötte a nyílást, nem fúj be a szél sem.
Kulganra láthatóan mély benyomást gyakorolt az ötlet.
– Újszerű gondolat, Pug. Lehet, hogy működik. Reggel szólok a kovácsnak, és megkérdem, mi a véleménye róla. Csodálkozom, hogy miért nem jutott ez eddig senkinek sem az eszébe.
Pug roppant elégedetten, amiért a kéménydolog az eszébe jutott, visszatért tanulmányaihoz. Újra elolvasta az a részt, amelyre az előbb már felfigyelt, és eltöprengett rajta, miért olyan homályos. Aztán fölnézett a varázslóra.
– Kulgan?
– Igen, Pug. – A varázsló felnézett könyvéből.
– Sose fogom megértetni, hogyan lehet, hogy ezek a varázslók mind megcsinálják ugyanazt, de annyiféle módon. Mintha az összes el akarna érni valamit, és meg is találják a módját, de mintha valami hiányozna abból, ahogyan csinálják.
Kulgant láthatóan érdekelte a dolog.
– És mi hiányzik, Pug?
A fiú elgondolkodva nézett.
– Én... én nem tudom. Úgy érzem, mintha arra várnék, mikor találok már valamit, amiről látom, hogy „ez az igazi, így kell csinálni, ez az egyetlen helyes módja”, vagy ilyesmi. Van ennek valami értelme?
– Azt hiszem, elég jól ismerlek ahhoz, hogy megértselek – bólogatott Kulgan. – Nagyon rendezett agyad van, Pug. Sokkal több érzéked van a logikához, mint a legtöbb embernek, a nálad sokkal idősebbeket is beleértve. A dolgokat inkább úgy vizsgálod, mint egy rendszer részeit, semmint események véletlen együttesét. Talán részben ez is az oka a problémáidnak.
Pug érdeklődő arccal figyelte, mit mond a varázsló.
– Sok minden, amire megpróbáltalak megtanítani – folytatta Kulgan – logikus rendszeren alapul, okon és okozaton, de sok nem. Olyasmi, mint mikor valaki megpróbál megtanítani valakit lanton játszani. Megmutathatja az illetőnek az ujjrendet a húrokon, de ez önmagában nem tesz senkit sem híres trubadúrrá. Nálad inkább a művészet a probléma, nem a tudás.
– Azt hiszem, értelek, Kulgan – mondta elkedvetlenedve Pug.
Kulgan felállt.
– Ezen most ne rágódj. Még fiatal vagy, és én bízom benned – mondta könynyedén és Pug számára érezhető vidámsággal hangjában.
– Szóval nem vagyok tökéletesen reménytelen? – kérdezte mosolyogva.
– Valóban nem. – Kulgan elgondolkodva nézett rá. – Az igazság az, hogy érzésem szerint egy szép napon fel fogod használni azt a logikus fejedet arra, hogy magasabb szintre emeld a mágiánkat.
Pugot meglepte ez a kijelentés, mert sose képzelte azt magáról, hogy valami nagy dolgot visz majd véghez.
Az ablakon behallatszott odalentről a kiabálás. A fiú kinézett. Az őrség egy szakasza a külső kapu felé szaladt.
– Úgy látszik, megjöttek a tündék – fordult Pug mesteréhez. – Az őrség már kivonult.
– Nagyon helyes – mondta Kulgan. – A mai napra végeztünk a tanulással. Úgysem tudlak itt tartani, amíg nem nézted meg magadnak a. tündéket. Szaladj.
Pug kirobogott az ajtón, kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat, és teljes sebességgel száguldva ért le a földszintre. Átrobogott a konyhán, ki az ajtón. Ahogy a lakótornyot megkerülte, az előudvarban ott találta Thomast egy szénásszekér tetején állva. Felkapaszkodott melléje, hogy az összeverődött várbeli kíváncsiskodók feje fölött jobban lássa az érkezőket.
– Azt hitem, már nem is jössz – mondta Thomas. – Gondoltam, egész napra bezárkózol a könyveiddel.
– Ezt a világért se mulasztanám el. Tündék! – kiáltott fel Pug.
Thomas játékosan oldalba bökte.
– Nem volt elég izgalmad erre a hétre?
– Ha téged annyira. nem érdekel – mérte végig barátját Pug –, miért állsz itt ezen a szekéren az esőben?
Thomas nem válaszolt.
– Nézd – mutatott Pug háta mögé.
Pug megfordult, és látta, hogy a várőrség vigyázzba vágja magát, miközben a zöldköpenyes lovasok belovagolnak, és elvonulnak a belső vár külső kapujához, ahol a herceg várja őket. A tündék fehér lovakon ültek. A fiúk még sose láttak tökéletesebb állatot. Sem nyereg, sem kantár nem volt rajtuk, és mintha nem érte volna őket az eső: a szőrük szárazon fénylett, nyilván valami varázslat folytán. Vagy az egész a tompa, szürkés délutáni fény játéka lehetett? Pug nem tudta eldönteni. Vezetőjük egy különösen hatalmas, hosszú lebegő sörényű, teljes tizenhat tenyér magas paripán lovagolt. A lovasok üdvözlésképpen megtáncoltatták lovukat. A tömeg csodálkozó kiáltozósakkal bámulta őket.
– Tündeparipák – suttogta Thomas. Valóban, a lovak a tündék legendás hátaslovai voltak. Íjász Martin egyszer mesélte a fiúknak, hogy a lovak az erdő mélyén, eldugott tisztások rejtekében élnek Elvandarban. Állítólag értelmes lények, varázslatos képességekkel, és embert nem tűrnek a hátukon. Sőt, azt beszélték, hogy lovast csak olyasvalaki parancsára vesznek fel, akiben tündekirályok vére folyik.
Várbéli lovászok siettek elő, hogy gondozásba vegyék a lovakat, de egy dallamos hang megállította őket.
– Nem szükséges! – szólt rájuk az élen lovagló tünde, aki a legpompásabb paripát ülte meg. Kecsesen leugrott róla, minden segítség nélkül megállt a lábán, aztán, ahogy hátravetette csuklyáját, láthatóvá vált sűrűn leomló vörös haja. Még a délutáni félhomályban is aranyosan csillant. Magas termetű nő volt, majdnem mint Borric úr maga. A herceg előállt, hogy üdvözölje. Ő fellépdelt hozzá a lépcsőn.
Borric a kezét nyújtotta.
– Légy üdvözülve, hölgyem. Nagy megtiszteltetés ez nekem és a házamnak.
Ön igazán kedves, Borric úr – felelte a tündekirálynő. A hangja telt volt, és meglepően tisztán csengett, elhatolt az udvar legtávolabbi sarkába is. Pug érezte, hogy Thomas a vállába markol. Megfordult, és meglátta Thomas átszellemült arcát.
– Gyönyörű – suttogta Thomas.
Pug tovább figyelte az üdvözléseket. El kellett ismernie, hogy a tündék királynője valóban gyönyörű, ha nem is egészen emberi mértékkel mérve. A szeme nagy, halványkék, Szinte világított a félhomályban. Az arca finoman metszett, magas pofacsontokkal és erős, de mégsem férfias állal. Mosolya széles, a fogai fehéren villantak elő tűzpiros ajkai közül. Homlokán egyszerű aranypántot viselt, amely haja leszorítására is szolgált, és így láthatóvá vált fajtájának jellemzője, cimpa nélküli, fölfelé áltó füle.
Kíséretének tagjai is leszálltak a lovukról. Tizenegy gazdagon öltözött lovas érkezett a királynővel, mind hasonlóan magas termetű, fiatalos, könnyed mozgású.
A királynő elfordult, és dallamos nyelvükön mondott valamit, mire a tündeparipák mintegy üdvözlésképpen felágaskodtak, majd kinyargaltak a meglepett nézőközönség sorai között a kapun. A herceg betessékelte vendégeit a palotába, és a tömeg lassan szétoszlott.
– Azt hiszem, ha száz évig élek, se fogok valaha is hozzá hasonlót látni – jelentette ki Thomas.
Pug meglepődve hallgatta, mert barátja ritkán fejezte ki ilyen nyíltan az érzelmeit. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy Thomas gyermekes rajongásából tréfát űzzön, de barátja arcára nézve úgy döntött, hogy az most cseppet sem lenne ildomos.
– Gyerünk- mondta ehelyett. – Bőrig ázunk.
Előbb Pug, aztán Thomas is lemászott a szekérről.
– Okosabb lenne, ha száraz ruhát húznál – mordult barátjára Pug –, és nézz utána, kitől tudnál egy száraz tabardot kölcsönkérni.
– Miért? – kérdezte Thomas.
– Ó! Nem is tudtad? – kérdezte Pug huncut vigyorral. – Hát nem mondtam még? A hercegnek az az óhaja, hogy te is az udvarral vacsorázz. Azt akarja, személyesen mondd el a tündekirálynőnek, mit láttál a hajón.
Thomas úgy nézett Pugra, mintha legszívesebben menekülőre fogná a dolgot.
– Én? A nagyteremben vacsorázzak? – Egész belesápadt a gondolatba. – Én beszéljek? A királynővel?
Pug kéjesen vigyorgott.
– Mi sem egyszerűbb! Kinyitod a szádat, és máris jön belőle a hang.
Thomas rá akart húzni egyet Pugra, de az lebukott az ütés elöl, majd mikor a barátja elfordult, elkapta hátulról. Pug izmos fiú volt, ha nem is olyan magas növésű, mint Thomas, és könnyedén fölemelte barátját a földről. Thomas küszködött, aztán hamarosan mindkettőjükön ellenállhatatlanul erőt vett a nevethetnék.
– Pug, tegyél már le!
– Nem, amíg észre nem térsz!
– Már semmi bajom!
Pug a talpára állította Thomast.
– Mitől gurultál úgy be?
– Hát a nagyképűségedtől, meg hogy nem szóltál az utolsó pillanatig.
– Helyes, elnézést, amiért ilyen soká vártam. És mi van még?
Thomas a vállát húzogatva nézett körül, de láthatóan nem az eső zavarta.
– Én nem tudom, hogy kell előkelő társaságban enni. Félek, hogy valami butaságot csinálok.
– Semmi gond. Figyelj engem, és csináld azt, amit én. Bal kezedben fogd a villát, a késeddel vágjál, és gyakran használd a kézöblítő edényt, mert a kezed zsíros lesz a bordacsontoktól. És ne feledd el, hogy a csontokat a vállad fölött dobd hátra a kutyáknak ne a herceg asztala elé. És a szádat ne az ingujjadba töröld, hanem az asztalkendőbe, arra való.
Míg a katonai körlet felé sétáltak, Pug tovább oktatta barátját az udvai viselkedés finomságaira. Thomasra láthatóan nagy hatással volt Pug széles körű tájékozottsága.
Thomas nem tudta, mit csináljon. Szemmel láthatóan rosszul érezte magát, és elkeseredett. Valahányszor valaki véletlenül ránézett, úgy érezte, hogy valamit vétett az udvari etikett ellen. Ha a tekintete az asztalfőre tévedt, a tündekirálynő láttára a gyomra csomóba rándult, és elkomorodott, mintha valami szörnyű bánat érte volna.
Pug úgy rendezte a dolgot, hogy Thomas melléje kerüljön, minél távolabb a hercegtől. Az ő rendes helye Borric úr asztalánál, a hercegnő mellett volt, de most örült, amiért távolabb ülhet a leánytól, mert az még mindig éreztette vele, mennyire elégedetlen. Rendszerint jókat szórakoztak az ezernyi apró pletykán, amelyeket az udvar hölgyei olyan gyönyörűséggel tálaltak egymásnak, de előző este hangsúlyozottan nem vett róla tudomást, és minden figyelmét a meglepett, de szemmel láthatóan elégedett Rolandra pazarolta. Pugot kissé megzavarta saját reakciója: a megkönnyebbülése, amelybe azonban jó adag ingerültség is vegyült. Megkönnyebbülést jelentett, amiért nem kellett elviselnie a leány gonoszkodásait, ugyanakkor bosszantotta Roland udvarlása: olyan volt ez, mint egy viszkető kiütés, amit nem tud megvakarni.
Bántotta, amiért Roland az utóbbi időben olyan ellenségesen viselkedett vele szemben, amit merev modorával ügyetlenül igyekezett leplezni. Pughoz Roland sose állt olyan közel, mint Thomas, de eddig még sose volt ok, amiért haragudtak volna egymásra.
Ahogy Pug Thomasra nézett, látta, hogy a barátja teljesen elveszett mélységes melankóliájában. Azután megint Carline-t nézte. A hercegnő levette ugyan a lábáról, de ezt az értést jelentősen mérsékelte valami furcsa, kényelmetlen hangulat, amely minden alkalommal elfogta, amikor a leány a közelébe került. Egyszerűen túl bonyolult lélek volt althoz, hogy közönséges ábrándképekben elhelyezhető legyen. Az egész hercegnő-ügy hallatlanul kínos volt számára, de amikor Roland társaságában látta a leányt, elfelejtkezett minden belső vívódásról, és egy kevésbé értelmes, de annál alapvetőbb érzés kerítette hatalmába: a féltékenység.
Felsóhajtott. Megrázkódott és Thomas bajait feledve saját nyomorúságára gondolt. Végül is – döntötte el aztán – mégsem vagyok egyedül. Carline ugyanis ebben a pillanatban Roland szemmel látható bosszúságára elmerülten csevegett Aglaranna fiával, Elvandar hercegével, Calin-nal. A herceg látszólag egykorú volt Aruthával és Lyammal, de végül is ugyanez volt a helyzet az anyjával is, aki szemre mintha húszas éveiben járt volna. Egyébként minden tünde, a királynő legidősebb tanácsadója, Tathar kivételével, egészen fiatalos kinézetű volt, és maga Tathar sem látszott öregebbnek, mint Crydee hercege.
A vacsora végeztével a hercegi udvar nagyobbik része visszavonult, maga a herceg, miután felállt, karját nyújtotta Aglarannának, aztán őt és azokat, akik parancsa szerint hivatottak voltak kíséretében maradni, bevezette a tanácsterembe.
A fiúk négy napon belül harmadízben találták magukat a herceg tanácstermében. Pug felszabadultan mozgott, mint korábban, részben a bőséges vacsorának köszönhetően, Thomas azonban feszélyezettebb volt, mint valaha: ha a vacsora előtt főleg a tündekirálynőt bámulta, most, hogy közel került hozzá, mindenhová nézett, csak a hölgy felé nem. Pug gyanította, bár nem volt benne biztos, hogy Aglaranna észrevette Thomas zavarát, és enyhén elmosolyodott.
A királynő kíséretében érkezett két tünde, Calin és Tathar nyomban ahhoz az asztalhoz mentek, amelyen az edényt és a többi holmit, amit a tsurrani katonától elvettek, kiállították. Alaposan megvizsgáltak minden darabot, és láthatóan meghökkenten tanulmányozták a részleteket.
A herceg jelezte, hagy kezdődik a megbeszélés, és a két tünde elfoglalta helyét a királynő mellett. Pug és Thomas az ajtóban álltak, mint rendesen.
– Olyan pontosan beszámoltunk önöknek a történtekről, amennyire csak módunkban állt – kezdte a herceg –, és most saját szemükkel láthatják a bizonyítékokat. Ha célszerűnek tartják, a fiúk is elmondhatják önöknek, mi történt a hajón.
A királynő helyeslően bólintott, de Tathar volt az, aki a herceghez fordult:
– Szívesen meghallgatnánk a történetet első kézből, fenség.
Borric intett a fiúknak, hogy lépjenek közelebb. Azok előreléptek.
– Melyikőtök talált rá erre a világunkon kívüli emberre? – kérdezte Tathar.
Thomas Pugra pillantott, jelezve, hogy inkább ő beszéljen.
– Ketten együtt – mondta Pug, aztán, minthogy nem tudta, hogyan kell a tündét megszólítani, hozzátette: – Uram. – Tathart szemmel láthatóan kielégítette ez a szokványos megszólítás. Pug elmesélte, mi minden történt aznap, igyekezett, hogy ne hagyjon ki semmit. Mikor befejezte, Tathar egy sor kérdést intézett hozzá, kicsit felelevenítette az emlékezetét, és sikerült is néhány apró, elfelejtett részletet felidéztetnie vele.
Mikor befejezte, Pug visszament a helyére, és Tathar végigcsinálta ugyanazt a procedúrát Thomasszal is. Thomas akadozva, nyilvánvaló zavarban kezdett bele, mikor a tündekirálynő bátorítóan rámosolygott, tökéletesen összezavarodott, és hamarosan el is bocsátották.
Tathar hátradőlt a székén.
– Sose hallottunk ilyen hajóról. Sok szempontból olyan, mint minden más hajó, de azért mégsem egészen. Meggyőztek bennünket.
Mintegy néma felhívásnak engedelmeskedve, Calin szólalt meg.
– Édesapám, a király halála óta Elvandar haduraként szolgálok. Az én feladatom irányítani a testőrséget, a hadsereget, az irtásainkat őrző egységeket. Egy idő óta furcsa jelenségekre lettünk figyelmesek a nagyerdőben a Crydee folyótól délre. Futáraink az erdő legeldugottabb részein többször találtak emberektől származó nyomokat – egészen Elvandar határán is, de olyan távol is, mint a Kőhegység tövében húzódó Északi-hágó.
– A járőreink heteken keresztül próbálkoztak vele, hogy találkozzanak ezekkel az emberekkel, de mindenütt csak a nyomaikat találták. Sehol sem kerültek a kezükbe olyan holmik, amilyeneket egy felderítő vagy harcos alakulat hátra szokott hagyni. Ezek az emberek roppant nagy gonddal rejtik el jelenlétüket. Ha nem mentek volna olyan közel Elvandarhoz, talán sose fedeztük volna fel őket, de az otthonunkat senki sem közelítheti meg észrevétlenül.
– Néhány napja egyik felderítőnk megfigyelt egy idegenekből álló csoportot, amint az erdőségeink határában átkelnek a folyón, és elindulnak az Északi-hágó felé. Fél napig a nyomukban járt, aztán elveszítette őket.
– Egy tünde nyomkereső elveszíthette őket? – kérdezte Fannon felhúzott szemöldökkel.
– Nem ügyetlenségből – felelte Calin. – Egyszerűen bementek egy sűrűbe, és nem jöttek ki belőle a másik oldalon. Az emberünk egy bizonyos pontig követte a nyomaikat, aztán a nyomok is egyszerűen eltűntek.
– Azt hiszem, már tudjuk, hová tűntek el- mondta Lyam. Szokatlanul komor volt, és jobban hasonlított az apjára, mint valaha.
– Négy nappal azelőtt, hogy az üzenetet megkaptuk tőletek – folytatta Calin –, ketten egy másik tündével észrevettünk egy csoportot, nem messze onnan, ahol utoljára látták őket. Zömök emberek, borotvált arcúak. Tízen voltak, és nagyon óvatosan vonultak az erdőben, a legapróbb zörejre is felfigyeltek. De akármilyem óvatosak voltak, arra nem jöhettek rá, hogy a nyomukban vagyunk.
– Valamennyien fényes, színes páncélt viseltek, vöröset, kéket, egyesek zöldet, mások sárgát, kivéve egyet, aki fekete ruhát hordott. Olyan kardjuk volt, mint az ott az asztalon, és furcsa, rövid, visszagörbített íjuk.
– Visszacsapó íjak, mint amilyeneket a keshi katonák használtak – mondta Algon izgatottan.
– Kesh mát régen kivonult erről a vidéktől – mondta Calin széttárt karokkal. És amikor nekünk a birodalommal kapcsolatunk volt, még közönséges tiszafa vagy kőrisfa íjakat használtak.
– Két napig jártunk a nyomukban. Éjszakára megálltak, nem gyújtottak tüzet, és nagyon vigyáztak, hogy semmi nyomot ne hagyjanak maguk után. Minden ételmaradékot és szemetet egy zsákba gyűjtöttek és a csoport egy tagja vitte magával. Nagyon óvatosan mozogtak, de így is könnyű volt követni őket.
– Az erdő szélén, az Északi-hágó bejáratánál valamit lejegyeztek egy pergamenlapra, mint ahogy ezt az útjuk során többször is megtették, aztán a feketébe öltözött működésbe hozott valami furcsa szerkezetet, és eltűntek a szemünk elől.
Mozgolódás támadt a herceg emberei között. Különösen Kulgan látszott nyugtalannak.
Calin elhallgatott.
– A legérdekesebb azonban a nyelvük – folytatta rövid hallgatás után. – Semmilyen általunk ismert nyelvre sem hasonlít. Halkan beszéltek, de a számunkra jól hallhatóan, és mégsem értettük egyetlen szavukat sem.
– Mikor ezt meghallottam, megijedtem – szólt közbe a királynő –, mert nyilvánvaló, hogy ezek a világunkon kívüliek föltérképezik a nyugatot, szabadon járkálnak a nagyerdőben, a Kőhegységben és most a Királyság partjain is. Már éppen készültünk nektek üzenni, mivel egyre gyakrabban kaptunk jelentést ezekről az idegenekről, és állandóan újabb csoportok tűnnek fel az Északi-hágó környékén.
Arutha előrekönyökölt az asztalon.
– Ha átkelnek az Északi-hágón, felfedezik az utat Yabonba és a Szabad Városokhoz. A hegyekben már valószínűleg havazik, és talán rájönnek, hogy a tél folyamán gyakorlatilag minden segítségtől el vagyunk vágva.
A herceg arcán egy pillanatra feltűnő rémület meghazudtolta higgadt modorát. Sietve erőt vett magán, és megszólat.
– Még mindig ott van a Déli-hágó, és lehetséges, hogy a térképezésben nem jutottak el odáig. Ha ott is előfordulnának, a törpök minden bizonnyal megtalálták volna a nyomukat, minthogy a Szürke Tornyok hegyeiben a falvak meszszebb esnek egymástól, mint a Kőhegyeken.
– Borric uram – mondta Aglaranna –, és sose tettem volna ki a lábamat Elvandarból, ha nem gondolom, hogy a helyzet komoly. Mindabból, amit ön elmondott a világunkon túli birodalomról, az következik, hogy ha azok tényleg olyan hatalmasok, akkor féltem a Nyugat valamennyi szabad országát. Bár a tündék nem rajonganak a Királyságért, tiszteljük a nyugatiakat, mert mindig becsületesek voltak, és sose akartak a hatalmukat kiterjeszteni az országunkra. Ha ezek az idegenek hódítani jönnek ide, mi szövetségre lépünk önökkel.
Borric hosszas hallgatott, aztán így válaszolt.
– Köszönöm Elvandar Úrnőjének háború esetére a tündék segítségét. És hálával tartozunk tanácsaikért is, mert most már módunkban áll cselekedni. Ha nem szerzünk tudomást arról, ami az erdőségekben történt, valószínűleg több időt hagytunk volna az idegeneknek arra, hogy felkészüljenek, akármilyen bajt szándékoznak hozni ránk. – Megint elhallgatott, mérlegelte hogyan folytassa. – Én meg vagyok győződve arról, hogy a tsurannik rosszat forralnak ellenünk. Mert el tudom képzelni, hogy valaki felderítést végez egy idegen és ismeretlen országban, mert meg akarja ismerni, miféle emberek laknak abban az országban, hogyan élnek, de amikor harcosok végeznek széles körű térképezési munkákat, az csak egy invázió előjátéka lehet – A herceg kihúzta magát; a hangja parancsolóvá keményedett. – Lépni fogunk. Üzenetet küldök Brucal hercegnek Yabonba , és újabb üzenetet a Kőhegyek közé meg a Szürke Tornyokba.
– Jó lenne megtudni – jegyezte meg Aglaranna –, mit tudnak a törpök.
– Reméltem, hogy mostanra hírt kapok felőlük- mondta Borric –, de sem a küldönceink nem tértek vissza, sem a galambok, amelyeket magukkal vittek.
– Vércsék talán? – szólt közbe Lyam. – A galambok nem mindig megbízhatók. Vagy talán a küldöncök oda sem értek a törpökhöz?
Borric Calinhoz fordult.
– Negyven éve volt Carse ostroma, és azóta nem sok kapcsolatunk volt a törpökkel. Ki most a törp törzsek főnöke?
– Akárcsak akkor – közölte a tündeherceg –, a Kőhegyiek most is a Rogar házhól származó Harthorn zászlaja alatt élnek Delmoria faluban, a Szürke Tornyok törpéi pedig a Tholin házbeli Dolgan lobogója alatt élnek Caldarában.
– Mindkettőjüket ismerem, bár még gyerek voltam, amikor Carse-ot felszabadították a Sötét Testvériség ostroma alól – mondta Borric. – Baj esetén hatalmas szövetségesek lesznek.
– És mi van a Szabad Városokkal Krondor hercegével? – kérdezte Arutha.
Borric hátradőlt a székén.
– Ezen még gondolkodnom kell. Problémák vannak Keleten, legalábbis ilyen híreket kaptam. Ma éjszaka még gondolkodom a dolgon. – Fölállt. – Köszönöm ezt a megbeszélést! Kérem, valamennyien térjenek vissza a szálasukra, pihenjenek, és frissüljenek fel. És kérem önöket, dolgozzanak ki terveket, hogyan fogadjuk a támadókat, ha jönnek. Holnap újból találkozunk.
A tündekirálynő felállt, Borric a karját nyújtotta, és kikísérte azon az ajtón, amelyet Thomas és Pug tartott számukra nyitva. Utoljára a két fiú ment ki a teremből. Fannon Thomast szólította, és együtt indultak a katonai körzetbe. Kulgan megállt a terem ajtaja előtt Tullyval és a két tűndetanácsossal.
– Pug – fordult a varázsló inasához –, Calin herceg kifejezte érdeklődését kis varázskönyv-könyvtárad iránt. Kérlek, mutasd meg neki.
Pug kijelentette, hogy örömmel, felvezette a herceget a lépcsőn, és kinyitotta előtte szobája ajtaját. Előreengedte a herceget, aztán ő is belépett. Fantusz éppen aludt. Hirtelen ébredt, és bizalmatlanul méregette a tündét.
Calin lassan odament a sárkányhoz, halkan mondott neki valamit, amit Pug nem értett, mire Fantusz láthatóan megnyugodott, és odanyújtotta fejét a tündének, hogy megvakargassa, aztán várakozóan nézett Pugra.
– Igen – mondta. neki Pug –, a vacsorának vége van odalent. A konyha most nyilván tele van maradékkal. – Fantusz farkasmosollyal az ablakhoz sétált, orrával kinyitotta, szárnyait kitárva egy lendülettel kireppent, és máris siklom lefelé a konyha felé.
Pug székkel kínálta a herceget.
– Köszönöm mondta a herceg –, de a ti székeitek meglehetősen kényelmetlenek az én fajtám számára. Én inkább leülök a földre, ha meg engeded. Szokatlan háziállatot tartasz, Pug úrfi. – Rámosolygott Pugra. Az kényelmetlenül érezne magát, amiért szerény szobájában kell vendégül látnia a herceget, de a tünde természetes viselkedése lassan megnyugtatta.
– Fantusz nem annyira kedvenc háziállatom, mint inkább állandó vendégem. Saját feje után megy, időnként hetekre eltűnik, de azért többnyire itt tartózkodik. Most, hogy Meecham elment, a konyha előtt kell kosztolnia.
Mikor Calin az iránt érdeklődött, ki az a Meecham, Pug elmagyarázta neki, és hozzátette:
– Kulgan elküldte a hegyekbe, Bordonba, a herceg néhány katonájával, mielőtt az Északi Átjárót belepi a hó. Azt nem mondta meg, miért megy el, fenség.
– Jobban szeretném, ha tegeznél és Calinnak szólítanál, Pug – mondta a tündeherceg miközben a fiú könyveit nézegette. Pug elégedetten mosolygott.
– Mit gondolsz, Calin, mit szándékozik tenni a herceg?
A tünde titokzatosan mosolygott.
– A herceg elő fogja adni terveit, gondolom. Azt hiszem, Meecham az utat készíti elő számára arra az esetre, ha keletre akarna utazni. Holnap reggel valószínűleg megtudod. – Rápillantott egy könyvre és felemelte. Szerinted érdekes ez a könyv?
Pug odanézett.
– Ez Dorcastól a Tanulmány a tárgyak animációjáról? Igen, bár általában kicsit homályos.
– Jól látod. Dorcas ködös fejű ember volt, legalábbis én annak találtam.
– De hiszen Dorcas harminc éve halott! – csodálkozott Pug.
Calin széles mosollyal villantotta ki egyenletes, fehér fogsorát. Világos színű szeme megcsillant a lámpás fényében.
– Úgy látszik, nem sokat tudsz a tündékről.
– Nem sokat – ismerte el Pug. – Te vagy az első tünde, akivel beszélek, bár lehet, hogy láttam egyszer egyet, amikor nagyon kicsi gyerek voltam. Nem vagyok benne biztos. – Calin félretette a könyvet. – Csak annyit tudok, amennyit Íjász Martin elmondott, hogy valamilyen módon tudtok beszélni az állatokkal és bizonyos szellemekkel. Meg hogy Elvandarban laktok, és leginkább saját fajtátok társaságát kedvelitek.
A tünde halkan, dallamosan felnevetett.
– Ez majdnem mind igaz. De én ismerem Íjász barátunkat, és fogadni mernék, hogy alaposan kicifrázta a meséit, mert bár nem hazug ember, megvan benne a tündék humorérzéke. – Pug arcán látszott, hogy nem egészen érti a dolgot. – Mi a ti mértéketekkel mérve igen hosszú étetet élünk. Megtanuljuk értékelni a világban a humort, és gyakran elszórakozunk dolgokon, amelyeket mások nem találnának szórakoztatónak. Vagy mondhatod úgy is, hogy másképpen nézzük az életet. Azt hiszem, Martin ezt tőlünk tanulta.
– Csúfondáros szeme van – bólintott Pug.
Calin kérdően húzta fel a szemöldökét.
– Itt sokan úgy gondolják – magyarázta Pug –, hogy nehéz kijönni Martinnal. Ő valahogy más. Egyszer hallottam, amikor egy katona azt mondta, hogy csúfondáros szeme van.
Calin felsóhajtott.
– Martinnak nehéz élete volt. Kora ifjúságában magára maradt. A silbani barátok ugyan derék jó emberek, de nincsenek gyermekek nevelésére berendezkedve. Martin, mihelyt el tudott szabadulni a gyámságuk alól, úgy élt az erdőben, mint egy vad. Én találtam rá egyszer, két gyerekkel verekedett a mieink közül: egészen fiatal korunkban nem sokban különbözünk az embergyerekektől. Az évek során aztán egyike lett a kivételes embereknek, akik szabadan jöhetnek mehetnek Elvandarban, amikor kedvük tartja. Értékes barát. De azt hiszem, miután nem tartozik egyik világhoz sem, a tündékéhez sem, az emberekéhez sem, különösen súlyosan nehezedik rá a magány.
Pug most váratlanul új megvilágításban látta Martint, és elhatározta, hogy megpróbálja közelebbről is megismerni a fővadászmestert.
– Igaz, amit rólatok mondott? – kérdezte aztán visszatérve eredeti témájukhoz.
– Bizonyos vonatkozásban igaz. Persze az állatokkal mi is csak úgy tudunk beszélgetni, mint az emberek, bizonyos hangokkal megnyugtatjuk őket, bár ezen a téren kétségtelenül ügyesebbek vagyunk nálatok, mert jobban érzékeljük az állatok lelkiállapotát. Martinban van valami ebből a képességből. De szellemekkel nem beszélgetünk. Vannak lények, amelyeket mi közelebbről ismerünk, és amelyeket az emberek szellemeknek tartanak, mint a driádok, a manók meg a nimfák, pedig azok is természetes lények, akik a mi mágikus közegünkben élnek.
– A ti mágikus közegetekben? – kérdezte Pug felcsillanó érdeklődéssel.
– A mi mágiánk része a lényünknek, és a legerősebben Elvandarban érvényesül. Ősi örökség ez, és ez tesz alkalmassá arra, hogy erdeinkben a természettel összhangban élhessünk. Az erdőkben úgy dolgozunk, mint mindenki más, vadászunk, gondozzuk a kertjeinket, megüljük ünnepeinket, oktatjuk ifjainkat. Az idő Elvandarban lassan múlik, más ott, mint másutt, és azért emlékszem arra a beszélgetésemre Dorcas-szal, mert fiatalos külsőm ellenére több mint százéves vagyok.
– Száz... – Pug a fejét csóválta. – Szegény Thomas, el volt keseredve, amikor meghallotta, hogy a királynő fia vagy. Most tökéletesen, vigasztalan lesz.
Calin félrebillentette fejét.
– Az a gyerek, aki velünk volt a tanácsteremben? – kérdette arcán félmosollyal.
Pug bólintott.
– Nem az első eset, hogy királynő édesanyám ilyen hatással van emberekre – állapította meg Calin –, bár az idősebb férfiak jobban leplezik érzelmeiket.
– De nem haragszol? – kérdezte Pug, mert védelmébe akarta venni barátját.
– Nem, Pug, természetesen nem. Elvandarban mindenki szereti a királynőt, és elismert tény, hogy szépsége felülmúlhatatlan. Nem lep meg, hogy a barátodat lehengerelte. Mióta atyám, a király meghalt, nem egy bátor nemes kérte meg a tieid közül Aglaranna kezét. Most, hogy letelt a gyász ideje, férjhez mehet, ha akar. De nem valószínű, hogy a te fajtádból választ valakit; mert, bár nem sok ilyen házasság köttetett, a vége azoknak is mindig szomorú lett. Ha az istenek is úgy akarják, anyám még sok emberöltőt megél.
Calin körülnézett a szobában.
– Thomas barátunk minden bizonnyal kinövi a tündék nagyasszonya iránti érzelmeit, éppen úgy, ahogy, a ti hercegnőtök érzelmei is meg fognak változni irányodban, gondalom.
Pug zavarba jött, és érdekelte volna, mit beszélgethetett vajon Carline és a tündeherceg a vacsoránál, de úgy érezte, kínos lenne efelől kíváncsiskodni.
– Láttam, hogy sokat beszélgettetek egymással.
– Már arra számítottam, hogy egy két méter magas hőssel találkozom majd, akinek villámok táncolnak a vállain, miután a jelek szerint legalább egy tucat trollt pusztítottál el egy kézlegyintéssel.
– Csak ketten voltak, és az egész inkább véletlen volt – pirult el Pug.
– Kettő is szép teljesítmény – ráncolta a szemöldökét Calin. – Azt hittem, hogy a hölgy fantáziál. Szívesen hallanám tőled, hogy történt a dolog.
– Különös történet – mondta Calin, mikor Pug befejezte beszámolóját. Nem ismerem közelebbről az emberek mágiáját, de amennyit tudok róla, annak alapján az, amit tettél, valóban olyan különös, ahogy azt, Kulgan mondja. A tünde-mágia egészen más, mint az emberi, de mi jobban megértjük a miénket, mint ti a tiéteket. Még sose hallottam, hogy ilyesmi megesett volna, de egyetértek veled. Előfordul, hogy kényszerítő szükség esetén, egy belső indításra olyan erők támadnak, amelyek addig ismeretlenül szunnyadtak valakiben.
– Erre én is gondoltam – mondta Pug –, de jó lenne, ha kicsit jobban megérteném, mi történt.
– Talán ennek is eljön az ideje egyszer.
Pug a vendégére nézett.. Mesélnél nekem a tündemágiáról?
– A mi mágiánk ősi erő. Része annak, amik vagyunk, és mindannak, amit teszünk. Tündecipőben még az ember is hangtalanul járhat, és tündeíjakkal biztosabban talál célba, mert ilyen a mi mágiánk. A természetünkben van, ott van erdeinkben, mindenben, amit alkotunk. Varázsmondóink, mint Tathar, ügyesen irányítják, ők azok, akik tökéletesen birtokukban tartják ezt a mágiát. De nem könnyű feladat irányítani, mert ellenáll minden manipulációnak, leginkább a levegőhöz hasonlítanám, körülvesz bennünket, láthatatlan, de mint ahogy a levegőt érzékeljük, mihelyt feltámad a szél, valamiképpen ennek is anyaga van. Az erdeinkről az emberek azt mondják, bűvös erdők, mert olyan régen lakunk bennük, hogy a mágiánk révén megteremtődött Elvandar misztériuma. Mi, akik ott élünk, békében élünk. Senki sem léphet Elvandar területére hívatlanul, hacsak nem valami nagy hatalmú varázsló az illető. Azokat, akik gonosz szándékkal közelítenek, már a tündeerdők legszélső határán elfogja valami félelmetes érzés. Nem mindig volt ez így. Sok-sok ével ezelőtt együtt éltünk más népekkel, a mordelekkel, akiket ti a Sötét Ösvény Testvériségének neveztek A nagy szakítás óta, amikor elűztük őket erdeinkből, Elvandar megváltozott. Maradéktalanul a mi helyünk, a mi otthonunk, a mi lényegünk lett.
Beszélgetésük a késő éjszakákba nyúlt. Sokféle dologról beszélgettek Pugot elbűvölte a tündeherceg, és hízelgett neki, amiért láthatóan minden érdekekre, amiről beszélt neki.
Végül lekísérte vendégét a nagy hallba, ahol a szolgák elvezették a lakosztályába. Pug visszament szobájába, és lefeküdt. A csuromvizes Fantusz odabújt melléjé, s ködben elégedetlenül morgott, amiért kénytelen volt zuhogó esőben röpködni. Fantusz hamar elaludt, de Pug még sokáig ébren hevert. A tűzserpenyőben izzó parázs fényét nézte, ahogy a mennyezeten táncol, és képtelen volt megidézni az álmot. Megpróbálta elűzni fejéből a különös idegenek képét, de a nyugati erdőségekben lopakodó, fényes vértezetű harcosok sokáig kísértették, és nem hagyták elaludni,
Másnap reggel komor hangulat uralkodott Crydee várában. A szolgák pletykálkodása miatt elterjedt a tsurani idegenek híre, de pontos részleteket senki sem tudott. Mindenki végezte a dolgát, s közben félfüllel figyelt, hátha elcsíp valamit a találgatásokból, mihez fog vajon a herceg. Egy dologban mindenki egyetértett; Borric conDoin, Crydee hercege nem az az ember, aki tétlenül ül és vár. Valami történni fog, mégpedig hamarosan.
Pug egy szalmabálán ült, és Thomast figyelte, amint kardjával egy karóra tűzött bábu ellen csatázik, hol visszakézből, hol egyenes vágással csapkodja a végtelenségig. De nem túl nagy lelkesedéssel vagdalkozott, és a végén undorral eldobta a kardját.
– Nem jutok semmire, – Odasétált Pughoz, és leült melléje. – Kíváncsi lennék, miről beszélgetnek.
Pug a vállát vonogatta. Thomas nyilván a herceg tanácskozására gondolt. Ma nem hívták őket, hogy vegyenek részt benne, és az elmúlt órák szörnyen lassan teltek.
Aztán az udvar hirtelen életre kelt. Szolgák futottak a főkapu felé.
– Gyerünk – mondta Thomas. Pug leugrott a báláról, és a barátja után sietett.
Idejében sikerült megkerülniük a lakótornyot, hogy lássák, amint az őrség kivonul, mint az előző napon. Aznap hidegebbre fordult az idő; de az eső nem esett. A fiúk ugyanara a szekérre másztak fel, mint tegnap.
– Azt hiszem, az idén korán fog havazni – közölte Thomas dideregve –, tatán már holnap.
– Akkor ez lesz a legkorábbi hó, amióta az eszemet tudom – állapította meg Pug. – Fel kellett volna venned a köpenyedet. Tisztára izzadt vagy a gyakorlástól, még megfázol ebben a hidegben.
– Te jó ég! – nézett rá méltatlankodva Thomas. – Éppen úgy beszélsz, mint a mamám.
– De aztán ne fussál hozzám, hogy segítsek, ha kékre fagytál és köhögsz meg tüsszögsz, mert én ugyan nesze foglak sajnálni, Thomas. Megarson – kiáltott rá Pug magas, éles orrhangon, megjátszva a kétségbeesettet.
– Most pontosan olyan voltál, mint a mamám – vigyorgott Thomas.
A belső vár kapuja csikorogva nyílott. A hangra a két fiú megfordult. A henceg és a tündekirálynő lépett ki rajta, mögöttük a többi vendég. A herceg mintegy búcsúzásként, baráti gesztussal a királynő kezét fogta. Aztán a királynő a tölcsért farmált a kezéből, és néhány dallamos szót mondott, nem hangosan, de úgy, hogy a tömeg zaján túl is mindenütt hallható volt. A szolgák az udvarban elnémultak, majd lódobogás hangzott fel a várkapu előtt.
A kapun tizenkét fehér ló nyargalt be, és állt meg, mintegy üdvözlésképpen felágaskodva a tündekirálynő előtt. A tündék minden segítség nélkül felpattantak paripájukra, búcsút intettek a hercegnek, és kinyargaltak a kapun.
Miután eltűntek, a tömeg még néhány percig úgy ált ott, mintha az emberek nem szívesen törődnének bele, hogy talán egész életükben utoljára láttak tündéket. Aztán mindenki visszaballagott munkájához.
Thomas a messzeségbe bámult.
– Mi van veled? – fordult hozzá Pug.
Bárcsak megláthatnám egyszer Elvandart – mondta halkan Thomas.
– Talán meglátod – mondta megértően Pug, aztán könnyedebb hangon hozzátette. – De nem valószirtű. Mert én varázsló leszek, te meg katona, és a királynő még sokáig fog uralkodni Elvandarban azután is, hogy mi már régen meghaltunk.
Thomas tréfásan nekiugrott barátjának, és birkózva hemperedtek bele a szalmába.
– Ó! Szóvak így vagyunk? Nos hát igenis, egy szép napon elmegyek. Elvandarba. – Maga alá gyűrte Pugot, és a mellére ült. – És ha elmegyek, nagy hős leszek, tucatszor legyőzőm a tsuranikat, és ő úgy fog fogadni, mint, a legkedvesebb vendégét. Hát ehhez mit szólsz?
Pug nevetve próbálta lelökni magáról.
– És én leszek a legnagyobb varázsló az egész világon.
Mindketten javában hahotázták, mikor egy hang félbeszakította mulatságukat.
– Pug! Hát itt vagy?
Thomas lemászott Pugról. Pug felült. Zömök férfi közeledett feléjük, Gardell volt az, a hordómellű kovácsrnester, akinek már alig maradt haja, de annál sűrűbb volt fekete szakálla. A karja kormos, a kőtényén megszámlálhatatlan apró szikraégette lyuk. Csípőre tett kézzel állt még a szekér mellett.
– Mindenütt kerestelek már. Készen van a fedél, amit Kulgan kért a tűzserpenyődre.
Pug lekecmergett a szekérről. Thomas utána. Elindultak Gardell után a lakótorony mögé, a kovácsműhelyhez.
– Fene ügyes gondolat az a fedél – állapította meg a nagydarab kovács.
Már vagy harminc éve dolgozom abban a kovácsműhelyben, de sose jutott még eszembe, hogy ilyesmit használjak a tűzserpenyőkhöz. Mindjárt nekiálltam megcsinálni, ahogy Kulgan elmagyarázta, hogyan képzeli el.
A kovácsműhely egy tágas fészer volt, benne két olvasztókemence, egy nagy és egy kicsi, és több különböző méretű üllő. A legkülönbözőbb, javításra váró darabok hevertek szerteszét: vértek, lószerszám, konyhaedények. Gardell odament a nagyobbik kemencéhez. Felemelte a fedelet. Körülbelül egy méter széles és egy méter magas volt, kúpos tetején lyukkal. A közelben néhány hosszú, vékonyfalú fémcső hevert. Gardell odanyújtotta a művét, hogy közelebbről is tanulmányozhassák.
– Viszonylag vékonyra csináltam, hagy minél könnyebb legyen, mert ha túl nehéz lenne, összeroskadna. – Lábujjával néhány fémrúd felé bökött. – A padlóba majd fúrunk néhány kis lyukat, azokba illesztjük bele a támaszokat. Lehet, hogy eltart egy darabig, míg rájövünk, hogyan rögzítsük, de szerintem jól fog működni a találmányod.
Pug szélesen elmosolyodott. Szörnyen megörült, amikor látra, hogyan ölt testet az ötlete. Újszerű, felemelő érzés volt.
– Mikor szerelhetjük föl?
– Most mindjárt, ha úgy akarod. Be kell vallanom, magam is szeretném látni, hogy működik.
Pug felmarkolt néhány csövet, a többit Thomas kapta fel a rudakkal együtt, és szokatlan terhükkel megrakodva elindultak a varázsló tornya felé, mögöttük a vigyorgó kovácsmesterrel.
Kulgan mélyen elgondolkodva igyekezett a lépcsőn fel a szobája felé, amikor valaki hirtelen felkiáltott a feje fölött:
– Vigyázz!
Még idejében nézett fel, hogy észrevegye azt a kőtömböt, amily részeg tántorgással ugrált lefelé a lépcsőn. Kulgan félreugrott, és a kőkolonc pontosan ott vágódott neki a falnak, ahol az előbb állt. Aztán megállapodott a lépcső aljánál. A levegőben malterpor terjengett. Kulgan nagyot tüsszentett.
Thomas és Pug aggódó arccal szaladt le a lépcsőn. Mikor látták, hogy nem sérült meg senki, szemmel láthatóan megnyugodtak.
Kulgan baljós tekintettel mérte végig a két ifjút.
– Hát ez meg micsoda?
Pug zavartan feszengett, Thomas pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
– Megpróbáltuk lehozni az udvarba azt a lövet, és valahogy kicsúszott a kezünkből – nyögte ki végül Pug.
– Valahogy kicsúszott a kezetekből? Inkább úgy látszott, mintha kétségbeesve menekülne előletek. Na és miért cipeltétek egyáltalán azt a követ? És honnan szedtétek?
– Ez az a laza kő a szobám falából – magyarázta Pug. – Kivettük, hogy Gardell betehesse a helyére az utolsó füstcsövet. – Mikor Kulgan láthatóan még mindig nem értette a dolgot, tovább magyarázott: – az én tűzserpenyőmhöz készült, emlékszik, mester?
– Aha! – kiáltott fel Kulgan. – Igen. Most már emlékszeg. – Egy szolga tűnt fel, és érdeklődött a zaj oka felől. Kulgan megkérte, hívjon oda két munkást az udvarról, és vigyék el onnan azt a kőkoloncot. Mikor a szolga elment, Kulgan a fiúkhoz fordult. – Azt hiszem, okosabb lesz, ha egy kicsit izmosabb valaki cipeli el innen azt a követ. Na és most hadd lássam azt a csodát.
Felmentek a fiú szobájába. Gardell éppen az utolsó csődarabot illesztette a helyére. Mikor Kulganék beléptek, megfordult.
– Nos, mit szóltok hozzá?
A serpenyőt valamivel közelebb vitték a falhoz, a fedél négy egyforma hoszszú fémrúdon állt fölötte, felfogta a füstöt, és a könnyű fémcsövön át elvezette. Sajnos a lyuk, ahonnan a követ kivették, jóval nagyobb volt, mint a cső, és a füst javát a szél visszafújta a szobába.
– Mi a véleménye, Kulgan? – kérdezte Pug.
– Nos, meglehetősen impozáns, de nem látom, hogy a levegő sokkal jobb lenne.
Gardell a fedélre csapott, amitől az fémes hangon megcsendült. Kérges tenyerét nem égette a forró fém.
– Jól fog az működni, ha betömöm azt a lyukat, varázsló. Hozok egy darab ökörbőrt, amit pajzskészítéshez használok a lovasságnak, vágok rajta egy lyukat, a cső köré tekerem, és rászögezem a falra. Fröccsentek rá egy kis cserzőanyagot, a melegtől megmerevedik, keményre szárad. Megtartja a meleget, kívül tartja az esőt, a szelet meg a füstöt is. – A kovács szemmel lázhatóan meg volt elégedve keze munkájával. – Nos hát, hozom a bőrt. Egy perc múlva jövök.
Pugot majd felvetette a büszkeség, amikor találmányát megvalósulni látta. Thomas arca híven tükrözte Pug dicsőségét. Kulgan szelíden mosolygott magában.
Pugnak csak most jutott eszébe, hol is töltötte mestere a napot.
– Mi újság a tanácsban? – fordult oda a varázslóhoz.
– A herceg, üzenetet küld a nyugat valamennyi .nemesének, részletesen beszámol róla, mi történt, és felkéri őket, hogy seregük – az összes nyugati sereg – álljon készenlétben. Attól tartok, hogy Tully írnokaira nehéz napok várnak, mert a herceg hajszolja őket, hogy minél előbb végezzenek. Tully teljesen fel van ajzva, mert megparancsolták, hogy a herceg távollétében maradjon itt Fannonnal és Algonnal, és Lyamnek legyen a tanácsadója.
– Lyam tanácsadója? A herceg távollétében? – kérdezte értetlenül Pug.
– Igen. A herceg, Arutha és én elutazunk a Szabad Várasokba, és onnan tovább Krondorba, hagy beszéljünk Erland herceggel. Ma éjjel álomüzenetet küldök egy kollégámnak, ha sikerül. Belgan fenn lakik Bordontól északra, ő majd szól Meechamnek, aki már, valószínűleg ott van, hogy keressen nekünk hajót. A herceg úgy gondolja, a legjobb, ha személyesen ő viszi el az üzenetet.
Pugot szemmel láthatóan felizgatta a hír, Thomast ugyancsak. Kulgan tisztában volt vele, hogy mindketten szívesen elmennének: egy út Krondorba fiatal életük legnagyobb kalandja lenne.
– Nehéz lesz a tanulmányaidat folytatni, de egy-két fogásról Tully is felvilágosíthat – mondta ősz szakállát simogatva.
Pug olyan arcot vágott, mint aki mindjárt felrobban izgalmában.
– Kérlek, Kulgan elmehetnék és is?
Kulgan pompásan mímelte a meglepődöttet.
– Hogy te is elgyere? Nem is gondoltam rá. – Egy percre elhallgatott, hagyta fokozódni a feszültséget a fiúkban. – Nos; hát ... – Pug könyörgő szemekkel nézett rá. – ... azt hiszem, megoldható lesz. – Pug örömében nagyot rikkantva ugrott egyet.
Thomas megpróbálta elrejteni csalódottságát. Mikor Pug meglátta barátja bánatos arcát, a varázslóhoz fordult.
– Kulgan?
– Igen, Pug? – fordult feléje szelíd mosollyal a varázsló.
– Thomas is eljöhet?
Thomas ugyan nem tartozott az udvarhoz, és nem is volt Kulgan gondjaira bízva, de könyörgő szemmel nézett a mágusra.
Kulgan mosolya kiszélesedett.
– Azt hiszem, jobban járunk, ha együtt maradtok, mert így csak egy helyen kell attól tartanunk, hogy felfordulást csináltok. Szóval Thomas is jöhet. Mindent elrendezek Fannonnal.
Erre Thomas is felrikkantott, és a két fiatalember egymás hátát csapkodta örömében.
– Mikor indulunk? – kérdezte Pug.
Kulgan felnevetett.
– Öt napon belül. Vagy még hamarabb, ha a herceg hírt kap a törpöktől. Futárokat küldtek az Északi-hágóhoz, hogy megnézzék, járható-e. Ha nem, akkor a Déli-hágón keresztül megyünk.
7.
Pug sietve ment át az udvaron.
Carline hercegnő üzent, hogy találkozni akar vele a virágoskertben. Azóta, hogy legutóbbi találkozásuk alkalmával olyan viharosan otthagyta Pugot, a fiú most hallott felőle először, és kissé aggódott, mert belső vívódásaitól függetlenül nem akart haragban lenni Carline-nal.
Befordult a sarkon és megállt. A hercegnő kertjében Carline helyett Roland úrfi várakozott a lépcsőn. Halvány mosollyal bólintott feléje.
– Jó napot, Pug.
– Jó napot, Roland. – Pug körülnézett.
– Vársz valakit? – kérdezte Roland. Megpróbálta hangját olyan könnyedre fogni, amilyenre tudta, de nem nagyon sikerült harcias hangulatát leplezni vele. Bal keze hanyagul pihent kardja markolatán. Mint rendesen, ezúttal is színes térdnadrágot, zöldarany zubbonyt és magas szárú lovaglócsizmát viselt.
– Nos, történetesen a hercegnővel van találkám – mondta Pug dacosan. Roland most már leplezetlenül haragos arccal lépett előre, és nézett le a nála alacsonyabb ifjúra.
– Nos, tudom, mik a szándékaid, Pug, de bármit teszel ellene... én...
– Hogy én ártanék neki...?! – vágott közbe Pug. Roland haragja meghökkentette. A fenyegetése pedig feldühítette. – Mikor ő az, aki kijátszik bennünket egymás ellen...?
Pug ekkor hirtelen úgy érezte, mintha megbillenne alatta a föld, és ő fölemelkedne. Hátulról kemény ütés érte. A szeme előtt fények vibráltak, valami harangozott a fejében. Megrázta a fejét, megpróbálta fókuszálni a látását, aztán észrevette, hagy a nála jóval termetesebb nemes úrfi mindkét kezét ökölbe szorítva hajol föléje, és összeszorított fogakkal szinte köpi magáról a szavakat.
– Ha még egyszer rosszat mondasz róla, félholtra verlek.
Pug lángoló dühe pillanatról pillanatra fokozódott. Szemét a harcra kész Rolandra szegezve óvatosan lábra állt. Keserű szájízzel, haragosan sziszegte.
– Két évvel több állt rendelkezésedre, Roland, hagy meghódítsd. Add fel!
Roland elvörösödött, nekirontott Pugnak, és ledöntötte a lábáról. Összekapaszkodva zuhantak a földre. Hemperegve, egymásba kapaszkodva, egyik sem tehetett sok kárt a másikban. Pug átkulcsolta a karjával Roland nyakát. Szorosan fogta, de Roland hirtelen a mellének feszítette térdét, és sikerült lelöknie magáról. Egy pillanattal később már talpon volt. AZ arcán a haragot hideg, számító düh váltotta fel, amint a távolságot mérlegelve óvatosan előrelépett, aztán fél karját behajlítva nyakánál fogva elkapta Pugot, és hátrarántotta a fejét. Pug fejébe belehasított a fájdalom, s a világ megint fejtetőre állt: megszédült, és képtelen volt védeni magát. Mint távoli dobbanásokat észlelte Roland ütéseit, tompult aggyal anélkül, hogy tudatosult volna benne. Ekkor a tudata peremén megszólalt valami vészjelző harsona. Fájdalomtól kába tudata szintje alatt minden előzetes figyelmeztetés nélkül megindult valamiféle folyamat, amelynek során az ösztönök vették át benne az irányítást, és egyensúlyát vesztett távoli tudatában valami új erő lépett fel mint annak idején a trollok esetégen, most is vakítóan fénylő lángbetűk jelentek meg előtte, és , ő hangtalanul inkantálta őket.
Atavisztikus lénnyé csupaszodva, megmaradt tudatában primér ösztönével csak a túlélésért küzdött. És ez a kegyetlen erő kiszorította ellenfeléből az életet...
Ekkor Pug fejében megint felharsant a riadó. Énje mélyéből feltört valami rossznak, valami gonosznak a felismerése, felülkerekedett benne sok hónapos gyakorlata, és szinte hallotta Kulgan hangját: „Ezt az erőt nem így kell gyakorolnod!”. Erővel széthasította azt a szellemfátylat, amely beborította, és felnyitotta a szemét.
Roland talán egy méterre térdelt tőle, a szeme kidülledt, és hiába küzdött a nyakát szorongató, láthatatlan ujjakkal. Pug, ahogy tudata megvilágosodott, nyomban látta, mi történt. Megmarkolta Roland csuklóját.
– Hagyd abba, Roland! Hagyd el! Ez nem valóság. Senki sem szorongatja a torkodat. – Úgy látszott, Roland rémületében elkábulva nem hallja Pug kiáltását. Pug erre összeszedve maradék erejét, és keményén pofon ütötte Rolandot. A nemes ifjú szeme megtelt könnyel, és ziháló, hörgő hangon, mélyen fellélegzett.
– Illúzió – mondta Pug még mindig lihegve. – Meg akartad fojtani magad.
Roland tátogva tolta el magától Pugot, arca nyíltan tükrözte félelmét. Erőtlen igyekezettel megpróbálta kihúzni kardját a hüvelyéből. Pug keményen megfogta a csuklóját. A fejét rázta. Alig volt képes beszélni, csak annyit nyögött ki:
– Nincs rá semmi okod.
Roland belenézett Pug szemébe. A szemében tükröződő félelem lassan elenyészett. Valami mintha eltört volna a lelkében, csak egy fáradt, kimerült fiatal férfi ült Pug előtt a földön. Nehezen lélegezve megkérdezte.
– Miért?
Pug is halálosan fáradt volt, felkönyökölve tanulmányozta társa csinos, fiatal arcát.
– Mert téged olyan varázslat tart fogva, amely erősebb, mint bármelyik, amit én tudok. – Roland szemébe nézve folytatta. – Te tényleg szereted, igaz?
Rolandból lassan a düh utolsó cseppjei is elpárologtak. A szemében némi aggódó félelem mellett inkább gyötrő fájdalom tükröződött. A válla megroskadt, bólintott, aztán óvatosan megkérdezte.
– És te?
Pug elnyúlt a földön. Érezte, amint lassan visszatér belé az erő.
– Én... nem vagyok benne biztos. Magam sem tudom. Ha ránézek, nem vagyok benne biztos. Néha semmi másra sem tudok gondolni, máskor meg azt szeretném, ha lehetőleg minél messzebb lennék tőle.
Roland hangtalanul jelezte, hogy megérti, és láthatóan a félelme is megszűnt.
– Ha róla van szó teljesen elmegy az eszem – mondta aztán.
Pug felnevetett. Roland előbb csodálkozva nézte, aztán ő is elnevette magát.
– Nem tudom, miért – mondta Pug – de valami miatt olyan mulatságos volt, amit mondtál.
Roland nevetve bólogatott, és hamarosan egymás mellett ültek könnyáztatta arcukkal. Ahogy dühük elapadt, a helyében támadt érzelmi űr megszédítette őket. Roland összeszedne magát, és magába fojtotta nevetését, de amikor Pug ránézett és kijelentette:
– Elmegy az eszed! – mindketten görcsösen hahotázni kezdtek.
– Nahát! – csattant fel mögöttük egy hang. Megfordultak. Carline állt ott két udvarhölgyével, és az előttük zajló jelenetet figyelték. A két fiú elhallgatott. Carline rosszallóan nézett végig rajtuk.
– Minthogy olyan jól megvagytok egymással – mondta –, nem is zavarok.
Pug és Roland összenézett, és váratlanul megint harsány nevetésben törtek ki. CarIine haragosan elpirult.
– Bocsássatok meg – mondta hűvösen, villámló szemekkel, azzal elfordult, és elsuhant udvarhölgyei mellett. Pug és Roland hallotta, amint menet közben hangosan felkiált:
– Fiúk!
A fiúk ott ültek, míg a hisztérikus nevetőgörcs megszűnt, aztán Roland felállt, kézét nyújtotta Pugnak. Pug megfogta; és Roland felsegítette.
– Ne haragudj, Pug. Nem volt jogom hozzá, hogy haragudjak rád. – A hangja ellágyult. – Éjszakákon át nem alszom, csak rá gondolok. Mindennap azt a néhány percet várom, amikor együtt lehetünk. De mióta megmentetted az életét, nem hallok mást, csak a te nevedet. – Fájós nyakát tapogatva folytatta. – Olyan dühös lettem rád, hogy azt hittem, megöllek. És a fenébe is, majdnem én haltam meg.
Pug az épület sarka felé nézett, ahol a hercegnő eltűnt, és egyetértően bólintott.
– Én is sajnálom, Roland. Még nem értek eléggé hozzá, hogy a mágiát irányítani tudjam, és ha megdühödök, mindenféle szörnyűség megtörténhet. Mint a trollokkal is. – Pug azon igyekezett, hagy megértesse Rolanddal, akármennyise is varázslóinas, ő még csak Pug marad. – Sose csinálok ilyesmit szándékosan.
Roland egy percig Pug arcát tanulmányozta, aztán félig kesernyésen, félig bocsánatkérően elnevette magát.
– Megértem, ostobaság volt, amit csináltam. Igazad van, Carline csak egymás ellen játszik ki bennünket. Én vagyok a bolond. – Roland vigyora kiszélesedett. – Akaratos leányzó, az biztos. – Egy pillanatig a leplezetlen önsajnálat és a tréfás hősködés között ingadozott, de végül az utóbbi mellet döntött.
– És most mi a teendő, Roland? – kérdezte Pug.
Roland meglepetten nézett rá, aztán megint hangosan felnevetett.
– Tőlem ne kérj tanácsot, ifjú Pug. Én úgy táncolok, ahogy ő fütyül. De „egy fiatal leány szíve vonzalma gyakrabban vált irányt, mint a tavaszi szellő”, ahogy a régi mondás tartja. Nem hibáztatlak azért, amit Carline csinál. – Cinkosan kacsintott. – De azért nem haragszol, ha nyitva tartom a szememet, hátha változik a szél iránya?
– Mindjárt éreztem, hogy az a nagy fene engedékenységed valahogy .túlzott egy kicsit. – Pug akármilyen fáradt volt, megint elnevette magát. Aztán elgondolkodó arccal folytatta. – Tudod Roland, egyszerűbb lenne, nem jobb, csak egyszerűbb, ha örökre elfelejtetne engem. Nem tudom, mit gondoljak erről az egész dologról. Ott varnak az inaséveim, azokat le kell szolgálnom. Egy szép napon birtokom lesz, amit vezetnem kell. Aztán itt van ez a dolog a tsuranikkal. Mindez olyan hirtelen jött. Nem tudom, mit csináljak.
Roland őszinte együttéréssel nézett Pugra.
– Nem is gondoltam erre, ami az inaséveidet illeti, meg hogy a nemesség meglehetősen új dolog számodra. Nem mondhatnám, hogy én túl sokat foglalkoztam ilyen mélységes megfontolásokkal, az én sorsom eldőlt, mielőtt megszülettem. De száraz dolog az embernek a jövője felett töprengeni. Gondolom, egy korsó jó erős sör segítene rajta.
Pug megértette Roland fájdalmát, sebzettségét, és egyetértően bólogatott.
– Szerintem remek ötlet, bár attól tartok, hogy Megar nem egészen ért velünk egyet.
Roland mutatóujját az ajkára téve mondta:
– Nem hagyjuk, hogy a főszakácsunk kiszagolja a dolgot. Gyere, tudok egy helyet, ahol a raktár falán lazák a lécek. Titokban benyakalhattunk egy-két korsóval.
Roland elindult, de Pug még egy pillanatra megállította.
– Roland. Ne haragudj, amiért verekedésre került sor. – Roland megállt, egy darabig elnézte Pugot, aztán fölnevetett.
– Részemről a bocsánat kérés. Béküljünk ki – nyújtotta Pug felé a kezét.
– Béküljünk – felelte Pug, és kezet szorítottak.
Befordultak a sarkon, maguk mögött hagyva a hercegnő kertjét, aztán megálltak. Előttük, mint a megtestesült búbánat, Thomas vonult az udvar hosszában, a katonai körlettől az oldalkapuig. s vissza, teljes fegyverzetben, páncélingben, sisakban, bakancsai felett súlyos fém lábvérttel. Egyik karján pajzs, a másikkal súlyos, négy méter hosszú vashegyű lándzsáját fogta, amely kegyetlenül nehezedett jobb vállára. Mindez roppant mulatságos látványt nyújtott, minthogy kissé jobbra billenve, és enyhén tántorogva igyekezett egyensúlyát megtartani, miközben katonásan masírozott.
A hercegi testőrség egy őrmestere állt az udvar közepén és diktálta a tempót. A nagydarab, barátságos őrmestert Gardannak hívták, és Pug jól ismerte. Ősi kesh család sarja volt, ami meglátszott sötét bőrén. Mikor Pugot és Rolandot meglátta, fekete, bolyhos szakállából nevetve villant elő hófehér fogsora. Majdnem olyan széles vállú volt, mint Meecham, és ugyanazzal a vadászokra és harcosokra jellemző, laza tartással járt. Fekete haja már enyhén őszült ugyan, de fiatalos arca harmincéves szolgálata ellenére is ránctalan maradt. Szemét Pugra és Rolandra villantva elordította magát.
– Állj!
Thomas megállt.
Mikor Pug és Roland közelebb léptek, ismét felcsattant Gardan hangja.
– Jobbra át! – Thomas jobbra fordult. – Udvari előkelőségek közelednek, fegyverrel tisztelegj! Thomas tisztelgésül kinyújtotta jobb karral meghajtotta dárdáját. A dárda hegyét túlságosan mélyre eresztette le, és mikor visszahúzta, majdnem elrontotta a vigyázzállását.
Pug és Roland megálltak Gardan mellett. A nagydarab katona felületesen tisztelgett nekik, aztán barátságosan rájuk mosolygott.
– Jó napot, urak! – Thomashoz fordult. – Fegyvert vállra, indulj.
Thomas elindult, hogy végigjárjon a páston, amelyet kijelöltek számára, ezúttal a katonai körlet előtti udvar teljes hosszán.
– Mi ez? Speciális kiképzés? – kérdezte nevetve Roland.
Gardan fél kezével kardja markolatát fogta, másikkal Thomas felé mutatott.
– Fannon főfegyvermester úgy gondolta, ifjú harcosunk esetében célszerű lenne, ha valaki végignézné, hogyan gyakorlatozik, nehogy a fáradságtól vagy holmi apró kényelmetlenségek miatt hanyagul végezze a gyakorlatokat. – Hangját kissé lehalkítva hozzátette. – Kemény fickó, nem lesz semmi baja, legfeljebb a lába fog egy kicsit fájni.
– És miért ez a speciális gyakorlatozás? – kérdezte Roland. Pug csak a fejét csóválta Gardan magyarázatára.
– Ez a mi ifjú hősünk két kardot is elveszített. Az első esetben érthetően, mert a hajó dolga életbe vágó volt, és az ilyen, a pillanat izgalmában elkövetett hanyagságot elnézheti az ember. Másodszor a kardját ott találták a nemes földön aznap délután, amikor a tündekirálynő és társasága hazament, és az ifjú Thomas sehol sem volt található. – Pug emlékezett, hogy Thomasnak eszébe se jutott visszamenni a körletébe, amikor Gardell megérkezett a kupakkal a tűzhelye számára.
Thomas elérte a kijelölt út végét, megfordult, és elindult visszafelé. Mikor a közelükbe ért, Pug Gardanhoz fordult.
– Beszélhetnénk az elítélttel?
Gardan nevetve simogatta kurta szakállát.
– Gondolom, egy percre másfelé nézhetek. De légy rövid.
Pug otthagyta Gardant. Míg az Rolanddal beszélgetett, ő fölvette a lépést Thomas mellett, ahogy az elindult az udvar másik vége felé.
– Hogy megy a gyakorlat? – kérdezte Pug.
– Ó, pompásan – felelte Thomas a szája sarkából .- Még két óra és kész vagyok. Bátran eltemethettek.
– Nem pihenhetsz?
– Félóránként van öt percem, amikor vigyázzban állok. – Elérte az út végét egy többékevésbé sarkos hátra arccal megindult vissza Gardan és Roland felé. – Miután a tűzhely tetejével elkészültünk, visszamentem a körletbe, de a kardom nem volt sehol. Azt hittem, eláll a szívverésem. Elindultam megkeresni. Mikor megint visszamentem a körletbe Fannon az ágyamon ült, és a kardomat olajozta. Azt hittem, a többiek a szobában megpukkadnak a nevetéstől, amikor Faunon közölte: „Ha már elég jártasnak gondolod magad a kardforgatásban, talán szívesen töltöd, az idődet azzal, hogy megtanulod azt is, hogyan kell helyesen ellátni az őrszolgálatot.” – Aztán elkínzottan tette hozzá. – Egész napos büntetés. Bele fogok halni.
Elvonultak Roland és Gardan mellett, és Pug minden erejével igyekezett sajnálni a barátját, de ő is roppant mulatságosnak találta a helyzetet.
– Jobb lesz, ha én elmegyek innen – jelentette ki jókedvét leplezve. – Ha a főfegyvermester erre jön, ezért talán még egy nap masírozást rádsóz.
Thomas felnyögött.
– Az istenek óvjanak tőle! Menj innen, Pug!
– Ha végeztél, gyere el a sörös fészerbe – súgta oda Pug, azzal otthagyta a barátját, és visszament Gardanhoz és Rolandhoz.
– Köszönöm, Gardan – fordult az őrmesterhez.
– Szívesen, Pug. A mi jövendő lovagunk pompás katona lesz, bár most kicsit nehezére esik a szolgálat. És az is bosszantja, hogy közönsége akadt.
– Nos – bólintott Roland –, én azt hiszem, a közeljövőben nem fogja elveszíteni a kardját.
– Nagyon valószínű! – nevetett Gardan. – Fannon mester elnézte az első esetet, de a másodikat nem. Úgy gondolta, célszerűbb, ha gondoskodunk róla, hogy Thomasnak ez ne váljék szokásává. Nos, jó napot mindkettőjüknek, urak.
Miután elbúcsúztak Gardantól, Pug és Roland az őrmester egész udvart betöltő, ritmikusan felfelcsattanó hangja mellett elvonult a sörös fészer felé.
Pug zavartan ébredt. Kicsit szédült. A tűzhelyen már alig parázsló tűz halvány fényénél a szoba színei rózsaszínben és feketében vibráltak. Az ajtón valaki halkan, de kitartóan kopogott. Lassan felkászálódott, aztán majdnem hasra esett, még mindig kissé ittasnak érezte magát a sörözés után. Együttlétük Thomasszal és Rolanddal az éjszakába nyúlt, és még a vacsorát is elmulasztották. Jókora lyukat ütöttek a vár sörkészletében, ahogy Roland vázolta a helyzetet. Tulajdonképpen nem ittak sokat, de korlátozott kapacitásukhoz mérten ez is hősies vállalkozás volt.
Pug belebújt nadrágjába, és odatámolygott az ajtóhoz. A szemhéja olyan volt, mint a dörzspapír, a szája kiszáradt. Kíváncsi volt, ki akarhat bemenni hozzá az éjszaka közepén. Kinyitotta az ajtót.
Egy elmosódott árny suhant el mellette. Csak mikor megfordult, látta, hogy vastag köpenybe burkolózva Carline áll a szoba közepén.
– Csukd be az ajtót – sziszegte. – Ha valaki a torony alján jár, megláthatja a fényt a lépcsőházban.
Pug, még mindig teljesen zavartan, szót fogadott a parancsnak. Kába agyába csak egy dolog hatolt be, nevezetesen, hogy a parázsló szén halvány fénye aligha világít ki a lépcsőre. Fejét rázogatva megpróbálta rendezni a gondolatait. A tűzhelyhez ment, a parázsról meggyújtott egy fidibuszt, és meggyújtotta vele a mécsest. A szobát egyszerre derűs világosság árasztotta el.
Míg Carline körülnézett a szobában, Pug nagyjából összeszedte magát. A leány végigtanulmányozta az ágy mellett rendetlenül tornyosuló könyv- és tekercshalmazt. A szoba minden sarkába bekukkantott, aztán megkérdezte.
– Hol van a sárkány, amit itt tartasz?
Lassan Pug látása is kitisztult. Erőt vett nyelve bénultságán, és nagy nehezen kinyögte.
– Fantusz? Valahová elment. Akárhová, amerre a sárkányok járni szoktak.
Carline ledobta köpenyét.
– Helyes. Én félek tőle. – Leült Pug vetetlen ágyára, és szigorúan ránézett a fiúra. – Beszélni akarok veled. – Pug tágra nyílt szemmel ránézett, mert Carline-on mindössze egy könnyű vászon hálóing volt. Igaz, az ing nyaktól bokáig ért, de vékony anyaga veszedelmes odaadással simult alakjára. Pug most döbbent csak rá, hogy nincs rajta más, mint egy szál nadrág. Felkapta zubbonyát a földről, ahova dobta, mikor hazaért, és sietve belébújt. Míg az ingét gombolgatta, alkoholos kábultságának utolsó foszlányai is eloszlottak.
– Te jó ég! – mondta szenvedő suttogással. – Ha az édesapád ezt megtudja, levágatja a fejemet.
– Nem, ha lesz annyi eszed, és halkra fogod a hangodat – felelte ingerülten Carline, aztán megveregette tenyerével maga mellett az ágyat. – Gyere, ülj ide le.
Pug szót fogadott. Igyekezett elhessegetni magától a felismerést, hogy a sorsa, vélhetőleg egy hírtelenül megrövidülőben levő életút, ennek a szeszélyes leánynak a kezében van. Nem annyira leült, mint inkább odaesett melléje az ágyra.
– Carline, miért jöttél ide? – kérdezte nyögve.
Carline elengedte a füle mellett a kérdést, és elnevette magát.
– Mit csináltatok ma délután Rolanddal? Verekedtetek? – Mikor Pug csak bólogatott, Carline felcsillanó szemmel tette hozzá: – Miattam?
– Igen, miattad – sóhajtotta Pug. Bosszantotta a leány önelégült arca, amivel válaszát fogadta. Hangjában meglehetős ingerültséggel folytatta.
– Carline, igazán csúnyán bántál el vele.
– Az egy gerinctelen idióta – csattant fel a leány. – Ha arra kérném, hogy ugorjon le a várfalról, azt is megtenné.
– Carline – kérdezte Pug szinte nyöszörögve –, miért...
De befejezni nem tudta, mert a leány odahajolt, és szájával fojtotta belé a szót. Egyoldalú csók volt, mert Pug túlságosan kába volt ahhoz,. hogy viszonozni tudja. Carline sietve elhúzódat tőle, és míg Pug elképedve bámult, megkérdezte:
– Nos?
Pugnak semmi értelmes válasz nem jutott eszébe.
– Micsoda?
– A csók, te ütődött! – kiáltott rá szikrázó szemekkel a lány.
– Ó... – mondta Pug, még mindig döbbenten. – Ööööö... kedves volt.
Carline felállt, lenézett Pugra, tágra nyílt szemében zavar és harag keveredett. Karba tett kézzel topogott, és cipellője sarka olyan hangot adott a padlón, mint az ablakredőnyön kopogó nyári jégeső:
– Kedves! Mindössze ennyi a mondanivalód? – kérdezte rekedten.
Pug a leányt nézte, bensőjében ellentétes érzelmek dúltak. A pánik csatázott azzal a majdnem fájdalmas felismeréssel, milyen bájosan fest Carline a lámpás világánál: csupa élet az arca, a mozgása. Egykedvűséggel próbálta álcázni zavarát, és ezzel még jobban felingerelte a leányt.
– Te vagy az első férfi, nem számítva apát és a bátyáimat, akit valaha is megcsókoltam, és nincs rá más mondanivalód, mint hogy: kedves.
Pug nem tudott magához térni, még mindig tumultuózus érzelmeitől gátolva megint csak annyi tört ki belőle:
– Nagyon kedves.
Carline csípőre tette kezét, amitől hálóinge még izgalmasabban, új perspektívákat kínálva feszült rá, és értetlen arccal nézett Pugra.
– Idejövök, és rádvetem magam – mondta fojtott hangon –, kockáztatom, hogy száműznek, és egy életre kolostorba zárnak. – Pug magában megállapította, hogy a rá netán váró sorsról nem tesz említést. – Minden más fiatalember, és az idősebb nyugati nemesek közül is jónéhányan kezüket-lábukat törnék, hogy kedves legyek hozzájuk, és te úgy bánsz velem, mint egy közönséges konyhalánnyal, aki múló szórakozás a fiatalúr szármára.
Pug feje lassan kitisztult. Részben azért is, mert megérezte, hogy Carline nagyobb hangsúllyal adja elő a dolgot, mint amit az egész megérdemelne, az a meglátása támadt, hogy a leány őszinte ingerültsége jókora színészkedéssel párosult.
– Carline, várj – szólt közbe. – Adj egy percet.
– Egy percet? Heteket adtam neked. Azt hittem... nos azt hittem, megértjük egymást.
Pug igyekezett értelmes képet vágni, miközben a legkülönbözőbb gondolatok száguldoztak a fejében.
Carline egy percig habozott, aztán visszament az ágyhoz, és leült Pug mellé.
– Carline, te sokat jelentesz nekem. Nagyon sokat. Néha már arra gondolok, hogy annyira szeretlek, mint Roland, ugyanakkor többnyire zavarba jövök a jelenlétedben. Ez az én problémám. Olyan zavart vagyok. Nem értem, mit érzek. – Mikor a megértés egy szikrája villant a leány szemében, nyomatékkal folytatta. – Két feladat vár rám, és mind a kettő új, talán nem is lesz belőlem varázsló, hiába próbálkozik velem Kulgan. A feladataim nagy részével sok bajom van. Én igazából nem kerüllek téged, tudod, de ezek miatt a problémáim miatt minden szabad időmet a tanulmányaim mellett kell töltenem.
Látva, hogy ez az érvelése nincs különösebb hatással a leányra, taktikát változtatott.
– Akárhogyan is, nem sok időm marad arra, hogy a másik feladatommal foglalkozzak, lehet, hogy úgy végzem majd, mint akármelyik másik nemes édesapád udvarában, vezetem a gazdaságomat, akármilyen kicsi legyen is, bajlódok bérlőimmel, fegyvert fogok, ha hívnak és így tovább. De addig nem is foglalkozhatok mindezzel, amíg az a másik dolog nem oldódik meg, a varázslói tanulmányaimmal kapcsolatban. Vagy amíg Kulgan el nem bocsát – tette hozzá csendesen. Elhallgatott, és a leány arcát tanulmányozta. Carline nagy kék szemeivel merően figyelt. – A varázslóknak nincs nagy hírük a királyságban. Szóval, ha varázslómester lennék... Nos el tudod magad képzelni, hogy egy varázslómesterhez mész feleségül, akármi legyen is a rangja?
Carline kissé riadtan nézett rá. Gyorsan odahajolt, és még egyszer megcsókolta, amivel tovább fokozta a fiú zaklatottságát.
– Szegény Pug – mondta, és kissé elhúzódott tőle. Lágy hangja simogatóan hangzott.- Nem kell, hogy az legyél. Szóval, varázsló. Van földed, van rangod, és tudom, hogy apa elintézhet más dolgokat is alkalmas időben.
– Nem az itt a kérdés, én mit akarok, nem érted? Itt az a kérdés, mi vagyok? A baj oka részben talán az, hogy nem szentelem magam egészen a munkámnak. Tudod, abban, hogy Kulgan felfogadott inasának, legalább annyi szerepe volt annak, hogy sajnált, mint annak, hogy szüksége volt rám. És annak ellenére, amit ő és Tully mond, én sose voltam igazán meggyőződve róla, hogy különlegesen tehetséges vagyok. De minden erőmet annak kell szentelnem, hogy varázsló legyen belőlem. – Mélyet lélegzett. – Hogyan tehetem ezt meg, ha a birtokaimmal és a hivatalaimmal foglalkozom? Vagy azzal, hogy újakat szerzek? – Elhallgatott. – Vagy veled? – Még mélyebb lélegzetet vett és folytatta. – Én a magam módján szeretlek, Carline. – A lány arca kigyúlt. Pug egy újabb katasztrófát megelőzendő hadarva tovább beszélt. – De azt hiszem, előbb magammal kell tisztába jönnöm, mielőtt a többi dolog felől megpróbálok dönteni.
Pug koncentrálóképességét alaposan próbára ette, hogy míg ő beszélt, Carline szemmel láthatóan nem törődött azzal, amit mond, hanem kitartóan csókolgatta az arcát.
Aztán abbahagyta, és hátrakönyökölt az ágyon. Derűs arca gondolkodóvá vált, mihelyt természetes józan esze felülkerekedett gyermekes vágyán, hogy nyomban megszerezzen magának mindent, amit éppen meg kívánt. Pug tovább beszélt, és ő megértően figyelt.
– Ha most választanék, Carline, talán sose lennék biztos afelől, helyesen döntöttem-e? Talán azt akarod, hogy a végén téged hibáztassalak, amiért rosszul választattam?
Carline egy darabig nem szólt semmit, aztán csendesen megjegyezte.
– Nem. Nem hiszem, hogy azt el tudnám viselni, Pug.
A fiú nagyot sóhajtott. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy a feszültség oldódik. A szobában hirtelen hideg lett. Mindketten megborzongtak. Carline meglepő erővel szorította Pug kezét. Kényszeredett mosollyal nézett rá.
– Megértelek, Pug – mondta erőltetett nyugalommal, és hosszan felsóhajtott. Majd halkan hozzátette. – Azt hiszem, ez az, amiért szeretlek. Mert senkivel szemben sem tudnál hamis lenni. Legkevésbé magaddal szemben.
– És veled szemben, Carline. – A leány szeme nedvesen csillogott, de továbbra is mosolyogva. – Nem könnyű dolog – folytatta Pug hirtelen támadt, roppant együttérzéssel, – kérlek, hidd el nekem, hogy nem könnyű.
A feszültség ezzel mintegy varázsszóra végleg feloldódott, és Carline halkan felnevetett. Édes muzsika volt ez Pug fülének.
– Szegény Pug, hogy megzavartalak – mondta Carline és maga se tudta, sírjon-e vagy nevessen.
Pug arcán kisimultak a ráncok, megnyugodva állapította meg, hogy Carline, úgy látszik, megértette. Most örömmel töltötte el mindaz, amit Carline iránt érzett, és ahogy idegesen feszült arcvonásai mosolyba, oldódtak, mosolya együgyűvé formálta az arcát.
– Fogalmad sincs, Carline, fogalmad sincs – mondta. – Szelíden tenyere közé fogta a leány arcát. – Van időnk. Nem megyek el sehová.
Carline félig lehunyt szemével aggódva nézett rá.
– Hamarosan elmész apával.
– Úgy értem, ha visszajövök, sokáig itt maradok. – Szelíd csókot nyomott Carline arcára, és kissé erőltetetten könnyed hangon folytatta.
– Még három évig nem foglalhatom el a birtokomat, ez a törvény. És alig hiszem, hogy apád ez alatt az idő alatt megválna tőled. – Kesernyés mosolyt erőltetve hozzátette. – Lehetséges, hogy három év múlva látni sem akarsz majd.
Carline ekkor a karjaiba omlott, szorosan ölelte, fejét a vállára fektette.
– Soha. Pug. Sohasem tudnék mást szeretni. – Pug újszerű, meglepő érzésekkel ölelte a leány remegő testét – Nincsen rá szavam Pug. Te vagy az egyetlen, aki megpróbált... megérteni. Tudod? Jobban, mint bárki más.
Pug lassan kibontakozott a leány öleléséből.
– Azt hiszem vissza kellene menned a lakosztályodba, Carline – mondta, sajnálkozó hangon.
Felálltak az ágyról. Mindegyikük erősen tudatában volt a másik jelenlétének. Pug még egy darabig fogta Carline kezét, aztán elengedte, lehajolt, felemelte a földről a leány köpenyét, és fölsegítette rá. Aztán odakísérte az ajtóhoz, kinyitotta, végignézett a torony lépcsőjén. Mikor látta, hogy senki sincs a közelben, kitárta az ajtót. Carline kilépett rajta, aztán megfordult.
– Tudom, hagy néha azt gondolod, hogy ostoba és hiú leány vagyok – mondta halkan –, és van, amikor az is vagyok, Pug. De téged igazán szeretlek.
Azzal, mielőtt Pug egy szót is szólhatott volna, leszaladt a lépcsőn, és csak a köpenye halk suhogása hallatszott a sötétben. Pug halkan becsukta az ajtót, és eloltotta lámpását. Még érezte a szobában a leány üde illatát, és emlékezett, hogy bizsergett a keze a teste érintésétől. Karjával eltakarta szemét, és halkan nyögte maga elé:
– Hogy én holnap hogy fogom utálni magamat...
Pug arra ébredt, hogy zörgetnek az ajtaján. Odatámolygott az ajtóhoz. Első gondolata az volt, hagy a herceg tudomást szerzett Carline látogatásáról. „Eljött, hogy felakasszon.” Képtelen volt másra gondolni. Odakint még sötét volt. Ajtót nyitott, és elkészült a legrosszabbra. A leány haragos atyja helyett azonban a belső várkapu őre állt az ajtóban a várbeli őrség élén.
– Ne haragudj uram, amiért felébresztettelek, de Kulgan mester kéri, most azonnal siess hozzá – mondta, és Kulgan szobája felé mutatott. – Azonnal – ismételte, mert Pug arcán a megkönnyebbülés jeleit némi félreértéssel álomittas zavarnak nézte. Pug csak rábólintott és becsukta az ajtót.
Rendbeszedte gondolatait. Fel volt öltözve, mert az éjjel elaludt anélkül, hagy újból levetkőzött volna. Mozdulatlanul állt, míg szíve ismét normálisan vert. A szeme mintha homokkal lenne tele, a gyomra kavargott, a szájában keserű ízt érzett. Odament mosdóasztalkájához, hideg vizet fröcskölt az arcába, és dörmögve fogadkozott, hogy soha életéhem nem iszik többé sört, egy korsó nem sok, annyit se.
Aztán felment Kulgan szobájába. A varázsló ott állt személyes holmija meg a könyvei között. Fekhelye mellett egy zsámolyon Tully atya ült. A pap figyelmesen nézte, ahogy a varázsló egyre tovább szaporítja maga mellett amúgyis tekintélyes rakás málháját.
– Kulgan – jelentette ki végül –, nem vihetsz magaddal ennyi könyvet. Két öszvér se lenne elég hozzá, és hová tennéd őket a hajón? Különben is, el nem tudom képzelni, mi hasznukat vennéd ott?
Kulgan úgy nézett a kezében tartott két könyvre, mint anya gyermekére.
– De magammal kell vinnem, hogy a fiút tovább oktathassam!
– Ugyan! Inkább mondd azt, hogy legyen ami fölött elmerengj a tábor tűznél vagy a hajó fedélzetén. Ne magyarázkodj sokat. Kemény utatok lesz, ha át akartok kelni a Déli-hágón, mielőtt havazni kezd. És ki tud hajón olvasni télen, mikor a Keserű-tengeren vitorlázik? A fiú csak egy-két hónapra marad el a tanulmányaitól, és több mint nyolc éve marad még. Hagyd egy kicsit pihenni..
Pug kissé zavarba jött, mikor ezt a beszélgetést hallgatta, és megpróbált előhozakodni valami kérdéssel, de a két öreg úgy elmerült egymás bosszantásában, hogy észre sem vették. Kulgan végül Tully atya ismételt érvei előtt meghajolja megadta magát.
– Gondolom, igazad van – mondta, és a könyveket az ágyára lökte. Ekkor látta meg Pugot, amint az ajtóban állt. – Mi az? Még mindig itt vagy?
– Még nem mondtad meg, miért küldtél értem, Kulgan – mondta Pug.
– Ó! – Kulgan úgy pislogott, mint a gyöngybagoly, ha hirtelen fény éri. – Tényleg? – Pug bólintott. – Na, hát akkor. A herceg parancsa, hogy első fényre legyünk készen, mert kilovagolunk. A törpök nem válaszoltak ugyan, de ő nem vár tovább. Az Északi-hágó majdnem biztosan el van zárva, és attól fél, hogy a Déli-hágót is ellepi a hó. – Aztán, mintegy mellékesen megjegyezte. – Ami valószínű. Az én időjós orrom szerint már nyakunkon a hó. Korai és kemény télre számíthatunk.
Tully a fejét csóválva állt fel.
– Ezt mondja az az ember, aki hét éve szárazságot jósolt, és emberemlékezet óta a legnagyobb árvizek szabadultak ránk. Mágusok! Sarlatánok, azok vagytok valamennyien. – Lassan az ajtóhoz sétált, megállt, Kulganra. nézett, majd jól megjátszott ingerültségét őszinte aggodalom váltatta fel.
– Ugyan ezúttal igazad van, Kulgan. A csontjaim veleje fáj, nyakunkon a tél.
Azzal TulIy elment. Pug a varázslóhoz fordult.
– Megyünk?
– Igen – közölte elkeseredetten Kulgan. – Éppen most mondtam, nem? Szedd össze a holmidat, de gyorsan. Nem egészen egy óra mulva hajnalodik.
Pug elsietett. Otthagyta Kulgant, aki az előtte tornyosuló könyvkupacot nézegette. Sajnálkozva felemelte a legközelebb eső könyvet; feltette a polcra. Egy idő múlva megfogott egy másikat, és belegyömöszölte zsákjába.
– Egy könyv nem okozhat bajt – mentegetőzött Tully szelleme előtt, aki láthatatlanul is rosszallóan csóválta a fejét. A többi könyvet visszatette a polcra, de az utolsó kötetet ugyancsak a zsákba hajította. – Jól van na – dörmögte dacosan. – Kettő.
8.
Havaseső szemerkélt.
Pug a lován ülve, meleg kabátjában is megborzongott Már tíz perce ült a nyeregben és várta, mikor készül el végre a herceg kíséretének többi része.
Az udvar tele volt sietős, kiáltozó emberekkel, akik csomagokat rakodtak a makacs málhásöszvérek hátára. A hajnali fények már némi színt kölcsönöztek a fekete-szürke árnyaknak, amelyek Pugot fogadták amikor a toronyból átment a várudvarba. A szolgák lecipelték az összes csomagot, az övét is odarögzítették már a tömbi holmi közé.
Valaki kétségbeesetten feljajdult mögötte. Pug megfordult, és látta, hogy Thomas vadul rángatja heves vérű kancája gyeplőjét A paripa idegesen kapkodta a fejét. Sem Pug karcsú, könnyű lábú harci ménje, sem Thomas lova nem hasonlított arra a vén málhás lóra, amelyen annak idején a hajótörés színhelyére kilovagoltak.
– Ne rángasd annyira! – kiáltott rá Pug. Behasítod a száját, és megvadítod. Szelíden húzd meg.
Thomas megfogadta a tanácsot, és a ló megnyugodott, aztán odaballagott Pug lova mellé. Thomas úgy ült a hátán, mintha szögek állnának ki a nyeregből, az arca belemerevedett az erőfeszítésbe, ahogy folyamatosan igyekezett rájönni, mit tesz lova a következű pillanatban.
– Ha nem kellett volna tegnap naphosszat menetelned, lovagolhattál volna, és most lenne valami gyakorlatod benne. Így majd én kell hogy oktassalak menet közben.
Thomas köszönettel nyugtázta a megígért segítséget.
– Mire Bordonba érünk, úgy lovagolsz, mint egy vértes huszár – biztatta Pug.
– És úgy gyalogolok, mint egy öregasszony, akit a sérv kínoz. – Thomas ide-oda fészkelődött a nyeregben. – Már most úgy érzem, mintha órák óta sziklákon ülnék.
Pug leugrott a lóról, megnézte Thomas nyergét.
– Ki nyergelte, fel ezt a lovat? – Kérdezte.
– Rulf. Miért?
– Mindjárt gondoltam. Hanyagul dolgozik. A kengyeled túl hosszúra van eresztve. Ha néhány óra hosszat így lovagolsz, egy hónapig állva eszed az ebédet. Szállj csak le, majd megmutatom, hogyan kell.
Thomas leszállt a lováról, azaz gyakorlatilag félig-meddig inkább esett, mint szállt. Pug megmutatta neki, mi a megfelelő kengyelhossz, aztán a nyereghevedert is ellenőrizte, mert az meg túlságosan laza volt. Mikor megpróbálta megszorítani, a ló felhorkant. Pug rácsapott az oldalára, a ló fújtatott, és Pug gyorsan meghúzta a heveder csatját.
– Nagyon valószínű, hogy ezzel a nyereggel előbb-utóbb oldalt billentél volna, ami csuda kényelmetlen testhelyzet. – Megnyugtatta a lovat, aztán folytatta. – Túl temperamentumos lovat kaptál. Cserélek veled. – Thomas megkönnyebbülten nézett rá, aztán feltornászta magát a másik ló nyergébe. Pug közben megigazította mindkét ló kengyelét, aztán még egy kicsit békítgette az ideges paripát, majd könnyed mozdulattal nyeregbe szállt. A ló, amikor biztos kezekben érezte gyeplőjét, tökéletesen megnyugodott.
– Hahó Martin! – kiáltott fel Thomas, mikor meglátta a herceg fővadászmesterét. – Te is velünk utazol?
A vadász bő erdészruhája felett nehéz, zöld köpenyeget viselt. – Csak egy darabig, Thomas – mondta kesernyés mosollyal. Néhány nyomkeresőt vezetek körbe, Crydee határában. A folyó déli ágánál én keletre fordulok. A nyomkeresőim közül kettő már egy órája úton van, utat törnek a herceg csapatának.
– Mi a véleményed erről a tsurani dologról, Martin? – érdeklődött Pug.
A Fővadászmester fiatalos arca elkomorodott.
– Ha a tündék úgy gondolják, okuk van aggódni, akkor van ok az aggodalomra. – A lassan összeálló oszlop eleje felé fordult. – Bocsássatok meg, utasításokat kell adnom az embereimnek. – Azzal otthagyja a fiúkat.
– Hogy van a fejed ma reggel? – kérdezte Pug.
Thomas elfintorította az orrát.
– Körülbelül két méterrel kisebb, mint mikor felébredtem. – Aztán kicsit felderült az arca. – De úgy látszik, az izgalomtól elállt az a kalapálás odabent. Már majdnem jól érzem magam.
Pug a belső vár felé bámult. Az éjszakai találkozás emléke kitartóan kísértette emlékezetében. Most egyszerre sajnálta, amiért a herceggel kell utaznia.
– Miért vagy olyan komor? – kérdezte Thomas, mikor látta, hogy a barátja valamin elmélázik. – Nem izgalmas dolog, hogy ekkora útra megyünk?
– Ó semmi, csak elgondolkodtam.
Thomas egy percig figyelmesen nézett rá.
– Azt hiszem, megértelek.
Nyílott a belső vár kapuja, és Kulgan, Thully, Lyam és Roland kíséretében a herceg és Arutha lépett ki rajta. Utánuk Carline ment, mögötte, mint egy árnyék, Lady Marna lépkedett.
A herceg és kísérete a menetoszlop élére lovagolt, csak Carline sietett oda, ahol Pug és Thomas állt. Az őrök tisztelegtek, ahogy elment előttük, de ő semmivel sem törődve odament Pughoz.
– Ó, szállj már le arról a buta lóról – mondta, mikor Pug udvariasan meghajolt feléje. Pug leszállt lováról. Carline átkarolta nyakát, és szorosan hozzásimult.
– Vigyázz magadra és maradj épen. Nehogy bármi baj történjék veled. – Hátralépett, rövid csókot nyomott Pug arcára. – És gyere vissza. – Könnyeit lenyelve visszasietett az oszlop elejére, ahol édesapja és bátyja várta, hogy tőlük is elbúcsúzzék. Pug Lady Marna haragos pillantásainak tüzében lassan ismét nyeregbe szállt.
Roland is odament hozzájuk, mindkettőnek kezet nyújtott.
– Vigyázzatok magatokra, ti ketten. Rengeteg baj vár rátok odakint, ha nem is keresitek. – Biztosították, hogy vigyázni fognak magukra. Roland Pughoz fordult. – Én meg majd vigyázok itt a dolgokra, helyetted.
– Ebben biztos vagyok – mondta Pug, látva Roland kesernyés mosolyát.
Mikor Roland barátságosan intett feléjük, és tovább sétált, Pug felnevetett. Nézte, hogyan sétál a nemes úrfi a herceg csoportjához, elnézte Carline-t, és Thomashoz fordult.
– Ez eldöntötte a dolgot. Most már örülök, hogy elmegyek. Szükségem van egy kis nyugalomra.
Gardan őrmester megkapta a parancsot az indulásra. A menetoszlop elindult. A herceg lovagolt az élen Aruthával, mögöttük Kulgan és Gardan. Íjász Martin és cserkészei futva indultak el a herceg lova mellett. Nyomukban húsz pár lovas testőr következett, köztük Thomas és Pug, aztán a málhás osztag, s a legvégén még öt pár testőr. Lassú indulás után egyre gyorsuló iramban vonultak ki a vár kapuján, és indultak el lefelé a délnek vezető úton.
Már három napja ültek nyeregben. Az utolsó két nap útjuk sűrű erdőségeken át vezetett. Íjász Martin és emberei aznap reggel fordultak kelet felé, miután átkeltek a Crydee folyó déli ágán, amely Crydee és Borric úr egyik vazallus provinciája, a carse-i báró uradalma közötti határt jelezte.
A korai tél váratlan hóeséssel köszöntött be, és fehér lepelbe borította a nemrég még őszi tájat. Az erdő lakói közül sokat meglepetésként ért a hirtelen jött hideg: nyulakat, amelyeknek a bundája még inkább barna, mint fehér, kacsákat és libákat, amelyek dél felé vándorlásuk közben megpihenve félig befagyott tavak jégtáblái között bukdácsoltak A hó szeszélyes rohamokban hullott nedves, súlyos pelyhekkel, napközben olvadt, éjszakára megint megfagyott és vékony jégréteget képzett a talajon. A lovak és az öszvérek patája alatt recsegve töredező jég alatt tisztán hallhatóan csikordultak meg a fagyott falevelek.
Délután Kulgan észrevette, hogy a távolban, a fáktól alig láthatóan tűzgyíkok köröznek. A vörös, arany, zöld és kék színű, tarkabarka állatok a fák koronái fölött suhanva hol eltűntek, hol megint előbukkantak, miközben rikoltozva és apró lángnyelveket köpködve kígyózva húztak felfelé. Kulgan megállította lovát. A csapat továbbment, ő megvárta, hogy Pug és Thomas utolérje. Amikor melléje értek, felmutatott a fejük felett lejátszódó jelenetre.
– Azt hiszem, nászrepülés. Nézzétek! Minél agresszívebbek a hímek, annál készségesebbek a nőstények. Bárcsak lenne időnk alaposabban szemügyre venni őket.
Pug szemmel kísérte a csoportot, amint átrepültek a tisztás felett, és meglepetten fordult oda Kulganhoz.
– Kulgan! Nem Fantusz az, amelyik ott lebeg a csoport szélén?
– Az istenekre, azt hiszem, ő az- mondta Kulgan elképedve.
– Hívjam ide? – kérdezte Pug.
A varázsló felnevetett.
– Annak alapján, ahogy azok a nőstények körülnyüzsgik, alig hiszem, hogy sokra mennél vele. – Ahogy továbbindultak a herceg csapata után, a tűzgyíkok eltűntek a szemük elől. – Szemben a legtöbb más állattal – magyarázta Kulgan –, a sárkányok első hókor párzanak. A nőstények fészkükben rakják le tojásaikat, aztán míg téli álmukat alusszák, a testükkel melegítik őket. Tavasszal a kicsinyek kikelnek, és az anyjuk gondoskodik róluk. Fantust az elkövetkező néhány napot minden bizonnyal... hm, azzal tölti, hogy apául szolgáljon egy fészekalja kis sárkánykának.
Aztán visszatér a várba, hogy a tél további részében tovább bosszantsa Megart és a konyhaszemélyzetet.
Olyan gyorsan haladtak északkelet felé, amennyire a terep megengedte. A herceg aggódott, hogy elérjék a Déli-hágót, mielőtt a hó miatt járhatatlan lesz, különben tavaszig el lesznek vágva a keleti tartományoktól. Kulgan időjós megérzése szerint volt valami reményük, hogy a komoly viharok beköszönte előtt odaérnek. Hamarosan eljutottak a nagy déli erdőségek legsűrűbb részébe, a Zöld Szívbe.
Az erdő mélyén, előre kijelölt tisztásokon a carse-i várból két csapat várt rájuk friss lovakkal. Borric herceg galambpostával küldött utasításokat Bellamy bárónak, aki ugyanúgy válaszolt, és közölte, hogy a friss lovak várják őket. A katonák és a váltás lovak Jonril helyőrségből igyekeztek a találkozó helyére. Ezt a helyőrséget a nagy erdőség szélén Bellamy és Tolburt látták el emberekkel. Bordon felé a herceg váltott lovakkal három, talán négy napot is nyerhet. Az íjász nyomkeresői világos jelzéseket hagytak számukra, és azokat követve még aznap késő délután elérhették az első találkahelyet.
Pug Thomast figyelte. A nagyobbik fiú már jobban megülte a lovat; bár ha ügetésre kényszerült, még mindig úgy hadonászott a karjával, mint a csirke a szárnyával, ha repülni próbál. Gardan hátralépett a málhások elé, ahol a fiúk lovagoltak.
– Jól vigyázzatok – mondta. – Ez a szakasz, innen a Szürke Tornyokig a Zöld Szív legsötétebb része. Még a tündék is csoportosan, és úgy is sietve mennek át rajra. – Azzal megfordította lovát, és visszalovagolt az oszlop elejére, elfoglalva parancsnoki posztját.
Ettől kezdve egész nap minden szem az erdőt kutatta menet közben, gyanús jeleket kerestek a fák között. Thomas és Pug csak elvétve váltott néhány szót. Thomas többek között megjegyezte, hogy talán lehetőségük lesz egy jót verekedni. A két fiú nagyképűsége bosszantatta a katonákat, akik mereven figyelve lovagoltak a sorban. A találkahelyet nem sokkal naplemente előtt érték el. Tágas tisztás volt, a sűrű aljnövényzet, az elszórt farönkök sötéten bújtak elő a hótakaró alól. A rönkök tanúsága szerint az irtás nagyon régi lehetett.
A pihent lovak hosszú kötélre engedve ügetnek elöl, és hat katona vigyázott rájuk. A herceg csapatának közeledtére a katonák harci készültségbe helyezték magukat, de amikor meglátták Crydee lobogóját, leeresztették fegyverüket, Carse-i katonák voltak: Bellamy báró tabardját viselték, rajta kereszt által négyfelé osztott címerrel, és a szívük fölött egy hímzett, ágaskodó griffel. A pajzsukra ugyanazt a címert fentették.
– Üdvözlünk, uram – tisztelgett a katonák parancsnoka.
– A lovak? – kérdezte kurtán Borric, miután viszonozta az üdvözlést.
– Jó állapotban vannak, uram, és türelmetlenek, mert régóta várakoznak, akárcsak az embereim.
Borric leszállt lováról. Egy másik carse-i katona átvette tőle a lova gyeplőjét.
– Volt valami probléma?
– Nem volt, uram, de ez a hely nem becsületes embernek való. Tegnap egész éjszaka párosával álltunk őrt, mert éreztük, hogy figyelnek bennünket.
Az őrmester veterán katona volt, aki egész életében trollokkal és banditákkal csatázott. A herceg látta rajta, hogy nem az a fajta, aki fantáziál.
– Kettőzd meg az őrséget éjszaka. Holnap visszaviszitek a lovakat a helyőrségetekbe. Jobban szeretném, ha pihennének egy napot, de ez nem a legalkalmasabb hely.
– Én is éreztem az elmúlt néhány órában, hogy figyelnek, apám – lépett oda hozzájuk Arutha herceg.
Borric az őrmesterhez fordult.
– Lehet, hogy egy csapat briganti követ bennünket, és megpróbálja kideríteni, hová igyekszünk. Két embert visszaküldök veled, mert negyvennyolc vagy ötven ember nem nagy különbség, de nyolc sokkal több, mint hat.
Ha az őrmestert ez megnyugtatta, nem látszott meg rajta. Mindössze annyit válaszolt:
– Köszönöm, uram.
Borric elbocsátatta, majd Aruthával a tábor közepén égő hatalmas tűzhöz sétált. A katonák kezdetleges kunyhót emeltek az éjszakai szél elleni védekezésül, mint eddigi útjukon minden este. Borric látta, hogy a carse-iak két öszvért és szénabálákat is hoztak a lovakkal.
– Bellamy előrelátó ember, jól szolgálja fenségedet – jegyezte meg Arutha.
Kulgan és Gardan a fiúkkal együtt odament a két herceghez, míg azok a tűznél melegedtek. Hamar sötétedett; persze a hóborította erdőben még déltájban is majdnem sötét volt. Borric körülnézett és megrázkódott. De nemcsak a hidegtől.
– Rossz előérzetem van. Jobb lesz, ha a lehető leggyorsabban továbbállunk innen.
Gyorsan ettek valamit, aztán nyugovóra tértek. Pug és Thomas szorosan egymás mellett heveredtek le, és minden szokatlan zajra megrezzentek, míg végül a fáradtságtól elnyomta őket az álom.
A herceg csapata ményen behatolt az erdőbe; időnként olyan sűrű bozótokon törtettek keresztül, hogy a nyomkeresők kénytelenek voltak irányt változtatni, és visszafelé kanyarodva utat keresni a lovak számára, miközben menet közben mindenütt otthagyták jelzéseiket. Az erdő sötét volt és sűrű, a buja aljnövényzet is akadályozta az előrehaladást.
– Azt hiszem, itt sose süt a nap – szólt oda Pug Thomasnak. Halkan beszélt. Thomas rábólintott, a fákat figyelte. Három napja, mióta elváltak a carse-i katonáktól, napról napra érezték, hogy fokozódik bennük a feszültség. Amint egyre mélyebben hatoltak be a fák közé, az erdő hangjai lassan csökkentek körülöttük, míg végül szinte tökéletes némaságban lovagoltak. Mintha az állatok, a madarak is féltek volna az erdőnek ebben a részébe fészkelni. Pug tisztában volt a csend okával: a legtöbb állat elvándorolt délre, vagy téli álmát aludta – mindazonáltal ez a tudat sem csökkentette félelmét.
Thomas lassított.
– Úgy érzem, valami szörnyűség készül.
– Ezt már két napja mondogatod – állapította meg Pug. Aztán rövid hallgatás után hozzátette. – Remélem, nem kerül rá sor, hogy harcoljunk. Fogalmam sincs, mit kell csinálnom ezzel a karddal, hiába mutattad meg nekem.
– Íme – mondta Thomas, és a kezét nyújtotta feléje. Pug elvette tőle a kis zacskót, amit a kezében tartott. Egy parittya volt benne, és egy rakás apró, sima kövecske. – Gondoltam, jobban érzed majd magad, ha van egy parittyád. Magamnak is hoztam egyet.
A délután közepe táján kellett a második váltás lóval találkozniuk. Az első napok nyaktörő sebességével szemben most óvatosan poroszkáltak, mert a fák között veszélyes lett volna hajszolni a lovakat. De abban az iramban, ahogy haladtak, biztos volt, hogy időben érkeznek. Ennek ellenére a herceg türelmetlenkedett, lassúnak találta a tempójukat.
Makacsul törtettek előre. Néha meg kellett állniuk, hogy a katonák kardjukkal utat vágjanak a bozótban, s ilyenkor csak a fegyverek suhogása visszhangzott az erdő csendjében, miközben a keskeny ösvényt követték, amelyet az útkeresők vágtak a számukra.
Pug magába felejtkezett, és éppen Carline járt a fejében, amikor az oszlop elején, ahová a fiúk nem láttak el, valaki felkiáltott. Pug és Thomas mellől a lovasok – nem törődve a sűrű bozóttal – előrerúgtattak, ösztönösen lelebuktak az alacsony ágak elöl.
Pug és Thomas is utánuk ösztökélték lovukat, és hamarosan ők is észlelték, amint a hófoltos fák között itt-ott barna és fehér árnyak suhannak. Mélyen lehajolva, fejüket lovuk nyakára hajtva igyekeztek lépést tartani a többiekkel. Mikor Pug hátranézett, a válla fölött látta, hogy Thomas lemaradt. Faágak kapaszkodtak a köpenyébe, miközben a sűrűn át kirontott egy tisztásra. Most már nemcsak a harci zajt hallotta, hanem maga a csata is a szeme előtt zajlott. A váltáslovak megpróbáltak szabadulni béklyójuktól a körülöttük harsányan zengő csatazajban. A küzdők alakjai csak halványan rajzolódtak ki Pug előtt, sötét köpenyes alakok csapkodtak kardjukkal a lovasokra.
A csoportból kivált egy alak, és futva elindult feléje, néhány lépéssel előtte elkerülte egy katona kardcsapását, aztán gonoszul felvigyorgott Pugra. Már éppen csapásra emelte kardját, amikor váratlanul felkiáltott, az arcához kapott. Az ujjai között vér csordult. Thomas megrántotta Pug mögött a lova gyeplőjét, egyet rikkantott, és újabb követ lőtt ki parittyájából.
– Gondoltam, hogy bajba keveredsz – kiáltotta, azzal előre ösztökélte lovát, és átvágtatott az elesett feketeköpenyes alak fölött. Pug egy pillanatig kővé dermedve állt, aztán ő is előrenógatta lovát, elővette parittyáját, és kilőtt néhány követ, de nem látta biztosan, hogy célba találtak-e.
Majd váratlanul a harcolók között, de egy csendesebb helyen találta magát. Köröskörül mindenfelől sötétszürke köpenyes, bőrvértes alakok surrantak elő az erdőből. Pugot a tündékre emlékeztették, csak a hajuk volt sötétebb, és kellemetlenül csengő hangon kiáltoztak. A fák közül kiröppenő nyílvesszők nyomán egyre több nyereg maradt üresen a crydee-i csapatban.
Mindenütt holttestek hevertek: támadóké és katonáké egyaránt. Vagy egy tucat carse-i katona élettelen teste mellett ott látta az Íjász Martin két útkeresőjének a holttestét, póznához kötözve, merev tartásban a tábortűz mellett. Mellettük a fehér havon vér piroslott. A csel sikerült, a herceg vigyázatlanul belovagolt a tisztásra, és a csapda bezárult.
Pug körülnézett, Thomast kereste, miközben vadul biztatta a lovát a herceg felé, ahol az emberek gyülekeztek. Nyilak süvítettek mindenfelé a levegőben, haldoklók hörgése visszhangzott az irtáson.
– Erre, erre! – kiáltotta Borric, és a túlélők utána iramodtak. A támadó íjászok közé hajszolták lovaikat, és berontottak az erdőbe. Miközben kivágták magukat a csapdából, mélyen a lovuk nyakára hajoltak, hogy elkerüljék a nyilakat és a lelógó ágakat, és egyre hallották maguk mögött az üldözők kiáltásait.
Pug vadul félrerántotta lova gyeplőjét, hogy kikerüljön egy vastag fatörzset. Körülnézett, de Thomast nem látta sehol. Aztán egy másik lovas hátára szegezte a szemét, és elhatározta, hogy csak arra koncentrál, és állandóan csak azt a lovast fogja követni. Mögötte furcsa hangokon kiáltozlak, valahonnan válaszoltak is a kiáltásokra. Pug szája kiszáradt, a keze izzadt a nehéz kesztyűben.
Az innen-onnan felharsanó kiabálás közepette átnyargaltak az erdőn Pug elveszítette térérzékét, már nem tudta, mekkora távolságot tett meg, legalább egy mérföldet, gondolta, ha nem többet, de a kiáltozás nem szűnt az erdőben, folyamatosan jelezte a herceg menekülési útvonalát.
Pug sűrű aljnövényzetben törtetett előre, fölhajszolta habzó szájú, lihegő lovát egy rövid, de meredek emelkedőn. Köröskörül a komor, szürke és fakózöld színeket csak itt-ott szakították meg fehér foltok. A domb tetején kivont karddal várt a herceg, a többiek köréje gyülekeztek Arutha apja mellett ült a lován, arcán a hideg ellenére izzadtságcseppek csillogtak, körülöttük ziháló lovak és kimerült katonák. Pug megnyugodva látta, hogy Thomas ott van Kulgan és Gardan mellett.
Mikor az utolsó lovas is odaért hozzájuk, Borric úr megkérdezte.
– Hányan vagyunk?
Gardan végignézett a társaságon.
– Tizennyolc embert veszítettünk, hat sebesültünk van, és valamennyi öszvérünket csomagostul elhajtották.
– Hadd pihenjenek a lovak egy percet – biccentett a herceg. – Mindjárt jönnek.
– Ellenállunk, apám? – kérdezte Arutha.
– Túl sokan vannak – felelte Borric. – Legalább százan rontottak ki a tisztásra. – Köpött egyet. – Úgy sétáltunk bele a csapdájukba, mint nyúl a hurokba. – Körülnézett. – Az embereimnek majdnem a fele odaveszett.
Pug megkérdezte a mellette lovagoló katonát.
– Kik voltak ezek?
– A Sötét Ösvény Testvérisége, nemes úrfi, hogy Kahooli húzná karóba valamennyit – felelte a katona, a bosszúisten haragját kérve a támadókra. Körbemutatott. – Kis bandákban járnak keresztül-kasul a Zöld Szívben, de többnyire a hegyekben laknak innen keletre, meg messze fönn északon. Ezek itt többen voltak, mint amennyire számítottam volna errefelé. Átkozott balszerencse.
Hangok hallatszottak a hátuk mögött.
– Jönnek. Előre! – mondta a herceg.
A társaság megfordult, és továbbnyargalt a fák között üldözői elől.
Pug számára, amint életveszélyben igyekezett minél gyorsabban előre az erdő sűrűjében, szinte még az idő is megszűnt. Kétszer kiáltott fel valaki a közelben, nem lehetett tudni, vajon a lecsapódó ágak vagy a nyílzápor miatt.
Jó ideje nyargaltak már a Zöld Szív erdőségének sötét ősvényein, menekülésük útját végig a Fekete Testvériség embereinek visszhangzó kiáltásai kísérték, amint a társaikat riasztva jelelték, merre tartanak. Pug időnként megpillantott egy-egy a sűrűben ólálkodó alakot, aki aztán sietve eltűnt a fák között, és tisztes távolból követte őket tovább. Az útjukkal párhuzamosan surranó árnyak nem akadályozták őket a menekülésben, de mindig a közelükben maradtak.
A herceg ismét megálljt parancsolt.
– Előőrsök! Nézzenek utána, milyen közelről követnek! Pihennünk kell. Gardan kijelölt három embert, azok leugrottak lovukról, és futva indultak viszszafelé, menekülésűk útján. Egyszer acélpengék csengése és egy elfojtott kiáltás jelezte, hogy összecsaptak a Sötét Testvériség előőrseivel.
– Átkozottak – sziszegte a herceg. – Körbehajszolnak bennünket – megpróbálnak visszaterelni a seregük közepébe. Máris inkább északnak tartunk, mint keletnek.
Pug megragadta az alkalmat, és Thomas mellé húzódott. A lovak fújtattak, reszkettek, testük gőzölgött a hidegben az izzadtságtól. Thomas erőltetett mosollyal nézett rá, de nem szólt semmit.
Az emberek sietve megvizsgálták lovukat, nem találnak-e rajtuk sérüléseket, aztán néhány perc múlva visszatértek a felderítők és egyikük lihegve jelentette.
– Uram, szorosan a nyomunkban vannak. Ötvenen, hatvanan legalább.
– Mennyi idő, míg ideérnek?
A katonának patakokban csurgott az izzadtság az arcán.
– Öt perc, uram – felelte lihegve.
Borric a csapat felé fordult.
– Egy percet pihenünk, aztán tovább lovagolunk.
– Egy perc vagy egy óra – mondta Arutha –, teljesen mindegy. A lovak fáradtak. Szembe kell szállnunk velük, mielőtt még több Sötét Testvérüket öszszetoborozzák.
Borric a fejét rázta.
– Nekem el kell jutnom Erlandhoz. Tájékoztatnom kell a tsuranik felöl.
Egy nyíl röppent ki a fák közül, nyomban utána egy másik, és egy újabb lovas zuhant le lováról. Gardan felkiáltott.
– Uram, úgy látszik azt akarják, hogy állandóan mozogjunk!
– Csak a bolond vagy egy gyerek menne tovább ezen az úton – mondta Borric emelt hangon. – Ha kiadom a parancsot, jobbra kanyarodunk, és támadás! – Megvárta, míg mindenki előkészítette fegyverét, és csendes fohászt küldött az istenekhez, hogy a lova még egy vágtát kibírjon aztán, ahogy a herceg felkiáltott: – Rajta! – az egész oszlop egy emberként fordult jobbra, és a lovasok belevágták sarkantyújukat fáradt lovuk szügyébe. Nyílvesszők záporoztak a fák közül, lovak nyerítettek emberek kiáltoztak.
Pug lebukott egy ág elől kétségbeesetten markolta a gyeplőt, a kardjával meg a pajzsával bajlódott. Addig-addig, míg a pajzsa elkezdett csúszni, és amíg kínlódott vele a lova lépése lassult. Nem tudta egyszerre kézben tartani a lovát, és kezelni a fegyvereit.
Meghúzta a gyeplőt, kockáztatva égy pillanatnyi megállást, hogy a felszerelését elrendezze. Valami zörejt hallott. Jobbra nézett. Talán öt méterrel arrébb a Sötét Ösvény Testvériségének egy íjásza állt. Egy pillanatig dermedten nézték egymást: ő az íjászt, az íjász meg őt. Pugot meglepte, mennyire hasonlított ez az ember Calinra, a tündehercegre. Persze, a két fajta között nincs nagy különbség, nagyjából egyforma a termetűk, csak a hajuk meg a szemük más. Az íjász íján elszakadt az ideg. Sötét szemét Pugra meresztve nyugodtan feszített új ideget az íjra, előhúzott egy nyílvesszőt puzdrájából, és könnyed mozdulattal az íjra illesztette. Pugot a hirtelen rémület cselekvésre késztette. Tántorgó lova készséggel engedelmeskedett térde kemény szorításának ismét vágtába lendült. Pug csak a nyílvessző surranását hallotta, és érezte a szelét a füle mellett, majd amikor az íjász eltűnt mögötte, ismét galoppra fogta lovát, és hamarosan utolérte a herceg csapatát.
Mikor valami zörgést hallott maga előtt, csak tovább hajszolta lovát, pedig szegény pára már így is a tőle telhető leggyorsabban szedte lábait. Átfurakodtak az erdő sűrűjén, bár a félhomály nagyon megnehezítette a tájékozódást.
Elnyargalt valaki mellett, aki a herreg színeit viselte: úgy látszott, Pug lova, könnyebb terhével kevésbé fáradt el, mint a másik. A terep dimbes-dombossá vált, és a fiú arra gondolt, talán elértek már a Szürke Tornyok lábához.
A menekülők csapata tovább vágtatott botladozva, kimerülten. Pug a többi lovas között előrefurakodott a herceg közelébe. Néhány perc múlva a henceg jelt adott, hogy lassítsanak.
Megint egy tisztáson voltak. Borric végignézett csapatán. Arcán a tehetetlen düh kifejezését a meglepetés váltotta fel. Magasra tartotta kezét. A lovasok elcsendesedtek körülötte. Az erdőből még hallatszott a kiáltozás, de már meglehetősen távolról.
– Elveszítettek bennünket? – kérdezte Arutha csodálkozva, tágra nyitott szemekkel.
A herceg elgondolkodva bólogatott, és a távoli kiáltásokat figyelte.
– Pillanatnyilag. Mikor áttörtünk az íjászaikon, nyilván mögéjük kerültünk. Erre azonban hamarosan rájönnek, és visszafordulnak. Legfeljebb tíz-tizenöt percet nyertünk. – Végignézett tépett kíséretén. – Bárcsak találnánk valahol egy helyet, ahol elrejtőzhetünk.
Kulgan a herceg mellé terelte tántorgó lovát.
– Uram, esetleg van egy ötletem. Kockázatos ugyan, sőt, végzetes is lehet.
– Nem lehet végzetesebb, mint hogyha bevárjuk, míg utolérnek bennünket- mondta Borric. – Mi a terved?
– Van egy amulettem, amellyel szabályozni tudom az időjárást. Úgy képzeltem, arra tartogatom, ha viharba kerülnénk a tengeren, mert csak egyszer használható. Lehetséges, hogy itt, most el tudom rejteni magunkat a segítségével. Mindenki vigye a lovát a tisztás másik végébe oda, amellé a kiálló szikla mellé. És hallgattassák el az állatokat.
Borric kiadta a parancsot. A lovakat a tisztás másik végébe terelték. Simogató kezekkel nyugtatgatták, békítgették a hosszú nyargalástól kimerült, ideges állatokat.
A férfiak a keskeny tisztás lejtőjének magasabbik végében gyülekeztek, hátukkal a szürke ökölként a fejük fölé nyúló gránit sziklának támaszkodtak. A talaj minden irányban szelíden lejtett, Kulgan körüljárta az összezsúfolva szorongó társaságot. És halkan kántálni kezdett. Bonyolult formációkat írt le a levegőben amulettjével. A szürke délutáni fények lassan elhalványodtak, köd képződött körülöttük. Először csak könnyű foszlányok, majd nagyobb, sűrűbb foltok lengték körül őket, végül összefüggő, könnyű köd állt össze körülöttük, és hamarosan átlátszatlanná vált. Kulgan egyre gyorsabban mozgatta a kezét, a köd egyre sűrűsödött, tejszerű fehérségével megtöltötte a tisztást, a varázsló felöl kiindulva kifelé terjedt, minden oldalon bekúszva a fák közé. Néhány perc múlva jó ha egy méterre elláttak a ködben.
Kulgan közben egyre csak járkált, egyre sűrűbb ködpászmákat gyártva elsötétítette a már amúgy is erős félhomályt a fák között. A tisztáson lassan majdnem teljesen besötétedett, és a köd a varázsló minden inkantációjával áthatolhatatlanabbá vált.
Aztán Kulgan elhallgatott.
– Mindenki maradjon csendben – fordult suttogva a herceghez. – Ha azok vakon besétálnak a ködbe, remélem, hogy mikor megkerülik a sziklát, nem jönnek fel az emelkedőn. De senki se mozduljon. A legkisebb zaj, és elvesztünk.
Mindenki engedelmesen bólintott, mert érezték, hogy vészes sebességgel közeledik feléjük a halálos veszedelem. A sűrű ködfolt közepén állva remélték, hogy a Sötét Testvériség emberei észrevétlenül elmennek mellettük, és maguk mögött hagyják őket. Szerencsejáték: mindent vagy semmit, mert ha sikerül, jó lehetőségük van rá, hogy messzi kerüljenek innen, mielőtt a Testvériség viszszafordulna utánuk.
Gardan és néhány testőr a herceggel és Aruthával együtt kivont karddal a csapat élére állt, arra az esetre, ha a csel nem sikerülne. A kiáltozás egyre hangosabb lett, ahogy a Sötét Testvérek felfedezték nyomaikat.
Kulgan a herceg mellett állva megint, nyugodtan tovább kántált, egyre több felhőt sűrített össze maga körül, aztán szerteküldte őket. Pug tudta, hogy a köd gyorsan terjed, egyre nagyobb területet borít el, mindaddig, amíg Kulgan kántál. Ahogy múlnak a percek, a Zöld Szív erdőségeinek egyre nagyobb része borult ködbe, megnehezítve az üldözők számára, hogy rájuk találjanak.
Pug valami nedvességet érzett az arcán. Felnézett. Hó. Aggódva nézte az egyre csalt képződő ködöt, és arra gondolt vajon befolyásolja-e a ködöt a havazás. Egy feszült pillanatnyi figyelés után megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert ha valami, a hó még hatékonyabbá tette a ködtakarót.
Halk lépés hallatszott a közelében. Mozdulatlanná dermedt, mint mindenki más körülötte. Egy hang harsant fel a Testvériség furcsa nyelvén.
Pug valami viszketést érzett a lapockái között, de nem mozdult. Erővel nem vette figyelembe a hátán a csiklandó érzést. Oldalt sandított Thomasra, a fejét is félt mozdítani, Thomas mozdulatlanul állt, keze a lova száján. Olyan volt a ködben, mint egy szobor.
Újabb hang. Pug megremegett. Mintha valaki közvetlenül előttük állt volna meg. Egy másik hang válaszolt neki, valahonnan messziről.
Gardan ott állt, közvetlenül Pug előtt. A fiú látta, hogy az őrmester háta megfeszül, lassan letérdel, kardját és pajzsát csendben a földre helyezi, majd ismét föláll, még mindig kimért mozdulattal, és előhúzza tőrét. Aztán villámgyorsan besurrant a ködbe. Olyan gyorsan, olyan simán, ahogy egy macska surran el az éjszakában. Egy halk hang, és Gardan ismét ott volt Pug előtt.
Keze között a Sötét Testvériség egy harcosa vergődött. Gardan hatalmas barna tenyerét szorosan a szájára, másik kezével a torkát szorította. Szemmel láthatóan nem merte megkockáztatni egy rövid pillanatra sem, hogy elengedje, ami pedig szükséges lett volna, ha hátába akarta volna szúrni a tőrét. A férfi karomszerű ujjaival az őrmester karját marcangolta. Gardan a fájdalomtól összeharapta fogait, de földbegyökerezett lábakkal állt, és minden izmát megfeszítve magasra emelve tartotta az életéért küzdő sötét harcost. A fogoly arca először kivörösödött, aztán elkékült, ahogy Gardan fokozatosan kiszorította belőle az életet. Hosszú körmei között csurogva folyt a vér Gardan karján, de a hatalmas ember meg se mozdult. Aztán a sötét harcos teste elernyedt, Gardan egy utolsó torokszakasztó rántással elengedte, és az hangtalanul csúszott kezéből a földre.
Gardannak a szeme is kidülledt az erőlködéstől, és lihegett, majd mikor lélegzethez jutott, lassan megfordult, és az övébe csúsztatta a tőrét. Letérdelt, felvette, a kardját és a pajzsát, aztán fölállt, és folytatta az őrködést a ködben.
Pug bámulva nézte, de akár a többiek, ő sem szólt semmit. Az idő múlott. A hangok egyre távolodtak, mintha bosszúsan kérdezősködtek volna egymástól, merre járhatnak, hol bujkálhatnak a menekülők. Mikor a hangok már alig hallatszottak, a tisztáson állók hosszan, megkönnyebbülten sóhajtottak fel, aztán megint néma csendben álltak.
– Elmentek mellettünk – suttogta a herceg. – Hozzátok a lovakat. Indulunk keletnek.
Pug körülnézett a félhomályban. Az élen Borric herceg és Arutha haladt, Gardan a varázslattól még mindig fáradt Kulgan mellett maradt. – Thomas némán gyalogolt Pug mellett. Az ötven katonából, akik a herceggel Crydee-ből elindultak, összesen tizenhárman maradtak életben. A csata napját csak hat ló élte túl. Ahogy valamelyiknek megroggyant a térde, néma, összeszorított ajkú gazdája sietve kivégezte.
Fölfelé törtettek, egyre magasabbra, a hegyek közé. A nap lement, de a herceg parancsára tovább mentek, mert féltek, hogy üldözőik visszatérnek. Óvatosan lépkedtek, tapogatózva az éj sötétjében az egyenetlen talajon. A sötétségnek halk szitkozódások adtak némi hangsúlyt, amint egyikük-másikuk elvesztette lába alól a talajt a sziklák között.
Pug a fáradtságról és a hidegtől tompultan nyomult előre. A nap sose akart véget érni. Nem emlékezett már, mikor álltak meg, vagy mikor ettek utoljára. Egyszer az egyik katona mintha odanyújtott volna neki egy vizestömlőt, és ő ivott is belőle, de ez az egyszeri alkalom is csak mint ködös kép maradt meg emlékezetében. Felmarkolt egy marék havat és a szájához emelte, de a jeges lé nem sok enyhülést nyújtott. Kegyetlen hideg volt, didergett a köpenyében.
Mint harsány kiáltás hangzott a piszkossötét éjben a herceg suttogása.
– Állj! Alig hiszem, hogy azok a sötétben is követni tudnának Itt megpihenünk.
Arutha suttogó hangja hangzott fel valahol az oszlop elejéről.
– A frissen esett hó reggelre eltakarja a nyomainkat.
Pug térdre ereszkedett, és maga köré kanyarította köpenyét Thomas hangja hallatszott a közelből.
– Pug!
– Itt vagyok – suttogta Pug.
– Én azt hiszem – lihegte –, én sose leszek képes... többé megmozdulni...
Pug erre csak bólogatni tudott.
– Nincs tűz! – hallatszott a közelben a herceg hangja.
– Fene hideg éjszaka lesz ez tűz nélkül, fenség – jegyezte meg Gardan.
– Egyetértek veled – felelte Borric – de ha azok a pokolravalók a közelünkben vannak, a tűz láttán egyből ránk támadnak. Húzódjatok közel egymáshon, úgy melegebb lesz, és senki se fog megfagyni. Állíts őröket, és mondd a többieknek, hogy aludjanak. Hajnalhasadáskor indulunk, olyan távol akarok kerülni tőlük, amennyire csak lehetséges.
Pug érezte, hogy préselődnek össze körülötte társai, de a meleg kárpótolta minden kényelmetlenségért. Hamarosan zaklatott álomba merült. Gyakran felriadt, de aztán egyszerre rájuk köszöntött a hajnal.
Az éjszaka megint elpusztult két ló. Fagyott testük temetetlenül hevert a hóban. Pug szédült, és merednek érezte magát, amikor feltápászkodott. Reszkető lábaival topogva próbálta életre kelteni átfagyott, fájó tagjait. Thomas is megmozdult, felébredt, körülnézett, esetlenül talpra állt, majd ő is Puggal együtt topogott és lóbálta a karját.
– Életemben nem fáztam ennyire – mondta vacogó fogakkal.
Pug körülnézett, és csak most látta, hagy egy nagy, kiugró gránitszikla ölében aludtak, amely csupaszon és szürkén vagy tíz méterrel emelkedett föléjük és ívelt a hegygerinc felé.
Az út emelkedő felé vezetett, és Pugnak feltűnt, hogy a fák arrafelé vékonyabb törzsűek.
– Gyerünk – mondta Thomas, és elindult felfelé kapaszkodva a sziklákon.
– A fenébe! – hallatszott a hátuk mögött. Thomas és Pug hátranézett. Gardan az egyik katona mozdulatlan alakja mellett térdelt. Az őrmester felnézett a hercegre.
– Az éjszaka halt meg, fenség. – Aztán a fejét csóválna hozzátette. – Megsebesült, de nem szólt róla senkinek.
Pug számolt. Rajta, Thomason, Kulgarnon, a hercegen és fián kívül tizenkét katonájuk maradt. Thomas felnézett Pugra, aki közben feljebb mászott.
– Hová megyünk?
Thomas suttogva beszélt, és Pug is csak felfelé intett a fejével.
– Megnézzük, mi van ott.
Thomas helyeslően bólintott, és tovább másztak. Gémberedett ujjaik eleinte nehezen fogadtak szót, amikor a kemény sziklákba kapaszkodtak, de a fárasztó fizikai erőfeszítéstől lassan felmelegedtek. Fölérve Pug megmarkolta a szikla peremét, felhúzódzkodott, aztán várta; míg Thomas is követi.
Mikor Thomas is felkapaszkodott a sziklaperemre, és lihegve elnézett Pug mellett, felkiáltott.
– Ó, de gyönyörű!
Előttük méltóságteljesen magasodtak a Szürke Tornyok égbenyúló csúcsai. A hegyeit mögött felkelő nap rózsaszínű és aranyos fényekbe borította a déli lejtőket, a nyugati oldal pedig még sötét homályba burkolózott. Az égbolt tiszta volt, a havazás megszűnt. Amerre néztek, fehérbe öltözött tájat láttak.
Pug intett Gardannak. Az őrmester odasétált a szikla lábához, néhány métert kapaszkodott rajta felfelé, aztán megkérdezte.
– Mi az?
– A Szűrke Tornyok! – felette Pug. – Legfeljebb öt mérföldre vannak.
Gardan intett, hogy másszanak le. A fiúk lekászálódtak. Az utolsó métereken már inkább potyogtak, mint másztak: nagy puffanással értek földet, de mivel már látták az úti célt, szinte újjáéledtek. Odamentek Gardanhoz, aki éppen a herceggel, Aruthával és Kulgannal tanácskozott. Borric halkan beszélt, de a szavai tisztán zengtek a csípős reggeli levegőben:
– Vegyetek le mindent a döglött állatokról; és osszátok szét az emberrek között A maradék lovakat magunkkal visszük, de senki se üljön rájuk. Nincs értelme befedni a dögöket, mert úgyis elég világos nyomokat hagyunk magunk után.
Gardan tisztelgett, és körbejárt az emberek között. Azok magányosan vagy párosával álldogáltak: figyelték, nem tűnnek-e fel megint az üldözők.
Borric Kulganhoz fordult.
– Van fogalmad, milyen irányban fekszik a Déli-hágó?
– Megpróbálom használni a mágikus látásomat, uram. – Kulgan koncentrált. Pug figyelte, mert a belső tekintettel nézés egyike volt azoknak a feladatoknak, amelyeket tanulmányai során sose sikerült teljesítenie. Emlékezett a kristálygömb használatára, de kevésbé volt képszerű. Inkább bizonyos megérzést továbbított attól, amivel a varázsló kapcsolatot létesített. Néhány percnyi hallgatás után Kulgan megszólalt. – Nem tudom megmondani, fenség. Ha jártam volna már ott, talán sikerülne, de így semmi impulzust nem kapok arról, merre fekszik.
– Bárcsak itt lenne az Íjász! – sóhajtott fel Borric. – Ő ismeri a környéket. – Kelet felé fordult, mintha a sziklavonulat mögött a Szürke Tornyok hegyeit nézte volna. – Az én szememben az egyik hegy éppen olyan, mint a másik.
– Északnak induljunk, apám? – kérdezte Arutha.
Borric halvány mosollyal nyugtázta Arutha logikáját.
– Igen, ha a hágó északnak fekszik. Lehet, hogy átjutunk rajta, mielőtt járhatatlanná válik. Ha egyszer túl vagyunk a hegyeken, keleten az évnek ebben a szakában enyhébb az időjárás... legalábbis általában. A hágó északi részén túl előbb-utóbb elérünk a törpőkhöz. Ők biztosan adnak szállást, és talán ismernek egy másik utat kelet felé. – Végignézett a kimerült csapaton. – Három lóval és ivóvíznek olvasztott hóval még egy hétig kibírjuk. – Körülnézett, az eget kémlelte. – Ha az időjárás kitart.
– Két-három napon belül vége a rossz időnek – mondta Kulgan. – A távolabbi jövőre nézve nem tudok mit mondani.
Valahol valaki kiáltott a fák között, mélyen az erdőben.
– Őrmester, maga szerint milyen messze vannak? – fordult Borric Gardanhoz.
Gardan fülelt.
– Nehéz megmondani, uram, egy mérföld, kettő, talán több. A hang furcsán terjed az erdőben, főleg ilyen hidegben.
– Szedje össze az embereket – mondta Borric. – Indulunk.
Pug ujja hegye megfagyott szakadt kesztyűjében. A nap folyamán a herceg megállás nélkül hajszolta az embereket a sziklákon keresetül, hogy a Sötét Testvériség nyomolvasói ne találjanak rájuk. Minden órában hátraküldtek néhány katonát, akik hamis nyomokkal takarták el nyomaikat, vagy a döglött lovakról levett tatkarókkal simították el őket.
Egy tisztás szélén megálltak. Középen egy csupasz, kör alakú szikla körül elszórtan fenyőfák, nyárfák álltak. Ahogy felfelé kapaszkodtak a hegyen, a fák egyre csenevészebbek lettek. Többnyire a nehezen járható, magas részeket keresték, így kevésbé kockáztatták, hogy nyomukra bukkannak. Hajnal óta a hegyek szaggatott gerincét követve haladtak a Szürke Tornyok felé, de Pug legnagyobb bánatára a csúcsok semmivel sem kerültek közelebb hozzájuk.
A nap magasan állt felettük, de Pug alig érezte melegét, mert a Szürke Tornyok magaslatai felől hideg szét fújdogált.
– Amíg északkelet felöl fúj a szél – hallatszott valahonnan Kulgan hangja –, nem lesz havazás, mert minden nedvesség lecsapódik a csúcsokon. De ha változik a szél iránya, és nyugatira vagy északnyugatira fordul, a Végtelen-tenger felől megint havazás várható.
Pug a csúszós talajon bizonytalanul. egyensúlyozva, lihegve kapaszkodott tovább a sziklákon.
– Kulgan, még itt is tanítani akarsz?
Többen nevettek, és az elmúlt napok feszültsége egy pillanatra fölengedett. Az újabb meredek emelkedő előtt egy tágas, sík részen a herceg megálljt parancsolt.
– Rakjatok tüzet, és vágjatok le egy állatot. Itt megvárjuk a hátvédünket.
Gardan gyorsan elküldött néhány embert a fák közé tűzifáért, és valakit megbíztak, hogy két lovat vezessen távolabb tőlük. Az ideges állatoknak fájt a lába, fáradtak voltak, éhesek, és bármennyire is jól voltalt idomítva, Gardan el akarta távolítani őket a vér szagától.
A levágásra ítélt ló felnyerített, majd hirtelen csend támadt. A tűz fellobogott, a katonák a tűz fölé tartották nyársukat, és a levegőben hamarosan sült hús illata terjengett. Pug attól tartott, hogy undorodni fog a lóhústól, ezzel szemben a nyála is kicsordult az illatától. Hamarosan kapott egy nyársra húzott, nagy darab sült májat, amit farkasétvággyal elfogyasztott.. Közelében Thomas ugyanezt tette egy adag sistergő combszelettel.
Amikor befejezték az evést, a maradék forró húst felszabdalt lópokróc- és tabardfoszlányokba takarták, és elosztották az emberek között.
Pug és Thomas Kulgan mellett ülve várta, míg a katonák tábort bontanak, eloltják a tüzet, eltakarítják ittlétük nyomait, és felkészülnek, hogy tovább meneteljenek.
– Uram – mondta Gardan a hercegnek –, a hátvédnek régen meg kellett volna érkeznie.
Borric bólintott.
– Tudom. Fél órája vissza kellett volna térniük. – Lenézett a hegyoldalon, a távoli ködbe burkolózó hatalmas erdőség felé.
– Még öt percet várunk, aztán indulunk.
Némán vártak. A katonák nem tértek vissza.
– Rendben van, fiúk. Indulunk – adta ki a parancsot Gardan.
Az emberek felsorakoztak a herceg és Kulgan mögött. A két fiú beállt a sor végére. Pug számolt. Már csak tíz katonájuk maradt.
Két nappal később feltámadt a szél, és mint jeges tőr hasított süvöltve a bőrükbe. Szorosan a köpenyükbe burkolózva gyalogoltak lassan észak felé, a szélnek dőlve. Rongyokat tépdestek, abba burkolták a bakancsukat gyatra védekezésül a fagy ellen. Pug hiába hadakozott ellene, a szempilláira jég rakódott, mert a metsző szél megkönnyeztette a könnycseppek gyorsan odafagytak, és a látását is zavarták.
Kulgan hangja túlharsogta a szél zúgását.
– Uram, megérkezett a vihar. Menedéket kell keresnünk, vagy elpusztulunk.
A herceg intett, hogy két ember menjen előre, és nézzen valami menedék után. Futva, tántorogva elindult két katona, alig valamivel mozogtak gyorsabban, mint a többiek, de hősies erőfeszítéssel összeszedték maradék erejüket, hogy a parancsot teljesíthessék. Északnyugat felől tömören gördültek föléjük a felhők, és elsötétítették az eget.
– Mennyi időnk van még, Kulgan? – kiabálta túl a herceg a szél süvítését.
A szél belekapott a varázsló hajába, szabaddá tette magas homlokát, meglebegtette a szakállát.
– Legfeljebb egy óra – integetett a feje fölött.
A herceg megadóan bólintott, és tovább biztatta az embereit.
Egy bánatos, sikoltó nyerítés keveredett a szél harsogásába. Valamelyik katona előrekiáltott, hogy az utolsó ló is odavan. Borric megállt, szitkozódott egy kicsit, aztán elrendelte, hogy a lovat sürgősen darabolják fel. A katonák nekiálltak, a gőzölgő húsdarabokat a hóba hajították lehűlni, aztán becsomagolták őket, és elosztották az emberek között.
– Ha találunk menedéket, tüzet rakhatunk, és megsüthetjük – kiáltotta a herceg.
Ha meg nem találunk, tette hozzá magában Pug, akkor nem sok hasznát vesszük a húsnak.
Továbbindultak. A két katona hamarosan visszatért, és jelentette, hogy nem egészen egynegyed mérföldnyire találtak egy barlangot.
Havazni kezdett. Az örvénylő szél felkavarta a havat, az ég elsötétült, alig lehetett harminc-negyven méternél messzebbre látni. Pug szédült, óriási erőfeszítéssel vonszolta magát a porhóban. Két keze bénán lógott, úgy érezte, mind a kettő elfagyott.
Thomas valamivel jobban bírta; ellenállóbb volt, de ő is túlságosan kimerült ahhoz, hogy beszélni is tudjon. Némán húzta a lábát barátja mellett.
Pug hirtelen elhatározással arcra vetette magát a hóban. Kellemes meleg érzés volt, aludni szeretett volna. Thomas letérdelt ifjú varázslóinas barátja mellé, megrázta, mire az félig öntudatlanul felnyögött.
– Kelj fel! – kiáltott rá Thomas. – Már nincs messze.
Pug Thomas és az egyik katona segítségével feltápászkodott. Mikor felállt, Thomas intett a katonának, hogy már maga is elboldogul vele, a katona rábólintott, de azért a közelükben maradt. Thomas kihámozott egyet a takarófoszlányok közül, amiket magára tekert, hogy melegen tartsák, és rákötözte Pug övére, azzal húzta, biztatta tovább, maga után.
Aztán egy kiugró sziklaszirten is átjutottak a katonák segítségével, és ott álltak a barlang bejárata előtt. Néhány tántorgó lépéssel. betámolyogtak a barlang védelmező sötétjébe, aztán elterültek a sziklapadlón. A kinti gyilkos hideggel szemben úgy érezték, mintha a barlangban kimondottan meleg lenne, és nyomban kimerült, mély álamba zuhantak.
Pug sült lóhús illatára ébredt. Nagy nehezen feltápászkodott, és a tűz lángján átnézve látta, hogy odakint sötét van. A közelében valaki fát rakott halomba, és néhányan azzal táplálták a tűzet. Mások a tűz mellett álldogálva húsdarabokat sütögettek. Pug megmozgatta az ujjait. Fájdalmasan érzékenyek voltak, de ahogy lehámozta magáról szakadozott kesztyűjét, nem fedezett fel a kezén fagyásnyomokat. Néhányszor oldalba taszította Thomast, mire az is felébredt, felkönyökölt, és belepislogott a tűzbe.
Gardan a tűz másik oldalán állva egy katonával beszélgetett. A herceg a közelükben ült, békésen csevegett fiával és Kulgannal. Mögöttük Pug csak feketeséget látott. Nem emlékezett rá, milyen napszak lehetett, amikor a barlangot megtalálták, de ő is meg Thomas is nyilván órákat aludtak.
Mikor Kulgan látta, hogy megmozdultak, odasétált hozzájuk.
– Hogy érzitek magatokat? – kérdezte aggódó arccal. A fiúk jelezték, hogy az adott körülményekhez képest jól vannak. Kulgan utasítására levették a csizmájukat, és Kulgan örömmel közölte, hagy nekik sem fagyott el a lábuk. Csak egy katona akadt, aki kevésbé járt szerencsével e téren.
– Mennyit aludtunk? – kérdezte Pug.
– Egész éjjel és egész nap – felelte a varázsló sóhajtva.
Pug ekkor látta, a többiek mennyit dolgoztak. Amellett, hogy tüzifát gyűjtöttek, és betakargatták Thomast, a barlang bejáratánál két nyúl lógott – hurokkal fográk őket –, és a tűz közelében frissen megtöltött vizestömlők sorakoztak.
– Fölébreszthettél volna előbb is – mondta kissé szégyenkezve Pug.
Kulgan a fejét rázta.
– A herceg nem akar innen elmozdulni, míg a vihar el nem vonul, és a szél csak néhány órája állt el. Akárhogyan is, nemcsak te meg Thomas voltatok fáradtak. Alig hiszem, hogy maga az őrmester, akármilyen kemény legény, képes lett volna egyetlen éjszakai pihenés után még néhány mérföldet megtenni. A herceg megvárja, hogyan alakul a helyzet, és azt hiszem, ha az idő ilyen marad, holnap továbbmegyünk.
Kulgan fölállt, egy kézmozdulattal jelezte a fiúknak, hogy aludjanak tovább, ha tudnak, aztán odament a herceghez, és megállt mellette. Pug meglepődött, hogy miután az egész napot végigaludta, változatlanul milyen fáradt, aztán úgy döntött, hogy mielőtt tovább alszik, megtölti a gyomrát. Thomas ki nem mondott kérdésére helyeslően intett, és mindketten odatelepedtek a tűz mellé. Az egyik katona éppen húst sütött, és minden megjegyzés nélkül odanyújtott nekik néhány forró falatot.
A fiúk behabzsolták az ételt. Mikor befejezték, Pug háttal a barlang falának támaszkodva éppen mondani készült valamit, de Thomas láthatóan nem figyelt rá, hanem a barlang nyílásában álló őrt nézte.
– Fenség – jelentette az őr-, mozgást hallunk a fák közül.
– Felkészülni! – adta ki a parancsot Borric a többieknek.
A barlangban mindenki sietve készenlétbe helyezte fegyvereit. Hamarosan léptek csikorgó zaja hallatszott a fagyos hóban. Egyre hangosabban, egyre közelebbről. Pug mereven állt, görcsösen fogta a kardja markolatát, és küzdött a gyomrát facsaró félelem ellen.
A léptek zaja hirtelen megszűnt. Azok odakint megálltak. Aztán közeledő csizmasarok koppanását hallotta. A sötétségből egy alak lépett elő, és egyenesen a barlang szája felé tartott. Pug a nyakát nyújtogatta, hogy ellásson a katonák mellett.
– Ki járkál ott éjszaka?
Az alacsony, legföljebb másfél méter magas alak félrehúzta csuklyáját. Láthatóvá vált fém sisakja, amely alól sűrű, vörös hajfürtök bukkantak elő, és a tűz fényében egy villogó szempár csillant meg. Nagy, horgas orr felett sűrű, vörösesbarna szemöldök ívelt, amely az orr nyerge fölött összeért. Az alak mozdulatlanul állt, és hosszasan elnézte a társaságot, majd jelt adott hátrafelé. Újabb alakok bukkantak elő az éjszaka sötétjéből. Pug Thomasszal az oldalán előbbre óvakodott. Látták, hogy a jövevények mögött, a csapat végén öszvérek baktatnak.
A herceg és a katonák szemmel látható megkönnyebbüléssel néztek rájuk.
– Ezek törpök – állapította meg Thomas.
Néhány katona felnevetett. A közelükben álló törp is nevetett. Hosszú, övig érő szakálla alá nyúlva köpenyéből pipát húzott elő, s közben száját elhúzva mustrálgatta Thomast.
– Mit vártál, fiú? Hogy valami csinos erdei nimfa jött el érted?
A törpék vezére megtömte a pipáját, előbbre sétált a tűz fényébe, és megállt a henceg előtt.
– A tabardod alapján látom – mondta –, hogy crydee-i férfiak vagytok. Engem Dolgannak hívnak, Coldara falu főnöke vagyok és a Szürke Tornyok nevű hegység törpjeinek a vezére. – Végignézett a többieken, aztán folytatta. – Mi szél hozta a nagyok ilyen bánatos gyülekezetét erre az elhagyatott, hideg vidékre?
9.
A törpök őrt álltak.
Pug a többi Crydee-belivel a tábortűz mellett üldögélt. Mohón falatoztak a Dolgan emberei által készített vacsorából. Egy fazék pörkölt rotyogott a tűzön, a meleg cipó vastag héja alól kibarnállott sötét, mézzel sűrített tésztája, és el is tűnt sebesen a gyomrukban. A törpök málhás öszvéreiről füstölt hal is került, és nyújtott szívesen látott változatosságot az elmúlt napok lóhús-diétája után.
Dolgan negyven törp élén érkezett. A törpök főnökét elkísérte két fia is, Weylin, az idősebbik és UdeIl, a fiatalabbik. Mindkettő meglepően hasonlított apjára, bár Udell vörösesbarna haja feketébe hajlott. Csöndesebbek voltak, mint az apjuk, aki most, miközben a herceggel beszélgetett, egyik kezében pipájával, a másikban egy kupa sörrel hadonászva. A törpök őrjáratban voltak, és az erdő szélén haladtak, bár Pug érzése szerint meglehetősen szokatlan dolog lehetett a falvaktól ekkor távolságra őrjáratot küldeni.
– Emlékszem rád, Borric úr – mondta Dolgan, a kupájából kortyolgatva –, bár akkoriban még csecsemő voltál, amikor én utoljára Crydee-ban jártam. Apáddal vacsoráztam. Pompás konyhát tartott.
– Ha megint eljössz Crydee-ba, Dolgan, remélem, az én konyhámmal is meg leszel elégedve.
Míg a vacsora készült, szóba került a herceg úti célja is, és Dolgan egyre elgondolkodóbbá vált. Aztán a pipájára nézett A pipa kialudt. Bánatos sóhajjal tette félre, de mikor látta, hogy Kulgan előveszi a sajátját, és tekintélyes füstfelhőket ereget, láthatóan felderült.
– Lehetséges, hogy a készletedben akard egy fölösleges töltet, varázslómester? – Zengő, pergő orrhangon beszélt, mint általában a törpök, ha a Királyság nyelvén szóltak.
Kulgan elővette dohányzacskóját, és odanyújtotta a törpének.
– Természetesen – mondta. – A pipám és a dohányzacskóm két olyan tárgy, amit mindig magammal hordok. Akármi más javam hiányát elviselném – bár két könyvem elvesztését mélységesen fájlalom –, de a pipám öröme nélkül elképzelhetetlen számomra az élet.
– Így van – helyeselt a törp, miközben rágyújtott. – Ebben igazad van, természetesen eltekintve az őszi sörtől, szerető feleségem társaságától meg egy jó verekedéstől. Amúgy nem sok olyasmiről tudok, ami olyan tiszta gyönyört nyújtana, mint a pipa.
Nagyot szívott rajta, mintegy a mondottak hangsúlyozására, és hatalmas füstfelhőt eresztett ki a száján. Aztán ráncos arcán töprengő kifejezéssel megjegyezte:
– Nos, ami azokat a híreket illeti, amelyeket hoztatok, furcsa hírek, de magyarázatul szolgálnak bizonyos titokzatos dolgokra, amelyek már egy ideje foglalkoztatnak bennünket.
– Micsoda titokzatos dolgokról beszélsz?
Dolgan a barlang szájára mutatott.
– Amint már említettem, kénytelenek vagyunk ezt a környéket őrjárattal ellenőrizni. Ez új dolog, mert az elmúlt években a bányáink és a farmjaink környéke mentes volt minden zaklatástól. – Elmosolyodott. – Időnként egy-egy különlegesen merész útonállóbanda, esetleg mordel – vagy Sötét Testvér, ahogy ti hívjátok őket – vagy egy még az átlagosnál is ostobább manó okvetetlenkedik egy darabig, de a dolgok egyébként elég békésen folynak.
– Az utóbbi időben azonban furcsa dolgokat tapasztaltunk. Körülbelül egy hónapja, vagy talán még régebben, megfigyeltük, hogy a mordelek és a marnók tömegesen vándorolnak el a tőlünk északra fekvő falvaikból. Néhány embert kiküldtünk, hogy felderítsék, mi a helyzet. Egész falvakat találtak elhagyottan, mind a manók, mind a mordelek földjén. Volt olyan helység, amit kifosztva találtak, de volt, ahol semmi jele sem volt ellenségeskedésnek.
– Mondanom sem kell, hogy azok a csirkefogók sok gondot okoztak nekünk. A mi falvaink a magasabban fekvő mezőségekén és fennsíkokon épültek, úgyhogy azokat nem merik megtámadni, de vándorlásuk közben megtámadják a mélyebben fekvő völgyekben legelő nyájainkat. Ezért küldünk ki őrjáratokat végig a hegyoldalban. Nyakunkon a tél, nyájaink a legmélyebb völgyekbe húzódnak, úgyhogy muszáj nyitva tartani a szemünket.
.A futárok valószínűleg nem érkeztek meg a falvainkba; a rengeteg mordel meg manó miatt, akik a hegyekből az erdőbe menekülnek. De most legalább van valami képünk arról, mi lehet a vándorlásuk oka.
– A tsuranik – bólintott a herceg.
Dolgan elgondolkodott.
– Akkor nagy erőkkel vonultak fel – jegyezte meg Arutha.
Borric kérdően nézett fiára.
Dolgon mosolyogva állapította meg.
– Jó eszű fiad van, Borric úr. – Aztán töprengve folytatta. – Igen, herceg, odafenn vannak, és sokan vannak. A mordelek minden súlyos bűnük ellenére kitűnő harcosok. – Megint elhallgatott, néhány percig gondolataiba feledkezett, aztán kiverte a hamut pipájából, és folytatta. – A törpök népe nem hiába áll nyugaton a legkitűnőbb harcosok hírében, de még ahhoz is kevesen vagyunk, hogy legkellemetlenebb szomszédainkkal leszámolhassunk. Hogy egy ekkora tömeget kimozdítsunk a helyéből, mint amekkora erre elvonult, rengeteg jól felfegyverzett emberre és bőséges készletekre lenne szükség.
– Mindent megadnék, ha tudnám, hogyan jutották el ezekbe a hegyekbe – szólt közbe Kulgan.
– Én inkább azt szeretném tudni, hányan vannak – töprengett a herceg.
Dolgan ismét megtömte pipáját, aztán, mikor jól szelelt, elgondolkodva a tűzbe bámult. Weylin és Udell összenézett.
– Borric uram, lehetnek vagy ötezren – szólalt meg Weylin.
Mielőtt a meglepett herceg reagálhatott volna, Dulgan felriadt töprengéséből.
– Közelebb a tízezerhez – jelentette ki szitkozódva, aztán a herceghez fordult, akinek arcán látszott, hogy nem egészen érti, mit beszélnek. – Sok mindenre gondoltunk, miért ez a vándorlás, de invázióra nem. Járványra, belháborúra, éhínségre igen, de egy idegen inváziós sereg eszünkbe sem jutott.
– Az elnéptelenedett helységek száma alapján úgy gondoljuk, több ezer manó és mordel menekült a Zöld Szívbe. A települések között akad, amelyik nem több, mint egy tucat kunyhó, azokat akár én a két fiammal is minden segítség nélkül elfoglalhatnám. De vannak köztük fallal körülvett, hegyre épült erődök is, száz, kétszáz harcossal a falakon. Alig több mint egy hónap alatt vagy egy tucat ilyen erődöt megsemmisítettek. Mit gondolsz, hány emberre lehet szükséged, hogy mindezt véghezvidd, uram?
Pug legjobb emlékezete szerint most első ízben látott nyílt félelmet tükröződni a herceg arcán. Borric előrehajolt, térdére könyökölt.
– Ezerötszáz emberem van Crydee-ban – mondta –, beleszámítva azokat, akik a határmenti helyőrségekben állomásoznak. A carse-i és tulani helyőrségekből még egyenként nyolcszáz, esetleg ezer főt behívhatok, bár ha ezt megteszem, azok tökéletesen védtelenek maradnak. Falvakból és városokból, sorozás útján legjobb esetben is ezerre ha számíthatok, és ezek közül is a legtöbb vagy a carse-i ostrom veteránja, vagy gyakorlatlan gyerek.
– Négyezerötszáz a legtöbb, aminek egyharmada újonc, szemben egy tízezres hadsereggel – jegyezte meg Arutha legalább olyan komor arccal, mint az apja.
Udell Dolganra nézett, aztán Borric úrra.
– Édesapám nem túloz, amikor a mi harci képességeinkről meg a mordelekéről beszél, fenség. Akár ötezren vannak, akár tízezren, kemény, gyakorlott harcosok azok, akik népűnk ellenségeit olyan gyorsan el tudták űzni.
– Akkor úgy gondolom mondta Dolgan –, hogy a legokosabb, ha üzensz az idősebbik fiadnak és a vazallus báróknak, maradjanak biztonságban a várfalak mögött, és te elsietsz Krondorba. Valamennyi nyugati seregre szükség lesz, hogy tavasszal szembeszállhassunk a jövevényekkel.
– Valóban annyira rossz a helyzet? – szólt közbe váratlanul Thomas. – Aztán zavartan nézett körül, amiért félbeszakította a tanácskozást. – Elnézést kérek, uram.
Borric csak legyintett.
– Lehetséges, hogy a félelem fonalából nagyobb leplet fonunk, mint amennyi a fonál, de a jó katona a legrosszabbra is felkészül, Thomas. Dolgannak igaza van. Igénybe kell vennem a krondori főherceg segítségét. – A törpvezérre nézett. – De ahhoz, hogy a nyugat seregeit fegyverbe hívjam, el kell jutnom Krondorba.
– A Déli-hágó járhatatlan – mondta Dolgan. – És a hajóskapitányaid sokkal okosabbak, semhogy télen bemerészkedjenek a Sötétség-szorosba. De van egy másik út, ha nehéz is. Ezek a hegyek tele vannak bányákkal, ősi járatokkal a Szürke Tornyok mélyén. Sokat közülük az én népem vájt, mikor vasat és aranyat kerestek. Vannak köztük természetes járatok is, amelyek akkor keletkeztek, amikor a hegyek születtek. És vannak, amelyek már megvoltak, mikor a népem ideérkezett ezekbe a hegyekbe, és amelyeket csak az istenek tudják, kik ástak. Van egy bánya, amelynek a járatai végighaladnak a hegyek alatt, és a másik oldalon bújnak elő, mindössze egynapi járóföldre Bordontól. Két napig tart, míg végigmegyünk rajta, és tele van veszedelmekkel.
A törp testvérek apjukra néztek.
– A MacMordain Cadalra gondolsz, apám? – kérdezte Weylin. Dolgan igent bólintott.
– Arra. Az elhagyatott MacMordain Cadalra. A nagyapám bányája volt, és előtte az ő édesapjáé. – A herceghez fordult. – Mérföldnyi járatokat vájtunk a hegy alatt, és közülük sok találkozik azokkal az ősi járatokkal, melyekről beszéltem. A MacMordain Cadallal kapcsolatban rengeteg különös és sötét történet maradt fenn. Sok tőrp merészkedett le mélyen a régi bányákba, legendás kincseket kerestek, és a legtöbb vissza is tért, de voltak, akik eltűntek. Mármost, ha egy törp egyszer elindul, sose téveszti el a visszautat, úgyhogy ezek se tévedhettek el. Valami történt velük. Azért mondom ezt el, hogy ne legyen közöttünk félreértés. Mindenesetre, ha nem térünk le az őseim által vájt utakról, nem sokat kockáztatunk.
– Kockáztatunk törp barátom?
Dolgan elvigyorodott.
– Hacsak elindítanálak benneteket, egyedül azon az úton, egy órán belül reménytelenül eltévedtétek. Nem, nincs kedvem elzarándokolni Rillanonba, hogy megmagyarázzam a királynak, hogyan sikerült elveszítenem az egyik legkiválóbb főhercegét. Szívesen elkísérlek benneteket, Borric úr, nem kérek nagy árat érte. – Pugra és Thomasra kacsintott, aztán folytatta: – Mondjuk egy zacskó dohányt, meg egy jó vacsorát Crydee-ban.
– Elfogadom és megköszönöm, Dolgan – mondta látható megkönnyebbüléssel mosolyogva a herceg.
A törp a fiaihoz fordult.
– Udell, te fogod vezetni a társaság egyik részét, egy öszvért és a herceg emberei közül a sebesülteket vagy betegeket, szóval akik nem tudják folytatni az utat. Indulj el velük Crydee vára felé. Van itt egy tintaszarv meg egy toll pergamenbe csomagolva valahol a málha között, keresd meg és add oda a herceg úrnak, hogy utasításokat adjon otthoni embereinek. Weylin, te vezeted a többieket, a mieinket, és visszamész velük Caldarába. Küldjél üzenetet a többi faluba is, mielőtt nyakunkon lesznek a téli viharok. Jövő tavasszal a Szürke Tornyok törpjei hadba vonulnak.
Dolgan Borricra nézett.
– A népünk legöregebbjei sem tudnak arról, hogy hegyi falvainkat valaha is meghódította volna valaki. Megkeserülné, aki megpróbálná. A törpök kiállnak a Királyság mellett, uram. Már régóta barátsággal viseltettek irányunkban, becsületesen kereskedtetek velünk és segítettetek nekünk, ha kértük. És mi sose futamodtunk meg az ellenség elől, ha segítségül hívtak bennünket.
– És mi lesz a kőhegyiekkel? – kérdezte Arutha.
Dolgan felnevetett.
– Köszönöm fenség, amiért eszembe juttattad. Az öreg Hartborn és a törzse nagyon rossz néven venné, ha nem invitálnánk meg őket egy jó kis verekedésre. Futárokat küldök a Kőhegyre is.
Pug és Thomas végignézték, ahogy a herceg megírja üzenetét Lyamnak és Fannonnak, aztán a tele gyomor és a fáradtság a hosszú alvás ellenére álomba ringatta őket. A törpök fenyőgallyakra tekert vastag köpönyegeket kölcsönöztek nekik, hogy kényelmesebb fekhelyük legyen. Pug sokat forgolódott az éjszaka, felriadt mély álmából. A barlangban halk beszélgetés folyt, és Pug többször is hallotta említeni a MacMordain Cadal nevét.
Dolgan végigvezette a herceg csapatát a Szürke Tornyok hegyvonulatának lábánál. Hajnalhasadáskor indultak. A törpök főnökének fiai is útra keltek csapatukkal saját úti céljuk felé. Dolgon a herceg és fia előtt vonult, mögötte Kulgan szuszogott, aztán követkertek a fiúk. Az az öt crydee-i katona, aki még képes volt folytatni az urat, Gardan őrmester felügyelete alatt két öszvért vezetve gyalogolt mögöttük.
Egy idő múlva Pug, aki a botladozó varázsló mögött ment, megszólat.
– Mester, kérjen pihenőt. Teljesen kimerült.
– Nem, fiú – mondta Kulgan. – Hamarosan rendbe jövök. Ha egyszer leérünk a bányába, lassabb lesz az iram, és hamarosan ott leszünk.
Thomas elnézte a köpcös Dolgant a csapat élén, amint kurta lábait szaporán szedve kemény iramot diktált.
– Ez sose fárad el? – kérdezte.
– A törpök arról nevezetesek – ingatta a fejét Kulgan –, hogy roppant erős fizikumuk van. Carse ostrománál, amikor a Sötét Testvériség már majdnem bevette a várat, a Kőhegy és a Szürke Tornyok törpjei gyalog indultak az ostromlottak segítségére. Futár vitte nekik a hírt, hogy a vár hamarosan el fog esni, mire a törpök egy teljes napot és egy teljes éjszakát, meg még egy fél napot futottak, majd megérkezve nyomban hátba támadták a Sötét Testvéreket anélkül, hogy a harci erejük valamit is csökkent volna.. A Testvériség döntő vereséget szenvedet, és azóta se sikerült nekik egy főnök alatt összefogniuk.- Kulgan lihegve folytatta. – Ahogyan Dolgan a törpök segítségét méltatta, nem volt üres hencegés, mert kétségkívül ők a legpompásabb harcosok nyugaton. Jóllehet kevesebben vannak mint mi, legfeljebb a hadati domblakók hasonlíthatók hozzájuk hegyi hadviselés terén.
Pug és Thomas most még nagyobb elismeréssel nézett az élen vonuló törpre. Bár megerőltető volt az iram, az előző esti vacsora meg egy jó reggeli aznap helyrehozta a fiúk lankadó életerejét, és nem kellett noszogatni őket, hogy lépést tartsanak.
Odaértek a bánya bokrokkal benőtt bejáratához. A katonák eltisztították a gallyakat, és széles, alacsony alagút szája tárult fel előttük. Dolgan a csapathoz fordult.
– Lehet, hogy itt-ott le kell majd hajolnotok, de miután elég sok őszvért hajtottak már erre át a törp bányászok, nyilván bőven el fogtok férni.
Pug elmosolyodott. Mint kiderült, a törpök nagyobbak voltak, mint ahogy a mesék alapján elképzelte őket. Átlagban a magasságuk százharminc és százötven centi között mozoghatott, de leszámítva azt, hogy a lábuk rövidebb volt és a válluk roppant széles, lényegében olyanok voltak, mint a többi ember. Az alagút a herceg és Gardan számára meglehetősen alacsony volt, de miután Pug alig néhány centiméterrel volt magasabb a törpöknél, számára a magasság nem jelentett gondot.
Alighogy a csapat menetkészen állt, Gardan utasítást adott, hogy gyújtsák meg a fáklyákat, és Dolgan vezetésével beléptek a bányába.
– Figyeljetek jól – monda a törp, mikor bent voltalt a sötét járatban –, mert csak az istenek tudják, mi minden él ezekben az alagutakban. Aggódnunk nem szabad, de jó, ha óvatosak vagyunk.
Ahogy Pug belépett az alagútba, és a sötétben hátrapillantott a válla fölött, meglátta Gardan sziluettjét az egyre halványodó fény hátterében, és egy rövid pillanatig Carline-ra gondolt meg Rolandra, aztán arra, milyen különös, hogy ilyen rövid idő után is olyan távolinak tűnnek, és mennyire nem zavarja a tudat, hogy riválisa udvarol a leánynak. Megcsóválta fejét, és tovább fürkészte a sötét alagutat.
A járatok nyirkosak voltak. Időnként elmentek egy-egy jobbra vagy balra nyíló mellékjárat előtt. Pug mindegyikbe bekukkantott, de nem látott mást, csak sötétséget. A fáklyák lobogó lángjánál árnyékuk táncolva rajzolódott a járat falaira, elnyúlt, összehúzódott, aszerint, hogy közelebb vagy távolabb kerültek, vagy ahogy a mennyezet emelkedett vagy süllyedt. Néha le kellett húzniuk az öszvérek fejét, de a legtöbb járatban bőven volt hely.
Pug hallotta, ahogy Thomas félhangosan motyogja előre:
– Nem akarok elrévedni idelent, teljesen elveszítettem az irányérzékemet.
Pugnak nem volt kedve megszólalni, a bánya levegője, nyomasztóan nehezedett rá. Hamarosan egy tágas barlangba értek, amelyből számos járat nyílt mindenfelé. A csapat megállt. A herceg őröket állítatott. Fáklyáikat a sziklák közé erősítették, és megitatták az öszvéreket. Pug és Thomas az első őrségbe került. Pugnak nem egyszer volt olyan érzése, mintha a tűz fénykörén kívül valamivel távolabb sötét alakok mozognának. Aztán katonák váltották fel őket, és ők csatlakoztak a többiekhez, akik már javában falatoztak: szárított húst és kétszersültet.
– Miféle hely ez itt? – kérdezte Thomas Dolgantól.
A törp nagyot szívott a pipáján.
– Dicsőséges hely ez, legényke. Amikor még a népem itt bányászkodott, sok ilyen helyiséget vájtunk ki magunknak. Ha nagy vas-, arany-, ezüst- vagy más érclelőhelyre bukkantuk, több járatot egybenyitottunk, és amikor kitermeltük az ércet, létrejöttek ezek a barlangok. Vannak természetes üregek is, akkorák, mint ez, de azok másfélék: nagy csavart sztalagmitok állnak ki a talajból, és cseppkövek csüngnek odafentről, nem úgy, mint itt. Majd látsz olyat is, ha végigmegyünk a bányán.
Thomas felnézett a mennyezet felé.
– Milyen magasra nyúlik ez fel?
– Nem tudom pontosan megmondani. Talán harminc méternyire – válaszolt Dolgan, és ő is felfelé nézett –, talán hatvan vagy száz méternyire. Ezeken a helyeken még mindig gazdag érclelőhelyek találhatók, de amikor nagyapám nagyapja először bányászkodott itt, minden képzeletet felülmúlóan gazdag érckincseket talált. Száz meg száz vájat nyúlik ezekbe a hegyekbe felfelé is, lefelé is, számtalan szinttel. Ott, azon a vájaton át – a barlanggal azonos szinten nyíló egyik folyosóra mutatott – húzódik egy járat, az találkozik egy másikkal, és ha azon továbbmész, egy másik elhagyott bányába érsz, a Mac Braonin Alroth-ba. Azon is túl eljuthatsz a MacOwyr Durba, ahol az én embereim közül többen elcsodálkoznának, hogyan sikerült eljutnod az aranybányájukba. – Felnevetett. – Bár, hacsak nem vagy törpivadék, alig hiszem, hogy megtalálnád az utat odáig.
Nagyot szívott pipáján, közben az őrség többi tagja is odament, hogy egyék valamit.
– Nos hát, jó lenne, ha továbbindulnánk – javasolta Dolgan.
Thomas meglepetten nézett rá.
– Én azt hittem, itt megállunk éjszakára.
– A nap még magasan áll az égen, gyerek. Még fél napunk van az alvásig.
– Én azt hittem...
– Tudom. Ha valaki nem szokta meg a bányát, könnyen elveszíti az időérzékét idelent.
Összeszedték a holmijukat, és továbbindultak. Jó ideje gyalogoltak már, mikor egy sorozat tekervényes, kanyargó járat következett, amelyek talaja érezhetően lejtett: Dolgan elmagyarázta, hogy a hegy keleti oldalán a bánya bejárata tatán száz méterrel is alacsonyabban fekszik, mint a nyugatin, és útjuk javarészt lefelé fog vezetni.
Később egy újabb gyülekezeti barlangon vonultak át, amely kisebb volt ugyan, mint az előbbi, de így is impozáns számú járat nyílt belőle. Dolgon habozás nélkül kiválasztotta a megfelelőt, és tovább vezette a csapatot.
Egy idő után vízesés hangjára figyeltek fel. Dolgon a válla főlőtt szólt hátra.
– Hamarosan olyan látványban lesz részetek, milyet magatokfajta élő ember még nem látott, de törp se sok.
Ahogy tovább mentek, a vízesés zuhogása egyre erősebben hallatszott. Egy újabb, az elsőnél sokkal tágasabb természetes barlangba jutottak. A járat, amelyben eddig mentek, most hat méter széles sziklaperemen folytatódott, amely a barlang jobb oldalán futott végig. Lepillantottak a sziklaperemről, de lent nem láttak mást, csak kavargó sötétséget.
Ahogy a sziklaperem megkerülte a fal egy kiszögellését, az eléjük táruló látványtól elállt a lélegzetük. Egy óriási, kimeredő szikla mögül hatalmas vízesés zuhogott végig a barlangon, jó száz méterrel a fejük fölött. Úgy zúdult le a barlangba, csapódott neki a szemben levő szikláknak, és tűnt el a sötét mélységben. Harsány dübörgésétől nem hallatszott, hogyan ér le a fenékre, és képtelenség volt akárcsak találgatni is, milyen magas a teljes zuhatag. A vízsugárban valami belső fénytől megvilágítva a legkülönbözőbb színek táncoltak, villogtak. Piros, arany, zöld, kék és sárga számtalan árnyalatban csillogott a fehér habok között, bukott le a fal mellett kurta villanással, és festett eléjük tündéri képet a sötétségben.
Dolgon túlkiabálta a víz harsogását.
– Az ősidőkben a Wynn-Ula folyó a Szürke Tornyak hegyei között eredt, és a Keserű Tengerbe torkollott. Egy nagy földrengés alkalmával felhasadt a föld a folyó alatt, és a folyó vize most egy mérhetetlenül nagy föld alatti tóba zuhog. Ahogy a sziklák között átfolyik, ásványi anyagokat sodor magával, azoktól nyeri ezeket a villogó színeket. – Egy darabig csendben álltan, és ámulva nézték a MaeMordain Cadal-beli vízesés csodáját.
Aztán a herceg jelt adott az indulásra, és folytatták útjukat. A járatok nyirkossága, penészszaga után a vízesés látványa mellett a permet és a víz felől áramló hűvös szellő is felfrissítette őket. Továbbnyomultak, egyre mélyebben a bányába, elhaladtak számtalan alagút és járat mellen, és mikor egy idő után Gardan megkérdezte a fiúkat, hogy érzik magukat, azt válaszolták, hogy jól, csak fáradtak mind a ketten.
Később, mikor megint egy barlanghoz értek, a herceg kijelentette, hogy ideje lenne lepihenni éjszakára. Újabb fáklyákat gyújtottak.
– Remélem, van elég fáklyánk, hogy az úton kitartson. Igen gyorsan leégnek – jegyezte meg a herceg.
– Adjál mellém néhány embert – mondta Dolgan –, és hozok nektek öreg bányafát, amivel tüzet rakhatunk. Sok hever belőle mindenfele, ha valaki tudja, hol szedhet belőle úgy, hogy a födém a fejére ne zuhanjon.
Gardan és két másik katona eltűnt a törppel egy oldaljáratban, míg a többiek lerakodtak és kikötötték az öszvéreket. Az állatok vizet kaptak a tömlőkből, meg egy kevés zabot, amit arra az esetre hoztak magukkal, ha nem tudnának legeltetni.
Borric leült Kulgan mellé.
– Az elmúlt néhány óra alatt rossz érzésem volt. Képzelődtem? Vagy tényleg van valami baljóslatú ebben a helyben? – mélázott Kulgan. Arutha is odasétált hozzájuk.
– Én is éreztem valamit – mondta –, de hol éreztem, hol nem. Nem tudnám pontosan megnevezni, mi volt az.
Arutha lekuporodott, és szórakozottan rajzolgatott tőrével a porban.
– Ez a hely mindenkit idegessé tesz. Talán mind ugyanazt érezzük. Borzadunk ettől az egésztől, mert nem embernek való.
– Remélem, nincs többről szó – mondta a herceg. – Igen alkalmatlan hely, ha harcolni kell. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Vagy ha menekülni kell.
A fiúk őrségben állva hallották a beszélgetést, mint ahogy mindenki más is hallotta, mert mindenki csendben volt, és a barlangban jól terjedt a hang.
– Én is boldog leszek, ha már a hátam mögött tudom ezt a bányát – suttogta Pug.
Thomas gonoszkodó kacsintással vigyorgott rá a fáklyafénynél.
– Fél a sötétben a kisfiú?
– Semmivel sem jobban, mint te – horkant fel Pug –, csak te nem vallod be. Gondolod, hogy te kitalálnál innen?
Thomas arcáról leolvadt a mosoly. A további beszélgetésnek véget vetett Dolgan és a többiek érkezése. Jókora adag bányafát hoztak. Ezekkel valamikor régen a járatokat dúcolták alá. A régi, száraz fával gyorsan sikerült tüzet rakniuk, a lángok nemsokára fényesen megvilágították a barlangot.
Pugnak furcsa érzése támadt, mintha a hideg futkározott volna a gerincén. Az elmúlt órában többször is élőfordult ez vele, és minden alkalommal maga mögé lesett. Most már komolyán aggódott.
– Én is érzek valamit, fiam – szólalt meg Gardan. – Mintha valaki ólálkodna a közelünkben.
Mikor Pug és Thomas visszament az őrségből, a csapat nyomott hangulatban ült a tűz körül.
– A MacMordain Cadalnak ez a része esik a legközelebb a mélyebben fekvő, ősi bányajáratokhoz – mondta Dolgan. – A kővetkező barlangnak, ahová megyünk, igen sok kijárata van, és azok egyenesen a régi bányákhoz vezetnek, de ha egyszer azon túljutottunk, hamarosan odaérünk a felszínre. Holnap délre valószínűleg kint leszünk a bányából.
– Ez a hely talán megfelel a te természetednek, törp – mondta Borric körültekintve a barlangban –, de én boldog leszek, ha kikerülők belőle.
Dolgan felnevetett. Csengő, erőteljes hangja zengve visszhangzott a barlang falain.
– Nem annyira a hely illik a természetemhez, uram, mint inkább a természetem illeszkedik a helyhez. Könnyedén közlekedek a hegyek alatt, és a népem mindig is bányásznép volt. De ha választhatnék, inkább tölteném az időmet odafent a magasban, Caldara legelőin, őrizném a nyájamat, vagy üldögélnék a nagyteremben barátaimmal, sört innék, és balladákat énekelnék.
– Sok időt töltötök balladaénekléssel? – kérdezte Pug.
Dolgan szeme megcsillant a tűz fényében.
– Igen – mosolygott barátságosan Pugra. – Mert a hegyeken a tél hosszú és kemény. Ha egyszer a nyáj biztonságban van téli legelőjén, nem sok tennivaló akad. Így aztán énekelünk, őszi sört iszunk, és várjuk a tavaszt. Jó élet ez.
– Szívesen megnézném egyszer a falutokat, Dolgon.
Dolgan nagyot szívott örökös pipáján.
– Talán sor kerül rá egy szép nap, legényke.
Aztán nyugovóra tértek. Pug is mély álomba merült, de egyszer, az éjszaka körepén, amikor a tűz már alig pislákolt, felébredt, és ugyanaz a jeges érzés fogta el, mint korábban. Felült. Hideg verejték csurgott a testén. Körülnézett. Látta az őröket, fáklyájuk mellett álltak. Körülötte feküdtek az alvók. Az érzés egyre erősödött, egy pillanatra úgy gondolta, valami szörnyűséges dolog készül, már-már felébresztette Thomast, amikor az érzés váratlanul megszűnt. Fáradtan, elnyúzva újból lefeküdt, és hamarosan álomtalan álomba merült.
Fázósan, elgémberedve ébredt. Az őrök az öszvéreket készítették fel, és a társaság indulásra készülődött. Pug felébresztette Thomast, aki láthatóan nehezen viselte el, hogy kirángatták az álomvilágból.
– Álmomban otthon voltam a konyhában és a mama egy nagy tányérra kolbászt készített ki, meg kukoricakenyeret, ami csöpögött a méztől – magyarázta álmosan.
Pug egy kétszersültet dobott oda neki.
– Ez meg fog felelni Bordonig. Akkor majd eszünk.
Összeszedték szegényes készleteiket, megrakták az öszvéreket, és elindultak. Ahogy a járatokban gyalogoltak, Pugot megint megrohanta az a jeges érzés, mint az éjszaka. Többször is érezte, aztán elmúlt.
Múltak az órák, és elérkeztek az utolsó nagy barlanghoz. Ott Dolgan megállította őket, és belekémlelt a sötétbe. Pug hallotta, hogy valamit mormol magában.
– Egy percre azt hittem... – mondta, aztán Pugnak egyszerre minden hajaszála az égnek állt. Elöntötte a jeges rémület, sokkal erőteljesebben, mint valaha azelőtt.
– Dolgan! Borric úr! – kiáltotta. – Itt valami szörnyűség készül.
Dolgan mozdulatlanul állt, és hallgatózott. Egy másik vágat mélyéről halk nyögés hallatszott.
– Én is érzek valamit – mondta Kulgan.
A hang megismétlődött, váratlanul közelről, valami nyögésféle, amely hátborzongatóan visszhangzott a boltozatos mennyezetről, úgy, hogy nem lehetett megállapítani, honnan jön.
– Az istenekre! – kiáltott föl a törp. – Ez egy Rém! Siessünk! Alkossunk kört, különben megtámad bennünket, és akkor végünk.
Gardan maga előtt terelte a fiúkat, az őrök az öszvéreket a barlang közepére vezették, cövekhez kötözték a rémült állatokat, aztán fegyvert húztak. Gardan az öszvérek elé tolta a két fiút, és eléjük állt. A fiúk mindketten kivont karddal vártak, de a kard bizonytalanul állt a kezükben. Thomas a szíve kalapálását is hallotta, és Pugról csepegett a hideg verejték. A rémület, amely korábban elfogta, nem fokozódott, mióta Dolgan nevén nevezte okozóját, de nem is csökkent.
Valaki éles, sziszegő hangon szedte a lélegzetet. Mindenki jobbra nézett. A katona előtt, aki felszisszent, egy alak emelkedett ki a sötétből tétova, emberszerű árny, fekete háttér előtt egy még nagyobb feketeség, két izzó, vörös parázsló fénypont ott, ahol a szemének kellett volna lennie.
– Álljatok szorosan egymás mellé – kiáltatta Dolgan –, és vigyázzon mindenki a szomszédjára. Megölni nem tudjátok, de retteg a hideg vas érzésétől. Ne engedjétek, hogy megérintsen benneteket mert kiszívja testetekből az életet. Így táplálkoznak ezek.
A Rém lassan közeledett feléjük, mintha semmi oka se lenne a sietségre. Egy pillanatra megállt, mintha felmérné az előtte sorakozó védelmi állást.
Aztán újból, mélyen, hosszan felnyöszörgött. A hangja olyan volt, mintha a világ minden borzalma és reménytelensége nyomná a vállát. Az egyik katona hírtelen mozdulattal rácsapott a kardjával. Ahogy eltalálta, a kard élén hideg, kék, vibráló lángok villantak fel, és a Rém éles hangon feljajdult, hátralépett, majd formátlan alakjából egy karszerű árnyék nyúlt ki és hirtelen mozdulattal lecsapolt a katonára. Az felsikoltott, és a földre rogyott.
Az öszvérek megriadtak a Rém közelségétől, toporzékolva kitépték a cövekeltet a földből, rugdalózva letaposták a katonákat, és kitört a teljes zűrzavar. Pug egy pillanatra elvesztette szem elől a Rémet, mert jobban tartott az ide-oda rugdaló patáktól a megvadult, öszvérek között, aztán hallotta maga mögött Kulgan hangját, és látta, hogy a varázsló Arutha herceg mellé áll.
– Álljatok szorosan egymás mellé – kiáltotta a varázsló. Pug engedelmesen odalépett Kulganhoz és a többiekhez, miközben egy másik katona sikolya hangzott fel a galérián. Aztán néhány másodperc múlva Kulgan testéből nagy, fehér füstfelhő áradt ki, és burkolta be őket.
– Sorsukra kell hagynunk az öszvéreket – mondta a varázsló. – Ez az élőhalott nem lép ugyan be a füstbe, de nem tudom sokáig összetartani a felhőt, és nem tudom messzire magunkkal vinni sem. Most kell menekülnünk.
Dolgan egy alagútra mutatott szemben, a barlang túlsó oldalán.
– Az az út, arra kell mennünk.
A csoport szorosan összetartva az öszvérek rémült ordításától kísérve elindult az alagút felé. A földön a két öszvér hullája mellett ott feküdtek a halott katonák. Elejtett fáklyák pislákoltak és árasztottak lidérces fényt maguk körül. A fekete alak megközelítette őket, de ahogy a ködfelhő széléhez ért, visszariadt. Csak a közelében mozgott, de a ködbe nem tudott vagy nem mert belépni.
Ahogy Pug elnézett a Rém mellett, összeszorult a gyomra. Thomas egy fáklyát tartott a kezében, és tisztán látszott, ahogy ott ált a Rém mögött. Reménytelenül nézett Pugra és menekülő társaira.
– Thomas – szakadt ki a kiáltás Pug torkából, és szinte felzokogott. A társaság egy pillanatra megtorpant.
– Nem állhatunk meg – mondva Dolgan. Mindnyájan elpusztulnánk amiatt a fiú miatt. Tovább kell mennünk.
Pug már-már elindult, hogy barátja segítségére siessen, amikor valaki megmarkolta a vállát. Visszanézett, és látta, hogy Gardan fogja keményen. – Itt kell hagynunk, Pug – mondta Gardan sápadt, komor arccal, s ellenkezést nem tűrve húzta magával. Pug látta, hogy a Rém előbb utánuk fordul, aztán megáll, és elindul Thomas felé.
Hogy Pug kiáltása vagy valami gonosz érzés riasztotta-e fel, nem tudni, akárhogyan is, az élőhalott Thomast vette célba.
A fiú egy pillanatig habozott, aztán sarkon fordult és berohant egy másik alagútba. A Rém sikoltva utánairamodott. Pug még látta, hagy Thomas fáklyája eltűnik, és utána már csak a sötétség maradt a folyosó mélyén.
Árnyak és fények tánca a bányajárat falán. Thomas rohanva menekült. Léptei robaja kongva visszhangzott a sötétben. Baljával szorosan markolta fáklyáját, jobbjában a kardját tartotta. Valahányszor hátrapillantott, egy izzó, vörös szempárt látott, amely követte, de érzése szerint a távolság nem csökkent közöttük. Komor elszántsággal szögezte le magában, hogy ha a Rém utoléri, egész Crydee leggyorsabb futóját győzi le. Hosszú, nyújtott léptekkel, könnyeden futott, okosan kímélte tüdejét és izmait. Tudta, ha meg kellene fordulnia, és szembekerülne a lénnyel, nyilván meghalna. Kezdeti félelme egyre csökkent, az agya hidegen, tisztán dolgozott, az áldozat ravasz fondorlatával, aki tudja, hogy minden ellenállás reménytelen. Minden energiáját a futásra összpontosította, hogy lerázhassa magáról azt a szörnyűséget, akárhogyan, ahogyan csak lehetséges.
Hirtelen mozdulattal behúzódott egy oldalfolyosóba, és tovább sietett benne, közben hátralesett, követi-e a Rém. Egy idő múlva az izzó, vörös szempár megjelent a folyosó bejáratánál, ahol befordult, és utána indult. Mintha nőtt volna köztük a távolság. Arra gondolt, vajon hányan pusztulhattak el annak a valaminek a karmai között, csak mert szörnyű félelmükben nem futottak el előle. A Rém ereje abban a bénító félelemben rejlett, amit áldozataiban kelteni tudott.
Újabb folyosó, újabb forduló. A lény még mindig a nyomában járt. Előtte tágas barlang, nyomban látta, ugyanabba a csarnokba jutott vissza, amelyben a Rém rátámadt a társaságra. Körbefutott, és egy másik járaton keresztül került ide vissza. Átszáguldott a barlangon. Öszvérek és katonák holtteste hevert az. újában. Annyi időre állt csak meg, hogy felkapjon és meggyújtson egy használatlan fáklyát, mert az övé majdnem leégett már.
Visszanézett, hagy lássa, milyen közel került hozzá az élőhalott, aztán újból futásnak eredt. Egy pillanatra fellobbant benne a reménység, hátha a megfelelő folyosót választja, és tálán utoléri a többieket. Dolgan annak idején azt mondta, hogy ebből a barlangból egyenes út vezet ki a szabadba. Most úgy gondolja, jó irányba indult, bár már elveszítette tájékozódóképeségét, és egyáltalán nem volt biztos a dolgában.
A Rém dühödt kiáltással fejezte ki bosszúságát, hogy a zsákmánya ismét kicsúszott a kezei közül, és utána lódult. Thomasban a félelem és a lelkesült izgalom váltakozott, amint hosszú lábait szedve falta a távolságot. Soha ilyen jól nem futott még, bár ami az illeti, sose volt ennyire komoly oka a futásra.
Érzése szerint egy örökkévalóságnyi nyargalás után egy sor szorosan egymás mellett nyíló folyosó torkolatához ért. Kilátástalan helyzet: egyik sem az az egyenes járat, amelyről a törp beszélt. Találomra befordult az egyikbe. Rövidesen abból is több más folyosó nyílott. Amilyen gyorsan csak a lába bírta, össze-vissza szaladgált a járatokban, céltalanul kanyargott az útvesztőben. Két folyosó találkozásánál görnyedve került meg egy kiugró sziklatömböt, aztán egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. Hallgatózott. Nem hallatszott más, csak a szíve hangos kalapálása. Eddig túlságosan csak a futásra koncentrált, és hátra se lesett. Most el sem tudta képzelni, merre lehet a Rém.
Hirtelen dühös visítást hallott, de gyengén visszhangzott valahonnan messziről, a járatok végéről. Thomas leroskadt, és érezte, hogy minden ereje elszáll. A kiáltás megismétlődött, ezúttal még gyengébben. Most már biztos lehetett benne, hogy a Rém elveszítette a nyomát, és más irányban keresi.
A váratlan megkönnyebbülés szinte megszédítette. Nevethetnékje támadt, de aztán pillanatok alatt rádöbbent a helyzet komolyságára. Felült, felmérte helyzetét. Ha megtalálná az utat vissza, a döglött öszvérekhez, legalább élelme lenne és vize. De ahogy fölállt, fogalma sem volt, merre fekszik a barlang. Átkozta magát, amiért nem számolta a járatokat, valahányszor fordult. Megpróbálta visszaidézni, merre járt. Úgy emlékezett, többnyire jobb felé fordult, tehát ha most visszaindul és többnyire balra megy, rá kell találnia valamelyikre a sok folyosó közül, amelyek a gyülekező barlangba vezetnek. Az első sarkon óvatosan körülnézett, aztán tapogatózva, keresgélve elindult a járatok útvesztőjében.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Megállt, körülnézett. Ez volt a második, tágasabb barlang azóta, hogy megszabadult a Rémtől. Mint az elsőben, ebben sem volt nyoma sem öszvéreknek, sem embereknek, továbbá élelemnek és víznek sem, amiben pedig annyira reménykedett. Kinyitotta az oldaltáskáját, és elővette azt a kis kétszersültet, amelyet eddig tartogatott, és sétálgatva harapdált belőle. Nem nagyon enyhítette éhségét, mert száraz volt és majdnem rághatatlan.
Miután a kétszersült elfogyott, tovább indult. Megpróbált valami nyomot találni, amely kivezeti a föld alól. Tudta, hogy nem sok ideje van, a fáklyája hamarosan kialszik, de nem volt hajlandó leülni, és várni a sötétben a megnevezhetetlen halált.
Egy idő után felhangzott a vízesés harsogása. Megszaporázta lépteit, a szomjúság is hajtotta, s végül egy nagy barlangba jutott, amennyire megítélhette, a legnagyobba az eddig látottak közül. Messziről hallatszott a MacMordain Cadal vízesés dübörgése, csak azt nem tudta eldönteni, melyik irányból.
A folyosó valamiféle töltéssé szélesedett, majd eltűnt egy nagy tó vizében, amelynek hullámai a barlang oldalát nyaldosták. A hullámok csobogása tompán visszhangzott a sziklák között. Gyorsan letérdelt és mohón ivott. A víz tiszta volt, friss, bár érződött rajta, hogy tele van ásványokkal.
A töltés, amelyen térdelt, tömörített, homokos földből volt, szemmel láthatóan emberi kéz munkája, nem természetes képződmény. A törpök nyilván csónakkal közlekedtek ezen a föld alatti tavon, gondolta Thomas, de fogalma sem volt, mi lehet a másik oldalon. Aztán eszébe jutott, hátha nem is a törpök csónakázgatnak itt, és megint elfogta a félelem.
Balján a töltésen egy farakás támaszkodott a barlang falának. A rakásból kihúzott néhány fadarabot, és kis tüzet rakott. A fa nagyrészt bányafa volt, amelylyel a folyosókat dúcolták alá, de akadt közte vékonyabb-vastagabb faág is. Nyilván a víz sodorta magával odaföntről, ahol a folyó belép a hegybe, gondolta. A farakás alatt néhány növény tenyészett, amin elcsodálkozott: hogyan képes növény megélni világosság nélkül? Mindazonáltal megörült, levágott egy párat a kardjával, és kezdetleges fáklyát készített belőlük, úgy, hogy egy víztől odasodort fadarabra rátekerte a növényeket, kardszíja segítségével kötegbe fogta az egészet. Persze, a kardhüvelyét kénytelen volt otthagyni. Végül is, gondolta, több világosságom lesz, és valamivel tovább lesz az a megnyugtató érzésem, hogy tudom, merre járok.
Nagyobb fadarabokat dobott a tűzre, és a lángok hamarosan lobogva árasztották fényüket szerte a barlangban. Thomas megfordult. Ahogy a barlang kivilágosodott, köröskörül minden szinte izzani látszott, fények villództak, a legkülönbözőbb ásványok kristályai sziporkázva verték vissza tűz fényét. A falakról, a mennyezetről csillogó, vibráló, sokszínű szivárványok íveltek lefelé, és az egész barlangnak valami elképesztő, elvarázsolt jelleget kölcsönöztek.
Thomas elbűvölve állt, mozdulatlanul itta be a látványt, és tudta, hogy amit lát, szavakban sohasem fogja tudni kifejezni. Eljátszadozott a gondolattal: nem lehetséges, hogy ő az egyetlen emberi lény, aki ennek a színjátéknak valaha is tanúja lehetett?
Nagy nehezen elfordította szemét a fenséges látványtól. Ennél a váratlan megvilágításnál alaposabban megnézte, hová került. A töltésen túl nem látott semmit, de bal felöl felfedezett egy járatot, amely a homokos talaj távolabbi végén indult kifelé a barlangból.
Összeszedte fáklyáit, és elindult a töltésen. Ahogy elérte a járatot, a tűz kialudt, a száraz bányafa hamar elégett. Ezúttal újabb, fenséges látvány kábította el. A gyémántszerű falak és a mennyezet még mindig villogtak, csillogtak. Megint megállt, némán bámulta a színjátékot. Aztán a csillogás lassan elhalványult, és a barlang megint sötétbe burkolózott. Csak a fáklyája világított, és a gyorsan kihunyó tűz parazsa izzott.
