[Raymond E. Feist – Krondor: Az istenek könnye]
(t) (m)

– Pusztítsuk el, és menjünk a dolgunkra – dörmögte Solon, és leakasztotta pörölyét.
– Az nagy meggondolatlanság lenne – reccsent egy száraz hang az árnyékok közül.
Egy sötét fülkéből egy foszlányokra szakadt köntöst viselő alak lépett elő. James rögtön felismerte a látomásban szereplő lényt. Jazhara is habozás nélkül cselekedett: a rémisztő alak felé emelte botját, és útjára engedett egy bíborvörös energiacsóvát.
A lény azonban csak legyintett, és az energianyaláb egyszerűen lepattant róla, a falnak csapódott, hangosan ropogva szétterült, majd eloszlott. Abból, amit útja során megérintett, csupán füstölgő hamu maradt.
– Ostoba nőszemély – suttogta a lény, és a hangja olyan volt, mint valami ősi, gonosz meséket susogó szél. – Hagyjátok itt a roncsmentőt, és szabadon távozhattok, hogy folytassátok szánalmas életeteket. A roncsmentő tudására szükségem van. Ha ellenálltok, meghaltok.
Kendaric nem is gondolkozott, mit csinál, csak gyorsan Solon mögé bújt.
– Az enyémre?
– Nem – mondta James.
A lény rájuk mutatott, és kiadta a parancsot:
– Végezzetek velük!

 

 

RAYMOND E. FEIST
Krondor: Az istenek könnye

[Résháború öröksége 3.]

(Tartalom) (Térkép)

 

 

Prológus
Támadás

A vihar egyre hevesebben tombolt.
A dühödten csapkodó villámok cafatokra szaggatták az éj sötétjét, és fénybe borították a hajó fölött úszó sötét, komor fellegeket. Az Ishap Hajnala legmagasabb árbocának tetején figyelő matróz egy pillanatra úgy érezte, mintha valami mozgást látott volna a távolban, így kihajolt az árbockosárból, és hunyorogva igyekezett keresztüllátni a homályon. Kezét a homloka elé emelve próbált védekezni a metszően hideg szél és a mindent elborító sós permet ellen, ám az így is könnyeket csalt a szemébe. Pislogott néhányat, hogy kitisztítsa a látását, azonban amikor ismét körbenézett, már semmit nem látott. Bármi is volt ott az előbb, eltűnt.
Odafenn az árbockosárban nyomorult és keserves volt most a szolgálat, ám a soros őrszem tisztában volt vele, hogy a sötét éjszaka és a közelben tomboló vihar miatt még a szokásosnál is jobban kell figyelnie, nehogy a hajó letérjen a biztonságos útvonalról. Az őrszem tudta, hogy ez igencsak valószínűtlen, hiszen a kapitány sokat tapasztalt, nagy tudású, vén tengeri medve volt. Abban, hogy őt választották erre a küldetésre, számos jó tulajdonsága mellett az is szerepet játszott, hogy mindig megérezte, hogyan tarthatja távol a hajóját a veszélytől. A rakomány, amely a hajó gyomrában nyugodott, felbecsülhetetlenül értékes volt a templom számára. A kapitány mindenki másnál jobban tudta, hogy milyen veszélyes ez a partszakasz, ám indulás előtt számos pletykát hallottak arról, hogy a queg partoknál megszaporodtak a kalóztámadások, így a tapasztalt hajós némi töprengés után inkább az Özvegyfok előtt elhaladó kockázatos útvonal mellett döntött. Ezt a sziklákkal és zátonyokkal szabdalt partszakaszt aki csak teheti, elkerüli, ám az őrszem bízott a társaiban. Az Ishap Hajnalának legénysége tapasztalt és ügyes matrózokból állt, akik most feszülten figyelték a kapitány szavait, és habozás nélkül teljesítették minden parancsát, hiszen mindannyian tudták, ha esetleg zátonyra futnak vagy léket kapnak Özvegyfok szikláin, azt egyikük sem éli túl. Minden ember félti az életét – ám ezeket a matrózokat nem csak a természetes életösztön késztette engedelmességre. Őket nem csak a hajózásban szerzett jártasságukért választották ki erre az útra, hanem mert mindannyian felesküdtek a templom szolgálatára. És mindannyian tisztában voltak vele, hogy a hajó gyomrában rejlő rakomány végtelenül becses az egyház számára.
Odalenn a raktérben Ishap krondori templomának nyolc szerzetese állta körbe a világ talán legszentebbnek tartott tárgyát, az Istenek Könnyét. A megdöbbentően hatalmas drágakövet – amely nagyjából olyan hosszú volt, mint egy megtermett ember karja, ám legalább kétszer olyan vastag – belülről világította meg valamiféle misztikus fény. A Szürke Tornyok hegység egyik apró, titkos völgyében, egy eldugott kolostorban minden tizedik évben új Könny keletkezett. Amikor megszületett, és a szerzetesek elvégezték rajta a legszentebb szertartásokat, a hatalmas drágakövet egy felfegyverzett karaván a legközelebbi tengeri kikötőbe, a natali Szabad Városokba vitte, ahol hajóra rakták, és Krondorba szállították. Krondorból a Könny harcos szerzetesek, papok és szolgák kíséretében folytatta útját Saladorig, ahol ismét hajóra került, amely a rillanoni anyatemplomba vitte. A Királyság fővárosában a szent tárgy az előző Könny helyére került, mivel annak ereje az elmúlt tíz év alatt szinte teljesen meggyengült.
A szent ékkő valódi természetét és célját az egyházat szolgálók közül is csak a legmagasabb rangúak ismerték, az árboc csúcsán szolgáló tengerész pedig nem tett fel kérdéseket. Bízott az istenek hatalmában, és tudta, hogy egy nagyobb jó szolgálatában áll. Ráadásul alaposan megfizették azért, hogy kérdezősködés nélkül tegye a dolgát.
Azonban immár második hete hajóztak a barátságtalan vizeken, és folytatták állandó harcukat a szembeszéllel, így mostanra már a legistenfélőbb matrózok is idegtépőnek találták a szerzetesek szüntelen kántálását és a raktérből minden éjszaka kiszüremlő kékesfehér fényt. Az évszakra nem jellemző szélirány, a szokatlanul tartós szél, valamint a gyakori, váratlan viharok miatt a legénység egy része varázslatról és fekete mágiáról suttogott. Az árbockosárban didergő matróz halk hálaimát mormolt Kilianhoz, a természet és a tengerészek istennőjéhez (majd mivel sokak szerint Eortis volt a tenger valódi istene, egy gyors fohászt hozzá is elmondott), és megköszönte, hogy hajnalra végre elérik úti céljukat, Krondort. Kikötés után a Könny és kísérete szinte azonnal elhagyja majd a várost, és elindul kelet felé, a matróz azonban Krondorban marad a családjával. Az ezért az útért kapott meglehetősen tisztes összegnek hála most hosszabb időt tölthet otthon a szeretteivel.
A tengerész feleségére és két kisgyermekére gondolt, és kurtán elmosolyodott. A kislány már elég idős volt ahhoz, hogy segítsen az édesanyjának a ház körüli munkákban, és olykor-olykor vigyázzon a kisöccsére, és már útban volt a harmadik gyermek is. A matróz – ahogy már korábban legalább százszor – ismét megfogadta, hogy a mostani helyett keres valami más munkát, közelebb a városhoz, hogy egy kicsivel többet lehessen együtt a családjával.
Hirtelen felriadt a merengéséből: mintha a part felé ismét valami mozgást pillantott volna meg. Körbenézett, a hajólámpások fénye azonban csak az ég felé tornyosuló hullámtaréjokat világította meg. A férfi érezte a tenger ritmusát, ám biztos volt benne, hogy az előbb valami megtörte ezt a monoton ütemet. Belebámult a sűrű sötétségbe, és megpróbált akaratereje segítségével áttörni a homályon, hogy lássa, nem sodródtak-e túl közel a sziklákhoz.

 

– Rossz érzésem van, kapitány – mondta Knute. – Nyugtalanít az a kék fény, ami abból a hajóból árad.
A megszólított férfi számos hüvelykkel Knute fölé tornyosult, és megvetően nézett le jóval alacsonyabb társára. Testmagassága meghaladta a hat lábat, így mindenki, aki a közelében állt, szinte törpének tűnt. Az általa oly nagyon kedvelt fekete bőr mellvért fedetlenül hagyta széles vállait és vaskos karját. Öltözékét Queg egyik ünnepelt gladiátorának holttestéről leszedett trófea egészítette ki: egy pár vállvért, amelyet hosszú acéltüskék tettek még félelmetesebbé. A mellvért és a vállvért alól kivillanó sötét bőr számos csata emlékét hordozta, jó néhány régi sebhely és varrat keresztezte egymást rajta. A férfi arcát egy hosszú sebhely tette összetéveszthetetlenné: a jellegzetes heg a homlokától indulva tejfehér, világtalan jobb szemén keresztül egészen az állkapcsáig futott. Az óriás bal szeme azonban tökéletesen ép volt, sőt mintha valami gonosz, belülről jövő, vörös fénnyel izzott volna. Knute tudta, hogy annak a szemnek a figyelmét kevés dolog kerüli el.
A vállvértet ékesítő tüskéktől eltekintve az óriás férfi páncélja egyszerű és praktikus volt, és noha látszottak rajta a régebbi horpadások és javítások nyomai, gazdája látszólag gondosan olajozta és rendben tartotta. A férfi nyakában egy bronzból kovácsolt amulett függött. Az eredetileg sárgás fém fényét nem csak az idő és a piszok tompította szinte feketére, inkább valami ősi és gonosz mesterkedés sötétítette be. Amikor a Medve megszólalt, a medál közepébe ültetett vörös drágakő halvány, belső fénnyel lüktetni kezdett.
– Te csak arra ügyelj, hogy távol tartsd a hajót a szikláktól! Csakis ezért hagytalak életben. – A tat felé fordult, és noha halkan szólalt meg, hangja még a hajófarnál is tisztán hallatszott: – Most!
A taton álló matróz lekiáltott a raktérben levőknek:
– Előre!
A dobos felemelte egyik kezét, majd tenyere élével a térde között tartott dobra ütött.
Az első dobbanás hangjára a padokhoz láncolt rabszolgák felemelték evezőiket, majd a másodikra egy emberként a süllyesztették vízbe és húzták meg. Néhányan mormolni kezdtek egymás között, az evezősök sorai között fel-alá sétálgató rabszolga-felügyelő azonban figyelmeztette őket:
– Csöndet, kedveskéim! Az elsőt, aki suttogásnál hangosabban szólal meg, megölöm!
A hajó, az egykori queg őrgálya, amelyet a kalózok nagyjából egy éve, egy sikeres rajtaütés során szereztek, kezdetben araszolva haladt előre, ám egyre növelte a sebességét. Knute görnyedten kuporgott a hajóorrban, és feszült figyelemmel pásztázta az előttük elterülő vizet. A kormánylapátot már korábban úgy fordította, hogy egyenesen belerohanjanak prédájukba, ám ahhoz, hogy tényleg eltalálják, még meg kellett tenniük egy éles balkanyart. Ez a manőver nem számított nehéznek, ha az ember jól kalkulálta ki az irányt, és pontosan időzítette a fordulást, ám tagadhatatlanul veszélyes volt. Knute hirtelen megfordult, és hátrakiáltott:
– Teljes fordulat balra, most!
A Medve továbbította a parancsot, a kormányos pedig elfordította a hajót. Néhány pillanattal később Knute parancsára ismét egyenesbe állította a kormánylapátot, és a gálya sebesen szelni kezdte a hullámokat.
Knute egy pillanatra a Medvén felejtette a szemét, aztán ismét teljes figyelmével a közelben hánykolódó hajó felé fordult, amelyet hamarosan megpróbálnak elfoglalni. Még soha életében nem volt ennyire megrémülve. Knute született kalóz volt, Natal kikötőjének egy nyomorult patkánya, aki közönséges matrózból küzdötte föl magát a Keserűtenger egyik legjobb révkalauzává. Ismert minden egyes sziklát, szirtet, homokzátonyt és padkát Ylith és Krondor között, valamint onnan nyugatra, végig a Szabad Városok partjai mentén, fel egészen a Sötétség-szorosig. Ennek a tudásnak köszönhette, hogy több mint negyven éven át életben maradt, míg a nála jóval bátrabb, erősebb és okosabb társai sorra elpusztultak.
Knute érezte, hogy a Medve ott áll a háta mögött. Nem ez volt az első alkalom, hogy a hatalmas termetű kalóznak dolgozott: egyszer zsákmánnyal megrakott queg hajókat raboltak ki együtt, amelyek épp a kesh partok menti portyázásból tartottak hazafelé, egy másik alkalommal pedig Durbin kormányzójának engedélyével kalózkodtak együtt, és a királysági hajókat fosztogatták.
Az elmúlt négy évben Knute azonban a saját bandáját irányította: egy csapatnyi dögevőt, akik abból éltek, hogy megtévesztő fényeket gyújtottak az Özvegyfokon, majd felprédálták a hamis világítótornyok által zátonyra csalt hajókat. Az, hogy most ismét a Medvét szolgálta, egyrészt annak köszönhette, hogy szinte minden sziklát ismert a környéken, másrészt annak, hogy azt is tudta, hogyan lehet elkerülni őket. Egy különös kereskedőtől – akit Sidinek hívtak, és évente egyszer bukkant fel az Özvegyfok környékén – kapta a furcsa megbízást: keressen egy könyörtelen férfit; egy olyan embert, aki nem riad vissza egy veszélyes küldetéstől, és nem idegenkedik a gyilkosságtól. Knute-nak egy évébe került, hogy megkeresse a Medvét. Amikor megtalálta, üzent neki, hogy tud egy nagyon kockázatos munkát a számára, amelynek a végén azonban óriási jutalomra van kilátás. A Medve szinte rögtön válaszolt, és hamarosan el is jött, hogy találkozzon Sidivel. Knute arra számított, hogy vagy kap valami fizetséget, amiért összehozta a két embert, vagy cserébe azért, hogy a Medve az ő hajóját és embereit használja, részesül majd a mesés zsákmányból. Azonban minden másképp alakult. Attól a perctől fogva, hogy Knute elhozta a Medvét, és az óriási kalóz az Özvegyfok tövében lévő fövenyen találkozott Sidivel, az egykori révkalauz élete teljesen megváltozott. Onnantól kezdve megint nem a saját ura volt, újfent a Medve kormányosaként és első tisztjeként dolgozott. A kalóz elsüllyesztette Knute saját hajóját, egy fürge kis partmenti vitorlást, hogy még egyértelműbbé tegye az ajánlatát: amennyiben Knute és az emberei csatlakoznak hozzá, mesés gazdagságra számíthatnak, ám ha visszautasítják, halál vár rájuk.
Miközben a gálya egyre jobban megközelítette az ishapiánusok hajóját, Knute a vízen táncoló különös, kék fényt figyelte: A szíve olyan hevesen kalapált, hogy az alacsony férfi már-már attól félt, ki fog ugrani a mellkasából. Erősen megragadta a fakorlátot, és egy utasítást vakkantott a kormányos felé. A javasolt iránymódosítás teljesen céltalan és értelmetlen volt, ám a baljós előérzettel teli révkalauznak egyszerűen muszáj volt kiáltania.
Knute tudta, hogy ma minden valószínűség szerint meghal. Azóta, hogy a Medve kisajátította a legénységét, csupán idő kérdése volt, hogy ez mikor fog bekövetkezni. A hatalmas kalóz már akkor is gonosz és elvetemült volt, amikor Knute a kesh partok mentén dolgozott vele, ám azóta valami megváltoztatta, és most még a korábbinál is sötétebb lelkű és kegyetlenebb volt. Azelőtt sem gyötörte soha a lelkiismeret-furdalás, ám mindig ésszerűen, gazdaságosan dolgozott, és nem szívesen pocsékolta idejét szükségtelen vérontásra és céltalan pusztításra. Igaz, hogy korábban sem zavarta, ha időnként gyilkolnia kellett, most azonban mintha éppenséggel élvezte volna mások gyötrelmét. Knute legénységéből már ketten haltak hosszú, fájdalmas halált holmi jelentéktelen vétség miatt, és a Medve mosolyogva nézte végig gyötrelmes elmúlásukat. A két matróz kivégzése alatt a nyakában lógó amulettet ékesítő drágakő végig fényesen ragyogott, és mintha a Medve egyetlen ép szeme is ugyanazzal a tűzzel izzott volna.
A megtermett kalóz egy dolgot mindenki számára teljesen világossá tett: küldetésüknek az a célja, hogy megszerezzék az ishapiánusok által őrzött szent ereklyét, és bárki, aki ezt megpróbálja megakadályozni, meghal. Azt is közölte azonban, hogy ő az ereklyén kívül másra nem tart igényt, az ishapiánusok kincsének többi részét a legénység szétoszthatja maga között.
Ezt hallva Knute fejében azonnal egy ravasz terv körvonalai kezdtek kirajzolódni.
Az apró termetű révkalauz ragaszkodott hozzá, hogy jó néhányszor elgyakorolják a rajtaütést. Arra hivatkozott, hogy errefelé a sziklák és a szeszélyes árapály még fényes nappal is veszélyessé teszik a hajózást, a szinte koromsötét éjszakákon pedig ezernyi szerencsétlenség érheti a nem megfelelőn felkészült hajókat. A Medve kelletlenül ugyan, de beleegyezett a dologba. Amire a ravasz révkalauz számított, be is következett: a legénység megtanulta, hogy ha a Medve átadja neki a parancsnokságot, az ő utasításainak kell feltétel nélkül engedelmeskedniük. A szedett-vedett legénységben voltak banditák, orgyilkosok és zsiványok, sőt, még egy kannibál is akadt közöttük, de egy dologban azonban mindannyian megegyeztek: egyikük sem volt túlságosan intelligens.
Knute terve merész volt és kockázatos, és ahhoz, hogy sikerrel járjon, az apró termetű férfinak nem kevés szerencsére is szüksége volt. Knute hátrapillantva látta, hogy a Medve a sebesen közeledő ishapiánus hajó kékes fényét bámulja meredten. Egy gyors, lopott pillantással végignézett hat saját emberén, majd ő is visszafordult az ellenséges hajó felé.
Tapasztalt szemmel felmérte a vitorlás távolságát és sebességét, aztán a Medve mellett hátrakiáltott:
– Egy fokkal balra! Teljes sebesség!
A Medve megismételte a parancsot:
– Teljes sebesség! – Aztán ismét elkiáltotta magát: – Katapultokat előkészíteni!
Sárga lángok lobbantak fel a sötétben. A matrózok gyorsan meggyújtották a fáklyákat, és a végét a queg tüzet tápláló, olajjal teli hatalmas bőrtömlőkhöz érintették. Amikor a tömlők meggyulladtak, a katapultokért felelős ember visszakiáltott:
– Kész, kapitány!
A Medve mély hangja mennydörgésként morajlott, ahogy kiadta a parancsot:
– Tűz!

 

Az őr szaporán pislogott, és megpróbálta kirázni szeméből a szélhordta, sós permetet. Most már teljesen biztos volt benne, hogy a part felé valami megmozdult. Majd hirtelen egy fénycsóva tépte szét a sötétséget. Aztán egy második. A matróz egy pillanatig képtelen volt megbecsülni a felé közeledő láng méretét és távolságát, arra azonban szinte azonnal rájött, hogy két hatalmas tűzlabda süvít a hajó felé. Hirtelen feltámadt benne a félelem.
A haragos narancsvörös lánglabda sisteregve és ropogva röpült el fölötte, alig néhány lábbal kerülte el a fejét, és a rémült matrózt megcsapta a mágikus lövedékből áradó perzselő hő.
– Támadás! – ordított fel, ahogy a torkán kifért. Tisztában volt vele, hogy ezt a tüzes lövedéket az összes éjszakai szolgálatos látta, mindazonáltal az ő dolga volt a legénységet riasztani.
A második tűzlabda célba talált: a fedélzet közepén csapódott be, pontosan az előfedélzetről a hajó gyomrába vezető lejáróba. Az éppen felfelé igyekvő szerencsétlen ishapiánus papot azonnal elnyelték a mohó lángok. A férfi kínjában felsikoltott, majd pillanatokon belül meghalt.
Az árboc csúcsán figyelő tengerész tudta, hogy ha a támadók feljutnak a hajóra, akkor nem szerencsés a magasban maradni. Fürgén kiugrott az árbockosárból, és a tarcsvitorla mellett lecsúszott a fedélzetre. Még le sem ért, amikor újabb tűzlabda hasította ketté a sötétséget, és széles ívben az előfedélzet felé száguldott.
Amint meztelen talpa csattanva a fedélzet deszkáihoz én, egyik matróztársa rohant oda hozzá:
– Queg kalózok! – kiáltotta, majd a kezébe nyomott egy kardot és egy kicsi kerek pajzsot.
A dob ritmikus, tompa pufogását visszhangozva hozta feléjük a víz, és az éjszaka hirtelen megelevenedett. Hangok és rikoltások törték szilánkokra az eddigi csöndet.
A homályból egy hatalmas hullám hátán végre előbukkant a kalózhajó, és a két ishapiánus matróz tisztán látta a támadó gálya orrából kiálló masszív, fogazott vágósarkantyút. A hegyes vasfog félelmetes eszköz volt: ha egyszer belevág áldozatának testébe, nem engedi el magától a meglékelt hajót. Ám amint a gálya kapitánya jelt ad az evezős rabszolgáknak, és ők visszafelé kezdik húzni a lapátot, a gálya hátrálni kezd, és a kiszabaduló vágósarkantyú hatalmas lyukat tép az Ishap Hajnala oldalába. Ha ez megtörténik, a büszke vitorlás percek alatt a tenger fenekére süllyed.
Az őrszemen egy pillanatra átfutott a félelem; belegondolt, hogy talán soha többé nem látja viszont a gyermekeit és a feleségét. Elsuttogott egy gyors fohászt, és arra kérte az éppen figyelő istent – bármelyik is legyen az –, hogy viseljen gondot a családjára. Majd vett egy nagy levegőt, és kardját szorítva elszántan megindult a hajókorlát felé. Abban bízott, hogy ha ő és társai néhány percig kitartanak a kalózok ellen, a fedélközből felrohanó papok varázslataikkal elűzik a támadó hordát.
A hajót hirtelen hatalmas lökés érte, és a recsegve szilánkokra törő fa valamint a rémülten kiáltozó férfiak hangja megtöltötte az éjszakát. Ahogy a kalózgálya belerohant az ishapiánus vitorlásba, a matróz és társai a padlóra zuhantak.
A tűzgolyó által életre keltett lángok egyre terjedtek. Miközben az oldalára esett őrszem elgurult a perzselő lángok közeléből, látta, hogy két kéz ragadja meg a hajókorlátot. A kezek tulajdonosa felkapaszkodott a hajó oldalán, és abban a pillanatban, amikor a matróznak sikerült lábra állnia, a sötét bőrű kalóz egy ugrással a hajó fedélzetén termett. Néhány másodpercen belül több felfegyverzett társa követte.
Az első kalóz egy hatalmas görbe kardot lengetett, és úgy vigyorgott, mintha démon szállta volna meg a testét. Kardját és pajzsát felemelve, rohanva indult a matróz felé. Sötét haja olajos csimbókokban lógott, a hosszú, fényes fürtök csillogva verték vissza a mohó lángok fényét. Tágra nyílt szemeiben is a terjedő narancsszínű tűz lángjai lobogtak, és a vöröses izzás még démonibbá tette a külsejét. A matróz közelébe érve a kalóz elmosolyodott. A szerencsétlen férfi hátán végigfutott a hideg, mivel a támadója szájából elővillanó hegyesre reszelt fogak elárulták, hogy a kalóz egy kannibál a Shaskahan-szigetekről.
Ám a következő pillanatban a matróz szemei még tágabbra nyíltak, mivel megpillantotta a félelmetes külsejű kannibál mögött felbukkanó újabb támadót.
Ez volt az utolsó, amit látott. Az első kalóz meglendítette kardját, és felnyársalta a döbbenten bámuló szerencsétlent, akinek a második tengeri rabló látványától szinte a földbe gyökerezett a lába. A haldokló férfi utolsó leheletével csak annyit sóhajtott:
– Medve.

 

A Medve körbenézett a fedélzeten. Amikor megszólalt, hangja úgy csikorgott, mintha egy feneketlen kripta mélyéről jött volna, és a kalózok izmos keze várakozásteljesen megfeszült fegyverük markolatán.
– Tudjátok, hogy mi kell nekem – mondta. – Minden más, amit találtok, a tiétek!
Knute is átugrott a kalózgályáról a vitorlás fedélzetére, és a Medve mellé lépett.
– Keményen beléjük rohantunk, úgyhogy nincs sok időtök! – kiáltotta a legénységnek.
Minden pontosan úgy történt, ahogy az alacsony férfi remélte: a Medve emberei nyomban elrohantak, hogy lemészárolják az ishapiánus matrózokat, míg a Knute régi legénységéből megmaradt maroknyi ember, egykori parancsnoka egy apró intésére, elindult a fedélzeti nyílások és a raktér felé.
A hátsó feljárón felbukkanó ishapiánus szerzetes – akit valószínűleg a riadó hozott a fedélzetre, és akinek a nyomában már ott tolongtak a testvérei – látta, hogy a kalózok szétterülnek, és egy laza félkörben állják el az útját. Egy pillanatig támadók és megtámadottak egyaránt mozdulatlanná merevedtek, és felmérték az ellenfelet.
Néhány feszült pillanat múlva a Medve előrelépett.
– Hé, te ott! – szólította meg az első szerzetest, és a hangja olyan volt, mint az egymáson csúszó malomkövek csikorgása. – Hozd ide a Könnyet, és cserébe gyors halálod lesz!
A szerzetes azonban válasz helyett felemelte a karját, gyors mozdulatokkal misztikus szimbólumokat rajzolt a levegőbe, és hangosan kántálva kérte isteni ura segítségét. Míg ő a varázslatra készült, mögötte álló szerzetestársai kicsit távolabb léptek, és felkészültek a harcra.
Abban a pillanatban, amikor a hajó az oldalára dőlt, és az orra süllyedni kezdett, a kántáló szerzetes tenyeréből fehér energiacsóva röppent útjára. A halálos lövedék a Medve felé száguldott, ám nem ért célba: néhány hüvelykkel az óriási kalóz előtt egyszerűen eltűnt. A Medve gúnyosan felkacagott:
– A varázslataid nem árthatnak nekem!
A következő pillanatban termetéhez képest meglepő sebességgel előrecsapott a kardjával. A szerzetes meg sem moccant: teljesen megdöbbentette, hogy a mágiája hatástalannak bizonyult. Védtelenül állt, a Medve hatalmas pengéje pedig úgy hasította ketté a testét, mint konyhakés az érett dinnyét. Ezt látva a kalózok diadalittasan felkiáltottak, és rárontottak a többi szerzetesre.
A szerzetesek azonban nem adták könnyen magukat. Igaz ugyan, hogy fegyvertelenek voltak, és óriási túlerővel álltak szemben, azonban mindannyian remekül értettek a pusztakezes harchoz. Sokáig kitartottak, és noha végül legyűrte őket a csatabárdokkal, kardokkal, késekkel és számszeríjakkal felfegyverzett horda, elérték a céljukat: mire a Medve a fedélközbe vezető nyíláshoz fért, már az egész előfedélzet víz alatt volt.
Knute úgy rohant el a Medve mellett, mint ahogy egy patkány iszkol át a csatornanyíláson, és a hatalmas kalózvezért megelőzve szaladt le a lépcsőn. A Medve néhány lépéssel lemaradva követte, mögötte a zsákmányra áhítozó többi kalóz tülekedett.
Knute gyorsan körbenézett a hátsó legénységi kabinban. A helyiséget rengeteg vallási tárgy és ereklye díszítette, így arra a következtetésre jutott, hogy a hajó kapitánya ezt a kabint jelölte ki a szerzetesek számára.
– Nincs több időnk! – kiáltotta egy gyors pillantás után, mivel hallotta, hogy a víz harsogva zúdul be az előfedélzet alatt tépett óriási léken. Az egykori révkalauz remekül értett a hajókhoz; tudta, hogy az előfedélzet és a fő raktér közötti válaszfal hamarosan átszakad, és akkor a büszke vitorlás úgy fog elsüllyedni, mint egy darab kő.
Hirtelen egy apró faládát pillantott meg az egyik sarokban. Miközben a Medve elrohant a kapitány kabinjába vezető ajtó felé, Knute a ládikáért indult. A süllyedő hajó egyre jobban az oldalára dőlt, így a zsákmányra éhes kalózoknak nagyon nehezére esett a járás, ráadásul a nedves, csúszós deszkák is bizonytalanná tették a lépést. Több kalóz is elesett, és erősen megütötte magát a fapadlón.
Knute kinyitotta a kis ládikát, és egy másodpercre elakadt a lélegzete: annyi drágakő szikrázott előtte, hogy az árukból egész hátralevő életében munka nélkül, fényűzően élhetne. A többi kalóz úgy fordult a kincshalom felé, ahogy lepke repül a lángokba. Knute intett a két legközelebbi rablónak, és rájuk kiáltott:
– Ha akár egyetlen rézpetákot is szeretnétek kapni ezért a mészárlásért, akkor azonnal menjetek fel a fedélzetre, nyissátok ki a rakodónyílást, és eresszétek le a hálót!
Egy pillanatig mindkét férfi tétovázott. Bizonytalanul az ajtó kinyitásával küszködő Medve felé pillantottak, majd egymásra néztek, vállat vontak, és tették, amit Knute parancsolt. Az egykori révkalauz tudta, hogy a raktárfedélnél két saját embere áll, ők majd segítenek a kalózoknak. Ha minden a terv szerint alakul, akkor az összes ember gyanútlanul teszi majd a dolgát, és egy lélek sem veszi észre, hogy a hajón valami megváltozott.
Knute kihúzta a fedélzet közepén nyíló csapóajtó reteszét, mire a súlyos faajtó lezuhant, és szabaddá vált a raktérbe vezető lejárat. Az alacsony kalóz átlépett a nyíláson, és elindult az odalenn rejtőző kincsek felé. A hajó gyomra egyre jobban megtelt vízzel, és Knute tudta, hogy az ishapiánus vitorlás hamarosan gyászos véget ér: orrával előre a tenger fenekére süllyed. Gyorsan kellett tehát cselekedniük.
A Medve még mindig a kapitányi kabin ajtaját próbálta betörni. Hatalmas testével már sokadszor rohant neki, igyekezett beszakítani, ám az ajtót a jelek szerint valamiféle misztikus zár tartotta, mivel eddig szinte meg sem mozdult a kalóz óriási súlya alatt. Knute azonban gyorsan hátrapillantott, mielőtt lemászott volna a raktérbe, és látta, hogy a zsanérok mellett a fa már kezd hasadozni. A raktérbe érve a kalózzá lett révkalauz körbenézett. Tudta, hogy idelenn elég kincs van ahhoz, hogy a fedélzeten levő összes ember királyként élhessen belőle, mivel a Sidi nevű különös férfi, aki a Medvét megbízta ezzel a feladattal, sokat mesélt a hajóról. Knute tőle tudta, hogy a titokzatos ereklyét, amit a Medvének meg kell szereznie, rengeteg drágaság kíséri; a Távoli Partokról és a Szabad Városokból származó rakomány értéke nagyjából akkora, mint az egyház tízévi jövedelme.
Knute már nagyon sajnálta, hogy valaha is találkozott Sidivel. Amikor megismerkedett az állítólagos kereskedővel, még csak nem is sejtette, hogy a férfi a mágikus tudományokkal kufárkodik, és mire rájött az igazságra, már túl késő volt. Knute abban is biztos volt, hogy Sidiben sokkal több lakozik, mint ami a külseje alapján sejthető; tudta, hogy a Medve tőle kapta azt a mágikus amulettet, amelytől se éjjel, se nappal nem volt hajlandó megválni. A révkalauz mindig is igyekezett távol tartani magát mindenféle varázslattól, templomtól, mágustól és boszorkánytól. Megérezte a mágikus mesterkedéseket, nagyon tartott tőlük; és még soha életében nem találkozott olyan emberrel, aki annyira bűzlött volna tőle, mint Sidi. És ez a bűz csöppet sem volt megnyugtató.
Hirtelen kinyílt fölötte a rakodónyílás fedele, és egy hang lekiáltott:
– Knute!
– Eresszétek le! – parancsolta az apró termetű gazember.
A rakodóháló leereszkedett, és Knute gyorsan kibontotta.
– Gyertek le! – kiáltott fel, miközben kiterítette az óriási hálót a fedélzet közepén. – A hajó nagyon gyorsan süllyed!
A leeresztett köteleken négy matróz csúszott le, és szaporán a háló közepe felé kezdték vonszolni a nehéz ládákat.
– Először a kicsiket hozzátok! – utasította őket Knute. – Azokban drágakövek lesznek. Súlyra többet érnek, mint az arany!
A matrózokat két dolog hajtotta: az egyik a kapzsiság volt, a másik a Medvétől való félelem. A hatalmas termetű kalózkapitány még mindig fönt küszködött, az ajtót próbálta betörni emberfeletti erejével. Knute-hoz hasonlóan a legénység minden tagja tudta, hogy a Medve napról napra egyre kegyetlenebb. Most már a saját legénysége is rettegve igyekezett elkerülni a figyelmét.
Az egyik ember egy pillanatra megtorpant: a Medvének végre sikerült betörnie az ajtót, és sátáni diadalkiáltásától megreszketett a levegő. A fedélzetről – miután a legénység utolsó tagját is lemészárolták – mintegy féltucatnyi kalóz ereszkedett le a köteleken, és most kérdő tekintettel nézték a révkalauzt.
– A kapitány azt mondta – válaszolt a fel nem tett kérdésre Knute –, hogy ha sikerül megszereznie azt az átkozott követ, amit a papok annyira őriztek, akkor az összes többi kincs a miénk. Hagynátok az egészet elsüllyedni?
A tengeri rablók megrázták a fejüket, és munkához láttak: a nagyobb ládákat és zsákokat párosával vonszolták a rakodóhálóba. Knute látta rajtuk, hogy fenntartásokkal fogadják a parancsait, ám fürgén dolgoztak, és néhány perc múlva a zsákmány nagy része a hálóban volt.
– Húzzátok fel! – kiáltotta Knute a fent várakozó embereinek.
A kalózok felkapták a kisebb ládákat és zsákokat, és tolongva igyekeztek az elülső létrához jutni. A vitorlás egyre gyorsabban süllyedt: orra lefelé fordult, és az egész hajótest jobbra-balra himbálózott.
– Szóljatok az embereknek, hogy evezzenek hátrafelé! – ordította Knute, miközben felkapaszkodott a legénységi fedélzetre. Ám bármennyire sietett is, a kis faládikót olyan szorosan ölelte magához, mint anya a gyermekét. A kapitányi kabin elé érve az egykori révkalauz elkerekedett szemmel megtorpant: a beszakított ajtón szemkápráztató ragyogás áradt kifelé. A vakító fényben Knute inkább sejtette, mint látta a Medve körvonalait, aki mintha valami láthatatlan ellenféllel küzdött volna az egyre mélyebb vízben.
– Gyere ki onnan! – kiáltotta Knute. – Meg fogsz fulladni! – Nem mintha őmaga akárcsak egyetlen könnycseppet is ejtett volna, ha ez megtörténik, ám a kis ember előrelátó volt. Lehet, hogy a Medve még valahogy magához tér, és sikerül megmenekülnie, és ebben az esetben Knute jobban jár, ha egy pillanatra sem esik ki a hűséges és aggódó első tiszt szerepéből.
Az alacsony kalóz a korláthoz sietett, és fürgén felugrott rá. Hátrapillantott a társaira, akik a fedélzeten csúszkálva próbáltak eljutni az alattuk ringatózó csónakig, és rájuk kiáltott:
– Siessetek!
A kalózgálya már elhátrált a vitorlástól, és az óriási léken át gyorsan zúdult a tengervíz az ishapiánus hajó törzsébe. Knute tudta, ha nem adja ki időben a parancsot a hátrálásra, akkor a süllyedő hajó súlya a gálya orrát is magával húzta volna a hullámok alá.
Néhány lábnyival Knute alatt egy hosszú csónak ringatózott a vízen.
– Az istenekre mondom, abba kell hagynom ezt a munkát – dörmögte az apró termetű kalóz.
Felpillantva látta, hogy a daru a gálya fedélzetére ereszti a zsákmánnyal megrakott hálót. Halk fohászt mormolt, amelybe minden isten nevét belefoglalta, akire csak emlékezett, majd ellökte magát a süllyedő hajótól. Hatalmas csobbanással érkezett a vízbe, ám a kis ládikát szorosan ölelte. A drágakövek súlya a mélybe húzta, ő azonban a világért sem engedte volna el kincsét. Hosszú küzdelem után végre sikerült a felszín fölé emelnie a fejét. Szabad kezével a csónak felé tempózott, és néhány karcsapással el is érte. Erős kezek nyúltak felé, és behúzták a csónakba.
– Süllyed a hajó! – kiáltozták a kalózok, miközben a fedélzetről a hullámok közé vetették magukat.
– Hagyjátok ott a többit! – ordította egy óriási, szemlátomást aranypénzzel degeszre tömött zsákot cipelő férfi. A vízbe ugrott, és néhány pillanat múlva Knute-ék mellett bukkant a felszínre, ám a súlyos zsákot csak hosszas küzdelem után sikerült a csónakba emelnie.
– Nem! Neeeem! – hallatszott a Medve gyötrelmes kiáltása a süllyedő hajó gyomrából.
Knute besegítette a kalózt maga mellé.
Úgy tűnik, a főnöknek akadt egy kis gondja – jegyezte meg a csuromvizes kalóz.
– Te csak evezz – utasította Knute, majd miután a matróz engedelmesen felkapta a lapátot, hátranézett. – Bármi is legyen a Medve problémája, már nem tartozik ránk.
– Egyszerűen itthagyjuk? – kérdezte Knute egyik saját embere.
– Legalább kiderül, hogy az az átkozott amulett vajon a tenger fenekén is életben tartja-e.
Az egyik kalóz elvigyorodott. Többi társához hasonlóan őt sem annyira a hűség, mint inkább a Medvétől való félelem késztette eddig engedelmességre.
– De ha életben tartja, meg fog ölni, Knute.
– Ahhoz előbb meg kell találnia – jelentette ki magabiztosan az agyafúrt révkalauz. – Eddigi életem során háromszor dolgoztam együtt azzal a gyilkos őrülttel, és ez pont kettővel több a kelleténél. Ti is épp elég sokáig voltatok a rabszolgái. Most itt a lehetőség, hogy mindannyian előkelően éljünk!
A kalózok elgondolkozva eveztek. Néhány perc múlva a Medve legénységének egyik tagja megjegyezte:
– De ha mégsem pusztul ott, hamarosan talál másokat, akik követni fogják, ugye tudod? Miért ne vágjam hát el most a torkodat? Azzal biztosan elnyerném a jóindulatát.
– Mert ugyanolyan kapzsi vagy, mint én. Ha elvágod a torkomat, se ti, se a gálya nem kerültök ki soha ezek közül a sziklák közül – felelte Knute. – Mellesleg, ha a Medvének sikerül is túlélnie ezt a kalandot, akkor is túl késő lesz már – tette hozzá. – Mire partra úszik, mi már rég eltűntünk.
Néhány perc múlva elérték a gályát, és felmásztak a fedélzetre. Hamarosan befutott a többi csónak is, néhány kalóz pedig úszva érkezett. Az emberek felkapaszkodtak a leeresztett köteleken, míg a gályán várakozó társaik leengedték a hálókat, és felhúzták az ishapiánus hajón zsákmányolt kincseket. A rablott holmi után óriási recsegés-ropogás közepette a csónakokat is a fedélzetre emelték. A gálya legénysége ritkán látott hatékonysággal dolgozott: egyrészt a kapzsiság hajtotta őket, másrészt attól rettegtek, hogy a tébolyultan kegyetlen kalózvezér hirtelen felbukkan. Amikor végre az utolsó zsákot is sikerült rögzíteni, Knute kiadta a parancsot:
– Indulás!
– Hová megyünk? – kérdezte a Knute csónakjában érkező egyik kalóz.
– Van egy találkánk a part közelében. Nem messze innen vár néhány emberem. Gyorsan lepakoljuk a rakományt, aztán a gályával kievezünk a mély vízre, és elsüllyesztjük.
– Miért? – kérdezte egy másik tengerész, miközben az egész legénység a volt révkalauz köré gyűli.
– Hogy miért? – visszhangozta Knute. – Megmondom neked, miért, te bolond! Az a hajó, amit megtámadtunk, az ishapiánus egyház tulajdonában állt: Néhány nap, és az egész világ az Ishap Hajnalát elsüllyesztő kalózokat fogja keresni. A Medvét az az amulett megvédte a papok ellen, de mi csak magunkra számíthatunk. Gyorsan szétosztjuk a zsákmányt, aztán elválnak útjaink. És még ma este!
– Jól hangzik – jegyezte meg az egyik tengerész.
– Akkor nyomás az evezőkhöz! A rabszolgák már félholtak, mozdulni sem bírnak, én pedig azt akarom, hogy mire felkel a nap, a zsákmány már szét legyen osztva, és mindenki menjen, amerre lát! – kiáltotta Knute.
Ebben a pillanatban a Medve hangja harsogta túl az ítéletidőt:
– Az enyém! Már a kezemben volt!
Minden szem a süllyedő hajó felé fordult, és amikor egy villám szétoszlatta a sötétséget, a megrettent kalózok látták, hogy a Medve a vitorlás korlátjánál áll. Lassan felmászott rá, megrázta az öklét a távolodó gálya felé, majd a háborgó tengerbe vetette magát.
A vízbe ugró és látszólag utánuk eredő Medve látványa olyan hatással volt a tengerészekre, mint egy ostorcsapás: mindannyian rohanni kezdtek az evezők felé. A rémült kalózok leszedték a rabszolgákról a láncokat, félrelökték a megdöbbent szerencsétleneket, és a dobos által diktált ritmusban maguk kezdték húzni a lapátokat. Knute azonban a helyén maradt, és meredten nézte a pontot, ahol az előbb a villámok fényétől megvilágított kalózvezér állt. Az apró termetű révkalauz meg mert volna esküdni rá, hogy a Medve szeme vörösen izzott.
Knute megrázta magát, és kellemesebb dolgok felé terelte a gondolatait. A Medve rettenetes volt, ha méregbe gurult, és szinte emberfeletti erővel rendelkezett, arra azonban még ő sem lehet képes, hogy betörjön a nagyherceg városába, és felkutassa árulóját a nagyvárosi forgatagban.
Az apró termetű révkalauz elmosolyodott. A parton lejjebb táborozó emberei egy zsákmánnyal megrakott, és halott legénységgel teli hajóra számítanak. Knute már korábban bekészítette a mérgezett bort és sört a fedélközbe, és kikötés előtt néhány perccel csapra is veri majd a hordókat. Mire a legénység kipakolja és a várakozó szekerekre rakja a zsákmányt, minden ember elpusztul, kalóz és rabszolga egyaránt. Természetesen a saját emberei is meg fognak halni, ám ez sajnos elkerülhetetlen. Mellesleg ez azt jelenti, hogy neki, és azoknak, akik a szekereket hajtják, több marad.
Knute egész életében egy ehhez hasonló lehetőségre várt, és elhatározta, hogy most a végsőkig ki fogja használni. Tudta jól, hogy ezek között az emberek között egy sincs, aki akár egy szalmaszálat is megmozdítana az érdekében. Akkor hát mivel tartozik nekik? Lehet, hogy a Csúfolódók között létezik betyárbecsület, és ezt a Pillér nehézfiúi keményen be is tartatják, ám egy ehhez hasonló hajón csupán egyetlen szabály volt érvényben: mindig az erősebb vagy az eszesebb marad életben.
Knute kiadta a parancsot a fordulásra. A gálya a testével a hullámoknak feszülve oldalra dőlt, és biztonságosabb utat keresve távolodni kezdett az Özvegyfok szikláitól. Hamarosan az utolsó vízalatti szirtet is maguk mögött hagyták, és az evezősök egyenletesebb, nyugodtabb tempóra váltottak. Az apró termetű révkalauz hátrasétált a tatra, és visszanézett a süllyedő vitorlás felé. Egy villám fényénél mintha egy pillanatra látott volna valamit a vízben: úgy tűnt, egy úszó követi erőteljes karcsapásokkal a gályát.
Knute-nak majd kiugrottak a szemei, olyan feszülten próbált áthatolni az éj sötétjén, ám hiába erőlködött, az úszót nem sikerült újra megpillantania. Megdörzsölte a szemét. Biztos csak az izgalom teszi, gondolta, az esély, hogy végre gazdag lehetek, és soha többé nem kell egy Medvéhez hasonló őrült zsarnok előtt hajbókolnom.
A fényes jövőre gondolva ismét elvigyorodott. Már jó előre gondoskodott mindenről. Kifizeti a kocsisokat, és megszabadul tőlük, ha szükséges, meg is öleti őket, de mire Krondorba jutnak, minden egyes ezüstpénz, minden aranylánc, és minden csillogó drágakő az övé lesz.
– Hová megyünk? – szakította félbe merengését az egyik kalóz.
– Kapitány – figyelmeztette Knute.
– Micsoda?
– Hova megyünk, kapitány – ismételte Knute hűvös hangon.
A kalóz vállat vont, mint akinek édesmindegy, és újra megkérdezte:
– Hová megyünk, kapitány? Meddig kell leeveznünk a part mentén, hol várnak az emberei?
Knute elvigyorodott. Tisztában volt vele, hogy ez az ember – ahogy mindenki más a legénységből – boldogan hagyja, hogy ő parancsnokosdit játsszon, egészen addig, amíg úgy gondolja, hogy gazdaggá teszi mindannyiukat. Folytatta hát a játékot:
– Krondor előtt, Halvárostól északra vár minket egy csapat a parton.
– Akkor tehát Halváros felé – bólintott a férfi, majd gyorsan hozzátette: – Kapitány!

 

A legénység egész éjszaka megállás nélkül evezett. Két órával napfelkelte előtt Knute magához hívta egyik legmegbízhatóbb emberét.
– Hogy mennek a dolgok?
– A Medve emberei nyugtalanok, de még ha sejtik is, hogy ki akarjuk hagyni őket az osztozkodásból, annyi eszük nincs, hogy kiterveljenek valamit. Mindenesetre egy kicsit idegesek. De ez érthető is: az ember nem alszik nyugodtan, miután egy Medvéhez hasonló alak útját keresztezte.
Knute bólintott, és közölte:
– Ha minden rendben van, akkor menjetek le a raktárba! Találtok ott néhány boros- meg söröshordót. Verjétek csapra őket!
– Igenis, kapitány – mondta a férfi, és elvigyorodott. – Egy kis ünneplés, mi? Az majd elsimítja a dolgokat.
Knute viszonozta a vigyort, de nem szólt egy szót sem.
Néhány perc múlva vidám kiáltozás és ujjongás lármája szűrődött fel a fedélzet alól. Az elmúlt néhány órában Knute csak a baljós csendet hallgatta, amit csupán az ütemes evezés zajai törtek meg: az evezővillákban csikorgó lapátok nyögése, a hullámoknak feszülő hajótest nyikorgása, valamint a csigák és vitorlagyűrűk koppanásai az árbocon. Most azonban a férfihangok moraja elnyomta a hajó természetes zajait. Ahogy Knute emberei körbevitték a hordókat és a poharakat az evezőspadok között, néhány kalóz tréfálkozva, mások meglepetten fogadták a kínálást.
A fedélzet másik oldalán figyelő kalózok egyike Knute-ra nézett. A révkalauz odaszólt neki:
– Szólj az ittlevőknek, hogy menjenek le egy kortyra! Addig átveszem a kormányt!
A kalóz bólintott, és odakiáltott a társainak. Knute a hajó végébe sétált.
– Menj, szerezz magadnak egy kis innivalót! – mondta a kormányosnak. – Én majd elnavigálom.
– A partra fogja futtatni, kapitány?
Knute bólintott.
– Apály után nem sokkal érünk majd a megbeszélt helyre. Ettől a rengeteg zsákmánytól olyan nehéz a hajó, mint egy vemhes koca. Ha kipakolunk, a dagály majd szépen leemeli a fövenyről, és minden gond nélkül visszavihetjük a mély vízre.
A férfi bólintott. Maga is jól ismerte a Halváros környéki területet, tudta, hogy a tengerpart végig homokos és sima. Knute terve egész jónak tűnt.
Az egykori révkalauz lassan ható mérget választott. Miután átvette a kormányt, számolgatni kezdett, és arra jutott, hogy várhatóan pont akkor érnek majd partot, amikor az első emberek elvesztik az eszméletüket. Kis szerencsével a még éber kalózok nem fognak gyanakodni, azt hiszik majd, hogy társaik a szesztől dőltek ki. Ha még nagyobb szerencséje van, a Krondorban bérelt kocsisoknak egyetlen torkot sem kell majd elvágniuk. Knute nagyon remélte, hogy így lesz, mivel a parton várakozó emberek előre megállapított összegért dolgozó fuvarosok voltak, nem pedig pénzért mindenre kapható gazemberek.
Knute számtalan hazugsággal készítette elő a tervét. A kocsisokkal elhitette, hogy a Pillérnek, a krondori tolvajcéh titokzatos vezetőjének dolgozik, mivel tudta, hogy máskülönben képtelen lenne nekik parancsolni. Amint meglátnák a szekerekre halmozott hihetetlen gazdagságot, elvágnák a torkát. Knute csak abban bízhatott, hogy a kocsisok úgy tudják, félelmetes hatalom áll mögötte; ha kiderülne a turpisság, reggelre ő is ugyanúgy halott lenne, mint a legénység többi tagja.
A tenger jellegzetes zúgása lassan megváltozott, és Knute néhány percen belül meghallotta a partot verdeső hullámok locsogását. Szinte körbenéznie sem kellett, hogy tudja, merre járnak.
A fedélközbe vezető nyílásban egy tántorgó kalóz bukkant fel, és akadozó nyelvvel megkérdezte:
– Kapitány, mi van ebben a sörben? A fiúk sorra kidőlnek... – Knute rámosolygott a matrózra, egy fiatal kölyökre, aki talán még a tizennyolcadik évét sem töltötte be. A fiú a következő pillanatban összeesett. A fedélközből néhányan felkiabáltak, ám a panaszos szavak egyre jobban összefolytak, és hamarosan beállt a néma csönd.
Az evezők nyikorgása is elhallgatott, és most következett Knute tervének legveszélyesebb része. Az egykori révkalauz kikötötte a kormánykereket, felugrott a kötélhágcsóra, és felmászott az árbocra. Leengedte az egyik vitorlát, majd lecsúszott a vásznon, és odalent rögzítette. Többre nem is volt szüksége: egyetlen vitorla is elég volt ahhoz, hogy a gálya ne forduljon oldalra, és a hullámverés ne csapja a partnak.
Amikor visszament a kormánykerékhez, egy kéz szorította meg a vállát, és erőszakosan megfordította. A kis termetű révkalauzra sötét szemek meredtek haragosan, és a dühös arcból fenyegetően villantak elő a hegyesre csiszolt fogak.
– Shaskahan nem inni sör, kis ember.
Knute megdermedt. Óvatosan az övébe tűzött tőrhöz emelte a kezét, ám nem húzta elő: várt, hogy lássa, mit tesz a kannibál. A férfi azonban meg sem mozdult, csak sötét tekintettel bámulta.
– Nem inni sör – ismételte.
– Neked adom a kincs felét – suttogta Knute.
– Én mindet elvinni – mondta a kannibál, és előhúzta hatalmas kését.
– Aztán megenni téged.
Knute hátraugrott, és kirántotta a tőrét. Tisztában volt vele, hogy esélye sincs a gyakorlott gyilkos ellen, ám ő most nem csak az életéért harcolt, hanem a valaha látott legnagyobb kincsért is. Feszülten várt, és fohászkodva kért még néhány másodpercet az istenektől. A kannibál ismét közölte:
– Shaskahan nem inni sör.
Amikor azonban a férfi előrelépett, Knute látta, hogy a lába megremeg. A következő pillanatban a kannibál térdre rogyott, és üres tekintettel meredt aprócska ellenfelére, majd arccal előre a deszkákra zuhant. Knute óvatosan mellétérdelt és megvizsgálta. Miután a kannibál arcához hajolt, és beleszagolt a szájába, nyugodtan felállt, és visszadugta tőrét a hüvelyébe.
– Az igaz, hogy sört nem iszol, te gyilkos kurafi, pálinkát viszont igen!
Knute felnevetett, és kioldotta a kormányt rögzítő kötelet, miközben a hajó a partot verdeső hullámok hátán táncolt előre. Az egykori révkalauz megragadta a kormánykereket, és a gályát nyílegyenesen egy hosszú, lapos partszakasz felé irányította. Amikor a kincsekkel megrakott hajó partra futott, és orrát mélyen a homokba fúrta, Knute megpillantotta a partmeredély tetején álló három hatalmas szekeret. Az eddig békésen üldögélő hat hajtó gyorsan talpra ugrott, és mire a hajó megállt, már el is indultak felé. Knute korábban arra utasította őket, hogy a szekereket ne hozzák le az öbölbe, mivel tudta, ha megrakják őket a rablott kinccsel, tengelyükig elmerülnek a homokban, és képtelenség lesz őket megmozdítani. A fuvarosoknak az összes aranyat és drágakövet talicskán kell majd felhordaniuk a meredek partfalon. Kemény, izzadságos munka lesz.
Alighogy megállt a hajó, Knute már parancsokat kiabált, és miközben a hat kocsis fürge léptekkel közeledett, előhúzta a tőrét. Gondoskodni akart róla, hogy a fedélközben biztosan ne józanodjon ki senki. Ha a piszkos munkával végzett, Krondorba juttatja a kincset.
Az apró termetű révkalauz tudta, hogy az egész világon csak egyetlen ember van, akiben megbízhat, ám ő biztosan segíteni fog elrejteni ezt a hihetetlen vagyont. Knute mindent kitervelt: ha a zsákmány biztonságban van, megünnepli a sikerét, leissza magát a sárga földig, aztán beleköt valakibe, hogy a csendőrök verekedés miatt rács mögé dugják. Hadd jöjjön csak utánam a Medve, már ha valamilyen csoda folytán túléli a bosszú vízisétát, gondolta Knute. Csak próbálja meg az az őrült vadállat elkapni, miközben a város legerősebb börtönének falai védik, és egy egész osztagnyi csendőr vigyáz rá. Az óriási kalóz ott soha nem éri utol – legrosszabb esetben elkapja a városi őrség, ám Knute valószínűbbnek tartotta, hogy megölik. Ha már biztosan tudja, hogy a Medve miatt nem kell aggódnia, akkor megkezdheti a tárgyalást a herceg embereivel. Nagyszerű alkualapja van: ő az egyetlen ember a világon, aki tudja, hol süllyedt el az ishapiánusok vitorlása. Ha megegyeznek, odavezetheti a herceg megbízottait és a roncsmentők néhány mesterét, és miután céh mágusai a felszínre emelték a hajót, a herceg képviselői megszerezhetik azt a csecsebecsét – bármi is legyen az –, amit a Medve olyan megszállottan keresett. Cserébe ő szabad ember lenne, a Medve pedig vagy a herceg várbörtönében rohadna élete végéig, vagy bitófán lógna, persze ha már most nem a tenger fenekén nyugszik. Az emberek meg hadd higgyék azt, hogy a többi kincs a kalózhajóval együtt a víz fenekén hever, alig egy mérföldnyire a parttól, egy mély tengeri árokban.
Knute gratulált magának mesteri tervéhez, majd miközben a krondori kocsisok felmásztak a fedélzetre, hogy kipakolják a „Pillér kincsét”, belefogott véres munkájába.

 

Amikor felkelt a nap, néhány mérfölddel arrébb egy magányos alak emelkedett ki a hullámok közül. Jó néhány órát tölthetett a sós tengervízben, mivel hatalmas testéről rongyosan és csuromvizesen lógtak a ruhái. Fegyvert nem viselt, ha volt is neki korábban, a hosszú úszás előtt valószínűleg eldobta, hogy könnyítsen a súlyán. Egyetlen ép szeme a sziklákat vizsgálta, és az ázott férfi hamarosan rájött, hol ért partot. Amikor végre száraz homokot taposott meztelen talpaival, a hatalmas kalóz szabadjára engedte dühét, és iszonyatos ordítással törte szilánkokra a hajnal nyugalmát.
– Knute! – kiáltotta az ég felé. – A sötét istenre esküszöm, megkereslek, és puszta kézzel tépem ki a májadat! De előtte kiszedem belőled, hogy hol van az Istenek Könnye!
A Medve azonban tudta, ahhoz, hogy beteljesítse bosszúját, fegyvereket és egy pár új csizmát kell szereznie, így észak felé fordult, az Özvegyfok alatt rejtőző titkos templom és Haldonfő irányába. A faluban biztosan talál majd néhány embert, aki szívesen a szolgálatába szegődik, az ő segítségükkel pedig hamarosan kézre keríti Knute-ot és a többieket. Lassú, kínkeserves halállal hal meg minden egyes matróz, aki elárulta. A Medve ismét felüvöltött, majd miután kiáltásának visszhangja elhalt a szélfaragta sziklákon, kihúzta a vállát, és elindult.

 

 

1.
Érkezés

James sietősen haladt az éjszakában.
Miközben határozott léptekkel átszelte a krondori nagyhercegi palota udvarát, összeszorította a fogait, mivel még mindig érezte azt a különös sajgást, és még mindig bármilyen mozdulatnál belenyilallt a fájdalom. A kínzó sérülések az Éjsólymok fogságában töltött időre, illetve a tőlük kapott verésre emlékeztették. Már majdnem ugyanolyan fürge és mozgékony volt, mint azelőtt, ám érezte, hogy a szokásosnál még mindig több alvásra van szüksége. James felsóhajtott. Hát persze, hogy az inas pont akkor zörgette meg az ajtaját, amikor a legmélyebb, legédesebb álomba merült, csak hogy értesítse a régen várt kesh karaván érkezéséről! James minden izma és porcikája nyöszörögve követelte, hogy rá se bagózzon, egyszerűen forduljon a másik oldalára, és folytassa az alvást, ám az apród hősiesen kimászott az ágyból, felöltözött és elindult.
Csöndben átkozódott. Miért pont neki kell fogadnia a most érkező mágust?
Amikor az apród a külső kapuhoz ért, az ott posztoló őrök tisztelegve köszöntötték.
– Jó estét, uraim. Minden rendben? – kérdezte James.
– Minden csendes, mint a sír, apród – felelte a rangidős katona, egy Crewson nevű veterán. – És maga hová tart így éjnek idején? – Közben intett a másik őrnek, aki kinyitotta a kaput, hogy James kiléphessen a palota udvaráról.
Az apród elnyomott egy ásítást.
– Csillagdokkból végre megérkezett a herceg új mágusa, és nekem jutott az a kétes megtiszteltetés, hogy az északi kapunál üdvözölhetem a hölgyet.
A fiatalabb katona megjátszott együttérzéssel vigyorgott.
– Ó, ön mindig olyan szerencsés, apród – mondta, és kitárta a kaput, hogy James távozhasson.
A fiú savanyú mosollyal az arcán lépett ki az utcára.
– Sokkal jobban örülnék egy nyugodt éjszakának, de hát a kötelesség... Minden jót, uraim!
James megszaporázta lépteit, mivel tudta, hogy a karavánok, miután elérték céljukat, általában nagyon gyorsan szétszélednek. A mágus biztonsága miatt egy csöppet sem aggódott, hiszen a városi őrséget most a szolgálatuk alól felszabaduló karavánkísérők is erősítették, ám nyugtalanította, hogy ha nem ér időben oda, hogy köszöntse a hölgyet, azzal komolyan megsérti a protokollt. Lehet, hogy az új udvari varázsló csak nagyon távoli rokona a Nagy Kesh Birodalom nyugati udvarba delegált nagykövetének, ám akkor is nemesi származású, és a Szigetkirályság meg Nagy Kesh viszonya sohasem volt rózsásnak mondható. Jó évnek számított, ha a határviták háromnál kevesebbszer fordultak nyílt összetűzésbe.
Az apród úgy döntött, hogy a palotanegyed és az északi kapu között a rövidebb utat választja, vagyis átvág a kereskedőnegyed mögötti raktárházak között. James mindenkinél jobban ismerte a várost, így nem tartott tőle, hogy eltéved, ám amikor befordult egy sarkon, és váratlanul két alak lépett elő az árnyékok közül, megbánta korábbi döntését, és némán átkozta saját ostobaságát. Tudta, hogy annak, aki az éjnek ebben az órájában egy ilyen félreeső utcában álldogál, valószínűleg nem tisztességesek a szándékai. Ráadásul ez a két alak a legkisebb mértékben sem emlékeztetett holmi törvénytisztelő városlakóra.
Az egyik férfi egy hatalmas furkósbotot lóbált, az övébe pedig egy hosszú pengéjű tőrt tűzött, míg társa egy kard markolatát simogatta gyengéden. A botot lengető férfi piros bőrmellényben pompázott, karddal felszerelkezett társa egyszerű zubbonyt és nadrágot viselt. Mindkettőjük lábán vasalt bakancs volt. James azonnal tudta, miféle alakokkal áll szemben: a két férfiról lerítt, hogy közönséges útonállók. Szinte biztos, hogy szabadúszóként űzték mesterségüket, és semmiféle kapcsolatban nem álltak a Csúfolódókkal, a krondori tolvajcéhhel.
James újfent elátkozta magát, amiért a rövidebb utat választotta, ám gyorsan félretette az önvádat. A kialakult helyzeten már úgysem lehet változtatni.
Az első férfi megszólította a társát:
– Lám csak, lám, hova jut ez a város!
A második útonálló bólintott, és oldalazva James háta mögé került, hogy ha a préda menekülni próbálna, útját állja.
– Valóban elszomorító a dolgok ilyetén állása. Tehetős urak éjfél után csak úgy sétafikálnak az utcákon. Vajon mi járhat a fejükben?
Vörösmellény James felé emelte a furkósbotját.
– Biztosan túl nehéznek érzi az erszényét – találgatott gúnyosan –, és azt reméli, hogy összefut egy hozzánk hasonló, segítőkész párossal, aki hajlandó megszabadítani tőle.
James mélyet sóhajtott, és nyugodt, halk hangon közölte:
– Az igazat megvallva az emberi balgaságon merengtem. Azon gondolkoztam, hogy vannak olyan ostoba alakok, akik nem veszik észre, ha veszélyes ember kerül az útjukba. – Lassú mozdulattal előhúzta rapírját, és hegyét a két útonálló között a levegőbe szegezte, így bármelyik férfi támad először, könnyedén háríthatja a csapást.
– Itt csupán egy dolog lehet veszélyes: ha megpróbálsz ellenállni – jegyezte meg a második bandita, és kardját előrántva James felé vágott.
– Erre most tényleg nincs időm – sóhajtott az apród, miközben könnyedén hárította a csapást és riposztozott. A karddal hadonászó rabló alig tudott időben hátraugrani. Hajszálon múlott csak, hogy az apród fel nem nyársalta, mint egy újévi malacot.
Vörösmellény bal kezével előhúzta hosszú kését, jobbjában tartott furkósbotjával pedig az apród felé suhintott, James azonban félretáncolt, majd jobb lábával kirúgva a társának taszította a nagydarab férfit.
– Még mindig elfuthattok, barátaim!
Vörösmellény felmordult, és miután visszanyerte egyensúlyát, furkósbotját fenyegetően lengetve Jamesre rontott. Látszólag a késhez is értett: olyan szögben tartotta, hogy egy sikeres szúrással komoly sebet okozhatott volna. James felismerte a férfi szemében izzó fényt: az útonállón úrrá lett a düh, és ez már nem csak egy közönséges rablótámadás volt a számára. Ez a két ember már nem kifosztani, hanem megölni akarta őt. Az apród figyelmen kívül hagyta a furkósbotot, sőt, inkább felé, mint előle tért ki, és egy villámgyors mozdulattal a férfi bal csuklója felé vágott. A kés nagyot csörrenve a kövezetre hullott.
Vörösmellény fájdalmasan felordított és hátratántorodott, társa azonban rohanva, kardját a magasba emelve támadt Jamesre. Az apród két lépést hátratáncolt, majd amikor a férfi széles ívben felévágott a pengéjével – vagyis megpróbálta lefejezni –, alkalmazta a hercegtől tanult trükköt. Egy gyors mozdulattal előredőlt, bal kezével finoman a kövekre támaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát, jobb kezét pedig előrenyújtotta. A támadó kardja veszélytelenül suhant el a feje felett, a férfi pedig egyszerűen beleszaladt a rapír hegyébe. Az útonálló szemei döbbenten kitágultak. Hirtelen megállt, értetlenül lenézett, majd kihunyt a fény a szemében, és térdre rogyott. Amikor James kirántotta belőle a kardját, zsákként dőlt előre.
A másik brigantinak sikerült meglepnie Jamest: váratlanul sújtott felé földre rogyó társa válla fölött. Az apród alig tudott elhajolni a csapás elől, ami ha talál, dinnyeként hasítja szét a fejét. A félrecsúszott vágás a bal vállát érte, ami még mindig sajgott az Éjsólymoktól elszenvedett verés miatt. Jamesnek a váratlan fájdalomtól elakadt a lélegzete. A késnek ugyan csak a markolata érte, így egy csöpp vér sem csordult ki – sőt még a tunikája sem szakadt el –, de a fenébe, szitkozódott magában, nagyon fáj.
Kiképzése és csatában edzett reflexei vették át az irányítást. Az apród támadójával együtt megfordult, és ahogy a férfi ellépett mellette, pengéje ismét kicsapott. Mire a második útonálló térdre borult, majd eldőlt, már mögötte volt. Jamesnek oda sem kellett néznie, anélkül is tudta, hogy ezzel az egyetlen, sima mozdulattal elvágta vörös mellényes támadója torkát.
Az apród beletörölte pengéjét az először levágott útonálló ingébe, majd visszadugta azt hüvelyébe. Fájó bal vállát masszírozva megcsóválta a fejét, és csendben azt dörmögte:
– Ostobák!
Sietős léptekkel folytatta útját, ám menet közben nem először elmerengett azon, hogy milyen hihetetlenül sok ostobaság lakozik az emberiségben. Eddigi tapasztalatai szerint minden olyan tehetséges, kiváló emberre, mint amilyen Arutha herceg volt, legalább száz, de inkább ezer ostoba jut.
James sokkal jobban tudta, mint bárki más a hercegi udvarban, hogy milyen kicsinyes indítékok és milyen szerény vágyak irányítják a legtöbb városlakót. Miközben hátat fordított a földön heverő két halott banditának, ismét elgondolkozott azon, amit már régen tudott: a lakosság nagy része tisztességes. Lehet, hogy van egy kis vaj a fülük mögött – apró lopások, kisebb hazugságok, esetleg némi adócsalás –, ám túlnyomó részük alapjában véve jó ember.
Azonban ő a maradékot is látta. Élete során az emberiség legalját és legjavát is volt alkalma megismerni. Gyermekként olyan emberek testvériségében nevelkedett, akik némi nyereségért bármire képesek voltak, ha kellett, akár gyilkoltak is; ma azonban olyanok között élt, akik egy magasabbrendű jó érdekében még a saját életüket is feláldozták volna.
James olyanná akart válni mint ők, és arra törekedett, hogy ne a születésének, hanem céltudatosságának és tisztánlátásának köszönhetően emelkedjen nemesi rangra. Azt akarta, hogy egy nap a Királyság védelmezőjeként emlékezzenek rá.
Az apród ironikusan elmosolyodott. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, igencsak valószínűtlen, hogy álma valaha is beteljesül, hiszen a nagyherceg azzal a feladattal bízta meg, hogy hozzon létre egy kémszervezetet, egy titkosügynökökből és felderítőkből álló hálózatot, amely a korona számára gyűjt információkat. James tudta jól, Arutha valószínűleg nem értékelné, ha apródja ezzel próbálná elkápráztatni az udvari hölgyeket és nemesurakat.
Mégis, emlékeztette magát, miközben befordult egy sarkon, és ösztönösen bepillantott az árnyékok közé, hogy ellenőrizze, nem ólálkodik-e ott valaki, a tett a fontos, nem az érte járó dicséret.
Bal kezével szórakozottan megdörzsölte jobb vállát, és szomorúan konstatálta, hogy az előző játszadozásban jobban megerőltette a kelleténél. A két útonállóval folytatott testmozgás során rá kellett jönnie, hogy még mindig nem épült fel teljesen a sivatagi kalandból, pontosabban az Éjsólymok – egy fanatikus gyilkosokból álló testvériség – kezei között elszenvedett megpróbáltatásokból. Miután a herceggel és seregével együtt visszatért Krondorba, néhány napon belül talpra állt, ám hiába telt el azóta már majdnem három hét, még mindig nem érezte magát tökéletesen jól. És a következő néhány napban két sajgó válla gondoskodni fog róla, hogy erről egy percre se feledkezzen meg.
Hangosan felsóhajtott, és bajsza alatt azt dörmögte:
– Attól tartok, már nem vagyok olyan virgonc, mint régen.
Végigsietett egy újabb sikátoron, amely az északi kapuhoz vezető utcába torkollt. Egy gyors pillantással szemügyre vette az új árvaházat, amelyet Dala Rendje, a „Gyengék Oltalmazója” néven ismert istennő papjai nyitottak meg alig néhány nappal korábban. Az épület ajtaja feletti táblán egy sárga pajzs, a rend szimbóluma virított. Az árvaház csakis Anita hercegnő hathatós közreműködésének köszönhetően nyílhatott meg, ő járt közben, hogy a rend megkapja az épület használati jogát, és ő szerezte a legtöbb támogatást a papok számára. James agyán egy gondolat futott át. Mennyire másképp alakult volna az élete, ha édesanyja halála után egy ilyen helyen lel otthonra, és nem kényszerül a tolvajcéh soraiba!
A távolban már látta az északi kaput. A két szolgálatos őr egy magányos, fiatal nővel beszélgetett. James elhessegette a múltat, és szaporábbra fogta lépteit.
Miközben közeledett hozzájuk, alaposan szemügyre vette a fiatal lányt. Már az első pillantásra jó néhány szokatlan dolgot vett észre az új mágussal kapcsolatban. Az apród egy finom selymekbe burkolt, drága ékszerekkel díszített kesh nemeshölgyre számított, akit szolgák és testőrök hada kísér, ehelyett azonban egyetlen magányos alak támasztotta a kapuoszlopot. Az egyszerűen öltözött lány ruházata sokkal jobban illett egy zord és fárasztó utazáshoz, mint a díszes udvari ceremóniákhoz. A bőre barna volt; nem annyira sötét, mint a Nagy Kesh Birodalom déli tartományaiban élő honfitársaié, ám jóval sötétebb, mint a legtöbb krondorinak. Fekete haja, amelyet egyetlen fonatban hátrakötve viselt, hollószárnyként verte vissza a fáklyák reszkető fényét. Amikor James felé fordult, az apród látta, hogy a szemei is sötétek, a halvány fáklyafényben inkább feketének, mint barnának tűntek.
A lány testtartásából és tekintetéből olyan öntudat sugárzott, amelyet James – amennyiben értelemmel társult – mindig is ösztönösen csodált. És hogy a lány értelmes volt, ahhoz kétség sem férhetett. Ha hiányzik belőle a kellő intelligencia, Pug sohasem javasolta volna Aruthának, hogy őt válassza a mágikus ügyekben illetékes tanácsadó posztjára.
A leendő udvari mágus egy tölgyből vagy tiszafából faragott, mindkét végén vassal ellátott, hosszú botra támaszkodott. Sok utazó választott ilyesmi fegyvert magának, főleg azok, akik hajlandóság vagy idő hiányában nem tanulták ki a kardforgatás tudományát, és az íjhoz sem értettek. James már a saját bőrén is tapasztalta, hogy a bot komoly fegyver lehet, nem szabad semmibe venni. Az, aki ügyesen forgatja a botot, a teljes páncélzatba öltözött lovagok kivételével bármilyen ellenségével elbánhat: csontját törheti, lefegyverezheti, vagy könnyedén leütheti. És a varázslólány szemmel láthatóan elég izmos volt hozzá, hogy könnyedén forgassa fegyverét. Fedetlen karja még csak nem is hasonlított az Arutha udvarában élő hölgyek finom kacsóihoz, a kidolgozott izmok elárulták, hogy a lány számtalan hosszú órát töltött fárasztó munkával, illetve a gyakorlóudvarban folytatott kimerítő edzéssel.
James gyorsan összefoglalta az új udvari mágussal kapcsolatos első benyomásait: figyelemreméltó nő, nem különösebben csinos, de valami különös módon mégis vonzó. Lassan kezdte megérteni, miért kavarta fel annyira a barátját, Williamet a hír, hogy Jazhara az udvarhoz kerül. Ha igaz, amit gyanított, és ez a lány volt William első szerelme, akkor biztos, hogy a fiú még évekig képtelen lesz teljesen túltenni magát a dolgon, és fesztelenül viselkedni a társaságában. James halkan kuncogni kezdett. Ifjú barátja nemrég fülig belehabarodott Taliába, egy helyi fogadós lányába, így most, hogy volt szerelme megérkezett, igencsak érdekesen alakul majd a magánélete. James egy csöppet sem irigyelte a fiatalembert, ám az tagadhatatlan, hogy egy kívülálló számára rendkívül szórakoztató lesz figyelni a hármas viselkedését. Amikor az apród a kapu előtt beszélgető csoporthoz ért, még mindig apró mosoly játszadozott az ajkán.
A fiatal nővel társalgó két katona egyike felpillantott, és miután észrevette Jamest, hangosan köszöntötte:
– Jó estét, apród! Már nagyon vártuk.
James egy bólintással üdvözölte a kapuőröket.
– Uraim. Köszönöm, hogy vigyáztak a vendégünkre.
– Nem volt igazán kellemes – mondta zavartan a második őr –, már úgy értem, a kisasszony nemes meg minden, és hát nagyon sokat kellett várnia, de nincs elég emberünk, így nem akadt senki, aki elkísérhette volna a palotába. – A kapu túloldalán posztoló másik két katona felé intett.
James tisztában volt vele, hogy késésével nehéz helyzetbe hozta a kapuőröket. Ha bármelyikük engedély nélkül elhagyta volna a posztját – bármilyen magyarázattal áll is elő –, az őrkapitány mindannyiuk fejét leszedte volna.
– Ne aggódjatok. Megtettétek a kötelességeteket.
James a fiatal hölgyhöz fordulva meghajolt, és bocsánatot kért.
– Bocsásson meg, úrnőm, amiért megvárakoztattam. James vagyok, Krondor nagyhercegének apródja.
Az ifjú varázslólány elmosolyodott, és a fiatal nemes hirtelen átértékelte korábbi benyomásait. A lány nagyon csinos volt, még ha a nyugati birodalom asszonyaihoz képest kissé szokatlanul hatott is a megjelenése.
– Nem önnek, hanem nekem kellene elnézést kérnem, amiért ilyen késői órában érkeztem, de sajnos a karavánunkat feltartóztatták – mondta. – De ne légy olyan hivatalos: Jazhara vagyok, és eddig Csillagdokkban éltem.
James elmosolyodott, majd körbepillantva megkérdezte:
– Örülök, hogy megismertelek, Jazhara. A kíséretedet hol hagytad?
– Jal-Purban, a sivatag szélén, édesapám birtokán. Csillagdokkban nem voltak szolgáim, az otthoniakat meg nem hívtam ide. Úgy vélem, ha az ember szolgákra támaszkodik, azzal csak a saját akaraterejét gyengíti. Mióta belekezdtem a misztikus művészetek tanulmányozásába, mindig egyedül utazom.
James kicsit másképp látta a dolgot; szerinte a hercegi udvar egyik legnagyobb előnye a rengeteg, állandóan készenlétben álló szolga volt. Ő nagyon hasznosnak találta, hogy mindig van valaki a közelben, akire rá lehet bízni egy kisebb feladatot, vagy el lehet szalajtani valamiért. Kissé zavarban is volt, mert hirtelen rájött, hogy legalább egy szakasznyi katonát magával kellett volna hoznia, hogy visszakísérjék őket a palotába. A lány rangja ezt megkövetelte, James azonban feltételezte, hogy a kesh nemeshölgyet saját testőrei fogják kísérni. Ám ha a nő nem hiányolja a nagyobb fogadóbizottságot, ő nem fogja felhívni a figyelmét a saját mulasztására, így csak arcnyit mondott:
– Tökéletesen megértem. De ha nem bánod, a csomagokat hagyjuk itt. Az őrök majd vigyáznak rá, reggel pedig gondoskodom róla, hogy a palotába szállítsák őket.
– Rendben van. Indulhatunk?
James úgy döntött, hogy most a hosszabb, ám biztonságosabb útvonalat választja, így széles, kivilágított utakon sétáltak a palota felé. Igaz, hogy így egy kicsit lassabban érnek oda, ám kevesebb veszély leselkedik rájuk. Az apród ugyan gyanította, hogy Jazhara nem csak a botját forgatja hatékonyan, hanem jó néhány kellemetlen varázstrükk is lapul a tarsolyában, ám az a néhány percnyi gyaloglás, amit a rövidebb útvonalat követve megspórolhatnának, nem ér meg egy esetleges nemzetközi incidenst.
Az apród úgy vélte, hogy Jazharával kapcsolatban a legjobb módszer az őszinteség, így egyenesen megkérdezte:
– Mit gondol a bácsikád erről a kinevezésről?
– Nem tudom – mosolyodott el Jazhara –, de gyanítom, hogy csöppet sem örül neki. Apámmal egyetemben már azt a döntésemet is rossz néven vette, hogy Csillagdokkba jöttem tanulni ahelyett, hogy nőül mentem volna egy „hozzámillő ifjú nemeshez”, így attól tartok, mostani kinevezésem miatt igencsak gyászos hangulatba került.
– Néhányszor már volt alkalmam találkozni a bácsikáddal – mosolygott vissza James –, és azt hittem, hogy aki csak teheti, igyekszik a kedvében járni.
– A világ számára ő a hatalmas Hazara-Khan nagyúr – felelte Jazhara, és ajka vidáman felkunkorodott –, a félelmetes államférfi, akitől minden olyan embernek rettegnie kell, aki a saját érdekeit előbbrevalónak érzi, mint a birodalomét. Nekem viszont ő csak Rachman bácsi – gyermekkoromban „Raka” bácsinak hívtam, mert nem tudtam kimondani a nevét –, és nem sok olyan dolog van, amit képes lenne megtagadni tőlem. Szeretett volna hozzáadni az uralkodó ház egyik kisebb hercegéhez, a császárné valamelyik távoli unokatestvéréhez, de amikor megfenyegettem, hogy elbujdosok, ha elküld délre, engedett.
James felnevetett. Befordultak a sarkon, és elindultak a széles sugárúton, amely egyenesen a palotához viszi őket.