Csak nyújtózva érte el a másik folyosó bejáratát, de sikerült, és a kardját meg a fáklyáját sem ejtette el, sőt, még a csizmája sem lett nedves. Hátat fordított a barlangnak, és folytatta útját.
Órákon át gyalogolt. A fáklya egyre jobban leégett. Meggyújtott egyet az újak közül, és megállapította, hogy az is jó fényt ad. Még mindig félt, de örült, hogy ilyen szörnyű körülmények között sem vesztette el a fejét. Úgy gondolta, Fannon főfegyvermester biztosan megdicsérné azért, amit csinál.
Egy idő múlva egy elágazásnál a porban állati csontokat látott heverni, ki tudja, hogyan kerültek oda. Valami más, kisebb állat lábnyomait is felfedezte, valamerre elvezettek, de nagyon régiek voltak alig látszottak már. Semmi sem hajtotta tovább, csak a parancsoló szükség, hogy megtalálja a helyes utat Elindult a nyomok után, de hamarosan azok is eltűntek a porban.
Semmivel sem tudta mérni az időt, de úgy gondolta, jócskán benne jár már az éjszakában. Ezek a járatok mintha kívül estek volna az időn. Úgy érezte, reménytelenül eltévedt, aztán legyűrte magában a kezdődő pánikot, és továbbment. Otthoni, kellemes emlékekre gondolt, és jövő álmokra. Megtalálja a kivezető utat, és nagy hős lesz belőle a közelgő háborúban. És megvalósul dédelgetett álma, elmegy Elvandarba, és viszontlátja a tündék gyönyörű királynőjét.
Továbbment lefelé a folyosón. Ez a rész mintha más jellegű lett volna, mint a többi; a barlang, a folyosó valahogy másképpen voltak kiképezve. Tálán Dolgan tudná megmondani, gondolta, valóban így van-e, és kik vájták ki ezeket a járatokat.
Körülnézett. Egy ugrásnyira meglátott egy alkalmas sziklapadot, amelyen lepihenhetett. Odament, földobta a kardját és a fáklyaköteget, aztán óvatosan feltornászta rá az égő fáklyát is, vigyázva, hogy ki ne aludjon, végül maga is felhúzódzkodott. Elég széles volt, hogy elalhasson rajta, és ne kelljen félnie, hogy legurul róla. Vagy másfél méterrel fölötte a falon egy méter széles kis nyílás sötétlett. Belenézett, és látta, hagy hamarosan kiszélesedik, akár föl is állhat benne. Aztán belevész a sötétségbe.
Miután megnyugodott, hogy fölülről nem leselkedik rá közvetlen veszély, és ha alulról fenyegetné valami, arra biztosan fölébredne, beburkolózott köpenyébe, kioltotta fáklyáját, fejét a karjára fektette, és – bár félt – a kimerültségtől mégis hamarosan álomba merült.
Szaggatott álmai voltak, vörös, izzó szemek üldözték végtelen, sötét folyosókon, minden ízében reszketett a félelemtől, futott, míg egy zöld mezőre érve megpihent, biztonságban, egy gyönyörű, vörösarany hajú, halványkék szemű hölgy lábainál.
Arra ébredt, hogy valaki szólítja. Fogalma se volt róla, meddig aludt, de nyilván elég sokáig, mert elég pihentnek érezte magát, hogy tovább fusson, ha kell. A sötétben a fáklyája után tapogatózott, elővette kovakövét és acélját a zacskóból. Szikrát csiholt, és mikor a fáklya izzani kezdett, az izzó fáklyát lánggá fújta. Körülnézett, és úgy találta, hogy a barlangban nem változott semmi, más hang nem hallatszott, csak saját mocorgásának halvány visszhangja.
Megállapította, hogy csak akkor van esélye a túlélésre, ha mozgásban marad, és végül is megtalálja a kivezető utat. Fölállt. Éppen nekifogott, hogy lemásszon a padkáról, amikor a feje fölötti nyílásból halk zörejt hallott.
Bekukkantott, de nem látott semmit. A halk hang megismétlődött. Thomas feszülten fülelt, hogy azonosítani tudja. Mintha lépések lettek volna, de nem lehetett benne biztos. Már majdnem kiáltott egyet, de fékezte magát, mert semmi sem szólt amellett, hogy a barátai tértek vissza, s azok keresik. Képzeletében lehetőségek tömege fordult meg, csupa kellemetlen eshetőség.
Egy perc gondolkodás után döntött: akármi csinálja azt a zajt, talán kivezeti a bányából, még ha csak egy nyomot is hagy maga után, amelyet követni tud. Miután más, vonzóbb lehetősége nem volt, felhúzódzkodott a szűk nyílásba, és bemászott egy újabb alagútba.
10.
A csapat csüggedten lépett ki a bányából.
Az életben maradottak halálosan kimerülten roskadtak le a földre. Pug még órákkal azután is, hogy Thomas eltűnt, könnyekkel küzdött – most ott feküdt a nedves földön, fölbámult a szürke égre, és úgy érezte, mintha minden tagja ólomból lenne. Kulgan volt a legrosszabb állapotban, minden energiáját kimerítette a Rémet elűző varázslat Az úton majdnem végig a többiek cipelték a vállukon, és messziről meglátszott rajtuk, mekkora terhet hordoznak. Holtfáradtan aludt el mindenki, kivéve Dolgant, aki tüzet rakott, és őrködött.
Pug beszélgetésre ébredt, és tiszta, csillagos éjszakára. Melegedő étel illata üdvözölte. Mikor Gardan és három megmaradt embere fölébredt, Dolgan otthagyta őket őrködni, ő pedig csapdát állított, és fogott két nyulat. Azok sültek most a tűzön, lassan mindenki fölébredt, kivéve Kulgant, ő változatlanul hangosan horkolt.
Mikor Arutha látta, hogy Pug fölébredt, odament hozzá. A fiatal herceg nem törődött a hóval, leült a földre Pug mellé, aki éppen összébb húzta magán köpenyét.
– Hogy érzed magad, Pug? – kérdezte Arutha, és a szeméből aggodalom sugárzott. Pug most új megvilágításban látta a fiatal herceget: ez volt az első alkalom, hogy gyengédebb oldaláról is megmutatkozott előtte.
Megpróbált megszólalni, de könnyek fojtogatták. Thomas, mióta az eszét tudta, barátja volt, sőt, több mint barát, inkább testvér. Beszéd helyett görcsös zokogás tört ki belőle, és ajkán érezte az arcán lecsorgó meleg, sós könnyek ízét. Arutha átkarolta vállát, és hagytam, hadd sírjon.
– Nincsen semmi szégyellnivaló azon, ha valaki a barátja elvesztését gyászolja – mondta, mikor látta, hogy Pug a fájdalom első rohama után kissé megnyugszik – Apám és én osztozunk fájdalmadban.
Dolgan is odament hozzájuk, és megállt a herceg mögött.
– És én is, Pug, mert Thomas szeretetre méltó gyerek volt. Mind osztozunk a fájdalmadban.
Kicsit elgondolkodott, aztán valamit mondott a hercegnek. Kulgan akkor ébredt, fölült, kábán, mint a mackó, amely éppen most ébred téli álmából. Mikor lassan magához tért, és meglátta Aruthát és Pugot, megfeledkezett fájó ízületeiről, és odament hozzájuk. Nem sok mondanivalójuk volt, de Pug számára puszta közelségült is vigasztalást jelentett. Végül összeszedte magát, és elhúzódott a fiatal herceg mellől:
– Köszönöm, fenség – szipogta – mindjárt rendbe jövök.
Csatlakoztak a tűz mellett ülő Dolganhoz, Gardanhoz és a herceghez. Borric éppen a fejét rázta valamire, amit a törp mondott neki.
– Köszönöm, amiért olyan bátor vagy, Dolgan, de nem engedhetem meg.
A törp szívott egyet a pipáján, és barátságosan mosolygott a szakállába.
– És hogyan szándékozol ebben megakadályozni, fenség? Nyilván nem erőszakkal.
– Természetesen nem. De a legtisztább őrültség lenne odamenned.
Kulgan és Arutha kérdő pillantást váltott egymással. Pug nem nagyon figyelt oda, beletemetkezett saját hideg, bénult bánatába. Bár csak most ébredt fel, úgy érezte, képes lenne nyomban megint elaludni, boldogan fogadná az álom meleg, lágy, vigaszroló ölelését.
– Ez az őrült törp vissza akar menni a bányába – szólt oda nekik Borric.
Mielőtt Kulgan és Arutha tiltakozhatott volna, Dolgan elébük vágott.
– Tudom, hogy kevés remény van rá, de ha sikerült megszöknie az elől az undok szellem elől, most magányosan tévelyeg. Vannak járatok odalent, amelyeket törp lába se taposott soha, nemhogy egy embergyereké. Nekem, ha egyszer benne vagyok valamelyik járatban, nincs gondom, hogy találom meg a visszautat, de Thomasnak nincs meg ez a természet adta érzéke. Ha rábukkanok a nyomára, megtalálom őt. Ha egyáltalán van esélye, hogy megmeneküljön, mindenképpen szültsége lesz a vezetésemre. Hazahozom a fiút, ha él, erre a szavát adja Dolgan Tagarson, Caldara falu főnöke. Nem lenne egy perc nyugtom a télen, ha nem próbálkoznék meg vele.
A törp szavai felrázták letargiájából Pugot.
– Gondolod, hogy meg tudod találni, Dolgan?
– Ha valaki megtalálja, én vagyok az – jelentette ki Dolgan, aztán odahajolt Pughoz. – De ne reménykedj nagyon, mert nem túl valószínű, hogy Thomas el tudott menekülni a Rém elől. Rossz szolgálatot tennék neked, fiú, ha másképp beszélnél. – Mikor látta, hogy Pug szeme könnybe lábad, gyorsan hozzátette: – De ha egy mód van rá, megtalálom.
Pug az elkeseredés és a feltámadt remény között ingadozva megértette, mire céloz a törp, de nem akarta föladni azt a csöppnyi vigaszt, amit a törp vállalkozásából meríthetett.
Dolgan megkereste a pajzsát és a szekercéjét.
– Mihelyt hajnalodik, nyomban induljatok el ezen az ösvényen lefelé a hegyről, az erdőn keresztül. Ez ugyan nem a Zöld Szív, de azért egy ilyen kis csapatot így is elég veszély fenyeget. Ha eltévednétek, induljatok tovább egyenesen kelet felé. Előbb-utóbb megtaláljátok a Bordonba vezető utat. Onnan akárhogyan is, három nap gyaloglás az egész. Védelmezzenek benneteket az istenek.
Borric rábólintott. Kulgan odament a törphöz, aki már éppen indulni készült, és átnyújtott neki egy zacskót.
– Én majd szerzek magamnak dohányt a városban, törp barátom. Kérlek, fogadd el ezt tőlem.
Dolgan elvette tőle a zacskót, és rámolyosgott.
– Köszönöm varázsló, igazán lekötelezel.
Borric is odajött hozzájuk, megállt a törp előtt, és a vállára tette a kezét.
– Én vagyok lekötelezve neked, Dolgan. Ha eljössz Crydee-ba, megrendezzük azt a bizonyos vacsorát, amit ígértem. Azt, és még többet is annál. Járj szerencsével.
– Köszönöm uram. Már alig várom – felelte Dolgan, aztán minden további szó nélkül besétált a MacMordain Cadal földalatti sötétségébe.
Dolgan megállt a döglött öszvérek mellett. Csak addig időzött, amíg élelmet, vizet és lámpásokat szedett össze magának. Nem mintha neki szüksége lett volna világításra, ha tájékozódni akart a föld alatt: az ő népének érzékszervei már réges-régen alkalmazkodtak a sötétséghez. Azonban úgy gondolta, ha a fiú meglátja a világosságot, könnyebben megtalálják egymást, függetlenül attól a kockázattól, hogy nemkívánatos feltűnést is kelthet vele. Feltéve, hogy Thomas még életben van – tette hozzá magában komoran.
Ahogy az alagútba lépett, ahol utoljára látta a fiút, körülnézett, jeleket keresett, merre indulhatott a gyerek. A vékony porrétegben itt-ott látható volt valami, ami talán lábnyom is lehetett. Azt követte. Hamarosan egy porosabb részhez jutott, ahol a fiú nyomai már tisztán kirajzolódtak. Sietve elindult arrafelé.
Néhány perc múlva ugyanabba a barlangba jutott vissza. Szitkozódott egy kicsit, mert úgy érezte, nincs sok remény, hogy a Rémmel folytatott hercehurca során keletkezett zavaros nyomok között újból megtalálja a fiú lábnyomát. Egy percre megállt, aztán elindult, és minden folyosóba belesett, ami a barlangból kivezetett. Nyomokat keresett. Vagy egy óra múlva attól a folyosótól jobbkézre, ahol a barlangba először belépett, egy lábnyomra bukkant, amely távolodott a barlangtól. Elindult a folyosón. Aztán több nyomot is talált, elnyújtott léptekét, távol egymástól. A fiú itt nyilván szaladt, döntötte el magában. Tovább sietett, és ahogy a járatban a por vastagabb lett, további nyomok is láthatóvá váltak.
Dolgan odaért a tavas barlanghoz. Már azt hitte, megint elveszítette a nyomot, amikor megakadt a szeme a töltés fölötti alagúton. Nagy nehezen átvergődött a tó másik oldalára, felhúzódzkodott a járatnyíláshoz, és ott nyomban meglátta Thomas nyomait. Lámpásának gyenge fénye nem volt elegendő arra, hogy a barlangban a kristályok feltündököljenek, de ha mind szikrázott volna, Dolgan akkor sem állt volna meg megcsodálni. Most csak arra összpontosított, hogy a fiút megtalálja.
Meg sem állt, csak ment tovább lefelé. Most már biztosan tudta, hogy Thomasnak sikerült elmenekülnie a Rém elöl. A jelek szerint ezen az úton már lassabban ment, a porban lévő lábnyomok tanúsága szerint lépésben, és a kihűlt tábortűz jelezte, hogy meg is pihent. De a Rémen kívül egyéb borzalmak is leselkedtek odalent az emberre, legalább olyan iszonyúak, mint a Rém...
Az utolsó barlangban megint elveszítette a nyomot, és csak akkor bukkant rá ismét, amikor felnézett a sziklapadra, amelynél a nyomok véget értek, és némi nehézség árán felkapaszkodva rá, meglátta a fekete foltot, ahol a fiú eloltotta fáklyáját. Nyilván itt pihent. Dolgan körülnézett az üres barlangban. Ebben a mélységben a hegyek alatt a levegő mozdulatlanul állt. Még a törp is idegesítőnek találta ezt a helyet, pedig ő megszokta az efféle jelenségeket. Lenézett a fekete foltra a sziklapadon. Vajon meddig időzött itt Thomas? És hova ment innen?
Ekkor észrevette a nyílást a falban, és mivel nem látott nyomokat, amelyek másfelé vezettek volna a sziklaperemtől, úgy döntött, hogy Thomas nyilván arra ment tovább. Bemászott a nyílásban, és továbbment, míg a járat folyosóvá nem szélesedett, amely aztán tovább vezetett lefelé a hegy mélyébe.
Dolgon továbbment. Egy csoport lábnyomot követett, mintha többen is vonultak volna erre. Thomas nyomai elkeveredtek a többiekével, és Dolgon aggódott, mert a fiú járhatott erre a többiek előtt, de járhatott utánuk is, sőt, esetleg együtt is mehettek. Ha fogságba esett, Dolgan tudta, minden pillanatnyi késedelem kockázatos lehet.
A járat lefelé kanyaradott, majd hamarosan tágasabb folyosóvá szélesedett, amelynek pontosan illesztett, hatalmas, simára csiszolt kőtömbökből rakott falai voltak. Dolgan soha életében nem látott ehhez foghatót. Aztán a folyosó kiegyenesedett, és Dolgan továbbóvakodott. A kemény padlón nem volt por, és a nyomok sem látszottak meg rajta. Magasan fönt kristálycsillárok sora csüngött. Amikor az elsőt szemügyre verte, megállapította, hogy láncra függesztve lógnak a mennyezettről, és csörlő segítségével lehet leengedni őket, ha gyertyát akarnak gyújtani.
Csizmájának dobogása tompán visszhangzott a magas mennyezetről.
A folyosó végén acélpántokkal és óriási zárakkal felszerelt hatalmas, faragott szárnyas ajtót látott. Az ajtó kissé nyitva állt, és odabentről fény szűrődött a folyosóra.
Dolgan hangtalanul az ajtóhoz lopakodott, és bekukucskált a nyíláson. A látványtól tátva maradt a szája. Ösztönösen készenlétbe helyezte szekercéjét és pajzsát.
Egy aranypénzből és öklömnyi drágakövekből álló halmon Thomas ült, és evett valamit, amit Dolgan halnak nézett. Szemben vele egy alak kuporgott, amelynek láttán a törp nem tudta eldönteni, jól lát-e.
A padlón akkora fej nyugodott, mint egy ekhósszekér. A fejet pajzsra emlékeztető, mély-aranyszínű pikkelyek borították, és hosszú, hajlékony nyaka hatalmas testben folytatódott, amelynek vége elveszett a csarnok félhomályában. Hátán óriási szárnyakat hordott összehajtogatva, a hegyük lecsüngve a padlót érintette. Fején két hegyes fül állt mereven a pompás mintázatú ezüsttel pettyezett taréja két oldatán. Hosszú pofáját farkasmosolyra húzva elővillantotta pallosnyi agyarait, és hosszú, villás nyelvét időnként egy pillanatra kilökte közöttük.
Dolgan legyűrte szinte ellenállhatatlan és ritkán tapasztalt menekülési vágyát, látván, hegy Thomas békésen ül, és minden jel szerint zavartalanul megosztja ebédjét a törp népség legrettegettebb, ősi ellenségével, a nagy sárkánnyal. Előrelépett. Ahogy a csízmája megkoppant a kőpadlón, Thomas megfordult. A sárkány fölemelte fejét, óriási rubinszemeit a kis betolakodóra szögezte. Thomas sugárzó arccal felpattant.
– Dolgan! – Lemászott a kincshalmazról, és odarohant a törphöz.
A sárkány hangja végigdörgött a termen, úgy visszhangzott, mint mennydörgés a völgyben.
– Légy üdvözölve, törp. A barátod megmondta, hogy nem hagyod el.
Thomas megállt a törp előtt, ömlöttek belőle a kérdések, miközben Dolgan csak támolyogni tudott a csodálkozástól. Minden sárkányok hercege békésen ült a fiú mögött, és figyelte beszélgetésüket. A törpnek nehezére esett megőriznie normális körülmények között annyira jellemző higgadtságát.
Miután nem nagyon fogta fel, mi mindent kérdez Thomas, szelíden félretolta a fiút, hogy jobban lássa a sárkányt.
– Egyedül jöttem – mondta halkan. – A többiek nem akarták hagyni, hogy egyedül keresselek, de sietniük kellett, annyira életbe vágó ügyben járnak.
– Megértem – mondta Thomas.
– Micsoda varázslat ez itt?
A sárkány felnevetett, és a terem megint visszhangzott a hangjától.
– Gyere az otthonomba, törp, és elmondom neked.
Az óriási sárkány megint a padlóra fektette fejét, a szeme Dolgan feje fölé meredt. A törp lassan közelített hozzá, de ösztönösen készenlétben tartotta pajzsát és szekercéjét. A sárkány mély, harsogó hangon, mint a szakadékba zuhogó vízesés hangja, felnevetett.
– Ne kapkodj a kezeddel, kis harcos. Nem bántalak téged; sem a barátodat.
Dolgan leeresztette a pajzsát, és övére akasztotta a szekercéjét. Aztán körülnézett, és látta, hogy egy hatalmas, sziklába vájt teremben áll. A terem falain óriási kárpitok és lobogók csüngtek, kopott, szakadt valamennyi. A mennyezetet keresztbe szelő gerendákra kristálycsillárokat akasztottak. A. terem távolabbi végében, egy emelvényen trónszéket látott, és hosszú asztalokat, mellettük székeket, sok-sok vendég számára. Az asztalokon kristálypalackok, poharak és aranytányérok. És mindent századok pora lepett be.
Szerteszét a teremben rakásban hevert a kincs: arany, drágakövek, koronák, ezüst, drága páncélok, ritka szövetek végszámra, nemes fából faragott, művészi zománcberakásos ládák.
Dolgan egy mérhetetlen kincsekből felhalmozott kupacra ült le, és szórakozottan tologatta az aranyakat, hogy kényelmesebb ülés essék rajta. Miután elhelyezkedett Thomas mellett, elővette pipáját. Ha nem is látszott meg rajta, igencsak ráfért, hagy valamivel megnyugtassa magát, és a pipa mindig jót tett felborzolt idegeinek. Egy fidibuszt a lámpásához érintett, s azzal rágyújtott. A sárkány kíváncsian figyelte.
– Már tüzet és füstöt is tudsz okádni, törp? Te vagy az új sárkány? Létezett valaha is ilyen kicsi sárkány? – kérdezte.
Dolgon tagadólag rázta a fejét.
– Ez csak a pipám – mondta, és elmagyarázta, mi az, hogy dohány.
– Furcsa dolog- állapította meg a sárkány –, de hát a te néped mindig furcsa nép volt.
Dolgan felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
– Te hogy kerültél ide, Thomas? – fordult Thomashoz.
Thomast láthatóan nem zavarra a sárkány jelenléte, s ez megnyugtatta Dolgant. Ha ez a hatalmas vadállat ártani akart volna nekik, megerőltetés nélkül megtehette volna. A sárkányok vitán felül a leghatalmasabb teremtmények voltak Midkemiában, és ennél nagyobb példányról Dolgan nem is hallott soha. Ifjúkorában feleekkorákkal csatázott.
– Sokat bolyongtam – mondta Thomas, miután elfogyasztotta a halat –, aztán találtam egy helyet, ahol megalhattam.
– Igen, azt én is láttam.
– Aztán valami hangra ébredtem, és lábnyomokat találtam a porban, amilyek végül ide vezettek.
– A lábnyomokat én is láttam, és féltem, hogy fogságba estél.
– Nem estem fogságba: néhány manó meg egy páran a Fekete Testvériségből jöttek erre, nagyon izgatta őket, akármi után jártak, és nem törődtek vele, mi van mögöttük. Ezért aztán meglehetősen közelről tudtam követni őket.
– Veszedelmes dolog volt!
– Tudom, de abban a kétségbeesett helyzetben mi mást tehettem volna. Arra gondoltam, talán a nyomukban kijutok én is a felszínre, ott megvárom, míg elmennek, aztán elosonok Ha kijutok a bányából, elindultam volna északnak a falud felé.
– Merész terv volt – állapította meg elismerő pillantással Dolgan.
– Azok idejöttek, és én persze utánuk.
– És mi történt azokkal?
– Elküldtem őket messze innen, törp – szólt közbe a sárkány. – Nem éppen kedvemre való társaság volt.
– Elküldted őket? Hogyan?
A sárkány kicsit felemelte a fejét, Dolgan most látta csak, hogy a pikkelyei fakultak, helyenként elszíntelenedtek. Vörös szeme előtt halvány fátyol. Dolgan megállapította, hogy a sárkány vak.
– A sárkányoknak ősidők óta van mágikus hatalmuk, ha más is, mint a többi ismert fajé. Én most a varázserőmmel látlak téged, törp, mert fényt már régóta nem észlel a szemem. Fogtam azokat az undok teremtményeket, és elküldtem őket messzi északra. Fogalmuk sem tesz, hogyan kerültek oda; és erre a teremre sem emlékeznek majd.
Dolgan szívott egyet a pipáján, és eltöprenget a hallottakon.
– Az én népem körében élnek legendák a sárkánymágusokról, de te vagy az első, akivel személyesen is találkozhattam.
A sárkány lassan visszaeresztette a fejét a padlóra. Mintha elfáradt volna.
– Mert én vagyok az utolsó aranysárkányok egyike, törp, és a kisebb sárkányoknak nincs varázserejük. Én megesküdtem, hagy soha életet ki nem oltok, de azt nem akartam, hogy ez a fajta betolakodjék a nyughelyemre.
– Rhuagh kedves volt hozzám, Dolgan – szólalt meg Thomas. – Megengedte, hogy itt maradjak, amíg rámtalálsz, mert tudta, hogy valaki eljön értem.
Dolgon a sárkányra nézett, és csodálkozott, hogy ezt is meg tudta jósolni.
– Adott egy kis füstölt halat enni, és helyet, ahol megpihenhettem.
– Füstölt halat?
– A koboldok, akiket te gnóm néven ismersz, törp – mondta a sárkány – istenként tisztelnek engem, és áldozatul halat hoznak nekem, amelyet a mély tóban fognak és felfüstölnek. Még hoznak kincseket, amelyeket a mélyebben fekvő termekben szednek össze.
– Igen – mondta Dolgon. – A gnómokról mindig tudtuk, hogy nem valami eszes társaság.
– Ez igaz – nevetett a sárkány. – A koboldok félénkek, és csak azoknak ártanak, akik a folyosóik mélyén megzavarjak őket. Egyszerű népség, és tetszik nekik, hogy van egy istenük. Minthogy nem tudok vadászni, ez célszerű megoldás a számomra.
Dolgan elgondolkodott, aztán feltette a következő kérdést.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, Rhuagh, de a sárkányokkal kapcsolatban mindig azt tapasztaltam, hogy a saját fajtájukon kívül nem nagyon kedvelnek másokat. Miért segítettél ennek a fiúnak?
A sárkány egy pillanatra lehunyta szemét, aztán ismét felnyitotta, és vak szemével a törpre nézett.
– Tudd meg, törp, hogy nem mindig volt ez így. A te néped ősi nép, de az enyém a legősibb minden nép között, kivéve egyet. Mi itt voltunk már a tündék és a mordelek előtt, szolgáltuk azokat, akiknek a nevét kimondanunk sem szabad, és boldogan éltünk.
– A sárkány urakról beszélsz?
– Így nevezitek őket legendáitokban. Ők voltak uraink, és mi a szolgáik, akárcsak a tündék és a mordelek. Amikor elhagyták ezt a földet, és olyan útra indultak, amely meghaladja a képzeletet, mi lettünk a leghatalmasabbak a szabad népek között, mielőtt a törpök és az emberek megérkeztek erre a földre. Mi uralkodtunk az egeken és minden dolog fölött, mert mindennél és mindenkinél hatalmasabbak voltunk.
– Sok-sok évvel ezelőtt megétkeztek hegyeinkbe az emberek és a törpök, és egy darabig békében éltünk, De változtak az idők, és hamarosan viszálykodások támadtak: a tündék elűzték a mordeleket az erdőből, amelyet most Elvandarnak neveznek, az emberek és a törpök pedig háborút kezdtek a sárkányok ellen.
– Mi erősek voltunk, de az emberek olyanok, mint az erdők fái, soraik megszámlálhatatlanok. Az én népem lassan délre menekült, és én vagyok az utolsó közülük ezekben a hegyekben. Ősidők óta itt élek, és sohasem hagyom el az otthonomat.
– Varázslatommal elterelhettem innen azokat, akik a kincseimet keresték, és megölhettem azokat, akik mesterségük erejével megakadályozhatták, hogy elködösítsem az értelmüket. De belebetegedtem a gyilkolásba, s végül megfogadtam, hogy soha többé életet nem oltok ki, még az olyan undok lényekét sere, mint a mordelek. Ezért küldtem el őket innen messzire, és ezért segítettem ennek a fiúnak, mert nem szolgált rá, hogy baj érje.
Dolgan hosszasan elnézte a sárkányt.
– Köszönöm, Rhuagh.
– Jól esik a köszöneted, Dolgon, a Szürke Tornyok hegyei közül. Örülök annak is, hogy te eljöttél. Már nem sokáig adhatok menedéket a fiúnak, mert Thomast varázsmesterségemmel idéztem ide, magam mellé, halottvirrasztónak.
– Micsoda? – kiáltott fel Thomas.
– A sárkányoknak megadatott, hogy ismerjék haláluk óráját, Thomas, és az enyém már közel van. Öreg vagyok, még az én népem mértékével mérve is, és teljes életet éltem. És örülök, hogy így volt. Így van ez nálunk.
Dolgan zavartan nézett rá.
– Akkor is különösnek találom, hogy itt üljünk, és hallgassuk, mikor erről beszélsz.
– Miért, törp? A népednél nem szokás, hogy mikor valaki meghal, azt veszik számításba, milyen a rendes életet élt, és nem azt, milyen hosszút?
– Ebben igazságod van.
– Akkor miért számítana, hogy az ember halálos órája ismert vagy nem? Tökéletesen mindegy. Nekem megadatott mindaz, amit a fajtám kívánhatott magának: egészség, társak, fiatalság, gazdaság és béke. Ezek azok, amiket magamnak kívántam és amiket meg is kaptam.
– Bölcs az, aki tudja, mit kíván, és még bölcsebb, aki tudja, mikor érte el – szögezte le Dolgan.
– Így igaz. És még ennél is bölcsebb tudni, mi az elérhetetlen, mert ostoba az, aki az elérhetetlen után törekszik. Az én népemnél szokás a haldokló mellett virrasztani. De mivel a fajtámból nincs senki, aki annyira közel lenne, hogy idehívhatnám, téged kérnélek meg, mielőtt elmész, várd meg, míg én eltávozom. Megteszed?
Dolgan Thomasra nézett. Thomas egyetértően bólintott.
– Igen, sárkány, megtesszük, bármennyire szomorú is ez a feladat.
A sárkány lehunyta a szemét.
– Köszönöm neked Dolgan, és neked is, Thomas.
Aztán a sárkány elnyúlt a földön, és az életéről kezdett mesélni. Hogyan röpködött Midkemia egén, mesélt távoli országokról, ahol a tigrisek városokban élnek, és a szirti sasok beszélni tudnak. Csodás és félelmetes történeteket mesélt és mesélt messze, bele az éjszakába.
Megbicsaklott a hangja, de folytatta.
– Egyszer eljött ide egy nagy hatalmú ember, egy nagy tudású varázsló. Varázslatommal elűzni nem tudtam innen, és megölni sem tudtam. Három napig csatáztunk, az ő tudása az enyémmel, és amikor befejeztük, ő lett a győztes. Azt hittem megöl, és elviszi a kincseimet, de ehelyett itt maradt, mert semmi más nem állt szándékában, mint eltanulní az én varázstudásomat, nehogy veszendőbe menjen, amikor én elköltözöm.
Thomas csodálkozva hallgatta. Bármilyen kevéssé ismerte a mágiát, Pug réven annyit tudott, hogy csodálatos harc lehetett. Lelki szemeivel szinte látta a titáni küzdelmet, az iszonyú erők vetélkedését.
– Volt vele egy furcsa teremtmény, nagyon emlékeztetett egy manóra, de egyenes tartánú volt és az arcvonásai finomabbak. A varázsló három éven át maradt itt velem, miközben a szolgája kibe járt. Megtanult tőlem mindent, amire megtaníthattam, mert nem tudtam semmit megtagadni tőle, de ő is oktatott engem, és bölcsességével nagy békét hozott a lelkembe. Rajta keresztül tanultam meg becsülni az életet függetlenül attól, mennyire alantas legyen is az, és megfogadtam, hogy mindig megkímélem mindenkiét, aki elvetődik hozzám. Ő is szenvedett mások kezétől, az emberekkel viselt háborúkban, mint én, mert én is sokat elveszttettem azok közül, akiket szerettem. Ennek az embernek megvolt az a képessége, hogy meggyógyítsa a szív és a légek sebeit, és amikor elment; úgy éreztem, én lettem a győző, és nem a legyőzött. – Elhallgatott, nyelt egyet, és Thomas látta, hogy egyre inkább nehezére esik a beszéd – Ha egy sárkány nem virraszthat a halálos ágyamnál, leginkább azt szerettem volna, ha ő ül itt, mert ő volt az első a te fajtádból, fiú, akit barátomnak nevezhettem.
– Ki volt az, Rhuagh? – kérdezte Thomas.
– Macrosnak hívták.
Dolgan elgondolkodva nézett.
– Hallottam a nevét. Ő a legnagyobb tudású varázsló. Majdnem mítosz már. Ott élt valahol keleten..
– Nem mítosz, Dolgan – mondta Rhuagh fojtott hangon. – Bár nem lehetetlen, hogy már meghalt, mert nagyon régen volt, hogy itt lakott velem. – Elhallgatott. – Az időm közeleg, be kell fejeznem. Egy szívességet kérek tőled, törp. – Kissé elmozdította a fejét. – Abban a dobozban ott, van egy ajándék a varázslótól, amit most kell felhasználnom. Egy varázspálca. Macros hagyta itt, hogy ha meghalok, a testem ne maradjon itt a dögevőknek, hogy azok rágcsálják a csontjaimat. Idehoznád nekem?
Dolgan odament a dobozhoz. Kék bársonyon fekete fémpálca nyugodott benne. Mikor fölemelte, a méretéhez képest meglepően nehéznek találta. Odavitte a sárkányhoz.
– Egy perc múlva érintsd hozzám a pálcát, Dolgan, mert akkor bevégzem – mondta a sárkány dagadt nyelvével, majdnem érthetetlenül. – De ezt megelőzően van még valami, amit utolsónak el akarok mondani. A doboz melletti ládikóban van egy ajándék a számodra, törp. Elvihetsz innen bármit, ami tetszik, nekem már nem kell semmi; de azt szeretném, ha mindabból, ami ebben a teremben található, ami abban a dobozban van, az a tiéd lenne. – Megpróbálta a fejét Thomas felé fordítani, de nem tudta. – Thomas, köszönöm neked, amiért utolsó óráimban itt vagy velem. Vigyél el bármit, arai tetszik, mert a szíved jó. – Mélyet lélegzett. Thomas hallotta, hogy hörög. – Most, Dolgain!
A törp odanyúlt a pálcával, és szelíden megérintette vele a sárkány fejét. Először nem történt semmi Rhuagh halkan megszólalt.
– Ez volt Macros utolsó ajándéka.
A sárkány alakja hirtelen halvány, aranyos fénybe burkolózott. Halk zümmögés hallatszott, mintha a terem falai tündemuzsikától visszhangzanának. Ahogy a sárkány körül a fény erősödött, a hang is erősebben hallatszott, erő lüktetett benne. Thomas és Dolgan csodálkozva látták, hogyan tűnnek el a halvány foltok pikkelyeiről és emelkedik fel a fátyol szemeiről. Rhuagh lassan felemelte fejét, és tudták, hogy ismét lát, látja maga körül a termet. A taréja felegyenesedett, a szárnyai megemelkedtek, alóluk ezüstös fény csillant elő. Sárgult fogai ragyogóan fehérlettek, és ahogy felállt és magasra emelte a fejét, az előbb még tompa fényű karmai úgy csillogtak, mint a csiszolt ébenfa.
– Ez a legnagyszerűbb látvány, amelyben valaha is részem volt – suttogta Dolgan.
A fény tovább erősödött. Rhuagh láthatóan visszanyerte ifjúi erejét, alakját. Teljes terjedelmében kihúzta magát, a taraján ezüst fények táncoltak, fiatalos lendülettel hátravetette a fejét, és vidám kiáltással hatalmas lángot lövellt a magas, boltíves mennyezet felé. Mint száz harsona harsogott a hangja.
– Köszönöm neked, Macros, agarán hercegi ajándék volt.
Ekkor a különös, dallamos, tompa hangok erőteljesebben hangzottak fel, és egy rövid pillanatig mind Dolgan, mind Thomas úgy érezte, egy hang valamiképpen kihallatszik a muzsikából, egy mély, zengő hang mintha azt mondaná:
– Légy üdvözölve, barátom.
Thomas valami nedvességet érzett az arcán. Odanyúlt. Szeméből örömkönnyek csordultak ki a sárkány lenyűgöző szépsége láttán A nagy, aranyos szárnyak szétnyíltak, mintha a sárkány repülni készülne. A reszketeg fény annyira vakított, hogy Thomas és Dolgan alig tudták elviselni, de így sem tudták levenni a szemüket a látványról. A zene már olyan erővel visszhangzott, hogy a mennyezetről por hullott a fejűkre; és a padló megremegett alattuk. A sárkány fölfelé lendült, szárnyait kiterjesztette, aztán egy vakító villanással eltűnt. A terem üressége szinte nyomasztóvá vált. Thomas a törpre nézett.
– Menjünk innen Dolgan. Nem sok kedvem van tovább maradni.
Dolgan elgondolkodva nézett maga elé.
– Így van, Thomas – mondta..- Nekem sincs sok kedvem maradni. De itt van ez a dolog a sárkány ajándékával. – Odament a dobozhoz, amit a sárkány mutatott, és kinyitotta.
A szeme kerekre nyílt. Belenyúlt a dobozba, és kivett belőle egy szekercét, amilyent a törpök használnak. Maga elé tartotta, nagy tisztelettel, nézte. A szekerce feje valami ezüstös fémből készült, a lámpás fényénél, kékesen csillogott. Az oldalába törp szimbólumokat véstek. A nyele végig kacskaringós faragásokkal díszített, fényesre csiszolt tölgyfa volt, de a fa gazdag erezete átütött a fényezésen.
– Ez Tholin szekercéje – mondta elfogódott hangon Dolgai – Réges-régen elkerült a népemtől. A törpök csarnokaiban nagy lesz az öröm, amiért visszakerült hozzánk, ünnepelni fognak, egészen a nyugati végekig. Ez volt utolsó királyunk felségjelvénye, és ősidők óta elveszettnek hittük.
Thomas odalépett, hagy közelebbről szemügyre vegye a szekercét, amikor valami mást is megpillantott a dobozban. Odanyúlt, és egy összetekert fehér ruhaanyagot emelt ki belőle. Kibontatta a köteget. Az anyag egy fehér tabard volt, elöl arany sárkányt hímeztek rá. Egy pajzsot és egy arany sisakot csomagoltak bele, mindkettőn ugyanaz a jelvény díszelgett. De a legcsodálatosabb egy aranykard volt, hófehér markolattal. Hüvelyét sima, fehér, elefántcsontszerű anyagból készítették, amely azonban kemény volt, mint az acél. Végül, csodálkozó felkiáltással, egy arany láncinget emelt ki a dobozból.
Dolgan némán figyelte, mit csinál.
– Vidd el őket, fiam – mondta aztán. – A sárkány szerint bármit kiválaszthatsz magadnak, ami kincset ebben a teremben találsz.
– De ezt itt túlságosan drága nekem, Dolgan. Hercegnek vagy királynak való.
– Azt hiszem, a korábbi tulajdonosának már nem sok hasznára van, legényke. Ingyen kapod, és azt teszel vele, amit akarsz, de feltételezem, hogy ez itt különleges tulajdonságokkal rendelkezik, különben miért került vonta egy dobozba a szekercével. Tholin szekercéje hatalmas fegyver, ezeknek a hegyeknek a legöregebb bányájában, a MacCadman Alair ősi kohóiban kovácsolták. A törpök történetében semminek sem volt ennél hatalmasabb varázsereje. Talán az arany vért és a kard is ilyesmi lehet. Talán van is valami célja annak, hogy hozzád került.
Thomas rövid töprengés után levetette köpenyét: Zubbonya nem bőrből készült ugyan, de az aranyvért így is könnyen felment rá, minthogy eredetileg nála magasabb termetű férfire kovácsolták.. Föléje fölhúzta a tabardot, fejére tette a sisakot és kézében a karddal és a pajzzsal megállt Dolgon előtt.
– Lehetetlenül nézek ki?
– Kicsit nagy neked – mondta a törp, miután alaposan szemügyre vette –, de nyilván belenősz majd. – Megállapította, hogy van valami különös abban, ahogy a fiú ott áll előtte, egyik kezében a karddal, a másikban a pajzzsal... – Nem, Thomas, nem nézel ki lehetetlenül. Pompás holmik ezek, és úgy viseled majd őket, ahogyan viselni kell.
Thomas rábólintott, felöltötte köpenyét, majd az ajtó felé fordulva felvette a kardját. A páncél meglepően könnyű volt, jóval könnyebb annál, amit Crydee-ban hordott.
– Azt hiszem, nem viszek semmi mást magammal. Akármilyen furcsán hangzik is.
– Nem, fiú – mondta Dolgan, és odament Thomas mellé. – Nekem sem kell semmi a sárkány kincseiből.
Hátranézett a teremre.
– Talán lesz majd olyan éjszaka, amikor kétségbe vonom, okosan tettem-e. Lehet, hogy egyszer még visszajövök ide, bár kétlem. Most pedig keressük az utat hazafelé.
Elindultak, és hamarosan eljutottak a felszínre vezető járatokba, amelyeket Dolgan már jól ismert.
Öt nap múlva mind a ketten halálosan fáradtan érkeztek meg Caldarába. A hegyekben sűrűn havazott, és csak lassan haladhattak előre. A falu közelében már észrevették őket az őrök, és hamarosan az egész nép kivonult üdvözlésükre.
Elvezették őket a falu hosszúházába, és Thomas kapott egy szobát. Olyan fáradt volt, hogy nyomban elaludt, de még az edzet törp is alaposan kimerült. A törpök megállapodtak, hogy másnapra összehívják a falu véneit, és megbeszélik a legfrissebb híreket, amelyek a völgybe érkeztek.
Thomas szörnyen éhesen ébredt. Felállt nyújtózkodott egyet, és csodálkozva állapította meg, hogy egyáltalán nem zsibbadt semmije. Az aranyvértben aludt el, és tulajdonképpen fájó izületekkel és merev izmokkal kellett volna ébrednie, ezzel szemben tökéletesen pihentnek érezte magát. Kinyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra. Nem látott a közelben senkit. Elsétált a hosszú folyosó közepéig, ahonnan egy terem ajtaja nyílt. Odabenn egy hatalmas asztal körül rengeteg törp ült; Dolgan az asztalfőn helyezkedett el. Thomas ott látta köztük Weylint is. Dolgon hellyel kínálta Thomast az asztalnál, aztán bemutatta őt a társaságnak.
A törpök üdvözülték Thomast, aki udvariasan viszonozta köszöntésüket, de figyelmét főleg a hosszú asztalon sorakozó ételek kötötték le.
– Kínáld meg magad, legényke – nevetett Dolgan. – Igazán butaság lenne, egy terített asztal mellett éhen maradni.
Thomas megrakta a tányérját marhahússal, sajttal meg kenyérrel, egy korsó sört is töltött magának, bár nem nagyon bírta az italt, meg korán is volt még. Miután sietve elfogyasztotta a tányérjára rakott ételek jó részét, még egy adagot kitálalt magának, s közben figyelte, nem váltja-e ki vele valakinek a rosszallását. A legtöbb törp azonban Thomas számára érthetetlen beszélgetésbe bonyolódott a téli készleteknek a környék különböző falvaiban való elhelyezésével kapcsolatban.
Dolgan csendre intette őket.
– Most, hogy Thomas is velünk van – mondta –, azt hiszem, jobb, ha inkább erekről a tsuranikról beszélünk.
Erre már Thomas is hegyezte a fülét, és odafigyelt, miről van szó.
– Mióta az őrjárattal elmentem, futárok érkeztek Elvandarból és Kőhegyről – folytatta Dolgan –, és több alkalommal is látták az idegeneket az Északi-hágó közelében. Tábort vertek a Kőhegytől délre a hegyekben.
– Ez a kőhegyiek dolga – szólt közbe az egyik törp –, hacsak nem hívnak bennünket fegyverbe.
– Igazad van, Orwin- felelte Dolgan –, de a hírek szerint ki-bejárnak a hágótól délre fekvő völgyben. Betörtek egy olyan területre is, amely hagyományosan a miénk, ez pedig már a Szürke Tornyok lakóira tartozik.
Az Orwinnak szólított törp egyetértően bólintott.
– Valóban így van, de tavaszig nem tehetünk semmit.
– És ez is igaz – mondta Dolgan, azzal föltette a lábát az asztalra, és pipára gyújtott. – De örülhetünk, hogy tavaszig a tsuranik sem tehetnek semmit.
Thomas letette a marhahúsdarabot, amit éppen a kézében tartott.
– Megérkeztek a hóviharok?
– Igen, legényke – nézett rá Dolgan –, a hágókat mind elzárta hó: tegnap éjjel megérkezett az első téli vihar. Senki sem mászkálhat odakint, legkevésbé egy hadsereg.
Thomas jelentőségteljesen nézett Dolganra.
– Akkor...
– Igen, vendégünk leszel a télen, mert még a legedzettebb futárunk sem tudna eljutni innen, a hegyek közül Crydee-ba.
Thomas hátradőlt a széken. A törpök hosszúházának minden kényelme ellenére is hazai környezetbe kívánkozott. De tehetetlen volt. Beletörődött hát a sorsába, és figyelmét ismét az ételre összpontosította.
11.
A fáradt csapat bevánszorgott Bordonba.
Egy szakasz natali lovascsendőr kísérte őket. A csendőrök hagyományosan szürke zubbonyukban és köpenyükben éppen őrjáraton voltak, amikor vagy egymérföldnyire a várostól összetalálkoztak velük, és most együtt vonultak hazafelé. Borric elrejtette bosszúságát, amiért a katonák nem ajánlották fel a kimerült vándoroknak, hagy felveszik őket a lovukra A csendőrök nem ismerhették fel ebben a lerongyolódott bandában Crydee hercegét és kíséretét, de ha teljes díszben érkezett volna, akkor sem volt különösebben baráti a viszony a Natali Szabad Városok és a Királyság között.
Bordonnak ugyanúgy nem volt állandó hadserege, mint a többi környékbeli városnak – csak egy natali csendőrökből álló helyőrséget tartottak fenn, a legendás Kesh Birodalmi Felderítés utódját, akiket az ország legjobb lovaskatonáinak tartottak. Időben szóltak, ha veszély fenyegetett valahonnan, hogy a helyi milícia megfelelően felkészülhessen.
Pug csodálkozva bámulta Bordont, Királysági mértékkel mérve nem volt igazán nagy város, épp csak egy kikötő a köré épült házakkal, de Crydee-hoz képest hatalmasnak tűnt. Akármerre nézett, mindenütt emberek loholtak ismeretlen dolgaik után, izgatottan vagy gondolataikba merülve, és nem sokat törődtek velük, legfeljebb ha egy-egy kereskedő vagy néhány nő nézett utánuk a piactéren.
Talbott Kilrane-hez igyekeztek Kilrane a város legnagyobb hajózási vállalkozója volt, mellesleg a herceg kereskedelemi ügynöke a Szabad Városokban. A háza egy dombtetőn állt a város fölött. Pug, ha útközben hátranézett, látta a kikötőben horgonyzó hajókat. Tucatjával pihentek ott árbocuk nélkül, szemmel láthatóan téli pihenőn a rossz időjárás miatt.
A háznál maga Talbott Kilrane fogadta őket a kapuban, oldalán Meechammel.
– Üdvözlöm, Borric úr, isten hozta – köszöntötte a herceget barátságos mosollyal aszott arcán. Kopaszodott, vonásai markánsak voltak, szeme apró és fekete, egészében véve olyan volt, mint egy ember farmájú keselyű. Drága ruhái sem tudták elrejteni ösztövér alakját, de könnyed modorával, érdeklődő tekintetével szinte feledtetni tudta keselyű jellegét.
Pugban a férfiú mérsékelten vonzó megjelenése ellenére kellemes benyomást keltett. A kereskedő elküldte a szolgákat, hogy igyekezzenek, és készítsék elő a vendégek szobáit, és gondoskodjanak meleg ételről. Mikor a herceg nekiállt elmagyarázni, micsoda küldetésben jár, a házigazdát szemmel láthatóan nem érdekelte.
– Később, fenség – emelte fel tiltakozóan kezét. – Lesz időnk bőven a beszélgetésre, ha majd kipihenték magukat és ettek is valamit. Este együtt vacsorázunk majd, de most várja Önöket a meleg fürdő és a puha fekhely. A lakosztályukban meleg ételt szolgálnak majd fel, jó ebéd, egy kis pihenés meg tiszta ruha, és utána úgy érzik majd magukat, mintha újjászülettek volna. Aztán beszélgethetünk.
Tapsolt. Egy belső szolga megmutatta a szobáimat. A herceg és a fia külön lakosztályt kaptak, Pug pedig egy másik lakosztályon osztozott Kulgannal. Gardant Meecham szobájában szállásolták el, a katonák a személyzeti szárnyban kaptak helyet.
Kulgan javaslatára Pug vett először fürdőt, amíg a mestere egy kicsit elcsevegett a szolgákkal. Kulgan és Meecham elvonult a kurtanemes szobájába. Pug közben ledobta piszkos ruháját. Beledugta lábát a szoba közepén terjedelmes fémkádban gőzölgő illatos, forró vízbe, aztán gyorsan kirántotta belőle. Három nap gyaloglás után a hóban az volt az érzése, hogy a víz legalább százfokos. Ezután csak lassanként mártogatta bele a fürdőbe az egyes testrészeit, míg meg nem szokta s csak aztán telepedett bele egészen.
Hátradőlve megállapította, hogy a kád formája alkalmas támasz a hátnak, a belseje zománc lévén kicsit csúszós, de sokkal kellemesebb, mint az otthoni fakádak. Illatos szappannal beszappanozta magát, kimosta hajából a belerakódott piszkot, aztán fölállt, és egy jókora kancsó hideg vízzel leöblítette magáról a szappant.
Megszárítkozott, felvette az odakészített tiszta hálóinget, és akármilyen korán volt még, szinte belézuhant a kellemes, puha ágyba. Utolsó gondolata a szőke hajú fiú volt, vidám mosolyával, és mielőtt elaludt,. azon töprengett, vajon megtalálta-e Dolgan?
Egyszer felébredt napközben. Valaki egy ismeretlen dallamot dúdolt, és közben szanaszét fröcskölte a vizet: Kulgan szappanozta hatalmas testét. A fiú lehunyta a szemét, és pillanatok alatt ismét elaludt.
Kulgan legmélyebb álmából ébresztette föl a vacsorához. Közben kitisztították a zubbonyát és a nadrágját, és az ingén megvarrtak egy. kis szakadást. Fekete csizmáját is kitisztították, hogy csak úgy csillogott. Mikor fölállt, hogy megnézze magát a tükörben, először tűnt fel neki az arcán valami halvány, sötétes árnyék. Közelebb hajolt, és felfedezte magán a szakáll első nyomait.
Kulgan, aki figyelte, mit csinál, megkérdezte.
– Nos, hát hozassak neked borotvát, hogy csupaszon tarthasd az arcodat, mint Arutha herceg? Vagy inkább egy pompás szakállt növesztenél? – Nyomatékkal simogatta meg őszes szakállát.
Pug először mosolyodott el, mióta elhagyták MacMordain Cadalt.
– Azt hiszem, egy darabig még nem kell ezzel foglalkoznom.
Kulgan felnevetett. Megörült, hogy a fiú jókedve visszatért, mert már aggódott, hiszen Pug annyira gyászolta Thomast. Most, mikor látta, hogy Pug rugalmas természete győzött, megnyugodott.
– Megyünk? – kérdezte, és kinyitotta az ajtót.
– Természetesen, mágusok nagy mestere – mondta Pug udvarias bókot imitálva. – Csak ön után. – És hangosan elnevette magát.
Elsétáltak az ebédlőbe, egy világos, tágas terembe, amely azonban messze nem volt akkora, mint a crydee-i vár nagyterme. A herceg és Arutha már az asztalnál ültek, úgyhogy Kulgan és Pug is sietve elfoglalták a helyüket.
Borric éppen akkor fejezte be a beszámolóját a crydee-i eseményekről meg a nagyerdőben lejátszódott kalandokról, amikor Pug és Kulgan leültek.
– Ezért- mondta a herceg –, úgy döntöttem, személyesen viszem meg a hírt, annyira fontosnak tanom.
A kereskedő hátradőlt székén. A szolgák sorra kínálták körbe a legváltozatosabb ételeket.
– Borric úr – mondta Talbott. – Amikor az embered, Meecham, először megjelent nálam; elég különösnek találtam a kérést, amit a te nevedben előadott, gondolom nem utolsósorban a mód miatt, ahogy az információ eljutott ide. – A varázslatra gondolt, amelynek segítségével Kulgan Belgannal kapcsolatba lépett, aki aztán továbbította az üzenetet Meechamnek. – Nem éreztem az enyéim szempontjából olyan életbe vágóan fontosnak a kívánságodat, hogy elmenj Krondorba, mint most, hogy látom a dolgokat. – Elhallgatott, aztán folytatta. – Természetesen riasztónak találtam a híreket, amelyeket kaptam, és mint hajózási vállalkozó, készségesen kerestem volna nektek hajót, de most azt is vállalom, hogy a saját hajóim egyikén bocsássalak útra benneteket. – Megfogta a kis csengőt, amely ott állt előtte az asztalon, és megrázta. Pillanatok alatt mellette termett egy szolga. – Üzenj Abran kapitánynak, hogy készítse elő a Viharkirálynőt adna ki a parancsot. – Holnap a délutáni dagállyal induljon Krondorba. Később részletesebb utasítást küldök.
A szolga meghajolt és távozott.
– Köszönöm, Kilrane mester – mondta a herceg. – Reméltem, hogy megérti az ügy fontosságát, de arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan találok hajót.
A kereskedő Borric szemébe nézett.
– Borric herceg, hadd legyek őszinte. A Szabad Városok és a Királyság között nem valami baráti a viszony. De hogy még őszintébb legyek, még ennél is kevesebb baráti érzést táplálunk a conDoin névvel szemben. Az Ön nagyapja pusztította el Walanort és ostromolta meg Natalt. Tíz mérföldnyire állt meg ettől a várostól, és ennek az emléke sokunkban még ma is rossz érzéseket támaszt. Az őseink keshiek voltak, de születésüknél fogva szabadok, és nem túlságosan rajonganak a hódítókért. – A herceg mereven ült székén. Kilrane folytatta. – Ennek ellenére el kell ismernünk, hogy később az ön édesapja és most ön is, jó szomszédok voltak, becsületesen, sőt időnként nagylelkűen bántak a Szabad Városokkal. Hiszek abban, hogy ön becsületes ember és elhiszem, hogy esek a tsuranik valóban azok, akiknek mondja őket. Ön nem az a fajta ember, aki hajlamos a túlzásokra.
A herceg. kissé megenyhült. Talbott kortyintott egyet a borából, és folytatta.
– Ostobák lennénk, ha nem látnánk be, hegy érdekeink azonosak a Királyság érdekeivel, mert egyedül védtelenek vagyunk. Amikor távoztak, összehívom a céhek és kereskedők tanácsát, és rábeszélem őket, hogy ebben a dologban támogassuk a Királyságot. – Elmosolyodott, és az egész asztal láthatta, hogy Talbott éppen úgy bízik befolyásában és tekintélyében, mint a herceg a magáéban. Azt hiszem, nem lesz nagyon nehéz; könnyen megértetem a tanáccsal, hagy ez a helyes út. Néhány szó a tsurani hadi gályáról, egy kis utalás arra, milyen sors várna a mi bárkáinkra, ha egy ilyen hajókból álló flottával kellene szembeszállniuk, és hamar meg lesznek győzve.
– Kereskedő uram – nevetett fel Borric, és az asztalra csapott –, látom, hogy a vagyonát nem a sors kockajátékán szerezte, egy véletlen jó dobással. Ravaszságával méltó vetélytársa lehetne az én Tully atyámnak. Meg a bölcsességével is. Köszönöm.
A herceg és a kereskedő késő éjszakáig beszélgettek. Pug fáradt volt, és viszszament aludni. Mikor órákkal később Kulgan is visszament a szobába, Pugot békés arccal, mély álomba merülve találta.
A Viharkirálynő hátszéllel suhant, fő sudárvitorlái, dagadó csúcsvitorlái vad iramban hajszolták a tomboló tengeren. Az éjszakában kavargó hóban, a fedélzeten állók szeme előtt elveszett az árbocok csúcsa a piszkos fekete sötétségben.
A hátsó fedélzeten néhány bő, szőrmebélésű viaszosvászon köpönyegbe öltözött alak bújt össze, és próbált melegedni és szárazon maradni a nyirkos, csípős hidegben. Az elmúlt két hét alatt kétszer kerültek viharba de ez a mostani felülmúlt minden eddigit. Az árbockosárban valaki kiáltott. Jelezte a kapitánynak, hogy két ember leesett a keresztvitorlarúdról.
– Nem tudunk semmit sem tenni értük? – kiáltott oda Borric herceg Abram kapitánynak.
– Nem, uram. Halott emberek. Akkor is értelmeden lenne keresnünk őket, ha megfordulhatnánk, ami egyébként teljességgel lehetetlen – kiáltotta vissza a kapitány, túlharsogva a vihar tombolását.
Teljes létszámban dolgozott a legénység az ingatag árbocrudakon: a vitorlafákra lerakódó jegesedést verték le, mert nagy volt a veszély, hagy ha tovább folytatódik, súlyával letöri az árbocokat, és akkor a hajó kormányozhatatlanná válik. Abram kapitány fél kézzel a korlátot fogva figyelte, honnan közelít a hajó felé vész. Teste szinte egybenőtt hajójával. A billegő, bukdácsoló fedélzeten jóval bizonytalanabb lábon állt mellette a herceg és Kulgan. Erős nyikorgás és recsegés hangzott fel a hajótest mélyéből. A kapitány elkáromkodta magát.
Hamarosan megjelent előtte égy matróz..
– Kapitány, kitört egy deszka, a hajó léket kapott.
A kapitány intett a fő fedélzeten álló tisztjének.
– Vegyél magadhoz néhány embert, és menjetek le. Mérjétek fel a kárt, aztán gyere vissza.
A tiszt gyorsan kiválasztott négy tengerészt, és elsiettek. Kulgan egy pillanatra mintha transzba esett volna.
– Kapitány – mondta aztán –, ez a vihar még három napig eltart.
A hajós káromkodott egyet, amiért az istenek ekkora bajt zúdítattak rá.
– Ha léket kaptunk, nem tudom három napig vízen tartani. Keresnem kell egy alkalmas helyet, ahol kiköthetünk, és befoltozhatom.
A herceg igyekezett túlkiabálni a szél süvítését.
– Elfordulunk Queg felé?
A kapitány nemet intett a fejével, amitől a havas víz patakokban csorgott a szakállából.
– Nem tudom a hajót szembefordítani a széllel Queg felé. Ki kell kötnünk a Varázsló Szigetén.
Kulgan alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Nincs más kikötésre alkalmas hely? – kérdezte.
A kapitány előbb a hercegre nézett, aztán a varázslóra.
– Nincs. Olyan közel nincs. Kockáztatnánk, hogy elveszítünk egy árbocot. És akkor, ha esetleg nem borulnánk fel és nem süllyednénk el, inkább hat, mint három napot veszítenénk. A tenger egyre viharosabb lesz, és félő, hogy még több emberemet elveszítem.
Parancsokat osztogatott fel az árbocok felé meg a kormányosnak, és a hajó délnek fordult, egyenesen a Varázsló Szigete felé.
Kulgan és a herceg lement a fedélzetről. A hajó billegett, bukdácsolt, nehezen boldogultak a létrákon, meg odalent, a szűk folyosókon, de végül is ide-oda tántorogva elértek a kajütökig.
A herceg bement a kabinjába, amit a fiával osztott meg, Kulgan meg a magáéba, ahol az ágyán ott ült Gardan. Meecham és Pug, nem törődve a hajó bukdácsolásával, igyekeztek pihenni. A fiúnak nem volt könnyű – az első két nap roszszulléttel küszködött, aztán némiképp megszokta a hajós életet, de arra még mindig nem tudta rávenni magát, hogy megegye a sózott sertéshúst meg a matrózkétszersültet, amit kénytelenségből kaptak, mert a vihar miatt a hajószakács nem tudott rendesen főzni.
A hajó minden eresztékében recsegve-ropogva tiltakozott a hullámok ostroma ellen, és elölről hallatszott a kalapácsok kopácsolása: a legénység megpróbálta befoltozni a léket a hajó fenekén.
Pug megfordult, és felnézett Kulganra.
– Mi a helyzet a viharral?
Meecham fél könyökére támaszkodva nézett mesterére. Gardan hasonlóképpen:
– Még három napig tart – mondta Kulgan. – Behajózunk egy sziget árnyékába, és ott maradunk, míg nem enyhül az idő.
– Milyen szigetébe? – érdeklődött Pug.
– A Varázsló Szigete mellett haladunk.
Meecham olyan hirtelen ült fel, hogy beverte a fejét az alacsony mennyezetbe.
– A Fekete Macros szigete? – kiáltott fel, és szitkozódva a fejét dörzsölte.
Gardan halkan nevetett.
Kulgan fél kézzel támaszt keresve bólintott igent, mert a hajó, miután orrát megemelve felkúszott egy hullám tetejére, most hatalmas lendülettel lezuhant a hullámvölgybe.
– Pontosan – mondta aztán. – Nem nagyon lelkesedem az ötletért, de a kapitány félti a hajóját. – Mintegy szavai nyomatékaként a hajótest riasztó nyikorgással megroppant.
– Ki az a Macros?- kérdezte Pug.
Kulgan egy percig elgondolkodott. Legalább annyira figyelt a hajótestben dolgozó tengerészek munkájára, mint a fiú kérdésére.
– Macros nagy varázsló, Pug – mondta végül. – Talán a legnagyabb, akit a világ valaha ismert.
– Igen – tette hozzá Meecham –, és valamelyik démon ivadéka, a pokol legmélyebb bugyrából. A legsötétebb mesterségek űzője, olyannyira, hogy még Lims-Kragma véres papjai is félnek lábukat a szigetére tenni.
– Szeretném én azt a varázslót látni, akitől a halálistennő papjai félek. Csuda hatalmas egy mágus lehet – nevetett Gardan.
– Ez csupa szóbeszéd, Pug – mondta Kulgan. – Mi csak annyit tudunk róla, hogy amikor a Királyságban a varázslók üldözése a tetőfokra hágott, Macros idemenekült, erre a szigetre. Azóta senki se járt erre, és senki se látogatott el hozzánk innen.
Pug felült. Amit hallott, roppantul érdekelte, annyira, hogy még a szörnyű vihar lármájáról is megfelejtkezett. Kulgan arcát figyelte, ahogy a hajó minden mozdulatára táncra perdülő, összevissza himbálózó lámpás fényei és árnyai a vonásain játszottak.
– Macros nagyon öreg – folytatta Kulgan. – Hogy micsoda mesterkedésekkel marad életpert, csak ő tudja, de már több mint háromszáz éve él itt.
– Vagy több ember élt itt ugyanazon a néven – jegyezte meg Gardan.
– Talán – bólintott rá Kulgan. – Akárhogyan is, pontosan senki se tud róla semmit. Csak a matrózok mesélnek róla mindenféle rémtörténetet, de azt hiszem, ha Macros a mágia legsötétebbjét űzné is, rossz hírét akkor is alaposan eltúloznák. Lehet, hogy ez is egyik módja annak, ahogyan magányát próbálja megőrizni.
Hatalmas reccsenést hallattak Mintha a hajó egy újabb eresztékénél tört volna el. Elhallgattak. Míg a kabin viharosan himbálózott velük, Meecharn mondta ki, ami valamennyiük fejében motoszkált.
– Csak abban bízom, hogy valamennyien ráléphetünk még a Varázsló Szigetének földjére.
A hajó bevánszorgott a sziget déli öblébe. Nyilván várniuk kell még, míg a vihar enyhül, és leküldhetik a búvárokat a hajófenékre, hogy megvizsgálják, milyen kár esett a hajóban.
Kulgan, Pug, Gardan és Meecham felmentek a fedélzetre. Ahogy a sziklák lefékezték a vihar tombolását, az időjárás is enyhült. Nem volt hevesebb a szél, mint egy erősebb hóviharban. Pug odasétált a kapitány és Kulgan mellé és követte tekintetüket, ahogy a sziklák tetejét vizsgálták.
Magasan az öböl feletti szirten egy várkastély állt, égre törő tornyai hegyesen rajzolódtak ki a halványszürke égbolt hátterében. Különös látványt nyújtott tornyaival, bástyáival, amelyek mint hosszú, karmos ujjak meredtek az ég felé. A kastélyban sötét volt, csak az egyik magas toronyban világított egy ablak kék, ütemesen lüktető fénnyel, mintha a kastély lakója villámot tartana fogva, és azt dolgoztatná.
Pug hallotta Meecham halk megjegyzését.
– Az ott, a sziklaormon, az Macros.
Három nap múlva a búvárak, mihelyt esőbújtak a víz alól, kiáltozva sorolták, milyen sérüléseket találtak a hajón. Pug Meechammel, Gardannal és Kulgannal a főfedélzeten állt, Arutha herceg és az édesapja a kapitány mellett várta a döntést a hajó sorsáról. Fejük fölött sirályok köröztek maradékokra meg hulladékra vadásztak, amit általában a hajók jelentettek a számukra ezeken a vizeken. A téli viharok nem járultak éppen hozzá a madarak szegényes táplálkozásához, úgyhogy egy hajó ilyenkor különösen szívesen látott forrása volt a változatos ételeknek.
Arutha lesétált a többiekhez a főfedélzetre.
– Beletelik a mai nap meg a holnapi fele, amíg kijavítják a kárt, de a kapitány szerint a hajó akkor valószínűleg kitart Krondorig. Nem lesz több gond odáig.
Meecham és Gardan jelentőségteljes pillantást váltott egymással.
– Kimehetünk a partra, fenség? – kérdezte Kulgan, aki nem szerette volna elszalasztani ezt a jó alkalmat.
Arutha kesztyűs kezével megdörzsölte simára borotvált állát.
– Igen, bár aligha találunk matrózt, aki kievez velünk a partra.
– Velünk? – kérdezte a varázsló.
– Elegem volt a kabinokból, Kulgan – mondta Arutha a szokásos félmosolyával – Úgy érzem, muszáj kinyújtóztatnom a lábamat a szilárd talajon. Emellett, ha nem vigyáz valaki, az egész napot olyan helyeken mászkálva töltenék, ahol semmi keresnivalójuk sincsen.
Pug a kastély felé nézett. Mestere észrevette a pillantását.
– A biztonság kedvéért a kastély és a partról felvezető út környékére nem megyünk. Annak alapján, amit erről a szigetről mondanak, csak azt éri baj, aki megpróbál behatolni a varázsló várába.
Arutha jelt adott a tengerészeknek. Azok felkészítettek egy csónakot A négy férfi meg a fiú beszálltak, a matrózok átlendítették őket a hajó oldalán, és vízre eresztették a csónakot. A vihar utáni hideg szél ellenére beleizzadtak a munkába, és Pug, a tekintetek alapján, amelyeket a tengerészek a sziklacsúcs felé vetettek, látta, hogy nemcsak a munka izzasztotta meg őket.
Arutha, mintha belelátna gondolataiba, megjegyezte.
– Nem tudom, de ha vannak Midkemiában a matróznál is babonásabb népek, én még nem találkoztam velük.
Miután a csónak vízre került, Meecham és Gardan eloldották a köteleket, amelyek a hajódaruhoz rögzítették őket, és a két férfiú ügyetlen mozdulatokkal evezni kezdett a part felé. Eleinte akadozó ütemben, összevissza kapkodva emelgették az evezőket, de amikor a herceg rosszallóan nézett rájuk, és néhány megjegyzést tett, miszerint nem érti, hogy olyan emberek, akik tengerparti városban élik le az életüket, miért nem tudnak evezni, végül is összeszedték magukat, és a csónak szabályos ütemben úszott a vízen.
Egy kis öbölben kötöttek ki, ahol homokos partszakasz ékelődött be a sziklák közé. Egy ösvény vezetett felfelé, a várkastélyhoz. Arrébb egy másik ösvény keresztezte, amely a sziget belsejébe vitt.
Pug kiugrott a partra, segített kihúzni a csónakot, és amikor biztonságban partot értek, a többiek is kiszálltak és kinyújtóztatták a lábukat.
Pug határozottan úgy érezte, figyelik őket, de valahányszor körülnézett, nem látott mást, mint a kopár sziklákat, meg néhány vízimadarat, amelyek a telet a sziklafal repedéseiben vészelték át. Kulgan és a herceg a két ösvényt tanulmányozta, amelyek felfelé vezettek a parttól.
– Abból nem lehet baj – jegyezte meg Kulgan, miközben a varázsló kastélyával ellentétes irányban kanyargó út felé tekintgetett –, ha ezt a másik ösvényt próbáljuk ki, nem igaz?
Néhány nap unalma és bezártsága bőven ellensúlyozta mindazt a félelmüket, amit éreztek Arutha lelkesen helyeselve elindult az ösvényen. Mikor túljutattak a dombháton, látták, hogy a várkastélytól elfelé vezető út egy másik domb mögött folytatódik.
– Az ott nyilván vezet valahová. Menjünk arra tovább? – kérdezte Kulgan.
Arutha egyetértően bólintott, a többiek pedig nem ellenkeztek, így folytatták az utat, míg egy kis völgybe nem értek. A völgy alig volt több, mint egy kis mélyedés két alacsonyabb dombhát kőzött, s a mélyén néhány épület állt.
– Mit gondol, Kulgan, lakik itt valaki? – kérdezte Arutha.
Kulgan egy darabig tanulmányozta az épületeket aztán Meechamhoz fordult. Az előbbre lépett, és alaposan szemügyre vette az eléjük táruló látványt, a völgy mélyétől fel a köröskörül emelkedő dombokig.
– Azt hiszem, nem. Nem látok füstöt, és semmi jele, hogy valaki dolgozna a környéken.
Arutha tovább indult lefelé a völgybe, a többiek utána. Meecham megfordult, egy percig Pugot nézte, aztán, mikor megállapította, hogy a fiú parittyájától eltekintve fegyvertelen, előhúzott egy hosszú pengéjű vadászkést az övéből, és minden megjegyzés nélkül átnyújtotta neki. Pug szó nélkül elvette tőle, és köszönetképpen biccentett.
Az falu feletti fennsíkról Pug megpillantott egy szokatlan formában épült házcsoportot. A központi épülethez nagy udvar és számos toldaléképület csatlakozott. Mindezt alacsony, alig másfél méter magas fal vette körül.
Leereszkedtek a domboldalon, és odasétáltak a falba vágott kapuig. Az udvarban bent néhány kopár gyümölcsfa állt, aztán egy elgazosodott kert következett. A központi épület előtt szökőkút állt, három delfinnel. A szökőkút sekély medencéjét kék csempével rakták ki. A csempék színe az évek folyamán elszíneződött, megfakult. Kulgan közelebbről is megvizsgálta a szökőkút szerkezetét.
– Ügyes munka. Azt hiszem, a víz a delfinek szájából csorgott ki.
Arutha egyetértően bólintott.
– Láttam a király szökőkútjait Rillanonban. Ez hasonlít hozzájuk, de kecsesebb, mint azok.
A földön alig látszott hó, mert a völgy – és az egész sziget – minden oldalról védet volt, és úgy látszott, a legkeményebb télen sem hullik sok hó errefelé. Ennek ellenére hideg volt. Pug egy kicsit elkódorgott a többiektől, és a házat tanulmányozta. Földszintes épület volt, háromméterenként egy-egy ablakkal a falban. A Pug felőli oldalon egyetlen ajtó látszott, amelynek két szárnya réges-régen kidőlt a sarkaiból.
Körbesétált az udvaron. Hátul még néhány kisebb épületet talált. Jobb kezében szorította a kését, és belépet a legközelebbibe. Felette a puszta égbolt, mivel a tető rég beomlott. Köröskörül törött, fakóvörös tetőcserepek hevertek. A helyiség valami raktárféle lehetett, mert a falak mellett végig széles fapolcok sorakoztak. Pug a többi szobába is benézett, de azok is hasonló képet nyújtottak.
Miután úgy gondolta, a társai is odaérhettek már, átment a főépületbe. Ahogy belépett az ajtón, mintha valami mozgást látott volna az egyik folyosón. Megállt, és körülnézett a furcsa házban.
Az ajtó tágas központi udvarra nyílott. A ház ugyanis valójában egy belül üres négyszög volt, amelyben a tető belső peremét oszlopok tartották. A központi udvarban, egy kis kertben újabb szökőkút állt. Mint a külső kertet, ezt is felverte a gaz, és a szökőkút is elhanyagolt állapotban volt.
Pug egy alacsony mellékajtón keresztül belépett a homályos folyosóra. Helyenként néhány cserép hiányzott a tetőről, úgyhogy némi fény szűrődött be fentről, és könnyen lehetett tájékozódni. A fiú átment két üres szobán, amelyekről a bennük uralkodó káosz ellenére azt gyanította, hagy valaha hálószobák lehettek.
Egy forduló után különös helyiség tárult elé egy ajtónyíláson keresztül. Ahogy belépett az ajtón, látta, hogy a szoba falait csempemozaik borítja, amely tengeri lényeket ábrázolt, amint hiányosan öltözött férfiakkal és nőkkel játszadoztak a habokban. A stílus új volt Pug számára. Az a néhány gobelin és még kevesebb festmény, amely a herceg termeit díszítette, tompa színeivel és részletes kidolgozásával roppant életszerű volt, míg ezek a mozaikok nélkülöztek minden aprólékos részletet, mégis hallatlanul élethűen ábrázoltak embert és állatot egyaránt.
A padlóban egy mélyedés, oldalán lépcsőkkel, medencét sejtetett, a medence fölé a falból rézből öntött halfejek nyúltak ki. Pug el sem tudta képzelni, miféle szoba lehetett ez.
Valaki megszólalt mögötte, mintha a gondolatatban olvasott volna.
– Ez egy tepidarium.
Pug megfordult. Magas honlakú, mélyen ülő sötét szermű, középmagas férfi állt előtte. Fekete hajában ezüstös sávok húzódtak a halántékán, de a szakálla olyan fekete volt, mint az éjszaka. Barna, durva anyagból szőtt köntöst viselt, derekán kötélövvel. Bal kezében nyers tölgyfabotot tartott. Pug védekező állásba merevedett, és maga elé tartatra hosszú vadászkését.
– Ne csináld ezt, gyerek! Hagyd már azt a harci szerszámot! Nem akarlak én bántani.
Úgy mosolygott rá, hogy Pug tökéletesen megnyugodott.
Leeresztette a kését.
– Mit mondott, hagy hívják ezt a szobát? – kérdezte.
– Tepidariumnak – mondta az idegen, és maga is belépett a szobába. – Csöveken át vezették a meleg vizet a medencébe, a fürdőzők levetkőztek, és a ruhájukat azokra a polcokra rakták ott. – A hátsó falon sorakozó polcokra mutatott. – Míg a vendégek itt fürödtek, a szolgák kitisztították ruhájukat.
Pug újszerű ötletnek találta, hogy egy vendég megfürödjön a vendéglátó házában, de nem szólt semmit.
– Azon az ajtón túl – folytatta az idegen, és egy ajtóra mutatott a medence mellett –, volt egy másik medence, nagyon forró vízzel, azt calidariumnak hívták. Amögött volt egy medence hideg vízzel, az volt a frigidarium. Volt egy negyedik szoba is, az unctorium, ahol a szolgák illatos olajokkal dörzsölték be a fürdőzőket, és fapálcákkal kapargatták a bőrüket. Akkoriban ugyanis nem használtak szappant.
Pugot kissé megzavarta ez a sokféle fürdőhelyiség.
– Úgy látszik, igen sok időt szenteltek a tisztálkodásra. Csuda furcsa dolgok ezek.
– Nyilván úgy tűnik neked, Pug – mondta az idegen, és botjára támaszkodott. – Én meg azt hiszem, hogy akik ezt a házat építették, azok a ti váraitok termeit találták volna furcsának.
– Honnan tudja a nevemet?- kérdezte Pug meglepetten.
Az idegen megint elmosolyodott.
– Amikor a ház felé közeledtetek, hallottam, amint az a magas fekete férfi a neveden szólít. Úgy figyeltelek benneteket, hogy ne vegyetek észre, míg meg nem bizonyosodom afelől, hogy nem kalózok vagytok-e, akik ősi kincseket keresnek. De mivel kalózban ritka az ilyen fiatal fiú, úgy gondoltam, veled biztonságban beszélgethetek.
Pug elgondolkodva nézte az idegent. Ahogy beszélt, azt az érzést keltette benne, hogy minden szavának valami rejtett értelme van.
– Miért akart velem beszélni?
A férfi leült az üres medence szélére. Ahogy köntöse szegélyét hátrahúzta, láthatóvá vált erős, keresztszíjas szandálja.
– Többnyire egyedül vagyok, és ritkán van alkalmam idegenekkel beszélgetni. Így arra gondoltam, meglátom, nincs-e kedved egy időre eljönni hozzám látogatóba, legalább néhány percre, míg vissza nem mész a hajóra.
Pug is leült, de igyekezett megfelelő távolságot tartani maga és az idegen között.
– Maga itt lakik?
A férfi körülnézett.
– Nem. Bár egyszer valamikor régen laktam itt. – A hangja kissé nosztalgikusan csengett, mintha ezzel a vallomással rég eltemetett emlékeket támasztott volna fel.
– Ki maga?
Az idegen megint elmosolyodott, és Pug érezte, hogy olvad el végleg az idegessége. Volt valami megnyugtató a férfi modorában, és Pug látta, hogy nem tetvez semmi rosszat ellene.
– Többnyire vándornak hívnak, mert sok országot bejártam. Itt néhanapján remetének is neveznek, mert tényleg úgy élek. Te hívjál úgy, ahogy akarsz. Teljesen mindegy.
– Van igazi neve is?- kérdette Pug, és még közelebbről megnézte magának.
– Sok. Olyan sok, hogy néhányat már el is felejtettem közülük. Születésemkor kaptam egy nevet, mint te is, de az én törzsemnél ezt a nevet csak az apám és a falu papja ismerte.
– Ez mind nagyon különös – mondta Pug elgondolkodva. – Olyasmi, mint ez a ház is itt. Melyik a népe?
A magát vándornak nevező férfi derűsen felnevetett.
– Kíváncsi az elméd, Pug, tele vagy kérdéssel, és ez jó – mondta barátságosan. Egy percre elhallgatott, aztán folytatta. – Honnan jöttök, te és a barátaid? A hajó az öbölben natali, és Bordon lobogója alatt hajózik, de te a kiejtésed és ruhád alapján a Királyságból való vagy.
– Crydee-ból jövünk – mondta Pug, és röviden leírta az útjukat. Az idegen néhány rövid kérdést tett fel, mire Pug szinte akaratlanul részletesen beszámolt azokról az eseményekről, amelyek a szigetre vetették őket, valamint a terveikről az út további részét illetően.
– Csodálatos történet – mondta a vándor. – Azt hiszem azonban, hogy még sok csodát láttok, mielőtt a világoknak ez a különös találkozása véget ér.
– Nem értem – nézett rá kérdően Pug.
A vándor a fejét rázta.
– Nem is vártam el tőled, Pug, hogy megértsd. Mondjuk, olyan dolgok történnek majd, amelyek csak megtörténtük után válnak érthetőkké, bizonyos, a szereplőket az eseményektől elválasztó idő távlatából.
– Úgy beszél, mint Kulgan – állapította meg füle tövét vakargatva Pug –, amikor azt próbálja megmagyarázni az embereknek, hogyan működik egy varázslat.
Az idegen bólintott.
– Jó hasonlat. Bár néha az egyetlen mód arra, hogy valaki megértse a mágia működését, ha maga is varázslatot űz.
– Maga is varázsló? – kérdezte Pug, és felderült az arca.
A vándor megsimogatta hosszú, fekete szakállát.
– Vannak, akik annak tartanak, de azt hiszem Kulgan meg én aligha ítéljük meg azonos módon ezeket a dolgokat.
Pug arcán látszott, hogy ha nem is vallja be, ez a magyarázat nem elégítette ki. A vándor előrehajolt.
– Néhány varázslathoz értek, ha ezzel megfeleltem a kérdésekre, ifjú Pug.
Ekkor a fiú meghallotta, hogy az udvarban a nevét kiáltják.
– Gyere – mondta a vándornak nevezett férfiú. – A barátaid hívnak. Legjobb, ha odamegyünk, és megnyugtatjuk őket, hogy nincs semmi baj veled.
A fürdőből elindulva átmentek a belső kerten. A kertből tágas előtéren át jutottak a ház elejébe. Mikor kiléptek a házból, és a többiek meglátták, hogy Pug a vándor társaságában érkezik, sietve körülnéztek, és a fegyvereik után kaptak. Kulgan és a herceg átment az udvaron, és megállt előttük. A vándor felemelte kezét jeléül annak, hogy nincs nála fegyver.
A herceg szólalt meg először.
– A társad kicsoda, Pug?
– Nincsenek rossz szándékai. Elbújt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy nem vagyunk kalózok. – Azzal odanyújtotta kését Meechamnek. Ha Aruthát ez a magyarázat nem elégítette ki, nem mutatta.
– Mi dolga van itt? – fordult az idegenhez.
A botját hóna alá szorítva széttárta karjait.
– Itt lakom, Crydee hercege, és úgy gondolom, ez a kérdés inkább engem illetne meg.
A herceg előbb meghökkent, amiért valaki így mer beszélni vele, de egy rövid, feszült pillanat múltán megenyhült.
– Ha ez így van, igaza van, mert akkor mi vagyunk a betolakodók. Azért jöttünk, hogy kipihenjük magunkat a hajó bezártsága után. Semmi másért.
A vándor bólintott.
– Akkor szívesen látlak benneteket a Villa Beatában.
– Mi az a Villa Beata? – kérdezte Kulgan.
A férfi széles gesztussal körbemutatott.
– Ez a ház a Villa Beata. Az építők nyelvén ez annyit jelent, hogy „boldog ház”, és az is volt, sok éven át. Amint az látható, valaha jobb időket élt meg.
A férfi jelenléte, könnyed modora és barátságos mosolya tökéletesen megnyugtatta őket.
– És mi lett azokkal, akik ezt a furcsa házat építették? – kérdezte Kulgan.
– Meghaltak... vagy elmentek innen. Amikor először idejöttek, azt hitték, ez az Insula Beata, a boldogság szigete. Egy szörnyű háború elől menekültek, amely gyökeresen megváltoztatta a történelmüket. – Sötét szeme elhomályosodott, mintha az emlékezés fájdalommal töltené el. – Egy nagy király meghalt... vagy legalábbis azt hitték, mert egyesek szerint talán visszatér még. Szörnyűséges, szomorú idők voltak azok, és az emberek itt kerestek maguknak békét.
– És mi történt velük?
A vándor a vállát vonogatta.
– Kalózok? Vagy manók? Betegség vagy valami őrület? Ki tudná megmondani? Úgy találtam ezt a házat, ahogy most látjátok: akkorra már akik itt éltek, régen elmentek innen.
– Különös dolgokról beszél, vándor barátunk – mondta Arutha. – Nem sokat tudok róla, de úgy tűnik, ez a hely már nagyon hosszú ideje elhagyatott. Honnan ismerte ön azokat, akik itt laktak?
A vándor elmosolyodott.
– Nincs az annyira régen, mint gondolnád, Crydee hercege. És én öregebb vagyok, mint amennyinek látszom. Ami attól van, hogy egészségesen táplálkozom és rendszeresen fürdöm.
Meecham, aki a leggyanakvóbb természetű volt a partra szálltak közül, egész idő alatt feszülten figyelte az idegent.
– És mi van a Feketével? Nem zavarja magát?
– Fekete Macros? A varázslónak és nekem semmi okunk sincs, hogy bántsuk egymást, Ő megengedi, hogy kormányozzam a szigetet, amíg nem zavarom a munkájában.
Pug fejébe hirtelen valami gyanú fészkelte magát, de nem szólt semmit. A vándor folytatta.
– Egy ilyen hatalmas és rettegett varázslónak nem kell félnie egy egyszerű remetétől. Gondolom, ezzel egyetértesz. – Előbbre hajolt, és cinkos mosollyal tette hozzá. – Különben azt hiszem, a hírnevét javarészt maga túlozza el, hogy távol tartsa a betolakodókat. Kétlem, hogy képes lenne mindazt véghezvinni, amit neki tulajdonítanak.
– Akkor talán látogassuk meg azt a varázslót – mondta Arutha.
A remete a hercegre nézett.
– Nem hiszem, hogy szívesen látnának minket a várban. A varázsló gyakran van elfoglalva munkájával, és nem szívesen veszi, ha megzavarják. Talán nem ő a mitikus okozója a világ minden bajának, amint azt egyesek képzelik, mégis annyi bajt tud keverni, ami aligha érne meg egy látogatást. Mindent egybevetve néha-néha meglehetősen kellemetlen társaság. – A hangjában valami halvány, fanyar humor érződött.
Arutha körülnézett.
– Én azt hiszem, minden érdekeset láttunk már itt, amit lehetett. Térjünk vissza a hajóra.
Mikor senki sem ellenkezett, így folytatta.
– És magával mi tesz, vándor barátunk?
Az idegen széttárta karjait.
– Tovább maradok magányomban, fenség. Örültem ennek a kis látogatásnak, és az újságoknak, amelyeket a fiú hozott a külvilágról, de alig hiszem, hogy holnap megtalálnátok, ha keresnétek.
Nyilvánvaló volt, hogy további információkkal aligha fog szolgálni, és Arutha úgy érezte, ködös válaszai egyre jobban idegesítik.
– Akkor hát búcsúzunk, vándor. Vigyázzanak önre az istenek.
– És rád is, Crydee hercege.
Ahogy elfordultak, hogy tovább induljanak, Pug beleverte valamibe a bokáját, nekiesett Kulgannak, és összekapaszkodva mindketten elhemperedtek a földön. A vándor felsegítette a fiút, Meecham és Gardan pedig a testes varázslónak segített feltápászkodni.
Kulgan alig állt lábra, majdnem megint elesett, szerencsére Arutha és Meecham idejében elkapta.
– Úgy látszik, kificamodott a bokád, varázsló barátom – mondta a vándor. – Íme – és odanyújtotta neki a botját. – A botom szívós tölgyfa, és elbírja súlyodat, amíg visszaérsz a hajóra.
Kulgan elvette a fölajánlott botot.
– Köszönöm. De mi lesz veled? – kérdezte a botra támaszkodva.
Az idegen vállat vont.
– Közönséges bot, könnyen pótolható. Talán lesz alkalom rá, hogy egyszer visszakérjem tőled.
– Addig meg fogom őrizni.
A vándor elfordult.
– Helyes – mondta. – Akkor addig is, még egyszer minden jót.
A társaság nézte, amint visszamegy a házba, aztán csodálkozva összenéztek.
– Furcsa ember ez a vándor – szólalt meg elsőnek Arutha.
– Furcsább, mint gondolnád, herceg – bólintott Kulgan. – Amikor elment, úgy éreztem, egy varázslat szűnt meg körülöttünk. Mintha személyében hordozna valami varázslatot, amitől aki a közelébe kerül, nyomban bizalmat érez iránta.
– Annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle – fordult Pug Kulganhoz –, de képtelen voltam elszánni magam rá.
– Igen, bennem is volt ilyen érzés.
– Egy gondolat motoszkál a fejemben – állapította meg Gardan. – Én azt hiszem, mi magával a varázslóval beszélgettünk.
– Én is erre gondoltam – mondta Pug.
– Talán – mondta Kulgan a botjára támaszkodva. – Ha pedig ez a helyzet, akkor a varázslónak megvan az oka, amiért eltitkolta valódi énjét.
Erről beszélgettek útközben, amint lassan felfelé ballagtak a villától.
Amikor az öbölbe értek, ahol a csónakjukat kikötötték, Pug úgy érezte, valami karcolja a mellét. Benyúlt az inge alá, és egy kis, összehajtogatott pergamenlap akadt a kezébe. Előhúzta. Roppantul meglepődött, mert emlékezete szerint sehol sem volt a kezében ilyesmi. Nyílván a vándor csempészhette az ingébe, amikor a földről fölsegítette.
Kulgan már indult a csónak felé, amikor visszanézve meglátta Pug meglepett arcát, és megkérdezte:
– Mi van a kezedben Pug?
Pug átnyújtatta Kulgannak a pergamenlapot. A többiek összegyűltek a varázsló köré. Kulgan kibontotta, és miközben olvasta, egyre elképedtebb arcot vágott. Aztán még egyszer, most már hangosan, elolvasta: „Szívesen látok mindenkit, aki szívében rosszindulat nélkül érkezik. Az elkövetkező napokban megtudjátok, hogy találkozásunk nem a véletlen műve volt. Amíg újból nem találkozunk, tartsátok meg a remete botját a barátság és jóindulat zálogául. Addig ne keressetek, mert az az időpont is előre elrendeltetett.”
Kulgan visszaadta a pergament Pugnak. Pug is elolvasta.
– Szóval a remete Macros volt.
Meecham megsimogatta a szakállát.
– Ez már olyasmi, ami meghaladja az én értelmemet.
Kulgan felnézett a várkastélyra, amelynek egyik ablakában még mindig ott villogott a magányos fény.
– Ahogy az enyémet is meghaladja, öreg barátom. De akármi legyen is az értelme, azt hiszem, a varázsló jót akar nekünk, s ez érzésem szerint hasznos lehet.
Visszatértek a hajóra, a kabinjukba. Egy éjszakai pihenés után a hajó készen állt az indulásra a déli dagállyal. Amikor a vitorlákat felklúzták, az évszakhoz képest váratlanul enyhe szél támadt, amely egyenesen Krondor felé repítette őket.
12.
Pugot nyugtalanította valami.
A korndori hercegi palota egyik termének ablakmélyedésében ült, és kibámult az ablakon. Odakint már harmadik napja folyamatosan esett a hó. A herceg és Arutha naponta találkoztak Krondor főhercegével. Pug az első nap elmondta, hogyan találták meg a tsurani hajót, aztán elbocsátották.
Meglepte, hogy a főherceg milyen fiatal, talán a harmincas éveiben járhatott. Töprengő arccal, türelmesen hallgatta végig Pug elbeszélését, enyhítve ezzel a fiú feszélyezettségét, amiért a Királyság trónörököse előtt kell szerepelnie. Biztatóan, megértő tekintettel nézett rá, mintha megszokott dolog lenne a számára, hogy esetlen kamaszok előadását hallgatja. Néhány percig még elbeszélgetett vele mindenféle apróságról, a tanulmányairól meg szerencsés felemelkedéséről a nemesi rangra, mintha mindez roppant fontossággal bírna a birodalom szempontjából. Pug akkor hökkent meg nagyon, amikor a herceg szavait hirtelen heves köhögési roham szakította meg. Sápadt, izzadtságtól fénylő arcán látszott, hogy nem egészséges.
Pug a beszélgetésre visszagondolva úgy döntött magában, hogy kedveli Erland főherceget. A királyság második legmagasabb rangú embere, aki nyugaton kétségtelenül a leghatalmasabb úr, szívélyesen és barátságosan érdeklődött legérdektelenebb vendége dolgai iránt.
A terem csendjében eszébe jutott, milyen ritkán találkozik a többiekkel. Gardan és katonái reggel visszaindultak Lyam herceghez egy halom levéllel, amelyeket atyja küldött. Meecham a palotaőrségnél szállt meg. Kulgan többnyire maga is ott volt a tanácskozásokon, így aztán Pug nagyon sokszor maradt egyedül. Sajnálta, amiért nincsenek vele a könyvei, akkor legalább valami haszna lett volna a magányból, de így Krondorba érkezésük óta nem csinált semmit.
Nemegyszer megfordult a fejében, mennyire élvezte volna Thomas a palota újszerűségét és az embereket. Sokat gondolt elveszett barátjára. Ha nem is igen hitte, de azért remélte, hogy Dolgan talán mégis rátalált valahogy. A veszteség tompán sajgó, fájdalmas emlékként élt benne, és még egy hónap múltán is gyakran előfordult, hogy körülnézett, nincs-e valahol a közelben Thomas.
Az ablakon át kinézve úgy terült el előtte Krondor kikötője, mint egy fehérre mázolt játékfalu. A legtöbb ház kéményéből füst kanyargott az ég felé, egyetlen jele az életnek a városban. A kikötőben horgonyzó hajók mint miniatűr játékszerek várták a kedvezőbb időket, amikor kibonthatják vitorláikat.
Vékonyka hang riasztotta fel merengéséből.
– Te vagy Arutha herceg?
Egy kislány állt mögötte: hat vagy hét éves lehetett, nagy, zöld szeme volt, dús, sötét vörösesbarna haját ezüst háló fogta össze. Egyszerű szabású vörös szövetruhája drága anyagból készült, ujját fehér csipke díszítette. Csinos arcocskájáról olyan intenzív koncentráltság sugárzott, hogy komolysága szinte komikusan hatott.
Pug egy pillanatnyi habozás után válaszolt.
– Nem. Én Pug vagyok, de a herceggel jöttem.
A kislány nem is igyekezett elrejteni csalódottságát. Egy vállrándítással leült Pug mellé, aztán ugyanazzal a komoly tekintettel fölnézett rá.
– Úgy reméltem, hogy te vagy a herceg – mondta –, mert szerettem volna megnézni magamnak, mielőtt elmentek Saladorba.
– Saladorba? – kérdezte Pug megdöbbenve. Abban reménykedett ugyanis, hogy utazásuk a hercegnél tett látogatással véget ért. Az utóbbi időben egyre sűrűbben gondolt Carline-ra.
– Igen. Apa azt mondja, hogy mindnyájatoknak azonnal el kell mennetek Saladorba, aztán hajóra száltok Rillanon felé, hogy beszéljetek a királlyal.
– Ki a te édesapád?
– A herceg, te csacsi. Nem tudsz te semmit?
– Úgy látszik, nem. – Ahogy Pug a kislányra nézett, egy jövendő Carline-t látott maga előtt. – Nyilván te vagy Anita hercegnő.
– Természetesen. És valódi főhercegnő vagyok. Nem csak egy egyszerű herceg lánya, hanem a királyi hercegé. Az édesapám lett volna a király, ha akarta volna, de nem akarta. Ha ő király akart volna lenni, valamikor királynő lett volna belőlem, de nem lesz. Te mit csinálsz?
A kérdés váratlanul érte Pugot. A kislány fecsegése nem túlságosan kötötte le figyelmét, nem nagyon figyelt oda, jobban érdekelte az ablakban eléje táruló látvány.
– Én Borric herceg varázslójának az inasa vagyok – mondta némi habozás után.
– Igazi varázsló? – kérdezte tágra nyílt szemmel a hercegkisasszony.
– Igazi hát.
A kislány arca felragyogott.
– Aki békává tud változtatni embereket? A mama azt mondja. hogy a varázslók a rossz embereket békává varázsolják.
– Nem tudom, de majd megkérdem a mesteremtől amikor találkozom vele. – Ha egyáltalán találkozom vele még valaha, tette hozzá magában.
– Ó, tényleg? Olyan nagyon szeretném tudni. – Hallatlanul vonzónak találta az ötletet, hogy most végre kiderülhet igaz-e a mese. – És megmondhatnád nekem, kélek, hol láthatnám Arutha herceget?
– Nem tudom. sem láttam már két napja. Miért akarod látni?
– A mama azt mondja, talán egyszer férjhez megyek hozzá. Szeretném látni, hogy kedves ember-e.
A gondolat, hogy ez az apróság feleségül megy a herceg fiatalabbik fiához, egy pillanatra zavarba ejtette Pugot. Persze, nem volt ritka a nemesség körében, hogy a gyermekeik számára évekkel nagykorúságuk előtt kiszemelték házastársukat. Tíz év, és ez a kislány felnőtt nővé serdül, amikor a herceg még mindig fiatal ember, valamelyik kisebb vár ura a királyságban. Ennek ellenére Pug elragadónak találta a gondolatot.
– Gondolod, hogy szívesen élnél együtt egy vidéki várkastély urával? – kérdezte. Nyomban rájött, hogy a kérdése ostobaság, a véleményét a hercegnő egy pillantásával, amely Tully atyának is becsületére vált volna, nyomban megerősítette.
– Csacsi – jelentette ki. – Honnan tudhatnám ezt én, mikor még azt sem tudom, a mama és a papa mit akarnak, kihez menjek feleségül? – Felugrott Pug mellől. – De vissza kell mennem – kiáltott fel. – Nem is lenne szabad itt lennem, és ha rájönnek, hogy nem vagyok a szobámban, megbüntetnek. Remélem, jó utatok lesz Saladorba és Rillanonba.
– Köszönöm szépen.
– Ugye nem mondod el senkinek, hogy itt voltam? – kérdezte aztán aggódó arccal.
Pug cinkosan mosolygott rá.
– Nem. A titkod jó kezekben van.
A kislány megkönnyebbülten mosolygott, aztán jobbra-balra tekintve elindult a folyosón. Pug utánaszólt:
– Kedves ember.
A kis hercegnő megállt.
– Kicsoda?
– A herceg. Kedves ember. Sokszor eltöpreng, néha rosszkedvű, de egészében véve kedves ember.
A hercegkisasszony egy pillanatig a homlokát ráncolva emésztette ezt az információt, aztán ragyogó mosollyal közölte:
– Ez jó. Nem akarok feleségül menni olyanhoz, aki nem kedves. – Azzal kuncogva befordult a sarkon, és eltűnt Pug szeme elől.
Pug még egy darabig ott ült, nézte a hóhullást, vidáman az államügyek iránt érdeklődő gyerekekre gondolt, és egy másik, komoly, nagy, zöld szemű gyerekre.
Aznap este Erland főherceg az egész társaságot ünnepélyesen megvendégelte. Borric herceg és Arutha a díszasztalnál ült Erlanddal, és feleségével, Aliciával, továbbá Dulanic gróffal, a hercegség kancellárjával, Krondor udvarnagyával. Erland rossz egészségi állapota miatt a katonai ügyek intézését Dukanicra bízta, aki most önfeledt társalgásba merült Barry admirálissal, a krondori flottaparancsnokkal. Közelükben ültek a többi tanácsosok, míg a vendégsereg kisebb asztaloknál kapott helyet. Pug a hercegi asztaltól legtávolabb eső asztalok egyikénél ült. Még a tágas termen keresztül is megérezte, hogy a hercegi asztalnál a beszélgetés nyomott hangulatban folyik: Borric és Erland majdnem egész vacsora alatt összedugott fejjel, bizalmasan suttogva beszélgetett.
Pug arra riadt fel, hogy valaki megérinti a vállát. Megfordult. Egy babaarc kukucskált rá nem több mint félméternyiről, egy nagy függöny mögül. Anita hercegkisasszony az ajkához emelte az ujjat, és intett, hogy lépjen a függöny mögé. Pug látta, hogy a többiek az asztalnál a teremben látható kisebb-nagyobb előkelőségeket bámulják, és aligha vennék észre egy ismeretlen ifjú távozását az asztaltól. Felkelt tehát, és behúzódott a függöny mögé. A kislány hálóruhában állt egy kicsi, a felszolgáló személyzet céljaira fenntartott benyílóban. Mögötte jókora tányértorony magaslott egy kis asztalon, amellett állva kukucskált ki a kis szökevény.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Pug.
– Psssszt! – suttogta kellő hangerővel a kislány. – Nem lenne szabad itt lennem.
– Nem hiszem, hogy attól kéne félned, hogy meghallanak, ahhoz túl nagy itt a zaj – mosolygott le rá Pug.
– Azért jöttem, mert látni akarom a herceget. Melyik az?
Pug kicsit félrehúzta a függönyt, és az asztalfőre mutatott.
– Az ott, kettővel a papád mellett fekete-ezüst zubbonyban, vörös kesztyűben.
– Nem látom – mondta a kislány lábujjhegyen pipiskedve.
Pug megfogta, és egy pillanatra felemelte. A kislány lemosolygott rá.
– Igazán lekötelezel.
– Szóra sem érdemes – válaszolta tréfásan előkelősködő hangsúllyal Pug. Mindketten kuncogtak.
Ekkor valami hang hallatszott a függöny mögül. A hercegkisasszony megijedt.
– Menekülnöm kell – mondta, átrobogott a benyílón, át a következő függöny nyílásán, és eltűnt Pug szeme elől.
A külső függöny mögül egy szolga bámult riadtan Pugra. Nem tudván, mit szóljon, csak a fejét csóválta. A fiúnak nyilván semmi keresnivalója sem volt ott, de a ruhája alapján látta róla hogy rangos valaki.
Pug körülnézett.
– A szobámhoz vezető utat keresem – mondta aztán minden meggyőződés nélkül. – Nyilván rossz helyen.
– A vendégszárny az első ajtón át közelíthető meg, balra az éttermen át, fiatalúr. Ó... erre a konyha van. Nem akarja, hogy mutassam az utat? – A szolga szemmel láthatóan nem lelkesedett az ötletért, és Pugnak ugyancsak nem hiányzott a kisétet.
– Nem, köszönöm, magam is megtalálom.
Visszament az asztalához. A többiek semmit sem vettek észre. A vacsora további része incidens nélkül zajlott le. Csak az egyik szolga vetett néha különös pillantásokat Pug felé.
Mikor Pug visszatért a vacsoráról, Kulgant a szobájában találta. A varázsló már várta, és minden bevezetés nélkül közölte:
– Hajnalhasadáskor indulunk, Pug. Errland herceg elküld bennünket Rillanonba, hogy beszéljünk a királlyal.
– Miért minket küld a herceg?- kérdezte Pug bosszúsan, mert már nagyon kínozta a honvágy.
Mielőtt Kulgan válaszolhatott volna, kivágódott az ajtó, és Arutha herceg viharzott be rajta. Pugot meglepte Arutha feldúlt arca és szabadjára eresztett dühe.
– Kulgan! Hát itt vagy! – kiáltott, és bevágta maga mögött az ajtót. – Tudod, mit tesz ez a mi királyi unokatestvérünk a tsurani invázióval kapcsolatban?
Mielőtt Kulgan válaszolhatott volna, a herceg maga megadta a választ.
– Semmit! Egy ujját sem mozdítja, hogy segítséget küldjön Crydee-ba, amíg apám nem beszél a királlyal. Ez legalább két hónapot jelent.
Kulgan felemelte a kezét. Arutha előtt most nem a hercegi tanácsos állt, hanem a gyermekkori tanítómester. Kulgannak, akárcsak Tully-nak, még mindig elég tekintélye még volt a herceg két fia előtt, hogy parancsolhasson nekik, ha a szükség úgy hozza.
– Nyugalom, Arutha.
Arutha odahúzott magának egy széket.
– Ne haragudj, Kulgan. Uralkodnom kellett volna magamon. – Pug zavarát látva hozzátette. – Tőled is elnézést kérek, Pug. Sok mindenről szó van itt amiről te nem tudsz. Talán... – Kérdőn nézett Kulganra.
– Nyugodtan elmondhatod neki, ő is velünk utazik. És hamarosan rá jön magától is.
Arutha egy darabig a szék karfáján dobolt az ujjaival, aztán előredőlt a széken.
– Édesapám és Erland napokon keresztül tárgyaltak, mi lenge a legalkalmasabb eszköz, hogyan fogadjuk a másik világbeli embereket; ha tényleg eljönnek hozzánk. Sőt, a főherceg is egyetért, abban, hogy hamarosan itt lesznek. – Kis szünetet tartott. – De nem tesz semmit annak érdekében, hogy összehívja a nyugati seregeket, amíg nem kap rá engedélyt a királytól.
– Nem éltem – csodálkozott Pug. – Hát a herceg nem úgy rendelkezik a nyugati seregekkel, ahogy jónak látja?
– Már nem – mondta Arutha egy fintorral. – A király nem egészen egy éve megüzente neki, hogy a hadsereg nem mozgósítható az ő engedélye nélkül.
Arutha hátradőlt a széken. Kulgan hatalmas füstfelhőket eregetett a pipájából.
– Ez a hagyományok megsértése. A nyugati seregeknek sose volt más parancsnokuk, mint Kondor főhercege, amint a keletieké mindig a király volt.
Pug számára még mindig kissé homályos volt az ügy.
– A főherceg a király nyugati főparancsnoka, ő az egyetlen ember a királyon kívül, aki Borric hercegnek és a többi nemes tábornoknak parancsol. Ha ő hívja őket, Malak Keresztjétől Crydee-ig minden hercegnek fel kell vonulnia helyőrségével, és csapatokat kell toboroznia. Rodric király most, ő tudja miért, úgy döntött, hogy senki sem gyűjthet sereget az ő engedélye nélkül.
– Apa eljön, ha a herceg hívja, függetlenül mindettől, és a többi herceg is.
– Talán éppen ettől fél a király – bólintott Kulgan. – A nyugati seregek ugyanis már régóta inkább a herceg seregeinek számítanak, mint a királyéinak. A legtöbben akkor is felvonulnának, ha az édesapád hívná őket, mert majdnem annyira tisztelik őt, mint Erlandot. És ha a király azt mondaná, hogy ne... – Befejezetlenül hagyta a mondatot.
– Akkor polgárháború lesz a királyságban – bólintott Arutha.
Kulgan is vérbeli szolgagyerek volt.
– Akkor is, ha a királyság védelméről van szó?
– Akkor is – bólintott elgondolkodva Kulgan. – Bizonyos emberek számára, a királyok számára is, legalább annyira fontos, hogy hogyan csinálnak valamit, mint az, hogy mit csinálnak. – Rövid hallgatás után folytatta. – Borric herceg nem fog beszélni róla, de a viszony közte és bizonyos keleti urak között, különösen ami unokatestvérét, Guy du Bas-Tyra hercegét illeti, már régen feszült. Ez a probléma Borric és a király között csak fokozza az amúgy is fennálló kelet-nyugati feszültséget.
Pug hátradőlt a székén. Tudta, itt sokkal fontosabb dolgokról van szó, semmint hogy pontosan megérthetné, de amúgy is akadtak fehér foltok elképzeléseiben. Például az, hogyan neheztelhet a király azért, amiért a herceg összehívja a seregeket a Királyság védelmére? Számára Kulgan magyarázata ellenére is teljesen érthetetlen volt. És micsoda bajok lehetnek azok keleten, amelyekről Borric herceg nem akar beszélni?
A varázsló felállt.
– Holnap korán kelünk, úgyhogy legjobb, ha most alszunk egyet. Hosszú a lovaglás Saladorba, aztán még egy szintén hosszú hajóút áll előttünk Rillanonig. Mire odaérkezünk a királyhoz, megkezdődik az első olvadás Crydee-ban.
A társaság a palota udvarán szállt lóra. Erland herceg, aki sápadt volt és mélységesen gondterhelt, jó utat kívánt nekik.
A hercegkisasszony az egyik emeleti ablakból apró zsebkendőjét lengetve integetett Pugnak. Pug a kislány láttán arra a másik hercegnőre gondolt, és arra, vajon Anita, ha megnő, olyan lesz-e, mint Carline, vagy ő talán kiegyensúlyozottabb jellem?
Ahogy kilovagoltak az udvarból, a krondori királyi testőrség egy szakasza fogadta őket, hogy elkísérje őket Saladorig. Háromhetes út állt előttük a helyeken keresztül, a Sötét-mocsár mellett és végig a nyugati és keleti országrész közti határ, a Malak Keresztje mentén tovább Salador felé. Ott hajóra szállnak, és újabb két hét tengeri út következik Rillanonig.
Alighogy elhagyták a várost, megint elkezdett havazni. Pug elmélázott, vajon meglátja-e még valaha Crydee-ban a tavaszt? Békésen poroszkált lován a kelet felé vezető úton, és megpróbált rendet teremteni fejében az elmúlt néhány hét eseményei között, de aztán felhagyott vele, és bele törődött, történjék, aminek történnie kell.
Az út Saladorba három helyett négy hétig tartott, mert a Sötét-mocsártól nyugatra fekvő hegyekben szokatlanul erős viharba keveredtek. Amikor már csak félnapnyira voltak Saladortól, összetalálkoztak a városi őrség egy csapatával. A kapitányuk előrelovagolt, megállította lovát.
– Mi dolga van a herceg testőrségének Salador földjén? – kiáltotta feléjük.
A két város között a viszony nem volt túlságosan baráti, és a krondoriak címeres lobogójuk nélkül lovagoltak. A kapitány hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy jelenlétüket területük szuverenitásának megsértésének tekinti.
Borric herceg hátravetette köpenyét, hogy a kapitány láthassa a tabardját.
– Vigyél hírül az uruknak, hogy Borric, Crydee hercege közeledik a városhoz, és igénybe kívánja venni Kerus úr vendégszereteté.
Az őrség kapitánya meghökkent.
– Bocsánat, fenség – dadogta. – Fogalmam sem volt... Nem láttam a lobogót...
– Régen elveszítettük az erdőben. – felelte Arutha szárazon.
– Uram? – kérdezte zavartan a százados.
– Semmi baj, kapitány – nyugtatta meg Borric. – Csak küldje el az üzenetet az úrnak.
– Azonnal, fenség – tisztelgett a kapitány, megfordította lovát, előreintette egyik emberét, és megadta neki a szükséges utasításokat. Az megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott a város felé. Hamarosan eltűnt a szemük elől.
A kapitány ismét a herceghez fordult.
– Ha fenséged megengedi, az embereim a rendelkezésére állnak.
A herceg végignézett a hosszú úttól fáradt krondoriakon, akik közben láthatóan jól szórakoztak a kapitány feszengésén.
– Azt hiszem, harminc fegyveres elegendő lesz kapitány. A saladori városi Őrségnek az a híre, hogy tisztán tartja a brigantikról a város környékét.
A kapitány nem vette észre a gúnyt a herceg hangjában.
– Köszönöm, fenség – mondta és kihúzta magát.
– Nyugodtan folytathatja az őrjáratot az embereivel.
A kapitány még egyszer tisztelgett, visszament a csapatához, harsány hangon induljt vezényelt, és az oszlop elvonult a herceg és társasága mellett. Menet közben a kapitány parancsára a csapat tisztelgett, a lándzsák mélyen meghajoltak Borric felé. A herceg hanyag intéssel viszonozta az üdvözlést, aztán, mikor az őrség elhaladt, megjegyezte.
– Elegem van ezekből az ostobaságokból. Igyekezzünk a városba.
Amikor naplementekor a városba értek, Kerus herceg házi testőrségének egy teljes százada sorakozott fel az út menten egészen a palotáig. Akárcsak Krondornak, Saladornak sem volt erődje, mert ahogy a város köznyéke civilizálódott, értelmét vesztette egy kicsi, bár könnyen védhető lakótorony fenntartatása.
Pugban ekkor tudatosodott, mennyire határmenti kisváros Crydee. Borric úr, politikai hatalma ellenére, mégis csak egy határ menti tartománynak volt az ura.
A polgárok szájtátva álltak az utcákon végig, és bámulták a nyugati herceget, aki a távoli tengerpartról jött városukba. Volt, aki éljenzett, mert az egésznek valami díszfelvonulás jellege volt de a legtöbben, némán nézelődtek, mert kiábrándította őket a tény, hagy a herceg és emberei semmiben sem különböztek a többi emberektől, és egyikük sem volt vérszomjas barbár.
A palota udvaránál egy szolga rohant elő, és átvette a lovaikat. Egy házi testőr a krondori katonákat vezette el a katonai körletbe, ahol – mielőtt visszatérnek a főherceg városába – kipihenhetik magukat. Egy másik úr, kapitányi rangjelzéssel a zubbonyán, felvezette BoriC csapatát a palota lépcsőjén.
Pug csodálkozva nézett körül: ez a palota a krondori hercegi palotánál is nagyobb volt. Rengeteg termen kellett átmenniük, míg egy belső udvarba értek, közepén fákkal, kerttel, szökőkutakkal. Pug úgy döntött magában, hogy az az épület, amelyen az előbb keresztülmentek, csak a hercegi lakosztályokat körülvevő külső épületek egyike volt. Kíváncsi lett volna, mi szüksége van Kerus úrnak ennyi házra és ekkora személyzetre?
Az udvaron túl újabb lépcső következett, és a központi palota kapujában fogadóbizottság várta őket. Pug nehezen tudta volna erre azt mondani, belső vár, mert talán valaha az lehetett, de mostanra minden várjellegét elveszttette.
Kerus herceg kamarása, egy öreg, szikár, kákabélű, de fürge szemű ember ránézésre ismert minden valamirevaló nemest a keshi határtól délre, és Tyr-Sor-tól északra. Arcmemóriája és emlékezőtehetsége jó párszor segítette ki Kerus herceget kínos helyzetekből. Mire Borric az udvarból fölért a lépcső tetejére, a kamarás közölte Kerusszal a szükséges személyi adatokat, és gyors értékelést adott arról, kivel milyen nyájasan kell beszélni.
Kerus megrázta Borric kezét.
– Ah, Borric úr, nagy megtiszteltetés számomra ez a váratlan látogatass. Ha üzenetet küldtél volna az érkezésedről, illendőbb fogadtatást készítettem volna elő.
A hercegek után a kíséret többi tagja is belépett a palota előcsarnokába.
– Sajnálom, hogy alkalmatlankodom, Kerus úr – Mondta Borric –, de attól tartok, a küldetésünk sikere a gyorsaságon múlik, ezért minden formális udvariasságot félre kell tennünk. A királynak hozok üzenetet, és olyan gyorsan tengerre kell szállnom Rillanon felé, amilyen gyorsan lehet.
– Természetesen Borric úr, de azért egy rövid időre, mondjuk egy-két hétre itt tudsz maradni?
– Sajnálom, de nem. Még az éjszaka hajóra szállnék, ha lehetne.
– Ez igazán rossz hír. Annyira bíztam benne, hogy egy időre a vendégünk leszel.
Mikor a társaság a herceg fogadóterméhez ért, a kamarás egy csapatnyi palotaszolgának utasításokat osztogatott, s azok máris ugrotak, hogy előkészítsék a vendégek szobáit. Pug szinte törpének érezte magát a hatalmas teremben magas boltíves mennyezetével, óriási csilláraival, ívelt üvegablakaival. Még soha ekkora helyiséget nem látott: jóval nagyobb volt a krondori herceg nagyterménél is.
A teremben egy hosszú asztal szinte roskadozott a sok gyümölcstől és bortól. Az utasak mohtón estek neki ételnek, italnak. Pug is minden ceremónia nélkül letelepedett egy székre, miután úgy érezte, minden tagja fáj a fáradtságtól.
Kerus úr biztatta a herceget, mondja el, mi késztette erre a sürgős urazásra, és Borric gyümölcsevés és borozgatás közben tájékoztatta Kerust az elmúlt három hónap eseményei felől. Mikor beszámolóját befejezte, Keruson látszott, hogy a hírek nyomasztó hatással voltak rá.
– Ezek valóban rossz hírek, Borric úr. A helyzet meglehetősen bizonytalan a Királyságban. Gondolom, a krondori herceg elmondott egyet-mást azokból a gondokból, amelyek azóta merültek fel mióta utoljára keleten jártál.
– Igen. De az volt az érésem hogy bizonyos kérdéseket nem szívesen érintett, csak nagyon futólagosan beszélt róluk. Emlékezz csak, tizenhárom éve jártam utoljára a fővárosban amikor Rodric trónra lépett. Akkor tisztelegtem előtte, és megújítottam hűbéri eskümet, amint az kijárt neki.
– Borric úr, a királyunk uralkodása tizenhárom évében nagyon sokat változott. Biztos vagyok benne, hogy a krondori herceg nem mondott el mindent, ami történt, de neked, mielőtt a királlyal találkozol, mindenképpen tudnod kell.
– Mikor előző királyunk meghalt, mindenki arra számított, hogy öccse, Erland lép a trónra. Mikor azonban Krondor hercegének felajánlották a koronát, ő visszautasította, és trónörökösi jogát Rodricra ruházta. Akkoriban kevesen tudták, hogy Erland egészsége gyenge, és az urak közül sokan furcsállották a dolgot, bár voltak olyanok is, akik bölcs döntésnek vélték, mert Rodric volt az elhunyt király egyetlen fia. Az Országurak Tanácsa akkor azzal hagyta jóvá Rodric királlyá választását, hogy a te elhunyt feleséged nagybátyja, rillanoni Caldric legyen a királyi helytartó.
Borric bólintott. Még emlékezett a harcra, kit nevezzenek ki az akkor még gyermek király gyámjává. Gyűlölt unokatestvére, Guy majdnem megszerezte magának a posztot, de Borric a kellő időben érkezett, így a yaboni Brucal herceg és Erland főherceg támogatásával sikerült Caldric javára módosítani a szavazati arányt az Országurak Tanácsában.
– Rodric uralkodásának első öt évében nem volt probléma, leszámítva néhány határvillongást a keshi határon. Nyolc évvel ezelőtt – Kerus szünetet tartott, és egy kis bort kortyolt – Rodric fejlesztési tervezetet indított be – ahogy ő nevezte – utak javítására, gátak építésére és hasonlókra. Ez eleinte nem jelentett nagyobb megterhelést az országnak, de az adókat évente emelték, és most a jobbágyok és a szabad parasztok, de még a kisebb nemesek is kifosztva érzik magukat. A király fejlesztési tervezete során most már az egész fővárost újjá akarja építeni, hogy amint azt mondani szokta, az legyen az emberiség történetének legnagyobb városa.
– Két ével ezelőtt egy kisnemesi küldöttség érkezett a királyhoz, és kérte, álljon el ettől a mérhetetlen költekezéstől és könnyítsen a nép terhein. A király dührohamot kapott, a nemeseket árulással vádolta, és rövid úton kivégeztette őket.
– Amikor Erland ezt megtudta, azonnal fölkereste, és kártérítést követelt a kivégzett nemesek családja részére, továbbá azt kérte, hagy csökkentse az adókat. A király, legalábbis így beszélik, arra is kész lett volna, hogy a nagybátyját fogságba vesse, de néhány tanácsosa, akikben még megbízott, lebeszélte róla. Úgy érveltek őfelségének, hogy az ilyen, a Királyság történetében példátlan eljárás nyilván arra vezetne, hogy a nyugati urak fellázadnának ellene. Azóta Erland herceg nem tette a lábát Rillanon földjére és a Királyság ügyeit küldöncök útján bonyolítják, mert a két férfi nem áll egymással szóba.
Borric herceg gondterhelten nézett maga elé.
– Sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy a hallottak alapjára gondoltam volna. A herceg beszélt az adókról, meg arról, hogy nem hajlandó őket nyugaton kivetni. Azt mondta, a király ebbe beleegyezett, mert megérti, hogy szükség var az északi és nyugati várőrségek fenntartására.
Kerus tagadóan ingatta a fejét.
– A király csak akkor egyezett ebbe bele, amikor szárnysegédjei beszámoltak arról, hogy özönlenek a manók seregei északról és fosztogatják a Királyság városait.
– Erland beszélt a közte és unokaöccse között lévő feszültségről, de még akkor sem szólt semmit őfelsége egyéb dolgairól, amikor meghallgatta a híreket, amelyeket hoztam.
Kerus nagyot sóhajtott.
– Borric, én annyi időt töltök a királyi udvar talpnyalói között, hogy már elfelejtettem, mennyire a világos beszéd hívei vagytok ti, nyugatiak. Bocsáss meg, ha úgy tűnik, nem beszélek egészen nyíltan. Remélem, szavadat bírom, hogy abból, amit most elmondok semmi sem jut ki ebből a szobából. – A többiekre nézett, akik a közelben ültek.
– Ők az én személyes kíséretem, és semmi esetre sem élnének vissza a bizalmaddal – mondta Borric.
Kerus fogott egy kupa bort, és ivott egy kortyot. Inge ujjával megtörölte szájat, és folytatta.
– A királyunk nem az az ember, aki valaha volt. Néha olyan, mint a régi énje, nevetős és nyílt, tele van nagy tervekkel a Királyság fejlesztésére, máskor... valami más. Mintha sötét szellemek vették volna birtokba elméjét.
– Vigyázz, Borric mert nálad csak Erland áll közelebb a trónhoz. A királyunk ennek nagyon is tudatában van, és ott is tőrt és mérget sejt, ahol nincs semmi.
A társaság hallgatott. Pugnak feltűnt, hogy Borric a homlokát ráncolja.
– Őfelsége – folytatta Kerus – fél, hogy egyesek a trónjára áhítoznak. Ez lehetséges is, de nem azok, akikre a király gyanakszik. Rajta kívül csak négy férfi conDoin leszármazott és, és mindegyikük becsületes ember. – Borric egy fejbólintással nyugtázta az elismerést. – De talán van egy másik tucat, akik jogot formálnak a trónra. A király édesanyja és mások révén. Keleti urak mind, és sokan vannak, akik nem riadnának vissza attól, hogy érvényt szerezzenek igényüknek az Országurak Tanácsa előtt.
– Trónbitorlókról beszélsz – horkant fel Borric.
– A trónbitorlás vágya él az emberek szívében, ha nem is a tetteikben... egyelőre.
– Idáig fajultak a dolgok keleten anélkül, hogy mi nyugaton tudomást szereztünk volna róla?
Kerus bólintott.
– A krondori főherceg becsületes ember, és mint ilyen, távol tart alattvalóitól minden megalapozatlan szóbeszédet, még tőled is. Ahogy magad mondtad, tizenhárom év óta nem voltál Rillanonban. A királyi udvarból érkező minden utasítás és levél a krondori herceg udvarán megy keresztül. Honnan szereztél volna minderről tudomást? Attól tartok, csak idő kérdése, és hullani fognak a fejek; a király egyik vagy másik új tanácsadója pedig azok helyébe lép, akik még hisznek abban, hogy a nemesség a nemzet jólétének őre.
– Sokat kockáztatsz ezzel az őszinte beszéddel – mondta Borric.
Kerus herceg vállat vont.
– Nem mindig voltam ilyen szókimondó, Borric úr, de zavaros időket élünk. Ha bárki más utazott volna át a városomon, ünnepségeket rendeztünk volna a tiszteletére, és udvariasan elcsevegtem volna vele. Te egyedülálló eset vagy, mert azután, hogy a krondori herceg elhidegült unokaöccsétől, te vagy az egyetlen ember a Királyságban, akinek megvan az ereje és a pozíciója, hogy esetleg befolyásolni tudja a királyt. Nem irigylem a helyzetedet, barátom. Én a leghatalmasabb nemesek egyike vagyok keleten, de ami az udvarra gyakorolt befolyásomat illeti, akár egy földnélküli zsoldos is lehetnék. – Elhallgatott, majd rövid csend után folytatta. – Sötét lelkű unokatestvérek, Guy áll most a legközelebb a királyhoz, és Bas-Tyra hercege meg én nem túlzottan rajongunk egymásért. A Jelző-fok közelében tölti a telet a birtokán. Így a királyt most nem tudja befolyásolni. Egyelőre. Használd ki, próbáld megfékezni heves természetét, Borric úr, mert az előttünk álló invázióval, amelynek hírét hozod, szükségünk van arra, hogy valamennyien összefogjunk. Egy hosszadalmas háború elapasztja azt a kevés tartalékunkat is, ami maradt, és nem tudom, a Királyság kiáll-e egy ilyen próbát.
Borric hallgatott. Kerus információi legrosszabb várakozásait is felülmúlták, amelyek azóta gyötörték, hogy elhagyta a krondori herceg udvarát.
– Még valamit, Borric – folytatta Salador hercege. – Miután Erland tizenhárom éve visszautasította a koronát, és az a hír járja, hogy azóta is romlik az egészsége. Az Országurak Tanácsában sokan tőled várnak iránymutatást. Ahová te vezetsz, sokan követnek majd, és keleten is.
– Polgárháborúról beszélsz? – kérdezte hidegen Borric.
Kerus fájdalmas fintorral legyintett. A szeme – úgy tűnt – nedvességtől csillog. Mintha sírás környékezné.
– Én mindig lojális voltam a koronához, Borric, de ha választanom kell, a Királyság áll mindenekfelett. Senki ember nem lehet fontosabb a Királyságnál.
– A király a Királyság – jelentette ki Borric összeszorított fogakkal.
– Meghazudtolnád a híredet, ha nem ezt mondanád. Remélem, képes leszel a király energiáit a nyugati veszedelem felé terelni, mert ha a Királyság veszélybe kerül, mások nem fognak ilyen magasztos elveket vallani.
– Tudom, hogy jót akarsz, Kerus úr – mondta Borric kissé enyhültebben. – Csak az ország érdeke szól belőled. Majd hűséges, és imádkozz hogy sikerrel járjak, mert mindent megteszek, amit tudok, hogy biztosítsam az ország fennmaradását.
Kerus felállt.
– Félek, hogy hamarosan elkap az ár valamennyiünket, Borric uram. Azért imádkozom, hogy az az invázió, amelyről beszélsz, ne az a hullám legyen, amelyben megfulladunk. Ami segítséget megadhatok neked, megadom. – Az ajtó felé fordult. – Jó éjszakát kívánok nektek, mert látom, fáradtak vagytok.
A szobában feszült volt a hangulat. A herceg komor töprengésbe merült. Pugot felkavarta ez az esti beszélgetés. Nem sok fogalma volt az udvari intrikákról, de azt tudta, hogy Kerus nyilván roppant nagy gondban van, amiért idegenek előtt úgy beszélt, ahogy beszélt, akármilyen rendkívül becsületes ember hírében áll személy szerint Borric.
Végiggondolta mindazt, ami az elmúlt hónapokban lezajlott, és tudta, hogy az az elképzelése, amely szerint a király Crydee hívására válaszként nyomban zászlót bont, ismét egyike volt azoknak a gyermekes álmoknak, amelyek a valóság kemény talaján sorra darabokra zúzódnak.
13.
A vitorlás behajózott a kikötőbe.
A Királyság tengerén az időjárás enyhébb volt, mint a Keserű-tengeren, és útjuk Saladorból eseménytelenül zajlott le. Jókora szakaszon kemény munka várt a tengerészekre, mert állandó északkeleti szél ellen kellett hajózniuk, ezért eztán három hétig tartott az út a várható két hét helyett.
Pug köpenyét szorosan maga köré kanyarítva állt a hajó első fedélzetén. Az erős téli szelet lágyabb szellő váltotta fel, mintha a tavasz már nem lenne messze – néhány napnyira talán.
Rillanont a királyság gyöngyszemének nevezték, és Pug szerint bőségesen rászolgált erre a jelzőre. A nyugat városainak alacsony házaival szemben Rillanonban csupa magasba nyúló tornyot, kecsesen ívelő hidat és szelíden kanyargó utakat látott tündéri összevisszaságban elszórva a dimbes-dombos tájon. A tekintélyes méretű tornyokon zászlókat lengetett a szél, mintha a város puszta létezését ünnepelné. Pug szemében még a halászok is, akik apró csónakjaikon a kikötőben horgonyzó hajók között járkáltak, érdekesebbek voltak, csak azért, mert Rillanon varázsában éltek.
Salador hercege készíttetett Borric részére egy hercegi zászlót, és most ez lobogott a hajó főárbocán, jelezve a királyi város hatóságainak, hogy Crydee hercege érkezett a kikötőbe. A herceg és kísérete leszállt a hajóról. A parton a király testőrgárdájának egy százada fogadta őket. A csapat élén idős, ősz hajú, egyenes tartású férfi állt, aki melegen üdvözölte Borricot.
A két férfi megölelte egymást.
– Borric, örülök, hogy viszontláthatlak. Mikor is volt... Tíz... tizenegy éve? – kérdezte a gárda királyi bíborába és aranyába öltözött, idős férfi, aki mellén, a szíve felett hercegi jelvényt viselt.
Borric szeretettel nézte. Caldric tiszta, kék szeme csillogott, fekete szakállába ősz szálak vegyültek.
– Tizenhárom éve, öreg barátom.
– Nagyon hosszú idő – rázta nevetve a fejét az idős férfi. Végignézett a többieken. Mikor meglátta Pugot, megkérdezte. – Ez a kisebbik fiad?
Borric felnevetett.
– Nem, bár nem válna szégyenemre. – Arutha nyurga alakjára mutatott. – Ez a fiam. Arutha, gyere, üdvözöld a nagybátyádat.
Arutha előrelépett. Ők is megölelték egymást. Caldric herceg, Rillanon ura, a király testőrgárdájának nemes generálisa és királyi kamarása eltartotta magától Aruthát, és úgy nézegette.
– Kisfiú voltál, mikor utoljára láttalak. De meg kellett volna ismerjelek, mert az apámra is hasonlítasz ugyan, de leginkább az én drága bátyámra, édesanyád testvérére. Becsületére válsz a családomnak.
– Nos, öreg csataló, hogy van a városod? – érdeklődött Borric.
– Sok megbeszélnivalónk van – felelte Caldric –, de nem itt. Elkísérünk a királyi palotába, és kényelmesen elhelyezünk benneteket Rillnonban.
– Sürgős elintéznivalóm van őfelségével, de ez nem olyasmi, amiről az utcán szólhatnék. Menjünk a palotába.
A hercegnek és kíséretének lovat vezettek elő, és ahogy végigvonultak a városon, a kíséretük tört utat a tömegben. Ha Krondor és Salador gazdagsága nagy hatással volt Pugra, Rillanon láttán egyszerűen elállt a lélegzete.
A város egy szigeten épült, számos dombra, sok kis patak folyt keresztül rajta és torkollott a tengerbe. Legalább annyira volt hidak és csatornák városa, mint tornyoké. Sok épületen látszott, hogy nemrég épült, és Pug arra gondolt, nem részei-e ezek mind a király újjáépítési terveinek. Az út mentén több helyen munkások dolgoztak, régi köveket bontottak ki egy-egy épületből, új falakat emeltek, tetőket ácsoltak. Az újabb házak homlokzatát színes faragások díszítették, sok készült márványból vagy alabástromból, amitől lágy fehér, kék vagy rózsaszínes árnyalatot kaptak. A macskaköves utcák tiszták voltak, a csatornákat nem tömte el a piszok és a törmelék, mint ahogy más városokban látta. Akármit is csinál a király, gondolta Pug, a városa csodálatos.
A palota előtt patak folydogált úgy, hogy a bejáratot a patak felett, a központi udvarba magasan ívelő hídon képezték ki. Maga a palota a város közepén, domboldalon terpeszkedő, terjedelmes épületek együttese volt. A homlokzatát a szivárvány színeiben játszó, sokszínű kőből képezték ki.
Ahogy az udvarba léptek, a várfalakon felharsantak a kürtök. Az őrség vigyázzban állt. Lovászok siettek elő és vezették el a lovakat, miközben a palota kapujában az udvari nemesek és tisztségviselők egy csoportja gyűlt össze üdvözlésükre.
Ahogy Pug a közelükbe került, megállapította, hogy üdvözlésük puszta formalitás, nyoma sincs bennük annak a melegségnek, ami Caldric herceg köszöntéséből kiérződött. Odaállt Kulgan és Meecham mögé, úgy hallgatta, mit mond Caldric herceg.
– Borric uram, Crydee hercege, engedje meg, hogy bemutassam Gray bárót, őfelsége udvarnagyár. – Gray báró alacsony, kövér emberke volt, vörös selyemzubbonyban és térdnél megbuggyanó; halványszürke nadrágban. – Selvec báró, a királyi flotta első admirálisa. – Szavaira egy magas, sovány, vékony, viaszos bajszú férfi hajolt meg merevem. Mindegyik úr kurtán közölte, mennyire örül Borric úr érkezésének, de Pug érezte, hogy hiányzik szavaikból az őszinteség.
Aztán a szállásukra kísérték őket. Kulgan kénytelen volt kicsit megbolygatni a házirendet, hogy Meecham a közelében maradhasson, mert Gray báró el akarta küldeni a palota távoli szárnyába a szolgák szállására. Csak akkor engedett, amikor Caldric is a sarkára állt, királyi kamarási minőségében.
A szoba, amelybe Pugot vezették, messze elegánsabb volt mindennél, amivel eddig találkozott. A padló csiszolt márvány, a falak is, de itt-ott aranyat sejtető valamivel borítottak egyes felületeket. A hálóhely közelében egy kis szoba nyílt, benne jókora, fényezett fürdőkád, és a falon egy nagy tükör. Az inas a holmiját – már ami volt, mert a csomagja elveszett az erdőben – egy hatalmas szekrényben helyezte el, ahol teljes ruhatára vagy egy tucatszor elfért volna.
– Készítsem elő a fürdőjét, uram? – kérdezte az inas, miután a rakodással végzett.
Pug biccentett, mert a hajón töltött három hét után úgy érezte, mintha mindene ragadna. Mikor a fürdő elkészült, az inas közölte:
– Caldric úr a herceget és kíséretét négy óra múlva vacsorára várja, uram. Jöjjek vissza önért? – Pug erre is bólintott, és bámulta az inas diplomáciai érzékét. Csak annyit tudott róla, hogy a herceggel érkezett, de ráhagyta a döntést, vajon ő is a meghívott vacsoravendégek közé tartozik-e vagy sem.
Megkönnyebbült sóhajjal ereszkedett bele a meleg vízbe. Várbeli gyerek korában nem rajongott a kádakért, szívesebben mosta le magáról a piszkot a tengerben vagy a vár közelében folyó patakok egyikében, de mostanság felfedezte a fürdőkád örömeit. Eltöprengett, vajon Thomas mit szólna hozzá, és a gőzölgő melegben elkalandozott emlékei között: egy nagyon kedves, fekete hajú hercegnőre és egy szomorú, hirtelenszőke fiúra gondolt.
Míg az előző esti vacsora, amikor Caldric herceg látta vendégül Borric urat és kíséretét, mentes volt a szertartásoktól, most a trónteremben várták, hogy bemutassák őket a királynak. Az óriási terem mennyezete magasba ívelt, egész déli fala, padlótól a mennyezetig a városra nyíló ablak volt. Száz meg szár nemesember tolongott köröskörül, ahogy a nézelődők közötti szabad folyosón bevezették a herceget és kíséretét a terembe.
Pug sose hitte volna, hogy a hercegről valaha is azt állítsa, szegényesen öltözik, ő, aki, mindig a legfinomabb ruhákban járt Crydee-ban, akár csak a gyerekei is. De ott a teremben látható ruhák között Borric úr olyan volt, mint varjú a pávák között. Itt egy arannyal hímzett mellény, ott egy aranyszálakkal átszőtt tunika, mintha mindegyik nemes túl akart volna tenni a másikon. A hölgyek a legdrágább selymekbe és bársonyokba öltöztek, de alig valamivel tettek túl cifrálkodásban a férfiakon.
Borric és kísérete megállt a trónus előtt. Caldric bejelentette a herceget. A király mosolygott. Pug meghökkenve látta, hagy hasonlít Aruthára, bár a modora mintha könnyedebb lett volna, mint a fiatal hercegé.
– Légy üdvözölve a városunkban, unokatestvérem. Öröm találkozni Crydee-val ebben a teremben, annyi év után – mondta, és előbbre hajolt a trónuson.
– Boldoggá tesz, hogy jó egészségben látom felségedet.
Árnyék suhant át az uralkodó arcán, de újból elmosolyodott.
– Mutasd be a társaidat.
A herceg bemutatta fiát.
– Nos – mondta a király –, való igaz, hogy az egyik conDoin ágban ott van édesanyánk családjának a vére is. – Arutha meghajolt és visszalépett a többiek közé. Kulgan volt a következő, mint a herceg egyik tanácsosa. Meecham, akinek nem volt státusza az udvarban, a szobájában maradt. A király mondott néhány udvarias szólamot, aztán Pugra került a sor.
– Pug, nemes ifjú Crydeeból, felség. A Mély Erdő uradalom birtokosa, az udvaromban szolgál.
A király összecsapna a kezét és felnevetett.
– Ez az a fiú, aki trollokat öldös? Csodálatos. Majd beszélgetünk, és el kell mondanod mindent erről a csodáról. Utazók hozták a történetet Crydee távoli partjairól, és szeretnénk hallani, hogyan meséli el a dolgot az, aki maga hajtotta végre ezt a bátor tettet.
Pug esetlenül meghajolt. Mintha ezer szem tapadt volna rá. Azelőtt is mindig azt kívánta, bárcsak ne terjesztenék ezt a trollhistóriát róla, de soha még ennyire nem bosszantotta a dolog.
Hátralépett.
– Ma este bált rendezünk Borric unokatestvérünk érkezésének örömére – jelentette be a király. Fölállt, megigazította bíbor köntösét, levette nyakáról hivatala jelvényét, egy arany láncot, amit egy apród egy bíborszínű párnára helyezett. Ezután leemelte fekete fürtös fejéről az arany koronát, átnyújtotta egy másik apródnak, és lelépett a trónról.
– Jöjj, unokatestvérem – szólt oda Borricnak. – Menjünk ki az erkélyre, ott hivatalos kötöttségek nélkül is beszélgethetünk. Fáraszt a sok pompa.
Borric elindult a király mellett, odaintett Pugnak és a többieknek, hogy várják meg. Caldric herceg kihirdette, hogy az audiencia véget ért, és aki kérvényt akart átadni a királynak, az jöjjön vissza másnap.
A tömeg lassan kiszállingózott a teremből a két nagy, szárnyas ajtón keresztül. Arutha, Kulgan és Pug a helyén maradt és várt, míg Caldric oda nem ment hozzájuk.
– Mutatok nektek egy szobát, ahol nyugodtan várhattok. Jó, ha a közelben maradtok, ha esetleg őfelsége igényelné a jelenléteteket.
A tömeg meghajolt.
Amellett az ajtó mellett, amerre a király és Borric kiment a teremből, egy kisebb ajtó nyílt. Egy palotaszolga azon át kényelmes, tágas helyiségbe vezette őket. A közepén hosszú asztalon gyümölcs, sajt, kenyér és bor várta őket. Az asztal körül székek, a fal mentén kényelmes, puha párnákkal megrakott heverők. Arutha odasétált a nagy üvegajtóhoz, és kinézett rajta.
– Látom, apám és a király ott ül a király erkélyén.
Kulgan és Pug odaállt mellé, arra néztek, amerre Arutha mutatott. A két férfi egy asztalnál ült, előttünk a város, azon túl a tenger. A király széles gesztusokkal magyarázott, Borric szorgalmasan bólogatva hallgatta.
– Nem gondoltam volna – mondta Pug –, hogy őfelsége hasonlít önre, fenség.
– Nem meglepő – Arutha kesernyésem mosolygott –, ha meggondolod, hogy az édesapám a király édesapjának, az édesanyám pedig az édesanyjának az unokatestvére.
Kulgan Pug vállra tette a kezét.
– A nemes családok közül soknak van több ágon is kapcsolata, Pug. Negyed-, ötödfokú unokatestvérek politikai okokból összeházasodnak, és ismét közel hozzák egymáshoz a családokat. Kétlem, hogy van olyan nemesi család, keleten amely valami módon ne tarthatna igényt a koronával való rokonságra, bármennyire távoli és tekervényes legyen is az a kapcsolat.
Visszamentek az asztalhoz. Pug egy darab sajtot rágcsált.
– A király láthatóan jó hangatatban van – mondta, óvatosan közelítve a témához, amely mindegyiküket foglalkoztatta.
Kulgan szemmel láthatóan helyeselte a fiú körültekintő fogalmazását, mert miután elhagyták Saladort, Borric, Kerus herceg megjegyzései alapján valamenynyiüket óvatosságra intette. Azzal a régi közhellyel fejezte be intelmeit, amely szerint, „a hatalom csarnokaiban nincsenek titkok, és a süketek is hallanak”
– Királyunk a hangulatok embere – mondta Arutha – Reméljük, hogy jó hangulata megmarad azután is, hogy meghallja apám híreit.
A hosszú délután lassan telt el, miközben hírt vártak a hercegtől. Odakint már hosszúra nyúltak az árnyékok, amikor Borric váratlanul megjelent az ajtóban. Megállt előttük.
– Őfelsége a délután nagy részét azzal töltötte, hogy elmagyarázta nekem a királyság újjáépítésével kapcsolatos elképzeléseit.
– Beszéltél neki a tsuraniról?
A herceg bólintott.
– Meghallgatott, aztán nyugodtan közölte velem, hogy meg fogja fontolni a dolgot. egy-két napon belül megint beszélgetünk – mindössze ennyit mondott.
– De legalább láthatóan jó hangulatban volt – jegyezte meg Kulgan.
Borric hosszasan a nézett öreg tanácsosára.
– Attól tartok, túlságos is hangulatban volt. Elvártam volna, hogy legalább valami jelét adja az aggodalomnak. Én nem lovagolom keresztül a királyságot holmi semmitmondó okok miatt, de őt láthatóan nem indította meg, amit mondtam.
– Így is túlságosan régóta eljöttünk már otthonról. Reméljük, hogy őfelsége nem késlekedik a döntéssel.
Borric lezökkent egy székbe, kinyúlt egy pohár borért.
– Reméljük.
Mint minden étkezésnél az elmúlt néhány nap alatt, az asztalnál nyomott hangulat uralkodott. Az öt crydee-i férfi a hercegi lakosztályban étkezett. Udvari szolgák szolgáltak fel, akik a király bíbor-arany jelvényét hordták fekete tunikájukon, és állandóan a közelben tébláboltak.
A herceg türelmetlenkedett, szerette volna otthagyni Rillanont, és visszamenni nyugatra. Már majdnem négy hónapja elhagyták Crydee-t, szóval véget ért a tél. Megérkezett a tavasz, és ha a tsuranik támadnak, mint ahogy ebben valamennyien biztosak voltak, csak napok kérdése, mikor. Arutha nyugtalanságát édesapja is osztotta. Még Kulganon is látszott, hogy megviseli a várakozás. Csak Meechamon nem látszott, hogy bántaná valami, ő viszont sose árult el semmit érzelmeiből.
Pug is vágyódott haza. Lassan már unta a palotát. Szeretett volna otthon lenni a tornyában, tanulmányai mellett. Carline-t is szerette volna viszontlátni. De erről nem beszélt senkinek. Az utóbbi időben már jobb megvilágításban látta, és elnézte neki azokat a tulajdonságait is, amelyek korábban, bosszantották. Azt is remélte, hogy talán megtud valamit Thomasról. Dolgan nyilván nyomban hírt küld Crydee-ba, mihelyt az olvadás megindul a hegyekben.
Borric az elmúlt héten még találkozott néhányszor a királlyal, de mindegyik találkozás eredménytelenül végződött. Legutóbb néhány órája tárgyaltak, de nem akart beszélni róla, míg a szolgák ki nem mentek a szobából.
Amikor az utolsó edényeket is eltakarították, és kitöltötték a király legfinomabb keshi konyakját, kopogtattak. Caldric lépett be az ajtón. Egy intéssel eltávolította a szolgákat, és mikor magukra maradtak, a herceghez fordult.
– Borric, ne haragudj, amiért félbeszakítom az ebédet, de újságom van számodra.
Mindenki felállt. Borris is.
– Kérlek, tarts velünk. Parancsolj egy pohárral.
Caldric elfogadta a konyakot, és leült Pug székére. Pug odahúzott magának egy másikat. Rillanon hercege a konyakot szürcsölve közölte:
– Alig egy órája küldöncök érkeztek Bas-Tyra hercegétől. Guy aggodalmát fejezi ki, amiért a királyt esetleg „indokolatlanul” felizgatják azok a bizonyos „rémhírek” a nyugati kellemetlenségekkel kapcsolatban.
Borric felállt, és széles ívben elhajította poharát úgy, hogy az szilánkra tört. A borostyánszínű folyadék patakokban csordogált le a falról. Crydee harcege szinte ordított dühében.
– Micsoda játszmát játszik itt Guy? Micsoda beszéd a rémhírekről meg nyugati kellemetlenségekről?
Caldric csillapítóan emelte fel kezét. Borric kissé megnyugodott, és leült.
– Én magam szövegeztem meg a király felhívását Guyhoz – mondta az öreg herceg. – Mindent megírtam benne, amit elmondtál, az információd minden részletét, minden feltevésedet. Guy nyilván azt akarja biztosítani, hogy a király ne hozzon döntést, amíg ő meg nem érkezik. Más okot el sem tudok képzelni.
Borric az asztalon dobolt az ujjaival, és haragtól villámló szemekkel nézett Caldricra.
– Mire játszik Bas-Tyra? Ha háború lesz, kiterjed Crydee-ra és Yabonra is. Az én népem fog szenvedni. Az én földjeimet fogják feldúlni.
– Nyíltan beszélek veted, öreg barátom – mondta Caldric – Mióta a király elhidegedett nagybátyjától, Erlandtól, Guy arra játszik, hogy érvényre juttassa a felsőbbségét a Királyságban. Azt hiszem, ha Erland egészsége tovább romlik, Guy hamarosan ott látja magát Krondor bíborpalástjában.
– Akkor figyelj rám jól, Caldric – mondta összeszorított fogakkal Borric. – Nem terhelném magamat vagy az enyéimet ezzel, ha a cél nem lenne annyira fontos, de ha Erland olyan beteg, mint amilyennek én gondolom, bármennyire más Guy elképzelése erről, Anita lesz az, aki Krondor trónjára ül, és nem a Fekete Guy. Akkor is így lesz, .ha Rodric másként akarja, akkor is, ha a nyugati seregeket fel kell vonultatnom Krondorba, és magamnak kell vállalnom a régensséget. Csak ha a királynak leszármazottja van, lehet másé a nyugati trón.
– És ha ezért megbélyegeznek, mint a korona árulóját? – kérdezte nyugodt hangon Caldric, és Borric szemébe nézett.
Borric az asztalra csapott.
– Átkozott legyen az a nap, amikor az a gazember megszületett. Sajnálom, amiért el kell ismernem rokonomnak.
Caldric várt egy kicsit, míg Borric lehiggad.
– Jobban ismerlek, mint te ismered magad – mondta aztán. – Te nem húznád fel a nyugat harci lobogóját a király ellen, ha Guy unokatestvéredet szívesen meg is fojtanád. Mindig elszomorított, hogy a Királyság két legkiválóbb tábornoka gyűlöli egymást.
– Igen, és okkal. Valahányszor segítséget kérünk a nyugat számára, Guy unokatestvérem mindahányszor ellene van. Minden alkalommal. Ha valami intrika folytán valakit megfosztanak a címétől; biztos, hogy Guy valamelyik kegyence kapja meg utána. Hogy tehet, hogy te ezt nem látod? A Tanács csak azért nem jelölte régensnek; Rodric mellé, uralkodása első három évében, mert te, a yaboni Brucal és én ragaszkodtunk ahhoz, hogy ne tegye. Odaállt a Királyság hercegei elé, és fáradt öregembernek nevezett téged, aki nem alkalmas ara; hogy a király nevében uralkodjék. Hogyan felejtheted ezt el?
Ahogy Caldric ott ült a székén, valóban fáradtnak és öregnek látott. Fél kezét szeme elé emelte, mintha bántaná a fény.
– Tudom, nem felejtem el – mondta halkan. – De rokonom házasság révén, és ha én nem lennék itt, mit gondolsz, mennyivel nagyobb befolyása lenne Rodricra? Gyermekkorában a király bálványozta, csodálatos hőst látott benne, a Királyság védelmezőjét.
Borric hátradőlt a székén.
– Ne haragudj, Caldric – mondta, és hangjából eltűnt a metsző él. – Tudom, hogy valamennyiünk érdekében teszed, amit teszel. És Guy valóban hősként szerepelt, néhány évvel később, amikor visszakergette a keshi seregeket. És nem beszélnék olyan dolgokról, amelyeknek magam nem voltam közvetlen tanúja.
Arutha, aki némán ült a székén, csak a szemén látszott, hogy egész idő alatt ugyanaz a méreg forr benne, mint apjában, most előredőlve a két herceg felé fordult.
– Akarsz valamit mondani, fiam? – kérdezte Borric.
– Ebben az egészben csak azt nem értem, mi haszna lenne Guynak abból, hogy a király húzódik segíteni, ha tényleg jönnek a tsuranik?
– Ez a rejtély – mondta Borric, miközben megint az asztalon dobolt az ujjaival. – Guy minden intrikája ellenére sem veszélyeztetné a Királyság épségét, csak azért, hogy velem ujjat húzzon.
– Nem lenne haszna abból – kérdezte Arutha –, hogy hagyná, hadd szenvedjen egy kicsit a nyugat, megvárná, míg a helyzet kritikussá válik, aztán megjelenne a keleti seregek élén, a győzelmes hős, mint annak idején a Tauntoni-szakadéknál?
Caldric elgondolkodott.
– Még Guy sem becsülheti le ezeket az idegeneket – mondta aztán.
Arutha föl-alá járkált a szobában.
– De gondold meg, milyen konkrétumokat tud róluk? Egy haldokló lázas dadogása. Feltevések egy hajó eredetéről, amelyet csak Pug látott, mert én csak egy pillantást vetettem rá, mielőtt elsüllyedt. Feltevések, egy pap és egy varázsló feltevései, két olyan hivatás képviselőjéé, amelyet Guy nem sokra becsül. A Fekete Testvériség néhány kóbor tagja? Az efféle híreket bizony könnyen semmibe veheti.
– De mikor minden úgy volt, mindenki láthatta – tiltakozott Borric.
Caldric a fiatal herceget nézte, amint az föl-alá járkál.
– Talán igazad van. Valószínűleg a szavaid súlya az, amit hiányzik, ami sürgetőbb lenne, mintha pergamen tiszta, száraz üzenete. Ha Guy idejön, meg kell győznünk.
– A király dolga dönteni, nem Guyé.
– De a király nagy súlyt helyez Guy tanácsára. Ha a nyugati seregek vezetését meg akarod szerezni, Guyt kell meggyőznöd.
– Nekem? – kérdezte Borric felháborodottan. – Én nem akarok a seregek parancsnoka lenni. Én csak azt akarom, hogy Erland szabad kezet kapjon, hogy segíthessen nekünk, ha a szükség úgy hozza.
– Borric, minden bölcsességed mellett igencsak vidéki nemes módjára gondolkodol – mondta Caldric mindkét kezével az asztalra tenyerelve. – Erland nem vezethet sereget. Nem egészséges ember. Még ha képes is lenne rá, a király nem engedné. És nem engedné Erland hadseregparancsnokának, Dulanicnak sem. Te Rodricot legutóbb a legjobb formájában láttad. Ha rossz hangulatban van, retteg az életéért. Senki sem meri nyíltan kimondani, de a király gyanakszik a nagybátyjára, hogy a trónra tör...
– Nevetséges – kiáltott fel Borric. – Tizenhárom éve a korona Erlandé volt, csak a kezét kellett volna kinyújtania érte. Nem volt egyértelmű az utódlás kérdése: Rodric apja nem nevezte trónörökösnek Rodricot, és Erland igénye legalább olyan alapos volt, mint az övé, ha nem alaposabb. Csak Guy és azok erőltették Rodric igényét, akik ki akarták használni, hogy még gyerek. A Tanács nagy része Erland királyságát támogatta volna.
– Tudom, de az idők változnak, és a gyerek már nem gyerek többé. Most egy rémült fiatalember, aki belebetegedett a félelembe. Hogy ez Guy és a többiek befolyásának a műve vagy idegbetegség, nem tudom. A király nem úgy gondolkodik, mint a többi ember. Egyetlen király sem gondolkodik úgy, és Rodric még kevésbé, mint bárki más. Akármilyen nevetséges, de nem adja oda a nyugati seregek parancsnokságát a nagybátyjának, és attól félek, ha Guynak alkalma lesz beszélni vele, neked sem adja oda.
Borric már kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Kulgan közbevágott.
– Bocsássatok meg, fenségek, de javasolhatnék valamit?
Caldric Borricra nézett, aki beleegyezően bólintott. Kulgan megköszörülte a torkát.
– Odaadná-e a király a nyugati seregek parancsnokságát a yaboni Brucal hercegnek? – kérdezte.
Borric és Caldric arcán látszott, hogy pontosan értik, mire gondol a varázsló, és Crydee hercege hátravetette fejét, úgy nevetett. Öklével az asztalra csapva mondta, szinte kiáltotta:
– Kulgan! Ha nem szolgáltál volna jól, mióta ismerlek, most akkor is mindenképpen óriási szolgálatot tettél. – Azzal Caldrichoz fordult. – Mit szólt hozzá?
Caldric először mosolyodott el, mióta beléptek a szobába.
– Brucal? Az a vén csataló? Nincs nála becsületesebb ember a Királyságban. És ő nem esik az öröklés vonalában. Az ő hitelét még Guy is hiába próbálná aláásni. Ha ő kapná meg a hadsereg főparancsnokságát...
Arutha fejezte be helyette a mondatot.
– Meghívná apámat, hogy legyen a tanácsadója. Ő tudja, hogy apám a legjobb hadseregparancsnok nyugaton.
Caldric kihúzta magát.
– És esetleg te lennél a yaboni seregek parancsnoka is – mondta izgatottan.
– Igen – mondta Arutha. – És LaMuté és Zűné, Ylithé és a többié.
Caldric bólintott.
– Azt hiszem, menni fog. Ne szólj semmit holnap a királynak. Én majd megtalálom az alkalmas időt, amikor felvethetem neki ezt a „javaslatot”. Imádkozz, hogy őfelsége jóváhagyja.
Caldric elbúcsúzott. Pug úgy látta, most először csillan fel a remény, hogy az utazásuk jól végződik. Még Arutha is, aki egész héten dühösen füstölgött magában, majdnem elégedettnek látszott.
Pug arra ébredt, hogy az ajtaját döngetik. Álmosan kiáltott ki, hogy jöjjön beljebb, akárki az. Az ajtó kinyílt, és egy udvari inas kukucskált be rajta.
– Uram, a király parancsa, hogy a herceg teljes kísérete jelenjen meg a trónteremben. Most, azonnal.
Pug közölte, hogy máris indul, és sietve felöltözött. Odakint még sötét volt. Aggódva töprengett, mi lehet emögött a meglepetésszerű parancs mögött. Előző esti reményeit, amelyek Caldric távozása után maradtak, most gyötrő bizonytalanság váltotta fel: félt, hogy a kiszámíthatatlan király valahogy tudomást szerzett tervükről, amellyel elébe akartak vágni Bas-Tyra herceg érkezésének.
Az övét már kimenet csatolta be a tunikáján. Ahogy a folyosón végigsietett, a szolga lámpással világított mellette a sötétben.
Egyszerre érkezett a trónterembe a herceggel, Aruthával és Kulgannal. Mindhárman neheztelve néztek Rodricra, aki éjszakai öltözékben járkált a trón mellett. Caldric herceg komor arccal állt oldalt a trónnál. A teremben sötét volt, csak a szolgák kezében pislogó mécsesek világítottak.
Mihelyt a társaság megállt a trón előtt, Rodric dühösen fordult Borrichoz.
– Unokatestvérem! Tudod mi van itt a kezemben? – sikította egy pergamenlapot lengetve kezében.
Borric közölte, hogy nem tudja. Rodric halkabbra fogta a hangját.
– Üzenet Yabonból. Az a vén bolond Brucal tűrte, hogy azok a tsurani idegenek rátámadjanak, és elpusztítsák az egyik helyőrségét. Nézd meg ezt! – kiáltotta majdnem sikítva, és Borric lábához dobta a pergament. Kulgan lehajolt, felvette, és odanyújtotta a hercegnek. – Nem számít – mondta a király, és a hangja majdnem normálisan csengett. – Elmondom, mi van benne.
– A hódítók Malinor közelében támadást indítottak a Szabad Városok ellen. Megtámadták a tündék erdőségeit. Megtámadták a Kőhegyeket. Megtámadták Crydee-t.
– Mi újság Crydee-ból? – vágott közbe szinte akaratlanul Borric.
A király abbahagyta a járkálást. Borricra nézett, és Pug egy pillanatra látta felcsillanni az őrült fényt szemében. Aztán lehunyta szemét, és mikor megint felnézett, Pug megállapította, hogy ismét magához tért. – Csak másodkézből nyert információim vannak Brucaltól. Amikor azokat az üzeneteket útnak indították – hat hete – még csak egyszer támadtak Crydee ellen. Lyam fiad azt jelentette, hogy a győzelem teljes volt fölöttük, és messze beűzték az idegeneket az erdők közé.
Caldric egy lépést tett előre.
– Minden jelentés ugyanazt mondja. Állig felfegyverzett gyalogosok hóolvadás előtt, éjszaka meglepetésszerűen támadtak a helyőrségekre. Nem sokat tudunk, csak annyit, hogy a LaMut-i helyőrséget, a Kőhegy alján, lerohanták, de úgy látszik, a többi támadást mind visszaverték. – Jelentőségteljesen pillantott Borricra. – Nincs hírem arról, hogy a tsuraniknak lovasságuk lenne.
– Akkor talán Tullynak volt igaza, és nincsenek lovaik.
A király mintha megszédült volna, tántorogva hátrált, és leült a trónszékre. Megint a halántékához emelte a kezét.
– Mit beszéltek itt lovakról? – mondta aztán. – Megtámadták a királyságomat. Ezek a lények merészelték megtámadni a katonáimat.
Borric a királyra nézett.
– Mit kíván tőlem felség, mit tegyek?
A király felemelte a hangját.
– Tenni? Arra vártam, hogy az én hűséges Bas-Tyra hercegem megérkezzék, mielőtt döntök. De most cselekednem kell.
Elhallgatott, és az arca ravasz mosolyra húzódott, ahogy a szemei megcsillantak a lámpások fényében.
– Az volt a tervem, hogy a nyugati seregeket Brucalra bízom, de az az ütődött vén bolond még a saját helyőrségét sem képes megvédeni.
Borric már-már szót emelt Brucal védelmében, de Arutha, ismerve apját, figyelmeztetően megfogta karját, mire Borric hallgatott.
– Borric- mondta a király. – Crydee-t rá kell hagynod a fiaidra. Elég értelmes emberek, gondolom. A tekintete elkószált valamerre, aztán elvigyorodott. Megrázta a fejét, és a hangja elvesztette szenvedélyes élét. – Ó istenek, ez a fájdalom! Úgy érzem, szétrobban a fejem. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Borric, hagyd Crydee-t a fiaidra. Vidd a nyugati seregek zászlaját Yabonba. Brucal nagyon szorult helyzetben van, mert az idegen seregek zöme LaMut és Zűn felé támad. Ha megérkezel, mondd meg, mire van szükséged. Ezeket a betolakodókat ki kell űzni az országból.
Az arca sápadt volt, a homlokán izzadság csillogott.
– Elég rossz időpont az indulásra, de már üzentem a kikötőbe, hogy készítsenek elő egy hajót. Azonnal indulnotok kell. Menjetek.
Borric herceg meghajolt.
– Elvezetem felségedet a szobájába. Titeket, amikor elkészültetek, elkísérlek a dokkokhoz – mondta az öreg kancellár, és felsegítette a királyt a trónról. Borric herceg és kísérete elhagyta a termet. Mindenki a szobájába sietett, ahol a szolgák már javában csomagolták a holmijukat. Pug izgatottan toporgott, mert végre indulhatott hazafelé.
Caldrictól a parton búcsúzkodtak. Pug és Meccham türelmetlenül topogott.
– Nos hát, gyerek – mondta a nagydarab kurtanemes –, eltart még egy ideig, amíg viszontlátjuk az otthonunkat most, hogy beléptünk a háborúba.
Pug belebámult annak a férfinak a sebhelyes arcába, aki egyszer réges-régen rátalált a viharban.
– Miért? Nem haza megyünk?
Meecham a fejét csóválta.
– A fiatal herceg Krondorból a Sötétség-szoroson keresztül tovább hajózik a testvéréhez, de Borric Ylyth-be megy, és onnan Brucal táborába, valahová LaMut közelében. Ahová pedig Borric úr megy, oda megy Kulgan is, és ahová Kulgan megy, oda megyek én is. És te?
Pugnak elszorult a szíve. A kurtanemes igazat mondott. Neki Kulgan mellett volt a helye, nem Crydee-ban, bár tudta, ha megkérné, hazaengednék a fiatal herceggel. Tudomásul vette tehát ezt az újabb jelét annak, hogy a gyermekkori ábrándok ideje lejárt.
– Amerre Kulgan megy, megyek én is.
Meecham megveregette a vállát.
– Nos – mondta-, legalább megtaníthatlak, hogyan használd azt az átkozott kardodat, mert most úgy lóbálod, mint halaskofa a seprőjét.
14.
Esős tavaszuk volt abban az évben.
A háborús tevékenységet akadályozta a mindent ellepő sár. És még majdnem egy hónap nedves hideg idő állt előttük, mielőtt beköszönt a rövid, forró nyár.
Yaboni Brucal és Borric egy asztalnál álltak, amelyet elborítottak a térképek. Az eső hangosan kopogott a sátor tetején, amely a parancsnoki sátorkomplexum középső részét képezte. Kétoldalt két másik sátor csatlakozott hozzá, a két nemes úr szálláshelye. A sátorban sűrűn állt a lámpások és Kulgan pipájának a füstje. A varázsló jó tanácsadónak bizonyult, és mágikus képességével sok segítséget nyújtott a hercegnek Előre megérezte az időjárás változásait, és belső szemével időnként felderítette a tsuranik egy-egy hadmozdulatát. Azonkívül az évek során felhalmozott olvasmányai révén mind a haditaktika, mind a stratégia terén meglehetős jártasságra tett szert.
Brucal egy nemrég felvázolt térképre mutatott.
– Elfoglalták ezt a pontot itt, és azt a másikat ott. Ezt a pontot tudják tartani – mondta, és egy újabb helyre mutatott a térképen –, akárhogyan igyekszünk kimozdítani őket. És úgy látszik, ezen a vonalon mozognak innen ide. – Ujjával egy vonalat húzott a Szürke Tornyok keleti lejtői mentén. – Itt koordinált tervről van szó, csak éppen fogalmam sincs, mi az. – Az öreg hercegen látszott, hogy fáradt. A harc rövid megszakításokkal már két hónapja folyt, és egyik oldalon sem mutatkozott számba vehető eredmény.
Borric tovább tanulmányozta a .térképet. Piros foltok jelezték az ismert tsurani erődítményeket: földből emelt mellvédeket, amelyek legalább kétszáz védőt jelentettek. Gyanították néhány tartalékegység létezését is – ezeknek a körülbelüli elhelyezkedését sárga folttal jelezték. Rájöttek, hogy bármelyik állást is támadják meg, az ellenség gyorsan erősítést kap – néha percek alatt. A kék foltok a királyi előőrsök pozícióját jelezték. Brucal csapatainak java a dombok körül helyezkedett el, ott, ahol a parancsnoki sátrak is álltak.
Amíg Ylich-ből és Tyr-Sogból nem érkezett meg a nehézgyalogság, a királyság erői főképpen mozgó háborút viseltek, mivel a csapatok zöme lovasságból állt: Crydee hercege osztotta Brucal véleményét.
– Úgy látszik, a taktikájuk változatlanul ugyanaz; kis erőket bevetni, beásni és tartani az állásokat. Megakadályozzák, hogy a csapataink behatoljanak közéjük, de ha visszavonulunk, nem üldöznek bennünket. Van valami tervszerűség ebben, de szavamra, én sem értem, micsoda.
Egy katona lépett be a sátorba.
– Uraim, egy tünde vár odakint, és bebocsátást kér.
– Vezesd be – mondta Brucal.
Az őr félrehúzta a sátor függönyét, és a nyíláson egy tünde lépett a sátorba. Vörösesbarna haja a fejére tapadt, köpenyéből lecsorgott a víz a sátor padlójára. Enyhén meghajolt a hercegek felé.
– Mi hír Elvandarból?
– Királynőm üdvözletét küldi – A tünde a térképek felé fordult. A Szürke Tornyok és a Kőhegyek között húzódó hágóra mutatott, arra, amelynek egyik végét most Borric csapatai tartották elzárva. – Az idegenek rengeteg katonát irányítanak át ezen a hágón. Előremennek, egészen a tündeerdőségek széléig, de az erdőbe nem lépnek be. Elég nehézzé tették számomra az átkelést – tette hozzá, és elvigyorodott.
– Jó néhány vadászkalandom volt egy fél napon át. Majdnem olyan jól futnak, mint a tőrpök, de az erdőben nem tarthatnak lépést velem. – Ismét a térkép felé nézett. – Üzenet érkezett Crydee-ból, hogy az előőrsök csatározásokra kényszerültek, de a vár közelében nem történt semmi. Arról nincs hír, hogy a Szürke Tornyokban, Carse-ban vagy Tulanban bármilyen harci tevékenység folyna. Úgy látszik, a másik világbeliek megelégszenek azzal, hogy beássák magukat a hágó mentén. A nyugati csapatok nem tudnak egyesülni az itteniekkel, mert nem tudnak áttörni a hágón.
– Hogy néz ki, mekkora erőik vannak? – kérdezte Brucal.
– Nem tudjuk, de több ezren vannak ezen az útszakaszon. – Az ujjával jelezte az utat a hágó északi peremén, a tündeerdőktől a királysági táborig. – A kőhegyi törpöket békén hagyják, addig, amíg nem merészkednek délre. Az idegenek őket sem engedik be a hágóba.
Brucal magához intette a tündét.
– Érkezett olyan jelentés, hogy a tsuraniaknak lovasságuk lenne?
– Nem. Minden jelentés csak gyalogságról beszél.
– Úgy látszik, beigazolódik Tully atya feltételezése, hogy nincsen lovuk.
Brucal ecsetet. és tintát vett elő, és az információt feljegyezte a térképre. Kulgan fölállt, és átlesett a herceg válla felett.
– Pihend ki magad – fordult Brucal a tündéhez –, aztán vidd el üdvözletemet úrnődnek, és jókívánságaimat, hogy egészséges legyen, és bővelkedjék minden jóban. Ha futárokat küldene nyugatra, kérem, küldje el ugyanezt az üzenetet a fiaimnak.
A tünde mélyen meghajolt.
– Ahogy parancsolod, uram. Azonnal visszatérek Elvandarba.
Még egyszer meghajolt, és kiment a sátorból.
– Azt hiszem, értem már – mondta Kulgan. Odamutatott az új piros foltokra a térképen. Durván félkört alkottak a szorossal szemben. – A tsuranik igyekeznek tartani ezt a területet itt. A völgy a kör középpontja. Érzésem szerint megpróbálnak mindenkit megakadályozni abban, hogy akár a környékét is megközelítse.
A két herceg csodálkozva nézett rá.
– De minek? Nincs itt semmi, aminek hadászati jelentősége lenne. Olyan ez, mintha kifejezetten azt akarnák, hogy bezárjuk őket a völgybe.
Brucal felkapta a fejét.
Ez egy hídfőállás. Képzeld el úgy, mintha egy folyón való átkelésről lenne szó. Itt megvetik a lábukat, a Résnek, ahogy a varázslónk nevezi, ezen az oldalán. Csak annyi készletet visznek magukkal, amennyit egy ember elbír. A terepet nem tartják ellenőrzésük alatt, így nem pusztítják el, csak annyira kell kiterjeszteniük az ellenőrzésüket, hogy kiépíthessék az utánpótlási vonalat, mielőtt az offenzívát megkezdenék.
Brucal a varázslóhoz fordult.
– Mit gondolsz, Kulgan?. Ez inkább a te területed.
A mágus úgy nézett a térképre, mintha valami rejtett információt próbálna kihámozni belőle.
– Semmit sem tudunk arról a varázslatról, amelyet használnak. Nem tudjuk, milyen gyorsan tudják biztosítani az utánpótlást és a friss csapatokat, mert soha senki sem látta, hogyan zajlanak ezek a dolgok. Lehet, hogy nagy területre van szükségük, amit ez a völgy biztosít számukra. Vagy talán van valami időbeli korlát, amit figyelembe kell venniük, hogy a csapatokat áthozhassák.
– Csak egyet tehetünk – jelentette ki elgondolkodva Borric herceg. – Csapatot kell küldenünk a völgybe, hogy utánanézzenek, mit művelnek ott.
– Én is elmegyek velük, ha fenséged megengedi – közölte derűsen Kulgan. – A katonáknak alighanem halvány fogalmuk sincs, mit látnak, ha varázslatról van szó.
Brucal már-már ellenkezni akart, ahogy a varázsló terebélyes alakját elnézte, de Borric elhallgattatta..
– Ne vezessen félre a külseje. Úgy lovagol, mint egy akrobata, – Kulganhoz fordult. – Legjobb lesz, ha Pugot is magaddal viszed, mert ha egyiktek odavész, a másik meghozhatja a szükséges híreket.
Kulgan láthatóan nem örült az ötletnek, de belátta, hogy értelmes gondolat.
– Ha az Északi-hágónál támadunk – mondta Yabon hercege –, a csapataikat idecsalogatjuk, ebbe a völgybe, és akkor egy kicsi, de gyors egység itt áttörhet, – Egy kis szorosra mutatott a völgy keleti végében.
– Merész terv – állapította meg Borric. – Olyan sokáig táncoltunk úgy, ahogy a tsuranik fütyültek, és tartottuk az állófrontot, hagy erre most valószínűleg nem számítanak.
A varázsló ezek után azt javasolta, térjenek nyugovóra, mert holnap hosszú nap vár rájuk. Egy pillanatra lehunyta szemét, aztán közölte a két vezérrel, hagy másnapra eláll az eső és kisüt a nap.
Pug a pokrócába hurkolózva próbált szundítani, amikor Kulgan belépett a sátrukba. Meecham a tűz előtt üldögélve éppen vacsorát készített, s közben. igyekezett Fantusz mohó pofájától minél távolabb tartani az ételt. A tűzgyík egy hete talált rá mesterére. Meglepett kiáltásokat csalt elő a katonákból, miközben a sátrak fölött körözött, és csak Meecham harsány parancsa akadályozta meg, hogy egy íjász hosszú, szárnyas nyílvesszejét a játékos sárkányka szívébe küldje. Kulgan örült, hogy viszontláthatta kedvencét, csak azt nem értette, hogy talált rájuk a derék állat. A sárkány, ahogy leszállt, egyenesen bevonult a varázsló sátrába, beletörődött abba, hogy Pug mellett kapjon alvóhelyet, és Meecham vizsla tekintetét kijátszva ennivalót lopjon magának.
A mágus levette csuromvizes köpenyét. Pug felült.
– Egy felderítő csapat mélyen behatol a tsuranik áltat tartott területre, és áttör azon a körön, amelyet a köré a kis völgy ködé vontak. Meg kell állapítanunk, mit terveznek a tsuraník. Te és Meecham velem jöttök, mert szeretném, ha barátokat tudnék magam mögött meg mellettem is.
Pug fellelkesedett a hír hallatára. Meecham hosszú órákon át oktatgatta a kard és a pajzs használatára, és most felébredt régi álma a katonáskodásról.
– A kardom pengéjét élesen tartottam, Kulgan.
– Jól van, Pug. De ha egy kis szerencsénk van, nem fogunk harcolni. Egy kis csapattal indulunk, és csatlakozunk egy nagyobb egységhez, amely majd elvonja rólunk a tsuranik figyelmét. Gyorsan rontunk közéjük, megkeressük, mit rejtegetnek. Olyan gyorsan nyargalunk, amilyen gyorsan csak tudunk, hogy meghozzuk a híreket. Hála legyen az isteneknek, amiért nincsen lovuk, különben aligha remélhetnénk, hogy ezt a merész húzásunkat sikerrel végrehajtjuk.
– Talán sikerül egy foglyot ejtenünk – jegyezte meg bizakodva Pug.
– Az mindjárt más lenne – mondta Meecham. A tsuranikról ugyanis köztudomású volt, hogy inkább meghalnak, semhogy fogságba essenek.
– Talán megtudhatjuk, miért jöttek Midkemiába – jegyezte meg Pug.
Kulgan elgondolkodva nézett rá.
– Nem sokat tudunk ezekről a tsuranikról. Honnan jönnek, hogyan kelnek át az ő világukból a miénkbe. És ahogy te mondod, a legizgalmasabb kérdés mindenekfelett: miért jönnek? Miért törnek rá a mi földünkre?
– Fém.
Kulgan és Pug Meechamra nézett. Meecham kanállal kavargatta a húslevesét, és fél szemmel Fantuszt figyelte.
– Nincsenek érceik, és a miénket akarják megszerezni. – Kulgan és Pug értetlenül nézett rá. Meccham megcsóválta a fejét. – Én azt hittem, mostanra magatoktól is rájöttetek, ezért nem is tettem szóvá. – Félretette a húsos fazekat, hátranyúlt, kihúzott egy fényes, piros nyílvesszőt az ágya alól. – Nézzétek meg a hegyét. Ugyanaz az anyag, amiből a kardjuk is van, valami faféle, amit acélkeménységűre tömörítenek. Sok mindent összeszedtem, amit a katonák idehoztak, de nem találtam köztük semmit, amiben a tsuranik fémet alkalmaztak volna.
Kulgan elképedve nézett rá.
– Hát persze! Milyen egyszerű! Találtak egy utat az ő világuk és a miénk között, felderítőket küldtek, és rájöttek, hogy ez a világ ércekben gazdag, mikor nekik semmi ércük sincsen. Ezért hódító sereget küldtek ki ellenünk. Ez azt is megmagyarázza, miért keresik a hegyekben a magasan fekvő völgyeket és miért nem az alacsonyabb fekvésű erdőket célozzák meg. Mert így zavartalanul hozzáférnek a törpök bányáihoz. – Felugrott. – Most nyomban meg kell mondanom ezt a hercegnek. Üzennünk kell a törpöknek, riasztanunk kell őket, hogy veszélyben vannak a bányáik.
Kulgan eltűnt a sátornyílásban. Pug elgondolkodva ült.
– Meccham – szólalt meg egy idő után –, miért nem próbálnak meg inkább kereskedni?
– A tsuranik? – csóválta meg a fejét Meecham. – Amit én láttam, fiú, annak alapján fogadni mernék, hogy eszükbe se jutott kereskedni vélünk. Csuda harcias banda, úgy harcolnak a csirkefogók, mintha száz démon szállta volna meg őket. Ha lovasságuk lenne, régen visszakergettek volna bennünket LaMutba, és valószínűleg felégették volna a várost. De ha ki tudjuk őket fárasztani; mint ahogy a buldog csinálja áldozatával, csak lógnánk a nyakukon, míg meg nem unják, talán egy idő után rendezhetnénk ezt a dolgot. Nézd meg, mi történt Kesh-sel! Bosania felét kénytelen volt átadni a Királyságnak, mert a déli konföderáció kifárasztotta őket.
Pug egy idő után föladta a reményt, hogy Kulgan hamarosan visszatér, így egyedül megvacsorázott, és lefekvéshez készült. Meecham is felhagyott a próbálkozással, amellyel a varázsló vacsoráját igyekezett a sárkánytól távoltartani, és ő is lefeküdt.
Pug a sötétben fekve, a sátortetőt nézve hallgatta az eső kopogását, és a sárkány vidám csámcsogását. Hamarosan álomba szenderült. Sötét folyosóról álmodott, pislákoló fényről, amely lassan elenyészik a folyosó végén.
A fák sűrűjében szinte tömören állt a köd. A csapat lassan haladt az erdőben. Felderítők jöttek mentek percenként, kutatták, nem állítottak-e a tsuranik kelepcét a számukra. A nap elbújt a fák koronája mögött, az egész környék tömör szürkeségbe borult, és ebben a megvilágításban jó, ha néhány méternyire láttak maguk előtt.
A csapat élén Vandros lovagolt, a LaMut-i hadsereg fiatal kapitánya, LaMut az öreg báró fia . Ő volt Brucal seregében az egyik leghiggadtabb, legtehetségesebb fiatal tiszt.
Párosával lovagoltak; Pug Kulgan és Meecham mögött egy katonával párban ügetett. A csapat elejéről megálljt jeleztek. Pug meghúzta a gyeplőt, és leszállt a lóról. Könnyű bőringén jól olajozott vért fölött a LaMut-i sereg tabardját viselte, kék körben szürke farkasfejjel. Vastag gyapjúnadrágja szárát csizmájába gyűrte, bal karján pajzs, övében kard: minden ízében katonának érezte magát. Az egyetlen visszás dolog sisakja volt: bő volt, és komikusan lötyögött a fején.
Vandros kapitány hátraléptetett Kulganhoz, és leszállt a lováról.
– A felderítők egy tábort találták előttünk, körülbelül fél mérföldnyire. Szerintük az őrök nem figyeltek fel rájuk.
A kapitány térképet vett elő.
– Mi körülbelül itt vagyunk. Én előreviszem az embereimet, és megtámadom velük az állásaikat. A zúni lovasság támogat bennünket mindkét oldalon. Garth hadnagy lesz annak az oszlopnak a parancsnoka, amellyel önök lovagolnak. Elhaladnak az ellenség tábora mellett, aztán továbbmennek a hegyek felé. Mi megpróbálunk önök után menni, ha tudunk, de ha naplementéig nem csatlakozunk, induljanak egyedül tovább.
– Állandóan mozogjanak, ha lassan is. Tolják a lovakat, ha kell, de igyekezzenek életben tartani őket. Mert lóháton mindig lehagyhatják ezeket az idegeneket, de gyalogosan nem sok esélyük van, hagy visszatérjenek a táborunkba, úgy futnak, mint a démonok.
– Ha a hegyekbe érnek, menjetek át a hágón, lovagoljanak be a völgybe egy órával, napfölkelte után. Mi hajnalban megostromoljuk az Északi-hágót, s ha biztonságosan bejutottak a völgybe, valószínű, de legalábbis remélhető, hogy nem sok akadállyal találkoznak a hágóig. A völgyben sem milyen körülmények között ne álljanak meg. Ha egy ember elesik, ott kell hagyniuk, mert a feladat az, hogy információt juttassanak el a parancsnoksághoz. És most próbáljanak meg pihenni. Lehet, hogy egy darabig ez lesz az utolsó lehetőségük a pihenésre. Egy óra múlva támadunk.
Visszavezette a lovát a sor elejére. Kulgan, Meecham, és Pug szótlanul ültek lovukon. A varázsló nem viselt páncélt, mert szerinte akadályozná a varázslásban, de Pug hajlamos volt feltételezni, hogy a vért inkább tekintélyes derékbősége miatt zavarná a mozgásban. Meecham kardot viselt az oldalán, mint a többiek, de íjat is vitt magával, mert nem kedvelte a közelharcot, és szívesebben röpített ki egy-egy nyílvesszőt. Pug hosszas gyakorlatozásai alapján, amelyeket Meecham felügyelete alatt végzett, tudta, hogy azért a penge sem idegen a kurtamemes számára.
Az óra lassan telt el. Pug érezte, hogyan fokozódik benne a várakozás izgalma, mert még mindig éltek benne a harci dicsőségről szőtt gyermekes ábrándjai. Már nem emlékezett a Sötét Testvériség harcosaival vívott csaták borzalmaira a Szürke Tornyok lábánál.
Ahogy a parancs megérkezett, nyeregbe szálltak. Míg a tsuranik nem láthatták őket, lassan poroszkáltak, de ahogy a fák ritkulni kezdtek, gyorsították az iramot, és a tisztáson már vágtára fogták lovukat. A tsuranik a lovasság ellen védelmül földből sáncokat emeltek. Pug elnézte őket, amint tarka, fényes sisakjukkal fejükön a tábor védelmére rohannak. A lovasok támadtak. A fák közül is csatazaj hallatszott, mikor a zúni csapatok a másik tsurani táborra támadtak.
Amikor a. lovasok mennydörgésszerű robajjal nekirontottak a tábornak, a föld megremegett a lovak patáinak dobbanásától. A tsurani katonák a sánc mögül nyilaztak rájuk, de többnyire túl rövidre sikerültek a lövéseik. Mikor a támadók elérték a mellvédet, az oszlop fele elfordult balra és megkerülte a tábort. Néhány tsurani katonán, aki kívül rekedt a földsáncon, átgázoltak a lovukkal, s azok elhullottak, mint gabona a sarló alatt Ketten majdnem elérték kétélű pallosukkal támadójukat, de csapásuk célt tévesztett, és Meecham, aki térdével kormányozta lovát, egy-egy sebtében kilőtt nyíllal mindkettőt leterítette.
Pug a küzdelem zajában hallotta, amint egy ló felnyerít mögötte, aztán átrontott egy bokros részen, és a csapat benyargalt az erdő fái közé. Úgy hajszolták a lovukat, ahogy bírták, kerülgették a fákat, a lehajló ágakat; az egész táj zöld és barna színek kaleidoszkópjában olvadt egybe szemük előtt.
Vagy egy fél óra hosszat nyargaltak, aztán, ahogy a lovak fáradni kezdtek lassították az iramot. Kulgan odaszólt Garth hadnagynak. Megálltak, és ellenőrizték a térképen, hogy hol vannak tulajdonképpen. Kiderült, hogy ha a nap hátralevő részében és az éjszaka is csak lassan mennek tovább, napfölkelte táján érik el a hágó bejáratát.
Meecham elnézett a földön térdelő hadnagy és Kulgan feje fölött.
– Ezt a helyet ismerem. Gyerekkoromban amikor Hush közelében laktam, vadászgattam errefelé.
Pug meghökkent, mert ez volt az első alkalom, hagy Meecham egyáltalán szóba hozott valamit a múltjával kapcsolatban. Eddig azt hitte, Meecham is Crydee-ból való, s most meglepetten hallotta, hogy fiatal korában a Szabad Városokban élt. De akárhogyan is, nehéz volt elképzelnie Meechamot mint kisfiút.
– Van egy út a gerincen keresztül – folytatta a kurtanemes –, egy ösvény két alacsonyabb csúcs között. Nem sokkal több, mint egy öszvércsapás, de ha egész éjszaka kötőféken vezetjük a lovakat, napkeltére a völgyben tehetünk. Ezt az utat aligha találja meg valaki ezen az oldalon, hacsak nem tudja, hol keresse, a völgy felőli oldalról pedig majdnem lehetetlen megközelíteni. Fogadni mernék, hogy a tsuranik nem tudnak róla.
A hadnagy kérdő tekintetet vetett Kulganra. A varázsló Meechamre nézett.
– Azt hiszem, érdemes megpróbálni, jeleket hagyhatunk az úton Vandroséknak. Ha lassan megyünk, talán utol is érnek bennünket, mielőtt leérünk a völgybe.
– Helyes – mondta a hadnagy. – A legnagyobb előnyünk, hogy mozgékonyak vagyunk, ezért menjünk hát tovább. Meecham, hogyan jutunk ki innen?
A nagydarab férfiú a hadnagy válla fölé hajolva egy pontra bökött a térképen, a völgy déli végének közelében.
– Ott. Ha egyenesen nyugatnak megyünk, vagy egy fél mérföldön át, aztán északnak fordulunk, kikerüljük a völgy legmélyebb pontját. Ott többnyire nyílt a terep, úgyhogy hacsak az idegenek nem találtak ki valami meglepetést számunkra, ellovagolhatunk mellettük, mielőtt megállíthatnának.
– Mindenki egyetért? – kérdezte a hadnagy. Mikor senki se szólt semmit, kiadta a parancsot, hogy az emberek vezessék kötőféken a lovakat, és Meecham állt a csapat élére.
Naplemente előtt egy órával érték el az ösvény bejáratát, amelyet Pug megállapítása szerint Meecham teljes joggal nevezett öszvércsapásnak. A hadnagy őröket állított, és lenyergeltette a lovakat. Pug egy maroknyi hosszú szárú fűvel lecsutakolta a lovát, aztán kikötötte. A harminc katona is szorgalmasan elvégezte a lóápolást és rendbehozta fegyvereit. Pug érezte a feszültséget a levegőben. A nyargalás a tsurani tábor mellett felajzotta a katonákat – már alig várták, hogy harcolhassanak.
Meecham megmutatta Pugnak, hogy borítsa be a kardját és a pajzsát a lovak nyeregtakarójából tépett rongyokkal.
– Semmi sem hangzik el olyan messzire a hegyek között,. mint mikor fém fémmel üközik, fiú. Kivéve talán a paták csattogását a sziklákon. – Pug megfigyelte, hogyan húzza rá Meecham a lovak patájára a kimondottan erre a célra készített bőrpapucsokat, amelyeket a nyeregkápában hoztak magukkal. Mikor a nap nyugovóra hajolt, Pug lepihent. A rövid tavaszi alkonyatban várta, mikor hangzik fel ismét a parancs, hogy nyergeljenek. A katonák már felsorakoztak a lovukkal, amikor ő is beállt közéjük.
Meecham és a hadnagy végigsétált a soron, és elismételte utasításait. Libasorban kell menniük. Meecham megy elöl, a hadnagy utána, majd követik a többiek. Mindenki a kantárjánál fogva vezeti a lovát. Miután mindenki elfoglalta helyét, Meecham indulást jelzett.
A meredeken felfelé vezető ösvényen a lovak botladozva haladtak a sötétben. A társaság lépésben vonult, vigyázva, nehogy letérjenek az ösvényről. Meecham időnként megállította a sort és előrefigyelt. Néhány ilyen megállás után az ösvény mély, szűk hágóba torkollott, és elkezdett lejteni. Talán egy óra telt el, mikor az ösvény kiszélesedett. Ekkor megálltak pihenni. Két katonát előreküldtek Meechammel felderíteni az utat. A többiek fáradtan zökkentek le a földre, hogy fellazítsák görcsbe feszült lábukat. Pug megállapította, hogy fáradtsága legalább annyira a néma menetelés okozta feszültség eredménye, mint a kapaszkodásé, de ez semmit sem változtatott a lábfájásán.
A túlságosan rövidnek tűnő pihenő után továbbindultak. Pug előre botorkált – a fáradtságtól gondolkodni sem tudott. A világ lépések végtelen sorozatává szűkült, lábak emelése, előre, egyik a másik elé... Nemegyszer a szó szoros értelmében a lova lökdöste előbbre, ahogy a kantárját szorította.
Aztán a sor váratlanul megállt két kis domb között egy nyílásban, ahonnan leláttak a völgyre. Innen néhány perc alatt lelovagolhatnak a lejtőn.
Kulgan visszasétált oda, ahol Pug üldögélt a lova mellett. A zömök varázslót láthatóan nem viselte meg túlságosan a hegymászás; Pug kíváncsi lett volna, micsoda izmok húzódnak meg a zsírréteg alatt.
– Hogy érzed magad, Pug?
– Gondolom, túlélem, de azt hiszem, legközelebb lóra szállok, ha nincs kifogásod ellene. – Fojtott hangon beszélgettek, és a varázsló halkan elnevette magát.
– Megértelek. Itt maradunk, míg kivilágosodik. Ez körülbelül két óra múlva lesz. Javallom, hogy aludj egy kicsit, mert hosszú és nehéz lovaglás áll előttünk.
Pug bólintott, és szótlanul lefeküdt. Pajzsát használta vánkosul; a varázsló egy lépést sem tett meg, ő máris mélyen aludt. Arra sem mozdult meg, amikor Meecham odament hozza, és lehúzta a bőrpapucsot a lova lábáról.
Pug arra ébredt, hogy valaki szelíden rázogatja. Az volt az érzése, mintha csak éppen egy percre hunyta volna le a szemét. Meecham kuporgott mellette, és valamit odanyújtott neki.
– Itt van gyerek, ezt edd meg.
Mogyoróízű, puha kenyér volt. Pug elvette, és két falat után máris jobban érezte magát.
– Egyél gyorsan. Néhány perc múlva indulunk – biztatta Meecham; és továbbment oda, ahol a hadnagy és a varázsló állt a lova mellett. Pug, miután megette a kenyeret, lóra szállt. A fájdalom megszűnt a lábában, és mikor a nyeregben érezte magát, alig várta, hogy indulhasson.
A hadnagy megfordult lovával, szembe az embereivel.
– Nyugatnak lovagolunk, aztán, amikor kiadom a parancsot, elfordulunk észak felé. Csak akkor fogjatok fegyvert, ha megtámadnak benneteket. A feladatunk az, hogy visszatértünkkor minél több információval szolgáljunk a tsuraniakról. Ha bárki elesik közülünk, nem állhatunk meg miatta. Ha valaki leszakad a többiektől, jöjjön vissza, ahogy tud. Jegyezzetek meg mindent, amit láttok, mert lehetséges, hogy ti lesztek az egyedüliek, akik elviszik a hírt a hercegnek. Az istenek óvjanak bennünket.
A katonák közül többen kurta imádságot intéztek a különböző istenségekhez, főleg Tith-hez, a hadistenhez, aztán a csapat elindult. Levonultak a domboldalon, elérték a völgy alját. A nap felkelt a hegyek felett, és rózsaszínű fénynyel árasztotta el a tájat. A hegyek lábánál átkeltek egy kis patakon, és kijutattak a magas fűvel benőtt lapályra. Messze előttük egy facsoport, távolabb egy másik, észak felé. A völgy északi végében tábortűz füstje látszott. Az ott az ellenség, az biztos, gondolta Pug: a füst mennyisége alapján tekintélyes erőket vontak ott össze.
Egy idő múlva a hadnagy kiadta a parancsot, és az oszlop északnak fordult. Tovább ügettek, de kímélték a lovukat arra az esetre, ha – mint várható volt – szükség lesz a sietségre.
Pugnak úgy rémlett, hogy tarka színfoltok villannak fel a fák között. Mikor az erdő közelébe értek, valaki felkiáltott a fák között.
– Megláttak bennünket! – ordított fel a hadnagy. – Vágta! Maradjatok együtt! – Megsarkantyúzta a lovát, előreugratott, és hamarosan az egész csapat az erdő felé száguldott. Pug látta, hagy az előtte nyargaló ló balra kanyarodik, ő is utána vágtatott, ahogy meglátott a fák között egy nyílást. Amint az első fák elsuhantak mellette, a hangok egyre erősebben hallatszottak. Megerőltette a szemét a sötétben, és remélte, hogy a lova jobban lát az erdő félhomályában, mint ő, máskülönben egykettőre nekirohannak egy fának.
A harcedzett, gyors lábú paripa biztosan száguldott a fatörzsek között, miközben Pug egyre több színes foltot pillantott meg, amint a lombok között elsuhannak. Tsurani katonák próbálták megállítani őket, de ide-oda rohangálva tehetetlenek voltak, ők gyorsabban haladtak a lovukon, semhogy a tsuranik továbbadhatták volna a hírt felőlük, és intézkedhettek volna. Persze Pug jól tudta, hogy ez a meglepetés szülte előny nem tart soká, akkora felfordulást okoztak, hogy az ellenség nyilván pillanatok alatt rájön, mi történik.
Vad száguldás után ismét egy tisztásra értek, ahol már néhány tsurani katona várt rájuk. Lovukkal nekirontottak a katonáknak, akiknek nagy része nyomban futásnak eredt, de egy ott maradt a helyén, és bár az arcáról lerítt a félelem, meglendítette kétélű pallosát. Egy ló, mikor a pallos éle árvágta jobb mellső lába inát, felnyerített, és ledobta lovasát. Pug továbbnyargalt, nem láthatta a folytatást.
Nyílvessző süvített el a válla fölött, a hangja mint egy haragos dongó zümmögése. Ráhajolt a lova nyakára, és megpróbált olyan kis célponttá összezsugorodni a mögötte álló íjászok előtt, amennyire csak képes volt. Előtte egy királyságbéli katona hanyatt kizuhant a nyergéből, a nyakában egy vörös nyílvesszővel.
Hamarosan kiértek az íjászok lőtávolából, és egy sánc felé tartottak, amely mögött százával nyüzsögtek a tarkabarka alakok. A hadnagy jelezte, hogy a lovasok nyugat felé kerüljék meg a földsáncot.
Mihelyt a tsuranik rájöttek, mi a tervük, és látták, hagy nem támadnak rájuk, néhány íjász kikapaszkodott a földhányás tetejére, és rohanva igyekezett a lovasok elébe kerülni. Mikor lőtávolba értek, a levegő megtelt vörös és kék nyílvesszőkkel. Pug hallotta, hogy egy ló kétségbeesetten felnyerít, de sem a sebesült állatot, sem lovasát nem látta.
Gyorsan kívül kerültek az íjak hatókörén. Egy újabb facsoportnál a hadnagy egy pillanatra megállította lovát.
– Innentől kezdve egyenesen észak felé megyünk – adta ki az utasítást. – A csapatainknak ott kellett áttörniük, és ha ezen az erdőn túljutottunk, valószínűleg biztonságban leszünk. – Az erdő, amelyre a hadnagy célzott, Meecham leírása szerint két mérföld széles lehetett, aztán vagy három mérföld szabad tér következett egészen a hegyek között átvezető Északi-hágó bejáratáig.
Ügetésre fogták lovukat, és amennyire lehetett, igyekeztek pihentetni őket. Látták a hátuk mögött a kisnövésű tsuraniakat, amint előbújnak, de sose érték volna utol őket, ha vágtára ösztökélik a lovaikat. Pug már látta maga előtt az erdő fáit – minden lépéssel egyre magasabbak voltak –, és érezte magán a szemeket, amelyek minden bizonnyal figyelnek, várnak rájuk.
– Mihelyt a lőtávolba érünk, vigyázzatok, amennyire tudtok – kiáltatta a hadnagy. Pug látta, hogy a katonák kihúzzák kardjukat és felajzzák íjukat; ő is kihúzta kardját. Kényelmetlen érzés volt, ahogy a fegyvert markolva tovább ügetett a fák felé.
Hirtelen nyílvesszők záporoztak feléjük. Pug érezte, hogy egy nyílvessző lepattan ugyan sisakjáról, de így is hátrabicsaklott a feje. A mozdulat megkönnyeztette. Megsarkantyúzta lovát, vakon nyargalt előre, és pislogva próbálta visszanyerni a látását. Bal kezében pajzsával, jobbjában kardjával addig pislogott, míg megint tisztán látott. Az erdőben találta magát. Harci ménje combja szorításának engedelmeskedve egyre beljebb nyomult vele a fák közé.
Váratlanul egy sárga ruhás tsurani katona rontott elő egy fa mögül, és kardja lendületes csapásával Pug felé sújtott. Pug a vágást felfogta ugyan pajzsával, de bal karja lebénult. Kardjával keresztben a katona felé vágott, de célt tévesztett. Mielőtt a másik olyan helyzetbe kerülhetett volna, hogy újból támadhasson, Pug tovább ösztökélté a lovát. Az erdő zengett a harci zajtól, de Pug jóformán nem is látta a többi lovast a fák sűrűjében.
Több ízben lehagyott tsurani harcosokat, akik megpróbálták útját állni. Az egyik el akarta kapni lova zabláját, de ő rávágott fazékszerű sisakjára, mire a katona tántorogva hátrabotorkált. Az egész olyan volt, mintha valamennyien valami örült bújócskát játszanának egymással, ahogy a gyalogos katonák ki-be ugráltak a fák között.
Váratlanul éles fájdalom hasított arca jobb oldalába. Tovább tekergett a fák között, és kardot tartó kezefejét az arcához emelte. Valami nedvességet érzett. Mikor megnézte, az ökle véres volt. Szinte személytelen érdeklődéssel nézegette. Nem is vette észre a nyílvesszőt, amely megsebezte.
Újabb két tsuranit taposott el a lovával. A harci mén félrerugdalta őket, aztán előrenyargalt, ki az erdőből. Az eléje táruló látvány kaleidoszkópszerűen kavargott előtte; egy pillanatra megállt, hogy regisztrálni próbálja, amit lát. Vagy harminc méter hosszú alkalmatosság állt nem messze tőle, mindkét végén egy-egy legalább hét méter magas póznával. Körülötte néhány ember ácsorgott, az első fegyvertelen tsuranik, akiket Pug látott. Hosszú, fekete köntöst viseltek A póznák közét csillogó, szürke ködszerűség töltötte ki, olyasféle, mint amilyet annak idején Kulgan szobájában látott. A köd elzárta a kilátást a völgy mögötte elterülő részéről. Két vörös pártcélos katona két szürke, zömök és hatlábú bestiát hajszolt, amelyek éppen egy szekeret húztak ki a ködből. Az alkotmány mellett még néhány szekér állt, és a furcsa állatok közül néhány ott legelt a szekerek mögött.
A fák közé újabb lovasok érkeztek, és Pug előre ösztökélte lovát, miközben elkanyarodott a furcsa alkotmánytól. A hatlábú álatok felemelték fejüket, és elhúzódtak a közelgő lovak elől, de láthatóan nem túlzottan erőltették meg magukat, hagy kikerüljenek a lovasok útjából.
Az egyik fekete köntösű férfi futva elindult a lovasok felé. Aztán félreállt, míg azok tovább nyargaltak. Pug egy pillantást vetett simára borotvált arcára. Az ajka morgott, mereven nézett valamire Pug háta mögött. Aztán Pug egy kiáltást hallott. Hátranézett. Egy lovas leesett lováról, míg a lova földbegyökerezett lábakkal állt, mint egy szobor. Néhány tsurani katona odarohant, hogy a lovast lefegyverezze. Pug elfordult. A furcsa alkotmányon túl egy nagy sor tarkabarka sátor állt. Előtte szabad volt az út.
Mikor meglátta Kulgant, arrafelé irányította lovát. Közelebb akart kerülni a varázslóhoz. Vagy harminc méterre jobbra újabb lovasok nyargaltak elő. Ahogy elrobogtak előttük Kulgan valamit odakiáltott neki, amit nem értett, mire a varázsló az arcára mutatott, aztán a mellére bökött. Amiből kiderült, hogy arra kíváncsi, nincs-e valami baja Pugnak. A fiú kardját lengetve mosolygott rá, mire a varázsló visszamosolygott.
Ekkor vagy száz méterrel előtte valami hangosan pukkant, és egy fekete köntösű férfi jelent meg a semmiből. Kulgan lova egyenesen a férfi felé tartott. A feketeruhás furcsa szerkezetet tartott a kezében, és Kulgan felé irányította.
A levegő szinte felizzott a különböző titkos erőktől. Kulgan lova harsányan felnyerített, aztán úgy zuhant a földre, mintha letaglózták volna. A kövér varázsló átrepült a ló feje fölött, és vállát előregörbítve sikerült egy meglepően rugalmas mutatvánnyal földet érve talpra ugornia. Azzal mindjárt nekiesett a feketeruhás férfinek.
Pug, annak ellenére, hogy a parancs értelmében tovább kellett volna vágtatnia, megállt, megfordult és visszanyargalt. A varázslót ott találta, amint a másik, alacsonyabb termetű férfi mellén lovagol, és egymás csuklóját markolják. Nyomban látta, hogy egymással farkasszemet nézve két akarat vívja harcát; Kulgan beszélt erről a különös szellemi erőről, amelynek segítségével egy varázsló egy másik ember akaratát a magáé felé hajlítja, és tudta, micsoda óriási koncentrációt igénylő és mennyire veszedelmes művelet ez. Leugrott lováról, odarohant, ahol a két férfi egymásba akaszkodva küzdött egymással, és kardja lapjával rávágott a fekete köntösű tsurani halántékára, mire az eszméletlenül összeroskadt.
Kulgan tántorogva állt fel.
– Köszönöm, Pug. Alig hiszem, hogy föléje kerekedhettem volna. Életemben nem találkoztam ilyen szellemi túlerővel. – Arra fordult, ahol a lova remegve hevert a földön. – Használhatatlan. – Aztán visszafordult Pughoz. – Jól figyelj, neked kell az üzenetet elvinned Borric úrnak. Annak alapján, amilyen gyorsan az a szekér a Résen átjön, becslésem szerint naponta több száz embert tudnak áthozni, talán jóval többet is annál. Mondd meg a hercegnek, hogy öngyilkosság lenne megpróbálni elfoglalni ezt a szerkezetet. Nem hiszem, hogy el tudnánk pusztítani, ezt használják arra, hogy nyitva tartsák a Rést. Ha időm lenne tanulmányozni... Erősítést kell kérnie Krondorból. Vagy talán keletről.
– Én nem tudom ezt mind a fejemben tartani – mondta Pug, és Kulgan karjába markolt. – Ketten lovagolunk tovább egy lovon.
Kulgan előbb tiltakozott, de nem volt ereje megakadályozni, hogy Pug odavonszolja a lovához, és nem törődve mestere ellenvetéseivel, fölkényszerítse a nyeregbe. Aztán egy pillanatig habozott, majd látva az állat fáradtságát, döntött.
– Ha kettőnket kell cipelnie, sose jut el a célhoz, Kulgan – kiáltotta, azzal rávágott a ló tomporára. – Én majd keresek magamnak másikat.
Miután a ló és rajta Kulgan eltűnt előle, Pug körülnézett. Egy lovas nélküli ló kóválygott a közelében, vagy nyolc-tíz méterre tőle, de ahogy közeledett hozzá, a ló kirúgott. Pug szitkozódva otthagyta. Ekkor látta meg, hogy a fekete ruhás tsurani lassan tápászkodni kezd. Zavartnak látszott, gyengének. Pug nekiesett. Egyetlen gondolat motoszkált benne: foglyot ejteni, és ahogy a tsurani állapotát elnézte, alkalmas is lett volna erre. Pug támadása meglepetésként érte a fekete varázslót, ismét elvágódott a földön, rémülten húzódott hátra, miközben Pug fenyegetően ráemelte kardját. Ekkor föltartotta a kezét. Pug ezt a megadás jeleként értelmezte, és egy pillanatig tétovázott. Ekkor iszonyú fájdalom hasított belé, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott talpon maradni. Megtántorodott. Halálos kínjai között egy ismerős alakot látott feléje lovagolni, aki a nevét kiáltotta.
Megrázta a fejét. A fájdalom elmúlt. Meecham sietett elé. Pug tudta, a kurtanemes elvihetné a tsuranit a herceg táborába, ha ő vissza tudja tartani, és nem szalad el. Megfordult. Minden fájdalmát feledve ismét rávetette magát a tsuranira, aki még mindig a földön feküdt, és rémült arccal nézte, hogy támad rá megint a fiú. Meecham megint a nevét kiáltotta, de Pug csak a tsuranit nézte.
Néhány tsurani katona futott keresztül a mezőn, hogy segítségére siessen a földön fekvő varázslójának. Pug legfeljebb néhány lépésnyire állt tőle, és tudta, Meecham pillanatok alatt odaér hozzájuk.
Ekkor a tsurani varázsló felugrott, benyúlt köntöse alá, és elővett egy dobozt, majd működésbe hozta a benne levő szerkezetet. A doboz hangos, búgó hangot adott. Pug nekirontott a varázslónak, elszántan, hogy kiveri kezéből azt a szerkezetet, akármi legyen is az. A doboz egyre hangosabban zümmögött, Pug még hallotta, amint Meecham megint a nevén szólítja, ő lesújtott kezével a varázslóra, a vállát mélyesztette a gyomrába.
Ám ekkor fehér és kék fényekkel villódzva az egész világ felrobbant a fejében. Aztán érezte, hogy szivárványszíneken átrobogva egy sötét katlan mélyére zuhan.
15.
Az eső szakadatlanul esett.
A barlang szájánál egy csapat törp kuporgott a kis tűz körül. Arcukon tükröződött a nap kedélytelen szürkesége. Dolgan a pipáját szívva pöfékelt, a többiek a fegyvereikkel és páncéljukkal bíbelődtek: fényezték, olajozták a fémeket, javították a repedéseket a bőrökön. A tűz fölött kis fazékban pörkölt rotyogott.
Thomas a barlang mélyén ült, kardja keresztben a térdén, üres tekintettel nézett túl a többieken, egyetlen, távoli pontra koncentrálva.
A Szürke Tornyok törpjei hét alkalommal merészkedtek ki a betolakodók ellen, és hét alkalommal mértek rájuk súlyos csapást. De egyre világosabbá vált, hogy a tsuranik száma nem csökken. Sok törp hiányzott már közülük, drágán adták az életüket az ellenségnek, de még sokkal drágábbak voltak a Szürke Tornyok törpéinek családjai számára. A hosszúéletű törpöknél nem volt bőséges gyermekáldás. két gyermek születése között jóval több idő telt el, mint az embereknél, így aztán minden veszteség elképzelhetetlen kárt okozott a törpök népének.
Valahányszor összegyűltek, és bányáikon keresztül támadást intéztek kifelé a völgybe, Thomas haladt az élen. Arany sisakja jelképpé vált a törpök szemében. Arany kardja a küzdők feje fölött villogott, aztán lecsapott, és sorra szedte áldozatait az ellenség harcosai közül. A harcmezőn a várbéli szolgagyerekből legendás alak, félelmetes hős lett, akinek puszta jelenléte döbbenetet és félelmet keltett a csatában a tsurani harcosok között. Ha valaha kételkedett is fegyvereinek és páncéljának csodás voltában, kételye az első alkalommal eloszlott, amikor csatában viselte őket.
Vagy harminc törp harcost szedtek össze Caldarából, akikkel a bányajáratokon keresztül elmerészkedtek ahhoz a kijárathoz, amely az idegenek által megszállt völgy déli végébe nyílt. Ott meglepték a tsurani katonákat, akik a bejárat közelében őrjáratoztak, és lekaszabolták őket. A harc során Thomast három tsurani harcos elvágta a törpöktől, de ahogy kardjukat fejük fölött lengetve rátámadtak, Thomas úgy érezte, valami különös erő szállja meg. Nekirontott kettőnek, és egy őrült látványos mutatvánnyal egyetlen csapással kétoldalt suhintva levágta mindkettőnek a fejét. A harmadikat hátulról kapta el, mielőtt a váratlan támadástól magához térhetett volna.
A harc után Thomast olyan fennkölt ujjongás fogta el, amilyet eddig sose érzett, és amely ugyanakkor valahogy meg is rémítette. Hazafelé menet a csata után szokatlanul erősnek érezte magár.
Ezután minden ütközetben ugyanezt az erőt érezte magában, keze biztosan forgatta a fegyvert. De ez az emelkedett érrés valamiképpen egyre sürgetőbbé vált benne, és legutóbbi két atkalommal megkezdődtek a látomásai. Most már hívatlanul is jöttek. A képek áttetszők voltak, fedték egymást.
Keresztüllátott rajtuk. Látta a törpöket, az erdőt. De közben egy jelenet játszódott le előtte az élők emlékezetéből régen elveszett, rég halott emberekkel. Arannyal bevont falú termekben fáklyák lobogó fénye csillant meg táncolva az asztalokon sorakozó kristályedényeken. Emberi kezek által sose érintett kelyheket emeltek nem emberi mosolyra húzódó ajkakhoz. Valamely régen kihalt faj urai lakomáztak a szeme előtt. Különösek voltak, mégis, valahogy ismerősek. Emberhez hasonlók, de tünde fülekkel, szemekkel. Magas termetűek, mint a tündék, de szélesebb vállúak, izmosabb karúak. A nők gyönyörűek, de a szépségük idegen.
Mint azelőtt soha, most az álom alakot, anyagot kapott. Thomas megerőltette hallását, hogy hallja a halk nevetgélést, az idegenszerű zenét, ezeknek az embereknek a beszédét.
Álmodozásából Dolgon hangja riasztotta fel.
– Eszel valamit, legényke?
Thomas öntudatának csak töredékével válaszolt: felállt, odament a többiekhez, és átvette a húsostálat, amelyet valaki odanyújtott neki. Amikor a keze a tálhoz ért, a látomás eltűnt. Megrázta a fejér, hogy kitisztuljon.
– Jól vagy, Thomas?
Lassan leült; a barátjára nézett.
– Nem tudom biztosan – mondta habozva. – Valami van, amit... Tulajdonképpen nem tudom biztosan. Gondolom, csak fáradt vagyok.
Dolgan elnézte a fiút. Arcán viselte a csaták nyomait. Már nem volt gyerek, inkább felnőttnek látszott, de azon túl, hogy az egyénisége természetszerűen megkeményedett a harcokban, mint az várható is volt, valami más is lejátszódhatott benne, és Dolgon nem tudta eldönteni, hogy jó dolog-e ez a változás vagy sem. Vagy, hogy egyáltalán lehet-e jó és rossz kategóriáiban gondolkodni róla. Hat hónapja figyelte már Thomast, de ez sem volt elég ahhoz, hogy valamiféle végső következtetésre juthatott volna vele kapcsolatban.
Mióta a fiú fölöltötte a sárkánytól kapott fegyverzetét, mesés erejű harcos lett belőle. És a fiú... nem, a fiatalember testesebb lett, annak ellenére, hogy nemegyszer szűkében voltak az élelemnek. Arcvonásai most különös metszésűek lettek, az orra kissé elvékonyult, kifinomult, a homloka íveltebb, a szeme mélyen ülő. Még mindig Thomas volt, de mégsem egészen, mintha valaki másnak az arcvonásait viselné.
Dolgan nagyot szívott pipájából. Elnézte a fehér tabardot, amelyet Thomas hordott. Hétszer volt csatában, és egyetlen folt se esett rajta. Semmi szenny, vér, semmiféle piszok nem fogta meg. Az aranysárkány alakja is éppen olyan fényesen csillogott, mint amikor először kiemelték a ládikából. És így volt ez a pajzzsal is. Számtalan kardcsapás érte, de nem látszott rajta semmi sérülés. A törpök óvatosan kezelték ezeket a dolgokat, mert a fajtájuk ősidők óta foglalkozott mágikus erejű fegyverek készítésével. Ez azonban valami más volt, és inkább vártak, míg meglátják, mivé alakul, hogy majd akkor ítélkezzenek fölötte.
Miután befejezték szerény ebédjüket, az egyik törp, aki a táborszélén őrködött, megjelent a barlang előtti tisztáson.
– Valaki jön – jelentette.
A törpök felkapkodták fegyverüket, és készenlétben vártak. A furcsa fegyverzetű tsurani katonák helyett azonban egyetlen férfi lépett ki a fák kézül a nataliak szürke köpenyében és tunikájában. Egyenesen kisétált a tisztás közepére, és miután több napon át futva tette meg az utat a nyirkos erdőkben, mikor megszólalt, a hangja érthetően rekedten hangzott.
– Üdvözöllek, Dolgan a Szürke Tornyok hegyei közül.
– Légy üdvözölve, Grimsworth, Nataiból – lépett előre Dolgan. Mióta az ellenség elfoglalta Walinor szabad városát; a natali katonák felderítő és futárszolgálatot tátnak el. A katona odasétált a barlang bejáratához, és miután kapott egy tányér levest, leült.
– Mi újság? – érdeklődött Dolgan.
– Attól tartok, semmi jó – felelte a natali katona két nyelés között.
– Az ellenség keményen tartja a vonalait a völgytől északkeletre, LaMut felé. Walinort a hazulról szállított új csapatokkal erősítették meg, és úgy nyúlnak be a Szabad Városok és a Királyság közé, mint egy ék. Két hete jöttem el, addig háromszor törtek rá a királyi csapatok központi táborára, és azóta, ki tudja még hányszor. Zaklatják a crydee-i őrjáratokat és megbíztak, mondjam meg nektek, hogy szerintünk hamarosan a ti földjeiteket is megtámadják.
Dolgan döbbenten nézett rá.
– Ezt miből gondolja a herceg? Az előőrseink nem tapasztalták, hogy a tsuranik tevékenysége nőtt volna errefelé. Ami járőrt kiküldenek ellenünk, azt mind visszaverjük. Mindenképpen az az érzésünk, hogy békén hagynak bennünket.
– Én nem vagyok olyan biztos benne. Hallottam, hogy Kulgan, a varázsló szerint a tsuranik ércet keresnek a bányáitokban, csak azt nem tudom, miért. Akárhogyan is, ezt mondta a hercegek. Azt hiszik, hogy a völgy felőli bányabejáratot támadják meg. Meg kell mondanom azt is, hogy valószínűleg újabb tsurani csapatok érkeznek a völgy déli végébe. Északon nem volt nagyobb offenzíva, csak kisebb portyázásokról tudunk. Mindenesetre azt teszel, amit jónak látsz – mondta a futár, és most már teljes odaadással esett neki a húsnak.
Dolgon elgondolkodott.
– És mondd, Grimsworth, mi újság a tündéknél?
– Nem sok. Mióta az idegenek megtámadták a tündeerdők déli szakaszát, el vagyunk vágva tőlük. Az utolsó tündefutár több mint egy héttel azelőtt jutott át, hogy én eljöttem. A legutóbbi hírek szerint a barbárokat a Crydee folyó gázlójánál megállították, ott, ahol a folyó átszeli az erdőt.
– Olyan hírek is vannak, hogy valami idegen teremtmények is harcolnak a betolakodók oldalán. De amennyire én tudom; ezeket csak néhány lerombolt és felégetett falu népe látta, úgyhogy nem sok hitelt adok ezeknek a mendemondáknak.
– Van viszont egy másik érdekes hírem. Úgy látszik, egy yaboni őrjárat szokatlanul nagy ívben kerülte meg a Mennybolt-tavat, és a parton néhány tsurani maradványait találták – láthatóan egy manóbanda fosztogatott arrafelé, az Északi-felföldtől délre. Ha ez igaz, akkor legalább az északi határok miatt nem kell aggódnunk. Talán elintéződik a dolog azzal, hogy azok egymás ellen csatáznak és bennünket addig békén hagynak. .
– Vagy együtt indulunk el ellenük – mondta Dolgan. – Bár ezt nem tartom valószínűnek, mert a manók általában előbb gyilkolnak, aztán tárgyainak.
Grimsworth mély torokhangon felnevetett.
– Valahogy úgy is illenék, hogy ez a két véreskezű banda egymásnak essen.
Dolgan rábólintott. Remélte ugyan, hogy Grimsworthnek igaza van, de nyugtalanul gondolt az Északi Nemzetekre – ahogy a törpök általában a felföldieket emlegették –, mert félő volt, hogy végül azok is csatlakoznak a támadókhoz.
Grimsworth a keze fejével megtörölte a száját.
– Csak erre az egy éjszakára maradok nálatok, mert ha biztonságban szeretnék átjutni a vonalaikon, akkor igyekeznem kell. Néha egészen a tengerpartig elküldik az őrjáratokat, és sokszor napokra elzárják a világtól Crydee-t. Egy kis időt náluk töltök majd, azután elindulok a herceg táborába vezető hosszú útra.
– Visszajössz még hozzánk? – kérdezte Dolgan.
A futár elmosolyodott. Fogsora fehéren villant elő sötét arcából. – Talán, ha az istenek jók hozzám. Ha nem én, akkor a testvéreim közül valaki. Lehet, hogy Hosszú Leonnal találkoztok majd, mert őt küldték Elvandarba, és ha minden jól megy, talán eljön hozzátok is Aglaranna úrnő üzenetévei. Jó lenne tudni, mi újság a tündéknél.
A tündekirálynő neve hallatára Thomas felkapta a fejét mélázásából. Dolgan a pipáját szívta, és bólogatott. Grimsworth odafordult Thomashoz. Most első ízben szólította meg közvetlenül.
– Üzenetem van a számodra Borric úrtól, Thomas. – Grimsworth volt az első, aki annak idején elvitte a hírt a törpöktől, hogy Thomas él és jól van. Akkoriban Thomas szeretett volna visszamenni Grimsworth-szel a Királyságba, a csapatához, de a natali futár nem akarta magával vinni, mert azt mondta, a lehető leggyorsabban és észrevétlenül kell haladnia. – A herceg örül a jó szerencsédnek és a jó egészségednek – folytatta Grimsworth –, de szomorú hírt is hozok tőle. Barátod, Pug, a tsurani tábor elleni első portyán fogságba esett. Borric úr együttérez veled bánatodban.
Thomas szó nélkül felállt. Bement a barlangba és leült. Néhány percig olyan mozdulatlan volt, mint a sziklák körülötte, aztán remegni kezdett a válla, remegése egyre fokozódott, s végül egész teste olyan hevesen rázkódott, hogy a fogai is összekoccantak, mintha dideregne. Aztán kicsordultak a könnyei, végiggördültek arcán, és iszonyú fájdalom szorította össze a torkát, a mellkasát. Majd, ahogy a fájdalom már szinte elviselhetetlenné vált, valahol az énje legmélyén a szomorúság izzó kínja hideg dühhé fagyott benne.
Mikor megint előjött, és megjelent a tűz mellett, Dolgan, Grimsworth és a többiek is meghökkenve kapták fel a fejükét.
– Légy olyan jó, és mondd meg a hercegnek, köszönöm, hogy gondolt rám! – fordult a futárhoz.
– Megmondom – bólintott Grimsworth. – De azt hiszem, a legokosabb az lenne, ha most elindulnál, amennyiben haza akarsz jutni Crydee-ba. Biztos vagyok benne, hogy Lyam herceg jó hasznát venné a kardodnak.
Thomas elgondolkodott. Jó lenne viszontlátni az otthont, gondolta, de ott a várban megint csak egyszerű inasgyerek lenne, mint a többi, akkor is, ha fegyvert viselne. Megengednék, hogy harcoljon, ha megtámadják a várat, de azt biztosan nem hagynák, hogy portyázásokban is részt vegyen.
– Köszönöm, Grimsworth, de maradok. Sok tennivaló akad még itt, és ki akarom venni mindenből a részemet. Megkérnélek, add át az üzenetemet apámnak és anyámnak, hogy jól vagyok és sokat gondolok rájuk. – Aztán leült, és hozzátette. – Ha a sors úgy akarja, hogy visszatérjek Crydee-ba, vissza fogok térni.
Grimsworth szúrós szemmel nézett rá. már-már válaszolt valamit, de aztán látta, Dolgan tagadóan ingatja a fejét. Valami különös dolog folyik itt, és Dolgan szerint helyesebb, ha nem kutat utána, gondolta, és meghajolt a törpök főnökének bölcsessége előtt.
Vacsora után őröket állítottak, és a társaság alváshoz készült. Ahogy a tűz elhamvadt, Thomas fülében ismét felhangzott a földöntúli muzsika, és szeme előtt megjelentek a reszketeg árnyak. Mielőtt az álom erőt vett volna rajta, tisztán kirajzolódott előtte egy alak, aki távolabb állt a többitől: kegyetlen arcú, hatalmas termetű férfi, fehér tabardban, a tabardon az aranysárkány hímzett képévet.
Thomas hátát a falnak vetve állt a föld alatti folyosóban. Mosolygott, kegyetlen, borzasztó mosollyal. A szeme tágra nyitva, a szemgolyója fehéren villogott halványkék írisze körül. Szinte görcsbe merevedve, mozdulatlanul állt. Az ujjait hol szétnyitotta, hol ökölbe szorítatta fehérarany kardja markolatán.
Képek vibráltak a szeme előtt: magas, kecses emberek sárkányháton lovagoltak és föld alatti termekben laktak. Szellemfüleivel hallotta halk zenéjüket és furcsa beszédüket. Egy régen kihalt faj szólt hozzá, nagyhatalmú nép: ők készítették fegyvereit, amelyeket sose szántak közönséges ember használatára.
A látomások egyre sűrűbben jelentkeztek. Többnyire függetleníteni tudta magát tőlük, de amikor érezte, hogyan gerjed fel benne a harci vágy, mint most is, a képek három dimenziót öltöttek, színessé váltak és beszéltek hozzá. Erőlködött, hogy hallja, mit mondanak: halkan beszéltek, de majdnem megértette őket.
Megrázta a fejét, és visszakényszerítette magát a jelenbe. Körülnézett a sötét járatban. Már cseppet sem lepte meg, hogy lát a sötétben. A keresztfolyosóban jelt adott Dolgannak, aki tíz méterre tőle nyugodtan várt, készenlétben embereivel. Egy intéssel jelezte, hogy látta Thomas jelzését. A hosszú folyosó mindkét végén hatvan törp várt; hogy a csapdát lezárja. Arra a maroknyi társukra vártak, akik a tsurani katonák elől futva csalogatták csapdába az ellenséget.
Dübörgő léptek zaja riasztotta fel őket. Egy pillanat, és a lárma összekeveredett a fegyverek csattogásával. Thomas izmait megfeszítve várt. Néhány törpöt már látott, amint hátvédharcot vívnak, de mikor az oldalfolyosók mellett elhátráltak, semmivel sem árulták el, hogy tudják: testvéreik mindkét oldalon ott várakoznak.
Ahogy az első tsurani harcos megjelent előtte, Thomas felkiáltott:
– Most! Rajta! .- azzal előreugrott. A folyosó hirtelen megtelt forgolódó, vagdalkozó alakokkal. A tsuranik többnyire hosszú, kétélű kardokkal voltak felfegyverezve, ami nem igazán alkalmas a közelharcra, míg a törpök szekercét és pörölyt lengettek nagy gyakorlattal. Thomas is vagdalkozott, és több tsurani harcost megölt. A lobogó fáklyák őrült, táncoló árnyakat festettek a folyosó falára, mindenki látását megzavarva.
A tsurani katonák mögül most egy kiáltás harsant fel, mire az idegenek hátrálni kezdtek a folyosóban. Akik pajzsot viseltek, most előbbre léptek és falat alkottak, amely felett használhatták a kardjukat, viszont a törpök nem tudtak olyan messzik kinyúlni, hogy kárt tegyenek bennük. Valahányszor egy törp rájuk támadt, a pajzsfal megtorpant, és a támadásra kardcsapások válaszoltak. Az ellenség közben lépésről lépésre hátrált.
Thomas előbbre lépett. Az ő karja elég messze ért, hogy a pajzstartókat elérje. Kettőt levágott közülük, de ahogy azok elestek, máris újak foglalták el a helyüket. Ennek ellenére a törpök sikerrel szorították vissza őket.
Így hátrálva egy tágas barlangba értek, annak is a legalsó szintjére. Thomas és társai látták, hogy a tsuranik gyorsan összegyűlnek a barlang közepén, és kört alkotnak pajzsaikkal. A törpök egy pillanatra megálltak, aztán megrohamozták a tsurani állásokat.
Thomas a szeme sarkából valami villanást látott, valami halvány mozgást. Felnézett a felsőbb sziklapárkányokra. A sötétben nem lehetett semmit sem tisztán látni, de valami hirtelen érzés vészt jelzett benne.
– Figyeljetek az ellenség mögé! – kiáltotta.
A legtöbben már nekirontottak a pajzsfalnak, és túlságosan el voltak foglalva, semhogy figyeltek volta rá, de néhányan a közelben felhagytak a harccal, és felnéztek. Valaki Thomas mellett felkiáltott.
– Föntről!
Föntről fekete alakok özönlöttek lefelé, mintha a sziklafalon ereszkedtek volna le: emberforma alakok rohantak a magasabb szintekről vezető ösvényeken. A felsőbb szinteken fények tűntek fel a tsurani harcosok felett, lámpások redőnye nyílott, fáklyák fénye lobbant.
Thomas döbbenten állt. A néhány életben maradt tsurani mögött újabb alakok tűntek fel a barlang közepén, a fenti nyílásokból bújtak elő, nyüzsögtek, mint egy hangyaboly, s valóban hasonlítottak a hangyákhoz, de egyenes derékkal álltak két lábon, emberei karjuk volt, és a kezükben fegyver. Az arcuk rovararc, nagy, öszszetett szemük és nagyon emberszabású szájuk volt. Hihetetlen gyorsasággal mozogtak, bukdácsoltak előre, és sújtottak le a törpökre, akik, bármennyire is meglepődtek, habozás nélkül viszonozták a csapásokat, és szabályos ütközet alakult ki közöttük.
A harc egyre hevesebben dúlt. Thomas nemegyszer több ellenféllel is szembekerült, tsuranikkal, szörnyekkel, vagy ezzel is, azzal is. A szörnyetegek kétségtelenül értelmes lények voltak, mert szervezetten harcoltak, és nem emberi hangjukon – nyilván tsurani nyelven – beszéltek is.
Thomas lekaszabolt egy szörnyeteget, és felnézett. Látta, hogy odaföntről újabb harcoshullám érkezik.
– Hozzám! Ide hozzám! – kiáltotta. A törpök feléje küzdötték magukat, majd amikor a többség a közelében volt, felhangzott Dolgan kiáltása.
– Vissza! Visszavonulunk! Túl sokan vannak!
A törpök lassan a bal folyosó felé húzódtak, arra, ahonnan a barlangba beléptek, és ahol viszonylag biztonságban voltak, mert egyszerre csak két-három szörnyeteggel vagy tsuranival kellett szembeszállniuk, és remélhették, hogy a bányajáratokban előbb-utóbb lerázhatják őket. A tsuranik és szövetségeseik, látván, hogy a törpék hátrálnak, még dühödtebben támadtak. Thomas, mikor észrevette, hogy a szörnyetegek egy csoportja a törpök menekülési útvonalát készül elvágni, előreugrott, ajkáról különös harci kiáltás tört elő, szavak, amelyeket maga sem értett, aranykardja felvillant, és egyetlen csapással leterítette az egyik különös teremtményt. Egy másik pallossal támadt rá, de csapását felfogta pajzsával – egy átlagos kar eltört volna az ütés erejétől –, a pallos éle zengve csattant a fehér pajzson, a szörnyeteg hátrált, újra lesújtott, Thomas megint felfogta ütését, majd nyakára sújtott, és egyetlen lendületes csapással levágta a fejét. A szörnyeteg teste egy pillanatra megmerevedett, aztán Thomas lábához zuhant. Thomas átugrott rajta. Három meglepett tsurani előtt termett, az egyik kezében két lámpás, a másik kettő kezében fegyver: Mielőtt a lámpás férfi eldobhatta volna lámpáit, Thomas megölte a két fegyverest, a hármadik akkor halt meg, amikor megpróbálta kihúzni hüvelyéből a kardját.
Thomas pajzsa lazán lógott a kaján. Felvette az egyik lámpást. A törpök azoknak a holttestén botladoztak, akiket ő ölt meg az előbb. Többen sebesült társukat cipelték. Egy maroknyi törp, élükön Dolgannal, sakkban tartotta az ellenséget, amíg a többi sikeresen visszavonult. A sebesültszállítók elsiettek Thomas előtt.
Egy törp, aki a harc során visszamaradt a folyosóban, most, mikor látta, hogy társai visszavonulnak előbbre lépett. Fegyver helyett két, folyadékkal teli, dagadó bőrtömlőt cipelt. A hátvédet is visszaszorították a menekülést jelentő folyosó felé, miközben néhány tsurani két ízben is megpróbálta bekeríteni őket és elszakítani a többitől, de Thomas mindhét alkalommal megvillogtatta kardját és lekaszabolta őket. Mikor Dolgan és az emberei megálltak a szörnyetegek holtteste mellett Thomas odakiáltott nekik:
– Legyetek ugrásra készen! – azzal elvette a törpétől a két bőrtömlőt. – Rajta! – kiáltotta.
Dolgon és társai hátraugrottak, a tsuranik ott maradtak állva a hullahegy másik oldalán. A törpök nyomban berohantak a folyosóra, és Thomas a bőrtömlőket ráhajította a hullákra. Eddig roppant óvatosan kezelték őket, mert a legkisebb ütődésre is kirepedtek. Mindkettőben nafta volt, amit a törpök a hegyek alatti mély, fekete tavakból merítettek. Kanóc nélkül is égett, nem úgy, mint az olaj.
Thomas most magasra emelte a lámpást, és belevágta a lobbanékony folyadék alkotta pocsolyába. A tsuranik haboztak, de amikor a lámpás összetört, elindultak előre. Fehér forróság villant a folyosó torkolatában, amint a nafta lángra lobbant. A törpöket elvakította a fény, de közben hallották az égő tsurani katonák sikoltozását. Amikor tisztult a levegő, csak egy alak sétált a folyosóban. Thomas alakja rajzolódott ki feketén a láng fehér tengerében.
Amikor odaért a törpökhöz, Dolgan megjegyezte:
– A nyomunkban lesznek, mihelyt a lángok elhamvadnak.
Végigsiettek egy sor folyosón, igyekeztek vissza a bánya bejárata felé, a hegyek nyugati oldalára. Egy rövid szakasz után Dolgan megállította a csapatot. Mozdulatlanul füleltek a csendes folyosóban. Egyikük lehasalt a földre és a padlóra szorította a fülét, de nyomban fel is ugrott.
– Jönnek! A hangok alapján több százan és szörnyetegek is! Úgy látszik, általános támadásra készülnek.
Dolgan létszámellenőrzést tartott. A százötven törp közül, akik a harcot megkezdték, csak körülbelül hetvenen álltak ott, azok közül is tizenkettő sebesült. Remélhették, hogy akadt, aki más folyosókon el tudott menekülni, de pillanatnyilag valamennyien veszélyben forogtak.
Dolgan gyorsan döntött.
– Az erdőt kell elérnünk. – Azzal futólépésben elindult, csapata követte. – Egy másik biztos helyet kell keresnünk – mondta futás közben. – Talán a legjobb lenne megpróbálnunk a Kőhegyet. Az itteni falvak biztonságosak, csak éppen nem lesz bázisunk, ahonnan harcolhassunk, mert gondolom a tsuranik hamarosan kezükbe kaparintják ezeket a bányákat. Azok a szörnyetegek jól küzdenek sötétben is, és ha sok van belőlük, kitúrhatnak bennünket a mélyebb járatokból.
Thomas bólintott, de képtelen volt megszólalni. Egész belseje izzott a tsuranik elleni gyűlölet hideg tüzétől. Feldúlták a hazáját, rabságba hurcolták szíve szerinti testvérét, és most sok törp barátja fekszik holtan a hegy alatt, miattuk. Komor arccal, némán megfogadta, hogy kerül amibe kerül, elpusztít minden betolakodót.
Óvatosan mozogtak a fák között, a tsuranik nyomait figyelték. Hat nap alatt háromszor ütköztek meg velük, és a törpök létszáma ötvenkettőre csökkent. A sebesülteket a magaslati falvak viszonylagos biztonságába szállították, miután nem volt valószínű, hogy a tsuranik odáig követik őket.
Most a tündeerdőségek déli határához közeledtek. Először megpróbáltak keletnek fordulni, a hágó felé, hogy utat keressenek a Kőhegyhez, de az úton sűrűn álltak a tsurani táborok, őrjáratok cirkáltak, és ez egyre északabbra kényszerítette őket. Végül úgy döntöttek, hogy megpróbálnak eljutni Elvandarba, ahol megpihenhetnek a hosszú menekülés után.
Egy felderítő tért vissza közéjük.
– Tábor a gázlónál – mondta halkan.
Dolgan eltöprengett. A törpök nem tudtak úszni, és így a folyón mindenképpen egy gázlónál kell átkelniük. Valószínűnek látszott, hogy a tsuranik ellenőrzésük alatt tartanak minden gázlót ezen az oldalon, tehát olyan helyet kell keresniük, amelyet nem őriznek, ha egyáltalán létezik olyan.
Thomas körülnézett. Már majdnem besötétedett, és ha a tsurani vonalakhoz ilyen közel át akarnak osonni a folyón, legcélszerűbb, ha sötétben próbálják meg. Thomas suttog közölte ezt Dolgannal, aki egyetértően bólintott rá. Jelezte az előőrsnek, hogy induljanak el, és keressenek alkalmas helyet, ahol meghúzhatják magukat.
Rövid várakozás után a katona azzal tért vissza, hogy talált egy ligetet, hol egy üreges sziklában megvárhatják az éjszakát. A jelzett helyen egy talán négy méter magas, a tövénél nyolc-tiz méter széles gránittömb emelkedett ki a földből. A bokrok mögött találtak egy barlangot, amelyben úgy-ahogy elfértek. Alig két méter széles volt; de meredeken lejtett, és legalább tíz-tizenkét méter mélyen nyúlt a sziklatömb alá Mikor valamennyien biztonságban bepréselődtek, Dolgan megjegyezte:
– Valamikor ezt a barlangot elönthette a folyó – nézzétek, alul egészen simára csiszolódott. Kissé szűken ugyan, de egy darabig biztonságban leszünk.
Thomas alig hallotta, mit beszél, mert megint lidércképeivel hadakozott, csatázott az ébren álmodás ellen. Ha lehunyta a szemét, megjelentek előtte a képek, és felhangzott a halk muzsika.
Gyors győzelem volt. Ashen-Shugar elmélázott. Valami zavarta a Sasfészek urát. Ajkán még érezte Algan-Kokoon, a Szelek Völgyének zsarnoka sós vérét, akinek hitvesei most Ashen-Shugar asszonyai, és mégis, valami hiányérzete volt.
A mordel táncosokat nézte, akik tökéletes, ütemes mozgásukkal szórakoztatták. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Nem, a hiányt Ashen-Shugar valahol sokkal mélyebben érezte.
Alengwan, Ashen-Shugar legújabb kedvence, akit a tündék hercegnőjüknek neveztek, ura óhaját lesve ült a trónja mellett. Ő a távolba nézett. A testi vágyak az utóbbi időben elmúltak, az ágy gyönyörei csakúgy, mini a gyilkolásé. Most ezen a meghatározhatatlan érzésen töprengett, furcsa fantom-érzés volt, valahol a lelke legmélyén. Felemelte a kezét. A táncosok a földre borultak, homlokukat a kőpadlóra szorították. A muzsikusok az ütem közepén abbahagyták a zenét, és a barlangban néma csend támadt. Egy intéssel elbocsátotta őket, azok kimenekültek a barlangból, elfutottak a hatalmas arany sárkány, Shuruga mellett, aki türelmesen várt urára.
– Thomas – hallatszott a hang.
Thomas hirtelen kinyitotta a szemét. Dolgon keze a karján pihent.
– Itt az idő. Éjszaka van. Elaludtál, legényke.
Thomas megrázta a fejét, hogy elhessegesse a tétova látomásokat. A gyomra görcsbe szorult, amint a harcos fehérbe-aranyba öltözött alakja egy utolsó villanással elenyészett.
Ő is kimászott a többiekkel a szikla alól, és tovább indultak a folyó felé. Az erdőben néma csend volt, mintha még az éjszakai madarak is vigyáztak volna, hogy el ne árulják hollétüket.
Akadálytalanul értek el a folyóhoz, csak egyszer kellett fekve rejtőzniük, mikor egy tsurani őrjárat haladt el a közelükben. A patak mentén vonultak, az előőrs egyik tagja néhány perc múlva hátraszólt.
– Egy homokpad nyúlik át a folyón.
Dolgan helyeslően bólintott. A törpök némán vonultak tovább, majd sorban elindultak át a folyón. Thomas és Dolgan megvárta, amíg a többiek befejezték az átkelést. Amikor az utolsó törp is belépett a vízbe, egy kiáltást hallottak, mintha valaki kérdezett volna valamit. A törpök mozdulatlanná dermedtek. Thomas gyorsan pár lépést tett előre, és sikerült meglepnie egy tsurani katonát, aki megpróbálta megállapítani, kik ők. Thomas leütötte; de a férfi felkiáltott, mire a közelben általános kiáltozás támadt.
Thomas látta, hogy egy lámpás fénye közeledik sebesen feléjük. Megfordult. Mikor meglátta Dolgant a parton, rákiáltott.
– Menekülj! A nyakunkon vannak!
Néhány törp tétován ácsorgott, mikor Thomas és Dolgan is belevetették magukat a vízbe. Hideg volt, és a sodra sebes a homokpad felett. Thomasnak jól meg kellett vetnie a lábát, miközben átlábalt rajta. Neki a víz csak a derekáig ért, de a törpök majdnem nyakig merültek benne. Az biztos volt, hogy a vízben nem fognak tudni harcolni.
Amikor az első tsuranik beleugrottak a vízbe, Thomas szembefordult velük, hogy visszatartsa őket, amíg a törpöknek biztosítja a menekülést. Két tsurani támadt rá, mindkettőt megölte. Még néhányan utánuk ugrottak a vízbe, Thomas csak egy pillantást tudott vetni a törpök felé. Már majdnem elérték a túlsó partot. Dolgant is látta, a lámpások fényénél is észrevette, hogy a tehetetlenség érzése ül a főnök arcán.
Thomas ismét rátámadt a tsurani katonákra. Négyen vagy öten állták körül, és a fiú erejéből épp csak arra futotta, hogy távoltartsa őket. Amint támadni próbált, lyuk maradt a védekezésén, és csak nagy nehezen sikerült elhárítania az onnan érkező csapást.
A hangzavar egyre erősödött, és Thomas tisztában volt vele, hogy csak percek kérdése, és a túlerő legyűri. Megfogadta, hogy drágán adja az életét, s nyomban lesújtott egy tsuranira, akinek kettéhasította pajzsát és eltörte karját. A katona egyetlen kiáltással összeroskadt.
Aztán éppen csak sikerült kivédenie egy vágást, amikor valami elsüvített a füle mellett, és egy tsurani egy jajkiáltással elvágódott. A melléből hosszú nyílveszsző állt ki. A levegőben csak úgy záporoztak a nyilak. Jónéhány tsurani elesett, a maradék pedig hátrálni kezdett. Akik a vízbe gázoltak közülük, mind elpusztultak.
Valaki felkiáltott.
– Gyorsan emberek! Perceken belül viszonozzák. a nyilainkat! – És mintegy a figyelmeztetés igazolására az ellenség felől egy nyílvessző süvített el Thomas arca előtt. Thomas sietve elindult a túlsó part, a biztonság felé. Egy újabb tsurani nyíl a sisakját érte. Megbotlott, s amint felegyenesedett, az újabb nyílvessző most a lábába fúródott. Előrebukott. Pontosan érezte maga alatt a patakmeder nyirkos homokját. Kezek nyúltak érte, feljebb vonszolták a partra.
Szédült. Mintha valami körülfolyná, úszott. Valaki azt mondta:
– Mérgezik a nyilaikat. Muszáj... – a többi hang elveszett az öntudatlanság sötétjében.
Thomas kinyitotta a szemét. Egy pillanatig fogalma sem volt, hol van. A fejét könnyűnek érezte, de a szája kiszáradt. Egy arc hajolt föléje, egy kéz megemelte a fejét, és vizet tartott a szájához. Hatalmasat kortyolt belőle. Nyomban jobban érezte magát. Kicsit elfordította a fejét. Két férfi ült mellette. Egy pillanatra megijedt, hogy fogságba esett, aztán látta, hogy a két férfi sötétzöld bőrtunikát visel.
– Nagyon beteg voltál, Thomas – jegyezte meg az egyik, aki vizet adott neki. Thomas ekkor jött rá, hogy a két féri tünde.
– Dolgan?- kérdezne rekedten.
– Úrnőnk tanácskozásra hívta a törpöket. Azt nem mertük megkockáztatni, hogy téged is megmozgassunk, mert féltünk a méreg hatásától. A mérget, amelyet az idegenek használnak, nem ismerjük, de gyorsan öl. Akit megsebez, kezeljük, ahogy tudjuk, de rendszerint hiába, mert meghalnak.
– Mióta vagyok beteg? – kérdezte, és érezte, hogy lassan visszatér belé az erő.
– Három napja. Mikor kihalásztunk a vízből, élet és halál közt lebegtél. Olyan messzire hoztunk el a folyótól, amennyire csak mertünk.
Thomas körülnézett. Megállapította, hogy levetkőztették, pokróccal betakarták, és egy faágakból összetákolt, védett kis kunyhóban fekszik. Melegedő étel szagát érezte, és látta a fazekat, amelyből az ínycsiklandozó illat áradt. Vendéglátója észrevette pillantását, és intett, hogy vigyenek oda neki egy tál ennivalót.
Thomas felült. Egy pillanatra megszédült. Jókora karéj kenyeret kapott kanál helyett. A leves ízletes volt, és minden falattal erősebbnek érezte magát. Evett, s közben megnézte, kik ülnek körülötte. Két hallgatag tünde kifejezéstelen arccal nézte, csak az mutatta némi jelét a vendégszeretetnek, aki az előbb szólt hozzá.
– Mi van az ellenséggel? – fordult hozzá Thomas.
A tünde elmosolyodod.
– Az idegenek még mindig félnek átkelni a folyón. Itt a mi mágiánk erősebb, itt elveszettnek érzik magukat, megzavarodnak. Egy sem tért még vissza közülük a másik partra, akinek sikerült átjutnia hozzánk.
Miután evett, Thomas meglepően jól érezte magát. Megpróbált felállni, és megállapította, hogy éppen csak egy kicsit tántorodott meg. Néhány lépés után az ereje teljesen visszatért, és megállapította, hogy a lábának sincs semmi baja. Egy darabig nyújtózkodott, hogy tagjai merevsége oldódjék, miután három napig feküdt mozdulatlanuk, aztán felöltözött.
– Te Calin herceg vagy. Emlékszem rád a herceg udvarából.
Calin rámosolygott.
– Te pedig a crydee-i Thomas vagy, bár egy év alatt sokat váltod. Ezek itt Galain és Algavin. Ha úgy érzed, elég erős vagy, csatlakozhatunk a barátaidhoz a királynő udvarában.
– Gyerünk – mondta vidáman Thomas.
Összeszedték a holmijukat, és elindultak. Eleinte lassan mentek, bőven adtak Thomasnak időt, hogy ki ne fulladjon a sietségtől. Amikor látták, hogy bírja az iramot, szaladni kezdtek A fiatalember, bár teljes fegyverzetben követte őket, könnyedén lépést tartott velük. A tündék értetlenül néztek egymásra.
Majdnem egész délután futottak. Aztán egy helyen megálltak. Thomas körülnézett.
– Micsoda gyönyörű hely!
– A fajtádból a legtöbben nem értenének veled egyet, ember – jelentette ki Galain. – Az ő szemükben az erdő ijesztő, tele furcsa alakokkal, rémisztő zajokkal.
Thomas felnevetett.
– A legtöbb embernek nincs fantáziája; vagy túl sok van. Az erdő csendes, békés. Ez a legbékésebb hely, ahol valaha is jártam.
A tündék nem szóltak semmit, csak Calin arcán látszott egy pillanatra valami meglepetésféle.
– Jobb lesz,. ha továbbindulunk – javasolta –, hogy sötétedés előtt odaérjünk Elvandarba.
Besötétedett, amikor egy tágas tisztásra értek. Thomas megállt, és földbe gyökerezett lábbal bámult. A tisztást hatalmas, égbe nyúló fák szegélyezték, faóriások, amelyek mellett még a legterebélyesebb tölgy is eltörpült volna. Kecsesen ívelő, ágakból font hidak kötötték össze őket, és a hidak pallóján tündék sétálgattak egyik fáról a másikra. Ahogy Thomas felnézett, a fák törzse mintha elveszett volna az ágak és falevelek tengerében. A fák levele sötétzöld volt, de itt-ott akadtak arany, ezüst, sőt fehér levelű fák is. De minden levél fényesen csillogott, és az egész környék valami halvány fényben úszott, Thomas kíváncsi lett, vajon létezik-e ezen a helyen teljes sörétség.
Calin a fiú vállára tette a kezét.
– Elvandar – mondta.
Keresztülsiettek a tisztáson. Thomas ekkor látta, hagy a tündék élőfa-városa jóval nagyobb, mint amekkorának képzelte. A szélrózsa minden irányban kiterjedő település átmérője legalább egy mérföld lehetett. Varázslatos hely. A csodálkozás izgalma különleges ujjongással töltötte el.
Egy fa oldatába vésett lépcső kanyargott fel az ágak közé. Elindultak felfelé. Thomas olyan örömet érzett, mintha a csaták vad indulata most ugyanolyan erővel alakult volna át valami szelíd, harmonikus érzéssé benne.
Míg felfelé kapaszkodtak a szélesen kinyúló ágakon, amelyek a tündék számára útként szolgáltak, mindenfelé férfiakat és nőket láttak sétálgatni. Sok férfi viselt harcias bőrruhát, mint az ő kísérői is, mások hosszú, kecses köntöst hordtak, vagy fényes, tarka tunikát. A nők mind gyönyörűek voltak. Hajukat leeresztve viselték, nem úgy, mint Crydee hercegi udvarában a hölgyek. Amint elsétáltak mellettük, Thomas látta, hogy soknak a ruháján ékszerek csillognak. A nők is mind magas növésűk és kecses mozgásúak voltak.
Az egyik hatalmas faághoz érve leléptek a lépcsőről. Calin már éppen figyelmeztetni akarta, hogy ne nézzen le, mert tudta, hogy az emberek nehezen szokják meg a magas ösvényeken járást, de Thomas megállt az ág szélén, és tökéletesen zavartalanul, a szédülés legcsekélyebb jele nélkül nézett lefelé.
– Csodálatos hely – mondta. A három tünde kérdő pillantást veteti egymásra, de nem szóltak semmit.
Továbbindultak. Az ágak egy kereszteződésénél két tünde kísérőjük letért az ösvényről, Thomas csak Calin társaságában ment tovább. Egyre mélyebben hatoltak be a sűrűbe a faágúton, Thomas éppen olyan biztos lábbal, mint a tünde, míg egy széles nyíláshoz nem értek. Itt a fák körben álltak, és köztük a térség mintegy tisztást képzett. Itt tartotta a tündekirálynő udvarát. Száz meg száz ág találkozása alkotott széles emelvényt. Aglaranna udvarnépe körében ült fa trónusán. Egyetlen ember, egy natali futár állt a királynő mellett, fekete bőre megcsillant az éjszaka fényében. Thomas még nem látott nála magasabb termetű férfit, és a crydee-i fiatalember nyomban tudta, hogy ez nem lehet más, mint hosszú Leon – az a futár, akiről Grimsworth beszélt.
Calin a tisztás közepére vezette Thomast, és bemutatta Aglaranna királynőnek. A királynőn látszott, hogy a fehérbe és aranyba öltözött fiatalember látványa meglepi, de az arca egy pillanat alatt kisimult, és csengő hangon üdvözölte Thomast Elvandarban, felajánlva neki, hogy maradjon, ameddig óhajt.
Mikor Aglaranna elbocsátatta az udvart, Dolgan odament Thomashoz.
– Nos, legényke, örömmel látom, hogy meggyógyultál. Kétséges dolog volt, amikor otthagytunk, nem is szívesen tettem, de gondolom, megértesz, muszáj volt hírt kapnunk a Kőhegy körüli harcokról.
Thomas helyeslően bólintott.
– Természetesen. És mi újság?
– Semmi jó. Attól félek, el vagyunk vágva a testvéreinktől. Azt hiszem, egy darabig itt maradunk a tündéknél, márpedig én nem nagyon rajongok ezekért a magasságokért.
Thomas elnevette magát. Dolgon is elmosolyodott. Ez volt az első alkalom; hogy nevetni hallotta a fiút, mióta az felöltötte a sárkány fegyverzetét.
16.
A társszekerek nagyokat nyögtek súlyos terhük alatt.
Ostorok pattogtak, kerekek nyikorogtak, nagy testű ökrök vonszolták terhüket lefelé, a tengerpart felé. Arutha, Fannon és Lyam a várból a tengerpartra haladó szekerek védelmére kirendelt katonák élén lovagoltak. A szekerek mögött tépett városlakók csoportja vonult. Volt, aki a hátán cipelte motyóját, mások kis kocsit húztak, úgy követték a herceg fiait a várakozó hajók felé.
Ahogy a város felé vezető útról lefordultak, Arutha felmérte a pusztulás jeleit. Crydee-t, az. egykor virágzó várost, most csípős, kékes füst borította. A reggeli csendben csak kalapácsok és fűrészek zaja hallatszott, amint a mesterek igyekeztek helyrehozni, amit lehetett.
A tsuranik két napja naplementekor támadtak, átszáguldottak a városon, legyűrték a néhány fős őrséget, még mielőtt a rémült asszonyok, öregek és gyerekek a várbelieket riaszthatták volna. Végigdúlták a várost, a dokkokig meg sem álltak, ott felgyújtottak három hajót, amelyből kettő súlyosan megrongálódott. A sérült hajók már Carse felé úsztak, a még épen maradtak pedig a part mentén a Matrózbánattól északra fekvő öbölbe tartottak.
A tsuranik a kikötő közelében is lángba borították a legtöbb házat, de azokat könnyen rendbe lehetett hozni. A tűz aztán tovább terjedt, és a város központjában okozta a legsúlyosabb károkat. Mire meg tudták fékezni, Crydee egyharmada leégett.
Aruthát még mindig gyötörte a pusztítás emléke. Fanon azt javasolta, hogy a helyőrséget hajnal előtt ne engedjék ki a várból, és Lyam megfogadta az öreg fegyvermester tanácsát. Arutha biztos volt benne, hogy károk javarészét elkerülhették volna, ha azonnal megtámadhatta volna a tsuranikat.
Gondolataiba mélyedve lovagolt a parti úton. Borric herceg, amikor Lyamot a táborába rendelte, érthetetlen módon nem rá bízta a vezetést, hanem a főfegyvermestert jelölte ki a helyőrség parancsnokául De a fiatalabbik herceg azt hitte, Fannon így, Lyam támogatása nélkül kevésbé fogja dirigálni. A fejét rázta, hogy kiverje belőle a bosszúságot. Szerette a testvérét, de azt kívánta, bárcsak nagyobb hajlandóságot mutatna, hogy a sarkára álljon. Amióta a háború elkezdődött, Lyam volt a parancsnok Crydee-ban, de minden döntést Fannon hozott. És most Fannoné a rang is és a döntés joga is.
Lyam lelassította a lovát, és Arutha mellé léptetett.
– Min töprengsz öcsém?
– Csak irigyellek – felelte Arutha halvány mosollyal.
Lyam a legbarátságosabb mosolyával nézett rá.
– Tudom, hogy szeretnél elmenni, de édesapánk parancsa világos. Rád, itt van szükség.
– Mi szükség van rám, ha akármit javasolok, tudomást sem vesztek róla?
– Még mindig bánt apánknak az a döntése, hegy Fannon legyen a helyőrség parancsnoka? – kérdezte békítő hangon Lyam.
– Én most abban a korban vagyok, amelyben te voltál, amikor apám Crydee parancsnokává kinevezett – felelte Arutha hűvösen. – Apánk az én koromban teljes jogú parancsnok volt, nyugat főgenerálisának helyettese, és csak négy év választotta el attól, hogy a Nyugat királyi kormányzójává kinevezzék. Nagyapánk eléggé megbízott benne, hogy korlátlan hatalmú parancsnokká tegye.
– Apánk nem nagyapa, Arutha. Ne felejtsd el, hogy nagyapa olyan korban élt, amikor még háború dúlt Crydee-ban, amikor még folyt az újonnan meghódított országokban a rend helyreállítása. Háborúban nőtt fel. Apánk már nem. Az idők változnak.
– De mennyire hogy változnak, bátyám – mondta szárazon Arutha. – Nagyapánk, mint előtte az ő édesapja is, nem húzódott volna meg biztonságban a falak mögött. Azalatt a két év alatt, amióta a háború elkezdődött, egyetlen nagyobb támadást sem intéztünk a tsuranik ellen. Nem engedhetjük meg, hogy továbbra is ők irányítsák a háború menetét, különken menthetetlenül ők maradnak felül.
Lyam aggódva nézett az öccsére.
– Arutha, én tudom, hogy alig várod, mikor gyötörheted már meg egyszer az ellenséget, de Fannonnak van igaza, amikor nem meri a helyőrségünket kockáztatni. Itt kell kitartanunk, s megvédenünk, amink van.
Arutha gyors pillantást vetett a mögöttük ballagó, lerongyolódott városukra.
– Majd megmondom ezeknek itt mögöttünk, milyen jól meg vannak védve.
– Tudom, hogy engem hibáztatsz, öcsém – mondta Lyam, érezve a keserűséget Arutha hangjában. – Ha a te tanácsodat fogadtam volna el, nem Fannonét...
– Ez nem a te műved volt – ismerte el Arutha szelídebb hangon. – Az öreg Fannon egyszerűen óvatos. És nézete szerint egy katona értékét a szakállában található ősz szálak száma határozza meg.. Én az ő szemében még mindig csak a herceg gyereke vagyok. Attól tartok, hogy mostantól fogva a tanácsaimat igencsak kurtán fogják elintézni.
– Fékezd a türelmetlenségeden, fiatalember – nevetett fel Lyam, – Talán a te merészséged és Fannon óvatossága között találunk majd egy biztonságos középutat.
Arutha számára bátyja nevetése mindig ragályos volt, most sem volt másképp.
– Lehetséges, Lyam – mondta, és ő is felnevetett.
Leértek a tengerpartra, a dereglyékhez, amelyek a menekülőket voltak hivatva kiszállítani a partközelben horgonyzó hajókhoz. A kapitányok nem tértek vissza a partra, amíg nem voltak biztosak abban, hagy a hajójukat nem éri újabb támadás. Így aztán a menekülő városi nép kénytelen volt végigsétálni a parti fövenyen, és férfiak, nők egyaránt a vízben lépdeltek gyalogolva a dereglyékhez. A nagyobb gyerekek vígan úszkáltak közben, az egész csak holmi játékos sport volt a számukra. Sokan viszont könnyek között búcsúzkodtak, mert a férfiak többsége a városban maradt, részben, hogy a leégett otthonát felépítse, részben, hogy katonaként szolgáljon a herceg seregében. A nők, gyerekek s öregek terv szerint a part mentén, lehajóznak majd Tulanba, a hercegség legdélebben fekvő városába, amelynek békéjét egyelőre sem a tsuranik, sem a Zöld Szívben garázdálkodó Fekete Testvériség nem zavarrák meg.
Lyam és Arutha leszállt a nyeregből, és a lovaikat egy katona gondjaira bízták. Figyelték, hogyan rakodják fel a katonák a postagalambok ketreceit különös gondossággal az egyetlen olyan dereglyére, amelyet kihúztak a partra. A madarakat a Sötétség-szorosan át lehajózzák a herceg táborába, azok pedig, amelyeket arra idomítottak, hogy a herceg táborába repüljenek, most útban voltak Crydee felé. Ha megérkeznek, Íjász Martin embereinek és a natali futároknak kevesebb dolguk tesz, mert nem kell annyi üzenetet hordozniuk a herceg tábora és Crydee között. Ez volt az első év, amikor fejlett, a táborban felnevelt galambok álltak rendelkezésre, ennyi időre volt szükség ugyanis, míg kialakult bennük a hazajáró ösztön.
Hamarosan minden csomag és menekülő felkerült a hajókra, ideje volt, hogy Lyamtól is elköszönjenek. Fannon mereven, formálisan búcsúzott, de tartózkodása ellenére is nyilvánvaló volt, hagy az öreg fegyvermester aggódik a herceg idősebb fiáért. Fannonnak nem volt családja: a fiúk szemében serdülő korukban valami nagybácsifélének számított, és emellett ő maga oktatta őket a vívás és a hadviselés tudományára. Formálisan megtartotta alárendelt posztját, de a testvérek mindig érezték az őszinte, személyes vonzalmat.
Amikor Fannon elment, Lyam és Arutha megölelte egymást.
– Vigyázz a húgunkra, Arutha – mondta Lyam.
Arutha megígérte, aztán több szó nem esett köztük. Lyam felugrott a bárkára a galambok mellé. A hajót ellökték a parttól, és Arutha hosszasan elnézte, hogyan válik lassan apró kis ponttá a távolban.
Carline a belső vár déli tornyának a tetején állt, s a látóhatárt kémtelte. Korábban elbúcsúzott Lyamtól, hogy ne kelljen lelovagolnia a tengerpartra. Azt akarta, hogy aggodalmai ne árnyékolják be Lyam örömét, hogy a táborban találkozhat édesapjukkal. Az elmúlt két esztendőben nem egyszer korholta magát efféle érzések miatt. Az emberek körülötte katonák voltak, akiket gyermekkoruk óta harcra neveltek, s ennek folytán naponta kockáztatták az életüket. De mióta eljutott Crydee-ba Pug fogságba esésének a híre, féltette őket.
Valaki a torkát köszörülte, Carline megfordult. Lady Glynis, aki az elmúlt négy évben a hercegnő társalkodónője volt, hatvány mosollyal bólintott a lépcsőre nyíló ajtóban álló jövevény felé.
Az ajtóban Roland állt. Az elmúlt két év alatt nőtt valamit, és most körülbelül akkora volt, mint Arutha. Még mindig vékonydongájú maradt, de fiús arcvonásai már-már férfiassá keményedtek.
– Fenség – mondta mély meghajlással.
Carline egy bólintással viszonozta az üdvözlést, és intett Lady Glynis-nek, hogy hagyja őket magukra. Glynis lesietett a lépcsőn:
– Nem lovagoltál le Lyammal a partra? – kérdezte Carline halkan.
– Nem, fenség.
– De beszéltél vele, mielőtt elment?
Roland megfordult, tekintete a távoli látóhatáron.
– Igen, fenség, bár be kell vallanom, nem örülök, hogy elmegy.
Carline megértően bólintott.
– Mert neked maradnod kell.
– Igen, fenség – bólintott Roland keserűen.
– Miért vagy ilyen szertartásos, Roland? – kérdezte szelíd hangon.
Roland felnézett. A leány a nyári napéjegyenlőség idején töltötte be tizenhetedik életévét. Már nem volt az a nyűgös leányka, aki olyan szívesen rendezett jeleneteket: apránként elgondolkodó, befelé néző, gyönyörű, fiatal nővé serdült. Kevesen voltak a környezetében, akik ne tudtak volna arról, mennyiszer hallatszott sírás lakosztályából, azután, hagy a Puggal kapcsolatos hírek megérkeztek a várba. Majdnem egy hétre bezárkózott, és utána már egy gyökeresen megváltozott Carline jelent meg az emberek között. Nem volt már az az akaratos kislány. Megszelídült. Kifelé nem látszott meg rajta, mit érez, de Roland tudta, micsoda sebet ütött lelkén a hír.
Egypercnyi hallgatás után Roland megszólalt.
– Fenség. Amikor... – elhallgatott, aztán legyintett. – Mindegy, nincs jelentősége...
– Roland – mondta Carline, és a fiatalember karjára tette a kezét. – Akárhogyan is, mi mindig barátok voltunk.
– Jól esik arra gondolnom, hogy ez így van.
– Akkor mondd meg nekem, miért van egyszerre ez a fal köztünk?
Roland felsóhajtott. Mikor megszólalt, a hangjából hiányzott a megszokott, hetyke humor.
– Ha ez így van, Carline, nem az én művem.
Egy pillanatra mintha feltámadt volna a régi Carline.
– Tehát az én művem, hogy elhidegültünk egymástól? – kérdezte türelmetlen hangon.
– Igen, Carline – tört ki haragosan Roland. Beletúrt barna hajába, aztán folytatta. – Emlékszel arra, amikor Puggal verekedtem? Aznap, amikor elment.
Pug neve hallatára Carline megmerevedett.
– Igen, emlékszem mondta merev arccal.
– Nos hát, a verekedés ostoba, kisfiús dolog volt. Megmondtam neki, hogy ha valaha is fájdalmat okoz neked, megverem. Ezt elmondta neked?
Carline szeme könnybe lábadt.
– Nem, ezt sose említette – mondta halkan.
Roland elnézte ezt az évek óta annyira szeretett, bájos kis arcot.
– De legalább akkor megismertem a vetélytársamat. – A hangja elhalkult, és minden harag nélkül folytatta. – Így aztán szívesen gondolok arra, hogy a végén Pug és én barátok lettünk. Ennek ellenére megfogadtam, hogy továbbra is igyekszem megváltoztatni az érzelmeidet.
Carline borzongva húzta magára a köpenyét, bár a nap melegen tűzött. Ellentétes érzelmek viaskodtak benne.
– És miért hagytad abba, Roland? – kérdezte remegve.
Rolandot hirtelen elfogta a harag. Életében először veszítette el a hercegnő előtt a szellemesség és a jómodor álarcát.
– Mert nem versenghetek egy emlékkel; Carline. – A leány szeme tágra nyílt, és könnyek gördültek le az arcán. – Egy másik hús-vér emberrel szembe tudok szállni, de a múltnak ezzel az árnyával nem tudok megbirkózni. – A szavaiban izzott a harag. – Meghalt, Carline, Pug meghalt. Amíg el nem ismered, hogy ez igaz, hamis reményekben ringatod magad.
Carline tenyerével kifelé a szája elé emelte a kezét, szemében néma tagadással nézett Rolandra, aztán sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn.
Roland egyedül maradt. Rákönyökölt a mellvéd hideg kövére, és arcát a kezébe temetve mormolta:
– Micsoda bolond lett belőlem!
– Megjött az őrjárat! – kiáltotta az őrszem a várfalon. Arutha és Roland eddig a katonákat ügyelték, akik a falvakból toborzott önkéneseket oktatták.
Most lesiettek a kapuhoz, ahol az őrjárat éppen befelé poroszkált: egy tucat piszkos, fáradt lovas, mellettük Íjász Martin gyalogolt két vadászával. Arutha üdvözölte a fővadászmestert.
– Mit hozol itt? – kérdezte aztán.
A lovasok között álló három alacsony, szürkeruhás férfira mutatott.
– Foglyok, fenség – felelte a vadász íjára támaszkodva..
Mikor megérkezett az őrség, hogy átvegye a tsuranikat, Arutha elbocsátotta a fáradt lovasokat, aztán odament, ahol a foglyok várakoztak. Amikor karnyújtásnyira ért, mind a három térdre esett, és homlokával a földet érintette.
Arutha meglepetten húzna fel a szemöldökét.
– Életemben nem láttam még ilyesmit.
Az Íjász egyetértően bólintott.
– Nem viseltek fegyvert, nem ellenkeztek, és nem futottak el, mikor az erdőben rájuk találtunk: Úgy viselkedtek, ahogy most, előtted, csak akkor még, mint a halaskofák, fecsegtek is valamit.
Arutha Rolandhoz fordult.
– Hozd ide Tully atyát. Ő talán tud valamit kezdeni ezeknek a beszédével.
Roland elsietett, hogy megkeresse a papot. Íjász elbocsátotta két emberét, akik nyomban elindultak a konyha felé. Egy katonát elküldtek, hogy keresse meg Fannon fegyvermestert, és értesítse a foglyokról.
Néhány perc múlva Roland Tully atyával tért vissza. Az öreg Astalon-pap mélykék, majdnem fekete köpenyt viselt, és ahogy a három fogoly megpillantatta, suttogva fecsegni kezdtek egymással. Amikor Tully rájuk nézett, elhallgattak. Arutha meglepetten nézett Íjászra.
– Kik ezek itt? – kérdezte Tully.
– Foglyok – felelte Arutha. – Minthogy te vagy itt az egyetlen, aki tud valamennyire a nyelvükön, gondoltam, talán ki tudsz szedni belőlük valamit.
– Már alig emlékszem valamire abból a szellemi kontaktusból, amit azzal a Xamich nevű tsuranival létesítettem, de azért megpróbálom. – Néhány tartózkodó szót mondott, aminek hallatán a három fogoly idegesen, egyszerre kezdett el beszélni. A középen állá tsurani pattintott egyet az ujjával, mire a társai elhallgattak. Ez a tsurani alacsony, de izmos termetű férfi volt, a haja barna, a bőre napbarnított, és a szeme meghökkentően zöld színű. Lassan beszélni kezdett Tullyhoz. Az ő modora valahogy kevésbé volt meghunyászkodó, mint a társaié.
Tully a fejét csóválta.
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, azt szeretné tudni, hogy én vagyok-e ennek a világnak a Nagy Embere.
– Nagy Embere? – kérdezte Arutha.
– Az a haldokló katona nagy tisztelettel beszélt egy emberről a hajó fedélzetén, akit csak „Nagy Ember”-nek nevezett. Azt hiszem, ez inkább rangot jelent, és nem egy meghatározott személyre vonatkozik. Tálán Kulgannak igaza volt, amikor azt gyanította, hogy ezek az emberek a varázslóikat vagy papjaikat különleges tiszteletben részesítik.
– De kik ezek az emberek? – kérdezte a herceg.
Tully megint mondott néhány tétova mondatot, mire a középen álló férfi vontatott hangon válaszolt valamit. Tully egy idő múlva keze intésével félbeszakította, és Aruthához fordult.
– Ezek rabszolgák.
– Rabszolgák? – eddig még nem találkoztak más tsuranikkal, csak katonákkal. Újdonság számba ment a felfedezés, hogy a tsuraniknál rabszolgák is vannak. Igaz, a fogalom a Királyságban sem volt ismeretlen, de nem volt elterjedt gyakorlat, és különben is csak az elítélt bűnözőkből lehettek rabszolgák. A Távoli Partokon pedig még ebben a formában sem létezett. Arutha az egész intézményt viszszataszítónak találta. Az ember születhet alacsonyabb állapotúnak, de még a legalacsonyabb rangú szolgának is vannak jogai, amelyeket a nemességnek tiszteletben kell tartania, és amelyeket védelmeznie keli. A rabszolga pedig adásvétel tárgya.
– Mondd meg neki, hogy álljanak fel, az égre – mondta hirtelen támadt undorral a hangjában.
Tully mondott valamit. A férfiak lassan felálltak. A kettő a szélén úgy nézett körül, mint két rémült gyerek A harmadik félig lesütött szemmel, nyugodtan állt. Tully, miután felfedezte, hogy lassan visszatér a nyelvtudása, tovább kérdezgetett. A férfi hosszasan válaszolt, és amikor végzett, Tully Aruthához fordult.
– A folyó melletti táborba küldték ki őket, munkára. Azt mondják, hogy az erdei népek és az apró emberek lerohanták a tábort. Azt hiszem, az előbbiekkel tündékre céloz.
– A többiek meg kétségtelenül a törpök – tette hozzá vigyorogva az Íjász.
Tully haragosan nézett rá, a nagy darab erdész azonban zavartalanul tovább vigyorgott. Martin egyike volt azon kevés fiatalembernek a várban, akit az öreg pap nem tudott megfélemlíteni, már azelőtt sem, hogy Martin az udvar szolgálatába tépett volna.
– Amint már mondtam – folytatta a pap –, a tündék és a törpök megrohanták táborukat. Ők elmenekültek, mert féltek, hogy megölik őket. Napokon át barangoltak az erdőben, míg ma reggel az őrjárat fel nem szedte őket.
– Az a fickó ott középen másnak látszik, mint a többiek – mondta Arutha. – Kérdezd meg, miért.
Tully lassan, tagoltan kérdezett valamit, mire a férfi meglehetősen monoton hangon válaszolt.
– Azt mondja, a neve Csakacsakalla – mondta meglepetten Tully, mikor a férfi befejezte a mondókáját. – Valamikor tsurani tiszt volt.
– Ez hasznos lehet a számunkra – jegyezte meg Arutha –, ha együttműködik velünk, megtudhatunk végre valamit az ellenségünkről.
Fannon főfegyvermester jelent meg a várból. Odasietett, ahol Arutháék a foglyokat faggatták:
– Mi folyik itt? – kérdezte a crydee-i helyőrség parancsnoka.
Arutha elmondta, amit a foglyokról megtudott. Amikor befejezte, Fannon megjegyezte.
– Helyes. Folytassátok a kikérdezést.
– Kérdezd meg, hogyan lett belőle rabszolga – fordult Arutha Tully-hoz.
Csakacsakalla fesztelenül beszámolt a történtekről. Amikor végzett, Tully megcsóválta a fejét.
– Csapásvezető volt. Lehet, hogy eltart egy darabig, míg kiderítjük, minek felel meg ez a rang a mi seregünkben. Azt hiszem a hadnagyhoz állhat legközelebb. Azt mondja, az emberei meghátráltak az egyik korai ütközetben, és a „háza” sokat veszített a becsületéből. Nem kapott rá engedélyt, hogy az életét vegye. Aki az engedélyt megtagadta tőle, azt „hadifőnöknek” nevezi. Ehelyett rabszolgasorba taszították, hogy a parancsnoksága alatt bekövetkezett szégyenért bűnhődjön.
Roland halkan füttyentett.
– Az emberei elfutnak, és őt vonják felelősségre!
– Nem egy főúr akadt – jegyezte meg Íjász Martin –, aki, miután egy parancsot rosszul hajtott végre, egy szép napon arra ébredt, hogy a herceg az egyik határmenti tartományba küldte ki szolgálatra, az Északi Mocsarak mentén.
Tully bosszúsan nézett Martinra és Rolandra.
– Befejeztétek? Aztán Aruthához és Fannonhoz fordult. – Annak alapján, amit ez itt elmondott, nyilvánvaló, hogy mindenétől megfosztották. Hasznos lehet még a számunkra.
– Lehet, hogy valami trükk – morgott Fannon. – Nem tetszik nekem az ábrázata.
A férfi felkapta a fejét. Összehúzott szemekkel nézett Fannonra. Martin szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Kilianra! Azt hiszem, ez megértette, mit mondtál.
Fannon megállt Csakacsakalla előtt.
– Érted; amit mondok?
– Egy keveset, mester. – A férfi kiejtése elmosódott volt és lassú, a királysági dialektustól idegen énekhangon beszélt. – Sok Királyság szolga Kelewanan. Tud kicsi Királyság nyelv.
– Miért nem mondtad ezt előbb? – kérdezte Fannon.
A férfi ezúttal is teljes hidegvérrel válaszolt.
– Nem volt parancs. Rabszolga engedelmes. Nem... – Tullyhoz fordult, és tsuraniul mondott néhány szót.
– Azt mondja, rabszolgának nem illik beszélgetést kezdeményezni – fordította le Tully.
– Tully, gondolod, hogy megbízhatunk benne? – kérdezte Arutha.
– Nem tudom. A története különösnek hangzik, de ezek a mi mértékünkkel mérve különös emberek. A haldokló katonával való szellemi kontaktusomból tudom, mennyire nem értem meg őket. – A férfihez fordult.
A tsurani odafordult Aruthához.
– Csakacsakalla mondja. – A szavakat nehézkesen keresve beszélt tovább. – Én, Wedewayo. Házam, családom. A törzsem Huntan. Régi, nagy tisztelet. Nem rabszolga. Nincs ház, nincs törzs, nincs tsurani. Nincs tisztelet. Rabszolga engedelmes.
– Azt hiszem, értem – mondta Arutha. – Ha visszamennél a tsuranikhoz, mi történne veled?
– Rabszolga lesz, talán – felelte Csakacsakalla. – Megöl talán. Mindegy.
– És ha ittmaradnál?
– Rabszolga lesz vagy megöl – vonta meg a vállát közömbösen.
– Nálunk nincsenek rabszolgák – mondta lassan Arutha. – Mit tennél, ha szabadon bocsátanánk?
A rabszolga arcán az érzelem felhője suhant át, aztán Tullyhoz fordult, és pergő nyelven mondott valamit. Tully fordított.
– Azt mondja, ilyesmi az ő világában nem lehetséges. Azt kérdezi, te megtehetsz-e ilyesmit.
Arutha bólintott. Csakacsakalla a társaira mutatott.
– Ők dolgoznak. Ők mindig rabszolga.
– És te?. – kérdezne Arutha.
Csakacsakalla Tullyhoz beszélt de közben mereven a herceget nézte, egy pillanatra se vette le róla a szemét.
– A családfáját mondja el – mondta TuIly. – Azt mondja, ő Csakacsakalla, a Wedewayo csapásvezetője, azaz hadnagya a Hunzan törzsből. Édesapja századosféle volt, és dédapja a Hunzan törzs katonai főnöke, hadvezére. Becsülettel harcolt mindig, és csak egyszer nem teljesítette a feladatát. Most rabszolga, nincs családja, nincs törzse, nincs nemzete, nincs becsülete. Azt kérdezi, úgy gondolod-e, hogy visszaadod a becsületét?
– Ha a tsuranik jönnek, mit fogsz tenni? – kérdezte Arutha.
– Szabadítod fel Csakacsakallát, Csakacsakalla a te embered lesz, uram. Csakacsakalla harcol, ha tsuranik jönnek.
– Túl szépen hangzik – jegyezte meg. Fannon. – Nagyobb a valószínűsége, hogy kém.
– Én azt hiszem, hogy ez, az ember a hasznunkra lehet – állapítatta meg Arutha. – E pillanatban hajlok arra, hogy, higgyek neki.
Fannonon látszott, hogy egyáltalán nem örül.
– Lehet, hogy ügyes kém, de igazad van. Mindenesetre nem árt, ha szoros őrizet alatt tartjuk. Tully atya, jó lenne, ha ezeket az embereket elvinnéd a katonai körletbe, és megnéznéd, mit tudhatsz meg tőlük. Én is ott leszek hamarosan.
Tully mondott valamit a három rabszolgának, és intett, hogy menjenek utána. A két félénk rabszolga nyomban elindult, de Csakacsakalla előbb térdet hajtott Arutha előtt. Hadarva mondott valamit tsurani nyelven. Tully lefordította.
– Azt kérte, hogy vagy áld meg, vagy tedd a te embereddé. Megkérdezte, hogyan lehet egy ember szabad, akinek nincsen sem háza, sem törzse, sem becsülete?
– A mi módszereink nem a ti módszereitek – mondta Arutha, – Nálunk egy ember lehet szabad család és törzs nélkül is, és így is lehet becsülete.
Csakacsakalla lehajtatta fejét, úgy hallgatott. Aztán bólintott.
– Csakacsakalla érti. – Majd egy mosollyal hozzátette. – Hamarosan a te embered lesz. Jó úrnak kell jó harcos. Csakacsakalla jó harcos.
– Tully, vidd őket, és derítsd ki, mennyit tud Csak... Csakal... – Arutha elnevette magát. – Nem tudom kimondani. – Aztán a férfihez fordult. – Ha itt akarsz szolgálni, kelt hogy legyen valami itteni neved.
A szolga körülnézett, aztán helyeslően bólintott.
– Nevezd el Charlie-nak – mondta Íjász. – Ez viszonylag közel esik hozzá hangzásban.
– Ez is jó, mint akármi más – mondta Arutha. – Rendben van, mostantól fogva a neved Charles.
– Csarlesz? – a frissen elkeresztelt férfi vállat vont, aztán meghajolt, majd minden további nélkül odament Tully atyához, aki elvezette őket a katonai körlet felé.
– Mi a véleményed erről? – kérdezte Roland, ahogy a három szolga eltűnt a sarkon.
– Az idő megmutatja majd, átejtettek-e bennünket – állapította meg Fannon.
Íjász felnevetetett.
– Én majd vigyázok Charlesra, fegyvermesterem. Kemény fickó. Jól tartotta az iramot, mikor idevezettük. Lehet, hogy nyomkeresőt csinálok belőle.
– Azért beletetik egy időbe – szólt közbe Arutha –, míg nyugodt lélekkel kiengedem a várfalakon kívül.
Fannon témát változtatott.
– Hol találtátok őket? – fordult Íjászhoz.
– Északra, a Tisztaér torkolatától nem messze. Egy nagy csapat harcos nyomait követtük, akik a tengerpart felé tartottak.
– Gardan is vezet egy őrjáratot a közelben – mondta Fannon elgondolkodva. – Talán ő is meglátja őket, és rájövünk végre, mit forralnak azok a csirkefogók az idén. – Azzal, minden további szó nélkül visszasétált a várba.
Martin felnevetett. Arutha meglepetten nézett rá.
– Mi olyan mulatságos, fővadászmester?
Martin a fejét csóválta.
– Apróság, fenség. A főfegyvermester. Senkinek se beszélne róla, de fogadjunk, hogy mindenét odaadná, ha megint az édesapád lehetne itt a parancsok. Jó katona az öreg, de fél a felelősségtől.
Arutha a távoladó főfegyvermester után nézett.
– Azt hiszem, igazad van, Martin – mondta töprengő hangon. – Az utóbbi időben sokszor nem értettem egyet Fannonnal. Arra nem is gondoltam, hogy sose kívánta magának ezt a megbízást.
– Van egy javaslatom, Arutha – mondta Martin, és lehalkítatta hangját.
Arutha érdeklődéssel nézett rá. Martin Fannon felé biccentett.
– Akármi történjék is Fannonnal, sürgősen jelölj ki egy másik főfegyvermestert, és ne várd meg apád hozzájárulását. Mert ha arra vársz, Algon veszi át a parancsnokságot, és Algon ostoba.
Arutha felkapta a fejét a fővadászmester merész kijelentésére. Roland figyelmeztető pillantással próbálta elhallgattatni Martint.
– Én azt hittem, a istállómester a barátod – jegyezte meg hűvösen Arutha.
Martin elmosolyodott, és a szemében valami különös derű csillant meg.
– Igen, a barátja vagyok, mint ahogy mindenki az a várban. De kérdezz meg akárkit, mindenki ugyanazt fogja mondani: vedd el tőle a lovait, és Algont a világon semmire se tudod használni.
– És ki foglalná el a helyét? A fővadászmester? – Aruthát bosszantatta Martin modora.
Martin hangosan felkacagott a gondolatra. De olyan nyílt, tiszta derűvel, hogy Arutha egyszeriben nem látta annyira bosszantónak a dolgot.
– Én? – kiáltott fel a fővadászmester. – Isten ments, fenség! Én egy egyszerű vadász vagyok, semmi több! Nem. Ha a szükség úgy hozná, nevezd ki Gardant. Ő messze a legjobb katona Crydee-ban.
Arutha tudta, hogy Martinnak igaza van, de változattanul ingerült hangon folytatta.
– Elég. Fannonnal nincs semmi baj, és remélem, ezután sem lesz.
– Óvják az istenek – helyeselt Martin. – Őt és valamennyiünket. Kérlelt, bocsáss meg, mindez csupán futó aggályoskodás volt részemről. Most, fenséged engedelmével, távoznék. Egy hete nem ettem meleg ételt.
Arutha megjegyezte, hogy elmehet, Martin elindult a konyha felé.
– Egy dologban tévedsz, Arutha – jegyezte meg Roland.
Arutha karba tett kézzel figyelte, amint íjász eltűnik a sarkon.
– Miben, Roland?
– Ez az ember sokkal több, mint az az egyszerű vadász, akinek kiadja magát.
Arutha néhány pillanatig elgondolkodott.
– Ez így van – mondta aztán. – Van valami Íjász Martinban, ami mindig feszélyezett, bár soha semmi hibát nem találtam benne.
Roland felnevetett.
– Mi az, mit találsz annyira tréfásnak? – kérdezte Arutha.
– Csak azt, hogy sokak szerint te meg ő nagyon hasonlítotok egymásra – felelte Roland a vállát vonogatva.
Arutha sötét tekintettel nézett rá, de Roland bólogatva folytatta.
– Ez így igaz, Arutha. Mindkettőtökben van valami metsző, majdnem gúnyos humor, és egyiktek sem viseli el maga körül a bolondokat. – Az tán komolyabbja fogta a hangját – Nincs ebben semmi titokzatos, gondolom. Te nagyon hasonlítasz apádra, Martin meg, miután nincs családja, érthetően a herceget választotta mintaképül.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Arutha elgondolkozva. – És valami más is zavar engem ezzel az emberrel kapcsolatban... – de nem folytatta, hanem gondolatokba merülve elindult a vár felé. Roland is elindult vele, és azon töprengett, nem lépte-e túl viselkedésével az illendőség határait.
Éjszaka dörgött az ég. Cikázó villámok hasítottak bele a sötétségbe, a fellegek tornyosulva görögtek nyugatról a vár felé. Roland a déli torony tetején állva figyelte az égi színjátékot. Vacsora óta a hangulata komor volt, mint a nyugati égbolt. A mai nem tartozott a legszerencsésebb napjai közé. Először is bosszantotta az Aruthával a kapuban folytatott beszélgetése, aztán Carline a vacsoránál ugyanazzal a jéghideg némásággal kezelte, amit azóta volt kénytelen elviselni tőle, mióta ugyanitt, ebben a toronyban két hete találkoztak. Carline a szokottnál is levertebbnek látszott, és Roland úgy érezte, minden alkalommal, hogy feléje néz, Carline haragos tekintettel válaszol. A szeméből még tükröződött a fájdalom.
– Micsoda sültbolond vagyok – jelentette ki hangosan.
– Nem vagy bolond, Roland.
Carline állt ott, nem messze tőle, és figyelte a közelgő vihart. Kendőt borított a vállára, szorosan összehúzta magán, bár a levegő langyos volt. A mennydörgés nyomta el az előbb léptei zaját.
– Nem éppen alkalmas az éjszaka arra, hogy a toronyban tartózkodj, hölgyem – közölte Roland.
Carline melléje állt.
– Esni fog? – kérdezte. – Az ilyen fülledt éjszakákon általában dörög, villámlik, de ritkán esik.
– Esni fog. Hol vannak az udvarhölgyeid?
– A lépcsőn – intett a torony ajtaja felé. – Félnek a villámlástól, és különben is, négyszemközt akarok beszélni veled.
Roland nem szólt semmit. Carline is hallgatott. Az éjszakába bele-belehasítottak az égi vihar fényei, átmetszették az égboltot, és iszonyú dörgések közepette zárták le mutatványaikat.
– Amikor fiatal voltam – szólalt meg Carline –, az édesapám az ilyen éjszakákon mindig azt mondta, hogy az istenek labdáznak az égben.
Roland az egyetlen fali lámpás fényénél a leány arcát nézte.
– Az én édesapám azt mondta, háborúznak.
Carline elmosolyodott.
– Roland, jól beszéltél aznap, amikor Lyam elment. Belevesztem bánatomba, képtelen voltam meglátni, mi az igazság. Pug lett volna az első, aki figyelmeztet rá, hogy semmi sem tart örökké. Ez a múltban élés bolondság, és megfosztja az embert a jövőtől. – Lehajtott fejjel folytatta. – Talán ennek is van valami köze az édesapámhoz. Azután, hogy az édesanyám meghalt, apám sose tért magához. Én még nagyon kicsi voltam, de még emlékszem, milyen volt azelőtt. Mielőtt anyám meghalt, apám sokat nevetett, de aztán, nos... inkább olyan lett, mint amilyen Arutha. Ő is nevet, de a nevetésében mindig van valami kemény él, valami keserűség.
– Valahogy, mintha gúnyolódna?
Carline elgondolkozva bólogatott.
– Igen. Mintha gúnyolódna: Miért mondod ezt így?
– Valami, amit megfigyeltem... valami, amire felhívtam a bátyád figyelmét Íjász Martínnal kapcsolatban.
Carline felsóhajtott.
– Igen. Íjász is ilyen.
– De azt hiszem – mondta Roland halkan –, te nem, azért jöttél, hogy a bátyádról meg Martinról beszélgessünk?
– Nem. Azért jöttem, hogy megmondjam neked, mennyire sajnálom, amiért úgy viselkedtem. Két héten át haragudtam rád, de nem volt jogom hozzá. Csak azt mondtad, ami igaz. Igazságtalanul bántam veled.
– Nem bántál velem igazságtalanul, Carline – mondta meglepetten Roland. – Én viselkedtem neveletlenül.
– Nem. Te nem tettél mást, Roland, mint hogy a barátom voltál. Az igazságot mondtad, és nem azt, amit én hallani szeretlent volna. Nehéz lehetett neked, ha arra gondolok, hogy érzel... – A közelgő vihart figyelte. – Amikor először hallottam, hogy Pug fogságba esett, azt hittem, vége a világnak.
– „Az első szerelem nehéz szerelem” – idézte Roland a költőt, és igyekezett megértő képet vágni.
Carline elmosolyodott.
– Ezt mondják általában. És mi a helyzet veled?.
Roland megpróbálta megjátszani a fölényest.
Úgy látszik, így van ez velem is, hercegnő.
– Egyikünk sem érezhet másképp, mint ahogy érez, Roland – mondta Carline, és Roland karjára tette a kezét.
– Ez az igazság, Carline – állapította meg Roland, ezúttal őszinte szomorúsággal hangjában.
– Mindig jó barátom maradsz?
Carline hangjából olyan spontán, aggódó kíváncsiság érződött, hogy a fiatal nemes egészen meghatódott tőle. Carline láthatóan megpróbálta helyreállítani közöttük a jó viszonyt, és nyoma sem volt már benne annak a fondorkodásnak, amely kislánykorában olyan jellemző volt rá. Olyan őszintén igyekezett, hogy Rolandban nem maradt semmi keserűség, amiért a lány nem viszonozta úgy az. érzelmeit, ahogy szerette volna.
– Az leszek, Carline. Mindig jó barátod maradok.
Garline odasimult hozná. Roland szorosan átölelte.
– Tully atya azt mondja – mondta halkan Carline, és a fiú mellére hajtotta a fejét –, hogy van szelelem, amely hívatlanul érkezik, mint a tengeri szellő; és van, amely barátságból fakad.
– Én is ilyesmiben reménykedem, Carline. De ha nem is lesz így, akkor is jó barátod maradok.
Egy darabig még csendben álltak egymás mellett, mindegyik másként örült a másik jelenlétének, és élvezte azt a gyengédséget, amelyet két éven keresztül nélkülöznie kellett. Belefelejtkeztek egymás közelségének az örömébe, és egyikük sem figyelt oda, mit világít meg egy pillanatra a villám fénye. A látóhatáron egy hajó bukdácsolt a kikötő felé.
A szél hangosan csapkodta a bástyafalakon lengő zászlókat. Eleredt az eső. A víz pocsolyákban gyűlt össze, és a lámpások fénye sárgán tükröződött a sáros lében, kísérteties jelenséggé varázsolva a várfalon figyelő két férfi alakját.
Egy villám fénye egy pillanatra megvilágította a tengert. Egy katona felkiáltott.
– Ott! Fenség! Láttam! Hárompontnyira az Őrsziklától délre! – kinyújtott karral mutatta az irányt.
– Én nem látok semmit ebben a feketeségben. Sötétebb van, mint egy Guiswan pap lelkében. – A katona öntudatlanul is maga elé rajzolta a levegőbe a gyilkos istenségtől védő jelet. – Kaptunk jelzést a világítótoronyból?
– Nem kaptunk, fenség. Sem fényjellel, sem küldönccel.
Újabb villám hasított bele az éjszakába. Arutha most végre meglátta a hajót, körvonalai kirajzolódtak a messzeségben. Elkáromkodta magát.
– A hosszúfoki világítótorony fénye nélkül nem tud bejutni a kikötőbe. – Azzal lerohant a lépcsőn, az udvarba. A kapunál utasított egy katonát, vezesse elő a lovát, és hozzon magával két lovast is, akik elkísérik. Míg ott állt és várt, elállt az eső. Az éjszakai levegő tiszta volt, meleg és nyirkos. Néhány perc múlva Fannon jelent meg a katonai körlet felől sietve.
– Mi az? Kilovagolsz?
– Egy hajó igyekszik a kikötő felé, és nincs fényjelzés a Hosszúfokon – mondta Arutha.
A lovászfiú elövezette Arutha lovát. Mögötte két lovas katona poroszkált.
– Akkora legokosabb, ha indultok- mondta Fonttan – És mondjátok meg azoknak a csavargóknak a világítótoronynál, hogy lesz hozzájuk néhány keresetlen szavam, ha letették a szolgálatot.
Arutha azt várta, hogy Fannon valami ellenvetést tesz majd, így örömmel látta, hogy nincs vitatkozós kedvében. Felpattant a lovára, a kapu kinyílt előtte, és elindultak lefelé a városba vezető úton.
A rövid kis eső után a levegő üde volt, megtelt az út menti virágok és a tenger felől áramló sós pára illatával, de ahogy a városhoz közeledtek, ezeket az illatokat hamarosan elnyomta a kiégett házak üszkös maradványainak keserű füstszaga.
Elnyargaltak a néma utcákon át, befordultak a kikötőbe vezető útra. A kikötő bejáratánál őrködő két katona sietve tisztelgett, mikor látták, hogy az élen maga a herceg lovagol. A dokkok mellett a lezárt épületek néma tanúi voltak a dúlás okozta pusztulásnak.
Elhagyták a várost, és az út kanyarulatát követve közeledtek a világítótorony felé. A tornyot a város után pillantották meg: egy természetes kis sziklaszirten állt, amelyet hosszú kőtöltés kötött össze a szárazfölddel. A lovak patái tompán dobbantak a töltés földútján. Mikor egy villám fénye megvilágította az eget és a tengert, a három lovas meglátta a hajót, amely teljes vitorlázattal közeledett a kikötő felé.
– Összetörik magukat a sziklákon fényjelzés nélkül! – kiáltotta oda a többieknek Arutha.
.- Odanézz fenség! – kiáltotta vissza az egyik katona. – Valaki jelez.
Megrántották a lovak gyeplőjét. A torony aljában alakok mozogtak; most látták csak, hogy egy feketeruhás férfi mozgat ide-oda egy árnyékolt lámpást. A hajón levők tisztán láthatták, de senki nem vehette észre a, várfalakon. Arutha azt is most pillantotta meg, hagy néhány crydee-i katona holtteste hever a földön. Négy feketeruhás, elfátyolozott arcú férfi rohant feléjük. Hárman hosszú kardot húztak elő a hátukon viselt hüvelyből, a negyedik íjával célzott rájuk. A katona Arutha jobbján felkiáltott. Egy nyílvessző fúródott a mellébe. Arutha megsarkantyúzta a lovát, és nekirontott a másik háromnak. Kettőt eltaposott, s kardjával odasújtva arcon találta a harmadikat. Az is hangtalanul összeesett.
Arutha megfordult. Látta, hogy másik társa is verekszik, az íjászra sújt le éppen. A torony felől újabb feketeruhásak rohantak elő és futottak feléjük.
Arutha lova felhorkant. A férfi látta, hagy egy nyílvessző áll ki az állat nyakából. A ló összerogyott alatta, ő kiemelte lábát a kengyelből, és leugrott. Megpördült, és egy alacsony, feketeruhás alak előtt szökött talpra, aki két kezével hosszú kardot emelt magasan a feje fölé. A hosszú penge villanva sújtott le, Arutha hátraugrott, hegy elkerülte a csapást, de a csizmájának a sarka megakadt egy kődarabban. A világ egyszerre fejreállt körülötte, egy pillanatig mintha az űrben lebegett volna, aztán gurulva indult lefelé a töltés oldalán, miközben a válla nekiütődött a sziklának, majd összecsapott fölötte a jeges víz.
A hideg lehetett az oka, hogy nem ájult el. Kábultan, ösztönösen visszatartotta a lélegzetét, de nem bírta sokáig. Gondolkodás nélkül fellökte magát, és hangos, rekedt hörgéssel bukkant a felszínre. Még kábult volt ugyan, de eléggé eszénél ahhoz, hogy sietve újból lebukjon, amikor nyílvesszők záporoztak körülötte a vízre. A világon semmit sem látott a sűrű sötétben, és a sziklákhoz tapadva inkább vonszolta magát előbbre, semmint úszott. A torony felőli oldalon visszatornázta magát a töltésre. Bízott benne, hogy a fosztogató banda a másik oldalon fogja keresni.
Lassan, pislogva próbált szabadulni a szemébe csorgó sós víztől. Ahogy egy nagyobb szikla védelmében körülnézett, látta, hogy a fekete alakok a vízen kutatnak utána. Óvatosan mozdult, mélyen a sziklák közé húzódott. Meggyötört inai, megrándult izmai miatt fel-felszisszent, de érezhetően semmije sem tört el.
Egy újabb villanás ismét fénybe borította kikötőt. Látta, amint a hajó biztonságosan úszik be a kikötőbe. Kereskedőhajó lehetett, de nagy sebességűre építették, és hadi célokra alakították át. Akárki volt a kapitánya, őrült zseni lehetett, mert egy hajszállal csúszott el a sziklák mellett, és egyenesen a töltés kanyarulatánál levő partszakasz felé tartott. Arutha látta, hogy a matrózok az árbocokon vad iramban húzzák le a vitorlákat. A fedélzeten egy csapat feketeruhás katona állt, kezében fegyverrel.
Arutha most a töltésen mozgó férfiakat figyelte. Az egyik némán intett társainak. Arutha, nem törődve fájdalmával, felkapaszkodott a csúszós sziklákon a töltés földútjára. Mikor felegyenesedett, megtántorodott. A város felé nézett. Még semmi jelét sem látta pusztításnak, de tudta, ez a nyugalom nem tarthat soká. Fannon óvatos lehet, ami a tsurani portyázók éjjeli üldözését illeti az erődben, de ha egy kalózhajó áll meg a kikötőben, arra aligha habozna lecsapni.
Minden tagja fájt, megint majdnem elvesztette az eszméletét. Mély lélegzetet vett, és elindult a város felé. Amikor döglött lovához ért, körülnézett, a kardját kereste, aztán eszébe jutott, hogy magával vitte a kikötőbe. Odabotorkált, ahol egyik lovas kísérője feküdt a feketeruhás íjász mellett. Lehajolt, felvette a halott katona kardját. Egy percig csak állt, mozdulatlanul, mert félt, hogy összeesik, ha megmozdul, Megvárta, míg elmúlik a szédülése és a fülzúgása. Felnyúlt, és megtapogatta a fejét. Mikor a kezét visszahúzta, az ujjai ragacsosak voltak a félig alvadt vértől.
Elindult a város felé; de alig moccant, és a zúgás visszatért a fejébe. Egy darabig csak tántorgott, aztán kényszerítette magát, hagy fusson, de három bizonytalan futólépés után inkább imbolyogva, lassan ment tovább. Amennyire tudott, igyekezett megkerülni az út kanyarulatát, hagy lássa a várost. A távolból hallatszott a csatazaj, és látszott, hogyan lobban fel a felgyújtott házak lángja az ég felé. Messziről tompán, furcsán hangzott a férfiak és nők kiáltozása.
Erőltette a futást. A városhoz közeledve a gondolat, hogy esetleg harcolnia kell, nagyjából kitisztította a fejét. A dokk mellett az égő házak lángjai nappali világosságot árasztottak, de embert sehol sem látott. A parton ott állt a támadó martalócok hajója a partra támasztott pallóval. Arutha óvatosan közelített hozzá, mert nem tudta, nem hagytak-e őrséget a hajó védelmére. A pallóhoz érve nem hallott semmi zajt, csak a harci lárma hallatszott messziről, mintha a martalócok mélyen benn járnának már a városban.
Ahogy megindult, hagy otthagyja a hajót, a fedélzeten valaki felkiáltott.
– Irgalmas istenek! Van ott valaki? – Mély, erős hang volt, de mintha félelem tompította volna.
Arutha karddal a kezében végigfutott a pallón. A végére érve megállt. Az első fedélzeti nyíláson át látta, hogy a hajó belsejében valami ég. Akármerre nézett; mindenütt halott, vérükbe fagyott tengerészek hevertek. A tatból ismét felhangzott a hang.
– Embert! Ha istenfélő polgára vagy a Királyságnak; gyere és segíts!
Arutha elindult a matrózok tetemei körött. A jobb oldali hajókorlátnál egy ember ült. Nagydarab, széles vállú, hordómellkasú férfi volt, jobb kezével az oldalát szorította, az ujjai között vér szivárgott. Göndör, fekete haját hátrafésülte kopaszodó homlokáról, fekete szakállát kurtára nyírta. Gyenge mosolyt erőltetett az arcára, és a mellette heverő feketeruhásra mutatott.
– Ezek a disznók megölték az embereimet és felgyújtották a hajómat. Ez itt elkövette azt a hibát, hogy nem ölt meg az első csapással. – Aztán a leesett vitorlarúdra mutatott, amely alá beszorult a lába. – De nem tudom elmozdítani azt a rudat, és közben megtartani a beleimet. Ha megemelnéd egy kicsit, kiszabadíthatnám a lábamat.
Arutha nyomban látta, mi a gond, a férfire ráesett az árbocrúd vége, amely belegabalyodott egy összetekert kötélhalmazba. Arutha megmarkolta a rúd végét, és megemelte: néhány centiméter is elég volt. A férfi egy horkanással meg némi nyögések közepette kihúzta alóla a lábát.
– Azt nem hiszem, kölyök, hogy eltörött volna a lábam. Add a kezed, segíts föl, aztán meglátjuk.
Arutha megfogta a kezét, de majdnem kicsúszott a lába alól a talaj, ahogy a nagy testű tengerészt lábra segítette.
– Nohát – te sem vagy éppen harcias formában, igaz? – vélekedett a sebesült férfiú.
– Mindjárt rendbe jövök – felelte Arutha, és míg a férfit támogatta, legyűrt magában egy rosszullétrohamot.
– Okosabb lesz, ha sietünk – mondta a tengerész Aruthára támaszkodva. – A tűz egyre terjed. – Arutha segítségével lementek a pallón. Mire levegő után kapkodva kiértek a partra, a hőség egyre elviselhetetlenebbé vált. – Igyekezzünk – lihegte a sebesült.
Arutha tökéletesen egyetértett: vállára húzta a férfi karját, és úgy indultak el a parton támolyogva a város felé, mint két részeg matróz.
Hirtelen fülsértő robaj hallatszott a közelükben, és mind a ketten elestek. Arutha megrázta kábult fejét, megfordult, és látta, hogy mögöttük hatalmas lángnyelvek csapnak fel a hajóból. Maga a hajó mint halvány, fekete sziluett rajzolódott ki a vakító sárga és fehér lángoszlop közepén. Forrósághullám árasztotta el őket, mintha egy óriási kemence ajtaja nyílt volna rájuk.
– Mi volt ez? – nyögte ki nagy nehezen Arutha.
– Kétszáz hordó quegani tüzelőolaj – hangzott társa hasonlóképpen nehezen kinyögött válasza.
– Egy szót sem szóltál arról, hogy tüzelőolaj van a hajón. – mondta hitetlenkedve Arutha.
– Nem akartalak felizgatni. Már úgyis úgy néztél ki, mint aki félig kikészült. Gondoltam, vagy megússzuk, vagy nem.
Arutha idegpróbált felállni, de elesett. A kikötő hideg kövén pihent, és hírtelen roppant kellemes érzés töltötte el. Azt még látta, hogy a tűz fénye lassan elhalványodik, de aztán mindent ellepett a sötétség.
Arutha kinyitotta a szemét. Ködös alakok hajoltak föléje. Pislogott egyet. A kép kitisztult. Carline hajolt az ágya fölé, aggódva nézte, miközben Tully atya a sebeit vizsgálgatta. Carline mögött Fannon állt, mellette egy ismeretlen férfi.
Aztán már tudta, ki az.
– A férfi a hajóról...
A férfi rávigyorgott.
– Amos Trask vagyok, nemrég még a Sidonie kapitánya, míg azok a kur... – bocsánat, hercegnő – azok az átkozott szárazföldi patkányok fel nem gyújtották. És most itt állok, hála fenségednek.
– Hogy érzed magad? – szólt közbe most Tully.
Arutha felült, és megállapította, hogy egész teste egyetlen tompa fájdalom. Carline vánkosokat tett a háta mögé.
Tully a fejét vizsgálgatna.
– Nem csoda. Csúf ütést kaptál. Néhány napig még időnként szédülni fogsz, de nem hiszem, hogy komoly a dolog.
Arutha a főfegyvermesterre nézett.
– Mióta?
– Egy őrjárat hozott haza éjjel – mondta Fannon. – Most reggel van.
– A támadás?
Fannon bánatos képet vágott.
– A város leégett. Sikerült valamennyi támadót megölnünk, de nem maradt egyetlen ép ház sem Crydee-ban. A kikötő déli végében a halászfalu megmaradt, egyébként minden elpusztult.
Carline bátyja körül szorgoskodott, takarókat egyengetett, vánkosokat paskolt.
– Pihenned kell.
– Most éppen éhes vagyok – jelentette ki Arutha.
Carline egy tál forró húslevest kínált oda neki. Arutha kénytelen volt beletörődni, hogy csak egy könnyű levest kap, és nem valami szilárdabb táplálékot, de azt nem engedte meg, hogy etessék.
– Meséljétek el, mi történt – kérte két kanál között.
– A tsuranik megtámadtak – felelte Fannon láthatóan zavartan.
Arutha kezében megállt a kanál.
– A tsuranik? Én azt hittem, az Alkony-szigetek martalócai voltak azok.
– Először mi is azt hittük, de miután beszéltünk Task kapitánnyal és a tsurani szolgákkal, akik nálunk vannak, összeállt a kép.
Tully vette át a szót.
– A rabszolgák elbeszélése alján ezek válogatott emberek voltak. Úgy hívják ezt a dolgot, hogy halálos rajtaütés. A katonákat arra szemelték ki, hogy behatoljanak a városba, pusztítsanak el mindent, amit lehet és haljanak meg anélkül, hogy menekülni próbálnának. A hajó felgyújtása is ezt szimbolizálja, de részben azért történt, hogy mi se használhassuk többé.
Arutha most Amos Traskhoz fordult.
– Hogyan sikerült nekik elfoglalni a hajóját, kapitány?
– Ó, szomorú történet ez, fenség, – Trask kicsit jobbra dőlt álltában, amiről Aruthának eszébe jutott, hogy a kapitány is megsebesült.
– Hogy van az oldala?
Trask vigyorgott.
– Zűrös egy seb – mondta, és a szeme derűsen csillant –, de nem komoly. A jó atya úgy rendbehozta, hogy jobb, mint újkorában, fennég.
Tully gúnyosan felhorkant.
– Ennek az alaknak most is ágyban kellene feküdnie. Sokkal komolyabb a sérülése, mint neked, de nem akart addig elmenni innen, amíg nem látta, hogy rendben vagy.
Trask elengedne a füle mellett Tully megjegyzését.
– Voltam én már rosszabbul is. Egyszer összetűztünk egy quegani hadigályával, ami átállt a kalózokhoz, nos... az is egy história volt... De a hajóm felől érdeklődött. – Közelebb sántikált Arutha ágyához. – Panaqueból indultunk kifelé, egy rakomány fegyverrel és tüzelőolajjal. Figyelembe véve az itteni helyzetet, úgy gondoltam, könnyen találok piacot. Az évszak elején átmerészkedtünk a szoroson, megelőzve a többi hajót, legalábbis ezt reméltük.
– De ahogy igaz, hogy jó időben keltünk át a szorosan, úgy az is igaz, hogy alaposan megfizettünk érte. Iszonyú déli vihart kaptunk a nyakunkba, egy hétig dobált bennünket. Mikor vége lett keletnek indultunk tovább, hogy valahol partot érjünk. Ahogy a helyzetünket meghatároztam a tájékozódási pontok alapján, úgy gondoltam, nincs semmi probléma, csak amikor a parthoz közeledtünk, derült ki, hogy senki se ismeri a környéket. Minthogy senki közülünk nem járt még Crydee-tól északra, azt hittük, messzebbre hajóztunk, mint szándékunkban volt.
– Nappal a part mentén maradunk, mert nem akartam megkockáztatni, hogy ismeretlen zátonyokra vagy víz alatti szirtekre vezessem a hajót. A tsuranik a harmadik éjszaka úszva törtek ránk, mint egy csapat delfin. A hajó alá merültek, aztán kétoldalt fölmásztak rá. Mire a fedélzeti lármára fölébredtem, már vagy egy fél tucat ku... – bocsánat hercegnő –, szóval, tsurani nyüzsgött a fedélzeten. Percekbe tellett, és elfoglalták az egész hajót. – A válla megroskadt. – Nehéz dolog az embernek elveszítenie a hajóját, fenség!
Elfinforította az orrát. Tully fölállt, leültette Traskot Arutha mellé egy zsámolyra. Task folytatta elbeszélését...
– Nem értettük, mit beszélnek, a nyelvük inkább majomfecsegés, mint emberi beszéd. Én magam öt civilizált nyelven beszélek, és kézzel-lábbal megértetem magam még vagy fél tucaton, de ahogy mondom, az ő locsogásukat nem értettük, viszont elég érthetővé tették, mi a szándékuk.
– Végigjárták a raktárrekeszeimet, és ami a kezük ügyébe került – mindegy, mi volt az – a tengerbe hajították. Vagy ötszáz pompás quegani kétélű kard röpült át a korláton. Pipák, lándzsák, hosszú íjak, meg minden. Azt nem tudták, hogy a quegani tüzelőolajjal mit kezdjenek, így ezt békén hagyták. De afelől gondoskodtak, hogy más fegyver ne maradjon a hajón, mint az ami az ő kezükben van. Aztán néhányan a kis szárazföldi patkányok közül felöltöztek azokba a fekete rongyokba, kiúsztak a partra, és elindultak végig a parton a világítótorony felé. Míg azok vonultak, a többiek térdelve, előre-hátra hajladozva imádkoztak, kivéve azokat, akik falajzott íjjal figyelték az embereimet. Talán három órával naplemente után felpattantak, összerugdalták az embereimet, és a kikötőre mutattak a térképen.
– Felvontuk a vitorlát, és elindultunk a part mentén. A többit tudjátok. Úgy vélem, ezt hitték, nem vártok támadást a tenger felől.
– Helyesen hitték – mondta Fannon. – Az erdőben az utolsó támadásuk óta gyakran küldtünk ki járőröket, és senki sem juthatott egy nap járáson belül Crydee közelébe a tudtunk nélkül, így azonban váratlanul ért bennünket a támadás. – Az öreg fegyvermester hangja fáradt volt és keserű. – Most a város elpusztult, és itt van az udvar, tele halálra rémült városi népekkel.
– A legtöbb emberüket gyorsan partra tették – folytatta Task maga is keserű hangon –, de két tucatot ott hagytak, hogy lemészárolják a matrózaimat. – Fájdalmas kifejezés ült ki az arcára. – Kemény fickók voltak a fiaim, de mindent egybevetve elég rendes emberek voltak. Nem tudtuk, mi történik, amíg az elsők vízbe nem estek az árbocrudakról, a mellükben tsurani nyílvesszővel, amelyek úgy lengtek mintha kis zászlócskák lennének. Addig azt hittük, vissza is kell majd vinnünk a tsuranikat. Akkor aztán harcolni kezdtek a fiaim, afelől nyugodtak lehetnek, de elkéstek, meg különben is, kötélbontó vasakkal meg kötélbilincsekkel hiába harcol valaki kardok és nyilak ellen!
Trask nagyot sóhajtort, Az arcára kirajzolódó bánatos kifejezés legalább anynyira tükrözte elkeseredését az embereinek sorsa felett, mint saját sebe feletti fájdalmát.
– Harmincöt ember, kikötői patkányok, brigantik, gyilkosok mind, de az én embereim. Én voltam az egyetlen, akinek joga volt megölni őket. Betörtem az első tsurani fejét, aki rám támadt, elvettem a kardját, megöltem egy másikat, de a harmadik kiverte kezemből a kardot, és belém döfött. – Kurtán, nyersen felnevetett. – Eltörtem a nyakát. Egy időre elvesztetnem az eszméletemet. Nyilván azt hitték, meghaltam. A legközelebbi, amire emlékszem, hogy égett a tűz, és én elkezdtem kiabálni. És akkor megláttalak téged; amint a hajópallón jössz fölfelé.
– Bátor ember maga, Amos Trask – mondta Arutha.
A nagy ember arcán elmélyült a fájdalmas vonás.
– Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megtartsam a hajómat, fenség. Most nem vagyok más, mint egy partra vetett tengerész.
– Ennyi elég egyelőre – jelentette ki Tully. – Arutha, neked nyugalomra van szükséged. – Aztán Amos Trask vállára tette a kezét. – Kapitány, jól tenné, ha maga is követné a példáját. A sebe komolyabb, mint ahogy állítja. Elviszem valahová, ahol pihenhet.
A kapitány fölállt:
– Trask kapitány! – nézett föl rá Arutha.
– Igen, fenség?
– Szükségünk van jó emberekre, itt, Crydee-ban.
A tengerész szemében a derű szikrája csillant meg.
– Köszönöm, fenség, mindenesetre nem tudom, hajó nélkül mi hasznomat látná.
– Fannon meg én elég feladatot adhatunk, hogy ne unatkozzon.
A kapitány meghajolt: apró meghajlás volt, ami kitelt sebesült oldalától, aztán Tully kíséretéhen kiment a szobából. Carline megcsókolta Aruthát.
– Most pihenj! – mondta: Elvette tőle a leveses tányért, és Fannonnal együtt kiment a szobából. Mire az ajtó becsukódott mögöttük, Arutha már mélyen aludt.
17.
Carline előrelendült.
Kardja hegyével hosszan döfött előre, gyilkos szúrás a gyomorba. Roland határozott pengemozdulattal éppen hogy hárítani tudta, félreütötte a leány tőrét. Hátraugrott. Egy pillanatra elveszítette egyensúlyát, és Carline, látva a tétovázását, ismét előrelépett.
Roland felnevetett. Félreugrott, ismét félreütötte Carline pengéjét, aztán kilépett a penge hatósugarából, saját tőrét gyors mozdulattal jobb kezéből átdobta a balba, kinyúlt, csuklójánál fogva elkapta a leány tőrt tartó kezét, és most ő billentette ki a leányt egyensúlyából. Majd bal karjával hátulról átkarolta a derekát, óvatosan, hogy a penge meg ne sértse, és szorosan megölelte. Carline küzdött a túlerő ellen, de míg Roland mögötte állt, nem tehetett mást, mint hogy haragosan szidta „ellenfelét”.
– Ez egy trükk volt! Utálatos trükk! – sziszegte, és tehetetlenül rúgkapált.
– Ne nyúlj be túlságosan – mondta –, még akkor se, ha biztos találatnak ígérkezik. Jól mozogsz, de túlságosan nagy lendülettel. Tanulj türelmet. Várj, míg tiszta az út, akkor támadj. Ha kilendülsz az egyensúlyodból, meghaltál. – Gyors puszit nyomott Carline arcára, aztán minden ceremónia nélkül eltolta magától.
Carline tétován előrelépett, aztán visszanyerte az egyensúlyát, és megfordult.
– Te gazember! Bizalmaskodni mersz egy királyi fenséggel? Mi? – Azzal elindult Roland felé, és lassan körözött, bal felől. Édesapjuk távozása után azért gyötörte Aruthát, hogy hadd tanítsa Roland vívni. A végső érve így hangzott: Mit teszek majd, ha a tsuranik betörnek a fellegvárba? Kö- tőtűvel harcolunk ellenük? – Arutha végül engedett, nem annyira azért, mert hitte, hogy Carline-nak valaha is szüksége lesz a vívótudásra, hanem azért, mert belefáradt húga örökös nyaggatásába.
Carline most hirtelen fordulattal egyenes támadást intézett Roland ellen, és hátrálásra kényszerítette, egészen a belső vár mögötti kis udvarig. A végén Roland hátát egy alacsony falnak vetve megállt és várt. Carline ismét támadott. Roland most könnyedén oldalt lépett, és abban a pillanatban a leány tőrének tompa hegye a falat találta el. Roland elsurrant Carline mellett, a kardlappal játékosan megcsapta a leány tomporát, aztán ismét ivó állásba helyezkedett.
– És ne veszítsd el a türelmedet, különben a fejedet is elveszíted.
– Ó! – kiáltott fel Carline, megpördült, és szembefordult Rolanddal. Maga sem tudta, bosszankodjék-e vagy nevessen. – Te szörnyeteg.
Roland, mélységes megbánást mímelve védekező állásba helyezkedett Carline fölmérte a köztük lévő távolságod aztán lassan előrelépett. Marna úrhölgy legnagyobb bánatára férfias nadrág feszült szorosan a csípőjén, és a szűk férfimellényt a kard szíja fogta össze a derekán. Egy év alatt kitelt az alakja, és a testhezálló ruha a botrányos határán mozgott. A fekete, méretre készült, bokáig érő csizma sarka hangosan kappant a köveken, amint óvatosan megtette a kettejük közötti távolságot, miközben hosszú, fényes fekete haja szabadon hullámzott vállán.
Roland szerette ezeket az együttléteket Carline-nal. Ismét megélte társasága örömét, mint azelőtt, s változatlanul élt benne a remény, hogy a leány érzelmei egy szép napon megváltoznak iránta, és kapcsolatuk valóan több lesz, mint barátság. Lyam távozása után egy éven át rendszeresen gyakorlatoztak, és amikor biztonságosnak látszott, ki-kilovagoltak a vár környékére, kettesben. Az így együtt töltött idő alatt pajtási viszony alakult ki köröttük, olyasvalami, amit régebben hiába próbált megteremteni. Carline megkomolyodott ugyan, de korábbi csillogóan szellemes humorát is visszanyerte.
Roland elgondolkodva állt egy percig. A kislány hercegnő, az elkényeztetett apróság, akit kénytelenségből el kellett viselnie, a múlté. Helyette egy határozott, erős akaratú hölgy állt előtte, akit az élet kemény leckéi máris megedzettek.
Roland hunyorgott, mert a leány tőrének hegye a torkának feszült. Tréfásan, drámai gesztussal, a földre ejtette kardját.
– Hölgyem, megadom magam!
– Miről ábrándoztál, Roland?
Roland szelíden eltolta nyakáról a tőr hegyét.
– Az jutott eszembe, mennyire felháborodott Marna grófnő, amikor először kilovagoltál ebben a ruhában, aztán porosan, és cseppet sem úri hölgyhöz méltó állapotban jöttél haza.
Carline elmosolyodott.
– Már azt hittem, egy hétig ágyban marad, és orvosságokat szed –, tette félre a tőrét. – Bárcsak találnék rá elég okot, hogy gyakrabban hordhassam ezt a ruhát. Olyan kényelmes.
– És hallatlanul vonzó – mondta Roland széles vigyorral, és szemtelen pillantásokat mímelve szemlélte a ruhát ott, ahol az leginkább rátapadt Carline gömbölyded idomaira. – Bár ez, gondalom, inkább a viselőjének az érdeme.
Carline rosszallóan húzta fel az orrát:
– Ön csirkefogó és talpnyaló, uram. És kéjenc.
Roland kuncogva emelte fel a tőrét.
– Azt hiszem ennyi elég lesz mára, Carline. Egy délután nem viselnék el két vereséget. Ha még egyszer legyőzöl, szégyenszemre itt kell hagynom a várat.
Carline nagyra meresztette a szemét, aztán előreszögezte tőrét, Roland látta, hogy megjegyzése célba talált.
– Ó, egy egyszerű leány is szégyent hozhat rád, igaz? – mondta, azzal kezében a tőrével előrelépett.
Roland nevetve emelte fel a tőrét, aztán hátralépett.
– No de hölgyem! Ez igazán nem illendő viselkedés.
Carline még mindig előreszegezett fegyverrel, haragosan mérte végig.
– Elég nekem, ha Marna úrnő foglalkozik a jólneveltségemmel, Roland. Nincs szükségem rá, hogy egy magadfajta bohóc oktasson ki rá.
– Bohóc! – kiáltott fel Roland. Egy lépést tett előre. Carline fölfogta a vágást, riposztozott, és majdnem talált. Roland hárította a csapást, és tőrét Carline tőrének feszítve közelített hozzá, míg corps á corps nem álltak, aztán szabad kezével megmarkolta Carline fegyvert tartó kezének csuklóját – Vigyázz arra, hogy ilyen helyzetbe sose kerülj – mondta mosolyogva Carline szabadulni próbált, de Roland keményen tartotta. – Hacsak a tsuranik nem küldik ránk az asszonyaikat, harc esetén a legtöbb ellenfeled erősebb lesz nálad, és ettől a testhelyzettől kezdve azt csinál veled, amit akar. – Még szorosabban szorította magához a leányt, és megcsókolta.
Amikor hátralépett, Carline félig sóvár, félig meglepett arccal nézett rá.
– Roland, én... – mondta halkan.
A várban riadó harsant. A belső vár túloldalán a falakon valaki felkiáltott.
– Támadás!
Roland halkan szitkozódva egy lépést hátrált.
– Istenek átka, ez a rosszul időzített szerencsétlenség. – Azzal elindult a központi udvarba vezető folyosón, de közben nevetve hátrafordult. – Ne felejtsd el, mit akartál mondani, hölgyem – mondta – De amikor meglátta, hogy Carline karddal a kezében követi, elkomorodott. – Hová mész? – kérdezte, és a hangjában nyoma sem volt a tréfás könnyedségnek.
– A várfalra – jelentette ki Carline dacosan. – Nem vagyok hajlandó többé a pincében ücsörögni.
– Nem – közölte higgadt, kemény hangon Roland. – Még sose próbáltad ki, milyén az igazi harc. Sportnak jó, amit a tőrrel meg a karddal csinálsz, de nem vállalom a kockázaton, hogy elájulsz, mihelyt először megérzed a vér szagát. Mész a pincébe a többi hölgyekkel, és biztonságban bezárkóztok.
Carline elképedten hallgatott. Roland soha még ilyen hangon nem beszélt vele. Eddig mindig ő volt a csipkelődő csibész vagy a szelíd barát. már-már tiltakozni próbált, de Roland nem hagyta szóhoz jutni. Karjánál fogva félig vezette, félig vonszolta a pinceajtó felé.
– Roland! – kiáltotta. – Hadd menjek!
– Oda mész, ahová parancsolják – mondta Roland nyugodtan. – És én is oda megyek, ahová nekem parancsolják. Nincs vita.
Carline ellenkezett, de Roland acélos marka ellen nem tudott mit tenni, a férfi továbbra sem vett tudomást tiltakozásáról, csak húzta maga után a folyosón. A pinceajtóban egy katona meglepetten nézte a közelgő párt. Roland megállt, és Carline-t egy cseppet sem tapintatos lökéssel az ajtó felé irányította. Carline dühtől szikrázó szemekkel fordult a katonához.
– Tartóztasd le! Most rögtön! Ez itt... – a dühtől a hangja nem éppen úri hölgyhöz illő sikítássá torzult – kezet emelt rám!.
A katona habozott. Egyikükről a másikukra nézett, aztán tétován elindult az ifjú nemes felé. Roland figyelmeztetően felemelte az ujját.
– Őfenségét elvezeted a kijelölt, biztonságos helyre. Nem törődsz a kifogásaival, és ha távozni akarni, visszatartod. Értetted? – A hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy halálosan komolyan gondolja, amit mond.
A katona bólintott, de még mindig habozott kezet emelni a hercegnőre. Roland egy pillanatra se vette le szemét a katona arcáról. Szelíden az ajtóhoz tolta Carline-t.
– Ha megtudom – mondta –, hogy elhagyta a pincét a biztonságot jelentő jeladás előtt, gondom lesz rá, hagy a herceg és a főfegyvermester tudomást szerezzen róla, mekkora veszedelemnek tette ki a tudtoddal az életét a hercegnő.
Ennyi elég volt a katonának. Lehet, hogy azzal nem volt tisztában, melyikük áll rangban magasabban, ha harcra kerül a sor, de afelől nem volt kétsége, mit tenne vele a főfegyvermester a Roland által vázolt esetben. Beállt a pince ajtajába, mielőtt a hercegnő visszafordulhatott volna.
– Erre, fenség – közölte, és erővel letessékelte Carline-t a lépcsőn. Carline hátrálva indult lefelé, dühöngve a felháborító bánásmód miatt. Roland becsukta mögöttük az ajtót. A leány még egy lépést tett hátrafelé, aztán gőgösen megfordult, és most már egyenesen levonult a lépcsőn a szobába, amelyet a várbeli és városbeli asszonyok számára tartottak fenn várostrom idejére. Ott találta a többi hölgyet, akik összebújva egymástól reméltek vigasztalást.
A katona megkockáztatott egy bocsánatkérő tisztelgést.
– Bocsánatát kérem fenség, de a nemes úrfi láthatóan nagyon határozott volt.
Carline arcáról mintha letörölték volna a haragos fintort.
– Nos, igen – jelentette ki derűsen, apró megelégedett mosollyal. – Hát az volt, igaz?
Lovasok robogtak be a várudvarra. A hatalmas kapuk sorra zárultak be mögöttük. Arutha a várfalról figyelt, aztán Fannonhoz fordult.
– Az elképzelhető legnagyobb balszerencse – mondta Fannon.
– Szerencse vagy balszerencse – vont vállat Arutha –, a tsuranik nyilván nem támadnának, ha mi lennénk az előnyösebb helyzetben. – Odalent minden békésnek látszott, csak a felégetett város emlékeztetett a háborúra. De Arutha azt is tudta, hogy a városon túl, az északi és északkeleti erdőségekben nagy hadsereg gyülekezik. És a jelentések szerint legalább kétezer tsurani vonul Crydee felé.
– Mész vissza; te patkányrágta kutyák ivadéka!?
Arutha lenézett az udvarba. Amos Trask egy rémült halászt rugdalt éppen vissza, aki rohanva tűnt el az egyik kezdetleges kunyhóban. Szép számmal építettek ilyeneket az várfalakon belül azoknak a maradék otthontalanul maradt városiaknak, akik nem mentek el délre. A lakosok nagy részét a pusztító támadás után elhajózták Carse-ba, de néhányan itt maradtak télre, és a halászok kivételével, akiknek a helyőrség élelmezése miatt maradniuk kellett, őket a tervek szerint tavasszal szállítják el délre, Carse-ba és Tulan-ba. De a következő évszakban esedékes hajók még hetekig nem voltak várhatók. Amost jelölték ki elöljárónak, hogy tartsa őket rendben, és ne legyenek láb alatt. Az egykori hajóskapitány hasznos szerzeménynek bizonyult a város leégését követő hetekben. Megvolt benne a kellő adottság a parancsoláshoz, rendben tartotta a nyers, faragatlan és önfejű halásznépséget. Arutha véleménye szerint nagyszájú, hazug fráter volt, a tetejében még minden bizonnyal kalóz is, de mindezek ellenére vonzó egyéniség.
Gardan jött fel a lépcsőn az udvarból. Mögötte Roland. Gardan üdvözölte a herceget és a főfegyvermestert.
– Ez az utolsó őrjárat, uram.
– Akkor már csak Íjászra várunk – mondta Fannon.
Gardan a fejét csóválta.
– Egyik őrjárat sem látta, uram.
– Nyilván azért nem, mert Íjász közelebb ment a tsuranikhoz, mint amennyire bármelyik épeszű katona merészkedett volna – jelentette ki Arutha. – Mennyi időnk van még szerinted a támadásig?
Gardan északkelet felé mutatott.
– Nem egészen egy óra, ha egyenesen onnan jönnek. – Felnézett az égre. – Már egy óra sincs sötétedésig. Sötétedés előtt várható, hogy támadnak. Esetleg. De a legvalószínűbb, hogy elfoglalják az állásaikat, lepihennek, és hajnalban támadnak.
Arutha Rolandhoz fordult.
– A nők biztonságban vannak?
Roland felnevetett.
– Igen, bár a húgodnak alighanem lesz néhány keresetlen szava velem kapcsolatban, ha ennek vége.
Arutha visszanevetett rá.
– Ha ennek vége, majd én elintézem vele a dolgot. – Körülnézett. – Most pedig várjunk.
Martin felemelte a kezét. Három nyomkeresője mozdulatlanná dermedt. Az erdőben semmi sem mozdult, már amennyire a három férfi megállapíthatta, de mindegyikük tudta, hogy Martin érzékszervei sokkal kifinomultabbak, mint az övék. Egy perc múlva Martin megindult előre, felderíteni az utat.
Már tíz órája – hajnal óta – követték a tsurani sereget. Amennyire Martin megállapíthatta, az idegeneket megint visszaverték Elvandarból a Crydee folyó gázlóinál, úgyhogy most Crydee várát szemelték ki célpontul. Négy éven át négy fronton harcoltak, keleten a herceg seregei ellen, északon a tündék és a törpök ellen, nyugaton Crydee vára, és délen a Sötét Ösvény Testvérisége és a manók ellen.
Martin emberei szorosan az ellenség nyomában jártak, helyenként túlságosan is szorosan. Kétszer meg is futamították őket a tsuranik: kitartóan igyekeztek utolérni a crydee-i fővadászmestert meg az embereit, és egy ízben sikerült is nekik. Martin ekkor elveszítette egy emberét a harcban.
Martin most a varjú rekedt károgását utánozta. Az emberek odasiettek hozzá. Egyikük, Garret, egy lóarcú fiatalember, megjegyezte:
– Sokkal nyugatabbra vonulnak, mint gondoltam volna.
Íjász elgondolkodott.
– Igen. Úgy látszik az a tervük, hogy teljesen bekerítik a várat. Vagy egyszerűen csak meglepetésszerűen akarnak majd valamelyik oldalról támadni. – Száraz vigyorral folytatta. – De ami a legvalószínűbb, egyszerűen elárasztják a vidéket, mielőtt támadnak, hogy ne lehessen senki a hátuk mögött, aki megzavarhatná őket.
– Biztosan tudják, hogy a nyomukban vagyunk – jegyezte meg az egyik nyomkereső.
Íjász mosolya kiszélesedett.
– Nem kétséges. Szerintem nem izgatja őket a mi jövés-menésünk. Megcsóválta a fejét. – Ezek a tsuranik öntelt társaság. – Előre mutatott. – Garret velem jön. Ti ketten egyenesen induljatok el a várba. Tájékoztassátok a főfegyvermestert, hogy vagy kétezer tsurani vonul Crydee ellen. – A két férfi nem szólt semmit, hanem gyors léptekkel elindult a vár irányába.
– Gyere – mondta Martin hátramaradt társának –, menjünk vissza az ellenséghez, hadd lássuk, ezúttal miben törik a fejüket.
Garret a vállát vonogatta.
– Attól, hogy te jó hangulatban vagy, cseppet sem lesz könnyebb a lelkem, fővadászmester.
Íjász hátrafordult, és végignézett az úton, amelyen jöttek.
– Egyik alkalom éppen olyan megfelelő arra, hogy meghaljunk, mint a másik. A halál akkor jön el, amikor akar. Hát minek aggódjak én szünet nélkül miatta?
– Hát igen – bólintott Garret, de hosszú arcán látszott, hagy cseppet sincs meggyőzve. – Tényleg, minek?
Futólépésben indultak tovább, hosszú, elnyújtott léptekkel haladtak előre. Ragyogóan sütött a nap, de az erdőben a sűrű bozótokban megannyi sötét rejtek akadt, ahol megbújhattak az ellenség megfigyelői. Garret Íjász kifinomult érzékeire bízta, mennyire biztonságos elhaladniuk ezek mellett a gyanús helyek mellett. Aztán egy idő után mindketten egy emberként torpantak meg. Valami megzördült előttük a fák között. Zajtalanul beolvadtak az árnyékos sűrűbe. Egy perc akár egy óra: egyikük sem szólt semmit. Aztán halk suttogás hallatszott, érthetetlen nyelven.
Két férfi jelent meg előttük, óvatosan surrantak azon az ösvényen, amely észak-déli irányban keresztezte, az ő útvonalukat. Sötétszürke köntös volt rajtuk, kezükben felajzott íj. Megálltak. Egyikük letérdelt, a nyomokat tanulmányozta, amelyeket Íjász és a nyomkeresői hagytak: Az ösvényre mutatott, valamit mondott társának, aki rábólintott és visszafordult az úton, amerről jöttek.
Íjász hallotta, hogy Garret felszisszen. A Sötét Ösvény Testvériségének egyik nyomkeresője, aki ott maradt előttük, tovább vizsgálódott, körbelesett, aztán követte társát.
Garret már mozdult, de Martin megmarkolta a karját.
– Még ne! – suttogta.
– Mit csinálnak ezek ilyen messze északon? – suttogta vissza Garret.
Martin a vállát vonogatta.
– Belopóztak a hegyek mentén, az őrjárataink mögött. Nem vagyunk elég éberek délen, Garret. Sose gondoltuk volna, hogy a hegyek nyugati oldalán ilyen messze északra feljöjjenek. – Elhallgatott, aztán egy idő múlva folytatta. – Talán megunták a Zöld Szív erdőségeit, és most az északi vidékeken próbálnak szerencsét, és csatlakoznak a testvéreikhez.
Garret mondani készült valamit, de elhallgatott, mert egy másik Sötét Testvér lépett az ösvényre, és megállt, ott, ahol az előbb a többiek álltak, körülnézett, aztán felemelt kézzel jelt adott. Újabb alakok jelentek meg az ösvényen. A Sötét Testvériség harcosai egyesével, kettesével, hármasával vonultak az Íjászék útját keresztező ösvényen, és tűntek el ismét a fák között.
Garret lélegzetvisszafojtva várt. Hallotta, hogy Martin, ahogy az alakok elvonultak előttük, halkan számol: ... tíz, tizenkettő, tizenöt, tizenhat, tizennyolc...
És egyre csak jötten és vonultak az ösvényen. A számuk egyre nőtt. Egy idő után Martin odasúgta.
– Ez eddig több mint száz volt.
És még mindig jöttek, egyesek batyuvas a hátukon, a vállukon. Sokan viseltek sötétszürke hegyi köpenyt, de voltak, akik zöld, barna, vagy fekete ruhát hordtak. Garret odahajolt Martinhoz.
– Igazad volt – suttogta. – Észak felé vándorolnak. Több mint kétszázat számoltam meg eddig.
Még perceken át vonultak a mordelek, végig az ösvényen, a harcosok után lerongyolódott nők és gyermekek következtek, majd amikor azok is elvonultak, egy húsz harcosból álló csapat vonult még el, aztán csend lett.
Martin és társa egy percig mozdulatlanul várt, aztán Garret szólalt meg.
– Ezek nyitván rokonai lehetnek a tündéknek, ha ilyen nagy számban ilyen sokáig észrevétlenül tudnak az erdőben járni.
Martin elmosolyodott.
– Azért ajánlom neked, hogy ezt ne említsd annak a tündének, akivel legközelebb találkozol. – Lassan felállt, kinyújtóztatta a hosszú üléstől elgémberedett tagjait. Távoli hangok hallatszottak kelet felől. – Mit gondolsz, milyen távol vannak most a Sötét Testvérek az ösvényen? – kérdezte elgondolkodó arccal.
– A csoport vége úgy száz méterre, az eleje tatán egy-másfél mérföldre, vagy még annyira sem. Miért?
Martin elvigyorodott. Garretnek nyomban kényelmeden érzése támadt, ahogy Martin szemében valami gúnyos derű csillant meg.
– Gyerünk. Azt hiszem, már tudom, hol találhatunk magunknak egy kis szórakozást.
– Ó ne, fővadászmester! – nyögött fel Garret. – Libabőrös lesz a hátam, ha te szórakozást emlegetsz.
Martin barátságosan mellbeöklözte Garretet.
– Gyerünk, vitéz barátom. – A fővadászmester kiment az ösvényre. Garret utána. Átnyargaltak az erdőn, könnyedén elkerültek minden akadályt, amely a kevéssé gyakorlott erdőjárókat föltartotta volna.
Mikor az ösvény mellett a fák között egy nyiladékot tatáltak, megálltak. Nem messze tőlük egy csapat tsurani katona vonult. Martin és Garret ismét beolvadt a fák közé.
– A csapat törzse – magyarázta a fővadászmester – ezek után következik. Ha elérnek a kereszteződéshez, amerre a Sötét Testvérek elvonultak, tatán utánuk erednek.
Garret megrázta a fejét.
– Vagy tatán nem. Ezért majd mi gondoskodunk róla, hogy mindenképpen utánuk eredjenek. – Mélyet lélegzett, aztán hozzátette. – Hát jó. – Miközben levették a vállukról az íjukat, halk fohászt küldött Kilianhoz, a Hallgatás Zöld Dalnokához, az erdészek istennőjéhez.
Martin kilépett az ősvényre, és célzott. Garret kivette példáját. Jót látták a tsurani katonákat, mivel az előőrsüknek az volt a feladata, hogy eltakarítsa a sörű aljnövényzetet, és a csapattörzs akadálytalanul elvonulhasson. Martin várt, amíg a tsuranik veszedelmes közelségbe nem kerültek, aztán lőtt – pontosan akkor, amikor az első katona észrevette őket. A két elöl álló felbukott, de még földet sem értek, máris elröppent két újabb nyílvessző. Martin és Garret egymás után húzták elő a nyílvesszőket puzdrájukból, helyezték őket az íj idegéhez, és nem mindennapi gyorsasággal és pontossággal lőttek. Martin nem jótékonyságból választotta ki maga mellé öt éve Garretet. Garret a legvadabb viharban is mozdulatlanul állna és tökéletesen végrehajtaná, amit parancsolnak neki.
Az elképedt tsuranik elhullottak, mielőtt riaszthatták volna a többieket. Akkor Martin és Garret, nyugodtan a vállukra dobták az íjukat, és vártak. Egy idő után megjelent az ösvényen a színes vértek sora. A tsurani tisztek az élen megtorpantak, és dermedt csendben nézték halott előőrsüket Aztán meglátták a két erdészt, akik nyugodtan álltak az ösvényen. Felkiáltottak, mire a csapat első sora kivont fegyverrel előrelépett.
Martin ekkor beugrott az ösvény északi oldalán a sűrűbe, Garret utána. Elrohantak a fák közölt, szorosan mögöttük az üldöző tsuranik. Martin harsány hangja szinte betöltötte az erdőt, s Garret legalább akkora félelemmel, és valami megnevezhetetlen, őrült lelkesedéssel kiáltozott maga is. Mögöttük egy horda tsurani törtetett szörnyű ricsajjal a fák között.
Martin észak felé csalogatta őket, párhuzamosan azzal az úttal, amelyen a Sötét Testvériség csapata vonult. Egy idő múlva megállt.
– Lassabban, nehogy elveszítsenek bennünket.
Garret visszanézett. Sehol sem látták a tsuranikat. Egy fának támaszkodva vártak. Aztán, egy perc múlva, mikor az első tsurani megjelent az ösvényen; az út északnyugati elágazása felé indult.
– Nyilván megöltük minden valamirevaló nyomkeresőjüket, aki abban a nyomorult világukban fellelhető volt – jegyezte meg Martin megvetően, fogta a vadászkürtjét, és olyan harsány hangon fújt bele, hogy a tsurani katona lába a földbe gyökerezett, és még onnan is, ahol Martin és Garret állt, tisztán látszott arcán a rémület.
Körülnézett, és meglátta a két vadászt. Martin intett neki, hagy kövesse, azzal ő maga Garrettel együtt tovább ment. A tsurani hátrakiáltott valamit a mögötte vonulóknak, aztán az üldözésükre indult. Negyed mérföldön át vezették őket az erdőn keresztül, majd elfordultak nyugat felé.
– A Sötét Testvérek rájönnek, hogy jövünk... – lihegte két lélegzetvétel között Garret.
– Hacsak ... egyszerre valamennyien... meg nem süketültek – kiáltotta hátra Martin, és még egy mosolyt is sikerült megeresztenie hozzá. – A tsuranik... előnye... hat az egyhez... Én... azt hiszem... az a becsületes… ha adunk a Testvéreknek... lehetőséget, hogy lecsapjanak rájuk.
Garretbe még szorult annyi lélegzet, hogy felnyögjön, aztán tovább nyargalt vezetője mögött. Mikor kirontottak a sűrűből, Martin megállt, megmarkolta Garret tunikáját.
– Ott vannak előttünk – mondta félrehajtott fejjel.
– Én nem tudom – nyögte Garret –, hogy hogyan hallasz meg mindent ezzel az átkozott ricsajjal mögöttünk. – Akkora volt a zaj, mintha a tsurani sereg zöme követné őket, pedig az erdő letompította a lármát, és bizonytalanná tette az eredetét.
– Még mindig hordod azt a nevetséges vörös alsótunikádat? – kérdezte Martin.
– Igen. Miért?
– Tépj le belőle egy csíkot. – Garret nem vitatkozott, hanem előhúzta kését, felemelte zöld erdésztunikáját, és az alatta rikító vörös vászon alsóruhája aljából levágott egy hosszú sávot, aztán sietve rendezte ruházatát. Míg ő öltözött, Martin a darab vásznat egy nyílvesszőre kötözte. Visszanézett oda, ahol a tsuranik utat törtek a bokrok körött.
– Nyilván a tömzsi lábuk az oka – füstölgött magában. – Lehet, hogy egész nap képesek szaladni, de az erdőben nem tudnak lépést tartani velünk.
Átnyújtotta Garretnek a nyílvesszőt.
– Látod azt a nagy szilfát ott, azon a kis tisztáson?
Garret igent biccentett.
– És azt a kis nyírfát mögötte, kicsit balra? – Garret megint bólintott egyet. – Gondolod, hogy el tudod találni úgy, hogy ez a rongy lehúzza a nyílvessződet?
Garret vigyorogva levette válláról az íjat, elhelyezte rajta a nyílvesszőt, és lőtt. A nyílvessző halálpontosan beleállt a fába.
– Mikor a csámpás lábú barátaink ideérnek, és meglátják azt a színes rongyot, oda fognak rohanni. Hacsak végzetesen nem tévedek, Sötét Testvéreink nincsenek messzebbre húsz méternél a te nyílvessződtől. – Ahogy Garret visszavette a vállára az íjat, Martin elővette kürtjét. – Még egyszer eredjünk neki – mondta, azzal hosszan, harsányan belefújt a kürtjébe.
A tsuranik úgy özönlöttek, mint a darazsak, de még el sem halt a vadászkürt hangja, amikor Íjász és Garret mar elszáguldtak délnyugat felé, hogy nyomuk se maradjon, mielőtt a tsuranik megláthatnák őket, és elronthatnák a tréfát. A sűrűből kilépve egyenesen egy nyüzsgő csoport nő és gyereki közé keveredtek.
A Sötét Testvériségből egy fiatal nő, mikor meglátta a két férfit, letette a batyuját a földre, és megállt. Garretnek, mivel nem akarta fellökni a nőt, olyan hirtelen kellett lefékeznie, hogy majdnem hanyatt esett.
Míg ő oldalt lépett, hogy megkerülje a nőt, az nagy barna szemével alaposan szemügyre vette. Garret szinte gépiesen fordult oda hozzá.
– Bocsásson meg, asszonyom – mondta homlokához emelve a kezét, majd a mordelek dühös kiáltásaitól kísérve elrohant a fővadászmester után.
Vagy egy negyed mérföldet futottak, mikor Martin megálljt parancsolt. Hallgatóztak. Északkelet felől csatazaj hallatszott, kiáltozás, ordítozás, fegyvercsörgés. Martin elvigyorodott.
– Ezek most el lesznek foglalva egy darabig.
Garret elpilledve roskadt a földre.
– Legközelebb engem küldjél a várba, jó, fővadászmesterem? – mondta.
Martin letérdelt nyomkeresője mellé.
– Ez valószínűleg megakadályozza majd, hogy a tsuranik naplemente előtt Crydee-ba érjenek. Így legfeljebb holnap támadhatnak. Négyszáz Sötét Testvér nem olyasmi, amit nyugodtan hagyna az ember a háta mögött. Mi most pihenünk egy kicsit, aztán megyünk Crydee-ba.
– Ez jó hír – mondta Garret, hátával a fának támaszkodva, és megkönnyebbülten sóhajtott. – Épp hogy megúsztuk.
Martin titokzatosan elmosolyodott.
– Az ember az egész életét épp hogy megússza, Garret.
Garret felemelte a fejét.
– Láttad azt a nőt?
– Ühüm. Mi van vele?
Garret zavartan nézett maga elé.
– Csinos volt... nem is, inkább szép, szóval, valami furcsa szépség. Hosszú, fekete haja volt, és a szeme színe mint a vidra szőre. Durcás szája volt, de vidám tekintete. Elég ahhoz, hogy a legtöbb férfi megforduljon utána. Az ember nem ilyesmire számít, ha a Sörét Testvériség asszonyaira gondol!
Martin bólintott.
– A mordelek csinos népek, ez igaz, akárcsak a tündék. De ne feledd, Garret – tette hozzá mosolyogva –, hogy ha legközelebb egy mordel nőnek találnál udvarolni valószínűleg előbb vágja ki a szívedet, s csak utána csókol meg.
Míg ők békében pihentek, északkelet felől kiáltások, ordítozás hallatszott. Aztán lassan föltápászkodtak és elindultak vissza, Crydee felé.
Arutha a tsurani sereget nézte a várfalról. Gardan és Fannon mellette állt, mögöttük Íjász Martin.
– Hányan vannak? – kérdezte Arutha, miközben változatlanul a gyülekező sereget figyelte.
– Ezerötszázan, kétezren – mondta Martin –, nehéz pontosan megmondani. Tegnap kétezren indultak, de ebből le kell vonni azokat – akármennyien voltak is –, akiket a Sötét Testvérek kivontak a forgalomból.
A távolból odahallatszott a favágás zaja. A főfegyvermester és a fővadászmester szerint a tsuranik azért vágják ki a fákat, hogy ostromlétrát készítsenek belőlük.
– Sose hittem volna, hogy valaha ilyesmit mondok – jelentette ki Martin –, de most azt kívánom, bárcsak négyezer Fekete Testvér lett volna az erdőben tegnap.
Garret átköpött a falon.
– Ennek ellenére jó munkát végeztél, fővadászmester. Nagyon örülök, hogy ezek egymásnak estek.
Martin komoran mosolygott.
– Az is jó dolog, hogy a Fekete Testvérek gondolkodás nélkül ölnek. Jóllehet holtbiztosan nem az irántunk való szeretetből teszik, mégis ők védik déli szárnyunkat.
– Hacsak nem volt elszigetelt eset a tegnapi csoport – mondta Arutha. – Ha a Testvériség elhagyja a Zöld Szív erdőségeit, hamarosan okunk lesz aggódni Tulan, Jonril és Carse miatt.
Fannon az egyre szaporodó tsurani csapatokat figyelte. A sereg élén, különböző helyeken furcsa jelképeikkel és mintákkal díszített, tarkabarka zászlókat helyeztek el. Mindegyik lobogó alatt száz meg száz más-más színű vértbe ötözött harcos gyülekezett.
Kürt harsant, és a tsurani katonák elhelyezkedtek, szemben a várral. Egy maroknyi katona, fejükön a királyságbeliek véleménye szerint a tsurani tiszteknek kijáró, magas taréjú sisakkal, előresétált, és félúton a sereg és a zászlóvivők között megállt. Az egyik, világoskék vértet viselő férfi valamit kiáltott, és a várra mutatott. Az összesereglett tsuranik között kiáltozás támadt. Ekkor egy másik, élénkpiros vértet viselő tiszt lassan elindult a vár felé.
Arutha meg a többiek némán figyelték. A tiszt egykedvűen sétált végig a vár előtti üres térségen a kapuig. Nem nézett se jobbra, se balra, föl se tekintett a falakon állókra, hanem mereven előreszegezett fejjel ment, míg a kapuhoz nem ért. Akkor elővett egy jókora harci bárdot, és háromszor megdöngette a nyelével a kaput.
– Ez mit csinál? – kérdezte Rolan, aki éppen akkor jött fel a lépcsőn.
A tsurani megint rácsapott a vár kapujára.
– Azt hiszem – mondta Íjász – arra szólít fel bennünket, hogy nyissuk ki a kaput, és adjuk fel a várat.
Végül a tsurani egy lendülettel belevágta a bárdot a kapuba, aztán otthagyta rezegve a kapugerendában, minden sietség nélkül megfordult, és a tsuranik éljenzése közepette elindult visszafelé.
– Nos – mondta Fannon –, azt hiszem, itt az ideje, hogy válaszoljunk nekik. – Magasan a feje fölé emelte kezét, – Katapult! – kiáltotta.
A falak mentén, a tornyakból meg a bástya tetejéről zászlólengetés volt a válasz. Fannon leeresztette a karját, és a hatalmas gépezetek működésbe léptek. A kisebb tornyokon a hadigépek mint óriási számszeríjak nyílszerű lövedékeket záporoztak, míg az öregtorony tetejéről óriási kőhajító ágyúk kosárszámra lőtték ki a súlyos köveket. A kő- és lövedékeső a tsuranik között kötött ki, fejet, végtagokat zúzott össze, szabálytalan réseket vágott soraikban. A védők is hallhatnák a sebesültek kiáltásait, miközben újból felhúzták és megtöltötték a halálos gépezeteket.
A tsuranik zavarodottan nyüzsögtek, és amikor a második kő- és lövedékzápor közéjük vágott, összevissza menekülni kezdtek. A védők éljeneztek a falakon, de éljenzésük elhalt, amikor a tsuranik a gépek hatósugarán kívül újra hadrendbe álltak.
– Főfegyvermester – mondta Gardan –, szerintem a türelmünket akarják próbára tenni.
– Azt hiszem, tévedsz – mutatott lefelé Arutha. Gardan is odanézett. Egy nagy csoport tsurani kivált a tömegkőt, előrevonult, és pontosan a lövedékek hatósugarán kívül megállt.
– Úgy látszik, rohamra készülnek – vélte Fannon –, de miért csak a sereg egy részével?
Egy katona termett mellettük.
– Fenség, a vár másik oldalán nyoma sincs tsuraniknak.
Arutha Fannonra nézett.
– De miért támadnának csak az egyik falnál? – Aztán néhány pillanat múlva hozzátette. – Én ezerre becsülöm őket.
– Inkább ezerkétszáz – mondta Fannon. A támadók mögött ostromlétrák jelentek meg és jöttek egyre közelebb. – Bármelyik pillanatban elkezdhetik.
Ezer védő várakozott a falakon belül. Voltak köztük olyan katonák, akik külső erődítményekben, meg előretolt helyőrségekben szolgáltak, de a hercegség haderejének zöme Crydee-ban volt.
– Ennek az támadóerőnek ellen tudunk állni – mondta Fannon –, ha a falainkat nem törik át. Amíg nem lesznek tízszer annyian, mint mi, megbirkózunk velük.
Újabb küldöncök érkertek a többi várfalról.
– Még mindig nincs semmi mozgás keleten, északon meg délen, főfegyvermester – jelentette az egyik.
Miután a küldöncök elmentek, ők tovább vártak. A nap végigvonult az égbolton. Egy órával naplemente előtt, amikor a nap a támadók háta mögül sütött, felharsantak a kürtök, megperdültek a dobok, és a tsuranik rohanva indultak el a várfalak felé. A katapultok zúgtak, a támadók soraiban hatalmas réseket vágtak, az első sorokban, minden támadó elesett, de mögülük újak nyomultak előre, és fényes, színes pajzsukat a fejük fölé emelve futottak a falakhoz. Tucatjával hullottak az emberek, lezuhantak az ostromlétrákról, de mindig újabbak foglalták el a helyüket, és folytatták a támadást.
A tsurani íjászok válaszoltak a rájuk záporozó nyilakra, és néhány crydee-i katona is holtan zuhant le a falról. Arutha a feje körül röpködő nyilak elől lebukott a belső vár fala mögé, aztán megkockáztatott egy pillantást a bástya felett. Támadók tömege töltötte be a látóterét, majd hirtelen megjelent előtte egy létra teteje. Egy katona a herceg mellett elkapta a létrát, és ellökte, miközben egy másik egy rúddal segített neki. Arutha hallotta a létráról lezuhanó tsurani halálsikolyát. Ekkor az első katona, aki a létrához lépett, szemében egy tsurani nyílvesszővel hanyatt esett, és lezuhant a belső várudvarba.
Lentről harsány kiáltás hangzott fel. Arutha felugrott, hogy egy nyílvesszőt megkockáztatva lenézzen. Végig, ameddig a szem ellátott, a fal tövétől tsurani katonák vonultak vissza futva vonalaik biztonságába.
– Mit csinálnak ezek? – kérdezte értetlenül Fannon.
A tsuranik addig futottak, míg a katapultok lőtávolságán kívül nem kerültek, akkor megálltak, megfordultak és felsorakoztak. Tisztek sétáltak fel s alá a sorok előtt, nyilván lelkesítették a katonákat. Egy idő után az összegyűlt tsurani katonák éljenezni kezdtek.
– Egyen meg benneteket a fene! – hangzott fel Arutha balján Amos Trask hangja. Trask kezében tengerésztőrrel állt a herceg mellett. – Ezek az őrültek gratulálnak maguknak, amiért lemészároltuk őket.
Odalent, a vár előtt szörnyű látvány tárult eléjük. Tsurani katonák hevertek a földön, mint a játékbabák, amelyeket egy komisz óriásgyerek hajigált szerteszét. Néhányan még mozogtak, de a legtöbb halott volt.
– Fogadni mernék, hogy száznál is több embert veszítettek – mondta Fannon. – Ennek semmi értelme sincs. – Rolandhoz és Martinhoz fordult. – Ellenőrizzétek a többi falat. – Mindketten elsiettek. – Mit csinálnak most? – kérdezte, miközben a tsuranikat figyelte. A naplemente vörös izzásában látta, hogy még sorban állnak, egyesek fáklyákat gyújtanak, és körbeadják őket. – Csak nem akarnak naplemente urán támadni? Egymásba botlanak a sötétben!
– Ki tudja, mit terveznek? – mondta Arutha. – Még sose hallottam, hogy egy támadást ilyen rosszul rendezzenek meg.
– Bocsánatát kérem, herceg – szólalt meg Amos –, de fiatalabb éveimből meglehetősen ismerem a háború fortélyait, és én se hallottam soha ilyesmiről. Még a keshiek – akik úgy pazarolják a katonáikat, mint részeg matróz a pénzét-, még azok se merészeltek volna ilyen frontális támadást intézni, mint ez. Én nagyon nyitva tartanám a szememet, nincs-e a dolog mögött valami fondorlatos trükk.
– Igen – felelte Arutha. – De miféle trükk?
A tsuranik egész éjszaka támadtak. Ész nélkül rohantak neki a várfalaknak és pusztultak el a tövében. Egyszer sikerült néhányuknak feljutnia a fal tetejére, de pillanatok alatt levágták őket, és visszalökték a létrájukat. Hajnalban visszavonultak.
Arutha, Fannon és Gardan figyelték, hogyan vonulnak a tsuranik biztonságos távolba a katapultok és az íjak lőtávolán kívül. Napkeltekor tengernyi színes sátor jelent meg, és a katonák visszatértek a táborukba. A védőket elképesztette a várfalak tövében heverő hullák tömege.
Hamarosan elviselhetetlenné vált a hullabűz, és Fannon a holtfáradt Aruthához fordult, aki éppen régen esedékes alvásához készülődött.
– A tsuranik meg sem kísérlik elvinni a halottaikat.
– Nincs olyan közös nyelv, amin beszélhetnénk velük – mondta Arutha –, hacsak nem akarod Tullyt odaküldeni fehér zászlóval...
– Ő menne, persze – dörmögte Fannon –, de én nem teszem ki ennek a kockázatnak. A holttestek egykét napon belül komoly problémát jelenthetnek. A bűzön és a legyeken kívül a temetetlen halottak betegségeket is terjesztenek. Az istenek így mutatják ki nemtetszésüket, amiért nem adjuk meg a tiszteletet a holtaknak.
– Akkor – jelentette ki Arutha, és felhúzta a cipőjét, amit éppen levetett –, legjobb, ha megnézzük, mit tettetünk.
Visszament a kapuhoz, és megállapította, hogy Gardan már kidolgozta tervét, amely alapján eltávolíthatja a holttesteket. Egy tucatnyi önkéntes várakozott a kapuban, hogy kimenjen összegyűjteni a hullákat, és felrakni őket egy temetési máglyára.
Arutha és Fannon akkor értek fel a falra, amikor Gardan kivezette az embereket a kapun. Íjászok álltak sorban a falakon, hogy szükség esetén fedezzék a várfalon kívüliek visszavonulását, de amint kiderült, a tsuranik nem szándékoztak megzavarni őket. Sokan közülük odamentek a vonalaik szélére, leültek és úgy figyelték, hogyan dolgoznak a Királyság katonái.
Fél óra múlva nyilvánvaló lett, hogy a crydee-iek nem képesek befejezni a fárasztó munkát. Arutha már-már újabb embereket küldött volna ki, de Fannon ellenezte az ötletet mert hátha a tsuranik csak erre várnak.
– Ha nagyobb csoportot kell visszahoznunk a kapun át, végzetessé válhat a dolog. Ha lezárjuk a kaput, elveszíthetjük a kinnmaradtakat, ha túl sokáig nyitva hagyjuk, a tsuranik megszállják a várat. – Arutha kénytelen volt ezt elismerni, így hát letelepedtek, úgy figyelték tovább, hogyan dolgoznak Gardan emberei a tűző délelőtti napon.
Aztán, úgy déltájban egy tucat tsurani harcos sétált ki a tsurani hadrendből, fegyvertelenül, és egykedvűen indultak el a munkáscsoport felé. Azok fenn a falakon feszülten figyeltek, de mikor a tsuranik odaértek, ahol a crydee-i katonák dolgoztak, ők is hangtalanul nekifogtak összeszedni a holttesteket, aztán odavitték őket, ahol már éppen megrakták a máglyát. Arutha a fejét csóválva figyelte a harcosokat, azokat, akik nemrég azon igyekeztek, hogy megöljék egymást, és most úgy dolgoztak egymás mellett, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.
– Édesapám mondta mindig, hagy az emberek furcsaságai között a háború messze a legfurcsább dolog...
Naplementekor megint jöttek, egyik támadó hullám a másik után, nekirontottak a nyugati falnak, és ott pusztultak el a tövében. Az éjszaka folyamán négyszer rohamoztak és négyszer vernék vissza őket.
És megint jöttek. Arutha lerázta magáról a fáradtságot, még egyszer harcba indult. Látták, hogy ma még több tsurani sorakozik fel a fáklyafénynél a vár előtt, a támadók mögött, hosszú kígyózó sor, amely messze elnyúlt északnak, az erdő felé. Az utolsó roham után a mérleg egyértelműen a tsuranik javára billent. A védőket kimerítette a két éjszakai harc, a tsuranik viszont állandóan friss erőket tudtak harcba vetni.
– Fel akarnak őrölni bennünket, nem számít, mibe kerül – mondta fáradtan Fannon. Beszélni kezdett az egyik katonához, de egyszercsak furcsa kifejezés jelent meg az arcán, lehunyta szemét, és összesen. Arutha elkapta. A hátából egy nyílvessző állt ki. A pánikba esett katona, aki az öreg másik oldalán térdelt felnézett Aruthára és szemmel láthatóan azt akarta kérdezni tőle, hogy most mit csináljon?
Arutha rákiáltott.
– Vidd fel a nagytoronyba, Tully atyához. – A katona egy társával felemelte az eszméletlen főfegyvermestert, és levitte a lépcsőn. Egy harmadik katona megkérdezte:
– Mi a parancs, fenség?
Arutha megfordult, végignézett a közelében álló katonák bizonytalan arcán.
– Mint eddig – mondta. – A falakra!
A harc keményen folyt tovább. Arutha vagy féltucatszor találta magát szemben tsurani katonákkal, és vívott velük, mintán elérték a vár fokát. Aztán, egy végtelen hosszúnak tűnő csata után a tsuranik visszavonultak.
Arutha lihegve állt, mellvértje alatt a ruhájából csurgott az izzadság. Vízért kiáltott. Egy várszolga egy vödörrel hozott, abból ivott. A többiek is ittak körülötte, aztán megfordult, és megint a tsurani sereget nézte.
Ismét kívül álltak a katapultok hatósugarán, és fáklyafényük ereje semmit sem csökkent.
– Arutha herceg! – hangzott fel mögötte egy hang. Megfordult. Algon istállómester állt mögötte. – Most hallom, mi a helyzet Fannon sebével.
– Hogy van Fannon?
– Hajszát híja... A seb súlyos, de nem halálos. Tully úgy gondolja, ha egy napot megél vele, megmarad, de hetekig nem parancsnokolhat. Talán még azután sem.
Arutha tudta, hogy Algon döntést vár tőle. A herceg a király seregének kapitánya volt, és Fannon távollétében ő volt a helyőrség parancsnoka, de gyakorlatlan is volt, és a parancsnokságot végül is átadhatná a istállómesternek. Arutha körülnézett.
– Hol van Gardan?
– Itt vagyok, fenség – kiáltott valaki messze a várfal tetejéről. Aruthát meglepte az őrmester megjelenése. Sötét bőre majdnem szürke volt a rátapadó, izzadságtól megkeményedett portól. Tunikája és tabardja csöpögött a vértől, karjait is könyékig vér borította.
Arutha lenézett magára. Az ő keze és karja is éppen úgy nézett ki. Felkiáltott.
– Hozzatok vizet. – Aztán Algonhoz fordult: – Gordon lesz a másodparancsnokom. Ha bármi történik velem, ő veszi át a vár parancsnokságát. Gardan lesz a megbízott főfegyvermester.
Algon habozott, mondani készült valamit, aztán az arca megkönnyebbülten derült fel.
– Igenis, fenség. Parancsol még valamit?
Arutha visszafordult a tsurani vonalak felé, aztán keletnek nézett. Felderengtek a hajnal első fényei. A nap nem egészen két óra múlva felkel a hegyek fölött. Egy darabig mérlegelte a dolgokat, miközben lemosta arcáról meg kezéről a vért.
– Hívjátok ide Íjászt – mondta végül.
Szólították a fővadászmestert, aki néhány perc múlva megjelent a szélesen vigyorgó Amos Trask kíséretében.
– A fenébe is, ezek aztán tudnak verekedni – mondta a tengerész.
Arutha eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
– Világos, hogy állandó nyomás alatt akarnak tartani minket. Egyvalamivel nem számoltunk: az embereik elszántságával, amellyel a biztos halálba mennek. Azt akarom, hogy az északi, a déli és a keleti falakat ürítsük ki, maradjon rajtuk annyi ember, amennyi ellátja az őrséget, és elég arra, hogy ellenálljon minden támadásnak, amíg az erősítés meg nem érkezik. Rendeljétek ide az embereket a többi falakról, ezek meg menjenek pihenni. Hatórás őrséget akarok a nap további részében. Martin, hallottál újabb híreket a Sötét Testvériség vándorlásáról?
Íjász Marán vállat vont.
– Egy kicsit túlságosan el voltunk foglalva, fenség. Az embereim az északi erdőket járták az elmúlt hetekben.
– Kicsempészhetnél néhány nyomkeresőt a falakon, napkelte előtt?
Íjász elgondolkodott.
– Ha most azonnal indulunk, és a tsuranik nem figyelik túlságosan a keleti falat, igen.
– Akkor rajta. A Sötét Testvérek annyira nem bolondok, hogy ezt a sereget megtámadják, de ha találnál néhány olyan csoportot, mint amilyenre három napja bukkantál, és megismételnéd a csapdát.:.
Martin elvigyorodott.
– Magam vezetem ki őket. Legokosabb, ha máris indulunk, mielőtt jobban kivilágosodik. – Arutha elbocsátotta Martint. Martin leszaladt a lépcsőn. – Garret! – kiáltotta – Gyerünk fiú! Rendezünk egy kis cirkuszt. – A falakon fönn is lehetett hallani a nyögéseket, ahogy Martin emberei összegyűltek vezetőjük köré.
Arutha odafordult Gardanhoz.
– Küldjetek öt galambbal üzenetet Carse-ba és Tulanba. Utasítsátok Bellamy és Tolbort bárót, hogy azonnal indítsák el a teljes helyőrségüket hajóval Crydee-ba.
– Fenség – mondta Gardan –, akkor azok a helyőrségek jóformán védtelenek maradnak!
Algon is osztotta Gardan aggodalmát.
– Ha a Sötét Testvériség az északi területek felé tart, jövőre a tsuraniknak szabad útjuk lesz a déli várakhoz!
– Ha a mordelek tömegével vándorolnak, ami nem biztos, és ha a tsuranik megtudják, hogy elhagyták a Zöld Szív erdőit, ami ugyancsak nem biztos. Engem most az a veszély érdekel, amelyről tudok, nem az esetleges, jövendő veszedelmek. Ha állandó nyomás alatt maradunk, meddig tudunk ellenállni?
Arutha ismét a tsurani tábort tanulmányozta.
– A pimaszok, ott állítják fel a sátraikat a város szélén: Dúlják az erdőinket, ostromlétrákat, ostromgépeket készítenek, nem vitás. Tudják, hogy nagy erővel nem tudunk kitörni. De ezerötszáz pihent katonával a déli várakból, a part felöl, a parti úton támadva, és ha a helyőrség kitör, kénytelenek lennének visszavonulni a déli körzetükbe. Állandóan zaklathatjuk őket a lovasainkkal, és megakadályozhatjuk, hogy újra összeálljanak. Akkor aztán visszaküldhetjük a csapatokat a déli várakba, és felkészülhetünk minden tsurani támadására Carse vagy Tulan ellen, jövő tavasszal.
– Elég merész terv ez, fenség – mondta Gardan, azzal tisztelgett, és lement a várfalról. Algon követte.
– Óvatos emberek a parancsnokai, fenség – jegyezte meg Amos Task.
– Egyetért a tervemmel? – kérdezte Arutha.
– Ha Crydee elesik, mit számít, hogy Carse vagy Tulan elesik-e? Ha nem ebben az évben, akkor jövőre biztosan. Akár egy csatával dől el a dolog, akár kettővel vagy hárommal. Ahogy az őrmester mondta, merész terv. Akárhogyan is, senki nem keríti a hatalmába a hajót, ha nem merészkedik fel a fedélzetre. Önben minden megvan ahhoz, hogy jó kalóz legyen, ha történetesen egy szép napon belefáradna a hercegségbe, fenség.
Arutha kétkedő mosollyal mérte végig Amos Trasket.
– Kalóz, mi? Mintha az mondta volna, hogy becsületes kereskedő!
– Én csak azt mondtam, hagy Crydee-ba hoztam egy szállítmányt, fenség, de azt sose mondtam, hogyan jutottam hozzá!
– Nos hát most nincs időnk a kalóz múltján rágódni.
Amos megbántva nézett rá.
– Nem vagyok kalóz, uram. A Sidonie ajánlóleveleket vitt a Nagy Kesh Birodalomból, amelyeket a durbini kormányzótól kaptam.
– Hát persze – nevetett fel Arutha. – És mindenki tudja, hogy nincs még egy olyan törvénytisztelő társaság széles a tengereken, mint a durbini parti kapitányok?
Amos a vállát vonogatta.
– Hát, hajlamosak rá, hogy kissé nyersek legyenek, az igaz.
Kürtök harsantak, és fülsértő harci kiáltozással megindultak a tsuranik. A védők vártak, aztán, ahogy a támadó sereg átlépte azt a láthatatlan vonalat, amely a vár hadigépeinek hatótávolságát jelentette, a halál záporozott az idegenekre. De azok csak jöttek.
Átlépték a második vonalat is, amely a várbeli íjászok lőtávolságát jelezte, és tucatjával hullottak, de csak jöttek továbbra is.
Elérték a falakat, a védők köveket dobáltak rájuk, lelökték ostromlétráikat, osztották a halált a lent állókra. De azok csak nyomultak előre.
Arutha sietve csoportosította át a tartalékokat, odairányította őket, ahol a leghevesebben dúlt a harc. Az emberek gondolkodás nélkül hajtották végre parancsait.
Arutha a nyugati fal tetején állva, a harc sűrűjében támadásra támadással válaszolt, harcost harcos után űzött vissza, amint azok elérték a fal tetejét. A harc kellős közepén is szemmel tartotta maga körül a helyzetet, parancsokat harsogott, válaszokat hallgatott meg, figyelte, mit csinálnak a többiek. Látta, hogy Amos Trask, miután lefegyverezték, hogyan csapja agyon az egyik tsuranit az öklével, löki le a falról, aztán óvatosan lehajol, felveszi tengerésztőrét, csak úgy mellékesen, mintha csak az előbb ejtette volna el, míg a falon sétafikált... Gardan az emberei között nyüzsgött, biztatta a védőket, lelkesítette a csüggedőket, és hajszolta az embereit túl azon a ponton, ahol egyébként, normális körülmények között kimerülten föladták volna.
Arutha segített két katonának lelökni az újabb ostromlétrát, aztán zavartan bámult, amint az egyik lassan megfordult, leült a lábához, és meglepett arccal nézett a melléből kiálló nyílvesszőre, majd nekidőlt a falnak, lehunyta szemét, mintha csak egy kicsit szundítani akarna. Arutha hallotta,. hogy valaki a nevét kiáltja. Gardan állt néhány lépésnyire tőle, és a fal északi szakaszára mutatott.
– Megmászták a falat!
Arutha elrohant mellette.
– Parancs a tartaléknak, kövessenek engem! – ordította. Végigrohant a falon, amíg el nem ért a réshez, amelyet a tsuranik a védelemben nyitottak. Egy tucatnyi tsurani tartotta ennek a falszakasznak mind a két végét, és nyomult előre, hogy helyet készítsenek a társaiknak, akik a nyomukban jöttek. Arutha belevetette magát az első sorok közé, elrohant a fáradt, meglepett védők mellett, akiket hátraszorítottak a bástyákon. Átdöfte az első tsurani pajzsát, torkon szúrta tartóját. A tsurani arca eltorzult a rémülettől, aztán hátrabukfencezett, és lezuhant a várudvarba. Arutha most a mellette állóra támadt, és felkiáltott. – Crydee-ért! A Királyságért!
Ekkor ott termett közöttük Gardan is, mint egy tornyosuló óriás osztogatta csapásait mindenkire, aki elébe került. És most a crydee-i védők újra előrenyomultak: hús és acélhullám a keskeny várfokon. A tsuranik kitartottak, nem akarták föladni a nehezen meghódított falrészt, inkább az utolsó szál emberig elestek.
Arutha egy tsurani harcost a kardja markolatvédőjével ütött le, lelökte a mélybe, és amikor megfordult, látta, hogy a fal ismét a védők birtokában van. A tsurani vonalak mögül kürtszó harsant. A támadók visszavonultak.
Arutha ekkor jött rá, hogy a nap felkelt a keleti hegyek fölött. Elérkezett a reggel. Végignézett az odalent eléje táruló látványon, és egyszerre úgy érezte, olyan halásosan fáradt, mint még soha életében. Lassan megfordult. Minden embere a falon állt és őt nézte. Aztán az egyik felkiáltott.
– Éljen Arutha! Éljen Arutha, Crydee hercege!
Aztán már az egész vár visszhangzott az ütemes – Arutha! Arutha! – kiáltásoktól.
– Miért? – kérdezte Arutha Gardanhoz fordulva.
Az őrmester elégedett képpel válaszolta.
– Látták hogyan harcolt a tsuranik ellen, fenség, és aki nem látta, az hallott róla a társaitól. Ezek itt katonák, akik elvárnak bizonyos dolgokat a parancsnokuktól. Most már igazán az ön emberei, fenség.
Arutha mozdulatlanul állt, míg az éljenzés hangjai betöltötték a belső vár termeit is. Aztán felemelte kezét, és csend lett.
– Jól harcoltatok. Crydee büszke lehet a katonáira. – Aztán Gordonhoz fordult. – Váltsd fel az őrséget a falakon. Lehet, hogy nem sok időnk lesz élvezni a győzelmünket.
Szavai mintha ómenként hangzottak volna, a legközelebbi torony tetején álló őrszem felkiáltott.
– Fenség! Nézze, a harcmezőn!
Arutha most látta, hogy a tsuranik arcvonala átalakult.
– Hát ezek sosem fáradnak el? – kérdezte fáradtan. A várt támadás helyett azonban egyetlen katona sétált el a tsurani hadsorból, tarajos sisakja után ítélve egy tiszt. A falakra mutatott, és az egész tsurani arcvonal éljenzésbe tört ki A tiszt tovább jött lőtávolon belülre, közben többször megállt, és minden alkalommal felmutatott a falakra. Kék vértje csillogott a reggeli napfényben, és valahányszor a várra mutatott, a támadók harsányan éljeneztek.
– Kihívás? – kérdezte Gardan, miközben a különös színjátékot figyelte, amikor a tiszt megfordult, az életveszéllyel mit sem törődve a hátát mutatta, és visszasétált a csapatához.
– Nem – mondta Amos Trask, aki közben odalépett Gardan mellé. – Én azt hiszen, a bátor ellenséget üdvözölték. – Amos megcsóválta a fejét – Fura egy népség.
– Megértjük valaha ezeket az embereket? – kérdezte Arutha.
Gardan Arutha vádára tette kezét.
– Alig hiszem. Nézze, elvonulnak a csatatérről.
A tsuranik visszafelé meneteltek a város határában felvert sátraik felé. Néhány őrszem maradt csak hátra, hogy a várat figyelje, de a sereg zöme nyilván parancsot kapott, hogy pihenjen le.
– Én újabb támadást rendeltem volna el – mondta Gardan. A hangja hitetlenkedve csengett. – Nyilván tudniuk kell, hogy a kimerültség határán vagyunk. Miért nem erőltetik a támadást?
– Ki tudja? – töprengett Amos. – Talán ők is fáradtak?
– Kell, hogy ezeknek az éjszakai támadásoknak valami értelme legyen, amit én nem tudok felfogni – mondta Arutha. Értetlenül rázta a felét. – Idővel megtudjuk, mik a terveik. Most maradjon őrség a falakon, de az emberek menjenek viszsza az udvarba. Nyilvánvaló, hogy ezek nem óhajtanak nappal támadni. Hozzanak élelmet a konyháról, és vizet, hogy megmosakodhassanak. – A parancsok elhangzottak, az emberek elhagyták a posztjukat, bár voltak, akik éppen csalt leültek a földre a fal tövében, mert túl fáradtak voltak ahhoz, hogy lebotorkáljanak a lépcsőkön. Mások lementek az udvarba, félredobták a fegyverüket, elhelyezkedtek a bástyák árnyékában, miközben a szolgák friss vízzel teli vödrökkel szaladgáltak közöttük.
Arutha a falnak támaszkodott.
– Visszajönnek – motyogta maga elé.
És tényleg visszajöttek. Aznap éjjel.
18.
Sebesültek nyöszörgése üdvözölte a napkeltét.
A tsuranik egymás után tizenkét éjjelen át ostromolták a várat, csak hogy reggel megint visszavonuljanak. Gardan semmi ésszerű magyarázatot sem talált. Míg a sátraikhoz visszatérő tsuranikat figyelte, megjegyezte:
– Furcsa. Mihelyt az ostromlétrákat felállítják, az íjászaik nem lőhetnek a falakra, különben a saját embereiket találják el. Nekünk nincs ilyen problémánk, mert mi tudjuk, hogy odalent mindenki ellenség. Nem értem ezeket az embereket.
Arutha zsibbadt ujjakkal törölgette a vért és a piszkot az arcáról, és nem vett tudomást a környező világról. Olyan fáradt volt, hogy még Gardannak se válaszolt.
– Tessék – Hangzott fel mellette a kínálás. Arutha elvette az arca elől a nedves kendőt, és látta, hogy valaki egy ivóedényt tart elé. Elvette, és egyetlen hosszú korttyal kihörpintette a finom zamatú nehéz bort.
Carline állt előtte; tunikában, oldalán karddal.
– Mit keresel te itt? – kérdezte Arutha, és a hangja a fáradtságtól saját fülében is nyersnek hangzott.
– Valakinek csak kell ételt meg italt széthordania, nem? – pattogott Carline. – Mikor minden férfi egész éjszaka a falakon van, mit gondolsz, ki tud reggel dolgozni? Hát nem az a maroknyi szegény szolga, akik már túl öregek ahhoz, hogy harcoljanak, az biztos!
Arutha körülnézett. Más nők, kastélybeli hölgyek, szolgálók, de még halaskofák is járkáltak az emberei között, akik hálásan fogadták a felkínált ételt, italt.
– Hogy érzed magad? – érdeklődött a húgától kesernyés mosollyal.
– Elég jól, de a pincében üldögélni bizonyos szempontból éppen olyan nehéz dolog, mint a falakon harcolni. A csatazaj, ami lehallik hozzánk, mindig könnyekre fakaszt egy-két hölgyet. – A hangjából szelíd rosszallás érződött ki. – Úgy bújnak egymáshoz, mint a tyúkok. Nos, ez szörnyen fárasztó. – Egy darabig csendben állt, aztán megkérdezte. – Nem láttad Rolandot?
Arutha körülnézett.
– Utoljára éjszaka láttam, egy rövid időre. – Arcát élvezettel temette bele egy hűvös, nedves rongyba, majd hozzátette. – De az is lehet, hogy tegnapelőtt éjjel. Már nem tudom számon tartani. – A belső vár előtti területre mutatott. – Ott kellene lennie valahol. A másik fal védelmével bíztam meg. Ő a felelős azért, nehogy oldalról megtámadjanak minket.
Carline elmosolyodott. Tudta, hogy Roland alig várja, hogy részt vehessen a harcban, de a rábízott feladat mellett ez valószínűtlennek látszott, hacsak a tsuranik nem támadnak egyszerre minden oldalról.
– Köszönőm szépen, Arutha.
Arutha úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó.
– Mit?
Carline letérdelt, és megcsókolta fivére maszatos arcát.
– Amiért jobban ismersz engem, mint ahogy néha én ismerem magamat – mondta, azzal felállt és elment.
Roland végigsétált a bástyán, és a vár keleti falai előtt elterülő széles tisztáson túli, távoli erdőt figyelte. Odasétált az egyik őrszemhez, aki a riasztóharang mellett állt.
– Van valami újság?
– Semmi, úrfi. – Az őr vigyázzba állt és tisztelgett. Közben Carline halkan mögéjük sétált. Roland megfogta a leány karját, és elhúzta onnan.
– Mit csinálsz te idefent? – kérdezte meglehetősen nyers hangon.
Carline arcán a megkönnyebbült kifelezést, amiért Rolandot életben és épségben találta, most felváltotta egy haragos fintor.
– Azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e – közölte durcásan.
Roland levezette az udvarba. A lépcsőn lefelé menet adta meg a magyarázatot.
– Nem vagyunk olyan messze az erdőtől, hagy egy tsurani íjász ne csökkenthetné egy személlyel a hercegi háztartást. Nem akarok az apádnak és a bátyáidnak magyarázkodni, miért engedtelek fel a falra.
– Ó! Szóval ez volt az egyetlen okod? Mert nem akarsz ezzel az apám színe elé kerülni?
Roland elmosolyodott:
– Nem. Hát persze, hogy nem – jelentette ki szelídebb hangon.
Carline fölmosolygott rá.
– Aggódtam érted.
Roland leült a lépcső aljára, a kövek között zöldellő gazt tépdeste, kihúzta a földből, aztán elhajította.
– Nem volt miért aggódnod. Arutha gondoskodott róla, hogy ne kockáztassak túl sokat.
– Mégis – mondta Carline engesztelően –, ez nagyon fontos poszt. Ha itt támadnak, neked kell tartanod ezt a részt egy kis csapattal, amíg az erősítés meg nem érkezik.
– Ha támadnak. Gardan jött ide tegnap, szerinte lehet, hogy hamarosan belefáradnak ebbe, beássák magukat egy hosszú ostromra, és meg várják, míg éhen halunk.
– Úgy kell nekik – mondta Carline –, mert nekünk vannak készleteink télire, de nekik nem sok módjuk lesz élelmet gyűjteni, ha egyszer havazni kezd.
– Nocsak! Íme valaki, aki a hadviselés taktikáját tanulmányozza – tréfálkozott Roland.
Carline úgy mérte végig, mint egy túlterhelt professzor különlegesen tehetségtelen diákját.
– Figyelek, és van eszem. Gondolod, hogy nem teszek egyebet, mint hogy naphosszat ott ücsörgök, és várom, míg ti férfiak elmesélitek nekem, mi folyik itt? Ha ezt tenném, nem tudnék semmit.
Roland könyörögve emelte fel széttárt karjait.
– Bocsáss meg, Carline! Tudom, hogy nem vagy bolond. – Felállt, kézen fogra a leányt. – Én viszont alaposan belédbolondultam.
Carline megszorítatta a kezét.
– Nem, Roland. Én voltam a bolond, mert majdnem három évig tartott, amíg rájöttem, milyen rendes ember vagy. És milyen jó barát. – Előrehajolt, és könynyedén megcsókolta Rolandot, amit az gyengéden viszonzott. – És – tette hozzá halkan Carline – még több is annál.
– Ha ezen túl leszünk...
Carline Roland szájára tette ujját, úgy hallgattatta el.
– Most ne, Roland. Most ne.
Roland megértően mosolygott.
– Legjobb lesz, ha visszamegyek a falra, Carline.
A leány még egyszer megcsókolta, aztán elindult a belső várudvarra, a munkájához. Roland visszakapaszkodott a bástyára, és folytatta az őrködést.
Késő délután volt, amikor egy őrszem felkiáltott.
– Úrfi! Az erdőben!
Roland arra nézett, amerre az őrszem mutatott. Két alakot látott, amint a nyílt terepen rohannak a vár felé. A fák közül harci lárma hallatszott.
A crydee-i íjászok már lövésre emelték íjukat, de Roland rájuk kiáltott.
– Állj! Ez Íjász! – Odaszólt a mellette álló katonának: – Kötelet, de gyorsan!
Martin és Garret éppen akkor értek a várfalhoz, amikor leengedték a köteleket. Nyomban rögzítették őket, aztán azok ketten fölmásztak rajta. A falak mögött biztonságban, kimerülten roskadtak le a bástya tövében. Vizestömlőt nyújtottak nekik, és ők mohón ittak.
– Mi újság? – érdeklődött Roland.
Íjász sandán rávigyorgott.
– Találtunk egy újabb csoportot, akik északkelet felé tartottak, úgy harminc mérföldre délkeletre innen, és elintéztük, hogy meglátogassák a tsuranikat.
Garret a fáradtságtól karikás szemekkel nézett fel Rolandra.
– Azt mondja, egy csoportot! Kis híján ötszáz mordel vonult arra teljes fegyverzetben. Kér napon keresztül legalább százan kergettek bennünket az erdőn keresztül.
– Arutha örülni fog ennek – mondta Roland –, mert a tsuranik minden éjjel támadtak bennünket, és jól jön, ha egy kicsit elterelik a fegyelmet rólunk.
Íjász megértően bólogatott.
– Hol van a herceg?
– A nyugati falon, ahol a harcok folytak.
Íjász fölállt, és feltámogatta a kimerült Garretet.
– Gyerünk. Jelentenünk kell.
Roland utasította a katonákat, hogy folyamatosan figyeljenek, és elindult a két vadász után. Aruthát ott találták, éppen ellenőrizte a fegyverek kiosztását azoknak, akiknek törött vagy kicsorbult fegyverét pótolni kellett. Gardell, a kovács és segédei összeszedték a javítható fegyvereket, és bedobáltak egy kis kocsiba, aztán elindultak a kovácsműhely felé, dolgozni.
– Fenség – jelentette Íjász – egy mordel banda jött fel északnak. Idevezettem őket, hogy lefoglalják a tsuranikat, és ne támadjanak ma éjjel.
– Ez jó hír – mondta Arutha. – Gyere, megiszunk egy kupa bort, aztán meséld el, mi mindent láttál.
Íjász elküldte Garretet a konyhába, ő pedig elindult Arutha és Roland után a belső várba. A herceg üzent Gardannak, hogy ő is jöjjön a nagyterembe. Mikor mind együtt voltak, megkérte Íjászt, hogy kezdje el a beszámolóját.
Martin nagyot húzott az eléje helyezett boroskupából.
– Egy darabig ötven-ötven százalékra ment a dolog, mert az erdő tele van tsuranikkal meg mordelekkel, és minden arra utal, hogy nem nagyon rajonganak egymásért. Legalább száz halottat számoltunk meg mind a két oldalon.
Arutha a társaság másik három tagjára nézett.
– Nem sokat tudok a módszereikről, de ostobaságnak tartom, hogy ilyen közel vándorolnak Crydee-hoz.
Íjász a vállát vonogatta.
– Nem sok választásunk van, fenség. A Zöld Szív erdőségeit nyilván teljesen kifosztották, a hegyekbe pedig nem mehetnek vissza a tsuranik miatt. A mordelek az északi vidékekre vándorolnak, mert azt nem merik megkockáztatni, hogy Elvandar közelébe menjenek. Mivel a többi utat elzárták a tsurani csapatok, csak ezen az erdőn át mehetnek. Aztán majd nyugatnak, a folyó mentén a tengerpart felé haladnak tovább. Ha kiértek a tengerhez, megint északnak fordulhatnak. A tél beállta előtt el kell érniük a Nagy Északi-hegységet, ha biztonságban el akarnak jutni északi testvéreikhez.
Kihörpintette a borát, megvárta, míg a szolga újra megtölti kupáját, aztán folytatta.
– Minden jel szerint jóformán valamennyi déli mordel észak felé igyekszik. Valószínűleg már több ezren biztonságban el is jutottak odáig. Hogy még mennyi jön ezen a nyáron meg ősszel, találgatni sem érdemes. – Megint húzott egyet a kupából. – A tsuraniknak vigyázniuk kell a keleti szárnyukra, és jól tennék, ha a délire is ügyelnének A mordelek ki vannak éhezve, és esetleg megkockáztatják, hogy megrohanják a tsurani tábort, míg a sereg a mi falainkat támadja. Ha háromfelé kellette harcolniuk, rossz idők köszöntenének rájuk.
– Mármint a tsuranikra – jegyezte meg Gardan.
Martin köszöntésre emelte kupáját.
– A tsuranikra!
– Jó munkát végeztél, fővadászmester – állapította meg Arutha.
– Köszönöm, fenség. – Íjász felnevetett. – Sose hittem volna, hogy megélem azt a napot, amikor szívesen látom a Sötét Testvériséget a Crydee környéki erdőkben.
– Még két-három hét, amíg a tulani és carse-i seregek megérkeznek – dobolt Arutha ujjaival az asztalon.- Ha a Sötét Testvériség eleget zaklatja a tsuranikat, talán lesz egy kis nyugalmunk – Martinra nézett. – Mi történik keleten?
Íjász szétterpesztett ujjait az asztal lapjára szorította.
– Nem tudtunk olyan közel kerülni hozzájuk, hogy eleget láthassunk, mert siettünk, de valamit forralnak. Nagy számban vannak elszórva az embereik az erdőkben, a tisztás szélétől vagy fél mérföldön át. Ha nem lettek volna a mordelek szorosan a sarkunkban, Garret és én talán sose jutottunk volna vissza a falakhoz.
– Szeretném tudni, mit csinálnak ezek odakint- mondta Arutha. – Az, hogy mindig éjszaka támadnak, nyilván valamilyen cselt leplez.
– Attól tartok, hamarosan megtudjuk, mi az – jegyezte meg Gardan.
Arutha felállt, a többiek követték példáját.
– Akárhogyan is, sok tennivalónk van. De ha ma éjjel nem jönnek, valamennyiünknek ki kell használni az alkalmat, és pihennünk kell. Rendeljétek ki az őrszemeket, és küldjétek az embereket aludni. Ha szükség van rám, a szobámban leszek.
A herceg után a többiek is elhagynák a tanácstermet. Arutha lassan elsétált a szobájába, kimerült agyával megpróbál megragadni valamit, amiről tudta, hogy fontos lenne, de képtelen volt rá. Csak a vértjét dobta le, teljes öltözetben vetette magát az ágyra. Hamar elaludt, de az álma nyugtalan volt, és zavaros.
A tsuranik egy héten át nem támadtak, mert óvakodtak a Sötét Testvériség vándorló csapataitól. Ahogy Martin előre megmondta, a mordeleket merésszé tette az éhség, és kétszer is behatoltak a tsurani táborba..
Az első mordel támadást követő nyolcadik délutánon a tsuranik ismét öszszegyűltek a mezőn, a vár előtt. Létszámuk ismét megnőtt a keletről érkezett erősítésekkel. A galamb hozta hírek, amelyeket Arutha és édesapja cseréltek ki egymással, a keleti szárnyon is fokozódó harci tevékenységről számoltak be. Borric úr szerint Crydee-t a tsurani anyaországból frissen érkezett csapatokkal támadják, minthogy az ő frontján semmi jelzés nem érkezett csapatmozgásról. Más hírek is érkeztek, megnyugtató jelzések Carse-ból és Tulanból. Tolburt báró katonái két nappal Arutha üzenetének vétele után elindultak, és a hajói Carse-ban csatlakoztak Bellamy báró hajóhadához. Az uralkodó széljárásoktól függően egy-két hétig tart, míg a felmentő flotta megérkezik.
Arutha megszokott helyén állt a nyugati falon, mellette Íjász Martin. A tsuranikat figyelték, amint elfoglalták a harcállásaikat. A nap lemenőben volt, és sugaraival rózsaszínre festette a tájat.
– Úgy látszik – mondta Arutha –, ma éjjel teljes erővel támadnak.
– A jelek szerint megtisztították a környéket kellemetlen vendégeiktől – állapította meg Íjász –, legalábbis egyelőre. A mordelek némi időnyereséget jelentettek számunkra, fenség, de semmi többet.
– Kíváncsi lennék, hányan érik el az Északi-felföldet?
– Ötből egy talán – vonogatta vállát Íjász.. – A Zöld Szív erdőségeitől az Északi-felföldig a legjobb körülmények között is hosszú és nehéz az út. Most... – de nem fejezhette be a mondatot, mert Gardan sietett fel az udvarból felvezető lépcsőn.
– Fenség, a toronyból az őrszem jelenti, hogy a tsuranik harcra készülődnek.
Míg beszélt, odalent megfújták a harci kürtöt, és a tsuranik elindultak a vár ellen. Arutha kardot rántott, és kiadta a parancsot, hogy indítsák el a katapultokat, majd az íjászok következtek. Nyílzápor fogadta a támadókat, de a tsuranik csak jöttek előre.
Egész éjszaka, egymást követő hullámokban özönlöttek a fényes fegyverzetű idegenek Crydee várának nyugati falára. Legtöbben ott pusztultak a mezőn, még mielőtt a falhoz értek, vagy a fal tövében, de néhánynak sikerült elérnie a bástyák fokát. Azok is meghaltak. És még mindig újabbak jöttek.
A tsuranik támadása hatszor tört meg a crydee-i védőkön, és most készülődtek hetedszer támadni. Egy csupa piszok és vér Arutha irányítatta a pihent csapatok elosztását a falakon. Gardan kelet felé figyelt.
– Ha még ez egyszer kitartunk, itt lesz a hajnal. Akkor lesz egy kis időnk pihenésre – mondta fáradtságtól rekedt hangon.
– Kitartunk – felelte Arutha, és az ő hangja éppen olyan fáradtan csengett, mint Gardané.
– Arutha!
Arutha megfordult. Roland és Amos, igyekeztek felfelé a lépcsőn mögöttük még valaki.
– Mi újság? – kérdezte a herceg.
– Nem látunk semmi tevékenységet a másik falakról – mondta Roland –, de van itt valami, amit meg kell nézned.
Arutha most ismerte fel a harmadik férfit, Lewis volt az, a vár patkányfogója. Az ő feladata volt, hogy a rágcsálókat távol tartsa a vártól, Gyengéden szorongatott valamit a kezében.
Arutha jobban odanézett a tűz fényében. Egy vonagló kis menyét volt az.
– Fenség – mondta Lewis, és a hangja majd elfúlt a felindultságtói –, ez...
– Mi ez, ember – kérdezte Arutha türelmetlenül. Hamarosan várható volt a támadás, és nem volt ideje elveszett háziállatokkal szórakozni.
Roland folytatta, mert Lewis szemmel láthatóan túlságosan odavolt elveszett kedvence miatti gyászában.
– A patkányfogó menyétjei két napja nem tértek vissza a helyükre. Ez azóta mászott be a konyha mögötti raktárba. Lewis most találta meg, néhány perce.
Lewis elfúló hangon folytatta.