 

Az apród néhány percen belül rájött, hogy kimondottan élvezi ennek a szellemes, fiatal kesh nőnek a társaságát. Jazhara gyors felfogású volt, nagyszerű megfigyelő, éles szemű, és sziporkázóan elmés. Furfangosan és szórakoztatóan élcelődött, humorából hiányzott az a fanyar, kellemetlen él, ami oly jellemző volt a nagyhercegi udvar nemeseire.
Sajnos a lány társasága túlzottan is szórakoztató volt. James egyszer csak arra eszmélt, hogy a városnak egy olyan kerületében járnak, amit jobb szeretett volna elkerülni. Valószínűleg néhány utcával korábban oda sem figyelve befordult egy sarkon, amin nem kellett volna.
– Mi történt? – kérdezte Jazhara.
James megfordult és játékosan rámosolygott a lányra, bár a távoli kocsma ajtaja fölötti lámpás halovány fényében vigyora szinte nem is látszott.
– Az ön figyelmét semmi sem kerülheti el, úrnőm.
– Szakmai ártalom, uram – felelte a nő, ám hangjában a játékosság óvatossággal vegyült. – Valami baj van?
– Csak annyi, hogy teljesen belemerültem a beszélgetésbe, és a figyelmetlenségemből fakadóan egy olyan városrészbe kerültünk, amit ebben az órában okosabb elkerülni.
James észrevette, hogy a nő egy picit másképp tartja a botját, ám a hangja tökéletesen nyugodtan csengett, amikor megkérdezte:
– Veszélyben vagyunk?
– Valószínűleg nem, de Krondorban sohasem tudhatja az ember. Jobb félni, mint megijedni. Néhány percen belül a palotában leszünk.
Minden további megjegyzés nélkül mindketten kicsit szaporábbra fogták lépteiket, és továbbmentek. James az út bal, Jazhara a jobb oldalát fürkészte figyelmesen, hogy időben észrevegyék a sötétben ólálkodó esetleges támadókat.
Éppen befordultak abba az utcába, amelynek végén már a palotanegyed emelkedett, amikor James balján valami megzörrent. Az apród ösztönösen odanézett, ám szinte nyomban rájött, hogy a zaj csapda: a kövezeten csattanó kavicsot jobbról dobták.
Ahogy visszafordult Jazhara felé, egy apró alak robbant ki az árnyékok közül. Az előbb a kavics zörrenését hallva a varázslólány is megpördült, és balra fordult, ám ő sokkal lassabban eszmélt rá, hogy mi is történt valójában.
A támadó a lány mellé ugrott, villant egy penge, és a következő pillanatban a gyermek már az utcán rohant Jazhara erszényét szorongatva.
James támadásra számított, így eltelt egy pillanat, mire rájött, hogy egy közönséges utcakölyök rabolta ki Jazharát.
– Hé! Állj meg! Gyere vissza! – kiáltott a menekülő gyerek után.
– Muszáj megállítanunk! – mondta Jazhara. – Az erszényemben nem csak pár arany van, hanem jó néhány olyan holmi, ami könnyen végzetes lehet egy kisgyermek számára!
James egy pillanatig sem tétovázott, rohanni kezdett a kölyök után.
Mindenki másnál jobban ismerte a várost, így alig egy percnyi futás után lelassított.
– Mi történt? – kérdezte Jazhara.
– Ha az emlékezetem nem csal, a kölyök most egy zsákutcába futott be.
Elindultak a sikátorban, ám hiába keresték a tolvajkölyköt, nyoma sem volt.
– Eltűnt! – hökkent meg a varázslólány.
James felnevetett.
– Nem egészen.
Odasétált egy sarokhoz, ahová valaki látszólag néhány nehéz ládát hordott össze, majd a kupac mögé nyúlt, és félrehúzott egy rongydarabot. James számított rá, hogy a fiatal tolvaj esetleg önvédelemre is használni fogja a pengéjét, így villámgyorsan megragadta a vékonyka kart.
– Engedj el! – visította a rongyokba öltözött, alig tízévesnek tűnő kislány, és Jazhara erszényét saját késével együtt a földre dobta.
James nagyon jól tudta, hogy ez csak egy csel, aminek az a célja, hogy ő eleressze a lány karját, és felkapja az erszényt, így továbbra is szorosan tartotta az aprócska tolvajt.
– Ha tényleg zsebmetsző akarsz lenni, meg kell tanulnod, hogy kit érdemes kifosztani, és ki az, akit jobb, ha békén hagysz.
Arrébb lépett, hogy elállja a lányka útját, ha az esetleg menekülni próbálna, és egy kicsit lazított a szorításán. Letérdelt, hogy szemmagasságba kerüljön foglyával, és megkérdezte:
– Mi a neved, kislány?
A lányka érezte, hogy ez a férfi és nő nem akarja bántani, így egy kicsit megnyugodott.
– Nita – közölte dacos hangon. – A mamám 'Rutha herceg felesége, 'Nita után adta ezt a nevet.
James nem tudta visszafojtani a mosolyát. Tudta, hogy Anita hercegnő nagyon hízelgőnek és megtisztelőnek tartotta volna a szeretet eme jelét.
– Én James apród vagyok, ő pedig Jazhara, a hercegi udvar mágusa. A kislányt látszólag egy csöppet sem nyugtatta meg, hogy az udvar két tagjával került szembe.
– Most börtönbe fogtok dugni?
– James – kérdezte Jazhara –, ugye nem fogod lecsukatni ezt a kislányt?
James komolyságot erőltetett magára.
– Rendes, törvénytisztelő polgárként azt kéne tennem – felelte szigorúan, ám alig bírta visszafojtani a kacagást. – Ez itt egy veszélyes bűnöző, aki éjszakánként az ártatlan lakosokat fosztogatja!
A gyermek szemei rémülten elkerekedtek, ám nem esett pánikba, és nem kezdett remegni. James lágyabb hangon folytatta:
– Nem, kislányom. Nem fogunk lecsukatni. Van egy kellemes hely, odaviszünk, ha akarod. A Sárga Pajzsról van elnevezve. Ott gondját viselik a hozzád hasonló gyermekeknek.
A kislány reakciója mindkettőjüket megdöbbentette.
– Nem! Nem! Ti is csak olyanok vagytok, mint a többiek! Pont olyanok vagytok, mint azok a rossz emberek! – Szabad kezével James arcába vágott, és megpróbálta kirántani magát a szorításából.
Az apród azonban nem engedte el.
– Nyughass! Csillapodj már le! Csak egy pillanatra hagyd abba a hadonászást!
A kislány abbahagyta a csapkodást, ám továbbra is kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani magát. James lassan elengedte a karját, és tenyerével kifelé felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akarja ismét megfogni.
– Figyelj, Nita, ha jobb szeretnél itt maradni, rendben van. Mi nem fogunk bántani – mondta gyengéden.
– Miről beszélsz, Nita? – kérdezte Jazhara. – Kik azok a rossz emberek?
A lány felnézett a mágusra.
– Azt mondták, hogy ők ugyanolyanok, mint a sárga pajzsosok, és minden jó gyerek velük megy, de engem bántottak! – Szemeit elöntötték a könnyek, ám a hangja sziklakeményen koppant.
– Hogyan bántottak? – faggatta James.
Nita az egykori tolvajfiúra nézett.
– Elvittek a nagy házba, és a többi gyerekkel együtt bezártak egy ketrecbe – mondta. – Később azt akarták, hogy fessek kelmét Yusufnak, mert ha nem teszem, megvernek. A többi gyerek közül néhányat, a rosszakat, pedig elvitték, és soha többé nem jöttek vissza, és patkányok meg mászkáló izék voltak ott az ételünkben, és...
– Ez borzalmas! – kiáltott fel Jazhara. – Muszáj tennünk valamit ezzel a „Yusuffal”! Először azonban gondoskodnunk kell Nitáról.
– Nos, azt hiszem, elvihetnénk a palotába – javasolta James, és Jazhara felé fordult.
A kislány csak erre az alkalomra várt. Abban a pillanatban, ahogy James elfordult, meglógott, és a sikátoron végigrohanva az utca felé inalt.
James csak állt, és nézte, ahogy a lányka befordult a sarkon. Tudta, hogy ha akarná, valószínűleg utolérné, de úgy döntött, inkább nem veszi üldözőbe. Jazhara Jamesre bámult, tágra nyitott szeméből sütött a szemrehányás.
– Megmondtam, hogy ha akar, velünk maradhat – felelte az apród a ki nem mondott kérdésre.
Jazhara bólintott.
– Akkor tehát teszel majd valamit ezzel kapcsolatban?
James lehajolt, és felemelte Jazhara erszényét. Leporolta, és miközben visszaadta a lánynak, azt mondta:
– Természeten igen. Én ezeken az utcákon nőttem fel. Ez számomra nem kötelesség, hanem szívügy.
Jazhara hátat fordított a palotanegyednek, és elindult visszafelé azon az úton, amin eddig jöttek.
– Hé! – kiáltotta James, és utána sietett. – Hová mész?
– Hacsak ez a Yusuf nem a palotában lakik, akkor gondolom a szegénynegyed belseje felé vezet most az utunk.
– Helyesek a megérzéseid – bólintott James. – Krondor Bűzvárosnak nevezett kerületében, innen valamivel északabbra lakik egy Yusuf nevű kelmefestő. Abban a negyedben dolgozik minden tímár, mészáros, és az a központja az összes „illatos” iparágnak. De miért pont most?
Jazhara eltökélten az apród szemébe nézett.
– Hamarabb nem indulhatunk, vagy igen?
– Attól tartok, nem – felelte James, és elvigyorodott.

 

James tekintete állandóan körbejárt, elővigyázatosan bekémlelt minden árnyékos sarokba, Jazhara azonban eltökélten meredt maga elé, mintha a távolban már látná a céljukat. Elszánt léptekkel haladtak Yusuf műhelye felé. James óvatosságát látva Jazhara megkérdezte:
– Kellemetlenségre számítasz?
– Mint mindig – felelte James, és gondosan bepillantott egy szűk mellékutcába, amelyet éppen maguk mögött hagytak.
A levegőben egyre jobban érződött a környékre oly jellemző bűz, és még Jazhara is sejtette, hogy lassan megérkeznek céljukhoz, a szegénynegyed leginkább illatozó részéhez. Itt a legtöbb épületet olyan üzletek és műhelyek foglalták el, amelyeket okos ember inkább szélirányból közelít meg.
– Szerinted hol lakik ez a Yusuf?
– A kelmeszövők és kelmefestők kivétel nélkül mindannyian ennek az utcának a végében, valamint a két szomszédos utcában élnek – felelte James, majd a lány felé fordulva hozzátette: – Gondolom sejted, hogy a műhelyben ilyen késő éjjel szinte biztosan nem lesz egy árva lélek sem.
Jazhara elmosolyodott.
– Ami lehetővé teszi számunkra, hogy feltűnés nélkül körbenézzünk.
James elismerően vigyorgott a varázslólányra.
– Kedvelem az észjárásodat, Jazhara.
Útjuk során jó néhány városlakó sietett el mellettük, hisz Krondor soha nem merült teljesen álomba. A sietős léptekkel közlekedő polgárok fürkész pillantással mérték fel az apródot és a lányt, talán potenciális veszélyforrást, vagy esetleg leendő áldozatot láttak bennük.
Egy útkereszteződéshez érve körbenéztek. Tőlük balra minden csendes volt, James legnagyobb meglepetésére azonban jobb kéz felől jó néhány ablakból fény szivárgott, és odabent a műhelyekben szemlátomást szorgos munka folyt.
– A kelmefestés igencsak jövedelmező üzletág lehet, ha ezek itt egész éjjel dolgoznak!
– Vagy pedig semmit nem fizetnek a munkásaiknak – jegyezte meg Jazhara, miközben elhaladtak az egyik kivilágított műhely mellett. Az épület ajtaja tárva-nyitva állt. James gyorsan bepillantott, és megállapította, hogy odabenn semmi gyanús nem történik, csupán egy kelmefestő és néhány segédje – minden jel szerint a testvérei és a fiai – szorgoskodik egy nagy szállítmány kelme körül. Valószínűleg másnap reggelig végezniük kell a végek festésével, és le kell szállítaniuk a szabóknak a megrendelt anyagot.
Továbbsétáltak a gyéren megvilágított utcában, és végül egy hatalmas, kétszintes épülethez jutottak. Az ajtó előtt egy megtermett férfi állt. Kezét övébe tűzött kardja markolatán nyugtatta, és közömbös tekintettel figyelte a felé közeledő apródot és Jazharát.
– Mi ez az épület? – kérdezte James az őrnek tűnő férfit.
– Ez a ház a nagytiszteletű Yusuf ben Ali, a hírneves kelmekereskedő üzlete – felelte a férfi.
– És ő itt van most? – tudakolta Jazhara.
– Nincs. És ha ez volt minden, akkor ugye megengedik... – Mivel az őr semmi jelét nem mutatta annak, hogy távozni készülne, egyértelműen arra várt, hogy James és Jazhara továbbmenjenek.
– Különösnek tartom, hogy az urad ilyen késői órában házon kívül van – jegyezte meg James –, no meg azt is furcsállom, hogy te egy olyan műhely előtt őrködsz, ahol egy árva lélek sem dolgozik. – Közelebb lépett a férfihoz. – Én Arutha herceg apródja vagyok.
– Én pedig az újonnan kinevezett udvari mágusa – mutatkozott be Jazhara is.
Az őr szeme egy pillanatra a nőre villant, ám ismét Jameshez intézte szavait.
– Az igazat megvallva az uram odabenn tartózkodik. Egész éjszaka egy szállítmányon fog dolgozni, amelynek muszáj elmennie a holnapi karavánnal, ezért úgy rendelkezett, hogy senki ne zavarja, hacsak nem halaszthatatlanul fontos az ügy. Megkérdezem, hogy hajlandó-e fogadni önöket. – Elindult befelé, ám a válla fölött visszaszólt: – Kövessenek Yusuf úr irodájába, de ne nyúljanak semmihez!
James és Jazhara az ajtón belépve egy fényesen megvilágított tágas terembe jutottak, amely telis-tele volt csodálatosan finom szövésű, az elképzelhető legpompásabb színekre festett kelmékkel. Egy vég karmazsinvörös selyem hullott alá, a ráncokat ügyes kezek úgy rendezték, hogy az anyag csillogása a lehető legjobban érvényesüljön. A falak melletti állványokon indigókék és vakítóan sárga vásznak, színpompás kartonok és szövetek vártak vevőre. A kelmékkel teli terem végében egy ajtó nyílt, melytől balra egy keskeny lépcső vezetett fel az emeletre a fal mentén. A mennyezetről függő csillárban lobogó tengernyi gyertya szinte nappali fénybe borította a helyiséget.
A bemutatóterem hátsó részében hatalmas festőkádak álltak, a kádak melletti óriási állványokon frissen festett kelmék száradtak. James hirtelen megpillantott két gyermeket. A kölykök, akik tízévesnél biztosan nem voltak idősebbek, épp egy nehéz állványt vonszoltak arrébb, hogy helyet csináljanak egy másiknak, amit két újabb, hasonlóan fiatal gyermek tolt. A gyerkőcök piszkosak voltak, és úgy tűnt, reszketnek a vékony, szakadt rongyokban. Jazhara tekintetét egy pici kislány ejtette foglyul. A súlyos szárítóállványt taszigáló leányka nagyjából hétéves lehetett, és bizonyára hullafáradt volt; hatalmasakat ásított, és jól láthatóan küzdenie kellett azért, hogy nyitva tartsa a szemét. A gyermekmunkásokat két őr felügyelte.
A férfi, aki bevezette őket a műhelybe, hátraszólt:
– Várjanak itt! Szólok az uramnak.
– Nincs túl késő ezeknek a gyerekeknek? Ilyenkor aludniuk kellene, nem dolgozniuk – jegyezte meg James.
– A kölykök csak lusták – felelte a férfi. – Ezt a munkát holnap délig be kell fejezni. Ha napnyugtáig elkészültek volna vele, már rég az ágyukban heverészhetnének. De ezt ők is nagyon jól tudják. Ne beszélgessen velük, attól csak még lassabban járna a kezük. Az uram hamarosan jön.
Az őr végigsietett a termen, és belépett a végében nyíló ajtón, majd alig néhány perc múlva egy másik férfival tért vissza. Az újonnan érkezőről szinte lerítt, hogy kereskedő, noha egy hajlított pengéjű sivatagi kard, egy handzsár lógott az övéről. Ugyanolyan szabású tunikát és nadrágot viselt, mint a királyságiak, ám a fejét fekete turbán, a sivataglakók tradicionális fejdísze ékesítette. A hosszú kelmét, amelyből a fejfedőt tekerte, jobbról az álla alatt is végigvezette, majd átvetette a bal válla fölött. A férfi fekete szakálla és a szeme éppen olyan sötét volt, mint Jazhara honfitársaié. James gyanította, hogy a kereskedő kesh, és amikor a férfi megszólalt, gyanúja beigazolódott.
– Béke veletek – köszöntötte őket a férfi Jal-Pur népeinek hagyományos üdvözlésével.
– És veled is – felelte Jazhara.
– Üdvözlöm önöket a műhelyemben, barátaim. A nevem Yusuf ben Ali. Miben lehetek a szolgálatukra?
James hátranézett az álmosan gürcölő gyermekek felé.
– Hallottuk, miféle módszereket használsz. Ezt a műhelyt bezárjuk.
Ha a férfi meg is lepődött ezen a kijelentésen, nem mutatta. Arca sem rezzent, továbbra is mosolygott.
– Ó, szóval hallották? És pontosan mit hallottak?
– Hallottunk az itteni munkakörülményekről – vette át a szót Jazhara –, no meg arról, hogy milyen rosszul bánsz a gyerekekkel.
Yusuf bólintott.
– Hadd találgassak: egy kisleánytól hallották, aki még tízéves sem volt. Vagy ezúttal egy kisfiú panaszkodott?
– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát James.
– Kedves uram, ez az egész csak hazugság. A vetélytársaim mostanában azzal próbálják rontani a hírnevemet, hogy lefizetnek néhány kiskölyköt, akik a pénzért cserében elhalmozzák sirámaikkal a városi őröket és a jószándékú polgárokat. Szívszorító történeteket mesélnek arról, hogy mennyi szörnyűséget tettek velük Yusuf műhelyében. Aztán persze eltűnnek. Olyankor néhány napra be kell csuknom a boltot, és amíg a nagyherceg bírája kivizsgálja az ügyet, a versenytársaim üzlete zavartalanul virágzik.
– De mi a saját szemünkkel láttuk, hogyan dolgoznak a gyermekek – jegyezte meg Jazhara.
Ben Ali a rongyos gyerkőcök felé pillantott, és finoman megcsóválta a fejét.
– Kedves honfitársnőm, lehet, hogy nem tudok olyan munkakörülményeket teremteni a gyerekek számára, mint szeretnék, de azért nem vagyok teljesen szívtelen. Van tető a fejük fölött, kapnak enni, és van mit felvenniük. Lehet, hogy nem élnek olyan jómódban, mint amilyenhez ön szokott, de – ahogyan a bölcsek tanítják – becsületes ember számára a szegénység kenyér, míg a luxus lassan ölő méreg. – Állával az ásítozó gyerekek felé bökött: – Ma este kénytelenek vagyunk sokáig dolgozni. Ebben a szakmában ez nem szokatlan, azonban biztosíthatom, a gyerekek ilyenkor általában már mélyen alszanak. Amint ez a szállítmány elkészül, elküldöm őket lefeküdni, és holnap szabadnapot kapnak: addig alszanak, amíg csak akarnak. És ha felébredtek, egész nap játszhatnak és pihenhetnek. Maguk szerint mit kellene tennem velük? Rakjam ki őket az utcára?
A Királyságban nem volt ritka az olyan gyermek, aki a családja eltartásáért dolgozott. Ezek a kölykök azonban szinte rabszolgaként gürcöltek, és James gyanította, hogy Yusuf nem az, akinek mutatja magát.
– Odafenn mi van? – kérdezte a lépcsőre mutatva.
– Ó, az emelet felújítás alatt áll. Fejlesztjük az üzletet. Jelenleg nem lehet felmenni, nem biztonságos, de ha elkészül, akkor sokkal jobbak lesznek a lehetőségeink, és a gyermekek szállása is sokkal tágasabb és barátságosabb lesz.
Az apród már szóra nyitotta a száját, Jazhara azonban közbevágott:
– James, válthatnék néhány szót négyszemközt ezzel az úrral?
– Minek? – hökkent meg James.
– Kérlek.
Az apród Jazharáról Yusufra pillantott, majd bólintott.
– Odakint várlak.
Miután James kilépett az épületből, Jazhara lehalkította a hangját, úgy kérdezte:
– A bácsikámnak dolgozol?
Yusuf finoman meghajolt.
– Igen, Hazara-Khan húga. És én is szerettem volna négyszemközt beszélni magával. Jól tette, hogy elküldte fiatal barátunkat. Egy királysági nemes csak bonyolítja a helyzetet. Az apród tisztában van a bácsikája tisztségével?
Jazhara elmosolyodott.
– Melyikre gondolsz: Jal-Pur kormányzójára, vagy a kesh titkosszolgálat északi szárnyának főnökére?
– Természetesen az utóbbira.
– Lehet, hogy gyanítja. Azonban most nem az a kérdés, hogy ő mit tud. Engem most ez a hely érdekel. Igaz az, amit a kislány mesélt?
– A birodalmi kincstár által nyújtott támogatás nem elég ahhoz, hogy ellássam a feladatomat – mondta Yusuf. – Muszáj magamnak gondoskodnom a működéshez szükséges pénzről. Ez az üzlet nagyon sikeres, és ez elsősorban annak köszönhető, hogy a munkaerő szinte semmibe nem kerül. – A lány arcáról sütött a rosszallás, így hozzátette: – Csodálkozom a viselkedésén. Azt hittem, hogy Hazara-Khan unokahúga többre becsüli a gyakorlati hasznot, mint a céltalan érzelgősséget. Végül is a mi munkánkban a csalás és a félrevezetés a két legfontosabb eszköz. Az, amit itt csinálok, segít abban, hogy jól végezzem a feladatomat.
– Tehát akkor igaz, amit a kislány mondott. A bácsikám tud erről?
– Sohasem vettem magamnak a bátorságot, hogy bácsikáját a munkám részleteivel zargassam. Azonban tudom, hogy értékeli, amit elértem. És most, hogy maga itt van, még sokkal eredményesebb leszek, mint eddig!
– Hogy érted ezt?
– Köztudott, hogy maga kiesett a családja kegyeiből, és azt is mindenki tudja, hogy Csillagdokkba utazott, hogy a mágiát tanulmányozza. A császári udvarban jó néhányan potenciális veszélyforrásnak tartják, és csakis a bácsikája hatalma óvta meg a felháborodott nemesek haragjától. Most azonban ideje felnőnie, és szembenéznie a kötelességeivel. Maga a Birodalom gyermeke, Nagy Kesh leánya. Ön nekünk tartozik hűséggel.
– Ennek az udvarnak és a nagyhercegnek is hűséggel tartozom. Én vagyok az udvari mágus, az első ember, akit ezzel a tisztséggel kitüntettek.
Yusuf figyelmesen tanulmányozta a fiatal nő arcát.
– Néha a vérségi kötelék előbbrevaló, mint a puszta szavak.
– Én nem vagyok kém!
– De lehetne – győzködte Ali. – Dolgozzon velem, súgja meg nekem a titkokat, amelyeket a krondori udvaroncoktól hall, hadd legyen büszke önre a családja! – Hirtelen elsötétült az arca. – Vagy szégyenítse meg hazáját, családját, és folytassa, amit eddig csinált. Amennyiben felesküszik Arutha nagyherceg szolgálatára, a bácsikája sem tudja örökre megvédeni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Ez egy nagyon nehéz döntés, Jazhara, azonban maga már felnőtt, és ezt a döntést egyedül kell meghoznia. De tudnia kell, hogy bárhogy is határoz, mostani döntése örökre megváltoztatja a sorsát.
Jazhara jó darabig csak hallgatott, mintha a kereskedő szavait mérlegelné. Végül felsóhajtott:
– A szavaid kegyetlenek, Yusuf, a tetteid azonban segítenek rávezetni a helyes útra.
– Akkor tehát segíteni fog nekem?
– Igen. Tiszteletben tartom őseim bölcsességét, és népem eszméit.
– Nagyszerű! Most jobb, ha távozik, még mielőtt a barátja gyanakodni kezd. Ha elfoglalta helyét a hercegi udvartartásban, jöjjön vissza, és akkor munkához látunk!
A lány bólintott, és elindult a bejárat felé. Amikor a kelméket és állványokat vonszoló gyermekek mellett elsétált, az egyikük ráemelte fáradtságtól karikás szemeit. A kisfiú tekintetében Jazhara tisztán látta a rettegést. Az ajtóhoz érve hátranézett a válla fölött, hogy még egy pillantást vessen a sejtelmesen mosolygó kémre és a férfi közelében álló három őrre.
James a sikátor végért várta.
– Nos? – kérdezte, amint a lány elég közel ért.
– Yusuf kém, és a bácsikámnak dolgozik.
James képtelen volt elrejteni a megdöbbenését.
– Nem is tudom, hogy mi lep meg jobban. Az, hogy Yusuf az, aminek mondod, vagy az, hogy ezt elárulod nekem.
– Amikor elhagytam édesapám udvarát, és Csillagdokkba utaztam, hogy varázsolni tanuljak, félretettem a Nagy Kesh Birodalom iránti hűségemet. Amit a bácsikám tesz, azt kizárólag a Birodalom érdekében teszi. – Állával Yusuf műhelyének bejárata felé bökött, és éles hangon hozzátette: – Ez az alak azonban csak a saját zsebét szeretné megtömni, csakis a saját jóléte érdekében dolgoztatja halálra a gyermekeket. Biztos vagyok benne, hogy a birodalom által rábízott feladat csak másodlagos fontosságú a számára. Még ha szívvel-lélekkel Kesht szolgálnám is, akkor sem tűrném, hogy ez a patkányt életben maradjon. – A varázslólány egyre erősebben szorította a botját, és James látta, hogy az ökle elfehéredik. Még alig néhány órája ismerte csak az udvari mágust, mégis tudta, hogy a lány nem csak fenyegetőzik, lépni is fog. Függetlenül attól, hogy kihez vagy mihez köti a hűség, tenni fog róla, hogy a gátlástalan kelmefestő megfizessen mindenért, amit a gyermekek ellen elkövetett.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte James.
– Csak három őr van. Gondolom, elég ügyesen bánsz a karddal.
– Igen, de... – kezdte James.
– Én pedig elég tehetséges varázsló vagyok – szakította félbe Jazhara. – Gyerünk!
Elindultak vissza a kelmefestő műhelye felé. James érezte, hogy a karján feláll a szőr: ez a furcsa bizsergés biztos jele volt annak, hogy valaki a közelében varázslatra készül. Sohasem szerette ezt az érzést, még akkor sem, ha tudta, hogy egy társa készülődik a küzdelemre.
– Én elterelem az őrök figyelmét – mondta Jazhara. – Te próbáld meg élve elkapni Yusufot!
James előhúzta rapírját.
– Négy egy ellen – dörmögte –, és még azt akarja, hogy az egyiküket életben tartsam? Nagyszerű.
Jazhara lépett be elsőként a műhelybe. Yusuf a zajt meghallva azonnal az ajtó felé fordult.
– Mi a ...? – kezdte.
Jazhara felemelte a botját. A levegőt hirtelen éles, metsző hang reszkette meg, és a bot végéről kék energiagömb indult a kereskedő felé. A mágikus lövedék a döbbenten álló férfi mellkasán csattant, aki az izzó fájdalomtól hétrét görnyedt.
James a varázslólány mellett berohant a terembe. A gyermekeket keresve gyorsan körbenézett a helyiségben, ám azok mintha eltűntek volna. A három őr egy darabig nem mozdult, szinte földbe gyökerezett a lábuk a meglepetéstől, ám gyorsan magukhoz tértek, és fegyverükhöz kaptak. Az apród éppen a tőle jobbra álló férfira készült lesújtani, amikor az energialabda lepattant Yusufról, és nekicsapódott az őrnek. A férfi jó néhány lépésnyit arrébbtántorodott, így James inkább a középső ellenfél felé fordult.
Nem ez volt az első alkalom; hogy Jamesnek egyszerre több ellenféllel kellett megküzdenie, így tudta, hogy a dolognak előnyei is vannak. Eddigi tapasztalatai alapján az egyik legnagyobb előny az volt, hogy hacsak az ellenfelei nem gyakorolták rendszeresen az egységként való harcot, akkor hajlamosak voltak egymás útjába állni, vagyis inkább akadályozták, mint segítették egymást.
Hirtelen előreszúrt. Pengéje átszaladt a védekezésre emelt kard alatt, és keresztüldöfte a férfit. James gyorsan kiszabadította fegyverét, majd jobbra szökkent, mire – ahogy azt remélte – a tőle balra álló férfi a középen haldokló őrbe ütközött.
Váratlanul Yusuf kardja hasított át a levegőn alig néhány ujjnyira James nyakától. A kesh kémnek a jelek szerint sikerült leráznia magáról Jazhara varázslatának hatását. Most James jobbján állt, alig néhány lábnyi távolságra, és jól láthatóan mesteri ügyességgel forgatta handzsárját.
– Nagyszerű – dörmögte James. – A kém valószínűleg a kardvívás nagymestere.
A két, még életben levő fegyveres őrnek sikerült visszanyernie az egyensúlyát, így ismét veszélyt jelentettek, James azonban tudta, hogy számára a legnagyobb fenyegetés Yusuf, a mesteri kardforgató.
– Jazhara! Légy szíves tartsd távol tőlem a másik kettőt!
Jazhara előrelépett, és elkántált szavaira egy újabb energianyaláb, egy vörös villanás süvített át a termen. A levegő ropogva engedett utat a varázslatnak, és a villámszerű lövedék James és a két fegyveres őr között csapódott a földbe. A deszkapadló szinte azonnal füstölni kezdett, így az őrök gyorsan visszavonultak.
Az apródnak nem volt ideje, hogy megcsodálja a színjátékot, mivel Yusuf félelmetes ellenfélnek bizonyult. Nagyon úgy tűnt, hogy képtelen lesz a kesh kémet életben tartani, hacsak nincs óriási szerencséje. És ami őt illeti, ha teheti, inkább a saját életét óvja, mint hogy megpróbálja megkímélni Yusufét, és belepusztuljon a próbálkozásba.
James az összes általa ismert harci trükköt bevetette, felhasznált minden halálos vágáskombinációt és színlelt támadást. Kétszer is majdnem sikerült megvágnia a kesht, ám két alkalommal csak egy hajszálon múlott, hogy Yusuf vessen véget a küzdelemnek.
James körbetáncolt, így Jazhara és a két másik bandita is a látóterébe került. Az egyik férfi most otthagyta a varázslólányt, és elindult, hogy segítsen a mesterének végezni az apróddal, a másik azonban tovább közelített a lányhoz. Óvatosan mozdult, mivel Jazhara felemelte vasalt végű botját, és szemmel láthatólag felkészült a küzdelemre.
Az apród nem tétovázott. Egy színlelt támadással Yusuf jobb karja felé vágott, és amikor a kesh kém mozdult, hogy kivédje, James jobbra pördült, és eltávolodott tőle. Mielőtt Yusuf bármilyen válaszlépést tehetett volna, James már a védtelen balján állt. A kereskedő már csak egyféleképpen kerülhette el a halálos csapást: oldalra vetette magát. Az apródot így már semmi nem védte a közeledő őr támadásától. A férfi ki is használta a lehetőséget, és széles ívben meglendítette a kardját, hogy lefejezze az apródot.
James azonban lebukott, villámgyorsan előreszúrt, és keresztüldöfte a meglepett férfit, majd a következő pillanatban jobbra szökkent, mivel tudta, hogy Yusuf azonnal megtámadja védtelenül hagyott oldalát. James a padlóra érve arrébbgurult, ám érezte, hogy a feje fölött a handzsár végighasítja a levegőt. Azonban amire számított, bekövetkezett: Yusuf egy pillanatra megtorpant, és botladozva igyekezett megkerülni halott testőrének összerogyó tetemét. Ez a röpke pillanat elég is volt Jamesnek, hogy talpra álljon.
Gyors pillantást vetett oldalra, és látta, hogy a másik őr Jazharával bonyolódott heves küzdelembe. A varázslólány valóságos mesterként forgatta fegyverét: szakértőként védte ki a kardcsapásokat a kemény tölggyel, és ügyesen vágott vissza a bot megvasalt végeivel. Mind James, mind a Jazharával szemben álló férfi tudta, hogyha a lánynak sikerül egy pontos ütést mérnie ellenfele koponyájára, a küzdelem nyomban véget ér.
Yusuf kardját mélyen tartva, kissé jobbra kerülve támadott. James a szeme sarkából látta, hogy jobbra mögötte jó néhány bála és állvány van, így azonnal rájött, mire készül a kém: az akadályok felé akarja terelni. A ravasz kesh arra számított, hogy az apród védekezés közben esetleg megbotlik. James felkészült az ellentámadásra.
A fiatalember tisztában volt vele, hogy most a csata végkimenetele csak azon múlik, hogy ki követi el az első hibát. Vett már részt ehhez hasonló küzdelemben, és tudta, hogy a legveszélyesebb ellenség a félelem és a fáradtság. Yusuf arca maga volt az összpontosítás; valószínűleg ő is ugyanerre gondolt.
James egy pillanatra megtorpant, mintha azt mérlegelné, merre mozduljon, így próbálta támadásra bírni ellenfelét. Yusuf azonban nem kapta be a csalit, csak várt. Mindkét férfi egyre jobban kapkodta a levegőt.
Az apród legyűrte a kényszert, és nem pillantott az utolsó őrrel viaskodó Jazhara felé, mivel tudta, hogy ellenfele nyomban kihasználná pillanatnyi figyelmetlenségét. Mindkét férfi feszülten figyelt, mindketten készen álltak a támadásra, azonban mindketten arra vártak, hogy a másik lépjen először.
Jamesnek hirtelen támadt egy ötlete. Mégiscsak vetett egy gyors pillantást balra, Jazhara felé, és látta, hogy a nő botjával hárít egy vágást, majd a tölgy vasalt végét a férfi hiába védekező karja alatt keményen a gyomrába nyomja. Hallotta, ahogy a férfi tüdejéből kirobban a levegő, látni azonban már nem látta, mivel ebben a pillanatban vakon bal felé pördült.
Pont az történt, amire számított: amint James tekintete elkalandozott, Yusuf előrelendült, és ahogy az apród sejtette, a kém támadása fürge pengemozdulatok egy igen bonyolult kombinációjából állt. A mozdulatsor egy színlelt szúrással kezdődött, aminek az volt a célja, hogy James kardja a mellkasát védve felcsapjon, majd a kém félkörben leengedte volna a handzsárját, és egy alacsony, belső szúrással az apród gyomrát döfte volna át.
James addigra azonban már nem volt ott. Védekezés helyett balra pördült, úgy, hogy a fordulat végén ismét Yusuf jobb oldalán találja magát. Ezúttal azonban ahelyett, hogy eltáncolt volna, még közelebb lépett. Yusuf egy pillanatig nem mozdult; rájött, hogy túlságosan nagy rés nyílt a védekezésében, így egy kis habozás után hátrébblépett, és hárításra emelte fegyverét. Jamesnek pont erre volt szüksége.
Előreszúrt, és keskeny pengéjének hegye Yusuf nyakának jobb oldalába fúródott. A szúrás halálos volt; a kém egy visszataszító, gurgulázó hang kíséretében megmerevedett, majd fennakadtak a szemei, a térde összecsuklott, és az immár halott férfi a földre rogyott.
James kirántotta a kardját és megpördült, ám látta, hogy már nincs szükség a segítségére. Jazhara éppen az utolsó őr koponyáját szakította be hosszú botjával.
A férfi elterült. Jazhara hátrébblépett, és körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, több támadó nem közeledik. Amikor látta, hogy már csak James van talpon, botjára támaszkodva kifújta magát.
James a lányhoz lépett.
– Minden rendben? – kérdezte.
Jazhara bólintott.
– Jól vagyok.
Az apród körbenézett a helyiségben. A látvány siralmas volt: a harc hevében számos állványt felborítottak, és a színpompás végek rendetlen kupacokban hevertek a földön. Jó néhány drága kelmén vérvörös foltok éktelenkedtek.
James mélyet sóhajtott:
– Micsoda felfordulás!

 

 

2.
Tervek

James a hüvelyébe dugta kardját.
– Hová tűnhettek a gyerekek?
Jazhara körbenézett, majd a lépcső felé pillantott.
– Megnézem odafenn. Te pedig nézz utána, nem bujkálnak-e abban az irodában – mondta, és a műhely végében nyíló ajtóra mutatott.
James félmosollyal az arcán bólintott. Ostobaság lett volna azon problémázni, hogy ki most a főnök, így egyszerűen sarkon fordult, és az utasításnak megfelelően elindult az iroda felé. Végül is a varázslólány vér szerinti kesh hercegnő. Mire az ajtóhoz ért, a fiatalember már azon merengett, hogy vajon az udvari mágus magasabb rangú személy-e, mint a nagyherceg első apródja?
Karddal a kezében nyitotta ki az ajtót, hátha odabent is bujkál egy fegyveres. Belépve egy szűk irodahelyiségben találta magát, amelynek közepén egy íróasztal állt. A szobát két lámpás világította meg, fényüknél James a távolabbi fal mellett egy hatalmas ládát pillantott meg. A láda nyilvánvalóan nem volt bezárva, az erős vaspánt szabadon lógott az oldalán, az apród azonban nem rohant oda felelőtlenül. Épp elég leckét kapott már az élettől, így alaposan megtanulta, hogy ne higgyen feltétel nélkül a látszatnak.
Először is megnézte, miféle papírok hevernek az íróasztalon. Gyorsan végiglapozva őket látta, hogy a pergamenek legtöbbje egy általa is ismert kesh nyelven íródott, és festett kelmére szóló rendelés volt. Néhány levelet királysági nyelven vetettek papírra, ám azok is az üzlettel kapcsolatos, az apród számára érdektelen dolgokról szóltak. James azonban két olyan dokumentumot is talált, amelynek a nyelvezetét ő nem ismerte.
Az apród épp a láda mellett guggolt, és csapdák után kutatott, amikor Jazhara megjelent az ajtónyílásban. A lány összeszorított fogai között sziszegte:
– Az a patkány ketrecben tartotta a gyerekeket!
James megfordult, és kinézett az ajtón. A varázslólány mögött nagyjából egy tucatnyi rémült gyermek álldogált, a legfiatalabb talán öt, a legidősebb mintegy tízéves lehetett. Mindannyian piszkos rongyokat viseltek, arcukat sötét csíkokban kosz takarta. James mélyet sóhajtott. Krondor utcáin rengeteg nincstelen gyermek szaladgált, jómaga is közönséges utcakölyök volt, mielőtt tolvaj lett belőle, a gyerekek rendszeres, kegyetlen kizsákmányolása azonban szerencsére nem volt mindennapos gyakorlat a Királyságban.
– Mit csináljunk velük?
– Hogy hívják azt az intézményt, amit korábban említettél?
– A Sárga Pajzs Háza. Tulajdonképpen egy árvaház, amit Anita hercegnő és Dala papjai alapítottak.
Az egyik kisgyermek riadtan meglapult, amikor meghallotta a nevet. Jamesnek eszébe jutott, hogy mennyire megrettent Nita, amikor felajánlották, hogy odaviszik, így megszólította a kisfiút.
– Te fiú, miért félsz annyira a sárga pajzsosoktól?
A fiúcska azonban csak a fejét rázta, és arca szinte kővé dermedt a rettegéstől.
Jazhara bátorítóan megsimogatta a fejét.
– Semmi baj, kicsim. Senki nem fog bántani. Miért vagy ilyen rémült?
A fiú helyett a mögötte álló kislány válaszolt a kérdésre.
– Ezek az emberek is azt mondták, hogy a Sárga Pajzs Házából jöttek, és azt ígérték, ha velük tartunk, akkor adnak enni.
James felállt, és Jazhara mellett kisétált az irodából. A legközelebbi, hatalmas vértócsában fekvő holttest mellé lépett, és hátraszólt az egyik idősebb fiúcskának:
– Szaladj, és keress egy városi őrt! Innen két utcával lejjebb, az Öt Csillag Fogadó előtt általában álldogál egy. Mondd meg neki, hogy James apród itt van, és hogy amilyen gyorsan csak lehet, küldjön ide két embert! Meg tudod ezt jegyezni?
A fiú bólintott és elrohant, még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött. James utánanézett.
– Nos, hacsak a kölyöknek nem az az első dolga, hogy keressen egy jó búvóhelyet, akkor néhány perc múlva megérkezik a segítség – mondta.
Jazhara figyelmesen nézte, ahogy James megfordítja a halott kesht, és átkutatja az erszényét.
– Mit keresel? – kérdezte.
James egy gyűrűt tartott a magasba.
– Ezt.
Felállt, és átadta a nőnek, hogy ő is megvizsgálhassa.
A varázslólány alaposan megnézte a tenyerében fekvő ékszert. A gyűrű tulajdonképp egy hétköznapi vaskarika volt, amelyre egy apró, sárgára festett pajzsot erősítettek.
– Dala rendjének papjai és szerzetesei is ehhez hasonló gyűrűt viselnek. Gyanítom, hogy ezek a gazemberek ennek a segítségével csábították ide a gyerekeket, miközben azt hazudták, hogy az árvaházba viszik őket.
Jazhara a gyerekekre pillantott, akik közül jó néhányan élénken bólogattak.
– Most már értem, hogy Nita miért kapálódzott olyan kétségbeesetten az ellen, hogy odavigyük – mondta.
James visszament az irodába, és még egyszer megvizsgálta a csukott, ám nem lezárt ládát. Némi habozás után kinyitotta. A ládában újabb halom iratot talált. Végiglapozott néhányat, majd a varázslólányhoz fordult:
– Jazhara, el tudod ezeket olvasni? Mintha kesh nyelvűek lennének, de valami olyan nyelvjárásban íródtak, amiből én egy szót sem értek.
A lány elvette a felé nyújtott papírokat, és gyorsan végigfutott a legfölsőn.
– El tudom olvasni, de ez valami sivatagi írás Durbin környékéről, nem az, amit Kesh belsőbb tartományaiban használnak.
James bólintott. Ő csak a hivatalos birodalmi kesh nyelven tudott olvasni. Jazharának hirtelen elkerekedett a szeme.
– Az aljas áruló! Yusuf arra használta a bácsikámat és az általa biztosított forrásokat, hogy Kesht a herceged ellen fordítsa, a hercegedet pedig Kesh ellen!
Jamest jól láthatóan meghökkentette a hír. Azon, hogy Yusuf kesh ügynök volt, szinte meg sem lepődött, az viszont, hogy a saját mesterét is elárulta, teljesen megdöbbentette.
– De miért?
Jazhara felemelte az egyik levelet.
– Egy „Féregnek” nevezett valakit szolgált.
James elkeseredetten az égre emelte tekintetét, ám csöndben maradt. Ez a titokzatos Féreg már hónapok óta szálka volt mind a herceg, mind a Csúfolódók szemében, és James hiába kutatott utána, ma semmivel sem járt közelebb a kilétének megállapításához, mint amikor először meghallotta a nevét. Ám most is reménykedett benne, hogy valami nyomra bukkan, így megkérdezte:
– Mi áll még a levélben?
Jazhara végigolvasta, majd átfutott a következő dokumentumon is.
– Úgy tűnik, ez a Féreg nagyon fontos ember, és egy kisebb vagyont adott Yusufnak az árulásért. Ebben a levélben az eddigi kifizetésekről, vagyis rengeteg aranyról és mindenféle egyéb jutalomról van szó.
Gyorsan átolvasott még néhány irományt. Egyszer csak a kezébe került egy irat, amibe alig hogy belepillantott, megdermedt, és minden vér kifutott az arcából.
– Ez nem lehet igaz... – suttogta.
– Micsoda? – kérdezte James.
– Ez itt az én halálos ítéletem. Az áll benne, hogy amennyiben nem vagyok hajlandó Yusufot szolgálni, el kell távolítani engem az útból. A bácsikám aláírása áll a végén, és a személyes pecsétje hitelesíti.
Reszkető kézzel James felé nyújtotta a papírt. Az apród átvette, gondosan megvizsgálta, majd azt mondta:
– Tényleg nem az.
– Tessék? – kérdezte a lány halkan.
– Azt mondtad, hogy nem lehet igaz, én pedig azt mondom, hogy tényleg nem az. Ez a levél nem valódi. Közönséges hamisítvány.
– Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Jazhara. – Nagyon sokszor láttam a bácsikám kézírását és pecsétjét, és nekem úgy tűnik, ezt itt ő írta, ez pedig az ő pecsétgyűrűjének lenyomata.
James elvigyorodott.
– Egyszerűen túl hibátlan. Még a te bácsikádról sem tudom elképzelni, hogy képes lenne úgy elrendelni kedvenc unokahúga halálát, hogy egy kicsit se remegjen meg közben a keze. Ezek a betűk túl tökéletesek. A szavakat ugyan nem tudom elolvasni, de a kézírást látom, és biztos vagyok benne, hogy ez csak egy ügyes hamisítvány. Mellesleg, még ha látszana is a levélen, hogy az írója erősen felindulva vetette papírra a sorokat, akkor is van két dolog, ami elárulja, hogy a levél nem valódi.
– És melyek azok? – kérdezte a lány, miközben csizmás léptek közeledtek feléjük.
– A bácsikád nem olyan ostoba, hogy saját maga írja alá egy kesh hercegnő halálos ítéletét, főleg akkor nem, ha az illető a saját rokona. És ami ennél is fontosabb: a palotában töltött számos év során rengeteg olyan iratot láttam, amin a bácsikád pecsétje díszelgett, és tudom, hogy az ő pecsétgyűrűjén van egy apró sérülés. – James az ominózus jelre mutatott. – Idenézz! Itt, ahol a csillag hosszabbik ága az ábra aljához ér, kellene lennie egy aprócska hiánynak, mintha a pecsétgyűrű egy picit megrepedt volna. Ez a pecsét viszont teljesen ép, vagyis nem a bácsikád gyűrűjével készült.
– De hát akkor miért? – kérdezte Jazhara. Abban a pillanatban, ahogy megszólalt, a bejárati ajtóban megjelent egy kisebb csapatnyi városi őr.
– Mert – magyarázta James, miközben az ajtó felé sétált – ha Krondorban meghal az új udvari mágus, és a császári udvarban valaki elkezdi kutatni, ki a hibás, akkor ki lehetne jobb bűnbak, mint a kesh titkosszolgálat vezetője? Azt hiszem, valaki az uralkodónő palotájában félre akarja állítani a bácsikádat, hogy a saját emberét ültethesse a hivatalába.
– A Féreg? – kérdezte Jazhara.
James hátrafordult és bólintott.
– Akkor tényleg nagy hatalmú embernek kell lennie – vélekedett a lány. – A bácsikámat megfenyegetni igen kockázatos dolog. Csakis olyan ember venné hozzá a bátorságot, akinek komoly hatalmi bázisa van Kesh szívében.
Az ajtóban álló egyik városi őr megköszörülte a torkát.
– Egy fiúcska hozta el az üzenetét, így jöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, apród. Miben segíthetünk?
– Van itt néhány holttest – mutatott körbe James –, amit el kellene tüntetni. Minden mást majd mi elintézünk. – A körülöttük ácsorgó gyerekekre pillantott, akik szemlátomást készen álltak rá, hogy a legkisebb riasztó jelre eliszkoljanak. – És üdvös lenne, ha gondoskodnátok ezekről a gyerekekről, még mielőtt mindannyian elszelelnek.
– Hová vigyük őket?
– Kísérjétek el őket a tengeri kapu mellett lévő Dala Pajzsa árvaházba, amit a rend a hercegnő segítségével alapított – javasolta James. – Amikor utoljára hallottam felőle, rengeteg üres ágy és meleg étel várta ott a rászorulókat.
Jó néhány gyermek egy kicsit arrébbhúzódott, mintha menekülni készülnének. Jazhara leguggolt, és feléjük nyújtotta a kezét, mintha legszívesebben az összes rettegő kisfiút és kislányt magához ölelné.
– Higgyétek el, ők nem olyanok, mint ezek, akik bántottak titeket! – mondta. – Ott tényleg meleg ételt és meleg ágyat találtok majd.
A gyerekek jól tudták, ha nem mennek oda, az éjszakát a jéghideg utcaköveken és üres gyomorral kell tölteniük, így maradtak. A városi őrök szószólója körbenézett.
– Nos, apród, ha úgy gondolják, hogy nincs szükségük kíséretre, és egyedül is visszajutnak a palotába, akkor mi útra kelünk ezzel a csapattal. Gyertek, gyerekek, indulás! – mondta, és igyekezett minél kevésbé nyers hangot megütni.
Ő és egy társa a gyerekeket terelgetve elindultak az árvaház felé. A két ottmaradt városi őr bekukkantott a helyiségbe.
– Ezeket a holttesteket reggelre eltüntetjük. De mi legyen az épülettel? – kérdezte az egyikük.
– Öt perccel azután, hogy ti elmentetek, a helybéliek kifosztják, úgyhogy mi még egy kicsit körbenézünk. Ha találunk valami érdekeset, elvisszük a herceghez. Miután elmentünk, tüntessétek el a holttesteket, és ha a járókelők el akarnak vinni valamit, hát hadd tegyék. Ha felbukkan a korábbi tulaj örököse, küldjétek csak a palotába, szívesen meghallgatom a panaszait!
Az őr tisztelgett, az apród és a varázslólány pedig belépett a kelmefestő műhelybe. Miközben Jazhara gondosan átolvasott minden egyes iratot, amit a ládában találtak, James figyelmesen megszemlélt minden olyan helyet, amely mögött esetleg titkos rejtekhely bújhatott meg. Nagyjából egy órányi vizsgálódás után az apród kijelentette:
– Azt hiszem, itt már semmi érdekesre nem számíthatunk.
Jazhara még mindig a Yusuf irodájában heverő papírokat tanulmányozta.
– Az itt talált bizonyíték bőven elég ahhoz, hogy a bácsikám átfogó vizsgálatot indítson – mondta. – Ez a próbálkozás, amivel az én halálomat az ő nyakába akarták varrni, hogy így a hitelét rontsák... emiatt a birodalom északi részében valóságos polgárháború robbant volna ki, mivel a sivatagi törzsek tudnák, hogy ez a vád csakis hamis lehet.
– Azonban lehet, hogy Kesh városában a császárnő és tanácsnokai könnyen elhinnék.
Jazhara bólintott.
– Bárki is legyen ez a Féreg, a népeink közötti összetűzésből akar magának előnyt kovácsolni, James. Ki az, aki bármit is nyerne ebből a zűrzavarból?
– A jelöltek listája igen hosszú – felelte James. – Egyszer majd felsorolom neked az összeset. Most azonban a palotába kell mennünk. Márcsak alig pár órád maradt, hogy pihenj egy keveset, tiszta ruhát ölts, egyél valamit, mivel reggel be kell mutassalak Arutha nagyhercegnek.
Jazhara egy hosszú percig csak állt, még egyszer figyelmesen körbenézett a helyiségben, mintha keresne valakit, vagy mintha minden apró részletet az emlékezetébe akarna vésni, aztán szó nélkül felemelte a botját, és határozott léptekkel elindult az ajtó felé.
James egy pillanatig tétovázott, majd utánaindult.
– Megírod a bácsikádnak, mit találtunk? – kérdezte, miután utolérte a lányt.
– Természetesen. Könnyen lehet, hogy ez a Féreg kesh, és elképzelhető, hogy az itteni események csak egy nagyobb összeesküvés részei, azt azonban már most világosan látom, hogy a bácsikám veszélyben van.
– De vajon mit szól ehhez a herceg? – vetette fel James.
– Ó! – Jazhara megtorpant, és Jamesre meredt. – Úgy véled, nem örülne neki, ha figyelmeztetném a bácsikámat?
James finoman megveregette a lány vállát.
– Nem arról van szó. Csak ez...
– Politikai ügy – fejezte be helyette Jazhara.
– Valami olyasmi – bólintott James, miközben befordultak a sarkon. – Valószínűleg minden gond nélkül értesítheted a bácsikádat arról, hogy mi fenyegeti, de Arutha esetleg megkér majd rá, hogy néhány apróbb dolgot felejts ki a beszámolódból. Például azt, hogy milyen úton-módon jutottál az információhoz.
Jazhara elmosolyodott.
– Vagyis ne kössem az orrára, hogy tudjuk, Yusuf kém volt, és a Nagy Kesh Birodalomnak dolgozott?
– Valahogy úgy – bólintott James vigyorogva.
Némán sétáltak tovább. Jazhara egy idő után elgondolkozva megszólalt:
– Talán mondjuk egyszerűen azt, hogy miközben épp egy törvénytelen rabszolgatartó szervezet tevékenységét próbáltuk felgöngyölíteni, rájöttünk, hogy valakik a halálomat tervezgetik, és hogy a gyilkosságot a bácsikám nyakába akarják varrni, hogy eltávolítsák Jal-Pur kormányzói székéből.
– Mintha a számból vetted volna ki a szót.
Jazhara felkacagott.
– Sose aggódj, barátom! Minden kesh nemesnek, aki nem tisztavérű családban született, a vérében van a politika!
James elkomolyodott.
– Egyszer-kétszer már hallottam ezt a kifejezést, de be kell vallanom, nem teljesen világos számomra, hogy mit jelent.
Befordultak egy sarkon, és már azon az úton jártak, ami egyenesen a palotához vitte őket.
– Akkor el kell látogatnod Kesh városába, és fel kell keresned a császárnő udvarát. Jó néhány olyan dolog van, amit el tudok ugyan mesélni, de amíg a saját szemeddel nem láttad, úgysem értheted meg. Ilyen a tisztavérű kesh nemesség is. Az ő őseik voltak az elsők, akik az Overn-mélység környéki pusztákon oroszlánra vadásztak, ám azt, hogy ez mit jelent, szavakkal nem lehet elmagyarázni.
Némi irónia – vagy talán keserűség – itatta át a lány szavait. James képtelen volt eldönteni, melyik, de úgy döntött, inkább nem faggatja tovább. Lassan maguk mögött hagyták a kereskedőnegyedet, és néhány perc múlva már a palotanegyed utcáit rótták.
Hamarosan a palota külső kapujához értek. Jazhara körbepillantott az aprócska téren, és a szemközti terjedelmes épület előtt álló magányos őrt látva megkérdezte:
– Az a ház az ishapiánusok tulajdona?
James figyelmesen megnézte a tagbaszakadt férfit, aki rezzenetlen arccal, kezét félelmetes külsejű harci pörölyén nyugtatva állt a helyén.
– Igen, de arról fogalmam sincs, hogy mi a rendeltetése.
Jazhara szemében gúnyos szikrák villantak, és fanyar mosollyal nézett az apródra:
– Hát történnek olyan dolgok is Krondorban, amiről te nem tudsz? – kérdezte.
James visszamosolygott a lányra.
– Valójában azt kellett volna mondanom, hogy egyelőre fogalmam sincs, hogy mi a rendeltetése.
Ahogy James és Jazhara a kapuhoz értek, a palotaőrök vigyázzba vágták magukat. A rangidős tiszt köszöntötte Jamest.
– Üdvözöljük, apród. Ezek szerint megtalálta?
James bólintott.
– Uraim, hadd mutassam be Jazharát, Krondor udvari mágusát.
Az egyik palotaőr elkerekedett szemekkel meredt a lányra.
– Az istenekre! – kiáltott fel döbbenten.
– Mondani szeretnél valamit? – érdeklődött James.
Az őr elvörösödve hebegte:
– Bocsánatáért esedezem, apród, de hogy egy kesh? Ilyen közel a nagyherceghez?
Jazhara az egyik őrről a másikra pillantott, majd azt mondta:
– Nyugodjatok meg, barátaim. Esküt tettem, és holnap reggel hűséget fogadok Aruthának. A hercegetek az én uram is lesz, és ahogy ti, én is utolsó csepp véremig védelmezni fogom.
A rangidős tiszt sokatmondó pillantást vetett a szókimondó katonára – nyilvánvaló volt, hogy később még visszatérnek erre a meggondolatlan kitörésére –, majd meghajolt a lány előtt.
– Elnézését kérem, úrnőm. Mély tisztelettel köszöntjük Krondorban.
– Köszönöm – felelte Jazhara, miközben az őrök szélesre tárták előttük a kapuszárnyakat.
James a lány nyomában belépett a palotába. Miután becsukódott mögöttük a kapu, Jazharához fordult:
– Meg kell nekik bocsátanod! Természetes, hogy bizalmatlanok az idegenekkel szemben.
– Mármint bizalmatlanok egy keshsel szemben. Ne is törődj vele! A Császárnő udvarában is gyanakodva tekintenének minden mágusra, aki a Királyságból jött. Amikor Pug mester megbízott ezzel a feladattal, nagyon egyértelműen közölte, hogy nem politikai okból választott engem erre a tisztségre.
James elvigyorodott. Ő tudta, hogy az udvarban minden döntést átsző a politika, azonban nem akarta lerombolni a lány illúzióit. Ismét végigmérte a fiatal nőt, és rájött, hogy minél jobban megismeri, annál jobban kedveli. Elővette legcsábosabb, kizárólag udvarláshoz használt modorát, és közölte:
– Egy hozzád hasonló szépségű és intelligenciájú hölgynek fölösleges emiatt aggódnia. Én személy szerint már most mélységes bizalmat érzek irántad.
A lány vidáman felkacagott, és a fiatalember szemébe nézve szkeptikusan megjegyezte:
– Értékelem a bókot, James, de ebből ne vonj le túl gyors következtetéseket! Attól tartok, a herceged igencsak bosszankodna, ha kénytelen volnék varangyosbékává változtatni a kedvenc apródját!
James visszanevetett a lányra.
– De feleannyira sem, mint én! Bocsásd meg az udvariatlanságomat, Jazhara, és érezd magad otthon Krondorban!
A palota főbejárata előtt egy inas várta őket.
– Ez a fiú elvezet a lakosztályodhoz, és segít, ha bármire szükséged lenne – mondta James, majd az égre pillantva hozzátette: – Két óra múlva hajnalodik, nekem pedig egy órával azután, hogy a herceg megreggelizett a családjával, a dolgozószobájában kell lennem. Majd érted küldök valakit, aki elhoz a reggeli fogadásra, ahol bemutatlak Aruthának.
– Köszönöm, apród – mondta Jazhara, majd megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn, a palota belső kapuja felé. James addig kísérte tekintetével, amíg a lány el nem tűnt az ajtó mögött, és kénytelen volt elismerni, hogy Jazhara még az egyszerű utazóruhában is nagyszerűen fest. Miközben elindult a saját lakosztálya felé, azt dörmögte a bajsza alatt:
– Egy biztos: ami a nőket illeti, Williamnek igen jó az ízlése! Most, hogy Talia és Jazhara is a közelében lesz, nem fog unatkozni.
Végigsietett a hátsó bejárathoz vezető ösvényen, amit kizárólag a szolgák használtak. Mire a várfal melletti kiskapuhoz ért, a gondolatai már nagyon távol jártak a messzi vidékről jött egzotikus szépségtől, és sokkal komolyabb problémák körül forogtak. Miközben az apród a néptelen folyosókon a lakosztálya felé sétált, olyan halálos rejtélyeken törte a fejét, mint hogy ki is az a Féreg, és miért akarja olyan elszántan háborúba sodorni a Királyságot.

 

Arutha, Krondor és a Nyugati Birodalom nagyhercege, a Szigetkirályság második legnagyobb hatalmú embere az apródjára pillantott, és azt kérdezte:
– Nos, mi a véleményed a lányról?
– Akkor is elhinném, hogy az esküje szívből jövő és őszinte, ha Pug herceg nem kezeskedett volna érte.
Arutha hátradőlt a hatalmas íróasztal mögött álló székében. Mindig ezt az asztalt használta, ha a Nyugati Birodalom kormányzásával járó mindennapos ügyeket intézte, sőt, általában a reggeli udvartartás előtt is eltöltött mögötte néhány percet, hogy felkészüljön a deLacy ceremóniamester által levezetett szertartásra.
A herceg egy pillanatnyi tűnődés után megjegyezte:
– Biztosan nagyon fáradt vagy. Ha a lány hűségével kapcsolatban akár a legapróbb kétség is felmerült volna, akkor most nem lenne itt. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi a véleményed róla, mint emberről?
James felsóhajtott.
– Tegnap este volt egy kis... afférunk.
Arutha az asztalon heverő feljegyzésekre mutatott.
– Le merném fogadni, hogy a dolog egy kesh felmenőkkel rendelkező, nemrég elhunyt kelmefestővel van kapcsolatban, aki minden jel szerint Hazara-Khan úrnak dolgozott...
James bólintott.
– Igen, uram. Jazhara... igen figyelemreméltó. Igaz ugyan, hogy az elmúlt tíz évben elég sokat forogtam varázslók között, ám mégis keveset tudok a mágiáról. Ez a lány azonban nekem úgy tűnik, hogy.. nem biztos, hogy a nagy hatalmú a legjobb szó rá... talán inkább rátermett. Amikor kellett, pillanatnyi habozás nélkül cselekedett, és kiderült, hogy ha szükséges, komoly pusztítást tud okozni.
– Egyéb?
James elgondolkozott.
– Úgy vélem, képes nagyon alaposan mérlegelni a dolgokat, akár vészhelyzetben is. Nem tudom elképzelni róla, hogy valaha is meggondolatlanul cselekedne.
Arutha biccentett Jamesnek, aki folytatta:
– Bátran feltételezhetjük, hogy igen művelt. Annak ellenére, hogy van egy kis akcentusa, tökéletesen beszéli a Királyság nyelvét. Nyilván több nyelven ír és olvas, mint én, és révén, hogy nemesi udvarban született, ismeri az összes protokolláris előírást, szertartást, és tisztában van minden fontosabb udvari szokással.
– Az, amit te mondasz, tökéletesen egybevág azzal, amit Pug írt róla. – Arutha egy levélre mutatott az asztalon. – Ez megerősít abban, hogy helyesen döntöttem. Neked nagyon jó orrod van, és olyan dolgokat is megérzel, amit esetleg még egy olyan nagy hatalmú mágus sem vesz észre, mint Pug.
– Ebben az esetben, fenség, ki merem jelenteni, hogy ez a lány minden követelménynek megfelel, ami egy mágiaügyi tanácsadóval szemben felállítható.
– Rendben van. – Arutha felállt. – Akkor menjünk, és ismerkedjünk meg vele.
James a herceget megelőzve az ajtóhoz sietett. Noha már nem ő volt a krondori hercegi udvar főapródja, még mindig Arutha személyes segítője volt, és hacsak valamiféle küldetés távol nem tartotta az udvartól, még mindig kötelessége volt ura szolgálatára állni. James kitárta az ajtószárnyakat.
Az ajtó másik oldalán Brion, a nemrégiben kinevezett főapród várt a nagyhercegre. Brion Sólyomfészek bárójának, a Yabon hercegség keleti hegyeiben elterülő birtok urának fia volt. A magas, nyúlánk, szőke hajú fiú nagyon komolyan vette a munkáját, és sohasem bolondozott: egyszóval tökéletesen alkalmas volt a főapródi posztra, illetve az azzal járó rengeteg unalmas munkára. Jamesnek be kellett ismernie, hogy ő sohasem végezte túl lelkiismeretesen a feladatait. DeLacy ceremóniamester, valamint a segédje, Jerome szinte örömmámorban úszott, amikor Jamest leváltották, és Brion kapta meg a posztját, mivel Jamest a hercegtől kapott titokzatos megbízások gyakran távol tartották az udvartól, és ilyenkor az ő munkáját is maguk voltak kénytelenek elvégezni. James Brionra pillantott. A fiú követte a nagyherceget, míg ő a többi apróddal ottmaradt, és várta, hogy a ceremóniamester ismertesse az aznapi feladataikat.
Miután Arutha helyet foglalt, Brion intett Jerome-nak. A ceremóniamester segédje a hatalmas ajtóhoz lépett, amely mögött az udvar mai látogatói várták, hogy a nagyherceg színe elé járulhassanak. Az idős deLacy ceremóniamester azzal a lenyűgöző méltósággal, amit James a mai napig csodált, úgy állt a bejárat közepére, úgy, hogy ha Jerome és az inas szélesre tárja az ajtószárnyakat, az odakint várakozók először őt pillantsák meg.
Ahogy az ajtók kinyíltak, a ceremóniamester korához képest meglepően zengő hangon megszólalt:
– Lépjetek előre, és figyeljetek! Krondor hercege a trónján ül, és meghallgatja alattvalóit!
Ezután megfordult, és méltóságteljes léptekkel elindult az emelvény felé, miközben az inasok a számukra kijelölt helyre vezették az udvaroncokat. A legtöbb jelenlévő állandó tagja volt Arutha udvartartásának, és tudta, hogy hová kell állnia, de mindig volt néhány újonnan érkező, akinek szüksége volt valakire, aki csöndben elkalauzolja. És Brian deLacy protokolláris kérdésekben rettenetesen szőrszálhasogató volt.
James némán figyelte, ahogy Arutha udvartartásának számos tisztje és nemese belép, és elfoglalja szokásos helyét. Őket azok a kérelmezők követték, akiknek sikerült meggyőzniük a palota valamelyik magasabb rangú hivatalnokát, hogy feltétlenül beszélniük kell a herceggel. Ennek a néhány szerencsés kiválasztottnak az élén Jazhara lépkedett, mivel ő a szertartás végére az udvar teljes jogú tagja lesz.
Jamest teljesen lenyűgözte lány megjelenése. A tegnap viselt poros, egyszerű ám praktikus utazóruhának nyoma sem volt, a leendő udvari mágus most népének tradicionális ünnepi öltözékében pompázott. Testét a feje búbjától a lábáig mély indigókék színű selyembe burkolta, és James kénytelen volt elismerni, hogy Jazharának nagyszerűen áll ez a szín. Jóval kevesebb ékszert viselt, mint a legtöbb hozzá hasonlóan magas rangú nő, ám az a néhány, amit magára öltött, kivétel nélkül csodálatosan megmunkált, remek darab volt. Fátylát, amellyel hazájában idegenek jelenlétében az arcát kellett volna eltakarnia, pompás melltű rögzítette ruhája vállához, és a csuklóján csillogó, smaragdokkal díszített vastag aranykarkötő ugyanolyan csodálatos kidolgozású, értékes darabnak tűnt. Az egykori tolvajfiú elgondolkozott azon, hogy vajon mennyit kaphatna a két csecsebecséért valamelyik kevésbé jó hírű drágakő-kereskedőtől, ám gyorsan elnyomta az arcára lopódzó mosolyt.
DeLacy ceremóniamester fennhangon bejelentette:
– Fenség, az udvar egybegyűlt.
Arutha finom biccentéssel jelezte, hogy a szertartás megkezdődhet.
James gyorsan körbepillantott; Williamet kereste. A fiú a hercegi testőrség egyik alacsonyabb rangú tisztje volt, így semmi oka nem volt rá, hogy részt vegyen a mindennapos, fárasztó ceremónián, ám valamikor erős szálakkal kötődött Jazharához, így James úgy vélte, könnyen lehet, hogy ma mégis eljött.
– Fenség – zengte deLacy –, nagy megtiszteltetés számunkra, hogy bemutathatjuk önnek Jazharát, akit Pug herceg ajánlott a kegyeibe, és aki nemrégiben érkezett hozzánk Csillagdokkból.
Arutha intett a lánynak, hogy lépjen előrébb, mire Jazhara olyan könnyed, nyugodt léptekkel, amire csakis egy hercegi udvarban nevelkedett nemes képes, a trónhoz sétált. James már számos, a fogadás előtt szörnyen magabiztos kérelmezőt látott megbotlani a nagyherceg tekintetétnek nyomasztó súlya alatt, ám Jazhara gond nélkül lépett a megfelelő helyre, és kecses, lassú mozdulattal mélyen meghajolt.
– Isten hozott Krondorban, Jazhara – köszöntötte Arutha. – Pug herceg ajánlott téged a figyelmünkbe. Hajlandó vagy szolgálni minket?
– Teljes szívemből, és legjobb tudásom szerint, fenség – felelte a sivatagban született ifjú nő.
DeLacy a lány és a nagyherceg közé állt, és zengő hangon olvasni kezdte az eskü szövegét. A szertartás James legnagyobb megkönnyebbülésére rövid volt és lényegretörő; a korona szolgálatában eltöltött évek során ennél sokkal fárasztóbb rituálékat is kénytelen volt már végighallgatni.
– Életemre és becsületemre esküszöm, fenség – fejezte be Jazhara.
Most Belson atya, Prandur rendjének papja, Arutha jelenlegi egyházügyi tanácsadója lépett közelebb, és dallamos hangon kántálta:
– Prandur, Tűzzel Tisztító, Lángok Ura, szenteld meg ezt a fogadalmat! Jelentsen ez olyan erős kötést, védelmet és támogatást, mint amilyen tiszta szívvel és őszinte hittel elhangzott! Tudja meg mindenki, hogy Jazhara, a Hazara-Khan ház leánya mostantól fogva Arutha nagyherceg megbízható és hűséges szolgája!
Ezután Belson elvezette Jazharát az udvarban kijelölt helyére, vagyis saját maga mellé. Arutha itt bármikor hozzájuk fordulhatott, amennyiben valamilyen mágiával vagy hittel kapcsolatos kérdésben kíváncsi volt a véleményükre.
James végignézett a teremben összesereglett embereken, és boldogan látta, hogy ez a fogadás örömtelien rövid lesz. A jelek szerint ma csak két kérelmezőt bocsátottak a herceg színe elé, és úgy tűnt, az udvaroncok nagy része is szívesebben lenne valahol máshol. Arutha mindenki legnagyobb örömére – ez alól talán csak deLacy volt kivétel – olyan uralkodó volt, aki a pompánál sokkal többre tartotta a hatékonyságot. A grandiózus szertartások – például a havi gálák és a nagyobb ünnepi bálok – megrendezését inkább a feleségére hagyta.
Jazhara elkapta James pillantását, és finoman elmosolyodott. James visszamosolygott a lányra, és nem először eltöprengett azon, hogy talán ez a mosoly több, mint egy baráti gesztus, ám gondolatban gyorsan bokán rúgta magát. Az apród teljesen másképp viszonyult a nőkhöz, mint a Királyság legtöbb vele egykorú fiatalembere: szerette őket, és egy csöppet sem tartott tőlük, ámbár olykor-olykor azért sikerült összezavarniuk. Ugyanolyan szívesen került intim kapcsolatba egy nővel, mint a többi egészséges férfi, ám gondosan kerülte a kínos, bonyolult viszonyokat. És mivel a herceg egyik tanácsadójával folytatott kapcsolat éppen csak egy árnyalatnyival lenne egyszerűbb, mint egy viszony Arutha valamelyik családtagjával, James gyorsan elhessegette a kísértést. Némileg sajnálkozva felsóhajtott, és gondolatban megjegyezte: Csak arról van szó, hogy egzotikus a megjelenése!
Amikor a fogadás véget ért, és az udvari sereglet szétszéledt, Arutha felállt, és Jazharához sétált.
– Sikerült elhelyezkedned? – kérdezte.
– Igen, fenség – felelte a lány. – Ma reggel a csomagom is megérkezett, és azzal is minden rendben.
– Megfelelőnek találod a lakosztályodat?
– Teljes mértékben, fenség – mosolyodott el Jazhara. – Kulgan mester elmesélte, mire számítsak, ám attól tartok, hogy alaposan megtréfált, mivel a lakosztályom sokkal tágasabb és kényelmesebb, mint amit a történetei alapján vártam.
Arutha visszamosolygott a lányra.
– Kulgan világéletében szívesen ugratta az embereket. – Egy mozdulattal maga mellé intette Jamest. – A mai krondori körutadon James apród lesz a kalauzod, és ha bármire szükséged van, csak szólj neki, ő majd gondoskodik róla, hogy megkapd.
– Köszönöm, fenség.
James vigyorogva megszólalt:
– Ahogy ön is tudja, fenség, tegnap este már tettünk egy kis sétát.
– Reggel olvastam a jelentéseket – bólintott Arutha, és hozzátette: – Mielőtt elmennétek, kérlek, gyertek mindketten a dolgozószobámba!
Brion sietve kinyitotta az ajtót, és a herceg Jamesszel és Jazharával a nyomában átsétált az irodájába. Mielőtt leült volna az íróasztala mögé, odaszólt az ajtónál álló fiúnak:
– Brion apród, menj, és nézz utána, hogy a mai napra mit talált ki deLacy mester az apródok számára!
– Máris, uram – hajolt meg Brion, és távozott.
Arutha leült.
– Jazhara, engedd meg, hogy őszinte legyek: ha bármiféle kétségem lenne az udvarunk iránt érzett hűségeddel kapcsolatban, most nem lennél itt.
Jazhara meghajtotta a fejét.
– Értem, fenség.
– James, amilyen hamar csak lehet, ismertesd ifjú varázslónkkal a Féreggel kapcsolatos összes, eddig összegyűjtött információt! Attól tartok, ehhez a saját életed történetéből is elég sokat el kell mesélned, mivel ahhoz, hogy titokzatos ellenségünk indítékait megértsük, fontos lehet tudni, hogy miért és hogyan keveredett összetűzésbe a Csúfolódókkal. Légy teljesen őszinte. Úgy vélem, ezt az ifjú hölgyet nem olyan könnyű megijeszteni.
Jazhara elmosolyodott.
Arutha komor pillantást vetett az előtte álló két alattvalójára.
– Az elmúlt évben ennek a Féregnek szinte az összes zűrzavaros ügyben benne volt a keze. Közvetett módon részt vett a szuverenitásunk ellen irányuló egyik legveszélyesebb támadásban, és olyan helyzetet teremtett, ami miatt még most is meglehetősen feszült az egyik szomszédos keleti állammal való kapcsolatunk. Minél nehezebb megtalálni őt, annál jobban aggasztanak a tervei. – Jameshez fordulva hozzátette: – Légy nagyon alapos! Hacsak értetek nem küldök, mindaddig nem kell visszatérnetek a palotába, amíg úgy nem érzed, hogy mindent megmutattál Jazharának, amit látnia kell.
James meghajolt:
– Alapos leszek, fenség.
Jazhara is meghajolt, és James nyomában kilépett a herceg dolgozószobájából. Egy oldalfolyosóra jutottak.
– Hová mennél először, úrnőm? – kérdezte az apród.
– A lakosztályomba – felelte Jazhara. – Nem fogok Krondor utcáin ebben a cifra köntösben sétafikálni. Ráadásul, ha nincs nálam a botom, félig meztelennek érzem magam.
James elmosolyodott.
– Akkor hát a lakosztályodba.
Miközben a palota folyosóit rótták, Jazhara megjegyezte:
– Nem láttam Williamet. Szándékosan kerül engem?
James a lányra nézett. Tényleg őszinte, gondolta.
– Valószínűleg nem – felelte. – Igaz ugyan, hogy Will a király unokatestvére, de egyben a testőrség tisztje is, és sok a dolga. De ha a mai egésznapos kószálás során sem futunk össze vele, akkor tudom, hogy este hol találjuk meg.
– Jó – mondta Jazhara. – Beszélnem kell vele, és szeretnék minél előbb túlesni a dolgon.
James látta, hogy a lány már nem mosolyog.