– Valamennyi jól van idomítva, uram. Ha nem jönnek vissza, az azért van, mert valami miatt nem tudnak visszajönni. Erre a szegény jószágra valaki rálépett. El van törve a gerince. Órákon át kellett kúsznia-másznia, míg visszatért.
– Nem értem, mi jelentősége van ennek?
– Arutha – mondta Roland, és megfogta a herceg karját –, ez a menyét a vár alatti patkánylyukakban vadászik!
Arutha most értette meg, miről van szó. Gardanhoz fordult.
– Árkászok! A tsuranik nyilván a keleti fal alatt ásnak.
– Ez megmagyarázná, miért támadnak mindig a nyugati falnál.:. hogy eltereljék a figyelmünket – állapította meg Gardan.
– Gardan, vedd át a parancsnokságot a falon – kérte Arutha. – Amos, Roland, gyertek velem.
Arutha leszaladt a lépcsőn, át az udvaron. Odakiáltott egy csapat katonának, hogy kövessék, és hozzanak magukkal ásókat. Mikor elérték a belső vár mögötti kis udvart, Arutha odafordult hozzájuk.
– Meg kell találnunk azt az alagutat, és be kell omlasztanunk.
– A vár fala a talpazatánál kiszélesedik – mondta Amos. Rá fognak jönni, hogy hiába gyújtják meg az alagút támfáit, hogy a falon rést támasszanak. Meg fogják próbálni közvetlenül a vár területére vagy a lakótoronyba bejuttatni a csapataikat.
Roland riadtan nézett.
– Carline! Ő meg a többi nő lent vannak a pincében.
– Végy magadhoz néhány embert, és menjetek le.
Roland elrohant. Arutha térdre esett, és a fülét a földre szorította. A többiek követték a példáját, körbejártak, figyelték, hallják-e valahol az ásók zaját a mélyben.
Carline idegesen ült Marna úrnő mellett. A kövér, egykori nevelőnő megjátszatta a nyugodtat, aki csak a kézimunkájával törődik a pincében a többi nő ideges nyüzsgése, mocorgása közepette. A falakon zajló csata lármája csak tompán hallatszott el hozzájuk, távoli visszhang volt csupán, a belső vár vastag falainak szűrőjén keresztül. Pillanatnyilag idegesítő csend uralkodott.
– Ó! Hogy úgy kell itt ülnünk, mint madárnak a kalickában – tört ki Carline.
– A falakon nincs keresnivalója hölgyeknek – torkollta le Marna úrnő.
Carline felállt, majd fel-alá járkált.
– Bekötözhetném a sebesülteket, és hordhatnék vizet. Ezt valamennyien megtehetnénk.
A várbeli hölgyek egymásra néztek, úgy vélték, a hercegnőnek elment az esze. Egyikük sem tudta elképzelni, hogy ilyen megpróbáltatásnak tegye ki magát.
– Fenség – mondta Marna úrnő –, kérem. Várjon nyugodtan. Lesz elég tennivaló, ha vége a harcnak. Most pihenjen.
Carline-nak már a nyelve hegyén volt a válasz, de hirtelen elharapta a szót. Feltartatta a kezét.
– Nem hallatok valamit?
A többiek mozdulatlanul vártak, figyeltek. A padló felől halk kopogtatás zaja hallatszott. Carline letérdelt a terméskőkockákra.
– Hercegnő, micsoda illetlenség! – háborgott Marna úrnő.
Carline egy parancsoló kézmozdulattal elhallgattatta.
– Csend legyen! – A fülét a köre illesztette. – Van valami...
Glynis úrnő megborzongott.
– Talán patkányok. Százával szaladgálnak odalent. – Arckifejezése alapján ennél nagyobb szörnyűséget el sem tudott képzelni.
– Maradj csendben! – parancsolt rá Carline.
A padló megreccsent. Carline felpattant. Kardja elővillant hüvelyéből, miközben a kövek között egy repedés nyílt a padlón. A kövek kőzött egy véső hegye bújt elő, majd a meglazított kődarab hírtelen megemelkedett.
A hölgyek felsikoltottak. A padlón egy nyílás tátongott, amelyben fáklyák fényénél egy meglepett arc jelent meg. Egy tsurani katona próbált kikecmeregni a nyíláson. A haja csupa piszok volt az alagút porától. Carline kardja egy pillanat alatt a nyakába fúródott.
– Rohanjatok innen! – kiáltotta a leány. Hívjátok az őrséget!
A nők nagyobb része kővé dermedten ült, és rémületében képtelen volt megmozdulni. Marna úrhölgy felemelte termetes alakját a padról, amelyen eddig ült, és egy sikoltozó városi leányzót visszakézből pofon vágott A leány egy pillanatig rémülettől tágra nyílt szemekkel nézett rá, aztán elrohant a lépcső felé. Mint egy adott jelre, a többiek is segítségért kiáltozva utánaszaladtak.
Carline figyelte, hogy esik vissza lassan a tsurani, és zárja el a padlón támadt nyílást. De újabb repedések támadtak a nyílás körül, újabb kezek nyúltak fel és húzták vissza a padló köveit az alagút egyre táguló bejáratába. Marna úrnő félúton volt felfelé a lépcsőn, amikor látta hogy Carline nem mozdul a helyéről.
– Hercegnő! – sikoltotta.
Újabb tsurani jelent meg és mászott kifelé. Carline egyetlen halálos csapással végzett vele. Csak akkor volt kénytelen hátrálni, amikor a lába mellett beomlott a padló. A tsuranik befejezték az alagút fúrását, és most a bejáratot tágították: egymás után döntötték be a padló kőkockáit, hogy aztán csapatostul tudjanak majd beözönleni.
Egy katona felküzdötte magát, félrelökte Carline-t, hogy helyet adjon egy másiknak mellette. Mama úrnő visszarohant egykori neveltje mellé, felmarkolt egy jókora terméskövet, és egyetlen lendülettel lesújtott vele a másik harcos sisaktalan fejére. Az alagút szájából nyögések, furcsa zajok hallatszottak, amint a férfi hanyatt rázuhant mögötte igyekvő társaira.
Carline közben átdöfte a másikat; és arcba rúgott egy harmadikat.
– Hercegnő! – kiáltotta Marna. Menekülnünk kell.
Carline nem válaszolt. Félreugrott egy ütés elől, amit egy tsurani készült a lábára mérni, aki aztán egy rugalmas mozdulattal kiugrott az alagútból. Carline döfött, a tsurani félreugrott. Újabb tsurani kapaszkodott ki a nyíláson. Marna úrnő felsikoltott.
Az első tsurani csodálkozva fordult meg a hangra, mire Carline az oldalába mélyesztette a kardját. A másik egy fűrészélű kardot emelt a magasba, és Marna úrnőre készült lecsapni vele, de Carline odaugrott mellé, és a nyakába döfte a kardja hegyét. A férfi megrázkódott, elesett, kezéből kihullott a kard. Carline megmarkolta Mama úrnő kezét, és a lépcső felé rángatta.
Tsuranik özönlöttek ki a nyíláson. Carline a lépcső alján megfordult. Marna megállt szeretett hercegnője mögött, és nem volt hajlandó elmozdulni. A tsuranik vigyázva közeledtek – a leány elég társukat megölte ahhoz, hogy indokolt legyen az óvatosságuk és nagyrabecsülésük iránta. Valaki hirtelen elrobogott Carline mellett. Roland száguldott be a tsuranik közé, mögötte a belső vár katonái. Az ifjú nemes tomboló dühvel jött védelmezni hercegnőjét, és első rohamával három tsuranival végzett. Azok hanyattbukfencezve tűntek el a nyílásban. Roland utánuk.
Ahogy az ifjú nemes eltűnt, Carline felsikoltott.
– Roland! – Újabb crydee-i katonák rohantak el a hercegnő mellett, szálltak harcba azokkal a tsuranikkal, akik feljutottak a pincébe, és egyre több crydee-i ugrált le merészen az alagútba.
Egy katona karon fogta Carline-t, és a lépcső felé húzta. Carline ment, tehetetlenül a férfi izmos szorításában, és közben egyre csak azt kiáltozta:
– Roland! Roland!
Nyögésektől visszhangzott a sötét folyosó, miközben a crydee-i katonák elkeseredetten dolgoztak ásójukkal. Aruthának sikerült megtalálnia a tsurani alagutat, mellette aknát mélyített, és most ellenalagutat ástak, hogy a tsuranikat a várfalakon kívül kaphassák el. Amos egyetértett Aruthával, hogy vissza kell szorítani őket a falakon túlra, mielőtt beomlasztják az alagutat, mert csak így tudják megakadályozni; hogy az ellenség bejusson a várba.
Egy ásó vége bebukott a tsurani alagútba. Az emberek viharos sebességgel igyekeztek eltisztítani a törmeléket, hogy alkalmas bejáratot biztosítsanak maguknak. Sietve tették a helyükre a deszkákat és a legkülönbözőbb fadarabokról készített támaszokat, hogy a föld ne omoljon rájuk.
Ahogy a crydee-i katonák dühösen beözönlöttek a tsuranik alagútjába, iszonyú zűravar támadt. A tsuranik és Roland csapata szorosan egymásba gabalyodott, és ember ember ellen küzdött a sötétben. Sokan harcoltak és haltak meg a föld alatti félhomályban. A szűk helyen folyó öldöklésben lehetetlen volt rendet teremteni a sorok között.
– Hozz még embereket – szólt hátra Arutha az egyik katonájának.
– Máris fenség – felelte a katona, és elindult az akna felé.
Arutha most lépett be a tsurani alagútba. Csak meggörnyedve mozoghatott, mert az alagút mindössze másfél méter magas volt de elég széles ahhoz, hogy akár három ember is közlekedhessen benne egymás mellett. Arutha valami puhára lépett valaki feljajdult a fájdalomtól, de ő továbbment a haldokló mellett arrafelé, ahonnan a csatazaj hallatszott.
A legszörnyűbb lázálmában sem képzelhetett volna el borzasztóbb látványt, mint amilyet az egymástól nagy távolságban elhelyezett fáklyák megvilágítottak. Ilyen kis helyen bármely ponton csak a legelöl álló három ember támadhatott egymásra.
– Késeket! – kiáltotta Arutha, és eldobta vívótőrét. – Ilyen szűk helyen a rövidebb fegyver sokkal célszerűbb!
Két emberbe botlott bele, akik a sötétben birkóztak egymással. Megmarkolta az egyiket. Kemény, kitinpáncélszerű vértet tapintott. Kését a páncélos férfi fedetlen nyakába mélyesztette, és az élettelen testet lerángatta a másik harcosról. Néhány lépésnyire sűrű tolongást látott, crydee-i és tsurani katonák szorosan összetömörülve csatáztak egymás ellen. Szitkozódás és kiáltozás töltötte be az alagutat, és a nedves földszag vér és ürülék szagával keveredett.
Arutha úgy harcolt, mint aki megvadult, vakon ütötte, vágta a jóformán láthatatlan ellenséget. Állandóan ott ólálkodott benne a gondolat, hogy hatalmába keríti a félelem, valami primitív ösztön valahol a tudata mélyén szakadatlanul biztatta, hogy meneküljön az alagútból, mielőtt a fejére omlik De elfojtotta a feltörő pánikot, és tovább vezette a támadást a tsurani árkászok ellen.
Egy ismerős, dörmögő hang szitkozódott mellette. Arutha nyomban tudta, hogy Amos van a közelben.
– Még tíz métert, fiú! –, kiáltotta Amos.
Arutha elfogadta a tanácsot, mert ő már elveszítette a térérzékét. A crydee-i katonák előbbre nyomultak, és sorra haltak meg, miközben a keményen ellenálló tsuranikat irtották. Az idő megszűnt, és a harc vibráló képek ködös váltakozásává mosódott össze.
Amos hírtelen elkiáltotta magát.
– Szalmát! – Hátulról száraz szalmakötegeket adtak előre. – Fáklyát! – kiáltotta aztán a kalóz, és egy lángoló fáklyát nyújtottak oda neki. A szalmát egy fatámasz lábánál halmozta fel, aztán a fáklyát belenyomta a szalmarakásba. Ahogy a lángok fellobbantak, felordított.
– Ki az alagútból!
A harc véget ért. Mindenki, crydee-i, tsurani egyaránt, megfordult, és menekült a lángok elől. Az árkászok tudták, hogy az alagútnak vége, ha nincs mivel eloltani a tünet, és tolongva, bukdácsolva törtettek előre az életükért.
Az alagutat fullasztó füst töltötte meg, az emberek köhécselve ürítették ki a zsúfolt járatot. Arutha Amos nyomában igyekezet, elszalasztották az ellenalagút aknájának a bejáratát, úgyhogy a pincébe jutottak. A katonák piszkosan, véresen roskadtak le a kőpadlóra, és lihegve kapkodtak levegő után. Aztán tompa dübörgés hallatszott, egy reccsenés, a léghuzat füstöt ontott ki a nyílásból. Amos maszatcsíkos arcával elvigyorodott.
– A fatámaszok összeroskadtak. Az alagútnak vége.
Arutha némán bólintott, kimerült volt, és szédelgett a füsttől. Valaki egy kupában vizet nyújtott oda neki, és ő nagyot kortyolt belőle: ez jelentősen csillapította az égető érzést a torkában.
Carline lépett oda hozzá.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva. Arutha biccentett. Carline körülnézett. – Hol van Roland?
– Odalent nem lehetett semmit sem látni. Lent volt az alagútban?
Carline az ajkát harapdálta. Kék szeme könnybe lábadt, úgy bólintott, hogy érti.
– Lehet, hogy feljött az alagútból, csak az udvarnál jött ki. Nézzük meg.
Felállt, és Amost és Carline-t megelőzve felsietett a lépcsőn. Ahogy a belső várból kiléptek, egy katona közölte vele, hogy a fal elleni támadást visszaverték. Arutha tudomásul vette a jelentést, és továbbindult, megkerülte a belső várat, míg oda nem ért, ahol azt az aknát mélyítették, amelynek a kiásását ő rendelte el. Katonák hevertek az udvaron a füvön, köhécseltek, köpködtek, próbálták megszabadítani tüdejüket az égető füsttől. A levegő nehéz volt az aknából előhömpölygő forró füst keserű szagától. Újabb dübörgés hallatszott, és Arutha a talpával érezte, hogyan remeg a föld alatta. A fal közelében egy mélyedés jelent meg, jelezve, hol omlott be az alagút.
– Roland úrfi? – kérdezte Arutha.
– Itt van, fenség! – hallatszott a válasz.
Carline elszáguldott Arutha mellett, és előbb ért oda, mint a herceg. Az ifjú nemes sápadtan, lehunyt szemmel a földön feküdt, az oldalából vér szivárgott. Az a katona ápolta, aki az előbb odaszólt a hercegnek.
– Úgy kellett vonszolnom az utolsó pár méteren, fenség. De ki még a saját lábán jött. Először azt hittem, a füst miatt van, de azután megláttam a sebét.
Carline föltámasztotta Roland fejét, közben Arutha levágta a mellvértjéről a kapcsokat, aztán felhasította az alsó tunikáját.
– Nem mély a seb. Rendbe fog jönni – közölte egy idő múlva, és a sarkára ült.
– Mi van? Az ember azt hinné, hogy meghaltam.
Roland kinyitotta a szemét, halványan elmosolyodott. A hangja fáradt volt, de vidáman csengett.
– Te szívtelen szörnyeteg – nevetett Carline, és szelíden megrázta, de nem engedte ki a karjaiból. Rámosolygott. – Még most is bolondozol?
Roland mozdulni próbált, de felszisszent.
– Aú! Ez fájt.
Carline visszatartotta.
– Ne mozogj. Be kell kötöznünk a sebedet. – A hangja valahol a megkönynyebbültség és a bosszúság között ingadozott.
Roland Carline ölébe hajtotta a fejét.
– Apád hercegségének a feléért sem mozdulnék innen.
Carline ingerülten nézett rá.
– Minek kellett neked úgy rávetned magad a tsuranikra?
Roland őszinte zavart mímelt.
– Igazán, az tulajdonképpen úgy volt, hogy mikor lejöttem a lépcsőn, megbotlottam, és aztán már nem tudtam megállni.
Carline a homlokához szorította arcát. Arutha és Amos összenevetett.
– Te hazug. Én pedig szeretlek – mondta Carline csendesen.
Arutha felállt, maga után intette Amost, és otthagyták a két fiatalt. A belső vár fordulójában összetalálkoztak Charlesszal, az egykori tsurani rabszolgával. Éppen vizet vitt a sebesülteknek. Több kisebb sebből vérzett, és csupa sár volt az egész ember.
– Mi történt veled? – kérdezte Arutha.
– Jó harc – mondta Charles széles vigyorral. – Jó harc, Charles talál kardot, ugrik lyukba. Charles jó harcos.
Az egykori tsurani rabszolga sápadt volt, és kicsit támolygott. Arutha szótlanul nézte, aztán jelezte, hogy folytassa a munkáját. Charles boldogan elviharzott. Arutha Amoshoz fordult.
– Mi a véleményed erről?
– Sok dolgom akadt már csirkefogókkal meg gazemberekkel, fenség – felelte Amos vigyorogva. – Nem sokat tudok ezekről a tsuranikról, de azt hiszem, erre az emberre számíthatunk.
Arutha figyelte, hogy osztja szét Charles a vizet a katonáknak, sebeivel és fáradtságával sem törődve.
– Bátor dolog volt ez, parancs nélkül beugrani az aknába. Meg kell gondolnom, amit Íjász javasolt, hogy ezt az embert szolgálatba állítsam.
Aztán folytatták az útjukat. Arutha ellenőrizte, hogyan ápolják a sebesülteket, s közben megbízta Amost az alagút lerombolásával.
Mire hajnalodott, az udvarban néma csend volt, és csak a feltúrt föld egy foltja, ahol az aknákat betömték, meg a belső vártól a külső falakig húzódó hosszú mélyedés jelezte, hogy valami szokatlan dolog történt az éjszaka.
Fannon bicegett elő a fal mentén. A jobb oldalát tapogatta. A hátán a seb már majdnem begyúgyult, de még mindig nem tudott segítség nélkül járni. Tully atya támogatásával odasétált a többiekhez.
Arutha mosolyogva üdvözölte, és Tullyval együtt támogatták tovább. Gardan, Amos Trask, Íjász Martin és egy csapat katona a közelben állt, és nézte őket.
– Hát ez meg micsoda? – mordult fel Fannon. Akik a falról nézték, örömmel hallgatták dühös kitörését. – Engem kell kirángatnotok az ágyamból, hogy átvegyem a parancsnokságot, mert semmi eszetek sincs?
Arutha válaszként a tenger felé mutatott. A látóhatáron tucatnyi apró folt látszott a kék tenger és az égbolt hátterében – csillogó fehér foltok –, a reggeli napvény villódzva tükröződött vissza róluk a part felé.
– A carse-i és tulani flotta hajózik a déli partok felé.
Aztán a tsuraniak felé mutatott. A táborukban nagy volt a nyüzsgés.
– Ma kikergetjük őket onnan. Holnap ilyenkorra az egész környéket megtisztítjuk az idegenektől, elzavarjuk őket kelet felé, nem hagyunk nyugtot nekik. Sokáig el fog tartani, míg megint sereggel vonulnak ide.
– Remélem, igazad lesz, Arutha – jegyezte meg csendesen Fannon. Egy darabig szótlanul állt, aztán folytatta. – Hallottam, te parancsnokoltál. Arutha meghatottan hallgatta a főfegyvermester dicséretét. Megpróbálta félvállról kezelni a dolgot, de Fannon elébe vágott.
– Nem. Te megtettél mindent, amit meg kellett tenni, sőt, többet is annál. Igazad volt. Ezekkel az emberekkel nem kell óvatoskodni. Kényszeríteni kell őket a harcra. – Felsóhajtott. – Öreg ember vagyok én már, Arutha. Ideje, hogy visszavonuljak, és a fiatalokra hagyjam a hadviselést.
– Nem vagy te öreg – jelentette ki Tullay kuncogva. – Én már pap voltam, amikor te még pelenkát hordtál...
Fannon együtt nevetett a többiekkel Tullay nyilvánvalóan valótlan állításán.
– Tudhatod, hogy ha jó munkát végeztem, azt annak köszönhetem, hogy te tanítottál – szögezte le végül Arutha.
Tully megfogta Fannon könyökét.
– Az lehet, hogy nem vagy öreg, de beteg vagy. Menj vissza a belső várba, eleget lófráltál már. Holnap megkezdhetjük a rendszeres sétálást.
Néhány hét múlva úgy rohangálsz már össze-vissza, és kiabálod mindenféle a parancsaidat, mint régen.
Fannonnak sikerült halvány mosolyt erőltetnie az arcára, aztán hagyta, hogy Tully visszavezesse a lépcsőn. Mikor elmentek, Gardan megjegyezte.
– Igaza van a főfegyvermesternek, fenség. Büszke lehet rád az édesapád.
Arutha békés, szögletes arcán töprengő kifejezéssel a közeledő hajókat figyelte.
– Ha jó parancsnok voltam – mondta csendesen –, annak köszönhetem, hogy jó emberek segítettek, akik közül sokan már nincsenek velünk. – Mélyet lélegzett. – Komoly szereped volt abban, hogy ellen tudtunk állni az ostromlóknak, Gardan. És neked is, Martin.
Mindketten egy-egy mosollyal köszönték meg az elismerést.
– És magának is, maga kalóz – nevetett fel Arutha. – Tényleg nagy szerepe volt. Igencsak hálásak lehetünk.
Amos Trask megpróbált szerénynek látszani, de sikertelenül.
– Nos, fenség, én csak a saját bőrömet mentettem, csakúgy, mint a többiekét. – Aztán visszavigyorgott Aruthára. – Piszok jó verekedés volt.
Arutha megint a tenger felé fordult.
– Reméljük, hogy hamarosan véget vethetünk ezeknek a piszok jó verekedéseknek. – Aztán lement a mellvédről, és míg lefelé lépdelt a lépcsőn, hozzátette. – Az a parancs, hogy készüljünk fel támadásra.
Shinzawai Kasumi, a Kék Kerék Párt Kanazawai klánjának hadtestparancsnoka figyelte, hogyan gyülekezik az ellenség a vár falain. Alig lehetett kivenni a bástyákon járkáló alakokat, de jól ismerte mindet. Nem tudta néven nevezni őket, de mindegyikük éppen olyan ismerős volt neki, mint a saját emberei. Ott volt a karcsú ifjú, aki parancsolt, aki úgy harcolt, mint egy démon, és ha kellett, rendet teremtett a zűrzavarban. A fekete óriás, minden bizonnyal ő sem lehet messze tőle, aki úgy állt a falon minden támadást, mint egy bástyafal. És a zöldruhás, aki mint egy jelenés suhan keresztül az erdőkön, csúfot űz az embereiből, és olyan zavartalanul közlekedik a vonalaikon keresztül, nyilván az is ott van. Nem kétséges, hogy a széles vállúnak is ott kell lennie valahol, annak a nevetős, görbekardos, bolondos vigyorúnak. Kasumi némán tisztelgett a hős ellenfél előtt, még akkor is, ha barbárok voltak.
Chingari, az Omechkel főcsapásvezető odasétált Kasumi mellé.
– Parancsnok! A barbár flotta közeledik. Egy órán belül partra teszik az embereiket.
Kasumi az irattekercset nézegette a kezében. Hajnalhasadás óta vagy egy tucatszor végigolvasta már. Még egyszer rápillantott. Még egyszer megvizsgálta a pecsétet az alján, apja, Kamatsu, a Shinzawai birtok urának pecsétjét. Némán megadta magát személyes sorsának.
– Adjátok ki a parancsot – mondta –, elvonulunk. Szereljétek le a tábort azonnal, és gyűjtsétek össze a katonákat. Parancsunk van, hogy térjünk vissza Kelewanba. Küldjétek ki az előőrsöket.
Chingari megszólalt, a hangjában keserűség érződött.
– Most, hogy az alagút beomlott, egyszerre ilyen alázatosan elvonulunk?
– Nincs ebben semmi szégyen, Chingari. A törzsünk visszavonul a háborús szövetségből, mint ahogy a Kék Kerék Pártjának többi törzse is ezt teszi. A Háborús Párt magára marad, és egyedül vezeti az inváziót.
Chingari felsóhajtott.
– A politika megint beleszól a katonák dolgába. Dicső győzelem lett volna, ha egy ilyen pompás várat el tudunk foglalni.
Kasumi felnevetett.
– Ez igaz. – Tovább figyelte a várban zajló eseményeket. – Ezek a legnagyszerűbb emberek azok közül, akikkel eddig dolgunk volt. Nagyon sokat tanultunk tőlük. A vár vastag falait az árkászok sem tudták beroggyantani, ez új és ügyes dolog. És azok az állatok, amelyeken nyargalnak. Óriási, ahogy mozognak, akárcsak a thuun, aki a tundrákon nyargal otthon. Valahogyan szerzek ilyen állatokat. Igen, ezek az emberek többek, mint közönséges barbárok.
Egy percig elgondolkodott, aztán folytatta.
– A nyomkeresőink és az előőrseink figyeljék az erdei ördögök nyomait.
Chingari köpött egyet.
– Azok az undorító teremtmények megint nagy tömegben mozognak észak felé. Legalább olyan tüske a jelenlétük a talpunkban, mint a barbárok.
– Ha ezt a világot meghódítottuk – mondta Kasumi –, gondoskodnunk kell ezekről a lényekről. A barbárok erős rabszolgák lesznek. Akadnak köptük talán olyanok is, akikből érdemes szabad vazallusokat csinálni, de azokat az undorító lényeket ki kell irtani. – Kasumi elhallgatott, aztán egy idő után folytatta. – Hadd higgyék a barbárok, hogy a flottájuktól való félelmünkben menekülünk. Ezzel a várral mostantól fogva foglalkozzék a Háborús Párt. Amíg a Shinzawaiok nem gyűlnek megint össze a Nagy Tanácsban, mi végeztünk ezzel a háborúval. Add ki a parancsot az indulásra.
Chingari tisztelgett a parancsnoka előtt, aztán elment. Kasumi eltöprengett, vajon milyen összefüggések húzódnak az apjától kapott üzenet mögött. Tudta, hogy ha a Kék Kerék Pártjának valamennyi csapatát visszavonják, az jelentős veszteséget jelent a Hadúrnak és pártjának. Egy ilyen lépés hatását néhány éven át megérzi az egész Birodalom. Így már a Hadúr sem számolhat elsöprő győzelemmel, mert miután a Kanazawai urak és a Kék Kerék Párt többi klánjának parancsnoksága alatt álló erők visszavonulnak, a többiek is meggondolják majd, mielőtt minden erejükkel csatlakoznának egy offenzívához. Nem, gondolta Kasumi, ez merész és veszedelmes lépés volt az apjától és a többi uraktól. A háború ezzel nyilván hosszabbra fog nyúlni. A Hadúr feladhatja a látványos győzelembe vetett reményét. De a kockázat nagy. És a Nagy Tanács játszmájának következő menetéből eredő kockázat még veszedelmesebb. Ó apám, mondta magában Kasumi, mi most reménytelenül elköteleztük magunkat a Nagy Játszmának. Sokat kockáztatunk: a családunkat, a klánunkat, a becsületünket és talán magát a Birodalmat is.
Összegyűrte az irattekercset, és beledobta a legközelebbi szénserpenyőbe. Mikor a lángok teljesen elemésztették, félresöpörte baljós gondolatait, és viszszasétált a sátrába.
A Széles Ösvény Mestere
Jobb karja előrelendült, kezéből robbanva sugárzott az erő: kék láng, mint a villám lövellt ki belőle, még a napfényben is vakító fényt árasztott, lezúdult, lecsapott a Hadúr katonái közé.
– Ki merészeli ezt tenni? – üvöltötte a Hadúr.
– Én merészelem! – kiáltotta oda neki Milamber.
A Hadúr Milambert nézte, arcáról sugárzott a gyűlölet. Egy pillanatra sem vette le a szemét a fiatal varázsló arcáról, úgy szólt oda kedvencének.
– Pusztítsd el!
Milamber minden idegszála megfeszült. Teljesen úrrá lett rajta a harag. Eddig életében kétszer nyúlt le rejtett erőtartalékába, és merített belőle. De most szerteszaggatta a tudatos énje és a tudatalatti rejtett erőtartalék között húzódó gát utolsó maradékát is. Az egész nem volt már többé titok szárvára, hanem forrás volt, amelyből erejét származtatta.
Életében először tudatosodott benne, hogy tudja, kicsoda, micsoda: nem egyszerűen egy Feketeruhás, egy világ ősi tanainak korlátai közé szorítva, hanem a legmagasabb rendű tudományok mestere, teljes birtokában mindazon erőknek, amelyeket két világ biztosít a számára...
Midkemián a hatalmas déli birodalom, Nagy Kesh mellé emelkedett egy másik nagyhatalom, a Szigetkirályság. A Királyság fénykorába érkezett: a nemzet meghódította a Királyság tengerétől a Végtelen-tengerig terjedő földrészt.
Negyedik Rodric uralkodásának 12. évében, a Királyság legnyugatibb tartományában, Crydee hercegségében egy Pug nevezetű árva kuktagyerek Kulgan mágus tanítványa lett. Közepes tehetségű varázslóinasként nemesi rangra emelkedett és az udvar tagja lett, amikor szörnyű sorstól mentette meg Borric conDoin herceg leányát, Carline hercegnőt. Pug a továbbiakban Carline lányos szerelmi rajongásának célpontjává vált, és ezzel az udvar egy másik tagja, Roland úrfi vetélytársa lett.
Legjobb barátjával, Thomas-szal felfedeztek egy idegen hajóroncsot és egy ismeretlen nemzetiségű haldokló férfit. A herceg papja, Tully atya mágikus úton megtudta, hogy a haldokló egy másik világról, Kelewanról származik, amelyet hatalmas harcosok, a tsuranik irányítanak. Egy mágikus résen, a tér szövetének egy hasadékán át jutottak el Midkemiába, és valószínűleg az utat készítették elő az invázióhoz. Borric herceg tanácskozott Aglarannával, a tündekirálynővel, és egyetértettek abban, hogy valamiféle fenyegető veszedelem közelítette meg a Királyság Távoli Partjait: a tündék különös harcosokat láttak, akik feltérképezték a nyugatot, férfiakat, akik titokzatos módon eltűntek.
Mivel féltek, hogy egy invázió előjeleire bukkantak, Borric úr és kisebbik fia, Arutha elindultak egy csapat katona kíséretében, hogy figyelmeztessék Rodric királyt az esetleges támadásra. Crydee irányítását a herceg nagyobbik fiára, Lyamra és Fannon főfegyvermesterre bízta. A társaság tagjai voltak még: Kulgan, a mágus, Pug és Thomas. Gardan őrmester és ötven crydee-i katona. A Zöld Szívnek nevezett erdőségben a herceg csapatát megtámadták a rettegett mordelek, a sötét tündék népe. Hosszú, véres küzdelem után a herceget és a többi túlélőt a törp törzsfő, Dolgan és társai mentették meg.
Dolgan átvezette őket MacMordain Cadal bányáin, ahol egy gonosz szellem támadt rájuk, elszakítva a társaságtól Thomast. A fiú az ősi tárnák mélyére menekült, mialatt Dolgan biztonságba helyezte a többieket.
A törp törzsfő visszatért a bányába, hogy megkeresse Thomast, és felfedezte, hogy a fiúnak az egyik legutolsó ősi és nagyhatalmú arany sárkány adott menedéket, aki közeledni érezte a halálát. Rhuagh, a sárkány mesélt az életéről, találkozásáról a különös varázslóval, fekete Macrossal és más csodálatos eseményekről. Rhuagh a dicsfény végső fellobbanásában – amely Macros ajándéka volt – eltűnt, egy különleges ajándékot, mágikus aranypáncélt hagyva hátra Thomasnak.
Borric herceg csapata közben elérte Bordon városát, ahol egy Krondorba, a Királyság nyugati tartományainak fővárosába tartó hajóra szálltak. Egy vihar a Varázsló-szigetre, a legendás Fekete Macros otthonába hajtotta őket. Itt Pug találkozott egy titokzatos remetével, akiről később kiderült, hogy Macros. A mágus figyelmeztette őket, hogy szörnyű veszedelmek közelednek, és megígérte, hogy segíteni fog, amikor a legnagyobb lesz a szükség.
Krondorban Erland nagyherceg, a király nagybátyja és törvényes örököse utasította Borricot, hogy folytassa az útját Rillanonba, a Királyság fővárosába, és értesítse a királyt. Pug találkozott Anita hercegnővel, Erland egyetlen gyermekével, és megtudta hogy a kislány, ha felnő, valószínűleg Arutha herceg felesége lesz.
Rillanonban Borric herceg rájött, hogy a királynak állandóan látomásai vannak, kétségbe vonható az épelméjűsége, hajlamos a hirtelen dühkitörésekre, és képtelen hosszabb ideig egy dologgal foglalkozni. Borricot Caldric, Rillanon hercege – házassága révén rokona – figyelmeztette, hogy a tsuranik visszaverésének terhe, ha eljönnek, a nyugati nemességre fog hárulni. A király nem bízott meg Krondor nagyhercegében, mert azt képzelte, rokonai összeesküvést szőnek a korona ellen; így azt sem engedte, hogy a keleti seregek elhagyják a Királyság keleti részét. Ekkor megkezdődött a tsurani invázió, és Rodric félretéve gyanúját Borric herceg kezébe adta a nyugati seregek főparancsnokságát. Borric és társai, amint a Rés Háborúja megkezdődött, nyugatra siettek.
A háború korai szakaszában egy csapat betört a tsuranik területére, és a portyázókkal tartó Pug fogságba esett.
Thomas, Dolgan törphadseregével az elsők között volt, akik ellenálltak a támadóknak. Valamiféle idegen erő mutatkozott meg Thomas páncéljában, és amíg a fiú viselte, félelmetes erejű harcossá vált. Furcsa látomások gyötörték, és lassan kezdett megváltozni a külseje is. Egy, a törptárnákért folyó eszeveszett küzdelem során a tsuranik arra kényszerítették Thomas és Dolgan csapatát, hogy az erdőbe meneküljenek. Mivel nem találtak biztos menedéket, a törpök Elvandarba indultak, a tündék otthonára, hogy velük szövetkezzenek. A tündekirálynő udvarában szívesen fogadták őket. Az öreg tünde varázslókat megijesztette valami Thomas megjelenésében, de senkinek sem beszéltek a dologról.
Lyam elhagyta Crydee-t, hogy csatlakozzon atyjához. Fannon főfegyver-mester kapta meg a vár irányítását, Arutha pedig a másodparancsnoka volt. Carline bánkódott Pug elvesztése miatt, és Rolandnál keresett vigasztalást. A tsuranik egy elfoglalt hajó segítségével betörtek Crydee-ba; a csata sarán Arutha megmentette a hajó kapitányát, Amott Traskot, a közismert kalózt.
A tsuranik ostrom alá vették Crydee-t, de számtalanszor visszaverték őket. A harc során Fannon főfegyvermester súlyosan megsebesült, ezért Arutha vette át a parancsnokságot. Egy szörnyű földalatti csata után, amely a herceg emberei és a tsurani árkászok között folyt, Arutha egy végső ütközetre Crydee-ba rendelte a környező helyőrségek katonáit. A csata kezdete előtt azonban a tsurani parancsnok, Shinzawai Kasumi utasítást kapott, hogy haladéktalanul térjenek haza.
De az események váratlan fordulata és Arutha különös győzelme ellenére a háború változatlanul folyik még négy hosszá évig...
Azok
Két kislegény, ki hátra sose nézett
S azt vélte, hogy a holnap, mint ma
Örök gyereke.
SHAKESPEARE: Téli rege
(I. felv. 2 jelenet)
Kosztolányi Dezső fordítása
19.
A haldokló rabszolga jajgatva fetrengett a földön.
A nap kegyetlenül forrón tűzött. A többi rabszolga folytatta a munkát, és igyekezett nem odafigyelni a haldokló jajveszékelésére, már amennyire képes volt rá. A munkatáborban az életnek nem volt sok becsülete, és nem lett volna értelme azon töprengeni, milyen sors vár legtöbbjükre. A haldoklót egy relli harapta meg, egy kígyószerű mocsári lény amelynek a mérge lassan, de annál fájdalmasabban öl, és mágia híján nincs rá orvosság.
Aztán csend lett. Pug látta, hogy a tsurani őr a kardját törülgeti. Egy kéz nehezedett a vállára.
– Úgy látszik, a mi tiszteletreméltó felügyelőnket zavarták Toffston haldoklásának hangjai – suttogta Laurie a fülébe.
Pug megerősítette a kötélhurkot a derekán.
– De legalább véget ért a szenvedése. – Odafordult Tyr-Sog királyi városának magas, szőke dalnokához, és megjegyezte: – Vigyázz, ez a fa öreg, és lehet, hogy korhadt is. – Azzal minden további nélkül felkapaszkodott a ngaggi törzsére. A ngaggi egy fenyőszerű fa, amely a mocsárban tenyészik, és a tsuranik nagyra értékelik a fája és gyantája miatt. Minthogy ebben a világban nem sok érc akadt, a fémeket különböző más anyagokkal helyettesítenék, s ezeknek a feldolgozásában a tsuranik óriási gyakorlatra tettek szert. A ngaggi fájából például valami papírszerűséget állítottak elő, amelyet aztán hihetetlen szilárdságúra tudtak tömöríteni, és számtalan hasznos dolgot készítettek belőle. A gyantával különböző fákat lemezeltek és bőröket cserzettek. Megfelelően kezelt bőrből olyan vértet készítettek, amelynek keménysége vetekedett a midkemiai láncinggel, a préselt fából készült fegyverek pedig csaknem felvették a versenyt a midkemiai acélfegyverekkel.
Négy év mocsári táborélet fikailag megedzette Pugot. Ruganyosan feszülő izmokkal mászott fel a fára, bőrét barnára sütötte a tsuranik perzselő napja. Arcát rabszolga-szakáll borította.
Kinyúlt a legközelebbi vastag ágak felé, és lenézett a barátjára. Laurie térdig állt az iszapos vízben, és gépiesen agyoncsapkodta a rovarokat, amelyek munkájuk közben kínozták őket. Pug szerette Laurie-t. A trubadúrnak valójában semmi keresnivalója sem lett volna ott, mint ahogyan abban az őrjáratban sem volt semmi keresnivalója, amelyhez hozzászegődött, remélve, hogy láthat néhány tsurani katonát. Azt mondta, anyagot keresett egy balladához, amely híressé teszi az egész Királyságban. Nos, többet látott, mint szeretett volna. Az őrjárat egyenesen egy nagyszabású tsurani offenzíva kellős közepébe sétált bele, és Laurie fogságba esett. Négy hónapja érkezett ebbe a táborba, és hamarosan összetalálkozott Puggal.
Pug tovább mászott. Fél szemével állandóan a kelewani fákon élő veszedelmes rovarokat leste. Ahogy elérte a legmegfelelőbb helyet a csúcs levágásához, valami mozgást látott az ágak között. Mozdulatlanul várt egy darabig. De aztán megkönnyebbülten állapította meg, hogy csak egy tűhör mocorog előtte, az az állat, amely védekezésül felveszi a ngaggi fa tűleveleinek formáját. Az ember elől többnyire elmenekül: most is gyorsan átugrott a szomszédos fára. Pug egy darabig még figyelt, aztán nekiállt rögzíteni a kötelét. Az volt a feladata, hogy a hatalmas fák csúcsát levágja, hogy amikor kidöntik, kisebb veszélyt jelentsen az alatta állókra.
Néhányszor belevágott a fa kérgébe, és érezte, hogy a balta éle megszorul a kéreg alatt a fa törzsében. Óvatosan szaglászott, és enyhén csípős szagot érzett. Mérgesen kiáltott le Laurie-nak.
– Ez a fa korhadt. Mondd meg a felügyelőnek.
Aztán várt. Közben kinézett a fák csúcsa felett. Köröskörül mindenütt furcsa rovarok és madárszerű lények repkedtek. Négy éve volt ennek az idegen világnak a rabszolgája, mégsem tudta megszokni ezeket az élőlényeket. Tulajdonképpen nem különböztek túlságosan a midkemiai állatoktól, de a hasonlóságuk legalább annyira nyugtalanítóan emlékeztette arra, mennyire nem ez az ő hazája, mint a különbözőségük. A méheknek sárgának kell lenniük, fekete csíkokkal, és nem élénkpirosnak. Nem kellene, hogy a sasok szárnyán sárga, a solymokén pedig bíborszínű foltok legyenek. Ezek az állatok nem voltak méhek, sem sasok, sem sólymok, de a rokonságuk a méhekkel, sasokkal és sólymokkal szembetűnő volt. Pug könnyebben megszokta Kelewan idegen állatfajtáit, mint ezeket. A hatlábú hasznót, a háziasított teherhordó állatot, amely olyan volt, mint valami ökörféle, két extra, tömpe lábbal, vagy a cho-ját, azt a rovarszerű lényt, amelyet a tsuranik szolgaként használtak, és amely beszélte a tsuranik nyelvét. Ezeket hamar megszokta. De valahányszor a szeme sarkából odapillantva egy állatról azt hitte, midkemiai, és rájött, hogy nem az, elfogta a keserűség.
Laurie hangja riasztotta fel merengéséből.
– Jön a felügyelő.
Pug szitkozódott. Ha a felügyelő kénytelen belegyalogolni a mocsárba és bepiszkítani magát, nyilván morózus hangulatban érkezik meg, ami feltehetően veréssel jár vagy a krónikusan kis adag élelem további csökkentésével. Nyilván máris bosszantja a késedelem. A magasabb fák gyökerei között hatlábú, hódszerű, földet túró állatok vertek tanyát. Az ilyen fák megbetegedtek, és lassan elhaltak. A törzs lágy, pépderű belseje megkeseredett, vizenyőssé vált, és a fa egy idő múlva belülről összeroskadt. Az állatok föld alatti járataiban sok helyen helyeztek már el mérget, de azok mégis kárt tettek a fákban.
Harsány szitkozódás jelezte Nogamu felügyelő útját, miközben áttocsogott a mocsáron. Nogamu maga is rabszolga volt, de elnyerte a legmagasabb rangot, amit lehetett, s bár nem remélhette, hogy valaha is felszabadul, számos kiváltsága volt, és a parancsnoksága alá rendelt katonáknak, vagyis szabad embereknek is adhatott utasításokat. Mögötte a tsurani nemesek szokása szerint simára borotvált arcú fiatal katona sétált, arcán szelíd derűvel. Mikor felnézett a fára, Pug alaposan szemügyre vehette.
Magas pofacsontja volt, majdnem fekete szeme, mint a legtöbb tsuraninak. A sötét szemek megpihentek Pug arcán, és a katona mintha szelíden biccentett volna. Olyan kék vértet hordott, amilyet Pug eddig még nem látom, de a furcsa tsurani katonai szervezet mellett ez nem volt meglepő. Úgy tűnt, minden családnak, uradalomnak, városnak, községnek és tartománynak saját hadserege van. Hogy ezek milyen kapcsolatban voltak egymással a Birodalmon belül, az már meghaladta Pug képzelőerejét.
A felügyelő megállt a fa tövénél, rövid ruháját a pocsolya vize fölé emelve morgott, mint egy medve. Különben is volt benne valami medveszerű.
– Mit beszélsz, hogy megint egy korhadt fa? – kiáltott fel Pugnak.
Pug jobban beszélte a tsurani nyelvet, mint bármelyik midkemiai a táborban, mert ő volt a tábor legrégebbi lakója, kivéve néhány tsurani rabszolgát.
– Rothadt szaga van – kiáltotta vissza. – Másikat kellene előkészíteni, ezt meg békén hagyni, felügyelő!
A felügyelő az öklét rázta.
– Lusták vagytok mind, valamennyien. Nincs semmi baja ennek a fának. Csak a munkától fázol. Rajta, vágd ki.
Pug felsóhajtott. A Medvével nem volt értelme vitatkozni. Nogamut ugyanis az egész rabszolgatábor Medvének hívta. Szemmel láthatóan felbosszantatta valami, s annak az árat most a rabszolgáknak kell megfizetniük, Pug átvágta a törzs felső szakaszát, s az hamarosan lezuhant a földre. A rothadás szaga most már töményen áradt a fa törzséből. Pug leoldozta a köteleket. Éppen az utolsó darabot tekerte le a derekáról, amikor megreccsent valami előtte.
– Dől a fa! – kiáltotta, és a vízben ácsorgó rabszolgák habozás nélkül elugrottak onnan, mert erre a kiáltására mindenki odafigyelt.
Most, hogy a fa koronáját levágták, a törzs középen kettéhasadt. Ez ritkán fordult elő, de ha egy fa annyira elszivacsosodott, hogy elveszítette szilárdságát, a kéregben keletkezett legkisebb repedés nyomán is, saját súlya alatt kettéhasadhatott. Ha Pug még oda lett volna kötözve a törzshöz, a kőtél kettévágta volna.
Pug kiszámította az esés irányát, aztán, ahogy a fatörzsnek az a fele, amelyen állt, megmozdult, ellökte magát. Laposan, háttal zuhant a mocsárba, és megpróbálta a félméteres vízben a lehetőség szerint csökkenteni az esés erejét. A víz csobbanását a talaj ütése követte, de a mocsár iszapos lévén, ez nagyobb bajt nem okozott. A levegő egy szusszanással kiszállt a tüdejéből, de maradt annyi lélekjelenléte, hogy nyomban felüljön, és nagyot lélegezzen.
Ekkor hirtelen iszonyú súly vágódott a gyomrába. A lélegzete elállt, a feje ismét elmerült a mocsárban. Alig tudta megint a víz fölé emelni, hogy levegőt vegyen. A tüdeje izzott, és összevissza kapkodta a levegőt. A légcsövébe jutott víztől fuldokolni kezdett. Köhögve, köpködve megpróbált nyugodt maradni, de érezte, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a pánik. Vadul tolni kezdte a ránehezedő terhet, de mozdítani sem tudta.
A feje hirtelen magasan a víz fölé emelkedett.
– Köpjél, Pug! – biztatta Laurie. – Köpd ki a tüdődből a sarat, különben mocsárlázat kapsz.
Pug köhögött, köpködött. Most, hogy a fejét magasan tarthatta, bővebben jutott levegőhöz.
– Fogjátok meg ezt az ágat – kiáltatta Laurie. – Én kihúzom alóla.
Néhány izzadságtól gyöngyöző testű rabszolga bement a vízbe. Benyúltak a víz alá, megmarkolták a faágat, és megemelték; sikerült is egy kicsit elmozdítani, de Laurie így sem tudta kihúzni alóla Pugot.
– Hozzatok baltát, le kell vágnunk ezt az ágat.
A rabszolgák elindultak baltáért, de Nogamu elkiáltotta magát.
– Nem kell! Hagyjátok! Nincs rá idő. Fát kell vágni.
– Nem hagyhatjuk itt! Meg fog fulladni – mondta Laurie majdnem ordítva.
A felügyelő odalépett Lauriehoz, és korbácsával az arcába vágott. A korbács mélyen belehasított a dalnok húsába, de az nem engedte el a barátja fejét.
– Vissza a munkához, rabszolga! Ma este verést kapsz, amiért így beszéltél velem. Vannak mások is, akik le tudják vágni a fák csúcsát. Most engedd el! – Ismét megütötte Laurie-t. Laurie felszisszent, de tovább tartotta Pug fejér a víz felett.
Nogamu már megemelte korbácsát, hogy harmadszor is lecsapjon, de ekkor egy hang a háta mögött megszólalt.
– Szabadítsátok ki azt a rabszolgát a fa alól!
Laurie látta, hogy a fiatal katona szólalt meg, aki a felügyelő társaságában érkezett. Nogamu hátrafordult, mert nem szokta meg, hogy a parancsainak ellentmondjanak, de amikor látra, ki szólt hozzá, némán meghajtotta fejét.
– Ahogy kívánja – mondta aztán. Intett a rabszolgáknak, akik már hozták is a baltát, hogy kiszabadítsák Pugot, aki rövidesen kimászott a faág alól. Laurie odavitte, ahol a fiatal katona állt.
Pug kiköhögte az utolsó adag vizet is a tüdejéből.
– Köszönöm az életemet, uram – mondta, még mindig levegő után kapkodva.
A fiatal férfi nem válaszolt, de amikor a felügyelő odament hozzájuk, feléje fordult.
– A rabszolgának volt igaza, és nem neked. A fa korhadt volt. Nem helyes, hogy saját téves ítéleted és rossz hangulatod miatt megbüntetted. Meg kellene, hogy veresselek, de nem pazarlom rá az időmet. A munka lassan megy, és az édesapám elégedetlen.
Nogamu lehajtotta a fejét.
– Elveszítettem az arcomat uram előtt. Kérem, engedje meg, hogy megöljem magam.
– Nem. Az túl nagy megtiszteltetés lenne a számodra. Menj vissza a munkádhoz!
A felügyelő elvörösödött szégyenében, és néma dühvel megemelte ostorát. Laurie-ra és Pugra mutatott.
– Ti ketten, vissza a munkátokhoz!
– Ezek ketten ma fel vannak mentve a munka alól – mondta a fiatal katona. – Ez – és Pugra mutatott – nem sok hasznot hajt. A másik meg kötözze be a sebeit, amelyeket te okoztál neki, különben elgennyesednek. – Aztán az egyik őrhöz fordult. – Vezesd vissza őket a táborba, és gondoskodj róla, hogy mindenük meglegyen!
Pug nem annyira maga miatt volt hálás, mint Laurie miatt. Ő egy kis pihenés után visszamehetett volna dolgozni, de egy nyílt seb a mocsárban többnyire egyet jelentett a halálos ítélettel. Ezen a meleg, mocskos helyen a seb hamar elfertőződött, és nem sok lehetőség volt bármit is tenni ellene.
Elindultak az őr után. Visszanézve látták, hogy a rabszolgafelügyelő leplezetlen gyűlölettel bámul utánuk.
A padló megreccsent. Pug nyomban felébredt. Rabszolga-éberségével nyomban tudta, hogy ez a zaj az éjszaka közepén nem tartozik a kunyhó megszokott zajai közé.
Léptek közeledtek, majd egy lépésnyire az ágyától megálltak. Hallotta, hogy a másik ágyon Laurie hirtelen felszusszan. Tudta, a dalnok is ébren van. A betolakodó habozott. Pug feszülten, tétován várt. Egy mozdulat. Pug gondolkodás nélkül ledobta magát az ágyról. Pug hallotta a tompa puffanást, ahogy a kés oda döfött, ahol pillanatokkal előbb az ő melle volt. A szoba robbanásszerűen életre kelt. Rabszolgák kiáltoztak, és hallani lehetett, ahogy az ajtó felé futnak.
Pug érezte, hogy egy kéz nyúl feléje a sötétben, és éles fájdalom hasított a mellkasába. Vakon kinyúlt a támadója felé – a kését próbálta megkaparintani. Újabb vágás, a penge ezúttal a tenyerét szúrta át. Aztán a támadó hirtelen mozdulatlanná merevedett, és Pug érezte, hogy egy test nehezedik a gyilkosjelöltre.
Katonák rontottak be a kunyhóba, kezükben lámpás. Pug ekkor látta, hogy Nugamu mozdulatlan testén Laurie fekszik. A Medve még lélegzett, de a bordái közül kiálló kés arra mutatott, hogy már nem sokáig.
Most a fiatal katona lépett be a kunyhóba, az, aki Pug és Laurie életét megmentette. A többiek utat engedtek neki, és ő megállt a három küzdő fél mellett.
– Meghalt? – kérdezte kurtán.
A felügyelő kinyitotta szemét.
– Még élek uram, de penge által halok meg – suttogta. Halvány, dacos mosoly jelent meg izzadságban fürdő arcán.
A fiatal katona arca nem árult el semmi érzelmet, de a szeme mintha felvillant volna.
– Nem hiszem – mondta halkan. A szobában összegyűlt katonákhoz fordult. – Vigyétek ki, és most rögtön akasszátok fel! Ne érje a törzsét az a megtiszteltetés, hogy a sírjánál gyászdalokat énekelhessenek. Hagyjátok ott a testét a rovaroknak. Ez legyen az intő jel, hogy nem tűröm az engedetlenséget. Menjetek!
A haldokló arca elsápadt.
– Ne, uram! – könyörgött remegő ajakkal. – Kérem, hadd haljak meg penge által! Már csak néhány perc – Véres hab jelent meg a szája sarkában.
Két markos katona lenyúlt, és nem sokat törődve fájdalmával kivonszolta a helyiségből. Egész úton hallatszott a jajongása. Meglepő, mennyi erő maradt a hangjában, mintha a kötéltől való rettegése valami a lelke mélyén rejlő erőtartalékot szabadított volna fel.
Valamennyien úgy álltak mozdulatlanul, meredten, mint egy élőkép, amíg a jajgatásnak egy elfojtott kiáltás véget nem vetett. Ekkor a fiatal tiszt Pughoz és Laurie-hoz fordult. Pug az ágyán ült, a mellén egy hosszú, de nem mély vágásból vér csorgott. Sebesült kezét ép kezével tartotta. A tenyerét ért mély vágás miatt az ujjait sem tudta mozgatni.
– Hozd utánam a sebesült barátodat – utasította a fiatal tiszt Laurie-t.
Laurie talpraállította Pugot, és elindultak ki a rabszolgakunyhóból a tiszt után. Az átvezette őket a táboron, a saját szállására, és megparancsolta, hogy lépjenek be. Odabent a tiszt utasított egy katonát, hogy küldjön a tábor orvosáért. Nekik ott kellett állniuk némán, míg az orvos meg nem érkezett. Az öreg tsurani orvos egy, a midkemiaiak által nem ismert isten köntösét viselte. Megvizsgálta Pug sebeit, és kijelentette, hogy szerinte a mellseb csupán karcolás, de a kezén végigfutó vágás az más.
A szúrás mély volt: az izmokat és inakat is átvágta. Meg fog gyógyulni, de nem tudja majd rendesen mozgatni az ujjait és a fogása sem lesz elég erős. Valószínűleg csak könnyű munkára lesz alkalmas.
A tiszt bólintott, arcán bosszúság és türelmetlenég különös keveréke tükröződött.
– Nagyon helyes. Kötözd be a sebeket, és menj.
Az orvos kitisztította a sebeket. Néhány öltéssel összevarrta a sebet, bekötözte, figyelmeztette Pugot, hogy tartsa tisztán, aztán elvonult. Pug nem törődött a fájdalommal, és régen tanult szellemi gyakorlata segítségével oldotta magában a feszültséget.
Miután az orvos elment, a tiszt alaposan szemügyre vette az előtte álló két rabszolgát.
– A törvény szerint fel kellene akasztatnom benneteket, amiért megöltétek a rabszolgafelügyelőt.
Azok nem szóltak semmit. Addig kellett hallgatniuk, amíg parancsot nem kaptak, hogy beszéljenek.
– De minthogy felakaszttattam a rabszolgafelügyelőt, jogomban áll életben hagyni benneteket, ha ez megfelel a céljaimnak. Egyszerűen csak meg kell büntetnem benneteket, amiért megsebesítettétek. – Elhallgatott. – Vegyétek úgy, hogy meg vagytok büntetve. – Legyintett, aztán folytatta. – És most hagyjatok magamra, de napfölkeltekor gyertek vissza. El kell döntenem, mit csináljak veletek.
Pug és Laurie elmentek, és örülhettek a szerencséjüknek, mert más körülmények között most alighanem ott lógnának a rabszolgafelügyelő mellett. Ahogy átlépkedtek a táboron, Laurie megjegyezte.
– Szerencsénk volt.
– Nekem túlságosan fájt a sebem, semhogy ezen gondolkodtam volna – felelte Pug. – Egyszerűen hálás vagyok a sorsnak, amiért megláthatjuk a holnapot.
Laurie nem szólt semmit.
– Azt hiszen, hogy a fiatal uraságnak valami elképzelése van velünk kapcsolatban – mondta, amikor a rabszolgakunyhóhoz értek.
– Mindegy, akármi legyen is az. Már régen nem próbálkozom megérteni az urainkat. Ezért maradtam sokáig életben, Laurie. Egyszerűen megteszem, amit mondanak, és megmaradok. – Pug egy fára mutatott, amelyen a halvány holdfényben – aznap éjjel csak a kisebbik hold világított – ott látták lógni egykori felügyelőjük holttestét.
– Mi is könnyen így végezhetjük.
Laurie bólintott.
– Lehet, hogy igazad van. Én még mindig a menekülésen gondolkodom.
– Hová, dalnok? – nevetett fel kurtán Pug. – Hová futnál? A Rés felé és tízezer tsurani katona karjaiba?
Laurie nem felelt. Visszatértek a fekhelyükhöz, és megpróbáltak elaludni a párás hőségben.
A fiatal tiszt tsurani módra egy halom párnán ült. Elküldte a katonát, aki Pugot és Laurie-t odakísérte, aztán intett a két rabszolgának, hogy üljenek le. Azok habozva engedelmeskedtek, mert a rabszolgáknak általában nem volt szabad uruk jelenlétéhen leülni.
Én Hokanu vagyok, a Shinzawai törzsből. Ez a tábor atyámé – kezdte mintegy bevezetés helyett. – Nagyon elégedetlen az ez évi hozammal, ezért küldött ide, hogy nézzek körül, mit tehetnénk az ügyben. Most nincs munkafelügyelőm, aki vezesse a tábort, mert az az ostoba titeket hibáztatott a saját butaságáért. Mit tegyek?
Pug és Laurie hallgatott, mert nem voltak biztosak benne, nem pusztán szónoki-e a kérdés.
– Ti mióta vagytok itt? – kérdezte aztán a tiszt.
Először Pug válaszolt, aztán Laurie, A tiszt eltöprengett, aztán Laurie-ra mutatott.
– Benned nincsen semmi rendkívüli, ha mindent egybevetünk, kivéve, hogy jobban beszéled a nyelvünket, mint a legtöbb barbár. De te – és Pugra mulatott –, te tovább maradtál életben, mint a legtöbb keményfejű honfitársad, és amellett jól beszéled a nyelvünket is. Nem rosszabb a kiejtésed, mint egy tivoli tartománybeli parasztnak.
Pug és Laurie kíváncsian ült: vajon hová akar Hokanu kilyukadni? Pug némiképp meghökkenve állapítatta meg, hogy az úr valószínűleg egy-két évvel fiatalabb nála. A tiszt fiatal volt még ekkora hatalomhoz. A tsuranik különös népség. Crydee-ban ez a tiszt még inas lenne, vagy ha nemesember, a politika rejtelmeit tanulmányozná.
– Hogyan lehetséges, hogy ilyen jól beszéled a nyelvünket? – kérdezte a tiszt Pugtól.
– Uram, én az elsők között estem fogságba, és kerültem ide. Mindössze heten voltunk a sok tsurani rabszolga között. Megtanultuk, hogyan maradjunk életben. Aztán egy idő után már csak én maradtam. A többiek meghaltak, lázban vagy elmérgedt sebektől, vagy megölték őket az őrök. Nem volt senki, akivel a saját népem nyelvén beszélhettem volna. Több mint, egy éven át nem érkezett honfitársam ebbe a táborba.
A tiszt most Laurie-hoz fordult.
– És te?
– Uram, én dalnok vagyok, kobzos a hazámban. Szokásunk mindenfelé utazgatni, ezért sok nyelvet meg kell tanulnunk, meg jó fülem van a zenéhez is. A ti nyelveteket intonációs nyelvnek neveznék az én világomban, mert ugyanazok a szavak a hangmagasságtól függően mást és mást jelentenek. Nálunk is van több ilyen nyelv is a Királyságtól délre. És én gyorsan tanulok.
A tiszt szeme felcsillant.
– Jó egyeket a dolgokat tudni. – Hosszan elgondolkodott, aztán egy idő múlva bólintott. – Sok körülmény alakítja az ember sorsát, szolgák. – Elmosolyodott, amitől még inkább kisfiúnak látszott, mintsem érett férfinak. – Ez a tábor egy szemétdomb. Jelentést kell tennem apámnak, Shinzawai urának. Azt hiszem, tudom, mi a fő probléma. – Pugra mutatott. – Hallani szeretném a véleményedet a dologról. Te régebben vagy itt, mint bárki más.
Pug kihúzta magát. Régen kérte arra valaki, hogy véleményt mondjon valamiről.
– Uram, az első felügyelő, aki itt volt, amikor én fogságba estem, ravasz ember volt, aki tudta, hogy senkit, a rabszolgákat sem lehet dolgoztatni, ha legyengültek az éhségtől. Jobb élelmezésünk volt, és ha megsebesültünk, időt kaptunk arra, hogy meggyógyuljunk. Nogamu rossz természetű ember volt, aki minden nehézséget személyes sértésnek tekintett. Ha egy rabszolga meghalt, az szerinte összeesküvés volt, hogy a hitelét rontsa, mert rosszul gazdálkodik a munkaerővel. Minden nehézségre újabb fejadagcsökkentés vagy hosszabb munkaidő volt a válasz. És minden eredményt úgy tekintett, mint a saját érdemét.
– Én is ilyesmit gyanítottam. Nogamu valaha fontos ember volt. Ő volt az apja birtokán a hadurna, az uradalmi intéző. A családját bűnösnek találták a Birodalom elleni összeesküvésben, és akiket nem akasztottak fel, azokat a saját klánjuk eladta rabszolgának. Sose volt jó rabszolga. Azt hittem, ha felelőssé tesszük ezért a táborért, hasznosítja majd a tapasztalatait. De úgy látszik, nem ez történt. Van-e olyan ember a rabszolgák között, aki alkalmas lenne a tábor vezetésére?
Laurie lehajtatta a fejét.
– Uram, Pug... – mondta aztán.
– Nem rá gondoltam. Mindkettőtökkel más terveim vannak.
Pug meghökkent, és kíváncsi lett volna, mit forgat a fejében a tiszt.
– Talán Chogana, uram. Chogana valaha farmer volt, mígnem egyszer rossz volt a termés, és adó fejéhen eladták rabszolgának. Higgadt ember.
A tiszt tapsolt. Mintegy gombnyomásra megjelent a szobában egy katona.
– Küldess a rabszolga Chogana-ért.
A katona tisztelgett és elvonult.
– Jó, hogy az illető tsurani – jegyezte meg a tiszt. – Ti barbárok nem tudjátok, hol a helyetek, és nem szívesen gondolok rá, mi történne, ha közületek hagynék itt egyet munkafelügyelőnek.
Egy percnyi hallgatás utász Laurie falnevetett. Telt, mély hangon. Hokanu elmosolyodott. Pug figyelmesen nézte. Ez a fiatalember, aki a kezében tartja az életüket, szemmel láthatóan keményen igyekszik megnyerni a rokonszenvüket. Laurie nyilvánvalóan máris kedvelte, de Pug nem engedte szabadjára érzéseit. Messze voltak a midkemiai társadalomtól, ahol a háborúban nemes és közember bajtárssá vált, és rangra való tekintet nélkül megosztották egymással élelmüket és nyomorúságukat. Egy dolgot hamar megtanult a tsuraniakkal kapcsolatban. Nevezetesen, hogy soha, egy pillanatra sem feledkeznek meg társadalmi rangjukról. Akármi történjék is ebben a kunyhóban, az a fiatal katona akaratából történik, és nem véletlenül. Hokanu mintha megérezte volna Pug tekintetét, fölnézett rá. A szemük egy pillanatra találkozott, aztán Pug lesütötte a szemét, amint azt egy rabszolgától elvárták. De egy pillanatra kapcsolatba léptek egymással, mintha a tiszt azt mondta volna: te nem hiszed el rólam, hogy a barátod vagyok, hát legyen így, addig amíg te a szerepedet játszod.
– Menjetek vissza a kunyhótokba – intett a kezével Hokanu –, és pihenjétek ki magatokat, mert ebéd után indulunk.
Fölkeltek, meghajoltak, aztán kihátráltak a kunyhóból. Pug hallgatott, de Laurie folyamatosan fecsegett.
– Kíváncsi vagyek, hová megyünk. – Mikor nem kapott válasd, hozzátette. – Akárhogyan is, nyilván jobb hely lesz, mint ez itt.
Pug nem volt biztos benne, hogy úgy lesz.
Valaki megrázta Pug vállát. Pug felébredt. Kihasználta a soron kívüli pihenőt, mielőtt ebéd után Laurie-val együtt útnak indulnak, és elszundított a reggeli hőségben. Chogana, az egykori farmer, akit Pug ajánlott munkafelügyelőnek, jelzett, hogy hallgasson, és az ágy felé intett, amelyen Laurie feküdt és mélyen aludt.
Pug követte az idős rabszolgát ki a kunyhóból, aztán odakint leültek a ház árnyékában. Chogana szokása szerint halkan beszélt.
– Hokanu, az uram, azt mondja neked is szereped volt abban, hagy engem tettek meg a tábor rabszolgafelügyelőjének. – Napbarnította arccal méltóságteljesen meghajtotta fejét Pug felé. – Sokkal tartozom neked.
Pug viszonozta a meghajlást, ezt a formális és a táborban szokatlan gesztust.
– Nem tartozol semmivel. Úgy fogsz viselkedni, ahogy egy munkafelügyelőnek viselkednie kell. Becsülettel gondoskodsz a testvéreinkről.
Chogana arca mosolyra derült, és elővillantotta a sok évi tatindió-rágástól barna fogait. Ez az enyhén narkotikus gyümölcs, ami bőven akadt a mocsárban, nem csökkentette az ember teljesítőképességét, de ezt rágcsálva a munka könnyebbnek tűnt. Pug nem követte ezt a szokást, bár nem tudta volna okát adni, miért, és a legtöbb midkemiai is tartózkodott az élvezetétől, talán mert ezzel mintha végleg megadták volna magukat a sorsuknak.
Chogana a tábor felé nézett. A szeme az erős napfényben szűk nyílássá vékonyodott. A tábor – eltekintve az ifjú uraság testőreitől és a szakácsok csoportjától – néptelen volt. A fákon túlról odahallatszott a munkáscsapat lármája.
– Amikor fiatal voltam apám farmján, Szetachan – kezdte Chogana –, rájöttek, hogy valami képességgel rendelkezem. Megvizsgáltak, de nem találtak alkalmasnak. – Pugnak fogalma sem volt, miről beszél, de nem szakította félbe. – Így hát farmer lettem, mint az apám. De a képességem megvolt. Néha látok dolgokat, Pug, dolgokat az emberekben. Ahogy felnőttem, a képességemnek híre terjedt, és az emberek – többnyire szegények – jöttek, és kikérték a tanácsomat. Fiatalember létemre mohó voltam, és miután elmondtam, mit láttam, túl sokat kértem tőlük. Idősebb koromra szerényebb lettem, elfogadtam, akármit adtak, de még mindig azt mondtam el, amit láttam. Akárhogyan is, az emberek megharagudtak rám. Tudod, miért? – kérdezte kuncogva. Pug tagadóan inteti a fejével. – Mert nem az igazságért jöttek hozzám, hanem azért, hogy azt hallják, amit hallani szeretnének.
Pug együtt nevetett Choganával.
– Így hát úgy csináltam, mintha elveszítettem volna a képességemet, és egy idő után az emberek már nem jöttek a farmomra. De a képességem sose veszett el, Pug, és néha még mindig látok dolgokat. Benned is láttam valamit, és elmondom neked, mielőtt örökre elmégy innen. Én itt halok meg ebben a táborban, de rád más sors vár. Figyelsz rám? – Pug bólintott, hogy igen, és Chogana folytatta. – Van benned valami csapdába szorult erő. Hogy mi az, és mi a jelentősége, nem tudom.
Ismerve a tsuranik különös viselkedését a mágusokkal szemben, Pug hirtelen megrémült annak a lehetőségétől, hogy valaki kiérezte belőle a régi hivatását. A táborban a legtöbb társa számára egyszerű rabszolga volt, és csak néhányan tudtak nemesifjú múltjáról.
Chogana lehunyt szemmel beszélt tovább.
– Álmodtam rólad, Pug. Láttalak egy torony tetején, szemben veled egy félelmetes ellenséggel. – Kinyitotta a szemét. – Nem tudom, mit jelent ez az álom, de azt tudnod kell: mielőtt abba a toronyba fölmész, hogy szembeszánj az ellenségeddel, meg kell keresned a walodat. Ez az éned titkos belseje, a tökéletes béke helye benned. Ha egyszer ott veszel magadnak lakást, minden veszedelemtől védve leszel. A tested szenvedhet, meg is halhat, de odabent, a walodban, békében túlélsz mindent. Keresd kitartóan, Pug, mert kevés ember találja meg a walját.
Chogana Fölállt.
– Hamarosan indultok, gyere, ébresszük fel Laurie-t!
Odasétáltak a kunyhó ajtajához.
– Chogana, küszönöm neked – mondta Pug –, de még valami? Beszéltél egy ellenségről a torony tetején. Meg tudnád mondani, ki volt az?
Chogana felnevetett.
– Hát persze, hiszen láttam! – Ahogy elindult felfelé a kunyhó lépcsőjén, tovább nevedgélt. – Ő az ellenség, akitől mindenkinek félnie kell. – Összehúzott szemekkel nézett Pugra. – Te magad voltál az.
Pug és Laurie egy templom lépcsőjén üldögéltek. Hat tsurani őr lődörgött körütöttük, akik egész utazásuk során nagyjából udvariasan viselkedtek velük. Maga az utazás fárasztó volt, de azért nem merítette ki őket túlságosan. Lovak híján, és minden egyéb nélkül, ami a hátasokat pótolhatta volna, minden tsurani, aki nem hasznó vontatta szekéren utazott, az apostolok lován közlekedett, a saját lábán vagy a másén. A széles városi utcákon a nemesurakat gyaloghintón vitték ide-oda, amelyet szuszogó, izzadó rabszolgák hordoztak a vállukon.
Pugra és Laurie-ra feladták a rabszolgák egyszerű szürke, rövid köntösét. Az ágyékkötő, amely megfelelt a mocsárban, nem lett volna illendő viselet a tsurani polgárok között. Pug hamarosan rájött, hogy a tsuranik is nagy hangsúlyt helyeznek az illemre, ha nem is akkorát, mint otthon, a Királyságban.
A Nagy Víz partján, a Csata-öböl mentén hózódó úton vonultak végig. Pugnak eleinte az volt az érzése, hogy ha ez valóban öböl, akkor nagyobb, mint bármi, amit Midkemiában annak neveznének, mert még az út fölé nyúló sziklák tetejéről sem látszott a túlsó part. Néhány napos utazás után megművelt szántóföldek mellett gyalogoltak, majd hamarosan meglátták a túlsó partot, amint meredeken kanyarogva lezárta az öblöt. Még néhány nap utazás, és megérkeztek Jamar városába.
Míg Hokanu áldozatot mutatott be a templomban, Pug és Laurie a városi sokadalmat figyelte. A tsuranik szemmel láthatóan bolondjai voltak a színeknek. Még a legalantasabb munkás is, ha lehetett, rövid, tarkabarka, színes köntöst viselt. A gazdagabbak bonyolult mintákkal tarkított, csodás ruhákban pompáztak. Csak a rabszolgák ruhája volt színtelen.
A városban mindenütt nyüzsgött a nép, farmerek, kereskedők, utazó csoportok, hasznó vontatta, gabonával, gyümölccsel és más árukkal megrakott szekerek vonultak el előttük. Már a tömeg puszta látványa is elkápráztatta őket, mert a tsuranik a szokatlan hőségben is úgy nyüzsögtek mindenfelé, mint a hangyák, mintha nem győztek volna várni a kereskedők, hogy árujukat minél előbb eljuttassák a birodalom polgáraihoz. Sok járókelő megállt, és megbámulta a midkemiaiakat, akiket óriási barbároknak tartottak. A tsuranik átlagos testmagassága százhatvanöt centiméter körül mozgott, és még Pug is, felnőtt fiatalember korára elért százhetvenöt centiméterével, magasnak számított közöttük. Ami viszont a midkemiaiakat illeti, szerintük a tsuranik csenevész népség voltak.
Pug és Laurie a váras közepén várakozott a nagy templomok környékén. A parkokban elszórva tíz különböző nagyságú piramist láttak, miniatűr vízesésekkel, teraszosan épült mind; a hatalmas törzsű, lombos fák között a gyepen törpefák szerénykedtek. Sétáló zenészek fuvolajátékkal és furcsa, húros hangszerekkel szórakoztatták a járókelőket, a parkban pihenést keresőket.
Aztán Hokanu visszatért, és továbbindultak. Végigmentek a városon. Pug menet közben elnézte az embereket. Nem értette, hogyan viselik el azt a hihetetlen tolongást: mind a kerten szünet nélkül álmélkodtak, mint a vidéki, aki első ízben jár a városban. Még az állítólag világlátott trubadúr is felkiáltott egy-egy érdekesebb dolog láttán. Az őrök hangosan nevetgéltek, amiért a barbárokat a számukra leghétköznapibb dolgok is elképesztették.
A házak, amelyek mellett elmentek, fából épültek, meg valami szövetre emlékeztető, de merev anyagból. Kevés kőépületet láttak, főleg a templomok épültek kőből, de a legfeltűnőbbnek azt találták, hogy minden épület fala, templomé vagy kunyhóé egyaránt, fehérre volt meszelve, kivéve a keretgerendákat és az ajtófélfákat – azokat fényes barnára mázolták. És minden szabad felületet színpompás festmények díszítettek – állatok, tájképek, istenségek és harci jelenetek – túláradó bőségben. És szemet gyönyörködtető színek orgiája mindenütt.
A templomtól északra, egy parkkal szemben, széles sugárút torkában egy különálló, gyeppel és élősövénnyel körülvett épület állt. Két fegyveres állt őrt a kapuban – ugyanolyan vértben és sisakban, mint az őket kísérő katonák. Ahogy Hokanut meglátták, tisztelegtek.
A kíséretükben levő őrök szó nélkül elvonultak a ház mellett, és a rabszolgákat magukra hagyták az ifjú tiszttel. Az jelt adott, mire az egyik őr kitárta a nagy, textilborítású kaput. Egy nyitott folyosóról jobbra is, balra is ajtók nyíltak; Hokanu a legutolsóhoz vezette el őket. Egy háziszolga kitárta előttük.
Pug és Laurie ekkor állapította meg, hogy a ház valójában egy nagy térre emlékeztet, amelynek közepén egy minden oldalról megközelíthető nagy kert van. A kertben egy medence mellett, amelybe állandóan friss víz csordogált, egyszerű, de drága anyagú sötétkék köntöst viselő, idősebb úr üldögélt. Egy irattekercset tanulmányozott, amikor a három férfi belépett. Felnézett, és üdvözölte Hokanut.
A fiatal tiszt levette sisakját, és vigyázzállásba merevedett. Pug és Laurie mögötte állt meg, és némán várt. Az idős férfi intett, Hokanu odalépett hozzá, és megölelték egymást.
– Fiam, öröm viszontlátni téged – mondta az idős férfi. – Mi újság a táborban?
Hokanu tömören, lényegre törően beszámolt a munkatábor dolgairól. Azt is elmondta, mit tett a dolgok rendezése érdekében.
– Az új munkafelügyelő gondoskodik majd róla, hogy a rabszolgák bőségesen kapjanak enni, és pihenhessenek is. Valószínűleg rövidesen növelni fogja a termelést.
Édesapja helyeslően bólintott.
– Azt hiszem, bölcsen cselekedtél, fiam. Néhány hónap múlva ki kell majd küldenem valaki mást, aki felméri az eredményeket, de rosszabbul nem mehetnek a dolgok, mint ahogy eddig mentek. A Hadúr a termelés fokozását követeli, és nem vagyunk messze attól, hogy elveszítsük a jóindulatát.
Eddig úgy tett, mintha észre sem vette volna a két rabszolgát.
– És ezek? – kérdezte kurtán, és Laurie-ra meg Pugra mutatott.
– Különös emberek. Arra a beszélgetésünkre gondoltam akkor este, amikor a bátyám északra ment. Talán hasznosnak fognak bizonyulni.
– Beszéltél erről valakivel? – Az öregúr tekintete megkeményedett. Bár jóval alacsonyabb volt Borricnál, Pugot valamiképpen mégis rá emlékeztette.
– Nem, apám. Csak azokkal, akikkel aznap este tanácskoztunk...
A ház ura egy kézlegyintéssel elhallgattatta.
– Tartsd meg máskorra a megjegyzéseidet. „Ne bízd a titkodat a városra”, szólj Septiemnek. Bezárják a házat, és reggel elindulunk a birtokra.
Hokanu meghajolt, aztán elfordult, és indulni készült.
– Hokanu! – Apja hangjára megállt. – Jó munkát végeztél. – A fiatalember – arcán szemmel látható büszkeséggel – kiment a kertből.
A ház ura visszaült a kőből faragott padra a kis szökőkút melleit, és a két rabszolgára nézett.
– Hogy hívnak benneteket?
– Pugnak, uram.
– Laurie-nak, uram.
Az öreg mintha valami többet hallott volna ki ezekből az egyszerű közlésekből.
– Azon az ajtón túl – mondta, és bal felé mutatott –, vezet az út a konyhaházba. A hadornámat Septiemnek hívják. Ő majd gondoskodik rólatok. És most menjetek.
Pug és Laurie meghajolt, és elindultak kifelé a kertből. Ahogy a különböző folyosókon sétáltak, Pug az egyik sarkon befordulva majdnem feldöntött egy fiatal leányt. Rabszolgaruhában volt, és egy nagy csomó mosott ruhát cipelt. A köteg szerterepült a folyosón.
– Ó! – kiáltott fel. – Most mostam ki, és most kezdhetem újból! – Pug lehajolt, és segített összeszedni a ruhákat. A leány magasabb volt, mint a tsuranik, majdnem olyan magas, mint Pug, és arányos termetű. Barna haját hátrafésülve hordta, és barna szemét hosszú, sötét szempillák árnyékolták. Pug ruhaszedés közben megállt, és leplezetlen csodálkozással bámult rá. A leány zavartan állta kutató tekintetét, aztán sietve felkapta a ruhákat és elszaladt. Laurie hosszan nézett utána, amint karcsú alakja eltűnt a folyosó végén. Napbarnította lábai előnyösen mutatkoztak a kurta rabszolgaköntösben.
– Ha! – csapott Laurie Pug vállára. – Mondtam neked, hogy érdekes dolgok várnak ránk.
A házból kilépve a konyhaház felől meleg ételek illata tette próbára éhségüket.
– Azt hiszem, nagy hatással voltál arra a kislányra, Pug!
Pug sose szerzett különösebb tapasztalatot nőkkel kapcsolatban, és a füle hegyéig elpirult. A rabszolgatáborban sok szó esett nőkről, és talán az többet nyomott a latban, mint bármi más ahhoz, hogy Pug továbbra is kisfiúnak érezze magát. Laurie-ra pillantott, nem tréfálkozik-e vele. A szőke dalnok hátranézett. Pug követte a tekintetét. Egy pillanatra látta, amint egy mosolygós arc szégyenkezve eltűnik a ház, ablakában.
Másnap a Shinzawai háztartásban teljes volt a fölfordulás. Szolgák és rabszolgák szaladgáltak mindenütt, készülődtek az északi utazásra. Pugot és Laurie-t magukra hagyták, nem volt senki a házban, akinek annyi ideje lett volna, hogy munkát adjon nekik. Egy nagy, fűzhöz hasonló fa árnyékában ültek, és a kavarodást szemlélve ízlelgették az újszerű élvezetet, amit a szabadidő jelentett számukra.
– Ezek bolondok, Pug. Egy karaván felkészítése kevesebb felfordulással jár. Az ember azt hinné, hogy mindenüket magukkal akarják vinni.
– Talán úgy is van. Ezekkel az emberekkel kapcsolatban már semmi sem lep meg. – Pug felállt, a fának támaszkodott. – Láttam olyan dolgaikat, amelyek minden logikának ellentmondanak.
– Az igaz, de ha te is annyiféle országot láttál volna, mint én, rájöttél volna, hogy minél nagyobb a látszólagos különbség, annál nagyobb a valóságos azonosság közöttük.
– Ezt hogy érted?
Laurie felállt, és a fatörzs másik oldalának támaszkodva, halkan folytatta.
– Nem vagyok benne biztos, de valami készül itt, és nekünk valami szerepünk van benne, légy nyugodt. Ha jól vigyázunk, talán hasznunkra is fordíthatjuk. Sose feledd el, hogy ha valaki valamit akar tőled, mindig tudsz üzletet kötni vele, függetlenül attól, milyen nyilvánvaló a különbség a társadalmi helyzetetek között.
– Természetesen. Add meg neki, amit akar, és ő cserében életben hagy téged.
– Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen cinikus legyél – torkollta le Laurie derűsen. – Mondok én neked valamit. Hagyd ezt a világfájdalmat az olyan vén utazóknak, mint én, és biztosítalak, nem mulasztasz el egyetlen alkalmat sem.
– Micsoda alkalmat? – horkant fel Pug.
– Nos, hogy csak egyet említsek – mondta Laurie, és Pug mögé mutatott. – Annak a kislánynak ott, akit tegnap majdnem fellöktél, úgy látszik, némi gondjai vannak azoknak a dobozoknak az emelgetésével. – Pug hátranézett, és látta, hogy a mosodai lány éppen azzal gyürkőzik, hogy jókora ládákat rakjon egymásra, amelyeket aztán majd a szekerekre hordanak. – Azt hiszem, hálás lenne egy kis segítségért, nem gondolod?
– Micsoda...? – hökkent meg Pug láthatóan zavartan.
Laurie szelíden oldalba bökte.
– Indulás, te mamlasz. Egy kis segítség most, és később ki tudja?...
Pug tétován elindult. „Később?”
– Ó istenek! – nevetett Laurie, és játékosan fenéken billentette Pugot.
A trubadúr humora ragályos volt, és Pug mosolyogva közeledett a leányhoz. Az éppen egy nagy faládát próbált egy másik tetejére felállítani, Pug odanyúlt.
– Add ide, én meg tudom csinálni.
A kislány tétován hátralépett.
– Nem is nehéz. Csak éppen nagyon magasan van nekem – mondta, és mindenhova nézett, csak Pugra nem.
Pug sebesült kezét kímélve is könnyedén emelte meg a ládát, és rátette a többi tetejére.
A lány félretolt egy kósza hajtincset, amely a szeme elé tévedt.
– Te barbár vagy, igaz?- kérdezte habozva.
Pug felszisszent.
– Ti annak neveztek bennünket, de én úgy gondolom, semmivel sem vagyunk kevésbé civilizált emberek, mint bárki más.
– Nem akartalak megbántani – pironkodott a leány – Az én népemet is barbárnak mondják. Mindenkit úgy hívnak, aki nem tsurani. Úgy gondoltam, hogy te abból a másik világból való vagy?
– Ühüm – bólintott Pug. – Hogy hívnak léged?
– Katala – mondta a leány aztán sietve megkérdezte. – És téged?
– Pug.
– Furcsa név – állapította meg mosolyogva a lány, de szemmel láthatóan tetszett neki a név csengése.
Septiem, a hadorna, idős ember létére egyenes derekú férfiú volt, s most egy nyugalmazott tábornok fellépésével tűnt fel előttük a ház sarkában.
– Ti ketten? – csattant fel. – Van munka elég, ne ácsorogjatok itt.
Katala visszafutott a házba, Pug pedig ott maradt tétován állva a sárga körtösű uradalmi intéző előtt.
– Te, téged hagy hívnak?
– Pug, uram.
– Látom, neked meg annak a szőke óriás barátodnak nem adtak semmi munkát. Ezen segítenem kell. Hívd ide.
Pug felsóhajtott. Ennyit a szabadidőről. Intett Laurie-nak. Beállították őket szekeret rakodni.
20.
Az idő az utóbbi három hétben hűvösre fordult.
Valamis azért maradt a nyári melegből. Ebben az országban a tél alig nevezhető évszaknak: csupán hat hétig tart, rövid, hideg esőkkel észak felől. A fák majdnem valamennyi kékeszöld levelüket megtartják, így semmi jele sincs, hogy elmúlt az ősz. A négy év alatt, amit Pug Tsurannuanniban eltöltött, nem tapasztalta sehol az ismerős jelenségeket, amelyek az évszakok változását jelzik: nem vándoroltak a madarak, nem volt reggeli fagy, ónos eső, hó vagy jégvirágok az ablakon. Ezt az országot az örökös nyár lágy borostyánköve zárta magába.
A Shinzawai karaván közeledett a család északi uradalmának a határához. Pugnak és Laurie-nak kevés munkája akadt útközben, eltekintve egy-egy alkalmi feladattól, mint az üstök súrolása, a hasznó piszkának felpucolása, a készletek fel- és lerakodása. Most egy szekéren utaztak a lábukat lógázva. Laurie egy nagy, zöld, gránátalmaszerű, érett jomach gyümölcsöt evett, és a magokat köpködte.
– Hogy van a kezed, Pug?
Pug jobb kezén a tenyerét átszelő piros pöttyös forradást tanulmányozta.
– Még mindig merev. Azt hiszem, meggyógyult, amennyire lehetséges.
– Nem hiszem, hogy valaha kardot fogsz forgatni – nevetett Laurie, miután maga is megszemlélte a sebet.
Pug is nevetett.
– Azt hiszem, te sem. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy helyet találnának neked a birodalmi lovas lándzsások körött.
Laurie köpött, és egy sorozat jomachmag pattogott le a mögöttük döcögő szekeret húzó hasznó orráról. A hatlábú dög felhorkant, és a kocsis haragosan rázta feléjük az ostorát.
– Ha eltekintünk attól, hogy a császárnak nincsenek lándzsásai, sőt, lovai sincsenek, el sem tudok képzelni pompásabb lehetőséget.
Pug nevetett rajta.
– Közlöm veled, barátom – folytatta Laurie arisztokratikus hanglejtéssel –, hogy minket, trubadúrokat gyakran támadnak meg brigantik és rablógyilkosok, megkívánva nehezen szerzett pénzüket, akármilyen kevés legyen is az. Így, ha valaki nem tanulja meg megvédeni önmagát, aligha marad meg a szakmában – ha érted, mire gondolok.
Pug nevetve hallgatta. Tudta, hogy a trubadúrok a városokon belül majdhogynem szentek és sérthetetlenek, mert ha bántalmaznák vagy kirabolnák valamelyiket, elterjedne a híre, és soha más dalnok nem menne abba a városba. De az utakon más volt a helyzet. Nem vonta kétségbe, hogy Laurie képes vigyázni magára, de ezt a fellengzős hangot nem óhajtotta válasz nélkül hagyni. Már éppen mondani készült valamit, de nem jutott szóhoz, mert a karaván elejétől kiáltás hallatszott, és az őrség előreszaladt.
– Mit gondolsz, mi történt? – kíváncsiskodott Laurie, azzal választ sem várva leugrott a kocsiról, és ő is előrerohant. Pug utána. A karaván elejére érve Shinzawai urának gyaloghintója mögül látták, hogy az úton néhány alak igyekszik feléjük. Laurie megkapaszkodott Pug inge ujjába.
– Lovasok!
Pug nem akart hinni a szemének. Valóban úgy látszott, mintha a Shinzawai udvarház felől lovasok közelednének az úton. De ahogy közelebb értek, látták, hogy nem lovasokról van szó, csupán egyetlen lovasról, a másik három alak három fényes sötétkék cho-ja.
A lovas – fiatal, barna hajú, az átlag tsuraniaknál magasabb termetű férfi – ügyetlen mozdulatokkal leszállt a lováról.
– Katonailag sose fognak ezek fenyegetést jelenteni számunkra – állapította meg Laurie –, ha ennél jobban nem ülik meg a lovat. Nézd, még nyergük sincsen, se kantárjuk, csak valami bőrszíjakból összeeszkábált alkalmatosság. És szegény jó! Mintha egy hónapja nem csutakolták volna le rendesen.
Mikor a lovas a gyaloghintó közelébe ért, a hintó függönye szétnyílt, a rabszolgák letették terhüket, és Shinzawai ura kilépett a hintóból. Hokanu odasietett az apjához az őrök közül, a karaván végéről. Megölelte a lovast, majd miután üdvözölték egymást, a lovas Shinzawai urát is megölelte. Pug és Laurie hallották, amint a lovas urukat köszönti:
– Apám! Örülök, hogy látlak.
– Kasumi! – üdvözölte Shinzawai ura. – Öröm látni elsőszülött fiamat. Mikor érkeztél vissza?
– Nem egészen egy hete. Elmentem volna Jamarba, de hallottam, hogy hamarosan ideérkezel, ezért inkább itt vártam.
– Örülök neki. Kik ezek itt veled? – A három alakra mutatott.
– Ez – mondta Kasumi, s a legelöl állóra mutatott. – X'calak csapásvezető, aki most tért vissza a midkemiai hegyekből, ahol az apró néppel harcolt.
Az alak előlépett, és felemelte feltűrően emberszerű jobbját, mint egy üdvölésképpen.
– Üdvözöllek, Kamatsu, Shinzawai ura. Tisztelet a házadnak – mondta magas, csipogó hangon.
Shinzawai ura derékból meghajolva felelte.
– Üdvözöllek, X'calak. Tisztelet a bolyodnak. A cho-ják mindig szívesen látott vendégeink.
Az alak visszalépett, és várt. Az úr megfordult. A lovat nézte.
– És ez mi, amin ülsz, fiam?
– Egy ló, atyám. Egy állat, amelyen a barbárok ülnek, ha csatába mennek. A hátán gyorsabban futok, mint a leggyorsabb cho-ja futár.
– És hogyan maradsz meg rajta?
Az idősebb Shinzawai fiú felnevetett.
– Attól tartok, nagyon nehezen. A barbároknak megvan a trükkjük, amit nekem még meg kell tanulnom.
Hokanu mosolyogva fordult hozzá.
– Talán gondoskodhatunk róla, hogy megfelelő oktatást kapjál.
Kasumi játékosan hátha vágta a testvérét.
– Sok barbárnál próbáltam érdeklődni már, de sajnos mind halott volt.
– Van itt kettő, akik nem halottak.
Kasumi most látta meg öccse mellett Laurie-t, aki egy fejjel kimagasodott a körülötte álló rabszolgák közül.
– Látom már. Nos, majd megkérjük öt, atyám. Engedelmeddel, most visszalovagolok a házhoz, és előkészítek mindene a fogadásodra.
Kamatsu megölelte fiát, aki visszaült a lóra, egy intéssel megfordult, és elnyargalt.
Pug és Laurie visszasiettek helyükre a szekéren.
– Láttál te már ilyen lényeket? – kérdezte Laurie.
– Igen – felelte Pug. – A tsuranik cho-jának hívják őket. Nagy bolyokban laknak, mint a hangyák. A tsurani rabszolgák, akikkel a táborban beszéltem, azt mondták, senki se tudja megmondani, milyen régóta laknak már ebben az országban. Hűségesek a birodalomhoz, bár, ha jól emlékszent, valaki azt mondta, hogy minden bolynak megvan a maga királynője.
– Nem szeretnék gyalog szembetalálkozni velük. Nézd, hogy futnak.
Pug nem szólt semmit. Az idősebb Shinzawai fiú megjegyzése az apró népről a hegyek tövében régi emlékeket ébresztett fel benne. Ha Thomas él, gondolta, már felnőtt ember lett belőle. Ha él.
A Shinzawai udvarház hatalmas épület volt. A templomuktól és a palotáktól eltekintve messze a legnagyobb épületegyüttes, amelyet Pug valaha látott. Egy domb tetejére építették, ahonnan mérföldekre belátható volt az egész környék. A ház négyzetes alakjával emlékeztetett a másikra Jamarban, de méreteiben többszörösen felülmúlta azt. A városi ház könnyedén elfért volna a belső kertben is. A ház mögött emelkedtek a melléképületek, a konyhaház és a rabszolgák szállása.
Pug a nyakát nyújtogatva igyekezett belesni a kertbe, mert olyan gyorsan mentek, hogy nem maradt ideje mindent alaposan szemügyre venni. A hadorna, Septiem rá is mordult:
– Ne maradozz le!
Pug meggyorsította lépteit, és csatlakozott Laurie-hoz. De így, első pillantásra is lenyűgözőnek találta a kertet. Három miniatűr, fák és virágzó növények között csillogó tavacska köré árnyas fákat ültettek, köztük kavicsos ösvény kanyargott, és kőpadok szolgáltak elmélkedés és pihenés céljaira. A kis park körül emelkedett a háromszintes ház. A felső két emelet balkonjaihoz külön lépcsőkön is fel lehetett jutni. A felsőbb szinteken szolgák sürögtek, de a kertben láthatóan senki se tartózkodott, legalábbis abban a részében nem, amelyen ők átmentek.
Egy tolóajtónál Septiem megállt és szembefordult velük.
– Ti barbárok, vigyázzatok, hogyan viselkedtek a ház urai előtt, különben az istenekre mondom, lenyúzom a bőrt a hátatokról. És most figyeljetek, és mindent úgy tegyetek, ahogy megmondtam nektek, különben azt kívánjátok majd, bárcsak otthagyott volna benneteket Hokanu úr megrohadni a mocsárban.
Félrehúzta az ajtót, és bejelentette a két rabszolgát. Engedélyt kaptak, hogy belépjenek. Septiem behessegette őket. Kellemesen félhomályos helyiségben találták magukat. A szoba a fényt egy nagy, áttetsző ajtón keresztül kapta. A falakat pompás, finom metszetek, hímzett faliszőnyegek és festmények borították. A padlót – tsurani módra – vastag prémek és párnák fedték. Az egyik nagy párnán Kamatsu ült, a Shinzawai család feje, szemben vele két fia. Mindhárman rövid, drága anyagú és szabású köntöst viseltek, mint általában szabadidejükben. Pug és Laurie lesütött szemekkel várt, hogy megszólítsák őket.
Hokanu bemutatta mindkettőjüket.
– A szőke óriást Laurének hívják, a normálisabb termetűt pedig Púgnak.
Laurie már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor Pug megbökte a könyökével.
Az idősebbik fiú észrevette a mozdulatot, és megkérdette.
– Beszélni akartál?
Laurie felnézett, de gyorsan megint lesütötte a szemét. Az utasítás világos volt, nem szabad beszélnie, amíg parancsot nem kap rá, és Laurie most nem volt benne biztos, a kérdés parancsnak számít-e?
Ekkor megszólalt a ház ura.
– Beszélj.
Laurie Kasumira nézett.
– Én Laurie vagyok, uram. La-u-ri. A barátom nevét pedig Págnak kell ejteni, nem Púgnak.
Hokanu meghökkent a helyreigazítás hallatán, de az idősebbik fiú bólintott, és többször elismételte a neveket, míg helyesen nem ejtette ki őket. Akkor megkérdezte.
– Lovagolni tudtok?
Mindkét rabszolga bólintott.
– Jól van – mondta Kasumi. Akkor megmutathatjátok majd, hogyan kell lovagolni.
Pug tekintete, amennyire lehajtott fejjel lehetséges volt, elkószált a szobában, amíg valamin meg nem akadt a szeme. Shinzawai ura mellett egy kis asztalon ismerősnek tűnő figurákat látott. Kamatsu észrevette, mit néz.
– Tudod, mi ez? – kérdezte, odanyúlt, és maga elé húzta a táblát.
– Igen, uram – mondta Pug –, ismerem ezt a játékot. Mi sakknak hívjuk.
Hokanu a bátyjára nézett, aki érdeklődve előrehajolt.
– Sokan mondják, hogy már korábban is volt kapcsolatunk a barbárokkal – mondta.
Az apja egy legyintéssel intézte el a dolgot.
– Elméletek. – Pughoz fordult: – Ülj ide, és mutasd meg, hogyan kell lépni a figurákkal.
Puk leült, és megpróbált visszaemlékezni, mire oktatta Kulgan. Meglehetősen unatkozó tanítvány volt, ami a játékot illeti, de egy pár alapvető nyitólépést ismert. Előremordult egy paraszttal.
– Ez a figura csak előre léphet egy mezőt. Kivéve nyitáskor, mert olyankar kettőt. – A ház ura helyeslően bólintott, és intett, hogy folytassa. – Ez a figura a huszár, és így kell vele lépni.
Miután Pug bemutatta, hogyan lépnek a különböző figurák, Shinzawai ura megjegyezte.
– Mi ezt a játékot sháhnak hívjuk. A figurák neve más, de az nem számít. Gyere, játsszunk.
Kamatsu a fehér bábukat átengedte Pugnak. Közönséges király-paraszt nyitással kezdte, Kamatsu megtette az ellenlépést. Pug rosszul játszott, és hamarosan kikapott. A többiek szó nélkül figyelték a játékot. Amikor befejezték, a ház ura megkérdezte.
– A te néped körében jó játékosnak számítottál?
– Nem, uram, nagyon gyengén játszom.
Ahogy a ház ura elmosolyodott, a szeme sarkában apró ráncok húzódtak.
– Akkor azt hiszem, a te néped nem is annyira barbár, mint általában hiszik. Hamarosan megint játszunk.
Intett az idősebbik fiának. Kasumi felállt, meghajolt az apja előtt, aztán odaszólt Pugnak és Laurie-nak.
– Gyertek.
Ők is meghajoltak a ház ura előtt, és elindultak Kasumi után. Átvezette őket a egy, a ház másik végében fekvő kis szobába, amelyben derékaljak és párnák voltak.
– Itt fogtok aludni. Az enyém a szomszéd szoba. Azt akarom, hogy mindig kéznél legyetek.
Laurie merészen megkérdezte.
– Mit óhajt tőlünk, uram?
Kasumi egy darabig csak nézte Laurie-t, aztán megjegyezte:
– Ti barbárok sose lesztek jó rabszolgák. Túlságosan sűrűn feledkeztek meg róla, hol a helyetek.
Laurie már-már nekifogott, hogy valami bocsánatkérésfélét dadogjon, de Kasumi elébevágott.
– Nem lényeges. Bizonyos dolgokat meg kell tanítanotok nekem. Laurie, te megtanítasz lovagolni, és arra, hogyan beszélik a nyelveteket. Meg akarom tanulni, mit jelentenek azok a hangok – elhallgatott, aztán néhány lapos, nazális wa-wa-wa hangot adott -. amikor egymással beszéltek.
A társalgást harangkondulás szakította félbe, amely végigvisszhangzott az, egész házon.
– Egy Nagy Ember érkezik. Maradjatok a szobátokban, nekem mennem kell, hogy apámmal együtt köszöntsem.
Azzal elsietett, és otthagyta a két midkemiait sorsuk legújabb kitérője felett töprengve.
Az elkövetkező két napban Pug és Laurie kétszer látta a Shinzawaiak előkelő vendégét. Nagyon hasonlított Shinzawai urához, de karcsúbb volt, és a tsurani Nagy Emberek ruháját viselte. Pug feltett néhány kérdést a személyzetnek, de nem sok felvilágosítást kapott tőlük. A két fiatalember még sose látta, hogy valakivel olyan áhítatosan bántak volna, mint a Nagy Emberekkel. Úgy látszott, mintha egy tökéletesen különálló hatalmat képviselnének, és annak alapján, ami kevés fogalmat Pug a tsurani társadalmi valóságról alkotott magában, nemigen tudta őket elhelyezni a dolgok rendjében. Először azt hitte, valamiféle társadalmi megbélyegzettségről van szó velük kapcsolatban, mert mindig azt mondogatták róluk, hogy a Nagy Emberek kívül esnek a törvényen. Végül egy elkeseredeti tsurani rabszolga. aki számára hihetetlennek tűnt, hogy valakinek ennyire fogalma sincs ilyen fontos dolgokról, megmagyarázta neki, hogy a Nagy Emberek semmiféle, vagy csak nagyon csekély társadalmi ellenőrzés alatt állnak, valami hihetetlen szolgálat miatt, amit a Birodalomnak tettek.
Pug időközben talált valamit, ami némileg csökkentette fogságukban az idegenség érzetét. A hasznó karámok mögött egy ólra bukkant, tele ugató, farkcsóváló kutyákkal. Mivel eddig még nem találkozott Kelewanon midkemiai állattal, mérhetetlenül örült, amikor meglátta őket. Visszarohant a szobájába Laurie-ért, odavezette az ólhoz, és leültek egy rakás játékos kutya közé.
Laurie jókat nevetett a négylábúak vidám birkózásán, bár hosszabb lábuk és ösztövérebb testük miatt nem nagyon hasonlítottak a herceg vadászkutyáira. A fülük hegyes volt. és minden zörejre fölállt.
– Már láttam ilyeneket Gulbiban. Ez egy város a keshi Nagy Északi Karavánúton. Agárnak hívják őket, és arra használják őket, hogy becserkésszék a leggyorsabban futó nagymacskákat és az antilopokat a Nap Völgye füves térségein.
A kutyák gondozója, Rachmad, egy sovány, petyhüdt szemhéjú rabszolga, odament hozzájuk, és gyanakodva nézte öket.
– Mit kerestek ti itt?
Laurie végigmérte a savanyú emberkét, és játékosan meghúzta az egyik rakoncátlan kutyakölyök farkát.
– Amióta elhagytuk hazánkat, nem láttunk kutyát, Rachmad. Az urunk most a Nagy Emberrel van elfoglalva, és gondoltuk, megnézzük ezt a pompás tenyészetet.
A pompás tenyészet kifejezés hallatán Rachmad láthatóan felvillanyozódott.
– Igyekszem jó formában tartani őket. Általában be kell őket zárnom, mert szívesen kötnek bele a cho-jákba, akik egyáltalán nem kedvelik őket.
Pug egy pillanatra arra gondolt, talán a kutyákat is Midkemiából hozták, mint a lovakat, de amikor megkérdezte Rachmadot, honnan származnak az állatai, az úgy nézett rá, mintha nem lenne észnél.
– Úgy beszélsz, mint aki túlságosan sok időt töltött a napon. Kutyák mindig voltak.
Ezzel a témát lejárva úgy döntött, a társalgásnak vége, és elvonult.
Aznap éjjel Pug arra ébredt, hogy Laurie lopakodik be a szobájukba.
– Hol jártál?
– Pssszt! Föl akarod verni az egész házat? Aludj tovább!
– De hol voltál?
A félhomályban is látszott Laurie arán a vigyor.
– Meglátogattam egy bizonyos segédszakácsnőt... Egy kicsit csevegni akartam vele.
– Ó! Almorellát?
– Igen – jött a vidám válasz. – Remek egy teremtés. – A fiatal konyhai rabszolganő azóta meresztette a szemét Laurie-ra, amióta négy napja a társaság megérkezed.
Rövid csend után ismét Laurie szólalt meg.
– Neked is foglalkoznod kellene néhány ismerősöddel. Akkor az ember egész másképpen látja a dolgokat.
– Az biztos – mondta Pug rosszallóan, és nem is kicsit irigykedve. Almorella csinos, vidám, élénk fekete szemű lány volt, körülbelül egykorú Puggal.
– Szóval, az a kis Katala... Érzésem szerint titokban nézeget téged.
Pug lángoló arccal vágott a barátjához egy párnát. – Ugyan hallgass már! Aludj!
A szélnek enyhe esőillata volt, és Pug jóleső örömmel élvezte hűvös leheletét. Laurie Kasumi lován ült, az ifjú tiszt a ló mellett állt, és figyelte, mit csinál. A tsurani mesterek a dalnok utasításai alapján készítettek egy nyerget és egy kantárt a ló számára, és Laurie most ezeknek a használatát mutatta be.
– Ezt a lovat harcra idomították – kiáltotta Laurie. – A nyakánál fogva irányíthatom – mondta, és mindjárt be is mutatta, hol a ló nyakának egyik oldalára dobta a gyeplőt, hol a másikra -‚ de térddel is megfordíthatom. – Fölemelte a kezét, és gyakorlatban is megmutatta a ház idősebbik fiának, hogyan kell ezt csinálni.
Már három hete oktatták a fiatal nemest, és látszott, hogy természetes készsége van a lovagláshoz. Laurie leugrott a lóról, és Kasumi foglalta el a helyét. A tsurani korábban esetlenül ült a nyeregben, furcsának érezte maga alatt, de hamarosan összebarátkoztak a lóval, és az állat most már békésen nyargalászott vele a mezőn.
Laurie letépett egy hosszú fűszálat, és fogai közé dugta. A sarkára ülve játékosan megvakargatta a lábánál heverő szuka füle tövét. Nem akarta, hogy a ló után eredjen, meg játszani is akart vele. A kutya a hátára hemperedett, és játékosan belekapott Laurie kezébe.
– Kíváncsi lennék, mit forgat a fejében ifjú barátunk – fordult Pughoz Laurie.
Pug a vállát vonogatta.
– Mire gondolsz?
– Emlékszel arra, amikor megérkeztünk? Hallottam, hagy Kasumi ki készül vonulni a cho-jákkal. Nos, a három cho-ja katona ma reggel elment, ezért lehet Bethel kívül a kutyaólon, és valami pletykát hallottam, amely szerint Shinzawai idősebb fia hirtelen megváltoztatta az utasításait. Mit mond neked ez, a lovaglóleckékkel meg a nyelvórákkal együtt?
– Nem tudom – közölte Pug, és nyújtózkodott egyet.
– Én sem – visszhangozta Laurie bosszúsan. – De ezeknek a dolgoknak nagy jelentűségük van.- Végignézett a mezőn, aztán hanyagul hozzátette. – Mindig azt szerettem volna, ha sokat utazhatok és mesélhetek, elénekelhetem a dalaimat, és egy szép napon találok egy özvegyasszonyt, akinek kocsmája van.
Pug elnevette magát.
– Azt hiszem, unalmasnak találnád a kocsmáros mesterséget ezek után a remek kalandok után.
– Remek kalandok, mondhatom! Kilovagolok egy rakás vidéki katonával, és bumm, egyenesen bele az egész tsurani hadseregbe. Azóta jó néhányszor megvertek, négy hónapig tekeregtem a mocsárban, begyalogoltam ezt a fél világot...
– Szekéren utaztál, ha jól emlékszem...
– Nos hát, beutaztam ennek a világnak a felét, és most lovaglóleckéket adok Shinzawai Kasuminak, egy tsuranuanni főúr idősebbik fiának. Nem ilyen anyagból születnek a nagy balladák.
Pug gyászosan mosolygott barátjára.
– Négy évet is tölthettél volna a mocsárban. Tekintsd magadat szerencsésnek! De legalább számíthatsz arra, hogy holnap is itt lehetsz. Hacsak Septiem nem kap rajta, amikor késő éjszaka a konyha körül lebzselsz.
Laurie szúrós szemmel nézett barátjára.
– Tudom, hogy Septiemmel kapcsolatban csak tréfálsz. Szóval, többször is gondoltam rá, hagy megkérdezlek, miért nem beszélsz soha a fogságod előtti életedről?
Pug elgondolkodva nézett a távolba.
– Azt hiszem, ez a dolog a mocsári táborban alakult ki bennem. Nem kifizetődő, ha arra emlékeztetjük magunkat, kik voltunk valaha. Láttam bátor embereket meghalni, csak mert nem tudták elfelejteni, hogy szabadnak születtek.
Laurie meghúzogatta a kutya füléi.
– De a dolgok itt mások.
– Valóban? Jusson eszedbe, mit mondtál Jamarban arról, ha valamit akarnak valakitől... Azt hiszem, minél kellemesebb körülmények között élsz itt, annál könnyebben megkapják tőled, amit akarnak – akármi legyen az. Ez a Shinzawai nem ostoba. – Majd hirtelen témát változtatva folytatta. – Mi a célszerűbb, ha egy kutyát vagy lovat ostorral idomítanak, vagy ha kedvességgel?
Laurie fölnézett Pugra.
– Micsoda? Hát persze, kedvességgel, de fegyelmezni is kell!
Pug helyeslően bólogatott.
– Velünk szemben ugyanazt a taktikát alkalmazzák, mint Bethellel és a fajtájával szemben, de attól mi még rabszolgák maradunk, ezt sose feledd el.
Laurie hosszan elnézett a mező felett, és nem válaszolt semmit.
A ház idősebbik fiának kiáltása riasztotta fel a két töprengésbe merült midkemiait, amint visszalovagolva meglátta őket. Megállt előttük, és leszállt a lováról.
– Csak úgy repül! – mondta tört királysági nyelven. Tanulékony volt, és gyorsan elsajátította a nyelvet. Leckéit kérdések áradatával tarkította, érdekelték Midkemia országai, népei, nem volt a Királyság életének olyan oldata, amely iránt ne érdeklődött volna. Példákat kellett mondani neki a legmindennapibb dolgokról, hogy hogyan alkuszik az ember kereskedőkkel, hogyan kell különböző rangú embereket megszólítani.
Kasumi visszavezette a lovát a fészerbe, amit kimondottan ezért építettek, és Pug megnézte, nem sérült-e meg a ló lába. Gyantával kezelt fából készítettek neki patkót, és többszöri sikertelen próbálkozás után most úgy látszott, a legújabbak egész jól tartanak.
– Gondolkodtam valamiről – mondta Kasumi föl-alá járkálva. – Annak alapján, amit az Országurak Tanácsáról mondtál, nem értem, hogyan uralkodik a ti királyotok. Kérlek, magyarázd meg nekem.
Laurie felhúzott szemöldökkel nézett Pugra. Bár a Királyság politikai dolgai terén nem volt nagyobb tekintély nála, Pug mintha alkalmasabbnak bizonyult volna elmagyarázni azt, amit tudott.
– A Tanács választja a királyi – magyarázta Pug –, bár ez többnyire csak formalitás.
– Formalitás?
– Hagyomány. A trónörököst mindig választják, ha nincs egyértelmű örökös. Ez tűnik a legjobb módszernek, hogy elejét vegyék a polgárháborúnak, mert a Tanács döntése végleges. – Megmagyarázta, hogyan lépett vissza Krondor hercege unokaöccse javára, és a Tanács hogyan fogadta el javaslatát. – Hogy van ez itt a Birodalomban?
Kasumi elgondolkodott.
– Talán nem is annyira másképpen – mondta aztán. – Minden uralkodó az istenek kiválasztottja, de annak alapján, amit te mondtál, nem ugyanaz, mint a ti királyotok. A császár a Szent Városban uralkodik, de vezetése csupán szellemi, védelmez bennünket az istenek haragjától.
– Akkor ki uralkodik?- kérdezte Laurie.
A fészerhez érve Kasumi levette a nyerget meg a kantárt a lóról, és nekiállt lecsutakolni a szőrét.
– Ez másképpen van, mint nálatok. – Láthatóan nehezen birkózott meg még a nyelvvel, ezért tsuraniul folytatta. – Minden család egy klánhoz tartozik. A klánon belül minden család fejének van bizonyos hatalma. A Shinzawaiok a Kanazawai klánhoz tartoznak. A klánon belül a Kedák mellett a miénk a leghatalmasabb család. Édesapám fiatal korában a klán seregeinek parancsolt, ő volt a hadifőnök – vagy ahogy ti mondanátok, a tábornok. A családok pozíciója generációról generációra változik, úgyhogy nem valószínű, hogy én valaha ilyen magas rangra emelkednék.
– Minden klán főnöke tagja a Nagytanácsnak. Ez irányítja a Hadurat. Ő kormányoz a császár nevében, bár az uralkodó parancsa a legfőbb parancs, erősebb a Hadúrénál.
– És a császár valóban hoz is a Hadúréval ellentétes parancsot? – kérdezte Laurie.
– Soha.
– Hogyan választják a Hadurat? – érdeklődött Pug.
– Ezt nehéz megmagyarázni. Amikor a régi Hadúr meghal, a klánok összegyűlnek. Ez a különböző urak legszélesebb körű gyülekezete, mert ilyenkor nemcsak a Tanács ül össze, hanem minden család feje jelen van. Találkoznak, terveket szőnek egymás ellen, néha még véres összetűzésekre is sor kerül, de a végén megválasztják az új Hadurat.
Pug hátrasimította előrelógó haját.
– De mi tartja vissza a Hadúr klánját attól, hogy maguknak követeljék ezt a méltóságot, ha egyszer ők a leghatalmasabbak?
Kasumi kissé zavarba jött.
– Ezt nem olyan könnyű megmagyarázni. Tsuraninak kell lenned ahhoz, hogy ezt megértsd. Vannak törvények, de ami fontosabb, vannak hagyományok. Nem számít, mennyire hatalmassá válik egy klán, vagy azon belül egy család, Hadurat csak öt család egyikéből lehet választani: ez az öt család a Kedák, a Tonmarguk, a Minwanabik, az Oaxatucanok és a Xacatecasok. Szóval, csak öt úr jöhet számításba. A mostani Hadúr egy Oaxatucan, így a Kanazawai klán csillaga elhomályosult. Az Omechanok klánja viszont felemelkedett. Így van ez.
Laurie a fejét csóválna.
– Emellett a család meg klán dolog mellett a mi politikai életünk roppant egyszerűnek látszik.
Kasumi felnevetett.
– Ez nem politika. A politika a pártok dolga.
– Pártok? – csodálkozott rá Laurie, aki nyilvánvalóan nem ismerte ki magát a tárgyban.
– Sok párt van. A Kék Kerék, az Arany Virág, a Jáspisszem, a Haladás Pártja, a Háborús Párt és mások. Egyes családok különböző pártokhoz tartozhatnak, és mindegyik azon igyekszik, hogy a saját céljait előmozdítsa. Néha ugyanazon klánhoz tartozó családok más és más párthoz tartoznak. Néha változtatnak pártállásukon, hogy pillanatnyi céljukat jobban szolgálhassák. Máskor egyszerre két pártot is támogatnak, vagy egyet sem.
– Nagyon ingatag kormányzatnak látszik – jegyezte meg Laurie.
– Kétezer éve működik – nevetett Kasumi. – Van egy régi mondásunk: „A Nagytanácsban nincsen testvér”. Gondolj erre, és talán mindent megértesz.
Egy percre abbahagyta a ló csutakolását. Pugra nézett, aztán folytatta a munkát.
Pug gondosan mérlegelve tette fel a következő kérdést.
– Uram, mindennek során nem említetted a Nagy Embereket. Miért?
– Nekik semmi közük sincs a politikához. Ők kívül állnak a törvényen, és nincsen klánjuk. – Megint elhallgatott. – De miért kérded?
– Csak azért, mert úgy látom, igen nagy tiszteletben részesítitek őket, és minthogy egyikük nemrég ellátogatott ide, gondoltam, efelől is fel tudsz világosítani.
– Tiszteletben részesülnek, mert a birodalom sorsa minden időkben az ő kezükben van. Ez súlyos felelősség. Megszakítanak minden emberi kapcsolatot, és nagyon kevesen vannak közöttük, akiknek magánélete van. A családosok külön laknak, és a gyermekeiket, amikor elég nagyok lesznek, elküldik korábbi családjukhoz. Nehéz dolog. Sok áldozattal jár.
Pug figyelmesen nézte Kasumit, akit valahogy zavart a téma.
– Az a Nagy Ember, aki eljött meglátogatni apámat, gyermekkorában ennek a családnak a tagja volt. A nagybátyám volt. Nehéz dolog ez számunkra, mert be kell tartania formaságokat, és ő sem hivatkozhat a rokoni kapcsolatra. Gondolom, jobb lenne, ha nem jönne ide. – Az utolsó szavakat majdnem suttogva mondta.
– Miért, uram? – kérdezte Laurie maga is suttogó hangon.
– Mert nehéz dolog ez Hokanunak. Mielőtt a testvérem lett, a Nagy Ember fia volt.
Befejezték a ló csutakolását. Mikor kimentek a fészerből, Bethel előreszaladt, mert tudta, hogy közeledik az etetés ideje. A kutyaólak előtt Rachmad magához szólította, és Bethel besorolt a többi kutya közé.
Egész úton némán mentek egymás mellett. Kasumi akkor sem szólt semmit a két midkemiaihoz, amikor belépett a szobájába. Pug leült az ágyára, az ebédre hívó szót várta, és elgondolkodott a hallottakon. Mert a tsuranik, minden furcsaságuk mellett, nagyon hasonlítottak a többi emberhez. Ez valahogy megnyugtatta, de egyben zavarónak is találta a dolgot.
Két héttel később Pug egy másik problémával került szembe, amin elrágódhatott. Az utóbbi időben Katala nyíltan éreztette vele, mennyire rosszallja, hagy nem törődik vele. Eleinte apróságokkal, később egyre feltűnőbben igyekezett Pug érdeklődését felkelteni. Végül is akkor került döntésre a dolog, amikor egy délután Pug beleütközött a leányba a konyhaház mögött.
Laurie és Kasumi megpróbáltak összehozni egy kis lantot a Shinzawaiok faragómestere segítségével. Kasumit érdekelte a trubadúr muzsikája, és az utóbbi napokban feszülten figyelte, hogyan vitázik Laurie a mesterrel a megfelelő erezetű fa, a faragás és a hangszer megmunkálása tárgyában. Laurie kíváncsi volt, vajon alkalmas lesz-e a hasznóbél húrnak, és ezer más részletkérdés is izgatta. Pugot mindez egyáltalán nem tudta érdekelni, és néhány nap múlva minden kifogást megragadott, hogy otthagyhassa őket. A fapác szaga túlságosan emlékeztette a favágásra a mocsárban, semhogy naphosszat a fafaragó műhelyben lődörögjön a gyantásbödönök körül.
A konyhaház árnyékában heverészett, amikor Katala fordult be a sarkon. Úgy érezte, a gyomra összeszorul. Nagyon vonzónak találta a leányt, de valahányszor szólni akart hozzá, semmi se jutott az eszébe. Néhány bárgyú megjegyzés után zavarba jött és elrohant. Az utóbbi időben meg már lassan nem szólt egy szót se. Szórakozottan mosolygott, amíg a lány továbbment, de Katala egyszer csak sarkon fordult, megállt, és úgy nézett rá, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Mi baj van velem? Olyan undorító vagyok, hogy rám se bírsz nézni?
Pug szótlanul ült, tátott szájjal. A leány egy pillanatig csak állt, aztán fogta magát, és sípcsonton rúgta a fiút.
– Buta barbár – szipogta, azzal elszaladt.
És most Pug ott ült a szobájukban, a fejében még mindig káosz és kínos érzések kavarogtak a délutáni epizód miatt. Laurie húrfeszítő pecket faragott a lantjához. Egy idő után félretette a kést meg a fát.
– Mi bajod van, Pug? Olyan vagy, mintha előléptettek volna rabszolga-felügyelőnek, és visszaküldenének a mocsárba.
Pug hátradőlt az ágyon, és a mennyezetre bámult.
– Katala – mondta.
– Aha – jegyezte meg Laurie.
– Hogy érted azt, hogy „aha”?
– Sehogy. Csak éppen Almorella szerint az a lány az elmúlt két hétben lehetetlenül viselkedik. Te meg olyan remekül nézel ki, mint egy letaglózott ökör. Mi a probléma?
– Nem tudom. Katala... szóval... Megrúgott ma délután. Laurie hátravetette fejét, úgy kacagott.
– Az ég szerelmére, hát ezt miért csinálta?
– Nem tudom. Egyszerűen belémrúgott.
– Mit csináltál?
– Semmit sem csináltam.
– Haha! – Laurie majd szétrobbant jókedvében. – Hát ez a baj Pug. Tudomásom szerint egyetlen fajta férfi létezik, akit egy nő jobban utál, mint azt, akit ki nem állhat, és udvarolni próbál neki. Éspedig az olyan férfi, akit kedvel, és nem udvarol neki.
Pug elkeseredetten nézett rá.
– Sejtettem, hogy valami ilyesmiről van szó.
Laurie meglepett képet vágott.
– Micsoda? Neked nem tetszik Katala?
Pug a térdére könyökölt.
– Nem erről van szó. Nekem tetszik. Nagyon csinos és kedves is. Csak éppen...
– Csak éppen?
Pug szigorúan nézett barátjára, mert nem tudta, nem gúnyolódik-e vele. Laurie mosolygott, de baráti, megnyugtató mosollyal.
– Szóval, csak... – folytatta Pug –, van valaki más.
Laurie-nak a szája is tátva maradt a csodálkozástól, aztán egy kattanással becsukta.
– Kicsoda? Almorella után Katala a legcsinosabb nő, akivel ezen az istenverte földön találkoztam. – Felsóhajtott. – Ha őszinte akarok lenni, még csinosabb is, mint Almorella, de csak egy icipicivel. Mellesleg nem is láttam, hogy valaha másik nővel beszéltél volna, pedig én észreveszem, ha elsompolyogsz valakivel.
Pug a fejét ingatva nézett maga elé.
– Nem, Laurie. Én arra gondolok, hogy otthon.
Laurienek megint tátva maradt a szája, aztán hanyatt vágta magát és felnyögött.
– Otthon! Mit csináljak ezzel a gyerekkel? Teljesen elment az esze! – Félkönyékre támaszkodott, úgy folytatta. – Lehetséges, hogy ezt Pug mondta? Az a fiú, aki azt tanácsolta nekem, hogy felejtsek el mindent, ami a múltban történt? Az, aki ragaszkodik ahhoz az elméletéhez, miszerint az, ha valaki sokat töpreng azon, mi volt otthon, gyors halálhoz vezet?
Pug eleresztette füle mellett a csípős megjegyzést.
– Ez más – közölte.
– Hogyhogy más? Ruthiára, aki szelídebb perceiben a bolondok, a részegek és a dalnokok védelmezője, hogyan mondhatod nekem azt, hogy ez más? El tudod képzelni egy pillanatig is, hogy ezer az egyhez a valószínűsége annak, hogy valaha viszontlátod azt a lányt, akárki legyen az?
– Tudom, de többször is az mentett meg a megbolondulástól, hogy Carline-ra gondoltam... – sóhajtott fel. – Mindannyiunknak szükségünk van egy álomra, Laurie.
Laurie higgadtan, hosszan tanulmányozta fiatal barátját.
– Igen, Pug, valamennyiünknek szüksége van egy álomra, de – tette hozzá vidáman – más dolog az álom, és más dolog egy élő, lélegző, meleg testű nő. – Látva, hogy Pugot zavarja ez a megjegyzés, témát változtatott. – Ki az a Carline, Pug?
– Borric uram leánya.
Laurie-nak elkerekedett a szeme.
– Carline hercegnő? – Pug igent intett. Laurie derűs hangon folytatta. – A legkívánatosabb eladó nemes kisasszony az egész Nyugati végeken Krondor hercegének kislánya után. Vannak olyan dolgok Pug, amiket fel sem tételeztem volna rólad. Beszélj!
Pug beszélt, előbb lassan, gyermekkori ábrándjairól, aztán arról, hogyan alakult kapcsolatuk Carline-nal, Laurie némán hallgatta, nem tett fel neki kérdéseket, hagyta, hadd könnyítsen Pug a lelkén, hadd tárja fel évek óta felhalmozódott érzéseit.
– Talán ez zavar ennyire Katalával kapcsolatban – fejezte be Pug. – Bizonyos szempontból olyan, mint Carline: nyakas, és nem leplezi az érzéseit. Katala csillog, sziporkázik.
Laurie bólintott, de nem szólt semmit. Pug is elhallgatott, aztán egy perc múlva hozzátette.
– Crydee-ban egy darabig azt hittem, szerelmes vagyok Carline-ba. De nem tudom. Nem furcsa ez?
Laurie tagadóan ingatta a felét.
– Nem, Pug. Sokféleképpen lehet valakit szeretni. Néha annyira akarunk szeretni, hogy nem vagyunk válogatósak abban, kit szeretünk. Máskor meg a szerelmünket olyan tiszta és nemes alakká magasztosítjuk, hogy nincs az a szegény emberi lény, aki az elképzelésünknek megfelelne. De a szerelem a szeretet egy formája: legtöbbször valami felismerés, alkalom arra, hogy azt mondhassuk: „van benned valami, amit szeretek”. Ez nem von maga után szükségképpen házasságot, még testi szerelmet sem, Van szülői szeretet, egy város, egy nép szeretete, az élet szeretete, az emberek szeretete. Mind más, és mind szeretet. De mondd csak, mit gondolsz, amit Katala iránt érzel, olyasmi, mint amit Carline iránt éreztél?
Pug mosolyogva vonogatta a vállát.
– Nem, nem olyan, nem egészen. Carline-nal kapcsolatban az volt az érzésem, hogy távol kell tartanom magamtól, kartávolságra, érted? Valahogy kézben akartam tartani a dolgot.
– És Katalánál? – kíváncsiskodott óvatosan Laurie.
Pug megint a vállát vonogatta.
– Nem tudom. Ez más. Nem érzem, hogy kézben kellene tartanom. Inkább úgy érzem, vannak dolgok, amiket el szeretnék mondani neki, de nem tudom, hogyan. Mint mikor először rám mosolygott, és én úgy összezavarodtam. Carline-nal tudtam beszélni, ha nyugton volt és hagyott. Katala nyugodt, de nem tudom, mit mondjak neki. – Elhallgatott, aztán egy fél sóhajjal, fél nyögéssel folytatta. – Már ha rágondolok is, fáj, Laurie.
Laurie hanyatt dőlt az ágyon. A száját barátságos mosolyra húzta.
– Hát igen, jól ismerem ezt a fájdalmat. És csodálom az ízlésedet: csak az érdekes nők tetszenek neked. Amennyire látom, Katala nagyszerű lány. És Carline hercegnő...
– Első dolgom lesz, hogy bemutassalak neki, amikor visszaérünk – csattant fel Pug.
Laurie-t szemmel táthatóan hidegen hagyta Pug ingerült hangja.
– Majd emlékeztetlek rá. Nézd, én csak azt akartam mondani, hogy remek érzékkel választod ki magadnak a nehéz fajsúlyú nőket. – Egy kis szomorúsággal hangjában folytatta. – Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról. De az én életem általában kocsmai ringyókkal, parasztlányokkal és közönséges utcai kurvákkal zajlott le. Nem tudom, mit mondjak neked.
– Laurie – kezdte Pug. Laurie felült, és a barátját nézte. – Nem tudom... Nem tudom, mit csináljak...
Laurie egy percig tovább tanulmányozta Pug arcár, aztán mintha valami megvilágosodott volna az agyában, hátraverette a fejét és felnevetett. Mikor látta, hogy Pug pillanatok alatt dühbe gurul, könyörögve feltartotta a kezét.
– Ne haragudj rám, Pug. Nem akartalak megbántani. Egyszerűen azt vártam, hogy valami mást fogok hallani tőled...
– Fiatal voltam, amikor fogságba estem – mondta Pug némileg megenyhülten. – Még nem voltam tizenhat éves. Sose voltam olyan magas termetű, mint a többi fiúk, és így a lányok nem sokat tördeltek velem, szóval, egészen Cartine-ig. Aztán meg, hogy nemes úrfi lett belőlem, nem mertek szóba állni velem. Aztán... A fene egye meg az egészet, Laurie. Négy évet töltöttem el a mocsárban. Hol ismerkedhettem volna meg én egy nővel?
Laurie hallgatott. A feszültség érezhetően feloldódott a szobában.
– Sose gondoltam erre, Pug, de igazad van. Hol lett volna alkalmad rá?
– Most mit tegyek Laurie?
– Azt hiszem, menj oda Katalához, és mondd meg neki, mit érzet.
– Csak úgy mondjam meg neki?
– Hát persze. A szerelem pontosan olyan, mint annyi más dolog. Legjobb, ha az ember a fejét használja, és az értelmetlen erőfeszítéseket fenntartja az értelmetlen dolgokra. És most menj.
– Most?- kérdene rémülten Pug.
– Előbb már nem tudsz indulni, igaz?
Pug fölállt, és szó nélkül elindult. Végigment a rabszolgaszállások előtt, a sötét, néptelen folyosókon, és megkereste Katala szobájának ajtaját. Már fölemelte a kezét, hogy kopogtasson, de mozdulatlanná dermedt. Egy percig csak állt, megpróbálta végiggondolni, mit fog mondani. Egyszerre csak halkan kinyílt előtte az ajtó, és Almorella állt a küszöbön, kócosan, köntösét szorosan összehúzva.
– Ó! – suttogta. – Azt hittem, Laurie az. Várj egy percet! – Eltűnt a szobában, majd hamarosan újból megjelent, karján egy köteg mindenfélével. Megveregette Pug karját, és elindult Laurie szobája felé.
Pug még egy kicsit állt az ajtóban, aztán lassan belépett a szobába. Látta Katalát, ahogy a pokróc alatt fekszik az agyán. Odalépett hozzá, leguggolt mellé, megérintette vállát, és halkan a nevén szólította. Katala felébredt, hirtelen mozdulattal felült, és maga köré csavarta a pokrócot.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte.
– Én... én csak beszélgetni akartam veled. – Ahogy egyszer elindult, a szavak csak úgy bugyborékoltak ki belőle. – Sajnálom, ha bármit tettem, amivel magamra haragítottalak, vagy ha semmit se tettem, szóval... Laurie azt mondta, hogy ha valaki nem tesz meg valamit, amit elvárnak tőle, az éppen olyan rossz, mint ha valaki túl sokat tesz. Nem tudom biztosan, mi micsoda, tudod. – Katala a félhomályban is érezte a fiú zavarát, és a szája elé emelte tenyerét, hogy elrejtse mosolyát. – Szóval, azt akarom mondani... azt akarom mondani, hogy ne haragudj. Azért, amit tettem. Vagy nem tettem...
A leány ujja hegyét a fiú ajkára tere, úgy hallgattatta el. Kinyúlt, átfogta a nyakát, lehúzta a fejét. Megcsókolta.
– Butuskám. Menj, zárd be az ajtót!
Ott feküdtek egymás mellett, Katala karja Pug mellén, a fiú a mennyezetet bámulta. Katala álmos hangon mondott valamit. Pug beletúrt a leány sűrű hajába, végigsimította a vállát.
– Mi az? – kérdezte a leány álmosan.
– Csak arra gondoltam, akkor sem voltam ennyire boldog, amikor a hercegi udvar tagjává lettem.
– Ühüm. – Katala kissé magához tért álmából. – Mi az, hogy herceg?
Pug elgondolkodott.
– Olyan, mint az úr itt, csak más. Az én hercegem a király unokatestvére volt, és a harmadik leghatalmasabb ember a Királyságban.
A leány közelebb bújt hozzá.
– Fontos ember lehettél, amiért ilyen ember udvarának a tagja voltál.
– Nem nagyon. Egy szolgálatot tettem neki, azért jutalmazott meg. – Úgy gondolta, nem lenne kívánatos Carline nevét megemlíteni. Gyermekes képzetei a hercegnőről ennek az éjszakának a tükrében valahogy naivnak tűntek.
Katala hasra feküdt, felemelte a fejét, felkönyökölt, az állát fél kezére támasztva mondta:
– Szeretném, ha másképpen lennének a dolgok.
– Hogyhogy, szerelmem?
– Az én apám farmer volt Thurilban. Az utolsó független szabad emberek közé tanoztunk Kelewanon. Ha elmehetnénk oda, helyet kapnál a Coaldrában, a harcosok tanácsában. Nekik mindig szükségük van talpraesett emberekre. Akkor együtt lehenénk.
– Itt is együtt vagyunk, nem?
Katala szelíden megcsókolta.
– Igen, drága Pug, igen. De mindketten emlékszünk rá, milyen érzés szabadnak lenni. Igaz?
Pug felült.
– Én megpróbálom az ilyesmiket elfelejteni.
A leány megölelte, karjában tartotta, mint egy nagy gyereket.
– Borzasztó lehetett a mocsárban. Hallunk történeteket róla, de senki sem tudja, pontosan milyen az – mondta halkan.
– Jobb is, ha nem tudjátok.
Katala megcsókolta, és hamarosan visszatértek abba az időtlen, biztonságos térbe, amely csak kettőjüké volt, és elfelejtettek minden szörnyűséget. Az éjszaka hátralevő részében csak egymásnak örültek, felfedezték egy mindkettőjük számára új érzés mélységeit. Pug nem tudta, nem kérdezte, nem is volt fontos a számára, találkozott-e már Katala más férfiakkal. Az egyetlen, ami fontos volt, hogy ott volt vele, most.
Úszott az új örömök, az új érzelmek tengerében. Nem értette egészen ezeket az érzéseket, de nem volt kétsége az iránt, hogy amit Katala iránt éren, az valósabb, lenyűgözőbb, mint az a tisztelettel vegyes zavart sóvárgás, amit Carline társaságában érzett.
Teltek-múltak a hetek, és Pug úgy érezte, élete megnyugtató megszokások sorozatává vált. Időnként egy-egy estét eltöltött Shinzawai urával, sakkoztak vagy sháhoztak, ahogy ott hívták, és beszélgetéseik során Pug megismerte a tsuranik életét. Már nem úgy gondalt rájuk, mint idegenekre, mert látta, hogy a mindennapi életük nagyon hasonlít ahhoz, amit ő, mint kisfiú, megismert. Voltak meglepő különbségek is, mint például szigorú ragaszkodásuk egyfajta becsületkódexhez, de jóval több hasonlóságot tapasztalt, mint különbséget.
Katala lett élete középpontja. Valahányszor idejük engedte, találkoztak, együtt ebédeltek, vacsoráztak, itt-ott sebtében szót váltottak, és ha módjuk volt rá, együtt töltötték az éjszakát. Pug biztos volt benne, hogy a többi rabszolga a házban tud éjszakai találkozásaikról, de a tsurani életforma bizonyos vakságra nevelte az embereket mások személyes dolgai iránt, és különben sem érdekelt senkit a két rabszolga jövése-menése.
Jó néhány héttel a Katalával eltöltött első éjszaka után Pug egy ízben kettesben maradt Kasumival. Laurie-t ugyanis tökéletesen lekötötte egy szócsata a fafaragó mesterrel, aki éppen a lantot készült befejezni. A mester a dalnokot kissé ütődöttnek tartotta, amiért ellenezte, hogy a hangszert végső formájában élénksárgára fesse bíborvörös csíkozással. És abszolúte semmi értelmét nem látta, miért hagyják meg helyenként a fa természetes színét. Pug és Kasumi otthagyták a dalnokot, hadd magyarázza a fafaragó mesternek, mitől rezonál megfelelő módon a fa, miközben hallhatóan legalább annyira a hangerejével érvelt, mint logikával.
Az istállók felé sétáltak. Shinzawai ura ügynökei útján számos újonnan zsákmányolt lovat vásárolt, és küldetett a birtokára jelentős költségen és némi politikai manőverezés útján – gondolta Pug. Kasumi, valahányszor egyedül maradt a rabszolgákkal, a királysági nyelvet beszélte, és ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk tegezzék. Éppen olyan könnyen sajátította el a nyelvet, mint amilyen könnyen lovagolni tanult.
– Laurie barátunk sose lesz jó rabszolga tsurani mértékkel mérve – jelentette ki a ház idősebbik fia. – Egyáltalán nem értékeli a mi művészetünket.
Pug hallgatta a vitát, amely kihallatszott a fafaragó házából.
– Én azt hiszem, inkább arról van szó, hogy szeretné, ha az ő művészetét értékelnék kellőképpen.
Az istállóhoz érve elnézték, ahogy egy heves vérű szürke mén ágaskodva nyerít, mihelyt valaki közelít hozzá. A lovat egy hete hozták, de még mindig biztonságosan, több kötéllel kötötték egy szekérhez, mert minden alkalommal rátámadt arra, aki közelíteni merészelt hozzá.
– Mit gondolsz, miért olyan rakoncátlan ez az állat, Pug?
Pug figyelte, hogyan futja körbe a pompás állat a karámot, és tereli el a többi lovat az emberek közeléből. Amikor a kancákat és egy másik, kevésbé erőszakos mént biztonságban tudta, megfordult, és gyanakodva mustrálta a két férfit.
– Nem tudom biztosan. Lehet, hogy egyszerűen csak rossz a természete, talán mert rosszul kezelték, vagy talán különlegesen idomított harci mén. A legtöbb csatalovunkat arra idomítják, hogy ne ijedjen meg a harcban, maradjon csendben, ha a kantárjánál fogva vezetik, és kritikus helyzetekben is engedelmeskedjen lovasa utasításának. Vannak olyan paripák – többnyire amelyeket nagyurak lovagolnak –, amelyeket kifejezetten arra idomítanak, hogy csak uruknak engedelmeskedjenek. Ezeket akár fegyvernek is tekintheted, nemcsak arra jók, hogy lovasukat vigyék, mert támadásra idomítják őket. Talán ez is ilyen.
Kasumi figyelmesen nézte a lovat, amely a fejét dobálta, és patájával a földet kaparta.
– Egy nap lovagolni fogok rajta – mondta. – De akárhogyan is, jó apamén lesz. Most van öt kancánk, és apám rendelt még ötöt. Néhány héten belül megérkeznek, és felkutatunk a birodalomban minden birtokot, hogy még többet találjunk. – Kasumi a távolba nézve eltűnődött. – Amikor először jártam a te világodban, Pug, gyűlöltem a ló látványát is. Közénk nyargaltak, ölték a katonáinkat. Aztán rájöttem, micsoda pompás teremtmények. Egyes hadifoglyok azt mondták, amikor még a te világodban voltam, hogy vannak nálatok nemesi családok, amelyek mindenekelőtt arról nevezetesek, hogy pompás lovakat tenyésztenek. Egy szép napon a birodalom legpompásabb lovai a Shinzawai lovak lesznek.
– Ahogy ezeket elnézem, jól kezditek, bár nagyobb tenyészállományra lenne szükségetek.
– Annyi lovunk lesz, amennyi kell.
– Mondd, Kasumi, hogyan tudják a vezetőitek ezeket a zsákmányolt lovakat nélkülözni a háborúban? Nyilván látják, mennyire szükséges minél előbb lovasegységeket kialakítani, ha előbbre akarnak jutni a hódítással?
Kasumi gyászos képet rágott.
– A mi vezetőink nagy részét kötik a tradíciók, Pug. Nem hajlandók belátni, mennyire hasznos dolog lenne lovasságot szervezni. Bolondok. A lovasaitok eltiporják harcosainkat, és mégis, ezek úgy tesznek, mintha képtelenek lennének tanulni, és barbároknak tartják a ti népeiteket. Egyszer ostromoltam egy várat a te hazádban, és a várvédőktől sok harci fogást tanultam. Sokan árulónak neveznének, amiért ilyeneket mondok, de mi eddig csak a létszámunk miatt tudtuk tartani magunkat. A ti tábornokaitok az esetek nagyobb részében ügyesebbek. Attól, aki megpróbálja életben tartani katonáit, ahelyett, hogy a halálba küldené őket, tanulhatunk némi elmésséget.
– Nos hát, az az igazság, hogy olyan emberek vezetnek bennünket, akik... – elhallgatott, mert rájött, hogy ingoványos talajra tévedt. – Az igazság – mondta ki végül –, hogy mi éppen olyan vastagnyakúak vagyunk, mint ti.
Kasumi egy darabig Pug arcát tanulmányozta, aztán elmosolyodott.
– Az első évben vadásztunk a lovakra, hogy a Hadúr Nagy Emberei tanulmányozhassák őket, és lássák, vajon intelligens szövetségesek-e, mint a mi cho-jáink, vagy csak állatok. Meglehetősen komikus jelenet volt. A Hadúr ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az első, aki megpróbál megülni egy lovat. Azt hiszem, a ló, amit választott, nagyon hasonlíthatott erre a szürkére itt, mert ahogy közelebb lépett, rátámadt, és majdnem megölte. A becsület nem engedte, hogy más is megpróbálja, ami neki nem sikerült, és ő, azt hiszem, félt még egyszer, egy másik lóval kísérletezni. Almecho Hadurunk még tsurani mértékkel mérve is roppant gőgös férfiú.
– Akkor apád hogyan folytathatja ezt a zsákmányolt lóvásárlást? Hogyan lovagolhatsz a Hadúr parancsa ellenére?
Kasumi szélesen elvigyorodott.
– Az édesapámnak jelentős befolyása van a tanácsban. A mi politikánk furcsán tekervényes dolog, és van rá mód, hogy minden parancsot és minden rendeletet kiforgassunk akkor is, ha a Hadúrtól vagy a Nagytanácstól származik, kivéve azt, ami a Mennyei Fénytől érkezik. De mindez főleg azért történhet, mert a lovak itt vannak, a Hadúr pedig nincs itt.
Pugot azóta izgatta, mit terveznek Kasumi és az édesapja, mióta a birtokra érkezett.
– Kasumi, szeretnék valamit megkérdezni.
– Nos?
– Mi a törvény a rabszolgák házasodását illetően?
Kasumit láthatóan meglepte a kérdés.
– A rabszolgák uruk engedélyével megházasodhatnak. De ilyen engedélyt ritkán adnak. Ha egyszer összeházasodtak, férjet és feleséget nem lehet elválasztani, sem a gyermekeit máshova eladni, amíg a szülők élnek. Ez a törvény. Ha egy házaspár sokáig élne, a birtokot három vagy négy generáció rabszolga terhelné, sokkal több, mint amennyit az gazdaságilag elbír. Néha-néha azonban mégis megadják az engedélyt. Miért? Katalát akarod feleségül venni?
– Te tudod? – kérdezte meglepetten Pug.
Kasumi a lehető legtermészetesebb hangon válaszolt.
– Apám birtokán nem történik semmi, amiről ő ne tudna, és ő mindenről tájékoztat engem. Ami nagy megtiszteltetés számomra.
Pug elgondolkodva bólintom.
– Még nem tudom. Nagyon szeretem, de valami visszatart. Olyan, mintha... – Vállat vont, mintha nem találna megfelelő szavakat.
Kasumi egy darabig figyelmesen nézte, aztán folytatta.
– Te élsz, apám szeszélye folytán. És az ő szeszélye folytán élsz úgy, ahogy élsz. – Kasumi elhallgatott. Pugban fájdalmasan tudatosodott, mekkora szakadék tátong még mindig közöttük. Egyikük egy hatalmas földesúr fia, másikuk a legalacsonyabb rendű lény az apa birtokán: rabszolga. A barátság hamis látszata eloszlott, és Pug megint megállapította, amire a mocsárban jött rá: az élet itt is olcsó, és csak Kasumi vagy az apja kényekedve áll közte és a pusztulás között.
Kasumi, mintha Pug gondolataiban olvasott volna, folytatta.
– Ne feledd el, Pug, a törvény szigorú. Rabszolga sose szabadítható fel. Mégis, van a mocsár és van ez a ház. A tsuranik szemében ti, Királyságbeliek nagyon türelmetlenek vagytok.
Pug tudta, hogy Kasumi valamit szeretne közölni vele, valószínűleg valami fontosat. Kasumi időnként roppant nyílt volt, de hamar visszavette a tsurani stílust, amelyre Pug nem talált jobb szót, mint hogy „rejtélyes”. Kasumi szavai mögött valami ki nem mondott feszültséget érzett, és Pug úgy gondolta, okosabb, ha nem erőlteti ezt a dolgot. Újólag változtatott a beszélgetés témáján.
– Hogy áll a háború, Kasumi? – kérdette.
Kasumi felsóhajtott.
– Rosszul mindkét fél számára. – Megint a szürke mént nézegette. – Állóháborút folytatunk, ami nem változott semmit az elmúlt három év alatt. Utolsó két offenzívánk sikertelen volt, de a ti hadseregeitek sem nyertek semmit. Nem múlik el hét harc nélkül. A te honfitársaid megrohanják a mi egyik táborunkat, és mi viszonozzuk a támadást. Nem sokat érünk el vele, csak vért ontunk. Az egész dolog teljesen értelmetlen, és nem sok dicsőséget hoz ránk.
Pugot meglepte a dolog. Amit eddig a tsuranikból látott, megerősítette Meecham évekkel ezelőtt tett megfigyelését, hogy a tsuranik roppant harcias fajta. Akárhova utazott a birtokon, mindenütt katonákat látott. A ház mindkét fia katona volt, mint ahogy az apjuk is az volt fiatal korában. Hokanu volt a házi őrség parancsnoka, csak tiszteletbeli katona, de valamikor majd valódi parancsnok lesz, mint idősebbik testvére. Az a mód, ahogyan a mocsártáborban a rabszolga-felügyelővel bánt, megmutatta, milyen kíméletlen tud lenni, és Pug tudta, hogy nem színlelt. Hokanu tsurani volt, a tsuranikba igen fiatalon belenevelték erkölcsi kódexük előírásait, és ők kíméletlenül betartották őket.
Kasumi érezte, hogy Pug őt nézi, és megjegyezte.
– Attól tartok, hogy a te külföldies szokásaid lassan ellágyítanak engem.
– Kasumi, én meg akarom kérni apád beleegyezését, hogy feleségül vehessem Katalát – jelentette ki Pug hirtelen elhatározással.
Kasumi felsóhajtott.
– Figyelj, Pug. Igyekeztelek kioktatni, de úgy látszik, nem értetted meg, amit mondani akartam. Most nyíltan beszélek. Megkérheted, de vissza fog utasítani.
Pug ellenkezni próbált, de Kasumi beléfojtotta a szót.
– Megmondtam, türelmetlenek vagytok. Többet nem mondhatok. De megvan rá az okom, Pug.
Pug szeme haragosan villant fel, és Kasumi a Királyság nyelvén folytatta.
– Mondj egy haragos szót egy katona füle hallatára ebben a házban, és halott rabszolga vagy.
Néhány közeledő katona felé biccentett.
– Akaratod szerint, uram – felelte mereven Pug.
Látva a keserűséget Pug arcán, Kasumi szelíden megpróbált más lenni, nem egy tsurani úr, hanem barát, aki igyekszik barátja fájdalmát enyhíteni. Farkasszemet nézett Puggal, aztán Kasumi szeme elé fátyol hullott, és ismét rabszolga és úr állt egymással szemben.
Pug lesütötte a szemét, ahogy egy rabszolgának illett.
– Nézz utána a lovaknak – mondta Kasumi, elfordult, és magára hagyta Pugot.
Pug sose szólt kéréséről Katalának A leány érezte, hogy valami mélységesen bántja a fiút, ami érezhetően keserű ízt kölcsönzött amúgy boldog együttléteiknek. Pug a leány iránti vonzalmában megismerte a szerelem mélységeit, és lassan megismerkedett a leány bonyolult természetével is. Katalának erős akarata volt, és az esze gyorsan vágott, elég volt egyszer megmagyarázni neki akármit, nyomban megértette. Pug megszerette a leány száraz humorát is, amely népe jellemzője volt, a turiloké, és amelyet a rabság borotvaélesre finomított. Alaposan megfigyelt mindent maga körül, és kegyetlenül kommentálta mindenki hibáját a házban, a bűnösök rovására és Pug szórakozására. Ragaszkodott hozzá, hogy legalább nagyjából megtanulja Pug anyanyelvét, és Pug nekiállt nyelvleckéket adni neki. Gyorsan tanult, jó tanítvány volt.
Két hónap telt el eseménytelenül. Aztán egyik este behívták Pugot és Laurie-t a ház urához az ebédlőbe. Laurie már befejezte a munkát a lanton, és bár még ezer apró kifogása maradt, úgy döntött, hogy tűrhetően lehet rajta játszani. Aznap este Shinzawai ura előtt kellett produkálnia magát.
A terembe lépve látták csak, hogy az úrnak vendége van, egy fekete ruhás férfi, az a Nagy Ember, akit néhány hónapja már láttak egyszer. Pug megállt az ajtóban, míg Laurie helyet foglalt az alacsony ebédlőasztal végében, megigazította az ülőpárnákat maga alatt, és játszani kezdett.
Miután néhány hang felcsendült a lantján, énekelni kezdett. A termőföld gazdagságáról, az aratás örömeiről énekelt: közkedvelt dal volt mindenütt a Királyságban. Pugon kívül csak Kasumi értette a szöveget, bár az édesapja is elkapott egy-egy szót belőle, amit a sakkmérkőzések alatt Pugtól megtanult.
Pug még sose hallotta Laurie-t énekelni, és most nagy hatással volt rá. A dalnok minden szószátyársága eltörpült, amikor úgy énekelt, ahogy Pug még soha senkit nem hallott énekelni. A hangja tisztán csengett, mint egy valódi hangszer, tökéletesen érzékeltette a szöveg tartalmát és a dallam szépségeit. Amikor befejezte, a vacsorázók udvariasan megveregették az asztalt késükkel. Pug megállapította, hogy nyilván ez a tetszésnyilvánítás tsurani módra.
Laurie újabb dallamba fogott, ezúttal egy vidám dalt játszott, amelyet ünnepnapokon énekeltek szerte a királyságban. Pug emlékezett rá, hogy utoljára abban az évben hallotta, Banapis ünnepén, amikor Crydee-ból elindult Rillanonba. Szinte maga előtt látta ismét az otthon képét, és évek óta először fogta el mélységes szomorúság és vágyódás utána, s ez a hangulat lassan kezdte tökéletesen hatalmába keríteni.
Nagyot nyelt. Oldotta torka feszültségét. Gyötörte a honvágy, a reménytelenség, érezte, hogyan olvad le róla kemény munkával megszerzett önuralma. Sietve alkalmazta magán azoknak a nyugtató gyakorlatoknak egyikét, amelyekre Kulgan tanította. Míg Laurie muzsikált, ő minden erejét összpontosította, hogy elhárítsa magáról az otthon kísértő emlékképeit. Gyakorlatával a nyugalomnak olyan auráját teremtette meg maga körül, amelyben menedéket talált az értelmetlen düh, az emlékezés egyetlen megnyilvánulása elől is.
Laurie előadása alatt többször is érezte magán a Nagy Ember tekintetét, A vendég szemmel látható kíváncsisággal figyelte. Amikor Laurie végzett a dallal, a varázsló odahajolt vendéglátójához, és súgott neki valamit.
Shinzawai ura intett Pugnak, hogy üljön az asztalhoz. Pug leült. A Nagy Ember odafordult hozzá.
– Valamit kérdezni akarok tőled. – A hangja tisztán, határozottan csengett, hanghordozása Pugot Kulganéra emlékeztette, amikor az öreg valamit meg akar magyarázni neki.
– Ki vagy te?
Az egyszerű kérdés mindenkit meghökkentett az asztalnál. A ház ura szemmel láthatóan zavarban volt, mert nem tudta, mire vélje a kérdést, és már készült is a válasszal.
– Ez egy rabszolga... – de a Nagy Ember felemelt kézzel elhallgattatta.
– Pug a nevem, uram.
A férfi sötét, kutató szemeivel tovább nézte Pugot.
– Ki vagy te?
Pug most zavarba jött. Sose szerette, ha a figyelem középpontjába kerül, s ezúttal mindenki feszült figyelemmel nézte, mint soha azelőtt.
– Pug vagyok, egykor a crydee-i herceg udvari embere.
– Ki vagy te, hogy itt állsz, és erő sugárzik belőled? – Ezt hallva a Shinzawai ház mindhárom tagja megdöbbent, és még Laurie is zavartan nézett Pugra.
– Rabszolga vagyok, uram.
– Add a kezed.
Pug kinyújtotta a kezét. A Nagy Ember megfogta. Az ajka mozgott, a szeme elhomályosult. Pug érezte, hogy a kezén keresztül melegség ömlik át rajta, elönti egész testét. A szoba lágy, fehér kődbe burkolózott. Hamarosan nem látott mást, csak a varázsló szemét. Szelleme elködösült, az idő megállt. Valami nyomást érzett a fejében, mintha valami belé akarna hatolni. Küzdött ellene, és a nyomás visszahúzódott.
Látása kitisztult. A két szem, a két sötét szem mintha elhagyta volna az arcát, és ismét látta az egész szobát. A varázsló elengedte a kezét.
– Ki vagy te? – Csak egy kurta villanás a szemében árulta el, mennyire érdekli a válasz.
– Pug vagyok, Kulgan varázsló tanítványa.
Mikor Shinzawai ura ezt meghallotta, zavartan nézett, és az arca falfehérre sápadt.
– Hogyan...
A fekete ruhás Nagy Ember felállt.
– Ez a rabszolga többé nem tulajdona ennek a háznak – nyilatkoztatta ki. – Ő mostantól fogva a Gyülekezet alá tanozik.
A szobában néma csönd támadt. Pug rémülten hallgatott – nem egészen értette, miről van szó.
A varázsló egy dobozszerű tárgyat vett elő a köntöse alól. Pug emlékezett rá, már látott ilyet a tsurani tábor elleni támadáskor, és még jobban elfogta a félelem. A varázsló működtetni kezdte a szerkezetet, amely éppen úgy zúgott, mint az a másik. Kezét Pug vállára tette, és az egész szoba szürke ködben úszva eltűnt Pug szeme elől.
21.
A tündeherceg nyugodtan ült.
Calin az édesanyját várta. Sok mondanivalója volt, és mindenképpen beszélnie kellett vele ma este. Az utóbbi időben elég kevés lehetősége nyílt erre, mert ahogy a háború egyre szélesebb fronton folyt, egyre kevesebb ideje maradt arra, hogy Elvandar ligeteiben időzzön. Mint a tündék hadparancsnoka majdnem minden napját a harctéren töltötte azóta, hogy az idegenek legutóbb megpróbáltak átkelni a folyó gázlóján. Amióta három éve a crydee-i várat ostromolták, a tsuranik minden tavasszal megjöttek, elözönlötték a folyót, mint a hangyák, tucatnyi jutott egy tündére. És a tündék mágiája minden évben vereséget mért rájuk. Végtelen álomba hullottak, amelyből nincsen visszatérés, testüket fölemésztette a föld, hogy a varázsfáknak szolgáljanak táplálékul. Mások hallgattak a driádok hívására, elindultak az elvarázsolt szellemek éneke nyomában, szerelemre gyúltak e varázslatos lények iránt, s míg szellemkedvesük ölelte őket, szenvedélyükben elpusztultak a szomjúságtól. Így táplálták életükkel a driádokat. Mások az erdő vadjainak estek áldozatul, az óriás farkasoknak, medvéknek és oroszlánoknak, amelyek a tündék harci kürtjeinek szavára hallgattak. Még a fák ágai és gyökerei is szembeszálltak a betolakodókkal, amíg azok meg nem fordultak, és el nem menekültek. De idén, első ízben, megjelentek a feketeruhások. A tünde mágia valahogy kezdett csődöt mondani. A tündék győztek, de Calinban felmerült a kérdés, hogyan alakul a sorsuk, ha az idegenek visszatérnek? Idén a Szürke Tornyoknak nevezett hegység törpjei megint a tündék segítségére siettek. Miután a mordelek elmenekültek a Zöld Szív erdőségeiből, a törpök könnyen megtették az utat hegyi telelőhelyeikről, és számukkal szaporították az elvandari védőket. Crydee ostroma óta ez már a harmadik olyan év volt, hogy a törpök adták azt a többlet erőt, amely a folyó túlsó partján tartotta a idegeneket. És a törpökkel megint eljött hozzájuk az a férfi, akit Thomasnak neveztek. Calin felnézett, majd amikor az anyját közeledni látta, felállt. Aglaranna királynő leült a trónra. – Fiam – mondta –, örülök, hogy látlak.
– Én is örülök, anyám. – Calin Aglaranna lábához ülve várta, hogy eszébe jussanak a megfelelő szavak. Az édesanyja türelmesen ült, megérezte fia borús hangulatát. Végül a fiú szólalt meg.
– Nyugtalan vagyok Thomas miatt.
– Én is – mondta a királynő komor, elgondolkodó arccal.
– Ezért mész el mindig, amikor eljön az udvarba?
– Ezért... meg másért is.
– Hogyan lehet a Régiek mágiája míg mindig ilyen erős, ennyi év után? – Egy hang szólalt meg a trón mögül.
– Szóval erről van szó?
Meglepetten fordultak hátra. Dolgan lépett elő a félhomályból, és pipára gyújtott. Aglaranna ingerülten nézte. – A Szürke Tornyok törpjeit, úgy látszik, arról ismerni meg, hogy hallgatóznak. – A törpök vezére nem vette a szívére a megjegyzés bántó élét.
– Általában nem, hölgyem, de sétálni mentem, mert azok a kis szobák a fák között nagyon gyorsan megtelnek füsttel, és véletlenül meghallottam, miről beszéltek. De nem akartam félbeszakítani.
– Hangtalanul jársz, ha akarsz. Dolgan barátunk – jegyezte meg Calin.
Dolgan füstfelhőt eregetve vállat vont.
– Nemcsak a tündék rendelkeznek a könnyű léptek adományával. De a fiúról beszéltünk. Ha igaz, amit mondasz, akkor az ügy valóban komoly. Ha tudtam volna, sose engedtem volna meg neki, hogy azt az ajándékot elfogadja.
– Nem a te hibád, Dolgan – mosolygott rá a királynő. – Te nem tudhattad. Én azóta félek, mióta Thomas megjelent közöttünk a Régiek köpenyében. Először azt hittem, a Valheru varázslata nem hat rá, mert halandó, de most már látom, hogy évről évre kevésbé hasonlít a halandókhoz. – Az események szerencsétlen sorozata révén jutottunk el idáig. A mi varázslóink régen rájöttek volna, hol az a kincs, de a Sárkány mágiája megakadályozta benne őket. Századokon keresztül kutattunk a maradék kincsek után, és pusztítottuk, amit megtaláltunk, mert meg akartuk akadályozni, hogy a mordelek felhasználják. Most már késő, mert Thomas jószántából soha nem fogja hagyni, hagy elpusztítsuk a pártcélját.
Dolgan nagyot szívott a pipájából.
– Télen mindig a nagyteremben mélázik, várja a tavaszt és, a csaták eljövetelét. Nem sok minden érdekli ezeken kívül. Üldögél és iszogat, vagy a kapuban áll és kibámul a hóra, amit senki más nem lát. Ilyenkor a páncélt elzárva tartja a szobájában; amikor harcol, olyankor viszont sose veti le, még alváskor sem. Megváltozott, és ez nem természetes dolog. Nem, saját jószántából soha nem válik meg a páncéljától.
– Megpróbálhatnánk kényszeríteni rá – mondta a királynő –, de ez talán nem is lenne bölcs dolog. Valami alakulóban van benne, ami talán megmenti a népemet, és én a népemért sokat kockáztatnék.
– Ezt nem értem, úrnőm.
– Magam sem vagyok biztos abban, hogy én értem, Dolgan, de egy háborúban álló nép királynője vagyok; szörnyűséges ellenség dúlja a földjeinket és minden esztendőben merészebbé válnak A idegenek mágiája erős, talán erősebb, mint bármely mágia azóta, hagy a Régiek eltűntek, és talán a Sárkány ajándékában rejlő varázserő megmentheti a népemet.
Dolgan a fejét csóválta.
– Furcsa, hogy ilyen erő máig megmaradhatott egy fémpáncélban.
– Igazán? – mosolyodott el a királynő. – És mi van Tholin kalapácsával, amit te használsz? Abban talán nem rejlenek ősi korok erői? Erők, amelyek téged ismét a nyugati törpök trónjának örökösévé avatnak?
Dolgan keményen szembenézett a királynővel.
– Sokat tudsz a dolgainkról, hölgyem. Sose szabadna elfelejtenem, hogy az a kislányos külsőd évszázadok bölcsességét rejti. – Egy intéssel elébevágott a királynő szavának. – Nyugaton már sok éve szakítottunk a királyság intézményével, mióta Tholin eltűnt a MacMordain Cadalban. És éppen olyan jól mennek a dolgaink, mint azoknak, akik Dorginban az öreg Halfdan király alatt élnek. Ha a népem vissza akarja állítani a királyságot, megvitatjuk a dolgot, de majd csak akkor, ha vége lesz ennek a háborúnak. Nos, mi van a fiúval?
Aglaranna aggódó arccal nézett maga elé.
– Az lesz belőle, ami lesz, Legfeljebb segíthetünk neki az átalakulásban. A mi varázslómestereink már dolgoznak rajta. Ha a Valheru teljes ereje fékezetlenül életre kelne Thomasban, olyan könnyen félresöpörheti a mi védő mágiánkat, ahogy te félresöpörsz egy utadban álló faágat az ösvényen. De ő nem született a Régiek közé. A természete idegen a Valherukétól, éppen úgy, ahogy az ő természetük idegen volt mindenki másétól. A mi varázslómestereink segítségével emberi adottságai – a szeretnitudás, együttérzés, mások megértése – talán mérsékelni tudják a Valheruk féktelen hatalmát. Ha így lesz... valamennyiünk javára szolgálhat. – Dolganban kialakult az a biztos meggyőződés, hogy a királynő még akar valamit mondani, de Aglaranna elhallgatott. Aztán egy idő múlva folytatta. – Ha azonban a Valheru hatalma olyan emberi képességekkel társul, mint a vak gyűlölet, vadság, kegyetlenség, akkor Thomas olyasvalakivé válik, akitől félnünk kell. Csak az idő mondja meg, egy ilyen összevegyülés nyit eredményez.
– A Sárkányok Urai... – morfondírozott Dolgan. – A mi regéinkben szerepelnek a Valheruk, de csak néhány részlet található róluk. Szeretnék többet tudni. – A királynő elmerengett.
– A mi mondáink a legősibbek ezen a mai világon. Szólnak a Valherukról, Dolgan. Sok mindenről nem beszélhetek, hatalmas neveket félnék megemlíteni, bizonyos dolgokat iszonyú emlékezetbe idézni, de annyit elmondhatok: sok-sok idővel azelőtt, hogy az emberek meg a törpök eljöttek erre a világra, a Valheruk uralkodtak. Részei voltak ennek a világnak, ennek a teremtő anyagából lettek formázva, majdnem isteni hatalommal rendelkeztek, és a döntéseik kiszámíthatatlanok voltak. Hatalmuk mindenki másénál nagyobb volt. Óriási sárkányok hátán lovagoltak, nem volt hely a világmindenségben, amit el ne érhettek volna. Elvándoroltak más világokba, elhozták magukkal, ami megtetszett nekik, kincseket és tudást zsákmányoltak más lényektől. Nem voltak alávetve semmiféle törvénynek, csak saját akaratuknak, saját szeszélyeiknek. Gyakran harcoltak egymással, és harcuknak csak a halál vetett véget. Ez a világ volt az ő birodalmuk. És mi az ő teremtményeik voltunk.
– Mi és a mordelek akkor még egyetlen fajt alkottunk, és a Valheruk úgy tenyésztettek bennünket, mint mi a jószágot. Voltak, akiket – mindkét fajból – személyes kedvencként kezeltek, szépségre formáltak, meg más célokra. Másokat arra idomítottak, hogy az erdőket, a földeket műveljék. Azok, akik a vadonban éltek, lettek a tündék ősei, míg azok, akik a Valherukkal maradtak, a mordelek elődei. Aztán elérkezett a változás ideje. Uraink abbahagyták a testvérháborúkat, és szövetkeztek. Hogy miért, már elfelejtettük, bár a mordelek között talán még akad, aki tudja. Valaha mi is ismertük az okokat, de az volt a Káosz Háborúk ideje, és a harcokban sok minden elveszett. Csak annyit tudunk: a Valheruk valamennyi szolgája felszabadult, és a Régieket soha többé nem látta se tünde, se mordel. Míg a Káosz Háborúk tomboltak, az időben és a térben hatalmas hasadékok, Rések támadtak, és az emberek, a törpök és a manók az ilyen Réseken át kerültek ebbe a világba. A mi népünkből meg a mordelekből is csak kevesen maradtak életben, de azok újra felépítették az otthonaikat. A mordelek inkább eltűnt uraik hatalmát akarták megörökölni, semmint hogy a sorsukat maguk vették volna kézbe, mint a tündék, és arra használták fel ravaszságukat, hogy megkeressék a Valheruk hagyatékát. Ezért léptek a Sötét Ösvényre. Ez az oka, hogy annyira nem hasonlítunk egymásra mi, akik valaha testvérek voltunk. Az ősi mágia ma is hatalmas. Erőben és bátorságban Thomas bárkivel fölveszi a versenyt. Tudattalanul fogadta be a mágiát, és talán ez lesz majd a döntő. Az ősi mágia alakította a mordeleket a Sötét Ösvény Testvériségévé, mert sötét szándékkal keresték a hatalmat. Thomas jó és nemes szívű ifjú, gonoszságnak nyoma sem volt a lelkében. Talán emiatt úrrá lesz a mágia sötét oldalán.
Dolgan megvakarta a feje búbját.
– Ezek szerint, annak alapján, amit mondtál, nagy a kockázat. Engem aggasztott a fiú, az igaz, de nem nagyon gondoltam a dolgok súlyosabbik oldalára. Te jobban ismered a módját, mint én, de remélem, nem fogjuk megbánni, amiért hagyjuk, hogy megtartsa a vértet. – A királynő felállt, és lelépett a trónusról.
– Remélem, hogy nem bánjuk meg, Dolgon. Itt, Elvandarban az ősi varázslat szelídebb formában jelentkezik és Thomas szíve is gyengédebb. Tálán ez a jele annak, hogy helyesen cselekszünk. Inkább vessünk féket a változásra, mintsem hogy szembeszegüljünk vele.
Dolgan udvariasan meghajolt.
– Meghajlok a bölcsességed előtt, hölgyem. És imádkozom, hogy igazad legyen.
A királynő jó éjszakát kívánt, és távozott.
– Én is arra kérem, hegy anyámból, a királynőből, a bölcsesség beszéljen, és ne valami érzelem.
– Nem értem, mire gondolsz. tündeherceg.
Calin lenézett a törpre.
– Ne játszd meg előttem a bolondot, Dolgan. Bölcsességed széles körben ismert, és méltán tisztelnek érte. Te is éppen olyan jól látod, mint én: anyám és Thomas között alakul valami.
Dolgan felsóhajtott. Az erősödő szellő elsodorta pipája füstjét.
– Igen, Calin, én is látom. Egy tekintet, nem több, de az is elég.
– Úgy néz Thomasra, mint valaha apámra, a királyra nézett, bár még mindig tagadja önmaga előtt.
– És van valami Thomasban is – mondta a törp, és figyelmesen nézett a tündehercegre. – Bár az az érzés kevésbé gyengéd, mint az, amit a te hölgyed táplál. De mégis, jól kézben tartja.
– Vigyázz a barátodra, Dolgan. Ha sürgetően lép fel a királynővel szemben, baj lesz belőle.
– Ennyire nem szereted, Calin?
Calin elgondolkodva nézett Dolganra.
– Nem, Dolgan, nem erről van szó. Félek tőle. És ez elég. – Calin egy darabig nem szólt semmit, aztán folytatta. – Sohasem fogunk térdet hajtani más úr előtt mi, akik Elvandarban élünk. Ha édesanyám reményei hamisnak bizonyulnak afelől, hogy Thomas meg fog változni, leszámolás lesz a vége.
Dolgan a fejét ingatta.
– Szomorú nap lesz az, Calin.
– Az biztos, Dolgan. – Calin kisétált a tanácsteremből, elment anyja trónusa mellett, és magára hagyta a törpöt. Dolgan Elvandar tündei fényeit nézve azért imádkozott, hagy a tündekirálynő reményei ne bizonyuljanak megalapozatlannak.
Szél süvöltött végig a lapályon. Ashen-Shugar lovaglóülésben ült Shuruga széles hátán. A hatalmas aranysárkány gondolatai elhatoltak a mester agyáig. „Megyünk vadászni?” A sárkány agya éhséget jelzett. – Nem. Várunk.
Föntről süvöltés hangzott fel, egy másik óriás sárkány szállt le kígyózva: hatalmas, fekete, bömbölő, kihívó. Shuruga felemelte fejét, és választ trombitált. Mesteréhez így szólt: „Harcolni fogunk?” – Nem.
Ashen-Shugar megérezte az állat csalódottságát, de nem vett róla tudomást. Figyelte a másik sárkányt, amint nem messze tőle kecsesen leereszkedik a földre, és behúzza hatalmas szárnyait. A fekete pikkelyek mint csiszolt ébenfa tükrözték a ködös napfényt. A sárkány lovasa üdvözlésre emelte karját. Ashen-Shugar viszonozta az üdvözlést és a másik sárkány óvatosan elindult feléje. Shuruga elhallgatott. – Végre a Sasfészek uralkodója is eljött, hogy csatlakozzék hozzánk? – kérdezte a jövevény, Draken-Korin, a Tigrisek ura. Fekete-narancsszín csíkozott vértje megcsillant, amint leszállt a sárkány hátáról. Ashen-Shugar udvariasságból ugyancsak leszállt sárkányáról. Egy pillanatra sem engedte el fehérmarkolatú aranykardját, mert bár az idők változtak, a bizalom ismeretlen volt a Valheruk között. A régmúlt időkben majdnem bizonyos, hogy harcoltak volna, de most az információ igénye sürgetőbb volt.
– Nem – mondta Ashen-Shugar –, csak figyelek.
Draken-Korin a Sasfészek urát nézte, halványkék szeme nem tükrözött semmiféle érzelmet.
– Csak te nem értettél egyet, Ashen-Shugar.
– Társulni azért, hogy a kozmoszban zsákmányszerző útra menjünk, más dolog, Draken-Korin. Ez... ez a tervetek őrültség.
– Mi őrültség van benne? Nem tudom miről beszélsz. Mi vagyunk. Mi cselekszünk. Mi van még?
– Ez nem a mi módszerünk.
– Nem a mi módszerünk tűrni, hogy mások ellenszegüljenek az akaratunknak. Ezek az új lények, ezek szembeszállnak velünk.
Ashen-Shugar az égre emelte tekintetét.
– Igen, ez így van. De ők nem olyanok, mint a többiek. Ők is ennek a világnak az anyagából lettek formálva. akárcsak mi.
– Mit számít az? Hány rokonodat ölted már meg? Mennyi vér érintette az ajkadat? Bárkit meg kelt ölnöd, aki szembeszegül veled. Vagy az öl meg téged. Ennyi az egész.
– És mi lesz azokkal, akik hátramaradnak, a mordelekkel és a tündékkel.
– Mi lesz velük? Ők nem számítanak.
– A mieink.
– Furcsán megváltoztál a hegyek gyomrában, Ashen-Shugar. A szolgáink. Nem arról van szó, hogy igazi hatalom van a birtokukban. A mi gyönyörünkre léteznek, és kész. Mit érdekel az téged?
– Nem tudom. Van valami....
„Thomas!”
Thomas egy pillanatra egyszerre két helyen létezett. Megrázta a fejét, és a látomás eltűnt. Megfordult. Látta, hogy Galain fekszik mellette a csalitosban. Egy csapat tünde és törp várakozott nem messze mögöttük. Calin herceg ifjú unokatestvére a tsuranik tábora felé mutatott, a patakon túlra. Thomas is arra nézett, amerre a társa mutatott, és látta, hogy az idegen katonák tábortűz mellett ülnek. Elmosolyodott.
– A táborukban maradnak – suttogta.
Galain bólintott.
– Eleget ingereltük őket ahhoz, hogy most élvezzék a tábortűz melegét.
Késő tavaszi köd borította a tájat, és fátyolba burkolta a tsuraniak táborát. Még mintha a tábortűz is kevésbé fényesen világított volna. Thomas tovább tanulmányozta a tábort.
– Harmincat számolok, meg még keletre is, nyugatra is harmincat minden táborban.
Galain nem szólt semmit, várta Thomas parancsát. Bár Galain volt Elvandar hadura, a tündék és a tőrkők csapatai felett Thomas vette át a parancsnokságot. Sose tisztázódott, mikor került át a tisztség Thomas kezébe, de lassanként, ahogy a termete nőtt, úgy nőtt a szerepe a vezetésben. A csatában egyszerűen csak felkiált, hogy hajtsanak végre valamit, és a tündék és törpök rohanva engedelmeskednek. Először csak azért tették, mert parancsai logikusak voltak és kézenfekvők. De a tényt tudomásul vették, és most már azért is engedelmeskedtek, mert Thomas parancsolt.
Thomas intett Galainnak, hogy kövesse. Távolabb húzódtak a folyóparttól, míg biztonságban nem érezték magukat a tsurani tábor látókörén kívül a fák kötött várakozó társaik között. Dolgan elnézte a fiatalembert, azt a fiút, akit valaha ő mentett ki MacMordain Cadal bányáiból.
Thomas százkilencven centiméter magas volt, akkora, mint bármelyik tünde. Óriási magabiztossággal járkált, született harcos. A hat év alatt, amit a törpök között töltött, ember lett belőle... és több annál. Dolgan figyelte, hogyan ellenőrzi Thomas a gyülekező harcosokat, és tudta, hogy a fiú most bátran, félelem és veszély nélkül járkálhatna a Szürke Tornyok sötét bányáiban.
– A többi előőrs visszajött már?
Dolgan igent intett a fejével, és jelezte a felderítőknek, hogy lépjenek elő. Három tünde és három törp lépett eléjük.
– Láttátok valami nyomát a feketeruhásoknak?
A felderítők a fejüket rázták. A fehér-arany ruhás férfi a homlokát ráncolta.
– Jó lenne, ha egyet elfoghatnánk közülük, és elvihetnénk Elvandarba. Az utolsó támadásukkal hatoltak eddig a legmélyebbre. Sokat adnék, ha tudnám, meddig terjed a hatalmuk.
Dolgan elővette pipáját, miután úgy számított, elég messze vannak a folyótól, hogy ne lássák meg.
– A tsuranik úgy vigyáznak a feketeruhásaikra, ahogy a sárkány őrzi a kincseit – mondta, miután rágyújtott a pipára.
Thomas elnevette magát, és Dolgan egy pillanatig azt a gyereket látta maga előtt, akit annak idején megismert.
– Hát igen, és bátor az a törp, aki egy sárkány tanyáját kifosztja.
– Ha azt a módszert követik, mint az elmúlt három esztendőben, erre az évadra minden valószínűség szerint befejezték a dolgot. Lehetséges, hogy nem látunk több feketeruhást a következő tavaszig.
Thomas elgondolkozva nézett maga elé, sápadt szemei láthatóan valami belső tűztől izzottak.
– Az ő módszerük... az ő módszerük az, hogy elvesznek, megtartanak és még többet vesznek el. Mi hagytuk őket, hadd csináljanak, amit akarnak, amíg nem kelnek át a folyón. Ideje, hogy változtassunk ezen a taktikán. És ha eleget zargatjuk őket, talán alkalmunk adódik elfogni egyet ezekből a feketeruhásokból.
Dolgan a fejét csóválta, mert látta, mekkora kockázattal jár Thomas javaslata. Aztán Thomas egy mosoly kíséretében. hozzálette.
– Mellesleg, ha nem tudjuk a nyomásukat egy időre lazítani a folyónál, a törpök és én kénytelenek leszünk itt tölteni a telet, mert az idegenek most mélyen benn vannak a Zöld Szív erdőségeiben.
Galain fölnézett nagy barátjára. Thomas évről évre jobban hasonlított a tündékhez, és Galain értékelte azt a különös humort, amely a beszédét gyakran jellemezte. Tudta, hogy Thomas mágiával kapcsolatos aggodalmai ellenére is megkedvelte ezt az embert.
– Hogyhogy? – kérdette.
– Küldj íjászokat a táborokba, a jobb oldaliba meg a bal oldaliba, sőt azokon túlra is. Amikor a szürke lúd hangjával jelt adok, rohanjátok meg őket a folyón keresetül, de az állásaikon túlról, úgy, mintha a támadás keletről illetve nyugatról érné őket. – Elmosolyodott, de mosolyában nem volt semmi derű. – Ez remélhetőleg elég hosszú időre elszigeteli a táborukat, és marad időnk, hogy egy kis vérfürdőt rendezzünk közöttük.
Galain helyeslően bólogatott. Mindegyik táborhoz kiküldött tíz íjászt. A többiek is felkészültek a támadásra. Az alkalmas idő elteltével Thomas a szájához emelte a kezét. Két tenyerét összefogva utánozta a szürke lúd hangját. Egy perc múlva hallatszott a kiáltozás a folyón túli állások felől, keletről meg nyugat felől is. A tsurani tábor katonái jobbra-balra kapkodták a fejüket, többen odamerészkedtek a folyó partjára, és belebámultak az erdő sötétjébe. Thomas fölemelte a kezét, és támadást jelzett.
Egy pillanat múlva tündék nyilai záporoztak a folyón túli táborra; a tsurani katonák pajzsukért ugrottak, de mielőtt magukhoz térhettek volna, Thomas rohamra vezette törpjeit a sekély homokos gázlón át. Újabb nyílzápor viharzott el a fejük fölött, aztán a tündék vállukra vették íjukat, kardot rántottak és a törpök után indultak, kivéve vagy tizenkettőjüket, akik hátramaradtak, hogy szükség esetén fedezzék a visszavonulást.
Thomas ért ki először a partra, levágott egy tsurani katonát, aki a víz partján állva várt, aztán máris közöttük termett, és osztogatta gyilkos csapásait. Tsurani vér fröcskölt kardja aranypengéjéről, sebesültek és haldoklók jajgatása visszhangzott a párás éjszakában.
Dolgan is levágott egy katonás, és nem talált másikat, aki szembe mert volna szállni vele. Megfordult, és látta, hogy Galain egy halott tsurani mellett áll, de a távolba hámul. A törp is odanézett. Thomas állt egy sebesült tsurani harcos fölött: a tsurani a földön feküdt, csorgott a vér tejsebéből, fél kezét felemelve kegyelmet kért. Thomas föléje tornyosult, az arca soha nem látott, dühödt álarc. Különös, szűrnyű kiáltással, kegyetlen nyers hangon felrikoltva lecsapott aranykardjával, és megölte a sebesültet. Aztán gyorsan megfordult. Egy pillanatig kifejezéstelen arccal állt, aztán vonásai ismét a megszokott kifejezést öltötték.
Galain hallotta, hogy egy törp felkiált.
– Jönnek!
Kiáltozó hangok hallatszottak a többi tsurani tábor felől, mert felfedezték a cselt, és sietve közeledtek a csata valódi színhelyére.
Thomas csapata egyetlen szó nélkül átkelt a folyón. Akkor érték el a másik partot, amikor a tsurani íjászok nyilazni kezdtek, amire nyomban megkapták a választ az ellenkező partról, a tündéktől. A támadó csapat hamarosan visszavonult, mélyen a fák közé, biztonságos távolba.
Mikor megálltak, a törpök és tündék leültek, hogy lélegzethez jussanak, és megpihenjenek a harci láz után, amely eddig fűtötte őket. Galain Thomasra nézett.
– Jó munkát végeztünk. Egy emberünk se maradt ott, és csak néhány sebesültünk van, azok sem súlyos esetek. És harminc idegent megöltünk.
Thomas nem mosolygott, elgondolkodva nézett egy darabig, mint aki hall valamit, aztán megfordult, és úgy nézett Galainre, mintha most tudatosítaná magában, mit mondott neki.
– Igen, jó munkát végeztünk. De újból le kell csapnunk rájuk, holnap és holnapután és azután, amíg akcióba nem lépnek.
Minden éjszaka átkeltek a folyón. Megtámadtak egy tábort, aztán, másnap éjjel mérföldekre onnan csaptak le újra. Eltelt egy éjjel támadás nélkül, aztán ugyanazt a tábort rohanták meg három egymást követő éjszakán. Néha egyetlen nyílvessző süvített el és terített le egy őrszemet a túlsó parton, és utána semmi, míg a társai a támadásra vártak, amely nem következett be. Egyszer hajnalban áttörték a vonalakat, amikor a védők már úgy gondolták, hogy aznap nem lesz újabb támadás. Lerohantak egy tábort, mérföldekre bent az erdőben, elfogták az utánpótlás szállítmányt, még a furcsa, hatlábú állatokat is leölték, amelyek a kocsikat húzták. Öt különálló csatát vívtak meg, miközben visszatértek a rajtaütésből, és mindössze két törpöl és párom tündét vesztettek el.
Thomas és csapata, amely most háromszáz tündét és törpöt számlált, megpihent. Várta, hogy hírt kapjon a többi táborból. Mohákkal, gyökerekkel és gombával ízesített párolt vadhúst ettek.
Futár érkezett Thomashoz és Galainhoz.
– Hírt kaptunk a király seregétől. – Mögöttük egy szürkeruhás alak sétált a tábortűz felé.
Thomas és Galain felállt, hogy fogadják.
– Légy üdvözölve, Hosszú Leon, Natalból – mondta a tünde.
– Légy üdvözölve, Galain – felelte a nagydarab fekete bőrű futár.
Egy tünde kenyeret és egy tálon forró, párolt húst hozott a két újonnan érkezettnek. Azok letelepedtek.
– Mi hír a hercegről? – kérdette Thomas.
– Borric úr üdvözletét küldi – mondta a futár két falat között. – A dolgok nem valami jól állnak. A tsuranik lassan nyomulnak előre keleten, mint moha a fán: elfoglalnak néhány métert, aztán letelepednek. Úgy látszik, nem sietős nekik. A herceg szerint az a szándékuk, hogy jövőre elérnek a tengerpartra, és azzal elzárják a Szakad Városokat észak felől. Talán akkor támadnak majd Zúnra és LaMutra, Ki tudja?
– Van hír Crydee-ból? – kérdezte Thomas.
– Postagalambok érkeztek, mielőtt elindultam. Arutha herceg keményen tartja magát a tsuranikkal szemben. Azok éppen olyan kevés szerencsével jártak odafönt, mint itt. De nyomulnak dél felé a Zöld Szíven át – Végignézett a törpökön és Thomason. – Csodálkozom, hogy el tudtatok jutni Elvandarba. Dolgan nagyot szívott a pipáján.
– Hosszú út volt. Igyekeznünk kellett és kerülnünk a feltűnést. Nem valószínű, hogy most vissza tudunk menni a hegyekbe, miután a betolakodók fel vannak ajzva, Ha egyszer eljutottak valahová, nehezen adják föl, amit megszereztek.
Thomas a tűz előtt fel-alá járkálva kérdezte.
– Hogyan tudtátok elkerülni a járőreiket?
– A támadásaitok alaposan megzavarták a soraikat. Azokat, akik a nyugati hadseregekkel harcoltak, kivonják az arcvonalból, és sürgősen a folyóhoz küldik őket. Én nem tettem mást, csak egy ilyen csoport után szegődtem. Eszükbe se jutott visszanézni. Egyszerűen át kellett surrannom közöttük, amikor visszavonultak, aztán még egyszer, át a folyón.
– Hány embert vonultatnak föl ellenünk? – kérdezne Calin.
Leon a vállát vonogatta.
– Hat századot láttam, de nyilván van több is. – A számításaik szerint egy tsurani század húsz osztagból állt, és egy osztag harminc emberből.
Thomas összecsapta kesztyűs kezét.
– Ide csak akkor vonnak össze háromezer embert, ha újból át akarnak kelni a folyón. Meg kell próbálniuk mélyen bekergetni minket az erdőbe, hogy ne tudjuk zaklatni az állásaikat. – A futárhoz fordult. – Volt köztük valaki a feketeruhások közül?
– Időnként láttam egyet annál a századnál, amelyet követtem.
Thomas összedörzsölte kezét.
– Szóval ezúttal nagy erővel jönnek. Vigyél üzenetet a többi táborba. Két napon belül Elvandar minden hadereje gyűljön össze a királynő udvarában. Kivéve a felderítőket és a futárokat, azok figyeljék az idegeneket.
A futárok szó nélkül felálltak a tűz mellől, és elsiettek az üzenettel a többi tündecsapathoz, amely a Crydee folyó partja mentén elszórva táborozott.
Ashen-Shugar a trónján ült, és nem figyelt a táncosokra. A mordel nőket szépségük és kecses mozgásuk alapján válogatták össze, de ő nem látta őket. Szellemszemével messzire nézett, a jövendő csatát figyelte. A lelkében idegenség, névtelen üresség.
Szomorúság a nevem, mondta egy hang belül.
Ashen-Shugar arra gondolt: Ki vagy te, aki ellátogatsz hozzám, magányomban.
Én te vagyok. Az vagyok, amivé válni fogsz. Az vagyok, aki voltál. Én Thomas vagyok.
Egy kiáltás hangzott lentről. Thomas felriadt merengéséből. Felkelt, kiment a kamrából, át egy faághídon, le a királynő fogadótermének a szintjére. Egy korlátnál megállva elnézte a félhomályban a száz meg száz törpöt, akik odalent, Elvandar magaslatainak lábánál táboroztak. Egy percig a tábortüzet nézte a mélyben. Minden órában százával érkeztek a tünde és törp harcosok, és indultak tovább, hogy csatlakozzanak a sereghez, amelyet ő hívott össze. Holnap tanácsot tart Calinnal, Tatharral, Dolgannal és a többiekkel, ismerteti a terveit, hogyan szálljanak szembe a várható támadással.
A hat éve tartó háború furcsa ellentétet jelentett Thomas számára azokkal az álmokkal szemben, amelyek még mindig zavarták éjjelente. Amikor a harc heve elfogta, valaki másnak az álmaiban él. Ha távol volt a tündeerdőktől, még nehezebb volt elfojtania a hívást – amely csalogatta, hogy belépjen azokba az álmokba. Most már nem félt ezektől a látogatásoktól, mint eleinte. Egy régen halott valakinek az álmai, aki több volt, mint emberi. Voltak benne erők, amelyeket felhasznált, amelyek részét képezték, úgy, ahogy valaha részei voltak annak, aki azt a fehér és arany holmit viselte. Tudta, sose lesz belőle többé crydee-i Thomas, de hát mivé válik akkor?
Halk léptek zaja hallatszott mögötte.
– Jó estét, hölgyem – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna.
A tündekirálynő merev arccal állt meg mellette.
– Az érzékszerveid már olyanak, mint a tündéké – mondta saját nyelvén.
– Úgy látszik, Fénylő Hold – felelte ugyanazon a nyelven Thomas, lefordítva a királynő nevét az ősi tündenyelvből.
Amikor szembe fordult a nővel, az csodálkozva nézett rá. Aztán kinyúlt, és szelíden megérintette Thomas arcát.
– Ez az a fiú, aki olyan zavarba jött Borric herceg tanácstermében arra a gondolatra, hogy a tündekirálynő előtt kell megszólalnia? Aki most úgy beszéli az igaz nyelvet, mintha itt született volna?
Thomas szelíden eltolta magától a királynő kezét.
– Az vagyok, aki vagyok, akinek látsz. – A hangja határozott volt, parancsoló.
Aglaranna hosszasan elnézte Thomas arcát. Valami félelmeteset fedezett fel benne, de elfojtotta borzongását.
– És mit látok, Thomas?
Thomas nem felelt.
– Miért kerülsz engem, hölgyem?
– Van valami közöttünk, ami egyre erősödik – mondta a királynő szelíden –, pedig nem lenne szabad. Akkor keletkezett, amikor hozzánk érkeztél, Thomas.
Thomas majdnem derűs hangon válaszolta.
– Már azt megelőzően, hölgyem, az első percben, amikor megpillantottalak. – Lenézett rá. – És miért ne lehetne? Ki lenne alkalmasabb arra, hogy az oldaladon üljön?
Aglaranna elhúzódott tőle. Egy pillanatra elveszítette önuralmát. Thomas most láthatta, amit eddig kevesen: a tündekirálynőt zavartan, bizonytalanul, saját ősi bölcsességében kételkedve.
– Akármi más legyél is, elsősorban ember nagy. Bármilyen erőket kaptál, neked csak egy emberi élet tartamát szabták ki. Én uralkodni fogok, amíg a szellemem el nem távozik az Áldott Szigetekre, hogy találkozzak az urammal, aki már megtette ezt ez utat. Akkor pedig Calin fog uralkodni, mint a király fia. Ez így van az én népemnél.
Thomas kinyúlt, maga felé fordította a királynő arcát.
– Nem mindig volt így.
– Nem, mi sem voltunk mindig szabad nép – mondta Aglaranna, és szemében félelem csillant.
A királynő érezte Thomasban a türelmetlenséget, de látta azt is, hogy küzd ellene, és nyugalomra kényszerítette hangját.
– Hát nem érzel semmit?
Aglaranna egy lépést hátrált.
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem. De furcsa vonzás ez, bizonytalanná tesz, és nem csekély félelmet kelt. Ha még jobban azonosulsz a Valheruval, jobban, mint amit az ember kezében tarthat, akkor nem vagy szívesen látott vendég nálunk. Nem engedjük, hogy a Régiek visszatérjenek.
Thomas felnevetett. Nevetésében furcsán keveredett a derű és a keserűség.
– Mikor gyerek voltam, ha rád néztem, elfogott a gyermekes vágy. Most férfi vagyok, és egy férfi vágyódásával nézlek. Az erő, amely elég merésszé tesz, hogy téged válasszalak, az erő, amely eszközül szolgál, hogy ezt megtegyem, ugyanaz az erő, amely távoltart bennünket egymástól.
Aglaranna az arcához emelte a kezét.
– Nem tudom. A királyi családnál mindig úgy volt, ahogy most van. Nem szeretném megélni azt a szomorúságot, hogy te öreg legyél és ősz, amikor én még olyan leszek, amilyennek most látsz.
Thomas szeme felvillant... A hangja keményen csengett.
– Ez sosem következik be, hölgyem. Ezer esztendeig élek ezen a tisztáson. Efelől nincs kétségem. De nem zavarlak tovább... amíg a többi ügyek el nem intéződnek. Ezt a sors akarta így Aglaranna. Előbb-utóbb te is rájössz erre.
Aglaranna csak állt, kezét ajkához emelte, a szeme könnyben úszott. Thomas elment, egyedül hagyta, hogy gondolkozzék el azon, amit mondott. Aglaranna első ízben tapasztalt két ellentétes érzést magában, mióta királyi férje eltávozott: félelmet és vágyat.
Thomas megfordult. Kiáltást hallott a tisztás végéből. A fák közül előbukkanó tünde mögött egy egyszerűen öltözött férfi lépkedett. Thomas abbahagyta a megbeszélést Calinnal és Dolgannal, és mindhárman sietve indultak el az idegen után, akit közben felvezettek a királynő tanácstermébe. Aglaranna a trónján ült, az öregek tanácsa a kétoldalt elhelyezett padokon. Tathar a királynő mellett állt.
Az idegen odament a trónushoz, és meghajolt. Tathar gyors pillantást vetett a tündére, aki a férfit kísérte, de az kissé kábultnak látszott.
– Üdvözöllek, hölgyem – mondta a barnaruhás férfi tökéletes tündenyelven.
– Bátor ember vagy, amiért elmerészkedtél hozzánk, idegen – felelte Aglaranna királysági nyelven.
Az idegen elmosolyodott.
– És mégis – mondta, és a botjára támaszkodott – választottam magamnak kísérőt, hogyne lépjek be Elvandarba meglepetésszerűen.
– Azt hiszem, a kísérődnek nem volt választása – jegyezte meg Tathar.
– Választásra mindig van lehetőség, ha nem is mindig könnyű választani – felelte a férfi.
– Miért jöttél ide? – lépett előre Thomas.
A hangra az idegen megfordult, és elmosolyodott.
– Aha! A sárkány ajándékának viselője. Örülök, hogy találkozhattam veled, crydee-i Thomas.
Thomas visszalépett oda, ahol az előbb állt. A férfi tekintetéből erő sugárzott, és Thomas érezte, hogy könnyed modora is erejét leplezi csupán.
– Ki vagy te?
– Sok nevem van – felelte a férfi –, de itt Macrosnak hívnak, Fekete Macrosnak. – Botját kinyújtva hallgatóságára mutatott. – Azért jöttem, mert merész tervet forgattok a fejetekben. – A botja végét utolsónak Thomas felé irányította, aztán leeresztette, és rátámaszkodott. – De ez a terv, hogy egy feketeruhást elfogjatok, mindenképpen csak pusztulást hoz Elvandarra, ha nem segítek nektek. – Könnyedén mosolyogva folytatta. – Feketeruhásotok lesz idővel, de most még nem.
Aglaranna megállt, kihúzta magát, mélyez a férfi szemébe nézett.
– Nagyon sokat tudsz.
Macros kissé megbiccentette fejét.
– Igen, sokat tudok, néha többet is, mint amennyit kellemes. – Elment Aglaranna mellett, és egyik kezét Thomas vállára tette. Aztán Thomast odairányította a királynő közelében egy székhez, szelíden a vállára nehezedve leültette, aztán mellette leült ő is, és a botját a válla hajlatába támasztotta. A királynőre nézett, úgy folytatta. – A tsuranik hajnalhasadáskor támadnak, és végigmennek Elvandaron.
Tathar Macros elé lépett.
– Ezt te honnan tudod?
Macros ismét elmosolyodott.
– Nem emlékszel rám? Amikor még egy tanácsban ültem apáddal?
Tathar hátralépett. Tágra nyílt szemmel mondta:
– Te...
– Én vagyok az, bár most nem úgy hívnak, mint akkor.
– Olyan régen... – nézett rá zavartan Tatkar –, nem hittem volna, hogy ez lehetséges.
– Sok minden lehetséges – mondta Macros, és most elfordítva szemét a királynőről Thomast nézte.
Aglaranna szorongását leplezve lassan leült.
– Te vagy a nagy varázsló?
– Úgy hívnak – bólintott Macros –, bár a meséhez több tartozik, mint ami elmondható. Figyeltek rám?
Tathar a királynőhöz fordult.
– Réges-régen ez a férfi segítségünkre volt. Nem értem, hogyan lehetséges, hogy ez ugyanaz az ember, de akkor hűséges barátja volt atyádnak és nekem is. Bízhatunk benne.
– Mit tanácsolsz hát?
– A tsurani varázslók megtalálták az őrszemeiteket, tudják, hol rejtőznek. A nap első lényénél jönnek, két hullámban átkelnek a folyón, úgy rontanak át, mint a bika két szarva. Ahogy szembeszálltok velük, középen, egy hullámban azok a teremtmények fognak rátok támadni, amelyeket cho-jának hívnak, ott, ahol az ellenállásotok a leggyengébb. Eddig még nem vetették he őket ellenetek, de a törpök elmondhatják, mennyire járatosak a hadviselésben.
Dolgan lépett előre.
– Igen, hölgyem, félelmetes lények, és éppen olyan biztonsággal harcolnak sötétben is, mint az én népem. Én azt hittem, hogy csak a bányákban alkalmazzák őket.
– Így is volt, amíg ti nem támadtatok – mondta Macros. – Tömegével hozták fel őket, és most felkészülnek a folyón túl, ahol a felderítőitek nem láthatják őket. Nagy számban fognak érkezni. A tsuranik belefáradtak a zaklatásokba, és véget akarnak vetni a folyón keresztül viselt hadakozásnak. A varázslóik keményen dolgoztak, hogy kiismerjék Elvandar titkait, és most már tudják, hogy ha a tündeerdő szent közepe elesik, a tündék többé nem képviselnek velük szemben erőt.
– Akkor visszahúzódunk – mondta Thomas –, és a központban védekezünk.
Macros egy darabig csendben ült, aztán mintha eszébe jutott volna valami.
– Ez a kezdet, de magukkal hozzák a varázslóikat, és azon vannak, hogy véget vessenek ennek a dolognak. Varázslatuk folytán harcosaik a ti varázslóitok ereje által ellenőrizhetetlenül átkelnek az erdőségen, és eljönnek ide is.
– Akkor itt szállunk szentbe velük – mondta Aglaranna –, és a végsőkig fogunk harcolni.
– Bátor szavak – bólogatott Macros –, de szükségetek lesz a segítségemre.
Dolgan hosszasan elnézte a varázslót.
– Mit tehet itt az ember?
Macros felállt.
– Sokat. Holnap reggel meglátod. Ne félj, törp, a harc kemény lesz, és sokan fognak elköltözni az Áldott Szigetekre, de ha elszántan harcolunk, mi maradunk felül.
– Úgy beszélsz, mint aki már látja, hogyan játszódnak le az ilyen dolgok – szólalt meg most Thomas.
Macros megint elmosolyodott, szeme ezer dologról beszélt, de nem szólt semmit.
– Úgy van Thomas, crydee-i Thomas, vagy talán nem? – A többiek felé fordult, és botját meglendítve mondta. – Készüljetek fel, én veletek leszek. – Aztán a királynőhöz fordult. – Szeretnék pihenni, ha van a számomra helyed.
A királynő a tündéhez fordult, aki Macrost odavezette a tanácsba.
– Vezesd el egy szobába, és adj neki mindent, amit kíván.
A varázsló meghajolt, és elindult kísérője után. A többiek csendben álltak, míg végül Thomas szólalt meg:
– Készülődjünk.
Az éjszaka hamarosan hajnalba fordult. A királynő magányosan állt trónja mellett. Uralkodása alatt sosem élt át ehhez hasonló időket. Gondolataiban száz meg száz kép vonult végig, régi időktől fogva, addig az estéig, két nappal ezelőtt.
– A múltban keresel választ, hölgyem?
Megfordult. A varázsló állt mögötte, botjára támaszkodva. Odament hozzá, megállt mellette.
– A gondolataimban olvasol, varázsló?
– Nem, hölgyem – legyintett mosolyogva Macros. – Sok mindent tudok és látok. A szíved nehéz, és a gondolataid terhesek.
– Azt is tudod, miért?
Macros halkan felnevetett.
– Kérdezetlenül. És mégis, szeretnék beszélni veled azokról a dolgokról.
– Miért, varázsló? Milyen szerepet töltesz be itt?
Macros elnézett Elvandar fényei felé.
– Szerepet töltök be pontosan úgy, mint bárki más.
– De te nagyon jól tudod a szerepedet.
– Ez igaz. Van akinek megadatott, hogy megértse azt, ami mások számára homályos. Nekem is megadatott.
– Miért jöttél ide?
– Mert szükség van rám. Nélkülem Elvandar elpusztul, és ennek nem szabad megtörténnie. Így rendeltetett el, és én csak a szerepemet játszom.
– Itt maradsz azután is, hogy megnyertük a csatár?
– Nem. Más feladataim vannak. De még egyszer eljövök majd, amikor nagy szükségetek lesz rá.
– Mikor?
– Ezt nem mondhatom meg.
– Hamarosan?
– Igen, hamarosan, de nem elég hamar.
– Rejtélyekben beszélsz.
– Az élet egy rejtély – mondta Macros szomorú, ferde mosollyal. – Az istenek tartják a kezükben. Az ő akaratuk érvényesül, és sok halandó élete meg fog változni.
– Thomasé? – Aglaranna mélyen a varázsló sötét szemébe nézett.
– Az övé a legszembetűnőbben, de mindenki másé is, aki átéli azokat az időket.
– Micsoda ő?
– Mit szeretnél? Mi legyen?
A tündekirálynő úgy érezte, erre nem képes válaszolni. Macros szelíden a vállára tette a kezét. Aglaranna érezte, hogyan árad ujjaiból a nyugalom, és hallotta saját hangját.
– Nem szeretnék semmit, ami a népem nyugalmát megzavarja, de ha ránézek, elfog a vágy. Vágyom egy férfi után... egy férfi után, aki... olyan erős, mint ő. Thomas nem is tudja, mennyire hasonlít elveszett uramra. És félek tőle, mert ha egyszer felajánlom neki magam, ha egyszer magam fölé emelem, elveszítem uralkodói hatalmamat. Gondolod, hogy az öregek megengednék ezt? Az én népem sose venné még egyszer önként magára a Valheru igáját.
A varázsló egy darabig hallgatott, aztán válaszolt.
– Minden képességem ellenére vannak dolgok, amelyek elrejtőznek előlem, de tudd meg: itt egy minden képzeletet felülmúló varázslat van jelen. Nem tudom másképpen megmagyarázni, mint hogy azt mondom, átnyúl az időn, szemmel nem látható módon. Mert amíg a Valheru jelen van Thomasban most, ugyanúgy Thomas jelen van a Valheruban az elmúlt korokban. Thomas Ashen-Shugar öltözékét viseli, az utolsó sárkány nagyúrét. Amikor a Káosz Háború dúlt, egyedül maradt itt, ezen a világon, mert úgy érezte, maradtak itt az ő fajtájából idegen dolgok.
– Thomas?
– Ne töprengj ezen túlságosan sokat, hölgyem – mosolygott Macros. – Az ilyen paradoxon könnyen megzavarja az ember agyát. Ashen-Shugarban egyfajta kötelességérzet élt, meg akarta védeni ezt a világot.
Aglaranna Elvandar csillogó fényeinél Macros arcát tanulmányozta.
– Mindenki másnál jobban ismered az ősi történeteket, varázsló.
– Nekem... sok megadatott, hölgyem. – Elnézett a tündék erdei felett, úgy beszélt tovább, inkább magának, mint a királynőnek.
– Hamarosan elérkezik Thomas próbatételének ideje. Nem tudom biztosan megmondani, mi fog történni, de ezt tudom: a crydee-i fiú irántad érzett szerelmében és a te szerelmedben iránta, egyszerű, emberi érzéseivel mind ez ideig valami módon ellenállt a világon valaha éli leghatalmasabb halandó faj leghatalmasabb képviselőjének. És abban, hogy ellen tud állni abban a szörnyű gyötrelemben, amelyet ennek a két természetnek az ütközése okoz neki, nagy segítséget nyújtanak a ti varázslómestereitek szelíd varázslatai.
Aglaranna komoran nézett Macrosra.
– Te tudsz erről?
– Hölgyem – nevetett fel őszinte derűvel Macros –, én sem vagyok minden hiúság nélkül. Kevés varázslat van ezen a világon, amely elkerüli a figyelmemet. Amit tettél, bölcs dolog, és talán ez fogja a mérleget Thomas javára billenteni.
– Ezt a gondolatot dédelgetem magamban – mondta csendesen Aglaranna. – Amikor Thomasban azt az uramat látom, aki méltó párja ifjúságom királyának, a férjemnek, aki túlságosan korán vétetett el az oldalamról. Lehetséges, hogy ez beteljesül?
– Ha túléli a próbatétele idejét, igen. Lehetséges, hogy ez az ütközet jelenti majd mind Thomas, mind Ashen-Shugar véget. De ha Thomas túléli, lehetséges, hogy az lesz belőle, amire te titokban vágyódsz.
– És most mondok neked valamit, amit csak az istenek tudnak, meg én. Sok dolgot meg tudok ítélni, ami eljövendő, de sok dolog ismeretlen számomra. Egyvalamit azonban tudok, és ez a következő: a te oldaladon Thomas előbb-utóbb bölcsen és jól uralkodhat, feltéve, hogy hatalmát emberi szíve valami módon meg tudja szelídíteni. Ha elküldenéd innen, szörnyű sors várna mind a Királyságra, mind a nyugat szabad népeire.
Aglaranna szemében kérdések tükröződnek. Macros folytatta:
– Nem látok bele a sötét jövőbe, hölgyem, csak feltételezéseim lehetnek. Ha a baljós oldalával túlsúlyban jutna hatalomhoz, szörnyű erőt képviselne, olyan erőt, amelyet el kellene pusztítani. Azok, akik látták, hogyan vesz rajta erőt a harci őrület, csak az árnyékát látták az igazi sötétségnek, amely megfékezve rejtőzik benne. Még ha mérleget vonunk is, és Thomas emberi marad, és úgy küldöd el magadtól, akkor is dühe, fájdalma és gyűlölete kerül felszínre. Megkérdem tőled, ha Thomast elküldenék innen, és egy szép napon északon felemelné a sárkány lobogóját, mi történne?
A királynő riadtan nézett, arca nyilvánvaló rémületet sugárzott. Egy pillanatra tökéletesen elveszítette önuralmát.
– A mordelek szövetkeznének.
– Igen, hölgyem. Nem bandákban, mint bosszantó banditák, hanem hadseregben. Húszezer Sötét Testvér és velük százezer manó és emberek százai, akik gonosz hajlamokkal nyerészkedni remélnek a várható pusztulásban, rombolásban. Hatalmas erő egy született harcos acélkesztyűs kezében, olyan tábornok keze alatt, akit még a te néped is szó nélkül követ.
– Azt tanácsolod, hogy tartsam itt?
– Én csak az alternatívákra tudok rámutatni. Neked kell döntened.
A királynő hátravetette fejét, vörösarany fürtjei szerterebbentek, könnytől nedves szemekkel elnézett Elvandar felett. Megcsillantak a nap első sugarai. A lombok között átszűrődő rózsaszínű fényben a fák mélykék árnyékot vetettek. A ligetekből odahangzott a madarak reggeli dala. Aglaranna Macroshoz fordult, meg akarta köszönni tanácsát, de akkor látta, hogy a varázsló eltűnt mellőle.
A tsuranik úgy támadtak, ahogy Maros előre megmondta. A cho-ják a folyón keresztül rohamoztak, miután két tsurani sereg a szárnyakat alkotta, Thomas felállította az elővédeket, néhány sor íjászt és pajzsot, akiknek hátrálva kellett nyilazniuk az előrenyomuló seregre, az ellenállás látszatát keltve.
Thomas az elvandariak és a Szürke Tornyok törpjeinek egyesült serege előtt állt. Mindössze ezerötszázan vonultak fel hatezer betolakodóval és a varázslóikkal szemben. Némán várakoztak. Az ellenség közeledtével az erdőből hallatszottak a tsurani harcosok kiáltásai és a tündék nyilai által megsebzett katonák jajgatása. Thomas felnézett a királynőre, aki az erkélyen állt a varázsló mellett, és a várható csata színhelyét nézte.
Aztán tündék rohantak feléjük, és első ízben villantak fel a fák között a tarkán színezett tsurani vértek. Amint az előőrsök csatlakoztak a sereg zöméhez, Thomas felemelte a kardját.
– Várj! – kiáltotta egy hang fentről, és a varázsló a tisztáson túlra mutatott, oda, ahol az első emberek berontottak a tisztásra. Az élcsapat szembetalálta magát a tündékkel, megállt, és várta, hogy társaik csatlakozzanak hozzájuk. Tisztjeik parancsaira felsorakoztak. Itt olyan harcra számíthattak, amelyhez jól értettek: nyitott térségen két sereg állt egymással szemben, és az előny az ő oldalukon volt.
A cho-ják is, tisztjeik harsány parancsainak engedelmeskedve, hadrendbe álltak. Thomast megragadta a látvány.
Macros újból felkiáltott:
– Várjatok! – azzal botját feje fölött lengetve széles köröket írt le vele a levegőben. A tisztáson néma csend támadt.
Váratlanul egy bagoly rebbent fel Thomas feje fölött, és egyenesen nekirepült a tsurani vonalaknak, egy pillanatig körözött az idegenek fölött, aztán lecsapott, és egy katona arcába vágott. Karmaival belévájt a katona szemébe, az felkiáltott fájdalmában.
Aztán egy sólyom suhant el Thomas mellett, megismételte a bagoly mutatványát. A sólymot nagy, fekete varjú követte. A fák mögül ekkor nagy csapat veréb röppent a tsuranik fölé, és elkezelte csipkedni a katonák arcát és védtelen karjukat. Különféle madarak szálltak elő az erdő minden zugából, és rátámadtak a tsuranikra. Az erdő minden madara részt vett a támadásban, és a levegő hamarosan megtelt a csapkodó szárnyak lármájával. A legapróbb kolibritól kezdve a hatalmas sasokig ezrével zúdultak a madarak a földönkívüliek seregére. Az emberek jajgattak, a sorok felbomlottak, mindenki menekült, próbálta elkerülni a szemébe vájkáló gonosz csőröket, karmokat. A cho-ják is hátráltak, mert bár páncélos bőrük ellenállt a csipkedésnek és tépkedésnek, nagy, csillogó szemük könnyű célpontul szolgált a tollas támadóknak.
Kiáltozás támadt a tündék soraiban, a tsurani hadrend felbomlott. Thomas parancsára a tünde íjászok tollas nyilaikkal fokozták a zűrzavart. A tsurani katonák nyilaktól találva elestek, mielőtt megütköztek volna az ellenséggel. Saját íjászaik nem tudták viszonozni a nyilazást, mert száz meg száz apró ellenség gyötörte őket.
A tündék csak nézték a tsuranikat, hogyan próbálják tartani állásaikat, miközben a madarak szünet nélkül folytatták véres munkájukat. Védekeztek, ahogy tudtak, röptében ütötték le őket, de minden egyes megölt madár helyét három másik foglalta el.
Hirtelen sziszegő, fülsértő hang hasított be a zűrzavarba. Egy pillanatra csend támadt, a tisztás tsurani oldalán mintha minden mozgás megszűnt volna. Ekkor a madarak valami sistergő energiazúgás kíséretében mintegy varázsütésre egy csoportban felröppentek, úgy tűnt, mintha valami láthatatlan erő dobta volna fel őket.
Miután a madarakat elfedte a lombkorona, Thomas látta, hogy fekete köntöst viselő tsurani varázslók vonulnak el a katonák között. Helyreállt a rend. A sebesült tsuranik százával hevertek szerteszét a földön, de a harcosok, nem törődve a sebesültekkel, hamarosan rendezték soraikat. A madárcsapat ismét összegyűlt a támadók fölött, lecsapni készült, de abban a pillanatban izzó vörös varázspajzs képződött a földönkívüliek feje fölött. Ahogy a madarak nekiverődtek a pajzsnak, mozdulatlanná dermedve estek le a földre, megpörkölődtek, és a levegőben égett toll maró szaga terjengett. A tündék nyilai röptükben nekiütköztek a pajzsnak, megálltak a levegőben, lángot vetettek, majd ártalmatlanul a földre hullottak.
Thomas parancsot adott, hogy szüntessék meg a nyilazást, és Macroshoz fordult. A varázsló ismét felkiáltott.
– Várjatok!
Meglóbálta botját, és a madarak, hallva a néma parancsot, szétröppentek. Aztán kinyúlt a tsuranik felé, és megcélozta a vörös pajzsot. A botból aranyló energiasugár lövellt ki, áthasított a tisztáson, áthatolt a vörös pajzson, és mellbe találta az egyik feketeruhás varázslót. A varázsló a földre görnyedt, és az elborzadt tsurani seregből felháborodott kiáltás tört ki. A többi varázsló most figyelt fel a tündesereg fölötti emelvényre, és kék tűzcsillagokat záporoztattak Macros felé. Thomas felkiáltott:
– Aglaranna! – harsogta dühösen, ahogy az apró kék csillagok eltalálták az emelvényt, és a szétrobbanó fény vakító villogása eltakarta előle a királynő alakját. Aztán megint látott.
A varázsló sértetlenül állt az emelvényen, a királynő ugyancsak. Tathar félrevonta Aglarannát, és Macros ismét előremutatott a botjával. Újabb feketeruhás esett el. Az elképedés és düh tisztán kirajzolódott a megmaradt négy varázsló arcán, és látható volt a tisztás másikvégében is, amint felnéztek és látták, hogy Macros még életben van. Tovább fokozták támadásukat ellene, egymást követték a kék fény és tűzhullámok, de mind fennakadt Macros védőgátján. A lent állók kénytelenek voltak elfordulni, ha nem akarták, hogy a szörnyűséges, gátjukat vesztett energiák fénye megvakítsa őket. A mágikus roham lezajlott, Thomas fölnézett. A varázsló változatlanul sértetlenül állt a helyén.
Az egyik feketeruhás varázsló gyötrődve felkiáltott, és egy szerkezetet húzott elő köntöséből, s amint működésbe hozta, eltűnt a tisztásról. Néhány pillanattal később követte három társa is. Macros lenézett Thomasra, botjával a tsurani seregre mutatott.
– Rajta! – kiáltotta.
Thomas fölemelte kardját, és jelt adott a támadásra. Nyílzápor suhant el a fejek fölött, ahogy Thomas a tisztáson keresztül támadásra vezette a sereget. A tsurani sereg demoralizálódott, támadásuk erejét elvették a madarak és a látvány, ahogy Macros elűzte a varázslóikat. És mégis kitartottak, fogadták a támadást. Százával haltak meg a madarak karmai és csőre alatt, még többen a nyílzáportól, de még mindig háromszor annyian voltak, mint a tündék és a törpök.
A seregek összecsaptak, Thomas elmerült abban a vörös ködben, amelyben nem maradt számára semmi más, csak a tudat: ölni. Jobbra-balra csapkodva vágott utat a tsurani sorokban, meghiúsította minden kísérletüket, hogy leüssék. Kardja lesújtott a tsuranikra és cho-jákra egyaránt, higgadt csapásokkal osztotta a halált mindenkinek, aki eléje került.
A csata előre-hátra hullámzott a tisztáson, hullottak emberek és cho-ják, tündék és törpök. A nap magasabbra hágott az égen, de nem volt szünet az ütközetben. A halál hangja töltötte meg a levegőt, és magasan fönn a fák fölött gyülekezni kezdtek a kányák és a keselyük.
A tsuranik nyomása hátrálni kényszerítene a tündéket és a törpöket. Lassan húzódtak Elvandar belseje felé. Rövid szünet támadt, mintha mindkét fél mérleget vonna, az ellenfelek eltávolodtak egymástól, üres teret hagyva a két sereg között. Thomas hallotta, amint a varázsló hangja túlharsogja a csatazajt.
– Vissza! – És Elvandar csapatai egy emberként hátráltak.
A tsuranik egy percig vártak, aztán érezve a tündék és törpök bizonytalanságát, elindultak előre. Hirtelen dübörgő zúgás támadt, a föld megremegett. Mindenki mozdulatlanná dermedt, és a tsuranik rémülten néztek körül, rettentő előérzetük támadt.
Ekkor Thomas látta, hogy a fák megremegnek, és ahogy a föld rengése fokozódik, egyre hevesebben inognak. A hang hirtelen felerősödött, mintha a világ valamennyi mennydörgésének ősapja dübörgött volna el fölöttük. Aztán egy dörrenéssel hatalmas darab föld emelkedett felfelé, mintha egy láthatatlan óriás emelte volna meg. A tsuranik, akik rajta álltak, elestek, fellökték a közelükben állókat.
Újabb darab föld emelkedett meg, aztán megint egy. A levegő megtelt hatalmas földdarabokkal, amelyek ráestek a tsuranikra. Mindenfelől rémült kiáltások hallatszottak, és a katonák hanyatt-homlok menekültek. Visszavonulásukban nem volt semmi rend, mert ahonnan menekültek, maga a föld támadt rájuk. Thomas figyelte, hogyan ürül ki a tisztás. Csak a halottak és haldoklók maradtak ott.
Percek alatt csend lett a tisztáson, a föld megnyugodott, a megdöbbent nézők némán álltak, csak a visszavonulók lármája hallatszott ki az erdőből. Kiáltásaik arról tanúskodtak, hogy menekülés közben más borzalmak is érték őket.
Thomas gyengének érezte magát, és fáradt volt. Ahogy lenézett, a keze, a karja csupa vér volt. Tabardja, pajzsa és arany kardja tiszta maradt, mint mindig, de most először érzékelte életében, hogy emberi vér fröcskölt rá. Korábbi harci mámora Elvandarba érve lecsillapult, és legbenső énjéig rosszul érezte magát.
– Vége – mondta halkan. Gyenge éljenzés hallatszott a tündék és a törpök felől, de kevés lelkesedéssel, mert senki sem érezte magát győztesnek. Végignézték, hogyan győz le egy hatalmas sereget az elemek leírhatatlan ereje, hatalma.
Thomas lassan elsétált Calin és Dolgan mellett, felment a lépcsőn. A tündeherceg katonákat küldött ki, hogy kövessék a visszavonuló ellenséget, gondoskodjanak a sebesültekről, és adják meg a kegyelemdöfést a haldokló tsuraniknak.
Thomas elindult a kis szobába, ahol lakott, félrehúzta a függönyt. Nehézkes mozdulattal leült a fekhelyre, félrelökte kardját és pajzsát. Fejében tompa zúgást érvett. Lehunyta a szemét. És megrohanták az emlékek.
A mennyboltot vad energiahasadékok tépték egyik láthatártól a másikig recsegve-ropogva. Ashen-Shugar a hatalmas Shuruga hátán ült, és figyelte, hogyan hasad szét az idő és tér szerkezete.
Harsona harsant, jelzés, amelyet csak varázserejével hallott meg. Elérkezett a pillanat, amelyre várt. Felfelé biztatta Shurugát, szeme az eget kémlelte, az egekben lejátszódó őrült színjáték hátterében keresve, aminek jönnie kell. Shuruga, ahogy megpillantotta zsákmányát, hirtelen megmerevedett alatta. Draken-Korint akkor ismerte fel, amikor az megrántotta fekete sárkánya gyeplőjét. A szemében idegen tűz égett, és Ashen-Shugar messzire nyúló emlékezete szerint most először értette meg, mit jelent az a szó, hogy borzalom. Nem tudta nevén nevezni, nem tudta volna meghatározni, de felismerte Draken-Korin megkínzott szemében.
Ashen-Shugar előbbre bíztatta Shurugát. A hatalmas aranysárkány felrikoltott a biztatásra. Draken-Korin ugyancsak óriás fekete sárkánya válaszolt a rikoltozásra. A két sárkány egymásnak esett a levegőben, míg lovasaik mágikus erejüket mérték össze.
Ashen-Shugar aranypengéje széles ívet vont feje felett, és lecsapott, kettéhasítva ellenfele fekete pajzsát rajta a vigyorgó fejjel. Túlságosan könnyű volt: de hiszen Ashen-Shugar előre tudta, hogy az lesz, Draken-Korin túl sokat beleadott lényegéből abba, ami történt. Az utolsó Valheru hatalma az ő számára nem volt sokkal több, mint egy közönséges halandóé. Ashen-Shugar még egyszer, kétszer, háromszor leszállt Shuruga háláról, és odalebegett Draken-Korin tehetetlen teste mellé, otthagyva Shurugát, hadd fejezze he a harcot a haldokló fekete sárkánnyal.
Az élet egy szikrája még pislákolt az összezúzott testben, az emlékezetet messze meghaladó távolba nyúló életé. Draken-Korin szeméből könyörgés sugárzott, mikor Ashen-Shugar a közelébe ért.
– Miért?- suttogta.
Ashen-Shugar aranypengéjével az égre mutatott.
– Azt az ocsmányságot sosem lett volna szalad megengedni. Véget vetsz vele mindennek, amit megismertünk.
Draken-Korin felnézett az égre, amerre Ashen-Shugar mutatott. Nézte az erők zűrzavaros, tomboló kavargását, amint tekergő, villogó fények szivárványszínei hasogatták az ég boltozatát. Tanúja lehetett, hogyan alakít ki újabb borzalmakat testvérei és nővérei megerőszakolt életereje, csupa tomboló, értelmetlen gyűlölködés, harag.
– Olyan erősek voltak – lihegte Draken-Korin rekedten. – Sose álmodtuk volna. – Az arca eltorzult a rémülettől és gyűlölettől, ahogy Ashen-Shugar fölemelte aranykardját. – De jogom volt hozzá! – sikoltotta.
Ashen-Shugar kardja lesújtott, egyetlen metszéssel elválasztva Draken-Korin fejét a törzsétől. A fejet és a testet nyomban csillogó fény borította el, és a levegő sisteregni kezdem Ashen-Shugar körül. Aztán az elhullt Valheru nyomtalanul eltűnt, lénye visszatért ahhoz az érzéketlen szörnyhöz, amely az új istenek ellen lázadt.
– Nincs jog – mondta Ashen-Shugar keserűen. – Csak hatalom van.
És ez tényleg így volt?
– Igen. Így öltem meg utolsó testvéremet.
És a többiek?
– Azok most részeit alkotják annak. – A szörnyűséges égre mutatott.
Együtt, egymástól soha el nem szakadva figyelték az őrületet odafent, a kavargó őrjöngést, a Káosz Háború tombolását. Egy idő után Ashen-Shugar így szólt.
– Gyere, ez a vég. Hagyjuk abba.
Elindultak a várakozó Shuruga Felé. Akkor egy hangot hallott.
– Csendben agy.
Thomas kinyitotta a szemét. Aglaranna térdelt előtte, kezében edény, az edényben füvekkel illatosított víz, és egy kendő. Nekiállt lemosni a vért Thomas arcáról, karjáról, és közben nem szólt semmit. Thomas figyelte.
Miután lemosta, Aglaranna a száraz kendőt Thomas arcához szorította.
– Fáradtnak látszol, uram.
– Sok dolgot látok, Aglaranna, olyasmiket, amelyek nem arra valók, hogy ember lássa őket. Korok súlya nyomja a lelkemet, és fáradt vagyok.
– Nem találsz magadnak nyugalmat?
Thomas ránézett, szemük találkozott. Thomas kemény, parancsoló tekintetét valami szelídségféle enyhítette, Aglaranna mégis kénytelen volt lesütni a szemét.
– Tréfálsz velem, hölgyem?
Aglaranna tagadóan rázta a fejét.
– Nem, Thomas. Én... azért jöttem, hogy megnyugtassalak, ha szükséged van rá.
Thomas kinyúlt, megfogta Aglaranna kezét, magához húzta. A szemében mohó vágy csillogott. Aglaranna, míg Thomas a karjaiban tartotta, érezte a szenvedélyt tornyosulni a férfi testében, hallotta a hangját.
– Nagyon nagy az én gyötrelmem, hölgyem.
Aglaranna belenézett Thomas halvány szemébe, és ledöntötte az utolsó korlátot, amely közöttük állt.
– Amint az enyém is, uram.
22.
Sötétségben ébredt.
Felöltötte az egyszerű, fehér ruhát, rangjának jelképét, és kiment a cellájából. Odakint megállt, és várt a kicsi, egyszerű szoba előtt, amelyben nem volt egyéb, csak egy gyékény heverő, egy szál gyertya és egy polc a tekercsek számára – ennyire volt szüksége az oktatáshoz. A folyosó végén állva látta, hogy a többiek is, akik évekkel fiatalabbak nála, csendben állnak cellájuk ajtaja előtt. Aztán megérkezett az első feketerutás mester, végigment a folyosón, megállt valamelyik ifjú előtt, szó nélkül bólintott, az ifjú beállt mögéje, és elvonultak a félhomályban. A hajnal szelíd szürke fényt árasztott a magas, keskeny ablakokon át a folyosóra. Akárcsak a többiek, ő is a hajnal első fényére kioltotta az ajtajával szembeni falon égő fáklyát. Újabb feketeruhás jelent meg a folyosón, és újabb várakozó ifjú követte. Hamarosan megérkezett egy harmadik. Aztán a negyedik, és egy idő múlva egyedül maradt. A folyosón néma csend volt.
Egy alak lépett ki a sötétből, köntöse mintegy cinkosan rejtette jövetelét, míg egy-két lábnyira meg nem közelítette. Megállt a fehérruhás fiatalember előtt, bólintott, és a folyosóra mutatott. A fiatalember beállt feketeruhás vezetője mögé, és elindultak a fáklyasor megvilágította folyosón a hatalmas épület mélyén, amely a fiatalember otthona volt, mióta csak emlékezett, és mentek az épület középpontja felé. Hamarosan egy sor, századok áporodott szagával terhes, alacsony alagút következett, amelynek falai nyirkosak voltak, mintha az épület minden oldalát körülvevő tó szintje alá nyúlnának.
A feketeruhás megállt egy faajtó előtt, félretolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Belépett a helyiségbe, mögötte a fiatal férfival, és megálltak egy sor fekete vályú előtt. Mindegyik vályú félembermagasságú volt, szélessége a magassága fele. Egyik vályú a földön állt, a többi fölötte sorakozott lépcsőzetesen, fatámaszokon, úgy, hogy a legmagasabban álló majdnem fejmagasságban volt. Mindegyiken lyukat vágtak az alatta levő vályú fölé nyúló végén. A legalsó vályúban megloccsant a víz, ahogy lépteik megdöngették a kőpadlót és megremegtették a vályút.
A feketeruhás egy vödörre mutatott, aztán magára hagyta a fehérruhás fiatalembert.
Az felemelte a vödröt, és nekiállt dolgozni. A fehérruhásnak adott minden utasítás néma parancs volt, és mikor már magához tért, rájött, hogy azoknak, akiket fehérbe öltöztettek, tilos beszélni. Érezte, hogy tud beszélni, mert megértette, mit jelent a szó, és amikor egyedül maradt sötét szobájában, megpróbált szavakat formálni ajkaival. Sok minden mást is felfogott anélkül, hogy tudta volna, hogyan. Tudta, hogy korábban is élt, mielőtt a cellájában magához tért, de cseppet sem zavarta, hogy nem emlékezett. Valahogy így látszott helyénvalónak.
Munkához látott. Mint annyi minden más, aminek az elvégzésére parancsot kapott, ez is lehetetlen vállalkozásnak látszott.
Felvette a vödröt, a legalsó vályúból megtöltötte vízzel a legfelső vályút. Ahogy az eddig is mindig történt, a felsőből a víz tartalma megint a legalsó vályúba csurgott. Konokul végezte dolgát, hagyta, hogy az agya kiüresedjék, miközben teste lélek nélküli munkáját végezte.
Ahogy az annyi más alkalommal megtörtént, amikor magára hagyták, gondolatai képről képre ugráltak, fényesen felvillanó alakok és színek változtak és csúsztak ki kezéből, amikor megpróbálta szellemujjai közé fogni őket. Kurta villanás: egy tengerpart, hullámok csapódnak a sziklákra, fekete, viharvert sziklákra. Csata. Furcsa kinézettű, hideg, fehér valami fekszik a földön... – Egy szó: hó. És olyan gyorsan eltűnik, ahogy felmerült. Sáros táborhely. Nagy konyha, gyerekek szaladgálnak különféle feladatokkal. Szoba, magas toronyban. A képek mind villámgyorsasággal suhannak tova, csak nyomokat hagytak maguk után távoztukban.
És minden nap felhangzott egy hang a tudatában, és ő szellemhangjával válaszolt is rá, miközben véget nem érő munkáját végezte. A hang egyszerű kérdéseket tett fel neki, ő pedig magában válaszolt. Ha helytelen választ adott, a kérdést megismételték. Ha több felelete volt hibás, a hang nem kérdezett tovább. Néha később visszatért, még aznap. Néha nem.
A fehérruhás megint érezte az ismerős nyomást tudata falán.
– Mi a törvény?- kérdezte a hang.
– A törtvény az az építmény, amely körülveszi életünket, és értelmet ad neki – válaszolta.
– Mi a törvény legmagasabb rendű megtestesítője?
– A Birodalom a törvény legmagasabb rendű megtestesítője.
– Mi vagy te? – volt a következő kérdés.
– Én a birodalom szolgálója vagyok.
A gondolati kapcsolat egy pillanatra elbizonytalanodott, mintha a másik gondosan megfontolná a következő kérdést, aztán ismét a hang.
– Milyen módon engedik meg neked, hogy szolgálj?
A kérdést már eddig is többször feltették, de válasza minden esetben az üres belső tudattal találkozott, amely azt közölte, hogy helytelenül válaszol. Ezúttal gondosan megfontolta a dolgot, mindazt, amely korábbi, helytelen válaszok kombinációja vagy extrapolációja lehetett.
Végül megadta a választ:
– Ahogyan helyesnek látom.
Valami érzelmi tolulást érzett magában, helyeslés érzetét. Az újabb kérdés gyorsan követte a másikat.
– Hol van a te kijelölt helyed?
Ezen elgondolkodott, mert tudta, hogy a kézenfekvő válasz valószínűleg a helytelen, mégis, meg kell kísérelnie. Megadta a választ.
– A helyem itt van.
A szellemi kapcsolat megszakadt, mint ahogy előre gyanította. Tudta, hogy most oktatják, bár az oktatás célja elrejtőzött tudata elől. Most majd megfontolhatja az utolsó kérdést korábbi válaszai tükrében, és talán megbizonyosodik arról, mi a helyes válasz.
Töprengései azzal a kérdéssel kapcsolatban, amelyet utolsóként kapott, megszakadtak, amikor nyílt mögötte az ajtó, és kísérője intett, hogy kövesse. Ismét hosszú folyosókon mentek végig, felfelé kanyarogva, arra a szintre, ahol majd elfogyaszthatja szerény reggelijét.
Amikor az ebédlőbe léptek, kísérője helyet foglalt az ajtó mellett, míg a többi feketeruhás bekísérte a fehérruhásokat a terembe. Ez volt az a nap, amikor a fiatalember kísérője felügyelt a fehérruhás ifjakra, akik vele együtt némán étkeztek. Minden nap másik feketeruhás töltötte be ezt a feladatot.
A fiatalember evett, s közben az utolsó, reggel kapott kérdésen gondolkodott. Minden lehetséges választ mérlegre tett, kereste bennük a lehetséges hibákat, és ahogy felfedezett egyet, elvetette a választ. Hirtelen felmerült benne egy válasz, kéretlen, intuitív ugrás: tudatalattija szolgáltatta a kérdés megoldását. A múltban, amikor különösen bonyolult problémák megakasztották előbbre jutását, nem egyszer előfordult ez, és ez volt egyik oka, amiért olyan gyorsan haladt tanulmányaiban. Mérlegelte a válaszban a lehetséges hibákat, de amikor biztos volt benne, hogy a válasz helyes, fölállt. A többiek lopva figyelték, mert amit tett, a szabályok megsértése volt.
Odament kísérőjéhez. Megállt előtte. miközben az fegyelmezett arccal szemlélte, hogyan közeledik, kíváncsiságának egyetlen jeleként enyhén felhúzta szemöldökét.
A fehérruhás fiatalember minden bevezetés nélkül közülte:
– Ez többé már nem az én helyem.
A feketeruháson nem mutatkozott semmi jele annak, hogy a közlés meglepte volna. Kezét a fiatalember vállára tette, és biccentett. Aztán benyúlt sötét ruhájába, elővett egy kis csengettyűt, és egyszer megcsendítette. Néhány másodperc múlva egy másik feketeruhás jelent meg a teremben. Az újonnan jött szó nélkül elfoglalta helyét az ajtónál, kísérője pedig intett a fiatalembernek, hogy kövesse.
Némán mentek, mint eddig is annyiszor, míg egy ajtóhoz nem értek. A feketeruhás a fiatalemberhez fordult.
– Nyisd ki az ajtót.
A fiatalember már-már nyúlt volna a kilincs felé, aztán villámgyorsan megértette, miről van szó, és visszahúzta a kezét. Tudatát összpontosította, összehúzta a szemöldökét, és szellemi erejével nyitotta ki az ajtót. Az lassan feltárult befelé. A feketeruhás megfordult és elmosolyodott.
– Helyes – mondta halk, barátságos hangon.
A szobában számos fehér, szürke és fekete köntös lógott a fogason.
– Öltözz szürke ruhába – mondta a feketeruhás.
A fiatalember sietve szót fogadott, aztán szembefordult kísérőjével. A feketeruhás hosszan elnézte a szürke ruha új viselőjét.
– Nem vagy többé hallgatásra kötelezve. Minden kérdést, amit felteszel, megválaszolunk, ha lehetséges, bár még vannak dolgok, amelyekre várnod kell, amíg a fekete köntöst magadra nem öltöd. Akkor majd mindent megértesz. Gyere.
A szürkeruhás fiatalember követte kísérőjét egy másik szobába, ahol alacsony asztal körül párnák hevertek, és az asztalon egy edényben forró chocha állt, az a csípős, édes-keserű ital. A feketeruhás kitöltött két csészébe, és az egyiket odanyújtotta a fiatalembernek, jelezve, hagy üljön le. Mindketten leültek.
– Ki vagyok én? – kérdezte a fiatalember.
A feketeruhás vállat vont.
– Ezt magadnak kell eldöntened, mert csak te tudod megfejteni, mi a valódi neved. Ezt azonban sose szabad mások előtt kiejtened, különben azok hatalmat nyernek fölötted. Mostantól fogva Milambernek fognak hívni.
Az újonnan Milambernek nevezett ifjú egy percig elgondolkodott.
– Megfelel – mondta. – Téged hogy hívnak?
– Az én nevem Shimone.
– Te ki vagy?
– A kísérőd, a tanítód. Most mások foglalják el a helyemet, de az én feladatom és felelősségem volt idáig az oktatásod első szakasza, a leghosszabb szakasz.
– Mióta vagyok itt?
– Majdnem négy éve.
Milamber meglepődött, mert emlékezete aránylag rövid időre nyúlt vissza, legjobb esetben néhány hónapra.
– Mikor tér vissza az emlékezetem?
Shimone mosolygott, tetszett neki, hogy Milamber nem azt kérdezi, egyáltalán visszatér-e? Ezt meg is jegyezte.
– A szellemed fogja felidézni múltbéli életed, ahogy előrehaladsz tanulmányaid hátralevő részéhen. Előbb lassan, később egyre gyorsabban. Ennek megvan az oka. Alkalmassá kell válnod, hogy ellenállj korábbi kötelékeid vonzásának, a családénak, a barátokénak, az otthonénak. A te esetedben ez különösen, életbe vágóan fontos.
– Miért?
– Majd ha a múltad visszatért a tudatodba, meg fogod érteni – válaszolta Shimone kurtán, de mosolygós arccal. Sólyomszerű arcvonásai és sötét szeme egyértelműen továbbították számára a jelzést, hogy ezt a témát lezárták.
Milambernek még számos kérdése lett volna, de nyomban félretette őket, mert pillanatnyilag nem sok jelentőségük lett volna. Végül megkérdezte.
– Mi történt volna, ha azt az ajtót a kezemmel nyitom ki?
– Meghaltál volna – felelte érzéketlen egykedvűséggel Shimone.
Milamber nem csodálkozott, felt se háborodott. Egyszerűen tudomásul vette a tényt.
– Miért?
Shimone-t a kérdés kissé meglepte, s ezt nem is titkolta.
– Nem tudunk uralkodni a másik emberen, mindössze annyit tehetünk, hogy biztosítjuk, minden új varázsló legyen képes vállalni tetteiért a felelősséget. Te úgy ítélted meg, hogy a helyed többé nem a fehérruhások, a novíciusok között van, ha pedig nem ott a helyed, bizonyítanod kell, hogy képes vagy az ezzel a változással kapcsolatos feladatoknak megfelelni. A tehetségesek, de ostobák gyakran pusztulnak el ebben a fázisban.
Milamber eltöprengett, és egyetértett azzal, hogy egy ilyen próba helyénvaló.
– Meddig tart még a képzésem?
Shimone közömbösen legyintett.
– Ameddig szükséges. De te gyorsan fejlődsz, ezért azt hiszem, a te esetedben nem sokáig. Van benned bizonyos természetes adottság, és – ezt majd akkor érted meg, ha emlékezeted visszatér – van bizonyos előnyöd a többiekkel szemben, akik veled együtt kezdtek.
Milamber a pohara tartalmát vizsgálgatta. A híg, sörét folyadékban mintha egy szó villant volna fel, aztán, ahogy megpróbált koncentrálni, eltűnt. Nem tudott tovább foglalkozni vele, de rövid, egyszerű név volt.
Heteket töltött el Shimone és néhány másik férfi társaságában. Valamivel többet tudott korábbi életéről, de így is csak töredékeit annak, ami hiányzott. Valaha rabszolga volt, de felfedezték hogy erő rejlik benne. Emlékezett egy nőre: amikor rá gondolt, és tétován maga elé idézte képét, mintha szelíden maga felé vonzotta volna.
Gyorsan tanult. Minden leckét egy, de legfeljebb két nap alatt tanult meg. Gyorsan kielemzett minden problémát, amit eléje tártak, és amikor megbeszélte őket oktatóival, kérdései pontosak voltak, világosan átgondoltak, a helyzethez illők.
Egy napon ébredés után új, de még mindig egyszerű cellája előtt Shimone várt rá.
– Mostantól fogva nem szabad beszélned – mondta a feketeruhás varázsló –, amíg nem végeztél azzal a feladattal, amelyet kapsz.
Milamber egyetértően bólintott, és követte vezetőjét a folyosón. Az idősebb varázsló végigvezette egy sor hosszú alagúton az épületben valahová, ahol még eddig sose járt. Hosszú lépcsőn mentek felfelé, sok emeleten át, afölé a helyiség fölé, amelyből elindultak. Egyre feljebb kapaszkodtak, végül Shimone kinyitott egy ajtót, és Milamber egy magas torony lapos tetején találta magát. A tető közepén hegyes kőtorony emelkedett: az ég felé törő, faragott kőtű. A tű oldalába vésve keskeny lépcső kanyargott felfelé. Milamber a szemével követte a lépcsőt: a teteje eltűnt a felhők között. A látvány elbűvölte, mert úgy tűnt, ellentmond a fizika általa tanulmányozott számos törvényének. De ott emelkedett előtte, s mi több, kísérője jelezte, hogy fel kell mennie rajta.
Elindult felfelé. Az első forduló után megállapította, hogy Shimone eltűnt az ajtóban. Miután jelenléte nem kötötte már le, lenézett, és beitta szemével a körülötte elterülő látványt.
Mérhetetlenül nagy, csupa torony város legmagasabb tornyának tetején állt. Akármerre nézett, száz meg száz torony mint megannyi kőből faragott ujj meredt felfelé, hatalmas épületek, kifelé fordított vak szemű ablakokkal. Némely tornyok nyitva voltak az ég felé, mint az is, amelyen állt, másokat kővel fedtek be vagy rekesztő fény takarta el őket. De valamennyi között ez volt az egyetlen, amelynek csúcsán az a karcsú, hegyes tű meredt az égnek. Alatta, a tornyok százai között az égbolt hátterében hidak íveltek át, távolabb egyetlen épülettömb hihetetlen méretű körvonalait látta, és mindaz, amit köröskörül látott, az ő tornyához kapcsolódott: iszonyatos építmény volt, minden irányban mérföldekre terpeszkedett. Azt eddig is tudta, annak alapján, amit eddig bejárt belőle, hogy óriási épület, de ez sem csökkentette a megilletődött ámulatot, amit a látvány keltett benne.
Még távolabb, látóterének tétova peremén látszott, hogy az iszonyú építményt halványan zöldellő, keskeny fűsáv veszi körül. És minden oldalon víz, a tó, amelyet mintha már látott volna valamikor. A távolban ködös hegyek sejlettek, de ha csak nem erőltette a szemét, úgy érezte, mintha azonkívül, ami ott terül el alatta, semmi más nem létezne a világon.
Ahogy egyre feljebb hágott, körbe-körbe járta a tornyot, és minden körrel újabb részletek tárultak eléje a világból. A mindenség fölött egy magányos madár körözött, nem törődve az emberek dolgaival, széttárta bíborszínű szárnyait a légáramnak, de közben éles szemmel figyelte odalent a tavat. Ahogy valami árulkodó csillanást pillantott meg a vízen, összezárta szárnyait és lebukott, majd egy elképzelhetetlenül rövid pillanatra érintve a tó felszínét, karmaiban vergődő zsákmányával újból felröppent a magasba, győzelemittas kiáltással leírt egy kört, majd elsuhant nyugat felé.
Újabb forduló. Szelek játéka. Mindegyik szél távoli, idegen országokat sejtetett. Délről a szélroham forró dzsungeleket sugallt, ahol rabszolgák izzadtak, hogy termőföldet hódítsanak el a halálos ingoványoktól. Keletről egy szellő a Thuril konföderáció tucatnyi harcosának győzelmi énekét hozta feléje, miután egy határvillongás során ugyanannyi birodalmi katonát legyőztek. Mintegy ellenpontként egy családját sirató haldokló tsurani harcos távoli hangja hallatszott. Északról jég illata áradt és ezernyi thún lovas fagyott tundrát taposó patájának a hangja, amint délre igyekeztek, melegebb tájakra. Nyugatról egy nagyhatalmú nemesúr ifjú feleségét hallotta, aki egy halálra rémült s ugyanakkor felajzott házi testőrrel évődött, meg akarta vele csalni a férjét, aki egy tsurani kereskedővel üzleti ügyben délre utazott. A keletről áradó fűszerillat kereskedőkről árulkodott, akik a yankorai piactéren alkudoztak. Aztán megint dél: sószag a Vértenger felöl. Észak, és szélfútra jégmezők, amelyeken sose lépdelt emberi láb, de amelyeken emberek előtt ismeretlen bölcsességű lények sétáltak, jeleket keresve az égben, jeleket, amelyek sose tűnnek fel. Minden szellő hangokat, zenét hozott feléje, színeket és színárnyalatokat, ízeket, zamatokat. A világ építményének képe ott zúgott el mellette, és a mélyeket lélegezve ízlelte.
Megint egy forduló. A lépcső megremegett a világ szívének dobbanására. Fölfelé, a szigeten át, az épületen át, a tornyon át, a torony csúcsán át, saját testén át érezte a bolygó szívének erőteljes, örök lüktetését. Lenézett. Mély barlangokat látott, emeleteseket – a felsőbbekben rabszolgák dolgoztak és bányászták, ami kevés, ritka ércet találtak, meg szenet fűtéshez és követ építéshez. Alattuk más barlangok is voltak, némelyek természetesek, mások egy eltűnt város maradványai, amelyet belepett a korok múltán talajjá vastagodott por. Itt valaha minden képzeletet felülmúló lények éltek. Látnoki ereje még mélyebbre hatolt; forró és fényes tájakra, ahol atavisztikus erők csatáztak egymással. Folyékony szikla lángolva, izzón áradt szilárd sziklatestvére hátán, utat keresve lefelé, öntudatlan, elemi erők, az anyatermészet erői hatották át. Aztán még mélyebbre látott, a puszta energia világába, ahol az elemi erővonalak fonták be a világ szívét.
Újabb forduló. A hegyes torony csúcsán kis emelvényt talált. Fellépett rá. Körös-körül alacsony korlát, elképesztően ingatag tákolmány. A közepére lépett, legyűrte a szédülést, amely igyekezett egy sikollyal lerántani az emelvény széléről. Minden képességét, minden beidegződött gyakorlatát igénybe vette, hogy állva tudjon maradni, mert tudta – ha nem is mondta neki senki –, ha most hibázik, meghal.
Megtisztította elméjét a félelemtől, és körülnézett – megindította az előtte tátongó mérhetetlenség. Soha életében nem érezte magát ennyire magányosnak, ennyire távol mindentől. Ott állt, és semmi sem állt közte és a végzet között, akármilyen sors is lett a számára kijelölve.
Alatta a világ, fölötte az üres égbolt. A szél párát fújt felé. Sötét felhők rohantak feléje dél felől. A torony és rajra a kőből faragott csúcs megingott, kissé kilengett, és ő ösztönösen változtatott testhelyzetén, hogy ellensúlyozza a kilengést.
Villám hasított végig az égen, viharfelhők rohantak feléje, mennydörgés dübörgött a feje körül. A hang maga is elég volt, hagy kilendítse a kis emelvényről, és kénytelen volt mélyebben nyúlni erői belső forrásához, abba a némaságba, amelyet csak wal néven emlegetnek, s ott megtalálta az erőt, amellyel ellenállt a vihar támadásának.
A szél nekirontott, csapkodva szorította az emelvény szélére – megtántorodott, de talpon maradt. A fekete mélység integetett lentről, hívta, zuhanjon beléje, de akaraterejét összeszedve ismét félresöpörte a szédülést, és gondolatait az előtte álló feladatra összpontosította.
Agyában felharsant egy hang:
– Ez a próbatétel ideje. Ezen a tornyon meg kell állnod, és ha az akaratod meginog, lezuhansz róla...
Pillanat szünet, aztán újhal a hang:
– Nézd! Légy tanúja, és értsd meg, hogyan történt...
Sötétség áradt felfelé, és elborította.
Egy darabig lebeg, névtelenül és elveszetten. Fel-felvillanó öntudatának szikrái ismeretlenül úsznak egy fekete és üres tengeren. Aztán magányos hang törte meg a semmit. Egy zengő, hangtalan hang, érzékek nélkül támad az érzékekre. – Érzékek nélkül hogyan létezhet megismerés? – kérdezi az elméje. Az elméje! Én vagyok! – kiált fel. És filozófiák milliói kiáltanak fel csodálkozva. – Ha én vagyok, akkor mi a nemén? – kérdi csodálkozva ő.
Egy visszhang a válasz. – Te az vagy, ami vagy, és nem az, ami nem vagy...
– Elégtelen válasz – tűnődik el.
– Helyes – válaszolja a visszhang.
– Mi az a hang?- kérdi ő.
– Riasztás, ébresztő...
Lebeg. Körülötte milliárdnyi csillag úszik. Óriás halmazok suhannak el mellette, izzanak az energiától. Millió színben keringenek, óriás-vörösek és óriás-fehérek, a kisebbek narancssárgák, citromsárgák, az aprók vörösek, fehérek. A színtelen, haragos feketék beisszák a körülöttük viharzó fényeket, néhányan kifacsarják a tér és idő szerkezetét, és elterelik a tekintetet, amely megkísérli követni útjukat. Erővonalak nyúlnak át közöttük, foglalják valamennyit egyetlen hatalmas hálóba. A háló szálain minden irányban energia áramlik, lüktet az élettől, amely nem élet. A csillagok látják őt, ahogy elröppennek mellette. Tudatában vannak a jelenlétének, de nem vesznek tudomást róla. Túlságosan kicsi ahhoz, hogy törődjenek vele. Körülötte terjeszkedik a világmindenség.
A háló különböző pontjain energiaalakulatok pihennek vagy dolgoznak. Lát olyanokat, akikről tudja, istenek, mert ismerősek a számára, de vannak, akik kevesebbek náluk, vagy többek. De mindegyiknek van valami szerepe. Van köztük olyan, aki őt nézi, mert vonulása nem marad észrevétlen; vannak, amelyek meghaladják az ő méreteit – túl nagyok ahhoz, hogy megragadják létét, minek folytán kevesebbek nála. Ismét mások közelről is megnézik, öszszevetik erejét, képességeit az övékkel. Ő is tanulmányozza őket. És senki sem beszél.
Tovasuhan a csillagok és az erő szülte lények között, aztán felfigyel egy csillagra, egyre a sokaságban, s az szól hozzá, hívja őt. Erről a csillagról húsz erővonal vezet tovább, mindegyik mellett egy erőszülte lény. Nem tudja, miért, de érti, hogy ezek Kelewan ősi istenei. Mindegyik a hozzá legközelebb eső erővonalon dolgozik, szabályozza a tér és idő szerkezetét a közelében. Némelyek csatáznak egymás ellen, mások, nem véve tudomást a harcokról, dolgoznak tovább. És vannak, akik úgy látszik, mintha semmit se csinálnának.
Megközelíti őket. Egyetlen bolygó köröz a csillag körül, egy fehér felhőkbe burkolózó kék és zöld gömb. Kelewan.
Leereszkedik az erővonalon, egészen a bolygó felszínére. Egy világ tárul fel előtte, amelyet ember lába nem érintett. Egy sziklán áll, nagy, füves síkság terül el előtte, amelyet keskeny homoksáv választ el a tengertől. A levegő megremeg, a tenger képe a síkságon túl eltorzul. A táj is meginog, remeg, mint a nap hevétől felizzított levegő. Aztán, mintha egy óriás kéz széthasítaná a tér és idő szerkezetét, egy mind szélesebbre táruló Rés keletkezik, s ő átlát rajta. Túl a Résen a káosz víziója nyílik meg előtte a levegőben, az erők vad színjátéka, mintha ott, abban az univerzumban minden erővonal széthasadt volna. Energiatömegek emberi mértékkel le nem írható színorgiákban villódzó robbanását látja, amelynek az ereje elegendő lenne napokat megsemmisíteni. Az óriási Rés mélyéből arany fényhíd nyúlik le a síkság füvére. A hídon alakok mozognak, ezerszámra menekülnek a Résen túl tomboló őrületből a síkság békéjébe.
Sietnek leszállni a hídról, egyesek minden cókmókjukat a hátukon cipeli, mások állatokkal érkeznek, amelyek szekereket húznak, vagy értékesebb holmival megrakott szánokat. Mind előbbre igyekeznek jutni, elmenekülni valami mögöttük ólálkodó, megnevezhetetlen borzalom elől.
Figyeli őket, és bár sok minden idegen számára, sok ismerős dolgot is lát. sokan egyszerű rövid öltözéket viselnek, és tudja, hogy a tsurani faj őseit látja maga előtt. Az arcuk egyszerű, nem látszik rajtuk, hogy más fajtákkal keveredtek volna, erre majd az elkövetkezendő években kerül sor. Legtöbben világos bőrűek, barna vagy szőke hajúak. A lábuknál ugató kutyák, gyors, karcsú agarak szaladgálnak.
Mellettük metszett szemű, bronzbőrű büszke harcosok vonulnak, tudja, hogy ezek harcosok, de nem szervezett katonák, mert mindegyik más szabású és más színű ruhát visel. Mind lelép a hídról, egyesek sebesültek; valamenynyiük megkeményedett arcvonásai iszonyatot tükröznek. A vállukon pompás, acélból kovácsolt, gondosan megmunkált kardot viselnek, fejük búbja borotvált, körös-körül a hajukat kontyba kötik. Azoknak a büszke tekintetével nézik a világot, akik nem tudják biztosan, szerencsések-e, amiért túlélték a háborút. Elkeveredve közöttük mások, idegenek is vannak.
Alacsony termetű emberek hálókat cipelnek, jeléül annak, hogy halászok, bár, hogy miféle tengerről érkeznek, csak ők tudják. Mind fekete hajú, a bőrük fakó, a szemük szürkészöld. Férfiak, nők és gyerekek egyszerű prémnadrágot hordanak, a felsőtestük csupasz.
Utánuk magas, nemes tartású, fekete bőrű népség érkezik. A ruhájuk különös, lágy színekkel gazdagon mintázott. Sokuknak a homlokát drágakövek díszítik, karjukat arany karikák, s valamennyien siratják otthonukat, amelyet sose fognak viszontlátni.
Utánuk lovasok következnek, lehetetlen alakú, szárnyas kígyóhoz hasonló, tollas, madárfejű vadállatokon nyargalnak. Fejükön tarkára mázolt, díszes állat- vagy madármaszkot viselnek. Testüket nem fedi más, csak festék, mert forró tájakon volt a hazájuk. Csupaszságukat úgy viseli, mint egy köntöst, mert alakjuk szépséges, mintha mindegyiket szobrászművész faragta volna. Fegyvereik fekete üvegből készültek. A nők és a gyermekeke a férfiak mögött lovagolnak, és nem viselnek maszkot, így látható az arcuk, amelynek vonásait megkeményítette a kegyetlen világ, ahonnan menekülnek. A kígyólovasok keletnek fordítják hátasaikat, és elrepülnek. A nagy, repülő kígyók elpusztulnak majd a kelet hideg fennsíkjain, de örökre megmaradnak a büszke Thurilok legendáiban.
Ezrével érkeznek mások, mind lesétálnak az arany hídról, és rálépnek Kelewan földjére. Amikor a síkságra érnek, egyesek elvándorolnak a bolygó távoli részeire, de sokan ott maradnak, és figyelik, amint további ezrek érkeznek a hídon. Az idő múlik, éjszaka követi a nappalt, majd megint nappal következik, és a tömeg csak özönlik az őrült káosz viharából.
Velük érkezik húsz előalkotta lény, ők is a világmindenség mérhetetlen pusztulása elől menekülnek. A síkságon gyülekező tömeg nem látja őket, de Ő figyel. Tudja, hogy ezek lesznek majd Kelewan istenei, a húsz isten: tíz magasabb és tíz alacsonyabb rangú lény. Felrepülnek, hogy elvegyék az erővonalakat azoktól az ősi, gyenge lényektől, amelyek e körül a világ körül tanyáznak. Nincs harc. Az új istenek harc nélkül foglalják el helyüket, mert a régiek tudják, hogy új rend érkezett a világra.
Több napos figyelés után észreveszi, hogy az emberek áramlása csökken. Száz meg száz férfi és nő vonszol fekete kerekekre rögzített csillogó fémből készült hatalmas bárkákat. Ahogy elérik a síkságot, és a keskeny homoksávon túl meglátják a tengert, felkiáltanak, hajóikat a parthoz vonszolják, és vízre bocsátják. Ötven hajó bont vitorlát, és indul el a tengeren dél felé, a föld felé, amely Tsubar lesz, az elveszett nép hazája.
Az utolsó csoport több ezer különböző szabású, sokszínű ruhába öltözött férfiból áll. Tudja, hogy ezek különböző nemzetekből származó papok és mágusok. Megállnak, visszatartják a túlnan tomboló őrületet. Amíg figyeli őket, látja, hogy sokan elesnek, az életük úgy lobban el, mint a gyertya lángja. Egy előre megállapodott jelre sokan – de legfeljebb minden századik – megfordulnak, és lerohannak az aranyhídról. Valamennyinek a kezében könyvek, tekercsek, a tudás egyéb eszközei. Amikor a híd lábához érnek, megfordulnak, és figyelik az odafönt kibontakozó drámát.
Akik odafönt maradtak, nem néznek azokra, akik elmenekültek, hanem arra figyelnek, amit távol tartanak. Felkiáltanak, hatalmas varázslatot zengenek, amely iszonyatos erőt hordoz. A lent állók visszhangozzák a kiáltást, és aki csak hallja őket, megremeg a rémülettől. A híd lassan szertefoszlik, a talapzattól kezdve fölfelé. A Résen át iszonyat és gyűlölet árad, és a hídon állók egymás után roskadnak össze a gyűlölethullám alatt. Ahogy a híd és fölötte a Rés eltűnik, egyetlen iszonyú dühkitörés söpör végig mindenen, sokakat a földre taszít a síkságon, mintha valami szörnyű ütés érte volna őket.
Akik megmenekültek a Rés mögötti névtelen iszonyat elől, egy darabig némán állnak, aztán lassan szétoszlanak; csoportok vállnak ki a tömegből és távoznak el. Ő tudja, hogy az elkövetkező években ezek a rongyos menekültek meghódítják ezt a világot, mert ők azoknak a népeknek a csírái, amelyek ma benépesítik Kelewant.
Tudja, hogy a nemzetek születését látta, és menekülésüket az Ellenségtől, a névtelen iszonyattól, amely az emberi fajok ősi otthonát elpusztította, és szétszórta őket a világmindenségben.
És az idő köpönyege megint elborítja őt, és sötétségbe burkolja.
Aztán fény következik.
Az előbb még üres síkságon most hatalmas város áll. Fehér tornyai az égre merednek, népe szorgalmas, a város gazdag. Kereskedőkaravánok jönnek más országokból, és nagy hajók érkeznek a tengerentúlról. Évek múlnak sorra, háborút és éhínséget, békét és bőséget hoznak.
Egy nap egy hajó köt ki a kikötőben, vitorlái tépettek, legénysége halódik. Nagy csata dúlt, és ez a hajó egyike a keveseknek, amelyek túlélték. Azok a vízen túlról hamarosan utánuk jönnek majd, és ha nem érkezik segítség, a Síkság Városa elesik.
Futárokat küldenek északra, a nagy folyó menti városokba, mert ha a Fehér Város elesik, senki sem tudja megakadályozni a hódítókat, hogy északra is be ne törjenek. A futárok visszatérnek, hozzák a hírt: a többi városok hadai útban vannak. Ő figyeli, hogyan gyülekeznek, aztán hogyan ütköznek meg a tenger partján az ellenséggel. A betolakodókat visszaűzik, de nagy áron, mert a harc tizenkét napon át tombol. Százezer ember pusztul el, és az ég telítődik fekete füsttel; a finom pernye napokon át hullik a földre, mérföldeket borít el, és a fehér városból szürke város lesz. Attól fogva a tenger neve Vér, és a Nagy Öblöt Csatának hívják. De a csatából szövetség születik, és megvetik a nagy Birodalom, Tsuranuanni, a világot átfogó ország alapját.
Keleten az ég elsötétül, ahogy közeledik az éjszaka.
Mikor a nap felkel, egy varázsló mellett áll, aki végigdolgozta az éjszakát. Az illető megriad attól, amit számításai mutatnak, és varázslat segítségével egy másik helyen terem. A megfigyelő követi őt. Egy kis teremben számos mágus rémülettel hallgatja a hírt, amit az előbbi varázsló hoz. Küldöncöt menesztenek a Hadúrhoz, aki az uralkodó nevében kormányozza a Birodalmat. A Hadúr magához rendeli a varázslót. A megfigyelő oda is követi. A varázsló elmagyarázza, miről van szó.
A csillagok és az ősi írások hatalmas katasztrófa közeledtét jelzik. Egy csillag, amelyet azelőtt sohasem láttak, mozdulatlanul áll az égen, mégis egyre fényesebben világít. Pusztulást hoz a népekre. A Hadúr hitetlenkedik, de egyre több nemes figyel fel a varázsló szavaira. Mindig is szóltak legendák a mágusokról, akik megmentették a nemzetet az Ellenségtől, de kevesen tartották erre alkalmasnak őket. Ezek a mágusok most egy Gyülekezetnek nevezett valamit hoztak létre, csak ők tudják, miért. Ezért, figyelemmel a változó időkre, a Hadúr beleegyezik, hogy megvigyék a hírt a császárnak. Egy idő után a császár parancsot küld a Gyülekezetnek. Kívánsága: hozzanak bizonyítékot. A varázslók a fejüket csóválják, és visszatérnek szerény otthonukba.
Évtizedek múlnak el, és a varázslók nagy erőfeszítéssel igyekeznek a birodalom minden nemesét meggyőzni, aki hajlandó hallgatni rájuk. Elérkezik a nap, amikor közzéteszik a hírt, hogy a császár meghalt, és a fia uralkodik. A mágusok csatlakoznak azokhoz, akik elmehetnek a Szent Városba, az új uralkodó koronázására.
Az utcákon ezrek állnak sorfalat, míg a rabszolgák cipelik a birodalom nemeseit gyaloghintókon a tágas templomokba. Az új császár arany trónuson ül, amelyet száz izmos rabszolga hordoz. Megkoronázták, közben egy rabszolgát jelképesen megölnek a halál istene, Turakamu temploma mélyén, mintegy könyörgésül az istenekhez, hogy engedjék a régi uralkodó lelkét békében nyugodni az égben.
A tömeg éljenez, mert Sudkahanchozát, a harmincnégyszeres császárt mindenki szereti, és ez az utolsó alkalom, hogy láthatják, mert most visszavonul a Szent Palotába, ahol a lelke örökösen őrködik alattvalói felett, míg a Hadúr és a Nagytanács intézi a birodalom ügyeit. Az új császár szemlélődő életmódot fog folytatni, olvas, fest, a templomok nagy könyveit tanulmányozza, igyekszik lelkét megtisztítani a fáradságos életre.
Az uralkodó más, mint az édesapja volt, és mikor hallja a Gyülekezettől a rossz hírt, megparancsolja, hogy egy szigeten, egy óriási tó közepén, az Ambolina hegyek között építsenek egy nagy kastélyt.
Az idő...
...múlik.
Száz meg száz feketeruhás varázsló áll a tornyok tetején, a szigeten épült városban, amely még nem a jövő nagyszerű, egységes épülettömbje. Kétszáz év telt el, és most két nap világit az égen, az egyik meleg és sárgászöld, a másik kicsi, fehér és haragos. A megfigyelő látja, hogy ezek a férfiak varázsolnak, a leghatalmasabb varázslatot készítik elő, amelyet a nemzetek története valaha ismert. Még az idő kezdetén, az odakintről nyílt legendás híd, az sem volt ekkora teljesítmény, mert akkor csak világok között utaztak, míg most egy csillagot akartak elmozdítani. A megfigyelő érzi odalent száz meg száz másik mágus jelenlétét, akik erejüket hozzáadják a fent állók erejéhez. A varázslat már néhány év óta folyik, és minden lépést a legnagyobb óvatossággal hajtanak végre, ahogy az Idegen közeledik. Bár a varázslat mindennél hatalmasabb, ugyanakkor végtelenül kényes is, mert egyetlen hibás lépés, és meghiúsul az egész. Felnéz, és látja az Idegent, akinek az útvonala ennek a földnek pályája mentén lett megszabva. Nem fog lesújtani Kelewanra, de nem sok kétség fér hozzá, hogy ha melegét hozzáadja Kelewan amúgy is forró napjának hőjéhez, minden élet elpusztul a bolygón – Kelewan több mint egy évig keringene saját nagy napja és az Idegen között, állandó fényben. Valamennyi mágus egyetért abban, hogy csak nagyon kevesen maradhatnának életben, mély barlangokban, akik aztán egy kiégett bolygóra jöhetnének elő. Most kell cselekedniük, mielőtt késő lenne újrakezdeni, ha a varázslat nem sikerül.
És cselekszenek, valamennyien együtt igézik a nagy, titokzatos mű utolsó fejezetét. A világ mintha egy pillanatra, a varázslat utolsó szavára visszhangozva, mozdulatlanná válna. A visszhang egyre hangosabbá válik, egyre zengzetesebbé, mintha új dallamokkal gazdagodna, új felhangokkal, valami egyéni karsaktert öltene. Hamarosan olyan hangossá válik, hogy a toronyban állók majd megsüketülnek, és befogják a fülüket. Odalent a földönmaradtak néma csodálkozással néznek fel az égre, ahol vakító fényár támad, erők cikáznak, villámok hasítanak át az égen, a két csillag fénye elhomályosodik a pillanatnyi vakító színjáték mögött, amely azokat, akik belenéztek, egész életükre megvakítja. A megfigyelőt nem zavarja sem a hang, sem a fény, mintha valamely erő gondoskodott volna arról, hogy megóvja hatásuktól. Az égen hatalmas Rés támad, nagyon hasonló ahhoz, amelyen keresztül korszakokkal korábban az arany híd átnyúlt. Ő érzéketlenül figyel, legfeljebb valami szenvtelen csodálatot érez. A Rés egyre nő az égen, az idegen és Kelewan között, majd távolodni kezd a bolygótól a közeledő csillag felé.
De valami más történik. A Rés közepétől valami sokkal hevesebb erő tör ki, mint az arany híd idején, erők soha nem látott színjátéka. A káosz leheletével együtt megjelenik egy mindent elsöprő gyűlölethullám. Az Ellenség, a gonosz hatalom, amely a nemzeteket Kelewanra űzte, még mindig ott él, a másik világban, és nem feledkezett meg azokról, akik annyi évvel ezelőtt megmenekültek előle. Nem tud áthatolni a Résen, mert több időre van szüksége, hogy az univerzumok között mozoghasson, mint a Rés időtartama, de kinyúl, és elfordítja, eltávolítja az idegentől. A Rés egyre szélesedik, és a földön állók látják, hogy mindjárt beszippantja magába Kelewani, és visszaviszi a bolygót az Ellenség birodalmába.
A megfigyelő szenvtelenül nézi, mert – ellentétben a körülötte állókkal – ő tudja, hogy ez nem a világ vége. A Rés a bolygó filé száguld, amikor előrelép egy mágus.
Valahogy ismerős a megfigyelő számára. Másként, mint a körülötte állók. Barna köntöst visel, amelyet derekán sodrott kötélből font övvel fog össze, és kezében botot tart. A botot a feje fölé emeli, és kántál. A Rés alakja megváltozik. A leírhatatlan színek tintafeketévé válnak, amikor a Rés lecsap a bolygóra.
Egy pillanatra úgy látszik, mintha felrobbanna az ég, aztán körös-körül minden elfeketedik. Amikor a sötétség eloszlik, a nap – Kelewan napja – éppen lenyugszik a láthatáron. A varázslók, akik életben maradtak, és nem őrültek meg, iszonyattal tekintenek fel: felettük az ég üres. Nincsenek rajta csillagok.
Feketeség...
…hirdeti ismét az, idő múlását. A Gyülekezet csarnokában áll. Időnként mágusok jelennek meg, akik a padlón látható pentagramokat használják közlekedésük fókuszpontjául. Mindegyik úgy tartja fejben a pentagramja mintáját, mint a címét, és akarata erejével változtatja a helyét. Azon dolgoznak, mit kell tenni annak érdekében, hogy Kelewan visszatérjen a saját csillagrendszerébe. Hírnök érkezik a császártól. Könyörög a gyülekezetnek, hogy oldják meg a problémát, és megígéri, hogy minden segítséget megad, amit kérnek tőle.
A megfigyelő generációkat lép át, és ismét a tornyokon látja a mágusokat. A világra törő Idegen helyett most a csillagtalan eget nézik. Újabb varázslatba kezdenek – évekig tartott, míg kidolgozták. Amikor befejezik, a földet iszonyú erők rázzák meg. Az ég hirtelen felizzik a csillagoktól, és Kelewan ismét régi helyére kerül a mindenségben.
A császár parancsot küld, hogy az egész Gyülekezet menjen a Szent Városba. Azok egyesével-kettesével használják pentagramjaikat, amelyek segítségével áthelyezik magukat Kentosaniba. A megfigyelő követi őket. Ott a Gyülekezet tagjait elvezetik az uralkodó palotájának egy belső termébe, ami hallatlan dolog a birodalom történetében.
A hétezer mágus közül, akik egy évszázaddal ezelőtt összegyűltek, hogy eltérítsék az Idegent, csak kétszáz maradt életben. Még most is, amikor ez a szám valamit emelkedett, azoknak, akik akkor a toronyban álltak az Idegen ellen, alig egyhuszada tehetett eleget az uralkodó hívásának. A varázslók előrelépnek, és megállnak Tukamaco előtt, aki negyvenszeres császár, Sudkahanchoza és a Mennyei Fény leszármazottja. Az uralkodó megkérdi, vajon a Gyülekezet elfogadja-e azt a feladatot, hogy örökkön őrködik a birodalom jóléte fölött, és megvédi az idők végezetéig. A mágusok tanácskoznak, majd elfogadják. Ekkor a császár leszáll a trónjáról, és leborul a varázslók előtt, amit soha azelőtt nem tett meg senki. Aztán még térdein maradva sarkára ül előttük, széttárja karjait, és kijelenti, hogy attól a naptól kezdve a mágusok Nagy Emberek, mentesek minden kötelezettségtől, kivéve azt, amit most elvállaltak. Kívül esnek minden törvényen, és senki sem parancsol nekik, még a Hadúr sem, aki most félreáll, és a homlokát ráncolja. Bármit kívánnak, az övék, ha kérik, mert a szavuk törvény.
A sötétség...
...és az idő múlik.
A megfigyelő a Hadúr széke előtt áll. Varázslók küldöttsége jelenik meg előtte. Bizonyítékot tárnak léje, hogy igaz, amit állítottak. Egy – az Ellenség befolyásától független – ellenőrizhető Rés nyílt, és egy másik világot találtak. Az alkalmatlan az életre, de aztán találtak egy másikat is: gazdag, érett világot. Mutatnak egy életre elég kincset ércekben, mind ott találták szétszórva. A megfigyelő a törött mellvért, a rozsdás kard és egy maroknyi görbe szög láttán mosolyog a Hadúr mohóságán. További bizonyítékul, hogy ez egy idegen világ, megmutatnak neki egy különös, gyönyörű virágot. A Hadúr megszagolja és tetszik neki, kellemes az illata. Ő bólint, mert tudja, ismeri a midkemiai rózsák illatát.
Aztán ismét elborítja a múló idő fekete szárnya.
Ismét ott áll az emelvényen. Körülnéz és látja, hogy a vihar teljes erejével tombol körülötte, és csak tudatalattijának erejével volt képes megállni az emelvényen, míg elméjét betöltötte Kelewan történetének tanulmányozása. Most megérti, mi volt a próbatétel, mert érzi, hogy kimerült, annyi energiát kellett kifejtenie a próba során. Miközben megkapta a végső utasításokat az ebben a társadalomban elfoglalt pozícióját illetően, próbára tette a természet nyers dühe.
Mégegyszer utoljára körülnéz, s valahogy megnyugtatja a vihar által felkavart tó és a tornyok redőnyös ablakainak komor látványa. Igyekszik rögzíteni magában ezt a képet, mintegy biztosítandó, hogy örökké emlékezni fog arra a pillanatra, amikor ráébredt arra, hogy ő most egyike a Nagy Embereknek, mert érzelmei és emlékezete előtt már nincsen semmi gát. Ujjongva élvezte erejét: nem Pug többé, a várbeli szolgagyerek, hanem hatalmas mágus, aki meghaladja egykori mestere, Kulgan minden várakozását. És soha, sem Midkemia, sem Kelewan nem lesz ugyanaz számára, mint ami volt.
Akarata erejével szelíden lebegve a dühöngő szélben, leszáll a tetőről. Az ajtó kinyílik előtte, mintegy várva érkezését. Belép. Az ajtó becsukódik, és odabent Shimone vár rá, mosolygós arccal. Ahogy végigmegy a Gyülekezet épületvárosának hosszú folyosóin, az ég megdördül odakint, mintha mennydörgésével az ő érkezését jelezné.
Hochopepa gyékényszőnyegén ülve várta vendége érkezését. A nehéztestű, kopasz varázsló kíváncsian készült rá, hogy felmérje a Gyülekezet legújabb tagjának egyéniségét, aki előző nap jutott fekete köntös birtokosainak státuszába.
Csengettyű csendült, jelezve a vendég érkezését. Hochopepa felállt, végigment gazdagon bútorozott szobáján, és félrehúzta a tolóajtót.
– Üdvözöllek, Milamber. Örülök, hogy el tudtad fogadni a meghívásomat.
– Megtisztelsz vele – felelte kurtán Milamber, belépett a szobába és körülnézett. Valamennyi lakosztály közül, amelyet eddig a Gyülekezet épületében látott, ez volt messze a legfényűzőbb. A falakat drága kelmék borították, amelyeket a legfinomabb hímzések tettek még érdekesebbé, és különböző polcokon számos értékes fémtárgy állt.
Milamber vendéglátóját is alaposan szemügyre vette. A nehéztestű varázsló odavezette egy alacsony asztalhoz, amely előtt párnák tornyosultak, és két csészébe chochát töltött. Párnás kezei fegyelmezett könnyedséggel, céltudatosan mozogtak. Szeme sötéten, majdnem feketén csillogott vastag szemöldöke alatt, ami különös jellegen kölcsönzött amúgy megtévesztően nyájas arcának. Ő volt a legtömzsibb varázsló, akivel Milamber eddig találkozott, mert a fekete köntöst viselők többnyire inkább sovány, aszkéta megjelenésűek voltak, talán annak igazolására, hogy az olyan ember, akit a test örömei foglalnak le, nem alkalmas arra, hogy mély gondolatokkal foglalkozzék.
Hörpintettek a chochából. Hochopepa kezdte a társalgást.
– Te bizonyos fokig problémát jelentesz számomra, Milamber.
Mivel a másik nem válaszolt, folytatta.
– Nem felelsz. – Milamber egyetértően bólintott. – Talán az előéleted az oka, hogy óvatosabb vagy, mint ahogy itt megszoktuk.
– Rabszolgából lett varázsló. Elgondolkodtató dolog – jegyezte meg Milamber.
Hochopepa legyintett.
– Ritkaság ugyan, hogy egy rabszolga felvegye a fekete köntöst, de előfordult már. Néha csak felnőtt korban ismerik fel az erőt. De most nem erről akarok beszélgetni veled. Különleges helyzeted miatt bizonyos fokig probléma vagy számomra, nevezetesen amiatt, hogy barbár vagy... bocsáss meg: barbár voltál.
Milamber ismét elmosolyodott. Mikor a Próbák Tornyát elhagyta, visszatért élete valamennyi emléke, noha az oktatásával kapcsolatban bizonyos dolgok csak vázlatosan maradtak meg benne. Megértette a módszereket, amelyekkel a mágikus tudás birtokosává tették. Kiválasztották, egyet a százezerből, a Nagy Embere. A birodalom kétszázmillió lakosából egy volt a kétezer feketeruhás varázsló közül. Rabszolgasága alatt beléidegződött óvatossága – amint arra Hochopepa is rámutatott – társult veleszületett intelligenciájával, és hallgatásra késztette. Hochopepának valami célja volt ezzel a beszélgetéssel, és Milamber készségesen várt, míg meghallja, mi az, nem számított, milyen nyakatekert úton jut el odáig a kövér varázsló.
– A te helyzeted több okból is különleges. A legkézenfekvőbb ezek közöl az okok közül az, hogy te vagy az első feketeruhás, aki nem erről a világról való. A második, hogy egy Keskeny Ösvényhez tartozó varázsló inasa voltál.
Milamber felhúzta szemöldökét.
– Kulgan? Te tudsz a neveltetésemről?
Hochopepa szívből, a torka mélyéből felnevetett, ami némileg csökkentette Milamber feszült éberségét. Ettől fogva kevésbé bizalmatlanul szemlélte a másikat.
– Ház persze. Az előéletednek nem volt egyetlen részlete sem, amelyet ne vizsgáltunk volna meg alaposan, mert általad rengeteg információhoz jutottunk a te világodról. – Hochopepa figyelmesen nézte vendégét. – A Hadúr dönthet úgy, hogy megrohan egy világot, amelyről nem tudunk sokat – hozzá kell tennem, varázsló tanácsosainak javaslata ellenére. De mi a Gyülekezetből szívesen tanulmányozzuk ellenfeleinket. Nagyon megnyugtatott, amikor megtudtuk, hogy a ti világotokban a mágiát a papok és a Keskeny ösvény követői űzik.
– Megint alsóbb szintű mágiáról beszélsz. Mit értesz ez alatt?
Hochopepa meglepetten nézett rá.
– Én azt hittem, tudod. A Keskeny Ösvényt az járja, aki akaraterejével képes ugyan bizonyos erőket működésbe hozni, de egészen más szintű erőket, mint mi feketeruhások.
– Akkor tudsz korábbi balsikereimről is?
Hochopepa felnevetett.
– Igen. Ha kevésbé lettél volna alkalmas a Széles Ösvényre, esetleg megtanultad volna Kulgan módszereit. Így azonban túl erősen élt benned a képesség, semhogy a Keskeny Ösvény mágusaként érvényesülhessél. A Keskeny Ösvény inkább egyszerű adottság dolga, mint tudomány. A Széles Ösvény a tudósok útja.
Milamber bólintott. Valahányszor Hochopepa valamilyen fogalmat megmagyarázott, úgy érezte, mintha egész életében tisztában lett volna vele. Ezt szóvá is tette.
– Ezt viszonylag könnyű megérteni. A tanulmányaid során számos tényre és fogalomra megtanítottak. A mágia alapfogalmait korán megtanultad, a birodalommal szembeni felelősségedre később oktattak. Annak az eljárásnak, amellyel képességeidet felszínre hozták, fontos eleme volt, hogy valamennyi ténynek birtokában legyél, amelyre szükséged lehet. Van azonban olyasmi, amire megtanítottak ugyan, de úgy elleplezték, hogy csak akkor váljék előtted nyilvánvalóvá, amikor a konkrét kérdés felmerül. Időről időre kéretlenül támadnak benned gondolatok. Ahogy megformálsz egy kérdést, a válasz máris megjelenik a fejedben. És néha a válasz úgy érkezik, mintha olvasnád, vagy hallanád, mint valami, amit régóra tudsz. Ez azt a célt szolgálja, hogy össze ne roppanj sok év tanulmányainak súlya alatt, amikor a tudás egyik pillanatról a másikra rád nehezedik.
– De megint csak, szeretném hallani, mi a problémád – szólt közbe Milamber.
Hochopepa megigazította köntösét, lesimította rajta a ráncokat.
– Viseld el még egy percig rövid kitérőmet. Mindennek jelentőssége van azzal kapcsolatban, amiért idekérettelek.
Milamber intett, hogy hallgatja.
– Nem sokat tudunk a népünkről a Menekülés előtti időből. Azt tudjuk, hogy a nemzetek különböző világokból jöttek. Vannak feltevések, amelyek szerint sokan különböző más világokba menekültek az Ellenség elől, kőztük talán a te korábbi otthonodba is. Akad néhány halvány érv, amely ezt az elméletet alátámasztja, de mindez csak feltételezés. – Milamber a shah játékra gondolt, amit Shinzawai urával játszott, és eltöprengett, vajon van-e ebben valami?
– Menekültként érkeztünk. Sok millióból csak néhány ezer érte meg, hogy itt gyökeret verhessen. Amikor rátaláltunk erre a világra, öreg volt és kiélt. Valaha virágzó civilizációk éltek itt, de nem maradt belőlük más, mint elkopott kövek ott, ahol valaha városok álltak. Hogy kik voltak ezek a lények, senki sem tudja. Ebben a világban kevés az érc, és ami fémtárgyat a Meneküléskor magunkkal hoztunk, az évek során elpusztult. Állataink, mint a ti lovaitok és szarvasmarháitok, mind kihaltak, kivéve a kutyákat. Alkalmazkodnunk kellett új világunkhoz és egymáshoz.
– Sok háborút vívtunk a Menekülés időszaka és az idegen érkezése között. Az Ezer Hajó csatájáig nem sokkal volt több ez a világ, mint városállamok csoportja. Akkor valamennyi faj közül a legszerényebb, a tsurani, erőre kapott, legyőzött minden más törzset, és ennek a világnak legnagyobb részét egyetlen birodalomban egyesítette.
– Mi, a Gyülekezet tagjai, támogatjuk a birodalmat, mert ez az egyetlen és legerősebb hatalmi tényező. Nem azért, mert nemes és becsületes, vagy mert szép és igaz, hanem, mert ezzel a renddel a háta mögött az emberiség háborúktól védve élhet és dolgozhat otthonában éhínség, ragályok és a régi idők egyéb katasztrófái nélkül. És ezzel a renddel a hátunk mögött mi, a Gyülekezet tagjai, zavartalanul dolgozhatunk.
– Az a kísérlet tette először nyilvánvalóvá, hogy minden szükséges eszközt igénybevéve, tökéletesen zavartalanul kell dolgoznunk – meg az uralkodótól is függetlenül –, amellyel sikerült elűznünk az Idegent. Amikor először tudomást szereztünk az Idegenről, értékes időt vesztettünk, mert az uralkodó közreműködésének hiánya miatt nem teltettük meg időben a szükséges lépéseket. Ha azonnal megkaptuk volna a szükséges támogatást, talán még az Ellenséggel is elbánhattuk volna, amikor azon dolgozott, hogy eltorzítsa a Rést. Ezért fogadtuk el a megbízást, hogy tökéletes szabadságunkért cserébe megvédjük és szolgáljuk a birodalmat.
– Ez, ahogy most elmondod, mind világos – mondta Milamber. – De még mindig arra várok, mikor hallom meg, mi a velem kapcsolatos problémád.
Hochopepa felsóhajtott.
– Jó időben, barátom. Befejezésül még egy utolsó megjegyzés. Ha azt akarod, hogy legalább néhány hétig életben maradj, meg kell értened, miért dolgozik a Gyülekezet úgy, ahogy dolgozik.
Milamber meglepetten kapta fel a fejét.
– Életben maradjak?
– Igen, Milamber, hogy életben maradj, mert sokan vannak, akik már a kiképzésed alatt szívesen láttak volna a tó fenekén.
– Miért?
– Mi azon munkálkodunk, hogy helyreállítsuk a Magasabb Tudást. Amikor az Ellenség elől menekültünk, az ellene harcoló mágusok közül ezerből egy, ha életben maradt. És ezek is nagyobbrészt alsóbbrendű varázslók vagy tanulók voltak. Ezek aztán kis csoportokba verődtek, hogy megőrizzék a tudást, amit a régi világunkból magukkal hoztak. Eleinte földijeikkel társultak, de később egyre szélesebb körű társulások keletkeztek, ahogy a kívánság fokozódon, hogy visszaszerezzenek minden elveszett tudást. Századok múltak el, és megalakult a Gyülekezet: a világ minden részéről összegyűltek a mágusok, ahogy ma már mindenki, aki a Széles Ösvényen jár; tagja a Gyülekezetnek. Azok közül is, akik a Keskeny Ösvény mesterei, a legtöbben itt szolgálnak, de nekik más szintű szabadság és tisztelet jár. Ők inkább alkalmasak varázseszközök készítésére, és jobban ismerik a természet erőit, mint mi, feketeruhások. Bár ők nem állnak a törvény fölött, a Gyülekezet védi őket minden külső erő beavatkozása ellen. Minden varázsló a Gyülekezet felügyelete alá tartozik.
– Így, tehát szabadságot nyertünk, hogy azt tegyük, amit helyesnek látunk, mindaddig, amíg a birodalom érdekében cselekszünk – szögezte le Milamber.
Hochopepa bólintott.
– Nem számít, mit teszünk; még ha két mágus valamivel kapcsolatban más véleményen van is, nem számít, addig, amíg mindkelten úgy gondolják, hogy a legmegfelelőbben szolgálják a birodalmat.
– Az én némileg „barbár” szememmel nézve ez furcsa törvény.
– Nem törvény, hanem szokás. Ebben a világban, barbár barátom, a szokás és a hagyomány esetenként sokkal erősebb kényszerítő erő, mint a törvény. A törvények változnak, de a hagyomány marad.
– Azt hiszem, értem már, mi a problémád, civilizált barátom. Nem vagy benne biztos, hogy én, mivel más világból való vagyok, a birodalom érdekében fogok cselekedni.
Hochopepa helyeslően bólintott.
– Ha biztosak lennénk abban, hogy képes vagy a Birodalom ellen cselekedni, megöltek volna. Így azonban nem vagyunk benne biztosak, de hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy valószínűleg képes lennél rá.
Milamber most először kételkedett benne, hogy jól hall.
– Én eddig abban hittem, hogy megvannak az eszközeitek, amelyekkel biztosítjátok, hogy akit kiképeztek, legfőbb kötelességének tartsa, hogy hű legyen a birodalomhoz.
– Normális körülmények között ez így is van. A te esetedben azonban egy tökéletesen új problémával találtuk magunkat szembe. Amennyire képesek vagyunk megítélni, te azonosítottad magad a varázslók testvériségének alapvető céljaival, ami a birodalom rendjét illeti. Általában ebben biztosak is vagyunk. Egyszerűen olvassuk a jelölt gondolatait. Nálad azonban ezt nem tudtuk megtenni. Igazságszerekre, hosszas kihallgatásokra kellett hagyatkoznunk, és rutingyakorlatokra, amelyeknek célja, hogy minden kettősséget felszínre hozzon.
– Miért?
– Semmi érthető okot nem találtunk. A gondolatok elrejtésével kapcsolatos varázslatot nem ismerünk. Nem is erről volt szó. Úgy látszott, mintha az elméd rendelkezne egy olyan tulajdonsággal, amellyel eddig még nem találkoztunk. Talán valami számunkra ismeretlen, természetes adottságról van szó, amely a te világodban mindennapos, vagy valamiféle gyakorlattól, amelyre a Keskeny Ösvényt járó mestered oktatott, s ez óvott meg a mi gondolatolvasó képességeinkkel szemben.
– Akárhogyan is, ez némi zavart keltett köreinkben. Képzésed során többször felmerült a kérdés, folytassuk-e, és megölésedre mindig azt hozták fel indokul, hogy nem tudjuk a gondolataidat olvasni. De minden alkalommal többségben voltak azok, akik az életben maradásod mellett szavaztak. Mindent egybevetve, te kincset jelentesz a számunkra, és ráadásul értékes, új darabot, természetesen.
– Természetesen – ismételte szárazon Milamber.
– Tegnap életben maradásod kérdése kritikus fázisba jutok. Amikor elérkezett az idő, hogy véglegesen befogadjanak a Gyülekezetbe, a kérdést szavazásra bocsátották, és az eredmény szavazategyenlőség volt. Egyvalaki tartózkodott a szavazástól, én. Addig, amíg én nem csatlakozom valamelyik oldalhoz, életben maradásod kérdése eldöntetlen marad. Addig jogod van úgy működni, mint a Gyülekezet teljes jogú tagja, amíg én nem adom le a szavazatomat, amellyel jóváhagyom vagy ellenzem a beválasztásodat. Hagyományaink szerint a szavazatát senki nem változtathatja meg, kivéve azt, aki tartózkodott. Mint ahogy senki sem adhatja le utólag a szavazatát, aki nem volt jelen a szavazáskor. Én vagyok az egyetlen, aki a szavazás eredményét eldönthetem. Így aztán nem számít, mennyi késedelemmel, de végül az én szavazatom dönt.
Milamber hosszasan, mereven nézte a másik varázslót.
– Értem.
Hochopepa lassan bólogatott a fejével.
– Nem vagyok biztos benne, hogy érted. Hogy a kérdést még egyszerűbb formában tegyem fel: mit csináljak veled? Akaratomon kivül úgy találom, hogy a kezemben van az életed. Nekem kell eldöntenem, megöljenek-e vagy sem. Ezért akartam beszélni veled, biztos akartam lenni, nem tévedek-e az ítéletemben.
Milamber most váratlanul hátravetette fejét, és hosszan, harsányan felnevetett. A végén már könnyezett a kacagástól. Amikor lecsillapodott, Hochopepa megjegyezte.
– Nem értem, mi a humoros ebben?
Milamber bocsánatkérő gesztussal emelte fel a kezét.
– Nem volt szándékomban megbántani téged, civilizált barátom. De nyilván te is látod helyzetem fonákságát. Rabszolga voltam, az életem mások szeszélyeinek volt kiszolgáltatva, és minden képzettségem mellett, minden rangbéli emelkedésem mellett rá kell jönnöm, hogy semmi sem változott. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán barátságos mosollyal tette hozzá. – És mégis, szívesebben látom az életemet a te kezedben, mint korábbi felügyelőim kezében. Ezt találtam annyira mulatságosnak.
Hochopepa először meglepődött a válaszon, aztán ő is elnevette magát.
– Sok testvérem nem nagyon törődik az ősi tanokkal, de ha te ismered a régi filozófusainkat, megérted, mire gondolok. Úgy látom, olyan ember vagy, aki megtalálta magában a walját. Azt hiszem, jól megértjük majd egymást, barbár barátom. Legalábbis a dolgok jól indultak.
Milamber tanulmányozta egy darabig a másik férfit. Anélkül, hogy tudta volna, miért, úgy érezte, hogy talált egy szövetségest, sőt, talán barátot.
– Én is azt hiszem. És úgy gondolom, te is megtaláltad a walodat.
Hochopepa szerénységet mímelve válaszolta.
– Én csak egy egyszerű ember vagyok, túlságosan is örömömet lelem testi élvezetekben, semhogy elérhettem volna a tökéletes koncentrálásnak ezt a sokát. – Felsóhajtott, előrehajolt, és minden szót hangsúlyozva folytatta. – Figyelj rám jól. Milamber. Mindazon okoknál fogva, amelyet elsoroltam, legalább annyira vagy félelmetes fegyver, mint az ismeretek lehetséges kútfője. Sok testvérünk nem sokkal több, mint babonás paraszt, aki bizalmatlan mindennel szemben, amit nem ismer. A mai naptól fogva egyetlen feladatnak kell szentelned magad. Maradj békében elrejtve a walod mögött, és válj tsuranivá. Minden külsőséget illetően tsuranibbnak kell lenned, mint bárki másnak a Gyülekezetben. Megértettél?
– Értelek – mondta Milamber.
Hochopepa újabb csésze forró chochát töltött mindkettőjüknek.
– Különösen vigyázz a hadúr kegyenceire. Az uruk szenved amiatt, ahogy az egykori világod elleni háború folyik, és gyanakvó a Gyülekezettel szemben. Most, miután két testvérünk meghalt a legutóbbi nagy offenzíva során, egyre kevesebben hajlandóak további támogatást nyújtani ehhez a vállalkotáshoz. Az a néhány varázsló, aki a Hadúr mellett maradt, most szörnyen túlterhelt, és az a hír járja, hogy – hacsak csodát nem művelnek – nem lesznek képesek újabb területeket meghódítani a volt világodból. Egy egységes Nagytanácsra lenne szükség – amire akkor számíthatunk, ha a thún rablók szántani fognak, vagy verseket írnak; vagyis sohanapján –, vagy ha a Hadúr talál még néhány feketeruhást, aki hajlandó azt tenni, amit kíván. Ez utóbbi valószínűleg egy nappal az előbbi után következik be. Tehát a Hadúr politikailag meglehetősen rossz helyzetben van. Azok a hadurak pedig, akik kudarcot vallanak a csatatéren, könnyen kegyvesztetté válnak. – Mosolyogva tette hozzá. – Természetesen mi, a gyülekezet tagjai, magasan a politika felett állunk. – Aztán komolyabban folytatta: – Egy dologgal azonban számolnod kell. A Hadúr potenciális fenyegetést láthat benned: akár azért, mert befolyásolhatsz másokat, hogy ne támogassák a terveit, akár azért, mert nyíltan szembehelyezkedhetsz vele egykori hazád iránt érzett mélyen benned gyökeredző vonzódásod miatt. Közvetlenül ugyan nem árthat neked, de szembekerülhetsz a kegyenceivel. Még mindig vannak, akik vakon követik.
– „A hatalom útja kanyargós” – idézte Milamber.
Hochopepa arcán elégedett mosollyal bólintott. A szeme mintha egy pillanatra felcsillant volna.
– Ez már tsurani volt. Gyorsan tanulsz.
Milamber az elkövetkező hetekben beleszokott új helyzetébe. Vállalta a méltóságával járó új feladatokat. Meg is jegyezték – nem egyszer gyanakodva –, hogy nem sokan voltak, akik a fekete ruha felöltése után ilyen rövid idővel ekkorra hatalommal bírtak volna, mint ő.
Hamarosan rájött, hagy bár sok dolog megváltozott az életében, sok minden maradt változatlanul. Néhány gyakorlat segítségével felderítette, hogy maradtak még fel nem tárt erőforrásai, amelyeket csak a kellő feszültség állapotában tud felidézni. Igyekezett megtanulni, hogyan vonja az irányítása alá az erőnek ezt a féktelen gyarapodását, de nem sok sikerrel járt. Arra is rájött, hogy képes lerázni magáról azokat a szellemi korlátokat, amelyekkel a képzés során körülbástyázták. Úgy döntött, hogy ezt senkinek sem árulja el: még Hochopepának sem. Azzal, hogy a szellemi korlátok ügyét rendezte magában, visszatért bele a mindent elsöprő vágy, hogy megint együtt lehessen Katalával.
De megfékezte vágyát, hogy nyomban elmenjen hozzá, és a felszabadítását kérje Shinzawai urától, ami most, hogy Nagy Ember lett belőle, bőven a hatalmában állt. Mégis tétovázott, mert tartott a többi mágus reakciójától, és attól, hogy a leány érzelmei megváltoztak az eltelt idő alatt. Ezért inkább a tanulmányaiba mélyedt.
A Gyülekezetben eltöltött idő alatt feltárult előtte valódi énje – amint azt előre megmondták neki. Ez volt a magyarázata, hogy miért jutott addig soha nem tapasztalt mértékben a Széles Ösvény tudásának birtokába. Két világ embere volt: két olyan világé, amelyet a Rés kapcsolt össze, és ameddig ezek a világok kapcsolatban maradnak egymással, ő mindkét világból meríti erejét – kétszeresét annak az erőnek, amely a többi feketeruhás rendelkezésére áll. Ez a felismerés tárta fel előtte az igazi nevét, azt, amelyet nem volt szabad senki előtt kimondania, különben az illető hatalmat nyer fölötte. Az ősi tsurani nyelven, amelyet a Menekülés óta nem használtak, azt jelentette: „aki két világ között áll”.
23.
A tenger felől támadt szellő simogatta végig a várfalakat.
Arutha lenézett Crydee városára és a városon túli tengerre. Barna haját összeborzolta a szél, bolyhos felhők kergették egymást az égen, nyomukban a tájon fény- és árnyékfoltok suhantak át. Arutha a távoli látóhatárt kémlelte. Magába itta a tarajos hullámoktól fehérkő Végtelen-tenger látványát. A szél odasodorta a munkások lármáját, akik egy újabb épületet hoztak rendbe a városban.
Újból beköszöntött az ősz, Crydee-ban, a nyolcadik ősz a háború kezdete óta. Arutha örült, hogy újabb tavasz és nyár telt el komolyabb tsurani offenzíva nélkül, ennek ellenére úgy érezte, nincs sok oka a derűlátásra. Nem volt már gyermek, akinek idegen a parancsolás, tapasztalt katona lett belőle, huszonhét évesen több csatát látott, és több döntést hozott, mint amennyiről a Királyságban a legtöbb férfi hallott életében. És meg volt győződve arról, hogy a tsuranik lassan, fokozatosan megnyerik a háborút.
Hagyta, hogy a gondolatai elkószáljanak, aztán kihúzta magát, és leráztat magáról a borongós hangulatot. Ha nem is volt már álmodozó ifjú, időnként hajlamos volt elengedni magát, és elmerengeni. Legokosabb, gondolta, ha elfoglalja magát valamivel, és nem lopja ilyen fölösleges dolgokkal a napot.
– Rövid az ősz.
Arutha felnézett. Roland állt a balján. A fiatal nemes úgy közelített a gondolataiba mélyedt herceghez, hogy az észre sem vette. Arutha ingerülten nézett fel, de uralkodott magán.
– És rövid tél követi, Roland. És tavasszal...
– Mi hír Íjászról?
Arutha ökölbe szorította kesztyűs kezével lassan rácsapott a várfalra. A kimért mozdulat világosan elárulta kétségbeesését.
– Százszor is megbántam már, hogy elküldtem, de muszáj volt. Hármuk közül Garret az egyetlen, aki legalább egy kicsit óvatos. Az a Charles egy őrült tsurani, akinek csak a becsület fontos. Íjász pedig...
– Íjász – fejezte be a mondatot Roland.
Még sose találkoztam olyan emberrel, aki ennyire keveset árult el önmagáról. Azt hiszem, ha olyan hosszú életem lenne, mint egy tündének, akkor sem érteném meg, miért olyan, amilyen.
– Gondolod, hogy biztonságban vannak? – kérdezte Roland, és nekidőlt a hideg falnak.
Arutha megint a tengert nézte.
– Ha van ember Crydee-ban, aki eljut a hegygerincen át a völgybe, amelyet tsuranik tartanak, és vissza is tud jönni, az Martin. És mégis aggódom.
Rolandot meglepte ez az őszinteség. Arutha, csakúgy, mint Martin, nem az az ember volt, aki kimutatta érzelmeit. Megérezte a herceg mélységes zavarát, és témát változtatott.
– Üzenetet kaptam apámtól, Arutha.
– Hallottam, hogy a tulani postában személyes üzenet is volt.
– Akkor azt is tudod, hogy apám hazahív.
– Igen. Sajnálom, hogy eltörte a lábát.
– Apám sose volt jó lovas. Már másodszor esik le a lóról, és töri el valamijét. Legutóbb, amikor még gyerek voltam, a karját törte el.
– Régen nem voltál otthon.
Roland vállat vont.
– Miután háború van, nem érzem nagy szükségét, hogy visszamenjek. A harcok nagy része errefelé zajlott, és – tette hozzá mosolyogva – más okaim is voltak, amiért maradtam.
Arutha is elmosolyodott.
– Megmondtad Carline-nak?
Roland arcáról lehervadt a mosoly.
– Még nem. Gondoltam, várok, míg nem gondoskodtam arról, hogy legyen hajóm dél felé... Miután a Testvériség elhagyta a Zöld Szívet, szárazföldön délre eljutni majdnem lehetetlen, mert a tsuranik elvágták az utat Carse és Tulan felé.
A toronyban felkiáltott valaki. Mindketten megfordultak.
– Megjöttek a nyomkeresők?
Arutha a tengerről tükröződő fényben csak hunyorogva tudta kiverni a három alakot, amint békésen baktattak az úton. Amikor elég közel értek, és felismerhetővé váltak, megkönnyebbülten jegyezte meg:
– Íjász az.
Otthagyta a várfalat, lement a várudvarba, ott várta meg a fővadászmestert és embereit. Roland mellette állt, mikor a három férfi porosan fáradtan belépett a várkapun. Garret és Charles nem szóltak semmit csak Martin köszöntötte Aruthát.
– Üdvözletem, fenség. – Azzal máris belefogott, hogy beszámoljon, mi mindent látott a tsurani táborban. Arutha hamarosan félbeszakította.
– Tartogasd az erődet arra az alkalomra, amikor a tanács előtt beszélsz, Martin. Roland, menj, hívd Tully atyát, Fannon főfegyvermestert, és Amos Traskot, és küldd őket a tanácsterembe.
Roland elsietett.
– Charles és Garret is jöjjenek – mondta Arutha.
Garret az egykori tsurani rabszolgára nézett, aki vállat vont. Mindketten tudták, hogy a régen nélkülözött meleg ételre valamivel tovább kell várniuk, de hát így kívánta a herceg...
Martin Amos Trask mellett helyezkedett el, Charles és Garret állva maradt. Az egykori tengerészkapitány üdvözletet intett Martinnak. Arutha előhúzta saját székét. Szokása szerint nem törődött a formaságokkal, ha a tanácsosaival ült össze. Amos a vár ostroma óta nem hivatalos tagja lett Arutha vezérkarának. Vállalkozó szellemű férfiú lévén számos meglepő képességéről tett tanúságot.
– Martin épp most érkezett vissza egy különlegesen fontos küldetésből – mondta Arutha. – Martin, mondd el mit láttál.
– Megmásztuk a Szürke Tornyok hegyeit – mondta Martin –, és a tsuranik főhadiszállása közelében lopóztunk be a völgybe.
Fannon és Tully meglepetten nézett rá, Amos Trask pedig hangosan hahotázott.
– Csak úgy odalöksz az embernek egy mondatban egy kis hőskölteményt – harsogta a tengerész.
Martin eleresztette a füle mellett a bókot.
– Azt hiszem, legokosabb, ha hagyjuk, mondja el Charles, mit láttunk – mondta.
Az egykori tsurani rabszolga hangja aggodalmasan csengett.
– Rossz hírek, fenség. A Hadúr minden jel szerint újabb, nagyobb csapást indít tavasszal.
A teremben mindenki hallgatott. Végül Fannon szólalt meg.
– Hogy lehetsz biztos benne? Vannak új csapatok a táborokban?
– Nincsenek – mondta Charles. – Az utánpótlás nem érkezik meg, csak közvetlenül az első tavaszi olvadás előtt. A korábbi honfitársaim nem nagyon kedvelik az itteni hideg klímát. A téli hónapok alatt a kelewani városok előtt, a mezőkön táboroznak, kényelmesen, a kellemes időjárási viszonyok között. Közvetlenül az offenzíva előtt jönnek át a Résen.
Fannonban még öt év után is bujkált valami halvány kétség Charles hűségét illetően. Íjászban ilyesminek nyoma sem volt.
– Akkor hogyan lehetsz biztos benne – kérdezte a főfegyvermester -‚ hogy offenzívára készülnek? Az elvandari ütközet óta, azaz három éve, ez nem fordult elő.
– Új zászlókat láttam a Hadúr táborában. A Kék Kerék Párt klánjainak lobogóit, amelyek Crydee ostroma óta sehol sem voltak láthatóak. Ez csak azt jelentheti, hogy ismét változás történt a Nagytanács politikájában. Ebből megtudhatjuk, hogy újjáalakult a Háborús Párt.
A teremben ülők közül csak Tully fogta fel Charles szavainak jelentősségét. Tully szorgalmasan tanulmányozta a tsurani viszonyokat, és amit lehetett, kiszedett a fogoly rabszolgákból.
– Jó lenne, ha ezt megmagyaráznád nekik, Charles – mondta. Charlesnek egy percig eltartott, míg rendezte gondolatait, de aztán belefogott.
– Egy dolgot meg kell értenetek korábbi otthonommal kapcsolatban. A becsületen és az uralkodó iránti engedelmességen túl ott van a Nagytanács. Hogy valaki a Nagytanácsban szerephez jusson, sokat megér, még azt is, hogy valaki az életét kockáztassa emiatt. Nem egy család pusztult el a tanácsbeli cselszövések és intrikák miatt. Mi a birodalomban ezt úgy hívjuk: „a tanács játszmája”.
– Az én családom a Hunzan klánon belül jó helyzetben van: nem elég nagy ahhoz, hogy felhívja magára a klán vetélytársainak figyelmét, de nem is olyan kicsi, hogy jelentéktelen szerepre legyen kárhoztatva. Megvan az az előnyünk, hogy sok mindent tudunk arról, ami a Tanácsban történik, ugyanakkor nem kell túlságosan izgatnunk magunkat, micsoda döntések születnek ott. A klánunk tevékenyen dolgozott a Haladás Pártban, mert sok tudós, tanító, orvos, pap és művész kerüli ki családjainkból.
– Aztán a Hunzan klán egy időre kilépett a párthól, a Haladás Pártjából, aminek okát csak a család legfelsőbb vezetői tudták, ezzel kapcsolatban én csak találgathatok. Szövetkeztünk a Kék Kerék Párt klánjaival – ez a párt egyike a Nagytanácsban legrégebben szereplő Pártoknak. Jóllehet nem olyan hatalmas, mint a Hadúr pártja, vagy a Birodalmi Párt, de nagy tiszteletben áll, és nagy befolyása van.
– Hat évvel ezelőtt, amikor először jöttem ide, a Kék Kerék Párt csatlakozott a Háborús Párthoz, és együtt alkották a Háborús Szövetséget. A kisebb jelentőségű családok képviselőivel, mint velünk, nem közölték, miért következett be a szövetségekben ez a radikális változás, de kétségtelen, hogy ez is a Tanács Játszmájával állt kapcsolatban.
– Az, hogy személyesen kegyvesztett lettem és rabszolgasorba kerültem, nyilván szükséges volt, mert ez biztosította, hogy a klánom többi tagja gyanún felül álljon addig, amíg az idő meg nem érett arra a lépesre, amelyet terveztek. Most már világos, mi volt ez a lépés.
– Ennek a várnak az ostroma óta nyomát se láttam olyan katonának aki a Kék Kerék családok tagja lett volna. Én ezt úgy értelmeztem, hogy a Háborús Szövetségnek vége.
– Szóval azt akarod mondani – szakította félbe Fannon –, hogy ez a hadjárat azoknak a politikai játékoknak egy vetülete, amelyek a Nagytanácsban zajlanak?
– Főfegyvermester – mondta Charles –, tudom, hogy annak, aki olyan következetesen hű a nemzetéhez, mint ön, nehéz megértenie az ilyen dolgokat. De pontosan ezt mondtam.
– Vannak okok, tsurani okok, egy ilyen Háborúra. Ez a világ gazdag ércekben, olyan ércekben, amelyek számunkra, Kelewanon kincset jelentenek. Amellett a mi történelmünk véres történelem, és azt hisszük, hogy Tsuranuannin kívül mindenkitől félni kell, és mindenkit le kell igázni. Ha nem találtuk volna meg ezt a világot, akkor nem találtak volna meg esetleg egy szép napon minket?
– Mi több, a Hadúrnak módja van arra, hogy befolyást szerezzen magának a Nagytanácsban. Századokon át hurcoltunk a Thuril Konföderáció ellen, és amikor végül odakényszerültünk a szövetségi asztalhoz, a Háborús Párt jórészt elvesztette a hatalmát. Ez a háború eszköz számára, hogy elveszett hatalmát visszaszerezze. A császár ritkán parancsol, meghagyja ezt a Hadúrnak, aki azonban mégiscsak egy család feje, egy klán hadifőnöke, és mint ilyen, állandóan azon igyekszik, hogy saját emberei számára előnyöket biztosítson a Tanács Játszmájában.
Tully ámulva nézett rá.
– Szóval, a Kék Kerék Pártja szövetkezik a Hadúr Pártjával, aztán hirtelen visszavonul, s ez csak egy húzás volt a politikai játszmában, egy olyan manőver, amivel előnyöket lehet szerezni?
– Ez nagyon tsurani dolog, jó atyám – mosolygott Charles. – A Hadúr nagy gonddal készítette elő első hadjáratát, aztán, amikor már három éve folyt a háború, ott találta magát egy fél hadsereggel. Túlságosan belebonyolódott a dologba, képtelen elsöprő győzelemről beszámolni a Nagytanácsnak, és az Uralkodónak. Pozíciót és tekintélyt vesztett a játszmában.
– Hihetetlen – csodálkozott Fannon, – És száz meg száz ember hal meg ilyesmiért.
– Ahogy mondtam, főfegyvermester uram, ez nagyon tsurani dolog. Bárki, akinek nincs közvetlen tétje a játszmában, helyeselné ezt a lépést. Sok olyan család, amelyik a Háborús Párt peremén mozgott, és a Kék Kerékhez húzott, csatlakozott hozzájuk, amiért képesek voltak ilyen csapást mérni az ellenfelükre.
– De számunkra az a fontos – mondta Arutha –, hogy a Kék Kerék ismét szövetkezett a Hadúrral, és katonái a következő tavaszon ismét csatasorba állnak.
Charles végignézett a tanácsteremben összegyűlteken.
– Nem vagyok képes megfejteni, miért szövetkeztek ismét össze a tanácsban. Túlságosan messze vagyok a játszmától. De ahogy Fenséged mondta, számunkra, akik Crydee-ban vagyunk, fontos tudni, hogy tavasszal talán tízezer pihent katona is érkezik az egyik frontunkra.
– Ez kemény feladatot ró ránk, az biztos – dörmögött Amos.
Arutha kibontott vagy egy féltucat pergamentekercset.
– Az elmúlt hónapokban többen közületek olvasták ezeket az üzeneteket. – Tullyra és Fannonra nézett. – Láttátok, hogyan alakul ki a kép. – Felvette az egyik pergamenlapot. – Apámtól: „A tsurani katonák támadásai állandó feszültségben tarják katonáinkat. A tény, hogy képtelenek vagyunk végleg leszámolni az ellenségkel, rossz színben tüntet fel mindent, akármit csinálunk. Attól félek, sose jutunk végére ennek a dolognak...” Bellamy bárótól: „...fokozódó tsurani tevékenység Jonril helyőrség környékén. Tanácsosnak tartom, hagy fokozzuk a jelenlétünket ezen a télen, míg a tsuranik általában nem tevékenykednek, nehogy jövő tavasszal elveszítsük Jonrilnál a pozíciónkat. Roland úr fogja vezetni a Carse-ból és Tulanból a télen érkező utánpótlást.”
A szobában többen is Rolandra néztek, aki Arutha mellett állt. A herceg folytatta.
– Dulanic úrtól, Krondor udvarnagyától. „Bár őfensége osztja az ön aggodalmát, nem sok okot látunk az ijedelemre. Hacsak nem jutunk újabb értesülésekhez, amelyek alátámasztják az önök aggodalmát a jövendő tsurani támadásokkal kapcsolatban, javasolni fogom Krondor hercegének, hogy utasítsa el a kérésüket, amelyben néhány krondori egységnek a Távoli Partra való kiküldését kérik.” – Arutha körülnézett. – Most tiszta a kép. – Félretette a pergameneket, és az asztalra erősített térképre mutatott.
– Minden elérhető katonát mozgósítottunk. Nem merünk embereket kivonni délről, mert félünk, mi lesz, ha a tsuranik Jonril ellen vonulnak. A megerősített helyőrséggel ott egy időre megszilárdult a helyzetünk. Ha az ellenség megtámadja Jonrilt, erősítést kaphat Carse-ból és Tulanból. Ha az ellenség valamelyik vár ellen vonulna, Jonril ottmaradna a hátukban. De ha ezeket a helyőrségeket kiürítjük, mindez kútba esik.
– És apám ott van egy széles fronton, és nincsen tartalék embere. – Charlesra nézett. – Mit gondolsz, merről jön a támadás?
Az egykori tsurani rabszolga a térkép fölé hajolt, és vállat vont.
– Nehéz megmondanom, fenség. Ha a helyzetet kizárólag katonai szempontok alapján értékelik, akkor a Hadúrnak a gyengébb fronton kellene támadnia, akár a tündék ellen, akár itt. De kevés dolog történik a birodalomban, amelyben nincs politikai megfontolás. – A csapatok eloszlását tanulmányozta, aztán folytatta. – Ha én lennék a Hadúr, akinek könnyű győzelemre van szüksége, hogy a helyzetét a Nagytanácsban még jobban megerősítse, újból megtámadnám Crydee-t. De ha én lennék a Hadúr, és a helyzetem a Nagytanácsban bizonytalan lenne, és csak egy vakmerő húzással szerezhetném vissza a tekintélyemet, talán megkockáztatnék egy általános támadást királyság központi ereje ellen, vagyis Borric herceg csapatai ellen. Ha legyőzné a királyság fő erejét, az eljövendő esztendőkre biztosítaná a befolyását a Tanácsban.
Fannon hátradőlt székén és felsóhajtott.
– Akkor szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy újabb támadás éri Crydee-t, és erősítést nem kaphatunk, mert félünk, hogy másutt is támadhatnak. – Széles kézmozdulattal a térképre mutatott. – Ugyanaz a problémánk, mint a hercegé. Valamennyi erőnk bevetésre került a tsurani fronton. Tartaléknak azok maradnak, akik a várakban vannak szabadságon, s ez csak kis része az egésznek.
– Nem tarthatjuk a végtelenségig a harctéren a hadsereget, még Borric és Brucal úr is LaMutban telelnek az őrgróffal, és csak kis csapatokat hagynak, hogy szemmel tartsák a tsuranikat. – Aztán legyintett. – De eltértem a tárgytól. Most a legfontosabb, hogy azonnal értesítsük édesapádat, Arutha, hogy számítson a támadásra. Akkor, ha a tsuranik megtámadják a csapatait, nyomban ott teremhet LaMutból, és elfoglalhatja a helyét. Még ha a tsuranik tízezer főnyi pihent sereget hoznak is, tud még katonákat összeszedni a távolabbi, yaboni helyőrségekből. Így vagy kétezren lesznek.
– Kétezer a tízezerrel szemben, nem valami jó arány, főfegyvermester! – jegyezte meg Amos Trask.
Fannon láthatóan hasonló véleményen volt.
– Megtesszük, amit megtehetünk. De arra nincs garancia, hogy ez elegendő is lesz.
– De legalább lovasok lesznek, főfegyvermester – jegyezte meg Charles. – Egykori bajtársaim nem túlságosan kedvelik a lovakat.
Fannon egyetértően bólogatott.
– Így, is gyatra kilátások...
– Még valami – mondta Arutha, és felemelt egy pergamenlapot. – Dulanic úr azt üzeni, további hírekre van szüksége, hagy indokoltnak lássa segélykérésünket. Most már van elég információnk, hogy kielégítsük a kíváncsiságát, gondolom.
– Ez így igaz – mondta Amos. – Ha ma délután elindulna, éppen át tudna kelni a Sötétség-szoroson, mielőtt a tél miatt járhatatlanná válik. Még két hét, és akkor aligha sikerülne.
– Végiggondoltam a dolgot – jelentette ki Arutha. – Azt hiszem, elegendő okom van rá, hogy vállaljam a kockázatot, és magam menjek Krondorba.
Fannon hirtelen kiegyenesedett ültében.
– De te vagy a hercegség seregeinek a parancsnoka, Arutha? Nem háríthatod el magadtól ezt a feladatot!
– Megtehetem, és meg is teszem – mosolygott Arutha. – Tudom, hogy nem kívánod újra átvenni a parancsnokságot, de át fogod venni. Ha meg akarjuk szerezni Erland támogatását, nekem magamnak kell őt meggyőznöm. Amikor apám először vitt üzenetet a tsuranikkal kapcsolatban Erlandnak és a királynak, megtanultam, milyen előnyökkel jár, ha az ember személyesen adja elő, amit akar. Erland óvatos ember. Minden rábeszélőképességemre szükség lesz, ha eredményt akarok elérni.
Amos felhorkant.
– És gondolja, hogy eléri Krondort? Már elnézést kérek fenségedtől. Három tsurani sereg fő ereje táboroz köztünk és a Szabad Városok közölt, ha szárazföldön menne. És itt csak néhány kis hajónk horgonyoz, önnek pedig tengeri útra alkalmas, mélyvízi hajóra lenne szüksége.
– Van egy mélyjáratú hajónk, Amos. A Hajnali Szellő még a kikötőben van.
Amosnak tárva maradt a szája.
– A Hajnali Szellő? – kiáltott fel hitetlenkedve. – Attól eltekintve , hogy az sem sokkal jobb, mint egy parti hajó, leszerelték télire. Amikor az a kótyagosfejű kapitány vagy egy hónapja besántikált vele a kikötőbe, hallottam, hogy jajgat, mert a hajó belső gerince eltörött. Dokkba kell vinni, meg kell vizsgálni a gerincét, és pótolni kell, ami eltörött. Javítás nélkül túl gyenge a tőkesúlya, nem bírja ki a téti viharok hullámverését. Ennyi erővel akár beledughatná a fejét az esővizes hordóba, már elnézését kérem, fenség. Úgy egyszerűbben meg lehet fulladni, és egy csomó embert megkímélne egy halom problémától.
Fannont láthatóan bosszantotta a tengerész beszéde, de Tully, Martin, Roland és Arutha láthatóan jól szórakozott rajta.
– Amikor kiküldtem Martint – mondta Arutha –, arra a lehetőségre is gondoltam, hogy esetleg szükségem lesz hajóra, ha el akarnék jutni Krondorba. Ezért már két hete kiadtam az utasítást, hogy javítsák ki. E pillanatban. csak úgy nyüzsögnek rajta a hajóácsok. – Kérdő tekintetet vetett Amosra. – Persze megmondták, hogy nem tudnak olyan jó munkát végezni, mint ha dokkba vontatnák, de a célnak meg fog felelni.
– Hát igen, hogy a könnyű tavaszi szelekkel fel-alá baktasson a partokon, talán. De téli viharokról van itt szó, és arról, hogy át kell kelnünk a Sötétség-szoroson.
– Nos hát, meg kell, hogy feleljen – mondta Arutha. – Néhány napon belül indulok. Valakinek meg kell győznie Erlandot, hagy segítségre van szükségünk, és ez a valaki én leszek.
Amos nem volt hajlandó elejteni a témát.
– És Oscar Danteen beleegyezett, hogy mint kapitány, átviszi a hajót a szoroson?
– Még nem mondtam meg neki, mi az úticélunk.
Amos a fejét rázta.
– Mindjárt gondoltam. Annak az embernek olyan a szíve, mint egy cápának, ami azt jelenti, hogy nincs neki, és olyan bátor, mint egy medúza, ami azt jelenti, hogy bátorság se szorult belé. Mihelyt kiadja neki a parancsot, elvágja fenséged torkát, átdobja a holttestét a korláton, és a kalózokkal a Naplemente-szigeteken tölti a telet, aztán következő tavasszal továbbmegy, egyenesen a Szabad Városok felé. Ott megbíz egy natalit, hogy írjon meg egy szörnyen gyászos, szóvirágokkal teli levelet fenséged atyjának, amelyben elzengi, micsoda hősiességet tanúsított, mielőtt a nyílt tengeren leesett a fedélzetről, miközben kalózokkal csatázott. Aztán egy évig iszik abból az aranyból, amit az útért fizettél neki.
– Csakhogy én megvásároltam tőle a hajót – közölte Arutha. – Én vagyok a hajó tulajdonosa.
– Tulajdonos vagy nem tulajdonos, herceg vagy nem herceg, a hajó fedélzetén csak egy úr van, a kapitány. Ő a király és a főpap, és senki sem mondhatja meg neki, mit tegyen, csak ha révkalauz van a fedélzeten, de az is csak kellő tisztelettel. Nem, fenség, Oscar Danteennel a fedélzeten nem élné túl azt az urazást.
Arutha szemében vidám ráncok húzódtak.
– Tudnál valami mást javasolni, Kapitány?
Amos felsóhajtott és visszaroskadt a székére.
– Horogra akadtam. Ezzel az erővel akár ki is zsigerelhetnének, és fel is darabolhatnának. Üzentesse meg Danteennek, hogy ürítse ki a kapitányi kabint, és bocsássa el a legénységet. Majd én gondoskodom utánpótlásról, ahelyett a rablógyilkos banda helyett; bár aki mostanában a kikötőben lóg, többnyire mind részeges alak vagy gyerek. És az istenek szerelmére, nehogy bárkinek is megemlítsétek, merre készülünk. Ha erek közül az alkohollal átitatott csirkefogók közül csak egy is megtudja, hogy ebben az évszakban meg akarjuk kockáztatni a Sötétség-szorost, az egész helyőrséget kirendelheti, hogy fésüljék át az erdőket szökevények után.
– Nagyon helyes – bólintott Arutha, – Minden előkészületet rád bízok. Azonnal indulunk, mihelyt úgy gondolod, hogy a hajó készen áll. – Íjászhoz fordult. – Azt akarom, hogy te is gyere velünk, fővadászmester.
Martin kissé meglepetten nézett rá.
– Én, fenség?
– Tanút akarok magam mellett, amikor Dulanic úrral és a herceggel beszélek.
– Martin a homlokát ráncolta, aztán rövid hallgatás után kijelentette:
– Még sosem voltam Krondorban, fenség. – Jellegzetes, ferde mosolyával hozzátette: – Lehet, hogy többé nem is lesz alkalmam rá, hogy elmenjek.
Amos Trask hangja túlsüvöltötte a szél harsogását. A tenger felöl érkező szélrohamok felrepítették hangját az árbocon tartózkodó, zavart arcú fiatalemberhez.
– Ne úgy, te göcsörtösagyú szárazföldi patkány, ne feszítsd olyan átkozottul merevre azt a vásznat. Úgy fog zengeni, mint egy lant húrja. Nem azok húzzák a hajót, hanem az árboc. A kötelek akkor segítenek, ha a szél irányt változtat. – Figyelte, ahogy a fiú megigazította a vitorlavásznat. – Igen, ez az, nem, így meg túl laza! – Hangosan elkáromkodta magát. – Na! Most eltaláltad.
Undorodva nézett körül. Arutha közeledett feléje a palánkon.
– Halászfiúk, akik matrózok szeretnének lenni. És részeg disznók. És néhány Danteen csirkefogói közül, akiket újból alkalmaznom kellett. Fene egy Társaság, fenség.
– Meg fognak felelni?
– Ajánlom nekik, különben meggyűlik velem a bajuk. – Vizsla szemekkel nézte, ahogy a matróz a vitorlarúdon mászik. Ellenőrzött minden csomót, minden kötést, minden kötelet, minden vásznat. – Harminc jó emberre lenne szükségem. Én nyolcra számíthatok. A többit? Szándékomban áll útban lefelé Carse-ben is és Tulan-ban is kikötni. Talán ott kicserélhetjük a gyerekeket és a kevésbé megbízható embereket tapasztalt tengerészekre.
– És a késés, amivel a szoroshoz érünk?
– Ha ma ott lennénk, nem lenne gond. De mire odaérünk, a megbízható legénység fontosabb lesz, mint az az egy hét késés. Nyakunkon lesz a rossz idő. – Figyelmesen nézett Aruthára. – Tudja, miért hívják azt a helyet Sötétség-szorosnak?
Arutha intett, hogy nem tudja.
– Nem egyszerűen matrózbabona. Pontosan leírja azt, ami ott van. – A távolba meredve folytatta. – Nos, én el tudom sorolni a Végtelen-Tenger és a Keserű-Tenger valamennyi áramlatát, amely ott találkozik, vagy a kiszámíthatatlan, őrült téli árapályokat, amikor az égen a hold a lehető legkedvezőtlenebb állásban van, és azt, hogy a szelek hogyan csapnak le észak felől, és hoznak olyan sűrű havat, hogy egy méterre nem látni a fedélzeten. De aztán... Nincs szó, amely leírhatná, milyen az a szoros télen. Ez két-három napos utat jelent, vakon. És ha az uralkodó szél nem fújja vissza az embert a Végtelen-tengerbe, akkor nekiviszi a déli szikláknak. Vagy nincsen szél, és akkor a köd borít el mindent, nem látni semmit, miközben az áramlások körbeforgatják a hajót.
– Sötét képet festesz, kapitány – mondta komor mosollyal Arutha.
– Csak az igazságot mondom. Ön szokatlanul gyakorlatias, hidegvérű fiatalember, fenség. Láttam ott álmi, amikor tapasztaltabb férfiak összeroppantak és elfutottak volna. Nem akarom megijeszteni. Egyszerűen csak azt akarom értse meg, mire vállalkozik. Ha valaki át tud kelni azon a szoroson télen, ebben a bárkában, az Amos Trask – és ez nem hiú dicsekvés. Megúsztam már néhány évszakot, nem sok különbséget teszek ősz és tél, tél és tavasz között. De szeretném még azt is elmondani: mielőtt elindul Crydee-ból, vegyen érzékeny búcsút a húgától, írjon az édesapjának és a bátyjának, készítse el végrendeletét, és hagyja hátra rendben a hagyatékát maga után.
– A leveleket és a hagyatéki ügyeket elintéztem – válaszolta Arutha változatlan arckifejezéssel. – Carline-nal pedig kettesben vacsorázunk ma este.
Amos bólintott.
– A reggeli dagállyal indulunk. Ez a hajó egy szivacsfenekű, girhes, félig szétrohadt bárka, fenség, de megteszi az utat akkor is, ha a hátamon kell cipelnem.
Arutha elbúcsúzott. Mikor eltűnt Amos elől, a kalóz égnek emelte a tekintetét. – Astalon – fohászkodott az igazsák istenéhez –, én bűnös ember vagyok, az igaz. De ha neked mindenképpen igazságot kell szolgáltatnod, miért pontosan így kell annak történnie?
Majd beletörődve a sorsába dolgára tért, és ellenőrizte, minden rendben van-e a hajón.
Carline a kertben sétált, a hervadó virágok mintegy hátterül szolgáltak bánatos hangulatának. Roland csak nézte, szavakat keresett, hogy felvidítsa.
– Egy szép napon Tulan bárója leszek – mondta végül. – Már több mint kilenc éve nem voltam otthon. Le kell hajóznom a parton Aruthával.
– Tudom – mondta a leány halkan.
Roland a leány szomorú arcát nézte, közelebb lépen hurrá, megölelte.
– És te egy szép napon bárónő leszel.
Carline szorosan hozzásimult, aztán hátralépett.
– És mégis, az ember azt hihetné, apád annyi év után már megszokta, hogy nélküled boldoguljon – próbálta könnyedebb hangnemben folytatni.
– Úgy volt, hogy a telet Jonrilban kell töltenie – mosolygott Roland –, Bellamy báróval, és ellenőriznie kell a helyőrség utánpótlását. De én megyek helyette. A testvéreim túlságosan fiatalok. Miután a tsuranik beásták magukat télre, ez az egyetlen lehetőségünk az erődítmény bővítésére.
– Legalább nem kell aggódnom, hogy apád udvarában összetöröd a hölgyek szívet – mondta Carline erőltetett vidámsággal.
Roland felnevetett.
– Ennek igen csekély a valószínűsége. A készletek együtt vannak, az emberek gyülekeznek, és a bárkák felkészültek, hogy felhajózzanak a Wyndermeer folyón, Miután Amos partra tesz Tulanban, két-három napot eltöltök otthon, de nem többet, aztán továbbmegyek. Hosszú lesz a tél Jonrilban, ahol nem lesz más társaságom abban az isten háta mögötti erődben, mint a katonák meg néhány farmer.
Carline eltakarta a száját, úgy kuncogott.
– Remélem, apád nem arra ébred egy szép tavaszi napon, hogy elkártyáztad a báróságot a katonákkal.
– Hiányozni fogsz nekem – mosolygott rá Roland.
– És te is nekem – felelte Carline, és megfogta Roland kezét.
Mozdulatlanul álltak egy darabig, mint egy élőkép, aztán Carline arcáról hirtelen leolvadt a bátorság álarca, és Roland karjaiba vetette magát.
– Ne hagyd, hogy valami történjék veled, Roland. Nem bírnám elviselni, hogy elveszítselek.
– Tudom – mondta Roland szelíden. – De továbbra is maradj bátor a többiek előtt. Fannonnak szüksége lesz a segítségedre az udvar vitelében, és a te válladon nyugszik a felelősség az egész háztartásért. Te vagy Crydee úrnője, és sokan hagyatkoznak rád, hogy vezesd őket.
Figyelték, hogyan lebegteti a délutáni szellő a zászlókat a falakon. A levegő csípős volt. Carline összehúzta magán köpenyét.
– Gyere vissza hozzám, Roland – mondta reszketve.
– Visszajövök, Carline – suttogta Roland. Megpróbálta lerázni magáról azt a hideg, jeges érzést, amely elfogta, de hiába.
Sötét volt, kora hajnal.
Arutha és Roland a kikötőben álltak, a hajópallónál, napfölkeltére várva.
A fiatal herceg Fannonhoz fordult.
– Vigyázz mindenre, főfegyvermester.
Fannon keze kardja markolatán, előrehaladott kora ellenére még mindig büszkén, szálegyenesen állva felelte.
– Úgy lesz, fenség.
– És ha Gardan és Algon visszatér a járőrből – mondta halvány mosollyal Arutha –, utasítsd őket, hogy vigyázzanak rád.
– Szemtelen kölyök – felelte szikrázó szemmel Fannon. – Mindenkit legyőznék a várban, apádat kivéve. Lépj le a pallóról, húzd ki a kardodat, hadd mutassam meg, miért viselem a főfegyvermesteri jelvényt.
Arutha tréfásan könyörgő mozdulattal emelte fel a kezét.
– Farmon! Öröm látni, mennyi tűz van benned. Crydee nyugodt lehet a főfegyvermestere kezében.
Fannon előbbre lepett, és Arutha vállára tette a kezét.
– Vigyázz magadra Arutha. Mindig a legjobb tanítványom voltál. Nem szeretnélek elveszíteni.
Arutha szeretettel mosolygott egykori mesterére.
– Köszönöm neked, Fannon. – Aztán száraz hangon folytatta. – Én is utálnám, ha el kellene vesznem. De visszajövök. És hozom magammal Erland katonáit.
Arutha és Roland fellépett a pallóra. A lentmaradtak integettek. Íjász Martin a hajó korlátjánál várt, figyelte, hogyan távolítják el a pallót, és hogyan oldják el a köteleket a parton átlók. Amos Trask harsogva osztogatta parancsait. Vitorlát bontattak. A hajó lassan eltávolodott a parttól, kiúszott a kikötő vizére. Arutha Rolanddal és Martinnal a korlátnál állt, nézték, hogyan tűnik el mögöttük a kikötő.
– Örülök, hogy a hercegnő úgy döntött, nem jön ki a kikötőbe – mondta Roland. – Még egy búcsúzkodást nehezen tudtam volna végigcsinálni.
– Megértem – bólintott Arutha. – Nagyon kedvel téged, nemes uram, csak nem egészen értem, miért.
Roland a hercegre nézett, nem tudta, tréfál-e vele? Aztán látta, hogy Arutha halványan elmosolyodik.
– Nem beszéltem még erről – folytatta a herceg. – De mivel lehetséges, hogy miután Tulanban elválsz tőlünk, sokáig nem találkozunk, szeretném megmondani neked, hogy ha alkalmam nyílik apámmal beszélni, szót emelek az érdekedben.
– Köszönöm, Arutha.
A város sötétségbe burkolózva suhant el mellettük, aztán a világítótoronyhoz vezető töltés következett. A kora hajnali fények lassan elűzték a sötétséget, és mindent szürkére meg feketére festettek. Aztán, egy idő után, a hajó jobb oldalán megjelent az Őrszikla hatalmasan felmeredő tömbje.
Amos parancsot adott, a hajó orrát délnyugatnak fordították, és további vitorlákat bontottak, hogy teljes széllel haladhassanak. A hajó egyre gyorsabban hasította a hullámokat. Arutha a fejük fölött kóválygó sirályok rikoltozását hallgatta, és hirtelen rádöbbent a valóságra: elhagyták Crydee-t. Fázott. Szorosan maga köré tekerte köpenyét.
Arutha a hátsó fedélzeten állt, kardja harcra készen a kezében, egyik oldalán Martin egy nyílvesszőt helyezett íjára. Amos Trask és első tisztje, Vasco is kivont fegyverrel állt. Hat dühös tekintetű tengerész gyűlt össze az alsó fedélzeten, míg a legénység többi tagja némán figyelte az eseményeket.
Az egyik matróz felkiáltott a fedélzetről.
– Hazudtál nekünk, kapitány! Nem fordítottál vissza bennünket Crydee felé, altagy Tulanban megígérted. Hacsak nem akarsz a keshi Elarialba hajózni, délre nincs más, csak a szoros. Át akarsz hajózni a Sötétség-szoroson?
– Pokolra veled, ember! Vitatkozni mersz a parancsommal? – bömbölte vissza Amos.
– Igen, kapitány. A szokásjog szerint nincs érvényes szerződés kapitány és a legénység között arra, hogy télen átvitorlázzanak a szoroson, csak ha abban előzetesen megállapodtak. Te hazudtál nekünk, és nem vagyunk kötelesek veled hajózni.
Arutha jól hallotta, amint Amos a hajsza alatt dörmögi:
– Átkozott tengerjogász. – Aztán a matrózhoz fordult. – Nagyon helyes... – A tőrét átadta Vascónak, lemászott a létrán az alsó fedélzetre, és barátságosan mosolyogva odasétálta a matrózhoz.
– Nézzétek, fiúk – kezdte, ahogy megállt a kötélfogó szeggel meg kötélbontó, vasakkal felfegyverzett hat lázadó tengerész előtt. – Őszinte leszek hozzátok, A hercegnek el kell jutnia Krondorba, különben jövő tavasszal kitör a pokol. A tsuranik hatalmas erőket vonnak össze, és Crydee ellen támadnak. – Kezét a hangadó matróz vállára tette. – Szóval, az egészből az következik, hogy el kell hajóznunk Krondorba. – Majd hirtelen mozdulattal átfogta a matróz nyakát, lépett egyet a hajó oldalához és a tehetetlen matrózt átdobta a korláton. – Ha nem akarsz velünk jönni – ordította –, visszaúszhatsz Tulanba.
Egy másik lázadó matróz megmozdult, hogy Amos felé induljon, amikor a lába előtt egy nyílvessző állt bele a fedélzet deszkájába. Felnézett és látta, hogy Martin megcélozza az íjával.
– Én a helyedben nem tenném – mondta a fővadászmester.
A matróznak kiesett a kezéből a kötélbontó vas. Amos szembefordult a társaival.
– Mire odaérek a főfedélzetre, okosan teszitek, ha nekiláttok felhúzni a vitorlákat, különben ti is repültök a korláton túlra. Nekem mindegy. És aki nem dolgozik, azt fölakasztatom, ahogy minden lázadó kutyának kijár.
Mikor Amos visszament a főfedélzetre, hallatszott a vízbedobott matróz hangja, amint elhaló hangon segítségért kiált. Amos odafordult Vascóhoz.
– Dobjatok le annak a bolondnak egy kötelet, de ha nem tér észre, megint behajítom a vízbe. – Aztán felhangzott a parancs. – Vitorlákat fel, irány a Sötétség-szoros!
Arutha kipislogta a tengervizet a szeméből, és minden erejével megmarkolta a kötélkorlátot. Az egész hajót behálózták ezekkel a biztonsági kapaszkodókkal, mert a viharos tengeren lehetetlen talpon maradni, ha nincs valami, amibe megkapaszkodhat az ember.
Fölhúzódzkodott a létrán a hátsó fedélzetre, és odament, azaz inkább odabotorkált Amos Traskhoz. A kapitány a kormányos mellett állt, készenlétben arra az esetre, ha szükség lenne rá. Úgy állt, mintha gyökeret vert volna a fedélzet deszkájába, lábait szélesen szétvetette, testsúlyát a hajó mozgása szerint hol az egyik, hol a másik lábára helyezte, és a sötétséget kémlelte. Figyelt, fülelt, minden érzékszervét a hajó ringásának ritmusára hangolta. Arutha tudta, hogy két nap és két éjszaka, meg ennek az éjszakának a javarészében sem aludt.
– Még meddig tart ez? – kiáltotta oda neki Arutha.
– Egy napig, két napig, ki tudja? – Odafent valami reccsent, mint mikor a Crydee folyón megtörik tavasszal a jég.
– Balra! – harsogta Amos, és teljes súlyával nekivetette magát a kormányrúdnak. Ahogy a hajó megdőlt, odakiáltott Aruthának.
– Ha még egy napig dobálják ezek az istenverte szelek a hajót, örülhetünk, ha meg tudunk fordulni, és visszajutunk Tulanba.
– Időváltozás! – hangzott fentről a kiáltás.
– Merre?
– Egyenesen jobbról.
– Fordulás! – süvöltette Amos, és a kormányos nekifeszült a kormányrúdnak.
Arutha a szemét erőltette a csípős sós permettel szemben, és úgy látta, hogy valami halvány csillogás imbolyog a hajó orra előtt, megállapodik, aztán nőni kezd, és ahogy törtetnek előre, lassan tisztul az idő. Mintha sötét szobából bukdácsolnának lassan kifelé, úgy haladtak a homályról a fényre. Megnyílt az ég a fejük felett, és megpillantották a szürke égboltot. A hullámok még magasra csaptak ugyan, de Arutha érezte, hogy az időjárás végre megváltozott. Hátranézett a válla fölött és látta, amint a vihar mint egyetlen hatalmas fekete tömb távolodik tőlük.
A tarajos hullámok csapkodása percről percre csillapult, és a vihar tomboló harsogása után mintha a tenger hirtelen elnémult volna. Az égbolt gyorsan tisztult.
– Reggel van – állapította meg Amos. – Úgy látszik, elvesztettem az időérzékemet. Azt hittem, még éjszaka van.
Arutha nézte, hogyan húzódik vissza a vihar, és látta, amint valami háborgó feketeség rajzolódik ki az ég világosszürke hátterében. A szürkeség hamarosan palakékké halványodott, aztán tiszta kék lett, ahogy a reggeli nap áttört a viharfelhőkön. Arutha jó óra hosszat gyönyörködött a látványban, miközben Amos a helyükre dirigálta az embereket, leküldte a fedélzetről az éjszakai őrséget, és felparancsolta a nappaliakat.
A vihar rohanva húzódott el kelet felé, nyomában a tajtékzó tenger hullámai elcsendesedtek, mintha megállt volna az idő, miközben Arutha elbűvölve nézte a látóhatáron zajló színjátékot. Mintha a távolban a vihar egy darabja beszorult volna két földnyelv közé, hatalmas vízoszlopok táncoltak a szűk nyílásban. Olyan volt, mintha valami természetfölötti erő folytán egy sötét massza, vagy egy darab felhőtömeg esett , volna a sziklák csapdájába.
– A Sötétség-szoros – jegyezte meg Amos félvállról.
– Mikor hajózunk át rajta? – kérdezte zavartalanul Arutha.
– Most – felelte Amos. Azzal megfordult. – Nappali őrszolgálat föl!
Kormányos, irány kelet-kelet!
Emberek kúsztak fel a keresztárbocokra, mások még kábultan bújtak elő, és úgy mentek fel a fedélzetre, mintha nem sok hasznát látták volna a néhány órás pihenésnek az utolsó őrség óta. Arutha hátrahúzta köpenye csuklyáját. Hideg szél csapott nedves hajára.
– Hetekig várhatnánk, míg megint kedvező szelet kapunk – mondta Amos és karonfogta. – Ez az átkozott vihar is szinte áldás volt, mert kitűnő startot adott az átkeléshez.
Arutha lenyűgözve nézte, hogyan közeledik feléjük a szoros. Az időjárás és az áramlatok furcsa szeszélye teremtette körülmények a szorost ködös félhomályban tartották egész télen át. Szép időben is nehezen volt hajózható, mert bár a legtöbb ponton elég széles volt, a víz felszíne alatt itt-ott veszedelmes sziklák meredeztek. Rossz időben a legtöbb kapitány hajózhatatlannak tartotta. A Szürke Tornyok felöl tömör hullámokban áradt lefelé az eső vagy hó, mintha le akarna zuhogni a szorosra, de az utolsó pillanatban a szélrohamok felkapták, és visszaröpítették felfelé, ahonnan aztán egymásután többször is megismételték ezt a mutatványt. Váratlanul feltörő víztölcsérek pörögtek perceken át és oszlottak szét szikrázó permetesőben. Cikcakkos villámok hasítottak bele a sötétbe, dübörgő mennydörgés követte őket, ahogy a mindenfelől féktelenül egymásnak ütköző időjárási frontok találkoztak egymással. Két tenger áramlatai találkoztak itt, kavarogtak váratlan örvényekkel, és pörgették meg a mit sem sejtő hajókat.
– Dagály van! – kiáltott Amos. – És ez jó. Több helyünk marad, hogy elkerülhessük a sziklákat; hamarosan túl leszünk az egészen, vagy darabokra törünk. Ha a szél kitart, még naplemente előtt kikerülhetünk innen.
– És mi lesz, ha a szél változik?
– Ilyesmin az ember nem gondolkodik.
Száguldva hasították a hullámokat a szorosban folyton váltakozó időjárási frontok peremét súrolva. A hajó időnként megreszketett, mintha nem lenne hajlandó tovább szembeszállni a szörnyű idővel. Amikor erősebben kezdett bukdácsolni, Arutha keményen megmarkolta a korlátot, miközben Amos óvatosan kerülgette a szeszélyes szélrohamokat, a hajót mindig a tomboló vihar nyomában tartva, nyugat felé.
Az égen minden fény kialudt. A hajót csak a viharlámpások táncoló fénye világította meg, reszkető, sárgás sugarakat árasztva a szürkeségben. Távoli sziklákhoz csapódó hullámok harsogása visszhangzott mindenfelől, megzavarva az emberek érzékszerveit. Órák teltek el ebben a kakofóniában, miközben Amos a zűrzavar közepette úgy dirigálta az embereit, hogy a hajó a szél és a dagály minden kihívására alkalmasan tudjon válaszolni. Időnként egy-egy villám még sötétebbé varázsolta a sötétséget, és miután fényével minden részletet élesen kirajzolt, kápráztató utóképeket hagyott az emberek retináján.
A hajó egy hirtelen zökkenéssel mintha oldalt akarta volna dobni magát. Mikor megbillent, Arutha úgy érezte, kicsúszik alóla a lába, minden erejét összeszedve megkapaszkodott a korlátban, s közben majd megsüketült az iszonyú recsegés-ropogástól. A hajó kiegyenesedett, Arutha felhúzódzkodott, és a viharlámpásak reszkető fényénél látta, hogy a kormányrúd szabadon, vadul leng jobbra-balra, és a kormányos a fedélzetre roskadva fekszik, az arca sötét a szájából ömlő vértől. Amos kétségbeesetten igyekezett talpraállni, és a lengő kormányrúd felé nyújtotta a kezét. Kockáztatva bordái épségét, megmarkolta, keményen küzdött, hogy tartani és irányítani tudja a hajót.
Arutha is, bukdácsolva bár, de elérte a kormányrudat, és ő is teljes súlyával nekivetette magát. A hajó jobb oldaláról hosszú, mély csikorgó hang volt a válasz, és az egész hajótest megremegett.
– Fordulj meg, te anyátlan kurva! – kiáltozta Amos, és minden maradék erejét beleadva, nekidőlt a kormányrúdnak. Arutha izmai fájdalmasan tiltakoztak, ahogy ő is erőlködve nekifeszült a minden jel szerint megmozdíthatatlan kormányrúdnak. Végül azonban lassan megmozdult. Előbb pár centimétert, aztán még néhányat. A csikorgás mind hangosabb lett, Aruthának a füle is belecsendült.
Aztán a kormányrúd hirtelen megint mozdult. A váratlan lendülettől Arutha elveszítette egyensúlyát, végigrepült a fedélzeten, nekivágódott a kemény pallónak, végigcsúszott a síkos deszkán, végül nekizuhant a korlátnak, és hápogva megpróbált lélegzethez jutni, miután a levegő egy szusszanással kitódult a tüdejéből. Egy becsapódó hullámtól csuromvizes lett, kiköpködött egy tüdőre való tengervizet. Végül kábultan feltápászkodott, és visszatámolygott a kormányrúdhoz.
Amos arca a halvány fényben viaszfehér volt az erőlködéstől, de közben tágranyitott szemekkel, szinte mániákus arccal nevezett.
– Egy pillanatig azt hittem, hogy a tengerbe estél.
Arutha is nekidőlt a kormányrúdnak, és közös erővel kényszerítették újból, hogy mozogjon. Amos őrült kacagása messze harsogtott a kormányrúd mellől.
– Mit találsz olyan átkozottul mulatságosnak? – kérdezte Arutha.
– Odanézz!
Arutha arra nézett, amerre Amos mutatott. A sötétben, fekete háttérben a feketénél is feketébb alakok, mint megannyi óriás meredtek fel a hajó mellett. Amos felordított.
– Most megyünk át a Nagy Déli Sziklák között. Húzd, Crydee hercege! Húzd, ha valaha az életedben még egyszer szárazföldet akarsz látni.
Arutha húzta a kormányrudat, csökönyösen visszakényszerítette a hajót, távolabb a néhány méternyire meredő sziklák szörnyű ölelésétől. Megint mindannyian érezték, hogyan remeg a hajó, amint lentről újabb csikorgás hallatszott.
– Nagyon fogok csodálkozni – kiáltotta Amos –, ha ennek a bárkának még lesz feneke, mire ezen túljutunk.
Arutha valami újfajta valóságot fedezett fel. A másodpercek, percek, órák tökéletesen elveszítették jelentőségüket. Amosszal együtt csak azért küzdött, hogy irányítani tudják a hajót, de az érzékszervei ugyanakkor minden mást is precíz részletességgel regisztráltak. Kesztyűje nedves bőrén keresztül érezte a fa erezetét. Vízben ázó cipőjében harisnyája meggyűrődött lábujjai között. A szélnek só-, kátrány-, nedves gyapjúsapka, és esőáztatta vászonszaga volt. A faszerkezet minden recsegését, fához csapódó kötelek csattanását, odafönt az emberek kiáltozását, mind tisztán hallotta. Az arcán érette a szél, az olvadó hó és a tengervíz hidegét, és harsányan nevetett. Soha eletében nem érezte magát ilyen közel a halálhoz, és soha ennyire nem érezte, hogy él. Megfeszülő izmokkal szegült szembe az elemek erőivel. És a hajó tovább bukdácsolt, mélyebben, egyre mélyebben a Sötétség-szoros őrületében.
Hallotta, hogy Amos parancsokat osztogat, másodpercre pontosan irányítva minden ember mozgását. Úgy játszott a hajóján, mint zenész a lantján, érezte minden rezdülését, hangja minden árnyalatát, kereste a hajó mozgásának azt az összhangját, amellyel együttesben a Hajnali Szellő-t biztonságosan képes átvezetni a legveszélyesebb vizeken is. A legénység azonnal engedelmeskedett parancsainak, életüket kockáztatva a kiszámíthatatlan vitorlázat között, mert tudták, hogy egyes-egyedül a kapitány ügyességén múlik, hogy épségben megérkeznek-e.
Aztán vége lett. Az egyik pillanatban még eszeveszett erővel harcoltak, hogy túljussanak a sziklákon, és maguk mögött hagyják a szoros tomboló viharát, a következőben pedig már friss szellő hajtotta őket, és a sötétség valahol mögöttük kavargott.
Az ég borult volt, de a vihar, amely napokon keresztül markában tartotta őket, már csak távoli, homályos foltnak látszott a keleti látóhatáron. Arutha a kezeit nézte: mintha idegen lények lettek volna: erős akarattal kellett rávennie őket, hogy elengedjék a kormányrudat.
A matrózok kapták el, amikor összeesett, és lefektették a fedélzetre. Egy ideig még szédült, de aztán, mikor összeszedte magát, látra, hogy Amos a közelében ül a deszkákon, és Vasco vette át a kormányt. Amos vidám arccal fordult hozzá.
– Megcsináltuk, fiam – mondta. – Kinn zagyunk a. Keserű-tengeren. Arutha körülnézett.
– Miért van még mindig ilyen sötét?
Arcos felnevetett.
– Mert mindjárt alkonyodik, Órákat töltöttünk el ezzel a kormányrúddal.
Arutha is nevetett. Soha ilyen diadalt nem érzett. Addig nevetett, míg a kimerültségtől a könnye is kicsordult, a könnycseppek legördültek az arcán, és a nevetéstől megfájdult a dereka. Amos odament, vagy inkább odamászott hozzá.
– Tudod, mi az, amikor az ember a halálon nevet, Arutha? Soha többé nem leszel ugyanaz az ember, aki voltál.
Arutha nagyot lélegzett.
– Egy ideig azt hittem, megőrültél.
Amos elvette a borostömlőt, amelyet egy matróz nyújtott oda neki és nagyot húzott belőle. Aztán odanyújtotta Aruthának.
– Igen, mint ahogy te is őrült voltál. Ez olyasmi, amit csak kevesen ismernek meg életükben. Valaminek a látomása, ami olyan tiszta, olyan igaz, hogy csak őrület lehet. Meglátod, mit ér az élet, és megtudod, mit jelent a halál.
Arutha fölnézett a mellettük álló matrózra. Az a tengerész volt az, akit Amos átdobott a hajókorláton, hogy ezzel elfojtsa a kézadást. Vasco komoran nézett le rá, úgy, ahogy az nézte őket, de a matróz nem mozdult. Amos is felnézett rá. Ekkor a matróz megszólalt.
– Kapitány, csak azt akartam mondani... nem volt igazam. Tizenhárom éve vagyok tengerész, és megesküdtem volna Lims-Kragmára, hogy nincs az a kapitány, aki egy ilyen hajót át tud vezetni a Szoroson. – Lesütött szemmel folytatta. – Készségesen vállalom, hogy megkorbácsolj, azért, amit tettem, kapitány. De aztán elhajózok veled a Hét Poklok mélységes-mély fenekére is, és ezek itt mind velem tartanak.
Arutha körülnézett, és látta, hogy a többi matróz is összegyűlt a hátsó fedélzeten, vagy a keresztárbocokról nézett le rájuk. Kiáltások hallatszottak mindenfelől: „Úgy van, kapitány!”, meg hogy „ Igaza van?”.
Amos feltápászkodott, mikor a lába kicsit megroggyant, megmarkolta a hajókorlátot. Végignézett az összegyűlt társaságon, aztán elkiáltotta magát.
– Éjszakai őrség fel! Hajnali és nappali őrszolgálat letépni! – Vasóhoz fordult. – Nézzetek utána odalent, milyen kár érte a hajótestet, aztán nyissátok ki a hajókonyhát. Irány Krondor.
Arutha a kabinjában ébredt. Íjász Martin ült mellette.
– Tessék – mondta a fővadász, és egy tál gőzölgő húslevest nyújtott felé.
Arutha Összetört, fáradt izmai tiltakozása ellenére felkönyökölt. A forró levest kortyolgatva kérdezte.
– Mennyi ideig aludtam?
– Tegnap éjszaka aludtál el a fedélzeten, közvetlenül naplemente után, illetőleg, ha az igazságot akarod tudni, elájultál. Most három óra telt el napfelkelte óta.
– Az idő?
– Jó, legalábbis nem viharos, Amos megint a fedélzeten van. Úgy gondolja, a hajó kitart végig az úton. A sérülés odalent nem súlyos: ha nem kell még egy viharral megbirkóznunk, nem lesz semmi haj. Egyéb ként is, Amos azt mondja, akadnak jó horgonyzóhelyek a keshi partokon, ha a szükség úgy hozná.
Arutha lemászott a függőágyról, felöltötte köpenyét, és felment a fedélzetre. Martin utána. Amos a kormányrúdnál állt, és a vitorlákat figyelte. Aztán lepillantott, és nézte, hogyan mászik fel Arutha és Martin a létrán a hátsó fedélzetre. Úgy figyelte őket, mintha egy fontos gondolata támadt volna, vagy kettő, aztán rámosolygott Aruthára.
– Hogy állunk? – kérdezte Arutha.
– Jó szelünk van, mióta túljutottunk a szoroson – felelte Amos. – Ha tartja a délnyugati irányt, gyorsan elérhetjük Krondort. Csak éppen a szelek ritkán tartanak ki, ezért aztán elhúzódhat az utunk.
A nap hátralevő része eseménytelenül telt el, és Arutha nagyot pihent az elmúlt napok veszedelmei után. Éjszaka tiszta, csillagos égbolt borult föléjük. Arutha órák hosszat állt a fedélzeten, és élvezte a csillagok tündöklő pompáját. Martin is felment a fedélzetre. Arutha úgy állt ott, arcát az égre emelve, mikor meghallotta a fővadászmester közeledtét.
– Kulgan és Tully szerint – mondta –, a csillagok nagyjából akkorák, mint a mi napunk, de a nagy távolság miatt kicsisnek látszanak.
– Hihetetlen – állapította meg Martin –, de gondolom, igazuk lehet.
– Nem gondolkodtál még el azon, hogy az egyik közülük a tsuranik hazája?
– Sokszor gondoltam erre, fenség – mondta Martin a korlátra támaszkodva. – A hegyek között látszanak így a csillagok, mikor kialszanak a tábortüzek. Nem halványítja el a fényüket sem a város fénye, sem a váré, zavartalanul tündökölnek az égen. Én is elgondoltam már, vajon egyikük nem az ellenségeink otthona-e, Charles szerint az ő napjuk fényesebb, mint a miénk, és a világuk is melegebb.
– Az egész lehetetlenül hangzik. Háborút viselni ekkora űrön keresztül, minden logikának ellentmond.
Szótlanul álltak egymás mellett; nem törődtek a csípős széllel, amely Krondor felé hajtotta hajójukat, hanem élvezték a csillagfényes éjszakát.
Lépések hallatszottak mögöttük. Hátranéztek. Amos Trask jött feléjük. Egy pillanatra habozva megállt, hosszan elnézte őket, aztán odaállt melléjük a korláthoz.
– Álmodozás csillagfénynél?
Azok ketten nem feleltek. Trask a hajóvágta barázdát nézte a vízen, aztán meg az eget fürkészte.
– Nincs semmi a világon, ami a tengerhez lenne hasonlítható. Akik egész életüket a szárazföldön élik le, sose tudják ezt igazán megérteni. A tenger az élet: néha kegyetlen, néha szelíd, és mindig kiszámíthatatlan. Az ilyen éjszakák miatt adok hálát az isteneknek, amiért megengedték, hogy tengerész legyek.
– És kissé filozófus is – jegyezte meg Arutha.
– Csak nézz, meg alaposan egy vén tengeri medvét – nevetett Amos –, aki annyiszor nézett szembe a halállal, mint én, kapargasd meg egy kicsit a felszínt, és megtalálod a filozófust. Nem nagy szavak ezek – hidd el, ez mélységesen hozzátartozik ehhez az életformához.
– Amikor gyerek voltam – mondta Martin halkan, szinte csak magának –, a nagy fák között élve én is megismertem ezt az érzést. Ha meg állsz egy fatörzs mellett, amely öregebb, mint az emberi történelem, akkor épp ilyennek fogod érezni a világot, mint itt.
Arutha nagyot nyújtózott.
– Késő van. Jó éjszakát mindkettőtöknek. – Elindult, de aztán megállt, mintha valami eszébe jutott volna. – Nem osztozom ugyan a filozófiátokban, de... örülök, amiért együtt tehetem meg veletek ezt az utat.
Mikor Arutha elment, Martin egy darabig még a csillagokat nézte. Aztán feltűnt neki, hogy Amos merően figyeli.
– Valami, úgy látszik, nagyon foglalkoztat, Amos – mondta.
– Úgy van, Íjász mester. – Amos a korlátnak támaszkodott. – Már majdnem hét éve annak, hagy kikötötten Crydee-ban. Valami azóta is birizgálja a fantáziámat, mióta először megláttalak.
– Micsoda, Amos?
– Titokzatos ember vagy te, Martin. Az én életemben is sok minden van, amit nem kívánnék elmondani, de ez a dolog veled egészen más.
Martin látszólag egykedvűen fogadta a társalgás ilyetén fordulatát, de a szeme enyhén összeszűkült.
– Kevés dolog van velem kapcsolatban, amit ne tudna mindenki Crydee-ban.
– Ez igaz, de éppen az a kevés az, ami engem izgat.
– Nyugodj meg Amos. Én a herceg fővadászmestere vagyok, semmi több.
– Én azt hiszem, több vagy, Martin – mondta csendben Amos. – Ahogy a városban járkáltam, amikor az újjáépítésre felügyeltem, sok emberrel találkoztam, és hét év alatt sok pletykát hallattam rólad. Már régebben összeraktam a darabokat, és kialakult egy kép, ami megmagyarázza, miért változik meg a viselkedésed, mihelyt Arutha közelébe kerülsz, és különösen, ha a hercegnő közelébe. Csak egy kicsit, de eléggé ahhoz, hogy én észrevegyem.
Martin felnevetett.
– Elcsépelt, ósdi mese, Amos – nevetett Martin –, azt hiszed én vagyok a szegény vadász, aki reménytelenül szerelmes az ifjú hercegnőbe? Azt hiszed, szerelmes vagyok Carline-ba?
– Nem, bár nincs kétségem afelől, hogy szereted – felelte Amos –, annyira, amennyire egy testvér szeretheti a húgát.
Martin félig kirántotta már tőrét az övéből, de Amos megfogta a csuklóját. A zömök tengerész mintha satuba fogta volna, Martin mozdítani se tudta a karját.
– Fékezd a dühödet, Martin. Nem szeretnélek a tengerbe dobni, hogy lehiggadj.
Martin feladta a küzdelmet. Elengedte a tőrt, hagyta, hogy békésen viszszacsússzon hüvelyébe. Amos még egy darabig fogva tartottat csuklóját, aztán elengedte. Egy idő múlva Martin megszólalt.
– Carline nem tud róla, és a bátyjai sem. Egészen mostanáig azt hittem, csak a herceg és még egy vagy két ember tudhat róla. Hogyan jöttél rá?
– Nem volt nehéz kitalálnom – mondta Amos. – Az emberek többnyire nem látják azt, ami az orruk előtt van. – Megfordult, megnézte a vitorlákat, gépiesen ellenőrizte a legénység munkáját, aztán folytatta. – Láttam a herceg képét a nagyteremben. Ha te olyan szakállt növesztenél, mint az övé, a hasonlóság az egész világ előtt ordítana. A várban mindenkinek feltűnik, hogy amint Arutha nő, egyre kevésbé hasonlít édesanyjára, és ahogy az évek múlnak, egyre inkább olyan lesz, mint az édesapja. Engem első találkozásunk óta izgat, hogyhogy senki nem vette észre, te is mennyire hasonlítasz hozzá. Talán azért nem veszik észre, mert nem akarják észrevenni. És ez sok mindent megmagyaráz. Miért álltál különleges kegyben a herceg előtt, amikor az öreg vadászmester mellé helyezett? És miért tett meg fővadászmesternek, amikor újat kellett választani? Már egy ideje gyanítottam, de csak ma lettem biztos benne. Amikor feljöttem ide az alsó fedélzetről, mindketten felém fordultatok, és a sötétben egy pillanatra nem tudtam eldönteni, melyikőtök kicsoda.
– Az életeddel játszol, ha egy szót is szólsz erről bárkinek. – Martin ezt minden indulat nélkül, mintegy tényként szögezte le.
– Nem olyan ember vagyok, akit fenyegetni lehet, Íjász Martin!
– Ez becsület dolga.
Amos keresztbefonta karját.
– Borric úr nem az első nemes, aki törvénytelen gyermek atyja lett, és nem is az utolsó. Sok ilyen gyermek hivatalt is kap, rangot is. Miért lenne Crydec hercegének jó híre veszélyeztetve?
Martin a korlátot markolta, és úgy állt ott az éjszakában, mint egy szobor. A szavai szinte a távolból hangzottak.
– Nem az ő becsülete, kapitány. Az enyém. – Szembefordult Amosszal, és a szemében mintha valami belső fény izzott volna, amint a tengerész mögötti lámpások fénye visszatükröződött benne. – A herceg, tudott a születésemről, és ő tudja, miért, amikor még alig voltam több, mint kisgyermek, úgy döntött, hogy elvitet Crydee-ból. Biztos vagyok benne, hogy Tully atyának elmondta, mert ő állt a legbizalmasabb kapcsolatban vele, és talán Kulgannak is. De azt egyikük sem sejti, hogy ismerem a származásom titkát. Azt hiszik, nem tudok róla semmit.
Amos megsimogatta szakállát.
– Bonyolult probléma ez, Martin. Titkok titkokon belül meg effélék. Nos, szavamat adom – barátságból, és nem azért, mert megfenyegettél –, hogy senkinek sem beszelek erről, csak a te engedelmeddel. Azonban, ha Aruthát helyesen ítélem meg, a előbb-utóbb biztosan meg fogja tudni.
– Ezt nekem kell eldöntenem, Amos, senki másnak. Egy szép napon talán elmondom neki. Tatán nem.
Amos ellépett a korláttól.
– Sok tennivalóm van még lefekvés előtt, Martin. De még valamit mondok neked. Magányos úton indultál el. Nem irigyellek, amiért azon kell tovább menned. Jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Mikor Amos visszament a hátsó fedélzetre, Martin az ismerős csillagokat nézte az égen. A crydee-i hegyek közötti magányos sétáinak valamennyi társa letekintett rá. Aztán a tengert nézte, belebámult a feketeségbe, beletemetkezett azokba a gondolataiba, amelyekről valaha azt hitte, örökké eltemette őket.
– Föld a láthatáron! – kiáltotta az őrszem.
– Merre? – kérdezte Amos.
– Pontosan előttünk, kapitány.
Arutha, Martin és Amos a hátsó fedélzetről előresiettek a hajó orrába. Miközben ott álltak, és vártak, mikor tűnik fel szemük előtt a föld, Amos megjegyezte.
– Érzitek, hogy remeg a hajó, valahányszor egy hullámhegyen túljutunk? Ez biztosan a törött gerenda bűne, ha értek hozzá valamit, hogyan épül egy hajó. Nos hát, Krondorban el kell vinnem a javítódokkba, hogy rendbehozzák.
Arutha azt figyelte, hogyan válik egyre tisztábban láthatóvá a távoli földsáv a délutáni napfényben. Az elszórt felhők között nem sütött ugyan teljes fényével a nap, de viszonylag derűs volt az ég.
– Időnk bőven lesz. Azonnal vissza akarok indulni Crydee-ba, mihelyt meggyőztem Erlandot, micsoda veszélyről van szó, de még ha azonnal meg is egyezünk, eltart egy ideig, amíg az embereket meg a hajókat összeszedjük.
– És ami engem illet, nem szívesen kelnék át a Sötétség-szoroson, amíg az idő nem fordul valamivel jobbra – jegyezte meg tárgyilagosan Martin.
– Gyenge szírű ember – nevetett Amos. – A nehezebb utat végigcsináltad. Tél közepén a Távoli Partra hajózni alig kevesebb egy öngyilkosságnál.
Arutha nem szólt semmit, csak nézte, ahogy a távolban lassan a kikötő minden részlete kivehetővé válik. Alig egy órán belül már tisztán látszottak Krondor égnek meredt tornyai és a kikötőben horgonyzó hajók.
– Nos – mondta Amos –, ha hivatalos fogadtatást kívánsz, célszerű, ha előveszed a lobogódat, és felhúzod az árbocra.
– Várj, Amos. Látod azt a hajót ott, a kikötő bejáratánál?
Ahogy közeledtek a kikötőhöz, Amos figyelmesebben megnézte a kérdéses hajót.
– Fene formás dög! Nézd meg a méreteit. A herceg jóval nagyobbnak építi őket, mint mikor én utoljára Krondorban jártam. Háromárbocos, harminc vagy több vitorlához építették. Az alakját tekintve gyorsjáratú hajó, ez nem kétséges. Nem szeretném, ha kevesebb mint három quegani gálya állna a rendelkezésemre, ha szembe kellene szállnom vele. Az evezősökre is ráfanyalodna az ember, mert azok a túlméretezeti íjpuskák elöl, is hátul is hamarosan cafatokra tépnék a vitorláimat.
– Jól nézd meg a zászlót a főárbocon, Amos – mondta Arutha.
A kikötőbe behajózva elhaladtak a hajó közelében. Az orrán ott díszelgett a neve: Királyi Griff.
– Királyságbeli hadihajó, az nem kétséges – mondta Amos –, de ilyet még csak krondori zászló alatt láttam hajózni. – A hajó főárbocán arany sas címeres fekete zászló lengett, lobogott a szélben. – Azt hittem, minden zászlót ismerek a Keserű Tengeren, de ez új számomra.
– Ugyanaz a zászló leng a kikötőben is, Arutha – jegyezte meg Martin, és a város felé mutatott.
– Ezt a zászlót sose láttam még a Keserű-tengeren – mondta Arutha csendesen, az arca elkomorodott, úgy folytatta. – Amíg mást nem mondok, natali kereskedők vagyunk, semmi több.
– Kinek a zászlaja az? – kérdezte Amos.
Arutha belemarkolt a korlátba.
– Ez a királyság második legősibb házának a zászlaja – felelte. – Ami azt jelenti, hogy távoli unokatestvérem, Bas-Tyra hercege Krondorban tartózkodik.
24.
A kocsma zsúfolásig megtelt.
Amos átvezette Aruthát és Martint az ivón egy a kandalló közelében álló üres asztalhoz. Néhány beszélgetéstöredék megütötte Arutha fülét, amíg áthaladtak a helyiségen. A hangulat visszafogottabb volt, mint amilyennek először látszott.
Arutha fejében egymást kergették a gondolatok. Tervei Erland segítségének megszerzésére abban a pillanatban semmivé foszlottak, ahogy beértek a kikötőbe. A várasban mindenült tapasztalhatták, hogy Guy nem egyszerűen vendégeskedni jött Bas-Tyrából Krondorba, hanem teljesen uralma alatt tartja a várost. Az ő zászlói lengenek a város valamennyi tornyán.
Egy szegényesen öltözött szolgáló ment oda az asztalukhoz. Amos három korsó sört rendelt. Csendben vártak, míg a sör megérkezett, aztán, mikor elment, Amos megjegyezte:
– Óvatosan kell viselkednünk.
– Mennyi idő múlva hajózhatunk el? – kérdezte Arutha merev arccal.
– Hetek. Legalább három hét. Meg kell javítanunk a hajótestet, és a gerinc-gerendát pontosan a helyére kell illeszteni. Hogy ez meddig tart, az a hajóácson múlik. A tél nem alkalmas erre, mert a kereskedők csak jó időben hajóznak, és ilyenkor mind a dokkba vontatja a hajóját, hogy tavaszra jó állapotba hozzák. Holnap első dolgom lesz tájékozódni.
– Az túl sok. Ha kell, vegyél új hajót.
– Van rá pénzed? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Amos.
– A ládámban, a hajón. – Arutha komor mosollyal folytatta. – Nemcsak a tsuranik űznek politikát a háborúból. A krondori és a keleti nemesek jó része számára ez a háború távoli dolog, el sem tudják képzelni, mit jelent. Már majdnem kilenc éve tart, és nem láttak belőle mást, csak jelentéseket. És a mi hűséges királyságbeli kereskedőink nem ajándékoznak Rodric király iránti puszta szeretetből készleteket és hajókat. Az én aranyam a fedezet a költségekre és a kenőpénzre: ennek segítségével szerzek krondori katonáikat Crydee-nak.
– Nos hát – mondta Amos –, még így is beletelik egy hétbe vagy kettőbe. Az ember általában nem sétál be egy hajóügynökhöz, és fizet arannyal az első hajóért, amit felkínálnak neki, legalábbis ha kerülni akar minden feltűnést. És a legtöbb hajó, ami eladó, fabatkát sem ér. Időbe fog telni.
– És – szólt közbe Martin – itt van a szoros.
– Az igai – ismerte el Amos –, bár vehetnénk egy könnyed kanyart a parton felfelé, Sarth-nak, és kivárhatnánk a jó időt, hogy átkeljünk a szoroson.
– Nem – mondta Arutha. – Sarth még mindig a hercegségen belül van. Ha Guy az úr Krondorban, lesznek ügynökei és katonái ott is. Nem vagyunk biztonságban, amíg ki nem kerültünk a Keserű-tenger környékéről. Krondorban kisebb feltűnést keltünk, mint Sarthban, itt nem szokatlan látvány az idegen.
– Nos – mondta Amos, miután előzőleg hosszasan tanulmányozta Aruthát nem mondhatom, hogy olyan jól ismerlek, mint mondjuk néhány más ismerősömet, de azt hiszem, nem annyira a saját bőrödet félted, mint inkább valami másért aggódsz.
Arutha körülnézett a helyiségben.
– Jó lenne egy kevésbé nyilvános helyet találnunk, ahol beszélgethetünk.
Amos némi sóhajok és nyögések közepette felemelkedett a székéről.
– A Matrózpihenő nem éppen az a hely, ahol szívesen lakom, de a céljainknak megfelel. – Elindult végig a tágas ivón, és hosszas csevegést folytatott a kocsmárossal. A nagyhasú tulajdonos felfelé mutatott a lépcsőn. Amos bólintott, és jelezte a társainak, hogy kövessék. Az ivó tolongásán keresztül felvezette őket a lépcsőn, végig egy hosszú folyosón, ott belökte az utolsó ajtót, majd intett, hogy lépjenek be.
A szoba nem sok kényelmet kínált: négy szalmával kitömött fekhely a padlón, a sarokban egy szekrényül szolgáló nagy láda. Az egyetlen kezdetleges lámpából nyomban csípős szagok áradtak, ahogy Íjász meggyújtotta az olajban úszó kanócot.
– Már értem, mire gondoltál, amikor a szállás kiválasztásról beszéltél – közölte Arutha, miután Amos becsukta az ajtót.
– Sokkal rosszabb helyen is aludtam már – felelte Amos, és leereszkedett az egyik heverőre. – Ha szabadok akarunk maradni, célszerű, ha hitelesnek tűnünk, ami a személyzetünket illeti. Téged egyelőre Arthurnak fogunk hívni: ez elég közel esik a saját nevedhez, hogy elfogadható magyarázatul szolgáljon, ha történetesen valaki valódi neveden szólítana, és te megfordulnál rá, és válaszolnál. És könnyű megjegyezni.
Miután Arutha és Martin is leült, Amos folytatta.
– Arthur, csak hogy megszokd ezt a nevet, a kikötők közti hajózásról kevesebbet tudsz, mint egy gyűszűnyit, ami kétszer annyi, mint amennyit Martin tud. Legokosabb, ha valami isten háta mögötti kisnemes fiainak adod ki magad. Martin, te a natali hegyekből való vadász vagy.
– Elég jól beszélem a nyelvet is.
– Szerezz neki egy szürke köntöst – mondta Arutha halvány mosollyal –, és hamisítatlan erdőkerülő lesz belőle. Ém nem beszélem a natali nyelvet, meg a keshit sem, így hát egy keleti kisnemes fia leszek, aki szórakozásból utazik. Krondorban legtöbben a keleti bárók felét sem ismerik.
– Addig, amíg nincs túlságosan közel Bas-Tyrához. Azzal a fekete tabarddal mindenfelé kellemetlen lenne Guy tisztjei között egy állítólagos unokatestvérrel összetalálkozni...
– Igazad van, ami az aggodalmat illeti, Amos – mondta Arutha elkomorodva. – Nem megyek el Krondorból, amíg pontosan ki nem derítem, mit keres irt Guy, és mit jelent ez a háború szempontjából.
– Még ha találnék is hajót holnap – mondta Amos –, ami valószínűtlen, bőven lesz időd körülszaglászni. Talán többet is megtudsz közben, mint amennyit szeretnél. A város pocsék hely titoktartásra. Az információforrások a piacon árusítjuk híreiket, és a városban minden egyszerű polgár eleget tud ahhoz, hagy elmondja, mi is történik itt. Úgyhogy tartsd csukva a szádat, és csak a füledet nyisd ki. Pénzért elmondják neked, amit tudni akarsz, aztán fordulnak egyet, és olyan gyorsan fecsegik el a városi őrségnek, amit kérdeztél, hogy beleszédülsz. – Amos nyújtózott egyet. – Még korán van, de azt hiszem, be kellene kapnunk valami meleg ételt, aztán le kéne feküdnünk. Egy csomó mászkálnivalónk lesz még.
Azzal felkelt, kinyitotta az ajtót, és mindhárman lementek az ivóba.
Arutha egy kihűlt húsoslepényt majszolt. Fejét lehajtva kényszerítette magát, hogy elfogyassza a zsírtól csöpögő tésztát. Arra gondolni sem akart, mi lehet a nyúlós külső alatt a marha- és disznóhúson kívül, amivel a kereskedő állítása szerint megtöltötték.
Félszemmel a forgalmas teret figyelte, főleg Erland herceg palotájának a kapui érdekelték. Miután a lepénnyel végzett, odasétált a sörösbódéhoz, és egy nagy korsó sört rendelt, hogy leöblítse a pástétom ízét. Az elmúlt órában látszólag minden cél nélkül egyik kereskedő kordéjától a másikhoz ődöngött, össze-vissza vásárolt mindenfélét, és megjátszotta a vidéki kisnemes fiát – ez alatt az egy óra alatt sok mindent megtudott.
Martin és Amos tűnt fel a téren, jóval a megbeszélt időpont előtt. Az arcuk komor volt, és idegesen tekintgettek jobbra-balra. Amos, ahogy elment Arutha mellett, szó nélkül intett neki, hogy kövesse őket. Átverekedték magukat a déli csúcsforgalmon, és igyekeztek minél távolabb kerülni a tér környékétől. A városnak egy kevésbé vonzó, de nem kevésbé forgalmas részégen Amos megállt egy ház előtt, és intett a többieknek, hogy lépjenek be utána.
Odabent Aruthát nyomban megcsapta a forró, bűzös levegő. Egy szolga köszöntötte őket.
– Gőzfürdő? – kérdezte Arutha.
– Valahol meg kell szabadulnod az út szennyétől, Arthur – állapította meg faarccal Amos. A szolgához fordult. – Gőzfürdő mind a hármunknak.
A szolga bevezette őket egy helyiségbe, ahol átöltöztek, és mindegyikük kapott egy durva törülközőt meg egy vászonzsákocskát az ingóságaik részére.
Arutha nyugodtan megvárta, míg előbb Amos, aztán Martin levetkőzik, aztán ő is követte példájukat. Magukra tekerték a törülközőt, aztán ruhájukkal és fegyvereikkel a zsákocskában bevonultak a gőzös helyiségbe.
A végig csempézett tágas helyiségben a fal és a padló helyenként zöld penészfoltokkal volt tarkítva, a levegő fülledt volt és izzadságszagú. A helyiség közepén alacsony, félmeztelen fiú kuporgott egy kőrakás előtt, amely a gőzt szolgáltatta. A gyerek időnként fát rakott a kövek alatt elhelyezett serpenyőbe, aztán vizet öntött a kőre, amitől hatalmas gőzfelhők keletkeztek.
A helyiség legtávolabbi sarkában ültek le egy padra.
– Miért a gőzfürdőben? – kérdezte Arutha.
– Sok üzletet bonyolítanak le ilyen helyeken – suttogta Amos –, ezért három férfi, aki egy sarokban sugdolózik, nem kelt különösebb feltűnést. – Odakiáltott a fiúnak. – Gyerek! Szaladj és hozzál jégbe hűtött bort! – Egy ezüstpénzt dobott oda a gyereknek. Az röptében elkapta, de nem mozdult. Amos újabb pénzdarabot dobott oda neki, mire az elbotorkált. Amos felsóhajtott. – A hűtött bor ára kétszeresére emelkedett, mióta utoljára itt jártam. Most egy darabig odalesz, de nem sokáig.
– Ez micsoda? – kérdezte Arutha, aki nem is próbálta rosszkedvét elrejteni. A lepedő alatt a bőre viszketett, a helyiség büdös volt, és egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hagy tisztább lesz attól, hogy itt tölti az idejét, mint ha a téren marad.
– Martinnak és nekem is rossz híreim vannak.
– Nekem is. Már tudom, hogy Guy az alkirály Krondorban. Még mit tudtatok meg?
Kihallgattam egy beszélgetést – mondta Martin –, aminek alapján úgy látszik, hagy Erlandot és családját Guy háziőrizetben tartja a palotában.
Arutha összehúzta a szemét.
– Még Guy sem merészelheti bántani Krondor hercegét – mondta fojtott dühvel.
– De megteszi – mondta Martin –, ha a király engedélyt ad rá. Én nem sokat tudok a király és a herceg közti viszályról, de az nyilvánvaló, hogy most Guyé a hatalom Krondorban, és hogy amit tesz, a király engedélyével teszi, ha nem éppenséggel az áldásával. Említetted nekem, hogy Caldric figyelmeztetett, amikor legutóbb Rillanonban voltál. Talán a király betegsége súlyosbodott azóta.
– Az őrültsége, hogy pontosabban fejezd ki magad – Csattant fel Arutha.
– Ami a krondori helyzetet tovább rontja – mondta Amos –, úgy látszik, hadban állunk a Nagy Kesh Birodalommal.
– Micsoda? – kiáltott fel Arutha.
– Szóbeszéd, nem több – jegyezte meg Amos halkan, hadarva. – Mielőtt rátaláltam Martinra, egy helybéli örömtanya körül leskelődtem, ami nincs nagyon messze a helyőrség barakkjaitól. Hallottam, amint néhány henyélő katona arról beszél, hogy holnap hajnalban hadba indulnak. Amikor az egyik katona pillanatnyi szerelme az iránt érdeklődött, mikor látja ismét, a katona azt mondta: „mikor eljutunk a völgybe meg vissza, ha minden jól megy”, aztán Ruthiához fohászkodott, hogy a szerencse istennője ne vegye rossz néven tőle, amiért belekontárkodik a dolgaiba.
– A völgy? – kérdezte Arutha. – Ez csak azt jelentheti, hogy az Álmok völgyében lesz a támadás. Kesh nyilván megtámadta a shamatai helyőrséget egy expedíciós sereggel. Guy nem bolond. Nyilván tudja, hogy erre csak egy válasz van: gyors, váratlan csapás Krondorból, amivel megmutatja Nagy Kesh császárnőjének, hogy meg tudjuk védelmezni a határainkat.
– Ha egyszer a keshi katonákat elűzték a Völgytől délre, újabb értelmetlen tárgyalássorozat következik, hogy kinek van joga a Völgyhöz. Ami azt jelenti, hogy Guy, ha szeretné is megsegíteni Crydee-t – amit kétlek –, nem tehetné meg. Nincs arra idő, hogy miközben Kesh-sel tárgyal tavasszal, vagy akár csak kora nyáron is, elérje Crydee-t. – Arutha csendesen szitkozódott. – Kutya keserves újság ez, Amos.
– És ez még nem minden – folytatta Amos. – Ma reggel vettem magamnak a fáradságot, és meglátogattam a hajót, mert látni akartam, Vasco mindent kézben tart-e, és az embereink nem nyafognak-e túlságosan, amiért a hajón kell maradniuk. A hajónkat figyelik.
– Biztos vagy benne?
– Biztos. Két gyerek lődörgött ott, aki megjátszották, hogy hálót foltoznak, de valójában nem csináltak semmit. Figyeltek, amikor kicsónakáztam, meg amikor visszajöttem.
– Mit gondolsz, kik azok?
– Egyelőre elképzelni se tudom. Lehet, hogy Guy emberei, vagy olyanok, akik még Erlandhoz hűek, de lehetnek Nagy Kesh emberei is, csempészek is, sőt a Csúfolódók is!
– Csúfolódók?- kérdette csodálkozva Martin.
– A tolvajok céhe – közölte Arutha. – Nem sok dolog akad Krondonban, amit a vezetőjük, a Pillér ne tudna.
– Titokzatos alak a Csúfolódók főnöke – mondta Amos –, és keményebb kézzel vezeti őket, mint egy kapitány a legénységét. Vannak helyek a városban, ahová a herceg keze sem ér el, de olyan hely nem létezik Krondorban, ahol a Pillérnek nincsenek emberei. Ha felkeltettük az érdeklődését – mindegy, mi okból –, minden okunk megvan rá, hogy féljünk.
A beszélgetésnek a szolgagyerek megérkezése vetett véget. Letette a kancsó hűtött bort, és hozzá három poharat.
– Eredj el a legközelebbi illatszerárushoz – szólt oda neki Amos –, ez a hely bűzlik. Vegyél valami édes illatosítót, amit a tűzre dobhatsz.
A gyerek kissé bizalmatlanul nézett végig rajtuk, aztán, mikor Amos odahajított neki egy újabb pénzdarabot, vállat vont és kiszaladt a szobából.
– Ez nemsokára visszajön, és már nincs, amiért megint elküldhetném. Akárhogyan is, ez a hely hamarosan tele lesz kereskedőkkel, akik a délutáni gőzfürdőjükre jönnek. Ha a gyerek visszajön, igyatok néhány korty bort. próbáljatok lazítani egy kicsit, és ne menjünk el túl hamar. Most, ebben a sötét mindenségben, van azért egy kis fénysugár is.
– Szeretném hallani, mi az – dörmögte Arutha.
– Guy hamarosan elmegy Krondorból.
– De az emberei itt maradnak – mondta Arutha összehúzott szemmel. – Mégis, azért van abban valami vigasztaló, amit mondtál. Nem sokan vannak Krondorban, akik felismerhetnek. Kilenc éve jártam itt utoljára, és valószínűleg az akkori ismerősök legtöbbje eltűnt a herceggel együtt. És gondolkodom valamin. Most, hogy Guy kívül lesz a városon, még nagyobb az esélyem rá, hogy sikerül.
– Mi a terv? – érdeklődött Amos.
Arutha halkan, gyorsan beszélni kezdett.
– Két dolgot figyeltem meg ma reggel. A palota körzetét még mindig Erland személyes testőrsége őrzi. Úgy látszik, Guy hatalmának is van határa. Továbbá, Erland udvari emberei közül többen járkáltak szabadon ki-be, úgyhogy a nyugati birodalom vezetésével kapcsolatos napi ügyek intézése nyilván jórészt változatlanul folyik.
Amos az állát simogatta.
– Ez logikusnak látszik – mondta elgondolkodva. – Guy elhozta a seregeit, de a hivatalnokait otthon hagyta. Azok most Bas-Tyrában ülnek, ott intézik a dolgokat.
– Ami azt jelenti, hogy Dulanic úr meg a többiek, akik nem rokonszenveznek Guyjal, még mindig segíthetnek nekünk. Ha Dulanic segít, talán még sikerül is, amiért jöttem.
– Hogyan? – kérdezte Amos.
– Dulanic, mint Erland udvarmestere ellenőrzi Krondor vazallusainak a helyőrségeit. Egyszerű aláírásával mozgósíthatja Durrony völgye meg a Malak Keresztje garnizonjait. Ha parancsot ad, hogy Sarth-ba menjenek, csatlakozhatnak az ottani katonasághoz, és hajóra szállhatnak Crydee felé. Kemény menet lenne, de tavaszra eljuthatnának Crydee-ig.
– És nem okozna problémát édesapádnak sem. Éppen mondani akartam, hallottam, hogy Guy katonákat küldött Krondorból az édesapádnak.
– Furcsa – mondta Arutha. – Nem tudom elképzelni, hogy Guy segíteni akarna az apámnak.
– Nem is olyan furcsa – mondta Amos. – Apád szemében így azt a látszatot kelti majd, mintha a király csak azért küldte volna ide Guyt, mert Erlandnak akart segíteni. Szerintem ugyanis még nem terjedt el mindenfelé a hír, hogy Erland fogoly a saját palotájában. És ez jó kifogás arra is, hogy a várost megtisztítsa a herceghez hű tisztektől és katonáktól.
– Még így is nem kis jótétemény apádnak. A hírek szerint majdnem négyezer ember ment már el, vagy készül elmenni északra. Ez talán elég is lesz, hogy elbánjanak a tsuranikkal, ha azok Borric herceg ellen vonulnának.
– És ha Crydee ellen jönnek? – kérdezte Martin.
– Ehhez kell segítséget kérnünk. Be kell jutnunk a palotába, és meg kell találnunk Dulanicot.
– Hogyan? – kérdezte Amos.
– Azt remélem, hogy neked lesz vatatni ötleted.
Amos maga elé nézett, aztán megkérdezte.
– Van valaki a palotában, akinek a hűségében biztos lehetsz?
– Azelőtt egy tucatot felsorolhattam volna, de emiatt az ügy miatt mindenkivel szemben bizalmatlan vagyok. Nem tudom megmondani ki áll az alkirály mellen, ki a herceg pártján.
– Akkor tovább kell szaglásznunk. És hallgatóznunk kell, hogy hírt kapjunk alkalmas szállítóhajókról. Ha egyszer már béreltünk néhányat, kicsempésszük őket Krondorból, esetenként egyet vagy kettőt, egy-két naponként. Legalább egy tucatra lesz szükségünk, hogy három helyőrség embereit elszállíthassuk. Feltéve, hogy megszerzed Dulanic támogatását, ami megint felveti a kérdést: hogyan jutsz be a palotába? – Amos halkan szitkozódott. – Biztos vagy benne, hogy nincs kedved felhagyni ezzel az üggyel, és inkább elmenni kalóznak? – Arutha arca nem hagyott kétséget afelől, hogy Amos ötlete nem nyerte meg a tetszését. Amos felsóhajtott. – Gondoltam, hogy nincs.
– Úgy látom, jól ismered az alvilágot a városban, Amos – mondta Arutha. – Használd ki, és keress valami utat a palotába – ha másképpen nem megy, a csatornákon keresztül. Én figyelek: ha Erland akármelyik híve itt jár a főtéren, észreveszem. Martin, neked egyszerűen nyitva kell tartanod a füledet.
– A palotába kockázatos bejutni, és megmondom őszintén, nem tetszik nekem, ahogy a dolog kinéz – mondta Amos hosszú, lemondó sóhajjal. – Még az is lehet, hogy elvonulok Ruthia templomába, és megkérem a szerencse istennőjét, hogy mosolyogjon le ránk.
Arutha előkotort egy aranypénzt a holmijából, és odalökte Amosnak.
– Értem is mondj el egy imát a hölgyhöz.
A fiú visszatért, és egy kis kupac tömjént szórt a tűzre, amivel elvágta a beszélgetés fonalát. Arutha hátradőlt, és ivott a hűvös borból, amely villámgyorsan megmelegedett a gőzös szobában. Lehunyta a szemét, de nem pihent. A helyzeten töprengett. Egy idő utált úgy döntött, hogy ha el tudja érni Dulanicot, a terve sikerülhet. Miután pedig ezzel a türelmének is vége szakadt, ő állt fel először, megmosakodott, felöltözött, és elhagyta az épületet.
Az éjszaka csendjét trombitaharsogás törte meg. A katonákat szólította fegyverbe. Arutha sietett először az ablakhoz, félretolta a zsalugátert, és kinézett. A város nagyrészt aludt még, nem sok lámpás kelt versenyre a keleten pirkadó hajnal fényeivel. Amos Arutha mellé állt, Martin pedig mögéjük.
– Tábortüzek, százával – jegyezte meg Martin. A fővadász felnézett az égre, tanulmányozta a csillagok állását, aztán kijelentette. – Két óra múlva megvirrad.
– Guy serege rövidesen elvonul – állapította meg Arutha csendesen.
Amos messze kihajolt az ablakon. Ahogy a nyakát nyújtogatta, meglátta a kikötő egy darabját is. A távolban embereket hajóztak be.
– Úgy látszik, mintha a hajók is útra készen állnának.
Arutha két kézzel támaszkodott az ablak melletti asztalra.
– Guy a gyalogosait hajón küldi le a part mentén az Álmok-tengerére, Shamatába, míg a lovasai lelovagolnak délre. A gyalogosai pihenten érik majd el a várost, hogy a védelmet megerősítsék, a lovasokat pedig nem viseli meg a tengeribetegség. És egy-két nap különbséggel mind megérkeznek.
Mintegy szavai igazolására keletről felhangzott a menetelő csapatok lépteinek dobbanása. Aztán, néhány perccel később, megjelent előttük a Bas-Tyrai gyalogosok első százada. Arutha és társai kíváncsian nézték, hogyan vonulnak el a fogadóudvar nyitott kapuja előtt. A lámpások a katonáknak különös, kísérteties külsőt kölcsönöztek, amint oszlopokba fejlődve vonultak végig az utcán. Ütemes lépteik mellett az aranysasos zászlók csattogva lengtek a fejük fölött.
– Jól képzett csapatok – jegyezte meg Martin.
– Guyról sok mindeni el lehet mondani, többnyire kellemetlen dolgokat, de egyet senki sem vitathat el tőle: ő a királyság legkitűnőbb hadvezére. Még apám is kénytelen ezt elismerni, bár egyébként semmi jót sem mond róla. Ha én lennék a király, a keleti seregeket az ő parancsnoksága alá helyezve küldeném a tsuranik ellen. Guy háromszor vonult fel Kesh ellen, és háromszor verte tönkre őket. Ha a keshiek tudják, hogy nyugatra megy, ha csak a zászlóit meglátják a harctéren, máris úgy érzik, tárgyalóasztalhoz kell ülniük, annyira félnek tőle és annyira tisztelik. – Arutha elgondolkodva folytatta. – Van egy érdekes dolog. Amikor Guy Bas-Tyra hercege lett, valami folt esett a becsületén. Apám sose mondta meg, mi szégyellnivalót tett. Azóta hord fekete ruhát, jelkép gyanánt: innen kapta a Fekete Guy nevet. Az ilyesmi a személyes bátorságnak különös változata. Akármit el lehet mondani bas-tyrai Fekete Guyról, de gyávának senki sem nevezheti.
Aztán Arutha és társai csendben figyelték hogyan vonulnak előttük hosszú sorokban a katonák. Amikor a nap felkelt a keleti égbolton, az utolsó katona is eltűnt a kikötő utcáiról.
Reggel, miután Guy seregei elvonultak, kidobolták, hogy a városból senki sem távozhat, a kapuk minden utazó előtt zárva vannak, és a kikötőt is blokád alá helyezték. . Arutha szerint ez megszokott eljárás volt, ezzel ugyanis megakadályozzák, hogy a keshi ügynökök egy gyors hajóval elhagyják a várost vagy gyors lovakon vigyenek hírt Guy elvonulásáról. Amos a Hajnali Szellő-höz tett egyik útja alkalmával megszemlélte a kikötői blokádot, és megállapította, hogy nem túl szoros. Guy parancsa szerint ugyanis a flotta nagyobb része a parttól távolabb állt lesben, és figyelte, nem tűnik-e fel a keshi hajóhad, abban az esetben, ha netán Kesh tudomást szerzett volna arról, hogy Guy Shamatából is küld helyőrséget a frontra, ha befejeződött a harc Kesh-sel, és akkor a hercegség minden helyőrségében Bas-Tyrához hű katonák teljesítenének szolgálatot.