 

 

3.
Eskü

Az őr tisztelgett.
Miközben Jazhara Krondor utcáit és épületeit csodálta, James viszonozta az üdvözlést. A lány ismét egyszerű útiöltözékét viselte. Haját szorosan hátrakötötte, és kezében ott volt az apród által egyre jobban tisztelt, vasalt végű botja. Valahogy nagyon... talpraesettnek tűnt. James elgondolkozva összevetette a lány mostani külsejét, illetve azt, ahogy a reggeli udvartartáson megjelent, és meghökkentőnek találta a különbséget. Mintha nem is ugyanaz a nő lett volna...
Korán reggel kezdték a városnézést. Először végiglátogatták a krondoriak által csak „gazdagnegyednek” titulált kerület boltjait és piacait, ahol a gyönyörű, ám borsos árú portékák kizárólag a tehetős vásárlóknak kellették magukat. Jazhara számos üzlet kirakatánál elidőzött. James egy szót sem szólt, ám magában erősen bosszankodott, mivel mindig is sajnálta olyan holmik bámulására pocsékolni az idejét, amit esze ágában sem volt megvenni. A hercegnőt és gyermekeit sajnos sokszor neki kellett elkísérnie a bevásárló-körutakra – részben azért, hogy legyen valaki, aki elvonja Elena figyelmét, és megakadályozza, hogy a kislány folyton az édesanyja lába alatt legyen, részben pedig azért, hogy vigyázzon Arutha feleségére. James nagyon kedvelte Anitát, ám ilyenkor nem igazán élvezte a társaságát.
A gazdagnegyed után James megmutatta Jazharának az úgynevezett „kereskedőnegyedet”, ahol a kereskedők és üzletemberek legtöbbje élt és dolgozott. A negyed központjában egy kávézó hívogatta a vendégeket. Itt leültek néhány percre, és elfogyasztottak egy csésze valódi kesh kávét, ami Jazhara véleménye szerint ugyanolyan finom volt, mint azok, amiket otthon kóstolt. Elismerő megjegyzése elégedett mosolyt csalt az italt felszolgáló fiatalember, Timothy Barret arcára, aki a kávézó tulajdonosának legkisebb fia volt. A Barret Kávézóban rengeteg üzletember nyüzsgött, legtöbbjük azért jött, hogy ajánlatot tegyen a teherhajók kapitányainak vagy a karavánok vezetőinek.
A kereskedőnegyed után a munkások által lakott kerületeket látogatták végig, egyiket a másik után. Addig rótták az utcákat, míg végül lement a nap, és az éjjeliőr megkezdte körútját.
– Mi lenne, ha visszamennénk a palotába? – vetette fel James.
– A városnak még igen jelentős része hátravan, nem?
James bólintott.
– Valóban, de bízom benne, hogy nem sötétedés után szeretnél ott körbenézni.
– Nem láttam még a szegénynegyedet...
– Igen, valamint a dokkokat és a Halvárost. Mindegyik elég veszélyes lehet, még fényes nappal is.
– Én azt hittem, sikerült bebizonyítanom, hogy tudok vigyázni magamra, James.
– Ez így van, azonban úgy vélem, jobb, ha nem keressük a bajt, megtalál az magától is.
A nő vidáman felkacagott.
– Akkor talán a többit hagyjuk holnapra. De mi van Williammel? Azt mondtad, ma este valószínűleg nincs szolgálatban. James egy mellékutca felé mutatott.
– Forduljunk be ebbe az utcába. Mérget vennék rá, hogy William most is a Szivárványos Papagájban van.
– Az valamiféle katonakocsma?
James vállat vont.
– Nem igazán, bár Lucas törzsvendégei közül sokan egyben régi barátai is, akikkel még a Résháborúban katonáskodott együtt. Nem, a Szivárványos Papagáj egyszerűen csak egy kocsma, amit William gyakran felkeres.
Jazhara egy gyors oldalpillantást vetett társára.
– Egy lány miatt?
James érezte, hogy elvörösödik, és némi gondolkodás után úgy döntött, Jazhara esetében az egyszerű, egyenes válasz a legcélravezetőbb.
– Igen. William már hetek óta rendszeresen felkeresi Taliát, Lucas lányát.
– Örülök neki – mondta Jazhara. – Féltem tőle, hogy még mindig...
Mivel nem folytatta, James fejezte be helyette:
– ...szerelmes beléd?
Jazhara nem nézett az apródra, a távolba meredve helyesbített:
– Azt hiszem az, hogy belém van habarodva, pontosabban írja le a helyzetet. Nagy ostobaságot csináltam, és...
– Nézd, nekem semmi közöm hozzá – mondta James. – Ha nem akarsz róla beszélni, semmi baj.
– Nem, szeretném, ha tudnál valamit. – Megállt, és a férfi felé fordult, hogy a szemébe nézhessen. – Mert úgy gondolom, a barátja vagy.
– Igen, az vagyok – bólintott James. Mióta William Krondorba érkezett, az apród mindig is valami mentorféle volt a nála néhány évvel fiatalabb fiú számára.
– És szeretném, ha mi is barátok lennénk.
James ismét bólintott.
– Azt én is szeretném.
– Jó. Tudod, William akkor még szinte kisfiú volt, és miután eljutott abba a korba, hogy érdekelni kezdjék a nők, évekig járt utánam. Én néhány esztendővel idősebb voltam nála, és számomra ő csupán egy lelkes, hűséges kiskutyának tűnt. – Néhány pillanatig hallgatott, és a földre meredt, mintha olyan emlékeket kellene felidéznie, amelyeket legszívesebben örökre eltemetne. James csak állt, és némán várta, mi következik. – Aztán viszonyt kezdtem egy másik férfival, az egyik tanárommal. Nagy ostobaság volt. Az illető kesh volt, ahogy én is, és számos mágiával és varázshasználattal kapcsolatos dologról ugyanúgy gondolkozott, mint én. Szinte semmit nem kellett tennünk, a kapcsolatunk magától is egyre szorosabbá vált.
– Aztán a viszonyunk kezdett... kellemetlenné válni, mivel a családom igen rossz szemmel nézte ezt a „kalandot”. Nem is próbálkoztak azzal, hogy engem győzzenek meg, vagy hogy feltételeket szabjanak, ehelyett a bácsikám egyszerűen üzent a kedvesemnek, és utasította, hogy szakítson meg velem minden kapcsolatot. – Lassan sétálni kezdett, mintha a mozgás segítene elhessegetni a kellemetlen emlékeket. James szó nélkül követte. – A férfi eltaszított magától, elhagyta Csillagdokkot, és visszatért a Birodalomba.
– Ahol némi jutalom várta, gondolom.
– Valószínűleg. Bár talán csak az én érdekemben tette, hogy ne kerüljek összeütközésbe az apámmal, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak megijedt. A bácsikám keze nagyon messzire elér, még egy olyan távoli helyen sem érezhette volna biztonságban magát, mint amilyen Csillagdokk.
– És? – noszogatta James.
– William egyszerűen ott volt. Megbántottak, féltem és egyedül voltam, William pedig ott volt. – James szemébe nézett. – Will csodálatos férfi, becsületes és kedves, erős és szenvedélyes, én pedig szörnyen magányosnak éreztem magam. Ő segített. – A lány hangja elcsuklott.
James vállat vont.
– De aztán?
– De egy idő múlva rájöttem, az, hogy én William kedvese vagyok, ugyanolyan tisztességtelen a részemről, mint amilyen a tanárom részéről volt az, hogy viszonyt kezdett velem. William a sziget hercegének fia volt, és jobb sorsra született, én pedig... csak kihasználtam.
James száján majdnem kicsúszott egy csípős megjegyzés, hogy ha így használják ki az embert, az nem is olyan szörnyű, ám sikerült időben lenyelnie. Helyette csak annyit mondott:
– Nos, ő is akarta... úgy értem...
– Igen, de én idősebb voltam, mint ő, és tudnom kellett volna, hogy mennyi problémát fog ez okozni. Aztán szakítottam vele. Attól félek, ez volt számára az utolsó csepp a pohárban, és erősen hozzájárult ahhoz, hogy végül elhagyta Csillagdokkot, és Krondorba jött.
Befordultak egy mellékutcába. Az utca végén már látszott is céljuk, egy barátságos külsejű kocsma. Az ajtó fölött lógó cégéren egy óriási papagáj pompázott, a hatalmas madár tollai a szivárvány minden színében játszottak.
– Nos, én már elég régóta ismerem Willt, és azt hiszem, az aggodalmad teljesen alaptalan – mondta James. – Sokat beszélgettünk, és számomra egyértelműen kiderült, hogy Will világéletében katona szeretett volna lenni.
Jazhara már válaszra nyitotta a száját, ám mielőtt belekezdhetett volna, James előrántotta kardját, és miközben odakiáltott a lánynak, rohanni kezdett a kocsma felé.
– Vigyázz magadra!
A varázslólány jobb kezébe vette botját, és az apród után sietett. Már ő is látta, hogy a kocsma ajtaja félig nyitva áll, és a küszöb előtt egy halott katona fekszik, majd amikor néhány lépéssel közelebb ért, már a bent folyó küzdelem lármáját is hallotta.
James berúgta az ajtót, és berohant az ivóba. Jazhara botját harcra készen tartva követte. Odabent kegyetlen mészárlás képe fogadta őket. A földön két felfegyverzett férfi feküdt holtan, öltözékükből ítélve valószínűleg zsoldosok lehettek. A törött, felborogatott asztalok és székek között számos törzsvendég holtteste hevert. A tűzhely mellett egy fiatal nő feküdt, kiömlő vére hatalmas tócsába gyűlt a feje körül.
Az egyik sarokban William conDoin, a krondori nagyherceg fogadott unokaöccse, a hercegi testőrség hadnagya állt, és másfélkezes kardját támadásra készen emelte maga elé. Három felfegyverzett férfi nézett vele farkasszemet.
Amikor William megpillantotta az újonnan érkezetteket, kétségbeesetten felkiáltott:
– James! Jazhara! Segítsetek! Talia megsebesült!
Az egyik férfi megfordult, és az apródra támadt, a másik kettő azonban Williamre vetette magát. A fiatal hadnagy dolgát igencsak megnehezítette a szűk tér, éppen csak sikerült a két, egyidőben jövő csapást kivédenie. A William által oly kedvelt másfélkezes kard a csatamezőn félelmetes fegyver volt, ám egy ilyen kis helyiségben nagyon nehéz volt forgatni.
Jazhara felemelte a kezét. Tenyere körül bíborvörös fénykoszorú jelent meg, amit a hozzá legközelebb álló támadóra dobott, a varázslat azonban ártalmatlanul csapódott a földbe, közvetlenül a gonoszul vigyorgó férfi lába előtt.
– A pokolba! – morogta magában a lány, majd botját két kézre fogva előrelépett, és a bot vasalt végével a férfi halántéka felé suhintott.
A támadó talán megérezte, vagy talán szeme sarkából pillantotta meg a fenyegető ütést, mindenesetre időben lebukott. Aztán megfordult, hogy szembeszálljon új ellenfelével, és egy gonosz oldalvágással hátrálásra kényszerítette Jazharát.
A varázslólány azonban elérte, amit akart: elvonta az egyik férfi figyelmét, így Williamnek már csak egy támadóval kellett foglalkoznia. Az ifjú tiszt néhány percen belül végzett is megmaradt ellenfelével. James is gyorsan levágta az őt támadó férfit, majd kardja markolatával Jazhara ellenfelének tarkójára sújtott. Az ütés nem kábította el a gyilkost, inkább csak elvonta a figyelmét. A lánynak azonban ez elég is volt. Ahogy a férfi ösztönösen megfordult, Jazhara meglendítette botját, és keményen lesújtott. A repedő csontok hangját semmi mással nem lehetett összetéveszteni: a bot vasalt vége beszakította a férfi koponyáját.
James körbenézett a helyiségben.
– Miféle sötét gyilkosságok történtek itt? – kérdezte.
William elejtette kardját, és a padlón fekvő Talia mellé térdeit. Ölébe vette a sebesült lány fejét, és gyöngéden dédelgette. Talia arca hófehér volt, látszott, hogy perceken belül elszáll belőle az élet.
– Ó, William... – suttogta. – Segíts!
William kétségbeesetten ölelte magához kedvesét. Jamesre pillantott, ám az apród csak finoman megrázta a fejét, és komor arca tisztán mutatta, hogy sajnos semmit nem tehet. Az ifjú tiszt Jazharára nézett, és elcsukló hangon kérlelte:
– Te voltál apám egyik legjobb tanítványa. Ugye meg tudod gyógyítani?
Jazhara letérdelt a fiatal katona mellé, és halkan azt felelte:
– Sajnos nem, William. Túlságosan súlyosak a sebei. Papért is hiába küldenénk... már túl késő.
James a haldokló lány másik oldalára térdelt.
– Talia, ki tette ezt?
Talia felnézett Jamesre.
– Az apámat akarták. Nem tudom, kik voltak. Egy hatalmas termetű férfi vezette őket. – Köhögésbe fúltak a szavai, és a szájából kicsorduló vér bíborvörösre festette ajkait. – Bántott engem, William. Nagyon fájt.
William arcát könnyek áztatták.
– Ó, Talia, úgy sajnálom...
Hirtelen a lány fájdalma mintha enyhült volna. James nem egy embert látott már meghalni, így jól ismerte ezt a jelenséget. A szenvedő szeme egy pillanatra felcsillan, mintha valaki eltörölte volna minden fájdalmát, mintha már Lims-Kragma csarnokának küszöbén állna. Ez volt az a pillanat, amikor a lélek mindkét világot tisztán látta.
– Ne aggódj, William – lehelte Talia. – Kahoolira esküszöm, bosszút fogok állni!
A következő pillanatban elillant belője az élet, és a feje oldalra hanyatlott.
– Ne... Talia! – zokogta William. Egy darabig még tartotta, dédelgette a lányt, majd lassan a padlóra engedte, és gyengéden lezárta a szemeit. Végül felállt, és a hangja szinte koppant, ahogy kijelentette:
– Ezért megfizetnek, James. Utánuk megyek.
James a kocsma hátsó ajtaja felé pillantott. Ha a gyilkosok Talia apját, Lucast keresték, az öregember minden bizonnyal arrafelé menekült.
– Várj, William! – szólt a fiú után. – Ha hagyom, hogy egyedül menj, a herceg leszedi a fejem! Ne félj, megbosszulod Talia halálát, és mi ott leszünk, hogy segítsünk. De most mondd el, mi történt!
William egy darabig tétovázott, majd felsóhajtott:
– Rendben van. Martinnak meg nekem épp véget ért a szolgálatunk. Ugyanúgy, ahogy mindig, erre tartottunk, hogy igyunk egyet, és egyszer csak láttuk, hogy ezek kirohannak az épületből. Nagyjából féltucatnyian lehettek, az a nagydarab rohadék vezette őket. Martin megpróbálta megállítani őket, mire szó nélkül ránk támadtak. Ha nem jártok éppen erre, most én is biztosan ott feküdnék Martin mellett. – A küszöb előtt heverő halott katona felé mutatott.
James alaposan körbenézett a mészárlás helyszínén. A gyilkosok nem csak Taliával végeztek, senkinek sem kegyelmeztek a fogadóban. A másik csaposlány, Susan de Bennet a sarokban feküdt, a szerencsétlent a jelek szerint egyetlen csapással fejezték le. Dús, vörös haja felhőként terült szét a testétől legalább egy lábnyira heverő feje körül, döbbent csodálkozással teli kék szemei még mindig tágra nyílva meredtek a semmibe. A többi vendéget is hasonló könyörtelenséggel kaszabolták le.
– De miért? – töprengett James. – Mi értelme betörni és lemészárolni mindenkit, akit csak érnek? – Williamre nézett. – Az a nagydarab gazember Lucas után ment?
– Nem. A hátsó ajtó felé néhány másik gyilkos indult. Mihelyst az az öt gazember beszorított engem az ivóba, az a hatalmas szörnyeteg néhány társával együtt az utca felé rohant.
– Van valami ötleted, hogy merre mehettek? – kérdezte James.
Mielőtt azonban William válaszolhatott volna, az épületet mintha valaki megrázta volna. Az éjszaka csöndjét egy hatalmas robbanás lármája törte meg. James kirohant az utcára, William és Jazhara futva követték. Tőlük néhány utcával nyugatra haragoszöld lángszökőkút nyújtózkodott az esti ég felé, és mindenhol kövek röpködtek a levegőben. Miután a robbanás hangja elhalt, kődarabok kezdtek hullani a földre. James és társai egy ereszcsatorna alá húzódva várták ki a halálos zápor végét.
Amikor az utolsó kődarabok is újra a földön hevertek, William megszólalt:
– Figyeljetek csak!
A távolból fegyvercsörgés és zaklatott kiáltások hallatszottak. James és társai elindultak a lárma forrása felé. A következő sarkon befordulva a városi börtönhöz vezető utcán siettek tovább. Miközben a börtön felé futottak, újabb robbanás rázta meg a várost, és a légnyomás mindhármukat a földre taszította. A távolban újabb zöld tűzoszlop emelkedett a magasba. James elordította magát:
– Fedezékbe!
Mindhárman egy ház falához lapultak az újabb kőzápor elől. William a hulló kövek zaját túlkiabálva megkérdezte:
– Mi a fene ez? Queg tűz?
James megrázta a fejét.
– Én még soha nem láttam zöld lánggal lobogó queg tüzet!
Jazhara adta meg a választ:
– Azt hiszem, én tudom, hogy mi volt ez.
– Megosztanád velünk is ezt a tudást? – érdeklődött James.
– Nem – felelte a lány. – Most még nem.
Miután elült a kőzápor, és ismét elcsendesült az utca, felugrottak, és továbbrohantak a börtön felé. Egy útkereszteződéshez érve balra fordultak. Kicsivel arrébb egy újabb kereszteződéshez jutottak, ahonnan már látták a börtönt, pontosabban azt, ami megmaradt belőle. Ott, ahol valaha egy erős faajtó nyílt, most csak egy óriási lyuk tátongott a falban. A bent lobogó lángok fénye még az utcát is megvilágította, és az udvarból füst gomolygott az ég felé. A közelben egy felfordított, fedezékként használt szekér mögül Garruth kapitány, a városi őrség parancsnoka, és két városi őr figyelte a pusztítást. James, William és Jazhara mélyen lehajolva a kocsi felé futottak. Amennyire lehetett, igyekeztek a kocsi fedezékében maradni, mivel a börtön falában nyitott rés felől nyílvesszők és íjpuska-lövedékek repkedtek a szekér mögött lapulók irányába.
Amikor Garruth kapitány észrevette a közeledőket, egy intéssel figyelmeztette őket, nehogy felálljanak. Mikor végre Jamesék is a szekér fedezékében guggoltak, a kapitány dörmögve megjegyezte:
– Hogy Astalon rohasztaná meg a sötét szívüket! – Egy bólintással köszöntötte a két ismerős fiatalembert: – William, James apród. – Majd meg sem várva, hogy bemutassák neki Jazharát, közölte: – Ahogy látják, van itt egy kis problémánk.
– Mi történt? – kérdezte James.
– Aljas brigantik! Berobbantották a börtön hátsó falát, és levágták az embereim felét!
– Kik ezek? – kérdezte William.
– Pont annyit tudok, amennyit maga, fiam. Egy hatalmas termetű, kopasz, bozontos szakállú férfi vezette őket. Valami fura amulett lógott a nyakában, és igen hatékonyan forgatta a hosszúkardját.
– Ő az, James – mondta William.
– Ki az az ő? – kérdezte a kapitány, miközben egy újabb nyílvessző csapódott a kocsi aljába.
James Williamre pillantott.
– Az a gazember, aki megölte Taliát, a Szivárványos Papagáj egyik csaposlányát.
Garruth mélyet sóhajtott, majd rekedt hangon megjegyezte:
– Lucas lányát. Nagyon kedves teremtés... volt. – Williamhez fordult. – Részvétem, Will.
A hadnagy jeges dühvel felelte:
– Kitépem a szívét annak a gazembernek, kapitány. Esküszöm, hogy megteszem.
– Nos, itt a lehetőség, fiam – mondta Garruth. – A nyílzápor miatt mi nem nagyon mozdulhatunk, de maguk ketten talán vissza tudnak kúszni arra, amerről jöttek, és egy másik úton a börtön háta mögé kerülhetnek.
– A seriff hol van? – kérdezte James.
Garruth állával a börtön felé bökött.
– Gondolom, odabenn. Úgy volt, hogy találkozunk, de mielőtt beléptem volna az ajtón, elszabadult a pokol.
James megcsóválta a fejét. Nem kedvelte különösebben Wilfred Means seriffet, a férfi azonban tagadhatatlanul jó és hűséges szolgája volt Arutha hercegnek, és a fia, Jonathan egyike volt James legjobb ügynökeinek. Később majd utánanéz, hogy az ifjabb Means túlélte-e a támadást.
– Ha a seriff és az emberei odabent voltak, amikor ezek a rohadékok felrobbantották a börtönt, akkor csak a palotából számíthatunk segítségre, és az legkorábban tíz-tizenöt perc múlva fog megérkezni – mondta James.
– Valóban – értett egyet Garruth –, vagyis a gazembereknek éppen elég idejük marad, hogy bármilyen véres munkára is készültek, elvégezzék. Én még sohasem találkoztam olyan emberrel, aki be akart törni egy börtönbe, úgyhogy kell ott lennie valaminek, amit nagyon meg akarnak szerezni.
– Nem valami, inkább valaki kell nekik – mondta James.
– Gondolod, hogy Lucas a börtönbe ment? – kérdezte William.
– Talán – felelte James. – De addig, amíg be nem jutunk, nem fogjuk megtudni.
– Jobb lenne, ha itthagynák a lányt, amíg a palotaőrség megérkezik – javasolta Garruth.
Jazhara hűvösen közölte:
– Hálás vagyok, hogy aggódik értem, de higgye el, tudok vigyázni magamra.
A kapitány közömbösen vállat vont.
– Ahogy gondolja.
Mélyen lehajolva osontak visszafelé az úton, amin jöttek, míg végül elérték az utolsó nagy kereszteződést. Most, hogy már lőtávolon kívül voltak, és nem fenyegették őket a szállongó nyílvesszők, felálltak és futni kezdtek.
Néhány perc alatt a börtön hátsó falához jutottak, és látták, hogy itt is egy óriási lyuk tátong az épület oldalában.
– Ez volt a második robbanás? – kérdezte William.
– Az első – felelte Jazhara. – Itt azért robbantottak, hogy akadály nélkül lecsaphassanak az ott alvó vagy pihenő katonákra. – A lány a résen keresztül egy asztalra és néhány ágyra mutatott, amelyeket szerteszét hajigált a robbanás iszonyatos ereje. – Aztán amikor az elülső helyiségekben lévők iderohantak, hogy segítsenek a bajtársaiknak, berobbantották a másik oldalt is. Az ott keletkezett résen berohantak, és hátbatámadták a még életben levő katonákat.
– Idekint biztosan nem találjuk meg a választ a kérdéseinkre – jegyezte meg James.
Mélyen lebukva az őrszoba falában tátongó lyuk felé szaladt. Arra számított, hogy nyílzápor fogadja, ám odabent csupán két férfit talált, akik éppen a földön fekvő holttesteket fosztogatták. Az egyik hullarabló meghalt, mielőtt kihúzhatta volna a kardját, a másik azonban megfordult, és felkészülten várta James támadását, így őt a háta mögé kerülő William vágta le. James mutatóujját felemelve csendre intette társait. A bejárat felől íjpuskák és hosszúíjak húrjainak pengését hallották, az őrszobában azonban teljes volt a csönd. James intett Williamnek, hogy álljon a másik szobába vezető ajtó bal oldalára, Jazharának pedig jelezte, hogy maradjon a hadnagy mögött. Ezután a félig nyitott ajtóhoz osont, és óvatosan benézett rajta. A következő helyiségben féltucatnyi ember állt félkörben a falba robbantott nyílás előtt. Négy férfi hosszú íjat, kettő pedig nyílpuskát tartott a kezében, és mindegyikük kitartóan, ám különösebb igyekezet nélkül lövöldözött mindenre, ami odakint megmozdult. A vak is látta, a nyílzápornak egyetlen célja volt csak: távol tartani Garruthot és az embereit, amíg valaki odabent megtalálja, amit keres.
James Williamre és Jazharára pillantott, majd elgondolkozva a padlóba vágott nyílásra nézett, ami a föld alatti cellákhoz vezetett. Tudta, hogy a másik szobában is van egy lépcső, ám az a felső emeletre vitt, az iroda, illetve a seriff szobája felé. Vajon merre indult az az óriási termetű gazember? Felfelé vagy lefelé? James végül úgy döntött, mindegy, hogy merre ment; ahhoz, hogy elbánjanak vele és a bandájával, szükségük lesz Garruthra és féltucat emberére. Vagyis mindenekelőtt ezt a hat orvlövészt kell eltenni az útból.
James felemelte három ujját, Jazhara azonban határozottan megrázta a fejét. Mellkasára bökve jelezte, hogy az első lépést ő szeretné megtenni. James Williamre pillantott, a fiú azonban egyszerűen vállat vont, így az apród visszanézett a varázslólányra, és bólintott.
A lány előrelépett, és botját bal kezével szorítva jobbját magasan a feje fölé emelte. James karján az összes szőrszál felállt, ahogy mindig, amikor valaki varázsolni készült a közelében. A következő pillanatban halk sistergés kíséretében halvány aranyszínű burok villant fel Jazhara teste körül, majd a mágikus energia aranysárga gömbbé tömörödött a tenyerében. A varázslólány, mint valami labdát, az elülső szobába hajította varázslatát. A mágikus gömb pontosan a helyiség közepén, a két középső íjász között ért földet. Néhány pillanat múlva mindkét férfi elejtette fegyverét, és hevesen, görcsösen rángatózni kezdett. A mellettük álló két íjász is megrándult a varázslat hatására, ám ők nem dobták el fegyverüket, és pillanatokon belül sikerült úrrá lenniük tagjaik remegésén. A két szélen álló, íjpuskával felfegyverzett férfira szemmel láthatólag egyáltalán nem hatott a lány mágiája. William szerencsésnek bizonyult: a fickó, akire rárohant, pont Jazhara varázstámadása előtt lőtte ki fegyverét, és éppen újratölteni készült.
A másik szélen álló íjász azonban villámgyorsan megfordult, és Jamest megcélozva útjára engedte nyílvesszőjét, a lövedék azonban jó néhány arasszal az apród feje fölött csapódott a falba. Fordult a kocka. Az íjászok eldobták fegyverüket és tegezüket, majd hosszú tőrt húztak elő az övükből, mivel ők is tudták, hogy közelharcban a lőfegyverek használhatatlanok. James szélsebesen támadott: az egyik íjász még elő sem vehette fegyverét, az apród már megsebesítette és harcképtelenné tette társát. William is félelmetesen forgatta hatalmas kardját; olyannyira, hogy az egyik fizetett gazember elhajította számszeríját, és az asztalon átugorva a falban tátongó rés felé szaladt, úgy próbált menekülni.
Amikor Garruth kapitány és emberei látták, hogy az egyik orvlövész menekülésre fogja a dolgot, előrerohantak és pillanatokon belül leteperték a férfit. Odabent a többi bandita a megadás egyezményes jelével magasba emelte a kezét, és letérdelt.
Garruthnak hat embere volt a helyszínen. Intett kettőnek, hogy maradjanak ott, és vigyázzanak a foglyokra, majd odaszólt Jamesnek:
– Biztos, hogy többen is vannak itt, nem csak ez a hat gazember. Én a fiaimmal lemegyek a pincébe, maguk nézzék meg, hogy mi a helyzet odafönt.
James bólintott, és megkérdezte:
– Kik szoktak az emeleten tartózkodni?
– Csak néhány katona, akik az éjszakai őrszolgálat előtt pihennek pár órát, valamint egy írnok, Dennison. A seriff és az emberei is fent alszanak. – A lekaszabolt holttestekre pillantva megjegyezte: – Nem hiszem, hogy bármelyikük is túlélhette ezt a mészárlást. – Megvakarta a szakállát. – Tökéletesen időzítették a támadást. Pontosan tudták, hogy mikor érdemes lecsapni. Pont ebben az órában van a felügyelet a legkisebb létszámban jelen, így ilyenkor képes a legkevésbé megvédeni az épületet. Abban is biztosak lehettek, hogy az erősítés nagyon lassan fog ideérni. – Két, óvatosan jobbra-balra tekingető emberével a nyomában elindult a lenti cellákhoz vezető lépcső felé.
James intett Williamnek és Jazharának, hogy tartsanak vele, és mindhárman elindultak a börtön felső emeletére vezető lépcső irányába. Ahogy az első lépcsőfokhoz értek, reflexszerűen lehajoltak, mivel odafentről újabb robbanás robaja hallatszott.
Füst és por borította el a lépcsősort.
– Az északi kapu felé menekül! – kiabálta Garruth kapitány.
James egy pillanatig sem habozott.
– Gyertek! – ordította, és kiugrott a résen, amely az elülső falban, tőlük alig néhány lábnyira tátongott.
Amikor az apród végignézett az északi kapuhoz vezető forgalmas úton, rögtön szemébe ötlött egy hatalmas termetű ember feje és válla, aki szinte a tömeg fölé tornyosult. A férfi, egy valóságos óriás, jobbra-balra taszigálta az útjában álló bámészkodókat, akik még mindig tömött sorokban jöttek, hogy lássák, mi ez a felbolydulás a börtönnél. James, Jazhara és William a feltételezett gyilkos után rohantak.
Mielőtt belemerültek volna a tömegbe, az apród hátrapillantott, és látta, hogy Garruth és emberei nem követik őket, hanem harcba szállnak a mintegy féltucatnyi rájuk rontó zsoldossal. Odakiáltott Williamnek és Jazharának:
– Magunkra maradtunk!
A bámészkodók, akiket alig pár perce lökött arrébb a hatalmas gazember, most ismét kénytelenek voltak botladozva félreállni, ám ezúttal James és a társai útjából.
– Utat! A herceg nevében! – kiáltozta az apród.
A tömeg fülsértő zsibongásában azonban nem túl sokan hallhatták a figyelmeztetését, így egy idő után James okosabbnak látta maga elé engedni Williamet, aki alacsonyabb volt ugyan, ám sokkal vállasabb. A kíváncsiskodó lakosok azonnal félreugrottak, ahogy felismerték a herceg személyes testőrségének egyenruháját, és meghallották a fiatalember bömbölő kiáltását:
– A nagyherceg nevében adjatok utat!
Ám még így is értékes pillanatokat vesztettek a tolongásban, és hamarosan eltűnt szemük elől az óriási termetű gyilkost. Amikor a következő útkereszteződéshez jutottak, ahol az általuk eddig követett utca belecsatlakozott az északi kapuhoz vezető széles sugárútba, újabb hatalmas robbanás rázta meg a környéket, ám ezt nyomban sikolyok és kiáltások követték.
A sarokról már látták, hogy most egy terjedelmes, kétszintes épület áll lángokban. A ház földszinti ablakain füst gomolygott kifelé, és a mohó lángok egyre magasabbra kúsztak a külső falakon.
– Az istenekre! – kiáltott fel James. – Az a gyilkos felgyújtotta az árvaházat!
Az épület főbejáratán négy asszony és egy férfi terelgette kifelé a gyerekeket, akik közül jó néhányan kábultnak és zavartnak tűntek, és szinte mindegyik hevesen köhögött a sűrű füsttől. James az ajtóhoz rohant.
A férfi megfordult, és amikor meglátta William egyenruháját, kiabálva közölte:
– Valaki felgyújtotta az árvaházat! Bedobtak egy bombát, azon az ablakon keresztül! – Remegő ujjával mutatta az ominózus ablakot. – A lángok szinte azonnal elharapóztak, és kis híján mindannyian bennpusztultunk!
– Minden gyermek biztonságban kijutott? – ragadta meg a férfi vállát Jazhara.
A választ nem a megkérdezettől kapta; az emeleten kétségbeesett sikoly csendült fel.
A férfi köhögve mondta:
– Megpróbáltam feljutni, de a lépcsőnél túl hevesek a lángok!
– Hányan maradtak odafönt? – kérdezte William.
– Hárman – felelte zokogva az egyik asszony. – Szóltam a gyerekeknek, hogy jöjjenek le vacsorázni, de inkább fönt maradtak játszani.
– Talán tudok segíteni – mondta Jazhara.
– Hogyan? – fordult a lány felé James.
– Ismerek egy varázslatot, ami megvéd a forróságtól, ám a lángoktól akkor is óvakodni kell. De sajnos csak rövid ideig tart.
– Akkor gyorsan cselekedjen, hölgyem – mondta a férfi. – A gyerekek élete csak egy hajszálon függ.
William már kezdte is lecsatolni a páncélját, James azonban megállította:
– Nem, én gyorsabb vagyok, mint te.
Az apród páncélt sem viselt, így csak a kardját kellett átadnia az ifjú hadnagynak.
– Készen állok – biccentett Jazhara felé.
A varázslólány figyelmeztette:
A varázslat megvéd a forróságtól, de nagyon ügyelj, nehogy túl sok füstöt lélegezz be! Az ugyanúgy megöl, mint a lángok. – Kivette a zsebkendőt az egyik sírdogáló asszony kezéből, és odaadta az apródnak. – Ezt tartsd mindig az orrod és a szád elé!
Ezután lehunyta a szemét. Jobb tenyerét James karjára tette, bal kezének hátát saját homlokához érintette. Rövid varázsigét mormolt, majd közölte:
– Így ni. Kész. És most siess, mert a varázslat csak néhány percnyi védelmet ad a perzselő forróság ellen!
– De én semmit nem éreztem – tétovázott James.
– Kész van – biztosította a lány.
– Általában megérzem a mágiát, amikor...
– Nyomás! – utasította Jazhara határozottan, és az ajtó felé lökte. – Nincs sok időd!
– De...
– Menj már! – ismételte Jazhara, és erősen megtaszította.
James fejjel előre szinte beesett az ajtón, ám nyomban lebukott a mennyezetet nyaldosó lángok elől. Legnagyobb meglepetésére a belőlük áradó forróságot nem érezte, a mindent elborító füst miatt azonban könnyek tolultak a szemébe, és hevesen pislognia kellett, hogy kitisztítsa látását. Bárcsak ne felejtettem volna el benedvesíteni ezt a rongyot, gondolta, és még erősebben szorította a szája elé a zsebkendőt, majd a lángban álló asztalokat és lobogva égő szőnyegeket kerülgetve elindult a lépcső felé.
Fürgén szedte a lépcsőfokokat, így pillanatok alatt az emeleten volt. Nem kellett megkérdeznie, hogy életben vannak-e még a gyerekek, mivel lépteit hallva három sikoltozó, időnként köhögésbe fúló kisgyermek kiáltása harsogta túl a lángok ropogását. James hangosan kiáltva próbálta megnyugtatni a kicsiket:
– Maradjatok ott, ahol vagytok, gyerekek! Értetek megyek!
A kiáltások irányába, az emelet másik felébe rohant, és egy kaszárnyaszerű helyiségben találta magát. Minden valószínűség szerint ez volt a gyermekek hálóhelye. Itt is mindent elborított a füst, a matracok vörösen parázslottak, és a lángok már a falakat nyaldosták, Jazhara varázslatának hála azonban az apródnak sikerült viszonylag könnyen a gyerekekhez jutnia.
Két kisfiú és egy aprócska kislány kuporgott a sarokban, mindhármukat szinte megbénította a félelem. James rögtön látta, hogy képtelenség lenne őket végigvezetni az épületen, keresztül a lángok árasztotta forróságon. Az idősebbik fiú hét- vagy talán nyolcéves lehetett, a másik fiút és a kislányt James négy év körülinek becsülte.
Letérdelt a gyerekek előtt.
– Gyertek ide – biztatta őket.
Az apróságok engedelmesen felálltak. James felemelte a két kisebbet, egyiket az egyik, másikat a másik karjába szorította, majd megkérte az idősebbnek tűnő kisfiút:
– Mássz a hátamra!
A fiú felmászott, és szorosan átölelte James nyakát. A rémült szorítás szinte megfojtotta az apródot, így gyorsan lerakta a másik két apróságot.
– Ne olyan erősen! – hörögte, és lefejtette a gyermek kezét a torkáról. – Inkább itt kapaszkodj – mondta, és a fiú karját a mellkasára helyezte. – Így!
Ismét felkapta a másik két gyereket, és visszaszaladt a lépcsőhöz. Gyorsan lerohant, ám már menet közben látta, hogy az alsó szinten már a lépcső alját nyaldossák a lángok.
– A pokolba! – szitkozódott.
Azonban semmi mást nem tehetett, mint hogy továbbrohan. Egy óriási lépéssel megpróbált átugrani a lobogó lángok felett, ám rögtön megértette, mire figyelmeztette kétszer is Jazhara. Maga a forróság nem volt zavaró, ám abban a pillanatban, ahogy a lángok megérintették, megérezte a perzselő hőt.
– Óóó! – kiáltott fel kínjában, ám valahogy sikerült egy viszonylag hűvös, egyelőre tűzmentes helyre jutnia. Körülötte azonban minden egyes deszka parázslott vagy lobogó lánggal égett.
Hirtelen a tető riasztóan nyögni és recsegni kezdett, és az apród tudta, hogy a meggyengült gerendák már nem sokáig bírják a terhelést. Ha nem siet, a felső szint néhány percen belül rá és a gyermekekre omlik. A füst elviselhetetlenül sűrű volt; a gyerekek fuldokolva köhögtek, James szemét pedig olyannyira elöntötték a könnyek, hogy bárhogy pislogott, szinte semmit nem látott. Vett egy nagy levegőt, és noha a tüdejébe tóduló füst őt is heves köhögésre ingerelte, kiabálni kezdett:
– Jazhara! William!
Tőle egy kicsivel jobbra meghallotta William harsogó hangját:
– Erre!
James egy pillanatig sem habozott, azonnal az ismerős hang irányába rohant. Amennyire lehetett, megpróbálta elkerülni a lángokat, de mire hóna alatt és hátán a három gyermekkel kijutott az ajtón, mindkét lába és karja erősen megégett. A gyermekek is jó néhány helyen megsérültek, ám mindhárman életben voltak. James görcsösen köhögve az utcakövekre rogyott.
Két asszony már szaladt is, hogy szárnya alá vegye a sebesült és rémült kicsiket, Jazhara pedig letérdelt az apród mellé, és megvizsgálta a sérüléseit.
– Egyik sem komoly – állapította meg.
James könnyekben úszó szemekkel nézett fel a varázslólányra.
– Könnyű mondani – jegyezte meg. – Úgy fáj, mintha késsel hasogatnák a húsomat!
Jazhara az övén lógó tarsolyba nyúlt, és előhúzott egy apró üvegcsét.
– Ez majd segít enyhíteni a fájdalmat, amíg egy gyógyítóhoz vagy paphoz nem jutunk – mondta.
Gyengéden bekenegette az égéseket a sűrű kenőccsel, és ahogy ígérte, a fájdalmat mintha elfújta volna a szél.
– Mi ez? – kérdezte James.
– Ez a kenőcs egy sivatagi növényből készül, ami Jal-Pur környékén él. A népem arra használja, hogy az égéseket és a vágott sebek okozta fájdalmakat enyhítse. Azt is megakadályozza, hogy a seb elgennyesedjen, így megkönnyíti és meggyorsítja a gyógyulást.
James felkászálódott, és az északi kapu felé nézett.
– Meglépett?
– Gondolom, igen – mondta William. – Nézd! – Az utca másik oldalára mutatott, ahol néhány városi őr megpróbálta távol tartani a tűztől a kíváncsiskodó polgárokat, hogy a vödrökkel felszerelkezett férfiakból álló tűzoltólánc megkezdhesse a szomszédos épületek locsolását. Az már egyértelmű volt, hogy az árvaháznak befellegzett, de a negyedben álló többi házat talán még meg lehetett menteni. William elkeseredetten jegyezte meg: – Azok ott a városkapunál szolgáló őrök, így gyanítom, hogy az a mészáros minden nehézség nélkül kijutott a városból. Egyszerűen kisétálhatott.
– Miféle szörnyeteg az, aki képes felgyújtani egy árvaházat, csak hogy elterelje magáról a figyelmet? – kérdezte Jazhara.
– Ugyanolyan, mint az, aki képes napnyugtakor betörni egy börtönbe – felelte James. Ismét köhögni kezdett, majd miután újra szóhoz jutott, azt javasolta: – Menjünk vissza, és próbáljuk meg kideríteni, hogy kit keresett! – Választ sem várva elindult vissza, a börtön irányába.

 

Mire a börtönhöz értek, már egy osztagnyi katona is ott volt. A palotából érkeztek, és azért küldték őket, hogy segítsenek a városi őrségből megmaradt maroknyi embernek. James csak most tudta meg, hogy Wilfred Means seriff és szinte az összes embere meghalt, csupán hatan maradtak életben. Jonathan, a seriff fia, a nagyteremben állt, és a pusztítást szemlélte. A fiút alig néhány hete szervezte be az apród, ám ő az azóta eltelt rövid idő alatt is nagyszerű munkát végzett a herceg még csak bimbózó hírszerző csapatában. Az apród Jonathan vállára rakta a kezét:
– Nagyon sajnálom, ami történt. Az apád és én sohasem voltunk barátok, de tiszteltem őt, mivel becsületes ember volt, és mindig hűséggel és felelősségteljesen szolgálta a herceget.
Jonathan halottsápadt arccal bámulta a pusztítást, és csak bólintani tudott. Amikor nagy nehezen sikerült leküzdenie a fájdalmát, azt felelte:
– Köszönöm.
James bólintott.
– Te és a többi életben maradt csendőr ideiglenesen Garruth kapitánynak tartoztok engedelmességgel. Aruthának kell majd egy kis idő, hogy kiválassza és kinevezze az új seriffet, és egy darabig a létszámotok is jóval alacsonyabb lesz a szükségesnél.
– Ha lehet, szeretnék most hazamenni – mondta Jonathan. – El kell mondanom az édesanyámnak, hogy mi történt.
– Ez csak természetes – bólintott James. – Menj csak haza – mondta, és útjára engedte a fiatalembert. Jonathan ifjú kora ellenére meglepően talpraesett és rátermett volt, James azonban tartott tőle, hogy Arutha nem szívesen nevezne ki a városi felügyelet élére egy kölyökkorból alig kinőtt fiatalembert. Persze, ha Jonathant a seriffi hivatallal járó kötelezettségek egy íróasztalhoz kötnék, az James terveibe sem illene bele... Az apród fejét megrázva félresöpörte ezeket a gondolatokat, és elindult, hogy megkeresse Garruthot.
Hamarosan meg is találta. Az őrkapitány épp a börtön helyreállítására kirendelt munkásokat és katonákat felügyelte.
– Sikerült elkapni? – kérdezte, amikor meglátta Jamest és a többieket.
Az apród felemelte egyik megégett karját.
– Az a rohadék felgyújtotta az árvaházat, csak hogy a zűrzavarban egérutat nyerjen! – mondta.
Garruth megcsóválta a fejét.
– Itt is elég aljas munkát végzett. – Állával a föld alatti cellákhoz vezető lépcső felé bökött. – Látniuk kellene, hogy mit csinált odalent. A jelek szerint ezzel a fickóval nem érdemes ujjat húzni!
James Williammel és Jazharával a nyomában lement a lépcsőn. A városi börtön tulajdonképp a kisebb bűnözők gyűjtőhelye volt, akik itt vártak a hercegi ítélőszék döntésére, valamint itt raboskodtak azok az elítéltek, akiket még nem szállítottak át a várbörtönbe vagy a számukra kijelölt kényszermunkára.
A börtönt jelentő hatalmas pincét a padlótól a mennyezetig futó vastag vasrácsok nyolc részre osztották. A veszélytelen bűnözőket a két terjedelmes közös cella valamelyikébe dugták, a hat kisebb cella a bajkeverő rabok elkülönítésére szolgált. A börtön szinte sohasem volt üres, a látogató mindig talált itt néhány részeget, kisstílű tolvajt és mindenféle egyéb rendbontót.
A lépcső aljában álló foglár Jamest látva tisztelgett.
– Nem szép látvány, apród – mondta. – Csak egyetlen ember élte túl, ott, a távolabbi cellában.
James egyszerűen nem hitt a szemének. A katonák véres holttesteket vonszoltak ki a két nagy cella egyikéből. Az apród azonnal tudta, hogyan történhetett a dolog. Az az óriási termetű gazember lesétált, talán egyedül, vagy talán néhány bérence kíséretében, és idelent látta a két foglalt és a hat üresen álló cellát. Miközben kinyitotta a nagyobbik gyűjtőcella ajtaját, a folyosó másik oldalán levő kisebbről valószínűleg megfeledkezett. A súlyos vasajtó félrehajítva hevert a földön, és James el sem tudta képzelni, miféle ember lehet az, aki képes volt leemelni a zsanérjairól.
A cellában még három holttest feküdt, a negyediket éppen most vitték kifelé a katonák. Három rabot a jelek szerint kardélre hánytak, és James tudta, hogy gyors haláluk volt, a negyedik holttest láttán azonban az apródban szinte meghűlt a vér. A férfi úgy nézett ki, mintha egy óriás a végtagjainál fogva egyszerűen darabokra szaggatta volna. A töpörödött, aprócska ember szemei tágra nyíltak a fájdalomtól és az iszonyattól. Bal karját vállból tépték ki, jobb lábát számtalan helyen eltörték és összezúzták, bal lábát pedig bokából levágták. Kifröccsent vére a helyiség összes falát beterítette.
James Jazharára pillantott, és látta, hogy a varázslólánynak szeme sem rebben, miközben a holttestet szemléli. William sápadtnak tűnt, bár katonaként bizonyára már számtalan halottat látott.
– Ki lehet képes ilyesmire? – kérdezte a fiatalember.
– Olyasvalaki, aki képes volt lemészárolni két fiatal csaposlányt, és felgyújtani egy árvaházat – felelte Jazhara.
James letérdelt a holttest mellé.
– Ismerem ezt az embert – mondta. – Knute-nak hívták. Kalóz volt, innen egy kicsivel északabbra dolgozott a parton. Rendszeresen bejött a városba, hogy eladja az orgazdáknak a rablott holmit. Dörzsölt alak volt, de úgy tűnik, nem eléggé.
– Hogy érted ezt? – kérdezte William.
– Van egy ötletem, de addig, amíg néhány dolognak utána nem járok, inkább megtartom magamnak – felelte James. Halvány mosollyal társaira nézett, és hozzátette: – Nem akarok ostobának tűnni, ha kiderülne, hogy nincs igazam.
Felállt és a foglárhoz lépett, majd a másik cellára mutatva, ahol az egyetlen életben maradt fogoly raboskodott, megkérdezte:
– Ő mit mondott a történtekről?
Az őr vállat vont.
– Nem sokat lehetett kihúzni belőle. Azt hiszem, ő csak egy helyi iszákos, apród. És szerintem elvette az eszét a rettegés.
James intett a társainak, hogy tartsanak vele. Odasétáltak a kisebbik gyűjtőcellához, és a fogoly elé álltak, aki görcsösen szorította a vasrácsokat, mintha félne elengedni őket. Az idős férfi gubancos haja ősz volt, arca elgyötört és sápadt, vonásain rajtahagyta nyomát a rengeteg utcán töltött, szesztől bódultan végigszundikált éjszaka. Az emberi roncs összeszorította a szemeit, és szünet nélkül motyogott:
– Istenem, istenem, istenem! Nyugi, nyugi, próbálj megnyugodni! Hamarosan itt lesznek. Bármelyik pillanatban, hamarosan megérkeznek...
– Scovy! – szólította meg James.
A férfi tágra nyitotta szemeit, és minden izma megfeszült, mintha menekülni készülne. Jamest meglátva azonban boldogan felkiáltott:
– Jimmy! Dala áldjon meg! Eljöttél, hogy megments!
– Lassan a testtel, öreg – mondta James. – Láttad, mi történt?
Scovy szájából bukdácsolva törtek elő a szavak:
– Ó, igen, igen, láttam! Inkább engem vittek volna Lims-Kragma csarnokába, mint hogy végignézzem, amit azzal a szerencsétlen teremtéssel tettek!
– Knute-ra gondolsz?
Scovy hevesen bólogatott.
– Igen; Knute-nak hívták. Kalóz volt, az Özvegyfok környékén fosztogatta a hajókat. Nagyon magabiztosan viselkedett, azt állította, hogy őt semmiképpen sem fogják felakasztani. Azt mondta, hogy maga a herceg írja majd alá a kegyelmi határozatát, amint megismeri a titkot, amit most még csak ő ismer...
– Miféle titkot? – kérdezte James.
– Vigyen el az ördög, ha tudom, Jimmy. Knute a világért sem árulta volna el. Szerintem valami nagy kincs lehet, amit Knute valahol elrejtett... valószínűleg amiatt történt ez az egész szörnyűség.
– Meséld el, hogy mi történt itt ma éjszaka – kérte Jazhara.
Scovy Jimmyre nézett.
– Kiviszel innét? – kérdezte.
– Ha elégedett vagyok azzal, amit hallok – bólintott James.
– Nos – kezdte Scovy –, először egy hatalmas robaj hallatszott odafentről, mintha az istenek haragja rengette volna meg a földet. Kétszer is megrázta az épületet. Én a földön ültem, de úgy felpattantam, hogy majdnem belevertem a fejem a mennyezetbe. Bizony, teljesen kijózanított a félelem. Aztán a lépcsőn lejött az az ember. Nagydarab fickó, torzonborz szakállal, egyik szemén egy hosszú sebhely futott át, a másikból áradt a gyilkosság. Knute „Medvének” nevezte.
– És mi történt azután? – kérdezte William.
– Knute majdnem összepisilte magát, és az összes istenekre esküdözött, hogy nem árulta el ezt a Medvét. Az óriási ember látszólag hitt neki, de aztán kinyújtotta a kezét, és egyszerűen letépte a cella ajtaját, majd teljes nyugalommal besétált, előhúzott egy hosszú tőrt, és megölte a cellában levő másik három fickót. Aztán azt mondta Knute-nak, hogy kövesse, de amikor Knute lépett egyet, a Medve a nyakánál fogva megragadta, és simán felemelte a földről. Knute kapálódzott és visítozott, mint egy vágóhídra vonszolt disznó, a Medve meg egyfolytában azt kérdezgette, hogy „hol van?”, „hová dugtad?” Folyton ezt kérdezte, meg azt, hogy „mit csináltál vele?”
– És aztán? – tudakolta Jazhara.
– Knute csak sikoltozott, hogy semmit sem csinált... A Medve azt mondta, hogy Knute hazudik, és elkezdte vagdosni. Apró részekre hasogatta. Válaszra sem várt. Csak akkor hagyta abba, amikor fentről meghallotta a csatazajt. Akkor felordított, mint egy vadállat, és ami még megmaradt Knute-ból, azt egyszerűen széttépte. – Lehalkította a hangját, úgy tette hozzá: – Szerintem engem csak azért hagyott életben, mert kifutott az időből. Az az alak őrült, Jimmy! Valami... nem stimmel nála. Láttam már erős embereket, de hozzá hasonlót még soha. Láttam már őrülteket is, de ő mindegyikükön túltesz. – Remegő ajkakkal fejezte be a történetet. – Kiviszel innét?
James magához intette az őrt.
– Engedd szabadon – utasította.
Az őr elővett egy kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
– Köszi, Jimmy. Nem felejtem el.
– Ne is felejtsd, Scovy!
A nyomorult szeszkazán felszaladt a lépcsőn, James pedig a társaihoz fordult:
– Van valami ötletetek?
– Ez a Knute elárulta a Medvét? – kérdezte Jazhara.
James bólintott.
– Bármi is legyen az a dolog – elmélkedett William –, ennek a Medvének óriási szüksége van rá, ha ennyi kockázatot vállal érte, és gyilkosságra meg csonkításra is hajlandó, csak hogy visszaszerezze.
James nagyot sóhajtott.
– Én is így gondolom. – A felfelé vezető lépcső felé fordulva hozzátette: – Lássuk, hogy Garruthnak sikerült-e valami hasznos információhoz jutnia abban a felfordulásban. Egy dolog viszont biztos.
– Micsoda? – kérdezte William és Jazhara egyszerre.
– Arutha nem fog örülni.

 

 

4.
Titkok

Egy katona szaladt le a lépcsőn.
– Kapitány, odafönt találtunk egy túlélőt! Dennison az – újságolta.
James kérdő tekintettel Garruthra nézett. A kapitány bólintott, vagyis beleegyezett, hogy az apród járjon utána, mi történt ott fönn. James intett Jazharának és Williamnek, és sietve felmentek a lépcsőn.
Odafönt mindent ugyanúgy felforgattak, mint a földszinten. A folyosó távolabbi végében, egy félig nyitott ajtón keresztül Jamesék látták, hogy ott is egy hatalmas lyuk tátong a falban. A Medvének nevezett gazember nyilván ezen az úton hagyta el a börtönt.
A börtön írnoka, Dennison egy zsámolyon üldögélt, és egy nedves rongyot szorított a homlokához. Amikor megpillantotta az apródot és társait, felkiáltott:
– Hála Dalának, a gyengék és elesettek védelmezőjének! Ki tudja, miféle szörnyűségeket tettek volna velem, ha nem bukkannak fel időben!
William körbenézett a szobában.
– Mi történt itt? – kérdezte.
– Egy robbanás a földre taszított, egy pillanatra az eszméletemet is elvesztettem. Ez a zsámoly, amin most ülök, rámesett, és keményen megütötte a homlokomat. – Az írnok homlokán valóban éktelenkedett egy csúnya duzzanat. – Csupa vér volt az arcom, így amikor azok a banditák felrohantak, halottnak tettettem magam. Mindenkit megöltek, akit a legénységi szobában találtak. – Egy másik ajtóra mutatott, amely az emelet legnagyobb helyiségébe vezetett. – Egy erős, mély hangú férfi adta ki a parancsokat, én azonban szorosan csukva tartottam a szememet, így sajnos nem tudom megmondani, hogy nézett ki. De az egyik emberére sikerült vetnem egy gyors pillantást.
– És felismerted?
– Azt hiszem. Már korábban is láttam. Állítólag ő Mogorva Michael, a kalóz másod-vitorlamestere.
James szeme összeszűkült. Élete során már számtalan hazudozóval találkozott, ám ez az ember kimondottan tehetségtelenül füllentett.
– Mogorva Michael? Hogy lehet az, hogy a korona egy olyan törvénytisztelő szolgája, mint amilyen te vagy, ismeri azt az alakot?
Az írnok hevesen pislogva felelt:
– Ó, szóval... néha iszom egy-két pohárral... olykor-olykor... és időnként nem túl jó hírű kocsmákban találom magam... lenn, a kikötőben. – Egyre fürgébben forgott a nyelve, ahogy belelendült a magyarázkodásba: – Persze lehet, hogy tévedek. Az egész olyan gyorsan történt, és éppen csak egy pillantást vetettem rá, aztán ismét becsuktam a szememet. Úgy értem, könnyen lehet, hogy valaki más volt... – A hangja lassan elhalt, és kényelmetlenül nézett mindenfelé, csak James szemét kerülte gondosan.
Az apród Jazharára és Williamre pillantott. Míndketten azonnal kapcsoltak: William feltűnés nélkül a lépcső felé húzódott, a varázslólány pedig gondosan az írnok és a falba robbantott lyuk közé állt.
– Ha belegondolunk, hogy milyen gondosan eltettek mindenkit az útból, akkor szerinted nem különös, hogy téged életben hagytak? – érdeklődött James.
Az írnok arcából minden vér kifutott, és hebegve felelte:
– Ahogy már mondtam, halottnak tettettem magam.
– Furcsa, hogy nem néztek meg egy kicsit alaposabban – jegyezte meg Jazhara hűvös hangon.
James biccentett William felé, majd előrelépett, és a grabancánál fogva felrántotta a vékonyka írnokot.
– Módfelett furcsa, hogy a börtönben minden egyes embert lemészároltak... minden egyes embert, kivéve téged és az egyik odalent raboskodó kocsmatölteléket.
– És az a kocsmatöltelék csak azért élte túl, mert nem ugyanabban a cellában volt, mint a többiek – tette hozzá William.
James hátával a falhoz lökte az írnokot.
– A támadók nagyon pontosan tudták, mikor érdemes lecsapni a börtönre. Ki ismerhette a beosztást?
Dennison még az eddiginél is jobban elsápadt, és hadarva magyarázta:
– A seriff! Meg az összes beosztottja!
– No meg te! – kiáltott rá William, és közelebb lépett a remegő férfihoz. – Egy csodálatos lány, a lány, akit szerettem, most holtan fekszik, mert lemészárolták azok a gyilkosok! És azt hiszem, te többet tudsz annál, mint amit elmondasz, úgyhogy jobban jársz, ha gyorsan kipakolsz, különben bizisten, kiontom a véred!
Az írnok már minden ízében reszketett a félelemtől. Békéltető mozdulattal felemelte a kezét, és esdeklő tekintettel nézett Williamről Jamesre, majd Jamesről Jazharára.
– De igazán, uraim és hölgyem, fogalmam sincs, mire céloznak!
William előrántotta a tőrét, és hegyét az írnok torkának szegezte. Vékony vérpatak serkent és folyt végig Dennison nyakán.
– Hazudsz! Mondd el az utolsó imádat!
– Ne! Várjon! – sikoltotta az írnok. – Elmondom! Mindent elmondok! Csak ne öljön meg!
James egy kicsit arrébbmozdult, mintha eltolta volna Williamet az írnok közeléből, és sima, érzelemmentes hangon megkérdezte:
– Ismered a Medye nevű embert?
Dennison megadóan bólintott.
– Volt néhány közös üzletünk. Időnként pénzt kaptam tőle, cserébe beszélnem kellett neki a börtönről és az őrökről, és olykor-olykor, amikor az embereit lecsukták, enyhítettem a büntetésüket. Néha egyszerűen elengedtem őket; a kutya sem vette észre. Nem tudom, miféle közös ügye volt a Medvének azzal a Knute nevű kalózzal, mindenesetre iszonyatosan dühös volt, amikor Knute-ot lecsukták.
– Miféle titka lehetett a kalóznak, ami miatt a Medve lemészárolt mindenkit, aki az útjába került?
Az írnok keserűen felkacagott.
– A Medvének nem kell indok ahhoz, hogy gyilkoljon, apród! Akkor öl, amikor becses kedve úgy diktálja. Ezért nem tudtam neki soha nemet mondani. Azonnal meggyilkolt volna, még az egyetlen ép szeme sem rebbent volna. Fogalmam sincs, mit akart Knute-tól. Csak annyit tudok, hogy Knute a Veszett Kutyában bérelt egy szobát, de még nem volt időm elmondani neki. Amikor megláttam, hogy az emberei mindenkit, akit találnak, legyilkolnak, eszem ágában sem volt felülni és közölni velük a dolgot.
– Hát, most már vele sem fogod közölni – mondta William, majd megfordította tőrét, és a markolatával keményen az írnok tarkójára sújtott.
Dennison összeesett, William pedig megjegyezte:
– Szólok a kapitánynak, hogy vitesse ezt az alakot a palotába, és nagyon vigyázzanak rá.
James bólintott.
– Arra is ügyeljenek, hogy senkivel ne válthasson szót!
William felkapta az eszméletlen írnokot, átdobta a vállán, és levitte a lépcsőn. Jazhara a fejét csóválva megjegyezte:
– Rejtély.
– Bármi is az a titok, amit Knute rejtegetett – töprengett James fennhangon –, a Medve nagyon szerette volna megtudni. Olyannyira, hogy még ezt a rengeteg gaztettet is vállalta, noha tudnia kellett, hogy így ő lesz a nyugati országrész legjobban üldözött bűnözője. Ahogy én Aruthát ismerem, holnap reggelre legalább tízezer arany vérdíj lesz kitűzve a Medve fejére. Az összes pénzsóvár gazember kétszer is meg fogja gondolni, hogy elszegődjön hozzá, vagy inkább feladja a hatóságoknak.
– És most mit csinálunk?
James körbenézett, és az írnok munkaasztala felé bökött.
– Először is írok egy levelet Aruthának. Aztán gondosan átnézünk minden papírt, amit itt találunk, hátha odalent nyüzsgő barátaink hagytak még itt valami hasznosat. Ha azzal is végeztünk, szándékaim szerint útra kelünk, hogy utánajárjunk két dolognak.
Jazhara felemelte a hüvelykujját.
– Az első: Knute titka.
Az apród bólintott, ám ő már két ujját tartotta fel.
– A második pedig Lucas, Talia apja. – Elgondolkozva hozzátette: – És egyáltalán nem leszek meglepve, ha az egyiket megtalálva a másikhoz is közelebb jutunk.

 

A Veszett Kutya talán az egyik leglepusztultabb fogadó volt Krondorban, pedig ez nem kis teljesítmény. James megcsóválta a fejét.
– Hát, ez nem az a hely, ahol szívesen legurítanék egy korsó sört!
William szomorúan elmosolyodott.
– Pedig ahogy hallottam, James, annak idején ennél rosszabbakhoz szoktál.
James elvigyorodott, és belökte az ajtót.
– Ennél rosszabbak nincsenek. Vigyázzatok, ne veszítsétek el a fejeteket; itt nem leszünk szívesen látott vendégek!
Két társával a nyomában belépett az ivóba. Rögtön kiderült, mire gondolt. Minden szem William, pontosabban az általa viselt tabard, a hercegi testőrség egyenruhája felé fordult. A kelmét elcsúfító vérfoltok és égésnyomok sem kerülték el a vendégek figyelmét.
A hatalmas ivó távolabbi végében egy csapatnyi férfi beszélgetett egy magas, kerek asztal körül, amit pont úgy terveztek, hogy állva is kényelmesen lehessen iszogatni mellette. A férfiak öltözéke és csupasz lábai egyértelműen mutatták foglalkozásukat: mindegyikük matrózként kereshette kenyerét.
A többi vendég – valószínűleg egyszerű kétkezi munkások – a tűzhely előtt állt, és ők is mogorva, ellenséges tekintettel bámulták az újonnan érkezetteket.
Az ajtó közelében két alaposan felfegyverzett férfi álldogált. Ők is nyomban abbahagyták a társalgást, ahogy William belépett.
Egy hosszú pillanatra néma, feszült csend borult az ivóra, majd lassacskán itt-ott megszólalt egy-egy hang: a vendégek halkan mormolva beszélgetni kezdtek. James körbenézett, hol lehet a kocsmáros, majd a hosszú söntéspulthoz sétált.
– Hát maguk mi a fenét akarnak itt? – kérdezte a kocsmáros köszönés helyett.
James elmosolyodott. William már nagyon jól ismerte ezt a mosolyt, és tudta, bajt jelent.
– Egy sört nekem és a barátaimnak.
A kocsmáros dús, sötét haja hatalmas boglyaként ágaskodott a fején; a jelek szerint már legalább egy éve nem látott fésűt. Állán háromnapos borosta meredezett, lógó tokája és beesett szemei azt a benyomást keltették, hogy a férfi túlságosan is gyakran kóstolgatja saját sörét. Mogorván a pultra lökte a három teli korsót.
– Hat réz lesz – morogta. – Igyák meg, oszt tisztuljanak el innét; nem szívesen látjuk itt az udvari naplopókat.
– Nagyon kedves – mormolta Jazhara, és belekóstolt a sörébe. Az ital híg volt és keserű, így visszatette a pultra, és inkább megfordult, hogy a vendégeket nézegesse.
– Te vagy az a fickó, akit Szerencsés Pete-nek neveznek? – kérdezte James.
A puffadt vonások széles, önelégült mosolyba futottak szét.
– Ja, Szerencsés Pete... azér ragasztották rám ezt a nevet, mert tudom, hogy kő bánni a fehérnéppel! – Jazharára kacsintott, és hozzátette: – Gyere vissza egy kicsit később, cicám, oszt megmutatom neked a falábam!
Kezét a lányéra tette. A varázslónő jegesen elmosolyodott, előrehajolt, és halkan odasúgta:
– Ha nem találjuk meg, amit keresünk, akkor hamarosan mindkét falábadat megmutathatod! – Majd elhúzta a kezét.
Pete vigyora tovább szélesedett, ám ez egy hajszálnyit sem javított a megjelenésén.
– Tüzes cicuska vagy, mi? Én szeretem ám a tüzes lyányokat!
William megunta az egyoldalú enyelgést.
– Úgy hallottuk, hogy lakik itt egy Knute nevű fickó – mondta.
Pete kissé oldalra hajtotta a fejét.
– Knute? Knute-ot mondott? Tudja, kicsit rosszul hallok, és már az emlékezetem sem a régi, fiacskám. – Színpadiasan a füléhez emelte a kezét.
James körbenézett, és látta, hogy a teremben jó néhányan figyelmesen hallgatják a társalgást. Épp elég olyan lebujban járt már, mint amilyen a Veszett Kutya volt, így tudta, ha megpróbálnák erőszakkal kiszedni Pete-ből, amit tud, akkor szinte biztos, hogy fegyverrel kellene kiverekedniük magukat a kocsmából. Így inkább belenyúlt az erszényébe, kivett két aranyat, és a pultra tette.
Pete arca azonnal felderült.
– Ó, igen, mintha máris javulna a hallásom! – Lehalkította a hangját. – Igen, ismerem a jó öreg Knute-ot. Jelentéktelen kalóz, bár általában elég ügyesen intézte a dolgait. Legalábbis amíg azok az átokfajzat katonák el nem kapták. – Williamre pillantott. – Természetesen nem sértésnek szántam.
– Nem is tekintem annak... egyelőre – felelte William. – Mondott Knute bármi szokatlant az elmúlt néhány napban?
Pete csak hallgatott. Miután a csönd túl hosszúra nyúlt, James egy újabb aranyat rakott a pultra. Ám a kocsmáros továbbra sem szólalt meg, így az apród elővett még egy aranyat. Pete felkapta az érméket.
– Ha! – mondta. – Annyit ivott, ki tudná megmondani? Az biztos, hogy még soha nem láttam olyan izgatottnak, és az egészben az a legmókásabb, hogy amikor az őrök nyakon csípték, szinte megkönnyebbültnek; mintha éppen örült volna, hogy bezsuppolják. Alighogy kilépett az ajtón, rögtön verekedni kezdett, úgy ám! – Pete a főbejárat felé mutatott. – A legtöbb Knute-hoz hasonló fickó, hát, elég sok mindenre képes, csak hogy elkerülje a dutyit, már ha érti, mire gondolok...
James bólintott, mire a kocsmáros folytatta:
– De a jó öreg Knute ehelyett direkt handabandázni kezd, aztán ott marad, amíg egy őr arra nem jár, annak meg az arcába löttyinti a sörét, bokán rúgja, vagyis egy csomó esztelen dolgot csinál, mintha meghibbant volna. Knute egy csöppet sem harcias, már ha tudja, mire gondolok. Ő mindig tiszta fejjel gondolkozott, ám aznap este úgy láttam, teljesen elment az esze.
– Megnézhetjük a szobáját? – kérdezte James.
Pete eljátszotta a vérig sértett fogadós szerepét.
– Maga biztosan megbolondult! Csak nem képzeli, hogy hagyom, hogy mindenféle gyanús alakok kutakodjanak a vendégeim holmija között!
James újabb két aranyat csúsztatott a pultra.
– A vendéged holtan fekszik. Apró darabokra szabdalták.
Pete besöpörte a pénzt.
– Hát, ebben az esetben azt hiszem, nem fog tiltakozni. Menjenek csak. Itt a kulcs. – Átpöccintette a pulton. – A lépcső tetején balra. Körbenézhetnek, de igyekezzenek, és ne zavarják a többi vendégemet! A kulcsot pedig hozzák vissza, mert különben maguk után küldöm a cimboráimat!
Jamesék felmásztak a rozoga lépcsőn. Odafönt egy aprócska lépcsőpihenőn találták magukat, amelyről négy ajtó nyílt: kettő a feljáróval szemben, egy a jobb, egy pedig a bal oldalon. James a bal oldali ajtóhoz lépett, és bedugta a kulcsot a kulcslyukba.
Amikor elfordította, halk zörejt hallott odabentről. Hátralépett, sebesen előhúzta a kardját, és berúgta az ajtót. A szobában egy nagydarab férfi kotorászott egy ládában, ami egy bevetetlen ágy tetején billegett. A berobbanó ajtó zaját hallva megfordult, és előhúzott egy hosszú kést.
– Dobd el azt a kést! – kiáltott rá az apród.
A férfi megfordította fegyverét, a hegyénél fogva felemelte, majd meglendítette a karját, és a tőrt James felé hajította.
– Földre! – figyelmeztette az apród a társait, miközben ő is a padlóra vetette magát. A tőr alig néhány hüvelyknyivel James földre omló teste fölött repült ki az ajtón. Az apród szilánkokra törő üveg hangját hallotta: a férfi kivetette magát a kocsma hátsó udvarára nyíló aprócska ablakon. William átszökkent James fölött, és még mielőtt az apród felállhatott volna, már az ablaknál is volt.
– A pokolba! – szitkozódott, miután kinézett a kicsiny nyíláson.
James mögé állt, és megkérdezte:
– Mi történt?
William válaszképpen az udvarra mutatott. James kinézett, és látta, hogy a férfi kicsavarodott testtel fekszik a kövezeten; furcsa szögben álló fejéből ítélve szerencsétlenül ért földet, és minden bizonnyal nyakát szegte.
– Te nézz körül itt, hátha találsz valami érdekeset – mondta az apród –, én Jazharával lemegyek, és megvizsgáljuk odalent heverő barátunkat.
Az apród és a varázslólány leszaladtak a lépcsőn, és elrohantak Szerencsés Pete előtt. A kocsmáros utánuk szólt:
– Hol a kulcsom?
– William majd lehozza, ha megnézte, amit akart – felelte James. A söntéspult mellett nyíló ajtóra mutatva megkérdezte: – Ott lehet kijutni a hátsó udvarra?
– Igen, miért?
– Csak mert van ott egy holttest – felelte James, és máris kilépett az ajtón.
Pete közönyösen a söntéspultra könyökölt.
– Megesik az ilyesmi, fiacskám – dörmögte.
James a holttesthez lépett, és letérdelt. A férfi még mindig görcsösen szorongatott egy kis erszényt. James szétfeszítette a halott ujjait, kivette az erszényt, majd megvizsgálta a tartalmát. Egy hétköznapi kulcs volt benne.
– Mit gondolsz, vajon mit nyit? – kérdezte Jazhara.
– Nem vagyok benne biztos, de ez a kulcs nekem valahogy nagyon ismerősnek tűnik.
Ekkor megjelent William.
– Odafönt semmi nincs, amit érdemes lenne ellopni. Csak néhány ócska ruha.
– Itt viszont ezt találtuk – mondta James, és feltartotta a kulcsot.
William megvizsgálta.
– Menjünk csak a fényre! – mondta.
A kocsma hátsó ajtajához sétáltak, ahol egy pislákoló lámpás némi fényt vetett az udvarra. William kivette a kulcsot James kezéből, és egy belevésett apró jelre mutatott.
– Látjátok ezt itt?
James visszavette, és közelebbről is megvizsgálta.
– Ez Lucas kulcsa! Az, amelyik a csatornarendszerbe vezető átjáró ajtaját nyitja! – kiáltott fel.
– Akkor az a gazember biztosan ezt kereste – jegyezte meg Jazhara. – De mit jelent ez?
Az apród szórakozott mozdulattal megvakargatta állát a kulcs tollával.
– Lucas fogadójában van egy titkos átjáró, ami a csatornarendszerbe vezet. Az ivó mögötti raktárból nyílik. Megfelelő fizetségért időnként kölcsönadta a kulcsot; ezt a kulcsot.
– Vagyis Knute Lucas titkos járatát használta, hogy a csatornákba jusson – szőtte tovább a gondolatmenetet William.
James bólintott.
– Igen. Valószínűleg így tudta elrejteni a legutolsó rablásából származó holmit, azt a bizonyos kincset, amit a kocsmatöltelék Scovynak említett. Azt, amiért cserébe Arutha kegyelmet adna neki.
– Úgy véled, ellopta Lucas kulcsát? – kérdezte Jazhara.
– Nem, biztos vagyok benne, hogy mindketten benne vannak a dologban. Knute gyilkosa azt akarta megtudni, hogy hol van az a „valami”. Le merném fogadni, hogy az a „valami” a kincs.
– Vagyis Lucas feltehetőleg a csatornarendszerbe menekült, amikor a Medve lecsapott a kocsmára – mondta William. – De miért nem próbált kapcsolatba lépni veled vagy a herceggel?
– Talán mert nem tehette – találgatott Jazhara.
James megrázta a fejét.
– Lucas az egyetlen ember a városban, aki annak ellenére, hogy nem tartozik a Csúfolódók közé, ugyanolyan jól ismeri a föld alatti járatokat, mint én. Rengeteg hely van, ahol elrejtőzhetett. – James lehalkította a hangját, ahogy továbbfűzte a gondolatot. – Lucas biztosan tudja, hogy micsoda vadállat a Medve. És azt is biztosan tudja, hogy ha szerepet vállalt egy kalóztámadásban, még ha csak orgazdaként is, Arutha valószínűleg nem fog gondoskodni a védelméről. Lucas egész életét úgy élte le, hogy a törvényes üzlet és a törvényellenes üzelmek közötti hajszálvékony vonalon egyensúlyozott, és most átlépte ezt a határt.
William keserűen tette hozzá:
– Amiért a lányának kellett megfizetnie.
Az apród a fiatal hadnagy vállára tette a kezét.
– Lucasnak pedig egész hátralevő életében ezzel a tudattal kell együtt élnie.
– Ami azonban nem lesz hosszú, ha a Medve rátalál – jegyezte meg Jazhara. – Egyértelmű, hogy mit kell tennünk: meg kell keresnünk Lucast, mégpedig gyorsan.
James egyetértően bólintott.
– Imádkozzunk, hogy előbb bukkanjunk rá, mint a Medve!
– És hol kezdjük a keresést? – kérdezte William.
James savanyú mosollyal nézett a barátjára, és a föld felé bökött.
– A csatornákban.

 

A Szivárványos Papagájról elnevezett fogadó padlóján még mindig ott éktelenkedtek a vérfoltok, a holttesteket azonban már elszállították. Amikor James, William és Jazhara a bejárathoz értek, látták, hogy egy katona őrzi az ajtót.
William ismerte a férfit.
– Simon! – köszöntötte. – Mi a helyzet errefelé?
– Itt minden csendes, hadnagy. A holttesteket kivitték, és elszállították Lims-Kragma templomába. Ott majd tisztességes módon felkészítik őket a hosszú utazásra.
– A többi katona hová tűnt? – kérdezte James.
– Hát, Jack a hátsó ajtónál van, aztán más nincs is, apród. A többiek Tagart őrmester utasítására a templomba vitték a halottakat. Szerintem az őrmester úgy vélte, senki nem olyan ostoba, hogy egy megtámadott és kirabolt fogadót próbáljon kifosztani. Amikor lejár a szolgálatunk, két bajtársunk levált minket, úgyhogy mi is lemehetünk a többiekkel.
– Hová le? – hökkent meg James.
– Hova máshová, mint a csatornákba. Maga még nem is hallotta, apród?
– Mit kellett volna hallanom? – kérdezte James.
– Néhány órával ezelőtt kiengedtek valami pasast a börtönből. A fickó talált magának egy balekot, aki hajlandó volt fizetni neki egy-két sört, ha cserébe elmeséli, miért támadták meg a börtönt.
James összevonta a szemöldökét.
– Scovy.
– Lehet, hogy úgy hívták a pasast – bólintott a katona. – Mindenesetre rengeteg pletyka kelt lábra. Kalózok kincse a csatornákban, tömérdek arany meg drágakő, és ilyesmi. Azt mondják, az épületet egy Medve nevű kalóz támadta meg, mégpedig azért, mert odabent raboskodott valaki, aki tudta, hogy hol a kincs.
– Vagyis a csatornákban most nyüzsögnek a kincsvadászok – összegezte az elhangzottakat William.
– Pontosan, hadnagy – mondta Simon. – Nem sokkal azelőtt, hogy maguk megjöttek, erre járt egy városi őr. Tőle hallottam, hogy az Öt Pont mellett levő nagy csatornanyíláson nemrég egy egész csapatnyi pasas mászott ki bicegve és sántikálva, és mindegyikük teli volt vágott sebekkel meg zúzódásokkal. Állítólag a Csúfolódók megpróbálnak mindenkit kikergetni a földalatti járatokból, hogy maguk kereshessék meg a kincset.
James felsóhajtott.
– Hát, nem tudom, mi jöhet még, ami ennél is jobban megnehezítené a dolgunkat, Lucas keresését!
– Nos, apród, valaki azt is mesélte, hogy egy szörnyeteg mászkál odalent.
James komor pillantást vetett Simonra.
– Most csak viccelsz, ugye?
– Becsületszavamra, apród – mondta a katona. – A szóbeszéd szerint két nappal ezelőtt találtak egy hullát; az öbölben lebegett. A szerencsétlen úgy szét volt szaggatva és úgy össze volt harapdálva, mint egy egér, ami egy macska karmai közé került. Aztán egy fickó, aki a Veszett Kutyában egy másik pasastól hallotta a dolgot, azt állította, hogy egy csempészbandát megtámadott valami; valami, ami olyan nagy volt, mint egy bivaly, és hosszú karjai meg hatalmas fogai voltak.
Jazhara Jamesre nézett.
– És te oda akarsz lemenni?
– Nem akarok – felelte a hajdanvolt tolvaj –, de nincs más választásunk. Ha el akarjuk kapni a Medvét, muszáj megtalálnunk Lucast, még mielőtt ő bukkan rá. És nekem van egy ötletem, hogy hol keressük.
William bólintott.
– Még ha a Medve nem is találja meg, akkor is könnyen baj lehet. Ha Lucas tényleg összeszűrte a levet Knute-tal, és most ott ül a kincshalom tetején, akkor bárki talál is rá, nagy valószínűséggel megöli.
– Akkor ne késlekedjünk – mondta James. – Gyerünk! – Simonhoz fordult és utasította: – Amikor megérkezik a váltás, mondd meg az ügyeletes őrmesternek, hogy lementünk a csatornarendszerbe, hogy elkapjuk a gyilkost. Azt akarom, hogy menjen el valaki a palotába, és beszéljen a herceggel. Kérje meg Aruthát, hogy küldjön le utánunk egy osztagot, amely segít megtisztítani a járatokat a kincsvadászoktól.
– Ahogy kívánja, apród – tisztelgett a katona.
James már elfordult, hogy induljon, Simon azonban utánaszólt:
– Még valami, apród!
– Igen?
– Nemrég még egy szóbeszéd kelt lábra. – Körbenézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senki nem hallja, amit mond. – Állítólag egy csapatnyi részeg fickó valahonnan Halváros környékéről igen lerobbant állapotban mászott elő a csatornákból az Öt Pont közelében. Néhány társukat úgy kellett magukkal vonszolniuk.
– A Csúfolódók tették? – kérdezte James. Talán a kincskereső halászok a tolvajcéh nehézfiúiba botlottak bele.
– Nem, nem a Csúfolódók voltak, apród. – Simon lehalkította a hangját. – Azt mondják, hogy az a szörny tette, akit az előbb említettem. A halászok kénytelenek voltak elmenni Dala templomába, és leperkálni az utolsó rézpetákjukat is a papoknak, máskülönben a cimboráik elvéreztek volna.
– Megint az a szörny? – William szemlátomást nem hitt a titokzatos rém létezésében. – Hagyd már abba ezt a badarságot!
Simon vállat vont.
– Csak azt mondom, amit hallottam, hadnagy. Valamiféle... izé, nagyjából másfélszer akkora, mint egy ember. Az egyik halász azt mesélte, hogy egyszer csak felbukkant előttük a csatornában, és nekiállt csontokat zúzni és ujjakat leharapni.
– Ez nagyszerű – sóhajtotta James. – Egyszerűen nagyszerű. – A fejét csóválva besétált a feldúlt fogadó hátsó szobájába, és társaival a nyomában odalépett egy padlótól a mennyezetig felpolcozott falhoz. A polcokon mindenféle szárított étel, aszalt gyümölcsök, tömérdek agyagedény és számtalan borosflaska volt felhalmozva. Az apród elővette a Knute szobájában talált kulcsot, majd az egyik polcról leemelt egy szárazbabbal teli zsákocskát. A zsák mögött előbukkanó kulcslyuk pont akkora volt, hogy Knute kulcsa kényelmesen beleférjen.
James a zárba dugta a kulcsot, és elfordította. Tompa morajlás hallatszott, amit egy hangos kattanás követett. Az apród megragadta a polc szélét, és jobbra húzta. Az egész súlyosnak tűnő polcrendszer könnyedén félrecsúszott, mögötte pedig feltárult egy nagyjából fél ember magas folyosó, valamint egy lefelé vezető lépcsősor.
– Amikor lemegyünk a lépcsőn, vigyázzatok, egy kicsit le kell hajolni – figyelmeztette James a társait. – William, menj, szerezz valami fényt!
William visszament az ívóba, és egy perccel később egy lámpással a kezében tért vissza.
– Legalább egy tucatnyi hely van még ezen kívül, ahol lemehetnénk a csatornarendszerbe – mondta James –, de ha Lucas nyomára szeretnénk jutni, erre talán könnyebb dolgunk lesz.
Elvette Williamtől a felé nyújtott lámpást, és társaival a nyomában belevetette magát a sötétbe.

 

– Vigyázzatok, itt ugrani kell! – suttogta James, majd leszökkent a háromlábnyi magasságból; nagyjából ennyi volt a szintkülönbség a Lucas kocsmájából kivezető alagút és a csatorna padlója között. Odalent megfordult, és Jazhara felé nyújtotta a kezét. A lány elfogadta a segítséget, és botjával egyensúlyozva ügyesen leugrott. William is leszökkent, ám ő legnagyobb bosszúságára valami gusztustalanságban ért földet, ami hangosan fröccsent a lába alatt.
– Micsoda bűz! – panaszkodott a fiatal hadnagy, és a hüvelyknyi mélységű csatornalé fölé emelkedő kövekhez dörzsölte a talpát, hogy levakarja a csizmájára ragadt trutymót.
James Jazharához fordult, és sajnálkozva megjegyezte:
– Őszintén szólva nem egészen erre gondoltam, amikor felajánlottam, hogy megmutatom a várost. De hát szólít a kötelesség...
– Tényleg azt hiszed, hogy Lucas barátod itt próbált elrejtőzni? – kérdezte Jazhara.
James körbenézett a sűrű homályban. Egy pillanatig hallgatott, majd azt mondta:
– Lucas majdnem olyan jól ismeri a csatornarendszert, mint a Csúfolódók. – Gondosan végignézett a falakon és a padlón; nyilván valami nyomot keresett, ami alapján elindulhatnak. – A Résháború alatt Lucasnak mind a Csúfolódókkal, mind Trevor Hull csempészeivel voltak közös ügyletei. Néhány befolyásosabb Csúfolódóval elég jó kapcsolatba került, úgyhogy a céh tagjai nem zaklatják, ha idelent mászkál. És ezt nem sok ember mondhatja el magáról. Ha bajba jutott, biztos, hogy erre menekült.
– Elég nagy területet kell átfésülnünk – szólt közbe William –, úgyhogy jobb lenne, ha indulnánk. De merre?
– Arra, folyásirányba – mutatta James.
– Miért pont arra? – kérdezte Jazhara.
– Van ott néhány régi búvóhely, amit annak idején a csempészek használtak. Lucas is ismeri őket. Rajtunk kívül nagyon kevesen tudják, hogy pontosan hol vannak, még a Csúfolódók között is csak egy-két ilyen ember akad. Lefogadom, hogy Lucas azok valamelyikében lapul.
– És te tudod, hogy hol vannak? – kérdezte William.
James vállat vont.
– Jó néhány év eltelt már azóta, de többé-kevésbé tudom, hogy merre keressem őket.
William elkeseredetten felsóhajtott:
– Többé-kevésbé?
Jazhara azonban nevetve jegyezte meg:
– Én úgy vélem, még ez is jobb, mintha fogalma sem lenne róla.
Óvatosan egyre mélyebbre hatoltak a sötét járatokban. Lépteik zaját elnyomta az állandó csepegés, a loccsanások és a vízcsobogás falakról visszaverődő hangja. James időnként megállt, csöndre intette társait, és néhány pillanatig hallgatózott.
Már legalább egy fél órája óvakodtak egyre előrébb a bűzös alagútban, amikor egy tágasabb járatba jutottak. A vízcsobogás alapján valamivel előttük egy széles gyűjtőcsatorna futhatott.
– Ez itt a csatornarendszer középpontja – tájékoztatta őket James. – Féltucatnyi nagyobb csatorna üríti ide a vizét, és a szennylé egy széles járaton végigfolyva az öböl déli sarkánál ömlik a tengerbe. Innentől azon a másik alagúton megyünk tovább, és az egyenesen a csempészek egykori rakodóhelyéhez vezet minket. A csatorna kifolyónyílása olyan széles, hogy egy csónak is könnyedén átfér rajta, ezért is van ott, a város keleti fala mellett a csempészek rakodóhelye.
– Használja ezt ma még valaki? – kérdezte William.
– Lucason kívül? Nem tudom. Azok közül, akik egyáltalán jártak ott, már nem sokan vannak életben, és közülük is legtöbben a herceg szolgálatában állnak. Persze az könnyen lehet, hogy a Csúfolódók már felfedezték az egykori csempészraktárakat.
Ahogy lefordultak a főcsatornába, a rohanó szennyvíz lármája szinte fülsiketítővé vált.
– Nézzetek a lábatok elé! – figyelmeztette a társait James.
A járat hamarosan kör alakban kiszélesedett: hat csatorna futott itt össze, mint egy kerék küllői. A fejük fölött futó kisebb vezetékek is a központi csatornába ürítették tartalmukat, és a bűzös lé hangosan csobbanva hullott a szennyfolyóba. Jamesék óvatosan, libasorban lépkedtek a járat fala mellett futó keskeny járdán, mivel a köveket vastagon beborította a csúszós mocsok. Amikor a második küllőszerűen becsatlakozó csatornát is maguk mögött Hagyták, William megkérdezte:
– Ezek hová vezetnek?
– Mindegyik a város más-más részébe – felelte James. Megállt, és a szennyfolyó másik oldalán becsatlakozó csatornák egyikére mutatott. – Az ott a palotához visz. Úgy tudom, egy herceg sok-sok évvel ezelőtt elhatározta, hogy hatékonyabbá teszi a csatornarendszer működését. Ott fenn van egy ciszterna – felmutatott a sötétbe. – A tervek szerint minden éjjel tiszta vizet engedtek volna belőle a csatornába, hogy kimossák a szennyet. Azt nem tudom, hogy használták-e valaha arra, amire eredetileg készült, de... – Ismét sétálni kezdett. – Én legalábbis senkit nem ismerek, aki emlékszik rá, hogy használták volna. A legtöbb kereskedő, amikor megnyitja a boltját, egyszerűen ás egy saját lefolyót a legközelebbi csatornához. A herceg mérnökeinél megvannak a járatrendszer tervrajzai, ám a legtöbb ilyen rajz már szörnyen régi, jóformán használhatatlan. – Olyan halkan tette hozzá, hogy talán csak saját maga hallotta: – Érdemes lenne újrarajzolni őket. Ismét fel kellene térképezni a járatokat, és meg kellene parancsolni a polgároknak, hogy ha valamit megváltoztatnak, értesítsék róla a mérnököket.
Amikor beléptek a harmadik tágas járatba, James figyelmeztette társait: – Legyetek óvatosak! Innentől kezdve a Csúfolódók felségterületén járunk!
Nem sokkal később ez a járat is kiszélesedett: három csatorna futott össze Y alakban. Az elágazásnál egy öregember álldogált, és a kezében tartott hosszú bottal időnként beletúrt a szennyvízben lebegő szemétbe.
William keze a kardja felé mozdult, James azonban hátranyúlt, és megszorította barátja karját.
– Ez csak egy öreg szedesember, Patkányfarkú Jack.
– Szedesember? – suttogta csodálkozva Jazhara.
– Áttúrja a szemetet, hátha talál valami értékeset. Nem is hinnéd, miféle dolgok kerülnek elő néha.
James lassan az öregemberhez sétált, és köszöntötte:
– Szervusz, Jack.
A férfi megfordult.
– Jimmy, a fejemet rá, hogy te vagy! Jó pár éve nem láttalak.
Alaposabban megszemlélve látszott, hogy a férfi nem is olyan öreg, inkább középkorú, görnyedt válla és vékony termete miatt azonban jóval idősebbnek tűnt. Meghatározhatatlan színű haja csapzottan és piszkosan lógott. Apró álla volt és hatalmas szemei, amit kíváncsian Jamesre és a társaira függesztett.
– Látom, őrszemesdit játszol – jegyezte meg Jimmy vigyorogva.
A férfi abbahagyta a szutyokban való színlelt kotorászást.
– Túl jól ismered a dörgést, öregfiú.
– Mi folyik itt?
– Véres gyilkosságok történnek, és egy seregnyi megszállott kincskereső kutakodik. Már jó pár fickót kellett a papokhoz vinnünk, hogy meggyógyítsák. Nemrég megjött a parancs, hogy le kell zárni a tolvajok országútját.
– Felteszem, ez azt jelenti, hogy nekem is sarkon kellene fordulnom, és hazamennem – mondta Jimmy.
– Bizony, még neked is, öregfiú. – A szutykos férfi a másik két járatra mutatott. – Ott nehézfiúk őrködnek. Jobb, ha nem mész tovább. Ez már a Csúfolódók felségterülete. Azok a nagy „patkányok” ott lenn megesznek téged vacsorára, ha nem vigyázol.
– Még a régi idők kedvéért sem mehetek át?
– Még azért sem, Jimmy fiam. Hallottam ugyan, hogy a rád kimondott halálos ítélet már nincs érvényben, de még mindig nem tartozol a Rongyos Testvériséghez, és ha a tolvajok országútja le van zárva, akkor csakis a Csúfolódok járhatnak rajta.
– Ismersz másik utat? – kérdezte William suttogva.
James megrázta a fejét.
– Az túl nagy kerülő lenne. Meg kell próbálnunk beszélni az őrökkel, bárki is vezesse őket.
– És ha az nem működik? – vetette fel Jazhara.
– Akkor átverekedjük magunkat – felelte James. Visszafordult Jack felé. – Lucast keressük. Láttad vagy hallottál valamit felőle?
– Valahol itt rejtőzik, édes fiam, de én nem tudlak odavezetni titeket.
– És mi van a Medvével? – kérdezte William. – Róla tudsz valamit?
– Csupa rosszat – mondta Jack. – Néhány nappal ezelőtt idelent járt, és valamit keresett. Néhány fiút megölt, úgyhogy halálra ítéltük.
– A korona is halálra ítélte – közölte James.
– Ettől a Csúfolódók és a korona még nem lesznek puszipajtások, fiacskám – mondta Jack.
– Ki a főnök odalent? – tudakolta az apród.
– Mace fedélzetmester.
James elkeseredetten megrázta a fejét. Mace fedélzetmester egykor a királyi flotta matróza volt, ám egy lopás miatt kénytelen volt otthagyni a szolgálatot. Később belépett a Csúfolódók közé, ahol reményei szerint jövedelmezőbb módon kamatoztathatja majd a tehetségét. Erőszakos, indulatos alak volt, és már akkor sem kedvelte Jamest, amikor még mindketten a Csúfolódók közé tartoztak. Mace egyike volt azon keveseknek, akik jó barátságban voltak Kacagó Jackkel, az egyik nehézfiúval, Kacagót pedig James ölte meg, amikor az megpróbált végezni Arutha nagyherceggel.
– Csúnya küzdelemre számíthatunk – mondta James: Williamnek és Jazharának.
– Nem kell, hogy az legyen, ha használod azt a híresen éles eszedet – mondta Patkányfarkú Jack. – Mindig akad valami, amire meg lehet alkudni, fiacskám.
– És pedig? – kérdezte Jazhara.
– Menjetek, és beszéljetek Mace-szel – javasolta Jack –, és amikor fenyegetőzni kezd, kérdezzétek meg tőle, hogy ki az, aki olyan csúful elbánik az embereivel. Ezzel biztos felkeltitek a figyelmét.
– Kösz, Jack – hálálkodott James, majd intett a társainak, hogy ideje indulniuk. Amikor befordultak a bal oldali járatba, Jack egy éleset füttyentett.
– Ez meg mi volt? – kérdezte William.
– Jack vigyáz, nehogy bajba kerüljön – mondta James. – Ha nem fújna riadót, a nehézfiúk meggyanúsítanák, hogy egy követ fúj velünk.
Valamivel arrébb a járat kiszélesedett, és hirtelen mindkét oldalról nagydarab férfiak léptek elő a sötétből, és vették körbe őket. Nagyjából féltucatnyian lehettek, és mindannyiuknál fegyver volt. Egy megtermett, ősz hajú férfi előrébb sétált, míg végül a lámpás fénykörében állt.
Egy pillanatig csak nézte őket, majd elmosolyodott. Nem volt szép látvány. Jó pár napos borostával fedett tokája több rétegben lógott a nyakára, hatalmas feje legalább egy számmal nagyobb volt, mint ami emberi lényen egyáltalán elképzelhető. A szemei leginkább egy malacéra emlékeztettek. Torz ábrázatán azonban talán óriási krumpliorra volt a legfeltűnőbb, ami túl sokszor tört már össze ahhoz, hogy legalább halvány mását adja eredeti formájának.
– Lám-lám, Sebes Jimmy – dünnyögte a rút férfi, miközben a jobbjában tartott hosszú bottal a bal tenyerét csapkodta. – Csak nem bajt keresel, fiacskám?
– Beszélni akarok veled, Mace.
– Szerintem mindig is túl sokat járt a szád. Már akkor is így gondoltam, amikor még közénk tartoztál, te kis mocsok! – Elordította magát: – Intézzétek el, fiúk! – Majd James fejét megcélozva meglendítette fütykösét.

 

 

5.
Szörnyetegek

James lebukott.
A hosszú furkósbot sziszegve hasított végig a levegőn.
– Mace, várj! – kiáltotta James teli torokból. – Beszélnünk kell!
Jazhara két kézre fogta a botját, William pedig előhúzta kardját, ám egyikük sem akart rátámadni a közeledő tolvajokra, amíg az első közülük le nem sújt.
– Beszélek én veled – felelte Mace, miközben ismét a higanyszerűen mozgékony egykori tolvaj felé lendítette fütykösét –, mégpedig ezzel!
– Ki bánt el olyan csúful a nehézfiúkkal? – kiabálta James, miközben félrehajolt egy harmadik csapás elől.
A nagydarab férfi megtorpant, ám fütykösét magasan a feje fölé emelte, készen rá, hogy újra lecsapjon.
– Hát te meg mit tudsz erről, fiacskám?
James fürgén hátrébblépett.
– Hallok ezt-azt.
A férfi arca hirtelen megváltozott: látszott, hogy aggódik. James tudta, hogy valami nagyon komoly dolog történhetett, mert noha elég régóta ismerte Mace fedélzetmestert, még sohasem látta félni vagy aggódni. A férfi leengedte vaskos botját, és másik kezét felemelve intett a társainak, mire azok nyomban megtorpantak.
– Rendben van – mondta végül. – Mit hallottál?
– Csak annyit, hogy valaki – vagy valami – elkapja az embereidet, aztán otthagyja... – James blöffölt. Egyetlen részletet sem ismert, de sejtette, hogy az, amire Patkányfarkú Jack utalt, valamiképp kapcsolatban van azzal a „szörnyeteggel”, amiről Simon beszélt a Szivárványos Papagájban. Az öreg szedesember tanácsa, hogy hozzák fel ezt a témát, eddig mindenesetre bevált.
– ...teljesen szétmarcangolva – mondta az egyik tolvaj.
– Teljesen szétmarcangolva – bólintott James.
– Elég gusztustalan – szólalt meg egy másik Csúfolódó. – A holttestek úgy néznek ki, mintha valaki megcsócsálta volna őket, mint egy kutya a csontot, ugye érti, apród?
Mások csak élénken bólogattak.
– Hol? – kérdezte James.
– Hát épp ez az – mondta Mace. – Egyszer itt, aztán meg amott... semmi rendszer vagy logika nincs benne. Soha nem tudjuk, hol fog legközelebb felbukkanni.
– És milyen régóta folyik ez a dolog? – kérdezte James.
– Már majdnem egy hete – felelte a fedélzetmester.
– Engedj át minket, Mace – mondta James –, és én kiderítem, hogy kicsoda vagy micsoda öldösi az embereidet, és elintézem.
– És hogy a pokolba csinálod, ha még a legkeményebb embereim sem voltak képesek elbánni vele, bármi is legyen az?
Jazhara felemelte a kezét, és tenyeréből apró fénygömb röppent az egyik tolvaj felé.
– Megvakultam! – kiáltotta rémülten a férfi. – A lány egy átkozott varázsló!
– A herceg átkozott varázslója – helyesbített James.
Mace meglengette fütykösét a varázslólány felé.
– Tudjátok, hogy a Csúfolódók ki nem állhatják a mágiát! – kiabálta.
– Te meg hiába vagy a herceg apródja, a Csúfolódók törvényeit még nem felejthetted el!
Jazhara összezárta a tenyerét, mire a fénygömb egyszerűen eltűnt.
– Egy ideig nézz másfelé – javasolta.
– Vagy engedd meg, hogy lehozzak néhány osztagnyit a herceg testőrségéből – mondta William figyelembe sem véve a közjátékot. – Néhány száz felfegyverzett katona biztosan elbánik aszal a szörnyeteggel, nem gondolod?
Az ötlet, hogy egy seregnyi katona elözönli a tolvajok országútját, nyilván még visszataszítóbb volt Mace számára, mint egy varázsló, mivel alig egy pillanatnyi töprengés után azt felelte:
– Rendben van, átmehettek. De ha még egy emberem meghal, kölyök, akkor azt sem bánom, hogy a herceg apródja vagy, gondoskodni fogok róla, hogy a céh megint halálra ítéljen. Erre a szavamat adom.
James színpadiasan meghajolt.
– Megértettem a figyelmeztetést – mondta. – És most, ha megengeded...
Mace arrébblépett, hogy továbbmehessenek.
– Légy óvatos, Sebes Jimmy! Vannak itt olyanok is, akik nem tartoznak a céhhez.
– Értettem. Mi a jelszó?
– Nyakigláb kölyök – felelte Mace.
James és társai otthagyták a Csúfolódókat, és folytatták útjukat a sötét járatban. Amint hallótávolságon kívülre kerültek, Jazhara megkérdezte:
– Tudom, hogy sok ember tart a varázslóktól, de a Csúfolódók valósággal irtóznak tőlünk. Miért?
– Mert a tolvajok legfőbb eszköze a fortély és a félrevezetés – felelte James. – Hallottál már valaha olyat, hogy egy tolvaj egy varázslót próbált meglopni?
Jazhara felkacagott.
– Csak a mesékben.
– Hát ez az. A tolvajok annyira tartanak a mágusoktól, hogy ha Arutha valaha úgy döntene, hogy megszabadítja a várost tőlük, a segítségeddel vagy egy hozzád hasonló ember segítségével jó időre könnyedén elűzhetné az összeset.
Jazhara körbenézett az alagútban.
– Attól tartok, túlbecsülik a képességeinket. Komoly gondot tudnék okozni nekik, de a varázslataim csak korlátozott területen, és csak néhány emberre hatnak. Ráadásul gyanítom, hogy amint elmennék, azonnal visszajönnének, akár a patkányok.
James felnevetett.
– Ez szinte biztos, de senki nem állítja, hogy egy félelemnek feltétlenül megalapozottnak kell lennie.
A varázslólány Jamesre nézett.
– Apród, azt hallottam, hogy tehetséges ember vagy, és hogy fiatal korod ellenére már számos nagyszerű tettet vittél véghez, ám az, hogy milyen mélyértelműek a gondolataid, teljesen lenyűgöz.
Most William kacagott fel vidáman, James pedig a következő néhány percben azon töprengett, hogy ez a megjegyzés dicséret volt, vagy inkább kritika.

 

Kétszer is meg kellett állniuk, hogy meglapuljanak a sötétben, mivel hallották, hogy felfegyverzett férfiak közelednek. Miután a második kincsvadász csoport is elhaladt mellettük, James megjegyezte:
– Ezek a fickók nemrég komoly csetepatéban vettek részt.
William bólintott, és ismét meggyújtotta a lámpást.
– Ketten közülük még járni sem voltak képesek, a cimboráiknak kellett cipelniük őket.
– És most merre tovább? – kérdezte Jazhara.
– Arra, amerről ezek jöttek – felelte az apród.
Folytatták útjukat, és még mélyebbre merültek a csatornarendszer homályába.

 

A köveket nyaldosó víz locsogása elárulta, hogy egy újabb széles vízfolyáshoz jutottak.
– Ez volt az eredeti csatorna – mondta James. – Valamelyik régi herceg építtette. Én úgy tudom, hogy eredetileg a felszínen volt... talán egy keskeny víziútnak szánták, amelyen a bárkák felevezhetnek a folyóról a városba.
William letérdelt, és megvizsgálta az ősi kőművesek munkáját.
– Nagyon réginek tűnik. – Felállt, és körbepillantott. – Nézzétek csak! – mondta, és a legközelebbi falhoz lépett, hogy tüzetesebben is szemügyre vegye. – Ez egész máshogy néz ki, mint a többi járat fala. Inkább egy várfalra emlékeztet. – A kövek valóban meglepően nagyok voltak, és olyan szorosan illeszkedtek egymáshoz, hogy a köztük levő habarcs szinte nem is látszott.
– Igazad van, szinte egyetlen kapaszkodót sem lehetne találni rajta – értett egyet James.
– És hogy került ilyen mélyen a felszín alá? – kérdezte Jazhara.
Az apród vállat vont.
– Az emberek állandóan építkeznek. A házak közötti tereket feltöltik, hogy utakat építsenek. Legalább egy tucatnyi csatornajárat úgy néz ki, mintha valamikor út lett volna, amit idővel befedtek. Az a központi lefolyó, amit nemrég hagytunk magunk mögött, szinte biztos, hogy néhány évszázaddal ezelőtt még ciszterna volt.
– Ez nagyon érdekes – mondta a lány. – Mit gondolsz, milyen régi lehet?
– Krondor városa négyszáz éves – felelte James. – Esetleg egy hét ide vagy oda.
Jazhara felkacagott.
– Kesh mértékkel mérve harmatosan ifjú város.
James vállat vont, és ismét elindult.
– Erre.
Amikor egy sarkot megkerülve befordultak egy újabb járatba, amely a fő szennyvízcsatornával párhuzamosan haladt, néhány lépésre előttük, a lámpás fénykörének legszélén, mintha valami átfutott volna, ám éppen csak egy villanásnyi ideig volt látható.
– Mi volt ez? – kérdezte William, és előhúzta fegyverét.
– Valami nagyon nagy – mondta Jazhara. – Másfélszer akkora, mint egy ember.
James is kivonta a kardját.
– Legyetek óvatosak, barátaim!
Vigyázva, minden neszre figyelve folytatták útjukat az alagútban, amíg ahhoz a kereszteződéshez nem jutottak, ahol a lény eltűnt. Innen egy hosszú folyosó indult jobbfelé, míg a balra nyíló rövid járat visszavezetett az ősi csatorna partjára.
– Ha ez a valami képes átkelni a vízen – jegyezte meg William –, akkor már értem, hogy miért olyan nehéz megtalálni.
– És ez megmagyarázza azt is, hogy hogyan tud olyan gyorsan egyik helyről a másikra jutni – tette hozzá James. – Erre – mondta, és a bal oldali járatra mutatott.
Lassan óvakodtak tovább. Alig egy tucatnyi lépést tehettek meg, amikor a távolban halvány, reszkető, zöld fénypontot pillantottak meg.
– Teljesen libabőrös lettem – suttogta Jazhara. – A közelben valami varázslat folyik.
– Kösz a figyelmeztetést – dünnyögte James.
A varázslólány elővett valamit az övén függő tarsolyból.
– Ha szólok, vessétek magatokat a földre, és takarjátok el a szemeteket!
– Értettük – mondta William. James is bólintott.
Halkan tovább araszoltak a fényforrás felé, és hamarosan egy kőfalba vágott ajtóhoz értek. Az ajtó nyitva volt, a küszöb előtt James és társai azonban döbbenten megtorpantak.
Az apród megpróbálta felfogni, hogy mi is az a borzalom, amit lát. Az ajtó túloldalán mindenfelé emberi csontok hevertek, köztük patkányok és más kisebb állatok maradványai voltak szétszórva. Középre valaki rongydarabokat és szalmát hordott össze, és ezen a nagy, kerek, fekhelyszerű kupacon jó néhány hosszúkás, bőrszerű valami feküdt: mindegyik nagyjából akkora lehetett, mint egy férfikar. A hernyószerű tárgyak beteges, zöld, belülről jövő fénnyel vibráltak.
Jazhara a szája elé kapta a kezét.
– Az istenekre!
Hirtelen James is megértette, mi van a szobában. Alaposabban megnézve látszott, hogy a bőrzsákok belsejében parányi emberi alakok kuporognak.
– Csecsemők! – kiáltotta a varázslólány elborzadva, majd lehunyta a szemét, és mély, halk hangon kántálni kezdett. Néhány pillanat múlva felpattant a szemhéja.
– Ez a létező legsötétebb mágia. Ezt a helyet el kell pusztítanunk. Takarjátok el a szemeteket!
Mindkét fiatalember elfordult az ajtótól, Jazhara pedig az erszényéből korábban előszedett tárgyat behajította a szobába. Jamest még az ellenkező irányba, a sötét folyosó felé nézve is teljesen elkápráztatta a háta mögött felvillanó, vakító fehér fény, és érezte, ahogy a bentről kiáradó perzselő forróság végigsöpör a testén.
A hirtelen fényár a folyosó távolabbi végét is megvilágította, így a két fiatalember tisztán látta az ott álldogáló, torz, púpos figurát, amely legalább hét láb magas volt, de könnyen lehet, hogy még annál is több. Idomtalan teste fölött hatalmas fej ingott, arca azonban csak karikatúrája volt az emberi vonásoknak. Hatalmas, kiálló állkapcsából férfihüvelyk nagyságú fogak meredeztek, és mélyen ülő sötét szemei rémülten tágultak ki a vakító fényvillanásra. Görbe karjai a földig lógtak, testsúlyának egy részét megkérgesedett, alaktalan mancsai tartották.
Néhány másodpercig farkasszemet néztek, majd a lény felüvöltött, és rájuk rontott.
James és William karddal a kezében, felkészülten várta a támadást, Jazhara pedig villámgyorsan megpördült.
A szörny már majdnem elérte őket, amikor James bal kezével elhajította a tőrét. A dobás gyors és pontos volt, a penge mélyen a lény mellkasába fúródott, az azonban szinte meg se torpant, csupán fájdalmasan felüvöltött.
A szobában lobogó tűz fénye megvilágította a járatot, így jól látszottak a szörny testén tátongó sebek. James nagyon remélte, hogy a kincskereső csoportokkal folytatott csetepaték meggyengítették ezt a rémséget. A lény számos vágott sebéből még mindig szivárgott a vér, így legalább annyi biztos volt, hogy nem sebezhetetlen.
William James mellett előreszegezte a kardját, és erősen megtámasztotta a markolatot, hogy a feléjük rohanó lény felnyársalja magát a hosszú pengére. A szörny azonban időben lelassított, és ahelyett, hogy beleszaladt volna a kard hegyébe, felemelte és meglendítette egyik mellső végtagját, ami James számára most inkább karnak, mint mellső lábnak tűnt. Úszóhártyás mancsai iszonyatos erővel és sebességgel süvítettek át a levegőn, és csak egy hajszálon múlott, hogy az apródnak sikerült elkerülnie a lefejezést. A mancs keményen csattant a köveken. James a koppanásból tudta, hogy a lény tenyerének élén valami éles és kemény bőr- vagy csontkinövés fut végig, ami valószínűleg játszi könnyedséggel vágja át a húst és az inakat.
Jazhara egy varázsigét kántált, majd felemelte a kezét, mire a szörnyeteg feje fölött izzóvörös fénygömb jelent meg. A lény hirtelen felrikoltott fájdalmában, és mindkét mancsát felemelte, mintha az arcát akarná védeni. William számára megnyílt az út.
A hosszú másfélkezes kard előrecsapott. Az ifjú hadnagy alacsony volt ugyan, ám karján és vállán tekintélyes izmok dagadoztak, és ebbe a szúrásba minden erejét beleadta. A penge mélyen a lény testébe szaladt, és az éles, panaszos hangon felsírt, mint egy újszülött.
James fürgén előreszökkent, és rapírjával torkon szúrta a kínjában még jobban meggörnyedt lényt. Pillanatok kellettek csak, és a torz szörny holtan roskadt a földre.
– Mi volt ez? – kérdezte William zihálva.
– Valami csöppet sem természetes – felelte Jazhara.
– Ezt valaki csinálta? – kérdezte James, miközben óvatosan körbejárta a mozdulatlan testet.
Jazhara letérdelt, megérintette a lény egyik mancsát, majd kezével végigsimított az üres tekintettel bámuló szemek fölötti bozontos szemöldökön. Amikor felállt, néhány könnycsepp folyt végig az arcán.
– Ez egy kisbaba volt.
Williamnek leesett az álla.
– Mi? Hogy ez egy kisbaba volt?
Jazhara megfordult, és elindult a járatban.
– Képtelen vagyok ittmaradni – mondta, és hangja reszketett a visszafojtott indulattól.
James és William utánaszaladtak.
– Várj! – kiáltotta az apród.
A kereszteződésnél Jazhara megállt. Mielőtt James vagy William bármit is mondhattak volna, a lány megfordult, és kifakadt:
– Néhány varázslat olyan gonosz, hogy azt ti még elképzelni sem tudjátok. A Keskeny Ösvénynek van egy ága, amit egyesek az ősi nyelven „Arcane Vitrus”-nak hívnak. Ez annyit jelent, hogy „az élet rejtett tudománya”. Amikor jó célokra használják, akkor azt próbálja megfejteni, hogy miért betegszenek és halnak meg az emberek, vagy hogy miképp lehet gyógyítani a deformitásokat és a betegségeket, ám ha valaki gonosz szándékkal nyúl ehhez a tudáshoz, akkor olyan lényeket hozhat létre a segítségével, mint amilyen ez a szerencsétlen volt.
– Kisbaba? – hitetlenkedett még mindig William.
Jazhara bólintott.
– Ezek olyan csecsemők, akiket alig néhány órával a születésük után elvettek az anyjuktól, és rögtön beraktak azokba a bőrtömlőkbe. Ott átformálják őket, és sötét mesterkedéssel olyan lényt hoznak létre belőlük, ami minden természeti törvénynek ellentmond.
– Vagyis ez a szörnyeteg volt az első, ami kikelt? – kérdezte James a fejét rázva.
– Az a szerencsétlen gyermek nem volt szörnyeteg – mondta dühösen a varázslólány. – Az a szörnyeteg, aki létrehozta. – Jamesre nézett. – Valahol Krondorban van egy mágus, aki sötét, gonosz varázslatokat űz. Valaki, aki azt szeretné, ha a herceg városában minél nagyobb lenne a zűrzavar.
James lehunyta a szemét.
– Mintha nem lenne elég bajunk a Medvével! – Mélyet sóhajtott. – De egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk. Keressük meg Patkányfarkú Jacket meg Mace-t, aztán pedig Lucast.
Mindhárman megfordultak, és elindultak visszafelé.

 

Néhány percnyi szótlan séta után Jazhara közölte:
– Az a lény csak rövid ideje lehetett itt.
James elgondolkozva megjegyezte:
– Mace azt mondta, hogy a gondok nagyjából egy hete kezdődtek.
– Talán az, aki létrehozta – bárki is legyen ő –, tudni akarta, hogy működik-e a varázslata. Ha kiderül, hogy igen, akkor újabb hasonló lényeket készített volna – találgatott William.
– Azt hiszem, igazad lehet – mondta Jazhara. – Ami azt jelenti, hogy ez a varázslat nagyon erős, mivel nem csak teljesen eltorzítja az emberi formát, hanem nagyon gyorsan is hat. Néhány nap vagy egy hét elég hozzá.
– Vagyis ez a lény tényleg kisbaba volt – sóhajtotta James. – Mindkét értelemben.
– Igen, és borzasztóan szenvedett. – Jazhara hangjából áradt a keserűség. – Az emberek az efféle szörnyűségek miatt fordulnak ellenünk, a misztikus tudományok művelői ellen. Ezért félik és utálják annyira a varázslókat. Üzenni fogok Pug mesternek, és tudatom vele, hogy egy gonosz és rossz szándékú, ám nagyon nagy hatalmú mágus tevékenykedik Krondorban.
– Én ezt inkább a hercegre hagynám – mondta James. – Arutha általában jobban kedveli a közvetlenebb megoldásokat. Ha úgy gondolja, hogy értesítenie kell Csillagdokkot, akkor majd megteszi.
– Hát persze – bólintott a varázslólány. – Én csupán ajánlani fogom őfenségének, hogy számoljon be Pug mesternek az itt történtekről.
Némán sétáltak tovább. Időnként, amikor emberi hangokat hallottak, megtorpantak, ám így is gyorsan visszajutottak oda, ahol Mace és a nehézfiúi megállították őket.
– Elmentek? – csodálkozott William.
James továbbsétált.
– Hidd el nekem, itt vannak a közelben.
Továbbmentek a központi főcsatorna felé, és hamarosan meglátták Patkányfarkú Jacket, aki még mindig a tovaúszó szemétben kotorászott hosszú botjával. Amikor odaléptek hozzá, a férfi felnézett:
– Túléltétek? Felteszem ez azt jelenti, hogy meg kell téged jutalmaznunk, apród.
James nem felelt, csak gúnyosan nézett az öregre.
– Mi lenne, ha megkegyelmeznénk, és nem ölnénk meg, amiért megszegted a Csúfolódóknak tett esküdet, és az engedélyünk nélkül beléptél a csatornarendszerbe? Ez megfelelő jutalom lenne, apród?
James egyetlen szóval felelt:
– Lucas.
– A szörnyeteg tényleg elpusztult?
– Igen. És most mondd el, hogy mit tudsz Lucasról!
Jack abbahagyta a lebegő szemétben való turkálást.
– Szemmel tartottuk Lucast. Ő egy nagyon régi... üzlettársunk, ám rájöttünk, hogy valami olyasmire tette rá a kezét, ami jog szerint minket illet. Az egyik éjszaka láttam, hogy három csónakkal evez fel a főcsatornán a kikötő felől; a lapátokat néhány zord külsejű alak húzta. Nem tudtam elég közel lopózni, hogy lássam, melyik régi csempészrejtekhelyre vitte a szajrét, de előbb vagy utóbb úgyis rájöttünk volna. Másnap azonban Lucas tovább vezette a kocsmáját, mintha mi sem történt volna.
– Aztán tegnap váratlanul megjelent nálunk, és cserébe azért, hogy átengedjük, felajánlotta az egész fogadóját. Ami azt illeti, a Papagáj nagyon csinos kis fogadó, úgyhogy azt mondtuk neki, menjen csak, mire ő elrohant. Kitűnően ismeri a járatokat, bizony ám, a jó öreg Lucas, úgyhogy a kölyök, akit ráállítottunk, hogy kövesse, szinte rögtön elvesztette a nyomát, még a csempészrakodónál sem jártak, amikor Lucas lerázta. Mégis, ennyi is elég volt. Úgy döntöttünk, hogy körbenézünk és megkeressük, mivel a fiúk, akik időnként felmennek, hogy meghallgassák a pletykákat, kalózokról meg rengeteg aranyról szóló különös hírekkel jöttek vissza. Rájöttünk, hogy Lucas valószínűleg tudja, hová rejtették a kincset. Ezért ajánlotta fel olyan könnyű szívvel a fogadóját. Úgy döntöttünk, odaküldünk néhány nehézfiút, akik majd jobb belátásra térítik, de aztán felbukkant ez a szörny, és megjelent az a rengeteg kincsvadász a járatokban...
– Hol van most Lucas?
– Arra, hogy hol volt, elég jó tippünk van, apród, de tudja, hogy van ez nálunk, Csúfolódóknál. Mindig összekeverjük a dolgokat. De némi juttatásért természetesen bármit kiderítünk.
– Megöltük a szörnyet – emlékeztette William.
– Amiért cserébe szabad utat ígértünk, semmi mást – felelte Jack.
– És mennyit akarsz? – kérdezte James.
– Egy szívességet tőled is meg az új barátaidtól is, amit csak később fogunk megnevezni.
– Micsoda?! – kiáltott fel William felháborodottan.
Az apród azonban csak annyit kérdezett:
– Miért?
– Biztos, hogy nem a közeljövőben fogjuk kérni – mondta Jack –, sőt, lehet, hogy sohasem kerül rá sor, ám úgy gondoljuk, hogy baljós idők közelednek. Nagyon baljós idők. Az a szörny ennek csak egy aprócska előjele volt. És akkor szükségünk lesz minden barátra, akit csak megszerezhetünk.
– Tudjátok, hogy nem szeghetem meg a hercegnek tett eskümet, és semmiféle törvénytelenségre nem vagyok hajlandó az érdeketekben – mondta James.
– Ilyet nem is kérünk – felelte Jack. – De mindenkinek szüksége van barátokra, vagy te nem úgy gondolod, Sebes Jimmy?
James egy percig fontolgatta a kérést, majd bólintott.
– Megtesszük, Patkányfarkú Jack. Szavamat adom rá.
Jack biccentett.
– Úgy gondoljuk, hogy Lucas annak az alagsornak a közelében rejtőzik, ahol az öreg Trevor Hull a hercegnőt bújtatta, amikor te még kiskölyök voltál. Van ott néhány öreg pince, rég lebontott épületek maradványai, amelyekbe még mindig be lehet menni. Azok elég nagyok ahhoz, hogy el lehessen rejteni bennük a kincset, és elég közel vannak a tengerhez, hogy könnyen oda lehessen szállítani.
– Ismerem azt a környéket – bólintott James. – Pirkadatig el is hagyjuk a csatornarendszert.
– Igyekezz, hogy úgy legyen. Nem tarthatunk szemmel minden gyilkos kutyát, aki most idelent mászkál.
James intett Jazharának és Williamnek, hogy kövessék, és a kis csapat elindult a központi csatorna felé vezető homályos járatban.

 

Lassan és csöndesen mozogtak, ám egyszer csak a távolból férfihangok mormolása jutott el a fülükhöz.
Az apród és társai óvatosan előrébb lopakodtak, míg végül sikerült észrevétlenül megközelíteniük a főcsatorna és egy másik széles szennyvízelvezető járat összefolyását. Ott leárnyékolták a lámpást, meglapultak a sötétben, és vártak.
Halkan beszélgetve hat, tetőtől talpig feketébe öltözött férfi közeledett. Jazhara szinte hangtalanul felszisszent, és az apród tudta, hogy a lány felismerte a közeledőket. James és William is tudta, hogy kik azok: izmalik, vagyis kesh orgyilkosok. Az Éjsólymok sivatagi erődítményében, amit Arutha néhány hónapja lerombolt, több mint egy tucatnyi ilyenhez volt szerencséjük.
James nem dédelgetett hamis reményeket. Ha Jazharának van valami olyan varázslat a tarsolyában, amitől egy időre legalább két vagy három orgyilkos harcképtelenné válik, akkor neki és Williamnek talán van némi esélye, nyílt harcban azonban valóságos csoda lenne, ha mindhárman túlélnék az összecsapást, főleg ha még a meglepetés jelentette előnyre sem számíthatnak.
Az apród megfordult, megkopogtatta Jazhara vállát, és a hat férfira mutatott. Majd ajkát közvetlenül a lány füléhez dugva a lehető leghalkabban belesuttogta:
– Van valami ötleted?
– Megpróbálhatom megvakítani őket – lehelte vissza a lány. – Amikor szólok, jó szorosan csukd be a szemed!
Ugyanezt belesuttogta William fülébe is, majd felállt, és fojtott hangon egy varázsigét kezdett mormolni. Hirtelen valami – egy túl hangosan elsuttogott szó, a ruhája suhogása, vagy talán a csizmája talpa csikordult meg a köveken – riasztotta az egyik orgyilkost. A férfi megfordult, és belebámult a sötétségbe, majd odaszólt a társainak. A következő pillanatban mindannyian abbahagyták a beszélgetést, és meredten társuk kinyújtott karjának irányába néztek.
Lassan előhúzták a fegyverüket.
– Csináld már! – suttogta James.
– Csukjátok be a szemeteket! – kiáltotta Jazhara, és kimondta a végső varázsszót. Sárga fénynyaláb pattant le a kezéről, és robbant szét perzselően forró, fehér villanással. A hat orgyilkost azonnal elvakította a ragyogás.
– Most! – kiáltotta Jazhara.
James már ugrott is, hogy támadjon; a fiatal hadnagy alig egy lépéssel lemaradva követte. Jazhara kinyitotta a lámpás redőnyét. Az aprócska láng vetette halvány fényben az elvakított orgyilkosok merev domborműnek tűntek csupán. Az apród kardja markolatával halántékon ütötte az egyik férfit, aki ájultan a csatornába esett.
– Próbálj egyet élve elkapni! – kiabálta.
William is megpróbált leütni egy feketeruhást, ám kis híján felnyársalta magát a férfi kardjára; az ő ellenfele ugyanis védekezésre emelt fegyverrel várta a támadást, és a fiatalember mozgását érzékelve azonnal előreszúrt.
– Azt hiszem, megpróbálok először életben maradni! – kiáltotta vissza, miközben hosszú kardjával átjutott a vakon hadakozó férfi védelmén, és leszúrta.
Jazhara a fiatal hadnagy mellé lépett, és botja vasalt végével halántékon ütött egy másik orgyilkost. A férfi bezúzott koponyával rogyott a földre.
James érzékelte, hogy a maradék két izmali kezdi visszanyerni a látását, és tudta, hogy támadni készülnek. Az apród korábban úgy tapasztalta, hogy ha egyszerre több ellenfél támad, azok gyakran inkább akadályozzák, mint segítik egymást, ez a kettő azonban látszólag gyakorlottan és teljes összhangban mozgott.
– Rámférne egy kis segítség! – kiáltott oda Jazharának.
Abban a pillanatban, ahogy megszólalt, mindkét férfi támadásba lendült, és az apród csupán természetfeletti reflexeinek köszönhette, hogy életben maradt. Az első orgyilkos előrevágott, és handzsárjának ívelt pengéje James hasa előtt alig néhány hüvelyknyivel hasította végig a levegőt. Társa egy fél szívdobbanásnyival később csapott előre, hajszálpontosan oda, ahol Jamesnek lennie kellett volna, amennyiben az előző támadásra a megszokott módon reagál.
James azonban nem úgy viselkedett, ahogy ellenfelei várták: pengéjével kivédte a jobb oldalról jövő csapást, és ahelyett, hogy hátralépett volna, erősen előretolta saját fegyverét, és így az először támadó orgyilkost a bal oldalára kényszerítette. Ezután az apród bal kezével megragadta az izmali jobb könyökét, és teljes testével nekidőlve a csatornába lökte.
A másik orgyilkos hirtelen arra eszmélt, hogy egyedül áll szemben az apróddal. Jazhara is közeledett, és botját támadásra készen a magasba emelte, az apród pedig már az izmali a védtelenebb oldalán állt.
William szünet nélkül támadta utolsó ellenfelét, és odakiáltott a társainak:
– Ezt sikerült sarokba szorítanom!
A Jazharával szemben álló izmali mondott valamit egy James számára ismeretlen nyelven, majd szájához emelte a bal kezét, és a következő pillanatban a kövezetre rogyott. William ellenfele is így tett, és hangos csobbanással a csatornába esett.
– A pokolba! – átkozódott az apród, és még mielőtt az előtte összerogyó orgyilkos földet ért volna, elkapta, és megvizsgálta. Ahogy arra számított, a férfi már halott volt.
Jazhara megnézte a feketeruhást, akit James a csatornába lökött, és megjegyezte:
– Arccal lefelé lebeg a vízben.
– Mi történt? – kérdezte William.
– Éjsólymok voltak. Öngyilkosok lettek. Fanatikusok. – Az apród Jazharához fordulva megkérdezte: – Értetted, amit mondott?
– Azt hiszem, utasította a társait, hogy haljanak meg, de ezt a nyelvet még soha nem hallottam. Azt mondják, hogy az izmaliknak van egy saját nyelvük, amit kizárólag a klán tagjai ismernek.
– Akkor is volt ott néhány ilyen alak, amikor a sivatagban, abban az elhagyott erődben megidézték a démont – jegyezte meg William.
– Démont? – hökkent meg Jazhara.
– Otthon a palotában majd elmesélem – mondta James. – Mindenesetre az egyre nyilvánvalóbb, hogy az Éjsólymok testvériségében már kesh orgyilkosok is vannak.
– Ami azt jelenti, hogy már nem csak a Királyság, de a Birodalom számára is fenyegetést jelentenek.
James egy hosszú pillanatig csak figyelmesen nézte a fiatal varázslólányt, majd azt mondta:
– Talán szerencsés lenne, ha néhány fontosabb részlet a bácsikád tudomására jutna.
– Talán igen – felelte Jazhara a botjára támaszkodva –, de ahogy azt egyszer már megjegyezted, erről a hercegnek kell határoznia.
James elvigyorodott.
– Nézzük meg a holttesteket!
Tüzetesen megvizsgálták azt a négy halott orgyilkost, aki nem a szennyes lében végezte, ám semmi érdekeset nem találtak. A férfiaknál csupán egyetlen személyes holmi volt: a nyakukban lógó Éjsólyom amulett.
– A sivatagban abban reménykedtem, hogy soha többé nem látunk ilyet – sóhajtott fel William.
– Az biztos, hogy akkor nagyon komoly sebet ütöttünk a szervezeten, és az egyik fészküket elpusztítottuk, de sajnos nem az volt az egyetlen – mondta James, majd felállt, és az egyik amulettet az inge alá dugta. – Ezt megmutatom a hercegnek. Nem fog örülni.
– Mit csináltak ezek itt lenn? – kérdezte Jazhara.
– Felteszem, kincset kerestek – adta meg William a nyilvánvaló választ.
– Ha újra fel akarják építeni mocskos kis birodalmukat, akkor sok pénzre lesz szükségük – értett egyet James. Körbenézett. – Azt hiszem, időben érkeztünk – mormogta, és a falhoz sétált, ahol két hatalmas vaskarika lógott a kövekbe ágyazva. Az apród egy határozott mozdulattal elfordította a bal oldalit. A következő pillanatban mély moraj hallatszott, és a tömör kőfal félrecsúszott.
– Lucas! – kiabált be az apród. – James vagyok! A herceg küldött, hogy segítsek!
A sötét járat mélyéről egy hang kiáltott vissza:
– Jimmy! Hála az isteneknek, hogy te vagy az! Már szinte mindent átkutattak értem, és tudom, hogy meg akarnak ölni.
James intett a varázslólánynak, hogy hozza a lámpást, és mindhárman beléptek az alagútba. Lucas egy kicsivel beljebb, kezében egy felhúzott számszeríjjal állt, ám amikor felismerte a két fiatalembert, leengedte a fegyvert. Arcáról szinte sugárzott a megkönnyebbülés.
– A Medvének, annak az őrült gyilkosnak a bérencei egész nap rám vadásztak!
– És nem csak ők – jegyezte meg William –, hanem rajtuk kívül egy seregnyi kincsvadász, orgyilkos és tolvaj is.
– A fenébe – sóhajtott fel Lucas. – Knute váltig állította, hogy nagyon gondosan válogatta össze az embereit, és mindegyikük hallgatni fog, mint a sír, de lefogadom, hogy a saját száját már nem tudta tartani az a bolond!
– Mi az, amit a Medve annyira akar? – kérdezte az apród.
– Legyek átkozott, ha tudom, James – felelte Lucas, és lerogyott egy vizeshordóra. – Úgy volt, hogy segítek eladni Knute-nak a legutóbbi rablásából származó zsákmányt. Gyanítom, hogy Knute átverte a Medvét, ugyanis az a gyilkos és néhány embere egyszer csak felbukkant a fogadómban, és nekiálltak szép sorban lemészárolni mindenkit, aki a szemük elé került. Gyorsan szóltam Taliának és a többieknek, hogy meneküljenek a konyhán keresztül, aztán éppen csak annyi időm maradt, hogy eltűnjek a csatornákban.
James és William egymásra néztek, aztán az apród halkan közölte:
– Talia meghalt, Lucas. A Medve elkapta, és megpróbálta kiszedni belőle, hogy hová bújtál.
A fogadós szemmel láthatólag teljesen összetört. Az arca elszürkült, és a szemét elöntötték a könnyek.
– Talia? – A feje kétségbeesetten lebukott. Egy darabig csak csöndben ült, majd szipogva azt mondta: – Mindkét fiamat elvesztettem a háborúban, de azt soha nem hittem volna, hogy Talia... – Mélyet sóhajtott, és egy újabb hosszú pillanatig csak ült, és a sötétbe meredt. – Ez az üzlet Knute-tal rendbe hozta volna az anyagi helyzetünket. Soha többé nem kellett volna a fogadóban gürcölnie. Tisztességes hozományt adtam volna neki, amikor hozzámegy egy rendes fiatalemberhez. – Williamre nézett.
A hadnagy szeme is megtelt könnyekkel.
– Tudod, hogy szerettem, Lucas. Esküszöm, hogy megtaláljuk a Medvét, és megbosszulom Talia halálát!
Lucas bánatosan bólintott.
– Ennyi baj, ennyi sötét gyilkosság, és most az egész értelmét vesztette! Talán jobb lenne, ha az egészet visszaadnám Knute-nak.
– Te még nem is hallottad, hogy mi történt Knute-tal? – kérdezte James.
– Tudom, hogy tegnapelőtt éjjel elvitték a városi őrök. Most börtönben van.
– Már nincs – mondta William. – A Medve betört a börtönbe, és valósággal darabokra szaggatta a nyomorultat.
– Az istenekre! Az az ember teljesen megőrült! – kiáltott fel Lucas.
– A Medvét majd mi elintézzük – fogadkozott a fiatal hadnagy.
– Köszönöm, William – mondta Lucas –, de nagyon vigyázz magadra. Igaz, hogy Talia örökre elment, de te még köztünk vagy, és jobb szeretném, ha ez így is maradna. A Medve nagyon veszélyes, ráadásul valami varázslat is segíti.
– Miféle varázslat? – kérdezte Jazhara.
– Sötét hatalmak támogatják, hölgyem. Knute szinte halálra rémült, amikor látta, hogy mire képes a Medve a segítségükkel. Ezért is akart megszakítani vele minden kapcsolatot. – Megcsóválta a fejét, majd az apródhoz fordulva megkérdezte: – Szeretnétek látni, hogy mi az, amit az a szörnyeteg annyira akart?
– Meglehetősen kíváncsi vagyok rá – bólintott James.
Lucas felállt, és egy vaskos faajtóhoz vezette őket, majd a reteszt elhúzva szélesre tárta az ajtót. A szomszédos szobában rengeteg arannyal teli zsák hevert, a hihetetlen pénzhalom tetején pedig számos kisebb ládika feküdt. Itt-ott tömör aranyszobrocskák és pompás ékszerek csillogtak és kápráztatták el az apródot és társait. Lucas belépett a szobába, és kinyitotta az egyik ládikát, amelyből még több arany, valamint egy kicsiny, finoman megmunkált szobrocska került elő. Jazhara kézbe vette az apró műremeket, hogy alaposabban is megnézhesse.
– Ez egy ishapiánus alkotás – mondta lágyan. – A rend szent jelképe, Ishap szimbóluma.
James szemei meglepetten elkerekedtek.
– Megtámadtak egy ishapiánus hajót! Szerintem kalóz ennél veszélyesebb célpontot nem is választhatott volna!
– Legtöbben azt hinnék, hogy ostoba dolog volt – bólogatott Lucas. – Ám volt valami azon a hajón, amit a Medve nagyon meg akart szerezni; valami különleges holmi. Knute azonban biztos volt benne, hogy bármi is az, nincs az itt felhalmozott kincsek között.
– Ezt meg honnan tudta? – kérdezte Jazhara.
– Knute azt mesélte, hogy amikor a hajó elsüllyedt, a Medvén iszonyatos düh lett úrrá, annak ellenére, hogy ezt a töméntelen kincset – körbemutatott a szobában – már megszerezték. Ez volt az egyik oka annak, hogy Knute hagyta, hogy a Medve a meglékelt hajóval együtt elsüllyedjen. Attól félt, hogy az a vadállat őt fogja hibáztatni, amiért a vitorlás túl gyorsan merült el.
– Abból kiindulva, amit a Medve nemrég tett vele, teljesen jogos volt a félelme – jegyezte meg Jazhara.
William tanácstalanul megrázta a fejét.
– De hogy segít ez nekünk? Még mindig nem igazán tudjuk, hogy ki az, akit üldözünk, és hogy mit keres olyan nagyon.
Lucas kinyitott egy másik ládikát, ám ez egy kicsit különbözött a többitől. Valami sötét fából készült, nagyon réginek tűnt, és szemmel láthatólag soha nem tisztogatták. Mocskos volt, és a vasalása erősen rozsdásodott. Lucas egy feltekert pergament húzott elő belőle, és átadta Jamesnek, majd egy elnyűtt, bőrkötéses könyvet vett elő a ládából, amit Jazhara felé nyújtott.
– Ebben minden benne van. Fel van sorolva az összes hajó, amit Knute és a legénysége az évek során elsüllyesztett. A legutolsó munkájuk is meg van említve benne, az, amit a Medvével közösen csináltak.
James a kezében tartott térképre nézett.
– Ebből megtudhatjuk, hogy hol csaptak le az ishapiánusok hajójára.
– Knute, az a kis gnóm, nagyon alapos volt, el kell ismerni – mondta Lucas.
– De azt még így sem tudjuk, hogy mit keres olyan megszállottan a Medve – jegyezte meg a varázslólány.
– Vajon csapdába tudnánk csalni, ha elterjesztenénk azt a pletykát, hogy tudjuk, mit keres? – töprengett hangosan William.
– Talán igen, de először más dolgunk van – mondta James. – Vissza kell mennünk a palotába, és jelentést kell tennünk a hercegnek. – Lucashoz fordult. – Te maradj itt Williammel. Nemsokára ideküldöm Jonathan Meanst és néhány emberét, hogy vigyázzanak erre a rengeteg kincsre.
– Mit fogsz vele csinálni? – kérdezte Lucas.
James elmosolyodott.
– Visszaadom Ishap egyházának. Lehet, hogy mi nem tudjuk, mit keres olyan megszállottan a Medve, de egy évi jövedelmemet teszem rá, hogy ők igen.
Lucas szomorúan lehajtotta a fejét, de bólintott.
Jazhara az apród nyomában kisétált a szobából, és hamarosan mindketten ismét a sötét járatokat rótták. Miközben a legközelebbi kijárat felé siettek, hallották, hogy az egykori csempészek búvóhelyére vezető rejtekajtó egy hangos kattanással bezárul.

 

 

6.
Cselszövés

Arutha megvárta, hogy az inas elhagyja a szobát.
Amikor a fiatal fiú kilépett a hercegi dolgozószobából, a Szigetkirályság Nyugati Birodalmának uralkodója Jamesre nézett.
– Úgy látom, sokkal nagyobb a baj, mint gondoltuk.
James bólintott.
– A dolog nagyon komoly, nem csupán holmi közönséges kutatás a kalózok kincse után.
Arutha arcán jellegzetes félmosolyával Jazhara felé fordult, és sötét szemei figyelmesen tanulmányozták a lányt.
– Meglehetősen szokatlan fogadtatásban részesültél a városunkban, nemigaz, hölgyem?
Az apród nem bírta magába fojtani csípős megjegyzését:
– A közelmúltban történteket figyelembe véve, fenség, ez talán sokkal megszokottabb, mint ahogy azt szeretnénk.
Jazhara mosolyogva hallgatta a két férfi barátságos évődését.
– Fenség, a Pug hercegtől kapott utasítások teljesen egyértelműek voltak: utazzak Krondorba, és minden általam elérhető módon segítsem önt, ha valamilyen mágiával kapcsolatos probléma merül föl. Azért vagyok itt, hogy önt szolgáljam, még akkor is, ha birodalmának védelmében művészetünk legharciasabb fogásaihoz kell is folyamodnom.
Arutha hátradőlt, két keze mutatóujját sátorszerűen összeillesztette, és hol megfeszítette, hol elernyesztette őket. Ezt az apró mozdulatot, ami az uralkodó feszültségét jelezte, James már az első találkozásuk napján megfigyelte.
– Két dolgot kell megvitatnunk – mondta Arutha egy pillanatnyi töprengés után –, és talán mindkettő megoldásához muszáj lesz felhasználni – ahogy te fogalmaztál – „művészetetek legharciasabb fogásait”.
– Az egyik ez a lény – mondta James.
Jazhara egy bólintással jelezte, hogy egyetért.
– Fenség, annak a szörnyeteggé tett gyermeknek a létezése, illetve az a tény, hogy egy ilyen lény létrehozásához igen nagy hatalmú gonosz varázslat szükséges, azt mutatja, hogy nagyon nagy tudású sötét erők tevékenykednek a városában.
– Valóban – bólintott a herceg. – Mit gondolsz, van valami magyarázat arra, hogy az, aki ezt a szörnyű mesterkedést űzi, miért Krondor falain belül teszi ezt? Hiszen itt igen nagy esély van rá, hogy felfedezik a tevékenységét, még akkor is, ha a csatornarendszer legeldugottabb zugában csinálja.
– Ha az illetőnek az a célja, hogy minél nagyobb káoszt idézzen elő a városában, fenség, akkor ez a döntése teljesen logikus – mondta Jazhara. – Hogy más okot el tudok-e képzelni: nem. Ha nem a zűrzavar a célja, akkor fogalmam sincs, mi lehet. Tegyük fel tehát, hogy az illető célja tényleg a minél nagyobb káosz létrehozása. Ebben az esetben a lehetséges előnyök megérik a korai felfedezés kockázatát. – Jazhara egy pillanatra elgondolkozott, majd hozzátette: – Ezeknek az újszülöttekből valamilyen sötét mágiával létrehozott lényeknek az idő múlásával kétségkívül tovább növekedett volna az ereje. A jelentések szerint az, amelyet elpusztítottunk, az elmúlt néhány nap során legalább egy tucatnyi felfegyverezett férfit megölt vagy megsebesített. Amikor mi megküzdöttünk vele, már erősen le volt gyengülve. Ráadásul az a szerencsétlen lény még nem volt kifejlődve; bárhogy is nézzük, csupán egy csecsemő volt. Gyanítom, hogy még néhány hét, és igen kemény ellenféllé vált volna. És ha egy seregnyi hozzá hasonló szörnyeteg elszabadul a városban...
– Meglehetősen riasztó a kép, amit felvázolsz – sóhajtott fel Arutha. – Az érveiddel azonban sajnos nem lehet vitába szállni. – Előrehajolt. – Azóta, hogy Gorath, a mordel renegát a városba érkezett, egész sornyi látszólag megmagyarázhatatlan eseménnyel kellett megküzdenünk. Azonban ezek mindegyikében van egy közös vonás: valaki szeretné, ha Krondorban a káosz venné át az uralmat.
– A Féreg – mondta James.
Arutha bólintott.
– Én is azt hiszem.
– Ki az a Féreg, uram? – kérdezte Jazhara.
Arutha az apródja felé biccentett, így James gyorsan összefoglalta a titokzatos ellenségről eddig összegyűjtött ismereteiket.
– Nem tudjuk. Ha tudnánk, már rég a bitófán lógna. Valamivel több mint egy évvel ezelőtt bukkant fel először: akkor egy bűnbanda feje volt, amely el akarta űzni a Csúfolódókat Krondorból. De a jelek szerint a kikötőben is folytat néhány piszkos ügyletet, és komolyan árt a kereskedelemnek. Sőt, mi több, abban is biztosak vagyunk, hogy szoros szálak fűzik az Éjsólymokhoz. Egyszóval a Féreg egy velejéig romlott gazember.
– És talán sokkal veszélyesebb, mint korábban gondoltuk – tette hozzá Arutha. – Minden valószínűség szerint az Olasko hercege és családja elleni merényletben is benne volt a keze.
– Ennek a fickónak igen szerteágazó a tevékenysége – jegyezte meg Jazhara.
– Aztán itt van az Ishap egyház ügye – folytatta Arutha, és a szobrocskára mutatott, amelyet a varázslólány hozott a palotába. – Már üzentem a rend krondori főpapjának, és szerintem hamarosan jelzik is az érkezését.
– Összefüggésben van ez valahogy a palota előtti tér túlsó oldalán álló házzal? – kérdezte James.
A herceg arcára visszatért jellegzetes félmosolya.
– Nem sok dolog van, ami elkerüli a figyelmedet, ugye?
James csak vigyorgott, és enyhén meghajolt.
– Igen – mondta Arutha –, azonban az ezzel kapcsolatos információimat csak a főpap vagy a képviselője jelenlétében osztom meg veletek, úgyhogy várjunk, amíg megérkeznek. Addig menjetek, és pihenjetek egy keveset, ám számítsatok rá, hogy bármely pillanatban hívathatlak benneteket! Úgy vélem, az ishapiánusok nagyon gyorsan válaszolni fognak a hívásomra.
Arutha nem tévedett. Jazhara és James a lakosztályukhoz vezető útnak még a felét sem tették meg, amikor egy lihegő inas utolérte őket, és közölte, hogy őfensége a trónteremben van, és azonnal kéreti mindkettőjüket.
Sietve visszatértek, és látták, hogy Ishap főpapja két másik pap és egy harcos szerzetes kíséretében megérkezett. A főatya idősebb férfi volt, hófehér haját rövidre vágva viselte, és egész viselkedése óriási tudásról és rengeteg tapasztalatról árulkodott. Felettesükhöz hasonlóan a két alacsonyabb rangú pap is hajadonfőtt volt, és szinte tövig vágva hordta sötét haját. A többi renddel ellentétben Ishap követői sokkal jobban kedvelték az egyszerűséget a pompánál. Mindhárom pap barnával szegett fehér köntöst viselt, a szerzetes azonban páncélban, bal hóna alatt egy sisakot tartva álldogált, és övéről egy súlyos pöröly lógott.
Arutha nagyherceg a trónján ült. Rajta, Ishap követőin és Jameséken kívül csupán két udvaronc – Gardan herceg és az írnoka – volt jelen, az apród azonban rögtön látta, hogy Arutha hatalmi pozícióból szeretné lefolytatni a tárgyalást.
A Királyságban már nagyon régóta az Ishap egyházat tartották Midkemia összes vallási szervezete közül a legrejtélyesebbnek. A többi rendtől eltérően ők nem vezettek szertartásokat, nem gyűjtötték a híveket. Jamesnek már korábban, az ódon sarth-i kolostorban alkalma volt megismerkedni velük, és tudta, hogy sokkal több titkot rejtenek, mint azt az emberek sejtik. Ishap szolgálói valahogy magasabb rendűek voltak, mint más istenek követői, és a többi egyház gondosan elkerült velük minden konfliktust.
– Fenség – mondta a főpap –, az üzenete annyira sürgető volt, hogy amint megkaptam, máris indultam.
– Köszönöm – felelte a nagyherceg. Intett Gardannak, mire az idős herceg írnoka elővette a szobrocskát, és átnyújtotta a főpapnak, hogy megvizsgálhassa.
– Ezt honnan szerezte, fenség? – kérdezte az idős pap. Hangja meglepetésről és aggodalomról árulkodott.
Arutha biccentett Jamesnek.
– Néhány órája találtuk egy rejtekhelyen, ahol rengeteg lopott holmi hever – közölte az apród. – Egy kalóztámadás során szerzett zsákmány egyik darabja volt.
– Zsákmány? – visszhangozta a főpap.
– Atyám – szólt közbe a nagyherceg –, mindketten tudjuk, mi az, ami ebben az évben fog bekövetkezni. Muszáj megtudnom, hogy ez a szobor arról a hajóról származik-e, amelynek ebben a hónapban kellene befutnia Krondorba.
A főpap körbenézett.
– Fenség, ezek olyan ügyek, amelyeket ekkora udvar előtt lehetetlen megtárgyalni.
Arutha intett Gardannak, mire az öreg herceg elbocsátotta írnokát. A főpap sokatmondó pillantást vetett Jazharára és Jamesre, Arutha azonban közölte:
– Az apród az én személyes megbízottam, Jazhara a mágiával kapcsolatos ügyekben illetékes tanácsadóm. A hercegben pedig feltétel nélkül megbízom, így nyugodtan beszélhet.
A főpap vállai szemmel láthatólag megroskadtak, és nyilvánvaló volt, hogy óriási teher nyomja a lelkét.
– Az Ishap Hajnalának egy héttel ezelőtt kellett volna befutnia, fenség. Kiküldtünk néhány hajót a felkutatására, és azok átfésülték az egész tengert, fel, egészen a Szabad Városokig. Talán csak zátonyra futott. Ám az is lehet, hogy... – Jamesre nézett. – Kalóztámadás? Lehetséges lenne?
– A jelek szerint igen – mondta az apród. – Egy Medve nevezetű megszállott, akit a hírek szerint sötét hatalmak támogatnak, megtámadta és elsüllyesztette a vitorlásukat. A zsákmányt a palotaőrök hamarosan ideszállítják, atyám, így nemsokára visszakapják a kincseiket.
A főpap szemében felcsillant a remény szikrája.
– Mondd csak... volt ott egy nagy láda...
James közbevágott.
– A Medve első tisztje azt állította, hogy bármi is volt az, amire a főnöke olyan nagyon vágyott, az a hajóval együtt elsüllyedt. Ez igen komoly súrlódást okozott kettejük között. Annyira komolyat, hogy a Medve puszta kézzel szaggatta darabokra az illetőt, miközben megpróbálta megtudni tőle az elsüllyedt hajó pontos helyét.
A harcos szerzetes arca meg sem rezzent, a főpap és két társa azonban szemmel láthatólag majdnem elájult.
– Akkor hát minden elveszett – suttogta a főpap.
Arutha előrehajolt.
– Ez a hajó szállította az Istenek Könnyét?
– Igen – felelte a főpap –, és az összes többi kincset, amit a templomaink, fenn, a Távoli Partoktól le egészen a Szabad Városokig, az elmúlt tíz év során összegyűjtöttek. De a rengeteg arany és a temérdek drágaság – meglóbálta a szobrocskát – semmit nem ér, ha oda a Könny.
James és Arutha egy pillanatra összenéztek, majd a herceg azt mondta:
– Amikor trónra kerültem, hallottam egy keveset arról, hogy milyen fontos a Könny, ám az ereklye valódi titkát az egyház még a koronának sem árulta el. Miért olyan rettentően értékes az a drágakő?
A főpap felsóhajtott.
– Amit most mondok, fenség, az csupán az ön bátyja, a király, és rendünk néhány magas rangú tagja előtt ismert. Meg kell esküdnie, hogy abból, ami itt elhangzik, egyetlen szó sem hagyja el ezt a termet.
Arutha Gardanra pillantott, aki bólintott, majd Jamesre és Jazharára, akik szintén jelezték, hogy megígérik.
– Esküszünk – mondta a nagyherceg.
– Minden tíz évben egyszer a Szürke Tornyok-hegység egy titkos zugában egy hatalmas drágakő keletkezik. Az Istenek Könnye eredetét már mi sem ismerjük, még a legősibb köteteink sem írnak arról, hogyan szerzett a rendünk tudomást az ereklye létezéséről. Egy dolgot azonban biztosan tudunk: minden hatalom, amellyel az istenek az emberi nemet felruházzák, ezen az ereklyén keresztül jut el hozzánk. Eme drágakő nélkül egyetlen pap sem hallaná meg többé az istenek szavát, és imáink többé nem jutnának el a mennyei hatalmakhoz.
Jazhara nem bírta elrejteni a megdöbbenését, és kibukott belőle a megjegyzés:
– Vagyis a papok minden kapcsolatot elveszítenének az istenekkel!
– Attól tartok, a helyzet még ennél is rosszabb – mondta a főpap. – Úgy gondoljuk, hogy az ereklye nélkül egyetlen varázslat sem működne. Az, hogy az ember számára megadatott a mágikus tudományok művelése, csakis az istenek kegyének köszönhető, és mennyei közbenjárás nélkül mi sem lennénk többek, mint a hétköznapi emberek. A jelenlegi Könny, amelyet a rillanoni anyatemplomunkban őriznek, hamarosan elveszti erejét, lassan kialszik ragyogó kék fénye. Ha az új Könny nem érkezik meg, még mielőtt ez bekövetkezne, akkor minden kapcsolatot elveszítünk az istenekkel.
– Tíz év múlva nem keletkezik egy másik Könny? – kérdezte James.
– De igen, ám el tudod képzelni, milyen lesz az a tíz év teljes sötétségben? Tíz hosszú év, amíg az ember nem tudja megszólítani az isteneket? Tíz olyan év, amikor még gyógyítani is képtelenek vagyunk? Tíz év, amikor az imáinkra nem kapunk választ? Tíz hosszú év remény nélkül?
James bólintott.
– Gyászos a kép, amit felfestett, atyám. Mit tehetünk?
– Tudjuk, hogy hol süllyedt el a hajó – közölte Arutha.
A főpap szemében ismét felcsillant egy reménysugár.
– Valóban?
– Méghozzá elég pontosan – biztosította James. – Van egy térképünk. Ha a vitorlás egyenes vonalban süllyedt, akkor nagy valószínűséggel megtaláljuk.
– A varázslatainkkal számos dolgot megtehetünk – sóhajtott fel a főpap –, ám képessé tenni valakit arra, hogy a víz alatt lélegezzen, és átkutassa a roncsot, a mi tudományunk nem alkalmas. Van valami más lehetőség? – Az idős pap egyenesen Jazharára nézett.
Arutha tisztában volt a főpap szavainak jelentőségével. Az egyházak még a többi intézménynél is jobban óvakodtak minden olyan varázslattól, amelyet nem ismertek és nem gyakoroltak. Jobb körülmények között a főpap bizonyára erős gyanakvással tekintene Jazharára, ám most nehéz idők jártak.
A herceg a lányhoz fordult:
– Tudsz valami más lehetőséget, Jazhara? – ismételte meg a pap kérdését.
A varázslólány megrázta a fejét.
– Nagyon sajnálom, fenség, de nem. Csillagdokkban akad néhány ember, aki képes a víz alatt lélegezni, ám egyiküket sem nevezhetnénk erős férfinak, még a legnagyobb jóindulattal sem. Ráadásul egy ilyen feladathoz olyan ember kell, aki nagyszerűen úszik. És persze szükség van valami fényforrásra is.
– Még akkor sem működne – csóválta meg a fejét James.
Arutha felhúzta a szemöldökét.
– Mert?
– Fenség – magyarázta James vigyorogva –, én egész eddigi életemben a tenger mellett éltem. Rengeteget hallgattam a matrózok meséit. Ha az ember egy bizonyos mélységnél mélyebbre merül, ránehezedik a víz súlya, és akkor hiába van rajta olyan, bűbáj, amely lehetővé teszi a légzést, az óriási nyomás szinte biztos, hogy halálra sajtolja. Nem, ez nem működik. Van azonban egy másik lehetőség.
– Mondd el, mi az! – kérte a főpap.
– A roncsmentők céhe – felelte James. – Ők kimondottan elsüllyedt hajók kiemelésével foglalkoznak. A mestereik felszínre tudják emelni a tengerfenéken heverő vitorlásokat, és arra is képesek, hogy viszonylag hosszú ideig a víz tetején tartsák; vagyis a roncsot át is lehet kutatni. Néha még a léket is be tudják tömni, hogy az elsüllyedt hajót be lehessen vontatni a legközelebbi kikötőbe, ahol majd kijavítják. Már láttam is ilyet, nem is egyszer.
– De akkor beszélni kellene nekik a Könnyről – mondta a főpap. – És arról senkinek sem szólhatunk.
James megrázta a fejét.
– Nem, atyám. Nekik csak annyit kell mondanunk, hogy emeljék ki a hajót. Ha ez megvan, valaki, akit a korona megbíz a feladattal, odamegy, megkeresi az ereklyét, és elhozza ide, Krondorba.
A főpap maga mellé intette az eddig szótlanul álldogáló szerzetest.
– Ez itt Solon testvér. Ő lesz az a bizonyos személy. A Könnyet misztikus őrök vigyázzák. Az a szörnyeteg Medve még akkor sem tehette volna rá a kezét, ha megtalálja. Solon testvér azonban képes eltávolítani a mágikus védelmet, és el tudja hozni az ereklyét.
James Aruthára nézett.
– Uram, ha ez a Medve nem ismeri a Könny pontos helyét, akkor nem az lenne a leglogikusabb a részéről, ha meglapulna valahol a közelben, és lesné, hogy mikor bukkan fel egy ishapiánus kutatócsoport? Hisz az szépen elvezetné őt a roncs nyughelyére! Ha van egy kis esze, ott megvárja, hogy az ereklyét a felszínre hozzák, aztán lecsap.
– Képesek vagyunk megvédeni a Könnyet – biztosította a főpap.
– Nem akarom megsérteni, atyám, de az alapján, amit Lucas mesélt, aki pedig Knute-tól, a kalóztól hallotta a dolgot, ezt a Medvét valami nagyon erőteljes bűbáj védi a maguk varázslataitól. Máskülönben hogyan lett volna képes elfoglalni a hajót?
Az idős pap egyre nyugtalanabbnak tűnt, ahogy Jazhara folytatta:
– Knute valami amulettet említett; valami olyan talizmánt, ami mindenféle papi mágiától megvédi a viselőjét.
Arutha Jamesre pillantott.
– Valamiféle cselt javasolsz?
– Igen, uram – mondta James. – Valahogy el kell terelnünk a Medve figyelmét. Ha ez sikerül, és távol tudjuk tartani az elsüllyedt vitorlás helyétől, amíg mi kiemeljük a hajót, megkeressük az ereklyét, és elhozzuk Krondorba... Ha nem jön rá túl korán a cselre, talán van esélyünk.
– Fenség – szólt közbe a főpap –, szerintem bölcsebb lenne, ha egy nagyobb fegyveres csapat...
A nagyherceg felemelte a kezét.
– Tudom, hogy a Könny védelme Ishap egyházának a feladata, atyám, de a börtön, amit leromboltak, az enyém volt, az árvaház, amit porig égettek, a feleségemé, és az én csendőreimet mészárolták le. Mindezek miatt mostantól, a korona kötelessége gondoskodni róla, hogy ehhez hasonló szörnyűség soha többé ne történhessen.
– Ha igaz a hír, és a Medve meg a csatlósai valóban immúnisak a varázslataikkal szemben, akkor a Könny visszaszerzéséhez harcosokra lesz szükség. Hány szerzetest tudna összegyűjteni egy nap leforgása alatt, atyám?
A főpap legyőzöttnek tűnt.
– Csak hármat, fenség. Harcos testvéreink legtöbbje az Ishap Hajnalán volt, ott őrizte az Istenek Könnyét.
James megkockáztatott egy megjegyzést:
– Atyám, ne feledkezzünk meg arról, hogy az a szörnyeteg itt, Krondorban is rengeteg embert lemészárolt. Szerintem az lenne a legokosabb, ha gyorsan visszaszereznénk a Könnyet, és még mielőtt a Medve rájönne, hogy az áhított drágaság már nem a tenger fenekén nyugszik, útnak indítanánk Rillanon felé.
Arutha néhány pillanatig töprengett, majd azt mondta:
– Elfogadom James tervét. – A fiatalemberhez fordult: – Ami a figyelemelterelést illeti: azonnal küldj ki néhány nyomkeresőt, eredjenek máris a Medve nyomába! Mondd meg Williamnek, hogy állítson össze egy osztagot, és amint tudnak, induljanak el a nyomkeresők után! Azok alapján, amit elmeséltél, úgy vélem, neki különösen nyomós oka van rá, hogy a gyilkos nyomába eredjen, és ha kell, a fél világon végigkergesse. Lehet, hogy a Medve ellen minden varázslat hatástalan, ám lefogadom, ha kéttucatnyi kardforgató liheg a sarkában, akkor ő is futni fog. Közöld Williammel azt is, hogy a Medvére kimondtuk a halálos ítéletet, tehát ha utoléri, úgy bánik el vele, ahogy akar. Azt hiszem, figyelemelterelésnek ez elég is lesz.
– És mi legyen a Könnyel? – kérdezte James.
– Te meg Jazhara keressétek fel a roncsmentők céhét, és béreljetek fel annyi embert, amennyi biztosan elég a vitorlás kiemeléséhez. Feltűnés nélkül hagyjátok el a várost. A kapun kettes vagy hármas csoportokban lépjetek ki, és csak a falakon kívül gyűljön össze az egész csapat! Menjetek el a sarth-i út mentén fekvő valamelyik falucskába, onnan pedig nyargaljatok minél sebesebben...
– ...az Özvegyfokhoz – fejezte be a mondatot James.
– Az Özvegyfokhoz – bólintott a nagyherceg –, és szerezzétek vissza a Könnyet!
James meghajolt.
– És hány katonát vigyünk magunkkal?
– Te, Jazhara, a roncsmentőknél felbérelt mesterek, valamint Solon testvér holnap hajnalban induljatok útnak. Másnap elindítok egy őrjáratot, és elküldöm... – Gardanra nézett. – Melyik település esik a legközelebb az Özvegyfokhoz?
Gardan hercegnek nem volt szüksége térképre, hogy megadja a választ.
– Haldonfő. Az Özvegyfokra néző szirt fölött fekszik. Haldonfő a roncsokat fosztogató sakálok egyik legfőbb menedéke, ám ettől az apróságtól eltekintve békés, álmos falucska.
– Az túl közel van, uram – szólt közbe James. – Ha a Medve hagyott néhány embert a roncs közelében, akkor azok szinte biztos, hogy Haldonfőn tanyáznak. Már a mi érkezésünk is felforgatja majd a falu nyugalmát, ám ha csak egy vagy két éjszakát töltünk ott, senki nem fog gyanút. Egy nem várt őrjárat felbukkanása azonban egész biztosan riasztaná a Medve embereit.
– Dél felé mi a legközelebbi helység? – fordult Arutha Gardanhoz.
– Molnárpihenő – felelte az idős herceg.
– Akkor az őrjárat ott fog állomásozni. Amint megszereztétek a Könnyet, James, nyargaljatok le délre, Molnárpihenőbe. Onnan majd a katonák visszakísérnek benneteket Krondorba. Ha olyan helyzetbe kerültök, amivel egyedül képtelenek vagytok megbirkózni, akkor csak üzenjetek Molnárpihenőbe, és az őrjárat azonnal a segítségetekre siet. Érthető?
– Igen, uram – hajolt meg az apród.
Arutha a főpaphoz fordult.
– Atyám, most menjen, és tegyen meg minden előkészületet, amit szükségesnek tart! Válassza ki azt az embert, aki pirkadat után két órával a városkapu utáni első keresztútnál találkozni fog Jamesszel és a csapatával. – Az apródhoz fordulva folytatta: – James, bérelj fel néhány roncsmentőt, és a mesterek felével pirkadatkor hagyd el a várost. Jazhara és a többi roncsmentő egy órával később indul utánatok. Vegyüljetek el a tömegben, ami minden hajnalban kifelé áramlik a városból. – James szemébe nézve megkérdezte: – Ugye nem szükséges hangsúlyoznom, mennyire fontos most az óvatosság?
James olyan vigyorral felelt, hogy az már a felségsértés határait súrolta.
– Dehogy, fenség!
Arutha intőn felemelte az ujját.
– Mi már nagyon sok mindent éltünk meg együtt, James, sokkal többet, mint amit a legtöbb ember akár egy tucatnyi emberöltő alatt megélne, ez a feladat azonban sokkal jelentősebb, mint bármi, amit eddig tettél. Tégy ki magadért, mivel most mindannyiunk sorsa a te kezedben van!
– Megteszek minden tőlem telhetőt, fenség – hajolt meg James.
Arutha Jazharához fordult:
– Remélem gyakran emlékezteted majd a mi ifjú és kalandvágyó barátunkat arra, hogy mennyire komoly a feladat, amit rábíztunk!
A lány is meghajolt.
– Ha szükséges, fenség...
– Akkor most menjetek, és az istenek jóindulata kísérje az erőfeszítéseiteket!
A trónterem előtt James a karjánál fogva visszatartotta Jazharát, és csöndben várták, hogy Gardan herceg is kilépjen.
– Fenség! – szólította meg James.
A herceg sötét vonásai sűrű, mély ráncokba gyűrődtek, mintha ősrégi, cserzett bőr borította volna az arcát, szemei azonban fényesen csillogtak, és figyelmes tekintettel fordultak a fiatalember felé.
– Mit óhajt, apród?
– Megkérhetném, hogy üzenjen a raktárnoknak, hogy hamarosan lemegyünk, és összeszedjük az úthoz szükséges felszerelést?
– Valami gond van? – vonta össze szemöldökét a herceg.
James elővette a lehető legjámborabb vigyorát.
– Az én hitelképességem az utóbbi időben némileg megromlott, mivel sajnos egy kicsit túl gyakran használtam fel a nagyherceg nevét...
– És persze az engedélye nélkül – fejezte be a mondatot a herceg, majd széles mosolyba futottak szét a vonásai. – Jól van. Azonnal leüzenek.
– Mikor fog végleg visszavonulni? – kérdezte James. – Én azt hittem, hogy már az indulásának pontos időpontja is ki lett tűzve.
– Úgy volt, hogy jövő hónapban indulok Crydee-ba, de most nem tudom, mi lesz a terveimből – felelte a herceg egy színpadias sóhajjal. – Valószínűleg majd akkor, amikor te leállítod magad, és nem leped meg folyton újabb problémákkal a nagyherceget.
– Attól tartok, ha ez tényleg így van, akkor még legalább tíz évig itt marad – jegyezte meg James szemtelen vigyorral az arcán.
– Remélem nincs igazad – mondta a herceg –, ám amikor visszatértek, még biztosan itt leszek. Amíg ez a válsághelyzet el nem múlik, senki nem feledkezhet meg a kötelességéről. És most eredj a dolgodra! – A herceg Jazharától mély meghajlással búcsúzott: – Úrnőm.
Az apród és a varázslólány egy emberként hajoltak meg.
– Fenség.
Miután az idős herceg távozott, Jazhara Jamesre nézett.
– És most merre tovább?
– A tengeri kapuhoz, a roncsmentők céhéhez – adta meg az apród az egyértelmű választ.