Arutha ideje nagyobb részét különböző kocsmákban, üzlethelyiségekben és a piactereken töltötte, ahol a palotából való emberek a legnagyobb valószínűség szerint megfordulhattak. Amos a dokkok környékén vagy a város lerongyolódottabb részeiben portyázott, különösen a rosszhírű Szegénynegyedben, és megkezdte a diszkrét tapogatózást eladó hajók után. Martin erdész álcájában belesett mindenhová, ahol valami ígéretes dolgot remélt.
Majdnem egy hét telt el így, de kevés új értesülést sikerült összeszedniük. Késő délután, a hatodik napon azután, hogy Guy elhagyta a várost, Arutha meglepetten látta, hogy egy forgalmas téren Martin köszön rá.
– Arthur – kiáltotta a vadász, és odafutott hozzá –, gyere gyorsan! – Azzal máris elindult a tengerpart felé, a Matózpihenőbe.
Amost a szobájában találták, az ágyán pihent, miután este a szegénynegyedbe készült éjszakai kirándulásra. Amikor az ajtó becsukódott, Martin megszólalt.
– Azt hiszem, tudják, hogy Arutha Krondorban van.
Amos szinte felpattant, úgy ült fel ágyán.
– Micsoda? Hogyan...? – kérdezte Arutha.
– Ebéd előtt bementene a laktanya közelében egy kocsmába. Miután a sereg elment a városból, nem volt nagy a forgalom. Éppen menni készültem, amikor a városi szállásmester írnoka lépett be, és majd szétrobbant, annyira odatolt, hogy a híreit valakivel közölje. Így aztán némi kis bor segítségével a bizalmába férkőztem, és megjátszottam az egyszerű erdőkerülőt, aki mélységes tisztelettel adózik az ő magasztos személyének.
– Ez az ember három dolgot mondott el nekem. Dulanic úr eltűnt Krondorból: azon az éjszakán ment el, amikor Guy. Van olyan értesülés is, hogy közelebbről meg nem nevezett északi birtokaira vonult vissza most, hogy Guy lett az alkirály de az írnok szerint ez valószínűtlen. A második értesülés az, hogy Barry úr meghalt.
Arutha láthatóan megrendülten hallgatta a hírt.
– A herceg admirálisa meghalt?
– Ez az ember azt mondta, hogy Barry titokzatos körülmények között halt meg, és nem terveznek semmiféle hivatalos közleményt. Valami kelleti úr, Jessup kapta meg a krondori flotta parancsnokságát.
– Jessup Guy embere – mondta Arutha. – Ő volt a király flottájában a bas-tyrai részleg parancsnoka.
– És végül az ember megjátszotta, hogy tud valami titkot is, nevezetesen, hogy keresnek valakit, akit csak az alkirály „királyi unokatestvérnek” neveznek.
Amos elkáromkodta magát.
– Nem tudom, de valaki felismert téged. Miután Erland és a családja gyakorlatilag foglyok a palotában, aligha valószínű, hogy egy másik vándor királyi unokatestvér érkezett volna a közeli napokban Krondorba, hacsak nincs még néhány kósza unokatestvéred, akiről eddig nem beszéltél.
Arutha nem reagált Amos halvány tréfálkozására. Miután Íjász elmondta a mondókáját, valamennyi Crydee megsegítésére kieszelt terve összeomlott. A várost biztosan tartották kezükben Guy hívei, vagy azok, akiknek mindegy volt, ki uralkodik a király nevében. Senkihez sem fordulhatott segítségért a városban. Keserves volt a tudat, hogy nem vihet segítséget az otthoniaknak.
– Akkor nincs más utunk – mondta keserűen – mint visszatérni Crydee-ba, mihelyt lehetséges.
– És talán ez sem lesz könnyű – mondta Amos. – Akad még néhány furcsaság. Felkerestem néhány helyet, ahol általában bárki találhat olyan alakokat, akikre rábízhatja némely tisztességtelen ügyeinek az elintézését. De akárhol érdeklődtem – diszkréten persze, ez nem vitás –, mintha süketnémákkal beszéltem volna. Ha nem ismerném jobban a Pillért, megesküdnék, hogy lehúzta a redőnyt, és valamennyi Csúfolódó Guy seregében szolgál. Életemben nem láttam egy rakáson annyi néma csapost, tudatlan kurvát, tájékozatlan koldust és nyelv nélküli szerencsejátékost. Nem kellett hozzá zseninek lennem, hogy lássam, kiadták a jelszót: senki sem állhat szóba idegenekkel, akármilyen kedvező üzletet ajánlanak is. Így aztán hiába keresünk valakit, aki segítene kijutni a városból, és ha Guy ügynökei valóban tudják, hogy Krondorban vagy, akármilyen hangosan siránkoznak is a kereskedők, nem szüntetik meg a blokádot, és nem nyitják ki a kapukat, amíg meg nem találnak.
– Nyakig benne vagyunk a pácban – szögezte le Martin.
Amol megcsóválta a fejét.
– Alaposan félresikerült ügy ez, és nem a te hibádból, Arutha. – Felsóhajtott. – Ennek ellenére nem szabad pánikba esnünk. Martin barátunk talán félreértette az írnok utolsó megjegyzését, vagy az illető csak azért beszélt, hogy a hangját élvezze. Óvatosnak kell lennünk, de nem szabad hanyatt-homlok menekülnünk. Ha tökéletesen eltűnnél a szem elől, valakinek feltűnhetne. Legjobb, ha a kocsma közelében maradsz, s egyelőre úgy viselkedsz, mim eddig. Én továbbra is megpróbálok találni valakit, akinek megvan a lehetősége, hogy kijuttasson bennünket innen, csempészeket, vagy ha nem, éppenséggel a Csúfolódókat.
Arutha felállt az ágyáról.
– Nincs étvágyam, de minden este együtt ettünk az ivóban, úgyhogy azt hiszem, a legjobb lesz, ha ma is hamarosan lemegyünk vacsorázni.
Amos intett, hogy üljön vissza az ágyára.
– Maradj még egy kicsit. Én leszaladok a dokkokhoz, és megnézem a hajót. Ha Martin írnoka nemcsak a levegőbe beszélt, nyilván átkutatják a hajókat a kikötőben. Jobb, ha figyelmeztetem Vascót és a legénységet, hogy készüljenek fel, és ugorjanak a vízbe, ha szükséges, és keresek valami helyet, ahová eldughatom a pénzesládát. Még egy hét, míg dokkra vontatnak bennünket, úgyhogy óvatosnak kell lennünk. Én törtem már át blokádokon azelőtt is, de egy olyan lyukas bárkával, mint a Hajnali Szellő, nem szeretném megkockáztatni. Persze, ha nem találok más hajót... – Az ajtóból visszafordult. – Sötét az ég, de kiálltunk már rosszabb vihart is.
Arutha és Martin békésen üldögéltek, amikor Amos belépett az ivóba. A tengerész odahúzott egy széket magának, sört és ennivalót rendelt. Miután kiszolgálták, megjegyezte:
– Mindent elintéztem. Amíg a hajóm horgonyon van, a ládákkal semmi gond.
– Hová dugtad el?
– Jól beburkoltam olajos vászonba, és biztonságosan a horgonyhoz erősítettem.
– A víz alá! – nézett rá elhűlten Arutha.
– Új ruhát mindig vehetsz magadnak, az arany meg a drágakövek pedig nem rozsdásodnak meg.
– Hogy vannak az emberek?
– Morognak, amiért még egy hétig a kikötőben kell maradniuk, de rendes gyerekek.
A kocsma ajtaja nyílt. Hat férfi lépett be rajra. Öten leültek az ajtó közelében, a hatodik állva maradt, és végignézett a helyiségen. Amos felszisszent.
– Látjátok azt a patkányképű alakot, aki most ült le? Az is ott volt azokkal a fiúkkal, akik a múlt héten a dokkokat figyelték. Ahogy elnézem a dolgot, követnek bennünket.
Mikor az ajtóban álló férfi meglátta Amost, elindult az asztalukhoz. Egyszerű, nyílt tekintetű ember volt, vörösesbarna haja fésületlen, közönséges matrózruhát viselt. Vászonsapkáját a kezében szorongatva rájuk mosolygott.
Amos bólintott.
– Ha te vagy a hajnali Szellő kapitánya, beszélni szeretnék veled.
Amos a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. Egy üres székre mutatott. Az ember leült.
– A nevem Radburn. Állást keresek valamilyen hajón, kapitány. Amos körülnézett. Radburn társai úgy tettek, mintha nem vennék észre, mi történik az asztalnál.
– Miért pont az én hajómon?
– Megpróbáltam többet is, de egyiken sincs üres hely. Csak éppen gondoltam, megkérdezlek téged is.
– Ki volt az utolsó kapitányod, és miért hagytad ott a hajóját?
Radburn felnevetett.
– Nos, utoljára egy dereglyén szolgáltam – mondta behízelgő hangon –, amely nagyobb hajókról szállította a rakományt a partra. Ottragadtam egy évig. – A pincérnő közeledtére elhallgatott. Amos még egy sört rendelt mindenkinek. Radburn elé is tettek egy korsóval. Köszönöm, kapitány – mondta Radburn, és nagyot húzott a korsóból, aztán kézfejével törölte meg a száját. – Mielőtt partra tettek, John Avery kapitánnyal hajóztam a Bantaminán.
– Ismertem a hajót is meg Averyt is, bár öt vagy hat éve nem láttam, azóta, mióta utoljára Durbinban jártam.
– Nos, egy kicsit berúgtam, és a kapitány kijelentette, hegy nem kell neki olyan matróz, aki a hajó fedélzetén iszik. Én sem iszom többel, mint akárki más, kapitány, de maga ismeri Avery kapitányt, és tudja, hogy az öreg megveti az italokat, és a Fehér Sung híve.
Amos egy pillantást vetett Martinra és Aruthára, de nem szólt semmit.
– Ezek a tisztjeid, kapitány? – kérdezte Radburn.
– Nem. Az üzlettársaim. – Mikor nyilvánvaló volt, hogy Amos nem mond többet, Radburn nem firtatta tovább a két férfi személyazonosságát.
– Alig több mint egy hete érkeztünk – mondta végül Amos. – Meglehetősen el voltam foglalva személyes ügyeimmel. Mi újság a városban?
– Mióta itt az alkirály – mondta Radburn halkan –, a helyzet sokat változott Krondorban. Becsületes ember nincs biztonságban az utcánkon mostanság, Durbin talpnyalói járnak mindenütt, meg az erőszakos sorozók, akik majdnem éppen olyan rosszak, mint azok. Ezért kell nekem egy hajó, kapitány.
– Erőszakos sorozók! – csattant fel Amos. – Az utóbbi harminc évben ilyesmi nem volt a királyságban!
– Valamikor volt, és most változtak az idők. Az ember egy kicsit berúg, és a vége az, hogy nem kap biztonságos fedelet a feje fölé, aztán jönnek a sorozók, és máris tömlöcben találja magát. Ez nem jó így, nem ám, uram! Csak azért, mert az ember két hajó között rekedt, senki sem kényszerítheti, hogy hét esztendeig Jessup úr flottájával hajókázzon. Két évig kalózokra vadászni és Qegan hadigályák ellen harcolni!
– Nos , Radburn, én mindig tudom használni azt, aki John Averyvel hajózott. Tudod mit? Még egyszer ki kell mennem ma este a hajóra, és van valami személyes holmim fent a szobámban, amit ki akarok vinni. Gyere velem, és majd te viszed a ládát.
Amos felkelt. Nem hagyott időt az embernek ellenkezésre, hanem karon fogra, és úgy tolta a lépcső felé. Arutha a csoportra nézett, amely Radburnnel lépett az ivóba. Azok láthatóan éppen nem voltak tisztában vele, mi történik a zsúfolt helyiségben. Amos közben elvezette Radburnt, fel a lépcsőkön.
Végiglökdöste a folyosón, aztán, ahogy beléptek a szobába, sarkon fordult, és iszonyú erővel gyomron öklözte Radburnt, majd a hétrét görnyedt alakot brutálisan arcon rúgta térdével. Radburn eszméletlenül vágódott végig a padlón.
– Mi törtélnik itt? – kérdezte Arutha.
– Ez az ember hazudik. John Averyt körözik Kesh-ben. Húsz éve elárulta a durbini kapitányokat egy quegani ellenőrző flotillának. Ennek ellenére Radburn szeme sem rebbent, amikor azt mondtam neki, hogy hat éve találkoztam Averyvel Durbinban. És túlságosan zavartalanul fejezte ki utálatát az alkirály iránt. A meséje bűzlik, mint az egyhetes hal. Ha kilépünk vele az ajtón, két saroknyit se megyünk, legalább egy tucat, ha nem több csirkefogó jön nekünk.
– Most mit csináljunk?
– Elmegyünk innen. A barátai perceken belül itt lesznek. – Az ablakra mutatott. Martin az ajtóban állt. Arutha félrerántotta a piszkos vászonredőnyt, és kilökte a zsalugátert. – Most: láthatod, miért választottam ezt a szobát. – Nem egészen egy méterrel az ablakpárkány alatt volt az istálló teteje.
Arutha kilépett, Amos és Martin utána. Óvatosan leszaladtak a meredeken lejtő tetőn, a széléről elsőnek Arutha ugrott le. Miután szerencsésen földet ért, Martin követte. Amos nehézkesebben pottyant le, de igyekezett megőrizni méltóságát.
Egy köhintés hallatszott, majd egy káromkodás, és ahogy fölnéztek, az ablakban egy véres arc jelent meg.
– Az udvarban vannak! – kiáltotta Radburn, és a három szökevény elindult a kapu felé.
– El kellett volni vágnom a torkát – szitkozódott Amos.
A kapuhoz rohantak, aztán az utcára érve Amos megfogta Arutha kezét. Egy csapat férfi szaladt feléjük az utcán. A társaság az ellenkező irányban indult futásnak, és behúzódtak egy sötét mellékutcácskába.
Két épületsor kopár fala között szaladtak, aztán átvágtak egy forgalmas úton, felfordítottak néhány kerekes kurdét, és a kordétulajdonosok átkai által kisérve befutottak egy másik mellékutcába. Aztán továbbszaladtak, de az üldözők lármája mindig szorosan a nyomukban hallatszott. Keresztülvágtak az éjszakai Krondor szűk sikátorainak és félreeső mellékutcáinak kanyargós útvesztőjén.
Egy sarkon befordulva hosszú, keskeny mellékutcában találták magukat – nem volt több egy sikátornál –, amelyet kétoldalt magas épületek szegélyezték. Amos fordult be először, aztán intett Aruthának és Martinnak, hogy álljanak meg.
– Martin, te siess le oda, a sarokra, és nézz körül! – suttogta – Arutha, te menj a másik irányba! – mutatott egy távoli halvány fény felé. – Én itt őrködöm. Ha elszakadunk egymástól, menjetek a hajóhoz.
Arutha balra, Martin jobbra indult el futva az utcában. Amos a háttérben őrködött. Mikor Arutha kiáltásokat hallott, visszafordult. Az utca másik végében Martin dulakodott néhány emberrel. Már elindult feléjük, de Amos rákiáltott.
– Menj tovább! Majd én segítek neki. Te tűnj el innen!
Arutha egy pillanatig habozott, aztán továbbszaladt a távoli fény irányába. Ahogy lihegve a sarokra ért, majdnem elesett, olyan hirtelen torpant meg. Forgalmas, ragyogóan kivilágított sugárúton találta magát. Lampionokkal díszített kordékról utcai árusok kínálták portékájukat a járókelőknek, akik vacsora után erre sétáltak Az idő olyan enyhe volt, hogy úgy látszott, a télen egyáltatán nem fog havazni, így az utca tele volt emberekkel. Az épületek állapota alapján, meg a polgárok ruházata után ítélve Aruthának semmi kétsége sem volt, hogy a város előkelőbb kerületében van.
Kilépeti a mellékutcából, és erőltetett nyugalommal sétált tovább. Aztán megállt, úgy tett, mintha egy ruhaárus portékája érdekelné. Majd, amikor néhány gyanús alak fordult ki az utca sarkán, ahonnan az előbb kilépett, kirángatott a ruhahalmazból egy rikító vörös köntöst, a vállára kanyarította, és a fejére húzta a csuklyát.
– Hé! Mit képzelsz, mit csinálsz te ott?- háborgott rekedt suttogással egy aszott képű öregember.
– Jóember – mondta Arutha affektált orrhangon –, csak nem képzeled, hogy megveszek egy ruhát anélkül, hogy megnézném, illik-e rám?
Az öreg mihelyt rájött, hogy vevővel áll szemben, egyszeriben kenetteljesen udvarias lett.
– Ó nem, természetesen, uram! – Végigmérte Aruthát vállán a rosszul szabott köntössel, és kijelentette. – Tökéletesen illik rád, uram. És a színe is, ha szabad ezt mondanom, pontosan hozzád illik.
Arutha futó pillantást vetett üldözőire. A Radburn nevű férfi a sarkon állt, arcán alvadt vér, az orra dagadt, de így is képes volt irányítani az embereit. Arutha megigazította magán a köntöst, azt a majdnem földig érő, nagy, esetlen lebernyeget, és fontoskodó arccal kérdezte.
– Gondolod? Nem szeretnék úgy megjelenni az udvarban, mint egy csavargó!
– Ó az udvarban, uram? Nos hát pontosan ez való oda, hidd el nekem. Bizonyos eleganciát kölcsönöz az egyéniségednek.
– Mennyibe kerül? – Arutha látta, hogy Radburn emberei elvegyülnek a nyüzsgő tömegben, egyesek benéznek a kocsmákba és boltokba, mások pedig továbbsietnek. De újabbak is érkeztek a mellékutcákból, és Radburn hadarva magyarázott nekik. Egyeseket ráállított, hogy az utcát figyeljék, a többieket visszavezette azon az úton, amelyen jöttek.
– Ez a legfinomabb kelme, amit Ranban gyártanak, uram – mondta az árus. – Óriási költségen hozattam a Királyság tengerének partjáról. Nem adhatom kevesebbért, mint húsz aranykorona.
Arutha belesápadt, annyira elképesztette a szemtelenül magas ár, és már-már megfeledkezett magáról.
– Húsz?- kiáltotta, aztán lehalkította a hangját, mert. Radburn csapatának egyik tagja éppen arra lődörgött, és futó pillantást vetett feléje. – Én egy köntöst akarok venni, nem évjáradékot adni az unokádnak. – Radburn embere elfordult, és eltűnt a tömeg sűrűjében. – Végül is meglehetősen átlagos ez a köntös, gondolom, két korona is több annál, mint amit megér.
– Uram, ön koldusbotra akar engem juttatni – nézett rá a kereskedő lesújtottan. – Nem hinném, hogy tizennyolc aranynál kevesebbért megválnék tőle.
Még vagy tíz percig alkudoztak, végül Arutha eltávozott a köntössel nyolc koronai és két ezüstrojál ellenében. Kétszeresét fizette a normális árnak, de az üldözők nem törődtek egy olyan emberrel, aki egy utcai árussal alkudozik; neki meg az, hogy a felfedeztetést megúszta, százszor ennyit is megért.
Arutha, miközben továbbhaladt az utcán, éberen körbe-körbe tekintgetett, nem követi-e valaki. Sajnos azonban nem sokat tudott Krondorról, és fogalma sem volt, hova lyukadt ki a menekülés után. Az utca forgalmasabb oldalán maradt, és lehetőleg nagyobb csoportok mellett haladt, hogy szükség esetén eltűnhessen a tömegben.
Egy idő után meglátott alakit, aki az utcasarkon állva látszólag semmittevéssel töltötte az idejét, de valójában az arra haladókat figyelte. Arutha körülnézett. Az utca túloldalán egy fénylő fehér galamb-cégéres fogadót látott. Az arcát a sarkon figyelő embertől elfordítva átsietett az úttesten a bejárat felé. Ahogy az ajtóhoz ért, egy kéz nyúlt utána, és megfogta a köntösét. Sarkon fordult, kardját már félig kirántotta hüvelyéből, amikor látta, hogy egy körülbelül tizenhárom éves fiú áll mellette szegényes, többszörösen foltozott tunikában, térdnél levágott hosszúnadrágban. A haja barna, a szene fekete. Maszatos arccal vigyorgott rá.
– Oda ne, uram – mondta vidáman.
Arutha visszacsúsztatta hüvelyébe a kardját, és ismét felvette megjátszott szerepét.
– Tűnj el innen, gyerek, nincs időm koldusokra vagy kerítőkre, még ha méreten aluliak, akkor sem.
– Ahogy gondolja, de ketten közülük odabent vannak – válaszolta a fiú erre még szélesebb vigyorral.
Arutha felhagyott az affektálással.
– Kik?
– Akik a mellékutca óta üldözik.
Arutha körülnézett. A fiú láthatóan egyedül volt.
– Miről beszélsz? – kérdezte, és merően a fiú szemébe nézett.
– Láttam, mit csinált. Gyors a lába uram, de azok teljesen ellepték a környéket, és egyedül nem tud kisiklani a kezük közül.
– Ki vagy te, gyerek? – kérdezte Arutha, és közelebb hajolt a fiúhoz. A fiú hátrasimította kócos haját.
– A nevem Jimmy. Ezen a környéken dolgozom. Én ki tudom vinni innen. Persze nem ingyen.
– És miből gondolod, hogy ki akarok innen kerülni?
– Ne játssza meg magát, uram, mint a kereskedőnél. Meg akar lógni valaki elől, aki valószínűleg jól megfizetne, ha megmondanám neki, hol van. Már jó párszor futottam Radburn meg az emberei elől, azért aztán ön rokonszenvesebb nekem, mint ő valaha is lesz. Legalábbis amíg ön többet ajánl a szabadságáért, mint amennyit ő, hogy elkaphassa.
– Ismered Radburnt?
– Nem dicsekszem vele – vigyorgott Jimmy –, de volt már dolgunk egymással.
Aruthát meghökkentette a gyerek hűvös modora. Egészen más volt a viselkedése, mint amit az ember náluk otthon elvárt egy gyerektől. Ott állt előtte egy fiú, aki járatos volt a város sikátorainak csalókat útvesztőiben.
– Mennyi?
– Radburn huszonöt aranyat fizet, hogy megtaláljam, ötvenet, ha különlegesen vadászik a bőrére.
Arutha elővette pénzeszacskóját, és odaadta a gyereknek.
– Több mint száz korona van benne. Juttass ki innen, és ha eljutunk a kikötőig, megduplázom.
A fiú szeme egy pillanatra felvillant, de a vigyor nem tűnt el az arcától.
– Nagyon befolyásos embert bánthattál meg. Gyere.
Olyan gyorsan osont tovább, hogy Arutha majdnem elveszítette szem elől a tömegben. A fiú gyakorlott mozdulattal suhant át az emberek között, míg Aruthának úgy kellett átverekednie magát a lökdösődő népség között.
Jimmy néhány sarokkal arrébb befordult egy mellékutcába. Néhány lépés után megállt.
– Jobb, ha eldobja azt a köntöst. A piros nem a kedvenc színem, ha éppen kerülni akarom a feltűnést. – Arutha a köntöst egy üres hordóba dobta. – A kikötőben egy pillanat alatt kiszúrnak – folytatta Jimmy. – Ha valaki belénk botlik, menjen tovább egyedül, de azért a másik száz aranyért megpróbálom végigcsinálni a heccet.
Eljutottak a szűk utcácska végére. A sikátor az összegyűlt szemét és az elhajigált tárgyak mennyisége után ítélve nem lehetett túlságosan forgalmas; ládák, törött bútorok és nehezen meghatározható tárgyak hevertek a falak mellett. Jimmy félrehúzott egy ládát. Egy nyílás tárult fel előttük.
– Ezzel kikerülünk Radburn hálójából. Legalábbis remélem – mondta Jimmy.
Arutha a szűk folyosóban csak görnyedve tudta követni a fiút. A fojtó bűz alapján nyilvánvaló volt, hogy valami állat bújhatott el benne, és ott is döglött meg, nem is olyan régen. Jimmy, mintha a gondolataiban olvasott volna, megjegyezte.
– Néhány naponként behajítunk ide egy döglött macskát: ez távoltartja az embereket, nehogy túlságosan mélyen bedugják az orrukat.
– Hajítunk? – kérdezte Arutha.
Jimmy mintha nem hallotta volna a kérdést. Továbbsietett. Hamarosan egy másik sikátorba jutottak ki, amely ugyancsak tele volt szeméttel. Jimmy intett Aruthának, hogy álljon meg és várjon. Végigsietett a sötét utcán, aztán futva jött vissza.
– Radburn emberei. Nyilván tudták, hogy a kikötő felé indult.
– Nem tudunk elmenni mellettük?
– Ki van zárva. Olyan sűrűn állnak, mint tetű a koldusban.
A fiú elindult az ellenkező irányban, Arutha utána. Remélte, hogy nem kötött rossz üzletet, amikor megbízott az utcagyerekben. Jimmy befordult egy másik sikátorba, majd néhány perces gyaloglás után megállt.
– Tudok egy helyet, ahol egy időre meghúzhatja magát, míg nem találok valakit, aki segít feljutnia a hajóra. De ez többe fog kerülni, mint száz arany.
– Juttass fel hajnal előtt a hajóra, és megadok bármit, amit kérsz.
– Sokat tudok ám kérni! – vigyorgott rá Jimmy, egy darabig csak nézte Aruthát, aztán egy fejbólintással továbbvezette. Arutha engedelmesen ment utána. A gyerek tovább tekergett az utcákon. A város lármája egyre távolabbról hallatszott. A fiatal herceg arra gondolt, hogy most a városnak azon a részén járnak, ahol éjszaka kisebb a forgalom, s a környező házak alapján látszott, hogy ez a város másik, szegényebb része, bár, amennyire Arutha megállapíthatta, a kikötőhöz semmivel se jutottak közelebb.
Néhány forduló a sötétben, néhány szűk sikátor, és Arutha tökéletesen elveszítette minden tájékozódóképességét. Jimmy hirtelen odafordult hozzá.
– Megérkeztünk – mondta. A kopár falon kitárt egy ajtót, és belépett. Odabent felmásztak egy csomó lépcsőn.
Jimmy egy hosszú folyosó végén újra kinyitott egy ajtót, és intett Aruthának, hogy menjen be. Arutha tett egy lépést, aztán megtorpant, mert három kard hegye feszült a gyomrának.
25.
Egy férfi intett Aruthának, hogy lépjen be.
Az illető egy kis asztalnál ült, szemben az ajtóval. Az asztalon álló kis lámpa fényénél előrehajolva megszólalt.
– Kérem, jöjjön be.
A lámpafény megvilágította himlőhelyes arcát és nagy horgas orrát. A szemét egy pillanatra sem vette le Arutháról, amíg a három kardforgató férfi hátralépett, és engedte, hogy a herceg belépjen a szobába. Arutha tétován állt. Aztán meglátta Amost és Martint, akik megkötözve, mozdulatlanul hevertek a fal mellett. Amos felnyögött, aztán mocorgott kicsit, Martin meg se moccant.
Arutha kimérte a távolságot maga és a három kardforgató között, a keze a kardja markolatán tétovázott, de minden reménye, amely szerint hátralépve kardot ránt, elszállt, amikor megérezte tarkóján egy tőr hegyét. Egy kar nyúlt elő mögüle, és megszabadította a kardjától.
Jimmy megkerülte a herceget, és gondosan ruhája redői közé rejtette tőrét, majd a kardot mustrálgatta. Szélesen elvigyorodott.
– Ebből a fajtából nem sokat látni errefelé. És elég könnyű is ahhoz, hogy használni tudjam.
– Az adott körülmények között talán nem illetlenség, ha rád hagyományozom – jegyezte meg szárazon Arutha. – Használd egészséggel.
– A lélekjelenlétével semmi baj – mondta a himlőhelyes, miközben a fegyveresek betuszkolták Aruthát a szobába. Valaki elvette a kardját, és hátrakötötte a karját. Aztán durván lelökték egy székre, szemben azzal, aki eddig beszélt hozzá.
– Az én nevem Aaron Cook – mondta a himlőhelyes –, Sebes Jimmyvel pedig már találkoztál.
– Sebes Jimmy? – nézett Arutha a fiúra.
Jimmy meglehetős hűséggel utánozta egy udvaronc bókolását.
– A legpompásabb zsebtolvaj Krondorban, és ha elhisszük, amit állít magáról, jó úton van afelé, hogy általában a legremekebb tolvaj legyen belőle – mondta Cook. – De most térjünk a tárgyra. Ki maga?
Arutha elmondta a mesét, miszerint ő Amos üzleti partnere és Arthurnak hívják. Cook higgadtan vizsgálgatta. Felsóhajtott, bólintott, aztán az egyik néma férfiú előrelépett, és szájon vágta Aruthát. Arutha feje hátrabillent az ütés erejétől, a szeme könnybe lábadt.
– Arthur barátom – mondta Aaron Cook a fejét csóválva –, két módon folytathatjuk le ezt a beszélgetést. Én azt tanácsolom, ne a nehezebbiket válaszd. Roppant kellemetlen lesz, és a végén úgyis megtudjuk, amit akarunk. Ezért kérlek, gondold meg jól, mit válaszolsz. – Fölállt, és megkerülte az asztalt. – Ki vagy te?
Arutha megint belefogott a történetébe, és az, aki az előbb is megütötte, most megint előrelépett. Mikor végzett, újabb csattanó pofont kapott. A Cook nevezetű férfiú most lehajolt, és egészen közelről Arutha szemébe nézett. A herceg pislogva igyekezett visszafojtani a könnyeit.
– Barátom, válaszolj arra, amit kérdünk – mondta Cook. – Most pedig, hogy ne vesztegessük az időt – mutatott Amosra – azt, hogy ő a hajótok kapitánya, elhisszük, de hogy te az üzlettársa vagy... Nem hiszem. Az a másik fickó, aki több kocsmában eljátszotta a hegyi vadász szerepét, azt hiszem, nem alakoskodott – pontosan olyan, mint aki jobban kiismeri magát a hegyek között, mint egy város utcáin, és ilyesmit nehéz megjátszani. – Tovább tanulmányozta Aruthát. – De te... te legalábbis katona vagy, és a drága csizmád és pompás kardod alapján nemesember. De azt hiszem, több is vagy ennél. – Arutha szemébe nézve folytatta. – Nos hát, miért töri magát Jocko Radburn annyira, hogy megtaláljon benneteket?
Arutha egyenesen viszonozta Aaron Cook tekintetét.
– Nem tudom.
A férfi, aki korábban már kétszer megütötte Aruthát, megint előrelépett, de Cook feltartotta a kezét.
– Lehet, hogy ez igaz. Meglehetősen ostobán viselkedtél, ahogy itt is ott is felbukkantál, és a palota kapuja előtt lézengtél, játszva az ártatlant. Ti vagy nagyon gyatra kémek vagytok, vagy szegény bolondok, de az kétségtelen, hogy felkeltettétek az alkirály embereinek a figyelmét, és így a miénket is.
– És te ki vagy?
Cook elengedte a füle mellett a kérdést.
– Jocko Radburn az alkirály titkosrendőrségének vezetője. Annak ellenére, hogy olyan nyílt, becsületes képe van, egyike a legacélosabb idegzetű, legérzéketlenebb gazembereknek, akit az istenek valaha rászabadítottak erre a földre. Boldogan kivágná a tulajdon nagyanyja szívét, ha tudná, hogy az öreglány államtitkokkal bíbelődik. Az a tény, hogy személyesen lépett fel, azt mutatja, hogy roppant fontosnak tart benneteket.
– Először egy-két nappal a megérkezésetek után hallottuk, hogy három ember szaglászik a városban, és amikor az embereink megtudták, hogy Radburn emberei figyelnek benneteket, úgy döntöttünk, ebbe mi is beszállunk. Mikor nekiálltak, és kisebb összegeket ígértek minden értesülésért hármótokkal kapcsolatban, különösen kíváncsiak lettünk. De megelégedtünk azzal, hogy egyszerűen csak figyeltünk benneteket, és kivártuk, míg el nem áruljátok magatokat.
– De amikor Jocko és az emberei feltűntek a Matrózpihenőben, kénytelenek voltunk lépni egyet. Azt a kettőt elkaptuk Jocko orra elől, de Jocko és a fogdmegjei ott jöttek az utcán, közénk álltak, ezért inkább leléptünk velük. Az, hogy Jimmy rádtalált, tiszta szerencse, mert Jimmy nem tudott róla, hogy téged is ide szándékozunk hozni.
Jimmy nevetett.
– A háztetőn voltam, és figyeltem az egész halhét. Mikor a másik kettőt nyakoncsípted, már tudtam, hogy ő is kell nektek.
– Azért okosabb, ha nem nyüzsögsz túlságosan, míg az éjszakai mester nem utasít rá – mordult rá dühösen valaki.
Cook felemelte a kezét. A férfi elhallgatott.
– Nem árt, ha tudjátok, hogy itt vannak Csúfolódók, de vannak, akik nem tartoznak közénk, viszont valamennyien összefogtunk egy nagy vállalkozásban. Jól figyelj rám, Arthur. Egyetlen esetben szabadulhatsz élve innen, ha meggyőzöl bennünket, hogy nem veszélyezteted azt a vállalkozást, amibe belefogtunk. Talán Radburn érdeklődése irántad csak véletlenül esik egybe más ügyek iránti érdeklődésével, de talán itt olyan módon szövik a szálakat, hogy a minta még nem vehető ki. Akárhogyan is, kiderítjük az igazságot. És ha kielégít bennünket, amit hallunk, szabadon engedünk, még talán segítünk is neked és a társaidnak. Vagy megölünk. És most kezdjük az elején. Miért jöttél Krondorba?
Arutha meggondolta a dolgot. Ha hazudik, nem sokat nyer vele, csak még néhány pofont, de mégsem akarta elárulni a teljes igazságot. Nem látta bizonyítva, hogy ezek az emberek nem dolgoznak együtt Guy embereivel. Csel is lehet az egész, és Radburn talán a szomszéd szobában hallja most minden szavát. Eldöntötte, mennyit árul el az igazságból.
– Én Crydee ügynöke vagyok. Azért jöttem, hogy Erland herceggel és Dulanic úrral szentélyesen beszéljek, és segítséget kérjek tőlük a közelgő tsurani offenzíva miatt. Amikor megtudtuk, hogy Guy du Bas-Tyra elfoglalta a várost, úgy döntöttünk, előbb felmérjük a helyzetet, aztán határozzuk el, mit csinálunk.
Cook figyelmesen végighallgatta.
– De miért kellene egy crydee-i küldöttnek titokban lopózni be a városba? – kérdezte aztán. – Miért nem jön lengő zászlókkal, hogy hivatalosan fogadhassák?
– Mert Fekete Guy valószínűleg abban a pillanatban börtönbe dugná, te ostoba fattyú!
Cook odapillantott: Amos a fal mellett ült, és kábán rázogatta a fejet.
– Azt hiszem, betörted a fejemet, Cook.
Aaron Cook mereven bámult Amosra.
– Te ismersz engem?
– Hát persze, hogy ismerlek, te fafejű tengeri patkány. Elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, egy büdös szót se beszélek veled, míg ide nem hívtad Trevor Hullt!
Aaron Cook bizonytalan arccal állt fel az asztaltól. Intett egyik emberének, aki az ajtó mellett állt, s aki Amos szavainak hallatán ugyancsak feszengve nézett körbe. Aztán biccentett egyet Cook felé, és kiment a szobából. Néhány perc múlva visszatért, háta mögött egy magas, ősz hajú, de még erőteljes megjelenésű férfivel. Homlokától a jobb szentén át szaggatott sebhely piroslott az arcán. Fél szeme tejfehér volt. A sebhely az egész arcán végighúzódott. Hoszszasan nézett Amosra, aztán hangosan felnevetett, és a foglyokra mutatott.
– Oldozzátok ki őket.
Amost ketten emelték fel, és kioldozták a kötelékeit. Ahogy meglazultak a kötelek, Amos felmordult.
– Én azt hittem, évekkel ezelőtt felakasztottak, Trevor.
A másik nagyot csapott Amos vállára.
– Én meg rólad hittem ugyanezt.
Cook kérdően nézett az újonnan érkezettre, miközben Aruthát is megszabadították kötelékétől, és Martint egy pohár vízzel magához térítették. A Trevor Hullnak nevezett férfi Cookra nézett.
– Elment az eszed, ember? Hát szakállt növesztett, és levágatta azokat a híres, lengő fürtjeit, elveszített valamit a hajából a feje búbján, és felszedett néhány fontot, de akkor is: ez Amos Trask.
Cook rábámult Amosra.
– Trenchard kapitány?- kérdezte tágranyílt szemekkel.
Amos bólintott. Arutha elképedve nézett rá. Még Crydee-ba is eljutott Trenchardnak, a kalóznak, a Tenger Kardjának híre. Azt beszélték, hogy még a quegani hadigályák is megfordultak és menekülőre vették a dolgot, ha meglátták Trenchard flottáját, és nem volt város a Keserű-tenger partjain, amely ne rettegett volna martalócaitól.
Aaron Cook kezet nyújtott Amosnak.
– Bocsáss meg, kapitány. Annyi éve nem találkoztunk. Nem lehettünk biztosak, nem vagytok-e benne Radburn valamelyik disznóságában, amivel a nyomunkra akar jutni.
– Te ki vagy? – kérdezte Arutha.
– Mindent a maga idejében – felelte Hull. – Gyertek!
Az egyik ember a még mindig kábult Martint segítette talpra, aztán Cook és Hull átvezette őket egy kényelmesebben berendezett szobába, ahol valamenynyiüknek jutott szék is. Mikor valamennyien helyet foglaltak, Amos szólalt meg.
– Ez a vén csirkefogó Trevor Hull, a Fehérszemű Kapitány, a Vörös Holló fregatt tulajdonosa.
– Már nem – csóválta a fejét szomorúan Hull. – Elégett Elarat mellett, úgy ám, három éve, s ez a keshi kétárbocosok bűne. Az első tisztem, Cook, ez itt, meg néhányan a fiaim közül kijutottak velem a partra, de a legénység javarésze odaveszett a Vörös Hollóval együtt. Visszakeveredtünk Durbinba, de a dolgok változnak, háború meg minden... egy éve érkeztem ide Krondorba. Azóta itt dolgozom.
– Dolgozol? Te, Trevor?
Ahogy a férfi elnevette magát, a sebhely élesen kirajzolódott az arcán.
– Most csempészek, ami azt illeti – mondta –, így kerültem össze a Csúfolódókkal. Nem sok minden történik Krondorban ezen a vonalon a Pillér beleegyezése nélkül. Amikor az alkirály megérkezett Krondorba, összefogtunk Jocko Radburn és a titkosrendőrsége ellen. Kezdettől fogva szálka volt a szemünkben. Ez a dolog a katonákkal, akik közönséges polgárnak öltözve leskelődnek... egyszerűen teljesen tisztességtelen.
– Tudtam, hogy el kellett volna vágnom a torkát – motyogta Amos –, amikor módom volt rá. Legközelebb nem leszek olyan átkozottul udvarias hozzá.
– Öregszel, Amos? Nos hát, egy hete jelzést kaptunk a Pillértől, hogy van egy roppant értékes áruja, amelynek ki kell kerülnie a városból. Radburn kezét-lábát töri, hogy megtalálja, mielőtt sikerül kijutnia Krondorból. Így hát láthatod, milyen kényes a helyzet, mert nem hajózhatunk, míg a blokádot fel nem oldják, vagy nem találunk egy blokád-kapitányt, akit megvesztegethetünk. Mikor először kaptuk a jelzést, hogy ti hárman mindenfelé kérdezősködtök, arra gondoltunk, ez esetleg Jocko húzása lehet, amivel az áru nyomára próbál jutni. Nos, most tiszta a helyzet. De szeretném most, ha felelnétek Cook kérdésére: miért fél egy Crydee-ból érkezett küldönc attól, hogy felfedezik a jelenlétét az alkirály emberei?
– Hallottad, igaz? – kérdezte Amos, és Aruthához fordult. Arutha beleegyezően bólintott. – Ez nem egyszerű küldönc, Trevor. Ifjú barátunk nem más, mint Arutha herceg, Borric herceg fia.
Aaron Cook nagyra meresztette a szemét, és az a fickó, aki az előbb pofon ütötte Aruthát, elsápadt. Trevor Hull megértően bólogatott.
– Az alkirály csinos kis összeget fizetne, hogy kézbe kaparintsa régi ellensége fiát, különösen, ha elérkezik az idő, hogy az Országurak Tanácsa előtt megpróbálja érvényesíteni az igényét.
– Milyen igényét? – kérdezte Arutha.
– Természetesen ezt nem tudhatod, és ez még nem forog közszájon. Ennek folytán nem beszélhetek róla engedély nélkül.
Felkelt, és kiment a szobából. Arutha és Amos kérdő pillantást vetett egymásra, aztán Arutha Martinra nézett.
Martin a fejét tapogatta.
– Rendbe fogok jönni, bár úgy látszik, egy fatörzzsel vágtak fejbe.
Az egyik ember a szobában barátságos, majdnem bocsánatkérő vigyorral verdeste meg az övébe dugott tömzsi botot.
– Kemény dolog, ha valakire ráesik, az biztos.
Hull tért vissza a szobába, mögötte még valakivel. A szobában mindenki fölállt, és Arutha, Amos és Martin, vonakodva bár de követték példájukat. Hull mögül egy fiatal leány lépett elő. Nem volt több tizenhat évesnél. Aruthát nyomban megragadta a szépség ígérete az arcán: nagy, tengerzöld szeme, egyenes, finom orra és kissé telt ajkai. Hótiszta bőrén néhány szeplő sejlett. Magas volt és karcsú, a tartása méltóságteljes. Átment a szobán, odalépett Aruthához, lábujjhegyre állt, és szelíd csókot nyomott a homlokára. Arutha meghökkent ettől a bizalmas közvetlenségtől, és a leány mosolyogva hátralépett. Egyszerű sötétkék ruhát viselt, vörösesbarna haja lazán hullott a vállaira. Egy kis várakozás után megszólalt.
– Hát persze! Milyen csacsi vagyok! Hiszen te nem ismersz engem! Akkor láttalak, amikor utoljára Krondorban jártál, de személyesen sose találkoztunk. Én az unokatestvéred vagyok, Anita. Erland lánya.
Arutha úgy állt, mintha mennykő sújtotta volna. Függetlenül attól, mennyire felbolygatta a leány szépsége, megnyerő mosolya, tiszta tekintete, kétszeresen is meglepte, amiért brigantik társaságában találja. Lassan visszaült a székére. A leány is odahúzott magának egy széket. Arutha annyira megszokta apja udvarában a minden formalitástól mentes hangot, hogy cseppet sem lepte meg, amikor a leány felszólított mindenkit, hogy üljön le.
– Hogyhogy...? – kezdte Arutha, de Amos a szavába vágott.
– A Pillér értékes áruja?
Hull igenlően bólintott. A hercegkisasszony csinos arcocskája elkomorodott.
– Amikor Bas-Tyra hercege ideérkezett a király parancsával – mondta Anita –, apám szívesen fogadta, és semmi ellenállást nem tanúsított vele szemben. Eleinte mindent megtett, amit tudott, hogy segítsen neki átvenni a hadsereg parancsnokságát, de amikor meghallotta, miket csinál Guy a titkosrendőrségével és erőszakos toborzásával, tiltakozott. Aztán, amikor Barry úr meghalt, Guy apám ellenkezése ellenére Jessup urat bízta meg a flotta parancsnokságával. Amikor Dulanic úr olyan titokzatosan eltűnt, apa levelet írt a királynak, és kérte, hogy hívja vissza Guyt. Ő azonban elfogta a küldöncöt a levéllel, és parancsot adott, hogy a palota egyik szárnyában tartsanak bennünket őrizet alatt. Aztán egyik este bejött a szobámba.
Megborzongott.
– Nem kell ilyesmiről beszélned.
Arutha szinte köpte magából a szavakat. Anita meghökkenve nézte hirtelen dühkitörését.
– Nem – mondta a leány. – Semmi ilyesmiről nem volt szó. Nagyon rendesen viselkedett, szinte szertartásosan. Csak azt közölte velem, hogy össze fogunk házasodni, és hogy Rodric király őt jelöli a krondori trón örökösévé. Jóformán az volt az érzésem, mintha zavarná, amiért a dolgok ilyen fordulatot vettek.
Arutha ököllel csapott a falra.
– Ez mindennek a teteje! Guy meg akarja szerezni Erland koronáját, aztán Rodricét. Király akar lenni.
Anita zavartan nézett Aruthára.
– Úgy látszik. Apa nincs jól, és nem tud ellenállni neki, bár nem volt hajlandó aláírni az eljegyzésről szóló nyilatkozatot. Guy levitte a tömlöcbe, míg alá nem írja. – A szeme könnybe lábadt, úgy folytatta. – A papa nem fog sokáig élni azon a nedves, hideg helyen, és Guy fél, hogy meghal, mielőtt hozzájárulna a kéréséhez. – Ahogy édesapja és édesanyja bebörtönzéséről beszélt, az arca fegyelmezett maszk maradt, de szeméből csorogtak a könnyek. – Akkor az udvarhölgyeim közül valamelyik az mondta, hogy egy szolgálólány ismer valakit a városban, aki esetleg hajlandó lenne segíteni.
– Engedelmeddel, fenség – szólalt meg Trevor Hull. – Az egyik szolgálólány bátyja a Csúfolódók közé tartozik. Miután minden összekavarodott, a Pillér úgy döntött, hogy megfelel a céljainak, ha segít. Elintézte, hogy a hercegnőt aznap éjjel, amikor Guy elment, kicsempésszék a palotából, és azóta itt tartózkodik.
– Akkor az, amit hallottunk, mielőtt a Matrózpihenőből elmenekültünk, nem Aruthára vonatkozott, hanem Anitára.
Bull a hercegre mutatott.
– Lehetséges, hogy Radburn és a fiai ma sem tudják, fogalmuk sincs róla, ki vagy. Valószínűleg abban a reményben haraptak rád, hogy esetleg részed van a hercegnő szökésében. Az alkirálynak majdnem biztosan fogalma sincs, hogy a hercegnő eltűnt a palotából, minthogy az elutazása után menekült el onnan. Azt hiszem, Radburn kétségbeesetten igyekszik visszaszerezni, mielőtt ura visszatér a keshi csatából.
Arutha közben a hercegnőt nézte. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tegyen valamit érte, túl azon, hogy Guy szándékát meghiúsítsa... Aztán lehűtötte magában az érzelmek szokatlan fellobbanását.
– Miért akar a Pillér szembeszállni Guyjal?- kérdezte Trevor Hullhoz fordulva. – Miért nem szolgáltatja ki neki, jutalom ellenében?
Trevor Hull Sebes Jimmyre nézett, aki vigyorogva magyarázta meg:
– Mesterem éles szemű ember, aki nyomban látta, hogy az érdekeit leginkább az szolgálja, ha segít a hercegnőnek. Mióta Erland Krondor hercege, a városban virágzik a kereskedelem, a környezet olyan, hogy a mesteren minden vállalkozásának sikeréhez jelentősen hozzájárul. Tudod, a stabilitás mindenkinek hasznot hajt. Mióta Guy itt van, nyakunkon a titkosrendőrség, és a feje tetejére állítja a szakma normális lehetőségeit. És akárhogy is, Krondor hercege őfenségének mi a leghűbb alattvalói vagyunk. Fia nem akarja, hogy a leánya feleségül menjen az alkirályhoz, mi sem akarjuk. – Aztán nevetve tette hozzá: – Mellesleg a hercegnő beleegyezett, hogy huszonötezer aranyat fizet a mesterünknek, ha a céh kiszabadítja Krondorból. Fizetendő, amikor az édesapja újból hatalomra jut, vagy valami más körülmény őt helyezi a trónra.
Arutha megfogta Anita kezét.
– Nos hát unokahúgon, nincs más lehetőség, első adandó alkalommal el kell juttatnunk Crydee-ba.
Anita mosolygott, és Arutha önkéntelenül visszamosolygott rá.
– Amint már mondtam, csak az alkalmas pillanatot várjuk, hogy kicsempésszük Krondorból. – Trevor Hull Amoshoz fordult. – Te vagy erre a legmegfelelőbb ember. Nincs jobb blokádtörő a Keserű-tengeren, kivéve persze engem, de nekem most más dolgom van.
– Még néhány hétig nem mehetünk – mondta Trask. – Még ha a blokádot fel is oldanák, a hajómat feltétlenül rendbe kell hozni. És ha most indulnánk, körbe kellene hajóznunk, míg az időjárás meg nem változik a szorosban. Jessup flottája lesben áll a tengeren, és ez kockázatot jelent. Én inkább itt rejtőznék egy darabig, aztán egy gyors húzás nyugat felé, át a szoroson, és fel a Távoli Partok mentén.
Hull megveregette Trask vállát.
– Helyes, akkor van időnk. Hallottam a hajódról, a fiúk azt mondják, nem sokkal nagyobb, mint egy bárka. Találunk neked másikat. Majd üzenek az embereidnek, ha itt az ideje. Radburn valószínűleg békében hagyja a legénységedet, remélve, hogy előbb-utóbb megjelensz náluk. Apránként átcsempésszük őket a másik bajóra, alkalmanként egyet-kettőt, és a helyükre beállítjuk a mi embereinket. Úgyhogy Radburn kopói semmi szokatlant nem látnak majd a fedélzeten.
Aztán Aruthához fordult.
– Ön biztonságban lesz itt, fenség. Ez az épület egyike a Csúfolódók számos házának a városban, és senki a közelébe se juthat anélkül, hogy mi kellő időben figyelmeztetést ne kapjunk róla. Ha itt az idő, valamennyiüket kijuttatjuk a városból. És most elkísérjük önöket a szobájukba, hogy egy kicsit kipihenjék magukat.
Arutha, Martin és Amos a folyosó végén kapott egy szobát, a hercegnőt pedig elvezették a saját lakosztályába. Arutháék szobája egyszerű volt, de tiszta. Mindhárman elfáradtak. Martin végigvetette magát az ágyán, és pillanatok alatt elaludt. Amos óvatosan leereszkedett a fekvőhelyére, Arutha egy percig csak nézte, aztán halvány mosollyal megjegyezte:
– Mikor Crydee-ba érkeztél, azt hittem, kalóz vagy.
– Az igazság az, hogy igyekeztem magam mögött hagyni azt a mesterséget, fenség – felelte Amos, és a csizmájával bajlódott. Aztán elnevette magát. – Talán az istenek keze van a dologban: bosszút álltak rajtam. Hiszen tudod, tizenöt éven át voltam kalóz, és amikor életemben először próbáltam meg tisztességesen kereskedni, elfogták a hajómat, lemészárolták az embereimet, én meg ott álltam magam a parton, olyan messze a Királyság szívétől, amilyen messze csak lehet az ember, ha még a határon belül akar maradni.
Arutha elnevette magát.
– Mindig jó tanácsadó voltál, Amos Trask. És bátor bajtárs. Segítségeddel az elmúlt évek alatt bőségesen kiérdemelted korábbi gaztetteidre a bűnbocsánatot, de... – megrázta a fejét –, Trenchard, a Kalóz! Úristen, ember! Ennyi mindent megbocsátani...
Amos ásítva nyújtózkodott.
– Majd ha visszatérünk Crydee-ba, felakasztathatsz, Arutha – de most egyelőre kérlek, légy kegyes, maradj csendben, és oltsd el a lámpást. Túlságosan öreg vagyok már ehhez a felforduláshoz. Szükségem van az alvásra.
Anita elismerően tapsolt, amikor Arutha félrepöccintette Jimmy kardjának pengéjét. A tolvajgyereket zavarta az ügyetlensége, de Arutha megnyugtatta.
– Ez már jobb volt.
Arutha és Jimmy a vívás alapvető elemeit gyakorolták. Jimmy azzal a tőrrel, amelyet Arutha aranyain vásárolt magának. Egy hónap telt el így, és Anita megszokta, hogy ő szolgál nézőközönségül. Ha ő jelen volt, az egyébként nagyszájú Jimmy roppant szótlanná vált, és valahányszor a leány megszólította, mélységesen elpirult.
Arutha hamarosan láthatta, hogy a tolvajfiú kétségbeesetten beleszeretett a hercegnőbe, aki mindössze három évvel volt idősebb nála, Arutha egyébként tökéletesen megértette Jimmy zavarát. Őt is elbátortalanította, ha Anita társaságában volt. Anita a nővé érés első fázisában volt, de a hercegi udvarban belénevelt eleganciával mozgott, szellemes volt, barátságos, és sugárzott belőle az érlelődő nőiesség bája. Arutha fejében, akármivel foglalkozott is, minden öszszekuszálódott, ha a hercegnőre gondolt.
Aztán nyílott az ajtó. Amos lépett be a szobába Martinnal és Trevor Hullal.
– Rohadt balszerencse – kezdte Amos –, bocsánat, hercegnő. Arutha, megtörtént a legrosszabb, ami történhetett.
Arutha egy törülközővel letörölte az izzadságot az arcáról.
– Ne állj ott és várd, hogy én találjam ki, mi történt!
– Ma reggel jött a hír – mondta Hull. – Guy visszatér Krondorba.
– Miért? – kérdezte Anita.
– Úgy látszik, bas-tyrai nagyurunk belovagolt Shamatába, felhúzta lobogóját a város falaira, a kesh parancsnok kegyeskedett, már csak a forma kedvéért is, némi ellentámadást megjátszani, aztán úgy rohant haza, hogy kis híján sérvet kapott a megerőltetéstől. Néhány alacsonyabb rangú nemest hátrahagyott, hogy vitatkozzanak Guy tisztjeivel a fegyverszünet feltételeiről, amíg szabályszerű szerződést nem köt egymással a király és a keshi uralkodónő. Csak egy oka lehet annak, miért siet annyira vissza Guy.
– Tudja, hogy megszöktem – mondta csendesen Anita.
– Igen, fenség – bólintott Trevor Hull. – Fekete Guy dörzsölt alak. Nyilván vannak kémei Radburn társaságában is. Úgy látszik saját titkosrendőrségében sem bízik meg. Szerencsére nekünk vannak még embereink a palotában, akik hűek az édesapjához, különben sose szereztünk volna tudomást erről a fordulatról.
Arutha leült a hercegnő mellé.
– Nos, akkor hamarosan indulnunk kell. Vagy hazafelé, vagy Ylithbe, édesapámhoz.
– Ami a lehetőségeket illeti – borongott Amos –, nem sok szól egyik megoldás mellett sem. Mindkettőnek megvannak a hátrányai és az előnyei.
Martin Anitát nézte.
– Bár azt nem hiszem, hogy a herceg haditábora alkalmas hely lenne egy fiatal hölgy számára.
Amos letelepedett Arutha mellé.
– A te jelenléted Crydee-ban nem létfontosságú, legalábbis most nem. Fannon és Gardan jó vitézek, és szükség esetén, gondolom, a húgod sem bizonyulna akármilyen parancsnoknak. Legalább olyan jól kézben tartják a dolgokat, mint te.
– De mindenekelőtt azt a kérdést kell feltenned magadnak – szólt közbe Martin –, mit tesz apád, ha megtudja, hogy Guy nem egyszerűen mint Erland hadsegéde kormányoz Krondorban, hanem teljesen hatalmában tartja a várost, és nem küld segítséget a Távoli Partra, továbbá, hogy szándékában áll elfoglalni a trónt.
– Igazad van, Martin – helyeselt izgatottan Arutha –, jól ismered az apámat. Ez polgárháborút jelentene. A seregek felét visszavonja nyugatról – folytatta komor hangon –, levonul a parton Krondorba, és meg sem áll addig, míg Guy feje egy pózna tetején nem díszeleg a város kapujában. Akkor nem maradna más számára, mint keletre fordulni, és Rodric ellen vonulni. Sose kívánta magának a koronát, de ha egyszer belefogott, nem állhat meg a teljes győzelemig vagy vereségig. Közben pedig a nyugat elveszne, mert a tsuranik elfoglalnák. Brucal nem tudna sokáig visszatartani őket a fele sereggel.
– Ennek a polgárháborúnak csúf hangzása van – jegyezte meg, Jimmy.
Arutha előrekönyökölt, megtörölte homlokát, és nedves fürtjein keresztül a társaságra nézett.
– Kétszázötven éve nem volt polgárháború, mióta első Borric megölte féltestvérét, Jont, a trónkövetelőt. Ahhoz képest, ami most következne, ha az egész kelet felvonul a nyugat ellen, az a régi csak kis helyi csetepaténak számítana.
Amos aggódva nézett Aruthára.
– A történelem nem erős oldalam, de az az érzésem, okosabban tennéd, ha apádat nem értesítenéd az események ilyetén fordulatáról, amíg a tsuranik tavaszi offenzívája le nem zajlik.
– Nem tehetünk mást – mondta Arutha, és mélyet lélegzett. – Tudjuk, hogy nem kapunk segítséget Crydee számára. Legcélszerűbben akkor dönthetem el, mit tegyek, ha visszatértem. Talán ha Fannonnal és a többiekkel összeülünk, kidolgozhatunk valami megoldást arra az esetre, ha a tsuranik ellenünk vonulnának. – A hangja lemondóan csengett. – Apáin előbb-utóbb tudomást szerez Guy aljas manővereiről. Az ilyen híreket nehéz titokban tartani. A legtöbb, amiben reménykedhetünk, hogy a tsurani offenzíva végéig nem tud meg semmit. Tálán akkorra megváltozik a helyzet. – A hangja azonban elárulta, hogy ebben maga sem bízik túlságosan.
– Talán úgy döntenek a tsuranik, hogy Elvandar ellen vonulnak, talán úgy, hogy apád ellen. Ki tudja?
Arutha hátradőlt székén, és ekkor vette észre, hogy Anita keze szelíden a karján pihen.
– Milyen választási tehetőségünk van? – kérdezte csendesen. – Beletörődni Crydee és a Távoli Part esetleges elvesztésébe, vagy polgárháborúba dönteni a Királyságot? Úgy látszik, az istenek nagyon haragszanak a Királyságra.
Amos felállt.
– Trevor azt mondja, van egy hajója. Néhány napon belül elhajózhatunk. Ha szerencsénk van, a szoros kitisztul, mire odaérünk.
Arutha beletemetkezett komor gondolataiba, és szinte nem is hallotta, mit mond Amos. Olyan bizakodón érkezett Krondorba, hitte, hogy megnyeri ügyüknek Erland támogatását, és Crydee megmenekül a tsuraniktól. És most még elkeserítőbb helyzettel áll szemben, mintha otthon maradt volna. Miután mindenki kiment a szobából, csak Anita maradt ott, és egy ideig némán ültek egymás mellett.
Sötét alakok osontak némán a tengerpart felé. Trevor Hull tucatnyi emberével kísérte Aruthát és társait az elhagyatott utcán. A házak falához simulva óvakodtak előre, és Arutha minden néhány méter után visszanézett, hogy lássa, Anitával minden rendben van-e. A leány a kora hajnal sötétjében csak éppen sejthető, bátor mosollyal viszonozta aggódó pillantásait.
Arutha tisztában volt vele, hogy több mint százan járják a környező utcákat, fésülnek át mindent, nem rejtőznek-e valahol Radburn ügynökei. A Csúfolódók teljes létszámban kivonultak, hogy Arutha és a többiek számára biztosítsák a zavartalan távozást a városból. Hull előző éjjel hozta a hírt, amely szerint a Pillér nem kevés költséggel elintézte, hogy a blokádhajók egyike „elsodródjék” figyelőhelyéről. Mióta tudomást szerzett a tényleges helyzetről, beleértve Guy tervét is, hogy Krondor hercege legyen, jelentős anyagi erőit igénybe véve mindent megmozgatott a hercegnő és Arutha menekülése érdekében. Arutha roppant kíváncsi volt, vajon a tolvajok céhén kívül valaha is megtudja-e valaki, kicsoda a valóságban ez a titokzatos főnök. Ami bizonytalan megjegyzéseket itt-ott hallott, azok alapján a Csúfolódók közül is csak kevesen tudták az igazságot.
Attól fogva, hogy Guy elindult vissza a városba, Jocko Radburn emberei szinte a hisztériáig fokozták hajtóvadászatukat. Kijárási tilalmat rendeltek el, találomra behatoltak a házakba, és házkutatást végeztek az éjszaka közepén. A város valamennyi ismert besúgóját, sok koldust és hírterjesztőt lefogtak, tömlöcbe zártak, vallattak, de akármit értek el, azt nem tudták meg, hol rejtőzik a hercegnő. Nem számított, mennyire félt az utca embere Radburntól, a Pillértől még jobban tartottak.
Arutha hallotta, amint Hull halkan odaszól Amosnak.
– A hajó blokádtörő, Sebes Hullám a neve, és találó név. Nincs nála gyorsabb hajó a kikötőben most, hogy minden nagy hadihajó kint van a tengeren Jessup flottájával. Jókora utat tehettek meg nyugat felé. Az uralkodó szelek északiak, ezért aztán az út nagyrészén hátszéllel haladhattok.
– Trevor – mondta Amos –, hajóztam már egy keveset a Keserű-tengeren, és legalább annyira tudom, honnan fújnak a szelek ebben az időszakban, mint akárki más.
– Nohát, ahogy akarod – horkant fel Hull. – Az embereid és a herceg aranyai biztonságban vannak a hajón, és úgy látszik, Radburn vérebeinek fogalma sincs semmiről. Még most is úgy őrzik a Hajnali Szellőt, mint macska az egérlyukat, de a Sebes Hullámmal senki se törődik. Az egyik hajóügynöknél hamis papírokat helyeztünk el arról, hogy a hajó eladó, ezért aztán, még ha nem is lenne blokád, akkor sem gondolná senki, hogy a hajó egyhamar elhagyja a kikötőt.
Kiértek a dokkokhoz. A rakparton végigsietve egy várakozó, hosszú csónak felé tartottak. A távolból tompa hangok arról árulkodtak, hogy a Csúfolódók éppen Radburn őreit intézik el.
Aztán valahol kiáltozás támadt. Acélcsörgés törte meg a reggeli nyugalmat, és Arutha hallotta Hull harsány hangját.
– A csónakhoz!
A rakpart deszkáján csizmák sarka dobbant, a Csúfolódók kiözönlöttek a közeli utcákból, és nekimentek mindenkinek, aki a menekülők útját próbálta elállni.
A társaság végül elérte a dokk végét, és lesietett a lépcsőn a csónakhoz. Arutha megállt a lépcső tetején, és megvárta, míg Anita biztonságban leér, aztán indult csak el. Ahogy a legfelső lépcsőfokra lépett, patkócsattogás hallatszott mögötte, és látta, hogy lovasok vágtatnak neki a Csúfolódók sorfalának, és jó néhányat bizony elsodor a támadás ereje. Bas-Tyra fekete-arany lovasai jobbra-balra vagdalkoztak, próbálták elűzni, akik útjukat állták.
Martin felkiáltott a csónakból. Arutha lesietett a lépcsőn. Ahogy leért, odafentről valaki utána kiáltott.
– Jó utat!
Fölnézett, Sebes Jimmy csüngött a kikötő falán, és idegesen vigyorgott. Arutha nem értette, hogy sikerült csatlakoznia hozzájuk, amikor mindenki azt hitte, biztonságban ül otthon a rejtekhelyen. Mikor látta, hogy a fiú fegyvertelen, egy pillanatra meghökkent, aztán leoldotta övéről a tőrét, és feldobta neki.
– Itt van, használd egészséggel!
Jimmy, mint zsákmányára lecsapó sólyom, hüvelyénél kapta el a tőrt, s azzal már el is tűnt.
A matrózok keményen meghúzták az evezőt, és a csónak sebesen távolodott a dokk falától. A kikötő különböző pontjain lámpások villantak fel, és a csatazaj egyre hangosabbá vált. A kora hajnali időpont ellenére mindenünnen kiáltozás hallatszott: „Mi folyik itt? Ki jár itt?” – azok az őrök kiabáltak, akik a hajók meg a kikötői rakományok őrzésével voltak meghízva. Arutha hátranézett, szerette volna tudni, mi zajlik a parton. Egyre több lámpás gyúlt ki, és valaki meggyújtott valamit: hatalmas vászonbálák lobbantak lángra.
A csónakban ülők tisztán láthatták, hogyan zajlik a csata. A tolvajok közül sokan elfutottak, eltűntek az utcákon, vagy beleugrottak a kikötő jéghideg vizébe. Arutha nem látta sehol Travel Hull szürke fejét, se Sebes Jimmyt. Aztán meglátta Jocko Radburnt. Ugyanabban az egyszerű tunikában volt, amit korábban is viselt. Kisétált a móló szélére, és a távolodó csónakot figyelte. Kardjával feléjük mutatott, és valamit hangosan kiáltott, de a hangját elnyomta a csatazaj.
Mikor Arutha visszafordult, látta, hogy Anita, aki szemben ült vele, hátravetette fején a csuklyáját, és az arca a partról odavetődő fényben tisztán láthatóvá vált. Nyilvánvalóan lenyűgözte a kikötőben eléje táruló látvány, és nem vette észre, hogy elárulta a jelenlétét. Arutha sietős mozdulattal lerántotta arcára a csuklyát, amivel megfosztotta magát a szépség látványától, de hiába, tudta, hogy a baj megtörtént. Megint visszanézett. Radburn éppen parancsokat osztogatott az embereinek. A partról visszavonuló Csúfolódók üldözésére küldte őket, aztán magányosan állt egy darabig, majd elfordult, és amikor a hosszú csónak elérte a Sebes Hullámot, eltűnt a félhomályban.
Mikor az egész társaság fent volt a fedélzeten, Amos emberei eloldották a kikötőköteleket, felmásztak az árbocokra, felhúzták a vitorlákat, s a Sebes Hullám lassan elindult kifelé a kikötőből.
Aztán feltűnt előttük a megígért rés a blokádon. Amos arra kormányozta a hajót. Mielőtt bárki megpróbálta volna útjukat állni, kint voltak a kikötőn kívül, a nyílt tengeren.
Arutha furcsa ujjongást érzett, amikor ráébredt, hogy végre kiszabadultak Krondorból. Aztán hallotta, hogy Amos elkáromkodja magát.
– Odanézzetek!
A kora hajnali halvány fénynél Arutha nem látott mást, mint egy halvány foltot, amerre Amos mutatott. A Királyi Griff volt az, a háromárbocos hadihajó, amelyet akkor láttak, amikor beálltak a kikötőbe. Most ott horgonyzott a hullámtörő mögött, a városbeliek szeme elől elrejtve.
– Azt hittem, kint van Jessup flottájával – dühöngött Amos. – Átkozott Radburn! Dörzsölt disznó! Amint felszerelik, máris a nyomunkban lesz. – Felhangzott a parancs, valamennyi vitorlát fel, aztán a mögöttük egyre halványabban látszó hajó körvonalait figyelte. – Mondanék egy imát Ruthia istenasszonyhoz, fenség. Ha elég időt tudunk nyerni, mielőtt az a hajó útra kész, talán megszabadulunk tőle. De szükségünk lesz mindarra a segítségre, amit a szerencse istennője a tarsolyában tartogat.
A reggel tiszta volt és hideg. Amos és Vasco elégedetten figyelték a legények munkáját. A kevésbé gyakorlott tengerészeket Trevor Hull válogatott legényekre cserélte le. Gyorsan és jól dolgoztak, és a Sebes Hullám sebesen száguldott nyugat felé.
Anitát levezették egy fedélzet alatti kabinba. Arutha és Martin a fedélzeten maradt Amosszal. Az őrszem jelezte, hogy a látóhatár tiszta.
– Egy hajszálon múlik a dolog, fenség – mondta Amos. – Ha azt a nyavalyás hajót elég gyorsan felkészítik az indulásra, legföljebb egy-két órás előnyünk lesz. Lehet, hogy a kapitányuk rosszul számít, és rossz irányba indul, de miután látja, hogy Jessup tengeri csapcsájától igyekszünk távol kerülni, jó pénzt tennék rá, hogy szorosan a keshi partok mellett indul el utánunk, és inkább megkockáztatja, hogy összeakad egy keshi hadihajóval, semmint, hogy minket elveszítsen. Majd akkor érzem magam megint jól, ha legalább két napig nem látom magunk mögött őket.
– De ha azonnal indulnának is, óránként alig valami kis távolságot nyerhetnek. Ezért, amíg biztosak nem vagyunk afelől, hogy megláttak bennünket, valamennyiünknek jót tesz egy kis pihenés. Menj le, és ha történik valami, hívlak.
Arutha helyeslően bólintott, és elvonult, Martinnal a nyomában. Miután Martinnak jó éjszakát kívánt, megvárta, míg a fővadászmester bemegy, a kabinjába, amelyet Vascóval osztott meg, aztán benyitott a sajátjába. Az ajtóban megtorpant, mintha földbegyökerezett volna a lába. Odabent Anita ült az ágya szélén. Lassan becsukta maga mögött az ajtót.
– Azt hittem, a saját kabinodban vagy, és alszol.
A leány a fejét rázta, aztán futva megtette a körülbelül három kis lépést az ágy és Arutha között, fejét a fiú mellének szorította, és csak úgy rázta a zokogás.
– Megpróbáltam bátor lenni, Arutha, de annyira féltem!
Arutha zavartan állt, aztán szelíden átölelte a leányt. A magabiztos póz, amit a kislány addig felvett, összeomlott, és Arutha előtt most vált nyilvánvaló, mennyire gyermek még Anita. Azt udvari nevelés, az udvari modor jó szolgálatot tett neki abban, hogy egy hónapon át méltóságteljes tartást biztosítson a Csúfolódók között, de az álarc nem bírta tovább a feszültséget. Arutha megsimogatta Anita fejét.
– Most már minden rendben lesz – mondta.
Még mindenféle vigasztalót mondott, maga sem tudta, mit. A leány közelsége meglehetősen megzavarta. Anita elég fiatal volt még ahhoz, hogy kislányszámba vegye, de ahhoz már elég idős, hogy ezt végül maga is kétségbe vonja. Ő sose volt képes úgy évődni az udvar ifjú hölgyeivel, mint Roland, jobban szerette az egyenes, nyílt beszédet, ami viszont a hölgyeket érezhetően hidegen hagyta. És sose hívta fel magára a figyelmet, mint Lyam, szőke hajával, nevetős, könnyed modorával. Mindent egybevetve, a nők feszélyezték, és ez a nő – vagy kislány, maga se tudta, micsoda – még az átlagosnál is jobban zavarba hozta.
Mikor Anita könnyei elapadtak, Arutha leültette a zsúfolt kis kabin egyetlen székére, és ő ült le az ágyra.
– Bocsáss meg, ez nem illő így – mondta Anita szipogva.
Arutha elnevette magát.
– Micsoda egy nő vagy te! – mondta őszinte elismeréssel. – Ha én lennék az, akit kicsempésznek a palotából, rablógyilkosok és tolvajok között lapul, Radburn menyétjei elől bujkál meg minden, már régen összeomlottam volna.
Anita egy kis zsebkendőt húzott elő a blúza ujjából, és kényeskedve megtörölte az orrát. Aztán Aruthára mosolygott.
– Köszönöm, hogy ezt mondod, de azt hiszem, te jobban helytálltál volna. Martin sokat mesélt rólad az elmúlt hetekben, és ahogy ő elmondja, nagyon bátor vagy.
Aruthát meglepte ez a váratlan dicséret.
– A fővadászmester hajlamos a túlzásokra – mondta, és tudván tudta, hogy ez egyáltalán nem igaz, ezért inkább témát változtatott.
– Amos szerint ha két napig nem látjuk azt a hajót, végleg megszabadulunk tőle.
– Az jó – mondta Anita, és lesütötte a szemét.
Arutha odahajolt, letörölt egy könnyet a kislány arcáról, aztán kissé zavartan hátrahúzódott.
– Crydee-ban biztonságban leszel, odáig nem ér el Guy keze. A húgom szívesen lát majd, kedves vendég leszel a házunkban.
– De akkor is, aggódom apám és anyám miatt – mosolygott erőtlenül Anita.
Arutha tőle telhetően igyekezett megnyugtatni.
– Miután te szerencsésen kijutottál Krondorból, Guy nem nyer semmit azzal, ha bántja a szüleidet. Talán így is kényszeríti majd apádat, hogy egyezzen bele a házasságba, de Erland most már semmi kárt sem tehet azzal, ha megadja a belegyezését. Ha téged nem tudnak elérni, az egész üres formaság. Mire komoly dologra sor kerülne, addigra már bőven leszámolunk a mi kedves Guy unokatestvérünkkel.
Anita felsóhajtott, aztán vidáman elmosolyodott.
– Köszönöm szépen, Arutha. A jóvoltadból máris jobban érzem magam.
Arutha felállt.
– Próbálj meg aludni egyet. Én maja a te kabinodat használom. – Anita mosolyogva ment oda Arutba ágyához. Arutha becsukta maga mögött az ajtót. Úgy érezte, nem igényli a pihenést, és visszament a fedélzetre. Amos a kormányos mellett állt, és hátrafelé figyelt.
– Ott, a horizonton. Látod? – kérdezte Amos, ahogy Arutha odaállt mellé.
Arutba hunyorított. Valami halvány fehér foltot látott a kék ég hátterében.
– Radburn?
– Szerintem ő az. Akármekkora előnnyel indultunk, az előnyünk lassan el fog fogyni. De ha a farunk után járnak, sokáig járhatnak, ahogy a mondás tartja. Ha naplementéig tartani tudjuk az előnyünket, éjszaka talán megszökhetünk előlük, feltéve, hogy elég felhő lesz, ami eltakarja a holdat, és nem tudják a nyomunkat követni.
Arutha nem szólt semmit, csak a fehér foltot figyelte a távolban.
Egész nap azt figyelték, hogyan nő az üldöző hajó lassan egyre nagyobbra mögöttük. Ami először csak apró volt, majd őrjítő lassúsággal egyre nagyobbá vált, most riasztó iramban lett egyre terjedelmesebb.
Már Arutha is tisztán kivehette a vitorláit, és a főárboc tetején ott sejlett a fekete folt, Guy zászlaja.
Amos a lemenő napot figyelte, szemben a menekülő Sebes Hullámmal, aztán a nyomukban járó hajót nézte. Felkiáltott az árboc tetején kuksoló őrszemnek.
– Jól látod?
– Háromárbocos hadihajó, kapitány.
Amos Aruthára nézett.
– A Királyi Griff. Naplementére utolér bennünket. Ha csak tíz percünk lenne még, vagy valami hirtelen időjárásváltozásban elbújhatnánk, vagy legalább csak egy kicsit lassabb lenne...
– Mit tudsz tenni?
– Keveset. Több csomóval gyorsabb nálunk, elég gyors ahhoz, hogy ilyen világosban ne tudjuk semmiféle furfanggal lerázni. Ha megpróbálnánk elfordulni, mikor a közelünkbe ér, talán valamelyest növelhetnénk köztünk a távolságot, mert mindkettőnk sebessége csökkenne, de ez csak időleges nyereség lenne. Azután, ahogy a vitorláikat átrendezték, utolérnének bennünket. Persze igy délebbre kerülnénk, és arra már sűrűn akadnak veszedelmes sziklazátonyok és tenger alatti szirtek a partnak ezen a vonalán, nem is nagyon messze innen... De kockázatos lenne. Nem, egy kicsit széloldalra kerül. Ha mellénk áll, magasabb árbocaival elfogja a szelünket, és eléggé lelassulunk ahhoz, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül elfoglalhassák a hajót.
Arutha még vagy fél óra hosszat figyelte a közeledő hajót. Martin is felment a fedélzetre, és együtt nézték, hogyan csökken percről percre a távolság. Amos szorosan szélben tartotta a hajót, így biztosította a lehető legnagyobb sebességet, a másik azonban ennek ellenére egyre közelebb került.
– A pokolba! – dühöngött Amos. Szinte köpködött tehetetlen dühében. – Ha keletnek mennénk, a sötétben lerázhatnánk őket, de nyugat felé haladunk, és a hajó még naplemente után is egy darabig kirajzolódik az esti égbolton. Ők még látnak bennünket, mikor minket elvakít a nap.
A naplemente egyre közeledett, és az üldözés folytatódott. Ahogy a nap a horizonthoz közeledett, mint haragos vörös golyó a feketészöld víz fölött, a hadihajó már alig ezer méterre volt mögöttük.
– Megpróbálhatják kilyukasztani a vitorláinkat vagy végigsöpörni a fedélzetünket azokkal a túlméretezett íjpuskákkal, de miután a leány a hajón van, Radburn talán nem kockáztatja meg, mert fél, hogy kárt tesz benne.
Kilencszáz, nyolcszáz méter, a Királyi Griff kíméletlenül közeledett feléjük. Arutha már az alakokat is látta rajta, apró pontokat a vitorlák között, ott feketéllettek a lemenő nap által vérvörösre festett vásznak hátterében.
Mikor az üldözők már ötszáz méterre megközelítették őket, az őrszem felkiáltott:
– Köd!
– Irány? – nézett fel Amos.
– Délnyugat-nyugat. Egy mérföld, talán több.
Amos előrerohant az orrba, Arutha utána. Előttük a lemenő nap, balra a távolban bizonytalan, fehér sáv a tenger fekete tükre fölött.
– Istenek! – kiáltott fel Amos. – Szerencsénk van!
Egy kiáltás a kormányosnak, fordulás délnyugatnak, aztán a hajóorrba. Mindenki látta, ahogy a fordulattal a két hajó közti távolság megfeleződött.
– Martin, el tudnád találni a kormányosukat? – kérdezte Amos.
– Kicsit homályos, de nem nehéz célpont – mondta Martin hunyorítva.
Elővette mindig kéznél levő íját, és felajzotta. Ráillesztett egy méteres nyílvesszőt, és megcélozta az üldöző hajót. Várt, lábával egyensúlyozva védte ki a hajó billegését, aztán lőtt. A nyílvessző mint haragos madár ívelt át a víz felett, és beleállt a másik hajó tatjába. Ott remegett mindössze néhány centiméterre a kormányos fejétől.
A Sebes Hullámról látható volt, ahogy a Királyi Griff kormányosa lebukik a fedélzetre, és elengedi a kormányrudat. A hadihajó oldalt billent, és lassan távolodott.
– Kicsit szeles az idő ahhoz, hogy jól célozhasson az ember – szögezte le Martin, és újabb nyílvesszőt eresztett útjára, amely néhány centiméterre állt meg a másik mellett, és biztosította, hogy a kormányrúd kormányos nélkül maradjon.
A távolság lassan nőtt a hajók között. Amos a legénységhez fordult.
– Adjátok tovább: ha parancsot adok, hogy hallgassatok, aki egy suttogást is merészel megengedni magának, csaléteknek aprítom a halaknak.
A hadihajó egy percig még mögöttük imbolygott, aztán visszaállt eredeti irányába.
– Úgy látszik kicsit elfordulnak, hogy a vitorlák miatt ne tudjak lőni.
– Igaz, de ha megtennéd nekem azt a szívességet, hogy azokat a fickókat az orrban távol tartod a hajítógéptől, nagyon hálás lennék érte. Azt hiszem. egy kicsit felingerelted Radburnt.
Martin és Anita látta, hogy a hajítógép személyzete nekiáll előkészíteni a fegyvert. A fővadászmester ekkor egy nyílsorozatot küldött az üldöző hajó orrába úgy, hogy egyik nyílvessző még be se csapódott, a következő már a levegőben volt. Az első nyíl egy embert a lábán talált el, mire az elesett, és a többiek fedezéket kerestek.
– Köd közvetlenül előttünk, kapitány! – hangzott fentről a kiáltás.
– Meredeken balra – fordult Amos a kormányos felé.
A Sebes Hullám dél felé fordult. A Királyi Griff szorosan követte, most alig négyszáz méterrel mögötte.
Hirtelen szürke, nyirkos köd vette őket körül, amely hamarosan feketévé vált, ahogy a nap a látóhatár alá süllyedt. Mikor a hadihajó már eltűnt előlük, Amos kiadta a parancsot.
– Vitorlákat levonni.
A legények nekiálltak, felcsavarták a vitorlákat, a hajó pillanatok alatt lelassult. Aztán következett Amos újabb parancsa:
– Meredeken jobbra, és add tovább: csend.
A hajón egyszerre síri csend támadt. Amos Aruthához fordult.
– A szél nem több itt egy szellentésnél. És egy áramlás nyugatnak tart. Mi hagyjuk, hogy elsodorjon, és csak abban bízom, hogy Radburn kapitány a Királyság tengerének nem erről a részéről való. Kormányrudat középre – suttogta a kormányoshoz.
Aruthára váratlanul telepedett rá a csend. Az üldözés lármája után, ahogy a friss északi szélben a kötelek és a vitorlák énekeltek, az olajos vásznak szünet nélküli csattogása után a fojtó ködben ez a némaság szinte természetellenesnek tűnt. És a félelem minden pillanatot végtelenné nyújtott.
Aztán, mintha riadó harsant volna, hangok hallatszottak, egy hajó zajai. Arutha percekig semmit sem látott, majd halvány fény szűrődött át a ködön, északkeletről délnyugatra haladt: az üldöző Királyi Griff lámpásai. A Sebes Hullám fedélzetén, az árbocokon, senki se mozdult, rettegtek a legkisebb mozdulattól is, mert a vízen a suttogás is úgy hangzott, mint a harsonaszó. A távolban hallatszott, hogy valaki kiált a másik hajón „Hallgassatok, a fenébe is! Nem halljuk őket a saját lármánktól!” – Aztán hirtelen csend, csak a kötelek és vásznak csattogtak a Királyi Griff fedélzetén.
Senki sem mérte, mennyi idő telt el. Koromsötétben vártak.
Aztán hirtelen kísérteties, harsányan csikorgó hang hasított bele a csendbe. Úgy hangzott, mint a mennydörgés. Valami recsegett-ropogott, faszerkezet töredezett, roppant. És jajkiáltások, pánikhangulat.
Amos megfordult a társai felé, akiket csak sejteni lehetett a sötétben.
– Zátonyra futottak. A hangok alapján egy szikla felhasította a hajótestet. Halottak mind. – Parancsot adott, hogy a hajót fordítsák északnyugatnak, távol a sziklazátonyoktól, sziklapadoktól. A matrózok felhúzták a vitorlákat.
– Elég szörnyű halálnem – jegyezte meg Arutha.
Martin vállat vont. A lámpások, amelyeket ismét felhoztak a fedélzetre, halványan világították meg az alakját.
– Van a halálnak jó változata? Rosszabbat már láttam.
Arutha lement a hátsó fedélzetről. A fuldoklók gyenge, szánalmas jajgatása még hallatszott a vízen, szörnyű aláfestésül Vasco jóval profánabb kiáltásának, hogy nyissák ki már végre a fedélzeti ajtókat. Arutha nem akarta tovább hallgatni a szerencsétlenek hangját. Csendben kinyitotta kabinja ajtaját. Anita egy árnyékolt gyertya fényével megvilágítva aludt az ágyán. Vörösesbarna haja szinte feketén terült szét feje körül. Már készült visszahúzódni, és becsukni az ajtót, amikor hallottat, hogy a leány szólítja.
– Arutha?
Arutha belépett a kabinba. A leány figyelte a félhomályban. Leült az ágy szélére.
– Jól vagy, Anita? – kérdezte.
A lány nyújtózkodott, aztán bólintott.
– Mélyen aludtam. – Tágranyílt szemmel nézett Aruthára. – Minden rendben van? – Aztán felült, arcát Arutha arcához tartotta.
Arutha átkarolta, megölelte.
– Minden pompás. Most már biztonságban vagyunk.
Anita egy sóhajjal Arutha vállára hajtotta a fejét. – Köszönök neked mindent, Arutha.
Arutha nem szólt semmit, de hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megvédje a leányt, távol tartsa minden bajtól, gondoskodjék róla. Hosszú perceken át ültek így, aztán Arutha lehiggadt. Kicsit elhúzódott a leánytól.
– Gondolom, éhes lehetsz.
Anita felnevetett. Őszintén, derűsen.
– Hát igen, ami azt illeti, mindjárt éhen halok.
– Valamit küldetek neked, bár azt hiszem, nagyon egyszerű lesz, még ahhoz képest is, amit a Csúfolódóknál kaptál.
– Bármit.
Arutha felment a fedélzetre, leküldött egy tengerészt a fedélközbe, hogy vigyen valami ennivalót a hercegnőnek, aztán visszatért a kabinjába. Anita éppen fésülködött.
– Szörnyű látványt nyújthatok – közölte a leány.
Aruthának fékeznie kellett magát, hogy ne nevessen. Nem tudta miért, de megmagyarázhatatlanul boldog volt.
– Egyáltalán nem – mondta. – Történetesen nagyon csinos vagy.
Anita befejezte a fésülködést. Arutha csodálkozva nézte, hogy milyen kislányos az egyik pillanatban, a másikban meg milyen felnőtt.
– Emlékszem, hogyan lopódzkodtam oda a papa udvari vacsorájára – nevetett rá Anita –, mikor Krondorban voltál, csak hogy megnézzelek.
– Engem? Minek, az ég szerelmére?
Anita eleresztette a füle mellett a kérdést.
– Akkor is úgy gondoltam, hogy nagyon jól nézel ki, csak egy kicsit komor voltál. Volt ott egy fiú, az emelt fel, hogy lássalak. A papád kíséretében volt, elfelejtettein már a nevét, de azt mondta, hogy a varázsló segédje.
Arutha arcáról leolvadt a mosoly.
– Az Pug volt.
– Mi történt vele?
– Eltűnt. A háború első évében.
Anita félretette fésűjét.
– Sajnálom. Kedves volt egy undok kisgyerekhez.
– Kedves fickó volt, nagyobb dolgokra volt hivatva. És különösen kedves volt a húgom számára. Hosszú ideig gyászolta, mikor eltűnt. – Aztán vidámabb hangon folytatta. – Nos és miért óhajtott Krondor hercegnője pillantást vetni egy vidéki, távoli unokatestvérre?
Anita egy hosszú percen át csak nézte Aruthát.
– Látni akartalak – mondta aztán –, mert apáink úgy gondolták, valószínűleg össze fogunk házasodni. A papád sose említette ezt neked?
Arutha, miután semmi okos nem jutott eszébe, csak a fejét rázta tagadóan.
– Tudom – mondta Anita –, a háború meg minden. A helyzet meglehetősen viharos lett, miután elmentetek Rillanonba...
Arutha nagyot nyelt. A szája is kiszáradt.
– Szóval, mi van az apáinknak azzal a tervével, hogy... a házasságunkról?
Míg Anitát nézte, szemében a gyertyafényen kívül még valami más is tükröződött.
– Államügyek, attól tartok. Apa szerette volna megerősíteni az én igényeimet a krondori trónra, és Lyam kritikus pár lett volna, mert ő kettőtök közül az idősebb, míg te eszményi megoldásnak ígérkeztél, mert a király valószínűleg nem emelt volna kifogást... legalábbis akkor nem. Persze most, miután Guy elhatározta, hogy megszerez engem, gondolom, ezzel a király is egyetértene...
Arutha maga sem tudta, miért, de hirtelen feldühödött.
– És úgy látszik, minket meg se kérdeztek az ügyben – mondta, majdnem kiabálva.
– Kérlek. Ez nem az én művem.
– Ne haragudj. Nem akartalak bántani. Csakhogy én sose gondoltam házasságra, és főleg nem államérdekből. – Az arcán ismét megjelent a száraz vigyor. – Ez általában az idősebb fiúk dolga. Mi másodszülöttek általában úgy boldogulunk, ahogy tudunk. Valami megözvegyült grófnővel, vagy egy gazdag kereskedő lányával. – Megpróbálta könnyedebb hangnemben folytatni. – Egy gazdag kereskedő szép lányával, ha szerencsénk van, ami ritkán fordul elő. – A könynyed hang nem sikerült. Hátradőlt ültében. – Anita, addig maradsz Crydee-ban, ameddig szükséges. Lehet, hogy a tsuranik miatt ez nem lesz veszélytelen egy darabig, de majd túljutunk rajta valahogy. Talán leküldünk Carse-ba. Ha a háborúnak vége, biztonságban hazatérhetsz, megígérem neked. És soha, soha senki nem fog arra kényszeríteni, hogy bármit akaratod ellenére tegyél.
A beszélgetést kopogtatás szakította félbe. Egy matróz jelent meg az ajtóban, kezében gőzölgő hallevessel teli tányérral, kétszersülttel és sózott sertéshússal. Míg az ételt az asztalra tette, és kitöltött egy pohár bort, Anita Aruthát nézte. Aztán a matróz elment, és Anita nekifogott az evésnek.
Semmiségekről beszélgettek. Aruthát megint rabul ejtette a leány nyílt, vonzó modora. Mikor végül jó éjszakát kívánt neki, és becsukta maga mögött az ajtót, megállapította magában, hogy nem is lenne olyan kellemetlen egy ilyen érdekházasság a számára. Felsétált a fedélzetre. A köd felszállt, és könnyű szellő repítette a hajójukat. Az égen a csillagokat nézte, és évek óta először valami vidám dallamot fütyörészett.
Martin és Amos a kormány mellett iddogáltak közösen egy borostömlőből. Halkan beszélgettek.
– A herceg szokatlanul vidámnak látszik ma este – jegyezte meg Amos.
Martin nagyot pöfékelt. A füstöt a szél sebesen sodorta tova.
– Komoly összegben fogadnék, hogy még maga sem mérte fel, miért olyan jókedvű. Anita fiatal, de nem annyira fiatal, hogy Arutha sokáig semmibe vehesse az. érdeklődését. Ha Anita elhatározza magát, ami, gondolom, már megtörtént, egy éven belül behálózza, és a fiú boldog lesz, hogy csapdába esett.
Amos felnevetett.
– Egy darabig eltart, amíg ezt bevallja. Hajlamos vagyok fogadni veled, hogy az ifjú Roland hamarabb terelődik oltár elé, mint Arutha.
Martin a fejét ingatta.
– Nem érvényes a fogadás, Rolandot már évekkel ezelőtt megfogták. Anitának még van egy kis tennivalója.
– Úgy látszik, te még sose voltál szerelmes, Martin.
– Nem, Amos. Az erdészek, mint a matrózok is, rossz férjek. Soha sincsenek otthon, és napokat, sőt, heteket töltenek el magányosan. Ez könnyen melankolikussá teszi őket. És te?
– Nem annyira, hogy észrevehető lett volna – sóhajtott fel Amos. – Minél öregebb leszek, annál többet gondolok rá, mit mulasztottam.
– De változtatnál rajta?
– Valószínűleg nem, Martin – mosolygott Amos. – Valószínűleg nem.
Mikor a hajó odasimult a kikötő fala mellé, Fannon és Gardan leszállt a lováról. Arutha levezette Anitát a pallón, és bemutatta a főfegyvermesternek.
– Crydee-ban nincsenek hintók – mondta Fannon a leánynak –, de nyomban küldök egy kocsiért. Hosszú az út a várig.
– Tudok lovagolni, Fannon mester – mosolygott Anita. – Akármilyen ló megfelel, ha nem nagyon tüzes.
Fannon két emberét elküldte az istállóhoz, hogy hozzanak ki egyet Carline poroszkái közül, megfelelő oldalnyereggel.
– Mi újság? – fordult Arutha Fanhonhoz.
Fannon kicsit félrehúzta a herceget.
– Késik az olvadás a hegyekben, fenség – mondta –, úgyhogy eddig nem volt jelentősebb tsurani megmozdulás. Néhány kisebb helyőrséget megrohamoztak, de semmi sem utal tavaszi offenzívára. Talán apád ellen fognak vonulni.
– Remélem, igazad van, mert apa kapta meg a krondori helyőrség nagyobb részét. – Sietve felvázolta, mi történt Krondorban. Fannon feszült figyelemmel hallgatta.
– Jól tetted, hogy nem mentél apád táborába. Azt hiszem, helyesen ítélted meg a helyzetet. Katasztrofálisabbat el sem képzelhetnék, mint egy nagyobb tsurani offenzívát Borric herceg ellen, miközben ő Guy ellen vonul. Tartsuk meg ezt a dolgot egy darabig magunknak. Apád idejében meg fogja tudni, mi történt, de minél később jut tudomására Guy árulása, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy a tsuranikat még egy évig féken tartsuk.
Arutha gondterhelten nézett maga elé.
– Nem tarthat már sokáig, Fannon. Hamarosan véget kell vetnünk a háborúnak. – Egy pillanatra elfordult, és nézte, hogyan csodálkozik rá a városi nép a hercegnőre. – Ennek ellenére, legalábbis nyertünk egy kis időt, hogy valamit kitaláljunk, amivel a tsuranik fölé kerekedhetünk. Bárcsak rájönnénk már, mi az!
Fannon elhallgatott, aztán már majdnem belekezdett valamibe, de abbahagyta. Komor, szinte szenvedő arccal nézett maga elé.
– Mi van veled, főfegyvermester? – kérdezte Arutha.
– Kegyetlen, nagyon szomorú újsággal kell hogy fogadjalak, fenség. Roland nemes úrfi meghalt.
Arutha döbbenten hallgatott. Egy rövid pillanatig arra gondolt, hogy nem űze vele Fannon valami ízetlen tréfát, mert képtelen volt megemészteni a hírt.
– Micsoda...? Hogyan?
– Három napja jött a hír Tolburt bárótól. Keservesen gyászolja. Egy tsurani portya alkalmával ölték meg a nemes úrfit.
Arutha a hegy tetején emelkedő várra nézett.
– Carline?
– Ahogy várható volt. Sír, de jól viseli.
Arutha erőt vett a torkát szorongató érzésen. Arca merev maszk volt, amikor Anitához, Amoshoz és Martinhoz visszament. Közben elterjedt a hír, hogy Krondor hercegnője ott van a kikötőben. A katonák, akik Fannonnal és Gardannal lovagoltak ki, most békésen körbeállták a hercegnőt, és távol tartották a bámész tömeget. Arutha közülte a szomorú újságot Amosszal és Martinnal.
Hamarosan megérkeztek a lovak, a társaság nyeregbe szállt és elindult a vár felé. Arutha előreugratott, megsarkantyúzta a lovát, és már leszállt róla, mikor a többiek fölértek a várba. Minden ceremónia nélkül odakiáltott az udvarmesternek, Samuelnek.
– Krondor hercegnője a vendégünk. Gondoskodj róla, hogy a szobák a rendelkezésére álljanak. Kísérd a nagyterembe, és mondd meg neki, hogy hamarosan én is ott leszek.
Átsietett a belső vár kapuján, az őrség vigyázzba vágta magát, mikor elvonult előttük. Carline lakosztályánál megállt, bekopogott.
– Ki az? – hallatszott bentről egy lágy hang.
– Arutha.
Az ajtó kitárult, Carline bátyja karjaiba vetette magát, és szorosan megölelte.
– Úgy örülök, hogy újra itt vagy. Nem is tudod, mennyire örülök. – Hátralépett, végignézett bátyján. – Ne haragudj, le akartam menni én is, hogy üdvözöljelek, de képtelen voltam rászánni magam.
– Fannon éppen most mondta el. Nagyon, nagyon szomorú vagyok.
Carline nyugodt arcán valami beletörődésfélével nézett rá. Kézenfogta, és bevezette a szobájába. Leült egy heverőre.
– Mindig is vártam, hogy ez történik – sóhajtotta. – A legostobább dolog a világon. Tolburt báró nagyon hosszú levelet írt, szegény ember. Olyan keveset látott a fiából, és teljesen le van sújtva. – Könnyek buggyantak ki a szeméből, nagyot nyelt, és elfordult Aruthától. – Roland meghalt.
– Nem kell beszélned róla...
– Rendben van. Fáj... – Megint könnybe lábadt a szeme, de könnyei közepette is folytatta. – Ó, ez fáj, de túl fogom tenni magam rajta. Roland tanított meg rá, Arutha. Tudta, hogy kockázatot vállal, és ha meghal, nekem tovább kell élnem az életemet. Jól megtanított erre, úgy látszik, azért, mert végül rájöttem, mennyire szeretem, és ezt meg is mondtam neki, és erőt nyertem, hogy elviseljem a veszteséget.
– Roland úgy halt meg, hogy egy farmer teheneit akarta megmenteni. – Könnyein keresztül mosolygott. – Hát nem jellemző rá? Az egész telet azzal töltötte, hogy építette azt az erődöt, aztán az első alkalommal, hogy valami zavar támad, és egy éhes tsurani megpróbálja ellopni valakinek a csont és bőr tehenét, Roland kilovagol az embereivel, hogy elkergesse, és egy nyílvessző eltalálja. Ő volt az egyetlen, aki megsebesült, és meghalt, mielőtt visszatértek vele a várba. – Felsóhajtott. – Időnként olyan tréfás tudott lenni, szinte azt hinné az ember, ezt is tudatosan csinálta.
Elsírta magát. Arutha némán nézte, aztán mikor erőt vett magán, folytatta.
– Ez semmire se jó, tudod. – Felkelt, kinézett az ablakon, és halkan suttogta maga elé. – A pokolba ezzel az ostoba háborúval.
Arutha melléállt, és megölelte.
– A pokolba minden háborúval.
Néhány percig hallgattak, aztán megint Carline szólalt meg.
– És most mesélj, mi újság Krondorban?
Arutha röviden beszámolt krondori élményeiről, és fél szemmel a húgát figyelte. Úgy látta, Roland elvesztését könnyebben viseli el, mint Pugét. Arutha együttérzett vele, de abban is biztos volt, hogy húga hamarosan megnyugszik. Örült, amikor látta, milyen érett nővé serdült Carline az elmúlt évek alatt. Mikor befejezte Anita megmentésének történetét, Carline felkiáltott.
– Szóval Krondor hercegnője, Anita itt van?
Arutha bólintott.
– Borzalmas látvány lehetek, és te idehozod nekem Krondor hercegnőjét. Arutha, te szörnyeteg! – Odarohant egy csiszolt fémtükörhöz, és az arcával bajlódott, nedves ruhával dörzsölgette.
Arutha elmosolyodott. A gyászoló szerelmes leple alól kibukkant Carline női természetének egy szikrája.
Miután kifésülte haját, a bátyjához fordult.
– Csinos az a lány, Arutha?
Arutha száraz mosolya széles vigyorba terebélyesedett.
– Igen. Én azt mondanám, tényleg csinos.
Carline behatóan tanulmányozta bátyja arcát.
– Már látom, hogy alaposabban meg kell ismerkednem vele. – Letette a fésűt, lesimította szoknyáját, aztán a kezét nyújtotta Aruthának.
– Gyere, nem várakoztathatjuk meg ifjú hölgyedet.
Kéz a kézben mentek ki a szobából, le a központi folyosóra, hogy üdvözöljék Anitát Crydee-ban.
26.
Egy elhagyatott ház állt a város felett.
A telken, amelyen épült, valaha tágas családi kúria emelkedett az Ontoset városát körülvevő számos domb legmagasabbikának tetején, s általános vélemény szerint onnan nyílt a legszebb kilátás a városra, és a városon túl a tengerre. A család elszegényedett, miután a birodalom számos körmönfont és halálos politikai csatározásainak egyikében a vesztes oldalon maradt. A házzal senki se törődött, a birtokot elhanyagolták, mert, bár pompásabb építési telek aligha akadt a környéken, a birtokhoz kapcsolódó balszerencsés múlt túlságosan sokat nyomott a latban a babonás tsuranik szemében.
Most azonban különös, új ház áll a domb tetején. Nem kevés töprengés és még több irigység forrása. A töprengések főleg a tulajdonos személyét illeték, azt a különös Nagy Embert. Az irigység tárgya a stílus volt és az építés módja, amely némileg forradalmi jellegű volt, ami a tsurani építészetet illeti. Szó sem volt a hagyományos, háromemeletes, középen nyitott épületről. Ezzel szemben a ház egyemeletes volt, számos kisebb toldaléképülettel, amelyeket árkádos sétányok kötöttek össze. A szélesen elterpeszkedő építményhez kis kertek, és az épületek között kanyargó patakocskák tartoztak. Az épületek formája és stílusa egyaránt szenzációt keltett, már csak azért is, mert a házak főleg kőből épültek, tetejükön égetett cserép tetővel. A tsurani polgárok úgy vélték, hogy a cserép jól véd a nyári hőség ellen.
Két további körülmény növelte a ház és tulajdonosa iránti csodálatot. Mindenekelőtt a mód, ahogy az egészet lebonyolították. A varázsló egy szép napon megjelent Ontosetben, és felkereste Tumacelt, a város leggazdagabb bankárját. Lekötött magának több mint harmincezer aranyat, aztán otthagyta a kétségbeesett bankárt alaposan megtépázott hitelképességével. Ez volt Milamber módszere, így használta ki a tsuranik bürokrácia-imádatát. Minden kereskedő vagy üzletember, akitől egy Nagy Ember valamiféle szolgáltatást igényelt, az ellenérték behajtásáért kénytelen volt a birodalmi kincstárhoz fordulni. Ennek eredményeként a megrendelt anyagokat általában vontatottan szállították, és a klienseket kelletlenül, bosszankodva szolgálták ki. Milamber előre fizetett, a többit a bankárra hagyta, aki könyvelési rendszerével a legtöbb üzletembernél vagy kereskedőnél könnyebben számolta el azt a veszteséget, amit azért szenvedett el, mert a kifizetett összeg megtérítéséért a kincstárhoz kellett fordulnia. A második körülmény a dekoráció volt. A rikító, tarka falfestményekkel szemben a ház nagy része egyáltalán nem volt kifestve, csak itt-ott díszítette a falakat tompa, természetes színekben megfestett tájkép vagy festmény. Sok tehetséges fiatal művészt alkalmaztak erre a munkára, és amikor a mű elkészült, a művészek iránti kereslet hihetetlen mértékben megnőtt. Egy hónapon belül új irányzat tűnt fel a tsurani építőművészetben.
Most ötven rabszolga dolgozott a környező földeken, valamennyi tetszése szerint járt-kelt, szabadon, és mind a hazája, Midkemia divatja szerint öltözött. A Nagy Ember valamennyit egy napon hozta magával a rabszolgapiacról, fizetség nélkül.
Akik Ontosetben megfordultak, többnyire akár egy egész délutánt is rászántak, hogy egy közeli dombot megmásszanak, s onnan – természetesen tisztes távolból – megnézzék maguknak a házat.
– Az a feltételezés, miszerint a jelenleg Midkemiában nyíló Rés kezelhető, csak részben igaz. – Milamber elhallgatott, és várt, míg az írnok befejezte a mondatot. – Azt viszont állíthatjuk, hogy Rések létesíthetők anélkül, hogy azok véletlen kialakulásával kapcsolatos destruktív energiák megjelennének, mely utóbbi körülmény okai általában a hiányosan végrehajtott varázslat vagy a túlzott mennyiségben jelenlevő instabil mágikus eszközök lehetnek.
Milamber kutatásai a Rés-energiák különleges jellemzőivel kapcsolatban, ha elkészülnek, idővel a Gyülekezet archívumába kerülnek. Akárcsak a többi munka, amelyeket az archívumban olvasott, a Résekkel kapcsolatos kutatások is azt tanúsították, amit ő testvér mágusai munkájának jelentős részében tapasztalható sajnálatos hibaként jellemzett. Általában ugyanis a feladatokat nem hajtották radikálisan végre, amivel felületességüket bizonyították. Mihelyt a Rések létesítésének módszereit kidolgozták, abbahagytak minden további kutatást a Rés természetét illetően.
Folytatta a diktálást.
– Ami az irányítás köréből hiányzik, az a képesség arra, hogy megválasszuk a kontaktus időbeli korlátait, vagyis becélozzuk a Rést. A hajó megjelenése Crydee partjain, amely magát Fanathát vitte a fedélzetén, megmutatta, hogy a frissen kialakult Rés és a már létező közötti bizonyos affinitás valószínű. Azonban, amint további próbák igazolják, ez az affinitás korlátozott, és ezeket a korlátokat egyelőre nem tudjuk pontosan meghatározni. Míg fokozott valószínűsége van annak, hogy az első Rés regionális szomszédságában egy másik is megjelenik, ez semmiképpen sem tekinthető szabályszerűnek.
Milamber diktálását az a gong hangja szakította félbe, amely egy gyülekezeti tag érkezését jelezte. Elbocsátotta az írnokot, és elindult a pentagramszobába. Menet közben eltöprengett, mi az igazi oka annak, hogy az elmúlt két hónap alatt ennyire elmerült a kutatásban. Állandóan kerülgette a döntést, amelyet padig hamarosan meg kellett hoznia, hogy visszatérjen-e Kataláért a Shinzawai birtokra, vagy ne.
Milamber tisztában volt vele, hogy a leány esetleg máshoz ment feleségül időközben, mert már majdnem öt éve váltak el egymástól, és semmi sem indokolta, miért kellene a leánynak visszamennie hozzá. De a tanulmányai és az idő semmit sem tompították érzelmeit a leány iránt. Mire odaért a csempézett padlójú pentagramszobába, eldöntötte: másnap meglátogatja Katalát.
A szobába belépve Hochopepát pillantotta meg, amint lelép a padlóra rajzolt pentagramról.
– Aha! – mondta a kövér varázsló. – Itt vagy. Két hete nem láttalak, ezért úgy döntöttem, hogy meglátogatlak.
– Örülök, hogy látlak. Nagyon elfoglaltak a tanulmányaim, jól jön egy kis kikapcsolódás.
A szobából az egyik közeli kis kertbe sétáltak ki. Milamber tapsolt, és egy szolga frissítőket szolgált fel. A szolgát Netohának hívták, és valaha a korábbi lakók hadornája volt. Milamber akkor talált rá, amikor valakit keresett, aki ért a zöldségtermesztéshez, mert zöldséget akart termeszteni a kertjeiben. Netoha elég merész volt, hogy megszólítsa, amivel elütött a közönséges tsuraniktól. Minthogy munkaadója birtokainak elvesztése óta nem talált képzettségének megfelelő munkát, néhány évig meglehetős nyomorban élt. Milamber részben részvétből alkalmazta, de legalább annyira azért is, mert szüksége volt rá. Hamarosan ezerféle módon tette magát hasznossá, olyan dolgokban is, amelyekről a fiatal varázslónak fogalma sem volt. Kapcsolatuk ennek folytán mindkettőjük részére kielégítően alakult.
Hochopepa megköszönte a felajánlott édességet és italt.
– Azért jöttem, mert valami újságot akarok mondani. Két hónap múlva birodalmi ünnepséget rendeznek, játékokkal. Eljössz?
Hochopepa felkeltette Milamber kíváncsiságát. Egy intéssel elbocsátotta Netohát.
– És mi teszi ezt az ünnepséget annyira különlegessé? Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen izgatottnak láttalak volna.
– Az ünnepséget a Hadúr rendezi unokaöccse, az uralkodó tiszteletére. Új, nagyszabású offenzívát tervez a játékok előtti héten, és reméli, hogy a hadjárat sikeréről számolhat majd be. – Lehalkította a hangját. – Azok számára, akik hozzáférnek az udvari pletykákhoz, nem titok, hogy igen nagy nyomás nehezedik rá, mert a Nagytanács előtt igazolnia kell eddigi hadviselése helyességét. Állítólag nagyobb arányú engedményekre kényszerült a Kék Kerék Párttal szemben, hogy visszaszerezze támogatásukat a háborúhoz.
– De ami a játékokat különösen rendkívülivé teszi: a Mennyei Fény elhagyja a Szemlélődés Palotáját, s ezzel szakít egy ősi hagyománnyal. Jó alkalom lenne számodra, hogy valami módon bevezetést nyerjél az udvari társaságba.
– Ne haragudj, Hocho – válaszolt Milamber –, nem nagyon kívánok semmiféle ünnepségen megjelenni. Részt vettem egyen most, a hónap elején Ontosetben, mintegy tanulmányaim részeként. A táncok unalmasak, az étel megközelíti a szörnyűségest, és a bor olyan ízetlen, mint a beszédek. A játékok még unalmasabbak. Ha ez az udvari társaság, amelyről beszélsz, nagyon jól megvagyok nélküle.
– Milamber, számos hiányosság van a neveltetésedben. Azzal, hogy elnyerted a fekete öltönyt, még nem lettét nyomban mestere a szakamádnak. Jóval többől áll a birodalom védelme, mint hogy valaki csak üljön és új módszereket dolgozzon ki az energiák ide-oda irányítására, vagy zűrzavart okozzon a helyi kereskedők pénzügyeiben. – Vett még egy kis édességet, aztán újból tréfára fogta a dolgot, és korholó hangon folytatta. – Több oka is van annak, amiért velem kell jönnöd az ünnepségre, Milamber. Először is egyfajta híresség lettél a birodalom nemesi előtt, mert csodálatos házad híre széltében-hosszában elterjedt a birodalomban, többnyire azoknak az ifjú banditáknak a közreműködésével, akiket olyan jól megfizettél, hogy azokat a szenzációs festményeket megfessék, amelyeket annyira szeretsz. Most bizonyos státust jelent, ha valaki ilyen munkákat megrendel.
– És ez a ház... – a kezével ívet rajzolt a levegőben, arcán tréfás ámulattal –, akinek annyi tehetsége van, hogy egy ilyen épületet megtervezzen, nyilván roppant figyelemreméltó valaki. – Aztán tréfálkozó hangját félretéve folytatta. – Mellesleg azzal, hogy elbarikádoztad magad a háttérben, egyáltalán nem leplezed ezt az abszurdumot, sőt, ha lehetséges, még feltűnőbbé tetted vele.
– És most látogatásom legfontosabb indítékairól, a társadalmiakról. Mint ahogy kétségtelenül tudsz róla, egyre több oldalról hallatszanak aggódó hangok, amiért a háborúval kapcsolatos híreket valamiképpen elbagatellizálják. Az elmúlt években nem sokat nyertünk ezzel a háborúval, és egyesek szerint az uralkodó hajlandó szembehelyezkedni a Hadúr politikájával. Ha pedig ez így van...
Milamber hallgatott.
– Hocho – mondta aztán –, azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjak neked valamit, és ha úgy gondolod, hogy amit elmondok, méltó arra, hogy az életemmel feleljek érte, akkor visszamehetsz a Gyülekezethez, és vádat emelhetsz ellenen.
Hochopepa feszült figyelemmel nézte Milambert. Ezúttal nem tett semmi csipkelődő megjegyzést.
– Te, aki oktattál, jó munkát végeztél, mert minden erőmmel szeretném megtenni mindazt, ami a birodalom érdekét szolgálja. A születésem szerinti világ iránt már nem sok érzés maradt bennem, erről te persze sose fogod tudni, mit jelent. De miközben azzá tettél, ami vagyok, sose tudtad belémteremteni azt a szeretetet, amit valaha Crydee iránt éreztem. Amit te teremtettél belém, az a szigorú kötelességtudat, s ezt nem motiválja semmiféle vonzódás az iránt, ami iránt ez a kötelességtudat fennáll. – Hochopepa csendben figyelt, miközben lassan tudatosodott benne annak a jelentősége, amit Milamber mond. Bólintott, és Milamber folytatta.
– Lehet, hogy én jelentem a legnagyobb veszélyt a birodalomra azóta, hogy az Idegen az egetekre támadt. Mert ha én belebonyolódom a birodalom politikájába, igazságot fogok szolgáltatni, és nem ismerek irgalmat.
– Tudok a pártokon belüli frakciókról, arról, hogyan állnak át családok egyik pártból a másikba, és arról is, milyen következményekkel jár ez a köpönyegforgatás. Gondolod, hogy amiért itt ülök a hegytetőn a keleti végeken, nem tudok a fővárosi politikai figurák akcióiról? Persze, hogy tudok. Ha a Kék Kerék Párt összeomlik és tagjai ismét csatlakoznak a Háborús Párthoz vagy a Birodalmihoz, másnap Ontosetben minden utcai árus erre a változásra spekulál a piactéren. Én tudom, mit jelent állást foglalni, pontosan ugyanolyan jól tudom, mint bárki más, aki nincs közvetlenül belekeveredve a dolgokba. És ez alatt a néhány hónap alatt, amióta itt lakom, arra a következtetésre jutottam, hogy a birodalom lassan elpusztítja önmagát.
Az idősebbik varázsló egy darabig hallgatott.
– És gondolkoztál azon is – mondta aztán –, miért olyan a mi rendszerünk, hogy saját magunkat pusztítsuk el?
Milamber fölállt, egy darabig némán járkált föl-alá, aztán folyatta.
– Természetesen. Tanulmányoztam a kérdést, és úgy döntöttem, várok, mielőtt cselekszem. Időre van szükségem, hogy pontosan megértsem azt a történelmet, amelyre olyan jól megtanítottál. De vannak elgondolásaim. – A fejét oldalra billentve kérdezte, folytassa-e. Hochopepa csak egy bólintással jelezte, hogy igen. – Úgy látom, hogy van néhány alapvető probléma, olyan problémák, amelyeknek a létét csak a birodalomra gyakorolt hatásuk alapján tudom fölmérni.
– Először – mondta, és felemelte mutatóujját –, azokat, akik hatalmon vannak, jobban érdekli a saját hatalmuk, mint a birodalom jóléte. És minthogy felületes szemlélők számára ők jelentik a birodalmat, könnyű ezt észrevenni.
– Hogy érted ezt? – kérdezte az idősebb varázsló.
– Amikor a birodalomra gondolsz, mi jut eszedbe? Az országok között háborúzó hadseregek története? Vagy a Gyülekezet kialakulása? Talán az uralkodók krónikájára gondolsz? Akármi legyen is az, az egyetlen és legkézenfekvőbb igazságot nem veszed észre. A birodalom: mindazok, akik a határai között élnek, a nemesektől kezdve a legalantasabb szolgáig, még a rabszolgák is. A birodalmat úgy kell tekinteni, mint valami egészet, nem úgy, mint apró, de szemmel látható részek által megtestesített valamit, mint a Hadúr vagy a Nagytanács. Érted ezt?
Hochopepa aggodalmasan nézett maga elé.
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszen... Folytasd.
– Ha pedig ez igaz, gondold végig a többit. Másodszor: sose következhet be az az idő, amikor az állandóság iránti igény felülkerekedhet a fejlődés iránti igényen.
– De hiszen mi állandóan fejlőttünk – tiltakozott Hochopepa.
– Nem igaz – jelentette ki Milamber. – Mindig terjeszkedtetek, és ez fejlődésnek látszik, ha nem nézed a dolgot közelebbről. Csakhogy míg a hadseregek új területekkel tágították a határokat, mi történt a művészetekkel, a zenével, az irodalommal, a kutatómunkával? Még a nagyrabecsült Gyülekezet sem tesz sokkal többet, mint hogy finomítgatja azt, amit már eddig is tudtunk. Az előbb azt próbáltad értésemre adni, hogy fecsérlem az időmet, amikor új módszereket keresek, hogy az energiát ide-oda lökdössem. Nos hát mi rossz van ebben? Semmi. De baj van azzal a társadalommal, amely minden újban gyanúsat lát.
Az idős varázslót láthatóan megzavarta, amit hallott, mert szöges ellentétben állt azzal a képpel, amelyet ő magának a birodalomról alkotott, és amely szerint a birodalom egy mozgalmas, életerős, élő kultúra hordozója.
– Harmadszor – folytatta Milamber –, ha az a kötelességem, hogy a birodalmat szolgáljam, és a társadalmi rend az oka a birodalom stagnálásának, akkor kötelességem a társadalmi rendet megváltoztatni, még akkor is, ha el kell pusztítanom.
Ettől már megdöbbent Hochopepa. Milamber logikája hibátlan volt, de a javasolt megoldás veszélyeztette mindazt, amit Hochopepa ismert és tisztelt.
– Értem, mit mondasz, Milamber, de amit tulajdonképpen mondani akarsz, azt nehéz első hallásra megemésztenem.
Milamber békülékenyebb hangon folytatta.
– Nem akarom azt mondani, hogy a jelenlegi társadalmi rend elpusztítása az egyetlen megoldás, Hocho. Csak azért használtam ezt a kifejezést, hogy felrázzalak, és világosabbá tegyem a mondanivalómat. Kutatásaim java ezzel függ össze, nemcsak az energia kezelésével foglalkozom, hanem a tsurani nép és a birodalom természetének a vizsgálatával is. Hidd el nekem, nagyon szívesen szentelek erre a kérdésre akármennyi időt, ha szükséges, de ha elérek egy következtetésig, és látom, mit kell tennem, akkor cselekedni fogok.
Hochopepa felállt.
– Nem mintha nem értenék egyet veled, barátom – mondta aggodalmas arccal –, egyszerűen arról van szó, hogy időre van szükségem, míg feldolgozom, amit mondtál.
– Csak az igazságot hallhattad tőlem, Hocho, akármilyen nyugtalanító is.
Hochopepa elmosolyodott.
– Ezt nagyra értékelem, Milamber. Egy kis időt kell szentelnem arra, hogy megvizsgáljam a gondolataidat. – Aztán ismét felcsillant szokásos humora. – Eljössz velem a Gyülekezetbe? Sokat voltál távol mostanában, hogy ezt a házat építetted, meg minden. Jól tennéd, ha néhanapján ott is megjelennél.
– Természetesen – mosolygott vissza Milamber... Hochopepa jelezte, hogy vezesse a pentagramhoz.
– Ha a kultúránkat tanulmányozod, Milamber – mondta útközben –, mégiscsak javaslom neked a birodalmi ünnepségeket. Egyetlen napon nagyobb politikai nyüzsgés lesz az aréna ülőhelyein, mint amennyi egy hónap alatt a Nagytanácsban.
– Talán igazad van. Még gondolkozom rajta – bólintott Milamber.
Mikor a Gyülekezet pentagramján megjelentek, Shimone már ott állt a közelükben. Biccentve köszöntötte őket.
– Üdvözletem. Már éppen indultan, hogy megkeresselek benneteket. Mind a kettőtöket.
– Annyira életbevágóan fontosak vagyunk a Gyülekezetek számára? – kérdezte Hochopepa szelíd derűvel. – Hogy téged küldenek el értünk?
Shimone a fejét ingatva felelte.
– Talán. De nem ma. Éti csak arra gondoltan, hogy talán érdekesnek találnátok a napirenden szereplő ügyet.
– Miről van szó? – kérdezte Milamber.
– A Hadúr üzenetet küldött a Gyülekezetnek, és Hodikunak kérdései vannak ezzel kapcsolatban. Legjobb lesz, ha sietünk, mert hamarosan kezdik.
Szapora léptekkel igyekeztek a Nagyterem felé. Az amfiteátrumszerűen kiképzett teremben padsorok húzódtak. Ők hárman az egyik alsó sorban foglaltak helyet. Már több szász feketeruhás Nagy Ember ült a helyén. Középen ott látták Fumitát, a Shinzawai uraság egykori testvérét, amint egymagában áll. Ő volt az aznapi ülés elnöke. Az elnököt sorshúzással választották a jelenlevők közül. Ez volt a második alkalom, hogy Milamber Fumitával találkozott a Gyülekezetben.
– Már közel három hete nem láttalak, Milamber – mondta Shimone.
– Bocsánatodat kell kérnem, de nagyon el voltan fogtava: a házamat hoztam rendbe.
– Hallottam róla. Az uralkodó udvarában gyorsan terjed a pletyka. Hallon, hogy maga a Hadúr is szívesen találkozna veled.
– Talán majd egyszer.
– Ki érti meg az ilyen embert? – fordult Hochopepa Shimonehoz. – Ilyen különös otthont épít magának. – Aztán Milamberhez fordult. – Legközelebb azzal jössz majd, hogy megnősülsz.
Milamber felnevetett.
– Nahát, Hocho! Hát ezt honnan találtad ki?
– Csak nem? – nézett rá Hochopepa tágranyitott szemmel.
– És miért ne?
– Milamber, ez nem okos dolog, higgyél nekem. A mai napig bánom, amiért megnősültem.
– Nem is tudtam, Hocho, hogy nős vagy.
– Nem szívesen beszélek róla. A feleségem pompás asszony, bár néha meglehetősen éles a nyelve, és metsző a humora. Saját otthonomban nem vagyok több, mint egy szolga, akit ide-oda dirigálnak. Ezért csak az előírt ünnepeken találkozom vele. Nem tenne jót az idegeimnek, ha gyakrabban látnám.
– És ki a választottad, Milamber? – kérdezte Shimone. – Nemes leány?
– Nem. Rabszolga volt velem a Shinzawai birtokon.
– Rabszolgalány – mélázott Hochopepa. – Hmm. Ez talán jobb megoldás.
Milamber felnevetett, Shimone kuncogott. Néhány varázsló kíváncsian pillantott feléjük, mert a Gyülekezetben nem volt megszokott jelenség a vidámság.
Fumita felemelte a kezét, és a teremben mindenki elhallgatott. – Ma Hodiku terjeszt egy ügyet a Gyülekezet elé.
A sovány, borotvált fejű, kampós orrú Nagy Ember felállt, és odasétált Milamber és Hochopepa elé, a porond közepére. Végignézett az összeggyűlt varázslókon.
– Azért jöttem ma, Hogy a birodalomról beszéljek. – Ez volt a formális bevezetése minden ügynek, amelyet a Gyülekezet elé terjesztettek. – A birodalom érdekéhen szólok – tette hozzá, teljessé téve ezzel a rituális szöveget. – Azzal a kéréssel foglalkozom, amelyet a Hadúr terjesztett ma elénk, és amellyel segítséget kér, hogy kiterjeszthesse a háborút a midkemiai világban.
A teremben kiáltozás támadt: „politika”, meg: „üljön le” kiáltozták. Shimone és Hochopepa felpattantak.
– Hadd beszéljen! – kiáltották.
Fumita felemelt kézzel csendet kért, és a terem lassan elcsendesedett.
– Szólhatok az előzményről – folytatta Hodiku. – Tizenöt éve a Gyülekezet parancsot adott a Hadúrnak, hogy fejezze be a Thuril konföderáció elleni háborút.
Egy varázsló felpattant.
– Ha a thuril hadjárat folytatódott volna, nem lett volna elég ember északon, hogy az az évi thun vándorlást visszaverje. Tiszta ügy volt a Szetac tartomány és a Szent Város védelmében. Most az északi határaink biztosítva vannak. A helyzet nem azonos.
A teremben röpködtek az érvek és ellenérvek, és percekbe telt, míg Fumitának sikerült rendet teremtenie.
Hochopepa emelkedett szólásra.
– Szeretném hallani, miért tekinti Hodiku ezt a kérdést a birodalom érdekében életbevágónak? Minden varázsló szabadon dolgozhat ennek a hadjáratnak az érdekében, aki hajlandó rá.
– Erről van szó – válaszolta Hodiku. – Nincs semmi ok, amiért egy varázsló, aki szerint ez a háború egy másik téridő-rendben a birodalom szempontjából helyes és célszerű, ne támogathatná. Azok nélkül a feketeruhások nélkül, akik már most is szolgálnak a Hadúrnak, a Rés sose lett volna alkalmas ilyen vállalkozás számára. Csak éppen azt tartom kifogásolhatónak, hogy a Hadúr most magával a Gyülekezettel szemben lép fel követelésekkel. Ha néhány varázsló úgy dönt, hogy a harctéren szolgál, sőt, még arra is kész, hogy átmenjen abba a másik világba, és az életét kockáztassa a harcban, az az ő dolga. De ha egy varázsló parancsnak engedelmeskedik, személyes meggondolásától függetlenül, úgy tűnhet, hogy a Gyülekezet ezzel a Hadúr akarata alá lett rendelve.
Jónéhány varázsló tapsolt, mások láthatóan mérlegelték a dolgot, csak néhányan hurrogtak és gúnyolódtak. Hochopepa ismét felállt.
– Egy javaslatot kívánok tenni. Vállalom, hogy a Gyülekezet helyett és nevében üzenetet küldök a Hadúrnak, amelyben kifejezem sajnálkozásunkat, amiért a Gyülekezet mint testület nem adhat utasítást egyetlen varázslónak sem, hogy megtegye, amit a Hadúr kíván, de módjában áll megkeresni bármely varázsló szolgálatát, aki hajlandó neki dolgozni.
A termen általános helyeslés moraja futott keresztül. Fumita feltette a kérdést:
– Hochopepa javasolja, hogy formális nyilatkozatot tesz a Hadúrnak a Gyülekezet nevében. Van, aki ezt kifogásolhatónak találja? – Mikor senki sem tiltakozott, kijelentette: – A Gyülekezet megköszöni Hochopepa bölcsességét.
Mikor az ülés feloszlott, Shimone Milamberhez fordult.
– Kifejezetten fontosnak tartanám, hogy gyakrabban elgyere, Milamber. Újabban alig látunk. Túl sok időt töltesz el egyedül.
Milamber elmosolyodott.
– Ez igaz, de szándékomban áll ezen a helyzeten holnaptól fogva változtatni.
A csengettyű hangja végigzengett a házon, és a szolgák sietve készülődtek a Nagy Ember fogadására. Kamatsu, Shinzawai ura ugyanis tudta, hogy egy Nagy Ember csendítette meg a csengőt a Gyülekezet termében, és akaratával küldte el a hangot oda, jelezve érkezését.
Kasumi szobájában Laurie és a ház idősebbik fia éppen egy pashawa játszmában merültek el, amely játékot kemény, festett papírdarabkákkal kellett játszani, és mindennapos szórakozás volt Midkemia korcsmáiban. A fiatal tsurani óhajai között szerepelt, hogy a midkemiai élet minden oldalát alaposan megismerje.
Kasumi felállt.
– Minden bizonnyal az jön, aki valaha a nagybátyám volt. Legjobb, ha máris megyek.
– Nem a vereségedet akarod inkább elfelejteni? – mosolygott rá Laurie.
– Attól tartok, problémákat teremtek a saját házamban – csóválta a fejét Kasumi. – Te sose voltál jó rabszolga, Laurie, és ha lehet, ma még kezelhetetlenebb vagy, mint voltál. Tiszta szerencse, hogy annyira megszerettelek.
Mindketten nevettek, és a ház idősebbik fia elsietett. Néhány perc múlva egy háziszolga jött szaladva Laurie-ért, és közölte az úr parancsát, hogy azonnal menjen hozzá. Laurie felugrott, inkább a szolga szemmel látható izgatottságától hajtva, mintsem alázatból. Futva ment az úr szobájáig, és kopogtatott az ajtófélfán. Az ajtó félrehúzódott. Kasumi tartotta az ajtó szárnyát. Laurie belépett. Ott állt Shinzawai ura és vendége előtt, tökéletesen megzavarodva.
A vendég a tsurani Nagy Emberek fekete köntösét viselte, de Pug arcával. Valamit dadogni próbált, de elhallgatott, aztán újra kezdte.
– Pug?
A ház ura felháborodottan nézett a rabszolgára a bizalmaskodás miatt, és már-már rendreutasította, de a Nagy Ember megelőzte.
– Rendelkenésemre bocsátanád ezt a szobát néhány percre, uram? Négyszemközt akarok beszélni ezzel a rabszolgával.
Kamatsu, Shinzawai ura mereven meghajolt.
– Akaratod szerint, Nagy Ember – mondta, és kiment a szobából, mögötte a fia, akit még mindig lenyűgözött egykori rabszolgájának megjelenése. A legvegyesebb érzelmek kavarogtak benne. Hogy a fiú Nagy Ember, afelől nem lehetett kétsége, ezt megjelenésének módja is kétségkívül igazolta. De Kamatsu nem tudta legyőzni magában azt az érzést, hogy a Nagy Ember felbukkanása azon terveinek meghiúsulását jelenti, amelyeket a fiával az elmúlt kilenc éven át gondosan kidolgoztak.
– Csukd be az ajtót, Laurie – mondta Milamber.
Laurie becsukta az ajtót, aztán figyelmesen tanulmányozta egykori barátját. Látszott rajta, hogy jó kondícióban van, de óriási mértékben megváltozott. Csaknem fejedelmi módon belső erőt is tükrözött, amit azelőtt nem tapasztalt nála.
– Én... – kezdte Laurie, aztán elhallgatott, mert zavarában nem tudta, mit mondjon. – Jól vagy? – nyögte ki végül. Milamber bólintott.
– Jól vagyok, drága barátom.
Laurie elmosolyodott, átment a szobán, odalépett barátjához és megölelte. Aztán eltolta magától.
– Hadd nézzelek meg jobban.
Milamber rámosolygott.
– Engem Milambernek hívnak, Laurie. A fiú, akit Pugként ismertél, meghalt, mint a tavalyi virág. Gyere, ülj le, és beszélgessünk!
Leültek az asztalhoz, kitöltöttek két csésze chochát, és Laurie is ivott a keserű italból.
– Semmit se hallottunk rólad. Az első év után lemondtam rólad, mintha elvesztél volna. Sajnálom.
Milamber bólintott.
– Ez a Gyülekezet módszere. Mint varázsló, szabály szerint fel kell számolnom minden korábbi kapcsolatomat, kivéve azokat, amelyeket társadalmilag elfogadható módon fenntarthatok. De klán és család híján nekem semmit sem kellett feladnom. És te mindig gyarló szolga voltál, aki nem találja a helyét. Ki lehetne alkalmasabb barát egy renegát, barbár varázsló számára?
– Örülök, hogy visszajöttél – mondta Laurie. – Itt maradsz?
– Nekem nincs itt helyem – rázta a fejét Milamber. – Mellesleg van, amivel foglalkoznom kell. Van saját birtokom, Ontoset városa közelében. Érted jötten és Kataláért, ha... – A hangja elhalt, mintha félne tovább kérdezősködni a leány felől.
– Katala itt van – mondta Laurie, és érezte a feszültséget barátjában. – Nem ment férjhez, nem felejtett el téged. – Aztán elvigyorodott. – Midkemia istenei! Tökéletesen kiment a fejemből! Honnan is tudhattad volna!
– Micsodát?
– Van egy fiad.
Milambert mintha villám sújtotta volna.
– Fiam?
– Nyolc hónappal azután született, hogy téged elvittek – nevetett Laurie. – Pompás fickó, és Katala nagyszerű anya.
Milambert tökéletesen lehengerelte a hír.
– Kérlek! Idehoznád Katalát?
Laurie felugrott.
– Máris!
Azzal kirohant a szobából. Milamber ott ült, és igyekezett elfojtani feltörő érzelmeit. De uralkodott magán, varázsló képességeit is felhasználta, hogy lecsillapítsa magában az izgalmat.
Az ajtó nyílt. Katala állt ott, tétova kifejezéssel arcán, Laurie mögött karjában egy négy év körüli fiúval.
Milamber felállt, kitárta karját Katala felé, az odarohant hozzá, és felsírt örömében. Egy percig összeölelkezve álltak, aztán Katala azt suttogta:
– Azt hittem, elmentél. Reméltem... de azt hittem, elmentél. Percekig álltak összeölelkezve az ölelés tiszta örömében, aztán Katala eltolta magától Milambert.
– Meg kell ismerkedned a fiaddal, Pug.
Laurie odavitte a fiút. A gyerek nagy barna szentével figyelmesen mérte végig Milambert. Jó formájú gyerek volt, inkább az anyjára hasonlított, de valami módon, ahogy a fejét félrehajtotta, emlékeztetett arra a kisfiúra a crydee-i várból. Katala elvette Laurie-tól, és odanyújtotta Milambernek.
– William, ez az édesapád.
A fiú szemmel láthatóan némi kétkedéssel fogadta az újságot. Zavartan mosolygott, hátradőlt, és igyekezett távol tartani magát Milambertől.
– Le akarok menni – közölte kurtán. Milamber nevetett, letette a gyereket a földre. Az fölnézett az apjára, aztán nyomban elvesztette minden érdeklődését a feketeruhás idegen iránt. – Ó! – kiáltotta, és elszaladt, hogy Shinzawai urának sakkfiguráival játsszék.
Milamber egy darabig nézte, aztán megkérdezte.
– Miért William?
Katala mellette állt, derekát ölelte, mintha attól félne, hogy megint eltűnik.
– Katala midkemiai nevet akart adni neki, Milamber – jegyezte meg Laurie.
Katala csodálkozva nézett.
– Milamber?
– Ez az új nevem, drágám. Meg kell szoknod, hogy így szólíts. – Az aszszony a homlokát ráncolta. Nem volt elragadtatva a gondolattól.
– Milamber – ismételte el, ízlelgetve a név csengését. Aztán vállat vont. – Jó név.
– Hogyan lett a gyerek William?
Laurie odament a gyerekhez, aki éppen a sakkfigurákat próbálta meg egymásra állítani, és szelíden elvette tőle a játékot. A fiú haragosan nézett rá.
– Játszani akarok – jelentette ki méltatlankodva.
Lauric a karjára vette.
– Felsoroltam Katalának egy csomó nevet, de ő ezt választotta.
– Tetszett a hangzása – mondta az asszony. – William.
A gyerek a neve hallatára fölnézett anyjára.
– Éhes vagyok.
– Nekem James vagy Own tetszett volna, de ő ragaszkodott hozzá, hogy William legyen – mondta Laurie, miközben a gyerek megpróbált kimászni karjaiból.
Katala elvette tőle.
– Meg kell etetnem. Kiviszem a konyhába. – Megcsókolta Milambert, és elment.
A varázsló egy percig mozdulatlanul állt.
– Ez több, mint amit remélni mertem. Féltem, hogy talált magának valaki mást.
– Ő nem olyan nő, P... Milamber. Egyáltalán nem törődött egyetlen férfival sem, aki udvarolni próbált neki, pedig voltak néhányan. Jó asszony Katala. Sose kell kételkedned benne.
– Nem is fogok, Laurie.
Leültek. Valaki tapintatosan köhécselt az ajtóban. Odanéztek. Az ajtónyílásban Kamatsu állt.
– Bemehetek, Nagy Ember?
Milamber és Laurie már felállni készült, de a ház ura intett, hogy maradjanak ülve.
– Kérlek, ne zavartassátok magatokat. – Kasumi belépett apja mögött, és becsukta az ajtót. Milambernek csak most tűnt fel, hogy a ház fia midkemiai ruhát visel. Felhúzta szemöldökét, de nem szólt semmit. A Shinzawai család feje mélységesen zavartnak látszott. Láthatóan igyekezett rendbeszedni a gondolatait. Egy idő után megszólalt.
– Nagy Ember, lehetek őszinte hozzád? Mai érkezésed kissé váratlanul ért, és esetleg némi nehézségek forrása lehet.
– Kérlek – mondta Milamber. – Nem szándékozom a háztartásodban zavart kelteni, uram. Csak a feleségemet akarom, meg a fiamat. És ezt a rabszolgát is igénylem – mondta Laurie-ra mutatva.
– Akaratod szerint, Nagy Ember. Az asszony és a gyerek természetesen menjen. De ha kérhetek tőled valamit, engedd, hogy a rabszolga maradjon.
Milamber egyikük arcáról a másikéra nézett. A két Shinzawai uralkodott magán, de ahogy egymásra néztek, aztán Laurie-ra, nehezen tudták elrejteni aggodalmukat. Valami megváltozott itt, az elmúlt öt év alatt. A viszony ezek között az emberek között, itt, ebben a szobában, nem az, aminek úr és rabszolga között lennie kellene.
– Laurie? – fordult Milamber a barátjához. – Mi ez itt?
Laurie a két Shinzawaira nézett, aztán Milamberre.
– Meg kell, hogy kérjelek, ígérj meg nekem valamit.
Kamatsu felháborodását csak hirtelen feltörő, ziháló lélegzetvételével árulta el.
– Laurie! Túl sokat merészelsz. Az ember nem alkudozik egy Nagy Emberrel. A szava parancs.
Milamber feltartotta a kezét.
– Várj! Hadd beszéljen.
Laurie könyörgő hangon fordult Milamberhez.
– Nem sokat tudok ezekről a dolgokról, Milamber. Tudod, hogy semmi érzékem sincs a szertartás iránt. Lehet, hogy megsértem a szokásokat, de korábbi barátságunkra kérlek, megígéred és megfogadod-e, hogy amit ebben a szobában hallani fogsz, megtartod magadnak?
A varázsló mérlegelte a dolgot. Megparancsolhatná Shinzawai urának, hogy mondjon el mindent, és az megtenné, olyan automatikusan, ahogy a katona a parancsot teljesíti, de a trubadúrhoz fűződő barátsága fontosabb volt számára.
– Szavamat adom, hogy nem fogom elmondani senkinek, amit hallok tőled.
Laurie felsóhajtott, elmosolyodott, és a Shinzawaiok is láthatóan megkönynyebbültek.
– Üzletet kötöttem az urammal – mondta Laurie. – Ha bizonyos feladatokat teljesítünk, visszakapom a szabadságomat.
Milamber a fejét csóválta.
– Ez lehetetlen. A törvény nem engedi meg, hogy rabszolgát felszabadítsanak. Még a Hadúr sem szabadíthat fel rabszolgát.
– És te? – mosolygott rá Laurie.
Milamber komoran nézett rá.
– Én felül állok minden törvényen. Nekem senki sem parancsolhat Azt állítod, hogy te varázsló vagy?
– Nem, Milamber, szó sincs ilyesmiről. Igaz, hogy itt én csak rabszolga leltetek. De nem maradok itt. Visszamegyek Midkemiába.
Milamber meghökkenten nézett.
– Ez hogyan lehetséges? Csak egy Rés nyílik Midkemiába, és azt a Hadúr kedvenc varázslói ellenőrzik. Több Rés nincs, különben tudnék róla.
– Van egy tervünk. Bonyolult, és soká tartana, míg elmagyaráznám, de egyszerűen erről van szó: elkísérem Kasumit, a Vörös Turakamu papjának álcázva. Katonákat fog vezetni, akik csapatokat váltanak fel a fronton. Minden valószínűség szerint senkinek sem fog feltűnni a magasságom, mert a Vörös papok között mindenféle alkatú akad. A csapatok hűek Shinzawaihoz. Ha egyszer Midkemiában vagyok, egyszerűen átlopózom a vonalakon, és megtalálom az utat a királysági csapatokhoz.
Milamber a fejét ingatta.
– Most már értem a nyelvleckéket és a ruhákat. De mondd, Laurie, hajlandó vagy a szabadságodért cserében a tsuraniknak kémkedni?
Hangjában nyoma sem volt a rosszallásnak, egyszerű kérdésként hangzott az egész.
– Nem úgy megyek, mint kém – mondta Laurie, és elvörösödött. – Úgy megyek, mint vezető. Kasumit kell elkísérnünk Rillanonba, kihallgatásra a királyhoz.
– Miért? – kérdezte meghökkenve Milamber.
– Azért megyek – szólt közbe Kasumi –, hogy találkozzam a királlyal, és békeajánlatot tegyek neki.
Milamber vitatkozott.
– Hogyan képzelheted, hogy véget vetsz a háborúnak, amikor a Nagytanácsban még ma is a Háborús Párt a hangadó?
– Egy dolog szól mellettünk – felelte Kamatsu. – Ez a háború már kilenc éve tart, és még sehol sem látszik a vége, Nagy Ember. Nincs szándékomban oktatni téged, de megmagyarázhatnék neked egyet s mást?
Milamber intett, hogy folytassa. Kamatsu kortyintott italából.
– Mióta a Thuril konföderáció elleni háború véget ért, a Háborús Pártnak bizonyos nehézségei voltak, hogy fenn tudja tartani befolyását a Nagytanácsban. A thuril határvillongások azt a látszatot keltették, hogy a háború kiújulhat. A határvillongásokkal és azzal, hogy a thunok állandóan megpróbáltak áttörni az északi hágókon, és újból uralmuk alá akarták vonni a déli területeket, a Háborús Pártnak sikerült valami kis többséget megtartania. A Kék Kerék Párt által vezetett koalíció tíz éve már azon a ponton volt, hogy felbomlik, amikor a Gyülekezet felfedezett egy Rést, amely a te volt hazádba nyílt. Nyomban követte ezt a felhívás a háborúra, mihelyt köztudomásúvá vált, hogy a hazád gazdag ércekben. Mindaz az eredmény, amit az évek folyamán elértünk, abban a pillanatban semmivé foszlott.
– Így aztán nekiálltunk szembeszegülni ezzel az őrülettel. Azok a fémek, amelyek egykori hazádban találhatók, annak alapján, amit Laurie elmond, felhagyott bányák meddői, amelyeket azok, akiket ti törpéknek hívtok, nem tartanak kibányászásra érdemesnek. Semmi sincs ott, ami Tsurannuanni-nak hasznára lenne, az egész puszta jogcím arra, hogy kibontsák a harci lobogót, és vért ontsanak.
– Ismered a történelmünket. Tudod, milyen nehezen rendezzük vitás kérdéseinket békés úton. Katona voltam, tudom, mit jelent a háborús dicsőség. Tudom azt is, micsoda pazarlást jelent. Laurie meggyőzött, hogy a királyságbeliekkel kapcsolatos feltételezéseim megalapozottak. Ti nem vagytok különösen harcias nép, nemeseitek bátorsága és hadseregeitek ellenére sem. Szívesen kereskedtetek volna velünk.
– Ez mind igaz – szólt közbe Milamber –, de nem vagyok biztos benne, hogy ennek a dolgok mai állását figyelembe véve jelentősége lenne. Egykori népem már majdnem ötven éve nem viselt háborút, leszámítva a trollokkal vívott csetepatét északon és a keshi határ mentén. De most harci dobok peregnek nyugaton. A királyság seregei hosszú ideje véreznek. Alig hiszem, hogy hajlandók lennének minden további nélkül abbahagyni és elfelejteni az egészet. Kártérítést, de legalábbis kárpótlást követelnének. Hajlandó lenne a Nagytanács lemondani a tsurannuanni dicsőségről és még kártérítést is fizetni azért a kárért, amit a katonái okoztak?
– A Tanács nem, abban biztos vagyok – mondta Shinzawai ura kissé bizonytalanul. – De a császár igen.
– A császár? – nézett rá meglepetten Milamber. – Mi köze van ehhez a császárnak?
– Ichindar, az ég áldja meg, úgy gondolja, hogy a birodalom elvérzik a háborúban. Amikor a thurilok ellen harcoltunk, megtanultuk, hogy bizonyos frontok egyszerűen túlságosan hosszúak és túlságosan távol esnek a birodalomtól ahhoz, hogy másképpen kezelhetők legyenek, mint olyan költségek árán, amelyeknek a mértéke meghaladja azt, amit a győzelmeinkkel nyerhetnénk. Mennyei Fény számára világos, hogy szélesebb front és távolibb hadszíntér el sem képzelhető, mint a midkemiai. A császár belenyúl a Tanács játékába. Talán ez a legnagyobb szabású játszma, amelyet valaha játszottak tsurannuanni történetéhen. A Mennyei Fény hajlandó lenne parancsot adni a Hadúrnak, hogy kössön békét, és ha szükséges, el is mozdítaná a helyéről. De azt az óriási kockázatot, hogy megtörjön egy hagyományt, csak akkor vállalja, ha garantált Rodric király készsége a békekötésre. A Nagytanács elé kész tényekkel kell odaállnia, ami a békét illeti, különben túlságosan sokat kockáztat.
– Uralkodógyilkosságot csak egyszer követtek el a birodalom történetében, Nagy Ember. A Nagytanács üdvözölte a gyilkost, és őt tette meg uralkodónak. A fia volt annak, akit megölt. Apja megkísérelt adót kivetni a templomokra. Ez volt az utolsó alkalom, amikor uralkodó beleavatkozott a tanács játszmájába. Kemény nép vagyunk mi, Nagy Ember, néha önmagunkkal szemben is, és még nem akadt uralkodó, aki megpróbált volna olyasmit tenni, amit Ichindar akar, s amiről sokan úgy vélekednek, hogy a birodalom becsületének elárulása. Elképzelhetetlen dolog. De ha garantálni tudja a békét a Nagytanács előtt, abból világosan kitűnik, hogy az istenek áldásukat adták erre a vállalkozásra, és senki sem mer szembeszállni vele.
– Sokat kockáztatsz Shinzawai ura.
– Én szeretem a népemet és a birodalmat, Nagy Ember. Készségesen meghalnék érte a harcmezőn, és ezt a kockázatot sokszor vállaltam fiatal koromban a thuril hadjáratok idején, és kockáztatnám az életemet, a fiaim életét, a hazám becsületét, a családomét és a klánomét, hogy a birodalmat meggyógyítsam. És az uralkodó is így gondolkodik. Mi türelmes nép vagyunk. Ez a terv évek óta érik. A Kék Kerék Párt titokban régóta szövetkezett a Békepárttal. Mi a háború harmadik évében visszavonultunk, hogy megzavarjuk a Hadurat, felkészültünk az elkövetkező utazásra. Egy évet töltöttünk el azzal, hogy mielőtt téged és Laurie-t oktatónak idehoztunk, végiglátogattuk a Kék Kerék és a Békepárt különböző urait, biztosítva együttműködésüket és azt, hogy mindegyik tag eljátssza a maga szerepét a Tanács játszmájában.
– Mi tsuranik vagyunk, és a Mennyei Fény nem engedélyezné, hogy lépjünk, míg kellően felkészített küldönce nincsen. Kasumit választottuk ki erre a célra, és igyekeztünk megadni neki minden lehetőséget, hogy biztonságban elérjen egykori királyodhoz. Így kellett tennünk, mert ha bárki a frakciónkon kívül tudomást szerez kísérletünkről, sikertelenség esetén a vesztes játék tétjeként sok fej lehullana, köztük az enyém is. Ha te most elviszed Laurie-t, Kasuminak nem sok esélye marad, hogy egyedül elérjen egykori királyodhoz, és a békekötési kísérlet halasztást szenved, míg egy másik, megbízható kísérőt nem találunk, s ez a halasztás legalább egy-két évet jelentene. A helyzet kritikus. A Kék Kerék Párt ismét csatlakozott a Háborús Szövetséghez, miután éveken át tárgyalt a Háborús Párttal, és sok ezer ember küldenek harcba, úgy-hogy Kasumi könnyen átsurranhat a királyi vonalakon, régi hazádba. Az idő hamarosan megérik erre. Gondold meg, mit jelent akár csak még egy esztendő! Volt hazád legyőzésével a Hadúr sérthetetlenné válna mindennel szemben, és semmit sem tehetnénk ellene.
Milamber elgondolkodott.
– Mikor akartok belefogni? – kérdezte Kasumit.
– Hamarosan, Nagy Ember, heteken belül. A Hadúr kémei mindenütt ott vannak, és sejtenek valamit a tervünkről. Nem túlságosan bízik bennünk, mert a Kék Kerék Párt hirtelen köpönyeget fordított a Tanácsban, de nem tudja elutasítani a segítségüket. Tudja, hogy szüksége van egy nagy győzelemre. Nagyszabású tavaszi offenzívát tervez Borric úr seregei, a királyság fő ereje ellen. Úgy időzíti, hogy közvetlenül a birodalmi ünnepségek előtt kerüljön sor a támadásra, és elképzelése szerint az ünnepségeken jelenti majd be a győzelmét, saját nagyobb dicsőségére.
– Ez nagyjából olyan, mint egy végjáték a sháhban, Nagy Ember. Egy elsöprő győzelem biztosít mindent a Hadúr számára, amire szüksége van ahhoz, hogy hatalmába kerítse a Nagytanácsot, de mi vállaljuk a kockázatot, hogy ez a mi végjátékunk legyen. A frontot felkavarják az offenzívára való előkészületek. Kasumi és Laurie számára ez lesz a legjobb alkalom, hogy átlopózzanak a vonalakon. Ha Rodric király egyetért vele, akkor a Mennyei Fény odaléphet a Nagytanács elé a bejelentéssel, hogy a béke küszöbön áll, és akkor mindaz, amire a Hadúr a hatalmát és befolyását építette, összeomlik, sháh nyelven kifejezve előretoljuk utolsó figuránkat, hogy leüssék, és így uralkodónk mattot adhasson a Hadúrnak.
Milamber egy ideig elgondolkodva nézett.
– Azért, gondolom, elég merész vállalkozásba fogtatok, Shinzawai ura. Betartom az ígéretemet, és nem szólok senkinek. – Lauriera nézett. – Ősapáink istenei védelmezzenek és vigyék sikerre utadat. Imádkozom, hogy ennek a háborúnak hamarosan vége legyen. – Fölállt. – Ha nem haragusztok, elmegyek. Szeretném otthon látni a feleségemet és a gyerekemet.
Kasumi felállt és meghajolt.
– Egy dolgot szeretnék még mondani neked, Nagy Ember.
Milamber intett, hogy hallgatja.
– Évekkel ezelőtt, amikor Katalát feleségül kérted, és én azt mondtam, hogy a kérésedet vissza fogják utasítani, azt is mondtam neked, hogy ennek oka van. A mi tervünk ugyanis az volt, hogy te is térj vissza a hazádba. Remélem, ezt most már megérted. Kemény emberek vagyunk, Nagy Ember, de nem vagyunk kegyetlenek.
– Ez nyilvánvaló volt, mihelyt a terveket felfedtétek előttem. – Laurie-ra nézett, úgy folytatta. – Azért, ami most vagyok, ez az én hazám, de van bennem valami, ami nem változott, azért irigyellek, hogy hazamész. Mindig szívesen fogok emlékezni rád, öreg barátom.
Azzal Milamber elfordult és kiment a szobából. Odakint a nagy ház előtt várt rá Katala a kertben. Játszadozó fiát nézte. Odament Milamberkez, megcsókolták egymást, élvezték a találkozás örömét.
– Gyere, szerelmem, vigyük haza a fiunkat – mondta Milamber egy hosszú perc után.
27.
Íjász hangtalanul sírt.
Egyedül állt a tisztáson a tünde erdőségek szélén a crydee-i fővadászmester, három elesett tünde mellett. Élettelen testük elnyúlt a földön, karjuk, lábuk valószínűtlen szögben állt, arcukat vér borította. Martin tudta, mit jelent a tündék között a halál, ahol egy családban századonként születik egy-egy gyermek. Egyiküket jól ismerte, Algavint, Galain gyermekkori pajtását, aki még harmincéves sem volt, tünde mértékkel mérve gyermek.
Háta mögött lépéseket hallott. Letörölte a könnyeit, és felöltötte szokott, szenvtelen ábrázatát. Mögötte Garret hangja hallatszott.
– Van egy másik csoport is az ösvényen, vadászmester. A tsuranik úgy mentek át az erdőnek ezen a részén, mint a szélvihar.
Martin megvonta a vállát, aztán szó nélkül elindult. Garret utána. Akármilyen fiatal volt Garret, ő volt Íjász legjobb embere. Könnyed léptekkel indultak el az ösvényen Elvandar felé.
Néhány órás gyaloglás után a tsurani tábortól nyugatra átkeltek a folyón. Már biztonságban bent jártak a tündék erdejében, amikor a fák közül valaki ráköszönt Martinra.
– Üdvözöllek, Íjász Martin.
Martin és Garret megállt és várt. A fiák közül három tünde lépett elő, mintha a semmiből jelentek volna meg. Galain indult el két társával a fővadászmester és Garret felé. Martin csak a fejével intett hátra, a folyó felé, Galain rábólintott, és ez volt minden, amire szükség volt ahhoz, hogy kölcsönösen leszögezzék, tudnak Algavin haláláról, akárcsak a többiek is. Garret hamar rájött, miről van szó, bár távolról sem ismerte még a tünde viselkedés finomságait.
– Thomas? Calin? – kérdezte Martin.
– A tanácsban vannak a királynővel. Hozol valami újságot?
– Üzenetet hozok Arutha hercegtől. Ti is a tanácsba készültök?
Galain a tündékre jellemző félmosollyal válaszolt.
– Ránk esett a választás, hogy az utat őrizzük. Egy darabig még maradnunk kell. Jövünk, mihelyt a törpök átkeltek a folyón. Minden percben megérkezhetnek.
A megjegyzés éle nem kerülte el Martin figyelmét. Elbúcsúzott tőlük, és folytatta útját Elvandar felé. Ahogy a tündék fakorona-városát körülvevő tisztáshoz közeledtek, eltöprengett, vajon miért zárták ki Galaint és a többi fiatal tündét a tanácsból. Mind állandó társai voltak Thomasnak, amióta végleg letelepedett Elvandarban. Martin utoljára Crydee ostroma előtt járt erre, akkoriban beszélt néhány natali futárral, akik üzenetet vittek Elvandar hercegétől Crydee-ba. Nemegyszer órák hosszat elbeszélgetett Hosszú Leonnal és a natali Grimsworth-szal. Míg azok, a más fajtába tartozók társaságában meglehetősen szűkszavúak voltak, Íjász jelenlétében megérezték a rokonlelket. Ő volt az egyetlen nem natali ember, aki hívatlanul betehette a lábát Elvandarba. A két natali futár említette, hogy nagy változások mentek végbe a tündekirálynő udvarában, és Martint különös, megnevezhetetlen nyugtalanság fogta el.
Könnyed, lendületes futással közeledtek Elvandarhoz.
– Fővadászmester, nem küldenek el senkit a halottakért? – kérdezte Garret.
– Ez nem szokás náluk. Hagyják, hogy az erdő vegye birtokába őket, mert hitük szerint igaz lelkük már amúgy is az Áldott Szigeteken tartózkodik.
Hamarosan elérték Elvandar határát. Amikor Garret a hatalmas fák láttán megtorpant, Martin is megállt. A fák a késő délutáni napfényben hosszú árnyékot vetettek, és a magasan álló fakoronák saját tündefényükkel csillogtak.
Martin megfogta Garret könyökét. Szelíden továbbvezette az ámuló erdészt, aztán otthagyta néhány tündével, és egyedül ment tovább a királynő udvara felé. Belépett a tanácskörbe, és üdvözölte a királynőt.
Aglaranna, mikor meglátta, elmosolyodott.
– Üdvözöllek, Íjász Martin. Régen nem jártál felénk.
Martin a tündegyerekekkel együtt nőtt fel, és szükség esetén éppen olyan jól tudta leplezni érzelmeit, mint akárki más, de mikor Thomast meglátta, annyira megdöbbent, hogy majdnem felkiáltott. De lenyelte a nyelvére toluló szavakat, és erőt vett magán: csak merev csodálkozással nézte Thomast. Hallott róla, micsoda változások mentek végbe benne, de nem készült fel annak a hatalmas termetű férfinak a látványára, aki most előtte állt. Idegen szemek néztek rá; nem sok maradt a vidám, mosolygós kisfiúból, aki valamikor azért üldözte az erdőben, hogy a tündékről meséljen neki. Thomas hűvös egykedvűséggel lépett oda hozzá.
– Mi hír Crydee-ból?- kérdezte.
– Arutha herceg üdvözletét küldi – mondta Martin íjára támaszkodva, és a királynőhöz fordult. – És szerető köszöntését is azzal, hogy reméli, jó egészségben vagy. – Aztán Thomashoz fordult, aki szemmel láthatóan valamiféle hatalmi pozíciót sajátított ki magának a királynő tanácsában. – Arutha a következőket üzeni: Fekete Guy, Bas-Tyra grófja uralkodik Krondorban, úgyhogy nincs segítség a Távoli Partok számára. Ugyancsak jó oka van a hercegnek azt hinni, hogy az idegenek hamarosan nagyobb offenzívát indítanak. Hogy Crydee, Elvandar vagy a herceg serege ellen-e, azt nem tudják megmondani. A déli táborokat azonban nem erősítették meg a törp tárnákon keresztül, bár szilárdan beásták magukat. A felderítőim ugyan látták némi észak felé irányuló mozgolódás jeleit, de nem látszott komolynak a dolog. Arutha úgy gondolja, a legvalószínűbb, hogy az offenzívát édesapja és Brucal seregei ellen indítják meg. – Aztán még hozzátette: – És üzenetet hozok, hogy Arutha nemes fiatal barátját megölték. – Tiszteletben tartotta a tündék szukását, amellyel kerülték a holtak néven nevezését.
Thomas szemében ekkor mintha valami érzés szikrája csillant volna meg Roland halálhírét hallva, de csak ennyit mondott:
– A háborúban az emberek meghalnak.
Calinnak az az érzése támadt, hogy az üzenetváltás valami személyes jellegű ügy lehet az Íjász és Thomas között. Az udvarban senki sem ismerte közelebbről Rolandot, bár Calin emlékezett rá, azzal a vacsorával kapcsolatban, amin annyi évvel ezelőtt Crydee-ban részt vett. Aztán Martin visszatért a háborúra.
– Logikus – mondta –, ha nyugaton megtörik a királyság seregének az erejét, a tsuranik minden erejüket a többi frontra összpontosíthatják, és hamarosan elfoglalhatják a Szabad Városokat és Crydee-t is. Egy éven, de legfeljebb kettőn belül mindaz, ami valamikor a keshiek Bosaniája volt, az ő lobogójuk alá kerül, és akkor könnyedén felvonulhatnak Yabon ellen. És idővel Krondor falai alá is.
Thomas szembefordult Calinnal. Szemét összehúzta, mintha valamit mondani készült volna, de a királynő és közte lezajlott valamiféle titkos gondolatváltás folytán visszalépett a tanácsosok közé. Calin folytatta a gondolatot.
– Ha az idegenek a hegyek felől nem vonulnak nyugatra, akkor hamarosan csatlakoznak hozzánk a törpök. A tsuranik korábban kitörtek a folyón keresztül, de komolyabb támadást nem tapasztaltunk. Én azt hiszem, Arutha helyesen ítéli meg a helyzetet, és ha a herceg hív bennünket, meg kell kísérelnünk segíteni neki.
– És Elvandart védelem nélkül hagyjuk? – fordult Thomas felháborodva a tündeherceghez. Martin meghökkent, látva Thomas rosszul leplezett dühét. – Anélkül, hogy a tündeerdőségeket megfosztanánk a védelemtől, nem tudunk annyi embert összeszedni, amennyi egy ilyen ütközetben számítana valamit.
Calin merev arccal hallgatta, de szenében ugyanaz a düh lángolt, mint Thomaséban. Nyugodt hangon válaszolt.
– Én vagyok Elvandar hadvezére. És nem hagyom erdőinket védelem nélkül. De ha a tsuranik nagyobb offenzívát indítanak a hercegek ellen, nem marad annyi katonájuk a folyó mentén, amennyi erdőinknek fenyegetést jelenthetne. Mióta a varázsló segítségével megvertük őket, és megöltük a feketeruhásokat, nem támadtak meg bennünket. De ha Borric és Brucal urak ellen támadnak, és ha a harc kimenetele bizonytalan, a mi embereink eldönthetik a csatát.
Thomas fékezte magát. Egy percig mereven állt, aztán jéghideg hangon kijelentette.
– A törpök Dolgant követik, és Dolgan az én utasításaimra hallgat. Nem jönnek, csak ha én hívom harcba őket. – Azzal szó nélkül elhagyta a tanácsosok körét.
Martin elnézte, hogyan vonul el Thomas. A háta is libabőrős lett, most, hogy első ízben érzékelte azt az erőt, amely ebben a furcsa férfiban feszült: embernek és valami másnak a keveréke, akármi lett légyen az, ami most a crydee-i fiúban lakott. Csak egy futó pillantást vetett rá, de az is elég volt: Thomas olyan valaki volt, akitől félni kell.
Martin egy villanásnyi változást figyelt meg Aglaranna arcán.
– Legokosabb, ha néhány szót váltok Thomasszal – mondta a királynő. – Az utóbbi időben túldolgozta magát.
Mikor elment, Martin meghökkent a bizonyosságtól: akármi volt az, ami lejátszódott a szeme előtt, kétségtelenül bizonyította, hogy a tündekirálynő fia és szeretője között konfliktus feszül, és ugyancsak valami mélységes konfliktus gyötri a királynőt magát. Aglaranna arca olyan emberére emlékeztetett, aki tehetetlennek érzi magát a sorssal szemben.
A lüktetés egyre kellemetlenebbé vált, nem egészen fájdalommá, de valami kényelmetlen, idegesítő és egyre követelőzőbb érréssé. Thomas a hűvös tisztáson ült, egy csendes kis tó partján, és önmagával csatázott. Mióta Elvandarba költözött, úgy találta, álmai legfeljebb tétova, árnyékos képek, mondatok és nevek, amelyekre félig emlékezett. Nem zavarták annyira, nem voltak félelmetesek, kevésbé voltak jelen mindennapi életében. De a szorítás a fejében, a tompa majdnem fájdalom egyre erősödött. Harc közben agyát elöntötte a vörös düh, és nem érzett fájdalmat, de ahogy a harci szenvedély elcsitult, különösen, ha az út sokáig tartott vissza Elvandarba, a lüktetés megint jelentkezett.
Halk léptek zaja hallatszott a háta mögött.
– Egyedül akarok lenni – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna.
– A fájdalom, Thomas? – kérdezte Aglaranna.
A belsejében egy pillanatra furcsa érzés mozdult, és félrebillentette a fejét, mintha valamire figyelne. Aztán kurtán csak annyit mondott:
– Igen. Hamarosan visszamegyek a lakosztályodba. Hagyj most, és készülj fel, hogy később bejövök hozzád.
Aglaranna hátralépett, büszke arcán keserű, fájdalmas vonással, amiért Thomas ilyen hangon beszél vele. Gyorsan megfordult és elsietett.
Zaklatottan haladt a fák között. Mióta engedett Thomas vágyának és a magáénak, elveszítette képességét, hogy parancsoljon neki, szembeszegüljön vele. Thomas volt fölötte az úr – úgy érezte, szégyenére. Örömtelen egyesülés volt ez, nem annak az elveszett boldogságnak a visszatérte, amiben reménykedett. De hajtotta egy minden más erőt elerőtlenítő akarat, valami kényszer, hogy együtt legyen vele, hogy hozzá tartozzon, és ez a kényszer megfosztotta minden ellenállóképességétől. Thomas lobbanékony volt, hatalmas és néha kegyetlen. Helyesbített: nem volt kegyetlen, de annyira távol állt minden más lénytől, hogy semmihez sem tudta hasonlítani. Nem hagyta figyelmen kívül az ő igényeit, egyszerűen nem volt tisztában azzal, hogy egyáltalán vannak igényei. Ahogy Elvandarhoz közeledett, a lágy tündefények megcsillantak az arcán legördülő könnycseppeken.
Thomasban alig tudatosodott, hogy Aglaranna elment. A fejében érzett tompa fájdalmon keresztül egy halk hang szólította. Feszítetten figyelt, ismerte a hang minden rezdülését, színét. Tudta, ki hívja.
„Thomas?”
Igen.
Ashen-Sugar végignézett a puszta síkságon, az aszály sújtotta, repedezett földön, amelyet csak a kivillanó salétromos foltok tarkítottak, amelyeknek kellemetlen szaga szétáradt a levegőben. Láthatatlan társának hangosan ezt mondta.
– Meglehetős idő eltelt, mióta utoljára beszélgettünk.
Tathar és a többiek igyekeznek távoltartani bennünket egymástól. Gyakran megfeledkeztem rólad.
A szelek északról hozták a rossz szagokat, hideg szelek. Mindenütt a pusztulás illata terjengett, az iszonyú őrjöngés nyomai, amely körös-körül hatalma alá hajtotta a mindenséget, csak itt-ott tűnt fel a szívósan tapadó élet serkenése.
– Nem számít. Megint együtt vagyunk.
Mi ez a hely itt?
– A Káosz Háborúk pusztítása. Draken-Korin emlékezete, az élettelen tundra, amely valaha tágas, füves térség volt. Nem sok élőlény maradt meg. A legtöbb elmenekült délre, barátságosabb éghajlatra.
Ki vagy te?
Ashen-Sugar felnevetett.
– Én vagyok, amivé te válsz. Mi egyek vagyunk. Így mondtad te is egyszer.
Már régen elfelejtettem.
Ashen-Sugar felkiáltott. Shuruga odasietett hozzá a kietlen síkságon, miközben a fejük fölött fekete felhők dübörögtek. A Valheru a hamukupacra pillantott, az egyetlen valamire, ami Draken-Korin létezésére emlékeztette.
– Gyere, nézd meg, mit rejteget a jövő – mondta.
Shuruga felugrott az égre, és elröpültek a pusztulás fölött. Ashen-Sugar hallgatott, amíg Shuruga széles hátán lovagolt, és élvezte, hogyan vág az arcába a szél. Repültek, és az idő elszállt mellettük, miközben átélték az egyik kor halálát és a másik születését. Magasan repültek a kék égen, távol a Káosz Háború borzalmaitól.
Szomorú látvány.
– Nem hiszem. És van benne tanulság. Csak nem tudom rávenni magam, hogy kikutassam, mi az, de úgy érzem, te képes vagy rá. – Ashen-Sugar lehunyta szemét. A lüktetés visszatért.
– Thomas?
Thomas egy rezzenéssel felnyitotta a szemét. Galain állt nem messze tőle, a tisztás szélén.
– Jöjjek vissza később?
Thomas feltápászkodott a földről, ahol eddig ülve álmodott. A hangja nyers volt, fáradt.
– Ne. Mi történt?
– Dolgan törpjei elérték a külső erdőt, és ott várnak rád a folyó kanyarulatánál. A törpök, amikor a folyón átkeltek, rábukkantak a tsuranik egyik kisebb táborára. – A fiatal tünde vidám mosollyal folytatta. – Végre sikerült foglyokat ejteniük.
Thomas az öröm és a düh furcsa keverékével nézett rá. Galain különös érzésekkel figyelte, hogyan fogadja a fehér-arany ruhás harcos a hírt. Thomas mintha valami távoli hívásra figyelt volna.
– Menj el a törpök táborába, és mondd meg nekik, hogy hamarosan ott leszek náluk – mondta.
Galain elment. Thomas figyelt. A távoli hang felerősödött.
– Tévedtem?
A terem visszhangzott szavaitól, mert üres volt, a szolgák elfutottak belőle. Ashen-Sugar a trónján mélázott. Árnyakhoz szólt.
– Tévedtem?
Most tudod, mi az, kételkedni, felelte az örökösen jelenlevő hang.
– Ez a furcsa nyugalom idebent, mi az?
A halál közeledte.
Ashen-Sugar lehunyta a szemét.
– Gondoltam. Az én fajtámból olyan kevesen élik túl a csatát. Különös. Én vagyok az utolsó. Mégis, szeretnék még egyszer repülni Shuruga hátán.
Shuruga elment. Meghalt évszázadokkal ezelőtt.
– De hiszen ma reggel repültem rajta!
Álom volt. Mint ahogy ez is az.
– Akkor megteszem, amit elterveztek. Elfogadom az elkerülhetetlent. Valaki jön, aki majd elfoglalja a helyemet.
Ez már megtörtént – én vagyok az, aki eljött, felvettem a kardodat, és magamra öltöttem a ruháidat, a te ügyed most az én ügyem. Én állok szemben azokkal, akik el akarják pusztítani ezt a világot.
– Akkor nyugodtan halok meg.
Szemét kinyitva még egy utolsó pillantást vetett a teremre, amelyet most évszázadok pora borított, aztán lehunyta, utoljára, a szemét, és a Sasfészek uralkodója ráolvasta utolsó varázslatát. Elenyészőben levő ereje, amelyhez semmi sem volt mérhető, kivéve az új istenekét, kiáramlott fáradt testéből, beleáradt a fegyvereibe. Ködpászmák szálltak felfelé onnan, ahol az előbb a teste pihent, és hamarosan nem maradt belőle más, csak az aranyvért, a fehér tabard és a fehér-arany pajzs és kard.
Én vagyok Ashen-Sugar Én vagyok Thomas.
Thomas kinyitotta szemét. Egy pillanatra zavartan állt, mert a tisztáson találta magát. Furcsa szenvedély duzzadt benne, érezte, új erő árad szét egész lényében. Fejében harsonaszó zengett: én vagyok Ashen-Sugar, a Valheru. Elpusztítok mindenkit, aki ki akarja rabolni a világomat.
Iszonyatos elhatározással elhagyta a tisztást, és megkereste azt a helyet, ahová a törpök fogoly ellenségeiket vezették.
– Örülök hogy viszontlátlak, jász barátom – mondta Dolgan bodor füstkarikákat eregetve pipájából. Néhány éve találkoztak utoljára, amikor a törpök az erdőn át mentek Crydee-tól keletre, útban Elvandar felé, és azóta nem látták egymást.
Martin, Calin és néhány tünde futott oda, hogy megnézzék a törpök foglyait, akik megkötözve ácsorogtak a tisztás egyik sarkában, és haragosan bámulták foglyulejtőiket.
– Hogyan csináltátok ezt, Dolgan, hogy annyi év után végre sikerült foglyokat ejtenetek, méghozzá egy teljes csapattal?
A nyolc megkötözött katona mögött egy csoport tsurani rabszolga is állt és remegett. Azok nem voltak megkötözve, csak összeterelték őket, és bizonytalanul várták, milyen sors vár rájuk. Dolgan fölényesen legyintett.
– Rendszeresen átkeltünk a folyón, és a foglyok lassítanák a dolgunkat viszszavonuláskor, mert vagy nincsenek maguknál, vagy ellenkeznek. Ezúttal nem volt sok választásunk, mert mindenképpen át kellett jönnünk a Crydee-n. Az elmúlt években ilyenkor vártunk volna, és a sötétben lopóztunk volna át rajta, de idén olyan sűrűn állnak ezek, mint a hangyák, mindenütt a folyó mentén.
– Ezt a csapatot egy viszonylag elszigetelt helyen találtuk, és csak nyolcan voltak ott, a rabszolgákra vigyáztak. Egy földsáncon dolgoztak, amelyet, gondolom, nemrég a tündék rohamoztak meg. Megkerültük őket, néhány fiú felmászott a fákra, bár nem nagyon tetszett nekik az ötlet, aztán ráugrottunk a három őrre, akik kívül álltak, és elhallgattattuk őket, mielőtt a többit riaszthatták volna. A másik öt szunyókált – lusta alakok. Beosontunk a táborba, a lapátjaikkal jól fejbe vertük, azután megkötöztük őket. Ezek itt – mutatott a rabszolgákra – túlságosan be vannak gyulladva, és nem mertek zajt csapni. Amikor biztosak voltunk benne, hogy a közeli táborokat nem riasztottuk fel, úgy döntöttünk, elhozzuk mindet. Kár lett volna otthagyni őket. Gondoltuk, talán megtudunk valami hasznosat.
Dolgan megpróbált unott arcot vágni, de emberei teljesítménye fölötti büszkesége úgy sugárzott róla, mint világítótorony fénye az éjszakában.
Martin elismerően mosolygott, és Calinhoz fordult.
– Remélem, megtudjuk tőlük, mi történik, és hol, ha a támadás, amitől tartunk, valóban bekövetkezik. Én megtanultam néhány szót a nyelvükön, de nem eleget ahhoz, hogy megértsem, mit beszélnek. Csak Tully, atya és Charles, a tsurani felderítő tud velük folyékonyan beszélni. Talán megpróbálhatnánk elvinni őket Crydee-ba.
– Lesz rá idő, hogy megtanuljuk a nyelvüket. Nem hiszem, hagy túlságosan szolgálatkészek lennének útközben. Valószínűleg minden lépésnél igyekeznek majd riasztani a társaikat.
Martin ezt kénytelen volt elismerni. Aztán valami mozgolódást hallott. Megfordult.
Thomas vonult be lendületes léptekkel a tisztásra. Dolgan már-már üdvözölte, de az ifjú harcos modorában és arcában volt valami, ami visszatartotta. Őrültség csillogott Thomas szemében, valami, amit a törp már korábban látott fel-felcsillanni benne, de ami most teljes fénnyel sugárzott belőle.
Végignézett a megkötözött foglyokon, lassan kihúzta a hüvelyéből a kardját, és rájuk szögezte. A néhány szó, amit mondott, idegenül csengett mind Martin, mind a törpök fülében, de a tündék megrendülten hallgatták. Az idősebbek közül többen mintegy könyörögve térdre estek, és a fiatalabbak is töprengő félelemmel húzódtak hátrébb. Csak Calin állt mereven, de rajta is látszott, hogy megrendítette, amit hallott. Aztán a tündeherceg viaszfehér arccal Martinhoz fordult.
– Végül a Valheru valóban eljött közénk – mondta iszonyodva.
Thomas nem törődött senkivel a tisztáson, odament az első tsurani fogolyhoz. A megkötözött katona félelem és dac keverékével nézett fel rá. Az aranykard hirtelen a magasba emelkedett, ívben lesújtott, és elválasztotta a katona fejét törzsétől. Vér fröcskölt a fehér tabardra, végigcsorgott rajta, de a tabard makulátlanul tiszta maradt. A rabszolgák szorosan összebújtak, halkan nyöszörögtek. A maradék katonák szeme tágra nyílt a rémülettől. Thomas lassan szembefordult a második katonával, és kardja ismét elvett egy életet.
Martin lerázta magáról a megrendültség bénaságát, kényszerítette magát, hogy ne nézzen oda a mészárlásra. Szörnyű rémület fogta el, de az semminek tűnt ahhoz képest, ami a tündéket kerítette hatalmába kiszolgáltatottságukban Thomas előtt. Calin arcán tükröződött a belső küzdelem, amint igyekezett legyűrni magában a szinte ösztönös kényszert, hogy engedelmeskedjen a Valheruk ősi nyelvén elhangzott szavaknak. A fiatalabb tündék kevésbé voltak járatosak az ősi tudományokban, ők egyszerűen nem értették, mi az az ellenállhatatlan kényszer, amely engedelmességre szólítja őket azzal a fehérbe és aranyba öltözött férfivel szemben. A Valheruk nyelve még mindig a hatalom nyelve volt.
Thomas hátat fordított a vérfürdőnek. Martint megint megdöbbentette a tekintetéből sugárzó erő. Nyoma sem volt benne a crydee-i kisfiúnak. Egy idegen lény jelenléte sugárzott belőle. Hátrahúzta kardját. Martin izmai megfeszültek, készen arra, hogy elugorjon az ütés elől. Mindenki potenciális áldozat volt, és még a törpök is visszahúzódtak a Thomasból áradó, bénító fenyegetés elől. Ekkor a felismerés szikrája csillant meg Thomas szemében. A hangja mintha valahonnan a távolból hangzott volna.
– Martin, a szeretetre, amelyet valaha éreztem irántad, kérlek, menj el innen, különben vége az életednek.
Martinnak minden erejét össze kellett szednie, hogy uralkodni tudjon élete eddig tapasztalt legsötétebb félelemérzetén.
– Nem állok itt tétlenül, és nézem végig, hogyan gyilkolsz le tehetetlen embereket – kiáltotta.
Megint megszólalt a távolbál, ősi méltósággal, mintha egy rég elveszett nagyságot idézne.
– Ezek az én világomba törtek be, Martin. Senkinek sincs keresnivalója az én birodalmamban, az én földemen. Ami csak az enyém. Te is betörsz az én világomba, Martin? – Majd szinte észrevehetetlen gyorsasággal sarkon fordult, és két tsurani holtan esett össze.
Martin támadott. Egy ugrással átszelte a néhány méteres távolságot közte és Thomas között, és ellökte Thomast a foglyok elől. Összeakaszkodva elvágódtak. Martin megragadta az aranykardot tartó csuklót.
Martin, aki olyan erős volt, hogy egy meglőtt őzet mérföldeken át tudott cipelni, nem volt ellenfél Thomas szánára. Olyan könnyedén lökte le magáról, mint egy akadékoskodó csecsemőt, és talpra ugrott. Martin újból nekiment, de ekkor már Thomas felkészült a támadásra. Egyszerűen megragadta Martint a tunikájánál fogva.
– Senki sem szállhat szembe az akaratommal – mondta, és úgy dobta át Martint a tisztáson, mint a pelyhet. Martin a levegőben hadonászva ívelte át a távolságot, próbálta fékezni esését, és ahogy hatalmas zuhanással földet ért, a legtávolabb állók is hallották a hördülést, amellyel a levegő kiszorult tüdejéből.
Dolgan rohant oda hozzá, mert a tündék a látottak bűvöletében mozdulni sem tudtak. A törpök főnöke lecsatolta oldaláról a bőrtömlőt, vizet fröcskölt Martin arcába, majd addig rázta, amíg magához nem tért. Miután eszméletre tért, Martint a rabszolgák szörnyülködése fogadta, akiknek végig kellett nézniük, hogyan mészárolja le Thomas a katonákat.
Martin igyekezett összeszedni magát. A szeme előtt még minden bizonytalanul imbolygott, aztán, amikor ismét tisztán látott, felszisszent a borzalomtól.
Thomas megölte az utolsó tsurani katonát is, és elindult a kuporgó rabszolgák felé. Azok láthatóan mozdulni se tudtak, csak nézték tágra nyílt szemmel a férfit, aki a halált hozza el számukra. Martint leginkább egy csapat őzre emlékeztették, amiket valami hirtelen fény megrémített az éjszakában.
Rekedten felkiáltott, ahogy Thomas az első tsurani rabszolgát megölte, egy szánalmas kinézetű, vékony férfit. Nagy nehezen talpraállt. Minden érzékszerve kába volt még, Dolgan segített neki feltápászkodni.
Thomas felemelte kardját, és meghalt egy másik rabszolga is. Aztán az aranypenge ismét a magasba ívelt, és Thomas ránézett áldozatára. Félelemtől kikerekedő, szemű, fiatal gyerek volt, nem több tizenkét évesnél. Ott állt, és várta a csapást, amely véget vet életének.
Az idő hirtelen szétterült Thomas előtt. A pillanat az agyába égett. Nézte a sötétbarna fürtöket, a fiú nagy, barna szemét. A gyermek lekuporodott, várta a halált, amelyet ott látott lebegni a feje felett. A fejével nemet intett, az ajka újra és újra ugyanazt a mondatot ismételgette.
A tisztás halvány fényéhen Thomas előtt egy árnykép merült fel, egy régen elfelejtett barát kísértete. Egy kapcsolat. Emlékezett rá, a legkorábbi gyermekkori emlék most ismét be akart férkőzni a tudatába: elmosódott képek, múlt és jelen egybeolvadt.
– Pug? – kiáltott fel.
A fejébe robbanásszerűen hasított bele a fájdalom. Egy másik akarat erőfeszítése, hogy erőt vegyen rajta.
Pug! – sikoltotta a hang.
Öld meg! – harsogott tombolva a válasz, és két akarat kelt birokra benne.
Nem! – sikoltotta a másik.
A tisztáson mindenki látta, hogy Thomast, aki mozdulatlanná merevedve állt, valami belső küzdelem ereje rázta. A kardja még a magasban várta, hogy lecsapjon vele.
Ellenség! Öld meg!
Ez egy gyerek! Csak egy gyerek!
Ő az ellenség!
Egy kisfiú!
Thomas arcát eltorzította a fájdalom, fogait összeharapta, minden izma megkeményedett, arcbőre mereven feszült, a szeme tágra nyílt, és sisakja alól izzadság csorgott végig a halántékán, a homlokán, az arcán.
Martin feltápászkodott. Nehézkesen mozgott, minden mozdulat fájt az ütéstől, amelyet az előbb kapott.
Thomas keze lassan lefelé ívelt, ahogy dúlt benne a harc – minden centiméter reszkető bizonytalanság.
Én vagyok Ashen-Sugar! Én Valheru vagyok! – harsogta a bensőjében egy hang a düh, a harci őrület, a vérszomj tombolásában.
Az őrjöngő dühnek ezzel a tengerével szemben egyetlen sziklaszirt szállt szentbe, egy nyugodt, halk hang valahol bent a mélyben, csak annyit mondott, egyszerűen:
Én Thomas vagyok.
És újra meg újra: a gyűlölet tengere nekirontott a nyugatom sziklaszirtjének, minden rohamával körülnyaldosta, aztán visszahúzódott, hogy ismét nekirontson. De az ár ereje minden alkalommal csökkent, a szikla szabadon állt, emelkedett szemben az őrült hullámveréssel. Valami reccsent, valami roppant, elveszett, elmúlt korok dübörgése rengette meg Thomas agyát. Megtántorodott. Aztán úszott. Idegen tájon. Egy tűhegynyi fény után kutatott, amelyről tudta, az az út a szabadulás felé. Tengerár sodorta, és ő harcolt, küzdött, hogy a fejét a gyilkos, fekete áradat felett tarthassa. Fölötte sikoltó, gonosz szél süvöltött, a fülében úgy hangzott, mint gyötrelmes dallam, kapálózott, és megint látta a tűhegynyi fényt. Az ár körülfolyta, távolabbra kényszerítette a céltól, de most már kisebb volt az ereje. Megint harcolva igyekezett a fény felé, majd egy örvény kapta el, egy utolsó iszonyatos rohammal összefogott ellene a támadó minden erejével.
Én vagyok Ashen-Sutar!
Egy akarat megtört. Valami megreccsent, mint halott faág a frissen esett hó súlya alatt, mint a vén tél jege, amikor a tavasz érintésére elhasad. Mintha ez az utolsó támadás túlságosan nagy erőt követelt volna tőle.
A tomboló, fekete tenger elveszítette dühét. Elcsendesült. Thomas megint szilárd talajon állt. Egy sziklaszirten.
Én Thomas vagyok.
A tűhegynyi fény a távolban kitágult előtte, száguldott feléje, beborította.
Thomas vagyok.
– Thomas!
Pislantott. Látta, megint a tisztáson áll. Előtte halálra készen ott kuporgott a kisfiú. Félrepillantott, és látta, hogy Martin íját szorosan arcához szorítva megcélozta méteres nyílvesszőjével.
– Tedd le a kardodat, mert az istenekre mondom, itt helyben keresztüllőlek – mondta a cryde-i fővadászmester.
Thomas tekintete végigsöpört a tisztáson, látta a törpöket, kivont fegyverükkel, néhány idősebb tündét, köztük Calint. Calin még mindig reszketett, de kivont karddal lassan elindult feléje.
Martin Thomast figyelte. Nem félt tőle, de tisztelte félelmetes erejét és gyorsaságát. Várt. Még mindig látta a szemében az őrület szikráját, aztán, mintha egy fátyol emelkedett volna fel előle, a szeme hirtelen kitisztult. Az aranykard kiesett a kezéből. A fakó, majdnem színtelen szem megtelt könnyel, térdre esett. Szörnyű, fájdalmas nyögéssel felkiáltott.
– Ó, Martin! Mi lett belőlem?
Martin leeresztette íját. Nézte, hogyan fonja össze Thomas maga előtt a karját. A tisztáson megjelent Tathar és a többi varázsló. Odamentek Thomashoz és végignéztek a tisztáson állókon. Thomas olyan keservesen, olyan fájdalmasan zokogott, annyira elöntötte a bánat, hogy a tündék közül sokan maguk is azon vették magukat észre, hogy vele zokognak.
Tatkar Íjász Martinhoz fordult.
– Éreztük, hogy a varázslatunk szövedéke nem sokkal ezelőtt szétszakadt, és azonnal idesiettünk. Féltünk, hogy a Valheru jött el, és úgy látszik, igazunk volt.
– És mi történik most? – kérdezte Martin.
– A mérleg másik serpenyője. Hogy a Valheru helyébe végül a fiú lépett, afelől nincs kétség, de most éreznie kell korszakok vérengzéseinek súlyát és bűntudatát afölött az öröm felett, amelyet más életének elvétele felett érzett. Megint érzi a halandók terhét vállán, és meglátjuk, el tudja-e viselni. Lehetséges, hogy ez a gyötrelem lesz a végzete.
Martin otthagyta az agg tündét, és odament Thomashoz. A halvány világításban ő látta meg rajta először a változást. Eltűnt az arcáról az idegenség, a csillogó szemek, a gőgös homlok. Megint Thomas volt – az ember – bár élményeinek örökségét még magán viselte, s azok mindig is jelezni fogják, hogy több, mint ember: tündefülek és sápadt szemek. Odalett a Hatalom Ura, a nagy Öreg, a Valheru. Ahol az előbb még a Sárkányok ura állt, most egy zavart, beteg ember kuporgott, gyötrődve amiatt, amit elkövetett.
Martin megfogta a vállát. Thomas vörös, karikás szemével felnézett rá. Majd beleőrült a fájdalomba, úgy nézte egy rövid percig Martint, aztán lehunyta a szenét, mintha semmiről sem akart volna tudni. A tündék és törpök egy darabig csak figyelték, és a tsurani rabszolgák is némán ácsorogtak, érezve, hogy itt valami csodálatos dolog történt. Nem értették az egészet, de váratlanul biztosak lettek abban, hogy megmarad az életük. Egy ideig csak álltak és nézték, hogyan emeli fel Íjász Martin a fehérbe és aranyba öltözött, zokogó férfit, aki fájdalmában úgy sikoltozott, hogy szörnyű volt hallgatni.
Aglaranna az ágya szélén ült, és hosszú, aranyos haját fésülte. Mint azelőtt is, máskor is, Thomasra várt, félig reménykedve, félig rettegve.
Odakint valaki kiáltott. Felállt, maga köré kerítette ruháját, és kiment a lakosztályából. Az előtérben megállt, és figyelte a tündéket és törpöket, akik Elvandar központja felé tartottak. Íjász Martin is ott volt velük, meg néhány idegen, a ruhájuk után ítélve tsuranik.
Aglaranna a szája elé kapta a kezét. Elképedve látta, hogy a csoport közepén Thomas vonul, mellette egy fiatal fiú, aki tágra nyílt szemekkel bámulta Elvandar ragyogó fényeit.
Képtelen volt mozdulni, félt, hogy amit lát, reményszülte illúzió csupán. Az idő rohant, és ő ott várt, aztán egyszercsak Thomas állt előtte, otthagyta a gyereket, és előrelépett. Martin kézenfogta a gyereket, és elvezette, a többiek utánuk. A tündekirálynő és Thomas kettesben maradtak, és erre volt szükségük.
– Kérem az isteneket – suttogta Thomas egy idő múlva a nő fülébe –, adják meg, hogy minden percnyi szomorúságért, amit neked okoztam, hölgyem, egyévnyi örömmel ajándékozhassalak meg. Ismét a te rajongó alattvalód vagyok.
A tündekirálynő túlságosan boldog volt ahhoz, hogy szólni tudjon. Hozzásimult, és minden szomorúság csak halvány emlékként élt tovább szívében.
28.
A csapatok nyugodtan álldogáltak.
Katonák hosszú sora várta, hogy átkelhessen a Midkemiába vezető Résen. Tisztek járkáltak föl s alá, jelenlétükkel biztosítva a rendet a csapatokban. A Vörös Pap maszkját és öltözékét viselő Laurie-ra nagy hatást tett, milyen tekintélyük van az emberek előtt. Számára a tsurani becsületkódexnek az a része, amely úgy szól, hogy a parancsot szó nélkül teljesíteni kell, tökéletesen idegen volt.
Kasumival együtt gyorsan előrementek a sor mellett. Már csak egy szakasz volt az övék előtt, amely éppen akkor lépett be a Résbe.
Laurie behajlított térddel, görnyedve próbálta csökkenteni feltűnő magasságát, de ahogy eleve remélték, a legtöbb katona elfordította a fejét, mikor a Vörös álpap elvonult előttük.
Amikor az oszlop elejére értek, Kasumi beállt a sorba. Öccse, akiből ennek az offenzívának az örömére csapásvezető lett, láthatóan nem törődött sem azzal, hogy a parancsnoka később érkezett, sem pedig a társaságában levő Turakamu pappal.
Végtelennek tűnő várakozás után megjött a parancs, és beléptek a derengő, félhomályos „semmibe”, amely a két világ közti Rést jelezte. A fények rövid villanását pillanatnyi szédülés követte, aztán ott találták magukat, amint enyhe midkemai esőben sétálnak. Nyirkos felhőpászmák vették körül őket, alig sűrűbbek, mint a sűrű köd. A tsurani katonák, akik meleg éghajlathoz szoktak, szorosabban burkolóztak a köpenyükbe.
Egy tiszt röviden értekezett Kasumival, majd a csapatok parancsot kaptak, hogy induljanak északkelet felé, és egy bizonyos távolságban üssenek tábort. Kasuminak és Hokanunak ezután jelentkeznie kellett a hadúri sátorban, eligazításra. Maga a hadúr Kentosaniban volt, a Szent Városban, ahol a Birodalmi játékokra készült, így visszatértéig helyettesének kellett utasításokat adnia.
Igyekeztek, hogy minél előbb tábort verhessenek. Mihelyt állt a parancsnoki sátor, Laurie és a Shinzawai testvérek sietve beköltöztek, és míg a csomagokat felbontották, bennük a midkemiai ruhákkal és fegyverekkel, Kasumi beszámolt a tennivalókról.
– Mihelyt visszajövünk a parancsnokhelyettessel való megbeszélésről, eszünk valamit. Ma éjszaka őrjáratot vezetünk a környéken, és megpróbálunk átlopózni a vonalakon. – Kasumi a testvérére nézett. – Miután elmentünk testvérem, a te feladatod az lesz, hogy addig tartsd titokban eltűnésünket, amíg lehetséges. Ha fegyveres összecsapásról kapsz jelentést, azt mondhatod, hogy elestünk.
Hokanu egyetértett ezzel.
– Legokosabb, ha nyomban jelentkezünk.
– Te maradj a sátorban – mondta Kasumi Laurie-ra nézve. – Nem akarunk kockáztatni. Te vagy a legmagasabb azok körül az átkozott papok közül, akit valaha láttam.
Laurie engedelmesen helyet foglalt a párnákon, és várt.
Az őrjárat hangtalanul osont a fák között. Az eső elállt, de az idő hidegebbre fordult, és Laurie titkolni próbálta didergését. A kelewani meleg éghajlaton eltöltött évek során elszokott attól, aminek valaha mestere volt: semmibe venni a hideget. Kíváncsi volt, milyenek a Tsurannuanniból érkezett új csapatok, és hogyan viselkednek majd, ha leesik az első hó. Minden bizonnyal mesterkélt nemtörődömséggel, függetlenül attól, mit éreznek valójában. Egy tsurani katona sose árulja el, hogy olyan nevetséges dolog felizgathatja, mint holmi szilárd víz, ami az égből potyog le rá.
Az Északi-szorost választották, mert az vezetett a legszélesebb fronthoz, és kevésbé volt valószínű, hogy észreveszik őket, amikor átlopakodnak a vonalakon. A szoros bejáratánál az őrség továbbengedte őket. Amikor kiértek a völgyből, kissé keletebbre fordultak, mint az őrjárat útvonala megkívánta volna.
Hullámzó dombokon és ritkás erdőkön túl vezetett az út LaMut-ból Zún felé, ahol lovat vásárolnak, majd délnek lovagolnak. Némi szerencsével két hét alatt elérhetik Krondort. Ott lovat cserélnek, és továbbmennek Salador felé. Saladorban helyet keresnek egy hajón, amely elviszi őket Rillanonba.
Jó iramban meneteltek, falták a mérföldeket. Laurie Kasumi mellett szedte a lábát, és csodálta a katonák állóképességét. Lehet, hogy azok is fáradtak voltak, csak nem árulták el, ő mindenesetre kimerült. Hokanu az erdő közelében álljt parancsolt egy széles, lapos területen.
– Innen elindulunk vissza a kijelölt terepre. Itt már nem láthatnak a tsurani katonák, és remélhetőleg királyságbeli csapatokkal sem futunk össze.
Jelt adott, és tovább indultak. Laurie és Kasumi kapott egy hátizsákot és ruhákat. Gyorsan átöltöztek, és továbbindultak az úton, amerre az őrjárat ment. Egy darabig követni akarták őket, mintegy fedezékül használva a csapatot, ha a közelben királysági katonák tartózkodnának.
Egy kis völgybe érve látták, hogy az őrjárat valamilyen akadályba ütközött. A sorban utolsó katona intett, hogy maradjanak csendben. Laurie körülnézett, gyors egérutat keresett arra az esetre, ha valami baj adódna.
– Az előbb azt hitten, hallottam valamit – suttogta Hokanu –, de már percek óta nem hallok semmit.
– Akkor indulj előre – mondta Kasumi. – Várunk, amíg átértek a nyílt területen, aztán utánatok megyünk. – A lapos sávra mutatott a völgy bejáratánál, amely a völgy másik végében egy facsoportig nyúlt el.
Amikor a járőr a nyílt terület közepére ért, a felhők szétnyíltak, és a holdsugár megvilágította az egész terepet.
– A fenébe! – szitkozódott halkan Kasumi. – Most már akár fáklyát is gyújthatunk.
Az erdő hirtelen megelevenedett. Hangzavar támadt. A föld megremegett, lovasok rontottak elő a fák közül, ahol eddig rejtőztek. Mindegyik lovas páncélinget viselt és rostélyos sisakot. A meglepett tsurani katonákra megannyi lándzsahegy szegeződött.
A tsuraniknak alig maradt idejük egy hevenyészett védelmi vonalat alkotni, mikor a lovasok nekiktámadtak. Lovak és emberek lármája visszhangzott a völgyben, és a tsuranik közül jó néhányan kerültek a földre a roham erejétől. A lovasok átgázoltak rajtuk, aztán újból összeálltak a völgy végében, és ismét támadtak. A tsuranik, akik az előző rohamot túlélték, nem egészen a csapat fele, a völgy nyugati végébe menekültek, ahol a fák és a domboldal hajlatai megakadályozták a lovasokat, hogy rájuk támadjanak.