 

A tengeri kapu környékén reggelente mindig óriási volt a nyüzsgés. A hajókról kirakodott tömérdek árut szorgos munkások szekerekre pakolták, és a számtalan megrakott kocsi hosszú, lassú sorokban döcögött a régi piac és a városközpont felé vezető utcán. A hosszú utazás után végre szárazföldre lépett matrózok szapora léptekkel siettek, hogy keressenek egy jó kocsmát, vagy egy mindenre kapható nőt. A kikötő fölött sirályok rikoltoztak és lebegtek a szelek szárnyán, és mohó szemmel lesték a rakodás közben lepotyogó maradványokat, amelyek legfőbb táplálékukat jelentették.
Miközben fürge léptekkel sietett James mellett, Jazhara elnyomott egy ásítást.
– Olyan fáradt vagyok, hogy ezt a rengeteg sürgő-forgó embert nézve úgy érzem magam, mint egy alvajáró.
– Hozzá lehet szokni – mosolygott rá James. – Az egyik legfontosabb dolog, amit Arutha szolgálatában megtanultam, az, hogy valahányszor csak lehetőségem adódik rá, szundítsak egyet. A leghosszabb idő, amit eddig alvás nélkül töltöttem, négy nap volt. Persze akkor mágikus főzetek is segítettek, ám amikor azoknak elmúlt a hatása, majdnem egy hétig semmire sem voltam képes.
Jazhara bólintott.
– Igen, az ilyen praktikákat nagyon óvatosan kell alkalmazni.
– Erre mi is rájöttünk a hazafelé vezető út során – mondta James, aki a lány ásítására válaszképpen maga is elnyomott egy ásítást. – Bármi is vár ránk, nagyon remélem, hogy mielőtt útnak indulunk, egy éjszakát nyugodtan végigalhatunk.
– Én is bízom benne.
Hamarosan megérkeztek a roncsmentők céhházához, egy meglehetősen semmitmondó külsejű kétszintes épülethez, amely a tengeri kaputól alig egy kőhajításnyira állt. A ház előtt, egy nagy, zárt kocsi mellett kisebb tömegnyi ember ácsorgott. Két férfi felmászott a kocsira, míg két másik egy nagy ládát cipelve éppen elindult az épület felé.
James megkopogtatta az egyik bámészkodó vállát.
A férfi meg sem fordult, hogy megnézze, ki zargatja, csak felhorkant:
– Tűnj el!
Az apród fáradt volt, és semmi kedve nem volt egy ilyen faragatlan alakkal társalogni, így csak annyit mondott:
– A herceg nevében.
A férfi gyorsan hátrapillantott.
– Nézze, ha a céhmester miatt van itt... Az őrparancsnoknak már elmondtam mindent, amit tudok.
James durván megragadta a férfi vállát, és maga felé fordította. A nagydarab férfi ütésre emelte hatalmas öklét, ám mielőtt megmoccanhatott volna, az apród előhúzta tőrét, és a torkának szegezte.
– Kérlek, bocsáss meg – mondta, ám hangja fenyegetően csendült –, de ha mégis lenne egy perced, és azt rám szánnád, akkor esetleg ismét végigmehetnénk az egészen. Pontosan mit is mondtál Garruth kapitánynak a céhmesterről?
A férfi leengedte az öklét, és egy lépésnyit elhátrált.
– Még egy ökör is rájönne, hogy meggyilkolták.
Egy másik bámészkodó, aki eddig szótlanul figyelte a jelenetet, most közbeszólt:
– Kendaric tette! Agy, mohósága miatt most mindannyian bajban vagyunk!
A James által megfenyegetett fickó az épület bejárata felé intett.
– Ha a részletekre is kíváncsi, jobb ha Jorathot kérdezi. Odabent van. Most ő intézi a céh ügyeit.
James eltette a tőrét, és intett Jazharának, hogy kövesse. Amikor beléptek a céhház nagytermébe, látták, hogy az egyik sarokban kisebb csapatnyi ember álldogál, és elmélyülten beszélget. A közelben egy fiatal fiú ácsorgott, aki megjelenése alapján még alig nőhetett ki az inaskorból. Úgy tűnt, épp a különböző bútorokat és személyes holmikat veszi számba, mivel szorgalmasan írogatott új és újabb sorokat egy hosszú lajstrom végére. James odalépett hozzá.
– Jorath mestert keressük – szólította meg.
A fiú egy pillanatra sem hagyta abba a számolást, csak pennájával hátramutatott a válla fölött.
– Köszönöm – mondta James, és elindultak a fiú által jelzett irányba, egy ajtó felé. Az ajtó az épület hátsó részébe, egy tágas szobába vezetett.
Az apród és a varázslólány beléptek. Odabent egy nagy íróasztal és néhány szék állt, az íróasztal mögött pedig egy sötét hajú, középkorú férfi ült, akinek komoly arcán rövid, gondosan nyírt szakáll pompázott. Kék köntöse teljesen dísztelen volt, szabása alapján leginkább egy pap vagy egy mágus öltözékére emlékeztetett. A férfi felnézett az iratból, amit eddig figyelmesen tanulmányozott, és megkérdezte:
– Mivel szolgálhatok?
– A palotából jöttünk – mondta James.
– Mivel én már minden kérdésre válaszoltam, felteszem azért jött, hogy beszámoljon arról, mire jutottak. – A férfi hangjából szinte csöpögött a dölyf.
James szeme összeszűkült, ám egyelőre inkább félretette az ingerültségét.
– Mi nem a városi őrségtől vagyunk. Egy hajót akarunk kiemeltetni.
– Attól tartok, nincs szerencséjük. A céh bezárja kapuit. Maga még nyilván nem hallotta, de a céhmestert meggyilkolták.
– Hogy történt? – kérdezte James.
– Azt senki nem tudja pontosan. A jelek szerint folyt némi küzdelem. Az idős mestert ma reggel holtan találták a szobájában, és valaki minden személyes holmiját átkutatta és szétszórta. Keményen harcolt az életéért, ám úgy tűnik, a szíve nem bírta.
– De miért zár be a céh? – érdeklődött az apród.
– Egy nagy hajó kiemeléséhez szükséges szertartás levezetésére a céh tagjai közül kizárólag a céhmester és Kendaric mesterlegény volt képes.
– Hát, akkor azonnal beszélnünk kell Kendaric mesterlegénnyel.
– Attól tartok, ez lehetetlen. Kendaric a legfőbb gyanúsított a céhmester meggyilkolásának ügyében, és a jelek szerint valahol elrejtőzött. Mi pedig így, hogy sem ő, sem a céhmester nincs itt, képtelenek vagyunk tovább vinni az üzletet. – Felsóhajtott. – Ami talán nem is olyan nagy baj, ha mindent figyelembe veszünk.
– Hogy érted azt, hogy mindent figyelembe vesztek? – érdeklődött James.
Jorath letette a pergament, amit eddig a kezében tartott.
– Amit most mondok, maradjon köztünk! A céh már jó néhány éve veszteségesen működik. A közeli nagyvárosokban, Durbinban és Ylithben működő roncsmentők kifejlesztettek néhány új módszert, és azok segítségével sokkal hatékonyabban dolgoznak, mint mi. Így persze idővel minden megbízást megkaparintottak maguknak...
James egy hosszú pillanatig némán állt, és az elhangzottakat mérlegelte, majd megkérdezte:
– Honnan tudod, hogy Kendaric ölte meg a céhmestert?
Jorath felkapott egy másik tekercset, és belenézett.
– Állandóan veszekedtek. Néha már azt hittük, hogy mindjárt egymásnak esnek. Abigail, az asszony, aki a céhházat takarítja, itt volt a gyilkosság éjszakáján, és hallotta, hogy Kendaric és a céhmester hevesen vitatkoznak.
– Ez még nem bizonyít semmit – jegyezte meg Jazhara.
– Valóban nem, Kendaric azonban nyom nélkül eltűnt; azóta, hogy megtalálták a holttestet, senki nem látta. Ez alapján gyanítom, hogy ő a bűnös.
Jazhara már szóra nyitotta a száját, James azonban finoman megcsóválta a fejét, és Jorathhoz fordult:
– Megnézhetnénk a céhmester és Kendaric mesterlegény szobáját?
Jorath vállat vont.
– Ahogy akarják. A városi őrök már jártak fönn, de ha azt hiszik, hogy találnak ott valami érdekeset, akkor csak nézzék meg maguk is. – Visszafordult a tekercseihez, és a továbbiakban rájuk sem hederített.
James és Jazhara felsétáltak a lépcsőn. Amikor az emeletre értek, és egy lélek sem volt a közelükben, a varázslólány megkérdezte:
– Mi az?
– Mi mi?
– Mi az, amit nem akartad, hogy megemlítsek Jorathnak?
– Az, amire gondoltál – felelte James, és elindult a három csukott ajtó közül az elsőhöz.
– És mire gondoltam? – folytatta a faggatózást Jazhara.
James a kilincsre tette a kezét, és a válla fölött hátranézve felelt:
– Arra, hogy talán Kendaric is halott. És hogy valaki nem akarja, hogy egy bizonyos hajót kiemeljenek; egy elsüllyesztett vitorlást, amely az Özvegyfok közelében fekszik a tenger fenekén. – Lepillantott a zárra, és halkan megjegyezte: – Ezt valaki felfeszítette.
Oldalra biccentette a fejét, mintha hallgatózna, és kezét felemelve csöndre intette a varázslólányt. – Valaki van odabent – suttogta.
Jazhara James mögé állt, és bólintott, mire az apród hátralépett, és egy hatalmas rúgással beszakította az ajtót. A zár körül szerteszét repkedtek a faszilánkok, és az ajtó kitárult.
A szobában takarító idős asszony felsikoltott, és rémülten hátraszökkent.
– Az istenekre! – kiáltotta. – Halálra akarnak rémíteni egy szerencsétlen öregasszonyt?
James bocsánatkérően elmosolyodott.
– Elnézést – mondta. – Hallottam, hogy van idebent valaki, és láttam, hogy a zárat felfeszítették, így... – Vállat vont.
– Amikor nem tudtam felébreszteni a nagymestert – magyarázta az idős asszony –, szóltam két tanoncnak, hogy hozzanak egy feszítővasat, és nyissák ki az ajtót. Idebent aztán láttam, hogy a mester úr a padlón fekszik. – Szipogni kezdett, és szeme sarkából kitörölt egy könnycseppet.
– Mit tudsz mondani az esetről? – kérdezte James. – Mi a herceg megbízásából vagyunk itt.
– Az idős mester csodálatos ember volt, de nagyon rossz volt a szíve. Gyakran főztem neki galagonyateát, hogy egy kicsit enyhítsem a mellkasi fájdalmait. A Kendarickal folytatott vég nélküli veszekedések sem tettek jót neki.
– És Kendaric milyen ember? – faggatta Jazhara a szipogó asszonyt.
– Szegény fiú az utcán nőtt föl, se családja, se barátai nem voltak. Kendaric annyira nincstelen volt, hogy még a céhbe kerüléséhez szükséges belépési díjat is az idős mester fizette ki helyette. A céhmester úr azonban tudta, hogy a fiú zseniálisan tehetséges, és valóságos bűn lenne, ha csak azért nem kerülhetne be a céhbe, mert túl szegény. A mester úrnak igaza volt, mivel Kendaric nagyon hamar a mesterlegények legjobbika lett. Minden valószínűség szerint ő lett volna a következő céhmester, persze ha nem... – Az asszony hangja szipogásba fúlt, és szeméből kicsordultak a könnyek.
– Azt mondod, tehetséges volt? – feszegette Jazhara a témát.
– Ó, Kendaric folyton valami újjal állt elő, mindig új módszereket próbált kifejleszteni. Olyan varázslaton is dolgozott, amelynek segítségével akár egyetlen ember is ki tud emelni egy hajót, legyen az bármilyen hatalmas. Ő úgy gondolta, ha sikerrel járna, a céh valósággal felvirágozna, a céhmester úr azonban jobban szerette a hagyományos módszereket. A mester úr mindig azt mondta, azért vitatkozik Kendarickal, hogy még jobban kitanítsa, hogy a fiú esze még jobban vágjon, és hogy eléggé megedződjön ahhoz, hogy amikor ő meghal, képes legyen átvenni a céh irányítását. Pont ezért olyan furcsa ez az egész.
– Mi is olyan furcsa? – kérdezte Jazhara.
– Hát, szerintem nagyon különös, hogy Kendaric megölte. Igaz ugyan, hogy állandóan civakodtak, én azonban meg mertem volna esküdni rá, hogy Kendaric nagyon szerette az idős mestert.
– Úgy tűnik, mindenki meg van győződve róla, hogy Kendaric a gyilkos – tűnődött Jazhara –, de ez egyelőre csupán feltevés.
– Meglehet – sóhajtotta az idős asszony. – De a gyilkosság éjszakáján a saját fülemmel hallottam, hogy az öreg mester és Kendaric vadul veszekszenek. Igaz, hogy állandóan vitatkoztak, ám ilyen hevesen és hangosan veszekedni korábban még soha nem hallottam őket. Aztán másnap reggel, amikor felhoztam a mester reggelijét, holtan találtam a szobájában. Ahogy már mondtam, két segédet kellett felhívnom, hogy felfeszítsék a zárat. Kendaric a vita hevében biztosan megütötte az idős mestert, és amikor annak feladta a szíve, a fiú az ablakon keresztül elmenekült. De ezt már a városi őröknek is elmondtam, amint ideértek. Azt mondták, nagyon ügyesen kiokoskodtam, hogy hogyan történhetett a dolog.
James legszívesebben kétségbeesetten forgatta volna a szemét, ám csak annyit mondott:
– Ha nem bánod, egy kicsit körbenézünk.
Az apród és a varázslólány hamar rájöttek, hogyha volt is valami érdekes a céhmester szobájában, azt az őrök már elvitték. Jazhara az idős asszonyhoz fordult.
– A másik két szoba kié?- kérdezte.
– Azok a mesterlegények szobái – mondta Abigail.
– És melyikben lakott Kendaric? – érdeklődött James.
– A következőben – felelte az asszony.
Jamesék visszamentek a folyosóra, és az apród benyitott a szomszédos ajtón. Azonnal hasra vetette magát, ám így is csak egy hajszálon múlott, hogy sikerült elkerülnie az ajtónyíláson kiáramló, perzselően forró léglökést. James hallotta, hogy a háta mögött Jazhara is a földre vetette magát, ám azt nem tudta, hogy a lánynak sikerült-e sérülés nélkül megúsznia a mágikus támadást. Arra, hogy hátranézzen, nem volt ideje, mivel a varázsló, aki feléjük dobta a tűzlabdát, már félre is állt, és átadta helyét egy feketébe öltözött fegyveresnek.
Az izmali már ugrott is, hogy felnyársalja a földön fekvő Jamest. Felemelte a kardját, és az éles penge szélsebesen közeledett az apród feje felé.

 

 

7.
Összeesküvés

James jobbra vetette magát.
A penge csontrepesztő erővel csapódott a földbe pontosan ott, ahol néhány pillanattal korábban James feje volt, majd az orgyilkos hihetetlen gyorsasággal felemelte a kardját, és máris újabb csapásra készült.
Jamesnek nem volt arra ideje, hogy a saját kardját előhúzza, így inkább teljes erejéből kirúgott. A próbálkozás sikeresnek bizonyult, az apród jutalma egy térdkalács roppanása és a talpig feketébe öltözött gyilkos fojtott fájdalomkiáltása volt. Az izmali megtántorodott, de nem esett el.
Az apród hasra gördült, majd fürgén talpra szökkent, és egyetlen, követhetetlenül gyors mozdulattal kirántotta a kardját.
Jazhara egy varázslattal próbálkozott, ám a szikrázó, vörös energiagömb célt tévesztett, és az ellenséges mágus lába előtt a padlóba csapódott. Noha a varázstámadás sikertelen volt, úgy tűnt, a mágust megrémítette a felfedezés, hogy egy másik varázshasználóval áll szemben. Megfordult, a nyitott ablakon át kiugrott az utcára, és elmenekült.
A lány máris az orgyilkos felé fordította figyelmét, akit James megpróbált visszaszorítani a szobába. Feje fölé emelte a botját, úgy, hogy vasalt vége a fekete ruhás gyilkos felé mutasson, és felkészült rá, hogy ha James hátrébb lép, lesújtson. A fiatalember előredöfött, hogy ellenfelét hátrálásra kényszerítse. Arra számított, hogy az orgyilkos sérült lábára helyezi a testsúlyát, a férfi azonban tapasztalt fegyverforgató volt, és inkább kockáztatott, mint hogy megterhelje sebesült térdét. James pengéje a gyomrától alig egy hajszálnyira állt meg. Gyorsan viszonozta a támadást, és csapása kis híján lefejezte az apródot.
Amint James visszalépett, Jazhara előredöfött botjával, és beljebb szorította az orgyilkost a szobába. A férfi azonban nem volt ostoba, úgy állt meg az ajtónyílás belső oldalán, hogy James és Jazhara csak egyesével tudjon rátámadni. James hátraszólt a varázslólánynak, ám egy pillanatra sem vette le a szemét ellenfeléről.
– Jazhara! Menj le, és nézz utána, van-e ott valami nyom, ami a barátunk varázstudó társára utal! Ezt a gyilkos gazembert majd én elintézem.
A lány nem vitatkozott a paranccsal, megfordult és lerohant a lépcsőn. A lent maradottak a csatazaj hallatán egyre hangosabban kiáltozva kérdezgették, mi folyik odafenn.
James felmérte a helyzetet. Sem ő, sem az orgyilkos nem fog önszántából átlépni a küszöbön, hiszen az, aki megteszi, abban a pillanatban, ahogy az ajtónyílásba lép, bízvást számíthat ellenfele támadására. Az ajtókeret pedig erősen korlátozza a lehetséges válaszlépések számát. Patthelyzetben voltak.
Aztán James hátralépett, és leengedte a pengéjét; szinte kiprovokálta ellenfeléből a támadást.
Az izmali azonban csak feszülten állt, kardja hegye óvatosan körözött, és nem kapott a kínálkozó lehetőségen.
– Hamarosan megérkezik a segítség – szólalt meg az apród. – Kétlem, hogy a törött térdkalácsoddal megpróbálnál kiugrani az ablakon. – Lepillantott az orgyilkos sebesült lábára. – Bámulom az erődet. A legtöbb ember már a földön fetrengene, és ordítana kínjában.
Tett egy apró lépést – két hüvelyknél nem többet – előrefelé.
Közben tovább beszélt:
– Az évek során sok fajtádbélivel találkoztam, Éjsólyom. Az első, akit megöltem – jó néhány évvel ezelőtt történt – épp a herceget próbálta meggyilkolni. Kölyök voltam még. Lelöktem a tetőről.
Még egy hüvelyk előre.
Az apród még lejjebb engedte kardját, annak hegye már a padlót érintette, és mélyet sóhajtott, mintha ellazítaná izmait.
– Ahhoz a sivatagi bagázshoz képest persze semmiség volt. De te az ott történtekről szerintem nem is hallottál, hiszen valószínűleg akkor is itt lézengtél. Úgy értem, ha ott lettél volna, akkor már te is halott lennél, mint a többiek, nem?
Még egy apró lépés.
– Még mindig nem értem, hogy a testvériségetek miért volt hajlandó úgy táncolni, ahogy egy seregnyi vakhitű megszállott fütyült. Semmit nem értetek el vele, ám a klán majdnem belepusztult. A Féregnek nem lehet ekkora hatalma az Éjsólymok felett, vagy mégis?
Az orgyilkos izmai megfeszültek.
James megállt, és egy kicsit előredőlt, mintha a kardjára támaszkodott volna.
– Meglep, hogy egy fajtádbélit találok itt, de tényleg! Azt hittem, hogy a legutolsó hozzád hasonlót is elintéztük, és a teste ott rohadt a napon, amíg a keselyűk fel nem falták.
Az izmali még jobban megfeszült, mivel az utcáról felszűrődő hangok elárulták, hogy megérkeztek a városi őrök. Felemelte a kardját, és James felé vágott. Az apród azonban, amint látta, hogy az orgyilkos kardja megmoccan, már ugrott is.
Ahogy James remélte, az orgyilkos figyelmét teljesen lekötötték a gúnyos megjegyzések, így nem vette észre, hogy az apród közben közelebb araszolt az ajtóhoz. Abban a pillanatban, ahogy a görbe penge hegye a szemöldökfának ütközött és félrecsúszott, James a feketeruhás felé ugrott, és felemelte a kardját. A férfit cserbenhagyta sebesült térde, megtántorodott, és beleesett James kinyújtott kardjának hegyébe.
Az apród teljes súlyával beledőlve előrébb tolta kardját, és a penge mélyen az orgyilkos testébe fúródott. A fekete ruhás férfi megmerevedett. James felállt, és kirántotta rapírját halott ellenfele testéből. Az izmali a földre rogyott.
Jazhara és két városi őr egy pillanattal később értek a folyosóra.
– A varázsló meglépett – közölte a kesh nemesenszületett. – Ez a két őr a kapuban álldogált, így szóltam nekik, hogy jöjjenek segíteni.
Az egyik őr a földön fekvő orgyilkosra nézve megjegyezte:
– Úgy tűnik, magának nem igazán kellett segítség, apród.
James letérdelt, és átkutatta a holttestet.
– Lám csak, mi van itt? – dörmögte, és előhúzott egy apró pergamendarabot a férfi tunikája alól. – Ezeknél a fickóknál általában semmi nincs. – Rápillantott, majd átnyújtotta Jazharának. – El tudod olvasni ezt az írást?
A lány alaposan megszemlélte.
– Igen, hasonlít ahhoz a sivatagi íráshoz, amit a Yusufnak címzett üzenetben láttunk. Szerezd vissza a tekercset, intézd el a szemtanút a sikátorban, aztán gyere vissza a kutyához! Aláírás nincs, és pecsét sem.
– Szemtanú a sikátorban? – elmélkedett a rangidős őr. – Az biztosan a Vén Thom lesz. Egy otthontalan öreg matróz.
– Odalenn, az épület mögötti sikátorban van egy kisebb halom láda, azt tekinti otthonának – tette hozzá a másik őr.
– Jazhara – fordult James a varázslólányhoz –, próbáljuk meg kideríteni, mit kereshettek itt ezek a fickók! – Majd utasította a katonákat: – Egyikőtök maradjon itt őrt állni! – Intett Jazharának, és beléptek a szobába.
Körbenéztek, ám első pillantásra semmi szokatlan nem ragadta meg a figyelmüket. James vállat vont.
– Egy kicsit túl elfoglalt voltam, így nem volt időm megfigyelni, hol állt az a két orgyilkos, amikor benyitottunk az ajtón.
– Itt álltak az asztal előtt, James – mondta Jazhara.
James alaposan szemügyre vette az első pillantásra meglehetősen közönségesnek tűnő asztalt.
– Mit gondolsz, mit jelent az, hogy „gyere vissza a kutyához”? – kérdezte Jazhara.
James folytatta a vizsgálódást.
– Valószínűleg valamilyen kód lehet, és egy személyt vagy egy helyet jelöl. – Valami megragadta a figyelmét, és kihúzott egy fiókot. Gyakorlott szemmel felmérte a fiók mélységét, majd megjegyezte: – Emögött a fiók mögött van egy rekesz, vagy ne legyen a nevem Sebes Jimmy. – Letérdelt és bedugta a kezét. Kattanás hallatszott, mintha egy kallantyú elfordult volna, majd kinyílt egy apró ajtó, és mögüle egy kicsiny, vörös bársonyból készült erszény került napvilágra. James kivette.
Tenyerében méregette a súlyát.
– Nehéz. Mintha egy kő lenne benne. – Ügyesen kibogozta az erszény száját zárva tartó selyemzsinórt, majd úgy fordította meg az erszényt, hogy annak tartalma a másik kezébe pottyanjon.
Zöld és fehér színekben sziporkázó, kagyló alakúra csiszolt kő hevert a tenyerében.
– Ez egy Eortis kagylója! – kiáltott fel Jazhara.
– És az mi? – kérdezte James. – Amikor nemrég Sildenben jártam, találkoztam Eortis néhány követőjével, ám a hitükről nem sokat tudok.
– Csillagdokkban láttam egy ilyen remekművet. – Jazhara a kő fölé emelte a tenyerét, lehunyta a szemét, és egy rövid varázslatot mormogott. Hirtelen felpattantak a szemei. – Eredeti! Ez itt egy ősi és nagyon ritka varázstárgy, a víz alapú varázslatokat segíti. Közönséges ember még a létezéséről sem hall, legfeljebb akkor, ha ismeri Csillagdokk mestereit, vagy Eortis, a tengeristen egyházának főpapját, esetleg valami ehhez hasonló hatalmasságot. Akinek pedig a birtokában van... biztosan ez a roncsmentők céhének egyik titka.
– De miért nem a céhmestemél volt? – James fennhangon gondolkozott. – Vajon ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a céhmester halála Kendaric lelkén szárad? Vagy talán a mester átadta a legkedvesebb tanítványának megőrzésre?
– És miért kellene ez az Éjsólymoknak? – tűnődött Jazhara.
– Ki lehet emelni ezzel egy hajót? – kérdezte James.
– Nem, arra azonban remekül használható, hogy a segítségével biztosítsák a művelethez szükséges kedvező időjárást, már persze ha valaki ismeri a megfelelő varázslatokat.
– Szerinted ezt keresték?
Jazhara átgondolta a dolgot, majd megrázta a fejét.
– Mivel ez nem alkalmas egy hajó kiemelésére, valószínűleg nem.
– Akkor folytassuk a kutatást – mondta James. Megvizsgálta az asztal másik oldalát is, és hamarosan talált is egy újabb álfiókot. Itt azonban a fiók mögött levő rejtekhelyet az asztal alól felfelé nyúlva lehetett csak felfedezni.
– Nagyon ügyes – jegyezte meg James, miközben kivette a fiók mögé rejtett, doboznak tűnő valamit. – De nem elég ügyes.
A doboz körülbelül egy láb széles volt, feleolyan hosszú, és nagyjából három hüvelyk mély. A tetejét kő mozaikberakás díszítette, zárat vagy reteszt az apród nem látott rajta. Úgy döntött, kipróbálja a legegyszerűbb megoldást, és felhajtotta a fedelét. A díszes fedél minden nehézség nélkül felnyílt, ám a dobozban semmi nem volt.
– Üres – állapította meg.
– Nem – lépett közelebb Jazhara –, valami van ott. Csukd be a fedelét, és nyisd ki újra!
James engedelmeskedett. Jazhara hozzátette:
– Ez egy scath-i rejtvény. Egy zár.
– De mihez? A doboz üres. A falai meg túl vékonyak ahhoz, hogy egy titkos rekesz legyen bennük.
– Ez egy varázslat. Az a lényege, hogy amíg valaki meg nem fejti, elrejtse azt, ami a dobozban van.
– Ki tudod nyitni?
– Megpróbálhatom.
Jazhara fogta a dobozt, lecsukta a fedelét, majd az asztalra állította. Egy darabig csak tanulmányozta a doboz tetején levő mozaikberakást, majd az egyik kőre tette az ujját. A kő színe vörösről zöldre, majd kékre változott, és Jamesnek egy röpke pillanatra úgy tűnt, mintha egy homályos, reszketeg kép futna végig a felszínén. Jazhara gyorsan megismételte a mozdulatot, és megérintette az egyik szomszédos követ. Ennek is nyomban megváltozott a színe, és másik kép villant fel rajta.
A varázslólány fürgén tologatni kezdte a mozaik kődarabjait, és azok oda csúsztak, ahová irányította őket. Jamest teljesen lenyűgözte a folyamat. Tolvajként töltött évei alatt a zárak és csapdák hatástalanítása mindennapi kötelessége volt, ám ilyennel még soha nem találkozott. Néhány perc múlva még jobban elkerekedett a szeme: rájött, hogy ha a lány túl sokáig töprengene, hogy melyik követ merre mozdítsa, akkor azok ismét elhalványulnának, és visszanyernék eredeti színüket. És minél közelebb járt Jazhara a kirakósjáték végéhez, annál gyorsabban kellett döntenie.
A lány ujjai már szinte röpültek, szélsebesen tologatták ide-oda a köveket, és végül az apró darabokból egy tengeren úszó hajó képe bontakozott ki. Aztán egy alig hallható kattanás után a fedél felnyílt.
A doboz már nem volt üres. Egy magányos pergamen hevert az alján. James benyúlt, és kiemelte az iratot.
– Ezt én nem tudom elolvasni – közölte, miután belepillantott.
Jazhara elvette tőle, és ő is belenézett.
– Azt hiszem ez az a varázslat, amit a hajók kiemeléséhez használnak.
– Hogyan működik?
A lány alaposabban belemerült a szövegbe.
– Hihetetlen – suttogta néhány perc elmúltával. Majd normális hangerővel hozzátette: – Ezt a tekercset és néhány szükséges kelléket felhasználva egyetlen roncsmentő is elég, hogy egy varázsköd segítségével kiemeljen egy hajót!
– Mi olyan nagyszerű ebben?
– Az olyan céhek, mint amilyen a roncsmentőké, varázshatalommal bírnak, ám ez a hatalom erősen korlátozott. Általában csak néhány egyszerűbb varázslatra képesek, amelyek nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak; és ahhoz, hogy valamit elérjenek, legtöbbször számos céhtag együttműködésére van szükség. Bárki is írta ezeket a sorokat, az sokkal többet tud a mágiáról, mint a céh többi tagja. – Egy pillanatig hallgatott, majd hozzátette: – Fogadni mernék, hogy ennek a Kendaricnak sejtelme sincs róla, hogy ő a Keskeny Ösvény egy tehetséges varázslója!
– Akkor ez a varázslat egy vagyont ér a céh számára.
– Minden kétséget kizáróan – bólintott Jazhara. – A Keskeny Ösvény bármely varázslója, akinek van némi érzéke a víz alapú mágiához, remekül hasznosíthatná. Ám gyanítom, hogy most Kendaric az egyetlen, aki képes úgy alkalmazni a varázslatot, ahogy itt le van írva.
– Akkor meg kell keresnünk Kendaricot. – Az apród a tekercsre mutatott. – Ezt tedd el – mondta, majd megfordult és kiment a szobából. Jazhara bedugta a pergament a derekán függő tarsoly egyik rekeszébe, és máris indult James után.
Az apród lepillantott a halott Éjsólyomra, és odaszólt az őrnek:
– Fél szemedet tartsd mindig ezen a holttesten, és ha esetleg megmozdulna, hívj! – Jazharához fordult: – Menjünk, nézzünk körül a sikátorban!
Miközben leszaladtak a lépcsőn, a varázslólány hangot adott meghökkenésének:
– Ha esetleg megmozdulna?
James hátranézett a válla fölött, és arcán bánatos mosollyal megjegyezte:
– Az Éjsólymoknak volt egy bosszantó szokása: nem maradtak holtan.
Az apród oldalán a lánnyal kilépett az épületből. Megkerülték a céhházat. Az épület hátsó fala mentén egy hosszú, sötét, kanyargós sikátor vezetett valahová. A nap még magasan járt az égen, ám a homályos sikátor falaira vetülő tucatnyi árnyék között szinte bármi megbújhatott. James ösztönösen előhúzta rapírját. Jazhara is szorosabban markolta botját, és felkészült egy esetleges támadásra.
Elindultak a sikátorban. Az ablak alá érve, amelyen keresztül az ellenséges varázshasználó kiugrott, megálltak. James a földre mutatott.
– Itt ért földet, aztán futásnak eredt – mindkét irányban körbenézett – arrafelé. – Visszafelé mutatott, arra ahonnan jöttek. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy a másik vége le van zárva.
– Ha kijutott az utcára, akkor simán elsétálhatott, mint egyike a rengeteg közönséges járókelőnek, aki a dolga után igyekszik.
James bólintott.
– Ezért szeretem én a városokat, és ezért utálok egyedül lenni a vadonban. Annyival több búvóhely kínálkozik egy nagyvárosban!
Továbbmentek. Jazhara belebámult a homályba, és közölte:
– A legtöbb honfitársam nem értene egyet veled; ők úgy vélik, hogy a sivatagban könnyű elrejtőzni.
– Talán már észrevetted, hogy én nem vagyok sivataglakó – jegyezte meg James.
Egy halomnyi ládához értek. James arrébblökte az egyiket. A ládából olyan fertelmes bűz áradt, hogy Jazhara kénytelen volt hátrébblépni, mögüle azonban előbukkant egy mocskos pokróc, némi rothadó élelmiszer, valamint néhány személves holmi: egy gyapjúsapka, egy törött fésű és egy piszkos tunika.
– Nincs itthon – állapította meg James. Körbepillantott. – A Vén Thom biztosan épp kéreget vagy lopkod. Mindenesetre sötétedésig senkit nem fogunk itt találni.
– Nehéz elhinni, hogy vannak emberek, akik tényleg így élnek.
– Nem is olyan nehéz, ha egyszer hozzászokik az ember. Az a trükk benne, hogy a szemét segítségével távol lehet tartani az őröket. – Még egyszer körbenézett a homályos sikátorban. – Gyerünk!
– Hová?
– Vissza a palotába. Pihenjünk egyet! Sötétedés után majd visszajövünk, és eldiskurálunk Vén Thommal. Azt hiszem, látott valamit, amiről valaki nem szeretné, ha beszélne, és ha kiderítjük, hogy mi az, akkor talán rájövünk ennek az egésznek az értelmére.
– Valaki nyilván nem akarja, hogy kiemeljük a hajót.
– Így van – bólintott James. – És miközben William a Medvét kergeti keresztül a fél világon, valaki más ártatlan céhmesterek és koldusok haláláról gondoskodik.
– A Féreg? – kérdezte Jazhara.
– Szerintem ő – felelte James. – Gyere, menjünk vissza a palotába, és szusszanjunk egyet! – Gyorsan maguk mögött hagyták a sötét sikátort, és kiléptek a forgalmas, napsütötte utcára.

 

William látta, hogy egy magányos lovas siet feléjük lefelé az ösvényen, így egy intéssel megállította az őrjáratot. Még egy óra sem telt el azóta, hogy elhagyták a várost, és követni kezdték a két nyomkereső által hagyott jelzéseket. A lovas megállt és tisztelgett. Maric volt, az egyik nyomkereső.
– Hadnagy.
– Mit találtál? – kérdezte William.
– Féltucat ember hagyta el a várost gyalogosan, az északi kapun át, majd átvágtak a kaputól északkeletre elterülő földeken. Nem fárasztották magukat azzal, hogy elrejtsék a nyomaikat. Volt köztük egy hatalmas termetű férfi, egy jó súlyos alak, valószínűleg a Medve nevű kalóz. A lábnyomai szélesek és mélyek. A szántóföld túlsó végén lovak várták őket. Nyeregbe szálltak, és felvágtattak azon az ösvényen. Jackson a nyomukban van. Jeleket fog hagyni nekünk.
William intett az embereinek, hogy induljanak tovább. Maric a hadnagy mellé kormányozta hátasát.
A nyomkeresők alakját számos legenda övezte. Ezek a különös férfiak a Krondor első hercegeit szolgáló erdőkerülők és birtokfelügyelők leszármazottai voltak, és úgy ismerték a várost környező vidéket, mint ahogy egy anya ismeri a gyermeke vonásait. Meglehetősen különc népség hírében álltak, és olyan tiszttől, aki nem közéjük tartozott, csak ritkán és vonakodva fogadtak el parancsot. Saját kapitányuk nagyon ritkán mutatkozott a palotában, csak a herceg parancsára jelent meg ott, a közlegények pedig nem érintkeztek a helyőrség katonáival. Ám ők voltak a Nyugati Birodalom legjobb nyomkövetői, és a nyugati seregben egyetlen ember sem akadt, aki kétségbe vonta volna a képességeiket.
Néhány pillanatig csendben ügettek, majd William megkérdezte:
– Mi van még?
– Mire gondol, hadnagy? – kérdezett vissza a nyomkereső.
– Mi az, amit nem mondtál el?
A nyomkereső a fiatal tisztre pillantott, majd elmosolyodott, és egy aprót biccentett.
– Ezeket az embereket egy csöppet sem aggasztotta, hogy feltűnő nyomokat hagynak maguk után. Nem félnek attól, hogy rájuk találnak. Valami más okból sietnek ennyire.
– Gyorsan el kell jutniuk valahová – feltételezte William.
– Vagy találkozójuk van valakivel – vetett fel Maric egy másik lehetőséget.
– Csapda? – kérdezte William.
– Tálán – felelte a nyomkereső. – Ha úgy látjuk majd, hogy le akarnak térni az ösvényről, aztán hirtelen megfordulnak... – vállat vont.
– Jackson figyelmeztetne bennünket.
Maric érzelem nélküli hangon jegyezte meg:
– Ha még életben van.
Csöndben ügettek tovább.

 

Ha napközben homályosnak tűnt a sikátor, akkor éjszaka egyenesen koromsötét volt. James meggyújtotta a lámpást, amit még a palotában vett magához.
Miután átaludták a késő délelőttöt és a kora délutánt, James és Jazhara a nagyherceggel és családjával vacsorázott. Ez volt a varázslólány első olyan vacsorája, amelyet a hercegi család társaságában költött el. Noha ez az új pozíciójával járó előjog volt, a lány felhőtlenül örült a lehetőségnek, hogy találkozhat és elcseveghet Anita hercegnővel, Elena hercegkisasszonnyal és az hercegi ikrekkel, Borickal és Erlanddal. James beszámolt az uralkodónak arról, hogy eddig mire jutottak, és Arutha jóváhagyta, hogy apródja az eltűnt mesterlegény, Kendaric holléte után kezdjen kutakodni.
Jazhara, aki ismét dísztelen, ám praktikus utcai ruháját viselte, egy lépéssel James mögött haladt. Végigsétáltak a sötét sikátoron. Amikor már csak néhány lépésnyire jártak a ládarakástól, az apród csöndre intette a lányt. Jazhara megérintette a férfi vállát, jelezve, hogy megértette.
Ahogy még közelebb léptek a halomhoz, egy hang csendült fel:
– Ne! – kiáltotta a hang tulajdonosa. – Ne! A Vén Thom egy árva léleknek sem szólt róla!
– Thom, én nem akarlak bántani! – kiáltott oda James.
A láda felé fordította a lámpást. A sárga fény egy rongyokba öltözött öregembert világított meg, aki a ládák mögött kuporgott. A vénember orra torz volt, valószínűleg gyerekkorában többször is eltörhetett, vörös színe pedig elárulta, hogy tulajdonosa nem veti meg a jóféle szeszt. A férfi elülső fogai hiányoztak, és kevéske megmaradt, szinte hófehér haja úgy szállongott a feje körül, mint egy megfakult glória.
Vérerekkel átszőtt, vizenyős, kék szemek meredtek Jamesékre, majd a vénember megszólalt:
– Nem azér gyüttetek, hogy a Vén Thomot bántsátok?
– Nem – felelte James. Letérdelt, és úgy fordította a lámpást, hogy fénye a saját arcát is megvilágítsa. – Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Csak felteszek néhány kérdést...
– Ó, te a herceg embere vagy, ugye? – kérdezte az öreg koldus. – Milyen kegyes a sors! Már aszittem, azok a gyilkosok gyüttek vissza, hogy végezzenek Vén Thommal.
– Miért akarnának ők végezni veled? – kérdezte Jazhara, és James mellé lépett.
Thom a varázslólányt is szemügyre vette, mielőtt felelt volna.
– Fe'teszem, azér, mer itt vótam akkor is, amikor betörtek a céhházba.
– Mikor történt ez? – kérdezte James.
– Azon az éjszakán, amikor a céhmester meghalt. Ketten vótak, talpig feketébe őtözve. Felmásztak a falon, egyenesen be a szobájába, úgy ám!
– Éjsólymok – közölte James. – Vissza akartak jönni érted, Thom, de mi elkaptuk őket, még mielőtt rád találhattak volna.
– Akkor rendes fickó vagy. Igazán kösz.
– Nagyon szívesen – mosolygott James. – Láttál valami mást is?
– Hát, azok a fekete köpönyegesek, mielőtt bemásztak vóna, beszéltek valakihöz, aki lenn állt az utcán.
– Láttad, hogy kihez? – kérdezte Jazhara.
– Vén Thom nem látta igazábó, csak a' biztos, hogy céhes színekben vót.
– Fém nyakláncot viselt? – kérdezte James.
– Igen, vót rajta egy olyan színes bigyó, ami néhány céhesnek folyton ott lóg a nyakába.
– Lehetett Kendaric? – folytatta a kérdezősködést Jazhara.
– Ja – felelte Vén Thom –, az a fickó, aki állandóan veszekedett az öreg céhmesterrel? Őtet is láttam ám a gyilkosság éjszakáján, úgy biza! Aznap este jó korán elment a céhházból, aztán vissza se gyütt.
– Lehetett Kendaric az a fickó, aki az Éjsólymokkal beszélt? – kérdezte James.
– Lehet, hogy ő vót – felelte Vén Thom. – De az is lehet, hogy nem. Amikor este elment, nem a céh színeibe vót őtözve.
James kiegyenesedett.
– Rajta kívül csak két ember viselheti a céh színeit: a céhmester és Jorath. A céhházat éjszakára bezárják, de holnap visszajövünk, és meglátogatjuk Jorath mesterlegényt.
Kotorászott egy kicsit az erszényében, majd előhúzott két aranypénzt. Vén Thom tenyerébe nyomta a két érmét, és rámosolygott.
– Szerezz magadnak egy jó vacsorát és egy meleg takarót, öreg barátom!
– Köszönöm, fiam – felelte az öreg halász. – Vén Thom hálásan köszöni.
Az apród és a varázslólány magára hagyták a ládájában elvackolódó öregembert, és visszasétáltak a város látogatottabb utcáira.

 

A reggel Jamest és Jazharát ismét a roncsmentők céhházában találta, ám ma sokkal békésebb látvány fogadta őket, mint előző nap. Hamar megtalálták Jorathot: a mesterlegény az irodában ült, és valami iratba mélyedt. Jöttükre felnézett.
– Már megint maguk? – kérdezte.
– Van néhány új kérdésünk, mesterlegény – közölte James.
– Rendben, halljuk.
– Néhány dologra már rájöttünk. Az azonban nyilvánvaló, hogy addig, amíg Kendaric mesterlegényt meg nem találjuk, nem zárhatjuk le az ügyet. Mit tudsz mondani róla?
– Ő volt a legidősebb mesterlegény a céhben – kezdte Jorath –, az egyetlen, aki nálam is idősebb. Van még két legényünk, jelenleg azonban mindketten a városon kívül tartózkodnak. Kendaric rendkívül tehetséges volt, ott rejlett benne a lehetőség, hogy a legjobb legyen közöttünk, sőt, talán egyszer ő lett volna a következő céhmester is. Sajnos azonban mohó és arrogáns is volt, talán mert az ereiben félig kesh vér folyt.
Jazharának arcizma sem rezzent, James azonban látta, hogy a keze úgy megszorult a botján, hogy teljesen belefehéredett az ökle.
James nyugodt hangon megkérdezte:
– Tényleg azt hiszed, hogy számít, milyen vér folyik az ereiben?
– Efelől semmi kétségem nincs – felelte Jorath. – Mindig is arrogáns volt, ám azóta, hogy meg kellett szakítania a jegyességét egy királyságbéli lánnyal, valósággal acsarkodott ránk. A lány szülei nem akarták egy keshhez adni a gyermeküket, de ezért ki hibáztathatja őket?
– A keshekkel szemben táplált előítéletei engem is sértenek, roncsmentő! – szólt közbe Jazhara.
Jorath enyhén meghajtotta a fejét.
– Hölgyem, én nem vagyok egy bigott alak. Mint némely tudományokban komoly jártassággal rendelkező férfi, bizton állíthatom önnek, hogy a kesh származásúak, főleg a félvérek, képtelenek uralkodni az érzéseiken.
Jazhara előrehajolt, és jeges mosollyal sziszegte:
– Én, mint Krondor újonnan kinevezett udvari mágusa, és a Nagy Kesh Birodalom hercegi udvarba delegált nagykövetének, Abdur Rachman Memo Hazara-Khannak az unokahúga, azt állítom, hogy nagyon tévedsz. Ha képtelen lennék uralkodni az érzéseimen, akkor most ocsmány féregként csúsznál-másznál a padlón.
Jorath arcából minden vér kifutott, és riadtan dadogta:
– Bocsánatáért esedezem, úrnőm. Kérem bocsásson meg!
James magában tartotta derültségét, és másra terelte a szót.
– Mesélj nekünk arról a nőről, akivel Kendaric jegyben járt!
Úgy tűnt, Jorath boldog, hogy témát válthat.
– Ha jól emlékszem, egy boltot vezet itt a városban. A nevét nem tudom.
James keményen a mesterlegény szemébe nézett, és búcsúzóul azt mondta:
– Köszönjük. Ha újabb kérdéseink lesznek, visszajövünk.
Az irodából kilépve James felpillantott az emeletre. Intett Jazharának, hogy maradjon csöndben, és halkan felosontak a lépcsőn. Odafent az apród a harmadik ajtó, Jorath szobája felé indult.
– Mit csinálsz? – kérdezte Jazhara.
– Lenti barátunk valahogy nincs eléggé letörve a történtek miatt. Valamit titkol.
– Szerintem is. Annak ellenére, hogy a világa mintha a feje tetejére állt volna, szinte... megkönnyebbültnek tűnik.
James gyakorlott kézzel feltörte az ajtó zárját. Beléptek. A szobában teljes volt a rend, látszott, hogy minden a helyén van.
– Rendes fickó ez a mi Jorath barátunk, ugye? – jegyezte meg James.
– Tényleg az.
James az íróasztalhoz sétált, Jazhara pedig a mesterlegény ágya lábánál álló fiókos szekrény tartalmát kezdte átvizsgálni. Az apród az íróasztal fiókjában néhány iratot és egy főkönyvet talált. Kivette őket, és már éppen belemerült az olvasásba, amikor Jazhara felkiáltott:
– Idenézz!
James felpillantott a papírokból. Jazhara egy teljesen ugyanolyan főkönyvet tartott a kezében, mint ami James ölében hevert.
– Ez néhány ruha alatt volt elrejtve.
James fogta a második nyilvántartást, és odarakta az első mellé. Néhány pillanat elég volt, hogy összehasonlítsa a kettőt.
– Nos, itt van a kutya elásva – jegyezte meg. – A mi kedves barátunk, Jorath, elsikkasztotta a céh pénzét. És most, hogy a céhmester halott, nincs senki, aki ellenőrizné az adatokat.
– És ha megtalálná a Kendaric varázslatát tartalmazó tekercset, talpra állíthatná a céhet, persze a saját irányítása alatt. Ráadásul tiszta lappal indulna – mondta a varázslólány.
James bólintott, és folytatta az iratok tanulmányozását. Egyik tekercset a másik után lökte félre, majd az egyiknél megállt.
– Nézd csak, mi van itt – suttogta. Átadta a tekercset Jazharának.
A lány hangosan felolvasta:
– Roncsmentő! Helyesen cselekedtél, amikor hozzánk fordultál a terveddel. Megkaptuk a pénzt, amit ígértél. Mutasd meg ezt a levelet a kocsmárosnak, és meglátod, nagyon segítőkész lesz. Az embereim a kutyában fognak várni rád. Velük fogod megbeszélni a végső részleteket és a fizetséget. Orin.
– A kutyában – ragadta meg James az egyik szót.
– Az egy hely?
James eltette a többi papírt.
– Igen, a Veszett Kutya.
– Ó, persze – bólintott Jazhara. – Az a kocsmáros. Szerencsés Pete.
– Kezd összeállni a kép – jelentette ki James, miközben felnyalábolta a két főkönyvet és a tekercseket. – Azt hiszem, még egyszer el kell beszélgetnünk ezzel a Jorath mesterlegénnyel. – Kivett egy tunikát a fiókos szekrényből, és belecsavarta a főkönyveket meg a többi irományt.
Leszaladtak a lépcsőn, és beléptek az irodába. Jorath még mindig az iratokba mélyedt.
– Igen? – kérdezte felnézve a papírokból. – Már megint maguk?
– Te jól tudod, hogy ki ölte meg a céhmestert – jelentette ki James.
Jorath lassan felállt, és csinos kupacokba rendezte az asztalon heverő iratokat.
– Ez elképesztő. A herceg szolgáiról sokkal több intelligenciát feltételeztem volna, mint aminek maguk most tanújelét adták.
– Tudjuk, hogy kapcsolatba léptél az Éjsólymokkal – közölte Jazhara.
Jorathot látszólag nem rázta meg a vád.
– Még ha hajlanék is rá, hogy bűnözőkkel érintkezzem, az, hogy a céhen kívül kivel találkozom, csakis rám tartozik, hacsak nem tudjátok bebizonyítani, hogy részt vettem valamilyen gaztettben. Mellesleg az egész életem a céhről szól. Miért tennék kockára mindent azzal, hogy megöletem a céhmestert?
James kicsomagolta a főkönyveket és az ominózus tekercset, és azt felelte:
– Hogy ne tudódjon ki a sikkasztásod.
– No meg ott van Kendaric új varázslata – tette hozzá Jazhara. – Ha őt is félreállítod, akkor nyugodtan a saját fejlesztésednek mondhatod.
– Ehhez persze meg kellett volna találnod a tekercset – folytatta James. – Nyilvánvaló, hogy mindkét feladathoz szükséged volt az Éjsólymokra.
– Érdekes elmélet – mondta Jorath, és lassan hátrálni kezdett. – Jól kigondolt és átfogó. Mondják csak, ha maguk nem jelennek meg a színen, megúszhattam volna?
Mielőtt azonban James vagy Jazhara válaszolhatott volna, a céhtag előrántott valamit a köntöse ujjából, és a levegőbe dobta. Szikrázó fény robbant. Az apródot elvakította a hirtelen ragyogás. Az ösztönei azonban átvették az irányítást, és gyorsan hátralépett, mivel tudta, valószínűleg most jön majd a támadás, amíg nem lát.
Érezte, hogy egy penge hajszálnyival előtte hasítja végig a levegőt. Hevesen pislogott, és előrántotta saját kardját. Még egy lépésnyit hátrált, és habozás nélkül előreszúrt, hogy távol tartsa magától Jorathot. Ha szerencséje van, talán még el is találja.
Hallotta, hogy a mesterlegény hátrébblép, és tudta, hogy kis híján sikerült felnyársalnia. Az apród sokkal többször kényszerült szinte vaksötétben harcolni, mint amennyiszer szeretett volna, így lehunyta a szemét. Tudta, hogy a teljes sötétség kevésbé vonja el a figyelmét, mint a szeme előtt táncoló elmosódott képek és fények.
Érezte, hogy Jazhara ellép mellőle; a lányt a saját ösztönei távolabb vitték a lehetséges veszélytől. James egy magasról indított vágással próbálkozott, ám a karján végigfutó remegés elárulta, hogy Jorath kardja védte a csapást.
James nem tétovázott: úgy csúsztatta végig pengéjét a mesterlegényén, hogy közben inkább előrefelé mozdult, mint hátra. Abban reménykedett, hogy a roncsmentő nem gyakorlott kardforgató, mert ha az, akkor ő most szinte biztosan megsérül.
Ám reménye nem bizonyult hiúnak, és ellenfele meglepetten felkiáltott. James előredőlt, szabad bal kezével előrenyúlt, és megragadta Jorath jobb csuklóját, majd felrántotta saját kardját. Egy megnyugtató reccsenés tudatta vele, hogy fegyvere markolata telibekapta a roncsmentő állát.
Jorath a földre roskadt. James kipislogta a könnyeket a szeméből. A látása lassanként kezdett visszatérni, legalábbis annyit már látott, hogy a mesterlegény eszméletlenül fekszik a padlón. A varázslólány is vadul pislogott, hogy kitisztítsa a szemét.
– Rendben – nyugtatta meg James. – Elkábult.
– Mi lesz most vele? – kérdezte Jazhara.
– Szinte biztos, hogy Arutha bitófára küldi, előtte azonban kivallatják.
– Szerinted ő is benne van a Könny utáni hajszában?
James megrázta a fejét. Egy tanonc dugta be a fejét az ajtón, és amikor pillantása a földön heverő mesterlegényre esett, tágra nyílt a szeme a rémülettől. James rákiáltott:
– Hívd a városi őrséget, fiú!
Az ifjonc elrohant.
James Jazharára nézett.
– Szerintem Jorath egyszerűen csak megkönnyítette az Éjsólymok és a Féreg dolgát. – Az apród tisztában volt vele, hogy milyen keveset tudnak az ügyről, így megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Vagy bárki is van emögött az egész őrület mögött. – Felsóhajtott. – Azt hiszem, az Éjsólymok és az a titokzatos alak, aki felbérelte őket, biztosak akartak benne lenni, hogy rajtuk kívül más nem emelheti ki azt a hajót. Le merném fogadni, hogy fenn, Ylith-ben épp azon ügyködik valaki, hogy összeállítson egy csapatot az ottani roncsmentőkből, amelyet magával vihet majd az Özvegyfokhoz. Vagy ha még nincs ott senki, akkor hamarosan lesz. – Jazhara tarsolya felé intett, amelyben ott lapult Kendaric tekercse, és hozzátette: – Ha az Éjsólymok meglelték volna a tekercset, azzal legfeljebb egy kicsit megkönnyítették volna a saját dolgukat. Megígértek volna Jorathnak mindent, amit akar, ezzel rávették volna, hogy emelje ki a hajót, aztán eltették volna láb alól. – Lepillantott az eszméletlen mesterlegényre, és megvetően megcsóválta a fejét. – Egy biztos: Jorath halott emberként végzi. Micsoda veszteség!
– És most mi legyen? – érdeklődött Jazhara.
– Meglátogatjuk Szerencsés Pete-et. Meglátjuk, hogy le tudjuk-e leplezni az Éjsólymok eme utolsó fészkét, s ha igen, ki tudjuk-e pucolni. Aztán megkeressük Kendaricot. Azt hiszem, most már teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy nem ő a gyilkos.
– Hogyan akarod megtalálni?
– Megkeressük a nőt, akivel jegyben járt. Talán neki lesz valami ötlete, hogy hol kezdjük a kutatást.
– Jorath azt mondta, hogy nem tudja a nevét.
– Lehet, hogy a mesterlegény nem tudja – vigyorodott el James –, de fogadni mernék, hogy van itt a házban valaki, aki jobban tájékozott ezügyben. Szerintem az öreg Abigail tudja. Az ilyen dolgok nem maradnak túl sokáig titokban.
– Megyek és megkérdezem – ajánlkozott Jazhara.
James bólintott.
– Én pedig megvárom a városi őrséget.
Jazhara néhány perc múlva vissza is tért, pont akkor, amikor a tanoncfiú két városi őr kíséretében belépett. James utasította a katonákat, hogy vigyék Jorathot a palotába, és közölte velük, hogy mit mondjanak Gardan hercegnek. Az őrök tisztelegtek, és felnyalábolták a még mindig eszméletlen roncsmentőt.
Miután elmentek, James megkérdezte:
– Megtudtad a lány nevét?
Jazhara bólintott.
– Morraine-nek hívják. Egy kis boltot vezet, az Arany Kódexet.
James biccentett.
– Neked való hely. Egy olyan patikaféleség, ahol némi varázsholmi is kapható, legalábbis a pletykák szerint. A város egyik csinosabb negyedében van. – Körbenézett és kijelentette: – Itt már végeztünk.
– Most merre? – kérdezte Jazhara, miközben a kijárat felé sétáltak.
– Először a palotába, hogy összeszedjünk vagy féltucatnyit a herceg legjobb kardforgatói közül, aztán vissza a Veszett Kutyába.
– Nehézségekre számítasz? – kérdezte Jazhara.
James felkacagott.
– Mint mindig.