Laurie megragadta Kasumi karját, és jobbra mutatott. Látszott, hogy a tsurani tiszt alig tudta fékezni magát, hogy ne csatlakozzék bajtársaihoz. De aztán Kasumi is elindult, és az erdő szélén görnyedve szaladni kezdett. Laurie utána. Mikor a dalnok megpillantott valamit, ami kelet felé vezető, kezdetleges ösvénynek ígérkezett, megmarkolta Kasumi inge ujját, és arra mutatott. Hátat fordítottak a csatatérnek, és elindultak az ösvényen.
Másnap két vándor gyalogolt a Zún felé vezető úton. Gyapjúinget viseltek, gyapjúnadrágot és köpenyt. Gyakorlott szem közelebbi vizsgálódás után megállapíthatta volna, hogy ruhájuk anyaga valójában nem gyapjú, hanem valami ahhoz hasonló anyag. Övük és cipőjük needrabőrből készült, amit úgy csereztek, hogy a disznóbőrhöz hasonlítson. Minden ruházatuk midkemiai divat szerint készült, a kardok is, amelyeket övükben viseltek.
Egyikük nyilvánvalóan dalnok volt, mert egy lantot vitt a hátizsákjára erősítve. A másik szabad zsoldosnak látszott. Felületes személődő aligha deríthet-te volna ki származásukat, vagy azt, micsoda kincseket cipelnek magukkal. Ugyanis mindegyiküknél egy kis vagyon volt drágakövek formájában a hátizsákja fenekén elrejtve.
Egy északnak igyekvő könnyűlovas-csapat poroszkált el mellettük az úton.
– Változtak a dolgok, mióta utoljára erre jártam – jegyezte meg Laurie. – Azok ott az erdőben krondori királyi lándzsások voltak, és akik most elmentek mellettünk, Shamata színeit viselték. Úgy látszik, a nyugat valamennyi hadserege felvonult. Nyilván van valami a levegőben. Talán valahogy megsejtették a haduratok tervét az általános offenzívával kapcsolatban?
– Nem tudom. Láthatóan semmi sem utal arra, hogy a dolgok olyan biztosan állnak, mint ahogy azt otthon elhitették velünk. Az itteni csapatösszevonások alapján az a gyanúm, hogy a Hadúr győzelme talán nem is lesz olyan egyszerű dolog.
Tovább gyalogoltak. Kasumi egy darabig hallgatott. – Remélem, hogy Hokanu azok között volt, akik elérték az erdőt – jegyezte meg aztán. Ez volt az első eset, hogy megemlítette a bátyját. Laurie nem tudta, mit feleljen erre.
Két nappal később Laurie, korábban tyr-sog-i dalnok és Kenneth, egy zsoldos az Álmok Völgyéből, Zún városában ült a Zöld Macska vendéglőben. Mindketten jó étvággyal falatoztak, mert két napja katonakoszton éltek: kétszersültön és gyümölcsön.
Laurie több mint egy órát töltött el egy drágakő-kereskedőnél, aki cseppet sem volt tisztességes, s akivel néhány kisebb értékű drágakő dolgában végül megállapodtak a kövek értékének körülbelül egyharmadában.
– Ha esetleg feltételezné is, hogy loptuk a köveket, legalább nem fog kérdéseket föltenni – jegyezte meg Laurie.
– Miért nem adtad el valamennyi követ? – kérdezte Kasumi.
– Édesapád eleget adott ahhoz, hogy nyugalomba vonulhassunk, és életünk végéig megéljünk a maradékból. Nem hiszem, hogy Zún pénzemberei együttesen össze tudnának szedni annyi aranyat, amivel megfizethetnék az árát. Néhányat még eladunk útközben, különben is, a drágakő könnyebb, mint az arany.
Miután az evést befejezték, fizettek. Az utcán Kasumi alig tudta fékezni magát, hogy meg ne bámulja azt a rengeteg fémtárgyat, amit mindenfelé látott, s ami Kelewanban egy életre szóló gazdagságot jelentett volna. Csak abból az ezüstből, amit az ebédjükért fizettek, egy tsurani család egy évig elélt volna.
Végigmentek a város egyik kereskedő-utcáján, majd elindultak a déli kapu felé. Azt mondták, nem messze onnan van egy becsületes lókupec, aki talán elad nekik lovat szerszámostul, tisztességes áron. Meg is találták az illetőt, egy vékony, karvalyorrú férfit, akit Brinnek hívtak. Laurie közel egy óra hosszat alkudozott vele két lóra, a jobbak közül. Úgy hagyták ott siránkozások közepette, hogy vajon képesek lesznek-e éjszaka aludni, amiért kicsalták egy becsületes kereskedőből azt a pénzt, amelyből éhező gyermekeit táplálta volna.
Kilovagoltak a kapun, és rátértek Ylith felé vezető útra.
– Ebben a te világodban sok minden különös számomra – állapította meg Kasumi –, de ahogy azzal a kereskedővel alkudoztál, nagyon emlékeztet az én világomra. A mi kereskedőink ugyan sokkal udvariasabbak és sose jutna eszükbe így felemelni a hangjukat, de egyébként semmi különbség: nekik is vannak éhező gyermekeik.
Laurie nevetve előbbre ösztökélte a lovát. Hamarosan eltűnt mögülük a város.
Tizennégy nap múlva érkeztek meg Krondor északi kapujához. Ahogy átlovagoltak rajta, néhány feketébe és aranyba öltözött őr gyanakodva méregette őket. Amikor a kapuőrök hallótávolságán kívül kerültek, Laurie megjegyezte.
– Ezek nem a herceg tabardját viselték. Krondor felett Bas-Tyra lobogói lengnek.
Lassan baktattak tovább.
– Ez mit jelent? – kérdezte egy idő után Kasumi.
– Nem tudom. De azt hiszem, tudok egy helyet, ahol kideríthetjük.
Tovább biztatta a lovát. Kasumi a nyomában. Raktárokkal, üzletházakkal szegélyezett utcán lovagoltak végig. Több utca messzeségéből, a tenger felől odahallatszott a kikötő lármája. Egyébként a környék csendes volt.
– Különös – mondta Laurie, miközben tovább lovagoltak. – A napnak ebben a szakában rendszerint ez a város legforgalmasabb része.
Kasumi körülnézett, bár fogalma sem volt arról, mire számíthat. A midkemiai települések a birodalom városaihoz képest kicsinek és piszkosnak tűntek. És mégis volt valami különös ebben az élettelenségben. Délben mind Zúnban, mind Ylithben nyüzsögtek a katonák és a polgárok, bár azok kisebb városok voltak, mint Krondor. Minél tovább lovagoltak, Kasumi annál nyugtalanabb lett.
A városnak olyan részébe értek, amely még lerongyolódottabb állapotban volt, mint a raktárnegyed. Itt a keskeny utcán egymás hegyére-hátára épült négy- és ötemeletes házak között kanyarogtak. Sötét árnyak suhantak mindenfelé, még most, délben is. A járókelők, az a néhány kereskedő és bevásárlását végző asszony, halkan és sietve intézték a dolgukat. Akármerre nézett, óvatos, bizalmatlan tekintetekkel találkozott.
Laurie egy kapuhoz vezette. A kapun túl egy háromszintes ház felső emeletei látszottak. Laurie lehajolt a nyeregből, és megrángatta a csengőzsinórt. Miután nem kapott választ, kicsit várt, aztán megint megrángatta.
Egy idő múlva kinyílt az ajtón a kémlelőablak, két szem jelent meg benne, és egy hang megkérdezte:
– Mit kerestek itt?
– Lucas, te vagy az? – kérdezte Laurie bosszús hangon. – Mi történik itt, hogy már az utasok sem mehetnek be hozzád?
A szemek tágra nyíltak, a kisablak becsukódott. A kapu csikorogva kinyílt. Egy férfi lépett ki rajta, és szélesre tárta.
– Laurie, te csirkefogó! – mondta, és beengedte a lovasokat. – Öt, vagy nem, hat éve...
Belovagoltak a kapun. Laurie meglepetten állapította meg, hogy micsoda állapotok uralkodnak a vendéglő udvarán. Egyik oldalon rozoga istálló, a kapuval szemben cégér lóg a bejárat felett, kopott színekkel tarka, kiterjesztett szárnyú papagájt ábrázolt. Mögöttük a kapu bezárult.
A Lucasnak nevezett magas, sovány, ősz hajú férfi odafordult hozzájuk.
– Magatoknak kell beállítanotok a lovatokat az istállóba. Egyedül vagyok, és vissza kell mennem az étkezőbe, mielőtt a vendégeim ellopnak valamit. Odabent találkozunk, akkor majd beszélgethetünk. – Elfordult, és a két lovas egyedül maradt, hogy ellássa a lovát.
Miközben lenyergeltek, Laurie megjegyezte.
– Sok minden történik itt, amit nem értek. A Szivárványszínű Papagáj sose volt luxushely, de mindig egyike volt a szegénynegyed jobb vendéglőinek. – Békésen lecsutakolta a lovát. – Ha van hely Krondorban, ahol megtudhatjuk, mi folyik itt, hát ez az. És egy dolgot megtanultam a néhány év alatt, amíg a Királyságon keresztül utazgattam: ha a városkapuban az őrük figyelmesen megnézik az utazókat, célszerű olyan helyen megszállni, amit az őrök minden valószínűség szerint elkerülnek. Az ember nyakát könnyen elvágják a szegénynegyedben, de őrséget ritkán látsz errefelé. És ha mégis idemerészkednek, akkor az, aki el akarná vágni a nyakadat, minden valószínűség szerint elrejt, amíg el nem mennek.
– És csak utána vágja el a nyakamat?
– Gyorsan vág az eszed!
Miután ellátták a lovakat, a nyergüket meg a lószerszámot felmarkolva bementek a vendéglőbe. Odabent egy rosszul világított helyiség hátsó fala mellett hosszú bárpult állt, bal oldalt nagy kandalló, jobbra lépcső vezetett felfelé. A legtöbb asztal üres volt, csak kettőnél ültek vendégek. Azok, miután gyors pillantást vetettek az újonnan érkezettekre, visszatértek italukhoz és tovább csevegtek.
Laurie és Kasumi a pulthoz sétált, ahol Lucas egy kétes tisztaságú ronggyal borospoharakat törülgetett. Letették a földre csomagjukat.
– Van keshi borod? – kérdette Laurie.
– Van egy kevés, és drága – mondta Lucas. – Nem sokat kereskedtünk Kesh-sel, mióta a bajok elkezdődtek.
Laurie Lucasra nézett, mintha a költségeket mérlegelné.
– Akkor kérek két korsó sört – mondta aztán.
Egy perc múlva két hatalmas korsó sör állt előttük.
– Örülök, hogy látlak, Laurie – mondta Lucas. – Hiányzott az a lágy hangod.
– Legutóbb nem így beszéltél – állapította meg Laurie. – Amennyire emlékszem, egy verekedni készülő macska nyivákolásához hasonlítottad.
Miután mindketten jót nevettek, Lucas megjegyezte.
– Most, hogy a dolgok olyan reménytelenül állnak, elnézőbb vagyok azok iránt, akik igaz barátaim voltak. Nem sok maradt közülük. – Némi célzatossággal nézett Kasumira.
– Ez Kenneth – mondta Laurie. – Igaz barátom, Lucas.
Lucas még egy darabig szemlélgette a tsuranit, aztán elmosolyodott.
– Laurie ajánlásának súlya van nálam. Üdvözöllek. – Kezet nyújtott. Kasumi megrázta, királyságmódra.
– Örülök, hogy szívesen látsz.
Kiejtését hallva Lucas a homlokát ráncolta.
– A másik világból való?
– Az Álmok Völgyéből – mondta Kasumi.
– A királyság felőli oldalról – tette hozzá Laurie.
Lucas még egy darabig nézte Kasumit, aztán vállat vont.
– Akárhonnan, nekem mindegy, de legyetek óvatosak. Manapság mindenki gyanús, és nem viseltetnek különleges vonzalommal az idegenek iránt. Vigyázzatok, kivel álltok szóba, mert úgy hírlik, hogy a keshi katonák készen állnak, hogy megint északnak vonuljanak, és titeket könnyen nézhetnek keshinek.
Kasumi készült valamit mondani, de Laurie megelőzte.
– Szóval baj van Kesh-sel?
– Nem tudom megmondani – vonta meg a vállát Lucas. – A piacon több a rémhír, mint kolduson a kelés. – Lehalkította a hangját. – Két hete kereskedők érkeztek a hírrel, hogy a Nagy Kesh birodalom megint harcol messze délen, újból le akarja igázni azokat, akik egykor vazallusa voltak a konföderációban. Így a dolgok talán békésen maradnak egy darabig. Több mint száz esztendeje megtanulták, micsoda őrültség kétfrontos háborút viselni, amikor sikerült nekik elveszíteniük egész Bosaniát, és ennek ellenére se tudták legyőzni a konföderációt.
– Nagyon régóta vagyunk már úton, és nem sok hírt hallottunk – mondta Laurie. – Miért látható mindenütt Bas-Tyra lobogója Krondorban?
Lucas lopva körülnézett. Az ivók szemmel láthatóan nem vettek tudomást a pultnál folyó beszélgetésről, de Lucas csendre intette barátait.
– Megmutatom a szobátokat – mondta hangosan. Laurie és Kasumi is kissé meglepődött, de felvették holmijukat, és szó nélkül elindultak mind a ketten Lucas után az emeletre.
Lucas egy kis szobába vezette őket, benne két ággyal és éjjeliszekrénnyel. Amikor az ajtó becsukódott, megszólalt.
– Én bízom benned, Laurie, ezért nem teszek fel kérdéseket, de tudd meg, hogy a dolgok alapvetően megváltoztak, mióta itt jártál. Még a szegénynegyedben is vannak fülek, amelyek az alkirály számára hallgatóznak. Bas-Tyra a csizmája sarka alatt tartja a várost, és bolond ember, aki úgy szólal meg, hogy nem látja, ki hallja.
Leült az egyik ágyra. Lauric és Kasumi is helyet foglaltak vele szemben.
– Amikor Bas-Tyra Krondorba jött – folytatta Lucas –, királyi paranccsal érkezett, amely őt jelölte ki Krondor vezetőjének, alkirályi jogokkal. Erland herceget és családját bezáratta a palotába, bár Guy ezt „védőőrizetnek” nevezi. Azután keményen rászállt a városra. Erőszakos toborzók jártak a parton, és sokan hajóznak most Jessup úr flottájában anélkül, hogy a feleségük vagy a gyerekeik tudnák, hogy mi történt a családfővel. Azóta, ha bárki az alkirály vagy a király ellen szól, egyszerűen eltűnik, mert Guy titkosrendőrsége minden ajtóban hallgatózik.
– Az adó évről évre nő, mert a háború pénzbe kerül, és a kereskedelem elsorvad, legföljebb talán a hadiszállítók üzletei virágzanak, bár azok is értéktelen papírelismervényekben kapják a fizetséget. Nehéz idők ezek, és az alkirály nem tesz semmit annak érdekében, hogy könnyítsen a helyzeten. Kevés az élelem, kevés a pénz, hogy megfizessünk azért, ami van. Az adó miatt sok farmer elveszítette a birtokát, és most a földek egy része parlagon hever, mert nincs, aki megművelje őket. Így a parasztok bevándorolnak a városba, és gyarapítják a lakosságot. A legtöbb fiatal férfit besorozták a hadseregbe vagy a flottába. Vigyázzatok, nehogy az őrség fülön fogjon benneteket, mindegy mi okból, és óvakodjatok az erőszakos toborzóktól.
– És mégis – folytatta vigyorogva Lucas –, a dolgok egy időre roppant élénk mozgásba jöttek, amikor Arutha herceg Krondorban járt.
– Borric úr fia? A városban van? – csodálkozott rá Laurie.
Lucas szene vidáman csillant meg.
– Már nincs. – Megint felnevetett. – Múlt télen, roppant merészen, a herceg bevitorlázott Krondorba. Kénytelen volt a Sötétség-szoroson át jönni télen, különben sose ért volna ide olyan rövid idő alatt. – Röviden elmesélte Arutha és Anita meneküléset.
– És visszatértek Crydeeba?
Lucas bólintott, hogy igen.
– Egy hete járt itt egy carse-i kereskedő, tele mindenféle hírekkel. Többek között azt hallotta, hogy tsuranik tevékenykednek Jonril körül, és a crydee-i herceg kész lejönni, ha segítségre van szükség, úgyhogy Aruthának nyilván sikerült hazaérnie.
– Guy nyilván fölrobbant a méregtől, amikor megtudta.
– Hát igen – mondta Lucas, és a mosoly leolvadt arcáról. – Erland herceget börtönbe dugta, mert ki akarta kényszeríteni a hozzájárulását ahhoz, hogy feleségül vehesse Anitát. Ott tartotta, amíg nem hallott Anita megmeneküléséről. Gondolom, azt hitte, hogy a lány inkább visszamegy hozzá, semhogy édesapja továbbra is a nyirkos cellában sínylődjön. De tévedett. Most az a hír járja, hogy a herceg halálán van. Ezért van a város ilyen állapotban. Senki se tudja, mi történik, ha Erland meghal. Mindenki nagyon szereti, és könnyen bajok lehetnek belőle. Nem forradalomra gondolok – mondta Lucas. – Túlságosan csüggedtek vagyunk ahhoz. De esetleg Guy testőrei közül néhány majd nem jelenik meg a névsorolvasáskor, és nehézségek támadnak, hogyan jusson el az élelem a helyőrségbe vagy a palotába, meg ilyesmi. És nem szeretnék az alkirály adószedője lenni, amikor legközelebb a szegénynegyedbe küldik.
Laurie elgondolkozott.
– Kelet felé készülünk. Az utakon mi a helyzet?
– Az emberek még utaznak – mondta Lucas a fejét csóválva –, és ha egyszer túljutottatok a Sötét-mocsáron, aligha érhet benneteket baj, gondolom. Úgy halljuk, a dolgok keleten jobbára úgy állnak, mint máskor. Ennek ellenére a helyetekben óvatosan mozognék.
– Akadékoskodnak velünk, ha ki akarunk menni a városból?
– Az északi kapu még mindig a legjobb. Kevesebb benne a legénység, mint rendesen. Egy kis ellenszolgáltatás ellenében a Csúfulódók biztonságban átsegíthetnek benneteket.
– A Csúfolódók? – kérdezte csodálkozva tsurani harcos.
Lucas meglepetten ráncolta a homlokát.
– Messziről jöttetek! A tolvajok céhe. Ők változatlanul kezükben tartják a szegénynegyedet, és a Pillérnek változatlanul megvan a befolyása a kereskedőknél és az üzletembereknél, különösen a kikötőben. A raktárnegyed a szegénynegyed után a második otthonuk. Azok ki tudnak juttatni benneteket, ha problémátok adódna a kapunál.
– Erre lesz gondunk, Lucas. És mi van a családoddal? Nem látom őket.
– A feleségem meghalt – mondta Lucas, és láthatóan magába roskadt. – Lázban, egy éve, Laurie. A fiaim mindketten a hadseregben. Nem sokat hallottam róluk az elmúlt évben. Legutóbb, amikor hír jött felőlük, északon jártak Borric és Brucal urakkal.
– A város tele van a háború veteránjaival. Mindenütt láthatjátok őket. Ők azok, hiányzó végtagokkal, szemekkel. De mind a régi tabardját viseli. Szívet tépő látványt nyújtanak. – Távolba néző szemmel folytatta. – Remélem, a fiaim nem így fogják végezni.
Laurie és Kasumi hallgattak. Lucas lassan összeszedte magát.
– Le kell mennem a földszintre. Rövidesen kész a vacsora, ha nem is olyan, mint amilyet régen felszolgáltam. – Elfordult, de még hozzátette. – Ha kapcsolatba akartok kerülni a Csúfolódókkal, szóljatok nekem.
Laurie helyeslően biccentett.
A kereskedőházban sötét volt, a levegő nyirkos. Leszámítva Lauriet, Kasumit és két új paripájukat, üres volt. Az előző éjszakát a Szivárványszínű Papagájban töltötték, azután jelentős költségeken új lovakat vásároltak, és megpróbáltak távozni a városból. A városkapunál azonban néhány Bas-Tyra őr megállította őket. Mikor látták, hogy a katonák nem fogják őket minden további nélkül kiengedni a kapun, sarkon fordultak. Vad rohanás kezdődött a város utcáin. A szegénynegyedben aztán sikerült lerázni üldözőiket, és visszamentek a Szivárványszínű Papagájba. Lucas üzenetet menesztett a Pillérhez, és most egy Csúfolódóra vártak, hogy kivezesse őket a városból.
Rövid fütty hangzott fel a csendben. Laurie és Kasumi kardja egy pillanat alatt kiröppent hüvelyéből, amire vékony kuncogás volt a válasz, és valahonnan föntről egy gyerek méretű valaki pottyant előttük a padlóra. Hogy honnan, azt a sötétben nem láthatták, de Laurie érzése szerint a gyerek már jó ideje ott bujkált a mennyezetgerendák között.
A kis ember odalépett hozzájuk. A félhomályban is látszott, hogy valóban gyerek, az egész nem több tizenhárom évesnél.
– A mamámnál buli lesz – közölte a jövevény.
– És mindenki remekül fog mulatni – felelte Laurie.
– Szóval ti vagytok az utazók?
– És te vagy a kísérőnk? – kérdezte Kasumi, aki nem is igyekezett titkolni a meglepetését.
– Igen – vágta ki büszkén a kisfiú. – Sebes Jimmy a kísérőtök, jobbat nem is találhattatok volna egész Krondorban.
– Mit kell tennünk? – kérdezte Laurie.
– Az első a fizetség. Száz arany fejenként.
Laurie szó nélkül előásott valahonnan néhány kis drágakövet, és kettőt odanyújtott a gyereknek.
– Ez megfelel?
A fiú a raktár ajtajához sétált, résre nyitotta, és a holdfénynél szakértő szemmel megvizsgálta a köveket, majd visszatért. Megállt a két menekülő előtt.
– Megfelelnek. Még egy százasért ez is a tiétek lehet.
– Ez micsoda?
– Királyi nyílt parancs – kuncogott Jimmy –, amely feljogosítja birtokosát, hogy a királyi országutakon utazzék.
– És valódi? – kérdezte a dalnok.
– Szavamra. Magam csentem el egy kereskedőtől, aki Ludlandból érkezett ma reggel. Még egy hónapig érvényes.
– Rendben – mondta Laurie, és még egy drágakövet nyomott a fiú markába.
– Hamarosan hallani fogjuk, hogy egy kis zűrzavar támad a kapunál – közölte a zsebtolvaj, miután a drágaköveket biztonságban eltüntette pénzeszacskójában. – Néhány fiú a társaságunkból egy kis balhét kever majd az őrök előtt. Ha minden a feje tetején áll, mi kisurranunk a kapun.
Azzal minden további nélkül visszament az ajtóhoz, és kilesett rajta.
– Bízhatunk benne? – kérdezte súgva Kasumi várakozás közben.
– Nem, de nincs más választásunk – felelte Laurie. – Ha a Pillér nagyobb haszonra számítana, ha fölad bennünket, megtehetné. De a Csúfolódók nem nagyon kedvelik a kapuőröket, és Lucas szerint mostanában kevésbé, mint valaha, úgyhogy ez nem valószínű. Azért tartsuk nyitva a szemünket.
Az idő végtelenül lassan telt. Aztán egy pár perc múlva hallották, hogy valahol ricsaj támad. Jimmy élesen füttyentett. Valaki kintről hasonló füttyel válaszolt.
– Most – mondta a fiú, és máris kívül termett az ajtón.
Laurie és Kasumi kötőféken fogta a lovát. Kísérőjük elindult.
– Gyertek szorosan mögöttem, és siessetek! – szólt hátra a fiú.
Megkerülték az épület sarkát. Onnan már látszott az északi kapu. A kapunál néhány férfi verekedett, köztük szemmel láthatóan jó néhány matróz. Az őrség megtett minden tőle telhetőt, hogy rendet teremtsen köztük, de valahányszor egy verekedőt kirángattak a kupacból, máris újabb lépett elő a kapu mögül a sötétből, és állt be a verekedők közé. Néhány perc múlva az egész őrség azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljon véget vetni a verekedésnek.
– Most! – suttogta Jimmy.
Elfutott az épülettől, szorosan mögötte a két menekülő. A kapuház fala mellé búzódva oldalaztak az árnyékban. A lovak patájának a zaját elnyomta a verekedők lármája. A kapu közelében, a túloldalon, ahova eddig nem láttak, egy szem őr ácsorgott.
– Ezt gyorsan el kell intéznünk!
– Nem – mondta Jimmy. – Ha fegyvert ránt valaki, az őrök úgy ott hagyják azt a heccet, mint kurvák az égő kuplerájt. Hagyjátok rám.
Azzal előugrott, és odarohant az őrhöz. Az felkapta dárdáját, és maga elé tartva rákiáltott:
– Állj! – Jimmy ekkor keményen sípcsonton rúgta, jóval a bakancsa felett. Az őr felordított, dühös képpel nézett kis támadójára. – Várj csak, te kis...
Jimmy ekkor nyelvét öltötte rá, és futva elindult a dokkok felé. Az őr utánaszaladt. A két utazó kisurrant a kapun. A városon kívül nyeregbe szálltak. Már elég messze jártak Krondortól, mikor még mindig hallották a verekedés zaját.
A hajót dobálták a hullámok. A legénység kurtította a vitorlákat. Míg a hajó besiklott a kikötőbe, Laurie és Kasumi a fedélzeten állva csodálta Rillanon tornyait és palotáit.
– Mesés város – mondta az egykori tsurani tiszt. – Nem akkora, mint a mi otthoni városaink, és egészen más. Az a rengeteg kőujj és a színes zászlók, ha ezeket elnézem, olyan, mint egy mesebeli város.
– Különös – mondta Laurie. – Pug és én ugyanezt éreztük, mikor először megláttuk Jamart. Azt hiszem, ez csak azért van, mert annyira különböznek egymástól.
A nyitott fedélzeten a hűvös szélben is érezték még a nap melegét. Mindketten a Saladorban beszerezhető legfinomabb ruhákba öltöztek. Udvarképesnek akartak látszani, mert tudták, egyszerű vándorként nem sok esélyük lehet rá, hogy a király elé kerüljenek.
A hajó kapitányának parancsára az utolsó vitorlát is bevontatták, és néhány perccel később a hajó a kikötő falához siklott. Kötelet dobtak ki a parton várakozóknak, és a hajót a parthoz rögzítették.
A két utas, mihelyt tehette, lesietett a pallón, és bement a városba. Rillanon, a Szigetek Királyságának ősi és mesés fővárosa színpompásan csillogott, ragyogott a napfényben, de az utcák és a piacterek légkörében valami feszültség érződött a felszín alatt. Akármerre jártak, az emberek fojtott hangon beszélgettek, mintha attól félnének, valaki kihallgatja őket, és még az utcai árusok is, mintha kelletlenül kínálgatták volna portékájukat.
Majdnem délidő volt már, és ők szállást sem keresve egyenesen a palota felé tartottak. A főkapuban a testőrgárda egy bíborba-aranyba öltözött tisztje érdeklődött, mi járatban vannak.
– A királynak hozunk rendkívül fontos üzenetet a háborút illetően – mondta Laurie.
A tiszt eltöprengett. Jólöltözött embereknek látszottak, nyilván nem tartoztak a szokásos őrültek közé, akik a világvégét jósolgatják, holmi ismeretlen szekta prófétái sem voltak, viszont nem voltak udvari tisztségviselők vagy katonák sem. Úgy döntött, ahogy minden nemzet minden hadseregében minden időkben döntöttek ilyen esetben: egy másik szervhez továbbította őket.
Egy testőr kíséretében továbbmentek a Királyi Kancellária egy titkárjának az irodájába. Itt egy fél órát várniuk kellett, mielőtt a titkár fogadta őket. Az irodában a királyi udvar udvarmesterével álltak szemben, egy öntelt, pókhasú kis emberkével, akinek minden szavát krónikus lihegés kísérte.
– Mi dolguk van itt, urak? – éreztetve, hogy úrként való megmérettetésük csak átmeneti.
– Hírt hoztunk a királynak a háborúval kapcsolatban – felelte Laurie.
– Óh! – szipogott a kis ember. – És miért nincsenek azok az iratok vagy üzenetek vagy akármicsodák szabályosan a katonai futárpostában?
– Olyan valakivel akarunk beszélni, aki elvezethet bennünket a királyhoz – tört ki Kasumi, akit láthatóan már az előbbi várakozás is felidegesített.
A királyi udvarmester felháborodottan mérte végig.
– Én Gray báró vagyok. Velem kell beszélnie, ember! És nem sok hiányzik, hogy kidobassam az őrséggel az utcára. Őfelségét nem zavarhatja mindenféle jöttment, aki kihallgatást kér tőle. Én kell, hogy alkalmasnak találjam az illetőt. És nem találom alkalmasnak.
Kasumi ekkor egy lépést tett előre, és megmarkolta a férfiú mellén a tunikát.
– Én Kasumi vagyok, a Shinuzawai. Atyám Kamatsu. Shinzawai ura és a Kanazawai klán vezére. Beszélni akarok a királlyal.
Gray úr elsápadt. Görcsösen rángatta Kasumi kezét, és megpróbált beszélni vele, de egy hang se jött ki a torkán. Amit hallott, végigviharzott az agyán, s az is megrendítette, de főleg a bánásmód, amelyben részesítették. Ez már túl sok volt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Vadul bólogatott, míg Kasumi el nem engedte. Akkor lesimította elöl a tunikáját.
– Azonnal értesítene a királyi kancellárt. Azonnal – nyögte ki végül.
Azzal az ajtóhoz lépett. Laurie figyelte, és felkészült arra az esetre, ha történetesen az őrséget hívná, mert bolondnak nézi őket. De akármit gondolt a jóember, Kasumi fellépése alapján világos volt számára, hogy a fiatalember személyében olyasvalaki áll előtte, akihez hasonlóval még eddig nem találkozott. Valakit elszalajtott, és néhány perc múlva egy idősebb úr lépett a szobába.
– Mi az? – kérdezte kurtán.
– Kegyelmes uram – mondta az udvarmester –, azt hiszem, legjobb, ha ön beszél ezekkel az emberekkel, és eldönti, meghallgassa-e őket őfelsége.
A kancellár az idegenek felé fordult, végignézett rajtuk.
– Én Caldric herceg vagyok, a király kancellárja. Milyen ügyben ki várnak őfelségével beszélni?
– Üzenetet hozok Tsurannuanni uralkodójától – mondta Kasumi.
A király egy baldachin alatt ült az erkélyen, ahonnan kilátás nyílt a kikötőre. Odalent közvetlenül a palota előtt hegyi patak csordogált, része az egykori véderőműnek, amelyet ma már nem használtak várárok gyanánt. Kecsesen ívelő hidakon át jutott a sétáló a patak másik partjára.
Rodric király látszólag Kasumi előadására figyelt. Miközben Kasumi részletesen előadta az uralkodó békeüzenetét, szórakozottam játszadozott egy aranyalmával.
Még azután is, hogy Kasumi befejezte, egy darabig némán ült, mintha a hallottakat mérlegelné. Kasumi átnyújtott Caldric hercegnek egy köteg írást, aztán várta a király válaszát. Rövid csend után Kasumi megjegyezte.
– A császár részletesen kifejti javaslatait ezekben az iratokban, felség, ha nyugodtan óhajtaná tanulmányozni őket. Én óhaja szerint várok, hogy elvigyem a választ.
Rodric még mindig nem szólt semmit. Körülöttük az udvaroncok idegesen tekingettek egymásra. Kasumi már éppen szólni készült, amikor a király megszólalt.
– Mindig elszórakoztat, ha elnézem, hogyan nyüzsögnek az én kis alattvalóim a városban. Mint a hangyák. Gyakran szeretném tudni, mit gondolnak, miközben a maguk primitív kis életét élik. – A két küldöttre nézett. – Tudjátok, parancsot adhatnék, hogy akármelyiket végezzék ki. Csak éppen kiválasztanék egyet, innen, erről a balkonról. Ha akarnám. Csak azt mondanám a testőreimnek: „Látjátok azt a fickót abban a kék sapkában? Menjetek, vágjátok le a fejét.” És megtennék, bizony. Azért, mert én király vagyok.
Laurie úgy érezte, a hideg futkároz a hátán. Rosszabb volt ez, mint a legrosszabb, amit elképzelt magának. Mintha a király egy szót sem hallott volna abból, ami az előbb elhangzott. Kasumi nagyon halkan odasúgta tsurani nyelven.
– Ha nem sikerül, egyikünknek hírt kell vinnie apámnak.
Ekkor a király felkapta a fejét.
– Mi ez? – kiáltotta reszketeg hangon, ami aztán sikoltássá élesedett. – Nem tűrök itt semmit suttogást! – Az arca állatiassá torzult. – Tudjátok, az emberek mindig suttognak körülöttem, a hűtlenek. De tudom, kik azok, és térdre kényszerítem őket, igen, megteszem. Az az áruló Kerus is letérdelt, mielőtt felakasztattam. Az egész családját felakasztattam volna, ha nem menekülnek Keshhe. – Aztán gondosan szemügyre vette Kasumit. – Azt hiszed, becsapsz azzal a furcsa történeteddel, meg azokkal az úgynevezett dokumentumokkal? A bolond is átlát a ravaszságodon. Kémek vagytok.
Caldric herceg elkínzott arccal igyekezett csillapítani a királyt. Néhány testőr a közelben alig észrevehetően váltogatta a lábát, láthatóan roppantul feszélyezte őket a jelenet.
A király ellökte magától az aggályoskodó herceget. A hangja szinte őrülten csengett. – Ti annak az ártiló Borricnak az ügynökei vagytok. Ő meg a nagybátyám szövetkezett, hogy elvegyék tőlem a trónt. De megakadályoztam. Erland bátyám meghalt... – Egy pillanatra zavartan elhallgatott. – Nem, szóval beteg. Ezért küldtem az én hűséges Guy hercegemet oda Bas-Tyrából, hogy uralkodjék Krondorban, amíg az én szeretett bátyám állapota nem javul... – A szeme mintha egy pillanatra kitisztult volna. – Nem érzem jól magam – mondta. – Kérlek, ne haragudjatok. Holnap megint beszélünk. – Felállt. Egy lépést tett, aztán visszafordult. Laurie-ra és Kasumira nézett. – Miért is akartatok velem beszélni? Ja igaz, a békéről. Igen, az jó. Ez a háború borzasztó. Be kell fejeznünk, hogy folytathassam az építkezéseket. Megint el kell kezdenünk építkezni.
Egy apród megfogta a király karját, és elvezette.
– Jöjjenek utánam, és ne szóljanak semmit – fordult oda hozzájuk a királyi kancellár.
Sietve elvezette őket a palotán át egy szobába, amely előtt két katona állt őrt. Az egyik ajtót nyitott nekik. Hálószoba volt, két nagy ággyal, a sarokban székekkel.
– Rossz időben érkeztek – mondta a kancellár. – A királyunk nem egészséges, ahogy látják, beteg ember, és attól félek, nem is fog meggyógyulni. Remélem, holnap alkalmasabb lesz, hogy az üzenetet megértse. Kérem, maradjanak itt, amíg nem hívatjuk önöket. Ebédet küldetek önöknek.
Mielőtt végleg elment, megállt az ajtóban.
– Viszontlátásra holnap.
Egy kiáltásra ébredtek. Laurie gyorsan felkelt és az ablakhoz sietett Kikukucskált a függöny mellett: egy alakot látott lenn, a balkonon. Rodric királyt, hálóköntösben, karddal a kezében. Kardjával a bokrokat döfködte. Laurie kinyitotta az ablakot. Kasumi odaállt melléje. Felhallatszott a király kiáltozása.
– Orgyilkosok! Eljöttetek! – Testőrök rohantak elő és kutattak a bokrok között, miközben az apródok elvezették szobájába a sikoltozó királyt.
– Valóban – mondta Kasumi –, az istenek keze rajta. Az istenek bizonyára nagyon haragszartak a népedre.
– Attól félek, Kasumi baráton – mondta Lauire –, hogy az isteneknek nem sok közük van ehhez. Most azt hiszem, legokosabb, ha azon gondolkodunk, hogyan találunk innen utat kifelé. Az az érzésen, hogy ő királyi felsége nincsen alkalmas állapotban a békeszerződés kényesebb pontjainak megtárgyalására. Gondolom, legcélszerűbb, ha elindulunk nyugat felé, és beszélünk Borric herceggel.
– A herceg képes lenne megállítani ezt a háborút?
Laurie odament a székhez, amelyre a ruháit tette. Felvette tunikáját.
– Remélem. Ha az urak itt képesek arra vigyázni, hogy a király ne tegyen semmit.
– Remélem. Mert ha az urak itt elnézik, hogy a király így viselkedjen, nem tesznek ellene semmit, akkor hamarosan kitör a polgárháború. Legjobb, ha egyik háborút elintézzük, mielőtt a másik elkezdődik.
Sietve öltözködtek.
– Reméljük, hogy találunk hajót, amely a reggeli dagállyal indul. Ha a király elrendelte, hogy zárják le a kikötőt, csapdába estünk. Hosszú az út ahhoz, hogy úszva tegyük meg.
Alighogy összerakták a holmijukat, nyílott az ajtó, és a királyi kancellár lépett be rajta.
– Helyes – mondta, mikor meglátta őket felöltözve. Sietve becsukta ajtót. – Reméltem, hogy lesz annyi eszük, hogy indulásra készen álljanak. A király parancsot adott, hogy a kémeket végezzék ki.
– Art hiszi, kémek vagyunk? – kérőezte Laurie hitetlenkedve.
Caldric herceg leült az asztalhoz. Az arcára kiült a halálos fáradtság.
– Ki tudja ma megmondani, miket gondol őfelsége? Kevesen vagyunk, akik megpróbálják fékezni a rohamait, és ez minden nappal nehezebbé válik. Betegség emészti, és szörnyű ezt végignézni. Évekkel ezelőtt is indulatos ember volt, igaz, de volt fantázia az elképzeléseiben, bizonyos őrült zsenialitás, amivel az országot Midkemia legnagyobb nemzetévé tehette volna.
– Sokan vannak az udvarban, akik kihasználják a félelmeit, hogy ezzel saját érdekeiket szolgálják. Én attól félek, hogy hamarosan árulónak nyilvánítanak, és megyek a többiek után a halálba.
Kasumi felcsatolta a kardját.
– Miért marad itt, kegyelmes uram? Ha ez igaz, miért nem jön velünk Borric herceghez?
A herceg végignézett az idősebb Shizawai fiún.
– Én a Királyság nemese vagyok, és ő az én királyom. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt, amivel visszatarthatom attól, hogy kárt okozzon a Királyságnak, még az életem árán is, és nem foghatok fegyvert ellene, se nem segíthetem azokat, akik ezt megteszik. Nem tudom, hogyan vannak ezek a dolgok a tsurani világban, de nekem itt kell maradnom. Ő az én királyom.
– Értem – bólintott Kasumi. – Én ugyanezt tenném az ön helyében. Ön bátor ember, Caldric herceg.
A herceg felállt.
– Fáradt ember vagyok. A királynak adtam valami erős italt. Senki mástól nem fogad el italt, mert fél, hogy megmérgezik. Meghagytam az orvosnak, hogy adjon neki altatót. Mire felébred, már a nyílt tengeren kell lenniük. Nem tudom, emlékszik-e majd a látogatásukra, de biztosak lehetnek benne, hogy egy-két napon belül valaki emlékeztetni fogja. Úgyhogy ne tétovázzanak. Induljanak egyenesen Borric úrhoz, és mondják el neki, mi történt.
– Erland herceg valóban meghalt? – kérdezte Laurie.
– Igen. Egy hete kaptuk a hírt. Gyenge egészségével nem viselte el a nedves börtönt. Most Borric a trón örököse. Rodric sose házasodott meg, annál mindig sokkal jobban félt mindenkitől. A Királyság sorsa Borric kezében van. Ezt is mondják meg neki.
Az ajtóban megálltak.
– És mondják meg neki, hogy ha Rillanonba jönne, én már valószínűleg halott leszek – mondta, mielőtt kinyitotta az ajtót. – Ami nagyon jó lesz, különben szembe kellene szállnom mindenkivel, aki fegyvert emel a királyi lobogó ellen.
Azzal, mielőtt Laurie vagy Kasumi válaszolhatott volna, kinyitotta az ajtót. Odakint ketten álltak őrt. A herceg megparancsolta, hogy kísérjék el Laurie-t és Kasumit a kikötőbe.
– A Királyi Fecske a kikötőben horgonyoz. Adják oda ezt a kapitánynak – egy írást nyújtott át Laurie-nak. – Ez királyi parancs a kapitánynak, hogy vigye el önöket Saladorba. – Egy másik papírt is átnyújtott. Ez egy másik parancs, amely a Királyság valamennyi katonai egységét utasítja, hogy segítsenek az útjuk során.
Kezet ráztak, aztán a két küldött elindult a folyosón az őrök után. Laurie visszanézett Caldricra. Az öreg herceg ott állt, görnyedt vállal, fáradtan, gondoktól, szomorúságtól és félelemtől ráncos arccal. Ahogy befordultak a sarkon, és eltűnt a szemük elől, Laurie arra gondolt, hogy nincs az a pénz a világon, amiért helyet cserélne azzal az öreg emberrel.
A lovakat hab borította, ahogy a lovasok ostorukkal felfelé biztatták őket a hegyoldalon. Egy hónapja voltak úton Borric úrhoz, és ez volt útjuk utolsó szakasza, közel a célhoz. A Királyi Fecske gyorsan repítette őket Saladorba, ahonnan nyomban továbbindultak nyugat felé. Nem sokat aludtak útközben, váltólovakat vásároltak, vagy, ha csak lehetséges volt, szereztek maguknak a lovas őrjáratoktól a Caldric úrtól kapott királyi parancs segítségével. Laurie nem mert volna megesküdni rá, de szívesen hitte, hogy ember ilyen rövid idő alatt még nem tette meg ezt az utat.
Mióta Zúnt elhagyták, a katonai járőrök többször megállították őket, minden alkalommal, mihelyt felmutatták a kancellár parancsát, szó nélkül továbbengedték őket. Most már közel jártak a herceg táborához.
A tsurani Hadúr nagyobb szabású offenzívát indított. A Királyság seregei egy hétig állták a rohamot, aztán, amikor tízezer pihent tsurani zúdult a soraikra, összeroppantak. Kegyetlen harc volt, három napon át tombolt, végül a királyi seregek teljes vereséget szenvedtek. A harc után a front jelentős része öszszeomlott, és a tsurani seregek egy részlege átment az Északi-szoroson. Most a tündék és törpök meg a Távoli Part-i várak mind el voltak vágva a királyi seregek törzsétől. Semmiféle kapcsolat sem volt közöttük, mert a hírvivőként használt postagalambok elpusztultak, amikor a tábort lerohanták. A többi frontokról nem tudtak semmit. A nyugati seregeket átcsoportosították, és Laurie-nak és Kasuminak jó idejébe tellett, amíg megtalálták a főhadiszállást. Ahogy a parancsnoki részleghez közeledtek, mindenfelé a vereség keserves nyomait látták. Ez volt eddig a legsúlyosabb veszteség, amit a háborúban elszenvedtek. Mindenütt sebesült, beteg emberek, és az egészségeseken a keserű levertség.
Az őrség parancsnoka megvizsgálta parancsukat, és egy katonát küldött velük, hogy mutassa meg, hol van a herceg sátra. A nagy parancsnoki sátornál egy szolga átvette tőlük a gyeplőt, egy testőr bement, és bejelentette őket a sátorban. Egy perccel később egy Crydee tabardját viselő magas, fiatal, szőke szakállú férfi lépett ki a sátorból. Mögötte egy másik, zömök, szürkeszakállas, ruhája alapján varázsló, és egy harmadik is követte őket, nagydarab férfi, arcán hosszú, szabálytalan sebhellyel.
Laurie-t érdekelte volna, vajon ezek nem Pug régi barátai-e, de aztán csak a fiatal tisztet nézte, aki eléje lépett.
– Üzenetet hozok Borric úrnak – mondta Laurie a tisztnek.
A fiatalember keserűen elmosolyodott.
– Átadtatod nekem az üzenetet, uram – mondta. – Én Lyam vagyok, a fia.
– Tisztesség ne essék, fenség – mondta Laurie –, de nekem személyesen a herceggel kell beszélnem. Ezt a parancsot adta Caldric herceg.
A királyi kancellár neve hallatára Lyam összenézett társaival, aztán félrehúzta a sátor függönyét. Laurie és Kasumi beléptek a többiek után. Odabent egy kis szénserpenyőn parázs izzott, és egy nagy asztalon térképek hevertek. Lyam a hatalmas sátor egy másik helyiségébe vezette őket, amelyet függöny választott el a többi helyiségtől. Félrehúzta a függönyt. Tábori ágyon egy férfi feküdt.
Magas, ősszel vegyített barna hajú férfi. Kékült ajkú, az arca elnyűtt, vértelen. Szaggatottan lélegzett, ahogy aludt, minden lélegzetvételét egy hördülés kísérte. Az ágyneműje tiszta volt, és laza gallérja alatt vastag kötések fehérlettek.
Újabb idős, majdnem tiszta fehér hajsörényű, de még mindig egyenes tartású, széles vállú férfi lépett a sátorba, ahogy Lyam a függönyt visszaeresztette.
– Mi ez itt? – kérdezte halkan az újonnan érkezett.
– Ezek az urak üzenetet hoztak Caldrictól apámnak.
Az öreg harcos kinyújtotta a kezét.
– Add ide.
Laurie habozott. Az öreg ráhorkant.
– A fene egyen meg, fickó, én Brucal vagyok. Most, hogy Borric megsebesült, én vagyok a nyugati seregek parancsnoka.
– Nincs írásos üzeneten, kegyelmes uram – mondta Laurie. – Caldric megbízott, hogy mutassam be társamat. Ez itt Kasumi, a Shinzawai, Tsurannuanni uralkodójának a követe, aki békeajánlatot hoz a királynak.
– Lesz itt végre egyszer béke? – kérdezte Lyam.
– Sajnos nem – ingatta a fejét Laurie. – A herceg azzal is megbízott, hogy mondjam meg: a király megőrült, és a Bas-Tyra-i zsarnok megölte Erland herceget. Attól tart, hogy Borric úr az egyetlen, aki a Királyságot megmentheti.
Brucalt láthatóan megrendítették ezek a hírek. Halkan odaszólt Lyamnak.
– Most már tudjuk, hogy a hírek igazak. Erland valóban Guy foglya volt. Erland meghalt. Szinte el sem tudom hinni. – Megrendülését legyőzve folytatta. – Lyam, tudom, hogy most csak az apádra gondolsz, de erre is gondolnod kell: édesapád közel van a halálhoz, és te hamarosan Crydee uralkodó herceg leszel. És most, hogy Erland halott te teszel a trónörökös is, születésed jogán.
Brucal nehézkesen lezökkent a térképasztal mellé.
– Súlyos a teher, ami rád szakad, Lyam, de Nyugaton mindenki benned látja a vezért, amint valaha apádban látták. Ha a két birodalom között valaha volt valami szimpátia, most, hogy Guy ül Krondor trónján, az is kockán forog. Mindenki világosan láthatja, hogy Bas-Tyra akar a király lenni, mert azt nem lehet sokáig megengedni, hogy az őrült Rodric üljön a trónon. – Mereven, hosszan nézett Lyamra. – Hamarosan el kell döntened, mit tegyünk itt, nyugaton. A te szavadra kitör a polgárháború.
29.
A Szent Város ünnepi díszbe öltözött.
Minden nagyobb épületen zászlók lengtek. Tömeg szegélyezte az utcákat, virágot szórtak a gyaloghintók elé, amelyek a nemeseket vitték a stadionba. Nagy ünnep volt a mai, és ki törődik ilyenkor a mindennapi gondokkal.
Egyvalaki volt, akinek gondjai voltak, és ez a valaki éppen megérkezett a stadion pentagram helyiségébe. Harangkondulás jelezte Tsuranuanni egy Nagy Emberének az érkezését. Milamber egy percre lerázta magáról gondjait, kilépett a Császári Nagystadion központi galériája közelében berendezett pentagram szobájából. A játékok kezdete előtt unatkozva lődörgő tsurani nemesek csoportja szétnyílt, hogy utat engedjen Milambernek a varázslók széksoraihoz vezető folyosó felé. Körülnézett a fekete ruhák kis tengerén, aztán meglátta Shimone-t és Hochopepát, akik foglaltak helyet a számára is.
Távolról üdvözölték egymást, miközben Milamber elhagyta a varázslók és az uralkodói udvar szektora között húzódó folyosót, és odament barátaihoz. Lent az arénában néhány törpeszerű tsubari (Tsubar a Vértenger túlsó partján volt, és Elveszett Földnek is hívták) megtermett rovarszerű lényekkel harcolt, melyek hasonlítottak a cho-jákra, de nem bírtak értelemmel. A puhafa kardokkal és lényegében ártalmatlan harapásokkal vívott küzdelem inkább komédia volt, mint komoly harc. A köznép és a kisebb nemesek, akik már elfoglalták a helyüket, elismerően nevetgéltek. Efféle csatározásokkal szórakoztatták őket, amíg a nagyságok meg nem érkeztek a stadionba. Tsuranuanniban – bizonyos társadalmi szinten felül – a késés erénynek számított.
– Kár, hogy olyan sokáig tartott, míg ideértél, Milamber – mondta Shimone. – Az előbb volt egy különlegesen pompás viadal.
– Az volt a benyomásom, hogy az öldöklés még nem kezdődött el.
– Az igaz – mondta Hochopepa, és édes olajban főtt diót rágcsált –, de Shimone barátunk roppantul kedvel mindenféle játékot.
– Nemrég fiatal nemes tisztek harcoltak gyakorló fegyverekkel, első vérig – mondta Shimone –, hogy csillogtassák az ügyességüket, és dicsőséget szerezzenek a klánjuknak...
– Nem is beszélve néhány komoly összegű fogadás tétjéről – tette hozzá Hochopepa.
Shimone nem törődött a közbeszólással.
– Volt egy szenvedélyes küzdelem az Oronalmar és a Keda család fial között. Évek óta nem láttam remekebb produkciót.
Míg Shimone a mérkőzésről mesélt, Milamber körülnézett. Ott látta a Kedák, a Mimwanabik, az Oaxatucanok, a Xacatecasok és más nagy birodalmi családok zászlócskáit. Csodálkozott, hogy a Shinzawaik zászlója nincs sehol.
– Nagyon elgondolkodtál, Milamber – jegyezte meg Hochopepa.
Milamber egyetértően bólintott.
– Mielőtt a mostani ünnepségre elindultam, üzenetet kaptam, hogy egy javaslatot terjesztettek be tegnap a Nagytanács elé a földadó reformjáról és az adósrabszolgaság eltörléséről. Az üzenetet Tuclamekta ura küldte, és el nem tudtam képzelni, miért nekem küldi, míg a vége felé meg nem köszönte nekem, hogy annak a társadalmi reformnak az alapját szolgálom, amelyet a javaslat törvénybe kíván iktattatni. Roppantul ellenszenvesnek találtam ezt az eljárást.
– Ha ilyen nehéz felfogású lettél volna tanulókorodban – nevetett Shimone –, még most is fehér köntöst viselnél.
Milamber meglepetten nézett rá. Hochopepa hozzátette.
– Körbejárkálsz, mindenfelé felfordulást csinálsz a Gyülekezetben a beszédeiddel – állapította meg Hochopepa –, mert állandóan mindenféle társadalmi bajokon rágódsz, aztán csodálkozol, amikor valaki odakint is meghallja, mit mondasz.
– Amit én a varázsló testvéreinknek mondok, nem arra szolgál, hogy a Gyülekezet helyiségein kívül tárgyalják.
– Milyen furcsa – jegyezte meg Hochopepa. – A Gyülekezet egyik tagja beszélt a dologról egy barátjával, aki történetesen nem varázsló!
– Kíváncsi lennék, a te neved hogyan került szóba – jegyezte meg Shimone – a tucatnyi reformmal kapcsolatban, amelyeket a Hunzan klán a Nagytanács elé terjesztett.
Milamber, barátainak őszinte gyönyörűségére, kényelmetlenül feszengett.
– Az egyik fiatal művész, aki a birtokomon a falfestményeken dolgozott, Tuclamekla fiú. Valóban beszélgettünk bizonyos különbségekről a tsurani és a királysági kulturális és társadalmi értékek között, de csak mellékesen, a művészi stílusok különbözőségével kapcsolatban. Hochopepa égnek emelte a tekintetét, mintha isteni útbaigazításért folyamodna.
– Amikor meghallottam, hogy a haladás Párt, amelyben a Hunzan klán a hangadó, amelyet viszont a Tuclancekla család tart kezében, rád hivatkozott, mint akitől az ötletet merítették, nem akartam hinni a fülemnek, de most már látom, hogy ott a kezed mindenben, ami zűr a birodalmat gyötri. – Tréfásan komoly képpel nézett barátjára. – Mondd, igaz, hogy a Haladás Pártja megváltoztatja a nevét Milamber Pártra?
Shimone nevetett. Milamber gyilkos tekintetet vetett Hochopepára.
– Katala mulatságosnak tartja, ha ilyen dolgok miatt felizgatom magamat, és ti is mókásnak tarthatjátok, de azt akarom, tudja meg mindenki, ez nem állt szándékomban. Én egyszerűen tettem néhány észrevételt, az meg, hogy a Hunzan klán és a Haladás Pártja mit szól hozzá, nem az én dolgom.
– Félek, hogy ha egy olyan nevezetes személyiség, mint te, nem akarja, hogy ilyesmi előforduljon – mondta ingerkedve Hochopepa –, akkor ennek a személyiségnek be kellene varratnia a száját.
Shimone felnevetett, és Milamber sem tudott ellenállni a helyzet humorának.
– Nagyon helyes, Hocho – felelte. – Vállalom a felelősséget. Csak azt nem tudom, hogy a birodalom elég érett-e már ezekre a változásokra?
– Korábban is hallottuk az érveidet, Milamber – szögezte le Shimone –, de az idő és hely nem alkalmas társadalmi vitákra. Figyeljünk inkább arra, mi van a műsoron. A Gyülekezetben sokaknak szemet szúr, hogy szerintük politikai jellegű dolgokkal foglalkozol, ezt ne feledd! És amíg én hajlamos vagyok az elgondolásaidat támogatni, mert üdítőek és haladók, gondolj arra, hogy közben ellenségeket szerzel magadnak.
Megszólaltak a trombiták és a dobok, jelezve, hogy közeledik a császár és kísérete, így vége szakadt a társalgásnak. A tsubarokat és a rovarszerűségeket a rendezők kikergették az arénából, majd mikor a tér kiürült, takarítók siettek elő gereblyékkel és hálókkal, hogy elsimítsák az aréna homokját. Aztán újból felharsantak a kürtök, és bevonultak az uralkodó kíséretének első futárai, a fejedelmi fehérbe öltözött hírnökök. Mindegyikük hosszú, valami óriási állat szarvából készült csavart formájú kürtöt tartott a kezében, amely a vállára tekeredett, és felnyúlt a feje fölé. Dobosok követték őket, akik ütemesen pergették dobjukat.
Mikor ezek elfoglalták helyüket az uralkodói páholy előtt, belépett a Hadúr testőrsége. Tökéletesen kifehérített hasznóbőrből készült vértet és sisakot viseltek. Mindegyikük mellvértjén és sisakján arany karika csillogott a napfényben. Milamber hallotta, amint Hochopepa morgolódik, amiért így pazarolják azt a ritka fémet.
Amikor megálltak, a rangidős hírnök felkiáltott:
– Almecho, a Hadúr!
A tömeg felállt és éljenzett. A Hadurat kíséret követte, köztük négy feketeruhás is, a Hadúr varázsló-kegyencei, ahogy a Gyülekezetben emlegették őket.
Aztán a hírnök ismét felkiáltott:
– Ichindar! Kilencvenegyszeres császár!
A tömeg harsányan éljenzett, miközben a fiatal Mennyei Fény bevonult a stadionba. Mind a húsz isten papjai ott lépkedtek a kíséretében. A tömeg dübörögve, állva tapsolt, kiáltozott. Az éljenzésnek nem akart vége szakadni, és Milamber kíváncsi lett volna, vajon a tsuranik Mennyei Fény iránti szeretete kitartana-e, ha a Hadúr és az uralkodó között összeütközésre kerülne sor. A tsuranik tekintélytisztelete ellenére sem hitte, hogy a hadúr az az ember, aki békésen megválna tisztségétől – ami hallatlan dolog lett volna a történelemben –, ha az uralkodó parancsolná.
Ahogy a zajongás elült, Shimone Milamberhez fordult.
– Úgy látom, Milamber barátom, hogy a szemlélődő életmód nem nagyon tetszik a Mennyei Fénynek. Nem mondom, nem hibáztatom érte, mikor egész nap kénytelen ülni, és nincs más társasága, mint egy rakás pap és ostoba kis nők, akiket a szépségük és nem társalgási művészetük miatt válogattak ki a számára. Előbb-utóbb szörnyen megunhatja a dolgot.
– Azt hiszem, a férfiak többsége nem értene egyet veled – nevetett Milamber.
– Folyvást elfelejtem, hogy te már elég idős voltál, amikor az oktatást kaptad, és feleséged is van – vonta meg a vállát Shimone. A feleség szóra Hochopepa elkínzott képet vágott.
– A Hadúr bejelentésre készül.
Almecho felállt, és feltartott kézzel csendet kért. Mikor a stadionban mindenki elnémult, harsogó hangon megszólalt.
– Az istenek rámosolyogtak Tsuranuannira: nagy győzelem hírét hozom a másik világbeli barbárok felett. Legyőztük legerősebb hadseregüket, és most harcosaink ünnepelnek. Hamarosan valamennyi földet, amit Királyságnak neveznek, a Mennyei Fény lábai elé helyezzük. – Megfordult, és alázatosan meghajolt az uralkodó felé.
Milamber a hír hallatára úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Maga sem vette észre, de felállt. Hochopepa elkapta a karját, és sziszegve mondta:
– Te tsurani vagy!
Milamber lerázta magáról a váratlan, megrendítő érzést, és összeszedte magát.
– Köszönöm, Hocho. Majdnem megfeledkeztem magamról.
– Csitt – suttogta Hochopepa. A Hadurat figyelték.
– ... és odaadásunk jeléül a Mennyei Fény iránt, ezeket a játékokat az ő tiszteletére rendezzük. – A stadion nézői éljeneztek, és a Hadúr leült.
Milamber a barátaihoz fordult.
– Úgy látszik, az uralkodó cseppet sincs elragadtatva a hírektől – mondta csendesen. Hochopepa és Shimone is az uralkodó felé fordult. Az mozdulatlan arccal ült a helyén.
– Jól titkolja – jegyezte meg Hochopepa –, de azt hiszem, igazad van, Milamber. Valami zavarja őt a dologgal kapcsolatban.
Shimone megveregette Milamber vállát.
– Kezdődnek a játékok.
Ahogy az arénában feltárultak az ajtók, és bebocsátották a küzdő feleket, Milamber az uralkodó arcát tanulmányozta. Az uralkodó fiatal volt, húszas éveinek elején járó, értelmes arcú ifjú. Homloka magas, vörösesbarna haja a válláig ért. Mikor elfordult, hogy egy pappal beszélgessen, Milamber látta, hogyan csillan meg tiszta, zöld szeme a napfényben. A tekintetük egy pillanatra találkozott, és az uralkodó szemében felismerés csillant. Szóval – gondolta Milamber – elmondták neki, mi részem van a tervben. Az uralkodó tovább beszélgetett, a szempillája se rezzent, és senki se vette észre, hogy a tekintetük találkozott.
– Ez most egy kegyelmi párbaj – mondta Hochopepa. – Addig harcolnak, amíg csak egy marad talpon, és annak megbocsátják, ami bűncselekményt elkövetett.
– És milyen bűncselekményeket? – kérdezte Milamber.
– A szokásosakat. Apró lopások, a templomi hatóság engedélye nélküli koldulás, hamis tanúskodás, adócsalás, törvényes paranccsal való szentbeszegülés és hasonlók.
– És mi van a súlyosabb esetekkel?
– A gyilkosság, a hazaárulás, az istenkáromlás, a mester bántalmazása megbocsáthatatlan bűnök. – A hangja a tömeg lármája fölé emelkedett. – Egy sorba kerülnek azokkal a hadifoglyokkal, akik nem akarnak rabszolgaként szolgálni. Arra ítélik őket, hogy addig harcoljanak, amíg meg nem halnak.
A katonai őrség eltávozott a porondról, és szabadon hagyta a raboknak.
– Közönséges bűnözők, nem lesz túl érdekes – mondta Hochopepa.
Úgy tűnt, igaza is lesz, mert a rabok igencsak gyászosan festettek. Egy ágyékkötőtől eltekintve mezítelenek voltak, és a számukra szokatlan fegyverekkel és pajzsokkal a kezükben álldogáltak. Sokuk öreg volt és beteg, és láthatóan elveszetten vagy zavarodottan tekintgettek körbe; kardjukat, szekercéjüket illetve lándzsájukat lazán az oldaluk mellett lógatták.
Kürtszó jelezte a harc kezdetét – az öregeket és betegeket hamar megölték. Sokuk még a fegyverét sem emelte fel védekezésül: még ahhoz is túl zavarodottak voltak, hogy életben maradjanak. Perceken belül a rabok majdnem fele holtan feküdt a homokon. A harc menete lelassult, mert csak az ügyesebb és ravaszabb küzdők maradtak talpon. A rabok száma folyamatosan csökkent, és a zűrzavaros csata lassanként áttekinthetőbbé vált. Néha, amikor salaki elesett, ellenfél nélkül maradt párja beállt két másik küzdő mellé. A háromszemélyes viadalokat a csőcselék hangos üdvrivalgással üdvözölte, mert az efféle kényelmetlen helyzetekben mindig bőségesen ömlött a vér.
Végül három harcos maradt. Kettejüknek nem sikerült eldönteni az utolsó csatát. Mindketten a végső kimerültség határán álltak. A harmadik férfi óvatosan közeledett, igyekezett éppen egyforma távolságot tartani tőlük, és közben azt leste, hol lát valami rést.
És néhány pillanattal később el is érkezett a tehetőség. Egyik kezében karddal, a másikban tőrrel előreugrott, és egy hatalmas csapással letaglózta ellenfelét.
– Idióta! – kiáltott fel Shimone. – Hát nem látja, hogy a másik fickó a jobb harcos? Várnia kellett volna, amíg az egyik küzdő előnyösebb helyzetbe kerül, és akkor lecsapnia rá, hogy neki a gyengébb ellenfél maradjon.
Milamber megborzongott. Korábbi tanítója, Shimone a legközelebbi barátja volt Hochopepa után. Mégis – hosszú neveltetése és bölcsessége ellenére – úgy szomjazik a mások vérére, mintha bizony a legolcsóbb helyen ülő közember lenne. Bármennyire is próbálta, Milambernek nem sikerült elsajátítania a tsuraniktól a mások halála iránti lelkesedést. Odafordult Shimone-hoz:
– Szerintem nem igazán ért rá taktikai kérdésekkel foglalkozni.
Shimone észre sem vette a megjegyzés csípős élét, annyira belemerült a küzdelembe.
Milambernek feltűnt, hogy Hochopepa nem törődik az egésszel, a furfangos varázsló a páholyokban folyó beszélgetéseket figyelte. Számára a játékok egyszerűen lehetőséget jelentettek, hogy a Tanács Játszmáját más oldalról tanulmányozza. Milambert Hochopepának a halál és a szenvedés iránti érzéketlensége legalább annyira zavarta, mint Shimone lelkesedése.
A harc gyorsan véget ért, a késes férfi lett a győztes. A tömeg lelkesen üdvözölte, pénzt dobáltak a homokra, hogy a győztes egy kis vagyonnal térhessen vissza a társadalomba.
Amíg az arénát megtisztították, Shimone odahívta az egyik hírnököt, és érdeklődött, mi szerepel még a napi programban.
– Csak néhány válogatott pár van már hátra – fordult oda társaihoz aztán –, két különleges viadal következik, rabcsoport egy kiéhezett harulth ellen, utána meg néhány midkemiai katona és fogoly thuril harcos közötti küzdelem. Valószínűleg nagyon érdekes lesz. Milamber arcáról lerítt, hogy nem ért egyet vele. Miután alkalmasnak ítélte az időpontot, hogy feltegye a kérdést, megkérdezte.
– Hochopepa, nem láttad, itt van-e a Shinzawai, család valamelyik tagja a játékokon?
– Nem láttam, Milamber. Azt hiszem, senkit sem láttam korábbi... szóval, jótevőid közül. Nem mintha számítottam volna rájuk.
– Miért?
– Az utóbbi időben nem állnak a Hadúr kegyében. Olyasmiről van szó, hogy nem láttak el valami feladatot, amivel megbízta őket. És hallom, hogy gyanúsnak is tartják őket annak ellenére, hogy klánjuk váratlanul csatlakozott a háborús vonalhoz. A Kanazawai klán belefeledkezik a múlt dicsőségébe, és a Shinzawaik a legrégimódibbak az egész társaságban.
A délután előrehaladtával tovább folytatódtak a küzdelmek, egyre ügyesebb harcosokkal. Hamarosan az utolsó páros is befejezte a küzdelmet. A tömeg elcsöndesedve várakozott – még a nemesek is abbahagyták a beszélgetést –, mivel a következő esemény merőben szokatlannak számított. Húsz harcos vonult ki az aréna közepére, testalkatuk alapján midkemiaiak. Kötelet hoztak magukkal, ólmozott hálókat, dárdákat és hosszú, görbe késeket. Csak ágyékkötőt viseltek, testük olajosan csillogott a késő délutáni napfényben. Megálltak, látszólag nyugodtan, de aki a tömegből volt katona, felismerhette rajtuk a csata előtti feszültség apró jeleit. Egy perc múltával a porond másik oldalán kinyílt egy nagy, kettős kapu, és egy hatlápú szörnyeteg rontott ki rajta.
A harulth csupa hatalmas fog és éles karom, rettentően harcias, és olyan a bőre, mint a páncél. Megközelítőleg akkora, mint egy midkemiai elefánt. Csak addig tétovázott, míg egyet-kettőt pislantott a hirtelen fényben, aztán egyenesen nekirontott az előtte állá csoportnak.
Azok szétszóródtak előtte, és megpróbálták megzavarni. A harulth ostobaságból, vagy ügyetlenségből egyetlen szerencsétlen után vetette magát. Három iszonyú lépéssel a lába alá tiporta, aztán két harapással fölfalta. A többiek összeálltak mögötte, és gyorsan szétterítették hálóikat. A hatlábú megfordult, gyorsabban, mint az egy ekkora testű állattól elvárható volt, és újból támadott. Ezúttal az emberek az utolsó pillanatig vártak, aztán kivetették hálójukat, és elvetődtek onnan. A hálók szélén horgok voltak, hogy beleakaszkodjanak a vadállat vastag bőrébe. A dög belelépett a hálóba, aztán viharosan nekiállt darabokra tépni. Míg ezzel volt elfoglalva, lándzsások futottak oda, hogy rátámadjanak, mire a harulth zavartan forgott, nem tudta eldönteni, honnan éri a piszkálódás, de a dárdák hatástalanok voltak, mert nem hatoltak át a bőrén. Az egyik harcos, miután rájött, hogy ez a támadási mód haszontalan, megmarkolta egyik társa karját, és a dög hátsó felére mutatott A farkához rohantak, amellyel most dühödten csapkodott jobbra-balra olyan erővel, mint egy faltörő kos.
A harcosok rövid tanácskozás után eldobták dárdájukat. Az állat most újabb célpontot talált. Előrevetette magát, és máris állkapcsai között tartotta következő áldozatát. Egy percig nyugodtan állt, míg zsákmányát bekebelezte, közben a két férfi előrerohant, és nagy lendülettel ráugrott az állat farkára. Az egy pillanatig mintha észre se vette volna, de aztán vadul dobálni kezdte magát. Ettől az egyik férfi leesett róla. Az állat megfordult, és nekiállt felfalni kábult áldozatát. A másiknak sikerült valahogy megmaradni rajta, és a néhány percet, amíg a harulth a társát falta, felhasználta, hogy feltornássza magát a dög farkán odáig, ahol a farok és a tompor érintkezik. Kését magasra emelve a hosszú pengét belevágta ott, ahol a laza bőrön a két gerinccsigolya kirajzolódott. Elkeseredett, vakmerő vállalkozás volt, és a nézőközönség helyeslően felzúgott. A kés a porcogók és a csontok közé hatolva átvágta a dög hátgerincét. Az állat dühösen felüvöltött és forgolódni kezdett. Úgy tűnt, rögtön ledobja kelletlen lovasát, de aztán a hátsó pár lába egyik pillanatról a másikra összerogyott alatta. A harulth elképedten állt egy pillanatig, két első pár lábával húzta hátsó fele halott súlyát. Kétszer próbált meg hiába odakapni a szájával apró kínzója felé, de hiába, vastag nyakával nem boldogult, nem érte el. A férfi kihúzta belőle a kését, előbbre mászott a gerincén, miközben az életben maradt lándzsások ide-oda rohangálva lekötötték a dög figyelmét. A férfi háromszor is majdnem leesett az állat hátáról, de valahogy sikerült fennmaradnia. Amikor valamivel az állat középső lába fölé tudott kerülni, ott is beleszúrta a kést a gerinccsigolyák közé. Egy pillanat múlva a középső lábak is összeroskadtak, és ő széles ívben leröpült az állat hátáról. A harulth üvöltött a dühtől és fájdalomtól, de sikerült mozgásképtelenné tenni. A két gerincszúrás elegendőnek bizonyult, mert egy-két perc múlva az állat egy rándulással eldőlt. Egy darabig még kapált első lábaival, aztán mozdulatlanul fekve maradt.
A tömeg lelkesen ordítozott, mert még sose kerekedett felül egy csoport harcos a harulthon anélkül, hogy legalább ötször ennyi embert el ne veszítettek volna. Ebben a küzdelemben csak hárman haltak meg. A harcosok fáradtan álltak. Kimerültségükben a fegyver kiesett ernyedt kezükből. A harc nem tartott tovább tíz percnél, de a megfeszített figyelem, a vízveszteség és a félelem mindegyiküket az összerogyásig kimerítette. Bénán, a tömeg éljenzését sem hallva botorkáltak a kijárat felé. Csak annak, aki a kést az állatba döfte, csak annak az arcán mutatkozott valami érzés, és ahogy a homokon át elindult, ott, mindenki előtt sírva fakadt.
– Mit gondolsz, mi baja van annak az embernek? – kérdezte Shimone. – Hiszen csodálatos diadal volt!
Milamber kényszerítette magát, hogy nyugodt hangon válaszoljon.
– Kimerült, fél, és elege van az egészből. – Aztán halkabban hozzátette. – És nagyon messze van hazulról. – Nagyot nyelt, és felháborodását legyűrve folytatta. – Tudja, hogy az egésznek semmi értelme sincs. Újból és újból be fogják küldeni az arénába, hogy más lényekkel, más emberekkel küzdjön; még hazájabeli barátaival is, és előbb-utóbb meg fog halni. – Hochopepa rábámult. Shimone is meglepetten nézte. – Csak a szerencsén múlott, különben én is ott lehettem volna közöttük, odalent – tette hozzá. – Azok, akik ott harcoltak, férfiak. Családjuk van, otthonuk, szerettek és kacagtak. Most arra várnak, hogy meghaljanak.
Hochopepa szórakozottan legyintett.
– Megvan az a kellemetlen szokásod, Milamber, hogy mindent magadra vonatkoztatsz.
Milamber a véres látványtól szinte rosszul lett, feldühödött. Aztán erőt vett magán, és elhatározta, hogy marad. Tsurani lesz.
A homokot megtisztították, ismét felharsantak a kürtök, jelezve, hogy a délután utolsó küzdelme következik. Egy tucatnyi büszke tartású katona, bőr harci díszben, szögekkel kivert csuklószorítókkal, sokszínű tollakkal díszített fejrevalókkal vonult ki a porond egyik oldalára. Milamber sose látott még ilyeneket, de a toronybeli látomása alapján felismerte a ruhájukat. A büszke kígyólovasok leszármazottai voltak, a thurilok. A tekintetük acélos, az arcuk elszánt.
A másik oldalon tizenkét másik harcos jelent meg, a midkemiai vért kiszínezett utánzatát viselték. Saját fém vértjüket a viadalhoz részben túlságosan értékesnek találták, részben túlságosan egyhangúnak, ezért a tsurani művészek gondoskodtak stilizált utánzatukról.
A thurilok leplezetlen megvetéssel nézték az újonnan jötteket. Minden emberi faj közül csak a thurilok tudtak szembeszállni a birodalommal. A thurilok vitathatatlanul a legpompásabb hegyi harcosok voltak Kelewanban: hegyvidéki erődítményeiket és legelőiket lehetetlenség volt meghódítani. Sakkban tartották a birodalmat, amíg békét nem kötöttek. Magas termetűek voltak, nem keveredtek Kelewan más népeivel, azokat ugyanis alacsonyabb rendűnek tartották.
A trombiták ismét felharsantak, és a tömeg elhallgatott. Egy hírnök csengő hangon adta a nép tudtára:
– Minthogy a thuril konföderációnak ezek a katonái megsértették a két nemzet, az ő népük és a birodalom közti szerződést, saját népük elűzte őket, és kiadta mindet, hogy megbüntessük őket, ahogy illik A midkemiai világból hozott foglyokkal fognak megküzdeni. Mindnyájan harcolni fognak, amíg csak egy is talpon marad.
A tömeg éljenzett.
A trombita felharsant, a harcosok felsorakoztak. A midkemiaiak lekuporodtak a földre, fegyverük készenlétben, de a thurilok dacos arccal állva maradtak. Az egyik thuril előrelépett, megállt a legközelebbi midkemiai előtt. Megvető hangon, sebesen beszélni kezdett, és karjával széles ívet leírva körülmutatott a stadionban.
Milamberben fellobbant a düh, szégyennel párosulva a látottak miatt. Voltak játékok Midkemiában is, hallott felőlük, de azok semmiképpen sem hasonlítottak ezekhez. Akik Krondorban és másutt a Királyságban harcoltak, hivatásosak voltak, akik abból éltek, hogy első vérig vívtak egymással. Esetenként előfordultak életre-halálra vívott párbajok is, de mindig személyes ügyben, miután a vita elintézésére minden más eszközt kimerítettek. Ez itt az emberélet értelmetlen pazarlása volt unatkozó, lusta emberek idegeinek bizsergetésére, a jóllakottakéra, akik egyre több és frissebb élményt kerestek, ami emlékeztette őket arra, hogy az életük ér valamit. Milamber körülnézett, és a közelben ülők arcát látva elfogta az undor.
A thuril harcos tovább beszélt, és míg a midkemiaiak figyelemmel hallgatták, a magatartásukban volt valami, amiből az látszott, mintha a porondon megváltozott volna a hangulat. Korábban feszülő izmokkal, harcra készen néztek szembe egymással, most szinte elengedték magukat, miközben a thuril továbbra is felfelé mutogatott az összesereglett tömegre.
Ekkor az egyik midkemiai, egy magas, széles vállú férfi, előre lépett. mintha beszélni készülne. A thuril a fegyveréhez kapott, kardját csapásra emelte, de akkor hátulról valaki megszólalt, egy másik thuril harcos mondott valamit, valami megnyugtatót. Ettől a harcias thuril láthatóan megbékélt.
A midkemiai lassan levette fejéről a sisakot, megmutatta fáradt, beesett arcát, amelyet nedves, összetapadt haj övezett. Körülnézett az arénában, miközben a tömeg a harcosok váratlan viselkedése miatt suttogni, morgolódni kezdett. A midkemiai kurtán bólintott, eldobta kardját és pajzsát, és mondott valamit a társainak. Erre a többi harcos is követte példáját, és hamarosan minden fegyver a földön hevert az arénában. Milamber csodálkozva figyelte furcsa viselkedésüket, és Shimone megjegyezte:
– Ennek zűr lesz a vége. A thurilok nem harcolnak a saját fajtájuk ellen, de úgy látszik, a barbárok ellen sem. Egyszer láttam, amikor hat thuril mindenkit levágott, de egymás ellen nem voltak hajlandóak harcolni. Amikor az őrség le akarta gyilkolni őket, szembeszálltak velük is, és elkergették őket. Végül a falakról nyilazták le az egész társaságot. Becstelenség volt, persze, a tömeg fellázadt, a játékok igazgatóját darabokra tépték, és több mint száz polgár meghalt.
Milambert ez kissé megnyugtatta. Legalább attól megkímélik, gondolta, hogy végig kelljen néznie, hogyan öli egymást Katala és az ő népe. A tömeg elégedetlenül kiabált, a vonakodó harcosokat gúnyolta.
Hochopepa oldalba bökte Milambert.
– A Hadurat ez a legkevésbé sem szórakoztatja.
Milamber a Hadúr lángvörös arcát nézte, ahogy azt szemléti, miként válik az császár számára rendezett produkciója kabarévá. Almecho, aki a Mennyei Fény közelében ült, lassan felemelkedett székéről, és elordította magát.
– Kezdődjék a küzdelem!
Hatalmas termetű kiképzők és a játék igazgatójának parancsnoksága alá tartozó őrség rontott be az arénába. Korbácsokat lengetve egy darabig csak köröztek a mozdulatlan harcosok körül, csapdostak feléjük korbácsukkal. Milamber érezte, hogyan vesz egyre jobban erőt rajta az undor, ahogy a kiképzők csapásaikkal most már darabokat hasítottak ki a thuril és a midkemiai katonák karjából, lábából. Maga is jól ismerte a mocsárból a korbács ízét, ismerte szörnyűségét. Minden ütés, amely a homokon állókra lesújtott, mintha őt érte volna.
A tömeg nyugtalankodni kezdett. Ők nem azért jöttek, hogy azt nézzék, hogyan korbácsolnak mozdulatlan embereket. Gúnyos kiáltásokkal és hurrogásokkal ócsárolták az uralkodói páholyban ülő előkelőségeket, és néhány bátrabb lélek szemetet vagy aprópénzeket dobált le az arénába, ezzel fejezve ki véleményét a mutatványról. Végül az egyik kiképző elveszítette türelmét, odalépett egy thuril harcoshoz, és a korbács nyelével arcul csapta. Mielőtt bármit tehetett volna, a thuril előbbre lépett, kitépte a korbácsot a meglepett férfi kezéből, egy pillanat, és a korbács máris a férfi nyakára tekeredett, és fojtogatni kezelte.
A többi kiképző a harcoshoz rohant, aki a társukra támadt, és vadul csapkodták korbácsukkal. Vagy egy tucat ütés után a thuril megtántorodott és térdre esett, de továbbra is keményen markolta a korbácsot és fojtogatta a levegő után kapkodó kiképzőt. A csapások tovább záporoztak rá, míg egész vértje csupa vörös lett a vértől, de még akkor is fogta az áldozatát.
Antikor a kiképző elkékült arccal, kidülledt szemekkel meghalt, mintha a thurilnak is minden ereje elapadt volna, ahogy áldozata ernyedt teste elnyúlt a homokon, a thuril harcos is végigzuhant mellette.
Egy midkemiai harcos mozdult meg először. Hidegen, higgadtan felemelte a földről a kardját, és átdöfte vele az egyik kiképzőt. Aztán a thuril és a midkemiai katonák egy emberként álltak fegyverrel a kézben, és egy percen belül valamennyi kiképző halott volt. Majd, megint egy emberként, ledobták a földre fegyverüket.
Milambernek óriási erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyugalmát. Csak bámulatot érzett azok iránt az emberek iránt, akik inkább elfogadták a halált, semhogy egymást megöljék. Lehetséges, hogy ezek között az emberek között van, akivel együtt lovagolt át a völgyön, annyi évvel ezelőtt, hogy kikutassa a Rés-gépezetet. Külsőleg nyugodtnak látszott, mint egy tsurani, de egész belseje izzott.
– Rossz előérzetem van – suttogta Hochopepa. – Amit Almecho a mai nap eredményeként nyerni remélt – hogy ugyanis megszilárdítja helyzetét az uralkodó szemében –, csúfos kudarcba fullad. Félek, nem veszi jó néven egykori honfitársaid vonakodását, akik nem akarnak a Mennyei Fény szórakoztatására meghalni.
– Pokolba az ilyen szórakozással! – Milamber szinte köpte magából a szavakat. Olyan izzó tekintettel nézett Hochopepára, amilyet a kövér varázsló sose látott ezelőtt. Milamber félig felemelkedett székéből, úgy folytatta. – És a pokolba mindazokkal, akik az ilyen véres sportban szórakozást találnak.
Hochopepa megmarkolta a karját, és megpróbálta visszahúzni a székére.
– Milamber, ne feledkezz meg magadról!
Milamber lerázta magáról Hochopepa kezét. Mintha nem is hallotta volna a figyelmeztetést.
Mindhárman az uralkodói páholyt figyelték, ahol az őrség parancsnoka a Hadúrral beszélgetett. Milamber úgy érezte, mintha valami furcsa melegség áradna szét benne, és egy pillanatig küzdenie kellett, hogy erejét használva ne varázsolja a Hadurat azok közé odalent, akik nem hajlandók engedelmesen meghalni a parancsára.
Aztán felcsattant Almecho hangja. A közelben mindenki elnémult.
– Nem, nem az íjászokat! Azok az állatok ne haljanak harcos halállal. – Kedves varázslói egyikéhez fordult, és parancsot osztogatott neki. A feketeruhás bólintott, valamit kántálni kezdett. Milamber érezte, hogy a szőr feláll a hátán, ahogy a mágia éreztette jelenlétét.
A stadionban néma csend támadt. A harcosok odalent a homokon kábultan terültek el a porondon.
– Most pedig kötöttétek meg őket – kiáltotta a Hadúr –, építsetek állványt, és akasszátok fel mindet, hogy mindenki lássa őket!
Döbbent csend fogadta szavait. Aztán kiáltozni kezdtek.
– Nem!
– Ezek harcosok!
– Ez becstelenség – harsogott a tömeg.
Hochopepa lehunyta szemét, és hangosan felnyögött. Magának beszélt, de úgy, hogy társai is hallják.
– A Hadúr hagyja, hogy közismerten ingerlékeny természete megint úrrá legyen rajta, és most egy ember összeomlását láthatjuk magunk előtt. Ez sem a Nagytanácsbeli pozícióját, sem a birodalom biztonságát nem erősíti.
A Hadúr, mint egy sarokba szorított vad, sarkon fordult. A közelben mindenki elhallgatott, de a távolabb ülők folytatták a kiáltozást. Tsurani mértékkel mérve ez hatalmas sértés volt mindenkivel szemben, kivéve azokat, akik már elveszítették becsületüket. Jóllehet a rabok meghiúsították a tömeg szórakoztatását, bebizonyították, hogy harcosok, és ezzel kiérdemelték a tisztes halált.
Hochopepa Milamberhez fordult, valamit mondani akart neki, de ahogy meglátta barátja arcát, elnémult. Milamber dühe most tetőfokára hágott, haragja felért a Hadúréval. Hochopepa érezte, hogy valami iszonyú dolog fog történni, és megpróbálta magára vonni Shimone figyelmét, mikor észrevette, hogy az is hangtalanul figyeli Milamber félelmetes tekintetét. Hochopepa nem tudott többet kinyögni Milamber megnyugtatására, mint:
– Ne! Milamber!
Ekkor a varázslóvá lett rabszolga megmozdult. Elsietett a rémült Hochopepa mellett, és csak annyit szólt:
– Gondoskodj a császár biztonságáról!
Milambernen most törtek felszínre az évek óta felgyülemlett érzések, és a váratlan rohamtól szinte megszédült. Különös, hatalmas bizonyossággá vált benne a tudat: nem vagyok tsurani! – ezt eldöntötte magában. Soha nem tudna részt vállalni ebben. Mióta a fekete ruhát felöltötte, most került először egyensúlyba benne két természete: ez, ami itt történt, mindkét kultúra mércéjével mérve becstelenség volt, és ez szörnyű, kétségbevonhatatlan céltudatossággal töltötte el.
Mikor egy bizonyos helyre ért a varázslók és az uralkodó páholya között, lenézett a katonákra és az ácsokra, amint azok éppen beözönlöttek az arénára. A kábult midkemiaiakat és thurilokat úgy kötözték meg, mint a vágóhídra vitt állatokat. A tömeg haragja veszedelmes méreteke öltött. Néhány nemesi család fiatal tiszti sarja a stadion alsó soraiban már-már késznek mutatkozott kardot rántani és berohanni az arénába, hogy személyesen küzdjön meg a foglyok jogáért, hogy úgy halhassanak meg, mint harcosok. Vitéz ellenség voltak, és sokan azok közül, akik a jelenetet látták, harcoltak mind thuril, mind királyságbeli katonák ellen. Készségesen megölték volna őket a csatatéren, de nem voltak hajlandók végignézni bátor ellenségük megaláztatását.
Milamber egész bensőjét elárasztotta a düh, a megvetés és a szomorúság fekete áradata. Szelleme ágaskodott haragjában, és hiába próbált meg uralkodni rajta. Hátravetette fejét, szeme kidülledt, és mint azelőtt két ízben életében, most is lángbetűk jelentek meg lelki szemei előtt. De soha nem volt még ekkora erő a birtokában, mint most. Megragadta a pillanatot, és szinte állati gyönyörrel vetette bele magát a bensőjében frissen támadó erő áramába. Jobb karja előrelendült, kezéből robbanva sugárzott az erő: kék láng, mint a villám lövellt ki belőle, még a napfényben is vakítva fénylett, lezúdult; lecsapott a Hadúr katonái közé. Embereket dobált szét mindenfelé, mint faleveleket a szél. Azokat, akik éppen beléptek az arénába, deszkákkal az állvány számára, az energia vihara térdre kényszerítette, és ereje elkábította az alsóbb üléseken ülőket. A stadionban minden lárma elült, a tömeg rémülten hallgatott.
Minden szem a villámok forrása felé fordult, és a közelében tartózkodók gépiesen hátrébb húzódtak tőle. Milamber arca kipirult a haragtól, a szemefehérje fényesen világított a sötét írisz körül. Fél keze kurtán, energikusan mozdult, és csak ennyit mondott:
– Ebből elég!
Senki se mozdult, csak Hochopepa és Shimone. Fogalmuk sem volt róla, mi a szándéka Milambernek, de annak tükrében, amit addig tett, komolyan vették utasítását, odasiettek ahol a félig kábult, félig elbűvölt fiatal császár ült, és a stadion közönségével együtt figyelt. Néhány sietős szót váltottak vele, és egy perc múlva az uralkodó széke üresen állt.
Milamber oda fordult, amerről a dühös ordítás harsant:
– Ki merészeli ezt tenni?
Milamber szembenézett a Hadúrral, amint az ott állt fehér vértjében, mint egy tomboló félisten. A tekintete méltó párja volt Milamber tekintetének.
– Én merészelem! – kiáltotta oda neki Milamber. – Ezt nem történhet meg, és nem fog megtörténni. Nem fog több ember meghalni a mások szórakoztatására.
Almecho, a tsuranuanni népek hadura képtelen volt türtőztetni magát.
– Milyen jogon teszed ezt? – ordította, hogy a nyakán messziről is láthatóan kidagadtak az erek, és minden idegszála reszketett. Izzadtság gyöngyözött a homlokán.
Milamber halkabban folytatta. Szavai gondosan féken tartott, dacos haraggal, kimérten hangzottak:
– Azon jogomnál fogva, hogy azt teszem, amit helyesnek látok. – Aztán odaszólt a legközelebb álló katonának. – Azokat ott az aréna homokján fel kell oldozni. Szabadok.
A katona egy pillanatig habozott, aztán tsurani nevelése erősebbnek bizonyult.
– Akaratod szerint, Nagy Ember.
– Ott maradsz! – kiáltotta a Hadúr.
A tömeg hangosan felszisszent. A birodalom történetében soha sem fordult még elő ilyen összecsapás egy Nagy Ember és a hadúr között. A katona megállt. Milamber egy horkanással rámordult.
– Az én szavam törvény. Menj.
Az őr hirtelen mozdulattal elindult. A Hadúr dühtől rikácsolva kiáltotta.
– Megszeged a törvényt. Senki sem szabadíthat fel rabszolgát!
Milamberben újból felforrt a düh.
– Én megtehetem – kiáltotta vissza. – Én felette állok a törvénynek!
A Hadúr hátrahőkölt, mintha valami láthatatlan kéz csapta volna arcul. Életében nem merészelt senki ilyen módon szembeszegülni az akaratával. Soha még a történelemben nem volt kénytelen a Hadúr ilyen nyilvános megszégyenítést elviselni. Szinte belekábult.
Egy varázsló pattant fel a Hadúr mellett.
– Árulónak nevezlek, és hamis Nagy Embernek. Alá akarod aknázni a Hadúr uralmát, és káoszt akarsz teremteni a birodalom rendjében. Vissza kell vonnod ezt az arcátlanságot.
Ekkor az egész tömeg mozgásba jött, mert aki csak hallotta ereket a szavakat, tolongva igyekezett elkerülni a két varázsló közeléből. Milamber végignézett a Hadúr kegyencén.
– Azt akarod mondani, hogy összeméred az erődet az enyémmel?
A Hadúr Milambert nézte, arcáról sugárzott a gyűlölet. Egy pillanatra se vette le szemét a fiatal varázsló arcáról, úgy szólt oda kedvencének.
– Pusztítsd el!
Milamber egy mozdulattal felemelte kezét, csuklójánál összeillesztette tenyerét. Abban a pillanatban lágy, aranyló ködfelhő vette körül.
A másik varázsló energiasugarakat bocsátott ki rá, amelyeknek kék tűzgolyói tehetetlenül ütköztek bele az aranyos fátyolba.
Milamber minden idegszála megfeszült. Teljesen úrrá lett rajta a harag. Eddig életében kétszer nyúlt le rejtett erőtartalékába, és merített belőle, egyszer, amikor a trollok támadták meg, egyszer, mikor Rolanddal verekedett. De most szerteszaggatta tudatos énje és a tudatalatti rejtett erőtartalék között húzódó gát utolsó maradékát is. Ettől kezdve az egész nem titok volt számára, hanem forrás, amelyből erejét származtatta. Életében először tudatosodott benne, hogy tudja, kicsoda, micsoda: nem egyszerűen egy Feketeruhás, egy világ ősi tanainak korlátai közé szorítva, hanem a legmagasabb rendű tudományok mestere, teljes birtokában mindazon erőknek, amelyeket két világ biztosít a számára.
A Hadúr varázslója félve figyelte. Itt valami többről volt szó, mint holmi kuriózumról, valami barbár varázslóról. Azt az alakot, aki ott áll felemelt karjával, haragtól reszkető alakjával, erőtől izzó szemével, félve kell tisztelni.
Milamber összecsapta a tenyerét, és megdördült az ég, megremegett körülötte minden. Magasan a feje fölé tartotta a kezét, az energia felfelé lövellt, az erő önvénye szikrázva kanyargott felfelé, ívelve, mint a nyílvessző. És emelkedett, míg magasan a fejük fölé nem ért, ott szétterült, és hatalmas baldachinként befedte a stadiont. A káprázatos tünemény csak pillanatokig tartott, aztán mintha szétrobbant volna az ég, elvakította azokat, akik fölnéztek rá. Elsötétedett az égbolt, a nap is elhomályosult, mintha fekete fátylat vontak volna eléje.
Milamber hangja végigharsogott a stadionon.
– Az, hogy századokon át így éltetek, ahogy éltetek, nem jogosít fel erre a kegyetlenségre. Mindannyian megmérettetek, és valamennyien könnyűnek találtattatok.
További varázslók tűntek el a helyükről, de akadtak bőven, akik maradtak. A megfontoltabb köznép a legközelebbi kijáraton át igyekezett kifelé, de sokan vártak még, úgy gondolták, ez is egyfajta szórakoztatás, és sokan túl részegek vagy túl izgatottak voltak a látvány miatt, ezért nem törődtek a varázsló figyelmeztetésével.
Milamber ekkor karjával ívet rajzolt maga köré.
– Ti, akik mások halálában és becstelenségében lelitek örömötöket, lássátok, hogyan néztek szembe saját pusztulásotokkal.
A tömeg felhördült.
Milamber egyik kezét a magasba emelte, mire mindenki elhallgatott. Még a könnyű tavaszi szellő is elállt. Aztán a mágus iszonyú erejű hangja töltötte be a stadiont. Az emberek elsápadtak szavaira, mert mintha testet öltött volna benne a halál, és az szólt volna hozzájuk.
– Reszkessetek és féljetek, mert én vagyok az Erő! – visszhangzott körben a stadionban.
Éles jajongás volt a válasz. Még a levegő is megreszketett, ahogy az iszonyatos erejű varázslat formát öltött.
– Szelet! – kiáltotta Milamber.
Keserű, hullabűzt árasztó, gyűlöletes tapintású szél zúgott át a stadionon. Elsodorta az elkeseredés, a félelem halk nyöszörgéseit. Aztán egyre erősödött, s ahogy erősödött, egyre fenyegetőbb lett, egyre félelmetesebb. Hideg lett, a hideg szinte perzselte azokat, akik ritkán éreztek hideget; férfiak sírtak, mikor a szél metszően simogatta őket, és magasan a stadion felett, a piszkos félhomályban felhők gyülekeztek.
A szél süvöltött, elfojtotta a stadion közönségének kiáltozását. Nemes urak igyekeztek menekülni, most már komolyan féltek, másra se tudtak gondolni, mint hogy akár saját családjukon keresztül is kiverekedjék magukat a stadionból, letaposva öregeket meg a lassúbb mozgásúakat. Sokan elestek a tolongásban, másokat kiszorítottak az ülésekből, ezek lezuhantak az aréna homokjára.
Óriás, fekete és szürke viharfelhők száguldoztak odafent, mintha egy pont körül forogtak volna, közvetlenül Milamber feje fölött. A varázsló mozdulatlanul állt, iszonyatos alak a sötétben. A süvítő szélben a hangja mint éles kés metszette át a tombolás hangjait:
– Esőt!
A viharos szél hideg esőt hajtott föléjük. Egyre hevesebben zuhogott, lassan dübörgő áradattá nőtt, az áradat lezúdult az emberekre odalent, félelmetes, nyilvánvalóan nem természetes erővel földhöz verte őket, öntudatlanná kalapálta. Volt, akinek sikerült bemenekülnie egy alagútba, mások odakint egymásba kapaszkodtak félelmükben.
Akadtak varázslók, akik megpróbáltak szembeszállni Milamber varázsigéivel, de hiába, ezek elájultak az erőlködéstől. Soha nem tapasztalta meg senki a nyers energiáknak ezt a színjátékát. Itt jelen volt a mágia valódi nagymestere, aki az elemeket is hatalma alá tudta vonni. Az a varázsló, aki szembeszállt Milamberrel, most kábultan hevert a széken, pislogva próbálta valamiképpen rendezni magában a körülötte dúló káosz képét. A Hadúr igyekezett szembeszállni a viharral, harcolt, hogy állva maradhasson, nem volt hajlandó osztozni a többiek rémületében.
Milamber leeresztette a kezét. Aztán az egyik karját maga elé tartva felé fordított tenyérrel kiáltotta:
– Tüzet!
A hangja megint az emberek fülébe hasított. Mintha maguk a felhők is lángba borultak volna. A mennybolt széthasadt, iszonyú színek, a legkülönbözőbb árnyalatú lángok száguldoztak összevissza pászmákban a sötétségben. Cikázó villámok hasítottak a fekete égbe, mintha az istenek az emberiség utolsó ítéletét hirdetnék. Az emberek atavisztikus félelmükben sikoltoztak, ahogy az őrült elemek körültombolták őket.
És megindult a tűzeső. Tűzcseppek hullottak karokra, ruhákra, arcokra, köpenyekre, és égettek. Fájdalomkiáltások hallatszottak mindenfelől, az emberek hiába próbálták a tüzeket eloltani, amely a húsukat égette. Újabb varázslók tűntek el a körből, magukkal cipelve magatehetetlen társaikat, míg Milamber egyedül állt a varázslók páholyában. Égett hús szaga töltötte be a levegőt, és keveredett a félelem keserű szagával.
Milamber keresztbe font karokkal maga elé nézett.
– Föld!
A mélyből tompa morgás hallatszott. A stadion alatti föld enyhén remegni kezdett. Aztán a rengés egyre erősödött, a levegő megtelt dühös, zúgó hangokkal, mintha hatalmas rovarok raja venné körül az épületet. Aztán mély morgással megmozdult maga a föld.
A remegés rázkódássá erősödött, egyre hevesebb rengéssé. Milamber nyugodtan állt, mintha egy szigeten lenne. A talaj, a föld szinte folyékonnyá vált. Az emberek leröpültek székükről az arénába. A stadion hatalmas építményét elemi erők rázták, szobrok hullottak le talapzatukról, a hatalmas kapuk szakadtak le pántjaikról, és a vén fatáblák recsegve-ropogva töredeztek darabokra. Mintha tántorogva indultak volna el az alagutak elől, amelyeket lezártak, aztán lezuhantak a homokra, agyoncsapva azokat, akikre éppen ráestek. A vadállatokat az aréna alatti ketrecekben megvadította a földrengés, szétdobta ketreceiket, szétverte a zárakat, az ajtók kinyíltak, az állatok végigrohantak az alagutakon, át a kitárult kapukon, és üvöltve, bömbölve köszöntötték a tűzesőt. A félelemtől feldühödve nekiestek a földön heverő, ájult nézőknek, találomra gyilkolták őket. Az egyik ember kábultan ült az égből hulló tüzes zsarátnok-esőben, míg néhány méterrel arrébb a távoli erdők egy förtelmes fenevadja a társát falta fel éppen.
Aztán maga a stadion kezdett jajgatni, amint az ősi kövek elmozdultak, egymáshoz súrlódtak. Ezer esztendős habarcs vált pillanatok alatt porrá, amint az épület megroppant. A szél elsodorta a segélykiáltásokat, vagy elfojtotta őket a pusztulás kakofóniája. A tombolás fokozódott, úgy látszott, az egész világ darabokra szakad. Milamber ekkor ismét a feje fölé emelte mindkét kezét. Összeütötte tenyerét. Eddig sose hallott, iszonyú mennydörgés dübörgött fel, aztán hirtelen véget ért az egész.
Odafönt felhőtlen kék volt az ég, és ismét könnyű keleti szellő lengedezett. A föld mozdulatlan volt, ahogy kellett, és a tűzesőből is csak az emléke maradt meg.
A csend szinte fülsüketítő volt. Aztán ismét felhangzott a sebesültek nyöszörgése és a megfélemlítettek zokogása.
A Hadúr most is állt. Arcából eltűnt minden szín, bőrét mindenütt, az arcán, a karjain, apró égési sebek tarkították. A birodalom hatalmas vezére helyett egy tökéletesen bénult férfi állt ott, ahol csak a félelem maradt meg, semmi más. Tágra nyílt szeme fehérje fényesen csillogott, a szája mozgott, mintha beszélni akarna, de hang nem hagyta el a torkát.
Milamber még egyszer a feje fölé emelte a kezét.
A Hadúr a félelemtől remegve hanyatt esett.
A varázsló tapsolt, és eltűnt a stadionból.
A délutáni szellőnek nyári virágillata volt. Katala a kertben szójátékot játszott Williammel. Ő ragaszkotlott hozzá, hogy ő is meg a gyerek is megtanulja férje anyanyelvét.
Náluk már majdnem este volt, mert jóval keletebbre éltek, mint a Szent Város. A nap alacsonyan állt a nyugati égen, és a kertben hosszúra nyúltak az árnyékok. A házban a gong jelezte Milamber érkeztét. Katala meghökkent, mikor férjét meglátta a kertajtóban. Lassan felállt. Érezte, hogy valami baj történt.
William odafutott az apjához.
– Később mindent elmondok – mondta Milamber. – Fogjuk Williamet. Menekülnünk kell.
William apja fekete köntösét rángatva próbálta felhívni magára a figyelmet.
– Papa! – kiáltotta. Milamber felemelte, szorosan megölelte.
– William, elutazunk az én hazámba. Bátor gyereknek kell lenned, nem szabad sírnod.
William lebiggyesztette alsó ajkát. Ha a papa azt kéri, ne sírjon, ez már önmagában elég ok a sírásra. De hősiesen lenyelte könnyeit.
– Netoha! Almorella! – kiáltotta Milamber. A két szolga pillanatok alatt ott termett előttük a kertben. Netoha meghajolt. Almorella odafutott Katalához. Katala volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy velük jöjjön Milamber új otthonába, amikor férje elhozta a családját a Shinzawai birtokról, aztán inkább nővére lett Katalának, és nagynénje Williamnek, mint a rabszolgájuk. Ő is rögtön látta, hogy valami baj van, és akaratlanul is könnybe lábadt a szeme.
– Elmentek – mondta, inkább állítva, mint kérdően.
Netoha a mesterére nézett.
– Parancsod szerint, Nagy Ember.
– Elmegyünk – mondta Milamber. – El kell mennünk. Sajnálom.
Netoha higgadtan fogadta a közlést, ahogy egy tsuranihoz illett, de Almorella Katala karjaiba omlott, és ellenállhatatlanul rázta a zokogás.
– Biztosítani kívánlak benneteket – mondta Milamber –, hogy mindkettőtökről gondoskodtam. Eleve számítottam rá, hogy erre sor kerül, ezért különböző iratokat készítettem elő. Ha elmentünk, minden művemet ott találod a dolgozószobámban, katalogizálva. Az íróasztalom felett a legfelső polcon találtok egy pergament, fekete pecséttel. A birtokot neked ajándékozom, Netoha. – Almorellához fordult. – Tudom, hogy szeretitek egymást. Az okiratba, amellyel Netohának adományozom a birtokot, belefoglaltam egy rendelkezést, amely szabadságot ad neked, Almorella. Netoha jó férjed lesz, lányom. Még az uralkodó sem veheti semmibe ezt az okiratot, minthogy egy Nagy Ember pecsétje van rajta, úgyhogy ne aggódj.
Almorella arcán a tökéletes hitetlenség, boldogság és bánat keveréke tükröződött. Lassan bólogatott, hogy érti, és csak a szentéből sugárzott a hála.
Milamber aztán ismét Netohához fordult.
– A dolgozószobámban ugyancsak találsz néhány pergament vörös viaszpecséttel. Azokat azonnal el kell égetned. Akármit teszel, véletlenül se törd fel a pecséteket, azzal együtt égesd el őket. Az összes többi írásomat küldd el Hochopepának a Gyülekezetbe legőszintébb szeretetemmel és azzal, hogy azt kívánom, használja fel célszerűen őket. Tudni fogja, mit tegyen velük.
Almorella még egyszer megölelte Katalát, aztán megcsókolta Williamet.
– Siess – mondta Netoha –, még nem vagy a birtok úrnője, és fontos munkád van. – A hadorna meghajolt, aztán tartózkodó hangon csak annyit mondott: – Nagy Ember, én... minden jót kívánok neked. – Gyorsan meghajolt, és elindult a dolgozószoba felé. Milamber látta, hogy a szeme nedvesen csillog.
Almorella is könnyes arccal indult utána. Katala Milamberhez fordult.
– Most?
– Most. – Elvezette őket a pentagramszobába, s közben megjegyezte. – Egy dolog van, aminek utána kell néznem, mielőtt megpróbálunk átkelni a Résen. – Megölelte a feleségét, a fiukat maguk közé fogva akaratával egy másik pentagramra lépett át.
Egy pillanatra fehér köd vette körül őket, aztán egy másik szobában találták magukat. Átsiettek az ajtón, és Katala látta, hogy Shinzawai urának házában vannak.
Kamatsu dolgozószobájába siettek, és minden ceremónia nélkül benyitottak. Kamatsu bosszankodva nézett fel, amiért megzavarták, de nyomban kisimult az arca, mikor meglátta, ki áll az ajtóban.
– Nagy Ember! Mit jelentsen ez? – kérdezte, és felállt.
Milamber sietve beszámolt neki a nap eseményeiről. Katala belesápadt a hallottakba. Shinzawai ura a fejét csóválta.
– Valószínűleg olyan folyamatokat indítottál el, amelyek örök időkre megváltoztatják a birodalom belső rendjét, Nagy Ember. – Remélem nem kegyelemdöfés lesz a számára. Mindenképpen évekre lesz szükség, amíg a cselekedeteid hatását felmérhetjük. A Haladás Pártja máris, lépéseket tett szövetség ügyében a Békepárt felé. Rövid idő alatt igen nagy hatást gyakoroltál a hazámra.
– De e pillanatban nem erről van szó – folytatta Kamatsu, és nem engedte Milambert szóhoz jutni. – Te, aki valaha rabszolgám voltál, hatalmasan gyarapodtál ugyan tudásban, de ma sem vagy tsurani. Meg kell értened, hogy a Hadúr nem engedheti meg magának – ha nem akar szégyenben maradni – ezt a vereséget. Valószínűleg véget vet az életének szégyenében, és a hívei, a családja, a klánja, az alárendeltjei halálra ítélnek téged. Talán már fel is bérelték az orgyilkosokat, vagy azokat a varázslókat, akik hajlandók ellened dolgozni. Nincs más választásod mint hogy a családoddal együtt a hazádba menekülj.
William, miután a mamája megijedt, és ő ezt nyomban megérezte, hiába igyekezett bátornak mutatkozni, úgy döntött, itt az alkalom, hogy elsírja magát. Milamber elfordult Kamatsutól, és egy varázslattal elaltatta a gyereket.
– Addig fog aludni, míg biztonságban nem vagyunk. – Katala rábólintott, tudta, ez a legjobb megoldás, bár cseppet sem tetszett neki, hogy szükség volt rá.
– Nem félek egyetlen varázslótól sem, Kamatsu – mondta Milamber –, de féltem a birodalmat. Most már tudom, hogy akármennyire is igyekeztek az oktatóim a Gyülekezetben, sose lesz belőlem tsurani. De szolgálom a birodalmat. Miközben megundorodtam attól, amit ma a stadionban láttam, megbizonyosodtam arról, amit már egy ideje gyanítottam: a császárságnak új utakat kell keresnie, különben bukásra van ítélve. A kultúra rothadó, gyenge szíve nem bírja már sokáig, és mint egy korhadt belű ngaggi fa, a saját súlya alatt fog összeroskadni. – El kell mennem, mert ha maradnék, a Gyülekezet, a Nagytanács és az egész birodalom pártokra szakadna. Nehezemre esne az országot elhagyni, ha nem lenne Tsuranuanni elsőrendű érdeke, hogy elmenjek. Ilyen a neveltetésem. De mielőtt elmegyek, tudnom kell, érkezett-e hír Laurie-tól és a fiadtól az uralkodó békeajánlatával kapcsolatban?
– Nem. Azt tudjuk, hogy az első éjszaka egy csetepaté során eltűntek. Hokanu emberei a csata után végigkutatták a környéket, de nem találták nyomukat, úgyhogy valószínűleg biztonságban továbbjutottak. A fiatalabbik fiam biztos benne, hogy elérték az országutat a királysági vonalak mögött. Azóta nincs újabb hírünk. A frakciónk többi tagja éppen olyan izgatottan vár, mint én.
Milamber elgondolkodott.
– Akkor a császár még nem készült fel, hogy cselekedjék. Azt remélem, hogy biztonságban távozhatunk a fegyverszünet alatt, mielőtt ellenfeleim rendeznék a soraikat. Most, hogy a Hadúr bejelentette a győzelmét Borric úr seregei felett, talán sose jutunk el a békéig.
– Látszik, hogy nem vagy tsurani, Nagy Ember – mondta Kamatsu. – Miután a Hadúr kegyvesztett lett, mert tönkretetted a Mennyei Fény tiszteletére rendezett játékait, a Háborús Pártban teljes a fejetlenség.
Kanazawai klán ismét kiválik a Háborús Szövetségből. Szövetségeseink a Kék Kerék Pártban kétszeres erővel fognak dolgozni, hogy a Nagytanácsban kikényszerítsék a fegyverszünetet. A Háborús Pártnak nincs igazi vezetője. Még ha a Hadúr olyan szégyentelen lenne is, hogy nem öli meg magát, akkor is hamarosan eltávolítják. Szétesik a szervezetük, és mi a Tatács Játszmájának következő menetében ismét megerősítjük a pozíciónkat.
Hosszan elnézte Milambert.
– Ahogy mondtam, már vannak, akik az életed ellen áskálódnak. Indulj el nyomban a hazádba. Ha nem késlekedsz, valószínűleg biztonságban átjutsz. Legfeljebb néhány embernek jut eszébe, hogy azonnal elindulsz a Rés felé. Minden más Nagy Ember legalább egy hetet várna, míg a házatáját rendbeszedi. – Rámosolygott Milamberre, – Nagy Ember, míg velünk voltál, friss szellőt jelentettél egy állott levegőjű helyiségben. Sajnálom, hogy elmész tőlünk, de sürgősen indulnod kell.
– Remélem, elérkezik a nap, amikor viszontláthatjuk egymást, mint barátok, Shinzawai ura, mert a népeink sokat tanulhatnak egymástól.
Shinzawai ura Milamber vállára tette a kezét.
– Remélem, megéljük azt a napot, Nagy Ember. Imáim kísérnek utadon. És még valamit. Ha netalán találkoznál a hazádban Kasumival, mondd meg neki, hogy az édesapja gondol rá. És most menj, és az istenek legyenek veled.
– Viszontlátásra – mondta Milamber. Feleségébe karolva visszasietett a pentagramszobába. Ahogy a szoba elé értek, egy csengő csendült, és Milamber maga mögé tolta Katalát és a fiát. A földre rajzolt pentagram felett egy pillanatra fehér köd jelent meg, aztán Fumita állt ott, meglepett arccal.
– Milamber – kiáltotta, és lelépett a pentagramról.
– Állj, Fumita!
Az idős varázsló mozdulatlanul állt.
– Nem akarok ártani neked. Híre ment a történteknek a Gyülekezetnek azon tagjai között is, akik nem voltak ott a játékokon. A Gyülekezetben teljes a zűravar. A Hadúr kegyencei az életedet követelik. Hochopepa és Shimone az érdekedben érvelnek. Soha senki sem látott ekkora szakadást. A Nagytanácsban a Háborús Párt azt követeli, hogy háborús időkben szüneteltessék a Gyülekezet kiváltságát, a Haladók Pártja és a Békepárt pedig nyíltan szövetkezett a Kék Kerék Párttal. A birodalom a feje tetején áll.
Az idős varázslót láthatóan megrendítette, amiről beszámolt. Évekkel öregebbnek látszott, mint amilyennek Milamber valaha látta.
– Ami a meggyőződésemet illeti, gondolom, lehet, hogy sokban igazad van, Milamber. Változásokra van szükség az országban, ha nem akarunk elpusztulni, de ennyi változást, ilyen gyorsan? Nem tudom!
Egy pillanatra mindketten elhallgattak. Aztán Milamber szólalt meg.
– Amit tettem, a birodalomért tetten, Fumita. Higgy nekem!
Az idős varázsló lassan bólintott.
– Hiszek neked, Milamber, legalábbis szeretnék hinni. – Kissé kihúzta magát. – Akármit hoz a jövő, sok teendője lesz a Gyülekezetnek, ha a dolgok rendeződnek. Tálán egészségesebb útra terelhetjük a birodalmat. De neked sietned kell. Nem lesz katona, aki megállítana, mert a Szent Városon kívül csak kevesen tudják, mit tettél, ezzel szemben a Hadúr kegyencei már valószínűleg kutatnak utánad. Meglepted testvéreinket a játékokon, és egymagában senki sem tudott szembeszállni veled, de ha együttesen szervezkedve lépnek fel ellened, még a te nagyra értékelt hatalmad se sokat ér. Meg kell ölnöd egy varázslót, vagy téged ölnek meg.
– Igen, tudom, Fumita, tudom. Mennem kell. Nem óhajtok varázslót megölni, de megteszem, ha kell.
Fumitán látszott, hogy elszomorítja, amit Milamber mond.
– Hogyan akarod elérni a Rést? Nem voltál még a hadműveleti táborban, igaz?
– Nem, de elmegyek a Síkvárosba, és ott rendelhetek magamnak gyaloghintót.
– Az túlságosan lassú lenne. Gyaloghintóval egy óra kell, míg a gyülekezőhelyre érsz. – Benyúlt köntösébe, elővett egy helyváltoztató dobozt, és odanyújtotta Milambernek. – A harmadik pozíció egyenesen a Rés-mechanizmushoz juttat el.
Milamber átvette a dobozt.
– Fumita, nekem az a szándékom, hogy megpróbálom bezárni a Rést.
Fumita a fejét rázta.
– Milamber, azt hiszem, ez még a te erőddel is lehetetlen. Varázslók tucatjai dolgoztak rajta, hogy létrehozzák a nagy Rést, és a szabályzó-varázslatok csak a kelewani oldalon működnek. A midkemiai szerkezet csak a Rés helyzetét stabilizálja.
– Tudom, Fumita. Hamarosan többet tudsz, mert a tanulmányaimat megküldettem Hocho-nak. Én misztikus kutatómunkám során a Rés-energiákat tanulmányoztam. Valószínűleg többet tudok róla, mint bármely más varázsló a Gyülekezetben. Tudom, hogy a midkemiai oldalról bezárni kétségbeesett próbálkozás, talán életveszélyes is, de ennek a háborúnak véget kell vetni.
– Akkor juss el szabadon a hazádba, és várj. A császár hamarosan tesz valamit, ebben biztos vagyok. A Hadúr a háború elvesztésével sem kaphatott volna nagyobb pofont, mint amit tőled kapott a stadionban. Ha a Mennyei Fény békét parancsol, akkor talán tudunk valamit tenni a Rés kérdésében. Tartsd vissza a kezedet, amíg meg nem tudod, milyen választ ad a király a békeajánlatunkra.
– Szóval, te is részt veszel a Nagy Játszmában?
Fumita elmosolyodott.
– Nem én vagyok az egyetlen varázsló, aki leereszkedik a politikai játékokhoz, Milamber. Hochopepa és én benne voltunk kezdettől fogva. És most menj, és legyenek veled az istenek. Biztonságos utat kívánok neked, és hosszú, tartalmas életet otthoni világodban.
Azzal elsétált Milamber és családja mellett. Amikor eltűnt a szemek elől, Milamber működésbe hozta a szerkezetet.
A katona felugrott. Az egyik percben még magányosan ült a lemenő nap melege elől egy fa árnyékába húzódva, a következőben ott állt előtte egy varázsló egy nővel meg egy gyerekkel. Mire talpra kászálódott, már jó néhány száz méterrel arrébb jártak, és a Rés-szerkezet felé tartottak. A szerkezetnél, az emelvény előtt, amelynek két oldalán oszlopok álltak, s az oszlopok között látható volt a csillogó „semmi”, egy tiszt, az átvonuló csapatok parancsnoka, vigyázzba vágta magát.
– Vidd le azokat az embereket az emelvényről.
– Akaratod szerint, Nagy Ember. – Parancsokat vakkantott, és az emberek hátrébb húzódtak. Milamber kézenfogta Katalát, és átvezette a Résen.
Egy lépés, egy pillanatnyi iránytévesztés, aztán ott álltak egy tsurani tábor közepén, a Szürke Tornyok egyik völgyében. Köröskörül fényesen lobogtak a tábortüzek. Néhány tiszt riadtan nézett a szokatlan jövevényekre, de elállt az útjukból.
– Vannak zsákmányolt lovaitok? – kérdezte Milamber.
Az egyik tiszt bambán bámult rájuk, és bólogatott.
– Hozzatok ide kettőt. Nyergelve.
– Akaratod szerint. Nagy Ember – mondta a tiszt, és elrohant.
Hamarosan megjelent egy katona, és két lovat vezetett eléjük. Mikor a közelükbe ért, Milamber felismerte. A katona Hokanu volt. A fiatal Shinzawai odanyújtotta a kantárt Milambernek, és lopva körülnézett.
– Nagy Ember, éppen most kaptuk a hírt, hogy valami szörnyűség történt a birodalmi játékokon, bár a jelentések meglehetősen zavarosak. Gondolom, váratlan megjelenésednek valami köze van a jelentésekhez. Sietve el kell tűnnöd innen, mert ezek itt a táborban a Hadúr emberei, és ha ők is erre a kővetkeztetésre jutnak, senki sem mondhatja meg, mit meg nem kockáztatnak.
Milamber Williamet tartotta a karján, míg Katala Hokanu segítségével lóra szállt. Akkor felnyújtotta neki a fiút, és maga is felpattant a lovára.
– Hokanu, nemrég találkoztam apáddal. Menj el hozzá, szüksége van rád.
– Visszamegyek az apám birtokára, Nagy Ember. – A fiatal tsurani habozott, aztán hozzátette. – Ha találkoznál a bátyámmal, mondd meg neki, hogy életben vagyok, mert nem tudja.
Milamber megígérte, aztán Katalához fordulva megfogta a ló kantárját.
– Markold meg a nyeregkápát, drágám, és fogd szorosan Williamet.
Azzal minden további szó nélkül kilovagoltak a táborból. Többször is megállították őket az őrök, de amikor meglátták a fekete ruhát, mindjárt továbbengedték őket. Órákon át lovagoltak a holdfényben. Milamber, miközben családját a biztonság felé vezette, még sokáig hallotta a katonák kiáltozását.
Katala úgy viselt el mindent, mint katona ősei. Milamber őszintén csodálta érte. Ez az asszony azelőtt sose ült lóháton, és a nyereg nyilván kegyetlenül törte, de nem panaszkodott. Elragadták az otthonából, egy idegen, sötét világba, ahol senkit sem ismert: félelmetes élmény lehetett, de most nyilvánvalóvá vált erős egyénisége, amit Milamber mindeddig csak sejtett.
Soha véget érni nem akaró lovaglás után egy hang állította meg őket a sötétben. Halványan sejlő árnyak mozogtak a fák között.
– Állj! Ki lovagol erre éjszaka? – A hang a Királyság nyelvén szólt. A lovasok megálltak, és az élen haladó megkönnyebbülten felelte:
– Pug, Crydee-ből.
30.
Kulgan némán ült.
Fájdalmas találkozás volt. Pug őszinte szomorúsággal állt Borric úr ágyánál. A haldokló herceg felmosolygott rá. Lyam, Brucal és Meecham halkan társalogtak a közelben. Míg Pug a herceggel beszélgetett, Katala Williamet szórakoztatta.
Borric úr hangja halk volt, a betegség miatt erőtlen. Az arca eltorzult a fájdalomtól, valahányszor levegő után kapkodott.
– Örülök, hogy látlak... hogy visszatértél hozzánk, Pug. És kétszeresen örülök, amiért a feleségedet és a fiadat is láthatom.
Felköhögött. A szája sarkában véres hab jelent meg, Katala szeme is könnybe lábadt, annyira meghatotta férje őszinte szeretete a férfi iránt Borric intett Kulgannak. A zömök varázsló odalépett egykori tanítványákoz.
– Parancsolj velem, kegyelmes uram.
Borric suttogott valamit. Kulgan Meechamhoz fordult.
– Elkísérnéd Katalát és a fiút a sátrunkhoz? Laurie és Kasumi már ott várnak.
Katala kérdő tekintetet vetett Pugra. Pug bólintott. Meecham ölébe kapta a fiút, bár az némi gyanakvással szemlélte. Miután elmentek, Borric Kulgan segítségével nehézkesen felült. Kulgan néhány párnát helyezett a háta mögé. A herceg a fájdalomtól összeszorított szemmel hangosan, hosszan köhögött.
Mikor megint lélegzethez jutott, felsóhajtott, és lassan beszélni kezdett.
– Emlékszel, Pug, amikor megjutalmaztalak, amiért megmentetted Carline-t a trolloktól?
Pug bólintott.
– Talán arra is emlékszel, hogy valami mást is ígértem akkor neked.
Pug ismét bólintott.
– Szeretném, ha Tully most itt lenne, és átadná neked, de röviden elmondom miről van szó. Régóta gondolkodom már azon, hogy a királyság elpazarolja egyik legnagyobb kincsét, amikor a varázslókat senkiházinak, koldusnak tekinti. Kulgan hűséges szolgálata éveken át megmutatta, hogy nekem van igazam. Most visszatértél, és bár nem sokat értettem meg abból, amit elmondtál, azt látom, hogy a mágia nagymestere lett belőled. Reméltem is, hogy így lesz, mert ez volt az álmom.
– Tanulásod kezdetén letétbe helyeztem egy pénzösszeget a számodra arra az időre, amikor varázslómester lesz belőled. Szeretném, ha azzal te és Kulgan és más varázslók egy központot létesítenétek, ahová mindenki elmehet tanulni, s amelynek szolgáltatásaiban mindenki részesülhet. Tully majd átadja neked a papírokat az utasításaimmal, amelyekben részletesen elmagyarázom az elgondolásaimat. Most csak annyit kérdezek tőled, elvállalod-e a feladatot? Felépíted-e az akadémiát a mágia és egyéb tudományok ápolására?
Pug könnyes szemmel bólintott. Kulgan tátott szájjal állt, nem hitt a fülének. Legdédelgetettebb vágya, élete minden törekvése, amiről néha szót ejtett, ha szabad idejükben a herceggel álmaikról egy kupa bor mellett elbeszélgettek, most teljesült.
Borric megint köhögött, aztán, ahogy a roham elmúlt, folytatta.
– A birtokaim között van egy sziget, a Nagy Csillag-tavon, Shamata közelében. Ha ennek a háborúnak vége lesz, menj oda, és építsd fel az akadémiát. Talán egy nap ott lesz a Királyság legnagyobb tanulmányi központja.
Aztán megint a köhögés rázta, a hangja még ijesztőbbé vált, mint amilyen addig volt. A roham után ismét levegő után kapkodott, és alig tudott beszélni. Intett Lyamnak, hogy lépjen közelebb, majd Pugra mutatott, és azt mondta.
– Mondd el neki – aztán visszaesett a párnákra.
– Amikor a tsuranik foglyul ejtettek, apa valami emléket akart állítani a tiszteletedre. Végiggondolta, mi lenne a legmegfelelőbb, mert három alkalommal tanúsítottál rendkívüli bátorságot: kétszer megmentetted Kulgan életét azonkívül, hogy a húgomét is megmentetted. Úgy döntött, hogy az egyetlen, ami neked hiányzik, a név, mert senki sem ismerte a szüleidet. Ezért elrendelte, hogy szerkesszenek egy okmányt amellyel örökbe fogad téged, és a nevedet besoroltatja a conDoin család családfájára, és az egész okmányt beiktattatta a királyi archívumba. – Lyam nehézkesen elmosolyodott. – Csak azt sajnálom, hogy nem vidámabb körülmények között közölhetem ezt veled.
Pug meghatottan térdelt le a herceg mellé, megfogta kezét, és meg csókolta a gyűrűjét, de szólni nem tudott.
– Ha a fiam lennél, sem lehetnék büszkébb rád – suttogta Borric. Lélegzet után kapkodott, aztán hozzátette: – Viselet becsülettel a nevünket.
Pug megszorította a valaha oly izmos, de most gyenge, ernyedt kezet Borric lassan lehunyta a szemét, szaggatottan lélegzett. Mikor Pug elengedte a kezét, intett Brucalnak, hogy lépjen közelebb. Most, hogy arra várt, mikor illan el a herceg élete, az öreg Brucal szeme is kipirosodott.
– Te vagy a tanúm, öreg bajtársam – suttogta Brucalnak.
Yahon hercege felhúzta szemöklökét, és kérdőn nézett Kulganra.
– Mit akar ezzel mondani?
Lyam nagyot nyelt, legyűrte könnyeit, aztán Pughoz fordult.
– Azt akarja, hogy tanúskodjon az utolsó nyilatkozata mellett. Ehhez joga van.
Borric Kulganra nézett.
– Gondoskodj valamennyi fiamról, öreg barátom. Hadd tudja meg mindenki az igazságot.
Lyam Kulganhoz fordult.
– Miért mondja, hogy „valamennyi fiamról”? És milyen igazságot?
Kulgan Borricra nézett. A herceg alig észrevehetően bólintott. A varázsló szava nyugodtan csengett.
– Édesapád elismeri a legidősebb fiát, Martint.
Lyam tágra nyílt szemetet nézett rá.
– Martint?
Borric karja váratlan erővel nyúlt ki, és megmarkolta Lyam inge ujját. Magához húzta, és úgy suttogta.
– Martin a testvéred. Igazságtalan voltam hozná, Lyam. Jó ember, és nagyon szeretem. – Brucalnak csak három szót nyögött oda. – Légy a tanúm!
Brucal fejet hajtott, és fehér bajuszára hulló könnyek között esküdött.
– Én, Brucal, Yabon hercege, a tanúságot vállalom.
Borric szeme hirtelen kifejezéstelenné vált, aztán kifordult. Mélyről a mellkasából tört fel a halálhörgés, aztán nem mozdult többé.
Lyam térdre hullva zokogott. A többiek is gátlástalanul utat engedtek fájdalmuknak. Pugnak soha életében nem voltak ilyen keserédes percei.
Aznap éjszaka békés társaság gyűlt össze a sátorban, amelyet Meecham sajátított ki Pug és családja számára. Borric halálának híre gyászba borította a tábort, és jócskán csökkentette Kulgan örömét, amiért épségben viszontláthatta egykori inasát. Az idő lassan múlt, miközben felelevenítették a régi élményeket. Nyomott hangulatban, halkan folyt a beszélgetés, és időnként valaki felállt, kiment a sátorból, és egy ideig gondolatokba merülve egyedül sétált. Apránként elmondták egymásnak kilenc év történetét.
Pug a Császárságból való menekülésükről számolt he. Katala Williamet tartotta szemmel, aki az egyik ágyon kuporgott, és fél karjával Fantuszt ölelgette. A tűzsárkánynak és a kisfiúnak elég volt egyetlen pillantást vetni egymásra, máris barátok lettek. Meccham a tűz mellett ült, és a többieket figyelte. Laurie és Kasumi tsurani módra a földön kuporgott. Miután Pug befejezte elbeszélését, Kasumi szólalt meg.
– Nagy Ember, miért van az, hogy csak most hagytad el a birodalmat, és nem korábban?
Kulgan felhúzta szemöldökét, mert még mindig nehezen emésztette meg egykori inasa metamorfózisát. A Széles Ösvényről meg a Keskeny Ösvényről szóló előadást még mindig nem egészen értette, a tsurani viselkedése a fiúval szemben pedig egyszerűen hihetetlennek tűnt. Ezt jól megcsinálta a fiatalember.
– Miután szembeszegültem a Hadúrral, be kellett látnom, hogy akkor teszek szolgálatot a Császárságnak, ha elmegyek; mert ha maradok, a birodalom megoszlott volna akkor, amikor a cél az, hogy meggyógyítsa magát. A háborúnak véget kell vetni, és békét kell teremteni, mert az ország forrásai elapadnak.
– Úgy van – szült közbe Meecham. – Akárcsak a Királyság forrásai is. Kilenc év háború kivéreztetett bennünket.
Kasumit láthatóan feszélyezte, hogy ezek az emberek olyan szabadon csevegnek Puggal.
– Nagy Ember, mi történik, ha a császár nem tudja megállítani az új Hadurat? A Tanács biztos, hogy hamarosan választ valakit.
– Nem tudom, Kasumi. Akkor meg kell próbálnom bezárni a Rést.
Kulgan nagyot szívott a pipáján, és bodor füstfelhőt eregetett.
– Még mindig nem egészen világos, amit elmondtál, Pug. Az eddigiek alapján nem látom be, mi állná útját, hogy egy másik Rést nyissanak.
– Semmi, kivéve, hogy a Rések roppant instabil dolgok. Nincs mód annak meghatározására, merre nyíljon egy Rés, és tiszta véletlen volt, hogy pontosan e között a világ és Kelewan között nyílott. Ha egyszer már létrejött, továbbiak követik, mintha a két világűr közötti út mágnesként hatna a többi Résre. A tsuranik megpróbálhatják visszaállítani, de a kísérleteik valószínűleg más, újabb világokba vinnék őket. Ha ide visszatérnének, az tisztán csak a véletlenen múlna, és a valószínűsége egy lenne az ezerhez. Ha a Rés bezárul, évekbe telik, míg visszatérhetnek, ha ugyan valaha visszatérhetnek.
– Annak alapján, amit mondtál, hogy ugyanis a Hadúr véget vet az életének – kérdezte Kulgan –, számíthatunk egy kis szünetre a harcokban?
– Attól félek, nem, Kulgan barátom – felelte Kasumi. – Jól ismerem a Hadúr másodparancsnokát. A büszke és nagyhatalmú Minwanabi családból származik, és biztosan elősegítené a céljait az, ha a Nagytanács ülésén már a döntő győzelem hírével állhatna elő a klánja. Legvalószínűbb, hogy napokon belül támadni fognak.
Kulgan a fejével intett Meccham felé.
– Meecham, legokosabb, ha szólunk Lyam úrnak, hogy jöjjön ide. Ezt neki is hallania kell. – Meecham felkelt és kiment a sátorból.
– Megismertem már valamennyire ezt a világot – mondta Kasumi a homlokát ráncolva –, és egyetértek a Nagy Emberrel. A béke mindenképpen hasznára lenne mindkettőnknek, de nem látom, hogy közelegne.
Néhány perc múlva megérkezett az ifjú herceg Meecham társaságában. Kasumi elismételte figyelmeztetését.
– Tehát fel kell készülnünk a támadásra – mondta Lyam.
Kasumi kissé zavartan felállt.
– Uram, elnézésedet kérem, de ha csatára kerül a sor, én nem harcolhatok a népem ellen. Megengeded, hogy visszatérjek a saját vonalainkhoz?
A herceg elgondolkodott. Pug látta, hogyan rajzolódnak ki arcán a parancsnok gondjai. Vége a nevető szemeknek, az örökké mosolygó ajkaknak. Lyam most jobban hasonlított apjára, mint valaha.
– Megértelek. Parancsot adok, hogy engedjenek át a vonalainkon, ha becsületszavadat adod, hogy nem mondasz el semmit, amit itt hallottál.
Kasumi igent mondott, aztán indulni készült. Pug is felállt.
– Egy utolsó parancsot adok neked, Kasumi – mondta –, mint Tsuranuanni varázslója. Menj vissza apádhoz, mert szüksége van rád. Még egy halott katona már nem sokat segítene a népeden.
Kasumi fejet hajtott.
– Akaratod szerint, Nagy Ember.
Kasumi megölelte Laurie-t, aztán Lyammal együtt kiment a sátorból.
– Olyan sok mindent mondtál nekem – mondta Kulgan –, hogy nehéz megemésztenem. Azt hiszem, legokosabb, ha most nyugovóra térünk, mert érzem, hogy rám fér egy kis pihenés.
Ahogy az öreg varázsló fölállt, Pug odafordult hozzá.
– Egy dolgot szerettem volna még kérdezni tőled. Mi van Thomas-szal?
– A gyermekkori barátoddal? Jól van. A tündéknél lakik Elvandarban. Nagynevű harcos, ahogy az is akart lenni.
– Ennek örülök – mosolygott Pug. – Köszönöm szépen a hírt.
Kulgan, Laurie és Meecham jó éjt kívánt, és elvonult.
– Férjem, te fáradt vagy – mondta Katala. – Gyere, feküdj le.
Pug odament hozzá az ágyhoz.
– Csodállak, Katala. Annyi mindenen mentél már keresztül ma éjjel, mégis velem foglalkozol.
– Ha veled vagyok, minden úgy van, ahogy lennie kell – mondta Katala, és megfogta Pug kezét. – De ha rád nézek, úgy érzem, mintha a világ minden terhe rád nehezedne.
– Attól félek, szerelmem, hogy két világé.
Trombita harsogására ébredtek. Pug és Katala felültek az ágyon, mikor legnagyobb meghökkenésükre Laurie rontott be a sátorba. Ahogy félretolta a sátor függönyét, mögötte a világosság elárulta, hogy alaposan elaludtak.
– A király jön – kiáltotta, és valami ruhafélét nyújtott oda Pugnak. – Húzd ezt fel magadra.
Pug is belátta, hogy okosabb, ha nem fekete ruhájában vonul be a táborba. Szófogadóan felöltözött, és míg Laurie elfordult, Katala is belebújt ruhájába. Aztán Katala odament Williamhez, aki az ágyán ült és láthatóan félt, de aztán, hogy megnyugodott, nekiállt Fantusz farkát húzogatni. A sárkányka morogva tiltakozott a méltatlan bánásmód ellen.
Pug és Laurie odasietett a parancsnoki sátorhoz, ahonnan be lehetett látni a királyságbeliek egész táborát. Távolabb, a tábor keleti végénél látszott, ahogy a király serege sebesen közeledik, és hallották a katonák éljenzését, mikor a sereg királyi zászlók alatt elvonult előttük. Katonák ezrei vették át a kiáltást, akik még sose látták a királyt, s akiknek a jelenléte láthatóan felszította a tsuranik rohama által alaposan megtépázott lelkesedésüket.
Laurie és Pug a parancsnoki sátor mellett állva elég közel voltak ahhoz, hogy hallják, mi zajlik. Brucal herceg a királyt figyelte. Lyam, mikor észrevette Lauriékat, helyeslő bólintással vette tudomásul jelenlétüket.
A királyi gárda kettős sorokban lovagolt a sátor elé, aztán szétnyílt a sor, és a király az élre léptetett. Rodric, a birodalom királya hatalma, fekete harci ménen ült, amely a földet kapálva állt meg a két herceg előtt. Rodric tarka, arannyal szegélyezett harci vértet viselt, mellvértjén vésett ábrák és domborművek díszelegtek. Fején arany sisak, a sisakon nyitott korona. Tetején királyi bíborszínű toll lengett a reggeli szélben.
Egy darabig mozdulatlanul ült a lován, aztán levette a sisakját és átnyújtotta egy apródnak. Nyeregben maradt, úgy nézett végig a két parancsnokon.
– Mi az? Nem is üdvözlitek az uralkodótokat? – kérdezte a száját félmosolyra húzva.
A két herceg meghajolt.
– Felség, egyszerűen meglepődtünk. Nem jelentették az érkezését.
Rodric eszelős nevetéssel felnevetett.
– Ez azért van, mert nem üzentem előre. Meg akartalak lepni benneteket. – Lyamra nézett. – Ki ez itt, aki Crydee tabardját viseli?
– Lyam, felség – felelte Brucal. – Crydee hercege.
– Majd akkor lesz herceg – ordította a király –, ha én azt mondom. – Hirtelen hangulatváltással, aggodalmaskodva folytatta. – Sajnálattal hallottam apád haláláról. – Aztán elvigyorodott.- De áruló volt, tudod? Fel akartam akasztani.
Lyam válla megrándult, de Brucal megfogta a karját.
A király, látva a mozdulatot, megint felordított.
– Megtámadnád a királyodat? Áruló! Olyan vagy, mint az apád, meg a többiek. Őrség! Elfogni! – Azzal a hercegre mutatott. A királyi gárda néhány tagja leszállt lováról, de a nyugati sereg katonái a közelben már mozdultak, hogy megállítsák őket.
– Állj! – kiáltott Brucal, és Lyamhoz fordult. – Csak egy szavadba kerül, és kitör a polgárháború – sziszegte.
– Megadom magam, felség – mondta Lyam. A nyugati katonák felmordultak.
– Fel foglak akasztani, tudod? – mondta hidegen a király. – Vigyétek a sátrába, ott őrizzétek. – Az őrök elvonultak, és a király Brucalhoz fordult. – Te hű vagy hozzám, Brucal uram, vagy új herceg lesz Yabonban is, mint Crydee-ban?
– Én mindig hű vagyok a koronához, felség – volt a felelet.
A király leszállt lováról. Megint elvigyorodott.
– Igen, azt elhiszem. Tudtad, hogy az apámnak nagy véleménye volt rólad? – Megfogta a herceg karját, és ketten beléptek a parancsnoki sátorba.
Laurie megfogta Pug vállát.
– Legjobb, ha a sátrunkban maradunk – mondta. – Ha az udvaroncok közül valamelyik felismer, esetleg társulhatok a herceghez az akasztófán.
– Keresd meg Kulgant és Meechamot, aztán találkozzunk a sátramban – mondta Pug.
Laurie elsietett. Pug visszament a sátrába. Katala éppen Williamot etette a tegnap esti maradékkal egy levesestálból.
– Sajnos, újabb bonyodalomba keveredtünk, drágám – mondta Pug. – A király itt van a táborban, és őrültebb, mint ahogy a legvadabb álmaimban elképzeltem volna. Hamarosan el kell mennem, mert Lyamot bebörtönöztette.
Katala rémülten nézett rá.
– Hová megyünk?
– Könnyen eljuthatunk Crydee-ba, Arutha herceghez. Úgy ismerem azt a várat, mintha ott is lenne egy pentagramom. Azt hiszem, ezzel nem lesz gondunk.
Laurie, Meecham és Kulgan néhány perccel később csatlakoztak hozzájuk. Pug vázolta előttük menekülési tervét. Kulgan a fejét csóválta.
– Vidd a gyerekeket és Katalát, Pug, de nekem maradnom kell.
– És nekem is – tette hozzá Meccham.
Pug hitetlenkedve nézte őket.
– Miért?
– Én már Lyam édesapját is szolgáltam, és most őt szolgálom. Ha a király megpróbálja kivégeztetni Lyamot, harc lesz. A nyugati seregek nem fogják tétlenül nézni, hogyan akasztják fel a parancsnokukat. A király mellett csak a királyi gárda áll, s azt könnyen leverik. Ezzel kitör a polgárháború. Bas-Tyra vezeti a keleti seregeket. Lyamnak szüksége lesz a segítségemre.
– A dolog nem dől el olyan könnyen – szólalt meg Meecham. – A nyugati seregek csupa veteránból állnak, akik fáradtak, nem sok lelkesedés szorult beléjük. A keleti seregek viszont pihentek, és Fekete Guy a legjobb hadvezér a Királyságban. Lyam még nem bizonyított. Hosszú harc lesz.
– De talán nem jut el a dolog odáig – mondta Pug, aki megértette Meecham okfejtését. – Úgy látszik, Brucal kész alávetni magát Lyam parancsnokságának. De mi történik, ha megváltoztatja a véleményét? Ki tudja, Ylith, Tyr-Sog és a többiek Lyam mellé állnak-e? Yabon vezetése nélkül?
– Brucal nem fog meginogni – mondta egy nagy sóhajjal Kulgan. – Gyűlöli Bas-Tyrát, legalább annyira, mit Borric gyűlölte, ha nem is annyira személyes okokból. Mindenben Guy kezét látta, ami a nyugat ellen irányul. Azt hiszem, Yahon hercege szívesen venné Rodric fejét, de akárhogyan is, Lyam valószínűleg inkább megadja magát, semhogy polgárháborút kockáztasson, és a nyugat a tsuranik kezére jusson. Meg kell várnunk, mi történik.
– Annál több ok van, hogy elmenj Crydee-ba, Pug. Ha Lyam meghal, Arutha a trónörökös. A király ha egyszer belefogott, nem hagyhatja abba a vérontást, amíg Arutha is meg nem halt. Még Martint is kézrekerítené, bár jogcímét törvénytelen származása leronthatja, és Carline-t is, és meg is ölné őket. Talán még Anitát is. Rodric nem kockáztathatná meg, hogy egyetlen nyugati trónörökös is életben maradjon. Ha ez egyszer megkezdődött, nem lesz vége, míg vagy Rodric vagy Arutha nem marad minden kétséget kizárólag a Királyság trónján. Te vagy a Királyság leghatalmasabb varázslója. – Pug tiltakozni készült. – Eléggé ismerem a mesterségemet, hogy annak alapján, amit elmondtál nekünk, elismerjem képességeidet. Jól emlékszem gyermekkori ígéretes dolgaidra. Olyan dolgokra vagy képes, amelyek egyedülállók a mi világunkban. Aruthának nagy szüksége lesz a segítségedre, mert nem fogja bosszulatlanul hagyni bátyja halálát. Crydee, Carse és Tulan együtt menetelnek, ha egyszer a tsuranikkal végeztünk. A többiek, különösen Brucal, csatlakozni fognak hozzájuk. És akkor nyakunkon a polgárháború.
Meecham kiköpött a sátorból, egy percre félrehúzva tartotta a sátor függönyét, aztán mozdulatlanná dermedt.
– Azt hiszem, a vitának vége. Nézzétek.
A többiek is odamentek a sátornyíláshoz. Nekik nem volt olyan éles szemük, mint Meechamnek, és először nem látták, mit mutat, de aztán lassan felismerhetővé vált a levegőben emelkedő porfelhő messze délkeleten. Mérföldekre terjedt szét a látóhatáron, szennyes barna szalag a kék ég alatt.
Meecham odafordult barátaihoz.
– A keleti seregek.
A nagy parancsnoki sátor közelében álltak egy csapat LaMut-i katona között. Laurie, Kulgan, Pug és Meecham mellett ott állt LaMut bárója is, Vandors, az egykori lovassági tiszt, aki évekkel ezelőtt a parancsnoka volt annak az ütközetnek, amelynek során a völgy végében először meglátták a Rést. A címet édesapja halála után nyerte el, nem egészen egy évvel Pug fogságba esése után, és a Királyság legkiválóbb csapatparancsnokának tartották.
Nemesek csoportja lovagolt felfelé a dombon a központi sátor felé. A király és Brucal a sátor előtt álltak, és vártak. Mindegyik nemes úr mellett zászlóvivője lovagolt, aki ura zászlaját vitte. Vandros felsorolta mindegyik jelenlevő sereg nevét.
– Rodez, Timons, Sadara, Ran, Cibon, mind itt vannak. – Kulganhoz fordult. – Nem hiszem, hogy maradt ezer katona köztünk és Rillanon között.
– Egyvalakinek a zászlaját nem látom – jegyezte meg Laurie.
Vandors körülnézett.
– Salador, Tautonmélye, Jelzőfok... nem, igazad van. A fekete alapon arany sas nincs a zászlók között.
– Fekete Guy nem bolond – mondta Meecham. – Ő már Krondor trónján ül. Ha Lyamot felakasztják, és Rodric elesik a csatában, csak egy lépés választja el Rillanon trónjától.
Vandros visszanézett a gyülekező nemesekre.
– Majdnem a teljes Országurak Tanácsa jelen van. Ha a király nélkül térnek vissza Krondorba, akkor hamarosan Guy lesz az uralkodó. Ezek között sokan az ő emberei.
– Ki az ott, Salador zászlaja alatt? Az nem Kerus úr – állapította meg Pug.
Vandros kiköpött maga elé.
– Az Richard, korábban Dolth bárója, most Salador hercege. A király felakasztatta Kerust, és a család Keshbe menekült. Most Richard uralkodik a harmadik leghatalmasabb keleti hercegségben. Ő is Guy egyik kedvence.
Amikor a nemesek összegyűltek a király előtt, saladori Richard, egy vörös képű, medveszerű férfi, megszólalt.
– Felség, összegyűltünk. Hol üssünk tábort?
– Tábort ütni? Nem ütünk tábort, hercegem. Lóra mind! – Brucal úrhoz fordult. – Sorakoztasd a nyugati seregeket. – A herceg jelt adott, és a hírnökük végigszaladtak a táboron, kiáltozva hirdettek a sorakozásra hívó parancsot. Hamarosan felharsantak a harci kürtök, megszólaltak a dobok végig a nyugati táboron.
Vandros elment, hogy beálljon katonái közé, és hamarosan alig akadt nézőközönség a közelben. Kulgan, Pug és a többiek félrevonultak, hogy minél távolabb kerüljenek a királytól.
– Kilenc évig alkalmazták a nyugati parancsnokok a tapintatos módszert – fordult a király a nemesekhez. – A támadást én vezetem, és elűzzük földünkről az ellenséget. – Aztán Brucal úrhoz fordult. – Meghajlok előrehaladott korod előtt, herceg uram, és a gyalogság parancsnokságát átadom Richard hercegnek. Te itt maradsz.
Az öreg yaboni herceg, aki éppen a vértjét készült felvenni, úgy nézett a királyra, mintha villám csapott volna belé, de hideg, kimért hangon csak enynyit mondott.
– Felség. – Azzal mereven megfordult, és bement a parancsnoki sátorba. Elővezették a király lovát, és Rodric nyeregbe szállt. Egy apród felnyújtotta neki a koronás sisakját, és a király maga helyezte a fejére.
– A gyalogság a lehető leggyorsabban kövessen. És most lóra! Megsarkantyúzta lovát, és elindult lefelé a dombon, mögötte a királyi gárda és az összegyűlt nemesek. Amikor eltűnt szemük elől, Kulgan a társaihoz fordult.
– És most várunk...
A nap hosszúra nyúlt, és minden óra fölért egy hosszúra nyúló nappal. Pug sátrában ültek, izgatottan várva, mi történik nyugaton. A hadsereg a dobok és kürtök hangja mellett, a királyi zászló alatt indult csatába, több mint tízezer lovas és húszezer gyalogos a tsuranik ellen. A táborban csak kevesen maradtak, a sebesültek meg a futárszázad. Odakint az előző nap szüntelen lármája után a csend idegesítő volt.
William nyugtalankodott. Katala fogta, kivitte a sátorból játszani Fantusz nagy örömére, miután végre alkalma volt fáradhatatlan játszópajtása távollétében pihenni egy kicsit.
Kulgan csendben pipázott. Ő meg Pug az idő egy részét azzal töltötték, hogy a mágia problémáit boncolgatták de többnyire hallgatagon ültek.
Egy hosszú hallgatás után Laurie felállt.
– Nem tudom elviselni tovább ezt a várakozást. Azt hiszem, oda kellene mennünk Lyam úrhoz, és segíteni neki, hogy eldöntse, mi legyen a teendő, ha a király visszatért.
Kulgan intett, hogy üljön vissza a helyére.
– Lyam nem fog tenni semmit, mert az apja fia, és nem kezd polgárháborút. Itt semmi esetre sem.
Pug szórakozottan játszott a tőrével.
– Miután a keleti seregek itt vannak a táborban, Lyam tudja, hogy ha harcra kerül a sor, a nyugat a tsuranik zsákmánya lesz, és a korona Bas-Tyráé. Odamegy az akasztófához, és saját kezűleg teszi a nyakára a hurkot inkább, semmint hogy ezt végig kelljen néznie.
– Ez a legnagyobb őrültség – tiltakozott Laurie.
– Nem – felelte Kulgan –, nem őrültség ez, dalnok, ez a becsület. Lyam, mint azelőtt az édesapja, hisz abban, hogy a nemesség kötelessége egész élete művét, és ha kell magát az életét is odaadni a Királyságért. Most, hogy Borric és Erland halott, Lyam a legközelebbi örökös a trónra. De az öröklés még nem egyértelmű, mert Rodric nem nevezett ki örököst. Lyam nem viselné el, hogy a koronát a fejére tegye, ha mások trónbitorlónak tartanák érte. Arutha más. Ő megtenné, ami célszerű: ha nem is szívesen, de elfogadná a trónt, és csak akkor gondolkozna el, mit beszélnek róla, ha tényleg elkezdenének fecsegni az emberek.
Pug bólintott.
– Azt hiszen, Kulgan fején találta a szöget. Nem ismerem annyira a testvéreket, mint ő, de azt hiszen, jobb lett volna, ha fordított sorrendben születnek. Lyam jó király lenne, Arutha viszont nagy király. Az emberek halálba mennének Lyamért, az öccse viszont agyafúrtságával életben tartaná az embereit.
– Helyes az értékelés – bólintott Kulgan. – Ha valaki kiutat talál ebből a zűrzavarból, az Arutha. Megvan benne az apja bátorsága, és az esze vág, mint Bas-Tyráé. Elviselné az udvari intrikákat, akármennyire is utálja őket. – Kulgan elmosolyodott. – Amikor még gyerekek voltak, Aruthát kis viharfelhőnek hívtuk, mert ha dühbe gurult, az arca elsötétedett, és dörmögött hozzá, míg Lyam hamar felmérgesedett ugyan, hamar oda is ütött, de hamar felejtett.
Kulgan visszaemlékezései megszakadtak, amikor valaki a sátor előtt nagyot kiáltott. Mind felugrottak, kiszaladtak a sátorból.
Egy csupa vér lovas sietett el mellettük, LaMut tabardjában. Futva indultak utána. Éppen akkor értek oda a parancsnoki sátorhoz, amikor Brucal úr kitépett belőle.
– Mi újság? – érdeklődött Yabon idős hercege.
– Vandros herceg azt üzeni, „győzelem”. – Újabb lovasok érkezése hallatszott a tábor felől. – Keresztüllovagoltunk rajtuk, mint a szélvihar. Keleten áttörtük az arcvonalat, és a törzs megroppant. Meggyötörtük őket, a seregtörzset elvágtuk a többiektől, aztán nyugatnak fordultunk, és felgöngyölítettük azt a szárnyat, amelyik a segítségükre indult volna. A gyalogságunk keményen kitart, a lovasságunk pedig visszakergeti a tsuranikat az Északi Szorosba. Összevissza menekülnek. Felvirradt a győzelem napja!
Borostömlőt nyújtottak oda neki, mert már alig bírta lélegzettel. Feje fölé tartotta, úgy döntötte magába a bort. Az ital végigfolyt az arcán, keveredett tabardján a szétfröcskölt, sötétvörös foltokkal. Aztán félredobta a tömlőt.
– Más híreim is vannak. A saladori Richard elesett, és a sildeni báró is. A király pedig megsebesült.
– És hogy van? – kérdezte aggódó arccal Brucal.
– Rosszul, attól tartok – mondta a lovas, és idegesen táncoló lovát csillapítgatta. – A sebe súlyos. A sisakját egy kétélű kard szelte ketté, miután a lovat kinyilazták alóla. Vagy százan haltak meg a védelmében, mert a királyi tabard olyan volt a tsuranik szenében, mint egy világító torony. Ott jön. – A lovas az útra mutatott, amerről ő is jött.
Pug és a többiek arra fordultak. Az úton lovascsapat közeledett, az élen egy testőr, előtte a király Az uralkodó arca csupa vér volt, fél kezével a nyeregkápába kapaszkodott, a másik keze lazán lógott az oldalán. Megálltak a sátor előtt, és a testőr lesegítette urát a lóról. Nekifogtak, hogy bevigyék sátorba, de ő gyenge, elhaló hangon megszólalt.
– Ne, ne vigyetek el a napról. Hozzatok széket, hogy leülhessek.
Egymás után érkeztek lóháton a nemes urak, közben egy széket hoztak ki, hogy a király leülhessen. Leereszkedett rá, hátradőlt, a feje félrebillent Az arcát vér borította, és a nyitott seben át kivillant csontja fehérje.
Kulgan odalépett hozzá.
– Királyom, segíthetek valamiben?
Rodric erőlködve nézett körül, ki szól hozzá. A szene mintha egy pillanatra elhomályosodott volna, de aztán megint kitisztult.
– Ki beszél? A varázsló? Igen, Borric varázslója. Kérlek, fáj!
Kulgan lehunyta szemét, kezét Rodric vállára téve akaratát összpontosította, hogy csökkentse a király szenvedését. A közelben állók látták, hogy uruk szemmel láthatóan megkönnyebbül.
– Köszönöm, varázsló. Jobban érzem magam. – Erőlködve elfordította a fejét. – Brucal uram, kérlek, hozasd ide Lyamot.
Lyam a sátrában volt, őrizet alatt. Egy katonát küldtek el érte, és egy perc múlva a fiatalember már ott térdelt unokatestvére előtt.
– Uram, a sebed?
Dala isten egy papja lépett Kulgan mellé, és megerősítette véleményét a sebet illetően. A pap Brucalra nézett, és lassan ingatta a fejét. Gyógyfüveket és kötszert hoztak, ellátták a sebet. Kulgan otthagyta a papot, hadd szorgoskodjon, ő pedig visszament oda, ahol a többiek várakoztak. Katala is csatlakozott hozzájuk, karján Williammel.
– Attól tartok, hogy a seb halálos – mondta Kulgan. – A koponya betört, és a repedésen át nedvesség szivárog.
Csendben várakoztak. A pap félreállt, imádságba kezdett Rodricért. A nemes urak, a gyalogság parancsnokait kivéve mind ott álltak a király előtt. Hallatszott, ahogy egyre újabb lovasok érkeznek vissza a táborba. Ezek is csatlakoztak a király előtt állókhoz, is suttogva tájékoztatták őket, mi történt. A csöndet végül a király törte meg.
– Lyam – mondta gyenge hangon –, beteg voltam, nem igaz? – Lyam nem szólt semmit, az arcán ellentétes érzelmek tükröződtek. Nem szerette unokatestvérét, de végül is a királya volt.
Rodric megpróbálkozott egy halvány mosollyal Arca egyik fele alig mozdult, mintha nem lenne ura izmainak. Ahogy ép jobbját kinyújtotta, Lyam megfogta.
– Nem tudom, mi minden volt a fejemben, mostanában. Olyan sok minden történt, amit mintha álmodtam volna. Sötét és félelmetes. Csapdájába estem az álomnak, de most megszabadultam tőle. – Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, az arca falfehér lett. – Egy ördögöt űztek ki belőlem, Lyam, látom, mennyi minden helytelen volt, sőt gonosz, amit tettem.
– Nem, királyom, nem volt gonosz – mondta Lyam, é s letérdelt.
Rodric görcsösen felköhögött, aztán, mikor a roham elmúlt, lihegve folytatta.
– Lyam, az időm rövid. – A hangja kicsit megemelkedett. – Brucal, tanúskodjál. – Az öreg herceg csak nézett. Az arca kifürkészhetetlen maszk. Odalépett Lyam mellé.
– Itt vagyok, felség – mondta.
A király megmarkolta Lyam kezét, és egy kicsit felhúzódzkodott a széken. A hangja most erőteljesen csengett.
– Mi, Rodric, e néven negyedik, a Szigetek örökös királya ezennel kinyilvánítjuk, hogy Lyam conDoin, vér szerinti unokatestvérünk királyi vérből származik. Mint a legidősebb férfi conDoint, őt nevezzük ki Királyságunk trónjának örökösévé.
Lyam riadtan nézett Brucalra, de az öreg herceg csendet parancsolóan, kurtán megrázta a fejét. Lyam meghajolt. Most őszintén szomorúnak látszott. Keményen fogta a király kezét.
– Tehát én. Brucal, Yabon hercege tanúsítom – mondta Brucal.
– Lyam, egy szívességet kérek tőled – hangzott fel megint halkan a király hangja. – Amit unokatestvéred, Guy tett, az én parancsomra tette. Fáj az az őrültség, amely arra vitt, hogy letétessem Erlandot a trónról. Tudtam, hogy ha tömlöcbe zárják, az a halálos ítéletét jelenti, de nem tetten semmit, amivel megakadályoztam volna. Könyörülj Guyon Nagyra törő ember, de nem gonosz.
A király ezután a Királysággal kapcsolatos terveiről beszélt, kérte, folytassák, ahol ő abbahagyta, de legyenek nagyobb gonddal a népre. Sok más egyébről is beszélt, gyermekségéről, szomorúságáról, amiért sose nősült meg. Egy idő után a hangja lassan elmosódott lett, érthetetlen mormogássá tompult, aztán a feje a mellére bukott.
Brucal utasított néhány katonát, hogy gondoskodjanak a királyról. Azok szelíden felemelték, bevitték a sátorba. Brucal és Lyam követték őket, míg a többi nemes urak kint várakoztak. Újabbak is érkeztek, azoknak is beszámoltak a történtekről, s végül a Királyság seregeinek majd egyharmada állt a parancsnoki sátor előtt; arcok tengere hullámzott végig a domboldalon. Csend volt, mintegy előkészület a halottvirrasztásra.
Brucal behúzta a sátor függönyét, kizárta a sátorból a naplemente pírját. Dala papja megvizsgálta a királyt, aztán a hercegekre nézett.
– Nem nyeri többé vissza az öntudatát, uraim. Csak idő kérdése.
Brucal kézenfogta Lyamot, és félrevonult vele.
– Ne szólj semmit, amikor kihirdetem, hogy te vagy a trón várományosa.
Lyam kihúzta karját Brucal karjából, és mereven nézte az öreg harcost.
– Te tanúskodtál, Brucal – suttogta vissza. – Hallottad, hogy apám elismerte Martint fiának, és törvényesítette. Ő a legidősebb férfi conDoin. Rodric kijelölése az örökösödésre nem érvényes, mert feltételezte, hogy én vagyok a legidősebb fiú.
– Háború van a nyakunkon, amit be kell fejezned – felelte halkan, de kemény hangon Brucal. – Aztán, majd ha azt az apróságot elintézted, apádat és Rodricot vissza kell vitetned Rillanonba, és el kell temettetned őket őseid sírboltjában. Rodric temetése után tizenkét napos gyász következik, és a tizenharmadik napon délben valamennyi trónkövetelő megjelenik Ishap papjai előtt, meg az előtt az átkozott Országurak Tanácsa előtt. E mostani perc között és a között a perc között bőségesen van időd eldönteni, mit csinálj. De most feltétlenül szükséges, hogy te légy az örökös. Nincs más lehetőség. Megfeledkeztél Bas-Tyráról? Ha habozol, egy hónappal előbb ott lesz a seregével Rillanonban. És akkor kitör a legszomorúbb polgárháború, fiú. Ahogy megígéred, hogy csukva tartod a szádat, azonnal kiküldöm legmegbízhatóbb csapataimat Krondorba királyi pecséttel, hogy tartóztassák le Fekete Guyt, és börtönbe csukják, mielőtt az emberei valamit is tehetnének érte. Fogva tarthatod, míg Krondorba nem érsz, aztán elszállíttathatod Rillanonba a koronázásra, akár a sajátodéra, akár Martinéra. De cselekedned kell, vagy az istenekre, abban a pillanatban, ahogy te Martint jelölöd törvényes örökösnek, Guy lakájai napokon belül megindítják a polgárháborút.
Lyam némán bólogatott.
– De Guy emberei hagyják majd, hogy elfogjuk? – kérdezte aztán egy sóhajjal.
– Még a saját testőrkapitánya se száll szembe a királyi paranccsal. Különösen, ha az Országurak Tanácsának képviselői ellenjegyezték. Én kezeskedem az aláírásukért – mondta, és kesztyűs kezét ökölbe szorítva emelte maga elé.
– Igazad van – mondta Lyam rövid hallgatás után. – Nem akarok zavart kelteni a Királyságban. Azt teszem, amit mondtál.
Visszatértek a király mellé. Ott vártak majdnem két óra hosszat, amikor a pap, miután meghallgatta Rodric szívét, kijelentette.
– A király meghalt.
Brucal és Lyam együtt imádkoztak a pappal érte, aztán Yabon hercege lehúzott egy gyűrűt Rodric ujjáról, és Lyamhoz fordult.
– Gyere, itt az idő.
Félrehúzta a sátor függönyét. Lyam kinézett.
A nap lement, az éjszakai égbolton szikráztak a csillagok. Tüzeket gyújtottak odalent, és fáklyákat osztottak szét az emberek között, úgyhogy a tömeg előttük olyan volt, mint egy tűztenger. Húsz ember közül egy ha elment, bár a küzdelem után mindenki fáradt volt és éhes.
Brucal és Lyam megjelent a sátor előtt, és az öreg harcos bejelentette:
– A király halott.
Az arca merev volt, a szeme kivörösödött. Lyam sápadtan, de egyenes derékkal, emelt fővel állt mellette.
Brucal egy apró tárgyat tartott a feje fölé. A fáklyák mélyvörös fényében megcsillant kezében. A közelben álló nemesek nyomban tudták, miről van szó: a királyi pecsétgyűrű volt az, amelyet valamennyi con-Doin király hordott, mióta Nagy Delong átkelt a vízen Rillanonból, hogy kitűzze a Szigetek Királyságának zászlaját a kontinens partján.
Brucal megfogta Lyam kezét, és ujjára húzta a gyűrűt. Lyam elnézte a viseltes foglalatot, a rubinba vésett címert, amelyet nem koptatott el az idő. Amint felemelte a fejét, hogy végignézzen a tömegen, egy nemes előrelépett. Rodez letérdelt Lyam előtt.
– Fenség – mondta. És a többiek mind, akik a sátor előtt gyülekeztek, mind a Kelet, mind a Nyugat nemesei, egyenként odatérdeltek eléje, hódoltak neki, és mint egy tovagyűrűző hullám, az egész összegyűlt tömeg letérdelt úgy, hogy a végén csak Lyam maradt állva.
Lyam lenézett az előtte térdelőkre, valami magasztos érzés fogta el. Szólásra képtelenül Brucal vállaira tette a kezét, és intett, hogy álljon fel mindenki.
Egyszerre termettek talpon, és kitört az éljenzés.
– Éljen Lyam! Éljen soká az örökös! – A Királyság katonái lelkesen helyeselték, kétszeresen is lelkesen, mert sokan tudták, hogy néhány órája még polgárháború veszélye lógott a fejük felett. Keletiek és nyugatiak ölelkeztek egymással, és ünnepeltek, mert a szörnyű jövő rémképe foszlott szét előttük.
Lyam felemelte kezét. A tömeg lassan elcsendesedett. Hangja szétáradt a fejük felett, mindenki tisztán hallotta minden szavát.
– Ma éjjel senki se örvendezzen. A dobokat vonják be posztóval, és a kürtök halkan szóljanak, mert ma éjszaka egy királyt gyászolunk.
Brucal a térképre mutatott.
– Az előőrsüket körülvettük, és minden kísérletüket meghiúsítottuk, hogy a sereg törzséhez áttörjenek. Majdnem négyszáz katonájukat elvágtuk a többitől. – Késő éjszaka volt. Rodricot akkora tisztességgel temették el, amekkorát a tábori élet lehetővé tett. Hiányoztak a királyi temetés külsőségei, de a háborúban ennek így kellett lennie. Borricot melléje temették, teljes fegyverzetben, a tábor feletti domboldalban. Majd ha vége lesz a háborúnak, elviszik őket Rillanonba, őseik sírboltjába.
A fiatal trónörökös a térképet tanulmányozta, és a frontról nyert legutóbbi értesülések tükrében mérlegelte a helyzetet. Az Északi-hágót a tsuranik tartották megszállva, a völgy bejáratánál. A gyalogság beásta magát előttük, emel lezárta a völgyet, és mindkét sereget elszigetelte Crydee folyó mentén, valamint azt, ami az elővédjükből megmaradt.
– Megtörtük az offenzívájukat – mondta Lyam. – De ez kétélű kard. Nem próbálkozhatunk kétfrontos háborúval. Fel kell készülnünk arra is, hogy a tsuranik megpróbálnak délről ellenünk vonulni. Győzelmeink ellenére sem látom a közeli végét a dolognak.
– De azok az elővédben nyilván hamarosan megadják magukat – mondta Brucal. – El vannak vágva a többiektől, kevés az élelmük és a vizük, és nem számíthatnak utánpótlásra. Napokon belül éhen halnak.
– Bocsáss meg, Brucal úr – szólt közbe Pug –, de nem fogják megadni magukat.
– Mit nyerhetnek azzal, ha ellenállnak? A helyzetük reménytelen.
– Lekötik az erőinket, amelyekkel egyébként a központi tábort támadnánk. Tsuranuanniban a helyzet rövidesen tisztázódni fog annyira, hogy a varázslók visszatérhetnek a Gyülekezetből, akkor minden külső beavatkozás nélkül tudnak majd élelmet és vizet szállítani. És minden nap, amíg kitartanak, biztosíték számukra, hogy az utánpótlás hamarosan megérkezik. Ők tsuranik, és inkább meghalnak, semhogy fogságba essenek.
– Annyira köti őket a becsület, hogy inkább meghalnak? – kérdezte Lyam.
– Igen. Kelewanon köztudomású, hogy a hadifoglyok rabszolgák lesznek. A hadifogolycsere ismeretlen számukra.
– Akkor minden erőnket azonnal az elővédjükre kell összpontosítanunk – mondta Brucal. – Leverhetjük őket, és akkor a katonáink felkészülhetnek a más oldatról várható támadásra.
– Sokba kerül ez nekünk – jegyezte meg Lyam. – Ezúttal hiányzik a meglepetés, és úgy beásták magukat, mint a vakondok. Két embert veszthetünk, hogy egyet elejtsünk közülük.
Kulgan eddig félrehúzódva ült Laurie-val és Meechammal.
– A tragédia az – szólal meg most –, hogy azzal, amit nyertünk, csak a front vált szélesebbé. Éspedig nyomban azután, hogy a tsurani uralkodó békeajánlatát megkaptuk.
– Talán még nincs késő – jegyezte meg Pug.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Lyam, és Pugra nézett. – Kasumi már nyíltan üzent, hogy a békeajánlatot visszautasították.
– Igen, de talán még van idő, hogy üzenetet juttassunk el, hogy új királyunk van, aki hajlandó tárgyalni a békéről.
– És ki juttatná el az üzenetet? – kérdezte Kulgan. – Az életed nyilván nem lenne biztonságban, ha visszamennél a birodalomba.
– Két problémát megoldhatunk egyszerre, fenség. Ígéretet kaphatok, hogy az elővédben harcoló tsuranik bántatlanul visszatérhetnek a vonalaikhoz?
Lyam elgondolkodott.
– Igen, ha becsületszavukat adják, hogy egy éven belül nem jönnek vissza.
– Akkor átmegyek hozzájuk – mondta Pug. – Talán véget vethetünk ennek a háborúnak a katasztrófák ellenére, amelyek értek bennünket.
A tsurani őrség ideges volt, és minden zajra megriadt. A közelgő lódobogást hallva minden idegszáluk megfeszült.
– Jönnek! – Az emberek fegyvert ragadva rohantak a földhányásra. A déli védművek még érintetlenek voltak, de itt, a korábbi elővéd nyugati peremén a különítmény kivágott fákból és sekély árkokból készített magának rögtönzött védőgátat.
Az íjászok készenlétben álltak, de a várt támadás csak késett. Egyetlen lovas jelent meg előttük. Kezeit feje fölé emelte, tenyerét összetette annak jeléül, hogy tárgyalni kíván. És mi több, fekete ruhát viselt.
A lovas a védőgát elé vezette lovát, és tökéletes tsurani nyelven kérdezte.
– Ki itt a parancsnok?
– Wataun ezredes – mondta egy meglepett tiszt.
– Elfeledkeztél a jó modorról, csapásvezető – csattant fel a lovas. Jól megnézte a férfi mellvértjén és sisakján a címert. – A Chilapaningóknál talán ismeretlen dolog a jó modor?
A tiszt vigyázzba vágta magát.
– Bocsáss meg, Nagy Ember – dadogta. – Annyira váratlanul érkeztél.
– Vezesd ide a parancsnokot, Wataunt.
– Akaratod szerint, Nagy Ember.
A tsurani elővéd parancsnoka hamarosan megérkezett. Görbe lábú, hordómellkasú öreg harcos volt, és Nagy Ember ide, Nagy Ember oda, őt először a saját csapatának biztonsága érdekelte.
– Itt vagyok, Nagy Ember.
– Azért jöttem, hogy utasítsalak, te és embereid menjenek vissza a völgybe.
Wataun, a parancsnok gyászosan mosolygott, és megrázta a fejét.
– Sajnálom, Nagy Ember, nem tehetem. A tetteid híre eljutott hozzánk, és az, hogy a Gyülekezet vitássá tette a státusodat. Lehet, hogy már nem vagy törvényen felül. Ha nem mint parlamenter jöttél volna, letartóztattalak volna, bár alighanem drágán fizettem volna érte.
– Akkor egy ajánlatot teszek neked, parancsnok. Döntsd el magad, hogy csel-e vagy nem. Kasumi a Shinzawaiaktól ajánlatot hozott a Mennyei Fénytől a midkemiai királynak. Békeajánlatot. A király elutasította, de most új király van a Királyságban, aki kész békét kötni veletek. Megkérlek, vidd el a hírt a Szent Városba az uralkodónak, hogy Lyam királyi herceg elfogadja a békét. Megteszed?
A parancsnok elgondolkodott.
– Ha igaz amit mondasz, bolond lennék, ha az embereim életét pazarolnám. Milyen garanciát tudsz adni nekem?
– Szavamat adom, mint Nagy Ember, ha ez még jelent valamit. Azt is megígérem, hogy az embereid sértetlenül visszavonulhatnak a völgybe, ha megígérik, hogy nem jönnek vissza a Királyságba egy éven belül. És én ellovagolok veletek a völgy bejáratáig, a vonalaitokig, mint túsz. Ez elég?
A parancsnok végignézett fáradt, szomjas csapatán. Egy percig gondolkodott.
– Beleegyezem, Nagy Ember – mondta aztán. – Ha a Mennyei Fény akarata, hogy béke legyen, ki vagyok én, hogy megnyújtsam a háborút?
– Az Oaxatucanok ősidők óta ismertek voltak bátorságukról. Hadd mondhassa el mindenki, hogy a bölcsességük miatt is nevezetesek.
A parancsnok meghajolt, aztán a katonáihoz fordult.
– Add tovább. Indulunk... haza.
A hír, hogy az uralkodó elfogadta a békeajánlatot, négy nap múlva jutott el a táborba. Pug Wataunnal küldte el az üzenetet, amit át kellett vinnie a Résen. Az üzenet a Gyülekezet fekete pecsétjével volt lezárva, és senki sem merészelte volna sürgős kézbesítését késleltetni. Fumitának szólt, és Pug arra kérte benne barátját, hogy vigye el a Szent Városba a hírt, az új király a Királyságban nem kíván kártérítést, és elfogadja a békeajánlatot.
Lyam láthatóan megilletődött, amikor Pug felolvasta az üzenetet. Maga az uralkodó jön át a kapun, egy hónapon belül, és formális szerződéseket köt a Királysággal. Pug majdnem könnyekre fakadt, amikor a hírt olvasta. És hamarosan elterjedt a táborban, hogy a háborúnak vége. A tábor visszhangzott a katonák lelkes éljenzésétől.
Pug Kulgannal az idős varázsló sátrában ült. Évek óta először éreztek valamit, ami emlékeztetett régi kapcsolatukra. Pug éppen befejezett egy hosszú előadást arról, milyen módszerrel oktatják a tsuranik újonc varázslóikat.
– Pug – mondta Kulgan, és nagyot szívott pipáján. – Úgy látszik, most hogy vége a háborúnak, visszatérhetünk a varázslómesterséghez. Csak éppen most te vagy a mester, és én lennék a tanuló.
– Sok mindent tanulhatunk egymástól, Kulgan. De attól félek, a régi szokásokkal nehéz szakítani. Aligha szoknám meg valaha is a gondolatot, hogy te vagy a tanuló. És sok minden van, amit te meg tudsz csinálni, én pedig nem.
– Tényleg? – kérdezte Kulgan, láthatóan meglepetten. – Én azt hittem volna, hogy az én egyszerű mesterségbeli tudásom alatta marad a te nagyságodnak.
– Tréfálsz velem – mondta Pug, és most pontosan olyan zavarba jött mint mikor még tanítványa volt Kulgannak.
– Csak egy kicsit, fiam – nevetett Kulgan. – Te az én előrehaladott koromhoz képest még mindig gyerek vagy. Nem könnyű dolog elnézni, hogy egy jelentéktelen inas egy másik világ leghatalmasabb varázslója lett.
– Jelentéktelen, ez a megfelelő kifejezés. Először csak katona akartam lenni, azt hiszem, ezt tudtad. Aztán, mikor elhatároztam, hogy tanulni fogok, jött a tsurani betörés.
Pug elmosolyodott. – Azt hiszem, sajnáltál, amikor ott álltam egyedül, a herceg udvara előtt, mint az egyetlen olyan gyerek, akit senki se választott.
– Ez is igaz. Másrészt viszont én voltam az első, aki meglátta benned az erőt. És az ítéletem igazolódott, függetlenül attól, milyen elképesztő eseményekre volt szükség, hogy a képességeid felszínre is kerüljenek.
– Nos hát – sóhajtott fel Pug –, a Gyülekezet, ha semmi mást nem is tud, oktatni azt igen. Ha egyszer felfedezik valakiben az erőt, csak két lehetőség marad: siker vagy halál. Minden egyéb gondolatot száműzve nem sok más érdekelheti a tanulót, mint a mágia tanulmányozása. Enélkül, azt hiszem, nem mentem volna sokra.
– Én is azt hiszem – mondta Kulgan. – De ha a tsuranik nem jöttek volna, akkor is lett volna számodra lehetőség a nagyság felé.
Ott ültek, beszélgettek, örültek egymás társaságának. Egy idő utál tüzet gyújtottak, mert besötétedett. Katala benézett a sátorba, kíváncsian, nem megy-e vele meg a fiúval Pug az ünnepségre, amelyet Lyam király rendezett. Mikor látta, milyen mélyen elmerültek a társalgásba, kihátrált, és ajkán halvány mosollyal visszament a fiához.
31.
Lyam békésen ült a sátrában.
Egy üzenetet fogalmazott, amit Cryde-ba szándékozott küldeni, amikor egy testőr jelentette Pug és Kulgan érkezését. Lyam felállt, hogy üdvözölje őket, majd miután a testőr kiment a sátorból, hellyel kínálta a két varázslót.
– Nagy szükségem lenne bölcs tanácsotokra. – Hátradőlt a székén, és az asztalon fekvő pergamenlapra mutatott. – Ha azt akarjuk, hogy Arutha időben ideérjen a béketárgyalásra, ezt ma el kell küldeni. De sose voltam jó levélíró, és bevallom, hogy roppant nehezemre esik leírni a múlt hét eseményeit...
– Szabad? – kérdezte Kulgan, és a levélre mutatott.
Lyam jóváhagyólag intett. A varázsló felvette a levelet és elolvasta.
„Szeretett öcsémnek és húgomnak. Mély szomorúsággal kell közölnöm veletek, hogy édesapánk meghalt. Halálos sebet kapott egy nagy tsurani offenzíva során. Ellentámadást vezetett, hogy egy csapat bekerített katonánkat megmentse. A csapatban főleg kadari hegylakók, a yaboni helyőrség segédcsapatai voltak. A hadarik most az ő nevét zengik, és legendákat költenek a tiszteletére, akkora bátorságot tanúsított. Halálában is megemlékezett gyermekeiről, és valamennyiünk iránti szeretete semmit sem csökkent.
A király is meghalt, és rám hárult a kötelesség, hogy a seregeinket vezessem. Arutha, örülnék, ha itt lennél, mert hamarosan véget ér a háború. A tsurani uralkodó kész békét kötni. A Szürke Tornyok északi völgyében találkozunk huszonkilenc nap múlva, délben. Carline, szeretném, ha Anitával elhajóznál Krondorba, mert ott is sok az elintéznivaló, és Alicia hercegnőnek szüksége lesz a leányára. Aruthával együtt csatlakozunk hozzátok, miután a békekötés lezárult. Szívemből osztozom a gyászotokban. Szerető restvéretek: Lyam.”
Kulgan egy percig hallgatott.
– Arra gondoltam, hogy esetleg tehetnél hozzá egyet s mást, hogy elegánsabb legyen – jegyezte meg Lyam.
– Azt hiszem – mondta Kulgan –, hogy apád halálát egyszerűen és tapintatosan közölted. Pompás levél.
– Olyan sok mindent kellene még megírni – mocorgott kényelmetlenül a székén Lyam. – Semmit sem írtam Martinnal kapcsolatban.
Kulgan felemelt egy lúdtollat.
– Átmásolom, mert az írásod kicsit merev, Lyam. – Barátságos mosollyal folytatta. – Mindig is olyan ember voltál, aki jobban szereti a kardot, mint a tollat. Teszek hozzá a végén néhány utasítást, amiben megkérem, hogy Martin is utazzon Krondorba a húgoddal, azonkívül Gardannak és Fannonnak is mennie kéne. A vár helyőrsége pedig mint díszkíséret tartson velük. Ezzel megtisztelnéd azokat, akik olyan jól szolgáltak Crydee falain. Aztán még bőven lesz időd eldönteni, hogyan mondd el Martinnak a történteket.
Pug szomorúan tette hozzá.
– Örülnék, ha Roland nevét is hozzáírhattuk volna ehhez a listához.
Pug ugyanis csak akkor értesült Tulan új urának haláláról, amikor a táborba érkezett. Kulgan mesélte el neki, amennyire tudta, mi történt régi barátaikkal Crydee-ban az elmúlt néhány évben.
– Milyen ostoba vagyok – kiáltott fel Lyam. – Carline-nak fogalma sincs róla, hogy visszajöttél, Pug. Ezt is hozzá kell írnod, Kulgan.
– Remélem nem jelent majd számára különösebb megrázkódtatást – jegyezte meg Pug.
– Nem annyira a visszatérted lesz megrázkódtatás számára, hanem amikor megtudja, hogy feleséged van és gyereked – nevetett Kulgan.
Pugban feltámadtak gyermekkori emlékei zűrzavaros kapcsolatáról a hercegnővel.
– És azt is remélem, hogy kinőtte néhány, kilenc ével ezelőtti elképzelését.
Lyam most nevette el magát először apja halála óta, annyira szórakoztatta Pug feszengése.
– Légy nyugodt, Pug. Az évek során sokszor és komolyan elbeszélgettem az öcsémmel meg a húgommal is. Azt hiszen, Carline, alaposan megváltozott: ma ifjú hölgy, nem az a kis csitri, akit te ismertél; hiszen csak tizenöt éves volt, amikor utoljára láttad. Gondold meg, te mennyit változtál az elmúlt kilenc év alatt.
Pug erre nem tudott mit válaszolni, csak egyetértően hümmögött.
Kulgan befejezte a másolást, és odaadta a levelet Lyamnak.
– Köszönöm, Kulgan – mondta Lyam, miután elolvasta. – Pontosan azt a gyengéd hangot adtad hozzá, ami szükséges.
A sátor függönye szétnyílt, és Brucal lépett be a nyíláson, ráncos, vén arca gúnyos mosolyra torzult.
– Bas-Tyra meglépett.
– Hogyhogy? – csodálkozott Lyam. – A katonáknak legalább egy hét kell, ha nem több, míg Krondorba érnek.
Az öreg herceg nehézkesen belezökkent egy székbe.
– Találtunk egy eldugott postagalambketrecet, ami a néhai saladori Richardé volt. Az egyik embere megüzente Guynak, hogy Rodric meghalt, és hogy téged jelölt örökösévé. Kikérdeztük a fickót, aki valaha Richard komornyikja volt. Guy elmenekült a városból, mert tudja, hogy mint királynak, az első intézkedésed az lesz, hogy felakasztatod. Becslésem szerint egyenesen Rillanonba vette az útját.
– Én azt hittem volna, bárhová mehet Midkemiában, csak oda nem – jegyezte meg Kulgan.
– Fekete Guyról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ostoba: föld alatt fog dolgozni, nem kétséges, de még érezni fogod a jelenlétét, mielőtt ezzel az egész üggyel végeztünk. Amíg a korona nincs Lyam fején, Guyt számításba kell vennünk, mint hatalmi tényezőt.
Lyam aggodalmas arcot vágott, és atyja halálos ágyán tett nyilatkozatára gondolt. Mióta Brucal figyelmeztette, hogy ne szóljon Martinról, mindenki csak Lyam koronázásáról beszélt, és szó sem esett Martin esetleges trónigényéről.
Lyam elhessegette magától a kellemetlen gondolatokat, és Brucal tovább beszélt.
– Ennek ellenére most, hogy Bas-Tyra a föld alá vonult, gondjaink javát magunk mögött tudhatjuk. És ahogy a háború vége közeledik, visszatérhetünk a Királyság újjáépítésének ügyére. Ami pedig engem illet, örülök, hogy túl öreg vagyok már az olyan ostobaságokra, mint a politika meg a háború. Csak azt sajnálom, hogy nincsen fiam, és nem tudok az ő javára mindenemről lemondani.
Lyam kedvesen kétkedő tekintettel nézett Brucalra.
– Sose fogsz te kecsesen visszavonulni, öreg veterán. A halálos ágyadba is úgy fogod beverekedni magad, és az a nap még nagyon messze van!
– Ki beszél itt halálról?- horkant fel Brucal. – Arra gondoltam, hogy vadászni mehettem volna a kutyáimmal meg solymászni, meg talán kicsit horgászni is. Ki tudja. Talán még találok valami csinos fehérnépet, aki elég nagylelkű, hogy kitartson mellettem, mondjuk olyan tizenhét vagy tizennyolc éveset, újra házasodnék, és még világra segítenék egy fiút. Ha annak a bolond, fiatal Vandrosnak valaha elég esze lesz, és elveszi az én Felinah-mat, figyeljétek csak meg, ha én nyugalomba vonulok, pillanatok alatt ő lesz Yabon hercege. Hogy az a lány miért vár rá még mindig, fogalmam sincs. – Feltápászkodott a székből. – Megyek, veszek egy meleg fürdőt, meg alszom egy kicsit vacsora előtt. Engedelmeddel.
Lyam intett, hogy távozhat, és amikor eltűnt, megjegyezte.
– Sose fogom megszokni, hogy az engedélyemre van szükség ahhoz, hogy valaki jöjjön és menjen.
Pug és Kulgan felállt.
– Pedig jobb, ha megszokod, mert mostantól fogva mindenki engedélyt fog kérni. Engedelmeddel – hajolt meg Kulgan.
Lyam mesterkélt bosszúsággal jelezte, hogy elmehetnek.
A tanács összegyűlt, és Aglaranna elfoglalta helyét a trónon. A szokványos tanácstagokon kívül Íjász Martin is jelen volt. Thomas mellett állt. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, Aglaranna megszálalt.
– A tanács összehívását kélted, Tathar. Mondd el, mi az az ügy, amit elő akarsz terjeszteni.
Tatkar meghajolt a királynő felé.
– Mi, a tanács tagjai úgy gondoltuk, ideje valami megállapodást létrehozni közöttünk.
– Mivel kapcsolatban, Tuthar? – kérdezte a tündekirálynő.
– Sokat fáradoztunk azon, hogy békében és biztonságban véget vessünk ennek az ügynek Thomasszal. Mindnyájunk előtt köztudott, hogy minden tudásunkkal igyekeztünk csökkenteni a benne dúló dühöt, hogy megszelídítsük a Valheru hatalmát, és a fiatalember, aki az ő hatására az idők folyamán annyira megváltozott, ne kerüljön az uralma alá.
Elhallgatott. Martin Thomashoz hajolt.
– Baj van.
Meglepetésére Thomas halvány mosollyal és kacsintással válaszolt. Megint meggyőződhetett róla, hogy az a vidám ifjú, akit Crydee-ban megismert, legalább annyira jelen van ebben a fiatalemberben, mint a Sárkányok Ura.
– Nem lesz semmi baj – suttogta Thomas.
– Azért jöttünk – folytatta Tathar –, mert döntést akarunk hozni ebben az ügyben most, hogy Thomastól már nem kell félnünk, mint a Nagy Öregek egyikétől.
– Ez valóban örvendetes újság – mondta Aglaranna. – És ez a tanácskozás tárgya?
– Nem, hölgyem. Egy másik ügyet is el kell rendeznünk. Mert bár nem rettegünk már Thomastól, mégsem kívánjuk magunkat az uralma alá helyezni.
Aglaranna felállt, nem is próbálta leplezni haragját.
– Ki mer ilyesmiről beszélni? Elhangzott egyetlen szó is, bárki részérőt, ami arra utalna, hogy Thomas uralkodni akar?
Tathar szilárdan állta a királynő tekintetét.
– Hölgyem, te a szerető szemével nézed. – Mielőtt Aglaranna válaszolhatott volna, feltartotta a kezét. – Ne használj kemény szavakat velem szemben, legöregebb barátom leánya. Nem vádolok senkit. Senkinek semmi köze hozzá, hogy megosztja veled ágyadat, csak neked. Nem sajnálunk tőled semmit. De most lehetősége nyílt rá, hogy igényt tartson az uralkodásra, és szeretnénk ezt az ügyet rendbehozni.
Aglaranna elsápadt.
– Milyen lehetőségről beszélsz? – kérdezte Thomas parancsoló hangon, és előrelépett.
Tathar meglepetten nézett rá.
– Gyermeke lesz tőled. Nem tudtad?
Thomas szótlanná dermedt. Érzelmek kavarogtak benne. Gyermek. És senki se szólt róla. Tatharra nézett.
– Honnan tudtad meg?
Tathar elmosolyodott, de mosolyában semmi gúny sem volt.
– Öreg vagyok én már, Thomas. Ismerem a jeleket.
Thomas Aglarannára nézett.
– Igaz?
Aglaranna bólintott.
– Nem akartam megmondani neked, csak amikor már nem tudtam volna eltitkolni.
– Miért? – kérdezte Thomas kissé bizonytalanul.
– Hogy megkíméljelek a problémáktól. Amíg a háború tart, nem kellene másra gondolnod. Nem akartalak ezzel terhelni.
Thomas egy darabig némán állt, aztán hátravetette fejét, és tiszta, vidám hangon felkacagott.
– Gyerek! Hála legyen az isteneknek!
Tatkar elgondolkodva nézett rá.
– Igény támasztasz a trónra?
– Igen, Tathar – mondta Thomas, és mosolygott hozzá.
– A trón az én örökségen, Thomas – szólalt meg Calin most első ízben. – Meg kell vívnod érte.
– Nem fogok pengét váltani veled – mosolygott rá Thomas. – Szerelmem fiával!
– Ha király akarsz lenni, meg kell tenned.
Thomas odasétált Calinhoz. Sose volt különösebb vonzalom közöttük, nem több, mint bárki más iránt. Calin félt, hogy Thomas hatalma veszélyt jelent a népére, és most készen állt megküzdeni vele, ha kell.
Thomas Calin vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Te vagy a trón örököse. Szót sem ejtek arról, hogy én a királyod legyek. – Hátralépett és a tanácshoz fordult. – Az vagyok, akit magatok előtt láttok. Két örökség birtokosa. Birtokomban van a Valheru ereje, bár nem születtem vele, mégis emlékszem a régen elporladt korokra De élnek bennem egy fiú emlékei is, és ismét érzem a nevetés és a szerelem örömét. – A tündekirálynőre nézett. – Csak annyi az igényem, hogy a királynőm mellett ülhessek, a ti áldásotokkal, mint uralkodótárs. Csak annyi uralmat igényelek magamnak, amennyit ő meg ti adtok nekem, semmivel sem többet. Ha nem adtok semmit, akkor is mellette maradok. – Aztán határozott hangon hozzátette. – De egyről nem mondok le. A gyermekünk örökségét ne kísérje baljós árnyék.
Általános helyeslő mormolás fogadta szavait, és Thomas szembefordult Aglarannával.
– Elfogadsz férjedül? – kérdezte ősi tündenyelven.
Aglaranna szeme csillogott, ahogy a trónján ült, és Tatharra nézett.
– Igen. Van valaki, aki megtagadja tőlem ezt a jogot?
Tathar körülnézett a tanácsosok között. Mikor látta, hogy senki sem ellenkezik, kijelentette.
– Megengedjük, hölgyem.
A tündék lelkes egyetértéssel éljeneztek, és hamarosan más tündék is odasereglettek kíváncsian, mi ez a szokatlan élénkség a tanácsban. Aztán ők is csatlakoztak az ünneptőkhöz, mert valamennyien tudtak a királynő szerelméről a fehér-arany ruhás harcos iránt, és mindenki úgy gondolta, alkalmas uralkodótárs lesz belőle.
– Okos emberhez méltón jártál el, Thomas – mondta Calin. – Ha másként elöntesz, viszályt szítottál volna, vagy lappangó kétség maradt volna közöttünk. Köszönet bölcsességedért.
Thomas keményen megszorította Calin kezét.
– Ez így igazságos, Calin. A te trónigényed vitán felül áll. Majd ha a királynő is, én is elhajózunk az Áldott Szigetekre, gyermekünk a te hű alattvalód lesz.
Aglaranna odalépett Thomas mellé, aztán Martin is melléjük állt.
– Legyetek nagyon boldogok – mondta nekik.
Thomas is, a királynő is megölelte Martint.
Calin nagy hangon csendet kért.
– Itt az ideje, hogy nyíltan beszéljünk – mondta, mikor a lárma elült. – Tudja meg mindenki, hogy ami éveken át tény volt, most nyíltan elismerjük: Thomas Elvandar hadvezére és a királynő uralkodótársa. Szavainak mindenki engedelmességgel tartozik, a királynőt kivéve. Én, Calin beszéltem.
– És én megerősítem, hogy így igaz – szólalt meg Tathar. Az egész tanács meghajolt a királynő és jövendő férje előtt.
– Úgy van jól, hogy amikor visszatér közétek az öröm, én itthagyjam Elvandart – jelentette ki Martin.
– Te elmész? – kérdezte Aglaranna.
– Attól tartok, muszáj. Még tart a háború, és én még mindig Crydee fővadászmestere vagyok. Mellesleg – tette hozzá mosolyogva – félek, hogy az ifjú Garret túlságosan megkedveli a henye életmódot, és visszaél a jóságotokkal. Meg kell kicsit kergetnem az erdei ösvényen, mielőtt teljesen elpuhul.
– De az esküvőre itt maradsz?
Martin már éppen nekifogott mentegetőzni, araikor Aglaranna közbevágott.
– Holnap lesz a szertartás.
– Csak egy nap? Akkor örömmel – adta meg magát Martin.
Újabb kiáltás hallatszott, és Thomas látta, ahogy Dolgan furakszik át a tömegen. A törpe főnök megállt előttük.
– Nem hívtak meg bennünket a tanácsba – mondta –, de amikor hallottuk a kiabálást, eljöttünk mi is. – Thomas is, Aglaranna is látta, hogy Dolgan mögött még néhány törp tart feléjük.
Thomas Dolgan vállára tette a kezét.
– Öreg harcostársam, szívesen látunk. Ünnepre jöttél, esküvő lesz.
Dolgan megértő szemmel nézte végig őket. – Legfőbb ideje.
A lovas végighajszolta lovát a tsurani katonák vonala előtt. Még mindig kellemetlen érzés volt elnézni, mennyien vonulnak kelet felé. A nemrég még ellenséges katonák fegyelmezett arccal nézték, hogyan nyargal előttük Elvandar felé.
Egy nagy, kiugró szikla mellett megállt a lovával. Egy tsurani tiszt szemlélte a vonuló katonákat. Rangjelzése alapján hadtestparancsnok volt, körülötte a csapás- és őrvezetők, illetve a többi, alacsonyabb rangú tiszt. Laurie a parancsnokhoz fordult.
– Hol van ide a legközelebbi gázló?
A tisztek gyanakodva nézték, de ha a hadtestparancsnokot meg is lepte, hogy a barbár majdnem tökéletesen beszéli a tsurani nyelvet, nem mutatta. Fejével intett abba az irányba, amerről a katonái vonultak.
– Nem messze innen. Nincs egy óra gyalog. A te állatod hátán még annyi sincs, az biztos. Két magas fa áll a tisztás két oldalán, a fölött a hely fölött, ahol a folyó egy rövid szakaszán vízesést képez.
Laurie megnézte a férfi klán és családi jelvényeit.
– Köszönöm – mondta eztán. – Tisztelet házadnak, Minwanabik gyermeke.
A hadtestparancsnok mereven állt. Nem tudta, ki a lovas, de udvarias volt hozzá, és az udvariasságot viszonozni kell.
– Tisztelet a te házadnak is, idegen.
Laurie tovább biztatta lovát a csüggedt tsurani katonák előtt, akik a folyó partján vonultak. Megtalálta a tisztást és a kis vízesést, és belelovagolt a vízbe. A folyónak itt erős sodra volt, de a lónak sikerült minden nehézség nélkül átlábolni rajta. Laurie élvezte a vízesés felől szitált permetet, amelyet a szél az arcába hordott. Hűvös, frissítő érzés volt az izzasztó lovaglás után. Reggel óta nyeregben ült, és sötétedésig lovagolni fog. Addigra elég közel jut már Elvandarhoz, hogy elérje a tündék előőrseit, akik nyilván érdeklődéssel figyelik a tsuranik visszavonulását. Valamelyikük majd elvezeti a királynőhöz.
Ő vállalkozott rá, hogy elviszi az üzenetet, mert úgy gondolták, hogy a küldönc kevésbé tűnik majd gyanúsnak, ha tud tsurani nyelven. Háromszor tartóztatták fel útközben, de mindannyiszor kimagyarázkodott a gyanakvó tsurani tisztek előtt, és engedték továbblovagolni. Fegyverszünet ide, fegyverszünet oda, a felek még nem sok bizalommal voltak egymás iránt.
Mikor távolabb került a folyótól, leszállt a nyeregből, mert a ló elfáradt. Megsétáltatta, hogy lehűljön kicsit, levette róla a nyerget, és éppen dörzsölni kezdte keféjével, amelyet a nyeregtáskában hordott, amikor valaki kilépett a fák közül. Laurie meghökkent, mert a jövevény nem tünde volt. Sötét haja halántékánál őszülni kezdett, barna ruhát viselt, és kezében vándorbotot tartott. Nyugodt léptekkel közeledett a dalnok felé, a környezet láthatóan nem volt szántára idegen. Néhány lépésnyire tőle megállt.
– Üdvözöllek, Laurie, Tyr-Sog gyermeke – mondta az idegen.
A viselkedése különösnek tűnt. Laurie nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna vele.
– Ismerjük egymást?
– Nem, de én tudok rólad, dalnok.
Laurie óvatosan közelebb lépett nyergéhez, ahol a kardját tartotta. A férfi elmosolyodott és legyintett. Laurie-t váratlanul roppant nyugalom szállta meg. Nem nyúlt a kardja után. Akárki ez az ember, szemmel láthatóan ártalmatlan.
– Mi szél hozott erre, a tündék erdejében, Laurie?
Laurie szinte gépiesen, őszintén válaszolt a kérdésre.
– Üzenetet hozok a tündekirálynőnek.
– Mit kell mondanod neki?
– Hogy Lyam lett a trónörökös, és vége a háborúnak. Meghívja a törpöket és a tündéket a völgybe mostantól három hétre, mert ott fogják megpecsételni a békét.
Az idegen bólintott.
– Értem. Én is útban vagyok a királynőhöz. Majd én elviszem az üzenetet. Nyilván vannak fontosabb dolgaid is, amivel az idődet eltöltsd.
Laurie tiltakozni akart, aztán meggondolta magát. Miért menjen el Elvandarba, amikor ez a férfi amúgy is oda készül? Tiszta időpocsékolás.
Laurie helyeslően intett. Az idegen elmosolyodott.
– Miért nem pihensz le itt az éjszakára? A vízesés hangja megnyugtató, és nem valószínű, hogy esni fog. Holnap menj vissza a herceghez, és mondd meg neki, hogy elvitted az üzenetet Elvandarba. A Kőhegyek törpjei is tudnak róla. Aztán mondd meg Lyamnak, hogy a tündék és a törpök ott lesznek. Legyen nyugodt, el fognak menni.
Laurie helyeselt. Amit ez az ember mondott, roppant értelmes dolog. Az idegen elfordult, menni készült.
– Egyébként – jegyezte meg –, azt hiszem, legjobb, ha nem említed, hogy találkoztunk.
Laurie nem felelt. Vita nélkül beleegyezett mindenbe, amit az idegen mondott. Miután elment, roppant nagy megnyugvással állapította meg, hogy már megjárta Elvandart, és átadta az üzenetet.
A szertartás egy csendes tisztáson zajlott le. Aglaranna és Thomas Tathar kezében tették le esküjüket. Senki más nem volt jelen, amikor szerelmüket megpecsételték. Tathar az istenek áldását kérte rájuk, és figyelmeztette őket kötelességükre egymással szemben.
– Most menjetek vissza Elvandarba – mondta Tathar a szertartás után –, mert itt az ideje az ünneplésnek és vigalomnak. Örömet szereztetek a népeteknek, hölgyem és hercegem.
Thomas és Aglaranna felálltak térdeplő helyzetükből, és megölelték egymást.
– Szeretném, ha ezt a napot különösen emlékezetessé tehetném, szerelmem – mondta Thomas, megfordult, a szája elé emelte a kezét, és a tündék ősi nyelvén felkiáltott: – Belegroch! Belegroch! Lépj elő!
Paták dobbanása hallatszott, aztán három fehér ló száguldott ki a tisztásra, odanyargalt hozzájuk, és mindhárom ágaskodva üdvözölte a tündekirálynőt és uralkodótársát. Thomas felpattant az egyik paripa hátára. Az mozdulatlanul állt. Tathar megjegyezte:
– Ennél alkalmasabb módon nem is bizonyíthattad volna, hogy közülünk való vagy.
Aglaranna és Tathar is lóra pattant, és visszalovagoltak Elvandarba. Mikor az erdő-város közelébe értek, az összegyűlt tündék harsány éljenzéssel fogadták őket. A látvány, a királynő és herceg uralkodótársa tündeparipákon bőségesen igazolta, hogy Thomas helye immár Elvandarban van, ahogy azt Tathar is megmondta.
Az ünneplés órákon át tartott, és Thomas megállapította magában, hogy mindenki őszintén osztja azt az örömöt, amit ő érez. Aglaranna mellett ült, mert egy másik trónszéket is elhelyeztek a tanácsteremben, ezzel is elismervén Thomas rangját. Minden tünde, aki éppen nem volt őrszolgálatban és nem figyelte az idegeneket, eléjük járult, hűségéről biztosította őket, és áldást kért a házasságukra. A törpök is gratuláltak; őszinte szívvel vettek részt az ünneplésben, és Elvandar tisztásain vidáman zengett énekük.
Az ünnepség messze az éjszakába nyúlt. Thomas hirtelen megmerevedett. Mintha hideg szél érintette volna. Aglaranna megfogta a kezét. Érezte, valami nincs rendjén.
– Férjem, mi haj van?
Thomas a semmibe bámult.
– Valami... különös... örvendetes is, meg szomorú is.
Hirtelen valaki hangosan felkiáltott az Elvandar alatti tisztás szélén. Túlharsogta ugyan az ünneplők zaját, de nem értették, mit mondott. Thomas felállt. Aglarannával odasétáltak az emelvény szélére. Mikor Thomas lenézett, odalent csak egy kimerülten pihegő tünde felderítőt látott.
– Mi történt? – kiáltotta.
– Uram! Az idegenek! Visszavonulnak! – hangzott a válasz.
Thomas lába mintha földbegyökerezett volna. Az a néhány egyszerű szó mintha a mellbevágta volna. Nem bírta ésszel felérni, hogy a tsuranik ennyi éves hadakozás után elvonulnak. Aztán lerázta magáról az elképedés bénultságát.
– Mi végre? Átcsoportosítanak?
A felderítő tagadólag rázta a fejét.
– Nem, uram. Nem álltak hadrendbe. Lassan mozognak, minden sietség nélkül. A katonáik csüggedtnek látszanak. Tábort bontanak végig a Crydee partján, és keletnek indulnak. – A katona felfelé fordított arcáról vidám biztonság sugárzott. Körülnézett a körülötte állókon, és mosolyogva csak ennyit mondott még: – Elmennek.
Felharsant az örömkiáltás, és sokan nyíltan könnyeztek, mert tudták, végre tényleg vége a háborúnak. Thomas megfordult és látta, hogy a felesége arca is könnyes. Aglaranna megölelte. Egy percig mozdulatlanul álltak, aztán Elvandar új uralkodótárs-hercege a közelükben álló Calinhoz fordult.
– Küldess járőrüket, hogy kövessék őket. Lehetséges, hogy csak trükk az egész.
– Tényleg úgy gondolod, Thomas? – kérdezte Aglaranna.
Thomas a fejét csóválta.
– Csak biztos akarok lenni, de valami idebent azt súgja, hogy valóban vége. A béke reménye keveredik bennem a vereség fölött érzett szomorúsággal.
Aglaranna megsimogatta férje arcát.
– Futárokat küldök a királyi táborba – mondta Thomas –, és megérdeklődöm Borric úrtól, mi folyik itt.
– Ha békéről van szó, biztosan üzenni fog – vélte Aglaranna.
– Valóban. – Thomas Aglarannára nézett. – Akkor tehát várunk. – Hosszasan elnézte Aglaranna arcát, a sok évszázados arcot, amelyről az első virágzásában tündöklő fiatal nő szépsége sugárzott. – Erre a napra kétszeresen is úgy emlékezünk majd, mint amit meg kell ünnepelnünk.
Sem Thomas, sem Aglaranna nem csodálkozott, amikor Macros megjelent Elvandarban, mert a varázsló első látogatása óta semmi sem lepte meg őket vele kapcsolatban. Macros a világ legtermészetesebb módján lépett ki a tisztást körülvevő fák körül, és indult el a falombváros felé.
A teljes udvar együtt volt, beleértve íjászt is, amikor Macros megállt a királynő és Thomas előtt.
– Légy üdvözölve, hölgyem – mondta meghajolva –, és uralkodótársad is legyen üdvözölve.
– Légy üdvözölve, Fekete Macros – mondta a királynő. – Azért jöttél, hogy feltárd előttünk a tsuranik visszavonulásának rejtélyét? Macros a botjára támaszkodott.
– Újságot hozok. – Úgy tűnt, nagyon gondosan megválogatja a szavait. – Tudjátok meg, hogy mind a király; mind Crydee ura halott. Most Lyam a trón várományosa.
Thomas látta, hogy Martin, a fővadászmester arca viaszfehérre sápad. Az arca mozdulatlan maradt, de világosan látta, hogy Martint rendkívül megrendítette a hír. Macroshoz fordult.
– A királyt nem ismertem, de a herceg kitűnő férfi volt. Nagyon elszomorít a hír.
Macros odalépett Martinhoz. Az figyelmesen nézte a varázslót, mert bár sose találkozott vele, hírből ismerte, Arutha ugyanis beszámolt neki találkozásukról a varázsló szigetén, és Thomastól tudta, hogyan lépett közbe, amikor a tsuranik megrohanták Elvandart.
– Te, íjász Martin, menj azonnal Crydee-ba! Onnan hajózz el Carline hercegnővel és Anitával Krondorba! – Martin szólni készült, de Macros felemelte a kezét. Az udvarban mindenki visszafojtott lélegzettel hallgatott. Macros suttogva tette hozzá. – És a végén atyád szeretettel említette meg a nevedet.
Majd eleresztette Martin kezét, és a feszültség megszűnt körülötte.
Martin nem döbbent meg. A varázsló szavai inkább megnyugtatták, és tudta, hogy senki más nem hallotta az utolsó kurta megjegyzését.
– És most halljatok vidámabb híreket. A háborúnak vége. Lyam és Ichindar húsz nap múlva találkoznak, hogy megkössék a békét.
Az udvar felujjongott, és akik fent álltak, lekiabáltak az újságot a lent állóknak. Hamarosan az egész erdő visszhangzott az ünneplés lármájától. Dolgan is megjelent a tanácsban, a szemét dörzsölgette.
– Mi az? Megint valami ünneplés, amíg szundítok? Még a végén elhitetitek velem, hogy nem láttok szívesen.
– Szó sincs róla, Dolgan – nevetett Thomas. – Hozd csak a barátaidat, hadd vegyenek részt ők is az ünneplésünkben. A háborúnak vége.
Dolgan elővette pipáját, és a hamut, amit kivert belőle, lerugdalta az emelvényről.
– Végre – mondta. Kinyitotta a dohányos zacskóját, és elfordult, mintha minden figyelmét a pipatömésre összpontosítaná. Thomas úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a törpvezér arca könnytől nedves.
Arutha apja trónusán ült, egyedül a nagyteremben. Kezében bátyja üzenete. Többször is elolvasta, megpróbálni tudatosítani magában, hogy édesapjuk meghalt. Nagyon megviselte a hír.
Carline nyugodtan fogadta az újságot. Ahogy bátyja a nagytermet választotta, ő a lakótorony melletti kis kertbe vonult vissza, hogy egyedül maradjon gondolataival.
Arutha fejében viharosan kavarogtak a gondolatok. Visszagondolt az első alkalomra, amikor édesapja magával vitte vadászatra, aztán egy másikra, amikor apja Íjász Martinnal tért vissza a vadászatról, és ő büszkén hallgatta, hogyan lelkendezik édesapja egy hatalmas őz felett, amelyet ő ejtett el. Tétován felidézte a fájdalmat, amit érzett, amikor megtudta, hogy az édesanyja meghalt, de ez valamit távoli dolognak tűnt, elhomályosította az idő. Aztán felmerült előtte apja képe, amint haragosan áll a király palotájában. Halkan felsóhajtott.
– Végre – gondolta magában – bekövetkezett, amit leginkább kívántál.
– Arutha! – hangzott fel egy hang a terem másik végéből.
Arutha felnézett. Az ajtó felől Anita közeledett feléje. Selyemtalpú papucsa nem keltett zajt, ahogy végigment a terem kőpadlóján.
Arutha gondolataiba temetkezve nem hallotta, amikor belépett. Anita apró lámpást tartott a kezében, mert esteledett, és a teremben már majdnem sötét volt.
– Az apródok nem akartak zavarni, de én nem tudom elnézni, hogy itt ülj egyedül a sötétben.
Arutha megörült a leány láttán, jóleső érzés volt, hogy felkereste. Nem mindennapi, értelmes, tapintatos ifjú leány létére Anita volt az első ember Arutha életében, aki többet látott benne, mint felszínes nyugalmat és száraz humort. Sokkal jobban megértette a hangulatait és segített neki könnyíteni a lelkén, mint azok, akik gyermekkora óta ismerték, mert mindig megtalálta az alkalmas szavakat, amelyek megnyugtatták.
– Hallottam a híreket, Arutha – mondta Anita, válaszra sem várva. – Nagyon, nagyon sajnállak.
Arutha rámosolygott.
– Még saját édesapád halálán sem vagy túl, és már osztozol velem gyászomban. Igazán nagyon kedves tőled.
Erland halálhíre egy hete ért hozzájuk, egy Krondorból érkező hajó hozta. Anita megrázta a fejét. Lágy vörös haja hullámosan lengte körül arcát.
– Apa hosszú évek óta nagyon beteg volt. Jól felkészült a halálra. Amikor tömlöcbe zárták, majdnem bizonyos volt, hogy meghal. Én ezt már akkor tudtam, amikor elmenekültünk Krondorból.
– Mégis erős vagy, és remélem, én is ilyen jó el tudom viselni a magam bánatát. Nagyon sok tennivalónk van.
– Gondolom, jól fogtok uralkodni, Lyam Rillanonban, te Krondorban.
– Én? Krondorban? Ez eddig még eszembe se jutott.
Anita leült a fiatal herceg mellé arra a trónszékre, amelyen Carline szokott ülni apja mellett az udvarban. Arutha a leány karjára tette a kezét, arra a kezére, amely a trónszék karfáján nyugodott.
– Neked kell uralkodnod. Lyam után te vagy a trón örököse. A krondori hercegség a trónörökösé. Senki sem uralkodhat ott, csak te.
– Nézd, Anita – mondta Arutha kényelmetlenül, feszengve –, én mindig arra gondoltam, hogy valamikor egy kisebb erőd bárója leszek, vagy talán az egyik határvidéki báró seregében leszek katona. De arra sose gondoltam, hogy uralkodjam. Még annak sem örülök, hogy Crydee hercege vagyok, hát még, hogy Krondor nagyhercege legyek! Mellesleg, Lyam meg fog nősülni, ebben biztos vagyok. A lányok mindig nagyon nézegették, és mint király, válogathat majd köztük. És ha fia lesz, a gyerek lehet Krondor hercege.
Anita tagadóan csóválta a fejét.
– Nem, Arutha. Túl sok most a tennivaló. A nyugati Királyságnak kemény kézre van szüksége, a te kezedre. Más alkirály aligha kaphat bizalmat, mert minden katona szenében gyanús lesz, akit kineveznek. Te kell, hogy az legyél.
Arutha figyelmesen nézte a leányt. Az elmúlt öt hónap alatt, mióta Crydee-ban volt, nagyon megszerette, de képtelen volt érzéseit kifejezésre juttatni, mert mihelyt együtt volt vele, szinte megnémult. Napról napra szebb fiatal nővé serdült, egyre kevésbé emlékeztetett az egykori kislányra. Még mindig nagyon fiatal volt, amit Aruthát szörnyen feszélyezte, de a háborúval a fejük felett igyekezett nem gondolkodni apáik tervéről egy esetleges házasságot illetően, amiről akkor éjjel, a Sebes Hullám fedélzetén hallott először. Most, hogy közelgett a béke, egyszeriben időszerű lett a kérdés.
– Anita, lehet, hogy igaz, amit mondasz, de neked is van trónigényed. Nem azt mondtad, hogy apádnak a célja a házassággal végeredményben a te igényeid megerősítése volt Krondorban?
– Az a terv csak arra volt jó, hogy Guy törekvéseinek keresztbe tegyen – nézett fel rá Anita nagy, zöld szemével. – Az volt a célja, hogy az édesapád vagy a testvéred trónigényét erősítse arra az esetre, ha Rodric örökös nélkül hal meg. Neked nem kell kötve érezned magad ezekhez az elgondolásokhoz.
– És ha elfogadom Krondort, mit teszel te?
– Anyának és nekem vannak birtokaink. Egész jól megélünk azoknak a jövedelméből, abban biztos vagyok.
– Nem volt időm ezt végiggondolni – mondta Arutha érzelmeivel csatázva. – Amikor utoljára Krondorban jártam, rájöttem, milyen keveset tudok a városokról, és még kevesebbet a kormányzásról. Téged erre neveltek. Én... csak második fiú voltam. A neveltetésem hiányos.
– Sok alkalmas ember van itt is, Krondorban is, aki tanácsadód lehet. Jó fejed van, könnyen tanulsz, Arutha, megtanulod, mikor mit kell tenned, és a bátorság is megvan benned, hogy cselekedj. Jó nagyhercege leszel Krondornak.
Anita felállt, arcon csókolta Aruthát.
– Van időd meggondolni, hogyan szolgáld legjobban bátyádat, Arutha. Ne engedd, hogy ez az új feladat túlságosan sok gondot okozzon.
– Megpróbálom. Ennek ellenére jobban szeretném, ha a közelemben lennél. Te és az édesanyád – tette hozzá sietve. Anita derűsen mosolygott rá.
– Közel leszünk, ha szükséged lesz a tanácsunkra, Arutha. Valószínűleg a Krondor környéki birtokunkon leszünk, egy-két óra lovaglásnyira a várostól. Eddig Krondor volt az egyetlen otthonom, és anyám sem lakott másutt, kislány korona óta. Ha látni akarsz, csak egy szót kell szólnod, és boldogan elmegyünk az udvarba. Ha pedig a hivatalod gondjait akarod kipihenni, szívesen látott vendég leszel nálunk.
– Az a gyanúm – mosolygott rá Arutha a leányra –, hogy rendszeres látogatótok leszek, és remélem, nem untok meg egyhamar.
– Soha, Arutha.
Thomas egyedül állt az emelvényen, és a föléje boruló ágak között elővillanó fényes csillagokat nézte. Tündeérzékszervei révén tudta, hogy valaki hátulról közelít hozzá. Egy bólintással üdvözölte a varázslót.
– Én csak huszonöt éves vagyok ebben az életemben, Macros, de évszázadok emlékeit őrzöm. Felnőtt életem során mindig háborúztam. Olybá tűnik ez az egész, mint egy álom.
– Ne változtassuk lázálommá ezt az álmot.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Thomas, és fürkészve nézte a varázsló arcát.
Macros egy ideig hallgatott. Thomas türelmesen várt, hogy megszólaljon.
– Van valami – mondta végül a varázsló –, amit meg kell tenned, Thomas. Mert a te feladatod lett, hogy ennek a háborúnak véget vess.
– Nem nagyon tetszik, ahogy beszélsz. Azt mondtad, a háborúnak vége.
– Azon a napon, amikor Lyam és a tsurani uralkodó találkoznak, a mező nyugati végében fel kell vonultatnod hadrendben a törpöket és a tündéket. Amikor a két uralkodó a mező közepén találkozik, árulás fog történni.
– Miféle árulás?
– Nem mondhatok sokkal többet, kivéve, hogy amikor Ichindar és Lyam leülnek, neked valamennyi erőddel meg kell támadnod a tsuranikat. Midkemiát csak így menteheted meg a teljes pusztulástól.
Thomas arcán a gyanú árnyéka suhant át.
– Sokat kérsz egy olyan embertől, aki nem óhajt többet adni.
Macros kihúzta magát. Félrebillentve botját, mint uralkodó a kormánypálcáját, sötét szeme összeszűkült, szemöldöke összeért horgas orra felett, a hangja lágy maradt, de szavaiban harag izzott. Még Thomas is valami megilletődöttségfélét érzett jelenlétében.
– Többet! – csattant fel Macros kurtán. – Mindent megadtam neked, Valheru! Te az én sokéves tevékenységem erejéből vagy most itt. Soha sejtelmed sem lesz róla, mennyit áldoztam az életemből, hogy a jöveteledet előkészítsem. Ha nem győzöm le, majd nem fogadom barátságomba Rhuagh-ot, sose maradtál volna életben a MacMordain Cadal bányáiban. Én készítettem elő Asllen-Shugar vértjét és kardját, amikor otthagytam Tholin kalapácsát, ajándékomat a sárkánynak, hogy századokkal később megtaláld őket. Én indítottalak el azon az úton, Thomas. Ha nem siettem volna a segítségedre évekkel ezelőtt, Elvandar most hamuban heverne. Gondolod, hogy Tathar és a többi varázsmondók voltak egyedül, akik érteti dolgoztak? Az én segítségem nélkül a sárkány ajándéka az alatt a kilenc év alatt menthetetlenül elpusztított volna. Nincs olyan pusztán emberi lény, aki ellenállhatott volna azoknak az ősi, hatalmas mágiáknak, ha valaki közbe nem lép úgy, ahogy azt csak én tudtam megtenni. Amikor álomútjaidon a múltba sodródtál, én vezettelek vissza a jelenbe. Én adtam vissza józan értelmedet. – A varázsló hangja megemelkedett. – Én adtam neked hatalmat, hogy erőt nyerjél Ashen-Shugar felett: az én eszközöm voltál. – Thomast a varázsló szavaiból áradó fojtott harag hátrálni kényszerítette. – Nem, Thomas. Én nem sokat adtam neked. Én adtam neked mindent.
Thomas most érzett először félelmet azóta, amióta a MacMordain Cadalban felöltötte a vértet. Hirtelen egész léte legalapvetőbb rostjaiban tudatosodott, micsoda hatalma van ennek a varázslónak, aki ha akarná, úgy söpörné félre, mint valami bosszantó rovart.
– Ki vagy te? – kérdezte csendesen, és igyekezett nem éreztetni hangjában a félelmet.
Macros haragja elpárolgott. Ismét botjára támaszkodott. Ugyanekkor megszűnt Thomas félelme, s vele a félelem emléke is. Macros mosolyogva folytatta.
– Időnként hajlamos vagyok megfeledkezni magamról. Bocsáss meg. – Majd megint komolyra fordította a szót. – Ezt a dolgot nem holmi hála fejében kérem tőled. Amit tettem, megtettem, és nem tartozol érte semmivel. De egyet tudok: mind az Ashen-Shugarnak nevezett lény, mind a Thomas nevezetű fiú osztotta az odaadó szeretetet ez iránt a világ iránt, bár mindegyik a maga módján, és egyik sem értette meg a másikat. Benned megvan a föld szeretetének mindkét szemszöge, a Valheru vágya, hogy védelmezze és vezesse, illetve a várbeli szolgafiú vágya, hogy táplálja és támogassa. De ha nem sikerülne azt a feladatot teljesítened, amelyet most eléd szabok, ha meginognál a döntésben, amikor elérkezik a pillanat, akkor tudd meg, hogy ez a világ, amelyen most állunk, halálos bizonyossággal elpusztul, jóvátehetetlenül elvész. És a legszentebb esküt teszem le arra, hogy ez az igazság.
– Úgy teszek, ahogy parancsolod.
– Akkor menj vissza a feleségedhez – mondta Macros mosolyogva –, Elvandar hercege és társuralkodója, de ha elérkezik az idő, állítsd hadrendbe a seregeidet. Én elmegyek a Kőhegyekhez, mert Harthorn katonái is csatlakozni fognak hozzád. Minden kardra, minden csatabárdra szükség lesz.
– Megismernek téged?
– Megismernek, elvandari Thomas, ne aggódj.
– Egybegyűjtöm Elvandar teljes haderejét, Macros. – A hangja elkomorodott. – És ennek a háborúnak örök időkre véget vetünk.
Macros meglendítette a botját, és eltűnt. Thomas egy darabig magában várakozott, és küzdött valami újszerű félelem ellen, amely azt sugallta, hogy ez a háború örökké fog tartani.
32.
A seregek farkasszemet néztek egymással.
Harcedzett veteránok várakoztak a völgy tágas síkján; nem volt túl megnyugtató érzés olyan ellenséggel szembenézni, akivel kilenc éve, sőt, régebben harcban álltak. Mindkét oldalon díszhadosztályok sorakoztak fel, amelyek egyfelől a Királyság nemeseit, másfelől a Birodalom törzseit képviselték, több mint ezer főt mindkét országból. A tsurani inváziós sereg utóvédje lépett át a Résen, útban haza, Kelewanra. Csupán az uralkodó díszszázadát hagyták hátra. A királysági sereg egyelőre ott táborozott a szoros völgybe nyíló bejáratánál, és nem hagyta el addig a helyét, amíg a szerződést meg nem kötötték. Ebben az újdonságszámba menő bizalomban még maradt egy jó adag óvatosság.
A völgy Királyság felőli oldalán Lyam ült fehér harci ménjén, és várta a császár érkezését. Közelében a Királyság nemesei, tiszta, fényes fegyverzetben ültek lovukon. Megjelentek a szabad Városok helyőrségének vezetői illetve a natailak osztagai is.
Kürtök harsantak a mezőn, és látszott, amint a tsurani uralkodó és kísérete kilépett a Résből. A tsurani osztag elindult. Elöl a császár lobogóit lengette a szél.
Lyam herceg, miközben a tsurani követet várta, hogy átsétáljon azon a néhány száz méteren, amely a két uralkodót elválasztotta egymástól, odafordult a mellette várakozókhoz. A Királyságnak tett szolgálata fejében helyet kapott a kíséretben Pug, Kulgan, Meecham és Laurie is. Vandros báró és más tisztek, akik kitüntették magukat, ugyancsak ott álltak a közelükben. Lyam mellett Arutha ült jókedvűen ficánkoló, sárga harci ménjén.
Pug körülnézett. Elkábította a két hatalmas nemzet lobogóinak látványa, annak a két országnak a jelképei, amelyek sorsával a sorsa összefonódott. A mező egyik végében ott lengtek a Tsuranuanni birodalom nagy családjainak jói ismert lobogói, a Kedáké, az Oaxatucanoké, a Minwanabiaké és a többieké mind. Mögöttük a Királyság zászlói, Crydee-tól le egészen a keleti Ranig valamennyi hercegségé.
Mikor Kulgan látta, hogy egykori tanítványa a távolba mereng, hosszú botjával megveregette a vállát.
– Jól vagy?
– Pompásan – felelte Pug. – Csak kicsit meghatódtam az előbb. Annyi emlék! Bizonyos szempontból különös élmény ez a mai nap. A front mindkét oldalán elkeseredett ellenségek álltak szemben egymással, engem mégis szoros kapcsolatok fűznek mindkét oldalhoz. Azt hiszen, alaposabban elemeznem kell az érzéseimet.
– Később bőven lesz időd az önvizsgálatra – mosolygott Kulgan. – Talán Tully meg én is a segítségedre lehetünk benne. – Az öreg pap elkísérte Aruthát ezen az igencsak nehéz úton, mert nem akarta elmulasztani a béketárgyalásokat. A tizennégy nyeregben töltött nap alaposan megviselte szegényt, és most betegen feküdt Lyam sátrában. Lyamnak keményen rá kellett parancsolnia, hogy maradjon ott, mert mindenáron a király kíséretével akart tartani.
A tsurani követ elérte a kijelölt helyet Lyam előtt. Mélyen meghajolt, és mondott valamit tsurani nyelven. Pug odalovagolt és tolmácsolt.
– Azt mondta: „Őcsászári felsége Ichindar, kilencvenegyszeres uralkodó, a Mennyei Fény, Tsuranuanni népeinek vezetője, üdvözletét küldi uralkodó testvérének őkirályi fenségének, Lyam hercegnek, a Királyság néven ismert területek uralkodójának. Elfogadja-e a herceg a meghívást, hogy találkozzék vele a völgy közepén?”
– Mondd meg neki – mondta Lyam –, hogy viszonzom üdvözlését, és örömmel találkozom vele a kijelölt helyen. – Pug a megfelelő tsurani formalitásokat alkalmazva fordított. A küldött ismét mélyen meghajolt, és visszatért csoportjához.
Mindenki látta, amint a császár gyaloghintóját előrehozták. Lyam intett a kíséretének, hogy indulhatnak, azzal odalovagoltak a völgy közepére, hogy ott találkozzanak a tsurani uralkodóval. Pug, Kulgan és Laurie a kísérettel lovagolt. Meecham a katonákkal vár.
A Királyságiak értek először a kijelölt helyre, és megvárták, míg a tsurani uralkodó és kísérete is odaért. A gyaloghintót húsz rabszolga vitte a vállán, egyforma termetűek, egyforma alkatúak, így válogatták ki őket. Erőlködéstől feszülő izmokkal vitték a nehéz, arannyal borított gyaloghintót. Az aranyberakásos kereten értékes, gyönyörű drágakövekkel ékesített, áttetsző függönyök csüngtek. Az arany és a drágakövek csillogva verték vissza a nap sugarait.
A gyaloghintó mögött vonultak a tsurani birodalom legtekintélyesebb családjainak képviselői, a klánok hadurai. Öten voltak, minden, az új hadúr tisztségére jogosult családból egy férfi.
A gyaloghintót letették. Ichindar, Tsuranuanni népeinek uralkodója kiszállt belőle. Tsurani mértékkel mérve felbecsülhetetlen értékű arany vértbe öltözött. Fején arannyal bevont koronás sisak. Lyam a császár üdvözlésére leszállt a lováról. Ichindar közelebb lépett. Pug, miután ő volt a tolmács, szintén leszállt a lóról, és a két uralkodó mellé állt. A tsurani uralkodó kurta bólintással üdvözülte.
Lyam és Ichindar figyelmesen nézték egymást. Mindkettőt láthatóan meglepte a másik fiatalsága. Ichindar csak három érzel volt idősebb, mint a Királyság trónörököse.
Lyam köszöntötte először a vendégét. Barátságosan üdvözölte, és kifejezte reményét, hogy hamarosan létrejön köztük a béke. Ichindar hasonló módon válaszolt, majd a Mennyei Fény előbbre lépett, és kinyújtotta jobb kezét.
– Úgy tudom, önöknél ez a szokás.
Lyam megfogta a tsuranuanni uralkodó kezét. Hirtelen megtört a feszültség, és a völgy mindkét oldalán felharsant az éljen. A két fiatal uralkodó mosolygott. Kézfogásuk friss volt, határozott.
– Bárcsak ez a nemzeteink közötti tartós béke kezdete lenne.
– A béke új dolog Tsuranuanni számára, de bízom benne, hogy hamar megszokjuk. Nagytanácsom véleménye megoszlik lépésem felől, de remélem, hogy a kereskedelem és a jólét gyümölcsei, amelyet abból nyerünk, hogy tanulunk egymástól, megszünteti a véleménykülönbségeket.
– Ezt kívánom én is – mondta Lyam. – A békét megpecsételendő, előkészíttettem az ön számára valami ajándékot. – Jelt adott. Egy katona lovagolt ki a királyi vonalakból, és egy gyönyörű, fekete harci mént vezetett elő. A lovon arannyal kivert fekete nyereg volt és a nyeregkápáról drágakőberakásos hüvelyben díszes markolatú pallos lógott.
Ichindar némi kétkedéssel szemlélte a lovat, de a remekmívű kard elbűvölte. Szakértően méregette a hatalmas fegyvert.
– Megtisztel az ajándéka, Lyam herceg – mondta. Aztán egyik kísérőjéhez fordult, akinek a parancsára két rabszolga egy ngaggi fából faragott, pompás, mélytónusú színekben csillogó ládát hozott elő, és letette az uralkodó elé. A csigavonalas szalagékítménnyel körülvett domborművű díszítés tsurani állatokat és növényeket mintázott a fény és árnyhatás remek kihasználásával, a megszólalásig élethű részletekkel. Önmagában is pompás ajándék volt, de amikor felnyitották, egy halom hüvelykujjnyinál nagyobb, csodálatosan csiszolt drágakő csillant meg a napfényben.
– Nehezen tudtam volta a Nagytanács előtt igazolni, hogy kártérítést fizessek – mondta a császár –, és e pillanatban nem állok a legjobb viszonyban velük, de azt nem kifogásolhatják, ha ennek az alkalomnak az emlékezetessé tételére ajándékot adok önnek. Remélem, ebből helyrehozható valami abból a kárhól, amelyet a népen okozott.
– Ön nagylelkű – mondta Lyam, és mélyen meghajolt –, és köszönöm. Hajlandó elfogyasztani velem egy kis frissítőt?
Az uralkodó megköszönte, és Lyam parancsot adott, hogy állítsanak fel egy díszsátrat. Tucatnyi katona lovagolt előre, leszálltak lovukról, póznákat és vásznakat hoztak, és rövidesen állt a nagy, nyitott oldalú díszsátor. A tető alá székeket helyeztek, és egy nagy asztalt állítottak fel, majd egy újabb csapat katona bort és ételt tett az asztalra.
Pug nagy, párnás széket tolt a császár alá, Arutha ugyanúgy tett bátyjával. A két nagyúr leült.
– Ez jóval kényelmesebb, mint az én trónusom – jegyezte meg Ichindar. – Én is ki fogom párnáztatni.
Kitöltötték a bort, és Lyam és a császár ittak egymás egészségére. Aztán koccintottak, és ittak a békére.
Ichindar Pughoz fordult.
– Nagy Ember, úgy látszik, hogy ez az összejövetel üdvösebbnek bizonyul a jelenlevők számára, mint az amikor utoljára találkoztunk.
– Bízom benne, Császári Felség – felelte Pug, és meghajolt. – Remélem megbocsátást nyerek, amiért tönkretettem a birodalmi játékokat?
– Tönkretetted? – nézett rá homlokát ráncolva a császár. – Inkább azt mondanám, megsemmisítetted.
Pug fordított, s közben Ichindar gyászosan, de elismerően mosolygott.
– Ez a Nagy Ember sok újszerű dolgot művelt a birodalmamban. Attól tartok, műve eredményeit nem éljük meg, mert jóval azután jelentkeznek, mikor a neve feledésbe merült. De ez már a múlté. Foglalkozzunk inkább a jövővel.
A két táborból érkezett díszvendégek körülállták a sátrat, és a két nagyúr megkezdte a tárgyalásokat, hogyan lehetne a legcélszerűbben kapcsolatokat kiépíteni a két világ között.
Thomas a sátrat figyelte. Calin és Dolgan kétoldalt várakozott. Mögöttük több mint kétezer törp és tünde állt készenlétben. Az Északi-hágón át léptek he a völgybe, úgy, ahogy a királysági seregek helyet adtak nekik. A nyugati oldalon, az erdő széléről, a tisztás megkerülése után tisztán látták, mi történik.
– Nem látok semmit, ami csapdára utalna.
A kőhegyi Harthorn sétált oda hozzájuk.
– Mát igen, tünde. A varázsló figyelmeztetése ellenére minden békésnek látszik.
Hirtelen valami megcsillant a tisztás túloldalán. Egy pillanatra nem lehetett tisztán látni, mi volt az, a kép elbizonytalanodott, de aztán Thomas és a többiek látták, hogy a tsurani katonák fegyvert rántottak.
Thomas hátrafordult.
– Fegyverbe!
Egy katona lovagolt oda a nagy sátorhoz. A tsurani urak bizalmatlanul nézték, mert eddig csak olyan katonák léptek oda, akik frissítőket szolgáltak fel.
– Fenség! – kiáltotta a katona. – Valami érthetetlen dolog történik itt!
– Micsoda? – kérdezte Lyam, akit ingerelt a katona idegessége.
– A mi állásunkból alakokat látunk, amint az erdőn át nyugat felé menetelnek.
Lyam felkelt. Valóban, ő is látott néhány alakot az erdő szélén. Pug lefordította a szóváltást az császárnak, és Lyam megjegyezte.
– Ezek nyilván a törpök és a tündék. – Ichindarhoz fordult. – Üzenetet küldtem a tündék királynőjének és a törpök vezetőinek a békekötés ügyében. Valószínűleg ők közelednek.
Az császár Lyam mellé lépett, és az erdőt figyelte.
– Miért maradnak a fák között? Miért bujkálnak?
Lyam a lovashoz fordult.
– Menj oda, és mondd meg azoknak a fák között, hogy jöjjenek ide. A katona elindult. Félúton volt az erdő felé, amikor kiáltás harsant fel a fák között, és zöldruhás tündék meg vértbe öltözött törpök rohantak elő. Harci dalok és kiáltások töltötték meg a völgyet. Ichindar zavartan nézte a rohanó alakokat. Társai közül többen fegyvert rántottak. Egy tsurani katona rohant a sátorhoz.
– Felség! Elárultak bennünket. Csapdába estünk – kiáltotta.
A tsuranik karddal a kezükben hátráltak.
– Hát így tárgyaltok ti békéről? – kiáltotta Ichindar. – A szátokkal ígértétek, s közben árulást forraltok?
Lyam nem értette, de a hangjából világosan láthatta, mit akar mondani. Megmarkolta Pug karját.
– Mondd meg neki, hogy én az egészről nem tudok semmit.
Pug megpróbálta túlkiabálni az általános zűrzavart, de a tsurani nemesek már kihátráltak, körülvéve a Mennyei Fényt, miközben a tsurani vonalakból katonák rohantak elő, hogy csatlakozzanak Ichindar védelmezőihez.
– Vissza! – kiáltotta Lyam, amint a tsurani katonák egyre közelebb jöttek, és a midkemiaiak lóra szálltak. – Vissza a vonalaink közé!
Pug hallotta, amint Ichindar hangja túlharsogta a lármát.
– Áruló, most kimutattad igazi természetedet. Tsuranuanni sose fog becstelenekkel tárgyalni. Porrá zúzzuk a királyságodat.
Felhangzott a csatazaj, a tündék és a törpök összecsaptak a tsurani katonákkal. Lyam és a többiek visszaszáguldottak saját csapataikhoz, akik arra vártak, hogy a harchoz csatlakozzanak. Ahogy Lyam megállította lovát, Brucal úr megkérdezte.
– Induljunk, fenség?
– Árulásban nem veszek részt – rázta a fejét Lyam.
Az előtte zajló eseményeket nézte. A tündék és a törpök visszaszorították a tsuranikat a Rést működtető gépezet felé. A császár és védelmezői nagy kört írtak le, és kerülték a harcot. Az ezer főnyi díszőrség a támadók és a császár csoportja között maradt. Látható volt, ahogy futárok sietnek át a Résen.
Arutha odaugrott Lyam mellé.
– Lyam, támadnunk kell! A tündéket hamarosan legyűrik, és még tízezer tsurani vár a Rés másik oldalán, néhány lépésnyire innen. Ha véget akarsz vetni ennek az átkozott háborúnak, el kell foglalnunk a gépezetet, amely a Rést működteti, és meg is kell tartanunk.
Pug is odaugratott Lyam mellé.
– Lyam! – kiáltotta. – Aruthának igaza van.
Az ifjú trónörökös még habozott. Pug még magasabbra emelte a hangját.
– Értsd meg! Kilenc éven át a birodalom erőinek csak kis részével álltunk szemben, csak azokkal a katonákkal, akik a Háborús Párthoz tartoztak. Mostanáig sok titkos szövetségesed volt, akik megakadályoztak minden nagyobb erőkifejtést a Királyság ellen. De most ez az árulás felbőszítette az egyetlen embert, aki feltétlen engedelmességet követelhet a birodalom valamennyi törzsétől. Ichindar Tsuranuanni valamennyi törzsének megparancsolhatja, hogy álljon csatasorba. Sose álltunk szemben az összes frontokon több mint harmincezer katonával együttvéve. Holnapra az a harmincezer elzárhatja ezt a völgyet. Egy hét múlva ez a szám megduplázódik. Fogalmad sincs, milyen mérhetetlen erőkkel rendelkeznek azok. Egy éven belül millió embert és varázslók ezreit küldhetik ellenünk. Cselekedni kell!
Lyam mereven ült, arcán világosan kirajzolódott a keserűség.
– Tudsz segíteni nekünk?
– Lehetséges, ha utat nyitnak nekem a szerkezethez, bár nem tudom, képes leszek-e bezárni a Rést. Más eszközeim is vannak, de még ha sikerülne is úrrá lennem a kondicionálásom felett, és szembe tudnék fordulni a Császársággal, hiába ölnék meg minden embert ezen a mezőn, nem sokat érne, mert sokkal nagyobb tömeg áll készenlétben néhány lépéssel arrébb.
Lyam kurtán biccentett. Lassan szembe fordult Aruthával.
– Küldj gyors lovasokat az Északi és a Déli-hágóhoz. Szólítsd fegyverbe a Királyság valamennyi seregét.
Lyam ismét Pugra nézett.
– Ha tudsz segíteni, segíts, de csak akkor, ha az út szabad. Te vagy az egyetlen mestere szakmádnak ezen a világon. – Laurie-ra, Meechamre és Kulganra mutatott. – Tartsd őket távol a harctól, mert ők nem részesei ennek. Maradj hátul, és ha elbukunk, használd fel a mesterségedet, hogy eljuss Krondorba. Carline-t és Anitát feltétlenül keletre kell vinned Caldric nagybátyjukhoz, mert a nyugat biztosan a tsuraniké lesz.
Kivonta a kardját, és parancsot adott a támadásra.
Tízezer lovas lendült előre, mozgó acélfal, amely úgy gyarapodott lendületében, ahogy a tisztek parancsokat kiáltottak, és rendezték a sorokat. Ekkor Lyam parancsára megindultak. A sorok megtörtek, ahogy a lovasok átnyargaltak a tisztáson a tsuranik felé. Azok hallották a lovak dübörgését, sokan viszszahúzódtak a tündék és a törpök felől, és pajzsfalat alkottak. Pug, Laurie, Meecham és Kulgan nézték, hogyan ütköznek össze a Királyság lovasaival. Lovak nyerítettek és emberek sikoltoztak, hosszú dárdáik meghajoltak, törtek, a pajzsfal megingott, emberek pusztultak, de újak léptek előre, foglalták el a helyeket, és visszafordították a királyi sereget. Lyam újraformálta a csapatokat, ismét támadott, és ezúttal a pajzsfalakat.
Pug nézte, hogyan göngyölítik fel a tsuranik jobbszárnyát a lovasok, de a császár körül a katonák ellenálltak, és a vonal kitartott. Pug még a távolból is látta, hogy a tsurani nemesek könyörögnek a császárnak, meneküljön.
Ichindar kivont karddal állt, és parancsokat osztogatott. Nem volt hajlandó elhagyni a csatateret. Szoros körbe vonta embereit, így védte a kapugépezetet, hogy a többiek is visszajöhessenek a völgybe Kelewanról. Látta, hogy egyre nagyobb számban rohannak a katonák a Rés felől. Hamarosan elegen lesznek, hogy a király kis hadseregét leverjék.
Ekkor gyengén megremegett a talpuk alatt a föld, és az egyik tsurani úr hátramutatott, a császár mögé. És Ichindar is látta, hogy száz meg száz lovas tör elő észak felöl a fák közül. Az északi lovas egységek feleltek először Lyam hívására. A császár frissen érkezett tsurani katonákat irányított az északi arcvonalra, hogy az újabb veszéllyel szembeszálljanak.
Balról kiáltás hallatszott, Ichindar megfordult. Fehérbe és aranyba öltözött, hatalmas termetű harcos vágott magának utat a tsurani testőrök között, és egyenesen a Mennyei Fény felé tartott. A tsurani nemesek rohantak, hogy útját állják. Egy hadtestparancsnok, aki a közelében állt, odarohant az császárhoz.
– Felség, mennie kell – kiáltotta –, nem sokáig tudunk kitartani. Ha ön elvész, a birodalom szív nélkül marad, és az istenek elfordítják tőlünk az arcukat.
A császár megpróbálta félrelökni maga elől, miközben az arany és fehér ruhás óriás egy újabb tsurani nemest vágott le.
– Bárcsak a menny megértené – mondta ekkor a tiszt, és kardlapjával hátulról fejbe vágta Ichindart. A császár a földre roskadt, és a parancsnok odakiáltott a katonának, hogy vigyék át a Résen. – A császárt elesett! Helyezzétek biztonságba! – A katonák szó nélkül felemelték legfőbb urukat, és odavitték a Résgépezethez. Egy tiszt rohant oda a hadtestparancsnok mellé.
– Uram! – kiáltotta –, valamennyi nemesurunkat megölték. – A parancsnok látta, hogy a hatalmas termetű harcost hátrálásra kényszeríti a tsurani katonák számbeli fölénye, de csak azután, hogy minden magas rangú hadurat lemészárolt, aki a császár kíséretében volt. A hadtestparancsnok gyors pillantással meggyőződött róla, hogy az császárt cipelő testőrök eltűntek a Rés távolabbi végében, és újabb csapatok áramlottak a Rés innenső oldalára. Látta, nincs vesztegetni való ideje.
– Én veszem át a parancsnokságot. Te vagy a helyettesem. Még több embert irányíts északra. – A helyettes elrohant, hogy újabb erőket küldjön az északi arcvonalba, miközben az Északi-hágóról érkező lovasság vad száguldással rontott a tsurani seregre.
Az északról érkezők viharosan támadták a tsurani állásokat. A sebtében összeállt pajzsfal megingott, de végül megállt; a hadtestparancsnok körülnézett, és azon imádkozott, hogy kitartsanak, míg az erősítés megérkezik.
Pug és három társa végignézte, hogyan rohanja meg a királysági sereg északi szárnya a pajzsfalat. Dárdák törtek, lovak buktak fel vagy tapostak el jajgató embereket. A fal ennek ellenére állt, és a királyi sereg visszavonult, hogy újabb támadásra készüljön fel. Lyam csapatát is visszaszorították, ő visszavonulást parancsolt, hogy támadását összehangolja az északról érkezőkkel. A Thomas vezetésével harcoló tündék és törpök a tsuranik között verekedtek és húzódtak nyugat felé, ők okozták az ellenségnek a legtöbb gondot, de lassan őket is visszaszorították.
Ahogy a lovasok visszahúzódtak, a tsuranik figyelme a tündék és a törpök felé fordult. Az északi és déli pajzsállásuk mögött állók elhagyták a helyüket, hogy a nyugati szárnyon harcoló társaiknak segítséget nyújtsanak.
Mikor Meecham ezt látta, megjegyezte.
– Ha a tündék nem vonulnak vissza, a tsuranik legyűrik őket. – És mintha csak meghallották volna, a négy figyelő látta, hogyan bomlik fel a nyugati csatasor. Tündék és törpök visszahúzódtak a tünde íjászok védelme alatt.
Kulgan Pughoz fordult.
– Ez a szünet jó alkalom a tsuraniknak, hogy erőt gyűjtsenek. Látjátok, hogyan özönlenek át a Résen a tsurani katonák. Ha a következő támadással Lyam nem éri el a szerkezetet, a tsuranik úgy erősödnek, ahogy mi gyengülünk.
– Csak akkor kerítheti be siket, ha íjászokat vezényel a Rés bejáratához. Egy folyamatos nyílzápor visszatarthatja őket, míg felállítunk valami védőgátat. Akkor talán működésképtelenné tudjuk tenni a szerkezetet.
– Nem lehetne elpusztítani? – kérdezte Laurie. – A másik megoldás roppant kockázatos.
Pug egy darabig gondolkodott.
– Nem tudom, az erőm elegendő-e arra, hogy elpusztítsam a Rést. De azt hiszem, itt az ideje, hogy megpróbáljam.
Már nekikészült, hogy megsarkantyúzza lovát, amikor a háta mögött felcsattant egy hang.
– Ne!
Mind a megfordultak. Barnaruhás alak jelent meg mögöttük, a kezében bottal. Ahol állt, az előbb még nem volt senki.
– Még a te erőd sem elegendő ehhez a feladathoz, Nagy Ember.
– Macros! – kiáltott fel Kulgan.
Macros keserűen elmosolyodott.
– Ahogy előre megmondtam, akkor vagyok itt, ha a legnagyobb a szükség, ha nagyon komoly a baj.
– Mit kell tennünk?
– El fogom zárni a Rést, de szükségem van a segítségedre. – Kulganhoz fordult. – Látom, még nálad van az a bot, amit tőlem kaptál. Helyes. Szállj le a lovadról.
Pug és Kulgan leszállt lováról. Pug el is felejtette, hogy a bot, amely Kulgan állandó társa volt, ugyanaz, amit Macrostól kapott. Maros megállt Kulgan előtt.
– Szúrd a korod végét keményen a földbe. – Aztán elfordult, és a saját botját odaadta Pugnak. – Ez a bot az ikertestvére annak. Fogd keményen, és soha egy pillanatra se engedd el, ha túl akarod élni ezt a vállalkozást. – A közelükben zajló csatát figyelte. – Már majdnem itt az idő, de még nem egészen. Jól figyeljetek, mert az időnk rövid. – Előbb Pugra nézett, aztán Kulganra. – Amikor mindezen túl vagyunk, ha a Rés elpusztult, menjetek vissza a szigetemre. Ott megtaláljátok a magyarázatot mindenre, ami történt, bár lehet, hogy nem egészen olyan lesz, amilyennek szeretnétek. – Megint megjelent az arcán a keserű mosoly – Kulgan, ha szeretnéd viszontlátni egykori tanítványodat, markold azt a botot minden erőddel, ami csak belefér. Gondolj Pugra, és ne engedd, hogy a bot és a midkemiai föld kapcsolata egy pillanatra is megszakadjon. Megértetted?
– És mi lesz veled?
– Az én biztonságom az én gondom – mordult fel Macros. – Ne törődj velem. Az én helyem ebben a drámában éppen úgy előre elrendeltetett, mint a tiéd.
A csatát figyelték. A Királyság északi csapatai támadtak, Lyam és Thomas kiadták az egységeiknek a parancsot, hogy csatlakozzanak a támadókhoz. A lovasok ismét nekirontottak a pajzsfalnak, és a tsurani vonal megbomlott. A királysági lovasság egy darabig ura volt a helyzetnek, és az ellenállás összeomlott. Aztán a támadóit előnyét gyalogos katonák özöne ellensúlyozta, akik levágták a lovakat lovasaik alól, együttes erővel rángatták le őket a nyeregből, és a mérleg nyelve ismét a másik oldalra billent. Harcoló alakok tengere nyüzsgött a Rés gépezete körül, sehol semmi szervezettség, fegyelem. Az emberek a túlélésért harcoltak. A völgyet betöltötte az edzett fával és bőrökkel összecsapó ércfegyverek lármája. Akármerre néztek, vér patakzott, és iszonyatos volt hallgatni a halál hangjait.
Macros Pugra nézett.
– Eljött az idő – mondta. Gyere velem.
Pug elindult a barnaruhás varázsló mögött. Szorosan markolta Macros botját, mert hitt a mágus figyelmeztetésének, hogy ez az egyetlen reménye, hogy túléli azt, ami előtte áll. Úgy mentek át a harcolók között, mintha valami bűbáj óvta volna őket; egy-egy katona időnként feléjük fordult, csapásra készen, de valahonnan nyomban őrá sújtott le valaki. Lovak indultak el, hogy letapossák őket, de az utolsó pillanatban elfordultak tőlük. Mintha út nyílott volna előttük, amely mögöttük ismét bezárult.
Közeledtek a tsurani arcvonal maradékához. Egy pajzsos alak elesett, egy lovas lándzsája szúrta át. Átléptek az elesett katonán, és egy kicsi, viszonylag nyugodt helyre érkeztek a Rés közelében. Még mindig áradtak a katonák Kelewan felől, a számuk egyre nőtt. Macros és Pug felléptek az emelvényre a Rés távolabbi oldalán, miközben a másik oldalon katonák serege tódult kifelé. Azok szemmel láthatóan észre sem vették a mágia két mesterét.
Macros belépett a Rés ürességébe. Pug utána. De nem Kelewanra érkezett, mint várta volna, hanem valami színtelen térben lebegett. Irányérzéke nem működött. Nem volt fény körülötte, de sötét sem volt. A szürke, a fekete és a fehér különböző árnyalatai keveredtek. Tökéletesen egyedül volt, csak ahogy szívverése a fülében dobbant, mutatta, hogy nem szűnt meg létezni. Halkan megkérdezte.
– Macros?
– Itt vagyok, Pug – hallatszott Macros hangja.
– Nem látlak.
Halk nevetés.
– Nem, mert itt nincs fény. Amit látsz, enyhe illúzió, amit az én akaratom hozott létre, hogy legyen valami tájékozódási lehetőséged. Megfelelő előkészület nélkül még a te roppant értékes erőid sem érnének sokat, nem tudnának eszednél tartani, Pug. Az emberi elme nincs kellőképpen felkészülve arra, hogy ezzel a helyzettel megbirkózzék, ezt egyszerűen tudomásul kell venned.
– Mi ez a hely?
– Ez a közbenső hely. Itt birkóztak az istenek a Káosz Háborúkban, és itt fogjuk elvégezni feladatunkat.
– Emberek halnak meg, Macros. Sietnünk kell.
– Itt nem létezik az idő, Pug. Azoknak a mértékével, akik harcolnak, a mi létünk egy pillanat. Megöregedhetnénk és meghalhatnánk, miközben a csatatéren egy másodperc sem telne el. De sietnünk kell, el kell végeznünk a feladatunkat. Még én sem tudnám megtenni anélkül, hogy egy kis energiát az életben maradásunkra fordítsak. Energiát, amelyre a dolog véghezviteléhez is szükség lesz. Ezért nem késlekedhetünk sokáig, de van néhány dolog, amit el akarok mondani neked. Hosszú időn át vártam rád, hogy megvalósíthassam az ígéretemet. A te segítséged nélkül nem tudnám bezárni a Rést.
Pug is megszólalt, bár minden érzéke borzadt a körülötte szürkéllő semmitől és a testetlen hangtól, amely mintha közvetlenül előtte szólt volna.
– Te voltál az, aki elfordítottad a Rést, amikor az Idegen eljött, és az Ellenség vissza akarta hódítani Tsuranuanni népeit. Ez nyilván hallatlan erőt vett igénybe.
A varázslónak csak a nevetése hallatszott.
– Emlékszel ezekre a részletekre? Akkor még fiatalabb voltam. – Mintha tudná, hogy a válasz nem kielégítő, hozzátette. – Akkor a Rés véletlenszerű dolog volt, amelyet azoknak az akarata hozott létre, akik a Gyülekezet tornyain álltak. De én átalakítottam, meghiúsítottam az Ellenség terveit, és mindezt óriási kockázat árán. Nos, ez a mostani Rés megfelelően irányított valami, keményen lehorgonyozták Kelewanban, és egy szerkezet tartja fenn. A számos bonyolult varázslat, ami irányítja, mind Midkemia természeti egyensúlyához kötődik, ezért nem tudtam manipulálni. Én csak egyet tehetek vele, megsemmisíthetem, de ehhez is a te segítségedre van szükségem. De mielőtt befejezzük a külön kis drámánkat, el akarom ezt mondani neked: majdnem mindent megértesz majd, ha eljutottál a szigetemre. De mindenekelőtt azt kérem tőled, hogy vésd jól a fejedbe, és amikor majd az üzenetemet hallod, emlékezzél, hogy amit tettem, azért tettem, mert ez volt a végzetem. Szeretném, ha jó szívvel emlékeznél majd rám.
Pug nem látta ugyan a varázslót, de érezte közvetlen jelenlétét. Már-már megszólalt, de Macros elébe vágott.
– Ha befejeztem, használd fel a maradék energiádat, hogy az akaratoddal Kulganhoz irányítsd magad. A bot segíteni fog ebben, de minden energiádat erre a feladatra kell összpontosítanod. Ha nem sikerül, elpusztulsz.
Macros már másodszor figyelmeztette, és Pug évek óta most először félt.
– És veled mi lesz?
– Magaddal törődj, Pug. Nekem más gondjaim vannak.
Pug valami változást érzett maga körül. Mintha a gomolygó semmi egész szerkezete alapvetően megváltozna.
– A parancsomra szabadjára kell eresztened erőid teljes, fékezetlen dühét. Amit a birodalmi játékokon végbevittél, csak árnyéka annak, amit most véghez kell vinned.
– Te tudsz arról is?
Megint halk nevetés.
– Én is ott voltam, bár a tiédhez képest igencsak szerény helyen. Meg kell hagynom, roppant hatásos voltál. Még nekem is meg kellett erőltetnem magam, hogy olyan látványos műsort produkáljak. De most nincs időnk. Várd a parancsomat, aztán hagyd az erőidet felém áramlani.
Pug nem szólt. Érezte maga előtt a varázslót, mintha Macros kifejezetten számára tette volna érzékelhetővé magát. Megint érzékelte a kavargó változásokat maga körül. Hirtelen vakító fény támadt, aztán sötétség. Egy pillanattal később körülötte minden az energiák őrült színjátékává változott, nagyon hasonlatosan ahhoz, aminek annak idején az Arany Híd Rés esetében tanúja volt. Mindenfelé vakító színek villantak, robbanásszerűen, ősi, soha nem ismert energiák.
– Most, Pug! – hallatszott Macros kiáltása.
Pug akaratát a feladatra összpontosította. Lenyúlt léte legmélyebb rekeszeibe, onnan merítette fel mindazt a mágikus erőt, amely két világtól jutott számára osztályrészül. Erőket, amelyek elegendők voltak hegyek elmozdítására, folyók eltérítésére, amelyekkel városokat változtathatott volna romhalmazzá, mindet előbb összpontosította, aztán úgy tett, mintha eldobná magától, oda, amerre a varázsló jelenlétét érezte. Az erők elképzelhetetlen, őrült robbanással explodáltak, miközben az idő és a tér szövete sikoltva tiltakozott, és Pug érezte, hogyan tekereg, kavarog körülötte minden, mintha a kozmosz alapjai próbálnák meg kivetni magukból a betolakodót. Aztán hirtelen minden fellazult, az erők kimerültek.
Pug tökéletes sötétségben lebegett. Bénán, minden összefüggő gondolat nélkül sodródott. Agya képtelen volt felmérni, mit érez, és közel volt hozzá, hogy elveszítse az eszméletét. Érezte, hogy a keze elernyed, a bot lassan kicsúszik a ujjai közül. Görcsösen, puszta vak ösztöntől hajtva belemarkolt. Valami enyhén rángatta. Az agya makacsul ellenállt a hűvös sötétségnek, amely lassan uralmába akarta keríteni. Megpróbált emlékezni valamire. Egyre hidegebb lett körülötte minden, a tüdeje izzott a légszomjtól. Megpróbált megint emlékezni rá, mi is az, amire emlékezni akar, de sehogy sem jutott eszébe. Aztán megint érezte, hogy valami húzza, és egy gyenge, ismerős hang szólalt meg mellette.
– Kulgan? – kérdezte. Aztán hagyta, hogy elnyelje a sötétség.
A tsurani hadtestparancsnok életben maradt. Nem értette a csodát, ami lezajlott körülötte, csak látta a holtakat a Rés gépezete előtt. A robbanás, amely néhány perce bekövetkezett, százakat megölt, mások kábultan hevertek a közelében.
Felkelt, felmérte a történteket. A Rés iszonyú pusztulása a Királyság seregeit sem kímélte. Lovasok próbáltak kétségbeesetten megfékezni hisztérikus lovaikat. Az állatok, miután lovasukat ledobták hátukról, megvadulva száguldoztak fel-alá. Mindenütt teljes volt a zűrzavar. De azok a tsuranik, akik a robbanás peremén voltak, és kevésbé kábultak el, lassan újból fegyvert fogtak.
Nem sok reményük maradt most, hogy Kelewan el volt zárva előlük, és sem segítségre, sem biztonságos hazatérésre nem számíthattak. De így is alig voltak kevesebben, mint az ellenség, megvolt az esélyük, hogy esetleg győztesen maradnak a csatatéren. Majd később elgondolkodhatnak a Rés dolgáról.
Aztán váratlanul megszűnt a csatazaj. A királyi erők visszavonultak. A hadtestparancsnok körülnézett, és miután még mindig nem látott nála magasabb rangú tisztet, parancsot adott, hogy pajzsfalat alkotva készüljenek fel a következő támadásra.
A királyi csapatok lassan újra rendeződtek. Nem támadtak, de elfoglalták állásaikat a tsuranikkal szemben. A királysági lovasok mindenütt készenlétben álltak, de nem támadtak.
A feszültség egyre fokozódott. A parancsnok elrendelte, hogy készítsenek valami emelvényt. Négy tsurani megmarkolt egy pajzsot, ő felállt rá, aztán fölemelték. Tágra nyílt szemmel bámult.
– Utánpótlás érkezik! – Messze délen látta, amint a Déli-hágó hercegeinek hadereje közeledik. Ők távolabb estek a tárgyalások színhelyétől, és csak most értek a harctérre.
A másik oldalról is kiáltásokat hallott. Északra fordult. A királyi gyalogság csapatai léptek ki az erdőből. Megint délnek nézett, és megerőltette a szemét. A távoli ködben látszott, hogy a lovasságot népes gyalogcsapatok követik. A pajzsot leeresztették. A helyettes parancsnok megkérdezte.
– Mi újság?
– A teljes hadsereg itt van a harctéren. – Nagyot nyelt, hagyományos tsurani egykedvűsége fölmondta a szolgálatot. – Istenek anyja! Legalább harmincezren lehetnek.
– Akkor úgy harcolunk majd ellenük, hogy méltó témája legyünk egy balladának – mondta a helyettese.
A hadtestparancsnok körülnézett. Ott látta mindenütt vérző, sebesült, kábult katonáit. A királyi seregeknek, amelyek velük szemben felsorakoztak, eddig csak egyharmada harcolt. Húszezer pihent katona közeledett négyezer tsurani felé, akiknek legfeljebb a fele volt képes harcolni.
– Nem lesz harc – rázta meg a fejét. – El vagyunk vágva az otthonunktól, talán örökre. Nincs semmi értelme.
Ellépett meglepett helyettese mellett, átsétált a pajzsfal másik oldalára. Feje fölé emelte mindkét kezét, jelezve, hogy követként közeledik, és lassan elindult Lyam felé, borzadva a pillanattól, amikor emberemlékezet óta az első tsurani tiszt megadja magát a seregével. Néhány perc, és ott állt a herceg előtt. Levette a sisakját, és letérdelt.
Fölnézett a Királyság magas, aranyhajú hercegére.
– Lyam uram, a gondjaira bízom az embereimet. Elfogadja, ha megadjuk magunkat?
– Igen, Kasumi, elfogadom, hogy megadjátok magatokat – felelte Lyam.
Sötétség. Aztán kavargó szürkeség. Pug erőlködve nyitotta fel elnehezült szemhéját. Kulgan ismerős arca hajolt föléje.
Az öreg mester arca széles mosolyra derült.
– Öröm, hogy megint velünk vagy. Nem tudtuk eldönteni, élsz-e, halsz-e. A tested jéghideg volt. Fel tudsz ülni?
Valaki a karját nyújtotta. Pug megkapaszkodott benne, s akkor látta, hogy Meecham térdel mellette és segít. Ahogy a ragyogó napfény felmelegítette testét, érezte, mint távozik belőle a hideg.
– Azt hiszem, életben maradok. – Ahogy beszélt, lassan, fokozatosan tért vissza belé az erő. Egy idő múlva már fel is tudott állni. Köröskörül ott nyüzsögtek a Királyság csapatai.
– Mi történt?
– A Rés elpusztult – mondta Laurie –, azok a tsuranik, akik itt ragadtak, megadták magukat. A háborúnak vége.
Pug még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy bármit is érezzen. Felnézett; látta a körülállók szemében a mélységes megkönnyebbülést. Kulgan hirtelen átölelte.
– Az életedet kockáztattad, hogy véget vess ennek az őrületnek. Ez sokkal inkább a te győzelmed, mint bárki másé. Pug mozdulatlanul állt.
– Macros fejezte be ezt a háborút. Visszajött?
– Nem. Csak te jöttél vissza, és mihelyt itt voltál, mindkét bot itt termett. Macrosnak semmi nyoma.
Pug megrázta a fejét, hogy valamennyire kitisztuljon.
– Most mi lesz?
Meecham hátrapillantott.
– Jól tennéd, ha odamennél Lyamhoz. Mintha valami mozgolódást látnék ott.
Pug a Résben átéltek után még minding nagyon gyenge lábon állt, ezért Laurie és Kulgan támogatásával ment oda, ahol Lyam, Arutha, Kasumi és a királyságbeli nemesek csoportja várakozott. A völgy másik oldaláról a tündék és törpök indultak el feléjük, mögöttük a Királyság északi seregei.
Pug meglepődött, amikor Shinzawai idősebbik fiát meglátta. Ő azt hitte, Kasumi visszament Kelewanba. Fegyvertelenül, sisak nélkül, lehajtott fejjel, leverten állt ott, és észre se vette, amikor Pug meg a többiek odamentek a csoporthoz.
Aztán Pug a tündék és a törpök felé fordult. Négyen vonultak az élen. Kettőt nyomban felismert közülük, Dolgant és Calint, a harmadik törpöt nem ismerte. Arra csak akkor jött rá, hogy a szép szál, fehérbe és aranyba öltözött harcos nem más, mint gyermekkori pajtása, amikor mind a négyen ott álltak már a herceg előtt. Szótlanul bámulta a változást, amelyen Thomas átment, mert barátja termetével magasan a többiek fölé tornyosult, és legalább annyira hasonlított a tündékre, mint a mindennapi emberekre.
Lyam túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy dühöngeni tudjon. Ahogy végignézett Elvandar hadvezérén, csendesen csak annyit mondott:
– Mi okotok volt rá, hogy támadjatok, Thomas?
– A tsuranik fegyvert fogtak, Lyam – felelte a tündék társuralkodója. – Felkészültek, hogy rátámadjanak a sátratokra. Te nem láttad?
Lyam minden fáradtsága ellenére felemelte a hangját.
– Én csak azt láttam, hogy ti rátámadtok egy békekonferenciára. Semmi ellenséges mozgást nem láttam a tsurani táborban.
Kasumi felemelte a fejét.
– Fenség, szavamat adom, csak akkor fogunk fegyvert, amikor azok ránk támadnak. – Thomas csapatára mutatott.
Lyam ismét Thomashoz fordult.
– Hát nem üzentem nektek, hogy fegyverszünet van, és békét kötünk?
– De igen – felelte Dolgan. – Ott voltam, amikor a varázsló meghozta az üzenetet.
– A varázsló? – kérdezte Lyam. – Laurie! – kiáltotta és megfordult. – Beszédem van veled.
– Fenség? – lépett elő Laurie.
– Elvitted az üzenetet a tündekirálynőnek úgy, ahogy megparancsoltam?
– Becsületemre. Személyesen beszéltem a tündekirálynővel.
Thomas Lyam szemébe nézett, és fejét hátravetve dacosan jelentette ki.
– És én esküszöm, hogy soha életemben nem láttam ezt az embert. Macros hozta a hírt, hogy a tsuranik árulást terveznek.
Kulgan és Pug egyszerre léptek Lyam elé.
– Fenség – mondta Kulgan –, ha a varázsló keze van ebben a dologban is, akkor a legokosabb, ha ezt a rejtélyt majd nyugodtabb körülmények között próbáljuk megfejteni.
Lyam még mindig füstölgött magában, de Arutha kijelentette.
– Várjunk. Ezt a zűrzavart bőven tisztázhatjuk majd, ha visszatérünk a táborba.
Lyam kurtán rábólintott.
– Visszatérünk a táborba. – A korona várományosa Brucalhoz fordulva folytatta. – Állítsatok megfelelő kíséretet a hadifoglyoknak, és hozzátok őket is velünk. – Aztán Thomasra nézett. – Szeretném, ha te is ott lennél a sátramban, ha visszatérünk. Sok minden magyarázatra szorul. – Thomas egyetértett, bár a dolog nem nagyon volt ínyére. Lyam elkiáltotta magát. – Vissza a táborba! Adjátok ki a parancsot!
A Királyság tisztjei kilovagoltak csapatukhoz, és kiadták az utasításokat. Mikor Thomas megfordult, látta, hogy egy idegen férfi áll mellette. Belenézett az idegen mosolygós szemébe.
– Vak vagy gyerek? Nem ismered meg gyermekkori pajtásodat?
Thomas csak bámult, miközben a holtfáradt varázsló közelebb lépett hozzá.
– Pug? – kérdezte aztán Thomas halkan. Majd kinyúlt, megölelte elveszett mostohatestvérét. – Pug!
Némán, könnyes arccal álltak a vonuló seregek lármája közepette. Kulgan a két fiatalember vállára tette a kezét.
– Gyertek, vissza kell mennünk, sok mindenről kell még elbeszélgetnünk, és hála az isteneknek, bőven lesz rá időnk.
A táborban mindenki ünnepelt. A Királyság katonái több mint kilenc esztendő után végre biztosak lehettek benne, hogy másnap nem kell az életüket, testi épségüket vásárra vinniük. Énekelve ülték körül a tábortüzeket, és nevetés hangja hallatszott a tábor minden szögletéből. Nem sokat számított most, hányan fekszenek sebesülten a sátrakban a papok gondozásában, és hogy sokan nem érik meg a béke első napját, és nem ízlelik meg a győzelem gyümölcseit. Az ünneplők most csak azt tudták, csak annak örültek, hogy ők az élők között maradtak. Később majd eljön az ideje, hogy elveszett bajtársaikat gyászolják, de most az életre ittak.
Lyam sátrában nyomott volt a hangulat. Visszafelé lovagolva Kulgan bőségesen elgondolkodott a nap eseményein, és mire a tárborba értek, Crydee varázslója nagyjából képet alkotott arról, mi történt. Véleményét előadta a többieknek, és most zárta mondanivalóját.
– Szóval úgy látszik – mondta –, hogy Macrosnak szándékában állt a Rést bezárni. Minden jel szerint ez a szörnyű kétszínűség volt az eszköz, aminek révén elérhette a célját.
– Még mindig nem értem, mi szállta meg – értetlenkedett Lyam, aki most Arutha és Tully között ült –, miért ezt a kegyetlen módot választotta. A mai összecsapásban több mint kétezren haltak meg.
– Az a gyanúm – szólalt meg Pug –, hogy erre és a többi kérdésre is akkor kapjuk majd meg a választ, ha elmegyünk a varázsló szigetére. Addig, azt hiszem, találgatni sem érdemes.
– De legalább azt tudom már – mondta Lyam, és nagyot sóhajtva fordult Thomashoz –, hogy te jóhiszeműen jártál el. Ennek nagyon örülök. Nehezen képzeltem volna el, hogy ezért az egész mai mészárlásért te vagy a felelős.
Thomas kortyintott borából, aztán megemelte poharát.
– Én is örülök, hogy nincs okunk az összeütközésre, de úgy érzem, valaki visszaélt velem ebben az ügyben.
– Mint ahogy valamennyiünk bizalmával visszaéltek – átlapította meg Harthorn és Dolgan.
– Nagyon valószínű, hogy valamennyien sakkfigurák voltunk a Fekete játékában. Talán úgy van, ahogy Pug mondja, és az igazságot majd a varázsló szigetén tudjuk meg, de ami engem illet, bánt ez a véres ügy.
Lyam oda fordult, ahol Kasumi ült mereven, szemét maga elé szögezve, látszólag tudomást sem véve arról, mi folyik körülötte.
– Kasumi – kérdezte Lyam –, mit tegyek veled és az embereiddel?
– Fenség – mondta Kasutni, és felnézett –, valamennyire ismerem a szokásaitokat, mert sokat tanultam Laurie-tól, de én most is tsurani vagyok. A mi országunkban a tiszteket kivégeznék, az embereimet pedig rabszolgaságba adnák. Talán nem illik nekem tanácsot adnom neked ebben a kérdésben. Én nem tudom, mi a szokás nálatok, hogyan bántok ti a hadifoglyokkal.
A hangja színtelen volt, érzéketlen. Lyam már szólni készült, de Pug intésére elhallgatott. A varázslónak volt valami mondandója.
– Kasumi?
– Parancsolj, Nagy Ember. – Thomast meglepte a tiszteletteljes megszólítás, de nem szólt semmit. Eddig még csak arra volt ideje a két gyermekkori barátnak, hogy a táborba visszamenet nagy vonalakban elmondjanak egymásnak egyet s mást az életükből.
– Mit tettél volna, ha nem adod meg magad a hercegnek?
– Halálunkig harcoltunk volna, Nagy Ember.
– Értem – bólintott Pug. – Akkor tehát a te érdemed, hogy megmentetted négyezer ember életét. És sok ezerét a királyságbeliek közül.
Kasumi arca kisimult. Látszott rajta, hogy megilletődött.
– Sokat jártam a te népeid között, Nagy Ember. Talán megfeledkeztem tsurani neveltetésemről. Becstelenséget hoztam hazámra. Miután a herceg rendelkezik az embereim felett, engedélyét fogom kérni, hogy elvehessem az életemet, bár lehetséges, hogy ez túlságosan nagy kegy lenne tőle.
Brucal és a többiek iszonyodva hallgatták. Lyam arca mozdulatlan maradt.
– Nem hoztál hazádra semmi becstelenséget – mondta kurtán. – Semmiféle ügyet sem szolgáltál volna azzal, ha meghalsz. Minden ilyesmi értelmét vesztette, amikor a Rés elpusztult.
– Nálunk ez a szokás – mondta Kasumi.
– Többé már nem az – jelentette ki Lyam. – Most ez a te hazád, mert nincsen más. Amit Kulgan és Pug a Résről elmondott, annak alapján valószínűtlen, hogy valaha is visszatérhettek Tsuranuanniba. Itt maradtok, és az a szándékom, hogy ezt valamennyiünk hasznára fordítom.
Kasumi szemében apró fény villant. A trónörökös Brucal úrhoz fordult.
– Yahon hercege, uram! Mi a véleményed a tsurani katonákról?
Az öreg harcos elmosolyodott.
– A legjobbak közé tartoznak, akiket valaha is láttam. – Kasumi szemében egy pillanatra büszke fény csillant meg. – Tulajdonképpen a Fekete Testvériség embereihez lennének mérhetők, de nemesebbek náluk, fegyelmezettek, mint a keshi gyalogosok, és megvan bennük a nataliak bátorsága. Mindent egybevetve vitán felül a legkiválóbb katonák.
– A zavaros északi határokon nagyobb biztonságot jelentene egy ilyen hadsereg?
Brucal elmosolyodott.
– LaMut egyike volt azoknak a helyőrségeknek, amelyek a legtöbb embert veszítették a háborúban. Igen jól jönne nekik egy kis utánpótlás.
Miután LaMut bárója is egyetértett a herceggel, Lyam Kasumihoz fordult.
– Akkor is elvennéd az életedet, ha a katonáid szabadok és katonák maradhatnának?
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte csodálkozva a Shinzawaiok sarja.
– Ha te és az embereid hűséget esküsznek a koronának, LaMut bárójának a parancsnoksága alá rendellek benneteket. Szabad polgárok lesztek, és az lesz a feladatotok, hogy az északiakkal szemben a határainkat megvédjétek.
Kasumi csak ült, és nem tudta, mit szóljon. Laurie odalépett hozzá.
– Szó sincs becstelenségről.
– Elfogadom – mondta Kasumi mélységes megnyugvással. – Biztos vagyok benne, hogy az embereim is elfogadják. – Elhallgatott, aztán hozzátette. – A császár díszőrségeként jöttünk ide. Annak alapján, amit hallottam, minket éppúgy kihasznált a varázsló, mint bárki mást. Nem akarom, hogy több vér folyjon miatta. Köszönöm, fenség.
– Azt hiszem – szólalt meg Vandros úr –, az ezredesi rang lenne a legmegfelelőbb közel négyezer ember parancsnokának. Egyetértesz velem, hercegem? – Brucal helyeslően bólintott. Vandros Kasumihoz fordult. – Gyere, ezredesem, beszélnünk kell az új egységeddel.
Kasumi felállt, meghajolt Lyam előtt, és elindult LaMut bárója után. Arutha megérintette bátyja vállát. Lyam odafordult hozzá.
– Elég az államügyekből. Ideje, hogy megünnepeljük a háború befejeztét.
– Igazad van – mosolygott Lyam, és Pughoz fordult – Varázsló, szaladj, hozd ide a kedves feleségedet és azt a pompás fiadat. Szeretném, ha a dolognak családias jellege lenne.
– Feleség, fiú? Hát ez meg mi? – kérdezte Thomas, és Pugra bámult.
– Sok mindent kell még megbeszélnünk – nevetett Pug. – Majd utolérjük magunkat, de előbb idehozom a családomat.
Elsétált a sátrukhoz. Katala éppen mesét mondott Williamnek. Mindketten felugrottak, odaszaladtak hozzá, mert mióta a Réstől visszajött, nem látták, csak egy katonát küldött az üzenettel, hogy jól van, de dolga van a herceggel.
– Katala, Lyam szeretné, ha te is ott lennél velünk a vacsorán.
William apja köntösét rángatta.
– Én is akarok menni, papa!
– És te is, William – mondta Pug, és ölébe kapta a fiút.
Az ünneplés a sátorban csendesebben folyt, mint odakint. Laurie így is elszórakoztatta őket balladáival. Élvezték, hogy végre béke van, és az élelem is, bár ugyanaz a tábori koszt volt, mint eddig, jobban ízlett, mint máskor. A jókora adag bor is hozzájárult az ünnepi hangulathoz.
Lyam pohárral a kezében ült a helyén. A többiek körös-körül a sátorban csendesen beszélgettek. A trónörökös kissé becsípett, de senki sem rótta fel neki ezt a fajta kikapcsolódást sem, annyi mindenen ment keresztül az elmúlt hónapokban. Kulgan, Tully és Arutha, akik legjobban ismerték, tudták, hogy édesapjára gondol, aki, ha nem találja el a tsurani nyílvessző, most ott ülhetne velük. Előbb a háború felelőssége szakadt a vállára, aztán az örökösödés terhe, így eddig nem volt ideje gyászolni, mint öccsének, de most teljes súlyával átérezte veszteségét.
Tully fölállt.
– Fáradt vagyok – jelentette ki hangos szóval. – Megengeded, fenség, hogy visszavonuljak?
– Természetesen. Jó éjszakát, Tully – mosolygott Lyam öreg mesterére.
A többiek lassan követték példáját, és elbúcsúztak a trónörököstől. Odakint, a sátor előtt egymástól is búcsút vettek. Laurie, Kulgan, Meecham és a törpök is elvonultak, csak Pug ácsorgott még ott a családjával, valamint Calin és Thomas.
A két gyermekkori barát azzal töltötte az estét, hogy az elmúlt kilenc év eseményeit mesélték egymásnak. Mindegyik csodálkozva hallgatta, mi minden esett meg a másikkal. Pugot, akárcsak Kulgant is, roppantul érdekelte a Sárkányok Urának mágiája. Kijelentették, hogy szívesen meglátogatnák egyszer a sárkány termeit. Dolgan megígérte, hogy elkíséri őket, ha rászánják magukat az útra.
Az újjáéledt barátság lelkesítette a két fiatalembert akkor is, ha tudták, hogy ez nem ugyanaz, mint régen volt, mert mind a ketten alaposan megváltoztak. És ezt a tényt William és Katala jelenléte legalább annyira kihangsúlyozta, mint a sárkány-vért és a fekete ruha.
Katala elbűvölőnek találta a törpöket és a tündéket. William pedig mindent elbűvölőnek talált, különösen a törpöket. Most álomba merülten pihent anyja karjaiban. Thomasszal Katala nem tudott mit kezdeni. Sok szempontból hasonlított Calinra, de igen sok vonatkozásban éppen olyan volt, mint a többi ember a táborban.
Thomas az alvó gyereket nézte.
– Az anyjára hasonlít, de elég krampusz-vonást látok benne, hogy egy másik fiúra emlékeztessen, egy régi ismerősömre. Pug elmosolyodott.
– Remélem, nyugodtabb élete lesz.
Arutha kilépett bátyja sátrából, odament hozzájuk, megállt a két fiú mellett, akik annyi évvel ezelőtt együtt lovagoltak vele MacMordain Cadal bányáihoz.
– Talán nem kellene ezt mondanom – mondta –, de évekkel ezelőtt, amikor először jöttél látogatóba apámhoz, Calin, kihallgattuk a két fiú beszélgetését, akik a szénásszekéren birkóztak.
Thomas és Pug értetlenül néztek a hercegre.
– Nem emlékeztek rá, igaz? – kérdezte Arutha. – Egy szőke, keshedt fickó ült egy nála alacsonyabb gyereken, és azt ígérte, hogy egy szép napon nagy harcos lesz, akit szívesen fogadnak Elvandarban.
Pug és Thomas elnevette magát.
– Már emlékszem – mondta Pug.
– És a másik azt ígérte, hogy ő lesz a legnagyobb varázsló a Királyságban.
– Tatán Williamnek is valóra válnak az álmai, ha felnő – szólalt meg Katala.
Arutha szemében huncut fény csillogott, és mosolyogva felelt az asszonynak:
– Akkor jól vigyázz! Hosszasan beszélgettünk, mielőtt elaludt, és azt mondta, ha megnő, törp szeretne lenni. – Mindenki nevetett, csak Katala nézett szemmel látható aggodalommal a fiára, de aztán ő is együtt nevetett a többiekkel.
Arutha és Calin is jó éjszakát kívánt.
– Én is lefekszem – mondta Thomas.
– Eljössz velünk Rillanonba? – kérdene Pug.
– Nem, valószínűleg nem. A feleségemmel leszek, de ha a gyerek megszületik, el kell jönnötök, mert nagy ünneplést csapunk – Pug megígérte, és Thomas folytatta. – Reggel indulunk. A törpök is visszamentek a falvaikba, mert sok munka vár rájuk. Nagyon hosszan elmaradtak a családjuktól. És most, miután visszakerül Tholin harci bárdja, úgy tervezik, tanácsülést tartanak, és megválasztják Dolgant a nyugati törpök királyának. – Halkabban tette hozzá: – Bár öreg barátom valószínűleg az első törpön próbálja ki a bárdját, aki ezt a jelenlétében nyíltan javasolni meri. – Aztán Pug vállára tette a kezét. – Jó, hogy mind a ketten túléltük mindezt, és én még furcsa őrültségem legmélyebb pontján sem felejtettelek el téged.
– Én sem felejtelek el soha téged, Thomas – mondta Pug.
– Ha ezt a különös ügyet a varázsló szigetén felderítetted, remélem, küldesz nekem valami üzenetet!
Pug megígérte, hogy megteszi, azután megölelték egymást, és elbúcsúztak, Thomas elindult, de útközben visszafordult, visszanézett. Szemében kisfiús fény csillant.
– Azért szeretnék ott lenni, amikor Carline-nal találkozol, és melletted ott a feleséged meg a gyereked!
Pug elpirult; vegyes érzelmekkel várta ezt a találkozást. Búcsút intett Thomasnak, és akkor látta, hogy Katala vészjósló ábrázattal nézi. Kimért, színtelen hangon kérdezte.
– Ki az a Carline?
Ahogy Arutha belépett a parancsnoki sátorba, Lyam felnézett rá.
– Azt hittem, lefeküdtél már – mondta a fiatalabbik testvér. – Fáradt vagy.
– Időre van szükségem, hogy gondolkodhassak, Arutha. Nem sok időm volt eddig egyedül, és szerettem volna elrendezni magamban a dolgokat. – A hangja fáradt volt, aggódó.
Arutha leült a bátyja mellé.
– Micsoda dolgokat?
– Ezt a háborút, apát, téged, és ... – Martinra gondolt –, és egyéb dolgokat... Arutha. Nem tudom, lehetek-e én a király.
– Nincs sok választásod – mondta öccse felhúzott szemöldökkel. – Király leszel, Lyam. Törődj bele.
– Visszautasíthatom a koronát az öcsém javára – mondta vontatottan Lyam. – Amint Erland lemondott Rodric javára.
– És micsoda kavarodást okozott vele. Ha polgárháborút akarsz, ez a legegyszerűbb módja. A Királyság nem engedheti meg magának, hogy vita legyen az Országunk Tanácsában. Még túl sok a gyógyításra váró seb Kelet és Nyugat között. És Bas-Tyra még mindig szabadon mászkál.
– Te jobb király lennél, Arutha – sóhajtott Lyam.
– Én? – nevetett Arutha. – Még az a kilátás se nagyon vonz, hogy Krondor hercege legyek. Nézd, Lyam, mikor gyerekek voltunk, irigyeltelek, mert olyan könnyen és olyan hamar megszeretett mindenki. Az emberek mindig jobban kedveltek téged, mint engem. Ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy nem arról van szó, mintha engem nem szeretnének, egyszerűen benned van valami, ami másokban bizalmat ébreszt. És jó, ha ez a tulajdonság megvan egy királyban. És sose irigyeltelek, amiért te lettél volna apa után a nagyherceg, nem irigylem tőled most a koronát sem. Egyszer arra gondoltam, hogy a háború után utazgatni fogok, de erre úgysem lesz mód, ha Krondorban kell uralkodnom. Úgyhogy ne akard rám helyezni az egész Királyság terhét. Nem vállalnám el.
– Akkor is, te jobb király lennél – nézett szembe Lyam az öccsével.
Arutha homlokráncolva várt, aztán kétkedő arccal mérte végig bátyját.
– Gondolom, király leszel, és jó ideig az is maradsz. – Nyújtózkodva felállt. – Én lefekszem. Hosszú és nehéz volt ez a mai nap. – A sátor bejáratánál viszszafordult. – Ne töprengj annyit, Lyam. Jó király lesz belőled. Caldrickal, mint tanácsadóval és a többiekkel, Kulgannal, Tullyval és Puggal átvezetsz bennünket az újjáépítés időszakán.
– Arutha, mielőtt elmész... – Arutha kíváncsian várt. Aztán Lyam eldöntötte, mit mondjon. – Szeretném, ha Kulgannal és Puggal együtt elmennél a Varázsló-szigetre. Már voltál egyszer ott és... szeretném a véleményedet hallani mindazzal kapcsolatban, amit ott találtok. – Arutha nem lelkesedett az ötletért, már-már ellenkezett is, de Lyam félbeszakította. – Tudom, hogy Krondorba szeretnél menni, de csak néhány napról van szó: tizenkét nap, míg elérünk Rillanonba, és a koronázásig bőven marad idő, hogy csatlakozz hozzánk.
Arutha megint majdnem ellentmondott, aztán sanyarú mosollyal megadta magát.
– Bízz magadban, Lyam. Ha én nem fogadom el a koronát, mindenképpen rád marad. – A sátorból kimenet még nevetve hozzátette. – Nincs más testvérünk, aki igényt tarthatna rá.
Lyam egyedül ült, szórakozottan kortyolta borát, aztán egy újabb hosszú sóhajjal azt mondta magában:
– De van, Arutha, és az istenek segítenek, hogy el tudjam dönteni, mikor cselekszem helyesen.
33.
A hajó horgonyt vetett.
A legénység feltekerte a vitorlákat, míg a többiek felkészültek a partraszállásra. Meecham a bárka felszeretésére ügyelt. A varázslók alig várták, hogy meglássák Macros kastélyát, mert nekik jóval több megválaszolatlan kérdésük volt, mint a többieknek. Aruthában, miután beletörődött az utazás gondolatába, ugyancsak feltámadt a kíváncsiság, és rájött, hogy nem is vonzza különösképpen a gondolat, részt venni a hosszú temetési menetben, amely aznap indult YIithből, amikor ők elvitorláztak. Mélyen magába rejtette szomorúságát atyja halála miatt, és úgy gondolta, ez nem alkalmas idő, hogy foglalkozzék vele. Laurie Kasumival maradt, hogy a LaMut-i helyőrségben segítsen a tsurani katonáknak alkalmazkodni az új helyzethez. Megállapodtak, hogy majd később találkoznak Rillanonban.
Lyam és nemesei Krondorba hajóztak, Borric és Rodric holttestét kísérték a hajón. Anita és Carline ott csatlakoznak hozzájuk, aztán együtt kísérik el a halottakat díszmenetben Rillanonba, ahol őseik kriptájában helyezik őket örök nyugalomra. A hagyományos tizenkét napos gyász után Lyamot királlyá koronázzák. Akkorra mindenki ott lesz Rillanonban, aki a koronázásra hivatalos. Pugnak és Kulgannak bőven volt idejük munkájuk végeztével elérni a fővárost.
A bárkát felkészítették, Arutha, Pug és Kulgan beszállt Meechamhoz, majd miután vízre eresztették őket, hat férfi nekifeszült az evezőknek. A hat matrózt nagyon megnyugtatta, hogy nekik nem kell a partra kísérniük a társaságot, mert a mágusok magyarázata ellenére sem akarták a lábukat a Varázsló-szigetre tenni.
A csónak partot ért, az utasok kiszálltak a fövenyre, és Arutha körülnézett.
– Úgy látszik, semmi sem változott, mióta utoljára itt jártunk.
Kulgan nagyot nyújtózott, mert a szállása a hajón meglehetősen szűk volt, és örült, hogy végre szilárd talaj van a talpa alatt.
– Meglepne, ha másképp lenne. Fogadni mernék, hogy Macros kínosan rendben tartotta a háza táját.
– Ti hatan itt maradtok – fordult Arutha a matrózokhoz. – Ha hívunk benneteket, siessetek utánunk. – Azzal elindult a dombra vezető ösvényen. A többiek szó nélkül lépkedtek utána. Mikor elérték azt a pontot, ahol az út elágazott, Arutha megszólalt. – Vendégként érkezünk, gondolom, célszerű, ha nem néznek bennünket betolakodónak.
Kulgan nem szólt semmit, mert teljes figyelmét lekötötte a kastély. Most már egészen közel értek, de az a különös kék fény, amely feltűnt nekik, mikor legutóbb a szigeten jártak, most nem pislákolt az öregtorony ablakában. Az egész kastély elhagyottnak látszott, sehol semmi mozgás, semmi hang. A felvonóhidak leeresztve, a kapuzáró rács felhúzva.
– Legalább nem kell megostromolnunk a várat – jegyezte meg Meecham.
A felvonóhíd feljáratánál megálltak. A kastély félelmetesen emelkedett előttük magas falaival, égbenyúló tornyaival. Valami, számukra ismeretlen, fekete kőből építették, a híd feletti boltozatról különös, ismeretlen, idegen lények kőbe vésett ábrái néztek le rájuk meredt szemekkel. Szarvas, szárnyas vadállatok kuporogtak kőpárkányokon, olyan ügyesen faragva, mintha csak nemrég dermedtek volna mozdulatlanná.
Felléptek a hídra, átmentek a szakadékszerű árok felett, amely a várat elválasztotta a sziget többi részétől. Ahogy Meecham lepillantott, alaposan megnézte, hogyan bukik le a szakadék meredek sziklafala a tenger szintjéig, és a torkolatánál hogyan sodródnak belé a tenger hullámai.
– Ennél biztonságosabb várárkot még nem láttam. Kétszer is meggondolnám, átkeljek-e rajta, ha közben a falakról nyilaznak rám.
A várudvarba lépve körülnéztek, mintha azt várták volna, valaki mindjárt megjelenik a falakban nyíló számos ajtó egyikében. De sehol semmi nyoma semmiféle élőlénynek. Ugyanakkor a központi lakótorony körül az udvart láthatóan gondosan rendben tartották.
Miután egy darabig senki sem mutatkozott, Pug kijelentette.
– Azt hiszem, hogy akit keresünk, azt a lakótoronyban találjuk meg. – A társaság elindult vele a főkapuhoz vezető széles lépcsősor felé. Míg felfelé kapaszkodtak, a nagy kapu lassan feltárult előttük, és meglátták, hogy odabenn a sötétben egy alak áll. A kapuszárnyak tompa koppanással nekiverődtek a torony falának, a kapu kitárult, és az alak kilépett a napfényre.
Meecham keze ösztönösen a kardja markolatára csúszott, mert az előttük álló alak meglepően hasonlított egy manóra. Rövid vizsgálódás után azonban elengedte fegyverét, mert az alak egyáltalán nem lépett fel fenyegetően. Csak állt és várt a lépcső tetején.
Magasabb volt az átlag manóknál, majdnem akkora, mint Meecham. Homlokán mély ráncok húzódtak, az orra óriási, de vonásai finomabbak voltak, mint egy manóé. Csillogó, fekete szemével figyelte őket, ahogy tovább másztak a lépcsőn felfelé. Mikor fölértek, elővillanó fogakkal rájuk mosolygott. A fejét sűrű, tömött fekete haj borította, a bőre halványzöld árnyalatú, mint általában a manóké, viszont olyan egyenesen tartotta magát, mint egy ember. Remekbeszabott, világoszöld tunikát és nadrágot hordott. Fényes, fekete csizmája majdnem a térdéig ért.
– Üdvözlöm önöket, uraim – mondta mosolyogva. – Gathis vagyok, és azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy a mesterem távollétében a házigazdájuk legyek.
Enyhén sziszegve beszélt.
– A mestered Fekete Macros? – kérdezte Kulgan.
– Hát persze. Mindig is az volt. Kérem, lépjenek beljebb!
A négy férfi belépett Gathisszal a nagy fogadóterembe. Megálltak. körülnéztek. Eltekintve attól, hogy sehol egy lélek, és a szokásos címeres lobogók sem voltak láthatóak, a nagyterem roppantul hasonlította crydeei vár nagyterméhez.
– Mesterem kifejezett utasításokat adott látogatásukkal kapcsolatban, amennyire az előrelátható volt. Így hát előkészítettem a kastélyt a fogadásukra. Nem kívánnak valami frissítőt? Van bor és ennivaló is.
Kulgan nemet intett. Nem volt benne biztos, mi is valójában ez az alak, és nem érezte magát jól olyasvalaki társaságában, aki annyira hasonlított a Sötét Testvériség szolgáihoz.
– Macros azt mondta, valami üzenet vár ránk. Szeretném minél előbb tudni, mi az.
Gathis meghajolt.
– Ahogy óhajtja. Kérem, fáradjanak utánam.
Egy sor folyosón át elkísérte őket egy csigalépcsőhöz, amely a lakótoronyba vezetett fel. A lépcső tetején zárt ajtó állta útjukat.
– A mesterem azt mondva, ki tudják nyitni az ajtót. Ha nem sikerülne, önök csalók, és ennek megfelelően keményen kell bánnom önökkel.
Meecham a kardjához kapott, de Pug megfogta a nagydarab ember kezét.
– Minthogy a Rés bezárult, annak az erőmnek, amit Kelewanban kaptam, a fele elveszett, de ez valószínűleg nem lesz akadály.
Erejét az ajtónyitásra összpontosította. A megszokott hatás helyett azonban, amikor is az ajtó kinyílt volna, most az ajtó átalakult. A fa cseppfolyóssá vált, hullámzott, megduzzadt, elapadt, mindig más formára alakítgatta felszínét, míg néhány pillanat múlva egy fából formált arc jelent meg előttük. Olyan volt, mint egy dombormű, és kissé emlékeztetett Macrosra. Részleteiben is hallatlanul életszerű volt, és úgy tűnt, mintha aludna. Aztán kinyitotta a szemét, és látszott, hogy a szeme él, fehér háttérben fekete folt. Az ajka mozdult, mély, zengő hangon, tökéletes tsurani nyelven kérdezte.
– Mi az első kötelesség?
– A birodalmat szolgálni – felelte gondolkodás nélkül Pug.
Az arc visszafolyt a fába, és amikor már nyoma se látszott, az ajtó kinyílt, és ők beléptek Fekete Macros dolgozószobájába. A tágas terem a torony egész felső emeletét elfoglalta.
– Azt hiszem, az a megtiszteltetés ért, hogy Kulgan, Pug és Meecham mestereket láthatom vendégül. – A társaság negyedik tagja felé fordult. – És ön nyilván Arutha herceg? – Mikor mindenki bólintott, folytatta. – Mesterem valószínűnek tartotta, hogy felséged is eljön, bár nem volt benne biztos. Abban azonban biztos volt, hogy a másik három úr itt lesz. – Kezével körbemutatott a szobában. – Mindaz, amit itt látnak, rendelkezésükre áll. Ha megbocsátanak, egy perc és visszajövök az üzenettel és némi frissítővel.
Gathis elment. A vendégek körülnéztek a szobában. Egyetlen üres fal kivételével, ahonnan szemmel láthatóan nem régen távolítottak el egy könyvespolcot vagy valami más bútordarabot, mindenütt a mennyezettől a padlóig érő polcok álltak, tele könyvekkel és irattekercsekkel. Pug és Kulgan csak ámultak és bámultak, nem tudták, hol kezdjék a munkát.
A problémát Arutha oldotta meg. Odament az egyik polchoz, amelyen egy nagy, vörös szalaggal átkötött pergamentekercs hevert. Levette, és letette a szoba közepén álló kerek asztalra. Amint kibontotta, a szoba egyetlen, nagy ablakából fénynyaláb esett rá.
Kulgan odalépett, megnézte.
– Ez Midkemia térképe.
Pug és Meecham is odaállt Kulgan és Arutha mögé.
– Micsoda térkép! – kiáltott fel Arutha herceg. – Sose láttam ilyet. – Ujjával a középső, nagy szárazföldre mutatott. – Nézzétek, ez a Királyság. – A térképen egy kisebb területet így jelöltek: A Szigetkirályság. Alatta hosszú vonal jelezte a Nagy Kesh birodalom határait. És a birodalom déli részén tisztán kirajzolódtak a Kesh Konföderáció államai.
– Legjobb tudomásom szerint – mondta Kulgan –, a Királyságból még senki sem merészkedett el a Konföderációig. Azt csak a Kesh birodalom közvetítésével tudjuk, hogy léteznek. A nevüket is alig ismerjük, és semmi közelebbit nem tudunk róluk.
– Egy pillanat alatt rengeteg mindent megtudhatunk a világunkról – mondta Pug. – Nézd, milyen kicsi ezen a kontinensen a Királyság! – A hatalmas kiterjedésű Északi Felföldekre mutatott, aztán a Konföderációtól délre fekvő, távolba nyúló szárazföldre. Az egész kontinensnek a Triagia nevet adták.
– Úgy látszik, nagyon sok mindenről fogalmunk sincs a mi Midkemiánkkal kapcsolatban. – A tengeren túli szárazföldekre mutatott. Winet és Novindus névvel jelölték. Mindenütt pontosan berajzolták a városokat és az országhatárokat is. – Bátor hajóskapitány legyen az – csóválta a fejét Kulgan –, aki ilyen távoli kikötőkbe el mer hajózni. Nem csoda, hogy sose hallottunk ezekről a földekről.
Elmerülten tanulmányozták a térképet. Csak Gathis visszatértére riadtak fel. Egy tálcán kancsó bort és négy poharat hozott.
– A mesterem megparancsolta, hogy mondjam meg: addig élvezhetik a vendégszeretetét, ameddig csak óhajtják. – A tálcát letette az asztalra, és bort töltött a poharakba. Aztán elővett egy tekercset a tunikájából, és átnyújtotta Kulgannak. – A mester utasított, hogy ezt adjam oda önnek. Most visszavonulok, amíg önök ezzel foglalatoskodnak. Amennyiben szükségük lenne rám, csak szólítsanak a nevemen, és én nyomban itt leszek. – Meghajolt és kiment a szobából.
Kulgan megnézte a tekercset: fekete viasszal volt lepecsételve, a pecséten egy nagy M betű. Megtörte a pecsétet, kibontotta a tekercset, elkezdte olvasni, s közben odaszólt a többieknek.
– Üljünk le.
Pug felgöngyölte a nagy térképet, eltette, aztán odament az asztalhoz, ahol a többiek már helyet foglaltak. Széket húzott magának, és Meechammel és Aruthával együtt némán várta, hogy Kulgan befejezze az olvasást. Egy idő után Kulgan megcsóválta a fejét.
– Hallgassátok – mondta, és hangosan olvasni kezdett.
„Tisztelt Kulgan és Pug varázsló!
Előre megsejtettem néhány kérdéseteket, és igyekszem megválaszolni őket, amennyire tudom.
Attól tartok, maradnak más, megválaszolatlan kérdéseitek is, mint ahogy magammal kapcsolatban sok mindent csak én magam tudhatok. Én nem vagyok az, amit a tsuranik Nagy Embernek neveznének, bár meglátogattam azt a világot is, mint Pug is tudja, több alkalommal is. A mágiám az én sajátom, nem írható le a ti szavaitokkal, a Széles és a Keskeny Ösvény kategóriáiban. Legyen elég annyit mondanom, hogy sok ösvényen járó ember vagyok.
Az istenek szolgájának tekintem magam, bár lehetséges, hogy csak a hiúság beszél belőlem. Akármi legyen is az igazság, sok országot beutaztam, és sok ügyért fáradoztam.
Korábbi éveimről nem mondok sokat. Nem erről a világról származom: mind időben, mind térben távoli ország az, amelynek szülötte vagyok. Hasonlít ugyan ehhez a világhoz, de sok minden van benne, ami a ti mércétekkel mérve különös.
Idősebb vagyok, mint amennyit kedvem szerint bevallanék, még a tündék időszámítása szerint is öreg vagyok. Magam sem tudom, miért éltem át ilyen hosszú korszakokat, bár az én népem is éppen olyan halandó, mint a tiétek. Lehetséges, hogy ezzel a közel-hallhatatlansággal akkor ajándékoztam meg akaratlanul magamat, amikor beavatást nyertem a mágia műhelyébe. Vagy talán az istenek ajándéka... vagy átka ez?
Mióta varázsló lettem, az a sorsom, hogy úgy ismerjem a jövendőt, mint mások ismerik a múltjukat. Sose hátráltam meg az elől, amiről tudtam, hogy előttem áll, bár gyakran szívesen megtetten volna. Szolgáltam nagy királyokat és egyszerű parasztokat. Éltem a legnagyobb városokban és a legegyszerűbb kunyhókban. Néha megértettem, miért kapok egy feladatot, néha nem, de mindig követtem azt az előre elrendelt utat, amelyet kijelöltek szánromra.”
Kulgan egy percre abbahagyta az olvasást.
– Ez megmagyarázza, miért tudott olyan sokat – mondta, aztán folytatta.
„Valamennyi munkám közül a Réssel kapcsolatos szerep volt a legnehezebb. Sose éreztem annyira, mennyire szeretnék visszafordulni az előttem álló útról, mint akkor. Sose voltan felelős annyi élet elvesztéséért, és jobban gyászolom őket, mint hinnétek. De ha elgondolkodnátok az 'árulásomon', gondoljátok meg, milyen helyzetben voltam.
Pug segítsége nélkül nem tudtam bezárni a Rést. A sors kényszerű rendelése volt, hogy a háború addig tartson, amíg Pug meg nem tanulja a varázslómesterséget Kelewanon. A szörnyű árral szemben, amit fizetnie kellett, gondoljatok arra, amit nyertetek. Ma nincs senki Midkemiában, aki a Széles ösvényen járna, mert az elveszett számotokra akkor, amikor az ember a Káosz Háborúkból ideérkezett. Mindennek a jelentőségét csak a történelem bírálhatja el, de úgy gondolom, igen nagy volt a haszna.
Ha azt kérdezitek, miért zártam be a Rést, amikor a béke már elérhető közelségben volt, csak annyit mondhatok: életbevágóon fontos okból. A tsurani Nagy Emberek elfelejtették, hogy ha a Rések nyitva állnak, az Ellenség bármikor felfedezheti őket.”
Kulgan meglepetten nézett fel.
– Ellenség? Pug, ezt magyarázd meg.
Pug röviden elmondta, amit a legendás Ellenségről tudott.
– Lehetséges, hogy egy ilyen iszonyú lény valóban létezzék? – kérdezte hitetlenkedve Arutha.
– Ez az egy létezett, afelől nincs kétség – mondta Pug –, és nem elképzelhetetlen, hogy egy ilyen nagyhatalmú lény sokáig fennmaradjon. De sok minden okot feltételeztem, miért tette ezt Macros, csak erre nem gondoltam volna. A Gyülekezetben ilyesmiről senki még csak nem is álmodott. Hihetetlen.
Kulgan tovább olvasott.
„A Rés az Ellenség számára olyan, mint a világítótorony, téren és időn keresztül vonzza a szörnyű lényt. Évekbe telhetett volna, míg megjelenik, de ha egyszer itt van, a ti világotok valamennyi hatalma megfeszíthetné minden erejét, talán az se lenne elegendő ahhoz, hogy Midkemiától eltávolítsa. A Rést be kellett zárni. Hogy miért választottam ezt a megoldást, amely annyi életet követelt, azt hiszem, nyilvánvaló.”
– Miért mondja azt, hogy nyilvánvaló?- szólt közbe Pug.
– Ha valaki, akkor Macros az emberi természet alapos ismerője volt. Vajon meg tudta volna győzni a királyt és a tsurani császárt, hogy zárják be a Rést, amikor annyi előny származhatott volna belőle, ha nyitva marad? Talán igen, talán nem, mindenesetre ott maradt volna a nagyon is emberi kísértés, hogy tartsuk nyitva csak még egy kicsit. Azt hiszem, ő tudta ezt, és gondoskodott róla, hogy ne kerülhessen sor a választásra. – Kulgan tovább olvasta a tekercset. „Hogy mi fog most történni, nem tudom. A jövőbelátásom véget ér a Rés szétrombolásával. Hogy vajon végül is ez-e az én kijelölt órám, vagy egyszerűen egy új korszak kezdődik az életemben, nem tudom. Az esetben, ha a halálomnak voltatok tanúi, a következőket határoztam el. Minden kutatásom eredménye, néhány kivétellel, ebben a szobámban található. Mindezt arra kell felhasználni, hogy egyengesse a Mágia Széles és Keskeny Ösvényének kutatását. Az a kívánságom, hogy vigyétek magatokkal azokat a könyveket és tekercseket, amelyeket itt találtok, ebben a szobában, és használjátok fel erre a célra. A mágia új korszuka nyílik a Királyságban, és azt akarom, hogy mások is élvezzék műveim hasznát. Kezetekbe teszem le az új korszak kezdetét.
Macros”
Kulgan az asztalra tette a tekercset.
– Az egyik utolsó szava hozzám az volt, hogy szeretné, ha jó szívvel emlékeznék rá.
Egy darabig némán ültek, aztán Kulgan megszólalt.
– Gathis!
A furcsa teremtmény másodperceken belül megjelent az ajtóban.
– Parancsoljon, Kulgan mester.
– Tudod, mi van ebben a tekercsben?
– Tudom, Kulgan mester. A mesterem nagyon pontos utasításokat adott. Biztos akart lenni abban, hogy pontosan megértettük, mit kíván tőlünk.
– Megértettük? Mi? – kérdezte Arutha.
Gathis fogait villogtatva mosolygott.
– Én csak egy vagyok a mester szolgái közül. A többiek utasítást kaptak, hogy ne mutatkozzanak, mert a mesterem félt, hogy a jelenlétük feszélyezné önöket. A mesteremből hiányzott a legtöbb emberi előítélet, és megelégedett azzal, hogy minden teremtményt saját érdeme szerint ítéljen meg.
– Tulajdonképpen mik vagytok ti?
– Az a faj, amelyből származom, rokon a manókkal, mint ahogy a tündék rokonai a Sötét Testvériségnek. Ősi faj vagyunk, és eltekintve egy kis csoporttól, a fajtánk már sokkal korábban kihalt, mint ahogy az emberek megérkeztek a Keserű-tengerhez. Akik megmaradtunk, azokat idehozta Macros, és én egyike vagyok az utolsóknak.
Kulgan alaposabban megnézte Gathist. Külső megjelenése ellenére volt valami szeretetreméltó benne.
– És most mit teszel?
– Várok, míg a mesterem hazatér, és rendben tartom otthonát.
– Gondolod, hogy hazatér?
– Nagyon valószínű. Egy nap múlva, egy év vagy egy évszázad múlva, nem számít. Minden készen lesz számára, ha hazatér.
– És mi lesz, ha meghalt? – kérdezte Arutha.
– Ebben az esetben megöregszem és meghalok. Nagyon hosszú időn át szolgáltam a Fekete Embert. Közöttünk van egy... kapocs. Ha meghalna, azt hiszem, tudnék róla. Ő csak... távol van. Még ha meghalt is, visszatérhet. Az idő nem ugyanaz az én mesteremnek, mint a többi ember számára. Nyugodt vagyok, és várom.
Pug eltöprengett.
– Valóban, Macros minden mágia mestere volt, nem lehet másképp.
Gathis szélesen mosolygott rá.
– Jót nevetne, ha ezt hallaná, mester. Mindig panaszkodott, hogy annyi mindent kellene még tanulnia, és olyan kevés az ideje a tanulásra. És ezt az az ember mondta, aki megszámlálhatatlanul sok évet élt.
– Ide kell küldenünk az embereket, hogy ezt mind a hajóra vigyék – mondta Kulgan, és felállt.
– Ne törődjön vele, uram – mondta Gathis. – Menjenek vissza a hajóra, ha itt befejezték. Hagyjanak két csónakot a parton az öbölben. A hajnal első fényénél ott találnak mindent a fedélzeten, szállításra készen, becsomagolva.
– Nagyon helyes – bólintott Kulgan. – Akkor nyomban neki kell állnunk ezt mind rendszerezni, mielőtt elcsomagolják.
Gathis odament a polchoz, és egy összegöngyölt pergamennel a kezében tért vissza az asztalhoz.
– Előre sejtettem, hogy erre szükségük lesz, ezért elkészítettem a jegyzéket az itt található valamennyi műről.
Kulgan kigöngyölte a pergament. Ahogy nekifogott a könyvek jegyzékét tanulmányozni, kikerekedett a szeme.
– Idefigyeljetek – mondta izgatottan. – Van egy példány Vitalus Lehetséges módozatok az anyag átalakításúra című könyvéből! – Még tágabbra kerekedett a szeme. – És Spandrictól az Időbeli vizsgálódások! Évszázadok óta azt hittük, hogy ez a mű elveszett! – Csodálkozó arccal nézett fel a többiekre. – És százával a Macros nevével jelzett könyvek. Felmérhetetlen kincs.
– Örömmel látom, hogy úgy találja, mester – bókolt Gathis.
Kulgan már-már megkérte Gathist, vegye elő a köteteket, amelyeket említett, de Arutha elébe vágott.
– Egy pillanat, Kulgan. Ha te egyszer belefogsz az olvasásba, csak bilincsbe verve tudunk innen elvonszolni. Induljunk a hajóra, és várjuk meg, hogy elszállítsák innen őket. Mennünk kell.
A zömök varázsló olyan arccal adta meg magát, mint a gyerek, ha elveszik az orra elől a fagylaltadagját. Pug és Meecham vigyorogva nézték.
– Nincs semmi okunk rá, hogy itt időzzünk – mondta Pug. – A koronázás után évek állnak a rendelkezésünkre, hogy tanulmányozzuk, amit akarunk. Nézz körül Kulgan. Ezt az egészet egy szuszra be akarod habzsolni?
Kulgan lemondóan nézett körül.
– Na jó – bólintott.
Pug is körülnézett.
– Gondold meg. Egy akadémia a mágia tanulmányozására, amelynek a magját Macros könyvtára képezi.
Kulgan szeme felcsillant.
– Már szinte elfeledkeztem a herceg hagyatékáról. Iskola. Többé a varázslóinas nem ettől vagy attól a mestertől fog tanulni, hanem sok mester oktatja. Ezzel a hagyatékkal és a te tudásoddal, Pug, csodálatos kezdet!
– Gyerünk, menjünk már, ha egyáltalán kezdeni akarunk valamihez. Van egy királyunk, akit meg kell koronázni, és minél tovább késlekedünk, annál nagyobb a veszély, hogy végül itt felejted magadat.
Kulgan úgy nézett rá, mintha a becsületébe gázolt volna.
– Hát azért egyet s mást magammal viszek a hajóra, hogy tanulmányozzam, ha nincs ellene kifogásod.
34.
Rillanon ünnepelt.
Mindenütt zászlókat lengetett a szél. A fekete drapériákat, amelyekkel a város az elhunyt király és unokatestvére, Borric halálát gyászolta, nyári virágokból font füzérek váltották fel. Új királyt koronáznak, és a nép ünnepelt. Rillanon lakosai alig ismerték Lyamot, de tudták, hogy csinos, mosolygós arcú ifjú. Az emberekben azt az érzést keltette, hogy Rodric uralmának sötét fellegei mögül végre előbújt a nap.
Nem sokaknak tűnt fel a rengeteg királyi testőr, akik a városban járkáltak és azt figyelték, nem jutnak-e nyomára Guy du Bas-Tyra ügynökeinek vagy netán bérgyilkosainak. És még kevesebbeknek tűnt fel az a néhány egyszerűen öltözött polgár, aki mindig ott ténfergett, ahol csoportosulás támadt, hogy megtárgyalja az új király dolgait. Figyelték, mit beszélnek az emberek.
Arutha a palota felé ösztökélte lovát, megelőzve Pugot, Meechamot és Kulgant. Átkozta a sorsot, amiért majdnem egy hétig késlekedniük kellett: három napig a Krondor környéki szélcsend miatt, aztán pedig alaposan elhúzódott az út Saladorig. Késő délelőtt volt, és Ishap papjai már javában hordozták körben a városban az új királyi koronát. Nem egészen három óra múlva megjelennek a trónus előtt, hogy Lyam átvegye tőlük.
Ahogy a palotához ért, a tágas palotaudvar csak úgy visszhangzott az őrség kiáltásától:
– Megjött Arutha herceg!
Arutha átadta lovát egy apródnak, és felsietett a lépcsőn a palotához. A kapuban Anita jött futva eléje, ragyogó mosollyal arcán.
– Ó? – kiáltotta. – De jó, hogy itt vagy!
Arutha visszamosolygott rá.
– Én is nagyon örülök, hogy, látlak. Most fel kell készülnöm az ünnepségre. Hol van Lyam?
– Elvonult a királyi kriptába. Üzenetet hagyott, hogy ha megjössz, egyenesen menj oda hozzá. – A hangja aggódó volt. – Valami furcsa dolog történik itt, de úgy látszik, senki sem tudja, micsoda. Tegnap vacsora óta senki nem beszélt Lyammal, csak íjász Martin, és amikor kijött tőle, ő is rettentő különös arcot vágott.
– Martin mindig különös arcot vág – nevetett Arutha. – Gyerünk Lyamhoz.
Anitának láthatóan nem tetszett, hogy Arutha nem veszi komolyan figyelmeztetését.
– Nem, te csak menj egyedül, Lyam így rendelkezett. Különben is, nekem öltöznöm kell. De Arutha, valami nagyon furcsa dolog van a levegőben.
Arutha elgondolkodott. Tudta jól, hogy Anitának helyes az ítélőképessége.
– Rendben van. Úgyis meg kell várnom, míg a holmimat elhozzák a hajóról. Beszélek Lyammal, aztán, ha ez a titok megoldódott, együtt megyünk az ünnepségre.
– Jó.
– Hol van Carline?
– Mindenfelé nyüzsög. Szólok neki, hogy megjöttél.
Megcsókolta Aruthát és elsietett. Arutha azóta nem volt ősei sírboltjában, hogy gyermekkorában, Rodric koronázásakor, először Rillanonban járt. Megkért egy apródot, vezesse oda.
– Arutha herceg – jelentette be az apród, mire az őrség kinyitotta az ajtót. Arutha egy kis előtérbe lépett, ahonnan hosszú lépcsősor vezetett a mélybe.
Fényesen lobogó fáklyák sora között elindult lefelé. A terméskőből rakott falakat feketére festette a fáklyák korma. Arutha a lépcső alján megállt egy nagy, magas ívű kapunyílásban. Kétoldalt régi conDoin királyok méltóságteljes szobrai sorakoztak. Jobbfelől, kortól elmosódott vonásokkal Dannis, Rillanon első conDoin királyának szobra állt, aki vagy hétszázötven évvel ezelőtt élt. Tőle balra állt Nagy Delong szobra, az egyetlen olyan királyé, aki ezt a kitüntető melléknevet kapta, amiért – körülbelül kétszázötven évvel Dannis után – elsőként kitűzte a conDoinok lobogóját a szárazföldön – Bas Tyra meghódításakor.
Arutha végigment az ősök szobrai között, és belépett a kriptába. Itt falban eltemetett vagy hatalmas kőkoporsóban nyugvó ősök között járt, királyok és királynők, hercegek és hercegnők, csirkefogók és gazemberek, szentek és tudósok szegélyezték az útját. Lyamot a tágas helyiség végében látta meg. Egy díszes katafalk mellett ült, amelyen apjuk kőkoporsója nyugodott. A koporsóra Borric képmását faragták: olyan volt, mintha Crydee elhunyt uralkodó hercege csak aludna.
Látszott, hogy Lyam mélyen gondolataiba temetkezett. Arutha lassan ment feléje. Lyam fölnézett.
– Féltem, hogy későn érkezel.
– Mint ahogy úgy is lett. Pocsék időnk volt, lassan haladtunk, de végre itt vagyunk. Mondd, mi a helyet? Anita szerint itt töltötted az egész éjszakát, és azt mondja, itt valami titokzatos dolog történik. Mi az?
– Sokat gondolkodtam ezen, Arutha. Néhány órán belül az egész Királyság tudni fogja. De azt akartam, hogy előbb lásd, mint a többiek, mit tettem, és előbb halld, mit fogok mondani.
– Anita azt mondta, Martin volt itt veled ma reggel. Miről van szó, Lyam?
Lyam hátrébb lépett apja katafalkjától, és a koporsóra mutatott. A temetkezés helye fölé kőbe vésve ezek a szavak álltak:
ITT NYUGSZIK BORRIC, CRYDEE HARMADIK HERCEGE,
CATHERINE HERCEGNŐ FÉRJE,
MARTIN, LYAM, ARUTHA és CARLINE ATYJA
Arutha ajkai mozogtak, de hang nem jött ki a torkán. Aztán megrázta a fejét.
– Micsoda őrültség ez?
Lyam apjuk szobra és Arutha közé állt.
– Nem őrültség, Arutha. Apánk halálos ágyán elismerte fiának Martint. Martin a testvérünk. Ő a legidősebb.
Arutha arcát eltorzította a düh.
– Miért nem mondtad ezt meg nekem? – Aztán elkínzott hangon folytatta. – Milyen jogon titkoltad el ezt előlem?
– Mindenkit, aki tudott róla, eskü kötetezett a titoktartásra – felelte Lyam emelt hangon. – Nem kockáztathattam meg, hogy bárki megtudja, amíg a béke létre nem jön. Túlságosan sok volt a vesztenivalónk.
Arutha kinyúlt bátyja mellett, a feliratra mutatott, és hitetlenkedve olvasta.
– Ez valami groteszk színt ad mindennek. Martin kiemelése a Választásból. A mód, ahogy apánk mindig szemmel tartotta, merre jár. Szabadságra akkor jött, akkor ment, amikor neki tetszett. – A hangja keserűen csengett. – De miért most? Miért ismerte el Martint most, miután annyi éven át megtagadta?
– Összeraktam a fejemben, amit Kulgantól és Tullytól megtudtam – próbálta megnyugtatni Lyam Aruthát. – Rajtuk kívül senki sem tudott a dologról, még Fannon sem. Apánk Brucalnál vendégeskedett nagyapánk halála után, és egy éve sem volt még nagyherceg. Összebarátkozott egy csinos szolgálólánynyal, attól született Martin. Öt évvel később tudta csak meg. Apánk közben az udvarnál megismerte anyánkat, és összeházasodtak. Amikor tudomást szerzett Martinról, az anyja már elhagyta Martint, és a Silbani Apátság barátjainak gondjaira bízta. Apánk úgy döntött, hogy maradjon is az ő gondozásukban.
– Mikor én születtem, apánkat bántotta, hogy van egy fia, akit nem is ismer, és amikor én hatéves letten, és Martin érett lett a Választásra, úgy rendelkezett, hogy hozzák el Crydee-ba. De nem akarta nyíltan elismerni, mert szégyellte magát anyánk előtt.
– Hát akkor miért ismeri el most?
– Ki tudja, mit játszódik le egy emberben a halála előtt? – sóhajtotta Lyam, és apjuk szobrára nézett. – Talán bűntudat, vagy valamiféle becsületérzet? Akármi volt az ok, elismerte Martint, és Brucal a tanú rá.
– És most egy őrület áll előttünk – mondta Arutha, és a hangja még mindig indulatosan csengett –, függetlenül attól, miért idézte apánk elő. – Komoran mérte végig Lyamot. – Mit mondott Martin, amikor lehívattad ide, hogy ezt megnézze?
Lyam elfordult. Mintha Arutha szavai fájtak volna.
– Előbb némán állt, aztán láttam, hogy elsírja magát. Végül azt mondta: „Nagyon örülök, hogy elmondtad nekem.” Arutha, Martin tudta. – Lyam megmarkolta öccse karját. – Mindezek alatt az évek alatt apánk azt hitte, Martin nem tud születési jogáról, pedig tudott. És sose próbálta meg ezt a javára fordítani.
– Mondott még valamit? – kérdezte Arutha érezhetően enyhébb hangon.
– Csak annyit: „Köszönöm szépen”, és elment.
Arutha egy darabig föl-alá sétált, után szembefordult Lyammal.
– Martin rendes ember, sosem ismertem nála rendesebbet. Én leszek az első, aki ezt nyíltan kijelentem. De hogy most elismerték! Te jó ég, tudod, hogy mit tettél?
– Tisztában vagyok vele, mit tettem.
– Mindazt kockára teszed, Lyam, amit az elmúlt kilenc év alatt megnyertünk. Megküzdjünk a nagyravágyó nyugati urakkal, akik felsorakoznának Martin mögé? Azért fejeztük be a háborút, hogy egy újabb, még keservesebb háborúba bonyolódjunk?
– Nem lesz háború.
Arutha abbahagyta a járkálást. A szeme összeszűkült.
– Mit akarsz ezzel mondani? Martin megígérte, hogy nem támaszt igényt a trónra?
– Nem. Én döntöttem úgy, hogy nem lépek fel Martinnal szemben, ha ő a koronát választja.
Arutha egy percig szólni sem tudott a megdöbbenéstől, csak nézte Lyamot. Életében most értette meg először, milyen szörnyű kétségek gyötörték a bátyját, amikor arról beszélt, hogy király lesz.
– Te nem akarsz király lenni – mondta vádló hangon.
Lyam keserűen felnevetett.
– Egyetlen épeszű ember senki akarhat király lenni. Te magad mondtad, öcsém. Nem tudom, alkalmas vagyok-e arra, hogy elviseljem a királyság terheit. De az ügyben már nem én döntök. Ha Martin igényt tart a királyságra, én elismerem az igényét.
– Az igényét! A királyi gyűrű a te kezedre került, a Királyság urai szeme láttára. Te nem vagy beteg, mint Erland volt, aki lemondott testvére fia javára betegsége, no meg a trónöröklés rendjének tisztázatlansága miatt. Te kijelölt utód vagy.
– A jelölés nem érvényes – mondta Lyam lehajtott fejjel. – Arutha, Rodric engem mint a legidősebb férfi conDoint nevezett utódjául, márpedig az nem én vagyok, hanem Martin.
– Csinos jogi okfejtés, Lyam, de olyan, amely végül a Királyság pusztulását jelentheti. Ha Martin az összegyűlt Tanács előtt bejelenti igényét, Ishap papjai összetörik a koronát, és az ügy az Országurak Tanácsa elé kerül. Még akkor is, ha Guy bujkál, tucatjával vannak hercegek és bárók, akik szívesen elvágnák a szomszédjuk torkát, csakhogy ilyen gyűlést összehívjanak. Egy ilyen alkudozás azzal járna, hogy a szavazatokért való versengésben a Királyság uradalmainak a fele gazdát cserélne. Az egész egy óriási cirkusz lenne. Ha te elfogadnád a koronát, Bas-Tyra nem tehetne semmit. De ha Martint támogatod, sokan nem lesznek majd hajlandók követni a példádat. És Guy nem kíván mást, mint hogy a Tanács zsákutcába jusson. Mindenembe fogadnék, hogy most is itt bujkál valahol a városban, és erre az eshetőségre vár. Ha a keleti urak elpártolnak tőled, Guy előlép, és sokan sorakoznak majd fel a zászlaja alatt.
Lyamot láthatóan lesújtották öccse szavai.
– Nem tudom megmondani, mi fog történni, Arutha. De nem tehettem mást, mint amit tetten.
Aruthán látszott, azon a ponton van, hogy megüti bátyját.
– Lehet, hogy örökölted apánk családi becsületérzésének nyűgét, de ránk, többiekre hárul a feladat, hogy megakadályozzuk a vérfürdőt. Az ég legyen irgalmas nekünk, Lyam. Mit gondolsz, mi fog történni, ha egy ismeretlen vadász ül a conDoinok trónjára csak azért, mert apánk közel negyven esztendeje belebolondult egy csinos szolgálólányba? Polgárháború.
Lyam hajthatatlan maradt.
– Ha fordítva állna a dolog közöttünk, te megfosztanád Martint öröklési jogától?
Arutha haragja hirtelen elpárolgott. Őszinte elképedéssel nézett bátyjára.
– Úristen! Te érzed magad bűnösnek, amiért apánk egész életében megtagadta Martint? Igaz? – Egy lépést hátrált, mintha távolabbról is meg akarná nézni bátyját. – Ha fordítva állna a dolog közöttünk, én minden bizonnyal megtagadnám Martin örökjogát. Harminchét év után mit számít még néhány nap? Azután, ha király lennék, herceggé tenném, hadsereget adnék a parancsnoksága alá, és első tanácsosommá neveznem ki. Megtenném mindazt, amivel könnyíthetek a lelkiismeretemen, de addig nem cselekednék, amíg a Királyságot biztonságban nem tudnám. Nem akarom, hogy Martin eljátssza első Borric szerepét Trónkövetelő Donnal szemben, ahogy Guy szeretné. Én megtennék mindent, amit meg kell tennem, hogy ezt megakadályozzam.
– Akkor mi nagyon különbözőek vagyunk, Arutha – sóhajtott fel szomorúan Lyam. – Én megmondtam neked a táborban is: azt hiszen, jobb király lenne belőled, mint belőlem. Talán igazad van, de ami megtörtént, megtörtént.
– Brucal tud róla?
– Csak mi hárman tudjuk. – Mereven Arutha szemébe nézett. – Csak apánk fiai.
Arutha elpirult. A megjegyzés ingerelte.
– Ne érts félre, Lyam. Én nagyon szeretem Martint, de itt olyan dolgok forognak kockán, amelyek minden személyes megfontolásnál súlyosabbak. – Egy darabig csendben töprengett. – Szóval Martin kezében van a dolog. Ha már meg kellett tenned, helyes, hogy legalább nem hoztad nyilvánosságra. Elég megrázkódtatást jelent, ha Martin előáll vele a koronázáskor. Legalább előre számíthatunk rá, és felkészülhetünk mindenre.
Elindult a lépcső felé, aztán megállt, és szembefordult bátyjával.
– Amit mondtál, kétélű dolog, Lyam. Talán azért, amiért nem tudod megtagadni Martint, jobb király lesz belőled, mint belőlem lenne. De akármennyire szeretlek, nem fogom megengedni, hogy a Királyság öröklési viták miatt elpusztuljon.
Lyam láthatóan nem akart tovább vitatkozni öccsével. Ahogy megszólalt, fáradt rezignáltság csendült ki szavaiból, beletörődés, akármit hoz a sors.
– Akkor mit csinálsz?
– Amit tennem kell. Elintézem, hogy akik hűek hozzánk, előre figyelmeztetést kapjanak. Ha harcra kerül a sor, legyen a mi oldalunkon a meglepetés előnye. – Egy percre elhallgatott, aztán folytatta. – Én nagyon szeretem Martint, Lyam, ezt jól jegyezd meg. Együtt vadásztam vele gyermekkoromban, és igen nagy része van abban, hogy sikerült Anitát biztonságban megszöktetnem Guy vérebei elől, amit sohasem tudok meghálálni neki. Máskor és másutt boldogan elfogadnám testvéremnek, de ha miatta vérontásra kerülne sor, habozás nélkül megölném.
Arutha kiment az ősök kriptájából. Lyam egyedül maradt, és úgy érezte, évszázadok súlya nehezedik a vállára.
Pug kinézett az ablakon és elgondolkodott. Mikor Katala odaállt mellé, magához tért az álmodozásból.
– Csinos vagy – mondta. Katala mélyvörös, csillogó ruhába öltözött, amelynek felső részét és ujjait arannyal szegték be. – Az udvar legszebb hercegnője sem versenyezhet a szépségeddel.
– Köszönöm, férjem – mosolygott Katala. Megpördült, hogy minden oldalról megmutassa a szoknyáját. – A te Caldric herceged az igazi varázsló, azt hiszem. Hogy az emberei hogyan tudták mindezt összeszedni és két óra alatt ide is szállítani, az az igazi varázslat. – Megpaskolta bő szoknyáját. – Kicsit gyakorolnom kell, amíg ezekben a súlyos kelmékben megtanulok morogni. Jobban kedveltem az otthoni rövid viseletet. – Megsimogatta a kelmét. – De az anyag nagyon kellemes. És a ti hideg éghajlatotoknál meg is értem, miért kell.
Ahogy elmúlt a nyár, az idő hűvösebbre fordult, és nem egészen két hónap múlva havazni fog.
– Várd csak meg a telet, Katala. Azt hiszed, most hideg van?
William érkezetett futva a szomszédos hálószobából.
– Mama, papa! – kiáltotta ujjongva. Tunikát viselt és nadrágot, ahogy egy fiatal nemes ifjúhoz illik, mind remekbe szabva a legpompásabb anyagból. – Hová mész? – kérdezte, és tágranyílt szemekkel apja kitárt karjai közé ugrott.
– Megyünk megnézni, hogyan csinálnak királyt Lyamból, William – mondta Pug. – Amíg odavagyunk, maradj a nevelőnődnél, és ne bosszantsd Fantuszt.
A gyerek mindent megígért, de csintalan mosolya kétségessé tette ígérete komolyságát. A szobalány, aki William nevelőnőjének szerepét is betöltötte, belépett a szobába, és visszavitte a gyereket a szobájába.
Pug és Katala elindultak a lakosztályból, amelyet Caldric utalt ki számukra, a trónterem felé. A sarkon befordulva látták, hogy mikor Laurie kilép a szobájából, Kasumi idegesen félreáll.
– Nahát, itt vagytok! – ragyogott fel Laurie arca, ahogy meglátta őket. – Reméltem, hogy találkozom veletek, mielőtt a szertartás megkezdődik.
Kasumi meghajolt Pug előtt, bár a varázsló fekete öltözéke helyett most divatos rozsdaszínű tunikát és nadrágot viselt.
– Nagy Ember – köszöntötte Kasumi.
– Ez már a múlté, Kasumi. Kérlek, hívj csak Pugnak.
– Olyan csinosak vagytok az új ruhátokban és egyenruhátokban – mondta Katala. Laurie-n a legújabb divat szerinti, világos színű ruha volt, sárga tunika, fölötte ujjatlan, zöld mellény. Fekete nadrágja szárát magas szárú csizmájába tűrte be. Kasumi a LaMut-i helyőrség lovaskapitányi egyenruhájában pompázott, sötétzöld tunikában és nadrágban, és LaMut szürke, farkasfejes tabardjában.
A dalnok mosolyogva fogadta a bókot.
– Az utóbbi hónapok izgalmai közepette teljesen megfeledkeztem róla, hogy egy maroknyi vagyont érő drágakő van nálam. Minthogy nem tudom visszajuttatni Shinzawai urának, a fia pedig nem hajlandó elfogadni tőlem, gondolom, jogosan megtarthatom. És most már nem kell azzal foglalkoznom, hogyan találok egy özvegyasszonyt, akinek kocsmája van.
– Kasumi! Mi a helyzet a katonáiddal? – kérdezte Pug.
– Minden rendben, nagyjából, bár van némi feszültség köztük és a LaMut-i katonák között, de ez idővel nyilván elmúlik. Egy héttel azután, hogy elváltunk, megütköztünk a Testvériséggel. Jól harcoltak, de megvertük őket. Nagy ünnepséget csapott az egész helyőrség, a tsuranik meg a LaMut-iak együtt. Jól indul a dolog.
Az összetűzés több volt, mint egyszerű összecsapás. Híre ment Rillanonban is. A Sötét Testvérek és manó szövetségeseik betörtek Yabonba, lerohanták az egyik határmenti helyőrséget, amely meggyengült a háború alatt. A tsuranik útban voltak Zún felé. Megfordultak, északnak meneteltek, és felmentették a helyőrséget. Úgy verekedtek, mint a megszállottak, hogy korábbi ellenségeiket megmentsék a túlerőben levő manó seregtől, majd a manókat visszaűzték a Yabontól északra fekvő hegyekbe.
Laurie Pugra kacsintott.
– Miután hőst csináltak magukból, csodás fogadtatásuk volt itt Rillanonban is. – A város polgárai ugyanis kimaradtak a háborús csetepatékból, s ezért kevésbé tartottak egykori ellenségeiktől, semmi gyűlöletet nem tápláltak irántuk, és ezért is fogadták őket olyan fényesen, ami a Szabad Városokban, Yabonban vagy a Távoli Partokon elképzelhetetlen lett volna. – Azt hiszen, Kasumi embereit igencsak meghatotta ez a fogadtatás.
– Valóban így van – ismerte el Kasumi. – Ilyen fogadtatás a mi világunkban elképzelhetetlen lett volna, de itt...
– De úgy látszik, nem volt ellenükre a dolog – folytatta Laurie. – Az emberek igen hamar megkedvelték a királysági borokat és söröket, és sikerült nekik túltenniük magukat a magas nőkkel szemben érzett ellenszenvükön is.
Kasumi zavartan fordította el az arcát.
– Egy hete a mi pompás kapitányunkat az egyik leggazdagabb kereskedő családnál látták vendégül. Ez a család ugyanis ki akarja bővíteni üzleti kapcsolatait a nyugattal. Azóta többször is látták egy bizonyos kereskedő leányának társaságában.
Katala jót nevetett Kasumi zavarán, és még Pug is megmosolyogta.
– Mindig könnyen tanult – jegyezte meg Pug.
Kasumi lehajtotta fejét, elpirult, de szélesen vigyorgott.
– Akkor is nehéz megszoknom, hogy a ti asszonyaitok olyan szabadon mozognak. Most már értem, miért voltatok mind a ketten olyan nyakasak. Nyilván atyáitoktól tanultátok.
Laurie felkapta a fejét. Valaki közeledett a társaságukhoz. Pug látta, hogy az énekes arcáról leplezetlen bámulat sugárzik. Ő is megfordult. Egy gyönyörű fiatat nő jött feléjük testőre kíséretében. Pug szeme tágra nyílt, amikor felismerte: Carline volt az. Pontosan olyan gyönyörű nő lett belőle, amelynek az ígéretét leánykorában magában hordozta. Mikor odaért a társasághoz, egy intéssel elbocsátotta a testőrt. Királynői látványt nyújtott pompás zöld szoknyájában, sötétbarna haját ékesítő, gyöngyökkel kirakott diadémjával.
– Hatalmas mágus – fordult Pughoz. – Nincs egy köszöntő szavad régi barátodhoz?
Pug meghajolt a hercegnő előtt. Kasumi és Laurie ugyancsak. Katala bókolt, ahogy a szolgálótól megtanulta.
– Hercegnő, hízelgő számomra, hogy emlékszel arra az egyszerű várbeli szolgafiúra – mondta Pug.
Carline kék szeme felcsillant. Mosolyogva válaszolt.
– Ó Pug! Te sosem voltál holmi egyszerű várbeli szolgafiú. – Aztán Katala felé bólintott. – A feleséged? – Mikor Pug igent mondott, és bemutatta Katalát, a hercegnő megcsókolta a fiatalasszonyt. – Kedvesem, hallottam, hogy csinos vagy; de a hírek, amelyeket a bátyám hozott, meg sem közelítik a valóságot.
– Fenséged igazán megtisztel – bókolt Katala.
Kasumi ismét idegeskedni kezdett, de Laurie csak bámulta a zöldruhás fiatal hölgyet. Katalának kellett megráznia, hogy észre térjen.
– Laurie, megmutatnád Kasuminak meg nekem a palotát, mielőtt a szertartás elkezdődik?
Laurie szélesen elvigyorodott, meghajolt a hercegnő előtt, és elvonult Kasumival és Katalával a folyosón. Pug és a hercegnő együtt nézték, hogyan távolodnak.
– A feleséged roppant figyelmes asszony – állapította meg Carline. – Hallom, van egy fiad is – mondta Carline, akin látszott, hogy őszintén örül, amiért összetalálkozott Puggal.
– William. Kis ördög és drága kincs.
– Szeretnék találkozni vele – mondta Carline halvány irigységgel hangjában. Egy percig hallgatott, aztán hozzátette. – Roppant szerencsés ember vagy.
– Nagyon szerencsés, fenség.
Carline karonfogta, és lassan továbbsétáltak.
– Miért olyan formálisan, Pug? Vagy hívjalak Milambernek, mert hallottat, hogy ezen a néven szerepeltél?
Pug Carline mosolyát látva maga is elmosolyodott.
– Néha magam sem tudom, de azt hiszem, itt inkább a Pug helyénvaló. – Aztán hangosan felnevetett. – Sok mindent kiderítettél rólam.
– Nekem mindig te voltál a kedvenc varázslóm – mondta Carline, és tréfásan elbiggyesztette az ajkát.
Összenevettek. Aztán Pug lehalkította hangját.
– Nagyon elszomorított édesapád halála, Carline.
– Lyamtól tudom, hogy te is ott voltál végig mellette – mondta Carline, és az ő arca is elfelhősödött. – Örülök, mert legalább a halála előtt látta, hogy biztonságban hazajöttél. Tudtad, hogy mennyire kedvelt téged?
Pug zavarba jött a meghatottságtól.
– Nevet kaptam tőle, és ennél többet aligha adhatott volna, ha a szeretetét akarta kimutatni irántam. Ezt tudtad?
– Tudtam – mondta Carline most már derűsebben. – Lyam ezt is elmondta. Mi most olyan unokatestvérfélék vagyunk – tette hozzá nevetve. Aztán ahogy továbbmentek, hozzáfűzte. – Te voltál az első szerelmem, Pug, és annál is több, mindig a barátom voltál. És örülök, hogy a barátom ismét itthon van.
Pug megállt, és testvéries puszit adott Carline arcára.
– És a barátod nagyon örül, hogy itthon lehet.
Carline enyhén elpirult. Kivezette Pugot a teraszon át egy kis kertbe. Kisétáltak a napfényre, leültek egy kőpadra. Carline hosszan felsóhajtott.
– Bárcsak apa és Roland is itt lehetne.
– Roland halála is nagyon elszomorított.
– Az a bohóc, az alatt a néhány év alatt annyit élt, mint a legtöbb ember nyolcvanéves koráig – bólogatott Carline. – Sokat elleplezett hányaveti modorával, de tudod, én azt hiszen, belőle lett volna a legbölcsebb ember, akit valaha ismertem. Minden múló pillanatot megragadott, és kifacsarta belőle mindazt, amit csak lehetett. – Pug, ahogy figyelmesen nézte Carline arcát, látta, hogy a szeme nedvesen csillog. – Ha életben marad, feleségül megyek hozzá. Azt hiszem, minden nap összevesztünk volna. Pug, hogy mennyire fel tudott bosszantani! De meg is tudott nevettetni. Nagyon sok mindenre megtanított az élettel kapcsolatban. Örökre őrzöm az emlékét.
– Örülök, hogy belenyugodtál a veszteségbe, Carline. Annyi évi rabszolgaság, aztán a mágussá válás egy másik világban, sokat változtatott rajtam. Úgy látom, te is sokat változtál.
Carline fejét hátrahajtva nézett fel Pugra.
– Én azt hiszem, te egyáltalán nem változtál olyan sokat, Pug. Még mindig maradt benned valami abból a fiúból, akit annyira zavarba hoztam, amikor a szépet tettem neki!
– Gondolom, igazad van – nevetett Pug. – És bizonyos szempontból te is a régi vagy, legalábbis, ma is megvan benned a hajlam, hogy zavarba hozd a férfiakat, ha ezt Laurie barátom viselkedésén helyesen mérem le.
Carline ragyogó arccal mosolygott rá, és Pugban feltámadt valami szelíd vonzódás iránta, mintegy visszhangja annak, amit kisfiú korában érzett. De most nem kísérte feszengő érzés, mert tudta, mindig szeretni fogja Carline-t, ha nem is úgy, ahogy azt gyermekkorában elképzelte. Tudta, hogy ez több, mint holmi viharos szenvedély, de nem is ugyanaz a mély kapocs, amely Katalához fűzi. Rokonszenv és barátság.
– Az a csinos, szőke férfi, aki veled volt az előbb? – tért vissza Carline Pug legutóbbi megjegyzésére. – Ki az?
Pug fontoskodva mosolygott maga elé.
– Minden külső jel alapján legalázatosabb alattvalód. Laurie, a trubadúr Tyr-Sog-ból, és egy határtalan bájjal és szellemességgel megáldott csirkefogó. Szerető szív, bátor lélek és hűséges barát. Egyszer majd elmondom, hogyan mentette meg az életemet saját élete kockáztatásával.
Carline félrebillentette a fejét.
– Roppant izgalmas fickó lehet. – Pug most látta, hogy bármennyire is idősebb és kiegyensúlyozottabb lett Carline, és már tudja, mi a szomorúság, alapjában véve nem változott semmit.
– Egyszer, csak úgy tréfából, megígértem neki, hogy bemutatom neked – mondta Pug. – Most biztos vagyok benne, hogy szörnyen boldoggá tenné, ha személyes ismeretséget köthetne fenségeddel.
– Akkor ezt meg kell szerveznünk. – Carline felállt. – Attól tartok, mennem kell. Fel kell készülnöm a koronázásra. Most már akármikor megszólalhatnak a harangok, és megérkezhetnek a papok. Majd még beszélgetünk, Pug.
Pug is felállt.
– Az jó lesz, Carline.
Karját nyújtotta, amikor egy hang megszólalt mögöttük.
– Pug uram, válthatnék veled egy szót?
Megfordultak. Íjász Martin állt néhány méterre tőlük a kertben. Meghajolt a hercegnő felé.
– Íjász uram – mondta Carline. – Hát itt van? Tegnap óta sehol se láttam.
– Szükségem volt egy kis egyedüllétre – mondta Martin halvány mosollyal. – Crydee-n, ha ez a hangulat utolér, elmegyek az erdőbe. Itt – körülnézett a nagy, teraszos kertben – ez a legtöbb, amit nyújthatok magamnak.
Carline kéretően nézett rá, de nem reagált megjegyzésére.
– Nos, remélem, sikerül úgy intéznie, hogy ott legyen a koronázáson. És most bocsássanak meg, mennem kell. – Udvarias köszöntésükre egy bólintással válaszolt és elment.
Martin Pugra nézett.
– Jó megint találkozni veled, Pug.
– Én is örülök, Martin. Valamennyi régi barátom közül, akik itt vannak, te vagy az utolsó, akivel köszöntjük egymást. Persze vannak, akiket majd csak Crydee-ban látok viszont. De veled tulajdonképpen teljessé vált a hazajövetelem. – Aztán, mikor látta, hogy valami bántja Martint, megkérdezte. – Valami baj van?
Martin elnézett a kerten túlra a város felé, és azon túl a tenger felé. – Lyam elmondta nekem, Pug. Azt mondta, te is tudod. Pug akkor jött rá, miről van szó.
– Ott voltam, amikor az édesapád meghalt, Martin – mondta változatlan, nyugodt hangon.
Martin némán elindult, és amikor odaért az alacsony kőkorláthoz, görcsösen megmarkolta.
– Apám! – mondta keserűen. – Hány éven keresztül vártam, hogy azt mondja: Martin, én zagyok az apád. – Nagyot nyelt. – Sose törődtem az örökséggel meg effélékkel Megelégedtem azzal, hogy Crydee fővadászmestere vagyok. Csak ő maga mondta volna meg nekem.
– Martin – mondta Pug és gondosan megválogatta a szavait –, sokan vannak, akik későn bánják meg, amit tettek. Ha a tsurani nyíl gyorsabban végez vele, ezer dolog másképpen történt volna, és lehetséges, hogy arra sincs módja, hogy megtegye azt a keveset.
– Tudom, de ez akkor is gyenge vigasz.
– Elmesélte Lyam, mik voltak az utolsó szavai? Azt mondta: Martin a ti testvéretek, igazságtalan voltam hozzá, Lyam. Jó ember és nagyon szere tem.
Martin korlátot szorító ökle kifehéredett.
– Nem, nem mondta!
– Borric úr nem volt mindennapi ember, Martin. Én még gyerek voltam, amikor megismertem, de akárki akármit mond róla, nem volt aljas. Nem állítom, hogy meg tudom magyarázni, miért tette azt, amit tett, de hogy szeretett téged, az biztos.
– Olyan őrültség. Én tudtam róla, hogy az apám, ő pedig nem tudta, hogy az anyám elárulta nekem. Mit változtatott volna az életünkön, ha odamegyek hozzá, és megmondom neki?
– Csak az istenek tudhatják. – Pug megfogta Martin karját. – Az a lényeg: mit teszel most? Az, hogy Lyam közülte veled, azt jelenti, hogy nyilvánosságra fogja hozni, a jog születésednél fogva téged illet. Ha mások is megtudják, az udvar a feje tetejére áll. Te vagy a legidősebb, az elsőszülöttség címén jogosult a trónra. Tudod, mit fogsz csinálni?
Marin elgondolkodva nézett rá.
– Higgadtan beszélsz ezekről a dolgokról. Téged egyáltalán nem zavar, ha igényt támasztok a koronára.
Pug a fejét rázta.
– Te nem tudhatod, de én Tsuranuanni leghatalmasabb emberei közé tartoztam. A szavam bizonyos szempontból fontosabb volt, mint bármiféle királyi parancs. Azt hiszen, tudom, mit képes a hatalom véghezvinni, és hogy miféle emberek azok, akik a hatalmat kívánják. Alig hiszem, hogy sok személyes hatalomvágy szorult beléd, hacsak alapvetően nem változtál meg, mióta otthagytam Crydee-t. Ha mégis elfogadod a koronát, azért teszed, mert meggyőződésed szerint jó okod van rá. Lehetséges, hogy az lenne az egyetlen módja a polgárháború megakadályozásának, mert ha a királyi palástot választanád, Lyam lenne az első, aki letenné kezedbe a hűségesküt. Akármi legyen az indítékod, mindent megtennél annak érdekében, hogy bölcsen cselekedj. És ha elfogadod a bíbort, megteszel mindent annak érdekében, hogy jó uralkodó légy.
Pug szavai láthatóan mély hatással voltak Martinra.
– Sokat változtál, Pug úr, többet, mint vártam volna. Köszönöm, hogy ilyen jó véleménnyel vagy rólam, de azt hiszem, te vagy az egyetlen ember a Királyságban, aki így gondolkodik.
– Akármi legyen az igazság, te az apád fia vagy, és sohasem hoznál szégyent a családodra.
– Vannak, akik úgy gondolnák, hogy a születésem maga is szégyen – mondta Martin, és a hangja megint keserűen csengett. Lenézett a városra, aztán megint Pugra pillantott. – Könnyű lenne választanom, de Lyam gondoskodott róla, hogy ne legyen így. Ha elfogadom a koronát, sokan szállnának szembe velem. Ha lemondok Lyam javára, lennének, akik rám hivatkoznának mentségül, miért nem vetik alá magukat Lyam uralmának. Istenek az égben, Pug! Ha köztem és Arutha között kellene választani, egy pillanatig sem haboznék, hanem félreállnék a kedvéért. De Lyam? Hét éve nem láttam, és azóta sokat változott. Tele van kétségekkel. Jó hadvezér talán, nem vitás, de mint király? A legszörnyűbb az, hogy azt hiszem, én jobb király lennék.
– Amint mondtam – folytatta Pug halkan –, ha te bejelentenéd az igényedet a trónra, azért tennéd, mert jó okod lenne rá: a kötelesség.
– Hol végződik a kötelesség és hol kezdődik a személyes ambíció? – kérdezte Martin, és arcához szorította ökölbezárt jobbját. – Hol végződik a jog és hol kezdődik a bosszú? Van egy haragos rész bennem, amely azt mondja: facsarj ki mindent ebből a pillanatból, Martin! Miért ne így: Martin király? Aztán megszólal a másik rész bennem, és felteszi a kérdést, apám rám hárította volna-e az elsőszülötti jogot, ha tudja, hogy egy nap én lehetek a király? Ó Pug, mi a kötelességem?
– Ezt mindenki önmaga kell, hogy eldöntse. Nem adhatok tanácsot neked.
Martin a korlátnak dőlve eltakarta arcát.
– Azt hiszem, egy kicsit szívesen maradnék egyedül, ha nem haragszol.
Pug elment. Tudta, hogy egy gondokkal terhelt embert hagy magára, aki nem tud dönteni a saját sorsáról.
Pug Katalát Laurie és Kasumi társaságában találta. Brucal herceggel és Vandros báróval beszélgettek. Mikor a közelükbe ért, éppen a herceg beszélt.
– Úgyhogy végre meglesz az esküvő most, hogy ez a nehézfejű fiatalember – Vandrosra mutatott – megkérte a lányon kezét. Végül talán lesz néhány unokám, mielőtt meghalok. Látjátok, mi történik, ha az ember olyan sokáig vár a házassággal? Megöregszik, mielőtt a gyerekei megházasodnának. – Pug felé biccentett. – Aha, varázsló, hát itt vagy.
Katala, mikor meglátta férjét, elmosolyodott.
– Jól elbeszélgettetek a hercegnővel?
– Nagyon jól.
Katala mutatóujjával mellbebökte férjét.
– Majd ha egyedül leszünk, szóról szóra elmondod, mit beszéltetek.
Mindenki jól derült Pug zavarán, bár a mágus tisztában volt vele, hogy Katala csak tréfál.
– Olyan bájos a feleséged, varázsló – mondta Brucal, és Pugra kacsintott –, hogy azt kívánom, bárcsak megint hatvanéves lehetnék. Akkor ellopnám tőled, és fütyülnék a botrányra. – Katala felé fordulva karonfogta Pugot. – Így azonban, bocsáss meg, hölgyem, egy percre őt lopom el tőled.
Elvezette Pugot a meglepett csoporttól, és mikor hallótávolságon kívül voltak, odafordult hozzá.
– Nagyon rossz híreim vannak.
– Tudom.
– Lyam bolond, egy nemes őrült. – Elfordult, a szeme egy pillanatra elhomályosodott az emlékezéstől. – De az apja fia, és a tetejében a nagyapja unokája, és mint azoknak, neki is igen szigorú erkölcsi elvei vannak. – Az öreg szemek ismét kitisztultak. – Csak éppen azt szeretném, ha a kötelességérzete is ugyanolyan egyértelmű lenne. Maradj a feleséged közelében. A teremben a testőrök bíborszínű ruhát viselnek, és meghalnak a királyért, akárki legyen az. És a dologból kavarodás lehet. A keleti urak jó része lobbanékony természet, akik túlságosan megszokták, hogy minden kívánságuk azonnal teljesül. Néhányan esetleg kinyitják a szájukat, és akkor jönnek majd rá, hogy acél kerül a fogaik közé.
– Az én embereim és Vandroséi el vannak szórva mindenütt a palotában, míg Kasumi tsuranijai Lyam kérésére odakint fognak várakozni. A keleti uraknak ez nem tetszik, de Lyam a trónörökös, úgyhogy nem szólhatnak ellene semmit. Azokkal, akik velünk tartanak, elfoglalhatjuk a palotát, és tartani is tudjuk.
– Miután Bas-Tyra bujkál, és a saladori Richard halott, a keleti uraknak nincs vezetőjük. De elegen vannak a szigeteken, és elég díszőrséget hoztak, hogy ezt a szigetet itt csinos kis csatatérré alakítsák, ha sikerül kitörniük a palotából, mielőtt megválasztották a királyt. Nem, mi tartani fogjuk a palotát. Semmiféle keleti áruló nem fogja összeszűrni a levet Fekete Guy-jal. Mindenki térdet fog hajtani a király előtt, akármelyik testvér lesz is az.
Pug meglepetten nézett rá.
– Szóval te Martint támogatod?
Az üreg Brucal hangja megkeményedett, de igyekezett halkan beszélni.
– Senki sem fogja a Királyságot polgárháborúba dönteni, varázsló. Nem, míg én élek és lélegzek. Beszéltem Aruthával. Egyikünknek sem tetszik egyik lehetőség sem, de tiszta a szándékunk. Ha Martin lesz a király, mindenki meg fog hajolni előtte. Ha Lyam teszi a fejére a koronát, Martin hűségesküt tesz neki, különben nem hagyja el élve a palotát. Ha a koronát eltörik, tartani fogjuk a palotát, és egy úr sem teheti ki innen a lábát, míg a Tanács valamelyik testvért királynak nem nyilvánítja – még akkor sem, ha egy évig ülünk abban az átkozott teremben. Már begyűjtöttük Guy néhány ügynökét a városban. Guy itt van Rillanonban, afelől nincs kétség. Ha csak egy maroknyi nemes kiszabadul a palotából, mielőtt a Tanácsot összehívnánk, nyakunkon a polgárháború. – Öklével a tenyerébe csapott. – A pokolba a hagyományokkal! Amíg mi itt beszélgetünk, a papok már vonulnak a palota felé, és minden lépésükkel közelebb kerülünk a választás percéhez. Bárcsak Lyamnak több ideje lett volna, korábban cselekedhetett volna, vagy eldönthette volna, hogy nem csinál semmit. Vagy ha elcsíptük volna Guyt. Ha beszélhettünk volna Martinnal. De Martin eltűnt...
– Én beszéltem vele.
Brucal összehízott szemekkel nézett Pugra.
– Milyen hangulatban volt? Mik a tervei?
– Nagyon zaklatott, amint az várható is volt. Miután mindez a nyakába szakadt, alig volt ideje, hogy megeméssze. Mindig is tudta, ki az apja, és beletörődött abba, hogy magával viszi a titkot a sírba, ebbe fogadni mernék, de most hirtelen belekerült az események középpontjába. Nem tudom, mit fog tenni. Azt sem tudom, ő dönt-e, mielőtt a papok elébe teszik a koronát.
Brucal az állát simogatta.
– Azt, hogy tudta, és nem próbálta kihasználni, a jajára szól. De így most nincs idő... – A terem ajtajában gyülekező csoportra mutatott. – Okosabb, ha visszatérsz a feleségedhez. Légy óvatos, varázsló, mert lehet, hogy szükségünk lesz a tudásodra, mielőtt vége lesz a napnak.
Visszamentek a társasághoz. Brucal bevezette Vandrost és Kasumit a terembe, s közben halkan beszélt hozzájuk. Katala szólni készült, de Laurie közbevágott.
– Mi folyik itt? Mikor Katalát és Kasumit kivittem az udvarra néző erkélyre, mindenfelé ott láttam Kasumi embereit. Egy percig azt hittem, a tsuranik megnyerték a háborút.
– Brucal tudja, hogy megbízhat bennük, mert vakon követik Kasumi parancsait.
– Miről van szó, férjem? Baj van? – kérdezte Katala.
– Nincs sok időm elmagyarázni. Lehet, hogy több trónkövetelő lesz. Laurie, te maradj mindig Kasumi közelében, és hagyd a kardodat laza szíjon. Ha baj van, tedd azt, amit Arutha mond.
Laurie komoran biccentett, és bement a terembe.
– És William? – kérdezte Katala.
– Ő biztonságban van. Ha baj lesz, a nagyteremben történik, nem a vendégszárnyban.
Ők is bevonultak a terembe, előre, a díszhelyekre. Mikor a koronázásra összegyűlt hivatalnokok között elmentek, hallották a suttogásból, hogyan terjed a hír. Kulgan, a zömök varázsló üdvözlően intett nekik. Meecham valamivel hátrább állt, hátát a falnak vetette. Tekintete ide-oda járt a teremben, rögzítette mindenki helyzetét, aki Kulgantól kardtávolságra volt. Pug látta, hogy hosszúpengéjű vadászkése lazán áll hüvelyében. Lehet, hogy Meecham nem tudja, mi a probléma, de arra nyomban kész, hogy öreg barátját megvédje.
– Mi történik itt? – sziszegte Kulgan. – Néhány perccel ezelőtt még mindenki teljesen nyugodt volt, most meg csak úgy zúg a terem.
Pug közelhajolt Kulganhoz.
– Lehetséges, hogy Martin igényt tart a trónra.
– Az ég szerelmére! – kiáltott fel tágranyílt szemmel Kulgan. – Ettől állt fejre az udvar? – Körülnézett, és látta, hogy a Királyság legtöbb nemes ura elfoglalta már helyét a teremben. Sajnálkozó sóhajjal tette hozzá, hogy most már késő, lesz, ami lesz.
Amos rontott keresztül a kerten, és dühösen káromkodott.
– És ki az ördögnek kellenek mindenütt ezek az átkozott virágok!
Martin felpillantott, és éppen hogy el tudta kapni azt a kristályserleget, amit Amos Trask dobott oda neki.
– Mi... – hebegte, miközben Amos teletöltötte a serleget borral.
– Gondoltam, esetleg szükséged lehet egy kis szíverősítőre, és egy hajós cimborára, akivel megosztod.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Martin összehúzott szemekkel.
Amos megtöltötte serlegét, és nagyot húzott belőle.
– Az egész palota tele van vele, öreg barátom. Lyam derék fickó, de szikrányi tőkesúlya sincs, ha azt hiszi, hogy egy csapat kőfaragót rávehet arra, hogy véssék a nevedet az apád sírjára, aztán tartsák titokban az egészet holmi apróságra hivatkozva, mint egy királyi parancs. Minden szolga tudja a palotában, tudta egy órával azután, ahogy azok a fickók befejezték a munkát, hogy te vagy az első tiszt. Már a madarak is csicsergik a városban, hidd el nekem.
Martin felhajtotta borát.
– Köszönöm, Amos – mondta, és a vörösbort tanulmányozta az üvegben. – Legyek én a király?
Amos jóízűen, szívből felnevetett.
– Két dolgot mondok erre neked, Martin. Az első, hogy mindig jobb kapitánynak lenni, mint hajósinasnak: hát ezért vagyok én kapitány és nem hajósinas. A második, hogy van némi különbség egy hajó és egy királyság között.
– Kalóz, semmi hasznodat sem veszem – nevetett Martin.
– A fenébe is, hát megnevettettelek, vagy nem? – kérdezte szigorúan Amos. Előrehajolt, rákönyökölt a kert alacsony falára, és újabb adag bort töltött. – Idefigyelj! Van egy csinos kis háromárbocos a királyi kikötőben. Nem volt sok időm, de kihirdették a királyi kegyelmet, tehát bőven akad ügyes legény, aki most került szabadlábra, és szívesen hajóznak Trenchard kapitánnyal. Miért nem lépünk meg innen, és megyünk csónakázni?
– Ez remekül hangzik, de háromszor voltan hajón életemben, mind a háromszor veled, és mind a háromszor majdnem odavesztünk – csóválta a fejét Martin.
Amos sértődötten nézett rá.
– Az első két eset Arutha hibájából történt, és a harmadikról sem én tehettem. Nem én küldtem azokat a cereszi kalózokat, hogy Saladortól Rillanonig kergessenek bennünket. A Királyság tengere új terep Trenchard számára, ami a hajózást illeti. Mit szólsz hozzá?
– Nem, Amos – felelte Martin higgadtan. – Bár majdnem olyan örömmel elhajóznék veled, mint amilyen szívesen visszamennék az erdőbe. De amiben most döntenem kell, az elől nem futhatok el. Jó végre, rossz végre, én vagyok a legidősebb fiú, és nekem van elsősorban jogom a koronára. – Martin keményen Amos szemébe nézett. – Gondolod, hogy Lyamból lehet király?
Amos vállát vonogatta.
– Természetesen, de a kérdés valójában nem ez, igaz? Te azt szeretnéd tudni, hogy lehet-e Lyamból jó király? Nem tudom, Martin, de egy dolgot mondhatok neked. Sok tengerészt láttam, aki elsápadt félelmében, ha csatára került a sor, és mégis habozás nélkül harcolt. Néha nem tudhatod, mire képes valaki, amíg el nem jön az idő, amikor cselekednie kell. – Egy percre elhallgatott, aztán szavait jól megválogatva folytatta. – Lyam, amint mondtam, rendes fickó. Halálra van rémülve a gondolattól, hogy király legyen, és nem hibáztatom érte. De ha egyszer elfoglalja a trónt... gondolom, elég jó király lehet belőle.
– Bárcsak biztos lennék benne, hogy igazad van.
Egy csengettyű csendült, aztán megszólaltak a harangok.
– Nos – mondta Amos –, nem sok időd maradt a döntésre. Ishap papjai a külső kapuban állnak, és ha elérik a tróntermet, akkor már nem húzhatod fel a horgonyt, és nem hajózhatsz el. Akkor már más szabja meg az irányt.
Martin elfordult.
– Köszönöm a társaságodat Amos, és a bort. Változtassuk meg a királyság sorsát?
Amos az utolsó csepp bort is felhajtotta az üvegből, aztán elhajította.
– Menj, és döntsd el a királyság sorsát, Martin – mondta, ahogy a palack csörömpölve darabokra tört. – Később én is odamegyek, ha nem tudom azt a kis hajót elintézni, amiről beszéltem. Tálán fogunk még együtt hajózni. Ha meggondolod magad a királyságot illetően, vagy úgy döntesz, hogy gyors fuvarra van szükséged Rillanonból, gyere le a kikötőbe naplemente előtt. Ott leszek, és mindig szívesen látlak a legényeim között.
– Járj mindig szerencsével, kalóz – mondta Martin és keményen megszorította a kezét.
Amos elment. Martin egyedül maradt. Amennyire tudta, rendezte a gondolatait. Döntött. Aztán elindult a trónterem felé.
Pug a nyakát nyújtogatva nézte, kik vonulnak be a nagyterembe. Caldric herceg Erland özvegyét, Alicia hercegnőt kísérte a középső üres folyosón a trónus felé. Anita és Carline lépdeltek utánuk.
– A komor arcukat meg a sápadtságukat elnézve – jegyezte meg Kulgan – fogadni mernék, hogy Arutha megmondta nekik, mire számítsanak.
Pugnak feltűnt, milyen szorosan fogja Anita Carline kezét, mikor a kijelölt helyükre érnek.
– Micsoda érzés, ha valaki ilyen körülmények között jön rá, hogy van egy bátyja, akit eddig nem ismert.
– De úgy látszik, mind jól viselik a dolgot! – suttogta Kulgan. Gongszó jelezte, hogy az Ishapi papok beléptek az előtérbe.
Arutha és Lyam a terembe lépett. Mindketten a birodalmi nagyhercegek piros mentéjét viselték, és sietős léptekkel mentek a főhelyre. Arutha tekintetével végigseperte a termet, mintha meg akart volna győződni a jelenlevők hangulatáról. Lyam nyugodtnak látszott, mint aki eleve beletörődött, történjék, aminek történnie kell.
Pug megfigyelte, hogy Arutha valamit odasúg Fannonnak, és az öreg főfegyvermester továbbadja Gardan őrmesternek. Mindketten körülnéztek, kezük kardjuk markolata közelében. Mindenkire figyeltek a teremben.
Pug a nyomát se látta Martinnak.
– Talán Martin úgy döntött, hogy nem néz szembe a helyzettel – súgta oda Kulgannak.
Kulgan körülnézett.
– Nem – mondta aztán. – Itt van.
Pug is odanézett, amerre Kulgan feje billentésével mutatott. A távoli falnál a sarokban hatalmas oszlop állt, annak árnyékában elrejtőzve állt Martin. Az arcát nem lehetett látni, de a tartása alapján nem lehetett kétséges, hogy ő az.
Megszólaltak a csengők. Az első Ishap papok beléptek a terembe. Aztán jöttek a többiek, mind ugyanolyan lassú, kimért lépésekkel. A mellékajtók felől hallatszott, ahogy helyükre tolták a reteszeket, mert a hagyományok értelmében a ceremónia kezdetétől minden ajtót zárva tartottak.
Amikor mind a tizenhat pap bent volt a teremben, a nagy, szárnyas ajtókat is bezárták mögöttük. Az utolsó pap megállt az ajtóban. Egyik kezében botot tartott, a másikban pecsétviaszt. A pecsétet sietve az ajtóra illesztette. Pug látta a pecséten Ishap hétszögletű jelét, és érezte a belőle áradó varázserőt. Tudta, hogy az ajtót csak az nyithatja ki, aki a pecséttel lezárta, vagy aki magasabb tudás birtokában van, de az is jelentős kockázat árán.
Mikor az ajtókat lepecsételte, a pap a bottal a kezében végigvonult társai között, akik halk imádságokat kántálva várakoztak. Az egyik egy bíborbársony párnán új koronát tartott a kezében, amelyet a templomban készítettek. Rodric koronája elpusztult a csapással, amely elvette az életét, de ha meg is maradt volna, a hagyomány szerint vele együtt el kellett volna temetni. Ha ma nem koronáznak új királyt, ezt az új koronát összetörik a padló kövén, és nem készítenek újat, míg az Országurak Tanácsa nem értesíti őket, hogy megválasztották az új királyt. Pug csodálkozott, mennyire fontos lehet egy ilyen kis aranykarika.
A papok előbbre vonultak, és megálltak a trónus előtt, ahol már néhány alacsonyabb rangú pap várakozott. Lyamot a hagyományoknak megfelelően megkérdezték, kívánja-e, hogy családja házi papja celebrálja a beiktatási szertartást, és Lyam igent mondott. Ezért Tully atya állt az Astalon templom küldöttsége élén. Pug tudta, hogy az öreg pap örömmel vállalta el a feladatot, tekintet nélkül arra, Borric fiai közül melyiké lesz a korona. Pug úgy vélte, bölcs választás volt.
Ishap főpapja botjával a padlóra koppantott, tizenhat egyenletes, kimért koppantással. A hang átzengett a termen, és már az első koppantásra néma csend támadt.
– Királyt koronázni jöttünk – jelentette be a főpap.
– Ishap áldja meg a királyt! – felelték a többi papok.
– Ishap nevében, aki az egy Isten mindenekfelett; a négy nagyobb és tizenkét kisebb istenség nevében, lépjen elő mindenki, aki igényt támaszt a koronára.
Pug azon vette magát észre, hogy visszafojtott lélegzettel figyel, hogyan vonul előre Lyam és Arutha, és áll meg a papok előtt, majd valamivel később Martin is előrelépett az oszlop mellől, és előrement. Ahogy Martin megjelent, a tömeg felszisszent, mert volt, aki nem hallotta a hírt, vagy nem hitt benne.
A pap, amikor mindhárman ott álltak előtte, ismét koppantott súlyos botjával az padlón.
– Itt az idő és a megfelelő hely. – Ezután megérintette Martin vállát a bottal, és ott nyugtatta, míg feltette neki a kérdést.
– Miféle jogon lépsz elénk?
– Születésem jogán – felelte Martin tiszta, határozott hangon.
Pug tisztán érezte a varázslat jelenlétét; a papok a trónigény bejelentését nem bízták kizárólag a becsületre és a hagyományokra. Akit a bot megérintett, nem tudott hazudni.
Ugyanezt megismételte Lyammal és Aruthával is, és ugyanezt a válasz kapta tőlük.
A bot ismét Martin vállát érintette.
– Közöld a nevedet és a jogcímedet – mondta a pap.
– Martin vagyok. Borric legidősebb fia, legidősebb a királyi vérből.
Halk zúgás támadt a teremben. A pap botjával a padlóra koppantva teremtett csendet. A botot most Lyam vállára tette.
– Lyam vagyok, Borric fia, királyi vérből szárnyazom – mondta Lyam.
– A trónörökös – kiáltottak néhányan a teremben.
A pap egy pillanatig habozott, aztán Aruthának tette fel a kérdést.
– Arutha vagyok, Borric fia, királyi vérből származom – felelte ő is.
– Te vagy a kijelölt örökös?
Lyam, vállán a bottal, válaszolt.
– Az utódlás jogát úgy ruházták rám, hogy nem tudtak Martinról. Tévedés történt, mert Rodric azt hitte, én vagyok a legidősebb férfi conDoin.
A pap most levette a válláról a botot, és a társaihoz fordult. A teremben síri csend támadt, míg azok a dolgok váratlan alakulása felett tanácskoztak. Gyötrelmesen hosszú idő után a főpap ismét szembefordult a három fiatallal. Botját félretette. Valaki odanyújtotta neki az arany fejdíszt, a Királyság koronáját. A pap halkan imádkozott: „Ishap, ajánlj mindenkinek, aki előttünk áll útmutatást és bölcsességet. Cselekedjék a jelölt úgy, amint cselekednie kell.” – Aztán hangosan folytatta. – Hogy az utódlás nem egyértelmű, az nyilvánvaló. – A koronát Martin elé tette. – Martin, a királyi vér legidősebb férfi képviselője, neked van elsősorban jogod a trónra. Akarod-e, Martin, magadra venni a terhet, akarsz-e a királyunk lenni?
Martin a koronára nézett. A teremben dermedt csend volt, minden szem a zöldruhás férfira irányult. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta a választ.
Marán lassan kinyúlt, felemelte a párnáról a koronát. A teremben minden szem követte ezt a mozdulatot, amint a korona megcsillant a magas ablakokon beáramló fényben, és sziporkázva szórta szét ragyogását a teremben.
Martin magasan a feje fölé emelte a koronát.
– Én, Martin – mondta –, ezennel lemondok a Szigetkirályság koronájára való igényemről most és mindörökké, a magam és minden utódom nevében, mostantól az utolsó nemzedékemig. – Hirtelen mozdulat, és a korona máris Lyam homlokán csillogott. Martin hangja ellentmondást nem tűrő erővel harsan fel. – Mindenki éltesse Lyamot. Az igazi, a vitathatatlanul jogos királyt.
Pillanatnyi néma csend támadt. A teremben ülők lassan emésztették a hallottakat. Aztán Arutha szembefordult az elképedt, néma tömeggel, és a hangja betöltötte a termet.
– Éljen Lyam! Éljen a jogos király!
Lyam csak állt, kétoldalt két testvérével, és a terem ujjongott, éljenzett.
– Éljen Lyam, éljen a király!
A főpap hagyta, hadd áradjanak az örömkiáltások, aztán ismét kézbe fogta botját, és megkocogtatta a padlót. Mikor csend lett, Lyamhoz fordult, és megkérdezte.
– Lyam, vállalod a terhet, és leszel a királyunk?
Lyam mereven a papra nézett.
– A királyotok leszek.
A teremben megint kitört az éljenzés. A főpap most hagyta, hadd tomboljon a nép. Pug körülnézett. Sokak szemében megnyugvást látott, Brucaléban, Calrdricéban, Fannonében, Vandroséban és Gardanéban, akik eddig mind harcra készen álltak.
A pap botjával megint csendet teremtett.
– Tully, Astalon rendjéből – kiáltotta, és a család öreg papja előrelépett.
A többiek levették Lyamról a piros mentét, és helyébe föladták a király bíbor mentéjét, aztán a papok félreálltak. Tully odament Lyam elé, aztán Martinhoz és Aruthához fordult.
– A Királyság népe köszöni türelmeteket és bölcsességeteket.
A testvérek visszaléptek Anita és Carline mellé. Carline szerető tekintettel mosolygott Martinra, megfogta kezét, úgy suttogta:
– Köszönöm, Martin.
Tully szembefordult a tömeggel, és kántálva mondta a szöveget:
– Itt az idő és a megfelelő hely. Itt vagyunk, hogy tanúi legyünk Őfelsége megkoronáztatásának. Lyaménak, aki elsőként viseli ezt a nevet, mint igaz királyunk. Van itt valaki, aki kétségbevonja ezt a jogát?
Néhány keleti nemes meglehetősen szerencsétlen képet vágott, de senki sem emelt kifogást. Tully megint Lyamhoz fordult. Lyam letérdelt előtte. Tully a fejére tette a kezét.
– Itt az idő és a megfelelő hely. Rád hullott ez a teher, Lyam. Első, ezen a néven, Borric fia, a királyok conDoin ágából. Felveszed-e ezt a terhet, és leszel-e a királyunk?
– A királyotok leszek – felelte Lyam.
Tully atya levette a kezét Lyam fejéről, és helyette megfogta a királyi pecsétgyűrűvel ékesített kezét.
– Itt az idő és a megfelelő hely. Lyam conDoin, Borric fia, királyok ivadéka, esküszöl-e, hogy megvéded és megoltalmazod a Szigetkirályságot, hűsegesen szolgálod népét, gondoskodsz jólétéről, haladásáról, gazdagodásáról?
– Én, Lyam, esküszöm és fogadom.
Tully most hosszú liturgiába kezdett, majd amikor az imádságokkal végzett, Lyam felkelt. Tully levette a szertartáshoz szükséges fejdíszét, és átnyújtotta Ishap főpapjának, aki továbbadta valakinek Tully rendjéből. Tully ekkor letérdelt Lyam előtt, és megcsókolta a pecsétgyűrűjét. Aztán felállt, a trónhoz vezette Lyamot, miközben Ishap papjai énekeltek:
– Ishap, áldd meg a királyt!
Lyam leült a trónra. Egy ősi kardot helyeztek a térdére, amelyet valaha az első conDoin király, Dannos hordott, jeléül annak, hogy az élete árán is megvédelmezi a Királyságot.
Tully megfordult, és intett Ishap főpapjának. Az koppantott a padlón a botjával.
– Elmúlt a választás ideje. Én ezennel igaz, valódi és tőrvényes királlyá nyilvánítom első Lyamot.
A tömeg harsány kiáltása volt a válasz.
– Éljen Lyam! Éljen soká a király!
Ishap papjai halkan énekelve az ajtóhoz vonultak. A főpap botjával a viaszpecsétre sújtott, és az nagy reccsenéssel kettéhasadt. Megint háromszor megütötte az ajtót, mire a kinti őrök kinyitották. Aztán, mielőtt kilépett az ajtón, elénekelte a koronázási rítus utolsó versszakait. A külső teremben állókkal, akik nem voltak hivatalosak a szertartásra, közölte:
– Terjedjen el a hír: a királyunk Lyam!
Madár röpténél sebesebben szállt a hír a teremből végig a palotán, a városon. Az utcai ünneplők ittak az új király egészségére, és ezer ember közül aligha akadt egy is, aki tudta volna, milyen közel járt a királyság a katasztrófához.
Az Ishap papok kimentek a teremből, és ismét minden szem a Királyság új uralkodójára irányult.
Tully intett, és a királyi család tagjai, Arutha, Martin és Carline odaléptek testvérük elé. Lyam kinyújtotta kezét, Martin letérdelt és megcsókolta öccse kezén a pecsétgyűrűt. Arutha, aztán Carline követte.
Anitát Alicia vezette a trónhoz, ő volt az első a nemesek hosszú sorában, akik hódoltak. Megkezdődött a hosszadalmas ceremónia, a Királyság urai letették hűségesküjüket. Caldric úr is meghajtotta remegő térdét királya előtt, s a megkönnyebbüléstől könnyes arccal állt fel. Aztán Brucalra került sor. Mikor felkelt, néhány rövid szót mondott a királynak, és Lyam igenlően bólintott rá.
Aztán sorra következtek a többi királyságbeli nemesek, amíg órákkal később az utolsó határmenti báró az északi mocsarak végváraiból, akinek nem volt más ura, csak a király, felkelt, és odaállt a többiek közé a teremben.
Ekkor Lyam felállt. Dannis kardját odanyújtotta egy apródnak.
– Az a kívánságunk, hogy kezdődjék az ünneplés – mondta –, de vannak államügyek, amelyeket most nyomban el kell intéznünk. A legtöbb örömmel jár, de előbb egy szomorú kötelességünket kell teljesítenünk.
– Valaki hiányzik ma, valaki, aki magának akarta a trónt, amelyen ma mi ülünk, mert minket ért ez a megtiszteltetés. Hogy Guy du Bas-Tyra összesküvést szított, nem lehet kétséges. Hogy aljas gyilkosságot követett el, nem kétséges. De az elhunyt király óhaja volt, hogy tanúsítsunk iránta kegyelmet. Minthogy ez volt Rodric utolsó óhaja, megadom ezt a kegyet, bár örömünkre szolgálna, ha láthatnánk Guy du Bas-Tyrát megfizetni a gaztetteiért.
– Menjen híre mától fogva, hogy Guy du Bas-Tyra törvényen kívül áll és száműzetik királyságunkból, címei és birtokai a koronára szállnak. Nevét és címerét törüljék a Királyság Urainak jegyzékéből. Ne adjon neki senki fedelet, tüzet, élelmet vagy vizet. – Az összegyűlt urak felé fordulva folytatta. – Vannak itt, akik a korábbi herceggel szövetségben álltak, ezért nem kételkedünk benne, hogy tudomására jut ítéletünk. Mondjátok meg neki, hogy meneküljön. Menjen el Keshbe, Quegbe vagy Roldemba. Mondjátok meg neki, rejtőznék el az Északi Felföldeken, ha más nem fogadja be, mert ha egy hét múlva a mi földjeinken találjuk, életével lakol.
Rövid csend után folytatta.
– Nagy szomorúság és sok szenvedés uralkodott a Királyságban. Most kezdjünk új korszakot, a béke és jólét korszakát.
Jelezte, hogy a két fivére menjen oda hozzá. Ahogy odaléptek, Arutha ránézett Martinra, hirtelen elvigyorodott, és váratlan érzelemkitöréssel megölelte előbb őt, aztán Lyamot. A teremben egy pillanatra mindenki elnémult, míg a három testvér összeölelkezve állt, aztán megint kitört az éljenzés.
A hangzavarban Lyam odafordult testvéreihez. Előbb szélesen rámosolygott Martinra, aztán elkomolyodott. Arutha is, Lyam is lelkesen bólogattak. Martin mondani készült valamit, a viselkedése feszes, ingerült lett, de Lyam nem hagyta szóhoz jutni, és feltartott kézzel csendet kért.
– A dolgoknak új rendje lesz a Királyságunkban. Tudja meg mindenki, hogy a mai naptól szeretett öcsénk, Arutha Krondor nagyhercege, és amíg nincs fiúgyermek a házunkban, ő a trón örökőse. – Ez utóbbinak Arutha szemmel láthatóan nem nagyon űrült. Lyam folytatta. – És az az óhajunk, hogy Crydee hercegsége, atyánk otthona maradjon a családunké addig, amíg ez az ága él. E célból nevezem ki Martint, szeretett bátyámat Crydee nagyhercegévé valamennyi a hercegséghez tartozó birtokkal, címmel és joggal együtt.
A tömeg megint éljenzett. Martin és Arutha visszament a helyére, és az új király folytatta.
– Lépjen elő LaMut bárója és Kasumi, LaMut lovasparancsnoka a trónhoz.
Kasumi és Vandros meghökkenten álltak. Kasumi egész nap ideges volt, amiért Vandros vakon rábízta magát, de tsurani önfegyelme győzött idegességén, és odament Vandros mellé, mikor az a trónhoz lépett. Mindketten letérdeltek Lyam előtt.
– Brucal uram megkért – mondta Lyam –, hogy én tegyem meg a következő örömteli bejelentést. Vazallusa, Vandros bárója feleségül veszi leányát, Felinah kisasszonyt.
– Legfőbb ideje volt – hallatszott Brucal hangja a tömegben. Rodric néhány idősebb udvaronca elsápadt a modortalanság miatt, de Lyam csatlakozott az általános nevetéshez.
– Ugyancsak a herceg óhaja szerint megengedjük, hogy visszatérjen birtokaira, és élvezze jutalmát a Királyság érdekében hosszú éveken át kifejtett hasznos működéséért. Ehhez beleegyezésünket adjuk. És mivel nincsen fia, ugyancsak óhajunk, hogy címe olyasvalakire szálljon, aki alkalmas folytatni szolgálatait a Királyságért, s aki nem mindennapi tehetséggel látta el a legutóbbi összecsapások során a LaMut-i helyőrség parancsnoki tisztét a nyugati hadseregben. Számos bátor tettéért és hűséges szolgálatáért ezúton is hozzájárulunk házasságához, és örömmel nevezzük ki Vandros urat Yabon hercegévé, valamennyi a címmel járó birtokkal és joggal együtt. Állj fel, Vandros úr.
Vandros megilletődötten állt fel, aztán visszament jövendő apósa mellé. Brucal barátságosan hátba veregette, aztán belékarolt. Lyam most Kasumihoz fordult. Rámosolygott.
– Áll valaki előttünk, aki nemrég még ellenségnek számított. Most azonban hűséges alattvalónk Shinzawai Kasumi. Erőfeszítéseidért, amelyekkel a békét igyekezted létrehozni két háborúzó világ között, bölcsességedért és bátorságodért, amellyel földjeinket a Sötét Ösvény Testvériségének hordái ellen védelmezted, kinevezünk a LaMut-i helyőrség parancsnokává, és LaMut bárójává valamennyi ezzel járó birtokkal, címmel és joggal együtt. Állj fel, Kasumi báró.
Kasumi szótlanul állt. Lassan kinyúlt, megfogta a király kezét, és ahogy a többi nemestől látta, megcsókolta a pecsétgyűrűt.
– Királyom – mondta –, életem és becsületem adom zálogul.
– Vandros uram – kérdezte Lyam –, elfogadod Kasumi bárót vazallusodnak?
– Boldogan, fenség – mosolygott Vandros.
Kasumi büszkeségtől ragyogó arccal ment vissza Vandros mellé.
Brucal neki is nagyot csapott a hátára.
Még több hivatal kiosztásra került, mert Rodric udvari intrikái és a háborús veszteségek folytán bőven akadt megürült hely. Mikor úgy látszott, minden végetért, Lyam felemelte hangját.
– Lépjen Pug, nemes úr, a trón elé.
Pug Katalára nézett, aztán Kulganra. Meglepte a hívás.
– Micsoda...?
Kulgan előbbre lökdöste.
– Eredj, derítsd ki magad.
Pug megállt Lyam előtt, és mélyen meghajolt.
– Ami történt, magánügy atyám és e között az ember között – mondta a király. – Most az az óhajunk, hogy az egész Királyság tudja meg, hogy ez a férfi, akit valaha Pugnak, Crydee-i árvának neveztek, nevét beírta a conDoinok családfájába. – Kinyújtotta kezét, Pug letérdelt előtte. Lyam odanyújtotta neki a pecsétgyűrűt, aztán megfogta Pug vállát és felsegítette. – Amint az atyánk óhaja volt, úgy az a miénk is. A mai naptól fogva tudja meg mindenki a Királyságban, hogy ez a férfi Pug conDoin, a királyi család tagja.
A teremben sokakat meglepett Pug örökbefogadása és hercegi rangra emelése, de akik ismerték az előzményeket, vidáman éljeneztek.
– Íme unokaöcsém Pug, a Királyság hercege – mondta Lyam.
Katala félretéve minden udvari etikettet, odaszaladt, és megölelte a férjét. A keleti urak közül többen a homlokukat ráncolták, de Lyam nevetve megcsókolta a fiatalasszonyt.
– Gyertek! – kiáltotta Lyam. – Itt az ideje az ünneplésnek. Elő a táncosokkal, a zenészekkel, a dobosokkal! Hozzatok asztalokat, és ételt és bort is tegyetek az asztalra! Legyen vidámság mindenütt!
Az ünneplésnek nem akart vége szakadni. Egész délután tartott. Egy herold a király asztalánál az üzeneteket olvasta fel azoktól, akik a koronázáson nem tudtak megjelenni, sok nemestől, Queg királyától, valamint a kis királyságok uralkodóitól a Keleti Partokon. A Szabad Városok fontosabb kereskedői és céhmesterei is gratulációkat küldtek. Hírnökök érkeztek Aglarannától és Thomastól, a nyugati Kőhegyek és Szürke Tornyok törpjeitől. Az öreg Halfdan király, a dorgini törpök főnöke jókívánságait küldte keletről, és még a Nagy Kesh Birodalom is küldött üdvözleteket azzal az óhajjal, hogy találkozzanak az Álmok Völgyével kapcsolatos vitás kérdések rendezésére. Az üzenetet maga a császárnő írta alá személyesen.
Mikor az utolsó üzenetet is végighallgatta, Lyam Aruthához fordult.
– Ahhoz, hogy Kesh személyes üzenetet küldhessen, és ilyen rövid idő alatt, az kellett, hogy a császárnő a legtehetségesebb kémekkel rendelkezzék Midkemiában. Jól vigyázz magadra Krondorban.
Arutha felsóhajtott, a várható kilátások cseppet sem gyönyörködtették. Pug, Laurie, Meecham, Gardan, Kulgan, Faunon és Kasumi a királyi asztalnál ültek. Lyam ragaszkodott hozzá, hogy együtt legyenek a királyi családdal LaMut új bárója még mindig az új méltósága okozta megrendülés hatása alatt állt, de a boldogság félreérthetetlenül ott ragyogott az arcán, és még ebbe a zajos terembe is behallatszott, ha gyengén is, a tsurani katonák ünnepi éneke. Pug elmélázott azon, mennyi többletmunkát okoz a társaság a király szolgáinak és az apródoknak.
Katala odament férjéhez, és közölte vele, hogy a fiuk és Fantusz kifáradtak a játékban és most alszanak. Aztán Kulganhoz fordult.
– Remélem, a kedvenc háziállata nem megy tönkre az állandó nyaggatástól.
– Fantusz az ilyen nyaggatástól hízik – nevetett Kulgan.
– Kulgan – mondta Pug – most, hogy annyi jutalmat osztottak szét, meglep, hogy rólad nem történt említés. Becsülettel szolgáltál a királyi családnak, legalább olyan hosszan, mit bárki más, kivéve talán Tullyt és Fannont.
Kulgan felhorkant.
– Tully, Fannon meg én beszéltünk tegnap Lyammal, mielőtt megtudtuk volna, hogy el fogja ismerni Martint, és a feje tetejére állítja az udvart. Valamit elkezdett motyogni ilyen meg olyan hivatalokról és jutalmakról meg effélékről, de mi megkértük, hogy hagyja abba. Amikor tiltakozni próbált, megmondtam neki, hogy nekem mindegy, mit csinál Tullyval meg Fannonnal, de ha engem oda fog terelni az elé a tömeg elé, én nyomban varangyos békává változtatom.
Anita, aki ugyancsak hallgatta a beszélgetést, felnevetett.
– Á! Szóval igaz!
Pug még emlékezett krondori beszélgetésükre annyi évvel azelőttről, és együtt nevetett vele. Visszagondolt, mi minden történt vele, mióta először vitte a véletlen Kulgan kunyhójába az erdőben, s egy percig eltöprengett: sok kockázat és sok küzdetem után biztonságban volt a családjával, a barátaival, és várta még a nagy kaland az akadémia építésével. Azt szerette volna, ha még néhányan, Hochopepa, Shimone, Kamatsu, Hokanu meg Almorella és Netoha is osztozhatna örömében. És örült volna, ha Ichindar és a Nagytanács urai tudnák, mi volt az igazi oka a béke napján annak az árulásnak. És mindenekelőtt azt kívánta, bárcsak Thomas is ott lehetne velük.
– Úgy elgondolkoztál, férjem.
Pug lerázta magáról a mélázó gondolatot, és elmosolyodott.
– Szerelmem, csak arra gondoltam, milyen szerencsés voltam mindenben.
Az asszony a kezére tette a kezét, és visszamosolygott rá. Tully átkönyökölt az asztalon, és az asztal másik vége felé biccentett a fejével, ahol Laurie ült Carline bűvöletében; a hercegnő Laurie valami szellemességén nevetett éppen. Nyilvánvaló volt, hogy Carline legalább olyan elragadónak találja Lauriet, mint ahogy azt Pug megjósolta neki. Tény, hogy a fiatalember teljesen meghódította.
– Azt hiszem, ismerem azt a kifejezést Carline arcán – jegyezte meg Pug. – Szerintem Laurie bajban van.
– Ismerve Laurie barátunkat, úgy vélem, szívesen fogadja ezt a bajt – jegyezte meg Kasumi.
– Van egy hercegség Bas-Tyrában, amelyben elkelne egy herceg, és Laurie tökéletesen alkalmas lenne erre a célra. Hmmmm – gondolkodott hangosan Tully atya.
– Elég! – horkant rá Kulgan. – Nem volt elég neked a ceremóniákból? Muszáj neked azt a szerencsétlen fiút összeházasítanod a király húgával, hogy aztán ott szerepelhessen a palotában? Te jó ég! Hiszen ma találkoztak először életükben!
Tullyn és Kulganon látszott, hogy pillanatok alatt elmerülnek híres vitáik egyikében, amikor Martin mindkettőjükbe beléfojtotta a szót.
– Beszéljünk másról. A fejem kóvályog, és nem vagyunk kíváncsiak a veszekedésetekre.
Tully és Kulgan zavartan nézett össze, aztán elnevették magukat.
– Igenis, uram.
Martin felnyögött, és miközben a közelben ülők is nevettek, megcsóválta a fejét.
– Olyan furcsa ez, annyi évi aggódás és félelem után... Nem is olyan régen még... Mit akartok, hiszen majdnem elmentem Amosszal... – Fölnézett. – Tényleg, hol van Amos?
Arutha a tengerész nevét hallva félbehagyta csevegését Anitával. – Hol az a vén kalóz?
– Mondott valamit, hogy szerez valami hajót. Azt hittem, csak bolondozik. De a koronázás óta nem láttam.
– Szerez egy hajót! Az Istenek könnyeire! – kiáltott Arutha, és fölállt. – Feleséged engedelmével.
– Menj és hozd vissza – mondta Lyam, – Annak alapján, amit elmondtatok róla, megérdemel valami jutalmat.
– Veled megyek – állt fel Martin.
– Remek! – bólintott Arutha, és mosolygott.
A két testvér kisietett a teremből. Percek alatt leértek az udvarra. Az apródok a korán távozó vendégek számára készenlétben tartottak néhány lovat. Arutha és Martin elkapta az első kettő kantárját, és minden teketória nélkül otthagytak két kisebb nemest ló nélkül. A két nemes ember tátogó szájjal nézett utánuk, maguk sem tudták, csodálkozzanak-e vagy bosszankodjanak.
– Bocsássanak meg az urak! – kiáltott vissza Arutha, miközben a kapu felé hajszolta lovát.
Mikor a Rillanon folyó felett ívelő hídon lovagoltak, Martin megszólalt.
– Azt mondta, naplementekor elhajózik.
– Akkor már nem sok időnk van – kiáltotta vissza Arutha. Végignyargaltak a kanyargós utakon a kikötő felé.
A várost ellepte az ünneplő tömeg, le kellett lassítaniuk, ha nem akartak kárt tenni a tolongó népben. Aztán elértek a kikötőhöz, és megálltak.
Egyetlen félig alélt őr ült a királyi dokkok bejáratánál. Arutha leugrott lováról, és felrázta. Az őr sisakja leesett fejéről, és lebukott a székről, lehuppant a földre. Arutha közelebbről megnézte.
– Életben van, de jó kis fejfájása lesz holnap.
Visszaült a nyeregbe, és végigvágtattak Rillanon hosszú rakpartján a kikötő utolsó dokkjáig. Kiáltásokra értek oda. Matrózok egy hajó vitorlázatát szerelték föl éppen, miközben ők a hosszú móló felé igyekeztek.
Egy pompás hajó távolodott lassan a rakparttól. Martin és Arutha tisztán látták, hogy a hátsó fedélzetén Amos Trask áll, feje fölé emelt kézzel integetett feléjük, és még elég közel volt, hogy láthassák vigyorgó arcát.
– Hahó! – kiáltotta. – Úgy látszik, minden jól végződött.
Arutha és Martin leszálltak a lóról. A távolság a hajó és a kikötő fala között lassan növekedett.
– Amos! – kiáltotta Arutha.
Amos egy távoli épület felé mutatott.
– A fiúk, akik itt őrködtek, abban a raktárházban vannak... Kicsit megütötték magukat, de élnek.
– Amos! Ez a király hajója! – integetett Arutha Trasknak, hogy forduljon vissza.
– Gondoltam, hogy a Királyi Fecske szenzációs hajónév. Nos hát, mondjátok meg a testvéreteknek, hogy majd egyszer visszahozom.
Martin elnevette magát. Aztán Arutha is vele nevetett.
– Te kalóz! – kiáltotta a legifjabb conDoin fiú. – Rábeszélem, hogy ajándékozza neked.
– Ugyan, Arutha – kiáltott fel őszinte elkeseredéssel Amos. – Képes lennél megfosztani attól az örömtől, hogy végre elköthettem egy Királyságbeli hajót?!
Folytatása következik