 

 

8.
Kendaric

James intett.
Az apród és Jazhara figyelmesen kémlelték a környéket, miközben a Veszett Kutya felé sétáltak. Az éjszaka már sötétbe borította a várost. A fogadó bejáratához legközelebbi kereszteződésnél az árnyékok között megbújva a herceg házi testőrségének hat tagja várta a fejleményeket. Jonathan Means, egy ifjú csendőr, az utca átellenes oldalán lapult. A fiatalember az előző seriff, Wilfred Means fia volt, és noha a herceg hivatalosan nem bízta rá édesapja hivatalát, mégis ő végezte az azzal járó feladatokat. A tehetséges ifjút James is beszervezte: ő volt az egyik első ügynök abban a csapatban, amely az apród reményei szerint egy napon majd az egész Királyság hírszerző szervezetévé növi ki magát. Az ifjú Means tizenöt percet fog várni, aztán belép a fogadóba. Ha a megbeszélt idő lejárta előtt bármilyen veszélyre utaló jelet lát, int a sötétben megbújó katonáknak, akik nyomban megrohamozzák az épületet.
James és Jazhara ki akarta deríteni, milyen információt tudnak kiszedni Szerencsés Pete-ből, mielőtt fenyegetéssel próbálkoznak. Ám ha Éjsólymok is vannak a kocsmában, jó, ha kéznél van egy rohamosztag.
Az apród belökte az ajtót. Odabent éppen kezdett élénkebbé válni az esti vigasság, a szajhák és az aznapi munkából hazafelé tartó dokkmunkások hármas sorokban álltak az asztalok körül, hogy mulassanak egyet.
James észrevette, hogy egy munkásembernek máris felkeltették a figyelmét. A férfi az ajtó mellett állt, és a varázslólány meg az apród finom öltözékét bámulta.
– No nézd már, kik jöttek! – csodálkozott fennhangon.
A társa megfordult.
– Úgy látszik, egy udvari talpnyaló és a kesh cicája.
Jazhara arra sem méltatta őket, hogy rájuk nézzen, csak odavetette:
– Vigyázz, barátocskám! Ennek a cicának élesek a karmai.
A megjegyzés címzettje zavartan pislogott, barátjából azonban kirobbant a kacagás.
– Most már elég – szólalt meg James. – Nem akarunk bajt. – Jazharába karolt, és a terem hátsó részében lévő söntéspulthoz vezette. A tulaj épp sört csapolt, és a teli korsókat egy fiatal fiú felé lökte, hogy vigye ki őket az asztalokhoz.
Amikor Jamesék a pulthoz léptek, Szerencsés Pete felnézett.
– Most meg mit akarnak?
– Csak némi információt, Pete – felelte James.
A fiú fogta a korsókat és elsietett, Pete pedig egy koszos rongydarabbal letörölte a pultról a kifröccsent itókát.
– Az pénzbe fog kerülni. Mint mindig.
– Hallottál a roncsmentők céhénél történtekről?
– Talán – vonta meg a vállát Pete.
James végigcsúsztatott egy aranyat a söntéspult darván csiszolt felületén.
– Oké, valamit hallottam.
Az apród egy újabb érmét lökött Pete felé, ő azonban csak hallgatott. Pár pillanat múlva James egy harmadik aranyat pöccintett a kocsmáros felé, így az végre kinyitotta a száját.
– Úgy tűnik, az egyik mesterlegény nem tudta kivárni, hogy az öreg céhmester kilehelje a lelkét, és ő átvehesse a helyét, ezért egy kicsit siettette a vénséget a Lims-Kragma csarnokai felé vezető úton. Egy Kendaric nevű fickó.
– Ennyit mi is tudunk – jegyezte meg James. – Van valami tipped, hogy merre találjuk ezt a Kendaricot?
– Erre ingyenes a válasz: nincs – felelte Pete.
James egy pillanatig azon töprengett, hogy Pete talán hazudik, ám hamar elvetette a gondolatot, mivel tudta, milyen pénzsóvár a fogadós. Ha hazudna, azért tenné, hogy több arany üsse a markát, nem azért, hogy kevesebb. Jazharára pillantott, és a lány egy apró biccentéssel jelezte, hogy a Kendaricra vonatkozó kérdésekkel szerinte sem jutnak messzire.
Az apród lehalkította a hangját.
– Olyan információknak is hasznát tudnám venni, amelyek bizonyos „különleges” szolgáltatások megrendelésében segíthetnek. – Egy újabb aranyat csúsztatott a söntéspultra.
– Miféle „különleges” szolgáltatásokra gondol? – kérdezte Pete besöpörve az érmét.
– Emberekre lenne szükségem; néhány... kemény legényre.
Pete vállat vont.
– Nehézfiút fillérekért szerezhet Krondorban. A kikötőben és a piacokon talál eleget. – Összevonta a szemöldökét. – De ezt persze maga is nagyon jól tudja, ugye?
James ismét egy aranyat pöccintett át a pulton.
– Úgy hallottam, ez az a hely, ahol kapcsolatba léphetek az éjszakai madarak egy különleges fajtájával.
Pete nem nyúlt a pénzhez.
– Miért akar beszélni ezekkel a „madarakkal”?
– Felkínálnánk nekik egy jól fizető munkát.
Pete egy darabig hallgatott, majd felkapta az aranyat.
– Tökös gyerek vagy, fiam, de van-e elég pénzed, hogy megfizesd őket?
James bólintott.
– Több aranyam van, mint amit te valaha is láttál, már ha tényleg itt találom, akiket keresek. – Ismét kirakott egy aranyat a pultra, majd gyorsan négy újabbat pakolt a tetejére, így egy csinos kis kupacot épített.
Pete besöpörte a pénzt.
– Ez csak az első részlet, apród. – Elvigyorodott, és megmutatta elfeketedett fogait. – Bizony, fiacskám, jó helyre jött. Ha megkérhetem, menjen hátra. Ott, a hátsó szobában talál néhány úriembert, akivel érdemes lenne elbeszélgetnie. – Egy kulcsot hajított James elé. – Erre szüksége lesz – mondta, és a söntéspult mögött nyíló ajtók egyike felé intett.
James felkapta a kulcsot, és elindult a jelzett ajtó felé. Miközben kinyitotta, a válla fölött Jazharára pillantott, és látta, hogy a lány mindenre felkészült. James úgy becsülte, még nagyjából tíz percük van, mielőtt Jonathan Means belép a fogadó ajtaján. Az apród utasítása egyértelmű volt: ha ő és Jazhara nincs az ivóban, akkor az ifjú csendőr azonnal hívja a kint várakozó különítményt.
A söntésbe vezető ajtó hangos kattanással csukódott be mögöttük, és a lány meg az apród egy folyosón találták magukat. A keskeny folyosóról három ajtó nyílt. A bal elsőt kinyitva egy éléskamrát találtak, amire James csak egy felszínes pillantást vetett. Következőnek a jobb oldali első ajtón nyitottak be. Az ajtó mögött egy siralmas kinézetű hálószoba tárult eléjük: mocskos volt és rendetlen, ruhadarabok és ételmaradékok hevertek mindenfelé.
– Ez biztosan Pete szobája – suttogta James. Hátrapillantott a válla fölött, és szeme megakadt a söntésbe vezető ajtón. Megkérdezte Jazharát: – Nem tudnál valami drámait csinálni azzal az ajtóval? Valami olyan hangosat, amitől a fiatal Means és az őrök lélekszakadva iderohannak?
Jazhara finoman elmosolyodott, és bólintott.
– Van valamim, ami pontosan erre lett kitalálva, csak ne vonja el más a figyelmemet.
– Remek – biccentett James, és kinyitotta az utolsó ajtót. Egy kis szobába jutottak. A helyiségben egyetlen asztal képezte a teljes bútorzatot, mögötte két férfi ült. A jobb oldali – a Jameshez közelebbi – sötét hajú, sötét szemű, szakállas férfi volt, a másik simára borotválta arcát, és szőke haja zubbonyának gallérjáig ért. Mindketten fekete tunikát és nadrágot viseltek. Csípőjükön kard lógott, kezüket vastag fekete kesztyű takarta.
Egy emberként néztek fel a belépő Jamesre, és az egyikük megkérdezte:
– Igen?
– Pete azt mondta, hogy itt találunk majd valakit, aki talán tud valami megoldást egy kifejezetten kellemetlen problémára.
Mindkét férfi hátradőlt a székében. A mozdulat nemtörődömnek tűnt, James azonban tudta, hogy a feketeruhások ezzel egy jobb pozíciót vettek fel, amelyből adott esetben könnyebben felpattanhatnak, és kiránthatják kardjukat.
– Mit akarsz? – kérdezte a másik férfi.
James elővette a Jorath szobájában talált levelet.
– Tudunk az egyezségről, amelyet a roncsmentők céhével kötöttetek. Egy kisebb summáért garantáljuk nektek, hogy senki más nem fog tudomást szerezni róla.
A két férfi egymásra nézett, majd a szőke közölte:
– Ha az a célod, hogy arannyal tömd meg a zsebedet, akkor figyelmeztetlek, hogy a halál céhével van dolgod. Azok, akik megpróbálnak megzsarolni minket, általában rövidebb és lényegesen kevésbé békés életre számíthatnak, mint különben tennék. Hacsak nem ajánlasz valami másféle egyezséget.
James elmosolyodott.
– Pontosan így gondoltam én is. Íme, a javaslatom. – James hirtelen előreszökkent, és miközben ráborította az asztalt a szőke orgyilkosra, csizmás lábával kirúgott, és kilökte a széket a szakállas férfi alól. – Jazhara! Most!
Jazhara megfordult, botját a folyosó végén nyíló ajtó felé emelte, és néhány szótagot mormolt. A bot végéből fehér energiacsóva indult el. Végigsüvített a rövid folyosón, majd fülsiketítő robbanás kíséretében leszakította az ajtót a zsanérjairól.
Az apródnak már a kezében volt a kardja. Elvigyorodott.
– Ettől biztosan rohanva jönnek majd!
Az első fegyveres hátrébbkúszott, hogy távolabb kerüljön James pengéjétől, és közben suta mozdulattal igyekezett előhúzni saját kardját. A szőke férfinak a felborított asztalt barikádként használva sikerült néhány lépéssel közelebb másznia a falhoz, így elég nagy teret nyert, hogy kivonja a kardját.
James bal oldalának támadott, és az apródnak félre kellett ugrania, hogy elkerülje a döfést. Jazhara vasalt botjával hatalmasat húzott az orgyilkos karjára: a bénító ütés a férfi csuklóján csattant. A szőke fegyveres felnyüszített fájdalmában, és kiesett a kard a kezéből. Másik kezével megpróbálta előhúzni a tőrét, Jazhara azonban botjának vasalt végével halántékon csapta. A fekete ruhás gyilkos a földre roskadt.
James kiáltozást és zűrzavarra utaló hangokat hallott az épület elülső része felől, és tudta, hogy Jonathan Means és a katonák már a söntésben vannak. Hacsak nem iszogatott ott néhány másik Éjsólyom, hamar itt lesznek; nem valószínű, hogy a dokkmunkások és a többi kocsmatöltelék kikezd a felfegyverzett őrökkel.
Az apród lesújtott, és pengéje végighasította a földön fekvő szakállas orgyilkos kezét, aki még mindig a fegyvere kivonásával küszködött. Pont az történt, amit az apród remélt: a férfi elengedte a markolatot. James azonnal a torkának szegezte kardja hegyét.
– Azt ajánlom, meg ne mozdulj, ha kedves az életed!
Jazhara az ajtó felé fordult, és felkészülten várt, hátha az ajtón először átlépő egyén nem barát.
A szakállas orgyilkos finoman megmoccant, James azonban válaszképpen egy kicsit mélyebbre nyomta a pengét a férfi bőrébe, míg végül az felkiáltott fájdalmában. Az apród kardja hegyével ügyesen félrehajtotta az orgyilkos gallérját, majd a pengét a nyakában lógó lánc alá dugta. Egy gyors suhintás, és a lánc már át is siklott a férfi fején, a rajta lógó amulett pedig végigcsúszott a penge mentén.
Amint a kard hegye a levegőbe emelkedett, a férfi kétségbeesetten a fegyveréhez kapott, James azonban le sem vette szemét az amulettről, csak kirúgott a bal lábával. A rúgás a férfi állán csattant, és ő eszméletlenül a földre rogyott.
Jonathan Means ebben a pillanatban robbant be a folyosó végén nyíló ajtón. A fiatal csendőr nyomában a herceg személyes testőrségének két katonája sietett, akik kezénél és jó lábánál fogva Szerencsés Pete-et vonszolták maguk között. A látvány, ahogy a kocsmáros falába gyors ritmust vert a köveken, kimondottan komikus volt.
– Az odaát iddogáló fickók legtöbbje abban a pillanatban eltisztult, ahogy Jazhara lerobbantotta az ajtót a zsanérjairól – közölte Jonathan, majd a lányra mosolygott, és hozzátette: – Felteszem, ön volt az, úrnőm, nem egy másik varázsló.
Jazhara bólintott, és visszamosolygott a fiatal férfira.
A „megbízott” seriff folytatta a jelentést:
– Az ottmaradtak közül is sokan eliszkoltak, amikor mi heten berontottunk. Ez itt – Pete-re mutatott –, no meg néhány cimborája megpróbálta utunkat állni, de néhány perc alatt legyűrtük az egész kompániát. – Pillantása a földön fekvő két eszméletlen alakra siklott. – Hát ezek meg kik?
James az ifjú Means felé fordította kardját, és lecsúsztatta az amulettet a pengéről.
– Ál-Éjsólymok. Ha nem tévedek, annak a bandának a tagjai, amelyik néhány hónappal ezelőtt a csatornarendszerben rontotta a levegőt, és amelyet azért küldtek oda, hogy gyanúba keverjék a valódi halál céhét.
– Honnan tudod, hogy nem valódiak? – kérdezte Jazhara.
– Nincs méreggyűrűjük, és nem próbáltak öngyilkosságot elkövetni – felelte James. – Az Éjsólymok fanatikusok, és mindent megtesznek, hogy élve ne kerüljenek kézre. – Hüvelyébe dugta a kardját.
– És mi következik abból, hogy ezek itt hamis Éjsólymok? – kérdezte Jonathan.
– Ez majd akkor fog kiderülni, amikor kifaggatjuk ezt a két gyilkost – felelte James. – Azt javaslom, dugjátok őket a várbörtönbe, és tartsátok ott őket kihallgatásra. Mivel a régi piac melletti börtön már csak rom, két lehetőség maradt: a palota alatti tömlöc vagy a kikötői fogda.
– Akkor a palotába visszük őket, apród – bólintott Means.
A fiatal csendőr segítségért kiáltott, mire négy újabb katona lépett a szobába, hogy elvigye a két eszméletlen „Éjsólymot”. James Szerencsés Pete-hez fordult.
– Nos, itt az ideje, hogy egy kicsit elbeszélgessünk – mondta.
A kocsmáros megpróbált mosolyogni, ám az arca tanulmányrajz volt a rémületről.
– Hát izé, apród, én nem tudok semmit, bizisten! Én csak kiadtam néhány szobát, no meg a pincét ezeknek a fickóknak.
James szeme összeszűkült.
– A pincét?
– Igen, ott ni, át kell bújni azon a csapóajtón, aztán le a lépcsőn – mondta Pete, és a folyosó túlsó vége felé mutatott.
– A pokolba! – szitkozódott James, és ismét kirántotta a kardját. – Hagyj itt egy embert Pete-tel, te és a többiek gyertek utánam! – utasította Meanst.
Felnyitotta a csapóajtót, és keresztülmászott rajta, meg sem várta, hogy lássa, ki követi. Leszaladt a kőlépcsőn. A lépcső először egy kis lépcsőpihenőhöz vezetett, majd elfordult, és továbbvitte az apródot a pince felé. Hirtelen Jazhara hangja csendült fel a feje fölött:
– James! Itt valami nagyon nincs rendben!
James megfordult, és felnézett a lányra.
– Én is érzem.
A levegő sercegett az összegyűjtött energiától, és ez azt jelentette, hogy valaki a közelben varázsolni készül. James ösztönei azt súgták, hogy ebből bizony semmi jó nem fog kisülni. Mire az utolsó lépcsőfokra lépett, és egy ajtóval találta magát szemben, a karján és a nyakán minden szőrszál égnek állt. Megvárta, hogy Jazhara, Means és egy katona utolérje, majd felkiáltott:
– Készüljetek! – és berúgta az ajtót.
Az apród egy tágas helyiségben találta magát, amelyet magából a fogadó alapját adó talajból vájtak ki. A szobában, majdnem pontosan középen, három ember állt. Ketten közülük ugyanúgy öltöztek, mint a két orgyilkos odafenn a földszinten: ruházatuk fekete tunikából és nadrágból, no meg fekete kesztyűből állt, oldalukon pedig kard lógott. A harmadik férfi hosszú köntöst viselt, és James felismerte benne a varázslót, akihez a roncsmentők céhházában volt szerencséjük.
Azonban nem ő volt az, aki miatt Jamesnek földbe gyökerezett a lába és elállt a lélegzete, hanem az az ijesztő alak, aki a helyiség közepén, egy fehér krétával felrajzolt bonyolult mintázat belsejében kezdett formát ölteni.
– Egy démon! – kiáltotta döbbenten.
A lény egyre jobban testet öltött: fejétől a csípőjéig már teljesen megszilárdult. Rút, rémisztő koponyájából két görbe szarv meredt kissé lefelé előre, vörösen izzó szemei gonoszul meredtek a betolakodókra. A szörny felbődült, mint egy bika, és izmos vállai meggörbültek, ahogy megpróbált feléjük nyúlni.
Az ellenséges varázsló felkiáltott:
– Tartsátok fel őket! Már majdnem kész vagyunk!
A két feketébe öltözött fegyveres kivonta kardját, és néhány lépéssel átszelte a Jamest a démontól elválasztó távolságot. Jazhara egy varázslattal próbálkozott, ám ahhoz, hogy időben félrehajoljon az egyik támadó csapása elől, kénytelen volt megtörni a koncentrációt.
James hárította a másik orgyilkos pengéjét. Jonathan Means és a testőr ezt a pillanatot választották, hogy berobbanjanak a helyiségbe.
– Istenek! – kiáltott fel Means. – Mi ez a szörnyűség?
– Öld meg a varázslót! – ordította James.
A katona nem tétovázott. Nem próbált közelebb lépni a varázslóhoz, vagyis nem kockáztatta meg, hogy alig karnyújtásnyira kerüljön a már majdnem teljesen testet öltött démontól, hanem előhúzott egy tőrt az övéből, és elhajította. A tőr pörögve száguldott a varázsló felé.
Egyenesen a szívébe fúródott, és hátralökte, épp abban a pillanatban, amikor a démon teste felöltötte végső alakját. A rémisztő lény dühösen felüvöltött, és megpróbált Jamesékre rontani, ám a padlón levő rajzolat valamiféle misztikus korlát lehetett, és megakadályozta, hogy a démon megközelítse az apródot és társait.
James látta, hogy az ifjú Means Jazhara mellé lép, így minden figyelmét a saját ellenfelére fordította. Az orgyilkos kiváló kardforgató volt, és James a felbőszült démonról sem feledkezhetett meg, amely a férfi mögött magasodott. Az orgyilkos is tudatában volt a háta mögött üvöltő szörnyetegnek, így vetett egy gyors pillantást hátra, mielőtt Jamesre koncentrált volna. Az apród megpróbálta kihasználni a pillanatnyi előnyt, ellenfele azonban számított rá, és felkészülten fogadta.
James oldalra lépett, és odakiáltott a varázslólánynak:
– Jazhara! Tudsz csinálni valamit ezzel a rémséggel?
A lány épp a másik orgyilkostól próbált kissé távolabb kerülni, hogy a katona vagy Jonathan Means is odaférjen, és bekapcsolódjon a harcba, a szoba azonban túlságosan zsúfolt volt, így egyik férfi sem tudta olyan egyszerűen átvenni Jazhara ellenfelét.
– Pillanatnyilag nagyon el vagyok foglalva, James! – kiáltott vissza.
– Engedjen át! – kurjantotta Means. Jazhara azonnal visszarántotta botját, függőlegesen maga mellé húzta, és hátraszökkent. A fiatal csendőr már el is lépett mellette, és rávetette magát a feketeruhásra. A férfi hamarosan hátrálni kezdett.
Jazhara szemügyre vette a démont, és kijelentette:
– Szinte semmit nem tudok az efféle lényekről, James!
Az apród hárította ellenfele egy felülről indított támadását, és megpróbálta hátrébb szorítani a férfit, oda, ahol a démon megragadhatja.
– Sajnos én lassan szakértő leszek a dologban! – kiáltotta a lány felé. – Ez a rémség már a harmadik, amihez eddigi életem során szerencsém volt!
– Egy dolgot azért tudok – közölte Jazhara. – Ne lépj a vonalak közé, és semmiképpen ne törd meg a mintázatot!
– Kösz – dörmögte James. Előredöfött könnyű pengéjével, és sikerült combon szúrnia ellenfelét. – Észben fogom tartani – tette hozzá, miközben visszalépett.
Jazhara látta, hogy a társai és az orgyilkosok patthelyzetben vannak, így megállt, hogy lélegzethez jusson. Lehunyta a szemét, emlékezetébe idézett egy varázslatot, majd amikor tisztán érzett minden egyes szót, lassan mormolni kezdte. Ahogy az utolsó igét kimondta, bíborvörös energianyaláb röppent ki előrenyújtott kezéből, és a Jamest támadó orgyilkos arcába csapott. A férfi felkiáltott, és elejtette a kardját. Szeméhez kapott, fájdalmasan felsikoltott, és hátrébb botorkált.
Hamar ráeszmélt, hogy pont a padlóra rajzolt mintázatba hátrált, ám akkor már túl késő volt. Megpróbált visszalépni, a démon azonban megragadta. A tizenkét láb magas szörnyeteg úgy kapta fel az orgyilkost, mint egy apa a gyermekét, és olyan erővel dobta fel a levegőbe, hogy a férfi a szó szoros értelmében visszapattant az agyaggal tapasztott kőmennyezetről. Majd ahogy az orgyilkos lefelé zuhant, a lény bikaszerű szarvaival kicsapott, és felnyársalta a szerencsétlent. A férfi egyet sikoltott, és meghalt.
James nem foglalkozott a kiontott vérrel, minden figyelmével a másik fegyveres felé fordult. Átszúrt Means válla fölött, és pengéje a férfi torkába szaladt. Az orgyilkos gurgulázó hangon felkiáltott, majd kihullott a kard a kezéből. Ahogy orrából és szájából vékony vérpatak fakadt, méla döbbenet ült ki az arcára. Bal kezét tétován a nyakához emelte, mintha a sebet próbálná eltömni, majd a földre rogyott, és kilehelte a lelkét.
Az apród megfordult, és a démonnal találta magát szemben. A hatalmas szörnyeteg már végzett a szarván lógó orgyilkos darabokra szaggatásával. A helyiségben szanaszét hevertek a letépett testrészek, és a lény dühösen bömbölve meredt Jamesre és a társaira.
– Mit csinálunk ezzel? – kérdezte Jonathan Means, aki most, hogy felfogta, miféle lény az, ami előttük áll, kissé reszketett.
– A vonalak közül nem tud kilépni – mondta Jazhara –, hacsak az, aki megidézte, ki nem engedi. Ám ha nem űzzük vissza, vagy nem pusztítjuk el valahogy, még nagyon sokáig ottmarad.
– Az efféléket nem könnyű elpusztítani – jegyezte meg James. – Ezt jól tudom.
Jazhara a katonához fordult.
– Szaladj a palotába! Keresd meg Belson atyát, és mondd meg neki, hogy itt egy démon, amit vissza kellene űzni.
Az őr Jamesre pillantott, aki bólintott.
– Gyerünk ki ebből a helyiségből – mondta James –, és várjunk, amíg a jó atya megérkezik.

 

Az idő mintha ólomlábakon vánszorgott volna, miközben Arutha herceg vallási ügyekben illetékes tanácsadójára vártak. James alig egy arasznyira állt küszöbtől: a gonosz lényt figyelte, aki dühöngve tombolt, és rosszindulattal teli szemekkel meredt a fiatalemberre. Többször is úgy tűnt, menten az apródra ront, ám a misztikus korlát előtt mindig megtorpant.
– Mi ez a képtelenség, hogy itt valami démon van? – kiáltotta egy hang a fejük fölött.
James megfordult, és látta, hogy Belson atya megérkezett. A vékony, fekete szakállú pap sietve jött, szokásos lila és bíbor köntösét sem öltötte fel. Egy gyapjú hálóinget viselt csupán, és egy vastag köpenyt kanyarított maga köré.
– Ez a fajankó – mondta, és a háta mögött lihegő őrré mutatott – még arra sem adott időt, hogy felöltözzek. – Hirtelen James mögé kalandozott a tekintete, és megpillantotta a démont. – Ó, nahát! – suttogta.
– Hát akkor én félreállok az útból, és hagyom, hogy nekilásson, atyám – szólalt meg James.
– Nekilássak? – hökkent meg Belson atya. Zavartan pislogott. – Minek lássak neki?
– Tüntesse el ezt a démont. Ezért hívtunk ide.
– Tüntessem el ezt a démont? Azt én nem tudom megtenni – dadogta rémülten Prandur papja.
James úgy pislogott, mint egy bagoly, amelynek hirtelen a szemébe világítottak.
– Nem tudja?
– A démonok az alsóbb világ teremtményei, és mint ilyenek, gyakran a tűz energiája élteti őket. Én a Lángok Urát szolgálom, így egyetlen olyan mágikus képességgel sem bírhatok, amellyel ártani tudnék az efféle lényeknek. – A démonra nézett, és halkan hozzátette: – Legjobb esetben egy kicsit felbosszantanám, legrosszabb esetben azonban csak még erősebbé tenném.
– Visszaűzni sem tudná? – kérdezte Jazhara.
A pap a kesh varázslóra pillantott, úgy felelt:
– Ilyesféle dolgokkal az én rendem nem foglalkozik. Egy Sung papot kellene keresniük, ráadásul nagy hatalmút, vagy pedig egy ishapiánust.
James felsóhajtott, és a katonához fordult, akit korábban Belson atyáért szalajtott.
– Rohanj Ishap templomába; és mondd meg a főpapnak, hogy szükségünk van valakire, aki képes elűzni vagy elpusztítani egy démont! Méghozzá hamar. Hivatkozz a hercegre! Eredj!
Az őr tisztelgett:
– Apród – majd megfordult és elrohant.
James Belson atyához lépett:
– Sajnálom, hogy felébresztettük.
A pap le sem vette a szemét a lényről, miközben válaszolt:
– Ó, ezt semmi pénzért nem hagytam volna ki.
– Ennek örülök – mondta az apród. – Akkor tartsa szemmel ezt a szörnyeteget, amíg én kivallatom az egyik foglyot!
James felment a földszinti szobába. Pete egy széken ült. Egy katona őrizte.
– Nos – kezdte James –, mielőtt olyan durván félbeszakadt volna a beszélgetésünk...
A kocsmáros páni félelmében dadogva magyarázkodott:
– Esküszöm, apród, semmit nem tudok! Volt pár fickó, aki szép pénzt adott azért, hogy ne tudjak semmit. Csak annyi volt a dolgom, hogy másfelé nézzek, amikor az alsó szintet vagy a csatornákba vezető átjárót használták. Tudja, hogy megy az ilyen.
James bólintott. Túlságosan is jól tudta, hogy megy az ilyen.
– Vidd a palotába! – utasította a katonát. – Dugd a tömlöcbe, aztán majd ha lesz egy kis szabadidőnk, kiderítjük, mit tud még.
Az őr kíméletlenül megragadta Pete karját, és rámordult:
– Gyere velem, kisember!
A falábú egykori matróz lármásan tiltakozott a durva bánásmód ellen, ám engedelmesen elindult.
Majdnem egy óra eltelt, mire Ishap követői megérkeztek. Az ősz hajú, látszólag magas rangú atyát két felfegyverzett harcos szerzetes kísérte. Miután James ismertette velük a lent kialakult helyzetet, kijelentették, hogy bölcs dolog volt őket hívni.
Sietve lementek a lépcsőn a pincehelyiségbe. Ishap papja Belson atya felé biccentett:
– Most elmehet, Prandur szolgája.
Belson finoman meghajolt.
– Ahogy kívánja.
– Elmegy? – kérdezte James, ahogy a vékony férfi elhaladt mellette.
A pap fanyar mosollyal válaszolt:
– Tudom, hogy mikor nem kívánatos a jelenlétem.
James kissé összezavarodott. Az Arutha udvarában eltöltött számos év alatt nagyon sokat tanult, és egyre jobban megértette a Királyság politikáját, ám az egyházak egymással való viszonya ármányból szőtt bonyolult háló volt, amelyről korábban nem is nagyon tudott, és nem is igazán volt oka, hogy tanulmányozni kezdje.
Ishap papja James felé fordult, és megkérdezte:
– Hogyan került ez ide?
– Annak a férfinak köszönhetően – közölte James, és a túlsó fal tövében heverő halott mágusra mutatott. – Ő idézte a démont.
A pap a jelzett irányba pillantott, majd megjegyezte:
– Ha még élne, egyszerűbb lenne visszaküldeni a lényt a pokol fenekére, oda, ahonnan a hívásra érkezett.
– Persze – jegyezte meg Jazhara száraz hangon –, hacsak az idézője nem uszítja előbb ránk.
A pap a varázslólányra nézett, de nem felelt a megjegyzésre. Jameshez fordult, és biccentett.
– Akkor legyen. Fogjunk hozzá!
A két szerzetes előrébb lépett, jobbról és balról az ishapiánus pap oldalára álltak, és halk kántálásba kezdtek. Néhány pillanat múlva James érezte, hogy a levegő határozottan lehűlt, és hallotta, hogy a pap hangja a társai mormolása fölé emelkedik. Az ima nyelve szívfájdítóan ismerős volt számára, ám a szavakat nem értette.
A démon tehetetlenül bámult a padlóra rajzolt misztikus jelek alkotta korlát mögül. Bikaszerű vonásai időről időre haragosan eltorzultak, és kihívóan felüvöltött, ám végül bevégeztetett a sorsa. James elképedve pislogott: az egyik pillanatban a lény még ott állt, a következőben pedig már sehol nem volt. Azt, hogy elmúlt, csupán a testüket körbeölelő levegő nyomásának enyhe változása mutatta, és egy halk kattanás, mintha valahol a közelben becsukódott volna egy ajtó.
A pap James felé fordult.
– A templom örül, ha segíthet a koronának, apród, ám most mindannyiunk számára üdvösebb lenne, ha maga ismét az önre bízott igen fontos feladattal foglalkozna.
– Ma hajnalban akartunk útra kelni, uram, a körülmények azonban nem voltak olyan kedvezőek, mint szerettem volna. Ám amilyen hamar csak lehet, indulunk.
A pap egykedvűen meghajolt.
– Solon testvér holnap pirkadatkor a kapunál fogja várni önöket. – Megfordult, és nyomában a két szerzetessel elhagyta a helyiséget.
James felsóhajtott.
– Arutha nem fog örülni, ha még sokat kell várnunk.
– Ahhoz, hogy útnak indulhassunk, már csupán egyetlen dolgot kell megtennünk – jegyezte meg Jazhara.
– Meg kell keresnünk Kendaricot – bólintott James. – És azt hiszem, tudom, hol kezdjünk hozzá.

 

Az Arany Kódex egy szerényen berendezett, ám jól felszerelt üzlet volt. Első pillantásra patikának tűnt, Jazhara azonban nyomban észrevette, hogy számos edény és doboz olyan anyagokat tartalmaz, amire kizárólag egy varázshasználónak lehet szüksége. Egy álmos szemű fiatal nő engedte be őket, ám csak akkor, amikor James közölte, hogy a herceg megbízásából érkeztek.
– Mit kívánnak? – kérdezte, miután James és Jazhara belépett. Hangjából kiérződött, hogy gyanakszik.
Az apród alaposan szemügyre vette a lányt. Ez biztosan Morraine, gondolta, a lány, akivel Kendaric jegyben járt. A fiatal nő apró termetű volt, arca keskeny, ám valahogy mégis csinos. James úgy vélte, teljesen felöltözve és felébredve valószínűleg sokkal vonzóbb, mint most.
Elővette a kagylót, és a lány elé tartotta.
– Meg tudnád mondani, hogy mi ez?
Morraine felhúzta a szemöldökét.
– Tegye ide, kérem. – Egy zöld filcdarabra mutatott a pulton, amely mellett egy lámpás világított. James odatette, a nő pedig közel hajolt, és egy ideig némán vizsgálgatta. – Biztos vagyok benne, hogy ez egy Eortis kagylója – mondta végül. – Komoly mágikus erő lakozik benne. Állítólag ebből a varázstárgyból alig néhány létezik a világon. Felbecsülhetetlen értékű lehet egy hajóskapitány számára, vagy bárkinek, akinek át kell szelnie az óceánt. – Felnézett az apródra. – Hol szerezte?
Jamest lenyűgözte a nő önuralma, csodálattal nézte, milyen végtelen nyugalommal kezeli a helyzetet. Ebből a lányból nagyszerű hazárdjátékos lenne, gondolta.
– Biztos vagyok benne, hogy tudod, hol találtuk, Morraine – mondta.
A nő és az apród tekintete egy pillanatra összevillant, majd Morraine lesütötte a szemét. Látszólag nem lepődött meg azon, hogy a nevén szólítják.
– Kendaricnál. Egy időben szerettük egymást, de a családom megtiltotta, hogy hozzámenjek. Tőlem kapta ajándékba. Ez volt a legdrágább kincsem. – Aztán, szinte kihívóan hozzátette: – Jó ideje nem találkoztam vele.
James elmosolyodott.
– Abbahagyhatod a hazudozást. Nem áll jól neked. Kendaric ártatlan, és ezt bizonyítani is tudjuk. A céhmestert Jorath mesterlegény megbízásából ölték meg. Jorath elsikkasztotta a céh pénzét, és el akarta tüntetni a nyomokat.
A nő semmit nem mondott, ám a tekintete hol Jazhara, hol James arcára siklott.
– Hihetsz nekünk – szólalt meg a varázslólány. – Én Jazhara vagyok, a herceg udvari mágusa, ő pedig az apródja, James. A korona egy rendkívül fontos feladattal bízott meg minket, és ehhez szükségünk van Kendaricra.
– Jöjjenek velem – mondta Morraine csendesen. Felkapta a pulton álló lámpást, és a túlsó falhoz vezette őket, ahol számos vaskos kötet hevert a polcokon.
Jazhara gyors pillantást vetett a gerincükre, és látta, hogy a legtöbb könyv gyógynövénykalauz illetve az orvosságok és gyógyitalok készítését bemutató alapmű, ám akadt ott néhány kötet, amely a mágiával foglalkozott.
– Ha lesz egy kis időm, ide feltétlenül visszajövök – mormogta.
Morraine elmozdította az egyik vaskos kötetet, mire a polc félrecsúszott, mögötte pedig feltárult egy felfelé vezető lépcső.
– Ez a padlásra vezet, egy rejtekszobába – közölte.
Felvezette őket a lépcsőn. Egy szűk szobába jutottak, amelyben éppen csak elfért egy ágy és egy asztalka. Az ágyon egy zöld tunikába öltözött férfi ült. Bajsza és hegyes kis kecskeszakálla volt, bal fülében aranykarika lógott.
– Kik ezek? – kérdezte Morraine-től nyugtalan hangon, ahogy Jamest és Jazharát megpillantotta.
– A herceg emberei – közölte Morraine.
– Nem én voltam! – kiáltott fel Kendaric.
– Nyugodj meg – mondta James. – Bizonyítékunk van rá, hogy a mestert Jorath megbízásából ölték meg.
– És mi van azokkal a talpig feketébe öltözött alakokkal? – kérdezte a roncsmentő mesterlegény. – Meg akartak ölni! Alig tudtam elmenekülni előlük!
Kendaric beszédéből Jazhara enyhe kesh akcentust érzett ki, mintha a férfi a birodalom valamelyik északi városából származott volna.
– Már miattuk sem kell aggódnod – mondta.
Kendaric talpra ugrott, és átölelte Morraine-t.
– Ez csodálatos! Visszamehetek a céhhez. Köszönöm a nagyszerű híreket!
Jazhara felemelte a kezét.
– Egy pillanat, roncsmentő – mondta. – Szükségünk van a szolgálataidra.
– Persze, persze – felelte Kendaric –, de biztosan tud várni egy-két napot! Rengeteg dolgot kell elintéznem. Ha Jorath a gyilkos, akkor muszáj visszamennem, valakinek kézbe kell vennie a tanoncok irányítását. Kell egy kis idő, hogy helyreálljon a rend a roncsmentők háza táján.
– De sajnos nekünk most kell a segítséged – mondta James. – A hercegnek szüksége van rád. És ha belegondolsz, csakis a mi erőfeszítéseinknek köszönheted, hogy nem az Éjsólymok találtak rád először; vagyis tartozol nekünk.
– Nem kértem, hogy segítsenek, vagy igen? Vissza kell mennem a céhházba! Annyi adósságot kell megfizetnem!
– Kendaric! – Morraine hangja keményen csattant.
– Igen, Morraine? – fordult felé a férfi jámbor arccal.
– Hálátlan vagy, és udvariatlanul viselkedsz azokkal, akik megmentették az életedet.
– De a rengeteg kiadás, szerelmem...
– Majd kitalálunk valamit. Mindig is azt tettük. – Jameshez fordult. – Segíteni fog önöknek, apród. A szíve mélyén jó ember, csak a személyes vágyai néha tévútra vezetik.
– Morraine!
– Sajnálom, kedvesem, de ez az igazság. Ezért kell nekem a helyes útra terelnem téged.
– Tehát azt tervezed, hogy ellenszegülsz a szüleid akaratának? – kérdezte Jazhara.
Morraine felszegte az állát, és bátor mosollyal felelt:
– Amint Kendaric visszatér abból a küldetésből, amire el fogja önöket kísérni, összeházasodunk.
A roncsmentő legyőzötten felsóhajtott.
– Rendben van.
– Kérem, vigyázzanak rá! Kendaric néha túlbecsüli a képességeit.
– Vigyázni fogunk rá – mosolygott a lányra Jazhara.
– Köszönöm, hogy tisztára mosták a nevét.
Lementek a lépcsőn, és a bejárathoz sétáltak. James és Jazhara kiléptek az utcára, ott várták meg, hogy Kendaric búcsút vegyen Morraine-től. Amikor a mesterlegény is kilépett az ajtón, Jazhara megjegyezte:
– Remélem tudod, milyen szerencsés vagy, hogy valaki ennyire szeret.
– Szerencsésebb, mint ahogy azt maga gondolná – felelte Kendaric. – Megborzongok, ha eszembe jut az a szörnyeteg, aki voltam, mielőtt Morraine-t megismertem. A jósága megmentette az életemet, a szeretete pedig megmentette a lelkemet.
James a csillagos égre pillantott.
– Pirkadatig még három óránk van. Ez pont elég ahhoz, hogy visszamenjünk a palotába, jelentést tegyünk a hercegnek, és találkozzunk Solon testvérrel a kapu előtt.
Miközben a palota felé sétáltak, James megkérdezte:
– Tudsz lovagolni?
– Attól tartok, elég rosszul – felelte a mesterlegény.
James felkacagott.
– Mire elérjük a célunkat, kiváló lovas leszel.

 

 

9.
Elterelő hadművelet

William türelmesen várt.
Lova nyugtalanul kapálta a földet, talán szeretett volna ismét nekiiramodni, de az is lehet, hogy csak egy zamatos fűcsomóra vágyott. Bármi is volt azonban a nyugtalanságának oka, Williamnek rövidre kellett fognia a gyeplőt, és keményen kellett tartania az állatot.
Lassan beesteledett. Az éjszaka közeledtével a levegő egyre csípősebbé vált, és az ifjú hadnagy szájából minden kilégzésnél párafelhő gomolygott. Az őrjárat egész nap megállás nélkül haladt az erdőben, ám most, hogy találtak egy kis tisztást, ami alkalmasnak tűnt a táborverésre, végre megálltak. A William mögött felsorakozó emberek azonban nem úgy viselkedtek, mint ahogy a katonák egy normális pihenő alatt szoktak: most mindenki csöndben várakozott, még a leghalkabb társalgást is mellőzték. Ők is tudták, hogy az ellenség már nagyon közel van.
Ahogy a nap lejjebb ereszkedett, és a fák között egyre jobban elmélyült a homály, minden embernek pattanásig feszültek az idegei. Valahogy mindannyian érezték, hogy az összecsapás közeleg. A harcedzett férfiak szeme állandóan körbejárt, szüntelenül keresték és figyelték a vészre utaló jeleket, és gondosan meglazították az egyelőre hüvelyükben nyugvó kardjukat. Íjukról sem feledkeztek meg; előrelátóan a kezük ügyébe helyezték.
Néhány percnyi feszült várakozás után látták, hogy két alak bukkan fel az ösvényen. A két lovas sötétszürke árnyként rajzolódott ki az esthomályban. William, miután a lassan feléjük ügető férfiakban felismerte Maricot és Jacksont, a két nyomkeresőt, megkönnyebbülten ellazította az izmait. Tudta jól, ha az ellenség itt lenne a közelben, a két férfi vágtában közeledne.
Az ifjú hadnagy meg sem várta, hogy a két nyomkereső jelentést tegyen, nyomban az emberei felé fordult, és bejelentette:
– Tábort verünk.
Az őrjárat őrmestere, egy Hartag nevű, sokat tapasztalt veterán bólintott.
– Akkor felállítom az őrséget, hadnagy – mondta.
Mire az őrmester kiadta a szükséges utasításokat, a két nyomkereső William mellé ért.
– Elvesztettük őket – jelentette Maric.
– Micsoda? – csattant fel William.
A másik nyomkereső, Jackson, jóval idősebb volt a társánál. A feje búbján már jóformán egyetlen szál haj sem volt, ám az alul megmaradt ritkás, ősz tincsek hosszan hullottak a vállára. Ő is bólintott.
– Hirtelen befordultak a sziklák közé, és elvesztettük a nyomukat. Reggel biztosan megleljük, ám ilyen sötétben képtelenség bármit is észrevenni.
William alig tudta elrejteni csalódottságát.
– Ezek szerint tudják, hogy a nyomukban vagyunk.
– Tudják, hogy valaki követi őket – pontosított Maric. – De abban nem lehetünk biztosak, hogy azt is tudják, kik, és főleg azt, hogy hányan.
– Mennyivel járnak előttünk?
– Két vagy talán három órával. Ám ha ma este ők nem vernek tábort, hanem folytatják útjukat, miközben mi pihenünk, akkor akár fél napi előnyre is szert tehetnek, mire ismét rátalálunk a nyomukra.
William bólintott.
– Egyetek valamit, és feküdjetek le korán. Azt akarom, hogy holnap hajnalban, amint úgy vélitek, hogy már elég világos van, induljatok útnak, és keressétek meg a nyomaikat.
A két nyomkereső bólintott, és leszállt a nyeregből.
William néhány lépéssel előrébb ösztökélte lovát, majd megállt, és úgy meredt a homályba, mintha látna valamit a távolban imbolygó árnyak között. Hátasa egyre türelmetlenebbül követelte az abrakot. A fiatal hadnagy különleges adottságát használva mentális üzenetet küldött az állatnak, hogy megnyugtassa: Nemsokára.
Leugrott a nyeregből, és megsimogatta hátasa orrát. William tudta, hogy az állat szereti ezt az érintést, ám oda sem figyelt, inkább az egyre mélyebb sötétségbe burkolózó erdőt figyelte, és azt járt az eszében, hogy valahol, már nem is olyan messze, a Medve várja őket. Pár percig meredten nézte a rengeteget, majd megfordította lovát, és elindult vissza a tisztásra. Látta, hogy a táborhelyen már barátságosan lobognak a tüzek, és a katonák kitekerték és leterítették matracukat.
Az őrmestertől nem messze talált egy szabad helyet. Odabiccentett Hartagnak, leszíjazta a nyeregről saját matracát, ledobta a földre, majd a lovat elvezette a földbe vert cöveksorhoz. Lenyergelte és lekantározta az állatot, aztán kötőféket rakott rá, és az egyik cövekhez pányvázta. Az abrakostarisznyát megtöltötte zabbal, és búcsúzóul egy biztató üzenetet küldött a lovak felé: Nemsokára legelhettek. Válaszképpen jó néhány ló felhorkantott, és mentális megjegyzésükből ugyanannyi gúny sugárzott, mintha William egy embert próbált volna ezen az átlátszó módon megnyugtatni. Az ifjú hadnagy csak egyféleképpen értelmezhette a felé küldött gondolatokat: Ezt már korábban is hallottuk.
Ez mosolyt csalt William arcára. A fiatalember a következő pillanatban rájött, hogy Talia halála óta ez volt az első mosolya. Felpillantott a tintakék égre, és a lányra gondolva csöndben megjegyezte: Hamarosan bosszút állok érted! Majd ismét az éjszakára készülődő, sürgő-forgó emberei felé fordult, és szorgoskodásukat figyelve eltöprengett azon, hogy vajon James és a társai hogyan boldogulnak.

 

James a kantárjánál fogva vezette lovát. Ő és társai néhány perccel korábban szálltak le a nyeregből; megállni nem akartak, a hátasoknak azonban szükségük volt egy kis pihenésre. Mióta elhagyták Krondort, végig békés és eseménytelen volt az útjuk, és James hőn áhította, hogy ez a továbbiakban is így maradjon. Ha egész nap ilyen tempóval haladnak, holnapra elérik Molnárpihenőt, és egy újabb napi lovaglás után megérkeznek Haldonfőbe.
James úgy határozott, hogy a városból egy kis karavánhoz csatlakozva osonnak ki úgy, hogy fegyveres kísérőknek vagy kereskedőknek tettetik magukat. A városból kiérve ő és három társa egy kisebb útelágazásnál lefordultak egy ösvényre. A ritkán járt, keskeny ösvény egy észak felé tartó, szintén kevesek által használt útra vezette őket. Most már lassan egy hete, hogy elindultak és úgy tűnt, eddig még senki nem figyelt fel rájuk.
James némán fohászkodott, hogy még mielőtt leszáll az éj, találják meg azt a kis fogadót.
Ha minden a terv szerint alakul, akkor abban a fogadóban majd kapcsolatba lép velük Arutha herceg egyik helyi ügynöke. James remélte, hogy be tudja szervezni az illetőt a most kiépülő hálózatába. Jelenleg a férfi, aki Alan névre hallgatott, egy közönséges, nem túl magas rangú hercegi hivatalnok volt. Hivatalát tekintve ő volt a hercegség északi tartományaiban Arutha herceg birtokainak és érdekeltségeinek intézője, nem hivatalosan azonban figyelmesen hallgatta a pletykákat, és rendszeresen körbeszimatolt, így gyakran nagyon hasznos információkat juttatott le délre az uralkodójának.
Kendaric és Solon testvér az eddigi út során jóformán egy szót sem szóltak. James úgy vélte, Ishap harcos szerzetese természeténél fogva hallgatag, ritkán osztja meg másokkal a gondolatait, és ha csak lehet, a kérdésekre mindössze egy egyszerű igennel vagy nemmel válaszol. Ennek ellenére az apród néhányszor megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele, egyrészt, hogy elűzze az eseménytelen utazás unalmát, másrészt, mert kíváncsi volt a szerzetesi köntös mögött megbúvó emberre. Solon enyhén idegenszerű kiejtéssel beszélt. A akcentus valahogy ismerősnek tűnt James számára, Ishap szerzetese azonban olyan ritkán nyitotta szóra a száját, hogy nem tudta hová tenni.
Kendaric más okból hallgatott: egyszerűen morcos volt. Elvárta, hogy a társai megbízzanak benne, hogy elhiggyék, a varázslat segítségével, amit Jazhara a céhházban levő szobájában talált, képes a felszínre emelni a hajót, azonban képtelen volt felfogni, hogy miért kell lóháton utazniuk, és szünet nélkül tiltakozott a zötyögtető ügetés ellen. Igen gyakorlatlan lovas volt, így az utazás első néhány napja meglehetősen fájdalmas és kényelmetlen volt a számára. Szerencsére mostanra már egy kicsit belejött, egyre ügyesebben ülte meg hátasát, és lassanként a sajgó hátáról és fájó lábairól szóló állandó sirámai is elcsitultak.
Jazhara bizonyult a legbeszédesebb útitársnak, noha ő is gyakran mély, elgondolkozó némaságba süppedt, amit csak időnként tört meg egy-egy hollétükre vonatkozó kérdéssel. A varázslólány elbűvölőnek találta a Krondortól északra elterülő vidéket, az árnyas erdőségek hűs mélye új és ismeretlen élményt jelentett a sivatagban született nemeshölgy számára. Jamest újra és újra lenyűgözte a lány intelligenciája és csillapíthatatlan érdeklődése; Jazhara egyszerűen mindenre kíváncsi volt, ami körbevette őket. Az apród érezte, hogy egyre jobban megkedveli a lányt, és biztos volt benne, hogy a nagyhercegi udvar számára nagyon hasznos lesz a jelenléte. Most már azt is megértette, miért bolondult bele olyan nagyon William, amikor mindketten Csillagdokkban éltek. James is férfi volt, és noha nem érezte ugyanazt a vonzódást a lány iránt, mint egykor az ifjú hadnagy, látta, hogy Jazhara lenyűgöző nő, és megértette, milyen igézően hathat a lány személyisége egy másik férfira.
Solon testvér váratlanul megszólalt:
– Ti nem úgy látjátok, hogy ott elöl az az útkanyar olyan, mintha kimondottan csapdaállításra teremtették volna?
A szerzetes nyilvánvalóan aggódott; talán ennek köszönhető, hogy ez a meglepően hosszú mondat elhangzott a szájából. Első találkozásuk óta ez volt a leghosszabb egybefüggő szöveg, amit az apród az ishapiánustól hallott.
Solon keményen ropogtatta az „r”-eket, és az „e” hangot kicsit „ö”-sen ejtette. James hirtelen megtorpant és hátrafordult.
– Végre rájöttem, mire emlékeztet a kiejtésed! – csapott a homlokára. – Épp elég törppel találkoztam már, így volt alkalmam alaposan megismerni ezt az akcentust! – Felfelé pillantott, jóval Solon feje búbja fölé, és így eltúlozva a szerzetes magasságát, színlelt meglepődéssel jegyezte meg: – Te vagy a legmagasabb törp, akivel valaha is találkoztam!
– Te pedig a legostobább fajankó vagy, aki valaha is a herceg szolgálatában állt, ha azt hiszed, hogy törp vagyok! – mordult rá a szerzetes. – Egy farmon nőttem föl, Dorgin közelében, és ott néhány törp gyereken kívül senki nem volt, akivel játszhattam volna. Ezért beszélek úgy, ahogy. De most térjünk vissza a kérdésemhez. – Előremutatott. – Ti is látjátok ott előrébb, amiről beszéltem?
– Néhány bokor és egy kis útkanyar miatt képes vagy így aggódni? – gúnyolódott Kendaric.
James megrázta a fejét.
– Igaza van. Valaki rejtőzik ott a fák között.
– Ráadásul elég ügyetlenül teszi – tette hozzá Solon.
– Ne kerüljük meg őket? – vetette fel Jazhara.
A szerzetes odadobta lova kantárját Kendaricnak.
– Szerintem ne, hölgyem – mondta. – Én legalábbis nem fogok birkaként eloldalogni erről az útról. – Előrekiáltott. – Hé, ti ott, a bokorban! Isteni uram kegyelme révén látjuk, hogy ott vagytok! Bújjatok elő, és nézzetek szembe Ishap hatalmával, vagy ha gyáva kutyák vagytok, iszkoljatok el nyomban!
Néhány pillanat múlva egy kisebb csapatnyi férfi bújt elő a rejtekéből. Ruházatuk alig volt több, mint néhány ócska rongy, páncéljuk és fegyverzetük furcsán össze nem illő darabokból állt. Két íjász hátul maradt, két férfi mintegy oldalvédként a jobb és bal szélre húzódott, majd a néhány emberből álló banda kilépett az útra, és lassan közelebb sétált. Pár lépésnyivel Solon előtt megálltak.
Vezetőjük még egy lépéssel közelebb jött. Az útonállók főnöke esetlen megjelenésű és mozgású, közepes termetű férfi volt, külsejét hihetetlenül hatalmas orra és óriási ádámcsutkája tette jellegzetessé. Jamesnek rögtön az villant az eszébe, hogy ez a rablóvezér sokkal jobban emlékeztet egy pulykára, mint bármely emberre, akivel eddigi élete során találkozott. Még azon sem lepődött volna meg, ha a férfi beszéd helyett hurukkolni kezd.
Az előttük álló alak azonban mégiscsak ember volt, így elmosolyodott, és mosolyával felfedte feketére szuvasodott fogakból álló fogsorát.
– Bocsássanak meg nekünk, uraim – kezdte mondókáját egy groteszk meghajlással –, de ha szeretnének épen és egészben eljutni a céljukig, akkor bölcsen tennék, ha nem sajnálnának tőlünk néhány ezüstöt cserébe a biztonságos áthaladásért. Hiába, ez egy nagyon veszélyes vidék.
Solon megrázta az öklét a férfi felé.
– Hogy merészelsz kirabolni egy papot?
A bandavezér hátranézett a társaira – akik bizonytalanul álldogáltak, és jól láthatóan nem tudták, mit tegyenek –, majd visszafordult Solonhoz.
– Bocsásson meg, uram. Nem akarjuk megharagítani az isteneket. Magát ingyen átengedjük, szabadon mehet, ahová akar. Nekik azonban fizetniük kell az áthaladásért – mondta a krondori társaság másik három tagjára mutatva.
– Ők a védelmem alatt állnak!
Az útonálló bizonytalanul a fölé magasodó, megtermett szerzetesre nézett, majd ismét hátrafordult a barátai felé. Megpróbált határozott hangot megütni.
– Semmiféle papi öltözéket vagy szimbólumot nem látok rajtuk. Ők csakis a saját védelmük alatt állnak.
Solon szorosan a pulykaképű férfi elé állt, és az arcába sziszegte:
– Remélem, nagyon jó okod van rá, hogy kihívd istenem haragját!
Jamesnek lassan elege lett a közjátékból.
– Végezzünk már velük, aztán menjünk tovább! – mondta.
Solon megrázta a fejét.
– Ha lehet, kerüljük el a vérontást, James. – Majd olyan hihetetlen sebességgel, amit az apród nem nézett volna ki egy ilyen termetes emberből, a harcos szerzetes meglendítette egyik hatalmas öklét, és hajszálpontosan állon ütötte a banditát. A keszeg férfi lába alól hirtelen eltűnt a talaj, és gyönyörű ívben hátrarepült. Amikor földet ért, toprongyos bandája körésereglett, és megpróbálta talpra segíteni. Solon dühösen meredt rájuk aranyszínű sisakja alól, és megkérdezte: – Van még olyan ostoba alak köztetek, aki azt hiszi, hogy legombolhat rólunk néhány ezüstöt?
A zsiványok egymásra néztek, majd ketten felemelték eszméletlen vezérüket, és az egész csapat elrohant. Az út két szélén álló társaik is eltűntek a bokrok között.
Amikor úgy látszott, hogy ismét tiszta a terep, Solon visszavette lova kantárját, és megjegyezte:
– Gondoltam.
James és Jazhara cinkos pillantást váltottak, majd mindketten kuncogni kezdtek. Az apród nyeregbe pattant, és odaszólt a társainak:
– Ideje továbbmennünk!
A többiek is lóra szálltak, és az út mentén álló bokrokat figyelmesen vizslatva ügetni kezdtek az egyre mélyebb homályba burkolózó erdőben.

 

Amikor a nap lebukott a horizont mögött, éppen egy útkanyarhoz értek. A kanyar után apró fénypontot pillantottak meg a távolban. James óvatosságra intette társait, és mindannyian lépésre fogták a lovukat.
Ahogy jobban megközelítették a fényforrást, örömmel konstatálták, hogy egy fogadóra bukkantak, amely az út közelében, egy aprócska tisztáson állt. A fogadó egyszerű, kétszintes faépület volt, a hátához egy tágas istálló támaszkodott – feltehetőleg ott szállásolták el a vendégek lovait. Az ablakokból vidám fény áradt, a kéményből barátságos füst gomolygott, az ajtó fölötti cégéren pedig egy vándorbotra támaszkodó, hátizsákos férfi mosolygott hívogatóan.
– Ez biztosan a Vándorhoz címzett fogadó – vélekedett James.
– Akkor a herceg ügynöke, az a bizonyos Alan, odabenn vár minket? – kérdezte Kendaric.
James bólintott, és a roncsmentő legény felé fordult:
– De mielőtt bemegyünk – jegyezte meg –, figyelmeztetlek, hogy ne légy túl közvetlen, ne meséld el mindenkinek, hogy kik vagyunk és hová tartunk! Lehet, hogy a Medvének itt is vannak ügynökei.
– Nézd – felelte Kendaric sértetten –, engem ez az egész ügy egyáltalán nem érdekel. Én csak egy meleg vacsorát akarok, és egy puha ágyat. Túl sok, amit kérek?
James a roncsmentőre nézett, és szárazon megjegyezte:
– Sajnos ez gyakran valóban túl sok.
Mindannyian leszálltak a lóról, és James egy hangos kiáltással jelezte a háziaknak, hogy új vendégek érkeztek.
A fogadó mögötti pajtából szinte nyomban előszaladt egy szolgafiúcska, hogy elvezesse a lovakat. James néhány mondatban tájékoztatta a fiút, hogy milyen ellátást kérnek a lovaik számára, majd miután megbizonyosodott felőle, hogy hátasaik a lehető legjobb gondoskodásban fognak részesülni, intett a többieknek, és elindult a fogadó bejárata felé.
Az ajtót kinyitva egy zsúfolt, ámde tisztán tartott, rendes ivóban találták magukat. A kemencében vidám tűz lobogott, az utazók és a helybéli vendégek elvegyültek egymással, és evés-ivás közben barátságosan társalogtak.
James társai élén a söntéspulthoz sétált. A sörcsapnál egy testes férfi állt, és amikor meghallotta, hogy valaki a pulthoz lép, széles mosollyal fordult az új vendég felé.
– Uram – köszöntötte Jamest, majd észrevéve Jazharát és a másik két férfit, gyorsan helyesbített: – Uraim és hölgyem, engem Royos gazdának neveznek, és én vagyok ennek a fogadónak a tulajdonosa. Miben lehetek a szolgálatukra?
– Először is adj egy sört a megfáradt utazóknak!
– Azonnal!
A fogadós fürgén előkapott négy hatalmas ónkupát, és csurig töltötte sörrel. Ügyes mozdulatain meglátszott a hosszú évek gyakorlata. A pultra rakta őket, és barátságosan megkérdezte:
– Merre tartanak?
– Észak felé – felelte James. – És miféle hírek járnak ezen a vidéken?
– Ó, mifelénk az utóbbi időben minden viszonylag csendes és nyugodt. Az egyetlen rendkívüli esemény az volt, hogy Toth farmer felesége nemrég lóhalálában elnyargalt előttünk. Krondor felé tartott, és meglehetősen zaklatottnak tűnt.
– Vajon miért sietett annyira? – kérdezte Jazhara.
Royos gazda vállat vont.
– Fogalmam sincs. Neki és a férjének van egy tanyája, innen úgy tíz mérföldnyire, Haldonfő irányában. Amikor a városba mennek, vagy onnan hazafelé tartanak, szinte mindig megállnak itt, és benéznek egy italra meg pár szóra, sőt, néha az éjszakát is itt töltik. Olyankor a kocsijukban alszanak, hátul, az istálló mellett. Nagyon kedves népek.
Kendaric is beleszólt a társalgásba.
– Haldonfőt említetted. Mi is oda tartunk. Messze van még innen?
Jazhara sóhajtva az égre emelte tekintetét.
– Ó, Kendaric...
– Haldonfő? – kérdezett vissza Royos. – Nem, innen már csak néhány napi járóföld. Nem akarom ijesztgetni magukat, de mostanában az a szóbeszéd járja, hogy Haldonfőben felütötte a fejét a boszorkányság!
– Mit értesz boszorkányság alatt? – kérdezte Jazhara.
– Kérem, ne értsen félre, hölgyem – magyarázkodott Royos. – Jómagam nem vagyok babonás, egy azonban biztos: azóta, hogy az első ember kimerészkedett a tengerre, az Özvegyfok közelében rengeteg hajó lelte vesztét. Sokan úgy vélik, hogy ez valamiféle átok miatt van, én azonban azt hiszem, inkább csak az éles szirteknek és a zátonyoknak, no meg a gyakran nagyon erős hullámzásnak köszönhető.
– Azt mondod, hogy sok hajó süllyed el arrafelé?
– Nagyon sok, hosszú évszázadok óta. Néhány vitorlás azért pusztul ott, mert a kapitánya nem figyel eléggé a zátonyokra és a szirtekre, jó pár hajót pedig a kalózok süllyesztenek el. Van néhány tengeri rabló, aki úgy ismeri az ottani partokat, mint a saját tenyerét. Az a módszerük, hogy zátonyra kergetik a hajókat, és amikor az tehetetlenül megfeneklik, megcsáklyázzák, és mindenkit kíméletlenül lemészárolnak, akit a fedélzetén találnak.
– Úgy tűnik, nagyon is jól tudod, mit beszélsz – jegyezte meg James.
Royos vidáman felkacagott.
– Hát, én sem voltam mindig fogadós!
James bólintott.
– Inkább meg sem kérdezem, mit csináltál azelőtt.
– Bölcs döntés – vigyorgott Royos.
Solon ismét a korábbi témára fordította a szót:
– Szóval mi van ott Haldonfőben, ami miatt meg kellene ijednünk?
Royos bizalmasan közelebb hajolt.
– Nos, sokan azt állítják, hogy azt a vidéket a számtalan vízbe fúlt matróz szelleme járja. – Megcsóválta a fejét. – Persze lehet, hogy az arra járók csak a partot szinte állandóan elfedő ködpászmákat nézik kísértetnek.
– Ez minden? – kérdezte Solon.
Royos a homlokát ráncolva gondolkozott, és valahogy az egész megjelenése és viselkedése komolyabbá vált.
– Hát, az utóbbi időben jó néhány történetet hallottam eltűnt lakosokról, hirtelen megbetegedett jószágokról és ehhez hasonlókról. – Majd ismét derűs arccal hozzátette: – Dehát beteg jószágok mindig is voltak, és abban sincs semmi rendkívüli, ha olykor-olykor valaki világgá megy.
Kendaric megint nem bírta tartani a száját.
– Mi tulajdonképp egy Alan nevű férfit keresünk.
Royos az ivó egyik sarka felé intett.
– Alan ott ül a sarokban, maguktól jobbra. Majdnem mindig benéz hozzám, amikor erre jár. – A fogadós áthajolt a pulton, és hangját lehalkítva hozzátette: – Azt hiszem, a koronának végez valamilyen munkát, de sajnos nem túl közlékeny. – Kiegyenesedett, és elmosolyodott: – Viszont hallgatni nagyszerűen tud. Ahogy én láttam, még soha nem állt fel úgy az asztaltól, hogy a beszélgetőpartnere be ne fejezte volna a történetet vagy pletykát, amit éppen mesélt.
James sötét pillantást vetett Kendaricra, majd megfordult, és a tömegen átfurakodva a jobb oldali sarokba sétált. Odalépett az aprócska asztalnál üldögélő magányos férfi elé, aki hátát a falnak támasztva az iszogató embereket nézegette, és megszólította:
– Alan!
– Elnézést, ismerjük egymást?
– Nem hiszem. Mi a „Citadellából” jöttünk.
Alan intett Jamesnek, hogy hajoljon közelebb.
– Örülök, hogy megérkeztek. „Arthur bácsi” mondta, hogy jönni fognak.
Az asztal mellett Alanén kívül csupán egyetlen szék állt. James leült, így Jazhara és Kendaric állva hallgatta a beszélgetést. Solon a helyiségben nyüzsgő embereket figyelte, nehogy valaki kihallgassa őket.
– Mi a helyzet William küldetésével?
– A fiú remekül végzi a dolgát. Ő és a barátai a hegyekben vadásznak. Már küldtek üzenetet, és abban tudatták, hogy rátaláltak a „medve nyomára”.
Hangját suttogásig halkítva James megkérdezte:
– Mit tudsz Haldonfőről?
– Már jó ideje nem jártam ott. Úgy hírlik, hogy valamiféle átok ül azon a városkán. Rengeteg történetet hallottam ágynak dőlt emberekről, beteg jószágokról, eltűnt kisgyermekekről; és a szóbeszéd szerint éjszakánként sötét, rémséges lények bolyonganak az utcákon. Nem tudom, mindebből mi az igazság, de az tény, hogy utam során sok olyan emberrel találkoztam, aki igencsak sietve hagyta el a várost. Azt mondják, boszorkányság sújtja a környéket.
– Utálom ezt a szót – jegyezte meg Jazhara. – Mit értesz alatta?
Alan felnézett, és szemügyre vette a sötét bőrű lányt. Noha korábban még soha nem találkozott vele, minden bizonnyal kitalálta, hogy ő a nagyherceg új udvari mágusa, mivel azt felelte:
– Kérem, bocsásson meg nekem a kifejezés miatt, hölgyem. Az Özvegyfok közelében él egy nagyon idős asszony, akit a haldonfőiek régebben gyakran felkerestek kisebb-nagyobb problémáikkal. A helyi lakosság elfogadta őt, sőt, tisztelte, és ha betegek voltak, hozzá fordultak tanácsért és orvosságért. Azonban mostanában, hogy ilyen különös és rémisztő események történnek a környéken, elkezdték azt suttogni, hogy boszorkány.
– Talán segíthetünk egy kicsit a haldonfőieknek, ha odaérünk – mondta Jazhara.
– Hová tartasz most? – érdeklődött James.
– A sarth-i helyőrség felé. Úgy hallottam, hogy a helyőrségtől északra manók bukkantak fel. Attól tartok, van egy táboruk a közelben.
– Számíthatunk a támadásukra a Haldonfőbe vezető utunk során? – kérdezte James.
– Nem hiszem, mindenesetre jobb, ha csak nappal utaznak, és nem hagyják el az országutat. De úgy tudom, ezidáig csak magányos tanyákon ütöttek rajta, hogy élelmet szerezzenek. – Alan körbenézett a zsúfolásig telt ivóban, és megjegyezte: – Nekem most indulnom kell. Várnak az embereim, pontosabban egy kisebb őrjárat. Úgy gondoltam, jobb, ha nem hívom fel magamra a figyelmet, így ők az út mellett egy kicsivel lejjebb ütöttek tábort. De most már ideje csatlakoznom hozzájuk. Pirkadatkor útra kelünk dél felé. – Felállt. – Még egy dolog: az őrjárat, amelyet maguk után küldtek, még nem érkezett meg Molnárpihenőbe. Talán mire maguk odajutnak, ők is ott lesznek, ám könnyen lehet, hogy csak később érnek oda. Mindenesetre amíg hírt nem kapnak róla, hogy a katonák a helyükön vannak, jobb, ha távol tartják magukat a haldonfőiek gondjaitól.
James megköszönte a tanácsot, és az ügynök távozott.
Kendaric megköszörülte a torkát:
– Khm... Kaphatnánk valamit enni?
James bólintott.
– Rendeljünk vacsorát, no meg néhány szobát. – Felállt, és visszament a söntéspulthoz, hogy megbeszélje a dolgot Royos gazdával.

 

William türelmesen várta, hogy a nyomkeresők visszatérjenek. A hadnagy és az általa vezetett őrjárat egy kis tisztáson pihent, amelyet egy csermely vágott ketté. Az erecske partján álló egyik fán találták meg a nyomkeresők jelzését. A különleges módon levágott ág egyértelmű üzenetet hordozott: „Várjatok itt!”
A hadnagy érezte, hogy a feszültség egyre nagyobb csomóba gyűlik a gyomrában. Egy ilyen üzenet csak egyetlen dolgot jelenthetett: már nagyon közel vannak a prédájukhoz. Az idő ólomlábakon vánszorgott, és a kis csapat némán várta a felderítők visszatérését. William végiggondolta a lehetőségeket. Már több mint egy hete járnak a Medve nyomában. A nyomkeresők már jó néhányszor elvesztették a kalóz nyomát, és ő meg a katonái olykor nem tehettek mást, csak türelmesen vártak, míg néhány óra múlva Jacksonék ismét megtalálták az árulkodó jeleket. A nyomok két alkalommal is arról árulkodtak, hogy a Medvéhez új emberek csatlakoztak, és a nyomkeresők arra a következtetésre jutottak, hogy a kalóz zsoldosokat toboroz. Kétszer azt olvasták ki a néma jelekből, hogy néhány lovas elhagyta a rablócsapatot: feltehetőleg valamilyen feladatot kaptak, és elnyargaltak valahová. Háromszor manók nyomaira bukkantak, így William fájó szívvel ugyan, de visszaküldött egy lovast Krondorba, mivel kötelessége volt tájékoztatni a herceget arról, hogy a manók ismét behatoltak az országba. A fiatal tiszt némán fohászkodott, hogy ezek csak jobb vadászterületet kereső kóbor törzsek legyenek, ne pedig fosztogató hordák. Most minden energiájával a Medvére és a hozzácsapódott zsiványokra akart koncentrálni, nem pedig egy csapatnyi nememberi bajkeverőre, akik csak azt lesik, honnan ragadhatnának el néhány marhát vagy kisgyermeket. Tisztában volt vele, hogy ha összefutnának egy fosztogató manóhordával, kötelessége lenne visszakergetni a hegyek közé, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatná, hogy végleg elveszítik a Medve nyomát. Nagyon szeretett volna bosszút állni Taliáért, ám azt a gondolatot, hogy egy gyermek valamilyen manó vallási rítus során veszíti életét, nem bírta volna elviselni.
A türelem végül meghozta gyümölcsét: az egyik nyomkereső visszatért. A tisztás szélén lovát kantárszáron vezetve Jackson bukkant fel.
– Rátaláltunk egy zsoldoscsapat táborára, hadnagy.
– A Medve emberei?
– Maric szerint igen, de a kalózt magát nem láttuk, és a leírások alapján úgy gondolom, őt nehéz lenne bárkivel is összetéveszteni. Maric ott maradt a közelben. Nagyjából egy mérfölddel feljebb az út mellett táboroznak, egy kis tisztáson. Az lenne a legjobb, ha a csapat fele óvatosan megkerülné őket, és akkor egyszerre két oldalról csaphatnánk le a táborra.
William végiggondolta a tervet. Nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy két részre ossza a csapatát, azonban tisztában volt vele, hogy ha csak egy irányból támadnak, akkor a Medve bérencei szinte biztosan menekülni kezdenek, és jó néhányuk eltűnik az erdőben. Neki pedig információkra van szüksége, nem egy csapatnyi halott gazemberre. Némi töprengés után bólintott.
– Mennyi idő múlva indítsuk a támadást?
– Mi egy órán belül a helyünkön leszünk.
William felpillantott a késő délutáni égre. Ez azt jelenti, hogy szürkületkor ütnek rajta a bérenceken.
– Rendben. Alkonyatra álljatok készen. Ne támadjatok, amíg meg nem halljátok, hogy jövünk, ám akkor csapjatok le gyorsan és keményen.
– Hadnagy!
– Igen, Jackson?
– Felismertem a zsoldosbandát. A Szürke Karom az, Landrethből.
– Landrethből? – gondolkozott William. – Vagyis a Völgyből jöttek...
Jackson bólintott.
– Veszélyes gazemberek. Amikor utoljára hallottam róluk, akkor egy kereskedőház megbízásából egy kesh rablóbanda ellen harcoltak lenn a Völgyben. Időnként feljönnek Krondorba, hogy elverjék a pénzüket, ám ennyire északra általában nem merészkednek.
William eltöprengett a hallottak jelentőségén.
– Biztosan akkor is Krondorban voltak, amikor a Medve ott tartózkodott, a Medve ügynöke pedig felfogadta őket, és felküldte északra.
– Valahogy így történhetett – bólintott Jackson.
– Ami azt jelenti, hogy a Medve eredeti legénységéből már nem sokan vannak életben.
– Valóban – értett egyet Jackson. – Az mindenesetre biztos, hogy ezek a banditák nem fognak kegyelemért könyörögni, hacsak nagyon komoly csapást nem mérünk rájuk. A hírnevükből legalábbis erre következtethetünk.
– Akkor is, ez azt jelenti, hogy ezek a fickók egy csöppnyi hűséget nem éreznek az iránt a szörnyeteg iránt. Ha el tudnánk kapni... – Megfordult, és egy intéssel odahívta Hartag őrmestert. – Milyen a terep? Gyalog vagy lóháton közelítünk?
– Azt hiszem, gyalog, hadnagy. Túl nagy zajjal járna, ha a lovakat az egyre mélyebb szürkületben a megfelelő helyre akarnánk vezetni. Nekünk pedig sokkal jobb lenne, ha sikerülne viszonylag közel jutnunk, mielőtt megindítjuk a támadást, hisz akkor nagyobb esélyünk lenne rá, hogy mi irányítsuk a csata menetét.
– Akkor tehát gyalog – biccentett William. – Szedje össze az emberek felét, és kövessék Jacksont! Pányvázzák ki a lovakat, és osonjanak olyan közel a zsiványok táborának másik oldalához, amennyire csak tudnak! Az íjászok helyezkedjenek el az egyik oldalon. Majd jeleznek, amikor készen állnak. Ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, hogy egyetlen gazember sem menekül el, sűrű nyílzápor kell. Ha bajba kerülnek, őrmester, hátráljon az embereivel a fák felé, majd vonuljanak vissza, és hagyják, hogy az íjászok végezzenek velük!
– Várják meg, amíg meghallják, hogy mi megindítottuk a támadást erről az oldalról, aztán maguk is csapjanak le gyorsan és kíméletlenül! De ne feledje: legalább egyet közülük élve kell elfognunk! – Jacksonhoz fordulva hozzátette: – Most menj, és mondd meg Maricnak, hogy jöjjön ki elénk az ösvényre, aztán vezesd el a csapat felét a megfelelő helyre!
A nyomkereső bólintott, majd lóra szállt és elnyargalt. Harag őrmesternek egy perc sem kellett, hogy az összes katonát nyeregbe parancsolja. A csapat két részre oszlott, és az egyik osztag az őrmesterrel az élén elindult az ösvényen. Valamivel feljebb a nyomkeresők veszik majd át a vezetést. William megvárta, amíg az utolsó katona is eltűnik a kanyarban, majd kiadta a parancsot a saját egységének, és ők is ügetni kezdtek előre.
Némán lovagoltak az erdőre telepedő félhomályban. William érezte, hogy a gyomrában gyűlő feszültség helyét átveszi a borzongató várakozás. Hamarosan megtudja, hol bujkál a Medve, és akkor végre szembenézhet vele.

 

A katonák csak a jelre vártak. William alaposan szemügyre vette az ellenség táborát, és kénytelen volt elismerni, hogy a zsoldosok, akikkel hamarosan szembeszállnak, tapasztalt, okos fegyveresek. A csapat körülbelül harminc főből állt. Mindannyian a földön aludtak, ám gondosan kiválasztották a tisztás legjobban védhető pontját, egy aprócska dombot, ahonnan minden irányba remekül el lehetett látni. A királysági katonák számára ez rossz hír volt, azonban akadt jó is: a rögtönzött tábor lakói semmiféle elővigyázatossági intézkedéssel nem fárasztották magukat. William és emberei számára még egy egyszerű, kihegyezett karókkal megerősített, alacsony földhányás is komoly nehézséget jelentett volna. Azonban szerencséjük volt: a banditák nyilvánvalóan siettek valahová, és csak akkor kerestek maguknak táborhelyet, amikor a nap már majdnem lebukott a horizont mögött. Valószínűleg másnap pirkadatkor tábort bontanának, és folytatnák útjukat, és szinte biztos, hogy éjszakára állítanak majd néhány őrszemet, akik nagyon éberen fognak figyelni.
William türelmesen várt, amíg a napkorong teljesen el nem tűnt a távolban kirajzolódó hegyek mögött, és az egész tájat ellepte a sötétszürke és fekete árnyékok kusza kavalkádja. Már korábban kiötölt egy tervet, és az íjászoknak is kiadta a megfelelő parancsokat. A tucatnyi vele levő katonából pedig kijelölte azt az ötöt, akik most hátul maradnak.
A fiatal hadnagy intett a kardjával, majd kisétált a tisztásra. A maradék hét embere látszólag hanyagul lépkedett mellette. Már majdnem egy tucatnyi lépést megtettek, amikor egy hang kiáltott feléjük a táborból:
– Ki van ott?
– Hé, ti ott a táborban! – kiabált vissza William. – A Szürke Karom csapatot keresem!
– Hát, akkor megtaláltad – jött a válasz. – Ne gyere közelebb!
William megtorpant.
– A Medvének hoztam egy üzenetet. – A „Medve” szó volt a jelzés az íjászok számára.
Amikor az őrszem válaszra nyitotta a száját, öt nyílvessző süvített el William feje fölött. Az ifjú hadnagy elkiáltotta magát:
– Most!
Az íjászok remekül céloztak, és még mielőtt a banditák egyáltalán rájöttek volna, hogy megtámadták a táborukat, ötük már holtan feküdt. A másik irányból újabb nyílvesszők érkeztek, így William tudta, hogy Hartag őrmester íjászai is a helyükön vannak.
A tábor mindkét oldalán királysági katonák bukkantak elő, és a Szürke Karom csapat pénzért mindenre kapható gazemberei zavartan kapkodtak a fegyverük után, hogy amennyire lehet, megpróbálják felkészülten várni a támadást. William a hozzá legközelebbi őrszem felé rohant, aki felemelte a pajzsát, hogy kivédje a hadnagy másfélkezes kardjának csapását. William lefelé sújtott, majd váratlanul elfordította a fegyvert, így a méretes penge egy félkörívet leírva végül oldalról csattant a pajzson. Az ütés ereje félrelökte a pajzsot, sőt, a mögötte álló zsoldost is félig elfordította, így az – mivel kardforgató karja most távol volt Williamtől – nem tudta viszonozni a támadást. Megpróbált visszafordulni, hogy ő is lecsapjon, a hadnagy azonban továbblendítette a kardját lefelé, így az ínt és az izmokat átvágva mélyen belehasított a férfi lábszárába. A zsoldos felsikoltott és féltérdre esett, mire William a bal lábával felrúgta. Tisztában volt vele, hogy a férfi nem halt meg, de azt biztosra vette, hogy harcolni már nem fog. És a hadnagynak foglyokra volt szüksége. Meg akarta tudni, hogy hol találja a Medvét.
A meglepetésszerű támadásnak köszönhetően az előny a királysági katonák oldalán volt, a Szürke Karom zsoldoscsapat azonban kemény és tapasztalt fegyveresekből állt. A küzdelem véres és kíméletlen volt, és az, hogy végül William emberei kerekedtek felül, talán csak annak volt köszönhető, hogy féltucatnyi zsoldos még a csata kezdete előtt elesett.
Miután a harmadik fegyverest is levágta, a hadnagy körbenézett. Arra számított, hogy ellenfeleik megadják magukat, ám meglepve látta, hogy azok még mindig küzdenek, noha egy zsoldosra már legalább két krondori katona jutott.
– Legalább egyet hagyjatok életben! – kiabálta William, ámbár emlékezett rá, hogy ő maga az első ellenfelét nem ölte meg, csak megbénította, és az most ott fekszik valahol a lemészárolt holttestek között. Megfordult, hogy megnézze, hogy boldogul a saját osztaga. Az íjászok éppen akkor rakták el íjukat, és húzták elő a kardjukat, hogy csatlakozzanak a küzdelemhez. A zsoldosok azonban továbbra is ellenálltak. William látta, hogy katonái közül jó néhányan holtan vagy súlyos sebbel fekszenek a földön.
– Tegyétek le a fegyvert! – kiáltotta William egy hátráló zsoldosnak, aki kétségbeesetten próbált távoltartani magától két krondori katonát.
A férfi mintha meg sem hallotta volna a hadnagy kiáltását, hárítás közben továbbra is jobbra-balra tekingetett: egérutat keresett. William dühösen szitkozódott, ahogy egy újabb zsoldos meghalt. Gyorsan megkerülte az utolsó, még védekező banditát, és hátulról keményen fejbe verte a kardja lapjával.
– Ne öljétek meg! – kiáltotta oda a hadnagy a két katonának, akik már mozdultak, hogy leszúrják a férfit. Az ütéstől kábult zsoldos botladozva kereste az egyensúlyát. William egyik embere előreugrott, és megragadta a férfi fegyverforgató karját, a másik pedig közelebb lépett, és kardja markolatával keményen az arcába sújtott. A zsoldos ájultan a földre roskadt.
Aztán minden elcsendesedett. William körbenézett, és elkiáltotta magát:
– Őrmester!
Hartag odasietett, és tisztelgett:
– Hadnagy!
– Mekkora a veszteség?
– Hat embert vesztettünk, uram. Hárman meghaltak, ketten valószínűleg hamarosan követik őket. Az egyik katonánk talán megmarad, feltéve, hogy időben elvisszük egy gyógyítóhoz. Rajtuk kívül is sokan megsebesültek, ám egyikük sérülése sem komoly.
– A pokolba! – mormogta William. Ezek szerint tizennyolc embere maradt, és azok közül sem mindenki tökéletesen egészséges. – És mi a helyzet a zsoldosokkal?
– Átkozottul furcsán viselkedtek, uram. Nem voltak hajlandók megadni magukat. Utolsó csepp vérükig harcoltak. Én még soha nem láttam olyan zsoldost, aki így viselkedett volna. Általában van annyi eszük, hogy tudják, mikor kell feladni a harcot.
– Hány maradt közülük életben?
– Kettő – felelte Hartag. – De az egyik hamarosan elvérzik; a lábán van egy mély seb, amit már hiába kötözünk be. – William bólintott, sejtette, hogy ez csak az a zsivány lehet, akinek ő vágta át a lábszárát. Hartag folytatta: – A másik az a fickó, akit maga fejbevágott. Ő hamarosan magához tér.
Néhány perc múlva a zsoldos valóban éledezni kezdett. William kíméletlenül felrántotta a lassan eszmélő férfit.
– Ki vagy te? A Medvének dolgozol?
– Már nem. A nevem Shane McKinzey. Jelenleg... – Körbenézett, és helyesbített: – Eddig a Szürke Karomhoz tartoztam. A Medve ügynöke nemrég megkeresett minket, így feljöttünk, hogy csatlakozzunk hozzá. Találkoztunk ezzel a Medvével, és ő elmondta, mit kellene tennünk.
– És miért harcoltatok utolsó csepp véretekig? – kérdezte Hartag.
– Ez volt a parancs – mondta a férfi, és megvakarta a tarkóját. – Úgy tűnik, a kapitányunk – az egyik holttest felé intett, akit a katonák épp most vonszoltak a rögtönzött halotti máglyára – megtudta, hogy a Medvének valamiféle mágikus ereje van. Azt mondta, hogy az a szörnyeteg mindenkit, aki elárulja, legyilkol, aztán felfalja a lelkét. – A férfi a fejét rázva pislogott, mintha megpróbálná kitisztítani a látását. – Ember! Engem már jó párszor fejbevágtak, na de ilyen keményen még soha! – Ismét megrázta a fejét. – Na, szóval a kapitányunk azt mondta, hogy egy tiszta és egyszerű halál, majd aztán egy könnyű és gyors vágta Lims-Kragma csarnokába sokkal jobb, mintha egy szörnyeteg kiszívja a vérünket, és valami sötét mesterkedéssel fogságba ejti a lelkünket.
– Miért pont itt ütöttetek tábort?
– Az volt a parancs, hogy öljünk meg mindenkit, aki követni próbálja. Ez volt az első munkánk a Medve számára. És nagyon úgy tűnik, hogy ez volt egyben az utolsó is.
– A Medve most hol van?
– Sejtelmem sincs. Mi csak annyit tudtunk, hogy itt kell maradnunk, és el kell intéznünk mindenkit, aki erre jön, aztán az első hajnalon, amikor a Kishold dagadni kezd, találkoznunk kell vele a Két Agyar-szorosban.
– Hazudsz! – kiáltott a sebesültre Hartag.
– Lehet, de mivel úgyis meg fogtok ölni, hogy véletlenül se figyelmeztethessen a Medvét... miért kellene őszintének lennem?
– Mivel mindenképpen meg fogunk ölni – felelte William –, talán jobb lenne, ha könnyítenél a lelkeden, és segítenél nekünk elkapni azt az embert, aki miatt odaveszett a csapatod.
Shane végigmérte Williamet, és megjegyezte:
– Én már akkor is zsoldosként harcoltam, amikor te még fel sem bírtad emelni a kardot, kölyök! Egy csöppet sem félek a haláltól, ráadásul azt is látom, hogy te nem lennél képes hidegvérrel legyilkolni egy embert.
A fiatal hadnagy a tisztás egyik sarkába mutatott, ahol az emberei a máglyára dobálták a holttesteket.
– Csak vess egy pillantást arra, ami a társaidból maradt, és utána mondd, hogy nem vagyok képes rá. Mellesleg ha őszintén felelnél, talán még életben is hagynánk. Korábban még soha nem dolgoztál a Medvének, igaz?
– És mi van, ha igaz?
– Akkor nem muszáj osztoznod a Medvére kiszabott büntetésben. Mesélj el mindent, amit tudni akarunk, és akkor az embereim visszakísérnek Krondorba. Ott hajóra szállhatsz, és mehetsz, amerre akarsz. Bár én azt javaslom, hogy a Völgy felé vedd az utadat.
A zsoldos feje búbját vakargatva latolgatta a lehetőségeit.
– Hát, azt hiszem, az eddigi társaságomból nem sok maradt. Rendben, megegyeztünk. Amikor azt mondtam, hogy mindenkit meg kellett ölnünk, aki erre jön, hazudtam. Valójában azt a parancsot kaptuk, hogy viselkedjünk úgy, mintha könnyű préda volnánk – a pokolba is, ezt túlságosan is jól csináltuk –, és ha megtámadnak minket, harcoljunk egy kicsit, majd rohanjunk, ahogy csak bírunk. A Medve arra készül, hogy csapdát állítson maguknak a Két Agyar-szorosban. Nekünk kellett volna odacsalni magukat. Ha sietnek, ott még megtalálják.
– Okosan döntöttél. Köszönöm. – William egy közelben várakozó katonához fordult: – Te és Blake kísérjétek vissza McKinzey urat Krondorba. Vigyétek magatokkal az összes sebesültet, aki nem képes folytatni az utat.
– Igenis, uram! – A katona tisztelegve nyugtázta a parancsot.
Hartag halkan megkérdezte:
– Azt hiszi, ez az alak most igazat mond, hadnagy?
– Igen. Nincs oka rá, hogy hazudjon, ráadásul a vak is látja, hogy neki most az a legjobb, ha minél messzebb kerül a Medvétől. – William szemében különös fény gyúlt, ahogy folytatta: – Most végre megfogtuk. Készítse fel az embereket az útra! Ma éjszaka nem verünk tábort, sőt, ha muszáj, a következőt is lóháton töltjük. Így még a Medve előtt a Két Agyar-szoroshoz érhetünk.
– Uram! – biccentett Hartag, és elindult, hogy teljesítse a parancsot.

 

 

10.
Manók

James felébredt.
Valami nem stimmelt. Az apród gyorsan talpra szökkent, és megrugdosta Kendaric ágyának lábát. A roncsmentő álmos arccal ült fel.
– Mi történt? – kérdezte dörmögve.
– Füstszagot érzek!
Jazhara és a szerzetes a szomszédos szobában aludtak. James az ajtajukhoz rohant, és hangosan dörömbölni kezdett. A folyosót már szinte teljesen megtöltötte a kékes füst, és az égő fa csípős szagától könnyek szöktek az apród szemébe.
– Keljetek fel! – kiabálta teli torokból. – Ég a fogadó!
A folyosón az összes ajtó kinyílt, és a vendégek álmosan dugták ki a fejüket, hogy megnézzék, minek köszönhető ez a felfordulás. James ismét elkiáltotta magát, hogy kigyulladt a fogadó, majd fürgén felcsatolta kardját, és felkapta a csomagját. Alig egy pillanattal később Jazhara és Solon is megjelentek a szobájuk ajtajában, és a többi vendég nyomában mind a négyen lerohantak a lépcsőn.
Az ivóba érve mindenki látta, hogy az első szikra valószínűleg valahol az ajtó mellett lobbanhatott fel, mivel a bejárat körül már az egész fal lángokban állt.
– A konyhába! – kiabálta James, és átrohant a söntéspult mögött nyíló ajtón. A konyhába érve látta, hogy Royos gazda és egy fiatal leány éppen vizesvödröket cipel befelé.
– Csak nyugalom! – mondta a fogadós.
James megragadta a gazda ingujját.
– Ezzel ne is próbálkozz! Ezt a tüzet képtelenség néhány vödör vízzel eloltani! Gyerünk, kifelé mindenki, amíg még lehet!
A férfi egy pillanatig habozott, majd bólintott. Karon fogta a lányt, és a hátsó ajtón át kivezette a konyhából. Velük együtt az utolsó ijedt vendégek is kimenekültek a hátsó udvarra.
James már az ajtóban felfigyelt a rémült kiáltásokra, és tudta, hogy odakinn még a perzselő lángoknál is ijesztőbb dologra kell számítaniuk. A szerzetes is érezte, hogy baj van, így mindketten csapásra emelt fegyverrel léptek ki az épületből. A fogadó mögött egy csapatnyi manót láttak, akik épp a lovak kötőfékjét próbálták eloldani a szín kinyúló teteje alatti korláttól.
James gyorsan számba vette őket: nagyjából egy tucatnyi nyüzsgött belőlük az udvaron. A manók valamivel alacsonyabbak voltak, mint egy ember, és noha nem sokkal, de a válluk is keskenyebb volt. Alacsony, csapott homlokukat szinte teljesen eltakarta fekete, bozontos szemöldökük. Sárga szemük fekete szembogara szikrázva verte vissza a lángok fényét, így a sötétben úgy tűnt, mintha izzana. James már korábban is harcolt ilyen groteszk lényekkel, így nyomban látta, hogy a fogadót lerohanó manók egy gyakorlott fosztogató horda tagjai. A felfegyverzett teremtmények közül hárman törzsi kontyba tekerték a hajukat, a fonatokat pedig csontokkal és tollakkal díszítették, ami az apród gyakorlott szemének elárulta, hogy csakis törzsfőnökök vagy papok lehetnek. Minden manó kardot szorongatott, és kicsi, kerek pajzsot szíjazott az alkarjára. James hálát adott az isteneknek, mivel úgy tűnt, hogy a támadók nem hoztak magukkal íjászokat.
Három újabb férfi lépett ki fegyverrel a kezében a lángokban álló épületből, így James Solont és jómagát is beleszámítva tizenegy harcképes embert tudott összeszámolni. Jazhara tud vigyázni magára, erről az apródnak már volt alkalma meggyőződni, így odakiáltott Royosnak:
– Vidd hátrébb a lányt!
A manók támadásba lendültek. Jazhara egy tűzlabdát dobott a feléjük rohanó lények sűrűjébe. Nagyszerűen célzott: a lángok három manót azonnal elemésztettek, és az egyik oldalon még hárman súlyosan megsebesültek a fellobbanó tűztől. A maradék hat manó azonban rémisztően üvöltve továbbrohant, és dühösen lengette fegyverét. James a szeme sarkából látta, hogy Solon meglendíti óriási pörölyét, és az egyik manó felé sújt. A lénynek még félreugrani sem volt ideje, az iszonyú csapás beszakította a koponyáját.
Még egynek vége, vagyis öten maradtak, számolgatott James.
Az apród pillantása Kendaricra siklott, aki esetlenül hadonászott rövid pengéjével, és hirtelen rádöbbent, hogy a roncsmentő legény képtelen megvédeni magát. Fürgén oldalra ugrott, és felrúgta a manót, aki a helyére lépett. A lény nagy csattanással elterült. James máris jobbra szökkent, egy félköríves csapással a Kendaricot fenyegető manóra sújtott, és mélyen belevágott a nyakába.
A roncsmentőt szinte megbénította a félelem, és kerekre tágult szemekkel bámulta Jamest.
– Menj Royos mellé! – kiáltott rá az apród.
Kendaric azonban látszólag mozdulni is képtelen volt, Jamest pedig kis híján eltalálta egy hátulról jövő kardcsapás. Csak a legutolsó pillanatban érzékelte a támadást, így éppen csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan oldalra vesse magát. Ha jobbra ugrottam volna, futott át agyán a gondolat, most egy fejjel alacsonyabb lennék!
James villámgyorsan megpördült, és látta, hogy az egyik félig megégett manó volt a támadója. A lény jobb oldala még mindig füstölgött, jobb szeme pedig teljesen bedagadt, így James ösztönösen bal felé oldalazott, hogy a manó vak oldaláról támadhasson.
Jazhara újabb varázslatot indított útjára: botja végéből perzselő, vörös sugár fakadt. Az izzó nyaláb az egyik Kendaric felé rohanó manó arcába csapódott. A lény fájdalmasan felsikoltott, és kardját elejtve rémülten a szeméhez kapott. Társa a támadás forrása felé fordult, és habozva megállt.
Kendaricról végre lefoszlott a dermedt rémület: kihasználva, hogy a lény másfelé figyel, sarkon fordult és elrohant. A tétovázó manó egyedül maradt. Solon testvér és egy másik fegyveres vendég azonnal Kendaric helyén termett, és szinte egyszerre csapott le a lényre. A manó látta, hogy a súlyos pöröly felé lendül, így gyorsan félreugrott. A másik férfi megpróbált rávágni a kardjával, ám a két támadás inkább akadályozta, mint segítette egymást, így a manónak volt lehetősége megfordulni és elmenekülni.
Ekkor már az összes életben maradt manó inaszakadtából rohant. James még lagymatagon előreszúrt az egyik menekülő lény felé, ám az sikeresen elkerülte a kard hegyét, és eltűnt az erdőben. Az apród kiegyenesedett, és körbenézett, hogy felmérje a kárt.
A lángok már az egész fogadót elborították. Royos és a fiatal lány egymás karjába kapaszkodva nézte a tűz pusztítását, az istállófiú pedig félelemtől kerekre tágult szemekkel a lovak mellett állt.
Mintegy féltucatnyi manó feküdt holtan a földön.
James megrázta a fejét.
– Hogy a fenébe kerültek ezek a manók ilyen közel a parthoz? – töprengett fennhangon.
Solon testvér James mellé sétált.
– A manók meglehetősen ostoba népség, annyira azonban nem ostobák, hogy néhány lóért lerohanjanak egy fogadót, hacsak nincs a közelben egy táboruk.
A közelben álló fiatal lány is meghallotta a megjegyzést.
– Toth gazda felesége nemrég erre nyargalt, uram – mondta. – Krondorba igyekezett. Katonákat akart szerezni, hogy megmentsék az újszülött kislányát.
– Maria! – szólt rá Royos gazda. – Az efféle dolgokat nem kellene meghallanod!
– Apám – felelte a lány –, te még mindig azt hiszed, hogy a világ minden kellemetlenségétől meg tudsz óvni? – Megfordult, és a lángokban álló fogadóra nézett. – Hiszen épp most rombolták porig az otthonomat a szemem láttára!
A fogadós átölelte a lányt.
– Mindig elfelejtem, hogy lassan felnősz, lányom.
Néhány vendég köréjük gyűlt: a két kardforgató, a hosszú vadásztőrt szorongató férfi, valamint két nő.
– Köszönök mindent, amit tettek; köszönöm, hogy elkergették a manókat – mondta Royos.
James biccentett.
– Bár többet is tehettünk volna!
– Megmentettek jó néhány életet – felelte Royos. – Egy fogadót fel lehet építeni újra. Vendégeket sokkal nehezebb szerezni. – Megcsókolta Maria feje búbját. – Hát még egy ilyen nagyszerű lányt! – Royos és Maria megfordultak, és elindultak a fogadó felé, hogy összeállítsanak egy vízhordó brigádot, és végleg eloltsák a már kihunyóban levő lángokat.
– Nos – jegyezte meg Solon –, ezek itt arra vártak, hogy kijöjjünk a lángoló épületből, és sorra lemészárolhassanak minket!
James tanácstalanul megvakarta a füle tövét.
– Mi volt a célja ennek az eszement támadásnak? Tudniuk kell, hogy néhány napon belül egy őrjárat lesz a nyomukban, ami ha kell, az egész környéket átfésüli!
– Talán valahonnan máshonnan akarják elcsalni azt az őrjáratot? – találgatott Jazhara.
James a fiatal varázslólányra nézett, majd intett neki, hogy sétáljanak arrébb. Amikor hallótávolságon kívül voltak, megkérdezte:
– A Medve?
– Talán. Mindenesetre az biztos, hogy neki nagyon jól jönne, ha nem lennének okvetetlenkedő katonák az Özvegyfok és Haldonfő közelében, amikor megpróbálja megszerezni az Istenek Könnyét.
– Ha tudnánk, hogy hogyan akar eljutni a Könnyhöz, akkor talán arra is lenne ötletünk, hogy hol lehet most – töprengett James.
– Én a Medve helyében így, hogy nem sikerült megszereznem Kendaric varázslatát, egyszerűen odamennék, megvárnám, hogy a roncsmentő felbukkanjon, aztán elkapnám.
– Vagy megvárnám, hogy mások végezzék el helyettem a munkát, aztán amikor a csapat ismét a szárazföldön van, lecsapnék rájuk, és elszedném tőlük a Könnyet.
– Azt mindenesetre hagynám, hogy Kendaric baj nélkül eljusson az Özvegyfokhoz – foglalta össze Jazhara.
– Semmi kedvem várni – sóhajtott James –, viszont azt sem szeretném, ha úgy próbálnánk kiemelni a hajót, hogy nem vár minket erősítés Molnárpihenőben. – Hátranézett a többiekre, akik egy kicsit arrébb beszélgettek, és odakiáltott: – Solon testvér! Úgy látom, te elég sokat tudsz a manókról. Mit gondolsz, mekkora táboruk lehet a közelben?
A harcos szerzetes néhány pillanatig töprengett, majd visszakiáltott:
– Nehéz megmondani. Azoknak az ostoba lényeknek nem úgy jár az agya, mint neked vagy nekem. Talán háromszor annyian lehetnek, mint ahányan megtámadták a fogadót. Általában egy csoport a tábort őrzi, két másik pedig zsákmány után jár. Azonban az, hogy ezzel a csapattal törzsfőnökök és papok is jöttek, meglehetősen szokatlan.
– Mi lehet rá a magyarázat? – kérdezte Kendaric, és úgy tűnt, lassan lefoszlott róla a dermedt rémület, és már képes volt követni a beszélgetést.
– Ó, a válasz egyszerű, mint az egyszeregy – felelte Solon. – Elraboltak egy csecsemőt. – Felpillantott az égre, ahol a Kishold már csak egy vékony sarló volt. – A kicsit két nap múlva, amikor a hold teljesen elfogy, feláldozzák, hogy megbékítsék vérszomjas istenüket. Vagyis ez nem egy egyszerű fosztogató horda. Ez egy törzsi hadjárat, amelynek az a célja, hogy kiengeszteljék a szellemeket. Az őseiktől azt a parancsot kapták, hogy jöjjenek le a hegyekből, ontsanak emberi vért, szerezzenek rabszolgákat és lovakat, majd térjenek vissza. Nagyon randa ügy.
Jazhara elkeseredetten felkiáltott:
– Tennünk kell valamit! Ha már két nap múlva feláldozzák a babát, akkor a katonák biztosan nem érnek ide időben!
– Én is gyűlölöm a gondolatot, hogy egy kisgyermek ilyen szörnyű halált hal, nekünk azonban fontosabb dolgunk van, ami máshová szólít.
Jazhara megragadta James karját, és mély, haragtól fátyolos hangon megkérdezte:
– Hagynád, hogy lemészároljanak egy ártatlan csecsemőt, akár egy csirkét?
James elkeseredetten az égre emelte tekintetét, és megrázta a fejét.
– Most semmivel nem tudlak meggyőzni, ugye?
– Semmivel. Ha kell, egyedül is odamegyek.
James kiszabadította karját a lány szorításából.
– Neked is vannak kötelességeid.
– De hiszen te magad mondtad az előbb, hogy ennek a támadásnak talán csak az volt a célja, hogy elcsalják a katonáinkat az Özvegyfok közeléből. Ráadásul néhány napot mindenképpen várnunk kell, James, hisz azt mondtad, hogy amíg az őrjárat ide nem ér, nem akarsz elindulni Haldonfőbe. Azzal, hogy megmentjük azt a kislányt, és visszavisszük a szüleinek, alig egypár napot vesztünk, és ha a katonák ideérnek, megállás nélkül indulhatnak tovább Molnárpihenő felé.
James lemondóan felsóhajtott, és intett Solonnak és Kendaricnak, hogy lépjenek közelebb.
– Solon, elképzelhetőnek tartod, hogy ezek a manók a Medvének dolgoznak?
– Szerintem ez nem valószínű – felelte a szerzetes. – Bár az lehet, hogy valamilyen úton-módon befolyásolja őket. Néhány fegyver vagy valami kis varázslat, mint kedves ajándék, esetleg némi információ arról, hogy melyik tanyát érdemes lerohanni, vagy néhány hordó sör és bor; és a manók máris úgy vélik, hogy az errefelé való portyázás a saját briliáns ötletük volt.
– Hát minden szörnyűség mögött ez a Medve áll? – kiáltott fel Kendaric.
– Nem – felelte James –, nem hiszem. Nem hiszem, hogy ebben is a Medve keze nyomát kell keresnünk. Szerintem őt most más ügyek foglalják le.
– Miért gondolod? – kérdezte Jazhara.
– Útközben majd megmagyarázom. – James felpillantott az égre. – Pár óra múlva megvirrad, és addig fel kell készülnünk egy hosszú lovaglásra.
– Hová megyünk? – érdeklődött Kendaric.
James savanyú mosollyal felelt:
– Manóra vadászni.

 

Kendaric már megint sopánkodott.
– Ez egyáltalán nem okos dolog!
James csak a fejét csóválta. Válaszra sem méltatta a mesterlegényt, inkább Solonhoz fordult.
– Nem fárasztották magukat azzal, hogy elrejtsék a nyomaikat, ugye?
A harcos szerzetes lovát kantárszáron vezetve követte a manók nyomait.
– Nem, azt hiszem egy kissé megsebesültek, és most igyekszenek minél gyorsabban visszajutni a gyógyítóikhoz.
James előremutatott. A távolban dombok emelkedtek, a tompa halmok mögött pedig a Calastius-hegység csúcsai törtek az ég felé.
– Úgy gondolod, hogy ott fenn, a hegyek között ütöttek tábort?
– Ez szinte biztos – felelte a szerzetes. – Valószínűleg találtak egy védhető helyet, talán egy zsákutcaszerű vízmosást, vagy egy kicsi tisztást. Lefogadom, pokoli nehéz lesz onnan kiverni őket.
– És mi négyen fogjuk őket kiverni onnan? – érdeklődött cinikusan Kendaric.
Jamesnek kezdett elfogyni a türelme.
– Nem, nem mi fogjuk őket kiverni onnan. Mi hárman majd vigyázunk a lovakra, téged pedig odaküldünk, hogy intézd el őket.
Kendaric meglepetten megrántotta lova gyeplőjét, és döbbenten nézett társaira.
– Hogy én?
Jazhara csak pár pillanatig bírta, majd kibuggyant belőle a nevetés. Még a máskülönben hallgatag Solon is kuncogni kezdett.
James megrázta a fejét.
– Ne aggódj, van egy tervem.
Elfordult Kendarictól, aki sértődötten visszafogta lovát, mivel úgy döntött, inkább egy kicsit lemarad. Jazhara odahajolt az apródhoz, és halkan megkérdezte:
– Tényleg van egy terved?
– Nincs – suttogta James –, de amint odaérünk, és egy kicsit körbenézünk, lesz. És így talán legalább addig befogja a száját.
Jazhara mosolyogva bólintott, és a kis csapat némán lovagolt tovább.

 

Solon intett, hogy álljanak meg.
– Igaz, hogy nem vagyok képzett nyomkereső, de ezt csak egy vak nem venné észre. – Leugrott a lováról, és a földre mutatott. A porban James is tisztán látta a súlyos bakancs nyomait.
– Úgy tűnik, ennek a bakancsnak a tulajdonosa igencsak sietett! – jegyezte meg a szerzetes.
– És ki lehet az? – kérdezte Kendaric.
– Mivel itt egyikünknek sem adatott meg a jövőbelátás képessége – mondta Solon –, csak találgatni tudunk. Én azonban gyanítom, hogy a gazda lábnyomait látjuk, aki elindult, hogy visszaszerezze a kislányát.
– Remek tipp – mondta James, és előremutatott. Keze irányát követve mindannyian látták a távolban a magányos alakot, aki éppen egy alacsony hegygerincre kapaszkodott fel. Eddig nem vették észre, mivel egy közeli dombhát eltakarta, most azonban tisztán kirajzolódott az alakja, amint elszántan masírozott az ösvényen. – Jobb, ha indulunk. Szeretném utolérni, még mielőtt megöleti magát.
Solon nyeregbe szállt, és a kis csapat lovát megsarkantyúzva könnyű vágtában a farmer nyomába eredt. Néhány perc alatt utol is érték. A férfi a patadobogást hallva hátrafordult, és gyanakvó tekintettel méregette a lovasokat. Kaszáját mint valami fegyvert a mellkasa előtt tartotta, készen rá, hogy akár védekezésre, akár támadásra lendítse.
– Nyugalom! – szólt rá James, és jobb kezét békéltető mozdulattal felemelte. – Mi a nagyherceget képviseljük.
– Végre! – kiáltott megkönnyebbülten a férfi. – Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem érkezik meg a segítség. Hogy van a feleségem?
– Attól tartok, összetévesztesz minket valakivel – mondta James.
– Micsoda? – hökkent meg a gazda. – Úgy érti, magukat nem Becky küldte Krondorból? Azt hittem, azért vannak itt, hogy megmentsék a kislányomat!
– Nyugodj meg, Toth gazda – mondta Solon. – Mostantól Ishap vigyázza lépteidet. Tudjuk, mi van a gyermekeddel. De kérlek, mondd el részletesen, hogyan történt a dolog.
A férfin látszott, hogy szinte elönti a megkönnyebbülés.
– Nem egészen egy héttel ezelőtt kezdődött, amikor a barátom, Lane és én elmentünk vadászni. Innen valamivel keletebbre a hegyek lábánál jártunk, amikor egyik éjszaka sípok hangja és dobok pufogása ütötte meg a fülünket. Odaosontunk, hogy megnézzük, kik azok, és innen nem messze egy szurdokban egy csapat manót láttunk. Volt náluk egy kisfiú, és azok a szörnyetegek... ó, istenek... egyszerűen kettévágták a gyermeket! Feláldozták! Felkiáltottam... egyszerűen nem tudtam visszafojtani... azok a szörnyetegek persze a nyomunkba eredtek. Azon az éjszakán sikerült elmenekülnünk előlük, tegnapelőtt azonban megtámadták a tanyámat. Lane és én megpróbáltuk visszaverni őket, de egyszerűen túl sokan voltak! Bejutottak a házba... és elvitték a kislányomat! Lane remek nyomolvasó, és elindult utánuk, én meg elküldtem Beckyt Krondorba, hogy hozzon segítséget, aztán Lane után eredtem. És most itt vannak maguk.
– Hová ment Lane? – kérdezte James.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy vissza a szurdokba. Hagyott nekem jeleket, hogy tudjam követni. Megbeszéltük, hogy én megvárom a katonákat, de... képtelen voltam elviselni a gondolatat, hogy feláldozzák a kislányomat!
– A gyermek a következő újholdig biztonságban van – nyugtatta meg Solan.
– A Középholdnak is fordulója volt, amikor láttuk, hogy a kisfiút meggyilkolják – mondta elgondolkozva Toth. Majd ismét elöntötte a kétségbeesés: – Holnap éjszaka fordul a Kishold!
– Akkor gyorsan kell cselekednünk – jegyezte meg Jazhara.
– Az egészről az a boszorkány tehet! – kiáltott fel Toth.
– Boszorkány? – húzta fel a szemöldökét Jazhara.
– A szóbeszéd szerint Haldonfőben boszorkányságot űznek... biztosan az az átkozott boszorkány raboltatta el a gyermekemet, hogy a sötét varázslataihoz a vérét ontsa!
Jazhara éles hangon, szikrázó szemmel kérdezte:
– Ott volt az a „boszorkány”, amikor a manók feláldozták a kisfiút?
– Hát... nem, de...
– Ez most nem fontos – vágott közbe Solon. – Ha segíteni akarunk a gyermeken, azonnal indulnunk kell.
– Könyörgöm, mentsék meg! – esdekelt a gazda. – Nagyon kérem, segítsenek visszaszerezni a kislányomat!
Solon körbenézett.
– Te maradj itt, jóember – mondta. – Még ma éjszaka le kell csapnunk, máskülönben a gyermek meghal.
James bólintott.
– Akkor gyerünk!
Lovaikat megsarkantyúzva elnyargaltak az ösvényen, a gazda pedig keresett egy helyet, és felkészült a várakozásra. James visszanézett, hogy még egy pillantást vessen a férfi arcára. A kétségbeesett apa vonásai tisztán tükrözték, hogy bennük van minden reménye.

 

– Úgy tűnik, Toth gazda barátja, Lane, komoly bajba került – jegyezte meg James. Valamivel előrébb az ösvényen, amelyet az elmúlt néhány órában követtek, egy kisebb halomnyi holttest feküdt. A kupacon kicsivel túl két újabb manó feküdt holtan egy mozdulatlan emberi test fölött.
– A szörnyetegek megfizettek a kislányért – dörmögte Solon.
– De milyen áron? Lane is meghalt – jegyezte meg Kendaric.
– Nyugalom – szólt rá Jazhara.
– Azt mondja, nyugalom – morgolódott Kendaric a fejét csóválva.
– Mintha megmozdult volna! – szólt James, és leszökkent a lováról, hogy odasiessen. Leemelte a férfiról a manótetemeket, és megvizsgálta. – Hozzatok vizet! – kiáltott hátra.
Jazhara már szaladt is a vizestömlővel. James felemelte a sebesült fejét, és aggódva nézte, ahogy a varázslólány egy kis vizet csorgat a férfi arcára. A néhány csepp víz magához térítette Lane-t.
Pislogva hörögte:
– Manók... elrabolták a barátom kislányát! Megtaláltam a táborukat, de... túl sokan voltak...
– Ne aggódj, megtaláljuk őket! – csitította Jazhara.
– Nincsenek messze. Innen pár mérfölddel északra, egy szurdokban ütöttek tábort. Kérlek, ne hagyjátok, hogy feláldozzák a kislányt!
James már újabb kérdésre nyitotta a száját, Lane szemében azonban kihunyt a fény. Az apród a férfi szájához hajolt, és néhány pillanatnyi hallgatózás után megrázta a fejét.
– Meghalt.
– De nem halt meg hiába! – mondta Solon. – Gondoskodunk róla, hogy az igazság győzedelmeskedjen.
James gyengéden a sziklára fektette a férfi fejét, és felállt. Felnézett a lassan lebukó napra, és megjegyezte:
– Nem egészen két óra múlva besötétedik. Menjünk, próbáljuk megkeresni azt a szurdokot! – Intett Solonnak és Kendaricnak, hogy szálljanak le a lóról. – A lovakat kantárszáron vezetjük, és ha megtaláltuk a szurdok bejáratát, otthagyjuk őket. Lane-t pedig majd illően eltemetjük, ha visszajöttünk.
Egy óra sem kellett, hogy a vízmosás szájához jussanak. Egy kis forrás fakadt ott a sziklák között, és a kibuggyanó víz apró patakba gyűlve csordogált keresztül az ösvényen, majd vidáman csörgedezve lefolyt a domboldalon. James Kendarichoz fordult:
– Itasd meg a lovakat, és figyelj rájuk, nehogy elkóboroljanak! – utasította. – Amint lehet, visszajövünk.
– Itt akartok hagyni, egyedül? – kérdezte rémülten a roncsmentő.
– Nos, ha jobb szeretnél velünk jönni a manók táborába...
– Nem! Csak az van, hogy... szóval...
– Bármennyire is utálom ezt kimondani – sziszegte James –, jelen pillanatban te sokkal fontosabb vagy, mint akár én, akár Jazhara. – Néhány pillanatig gondolkozott, majd döntésre jutott. – Solon, te is itt maradsz. Ha nem jövünk vissza hamarosan, akkor nyargaljatok Molnárpihenőbe, és csatlakozzatok az őrjárathoz! Menjetek Haldonfőbe, emeljétek ki a hajót, és szerezzétek vissza a Könnyet!
Solon tekintete elárulta, hogy legszívesebben ellenkezne, ám belátta a döntés bölcsességét.
– Rendben, itt várunk.
James és Jazhara halkan lopakodva elindultak a vízmosás mélye felé. Óvatosan osontak előre a szűk hasadékban, és hamarosan látták, hogy a szurdok élesen balra kanyarodik. James előreóvakodott, és a falhoz lapulva kilesett, majd visszafordult, és felemelte két ujját.
– Két őr – lehelte. A lány bólintott. Az apród felnézett a vízmosást határoló sziklafalra, és egy kiszögellésre mutatott, ami néhány arasszal a lány feje fölött türemkedett ki a falból.
James pillantását követve Jazhara is meglátta a kapaszkodót. Beleegyezően biccentett, botját keresztülvetette a hátán, és ügyesen felmászott a szurdok peremére. James követte. A sziklafal tetején a varázslólány fülébe suttogta:
– Kicsit előrébb osonok, és megnézem, ott mi a helyzet. Ha van olyan út, amin kikerülhetjük az őröket, én biztosan megtalálom. Ha nincs, akkor megpróbálkozunk a másik oldallal.
– És mi van, ha a másik oldalon sincs ilyen út? – suttogta vissza Jazhara.
– Akkor meg kell ölnünk a két őrt. Méghozzá gyorsan, nehogy a táborban levők meghalljanak vagy észrevegyenek valamit.
Jazhara arca tisztán tükrözte, hogyan vélekedik erről az eshetőségről.
– Légyszíves, találj egy másik utat! – suttogta.
James végiglopakodott a szurdok peremén. Még alig szürkült, így mélyen lehajolva osont, igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, nehogy egy manó meglássa. Miután megkerülte a kanyart, lenézett, mivel meg akart bizonyosodni róla, hogy a vízmosás másik oldalán posztoló őr nem vette észre. Megkönnyebbülve látta, hogy a manó nincs a helyén.
Az apród óvatosan és lassan továbbsettenkedett. A sziklafal a vízmosás vége felé erősen megemelkedett, így James hasra feküdt és lekémlelt. Odalenn mintegy tucatnyi sátrat látott, a középen álló elég nagy volt ahhoz, hogy akár egy csapatnyi harcosnak is szállást adjon. Az apród a sarkára ült, hogy végiggondolja a helyzetet. A sátrakat egyértelműen ember mesterek készítették. A manók általában nem használnak sátrat; a saját falvaikban ágakból és lombos gallyakból épített kunyhókban élnek, amikor pedig élelem- vagy zsákmányszerző körútra mennek, barlangokban húzzák meg magukat éjszakára.
James ekkor megpillantott egy embert. Aha, gondolta. Ezek szerint renegátok állnak a manótámadások hátterében! Csöppet sem csodálkozott volna, ha a férfi az Éjsólymok hagyományos fekete öltözékét viseli, sőt, szinte csalódott, amikor az a tábortűz mellé lépett, és kiderült, hogy közönséges kereskedő. James egy pillanatra eltöprengett a dolgon: manók és kereskedők. Úgy látszik, a manók portyái mögött is a Medvét kell keresni – vagy azt a valakit, aki a Medve mögött áll...
James azonban tudta, ezen a rejtélyen valamikor máskor kell eltöprengenie; jelen pillanatban a gyermek megmentésére kell koncentrálnia.
A kereskedő oldalba rúgott egy manót, mire az morogva arrébbhúzódott. A férfi elővett egy hosszú kést, hogy levágjon magának egy darab húst a nyárson sülő negyed ökörből. Ügyesen beleszúrta tőrét a tűz fölött forgatott állatba, levágott egy darabot, és a pecsenyével a kezében otthagyta a tűz körül üldögélő manókat. James nézte, ahogy jó étvággyal rágja az ízletes sültet.
Aztán meghallotta a kisbaba sírását. Hirtelen különös érzés lett úrrá rajta; valami számára is váratlan meghatottsággal vette tudomásul, hogy a gyermek még él. Elöntötte a megkönnyebbülés, és még sürgősebbnek érezte, hogy visszaszerezzék a kicsit. James szeme ide-oda cikázott, tekintete végigpásztázta a manók táborát. Valahol mélyen még mindig ott élt benne az egykori tolvaj, így pár percnyi gondos keresés után meg is pillantotta a szurdok pereme mentén kanyargó útvonalat. Ha azon végigoson, pont a központi nagysátor fölé kerül, amelyben a gyermek fekszik.
James ismét lenézett a táborba. Néhány manó a sebeit kötözte, amelyeket nyilván a Vándor fogadó elleni tegnap éjszakai sikertelen támadás során szereztek. Hogy a fenébe juthatnék be és utána ki úgy, hogy ne vegyenek észre, töprengett James.
Az égre pillantva látta, hogy még nagyjából három órája van cselekedni. Három óra múlva felkel a Kishold lassan eltűnő sarlója. A Középhold még fényes félgömbként ragyogott az égbolton, ám mire a Kishold felkel, lebukik a horizont mögött. Ma éjszaka a Nagyhold is fogyóban volt, és csak egy órával a Kishold után fog felkelni.
James némán számolgatott. Ez azt jelenti, hogy nagyjából egy órán át szinte teljes lesz a sötétség. Ezalatt egy kis szerencsével beosonhat a táborba, kilophatja a csecsemőt, és visszalopakodhat oda, ahol Solon és Kendaric vár rájuk a lovakkal. Elfintorodott. Bármennyire is utálta a gondolatot, hogy még háromszor át kell settenkednie az őrszemek feje fölött, tudta, hogy muszáj visszamennie Jazharához; ahhoz, hogy legyen némi esélye a sikerre, szüksége volt a varázslólány segítségére.
Lassan visszaosonva újra megkerülte a szurdok kanyarulatát, és nemsokára ismét Jazhara feje fölött állt. Halkan suttogva szólította a lányt, aki azonnal válaszolt:
– Itt vagyok!
James leugrott.
– Mit találtál? – kérdezte a varázslólány.
– A kisbaba életben van, és azt hiszem, ki is tudom hozni onnan. De segítened kell: szükségem van valamire, amitől néma csöndben marad. Ha felsír, akkor szinte biztos, hogy nem jutunk ki észrevétlenül.
– Készíthetek egy megfelelő szert – bólintott Jazhara. – Mennyire sürgős a dolog?
– Egy órán belül ismét a tábor fölött kell lennem.
– Akkor nincs sok időm. Szükségem van egy kicsi tűzre, és a nyeregtáskámban levő holmikra.
James intett a lánynak, hogy kövesse.
– Halkan! – figyelmeztette. Az apród Jazharával a nyomában visszamászott a szurdok aljába, és visszasiettek oda, ahol Solont és Kendaricot hagyták. Amikor társaik meglátták őket, a roncsmentőből nyomban dőlni kezdtek a kérdések, James azonban türelmetlenül félrehesegette.
– A gyermek él, és ki is fogom hozni a táborból, de most azonnal szükségünk van egy kicsi tűzre.
Solonnak nem kellett többet mondani. Pillanatokon belül összeszedett néhány gallyat és kisebb ágat, és meggyújtotta az aprócska tüzet. Jazhara leemelte a csomagját a lóról, sebesen megpördült, és leült a földre. Villámgyorsan előszedett néhány fiolát, egy apró rézedényt és egy pár vastag posztókesztyűt. Miközben szaporán járt a keze, magyarázni kezdett:
– Egy folyadékot nagyon nehéz lenne megitatnod a kisbabával, és valószínűleg fel is sírna, miközben próbálkozol. De készítek neked egy főzetet: ha a baba belélegzi a páráját, órákon keresztül mélyen fog aludni. Önts belőle egy keveset egy darab rongyra, néhány pillanatra tartsd az orra és a szája elé, és máris felkaphatod. De légy nagyon óvatos, nehogy te is beszívd a párát, még messziről sem! Lehet, hogy te nem aludnál el tőle, de az biztos, hogy elkábulnál, és nagyon nehezen találnál vissza hozzánk.
Kendaric nem bírta befogni a száját.
– Ezt úgy érti, hogy valószínűleg megöletnéd magad.
– Fiacskám – morrant rá Solon –, mondták már neked valaha, hogy időnként éppen olyan kívánatos a társaságod, mint egy hatalmas fekély az ember ülepén?
James felkacagott, Jazhara azonban meg sem hallotta a megjegyzést. Minden figyelmével a fiolákra koncentrált, és az öt kiválasztott üvegcséből pár csepp folyadékot és egy kevéske port öntött a rézedénybe. Adott hozzá néhány csepp vizet, majd az apócska üstöt halkan kántálva a Solon által rakott tűz mellé helyezte.
A zsákjából elővett egy üres fiolát, kihúzta a dugóját, aztán óvatosan, két kesztyűs ujjával gyakorlottan emelte fel a rézedényt. Miután az edény tartalmát az üres fiolába töltötte, szorosan ledugaszolta.
Átnyújtotta az üvegcsét Jamesnek, és közölte:
– Bánj vele óvatosan! – Ismét belenyúlt a zsákjába, néhány pillanatig kotorászott benne, majd még valamit az apród kezébe nyomott. – Itt egy darab tiszta ruha. Mielőtt felemelnéd a gyermeket, önts egy kis folyadékot erre a ruhára, és tartsd egy darabig a baba fejéhez. Néhány pillanat alatt hatni fog. Utána a kislány nem fog felébredni, még akkor sem, ha véletlenül megrázod, sőt, akkor sem, ha hangosan ordibálnak mellette.
– Köszönöm – mondta James. – Bár ha hangosan ordibálnak, akkor attól tartok, már úgysem számít, hogy felébred-e vagy sem. – Felnézett az égre. – Sietnem kell. Ti várjatok itt, és ha látjátok, hogy rohanvást jövök, azonnal hozzátok a lovakat, mert akkor nagyon gyorsan el kell tűnnünk a környékről. – Pár pillanatig gondolkozott, majd helyesbített. – Mindenképpen tartsátok készenlétben a lovakat, hogy gyorsan távozhassunk.
– Végre valahára egy bölcs javaslat! – jegyezte meg Kendaric vigyorogva.
James lecsatolta a kardszíját; tudta, hogy ha szüksége lenne a kardjára, akkor neki és a kislánynak minden valószínűség szerint már úgyis mindegy. Ellenőrizte, hogy a tőre elég éles-e, majd visszadugta a hüvelyébe. A Jazharától kapott fiolát és a tiszta ruhát az ingébe dugta, majd megfordult, és futva elindult a szurdok bejárata felé.
Fürgén végigosont a vízmosás peremén, ám most meg sem állt, amíg a nagy sátor fölé nem ért. A Középhold már lebukott nyugaton, a Kishold és a Nagyhold azonban hamarosan felkel. A tábor közepén korábban lobogó tűz már inkább csak parázslott, és a földön számos manó feküdt hortyogva az izzó zsarátnokok körül: A sátrakból kihallatszó horkolás alapján James feltételezte, hogy az őrszemnek kijelölt néhány manó kivételével már az egész tábor lepihent éjszakára. Gyors imát mormolt Ruthiához, a szerencse csalfa istennőjéhez, és arra kérte, hogy a manóknak és a renegátoknak ne legyen annyi esze, hogy a szurdokot határoló sziklafal tetejére is őröket állítsanak. James a legnagyobb sátor fölött guggolva még egyszer körbenézett a táborban, majd óvatosan mászni kezdett lefelé.
Amikor a talajra ért, a sátorhoz osont, és a ponyvára szorította a fülét. Pár percig hallgatózott, a vastag vásznon azonban semmiféle zaj nem szűrődött át. Lefelé nézve látta, hogy a sátor alját szorosan kicövekelték, így arra, hogy egyszerűen felemelje a ponyvát, és bemásszon alatta, semmi esélye nem volt. James némi töprengés után előhúzta a tőrét.
A tőr hegyét néma csöndben a vastag vászonra helyezte, és egy gyors, határozott mozdulattal, a lehető legkisebb zajt csapva hosszan végighasította az anyagot. A keletkezett rés elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen bekukucskálhasson rajta, amikor azonban odahajolt, hogy benézzen, iszonyatos bűz csapta meg az orrát, és kis híján öklendezni kezdett. James tudta, mi ez a bűz: oszlásnak indult holttestek szaga. Nagyokat nyelve visszakényszerítette, ami kikívánkozott belőle, és benézett.
A sátorban a földön kigöngyölt matracokon három manó aludt, negyedik pedig egy emelvényen feküdt, ami egy oltárszerű építmény előtt állt. James szemével máris a kislányt kereste, és az oltár előtt meg is pillantott egy nagyjából bölcsőméretű ládát. Halkan átcsusszant a hasítékon, és odalopakodott.
A láda tényleg egy elnagyolt, durván megmunkált bölcső volt, és egy csecsemő aludt benne békésen. James gyorsan körbenézett, ám attól, amit látott, szinte kirázta a hideg. A rögtönzött oltáron különböző emberi testrészek hevertek, az egyes darabokat úgy helyezték el, hogy groteszk módon egy emberi alakot formázzanak. Egy férfi alteste fölött egy asszony csonka felsőteste feküdt. A torzó bal oldalára egy kisgyermek kezét helyezték, míg a jobb oldalon egy nagyobb gyermek vagy egy kistermetű nő karja hevert. Az altest alá fektetett lábak ugyanígy nem illettek össze. James belepillantott a bölcsőbe. Az emberi test rémisztő karikatúrájához valószínűleg ez a kisgyermek szolgáltatta volna a fejet. Az apródnak sejtelme sem volt arról, hogy miféle sötét mágiát gyakorolnak a tábor lakói, azonban a legkevésbé sem állt szándékában, hogy itt maradjon és kiderítse. Az, amit a közelmúltban az Éjsólymok sivatagi kígyófészkében átélt, amikor majdnem díszvendég lett egy démonidéző szertartáson, igen mély nyomokat hagyott benne, és azóta még a korábbinál is jobban undorodott az efféle rituáléktól.
James gyorsan elővette az üvegcsét és a vászondarabot az inge alól, és a lélegzetét visszatartva néhány cseppnyi folyadékot hintett a rongyra. Amikor úgy vélte, már biztosan elég lesz, az átitatott vásznat a gyermek arca elé tartotta. Egy perc múlva letette a rongyot a bölcső szélére, bedugaszolta a fiolát, visszadugta az ingébe, majd lehajolt, hogy felemelje a kislányt.
Egy meglepett morranást hallva James felnézett. A manó pap, aki eddig az oltár másik oldalán aludt, most felállt, és meghökkenve bámulta az apródot. James villámgyorsan felkapta a rongyot, és a pap felé hajította. Az oltár fölött pörögve átrepülő vászondarab célba talált, és beborította a manó orrát és száját. A pap meglepetten pislogott, és már emelte a kezét, hogy felnyúljon, ám abban a pillanatban, amikor fekete karmú ujjai megragadták a rongyot, a szemei kifordultak, és döngve elterült a földön.
– Köszönöm, Jazhara – lehelte James alig hallhatóan, és felnyalábolta a csecsemőt.
Fogta a gyermek takaróját, és egy hordozókendőt rögtönzött belőle, majd amilyen gyorsan csak tudta, otthagyta a szörnyű helyet. Úgy vitte a kisbabát, mint ahogy kölyökkorában a jól sikerült tolvajlások után a rablott kincset cipelte. Miközben felmászott a sziklafalon, és szapora léptekkel visszafelé is megtette a szurdok peremén végigvezető utat, mindvégig figyelmesen fülelt, hátha riadót hall. A szurdok kanyarulata után már többé-kevésbé biztonságban leereszkedhetett, így egyszerűen leugrott, és rohanni kezdett.
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tartott, mire a többiekhez ért. Társai azonban már felkészítették a lovakat az induláshoz, és mire James odaért a gyermekkel, már nyeregben is voltak.
– Megvan a baba – lihegte James. Jazhara kinyújtotta a karját. Az apród átadta a kislányt a varázslónak, majd maga is lóra pattant.
A négy krondori lova véknyába vágta sarkát, és a következő pillanatban már sebesen nyargaltak lefelé az ösvényen.

 

Egy órával később megpillantották Toth gazdát, aki egy pirinyó tűz mellett üldögélt, és remegve várta a híreket. Amikor a férfi észrevette a közelgő lovasokat, talpra szökkent, és feléjük rohant.
Szinte rögtön meglátta a batyut Jazhara kezében, és boldogan felkiáltott:
– Ő az?
Jazhara leadta neki a kislányt.
– Reggelig aludni fog – mondta –, és holnap még néhány órán át egy kicsit bamba lesz, de aztán teljesen rendbe jön.
– Ó, köszönöm! Az istenek áldják meg magukat! A kislányom él és jól van. Nagyon-nagyon köszönöm!
James körbenézett.
– Visszakísérünk a tanyádra. A manók hajnalig valószínűleg nem veszik észre, hogy eltűnt, de azért jobb az óvatosság.
– Rettentően hálás vagyok – ismételgette a farmer, és a lovak mellett elindult lefelé az ösvényen.
– Nagyon sajnálom, de rossz hírt is hoztunk – közölte Jazhara. – A barátod, Lane meghalt.
– Ezt már akkor sejtettem, amikor láttam, hogy nélküle jönnek vissza – sóhajtott Toth.
– De alaposan ellátta a bajukat, és jó néhányukat átküldte maga előtt a másvilágra – jegyezte meg Solon, és sokatmondóan Kendaricra nézett. A krondori céhlegény azonban kivételesen elég bölcsnek bizonyult, és befogta a száját. – Hős volt, ehhez semmi kétség nem férhet.
Toth egy darabig csak hallgatott, majd közölte:
– Eddig még nem adtunk nevet a kicsinek, de azt hiszem, mától fogva Lane-nek fogjuk nevezni, halott barátom tiszteletére.
– Ez nagyszerű köszönet azért, amit tett – bólintott Solon.
Mire a nap felkelt, már jó néhány mérföldet megtettek. Útközben több rövid pihenőt is tartottak. James és Solon időnként átengedték a hátasukat Tothnak, és ők cipelték a kislányt, akit immár Lane-nek hívtak.
Valamivel pirkadat után a gyermek mocorogni kezdett, majd hangosan felsírt.
– Éhes, és nincs itt az édesanyja – mondta a gazda. – Sajnos várnia kell, amíg hazaérünk, és megfejem a kecskét.
– Milyen messze van még a farm? – kérdezte Kendaric, akinek már teljesen elmacskásodott a nyaka, mivel szinte percenként hátralesett a válla fölött.
– Már nincs messze – felelte Toth. – Ha szerencsénk van, és a feleségemnek sikerült segítséget szereznie Krondorban, akkor mire mi megérkezünk, talán már ő is ott lesz.
James és Jazhara lassabb léptekre bírták lovukat, és egy kicsit lemaradtak.
– Meglepően keveset beszéltél arról, hogy mit láttál a táborban – jegyezte meg a varázslólány.
– Ez igaz – bólintott James.
– Valami nagyon felkavart – állapította meg a lány.
– Igen.
– Valami olyasmi, amiről nem szeretnél beszélni?
– Igen – mondta James, néhány pillanat múlva azonban hozzátette: – Nem, talán mégis jobb lenne, ha elmesélném, legalábbis neked. Végül is a mágiával kapcsolatos kérdésekben te vagy a herceg tanácsadója. – Néhány mondatban beszámolt az oltárról, és a rajta heverő emberi testrészekről.
– Az biztos, hogy valamiféle nekromanta mágia – töprengett Jazhara. – Ijesztő és szörnyű, ám sajnos majdnem tökéletesen egybevág azzal a rémséggel, amire a krondori csatornarendszerben bukkantunk. Valaki káoszt akar teremteni: ahhoz hasonló szörnyetegeket hoz létre, és ráereszti a Királyságra. De mi lehet a célja?
– Nem lehet, hogy csak véletlen egybeesésről van szó? Talán a manókat véletlenül pont ugyanaz érdekelte... – A lány helytelenítő pillantásának hatására a kérdés vége a semmibe veszett.
– Ezt te sem mondod komolyan – mondta Jazhara. – E mögött valaki áll; ezt az egészet valami sötét hatalom irányítja.
– A Féreg? – vetette fel James.
Jazhara vállat vont.
– Lehet. De az is lehet, hogy valaki más, aki szövetkezett a Féreggel, vagy valaki, aki csak felhasználja a Férget a saját céljaira. Sőt, azt sem zárhatjuk ki, hogy két gonosz hatalom mesterkedik egyidőben a Szigetkirályság nyugati tartományában.
– Nagyszerű – dörmögte James. – Az én jó öreg bajdudorom azt súgja, hogy ez a rengeteg különös esemény mind összefügg. Csak még nem látjuk a köztük levő kapcsolatot.
– És mi van, ha nincs is kapcsolat? – vetette fel Jazhara.
– Hogy érted ezt?
– Mi van, ha ez a sok furcsaság, amit láttunk, csak egy sornyi véletlenszerű esemény? Mi van, ha nem egy terv van a háttérben, hanem egy egész eseménysorozat, amelynek egyetlen célja az, hogy káoszba döntse a tartományt?
– És kinek állna ez érdekében? – kérdezte James.
Jazhara elmosolyodott.
– Van most egy órád, hogy gyorsan végigfussunk a teljes listán, James?
James bólintott, és elnyomott egy ásítást.
– Úgy tűnik, kezdek fáradni – ismerte be. – Kesh, Queg, sőt, valószínűleg néhány keleti királyság is hasznot húzhatna a dologból. És persze ott az a féltucatnyi kisebb nemes, akik alig várják, hogy zűrzavarosabb idők jöjjenek, amit ügyesen kiaknázhatnak, és főnemesi rangot szerezhetnek. És a lista persze még velük sem teljes.
– Ráadásul te most csak politikai szempontból gondoltad végig a lehetséges ellenségeket – fűzte hozzá Jazhara. – De vannak olyan sötét hatalmak, amelyeknek nincsenek politikai céljai, inkább társadalmi ambíciókat dédelgetnek, vagy valami még sötétebb dologra áhítoznak.
– Hogy érted ezt?
– Olyan hatalmakra gondolok, amelyek sötét, gonosz erőkkel szövetkeztek. Ezeknek a sötét erőknek pedig nagyon jól jönne a káosz, mivel, mint valami ködfal mögött, hatalomra emelkedhetnének.
Solon megfordult.
– Hallom, miről beszélgettek. A lánynak igaza van, apród. A világegyetemben vannak olyan erők, amelyeket csak egyetlen cél mozgat: hogy nyomorúságot és sötétséget hozzanak ránk.
– Ez számomra mindig is felfoghatatlan volt, de végül is én még soha nem voltam valami sötét istenség őrült papja – jegyezte meg James.
Jazhara felkacagott, sőt, még Solon is hangosan kuncogott a megjegyzésen.
– Hát, legalább elég bölcs vagy ahhoz, hogy elismerd, olyasvalami is létezhet, amit te még elképzelni sem tudsz – mosolygott a szerzetes, és kicsit rövidebbre fogva lova gyeplőjét ő is lemaradt, hogy csatlakozzon James és a varázslólány társalgásához.
– Én nagyon sok mindent el tudok képzelni – közölte James. – És az, amit azokról a titokzatos hatalmakról mondtál, amelyeknek egyetlen célja a nyomorúság és a káosz, tökéletesen passzol a jelenlegi küldetésünkhöz.
– Hát ez az – bólintott a szerzetes.
Csöndben folytatták útjukat, míg végül megérkeztek Toth gazda farmjára. Az épülettől nem messze álló kerítéshez kötve vagy egy tucatnyi ló legelészett, az udvaron pedig egy csapatnyi krondori fegyveres beszélgetett, és James meglepve látta, hogy a katonákat egy ismerős alak vezeti.
– Jonathan! – kiáltott oda a fiúnak. – Mi szél hozott ilyen messzire a várostól?
Krondor nemrég elhunyt seriffiének fia megfordult, és üdvözlésképpen intett az apródnak.
– Krondorban egy kicsit még mindig zűrzavaros a helyzet, apród, és a herceg úgy vélte, jobb, ha egy időre eltűnök a színről.
James leugrott a lováról, és a gyeplét odadobta egy közelben álldogáló katonának. Toth gazda és a felesége boldogan megölelték egymást. James intett Jonathan Meansnek, hogy sétáljanak egy kicsit távolabb, és megkérdezte:
– Ez mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy Garruth kapitány igen nagy hévvel igyekszik meggyőzni őfenségét arról, hogy szüntesse meg a seriffi hivatalt, és a város minden fegyveres szervét vonja össze egy egységes Városi Őrségbe.
– És ezáltal megnövelje Garruth hatalmát és illetékességi körét – tette hozzá James.
– És persze a fontosságát – egészítette ki Jonathan. – Én nem a magam számára akarom megőrizni a seriffi hivatalt, de mióta a világ világ, Krondornak volt seriffje.
James megcsóválta a fejét.
– Néha... – Lassan kifújta a levegőt, és elölről kezdte. – Bárki is akarta eddig Krondort a korona magánbirtokává tenni, a dolognak sosem lett jó vége. A város alapító hercegei ezt csak nagy nehézségek árán tanulták meg. A kisszerű bűnügyek és a polgári viták kezelését mindig is egy bírákból álló törvényszék, valamint egy a törvényszéktől független seriffi hivatal végezte a leghatékonyabban. – Jonathan szemébe nézett. – Amint visszatérünk Krondorba, beszélek erről Aruthával. Nem hiszem, hogy tetszeni fog neki Garruth javaslata. – Alig hallhatóan, mintha csak magában beszélne, megkérdezte: – Akkor tehát miért is küldött el a városból?
James sohasem tartotta Meanst különösebben jókedélyű fiatalembernek, az ifjú csendőr azonban most vigyorogva felelt:
– Nem lehet, hogy azért, hogy otthon majd néhány szóval beszámoljak arról, hogy mi a helyzet itt északon?
James felsóhajtott.
– Itt minden zavaros és bizonytalan. Azon kívül, hogy segíts a gazdának és a feleségének megmenteni a gyermeket, más feladatot nem kaptál?
Jonathan bólintott, és egy kicsit még távolabb sétáltak a többiektől.
– Arutha azt üzeni, hogy a jelentések szerint meglehetősen rémisztő események folynak a környéken. Alan, az ügynöke, az elmúlt két hétben számos furcsaságról tudósította őfenségét: jószágok érthetetlen okból megbetegszenek, az erdőben szörnyek kószálnak, kisgyermekek eltűnnek, és számos hasonló rejtélyes dolog történik. Maguknak csak a küldetésükkel kell foglalkozniuk, de legyenek nagyon óvatosak! Nekem az a feladatom, hogy az embereimmel csatlakozzak a Molnárpihenőbe tartó őrjárathoz, és álljak készenlétben, hogy szükség esetén a segítségükre siethessünk.
James elgondolkozott.
– Vagyis Arutha attól tart, hogy egy tucatnyi krondori testőr esetleg kevésnek bizonyul?
– Úgy tűnik – bólintott Jonathan. – Legyenek nagyon óvatosak, főleg miután elhagyták a Molnárpihenő felé vezető útelágazást. Onnantól kezdve Haldonfőig csak magukra számíthatnak. Mi mindaddig a helyünkön maradunk, amíg nem üzennek, hogy menjünk, és húzzuk ki magukat a csávából.
– Köszönöm – mondta James. Egy apró biccentéssel jelezte Jonathannak, hogy ideje visszamennie az embereihez.
James egy pillanatra magára maradt a gondolataival. Ismét elámult azon, milyen hatalmas erőket, mennyi embert mozgatott meg ez a titokzatos ellenség, hogy megszerezze a Könnyet. De hogyan függ ez össze az Éjsólymok által elkövetett, látszólag véletlenszerű gyilkosságokkal, a halott tolvajokkal, a szörnyekkel, a mágusokkal és az őrült papokkal, és minden mással, ami a Makala és a többi tsurani varázsló által kitervelt valamint véghezvitt árulás óta rájuk zúdult? Az apród tudta, hogy mindig is volt egy harmadik játékos a háttérben. És holtbiztos, hogy az nem a Féreg, nem a Sötét Ösvény Testvérisége, sőt, még csak nem is azok az őrült papok, akik uralmuk alá hajtották az Éjsólymokat.
A zsigereiben érezte, hogy Jazharának igaza van: minden látszólag céltalan esemény mögött, ami az elmúlt évben történt, valami titokzatos és sötét hatalom áll. James elhatározta, hogy bármi is történik, kideríti, ki vagy mi az, és gondoskodik róla, hogy a Nyugat végleg megszabaduljon tőle.

 

 

11.
Haldonfő

Két napon át eseménytelen volt az útjuk.
Amikor Molnárpihenőbe értek, James és társai látták, hogy ott bizony semmiféle őrjárat nem várja őket. Semmi okuk nem volt, hogy ottmaradjanak, így feltöltötték a készleteiket a boltban, amely a városka nevét adó malom közelében kínálta portékáját, és máris indultak tovább észak felé, Haldonfő falva irányába.
A falutól délre egy keskeny ösvény ágazott ki a főútból nyugat felé, ami a part menti sziklák között kanyarogva a tengerpartra, egy széles fövenyre vitte a krondoriak kis csapatát. James leszállt a lováról, és közölte:
– Innen már alig néhány percnyi séta a fok. – Egy hegyfokra mutatott, melynek csipkés sziklái a tenger fölé hajoltak. – Ha a palotában levő térképek pontosak, akkor azok alatt a sziklák alatt egy földnyelv nyúlik a tengerbe.
A krondori csapat tagjai megitatták és kipányvázták hátasaikat, majd elindultak a sziklafok felé.
– Még néhány óráig világos van – jegyezte meg James, miközben a homokban gázoltak előre. – Kendaric, mennyi időre van szükséged a varázslat elmondásához?
– Néhány percre – felelte a roncsmentő legény. – Kiemelem nektek a hajót, és a hullámok fölött tartom majd, amíg bemegyünk a fedélközbe, és megszerezzük, amire oly nagyon vágytok, bármi is legyen az.
– Szükségünk lesz egy csónakra – jegyezte meg Solon.
Kendaric felkacagott.
– Nem lesz, szerzetes. A varázslatom nem csak azért zseniális, mert egyetlen ember is elég hozzá, ha van benne tehetség, hanem azért is, mert megszilárdítja a vizet a hajó körül. Egyszerűen odasétálhatsz a tenger felszínén, és visszaszerezheted a csecsebecsédet.
James elmosolyodott.
– Talán végre egyszer szerencsénk lesz, és gond nélkül megszerezzük azt a bizonyos „csecsebecsét”.
A szirtfokot megkerülve látták, hogy a herceg térképe pontos volt. A szirt alatt egy hosszú, homokkal fedett sziklaujj nyúlt a tengerbe. A késő délutáni idő szelíd volt, a hatalmas hullámok lustán csapkodták az Özvegyfok szikláit, és hűvös permetként hullottak vissza a tengerbe. James és társai számos árbocot láttak a felszín fölé emelkedni, régi roncsok maradványait, amelyeket még nem emésztett el teljesen a tenger. Végigsétáltak a természetes hullámtörőn, és a végére érve megálltak.
Kendaric összehúzott szemmel méregette az apály által felfedett roncsokat, a több tucatnyi megdőlt árbocot, amelyek éppolyan árván meredeztek, mint a fejfák a temetőben.
– Mégis melyiket kellene kiemelnem? – kérdezte homlokát ráncolva.
– Fogalmam sincs – ismerte be James.
Solon melléjük lépett.
– Ez a hely a halál otthona – jegyezte meg baljós hangon. – Hajók és matrózok nyughelye.
A szerzetes a roncstemetőre meredt, és ismét szólni akart, ám Kendaric közbevágott:
– Mi ez a varázslat? Mintha vihar közeledne... éles, metsző...
Jazhara ért utolsónak a sziklafok végére, és kiabálva felelt:
– Mágia!
Hirtelen erős széllökések keltek a semmiből; ide-oda pofozták őket, és szinte letépték a ruhájukat. A közelükben harsogva kavargott a víz, ám valamivel távolabb már nyugodt volt a tenger.
Egy váratlan szélroham megpördítette Solont, és a szerzetes keményen hanyatt esett. James fegyverrel a kézben körbenézett, ám semmit nem látott, amire lecsaphatott volna. Kendaric térdre esett, és amennyire csak tudott, a sziklához simult, Jazhara azonban a feje fölé emelte botját, és azt kiáltotta:
– Táruljon fel az igazság!
A bot végéből ragyogó fehér fény robbant. A ragyogás olyan vakító volt, hogy James kénytelen volt elfordítani a fejét, és pislogva igyekezett kirázni szeméből a könnyeket.
Ám közben hallotta, amint Jazhara azt kiáltja:
– Nézzétek!
Mikor végre ismét tisztán látott, a varázslólány által jelzett irányba nézett, és látta, hogy két misztikus lény lebeg a szelek szárnyán az egyik megdőlt árboc felett. Hosszan kígyózó nyakával és farkával mindkét lény leginkább talán egy hüllőre emlékeztetett. Óriási, denevérszerű szárnyaik hevesen kavarták a levegőt, ez okozta a dühös szélrohamokat. Fejük jellegtelen volt, vonásaik durvák és elnagyoltak, csak két rubinvörös szemük ragyogott feltűnően, és egy vékony rés – valószínűleg a szájuk – nyílt és csukódott ritmikusan, mintha partra vetett, levegőért kapkodó halak lettek volna.
Jazhara erősen küzdött, hogy talpon maradjon, és hangosan kiabálva kántálni kezdett. Lángvörös energialabda jelent meg a tenyerében, amit a két groteszk teremtmény felé hajított. A bíborszínű energiagömb az egyik lény jobb oldalának csapódott, mire az kinyitotta száját, mintha fájdalmában felüvöltene. James azonban semmit nem hallott, csak mintha a szél harsogott volna még hangosabban. A bal oldalon lebegő szörny a csapat felé szárnyalt, így James kardját készenlétben tartva villámgyorsan talpra szökkent. Solon is felállt, és meglendítette pörölyét.
A lény egyenesen Jazhara felé röpült, így James akadály nélkül lecsaphatott rá. Ahogy pengéje a denevérszerű szörny bőréhez ért, izzó fehér szikrák pattogtak szerteszét, és a lény hangtalan ordításra nyitotta a száját. Az apródot szinte megsiketítette a szél iszonyatos süvítése, és a szörnyeteg kicsit megbillent. Solon nyomban előrelépett, és súlyos pörölyével lecsapott a gerincére.
Abban a pillanatban, ahogy az egyik terjedelmes szárny vége megérintette a talajt, zöld láng lobbant, és futott végig szélsebesen a bőrlebenyen, majd a fürge lángnyelvek az egész teremtményt elborították. A lény haláltusájában kétségbeesetten csapkodott és vonaglott a sziklákon, így James és társai kénytelenek voltak kissé hátrébblépni. Aztán egyszer csak vége volt, a szörnyeteg elmúlását kísérő finom füstöt pedig gyorsan elfújta a szél, amely már csak fele olyan erővel taszigálta őket, mint korábban.
A második lény lerázta magáról Jazhara varázslatának hatását, és fölöttük körözött. Szüntelen rikoltozása olyan volt, mintha szél huhogna egy odvas fa üregében.
Jazhara ismét felkiáltott:
– Nézzétek!
A lány kinyújtott kezét követve James látta, hogy újabb szörnyeteg jelent meg a tenger fölött. Az új lény néhány pillanatig csak körözött, majd csatlakozott az elsőhöz, a társaság ruháját és haját szaggató széllökések ereje pedig újra megkétszereződött, és küzdeniük kellett, hogy talpon maradjanak.
Jazhara újabb varázslatba fogott: ez alkalommal egy magányos, tűhegyes, bíborvörösen izzó energianyaláb kelt a botja végén, és a következő pillanatban az először megjelent lény arcába csapódott. Az iszonyatos kíntól a szörny megremegett, egy pillanatra elvesztette a tájékozódási képességét, és megbillent, mintha a levegőben az oldalára akart volna feküdni, majd lassan süllyedni kezdett az alatta csapkodó hullámok felé. Amint teste megérintette a vizet, a nyomban fellobbanó zöld lángok őt is elemésztették, ugyanúgy, ahogy korábban a társát.
James körbenézett. Hamarosan meg is találta, amit keresett: egy gömbölyded követ, amely elég nagy volt ahhoz, hogy kellően súlyos legyen, de nem akkora, hogy ne tudja kényelmesen megfogni. A magára maradt szörnyeteg huhogni kezdet, és az apród már gyanította, hogy a lények ezzel a hanggal hívják társaikat. Gyorsan hátralépett, és minden erejét beleadva az utolsó szörnyeteg felé hajította a kődarabot. A dobás célba talált: az öklömnyi szikladarab bezúzta a lény arcát, és beléfojtotta a segélykérő rikoltást.
– Jazhara! – kiabálta James. – Ha maradt még a tarsolyodban valami, amivel esetleg elbánhatsz ezzel a rémséggel, akkor használd most azonnal, máskülönben idehív egy újabbat a fajtájából!
Jazhara visszakiáltott:
– Még maradt egy trükköm, azt kipróbálom!
Kántálva a lény felé nyújtotta a botját, amelynek hegyéről lánglabda eredt útjára. A vörös gömb pörögve repült át James és Solon között, és a két férfi meglepetten hátraugrott, mivel szinte megperzselte őket a mágikus lövedékből áradó forróság. A tűzgolyó hajszálpontosan a fölöttük lebegő lénybe csapódott, és a perzselő lángnyelvek nyomban elborították a testét. Aztán a lángok zöldszínűvé váltak, és a hüllőszerű lény egyszerűen eltűnt.
A tomboló szél azonnal elcsendesedett.
Kendaric lassan, tétován felállt. Óvatosan körbenézett, mintha újabb támadásra számítana, és megkérdezte:
– Ezek meg mik voltak?
– Azt hiszem, légelementálok – felelte Jazhara –, bár én még soha nem láttam ilyen lényeket. De a tanáraimtól hallottam, hogy ilyesféle szörnyetegek egyszer Csillagdokkot is megtámadták.
James bólintott.
– Azt a történetet én is hallottam, Gardan mesélte. Ha ezek a levegőlények tüzet, vizet vagy földet érintenek, nyomban eltűnnek.
Kendaric élénken bólogatott.
– Az istenekre remélem, hogy most láttunk utoljára efféléket!
– Valaki nagyon nem akarja, hogy a felszínre hozzuk a hajót – jegyezte meg Solon.
– Annál több okunk van rá, hogy gyorsan megtegyük, még mielőtt az, aki ezeket az őröket a hajó fölé állította, visszatér – mondta Jazhara.
– De melyik az a hajó? – nézett körbe Kendaric.
– Te fafejű ostoba! Hát az! – húzta el a száját Solon, és az egyik árboc felé mutatott.
– Honnan veszed? – sértődött meg Kendaric.
James kacagva felelt:
– Onnan, hogy a légelementálok azt őrizték!
Solon egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Ráadásul én érzek is valamit ott lenn.
– Mit? – kérdezte a roncsmentő.
– Azt, amiért idejöttünk, és amit vissza kell szereznünk – felelte a szerzetes.
– Hát, jól van – sóhajtott Kendaric. – Adjátok ide a tekercset!
Jazhara a földre tette a hátizsákját, és kinyitotta. Egy darabig turkált benne, majd előhúzta a tekercset, amit azóta őrzött, mióta Kendaric szobájában megtalálták. Most átnyújtotta tulajdonosának.
A mesterlegény átvette, gyorsan végigfutott rajta, majd bólintott.
– Egyedül is meg tudom csinálni, de ha segítesz, varázsló, akkor talán gyorsabban végzünk a dologgal. – Két szakaszra mutatott a szövegben. – Kántáld velem együtt ezt a részt, majd ezt a másik bekezdést itt. Egy hozzád hasonlóan nagy hatalmú mágiahasználó segítségével szinte gyerekjáték lesz.
– Már tanulmányoztam a varázslatodat – mondta Jazhara bólintva. – Megteszem, amit tudok.
Kendaric a tenger felé fordult, mindkét kezét kinyújtotta a keresett hajó égnek meredő árboca felé, és fennhangon kántálni kezdett. Amikor a megfelelő szakaszhoz ért, Jazhara csatlakozott hozzá, és kettőjük zsongó hangja misztikus szavakkal töltötte meg a levegőt.
Az árboc körül, ott, ahová Kendaric kinyújtott karja mutatott, köd kezdett gomolyogni. A párafelhők egyre sűrűbb pászmákba gyűltek a víz felett, és maga a tenger is kavarogni kezdett a titokzatos energiák hatására. Áthatóan éles hang reszkette meg a levegőt, és az apród látta, hogy az árboc csúcsa megbillen.
Aztán hirtelen minden abbamaradt. A köd szétoszlott, a víz lenyugodott, és a hajó ismét békésen, mozdulatlanul feküdt a tengerfenéken.
– Attól tartok, a varázslaton még dolgoznod kell – jegyezte meg James.
Jazhara nem értett egyet.
– Nem. Nem a varázslattal volt gond. Miközben megpróbáltuk elmondani, éreztem, hogy valaki vagy valami harcol ellenünk. Nem Kendaric hibája, hogy nem sikerült.
A krondori roncsmentő hátranézett, és tekintetével végigfutott a sziklaszirt peremén, mintha valakit keresne.
– A varázslónak igaza van. Én is éreztem.
Solon is végignézett a mögöttük magasodó szirtfokon.
– Akkor meg kell keresnünk a zavarás forrását. Mert ha nem tesszük, akkor Ishap egész rendje veszélyben forog, és az egyházak egyik legnagyobb misztériuma az ellenség kezébe kerülhet!
Kendaric James szemébe nézett, és tekintetével kérdezte, hogy csak ő érzi úgy, vagy ez tényleg túlzás. Az apród azonban komor arccal biccentett.
Kendaric bólintott, és a kis csapat Jazharával az élén elindult vissza a lovakhoz.

 

Haldonfő aprócska település volt, csupán egy tucatnyi ház alkotta, amelyek egy útkereszteződés körül tömörültek. A királyi országút észak-déli vonala Molnárpihenőtől Háznagy Posztja felé vezetett, míg a kelet-nyugati út az Özvegyfoktól kanyargott a tanyák felé, amelyek a falu és az erdős hegylábak közötti területen helyezkedtek el ritkásan szétszórva.
A falu közepén egy fogadó, a Matrózpihenő terpeszkedett. Amikor a krondori utazók belovagoltak a faluba, látták, hogy az épület előtt két férfi áll, és hangosan vitatkozik.
Az egyikük – durva ruházata alapján ítélve egy farmer – kiabálva közölte:
– Ez már túl hosszú ideje folyik! Azt a nőt meg kell állítani! Meg kellett volna kérned azokat a katonákat, hogy végezzenek vele!
A másik férfi finomabb kelméből varrt tunikát viselt, ami fölé rövid ujjast öltött. Középkorú lehetett, és meglehetősen terjedelmes pocakja jómódra utalt. Ő is dühösen kiabált.
– Semmi bizonyíték nincs rá, Alton! Annyi tengersok gond és fájdalom ért már minket, és te még többet akarsz?
– Ha továbbra is így gondolod, Toddy, akkor már nem sokáig leszel elöljáró! A pokolba is! Ha továbbra is így gondolod, akkor már a falu sem marad fenn sokáig! Lyle azt mondta, hogy...
Amikor James és társai megálltak a fogadó előtt, a Toddynak nevezett férfi éppen félbeszakította a másikat:
– Lyle egy részeg disznó! Ha tényleg azt hiszi, hogy most mindannyian oda fogunk...
Ekkor végre észrevette, hogy idegenek érkeztek.
A farmer is megjegyezte:
– Úgy tűnik, látogatóink érkeztek.
– Köszöntöm magukat Haldonfőben, idegenek. Sokáig maradnak? – kérdezte az elöljáró.
A gazda dörmögve jegyezte meg:
– Nem, ha jót akarnak.
– Alton! Azt hiszem, jobb lenne, ha végre a dolgod után látnál!
– Később még beszélünk a dologról, Toddy – mondta az Altonnak nevezett férfi. – Az istenekre esküszöm, beszélünk még róla!
Alton gazda sarkon fordult, és szapora léptekkel elsietett. A pocakos férfi mentegetőzni kezdett:
– Kérem, nézzék el Alton gazda udvariatlanságát! Az utóbbi időben nagyon sok bajunk volt, így egy kicsit ideges.
– Miféle katonákról beszélt? – kérdezte Jazhara.
– Néhány nappal ezelőtt egy szakasznyi krondori testőr járt erre. Azt hiszem, egy szökött rabot üldöztek.
Jazhara Jamesre nézett, és halkan megkérdezte:
– William és az osztaga?
– Könnyen lehet – bólintott James.
Solon leugrott a lováról.
– És miféle bajokra célozgatott ez a gazda? – kérdezte.
Toddy lesütötte szemét, majd ismét felnézett.
– Mi... ö... Az utóbbi időben gondjaink vannak a farkasokkal. A hosszú tél, meg minden... És most ha megbocsátanak, vissza kell mennem a fogadóba. Maguk is jól tennék, ha csatlakoznának hozzám, mivel naplemente után már csak egy vagy két óráig tartom nyitva az ajtót. És nagyon nem szeretném, ha odakinn érné magukat az éj... – Hirtelen befejezte, sietve bement a fogadóba, és becsukta az ajtót.
– Különös – jegyezte meg Kendaric.
James intett társainak, és a fogadó hátsó udvarához vezették a hátasokat. Mire odaértek, már kiszaladt az istállósfiú, hogy elvigye őket. James a fiú lelkére kötötte, hogy rendesen viselje gondját a lovaiknak, majd társaival együtt visszasétált a fogadó elé, és belépett a főbejáraton.
A fogadó kicsi volt, ám barátságos. Az ivó és a konyha a teljes alsó szintet elfoglalta, az ivóból a hátsó fal mentén egy lépcsősor vezetett a fölső emeletre. A bal oldalon egy kemencében vidáman ropogott a tűz, előtte egy óriási rézkondérban ínycsiklandozó illatokat árasztva húsleves rotyogott. A kondér egyik oldalán hatalmas állvány állt, és szemmel láthatólag csak arra várt, hogy az aznapi vacsorának szánt jószágot ropogósra süssék rajta.
Egy pillanat múlva egy jókora, nyársra húzott marhacombot cipelve Toddy is előbukkant, és a nyársat az állványra tette.
– Maureen! – bömbölte. – Gyere, és forgasd a pecsenyét!
A konyhából egy idősebb asszony sietett elő, és amikor elhaladt a fogadós előtt, bólintott. A pecsenye sorsát imígyen elrendezve Toddy Jamesék felé fordult.
– Örülök, hogy úgy döntöttek, itt töltik az éjszakát. Itt talán nem olyan szórakoztató, mint amihez önök minden bizonnyal hozzászoktak, én azonban szeretném, ha otthon éreznék magukat. Hozok is egy sört, ha parancsolnak.
– Kezdetnek jó lesz – bólintott Kendaric.
– Nos – mondta a fogadós –, akkor üljenek le, és máris hozom. Néhány perc múlva vissza is tért a habzó sörrel csurig töltött négy agyagkorsóval.
– A nevem Aganathos Toddhunter – mutatkozott be. – Az itteni népek csak Toddynak neveznek. Én vagyok a fogadós, és mellesleg én vagyok ennek a kis falunak az elöljárója is. A herceg nevében engem bíztak meg, hogy vétségek esetén igazságot szolgáltassak, és fenntartsam a rendet és nyugalmat a polgárok között – mondta nem kis büszkeséggel.
– Bizony ez nem kis felelősség! – jegyezte meg James szárazon.
– Nem is igazán nagy – ismerte be Toddy önkritikusan. – Az igazat megvallva, errefelé nem nagyon fordul elő annál komolyabb eset, mint hogy egy malac áttéved a szomszéd birtokára, és el kell dönteni, hogy ki fizesse meg az okozott kárt, vagy hogy kié legyen a malac. – A fogadós viccelődött ugyan, ám lerítt róla, hogy egyáltalán nincs tréfás kedvében.
– Miért nem csatlakozol hozzánk egy italra? – kérdezte Jazhara.
– Ó, igazán nagyon kedves, hogy felvidítja ezt a komor éjszakát – mosolygott a lányra Toddy. Visszament a söntéspult mögé, csapolt magának egy korsó sört, majd visszatért, és megállt az asztal mellett. – Köszönöm – mondta, és húzott egy nagyot a habzó italból.
– Miért vagy olyan rosszkedvű? – kérdezte Jazhara visszatérve az előző témához.
– Nos, ezzel a sok... farkassal, meg a többi... már nagyon sok lakos odaveszett.
Solon szigorú tekintettel meredt Toddyra, és megjegyezte:
– Farkasok, ilyen közel a parthoz! Ez nagyon szokatlan. Általában távol tartják magukat a sűrűn lakott területektől. És nem akad itt senki, aki elpusztítaná őket?
Toddy ismét kortyolt egyet a söréből, és azt mondta:
– Bocsássanak meg! Sajnálom, hogy megemlítettem. Ez nem a maguk gondja. Egyszerűen érezzék jól magukat! De kérve kérem, ne menjenek ki ma éjszaka!
James elgondolkozva nézte a fogadóst: egy kétségbeesett férfit látott, aki rettenetesen igyekezett, hogy leplezzen valami szörnyű félelmet. Úgy döntött, témát vált, és megkérdezte:
– Korábban említetted, hogy katonák jártak erre. Tudsz valamit róluk?
– Két nappal ezelőtt érkeztek. Egyetlen éjszakát töltöttek csak itt, és reggel nyomban indultak tovább.
– Nem emlékszel, hogy ki vezette őket? – kérdezte Jazhara.
– Egy elég fiatal tiszt. Azt hiszem, Williamnek hívták. Az egyik nyomkeresője innen valamerre keletre megtalálta annak a szökött rabnak a nyomát, akit üldöztek. – Egy újabb hosszú korttyal az utolsó cseppig kiürítette korsóját. – És most bocsássanak meg, a vacsora után kell néznem. Szóljanak, ha nyugovóra akarnak térni, megmutatom majd a szobájukat.
Jamesen és társain kívül egyetlen ember volt csak az ivóban: a komor férfi a sarokban üldögélt, és orrát lógatva a kupájába meredt.
James előrébbhajolt, nehogy a magányos alak is meghallja a szavait, és megkérdezte:
– Nos, van valamelyikőtöknek valami értelmes ötlete, hogy mit csináljunk most?
Kendaric szólalt meg:
– Egyszerűen nem értem, hogy miért nem sikerült a varázslatom. Működnie kellett volna, de valami külső erő... megakadályozta. Valami titokzatos hatalom lakozik ezen a vidéken, ami ellenünk dolgozik.
Jazhara bólintott.
– Talán valami számomra ismeretlen bűbájt raktak a hajóra, amely a víz alatt tartja mindaddig, amíg a Medve vagy az őt irányító titokzatos hatalom készen nem áll rá, hogy maga emelje a felszínre. Ám ha ez így van, akkor a te mágiád csak akkor fog működni, ha ezt a varázslatot semlegesítjük.
James egy pillanatig hallgatott, és Jazhara szavait fontolgatta.
– Vagyis meg kell találnunk a gátló mágia forrását, és semlegesítenünk kell?
Solon bólintott.
– Ezt azonban könnyebb mondani, mint megtenni, fiacskám. Amit én tudok a misztikus művészetekről, az nagyon különbözik attól, amit Jazhara tanult, ám azzal még én is tisztában vagyok, hogy egy ilyen varázslat nem lehet egy kontár műve. Bárki is rakta a hajóra azt a bűbájt, ami a víz alatt tartja, az holtbiztos, hogy az illető nem egy átlagos képességű mágiahasználó.
Kendaric egy bólintással jelezte, hogy egyetért.
– Ez biztosan így van. Én nem ismerek olyan erőt, amely képes lehet meggátolni a varázslatomat.
James felsóhajtott.
– Bárcsak legalább egyszer úgy alakulna valami, ahogy az elején elterveztük! – Nem is kellett nagyon színlelnie az elkeseredést, ahogy hozzátette: – Hát nem lenne csodálatos, ha holnap egyszerűen visszasétálhatnánk Krondorba, és azt mondhatnánk: „Fenség, minden simán ment. Egyszerűen ellovagoltunk az Özvegyfokhoz, kiemeltük a hajót, magunkhoz vettük a Könnyet, aztán visszasétáltunk a part mentén, és már itt is vagyunk.” Hát nem lenne nagyszerű? – Ismét mélyet sóhajtott, és egy darabig mindannyian némán, gondolataikba merülve ültek.
Már néhány perce szótlanul iszogattak, amikor a fogadós jelent meg az asztaluknál.
– Akarnak vacsorázni?
Jamesnek végre feltűnt, hogy az asztaloknál egyetlen vendég sem ül, így megkérdezte:
– Lehet a faluban máshol is vacsorázni?
– Nem – felelte Toddy sebzett mosollyal. – Csak az a helyzet, hogy néhány utazó igyekszik a lehető legkisebbre csökkenteni az útiköltségét, és inkább a magával hozott elemózsiát fogyasztja. Ez minden.
– Kérünk vacsorát – mondta James a marhacombot forgató asszony felé biccentve.
– A pecsenye nagyjából egy óra múlva lesz kész – közölte a fogadós.
Már megfordult; hogy visszamenjen a konyhába, amikor Jazhara utánaszólt:
– Egy pillanat!
A fogadós megtorpant, és a lány felé fordult.
– Hölgyem?
– Valami baj van a faluban, vagy tévedek? – kérdezte Jazhara.
– Képtelenség nem észrevenni, hogy az utca szinte teljesen kihalt – tette hozzá Solon. – Mi kavarta fel ennyire a vidék nyugalmát?
Toddyn látszott, hogy valami nyugtalanítja, ám hősiesen kipréselt magából egy mosolyt.
– Hát... nos... nincs semmi baj, csak ilyentájt semmi különös esemény nem történik. Még nem volt aratás, a gabonát elszállító karavánok még nem érkeztek meg... Tudják, milyenek a kis falvak!
James szúrós szemmel meredt a falu elöljárójára.
– Őszintén szólva jó néhány különös történetet hallottunk erről a vidékről. Mennyi az igazság ezekben a szóbeszédekben?
A fogadós körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja.
– Hát... néhány helybéli azt állítja, hogy az Özvegyfok környékén a vízbefúltak szellemei kísértenek, mivel egy ősi és rettenetes gonosz nem engedi őket Lims-Kragma csarnokaiba... – Hangját lehalkítva folytatta: – Mások azt mondják, hogy boszorkányság sújtja a falut, de szerintem ez csak ostoba babona.
– Erről a „boszorkányságról” már jó néhányszor hallottunk – jegyezte meg Jazhara.
James elgondolkozva tanulmányozta a férfi arcát, majd azt mondta:
– Elöljáró, mi a herceg ügyében járunk, így amit most hallasz, senkinek ne add tovább! Én és a társaim egy rendkívül fontos küldetéssel jöttünk ide, és lehet, hogy az itteni zavaros helyzet erősen megnehezíti a dolgunkat. És most nagyon ajánlom, hogy légy velem teljesen őszinte, máskülönben amint visszatérek Krondorba, Haldonfő új elöljáró után nézhet! Mi folyik itt? Mi az oka annak, hogy az utcák még napközben is teljesen kihaltak?
A fogadós megadta magát. Mélyet sóhajtott, és bólintott.
– Az emberek rettegnek, uram. Ha valahová menniük kell, szinte rohannak, és még napközben is a lehető legkevesebb időt töltik a saját házukon kívül. Éjszakára pedig mindenki eltorlaszolja az ajtaját, és közel marad a megrakott tűzhöz. Gonosz jár a faluban.
– Miféle gonosz? – kérdezte Solon.
Toddy lassan, remegve engedte ki a levegőt.
– Hát, azt hiszem, valakinek úgyis el kell mondanom. A falut valamilyen rettenetes lény – pontosabban lények – zaklatják. Éjszaka az utcákon kóborolnak, megölik a helybélieket, és ellopják a lelküket. Még Rowland atya hatalma sem volt elég, hogy megállítsa őket.
– Ki az a Rowland atya? – érdeklődött Solon.
– A jó atya Sung felkentje. Már jó néhány éve itt él a környéken, de ő is csak az utóbbi időben kezdte gyanítani, hogy a boszorkány a felelős a városunkat sújtó bajokért. – A „boszorkány” szót hallva Jazhara keze ökölbe szorult, de csöndben maradt. Toddy folytatta: – Őszintén szólva ha ezt olyasvalaki mondaná, mint Alton gazda, akkor csöppet sem csodálkoznék, de furcsa egy olyan ember szájából hallani, aki Sung, a Tiszta és Könyörületes felszentelt szolgája.
Jazhara bólintott.
– Boszorkányság egyszerűen nem létezik. Az a boszorkánynak titulált asszony talán született gyógyító, és igaz mágiát használ, de az is lehet, hogy egyszerűen csak jól ismeri a füvek és gyökerek gyógyító erejét. A „boszorkányság” ostobaság, és nem létezik.
– Természetesen magának teljesen igaza van – értett egyet Toddy. – Amióta csak az eszemet tudom, az öregasszony mindig segített a helybélieknek, különféle kenőcsöket és főzeteket készített a bajaikra, és mindenkivel, aki a segítségét kérte, nagyon kedves volt. De tudják, milyenek az emberek: most, hogy ennyi baj szakadt a nyakunkba, mindentől rettegnek, amit nem értenek. Ha beszélni akarnak az asszonnyal, keressék fel; fenn lakik az Özvegyfok fölötti sziklaszirt közelében. – Megvakarta a fejét, és hangját még jobban lehalkítva mint valami összeesküvő, azt suttogta: – Én tudom, hogy semmi köze nincs a mostani szörnyűségekhez, de talán tud valamit, ami segít maguknak eldönteni, hogy az önök küldetését vajon veszélyeztetik-e a mi gondjaink.
– Jelentetted a falut sújtó bajokat a nagyhercegnek? – kérdezte James.
– Csak annak az őrjáratnak számoltam be róla, amelyik néhány nappal ezelőtt átutazott a falun, ám úgy tűnt, őket most másfelé szólítja a kötelesség. Múlt hétre vártuk Alant, a herceg helyi ügynökét, de még nem került elő. Ebben azonban semmi rendkívüli nincs, már többször is előfordult, hogy késett, mivel valamilyen különleges feladatot kapott a Koronától. Már arra is gondoltam, hogy leküldök délre egy fiút egy üzenettel, de egyetlen szülő sem hajlandó a gyermeke életét kockáztatni az úton... ami, ha figyelembe vesszük az elmúlt héten történt szörnyűségeket, teljesen érthető.
– Hogyan kezdődtek a bajok? – kérdezte James.
– Bárcsak tudnám! – sóhajtott az elöljáró. – Az egyik nap még minden ugyanolyanvolt, mint máskor, aztán a következő nap... Már több mint egy hónapja kezdődött, amikor egy favágó és a családja, akik a falutól néhány mérföldnyire keletre éltek, eltűnt. Egyikünk sem tudja, pontosan mikor történt, de a favágó egyszercsak nem jött le a faluba, hogy lehozza a megrendelt fát. Aggódni kezdtünk miattuk, így hat férfi kiment a kunyhóhoz, hogy megnézze, mi van velük, ám csak ketten jöttek vissza.
– És mit mondott az a kettő, aki visszajött? – kérdezte az egyre rémültebb Kendaric.
– Nathan és Malcolm? Malcolmot, Lims-Kragma óvja lépteit, múlt éjjel meggyilkolták azok a... lények, akik ezért a szörnyű helyzetért felelősek. Nathan elbarikádozta magát a házában, és azóta még az orrát sem hajlandó kidugni. Minden nap az istállófiúm hordja neki az ételt.
– Vajon hajlandó lenne beszélni velünk? – kérdezte James.
– Megpróbálhatják. A háza itt van a közelben, nem egészen tíz perc séta. A maguk helyében azonban én megvárnám a reggelt, uram, mivel sötétedés után szinte biztos, hogy senkivel nem hajlandó szóba állni. – Toddy a sarokban iszogató magányos alakra mutatott, és azt mondta: – Az ott Lyle. Közeli barátja volt Malcolmnak. – Feléjük hajolva hozzátette: – De én fenntartással fogadnék mindent, amit mond, mivel igen-igen kedveli a jóféle itókát – a fogadós nagyot húzott egy képzeletbeli kupából –, és ez gyakran elhomályosítja az ítélőképességét.
James felállt, és elindult Lyle felé. Jazhara csatlakozott hozzá. Kendaric is felemelkedett, Solon azonban egyik izmos kezével utánanyúlt, keményen megragadta a karját, és fejét finoman megrázva visszanyomta a roncsmentőt a székébe. Majd ő is felállt, hogy kövesse két társát. Kendaric már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, Solon azonban egyszerűen a férfi korsójára mutatott, és némán jelezte, hogy jobban tenné, ha inkább csöndben iszogatna.
James, Jazhara és Solon átsétáltak az ivón, és az üres korsójába meredő, magányos alak mellé léptek.
– Meghívhatunk egy italra? – szólította meg James.
A férfi felnézett.
– Erre én soha nem mondok nemet, idegen – felelte homályos tekintettel.
James intett Toddynak, hogy hozzon egy korsó sört. Miután a fogadós az asztalra tette az agyagkorsót, James kihúzott egy széket, és leült.
– Te vagy Lyle?
– Én vagyok – biccentett a férfi.
– Úgy hallottam, jó barátságban vagy az egyik férfival, aki túlélt itt valamiféle támadást.
– Malcolm a barátom volt – dörmögte a férfi. – De múlt éjjel meghalt. – A söröskriglit felemelve azt kiáltotta: – Malcolmra! – Majd fenékig ürítette.
James intett Toddynak, hogy hozzon egy másikat. Amikor a fogadós Lyle elé helyezte a habzó italt, az megkérdezte:
– Mit akartok?
– Információt – felelte James.
– Beszélj nekünk arról a boszorkányról – kérte Jazhara.
– Mindenki azt gondolja, hogy sötét erőkkel szövetkezett, de én nem hiszem. Ő csak egy kedves idős asszony. De erről saját magatok is meggyőződhettek. Induljatok el az Özvegyfok felé vezető úton, és amikor az elkanyarodik a tengerpart felé, forduljatok le róla, és kövessétek a szirt tetejére vezető ösvényt. Ott megtaláljátok. Szinte mindig a kunyhójában van, csak gyógyfüveket gyűjteni megy ki néha. – Mélyet sóhajtott. – Nem, a falura telepedett gonosz forrását máshol kell keresni.
– Hol? – kérdezte James.
Lyle szinte suttogásig halkította a hangját, úgy válaszolt:
– Vérivók járják a vidéket.
James szeme összeszűkült, és egy gyors pillantást vetett Jazharára, majd ismét Lyle felé fordult.
– Vérivók? – ismételte kérdő hangsúllyal.
– Az éjszaka teremtményei. A halálból visszatértek.
Jazhara felszisszent.
– Vámpírok!
James értetlenül meredt a varázslólányra.
– Vámpírok?
– Legendabéli lények. A legsötétebb nekromanta mesterkedések teremtményei – felelte Jazhara.
Jamesben ismét felidéződött a manók oltárán gondosan elrendezett emberi testrészek képe, no meg az a torz kreatúra, amivel a krondori csatornákban viaskodtak, és felsóhajtott:
– Ilyen rémségekkel kicsit túl gyakran futottunk össze az utóbbi időben.
Jazhara folytatta:
– Ezek a lények az élők vérét isszák, hogy enyhítsék szentségtelen szomjukat, és azok a szerencsétlenek, akiknek kiszívták a vérét, maguk is felkelnek a halálból, és csatlakoznak gyilkosaikhoz.
James egy pillanatra lehunyta a szemét, majd megjegyezte:
– És felteszem, hogy ezeket, mivel már úgyis halottak, nagyon nehéz újra megölni.
Jazhara bólintott.
– Csak varázslattal vagy tűzzel lehet őket elpusztítani, vagy pedig le kell vágni a fejüket.
– Ami ellen általában erősen tiltakoznak, gondolom – jegyezte meg James szárazon.
– A favágó kunyhójából jöttek – folytatta Lyle. – A favágó és a felesége alig néhány hónapig laktak ott, mielőtt eltűntek volna. Hat derék falusi felment, hogy megnézze, mi történt azzal a szerencsétlen családdal. Bármi is volt ott fönn, négyüket megölte, Nathant és Malcolmot pedig úgy megrémítette, hogy szinte teljesen elvesztették az eszüket.
– Malcolmmal mi történt? – érdeklődött James.
– Meghalt. Ezek a szörnyetegek gyilkolták meg. Malcolm mindig is tudta, hogy egyszer eljönnek érte, így megpróbálta megelőzni őket. El akarta kapni az összes vérivót. Az a vén bolond azt hitte, hogy elrejtőzhet, és egyesével elintézheti őket! Tudta, hogy a favágó kunyhójában élnek, sőt, egyszer azt is mondta, hogy a temetőt is meggyalázták. Néhányat sikerült is elpusztítania. Szegény öreg bolond!
– Hogyan sikerült neki elpusztítani őket? – faggatta tovább James.
– Egyre a temetőben talált rá napközben, amikor az mélyen aludt. Végiglocsolta a tarlóégetéshez használt olajjal, és meggyújtotta. Azt mondta, a szörnyeteg úgy lobbant fel, mint egy fáklya. A másikat alkonyat körül kapta el, amikor az éppen ébredezett; annak meg egyszerűen levágta a fejét azzal a vénséges vén karddal, amit még katona korában a Résháborúban használt. A fejet a folyóba hajította, aztán csak nézte, ahogy a hullámok elragadják. Másnap visszament a temetőbe, és ahogy mesélte, addigra a test porrá omlott. De nem intézhette el mindet, egyszerűen túl sokan voltak. Tegnap éjszaka aztán elkapták a szegény bolondot.
Solon, aki eddig némán hallgatta a történetet, már nem bírta magában tartani kétkedő megjegyzését:
– Azt állítod, vámpírok garázdálkodnak? Ember, biztos vagy ebben? Vámpírok csak a legendákban léteznek, és csak arra jók, hogy sötét éjszakákon a kisgyermekeket rémisztgessék velük!
Jazhara bólogatott.
– Én is mindig úgy véltem, hogy puszta kitalációk.
– Na de azok után, amiket eddig láttunk...? – vetette fel James.
– Nem – csóválta a fejét Lyle –, nem, jó uram és hölgyem, ezek valóságosak. Nathan azt mondja, hogy minden áldott éjszaka eljönnek érte! Ezért zárkózott be a házába. Nem attól fél, hogy meghal, hanem attól, hogy ha azok a lények elkapják, akkor magukkal viszik a lelkét, és soha nem térhet vissza, bárhogy is forgatja Lims-Kragma az Élet Kerekét.
– Ez valóban gyalázatos, és magukat az isteneket sérti, ha igaz – dörmögte Solon.
James felállt.
– Hát, úgy tűnik, ez a Nathan az egyetlen ember itt Haldonfőben, aki a saját szemével látta ezeket a teremtményeket. Szerintem az lenne a legjobb, ha felkeresnénk, és beszélnénk vele.
– Én a maguk helyében óvatos lennék – mondta Lyle. – Már majdnem teljesen lement a nap, és amint besötétedik, Toddy bezárja az ajtaját, utána pedig bármit is mondanak, nem fogja beengedni magukat.
– Milyen messze van ide Nathan háza? – kérdezte Solon.
– Csak nyissák ki az ajtót – felelte Lyle –, és az út, amit látnak, egyenesen a házához vezet. Nem lehet eltéveszteni. Elmennek két bolt mellett, és utána az első ház a bal oldalon Nathan viskója.
– Ha sietünk – jegyezte meg James –, még van időnk felkeresni.
Intettek Kendaricnak, aki csatlakozott hozzájuk, és gyors léptekkel elindultak a kijárat felé. Mielőtt azonban kiléptek volna az ajtón, Toddhunter elöljáró utánuk kiáltott:
– Még napnyugta előtt érjenek vissza, máskülönben kénytelenek lesznek odakint tölteni az éjszakát!
Odakint Kendaric megkérdezte:
– Miért csináljuk ezt? Hallottam ám minden szót! Vérivók! Elvesztettétek a józan eszeteket?
James összevont szemöldökkel nézett a roncsmentőre.
– Szerinted mi más lehet az oka annak, hogy nem működött a varázslatod?
– Fogalmam sincs, miért nem sikerült – ismerte be Kendaric. – De hogy vámpírok lennének a háttérben? Hisz vámpírok nem is léteznek!
– Remélem, igazad van – mondta Solon. – A szentírások teljesen egyértelműen fogalmaznak az élőholtakkal kapcsolatban. Ezeket a kreatúrákat Lims-Kragma és Ishap is gyűlöli, mivel már puszta létükkel is sértik a világ természetes rendjét.
– Arról nem is beszélve, hogy szinte biztosan megpróbálnak majd megölni minket – tette hozzá James.
Kendaric a lassan lebukó napra pillantott, és közölte:
– Talán még egy szűk fél óránk van, apród.
– Akkor jobb, ha sietünk – biccentett James.
Öt perc sem kellett, hogy Nathan háza elé érjenek. Még ha Lyle nem is mondta volna, hogy miféle viskót keressenek, akkor is könnyedén felismerték volna, mivel az aprócska ház – amely alig volt nagyobb egy kunyhónál – minden nyílása gondosan be volt deszkázva. Az ablakokat vastag lécek fedték. Jól láthatóan az ajtó volt az egyetlen belépésre szolgáló hely, ám az ajtófélfából kiálló hatalmas szögek elárulták, hogy belülről az is hasonlóképpen le van zárva. A mélyvörös alkonyi derengésben a ház szinte teljesen elhagyatottnak tűnt. James azonban látta, hogy a deszkák közötti vékony réseken fény szüremlik ki, és a kósza fénysugarak csakis egy lámpásból vagy egy tűzhelyből eredhettek.
– Hé, te ott a házban! – kiáltott be Kendaric az aprócska fatornácról, amelyre igencsak ráfért volna némi reparálás. – Beszélni akarunk veled!
Bentről azonnal megjött a válasz:
– Menjetek innen, undorító szörnyetegek! Akárhogy is próbálkoztok, nem lépek ki a házamból!
– Tévedsz! – szólt bele a társalgásba James. – Én James apród vagyok, és Krondorból, a nagyherceg udvarából jöttem!
– Hagyjatok békén, vérivó démonok! Átlátok én a gonosz mesterkedéseiteken!
James tanácstalanul Jazharára nézett, és vállat vont.
Jazhara is megszólalt:
– Jóember, én a nagyherceg udvari mágusa vagyok. Információkra van szükségünk a falut rettegésben tartó lényekről. Talán segíthetünk nektek.
– Ó, nagyon okos, ez nagyon okos! – jött a válasz. – Tűnjetek el innen, ti vérszívó, lélekrabló gonosz szellemek!
James csalódottan megcsóválta a fejét.
– És mivel győzhetnénk meg arról, hogy mi nem vagyunk vámpírok? – Tűnjetek el!
James Jazharához fordult:
– Van valami ötleted?
– Hadd próbáljam meg én – lépett előre Solon. A bedeszkázott ajtó elé állt, és zengő hangon bekiáltott: – A hatalmas Ishap, az Egyetlen Mindenek Fölött nevében követelem, hogy engedj be minket!
A házból egy hosszú pillanatig egy pisszenés sem hallatszott, majd Nathan visszakiabált:
– Ez jó trükk volt! Nem tudtam, hogy ti vérszívók az istenek nevét is a szájatokra meritek venni! Egy pillanatra majdnem bedőltem annak a törp akcentusodnak!
Solon arca elvörösödött a dühtől.
– E' nem törp akcentus, te faragatlan bugris! Dorgin möllött nőttem föl!
James Jazharához fordult, és megkérdezte:
– Te is észrevetted, hogy amikor dühbe gurul, sokkal feltűnőbb a törpjelleg a kiejtésében?
Jazhara bólintott, majd azt mondta:
– Hadd próbáljam meg még egyszer! – Fennhangon beszólt az ajtón: – Jóember, én varázsló vagyok, és ha akarnék, az engedélyed nélkül is könnyedén beléphetnék a házadba, de nem szeretném megsérteni az otthonod szentségét. Ha nem engedsz be minket, legalább mondd el, mit tudsz a falut rémületben tartó gonoszról! Talán segíthetünk. Nekünk is jó okunk van rá, hogy végleg elűzzük a környékről azokat a lényeket!
Ismét hosszú ideig csend volt, majd Nathan kiszólt a deszkákon át:
– Ezzel majdnem megfogtál, te szörnyeteg! – Őrülten felkacagott: – Megpróbálod kiszedni belőlem, hogy mennyit tudok, hogy aztán csapdát állíthass nekem! Hát, nem jött össze, nem fogok beleesni!
Kendaric megrángatta az apród tunikáját:
– James...
James oda sem figyelve csöndre intette.
– Nézd, Nathan, ha nem akarsz kijönni, nem kell, de nekünk muszáj kiderítenünk, mi tartja rettegésben a falut. Ahogy a barátom már mondta, erre megvan a saját okunk, és nagyon szeretnénk, ha a gondok megszűnnének. Ha ezek a „vámpírok”, ahogy te nevezted őket, tényleg léteznek, akkor lehet, hogy a mi gondjainkat is ők okozzák, és ha ez a helyzet, akkor mindenképpen elintézzük őket.
– Erre nagyon hamar meglesz a lehetőségetek! – kiabált ki Nathan.
– James! – Kendaric ismét megrángatta James ruhaujját.
Az apród azonban megint csak lerázta a céhlegény kezét, és hátraszólt:
– Várj egy kicsit!
Újabb érvre nyitotta a száját, ám ekkor érezte, hogy Kendaric erősen megragadja a karját. Az apródban bennerekedt a szó, mivel társa megrántotta és körbefordította, hogy a házhoz vezető ösvény felé nézzen.
– James! – ismételte kiabálva Kendaric. – Úgy tűnik, már itt is van a lehetőség!
A nap már lebukott a horizont mögött, és a közeli erdő fái közé sötét árnyékok ereszkedtek. Az egyre mélyülő szürkületben azonban más, kevésbé természetes formák is előtűntek: emberi alakok jelentek meg ott, ahol egy pillanattal korábban még semmi nem volt.
James lassan előhúzta a kardját, és hátraszólt:
– Solon, Jazhara, bármilyen tanácsot hálásan fogadnék!
Mintegy féltucatnyi alak közeledett az erdő széle felől. Embernek tűntek, ám halottfehér bőrük szinte világított a mély homályban, és a szemük vöröses fénnyel izzott. Néhányuk nyakán hatalmas, nyílt sebek tátongtak, és esetlenül tántorogva cammogtak feléjük.
Az élen haladó élőholt megszólalt:
– Nathan... Gyere velünk... Hiányzol nekünk...
Mögötte a többiek is síri hangon szólítgatták a ház gazdáját:
– Velünk kellett volna maradnod, Nathan! Nem kell félned tőlünk, Nathan!
James iszonyodva vette észre, az egyik alak egy gyermek, egy hét évesnél nem idősebb kislány.
Solon végre válaszolt:
– Fiacskám, csak egyetlen tanácsot adhatok. Pusztítsuk el az összeset! – A szerzetes felemelte hatalmas pörölyét, és elindult az elöl haladó alak felé.

 

 

12.
Sötét mágia

James Solonnal együtt támadásba lendült.
– Vigyázzatok! – kiabálta Jazhara. – Csak tűzzel, vagy a fejüket levágva lehet elpusztítani őket!
Kendaric a varázslólány mögött maradt, ám reszkető kezével keményen szorította rövidkardját, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy lecsapjon, ha lehetőség adódik rá. Jazhara egy varázsigét kezdett mormolni, és botjával a feléjük közeledő lények felé mutatott. Zöld lángnyelvek alkotta labda vált le a bot végéről, villámsebesen átsüvített a levegőn, és a következő pillanatban négy élőholtat elborítottak a misztikus lángnyelvek. A sápadt teremtmények felsikoltottak, fájdalmasan megvonaglottak, és bukdácsolni kezdtek. Még néhány lépésnyit tántorogtak a lány irányába, majd arccal lefelé a földre zuhantak.
Solon kinyúlt kesztyűs kezével, megragadta a gyermeklényt, és hátrahajította, bele a hevesen lobogó zöld lángokba. Az apró élőholt felsikított, néhány pillanatig vergődött, majd végképp elhallgatott.
– Ishap végtelen bölcsessége hozzon számodra nyugalmat, kislány! – harsogta a szerzetes, majd meglendítette pörölyét, és szétzúzta egy felnőtt férfinak tűnő kreatúra vállát. Az ütés azonban nem vette el a lény harci kedvét: egyetlen megmaradt karjával előrenyúlt, és ujjait mint valami karmokat begörbítette, hogy húst szaggasson és végtagokat tépjen le.
Solon egy visszakezes csapással összetörte a teremtmény koponyáját. A lény a földre esett, és tehetetlenül vonaglott, ám hiába zúzta szinte péppé a fél koponyáját a szerzetes súlyos pörölye, megpróbált ismét talpra állni. Jazhara Solon mellé szaladt, és rákiáltott:
– Állj arrébb!
Az izmos szerzetes hátrébblépett, mire a lány leengedte botját, és egy pillanat múlva az élőholtat elborította a misztikus tűz.
Az apródot erősen szorongatta egy különösen erős férfi – vagyis inkább lény, helyesbített magában James. Nyilván ez a valami volt korábban a favágó, aki Lyle szerint az első áldozat volt. A megtermett, szélesvállú férfi hosszú karjain kőkemény izmok dagadoztak. Megpróbálta megragadni Jamest, ám az apród félretáncolt, és mélyen megvágta ellenfele oldalát. A könnyű rapír azonban nem sok kárt tett az élőholtban, jóformán le sem lassította.
– Kendaric! – kiabálta az apród. – Jól jönne egy kis segítség!
A roncsmentő hátát Nathan ajtajának vetve állt, és reszkető kézzel szorongatta a kardját.
– És mit csináljak? – kiáltotta vissza.
– Az én pengém nem kimondottan nyakak vagdosására lett kitalálva!
Kendaric meglengette rövidkardját.
– És ez igen? – kérdezte.
James lebukott, hogy kitérjen egy csapás elől. A hatalmas ököl hajszállal a feje fölött süvített át a levegőn.
– Sokkal inkább, mint az, ami nálam van! – kiáltotta vissza.
– Nem fogom kölcsönadni! – visította Kendaric, miközben újabb élőholtak tűntek fel az erdő szélén. – Nekem is megvan a magam baja!
Jazhara hirtelen a mesterlegény mellett termett, és kikapta a kardot a kezéből.
– Igen, az, hogy úrrá lett rajtad a gyávaság – jegyezte meg megvetően. A kardot az apród felé hajította: – Kapd el, James! – kiáltotta.
Az apród szinte természetfeletti gyorsasággal előrecsapott a rapírjával, és mélyen megvágta a lassan cammogó teremtmény lábikráját, majd magasan a levegőbe szökkent, és bal kezével elkapta a felé szálló rövidkardot. Feldobta mind a saját, mind a kölcsönkapott pengét, aztán mint egy ügyes zsonglőr mindkettőt elkapta, így végül rapírja a bal, a rövidkard a jobb kezében volt. A lény, aki egykor favágóként kereste kenyerét, féltérdre roskadt. James meglendítette a rövidkardot, és a csapás elválasztotta a lény fejét a testétől.
James visszadobta a kardot Kendaricnak, és odakiáltott:
– Jobban jársz, ha segítesz nekünk, máskülönben te is úgy végzed, mint ezek!
A fák közül újabb és újabb élőholtak tűntek elő, és Jazhara még jó néhány misztikus lángcsóvát hajított közéjük.
– James! – szólt oda az apródnak. – Ezt már nem bírom sokáig! Szinte teljesen kimerültem!
– Valami védhető helyre kell jutnunk! – kiáltotta Solon testvér, miközben pörölyével lecsapott egy újabb lényre. Az élőholt az erőteljes ütéstől vagy féltucat lábnyival hátrébb tántorodott.
James Nathan házához lépett, és dörömbölni kezdett az ajtón:
– Az istenek szerelmére, ember, engedj be minket! – kiáltotta.
– Nem! Ez is csak egy újabb trükk, ám én nem dőlök be neki! – hangzott a válasz odabentről.
– Engedj be minket, különben veled együtt porrá égetjük az egész házat! – bömbölte James. – Jazhara, van még egy ehhez hasonló lángcsóvád?
– Akad – felelte a varázslólány.
Az apród hangosan, ám kimért, nyugodt tónusban figyelmeztette az ajtó túloldalán figyelő férfit:
– Nyisd ki az ajtót, máskülönben hamarosan nagyon meleged lesz. Hogy döntesz?
Egy darabig egy pisszenés sem törte meg a benti csendet, néhány pillanat múlva azonban az apród meghallotta a kihúzott szögek csikorgását, és a pufogást, ahogy a ház gazdája a földre dobta a lefeszegetett vastag deszkákat. Alig egy perc múlva a retesz félrecsúszott, az ajtó nyikorogva résnyire nyílt, és egy beesett arcú férfi kukucskált ki rajta. Pár pillanatig csak tanulmányozta Jamest, majd megállapította:
– Nem úgy nézel ki, mint egy vámpír.
James bólintott.
– Örülök, hogy végre rájöttél a nyilvánvalóra. Tedd szabaddá az utat, amíg én segítek a barátaimnak! Azonnal jövünk. Ha mindannyian bent vagyunk, majd visszaszögezzük a deszkákat a helyükre!
James nem várta meg a férfi beleegyező bólintását, sarkon fordult, és elrohant, hogy útját állja egy különösen rémisztő külsejű lénynek, aki egyenesen Kendaric felé tartott. A roncsmentő hasztalan lengette kardját a teremtmény felé, az éppen csak egy pillanatra torpant meg, hogy mérlegelje, milyen sérülést szenvedhet.
Jamesnek azonban ez a röpke pillanat is elég volt. Villámgyorsan a lény háta mögé került, és rapírjával átvágta az inakat a férfi lábszárában.
– Én nem tudom megölni – kiáltotta –, ez a vágás azonban lelassítja! Próbáld meg levágni a fejét!
Kendaric arckifejezése semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy mi a véleménye erről a javaslatról. Rémült tekintettel hátralépett, hogy némi távolságot tudjon maga és az élőholt között.
– Kendaric, te semmirekellő mocsadék! – bömbölte Solon. Odarohant, és pörölyével ripityára törte a lény gerincét.
Kendaric a szerzetes felé nyújtotta a kardját.
– Vágd le te a fejét!
– Te agyatlan öszvér! A hitöm tiltja, hogy pengévöl támadjak az ellenségöimre! Ha mögteszem, tisztátalanná válok, és egy hosszú évöt imádkozással, böjttel és meditációval kell töltenöm, hogy ismét tisztán állhassak Ishap színe elé! Oszt nekem nincs egy évöm, amit egy ekkora barom miatt elpocsékolhatok! Más dógunk is van!
Jazhara hátraszólt Jamesnek:
– Igazad van, amikor dühbe gurul, sokkal erősebb az akcentusa.
James bekiabált a házba:
– Nyiss ajtót!
A távolban újabb élőholtak bukkantak elő a fák közül, és az apródnak semmi kétsége nem volt afelől, hogy hamarosan legyűri őket a túlerő.
Kendaric már az ajtónál is volt, és hevesen dörömbölni kezdett. Nathan egyik kezével szélesre tárta az ajtót, másik kezében azonban egy hosszú vadásztőrt szorongatott.
– Gyorsan befelé! – kiáltotta a ház gazdája.
Kendaric sietve belépett a kunyhóba, és a többiek is rohanni kezdtek az ajtó felé. James hirtelen lépteket hallott a háta mögött, így pengéjét meglendítve megpördült, és egy rémségnek, ami valamikor egy fiatal lány volt, átvágta a torkát. A nő nem esett el, de megtántorodott, így az apródnak volt ideje sarkon fordulni és elrohanni. Solon bezúzta egy másik élőholt koponyáját, és szintén futni kezdett a ház felé.
Jazhara, valamint a szorosan a sarkában rohanó Solon és James beszaladtak a viskóba.
Nathan becsapta az ajtót, gyorsan eltolta a reteszt, és felkapta az egyik deszkát, amit alig néhány perce feszegetett le.
– Gyerünk, segítsenek visszaszögezni! – kiáltott rájuk.
Solon fölkapott egy másik fadarabot, és pörölyét kalapácsként használva a földön heverő vaskos szögekkel az ajtófélfához erősítette.
– Ha nagyon be akarnak jönni, ez nem tartja vissza őket – jegyezte meg.
– Vissza fogja tartani őket – nyugtatta meg a gazda. – Ezek a szörnyetegek kitartóak ugyan, ám nagyon ostobák, és képtelenek meggondoltan cselekedni. Ha képesek lennének rá, már négy napja halott lennék.
James visszadugta a kardját a hüvelyébe, és leült a tűzhely mellé egy kis fatuskóra. Körbenézett. Az épület egyetlen szobából állt, amelynek egyik oldalát konyhának rendezték be. Egy derékalj, egy asztal, egy fiókosszekrény, valamint az a fatuskó, amin ült, jelentették a szoba minden berendezését.
A ház ura sovány, középkorú férfi volt, sötét haját és szakállát már ősz szálak árnyalták. Cserzett arcvonásai elárulták, hogy a földeken dolgozik; egykor eltört és rosszul összeforrott ujjai, no meg kérges tenyere pedig arról árulkodtak, hogy az egész életét végigrobotolta.
James lassan kifújta magát, és megkérdezte:
– Szóval mi is folyik itt tulajdonképp?

 

– Aztán egyszer csak mendemondák kezdtek keringeni arról, hogy a környékbeli tanyákon élő emberek sorra eltűnnek. Van egy magányos tanya fenn, a dombok között. Közvetlenül mellette van néhány dús füvű legelő is, ahová a helybéliek időnként felhajtják a jószágaikat, néhányan pedig gabonát termesztenek az ottani földeken. A ma este támadó lények némelyike valamikor azon a tanyán lakott. Szegény lelkek! Igaz, hogy nem a faluban éltek, mégis valahogy közénk tartoztak. Jól ismertük őket, és gyakran találkoztunk velük, amikor lejöttek, hogy beszerezzék, amire éppen szükségük volt, vagy hogy eladják a terményeiket. – Nathan megrázta a fejét, mintha még mindig nehezen fogná fel a történteket.
James és társai már több mint egy órája némán hallgatták a farmer beszámolóját. A történet zavaros volt és néha összefüggéstelen, lassacskán azonban kezdett kirajzolódni előttük a valóság.
– Hadd összegezzem az eddig elhangzottakat – szólalt meg James. – Valaki vagy valami felbukkant a környéken. Ez a valaki vagy valami egy borzalmas átokkal sújtotta a falu lakosságát, amely a hétköznapi emberekből vérivó szörnyetegeket csinál. Eddig helyes, amit mondok?
– Igen – bólintott a gazda.
– Ezek a lények – folytatta James – az élők vérével táplálkoznak, és áldozataik is vérivókká válnak.
– Vámpírok – szólt közbe Jazhara. – A róluk szóló történetek általában ostoba hiedelmeken alapulnak.
– De ezek itt igencsak valóságosak – jegyezte meg Kendaric.
– Valóban – értett egyet Solon –, ám Jazharának is igaza van. Számos legenda szól ezekről a lényekről, ám a legtöbbjükben egy szikrányi igazság sincs, egyszerű fantáziaszülemények; mesék, amelyekkel a rakoncátlan gyermekeket ijesztgetik.
– Akkor én biztosan nagyon rakoncátlan gyermek vagyok – jegyezte meg keserűen Kendaric –, mivel én bizony szörnyen megijedtem.
– Tehát a favágó és a családja volt az első a környéken, akik átmentek ezen a szörnyűséges átalakuláson? – tért vissza James a történethez.
– Igen – felelte Nathan. – Én és öt másik helybéli kimentünk, hogy megnézzük, mi történt a családdal. Azt az estét csak ketten éltük túl. A favágó kunyhójában nagyjából egy tucatnyi ilyen lény várt minket. Néhányuk korábban azon a közeli tanyán élt, amelyről az előbb beszéltem, párat azonban azelőtt még soha nem láttam.
– Akkor ki volt az első? – kérdezte James.
Nathan zavartan a földet bámulta.
– Nem tudom – ismerte be tompa hangon.
– Fontos ez? – érdeklődött Kendaric.
– Igen – felelte Jazhara –, mivel, ahogy James már mondta, valakinek vagy valaminek ide kellett hoznia ezt a szörnyű átkot.
– Ez a fajta mágia olyan mélységesen gonosz, hogy arra már nincs is szó – jegyezte meg Solon.
James leült a padra, és hátát a falnak támasztotta.
– De miért? – tűnődött. – Annyi hely van a világon, miért pont ezt a kicsiny falut fertőzték meg ezzel a dögvésszel?
– Talán mert ezt sikerült nekik? – vetette fel Kendaric.
Az apród meglepett pillantást vetett a roncsmentőre.
– Hogy érted ezt?
Kendaric vállat vont.
– Valahol el kellett kezdeniük. Aztán ha ezen a környéken már elég... hozzájuk hasonló szörnyeteg mászkál, akkor... néhányuk elmehet egy új helyre, és... nos, ez pontosan az, aminek nevezted: dögvész.
– Ami azt jelenti, hogy itt kell elpusztítanunk a fertőzés forrását – mondta Solon.
Odakintről behallatszott a csoszogó lábak zaja.
– Takarodjatok innét, átkozott vérszopók! – kiabált ki Nathan.
A síron túli hangok azonban kitartóan szólongatták:
– Gyere velünk! Csatlakozz hozzánk!
Jazhara hátán végigfutott a hideg.
– Azon kívül, amit a legendákban olvastam, nem sokat tudok ezekről a lényekről. Azt azonban már most látom, hogy a legendák csak részben igazak.
James Nathanra nézett, és megkérdezte:
– Van itt valami innivaló?
– Víz – felelte a gazda, és egy hatalmas agyagkorsóra mutatott, ami az asztal mellett állt.
James keresett egy poharat, és miközben a korsóhoz lépett, megkérdezte:
– Mit értesz azalatt, hogy csak részben igaz, Jazhara?
– A vámpírokról szóló legendák erős és nagy hatalmú mágiahasználókról mesélnek, akik képesek megváltoztatni az alakjukat, és értenek néhány állat, például a patkányok és a farkasok nyelvén – mondta a varázslólány. – Azok a szerencsétlen lények, akikkel most találkoztunk, nem voltak ugyan ártalmatlanok, ám ha itt lett volna velünk egy szakasznyi képzett kardforgató, akkor könnyedén végezhettünk volna mindannyiukkal.
James némán fontolgatta a lány szavait, és felidézte magában azt a jó pár évvel korábbi éjszakát, amikor Krondorban Arutha nagyherceg oldalán szembe kellett szállnia Murmandamusnak, a mordelek hamis prófétájának halhatatlan szolgáival. Akkor még szinte kölyök volt.
– Az én korábbi tapasztalataim szerint azok a lények, amelyeket nehéz megölni, sokkal veszélyesebbek, mint amilyennek tűnnek.
– Ráadásul, hölgyem – tette hozzá Nathan –, a maga figyelmét elkerülte egy nyilvánvaló tény. Ezek itt sosem voltak nagy hatalmú mágiahasználók. Ezek a lények korábban tanyasi gazdák és kétkezi munkások voltak.
– Tehát ez azt jelenti – vonta le James a következtetést –, hogy az erős és nagy hatalmú mágiahasználó vámpír valahol máshol bujkál. És ő – vagyis az – áll a vidéket sújtó szörnyű átok mögött.
– Igen – bólintott Solon. – Engem az egyház megtanított mindenre, amit a sötétség erőiről tud. A vérivók a gonosz erők egyik ősi és nagy hatalmú vérvonalát képviselik, és úgy tartják, hogy mindannyian egyetlen elátkozott mágustól erednek, aki évezredekkel ezelőtt valami távoli és ismeretlen országban élt. Senki nem tudja, hogy ez a legenda igaz-e vagy sem, de a krónikákban le van írva, hogy időről időre felbukkan egy ilyen átok sújtotta lény, és jaj annak, aki véletlenül belébotlik.
– De miért? – kérdezte Kendaric.
Minden szem a roncsmentő legény felé fordult.
– Hogy miért jaj annak, aki véletlenül belébotlik? – kérdezte Solon.
– Nem, úgy értem, miért léteznek ilyen lények?
– Erre senki nem tudja a választ – ismerte be Solon. – Az egyház azt tanítja, hogy a sötétség erőinek az kedvez, ha káosz uralkodik a világban, így gyakran nem is tesznek mást, egyszerűen csak gondokat okoznak a jóknak, és felborítják a rendet.
Kendaric bólintott.
– Rendben, ezt elfogadom. De miért pont itt?
– Ez nyilvánvaló – mondta James. – Valaki nem akarja, hogy a Könny közelébe jussunk.
– A Könny? – kérdezte Nathan gazda értetlenül. James egy intéssel elhessegette a kérdést.
– Hidd el, valójában nem is akarod tudni. Legyen elég annyi, hogy a környéken nem úgy működnek a varázslatok, ahogy kellene.
– Ez az igazság – bólogatott Jazhara.
– Biztosan a miatt a boszorkány miatt – dohogott Nathan. – Ezen a környéken ő az egyetlen mágiahasználó.
– Korábban is voltak gondjaitok azzal az asszonnyal? – kérdezte Jazhara.
– Nem – ismerte be a farmer. – De... szóval ki más lehetne?
– Ez az, amit ki kell derítenünk – mondta James. A kintről beszűrődő hangokra figyelve megkérdezte: – Mennyi ideig sertepertélnek még a ház előtt?
– Az első napsugár felbukkanásáig – felelte Nathan. – Azt mondják, a napfénytől hamuvá válnak.
– Kik mondják ezt? – kérdezte James.
Nathan értetlenül pislogott.
– Uram?
– Mindegy – sóhajtott James, és lefeküdt a padlóra. – Én a legtöbb hiedelem eredetét illetően nagyon kétkedő vagyok. Ez az egyik legnagyobb jellemhibám. Keltsetek fel, ha elmentek!
Jazhara bólintott, és megkérdezte:
– És utána mit csinálunk?
– Megkeressük a varázshatalmú vámpírt, és véget vetünk nyomorúságos létének.
– Igen – bólintott Solon. – Ha azzal végzünk, a többi állítólag magától eltűnik.
James legyűrte a késztetést, és nem kérdezte meg, hogy „ki állítja ezt”, csupán annyit mondott:
– Nem sok olyan hely lehet a környéken, ahol egy efféle lény elrejtőzhet.
– Ó, én tudok egy ilyen helyet – mondta Nathan.
James nyomban felült.
– Hol?
– A temetőben. Ott van a falu déli végében. Van ott egy kripta, amit nemrégiben feltörtek. Biztos vagyok benne, hogy van ott benn valami vagy valaki.
– Ezt miért nem mondtad senkinek?
– Mondtam én – felelte Nathan –, de Toddy és a többi helybéli azonban hallani sem akart a dologról. Rowland atya meg prédikált valamit arról, hogy az istenek hatalma megvédi azokat, akik tisztességes módon lettek eltemetve, és meg sem hallgatta, amit mondok.
– Ez furcsa – csóválta meg a fejét Solon. – Véleményem szerint normális esetben egy Sung pap, a Tisztaság úrnőjének felkentje azonnal felkerekedne, és utánajárna, hogy valóban megszentségtelenítették-e a temetőt. Sung rendje harcol a legelszántabban az effajta sötét erők ellen.
– Lehet, hogy a többi papja ezt tenné – mondta Nathan –, Rowland atya azonban semmit nem csinál azon kívül, hogy minden istentiszteleten a boszorkány ellen prédikál. Talán igaza van.
– Már megint a boszorkány! – jegyezte meg Jazhara mély megvetéssel. – Hát mit tett az a szegény asszony?
– Hát, Alton gazda azt állítja, hogy megmérgezte a teheneit. Merrick gazda kislánya pedig az ágyat nyomja valami szörnyű kórral, amit a boszorkány küldött rá.
– De miért tette volna? – kérdezte Solon. – Ha ez az asszony régebben kedves volt hozzátok, most miért fordult volna ellenetek?
Nathan vállat vont.
– Ezt magának kellene tudnia. Maga a pap...
– Szerzetes – helyesbített Solon.
– ...szerzetes, így magának kellene tudnia, hogy miért történhet ilyesmi.
Solon keserűen megrázta a fejét.
– Ó, bárcsak ilyen könnyű lenne! Nem, a gonosz útjai kifürkészhetetlenek.
James rájuk szólt:
– Ha lehet, egy kicsit halkabban folytassátok a teológiai vitátokat. Szeretnék aludni egy keveset.
Kendaric a kintről beszűrődő tompa hangokat és a ház körül csoszogó lépteket hallgatta.
– Hogy vagy képes aludni, miközben ezek odakint mászkálnak? – kérdezte.
James kinyitotta az egyik szemét, úgy felelt:
– Gyakorlás kérdése.
Ismét lehunyta, és a következő percben mély álomba merült.

 

Közvetlenül napkelte előtt a hangok elnémultak. Amikor James felébredt, látta, hogy Solon a padlón fekve mélyen alszik, Jazhara pedig karját a térde köré fonva karikás szemmel, hullafáradtan üldögél a földön. A lány maga mellé fektette a botját, és az ajtót figyelte. Nathan csöndben ücsörgött mellette. Kendaricnak a jelek szerint végül mégis sikerült elaludnia, és most a földön elterülve békésen hortyogott.
James felült és felnyögött: minden porcikája elgémberedett a kemény padlón töltött éjszakától. Sajgó ízületei ellenére végül mégiscsak sikerült feltápászkodnia. Gyengéden megrugdosta Kendaricot. A roncsmentő legény riadt tekintettel ült fel.
– Mi történt? – kiáltotta.
Solon nyomban felpattant, ám amikor látta, hogy csak Kendaric lármázik, visszaült.
– Felkelt a nap? – kérdezte.
James bólintott.
Nathan is felállt, és megkérdezte:
– Mit fognak most tenni?
– Megkeressük a gonosz forrását – válaszolta Jazhara.
– Akkor látogassák meg az özvegyfoki boszorkányt – javasolta Nathan. – Én még mindig úgy gondolom, hogy ő az oka minden bajunknak. Valakinek el kell pusztítania azt a némbert!
– Te csak bízz az istenekben, barátom – mondta Solon. – Porrá zúzzuk a benne lakozó gonoszt, ugyanúgy, ahogy a téged zaklató gonoszt is elpusztítottuk.
– Már ha tényleg ő a környéket elborító gonoszság forrása – tette hozzá Jazhara csípős hangon.
– Megbolondult? – gúnyolódott Nathan. – A tegnap éjszakai csatározásuk semmire nem volt jó! Azt hiszik, én nem harcoltam ellenük korábban? Mindannyian vissza fognak térni, kivéve azt a néhányat, akit elemésztett a mágikus tűz, illetve azt, akit az apród lefejezett. Éjszaka egyszerűen nem lehet elpusztítani őket!
– Nos, majd meglátjuk, mit tehetünk – mondta a hullafáradt apród. – De mindenekelőtt szereznünk kell valami harapnivalót.
– Ha teljesen felkel a nap, Toddy kinyitja a fogadót – mondta Nathan. – Mondják meg neki, hogy készítsen nekem ételt, és küldje ide a fiúval!
– És te mihez kezdesz most? – kérdezte Kendaric a gazdát.
– Megint eltorlaszolom az ajtót – felelte Nathan, majd hangjában egy árnyalatnyi őrülettel hozzátette: – De tudja, a végén úgyis elkapnak, és engem is a maguk képére formálnak. Ez csak idő kérdése.
– Nyugodj meg, fiam – vigasztalta Solon. – Gondoskodunk róla, hogy ez ne történhessen meg. Ishap majd megmutatja nekünk az utat, és isteni segedelmével véget vetünk az átoknak, amely ezt a szerencsétlen falut sújtja.
James és Solon lefeszegették az ajtófélfához szögezett deszkákat, és mindannyian kisétáltak a napfényre. Még le sem léptek az ütött-kopott tornácról, már hallották is, hogy Nathan ismét a helyükre szögezi a vastag léceket. Kendaric az égre pillantott.
– Mi van? – kérdezte James. – Esni fog?
– Nem, valami... különös – töprengett a roncsmentő. – Majdnem húsz éve dolgozom a tengeren, de még soha nem láttam ilyennek az eget.
– Milyennek? – kérdezte Jazhara. – Én semmi furcsát nem látok rajta.
– Nézz a felkelő nap irányába!
Mindannyian úgy tettek, és Solon alig egy pillanat múlva döbbenten felkiáltott:
– Ishap szerelmére! Mi történt a nappal?
A távolban, a keleti hegyek fölött egyre magasabbra kapaszkodott a nap sárga korongja, ám noha a levegő tiszta volt, és egyetlen felhő sem úszott az égen, a fény valahogy tompának tűnt. Hiába sütött hétágra a nap, a ragyogását valami elhomályosította.
– Mágia – állapította meg Jazhara. Egy pillanatig félrebillentett fejjel állt, mintha hallgatózott volna. – Van valami a levegőben, ami magába szívja a napfényt. Tegnap csak azért nem vettük észre, mert nem sokkal alkonyat előtt érkeztünk. Valamilyen sötét hatalom tompítja a nap sugárzását.
– Mi lehet képes ilyesmire? – kérdezte James.
Jazhara vállat vont.
– Valami óriási hatalmú ereklye, vagy egy varázslat, amit egy nagy hatalmú mágus tart fenn. Mindenesetre nagyon nagy területet kell lefednie, ha így elhalványítja a nap fényét.
– Amikor megérkeztünk, én azt hittem, hogy csak egy kicsit borús az idő – mondta James. – Az igazat megvallva, meg sem néztem, hogy vannak-e felhők az égen.
– Ez a homály egy csöppet sem természetes – erősítette meg Jazhara állítását Kendaric. – De mi lehet a célja?
– Talán az, hogy azok az éjszaka kódorgó lények nappal is zaklathassák a falut – tűnődött Solon.
– Felejtsétek el a reggelit! – mondta James. – Most azonnal felkeressük azt a boszorkányt.
Az apród minden további megjegyzés nélkül sarkon fordult, és fürge léptekkel elindult az Özvegyfokon magasodó sziklaszirt felé.

 

Toddy épp akkor lépett ki a fogadó ajtaján, amikor James és a társai átsétáltak a falu főterén.
– Hé, maguk! – kiáltotta fülig érő vigyorral, amikor észrevette őket. – Maguk túlélték az éjszakát!
James elmosolyodott.
– A túlélésben nagyon jók vagyunk. De úgy látom, te nagyon sietsz valahová.
A falu elöljárójának arcáról leolvadt a vigyor.
– Merrick gazdának nagyon beteg a kislánya, és most összehívott néhány falubélit. Attól tartok, valami rosszat forgatnak a fejükben.
James kérdő tekintettel Jazharára nézett, és a lány egy apró biccentéssel felelt. A kis társaság elindult a pocakos fogadós nyomában, aki úgy sietett, ahogy csak a tekintélyes derékbősége engedte.
Merrick gazda házához érve látták, hogy már legalább féltucatnyi férfi és nagyjából ugyanannyi asszony gyűlt össze a bejárat előtt. A gazda és a felesége az ajtóban álltak, és a többi helybélivel együtt egy vörös arcú, testes férfi szónoklatát hallgatták:
– Valamit tennünk kell! Ez már túl régóta tart!
Toddy keresztülnyomakodott a tömegen.
– Mi folyik itt?
A vörös arcú férfi kiabálva felelte:
– Valahogy véget vetünk a boszorkány gazságainak, Toddy!
– Nyugalom, csak nyugalom – mondta az elöljáró a kezét felemelve. – Ne hamarkodjuk el a dolgot! Ez az ember itt – Jamesre mutatott – a korona megbízottja, és kezébe veszi az ügyet.
A zsibongás azonnal elcsendesült, és minden szem az apródra tapadt. James sötét pillantást vetett Toddy felé, majd fennhangon azt mondta:
– Jól van. Nekünk egy komoly, és a korona számára nagyon fontos feladatot kell itt elvégeznünk, így őfensége figyelemmel kísér mindent, ami errefelé történik. Tehát ki tudná nekem elmesélni, hogy pontosan mi folyik itt?
A következő pillanatban minden helybéli egyszerre kezdett beszélni. James felemelte a kezét.
– Egy pillanat! – kiáltotta. – Egyszerre csak egy beszéljen! – A pirospozsgás férfira mutatott, aki hangosan szónokolt, amikor megérkeztek. – Te! Mondd el, amit tudsz!
– A tehenein megbetegedtek! – rikoltotta a férfi, majd ráébredt, hogy most nem kell túlkiabálnia a többieket, így visszafogottabb hangon folytatta: – A teheneim megbetegedtek, és egész biztosan tudom, hogy az a boszorkány tette. Valami átkot küldött rájuk, amitől lassan elpusztulnak.
Egy asszony kiabált be a tömegből:
– És apránként elveszítjük a nap fényét! A pirkadat minden nap kicsivel később köszönt ránk, és az alkony minden este korábban érkezik. És ami kevés napfény megmaradt... nem tudom, hogy magyarázzam el, de nézzen csak körül! Valahogy más, mint volt! Hamarosan egy árva napsugár sem süt le a falura! És maga is tudja, hogy az mit jelent! – zokogta.
Az összegyűlt tömeg ismét zsongani kezdett. James felemelte a kezét, hogy csendet kérjen.
Most az ajtóban ácsorgó Merrick farmer szólalt meg:
– Nem csak a jószágaink betegek. A kislányunk is ágynak dőlt, valami szörnyű kór gyötri.
James Merrickre nézett.
– Miben szenved a kislány? – kérdezte.
– Megátkozták! – rikoltotta egy asszony az udvarban összegyűlt tömeg széléről.
– Megnézhetem? – érdeklődött Jazhara.
– Ki maga? – kérdezte a Merrick gazda mellett álló, elgyötört tekintetű asszony. Az arca beesett és ijesztően sápadt volt.
– Arutha herceg mágikus ügyekben illetékes tanácsadója vagyok – felelte a varázslólány.
Solon testvér is bemutatkozott:
– Én pedig Ishap egyházának szerzetese vagyok. Ha tényleg gonosz varázslat okozza a bajt, akkor mi gyökerestül kiirtjuk.
Az asszony bólintott, és egy intéssel beinvitálta őket a házba.
Az apród és társai egy hétköznapian berendezett szobában találták magukat. Az ajtóval szemközti falnál egy aprócska tűzhely duruzsolt, a tűzhely mellett pedig két ágy állt: mérete alapján az egyik valószínűleg a gazda és felesége fekhelye volt, a másik gyermekágynak tűnt. Közelebb lépve látták, hogy egy halotthalovány kislány fekszik benne csukott szemmel.
Jazhara letérdelt az ágy mellé, és megfogta a kislány homlokát.
– Nincs láza – állapította meg. – Mit tudsz mondani a betegségéről?
– Semmit – felelte a gazda –, csak azt, hogy olyan harmatgyenge, hogy lábra állni sem tud, sőt, még arra is képtelen, hogy néhány percnél tovább ébren maradjon. És akkor sem ismer meg minket, amikor ébren van.
– Néha meg mintha a hideg rázná – tette hozzá a felesége.
Solon testvér is letérdelt Jazhara mellé, hogy megvizsgálja a kislányt.
– Mi ez? – kérdezte, és ujjai között egy kicsiny amulettet tartott. – Úgy látom, Sung szimbóluma.
– Rowland atyától kaptuk – mondta az asszony. Majd hirtelen kifakadt: – Elmentem az Özvegyfok fölött élő idős asszonyhoz, és ő adott egy talizmánt, ami majd segít a kislányomon. Azt mondta, hogy egy nagyon gonosz hatalom el akarja venni a gyermekemet! Megpróbálta megvédeni!
– Larissa! – förmedt rá a férje. – Mondtam, hogy erről senkinek ne beszélj!
– Folytasd! – mondta James az asszonynak.
Az asszony dacosan meredt a férjére.
– Ő megpróbálta megvédeni a kislányunkat!
– Úgy, ahogy Remy fiát megvédte?
– Igen, pontosan úgy! – Az asszony Jameshez fordult. – Remy fiát már nem lehetett megmenteni, túl késő volt már, de amikor hazaértem, és a talizmánt a matrac alá tettem, a kislányom abbahagyta a reszketést. Nem lett jobban, de rosszabbul sem! Aztán Rowland atya visszajött, és meglátogatott minket. A múlt éjszakát végigimádkozta az ágy mellett, és erre ma reggel megint rázni kezdte a hideg a kislányomat! Meg mernék rá esküdni, hogy amikor a nap felkelt, Rowland atya bosszús volt, hogy a gyermek még mindig él! – Az asszony tekintetéből sütött a kétségbeesés.
– Larissa, ez istenkáromlás! – dörrent a feleségére Merrick. – A jó atya csak a gyermekünk lelkét akarta megmenteni. Az egész a boszorkány hibája. Ezt az atya is megmondta, mielőtt elment.
– És mi van, ha nem? – kérdezte dacosan az asszony.
– Megnézhetném a talizmánt, amit a boszorkány adott? – kérdezte Jazhara.
Az asszony előhúzta a talizmánt a matrac alól, és odanyújtotta Jazharának. A varázslólány figyelmesen megvizsgálta a fából készült aprócska skatulyát, majd kinyitotta. A dobozka néhány apró kristályt és számos gyógynövényt rejtett. Jazhara lehunyta a szemét, a skatulyát a kezében tartva egy hosszú pillanatig némán koncentrált, majd közölte:
– Ebben semmi gonosz nincs. Ez egy egyszerű oltalmazó talizmán, amely felerősíti a gyermek természetes energiáit, hogy meggyógyíthassa önmagát. – A kislányra nézett. – De van itt valami... – Kinyújtotta a kezét, és megérintette a gyermek nyakában lógó amulettet, ám szinte azonnal elrántotta ujjait, mintha a medál égette volna.
– Solon testvér, te többet tudsz a papi mágiáról, mint én; megvizsgálnád ezt az amulettet?
Solon gyengéden a tenyerébe vette a medált, lehunyta a szemét, és egy rövid imát mormolt. Az ima végén felpattantak a szemei. – Ez nem Sung szimbóluma!
Az amulett az ágy körül állók szeme láttára kezdett átalakulni. A szerzetes azonnal elengedte. A fém fodrozódni kezdett, meggörbült és megsötétedett, és végül az amulett, ami addig Sung fémből készült egyszerű szobrocskájának tűnt, leginkább egy aprócska szájra emlékeztetett: tisztán kirajzolódtak a fekete ajkak és az ébenszínű fogak. A száj tágra nyílt, mintha harapni készülne, és a kislány felköhögött. Zöld füstfelhő tört elő a szájából és az orrából, amit az apró fekete száj azonnal beszippantott. Solon megragadta a medált, és letépte az eszméletlen kislány nyakából. A gyermeknek egy pillanatra elakadt a lélegzete, a teste pedig megfeszült, ám a következő pillanatban elernyedt, és békésen feküdt az ágyában. Sóhajtott egy mélyet, és úgy tűnt, máris könnyebben lélegzik.
Jazhara megvizsgálta a kislányt, és közölte:
– Egy kicsivel már most is erősebbnek látszik.
Solon magasra tartotta a medált, ami most leginkább egy fekete gyöngyöt tartó karmos kézre hasonlított.
– Le merném fogadni, hogy ez okozta a gyermek betegségét.
Merrick zavartan bámulta az amulettet.
– De hiszen ezt Rowland atyától kaptuk!
James Jazharára és a többiekre nézett.
– Azt hiszem, mielőtt lélekszakadva elrohannánk, hogy kifüstöljünk egy idős asszonyt a kunyhójából, érdemes lenne komolyan elbeszélgetnünk ezzel a Rowland atyával.
Választ sem várva sarkon fordult, és kilépett az aprócska ház ajtaján.

 

 

13.
Tévút

James hirtelen megtorpant.
Egy pillanatig az eget nézte, majd Jazhara és a többiek felé fordult, akik szapora léptekkel siettek utána.
– Most én látok homályosan, vagy tényleg sötétedik? – kérdezte.
Kendaric elnézett nyugat felé.
– Semmi nem utal arra, hogy vihar közelegne, sőt, még egy aprócska felhőt sem látok – állapította meg.
Solon is felpillantott az égre. Néhány pillanatig csak nézte a szürkébe forduló kékséget, majd kijelentette:
– Nem te látsz homályosan, James. Tényleg sötétedik.
Jazhara kelet felé fordult, és döbbenten felkiáltott:
– Nézzétek a napot!
Mindannyian a felkelő nap irányába néztek. Kezdeti figyelmük azonban szinte rögtön rémült ámulatba fordult, ahogy látták, hogy a nap egyre halványodik és fakul. A reggelekre jellemző élénk ragyogás helyett az égitest most csak valami furcsa, tompa sárga fényben fürösztötte a tájat.
– A melegét érzem az arcomon, de a fénye egyre tompább! – mondta Jazhara.
– Igen, igazad van – helyeselt Solon. – Valami magából a levegőből lopja ki a fényt!
– És ez mit jelent? – kérdezte Kendaric idegesen.
– Nem tudom – ismerte be Jazhara. – Én egyetlen olyan varázslatot sem ismerek, ami ilyesmire képes lenne.
Kendaric azonban nem érte be ezzel a válasszal.
– De mégis, mit jelenthet ez?
James az egyre rémültebb roncsmentő elé lépett, és rákiáltott:
– Szedd össze magad! Teljesen nyilvánvaló, hogy mit jelent ez!
– Tehát mit jelent? – kötötte az ebet a karóhoz Kendaric.
– Ez azt jelenti, hogy a tegnap éjszakai barátaink hamarosan napközben is nyugodtan sétálhatnak az utcákon.
Ijedt helybéliek siettek el mellettük, és James hallotta, hogy valaki a szomszédját nyugtatgatja:
– Rowland atya tudni fogja, mi a teendő!
A pirospozsgás arcú férfi, aki korábban Merrick gazda háza előtt a többi falusit bujtogatta, az apródhoz lépett:
– Ha igaz, amit állít, és maguk tényleg a herceg küldöttei, akkor most azonnal elpusztítják azt a boszorkányt!
– És te ki vagy? – kérdezte James.
– A nevem Alton. Egyszer egy falugyűlésen felemeltem a szavamat az ellen a vénasszony ellen, erre ő szemmel verte a teheneimet. Majdnem az összes jószágomat gutaütéssel sújtotta! Kérdezze meg bármelyik szomszédomat, ők is látták, ahogy az állataim sorra elhullanak! És az a boszorkány még ennél rosszabbakat is csinált!
– Úgymint? – érdeklődött James türelmetlenül.
– Hát rontást küldött a favágóra és a családjára. Kedves, hétköznapi népek voltak, és egyszer csak eltűntek. Nem sokkal rá meg felbukkantak azok a vérszopók. Aztán ott van Remy kisfia. Egyik nap kémkedett a boszorka után fenn, az Özvegyfok fölött, és alig két héttel később meg is halt.
– Nekem úgy tűnik, hogy az elöljárótok szerint nem ő az oka a gondjaitoknak – jegyezte meg James.
– Toddy egy nagyszerű, kedves ember, de néha meglehetősen ostoba.
James a fejét csóválta, miközben újabb falusiak siettek el mellettük.
– Merre találjuk Rowland atyát? – kérdezte Altontól.
– Csak kövessék az embereket! Mindenki a templomba rohan, oda, a tér túloldalára. – Hirtelen elakadt a lélegzete: – Nézzék! – Kelet felé mutatott. Mindannyian látták, hogy a nap fénye már sötét narancsszínűvé tompult, mintha sűrű füst takarta volna el a máskor ragyogó korongot.
Amikor a gazda kinyújtotta a kezét, hogy az egyre fakóbb napkorong felé mutasson, a mozdulattól egy kicsit arrébbcsúszott a tunikája, és James tekintetét megragadta egy halvány csillanás. A férfi nyakában egy fémlánc lógott, és a lánc végén az apród valami feketét is megpillantott.
James kölyökkorában nem véletlenül kapta a Sebes Jimmy nevet. Követhetetlen gyorsasággal kinyújtotta a kezét, és előhúzta a láncot. Most már mindannyian látták: a nyaklánc végén lógó medál egy fekete gyöngyöt tartó fémkezet formázott.
– Ezt kitől kaptad? – kérdezte a meglepett gazdát.
A férfi szeme riadtan kitágult, és amint James elengedte a láncot, hátrébblépett.
– Én... szóval... találtam.
– Hol?
– Ööö...
– Ma már láttunk egy ehhez hasonló amulettet... méghozzá Merrick kislányának a nyakában – mondta Jazhara.
– Ez csak egy közönséges csecsebecse – dadogta Alton gazda.
Solon villámgyorsan mozdult – sokkal gyorsabban, mint amit egy ilyen hatalmas termetű férfiból kinézne az ember –, és a gazda háta mögé állt.
– Még csak ne is gondolj arra, hogy csak úgy elmész, barátocskám! – figyelmeztette.
James színpadiasan lassú mozdulattal előhúzta a kardját. Nem hitte, hogy ez a hepciáskodó farmer különösebben veszélyes, de tudta, hogy az idő nagyon gyorsan fogy, és óriási szükségük van a válaszokra.
– Ismét megkérdezem: kitől kaptad ezt a talizmánt?
Alton megpróbált elszelelni, Solon azonban kinyúlt, megragadta a gazda karját, és kíméletlenül megszorította.
– Azt hiszem, jobb, ha felelsz a barátom kérdésére. Én úgy látom, nincs tréfás kedvében, és rossz néven venné, ha megpróbálnád átverni.
Alton Jazharára nézett, a lány arca azonban dermesztően hűvös volt. Kendaric felé is vetett egy rémült pillantást, ám a roncsmentő legény is zordnak tűnt, mintha kezdené elveszíteni a türelmét. A farmer hirtelen kifakadt:
– Rendben, mindent elmondok! Ez nem az én ötletem volt! Én csak egy egyszerű, becsületes gazdálkodó voltam, csak a saját dolgaimmal törődtem, ám ő egyszer eljött hozzám. Megbíztam benne, ugyanúgy, ahogy mindenki más. Aranyat kínált, tengersok aranyat, és cserébe csak annyit kért, hogy mérgezzem meg a saját teheneimet, és fogjam a boszorkányra. Beleegyeztem. Végül is a boszorkány csak egy vénségesnél is vénebb asszony, és hamarosan úgyis elpatkol. Akkor még nem tudtam, hogy mi is ő valójában. Amikor alkut kötöttem vele, még azt hittem, hogy ember! Nem tudtam... – A gazda hebegő magyarázkodása hirtelen fojtott, gurgulázó hörgésbe ment át, mivel a nyakában lógó lánc megfeszült, és mélyen a húsába vágott. Alton hátratántorodott, a szeme kidülledt, arca elvörösödött, és kétségbeesetten a torkához kapott. A lábai lassan összecsuklottak, és Solon hirtelen azt vette észre, hogy már csak az ő szorítása tartja talpon a haldokló gazdát. Lassan a földre engedte a levegőért küszködő férfit. A következő pillanatban Alton nyakán az egyre mélyülő sebből karmazsin vérpatak fakadt. A farmer szemei fennakadtak, nyakizmai sorra elpattantak, és végül a csontok is recsegve engedtek a lánc szorításának. Solon és társai döbbenten figyelték, ahogy Alton gazda feje leválik a nyakáról, és koppanva a porba hull. Amikor a szerzetes elengedte a gazda karját, a fej nélküli torzó elterült a földön.
James néhány pillanatig a holttestet nézte, majd az egyre tompább fényű nap felé pillantott elgondolkozva. Intett a társainak, hogy kövessék, és szapora léptekkel elindult a falu főterének sarkán álló kicsi épület felé. Odaérve látták, hogy a szerény külsejű épület templomként szolgál, és a hatalmas faajtók szélesre tárva hívogatják a hívőket. Odabent egyetlen pad vagy szék sem volt, a gyülekezet állva hallgatta a szertartást, amelyet egy fehér köntöst viselő férfi tartott. Mindem bizonnyal ő volt Rowland atya.
– Újra csak azt mondom, hogy ha még sokáig várunk, akkor mindannyiunkat elsöpör a gonoszság pusztító áradata. És kérdezem én, ki szolgáltat nekünk igazságot? Én megmondom nektek, hogy kitől várhatjuk az igazságszolgáltatást: a karunk ereje, a lelkünk tisztasága és a tűz fognak nekünk igazságot szolgáltatni, ezek fogják megszabadítani a világot a boszorkány gonoszságától!
A prédikációt megbűvölten figyelő helybéliek többsége hangosan éljenzett.
– Sung felkentje létére egy csöppecskét mintha túl könyörtelen lenne – jegyezte meg Solon.
James bólintott.
– Látszólag szörnyen sürgős a számára, hogy megszabaduljon attól a boszorkánytól.
– És azon van, hogy mások végezzék el helyette a piszkos munkát – tette hozzá Jazhara.
A pap hangja egyre erősebben zengett.
– Néhányan azt állítják, hogy a boszorkány farkasokat hívott, akik éjszaka két lábra emelkednek, és az utcáinkon kóborolnak; undorító vérivókat, akik elrabolják az ártatlanok lelkét, és ugyanolyan szörnyeteggé változtatják őket, mint amilyenek ők maguk! Azt mondom, az a boszorkány a megtestesült sötétséget idézte meg – olyan gonosz szellemeket, akik kiszívják az életet a hozzátok és hozzám hasonló tisztalelkű emberekből! Mindannyian tudjuk, hogy a minket sújtó borzalmakért ő a felelős! A most közelgő sötétség a végső támadásra felszólító jel! Most kell cselekednünk!
Néhányan a gyülekezetből ujjongtak és fenyegetően kiáltoztak, James azonban érezte, hogy a falu népe retteg: a lelkesedés nem volt szívbőljövő, és a kiáltások nem harsogtak teli torokból. Átnyomakodott a tömegen, és a pap elé állt.
– Üdvözöllek; idegen – köszöntötte Rowland atya. Sung helyi papja középkorú férfi volt, ám haja és rövid, hegyes kecskeszakálla még makulátlanul feketén csillogott. A nyakában egy dísztelen láncon Sung rendjének szimbóluma lógott. Fehér köntösén halvány foltok éktelenkedtek, mintha régi, számtalanszor mosott és agyonhordott rongy lett volna. – Azért jöttél, hogy segíts nekünk megszabadulni ettől a rontástól?
James mélyen a férfi szemébe nézett.
– Igen, de nem hiszem, hogy az hozta rátok a rontást, akit te vádolsz.
A pap szeme összeszűkült, és gyanakvó tekintettel méregette az apródot.
– Alton meghalt – közölte James.
A pap látszólag megdöbbent.
– Alton gazda meghalt? Hát újabb áldozata van annak a megátalkodott boszorkánynak? – Az apród mellett elnézve a gyülekezethez fordult, és fennhangon kiáltotta: – Hát még mindig nem elég? Még mindig nem jött el a cselekvés ideje?
Számos helybéli lelkesen ordibálni kezdett, ám James az ujjongásból kihallotta Jazhara felé kiáltott figyelmeztetését:
– James, vigyázz! Itt valami nincs rendben!
James körbenézett, és látta, hogy a kiáltozó falusiak többsége üres, élettelen tekintettel mered előre. A pap felé fordult, majd egy követhetetlenül gyors mozdulattal előrenyúlt, és megragadta a férfi nyakában lógó szimbólumot. Egy gyors rántással letépte, és a magasba tartotta Sung jelképét. A medál a szeme láttára alakult át: Sung nyájas arcképe helyett hamarosan egy fekete gyöngyöt tartó kezet formázott.
– Ezek itt a Sötét úr szolgái! Halál rájuk! – kiáltotta a pap, és karmokká görbített ujjakkal James torka felé nyúlt.
Az apród megpróbált hátraszökkenni, ám durva kezek megragadták, és moccanni sem engedték. James a zsivajból kihallotta Jazhara hangját, aki azt kiabálta:
– Ezek az emberek ártatlanok! Valamilyen sötét erő uralja a tudatukat! Próbáld meg nem bántani őket!
James már szinte érezte a pap ujjait a nyaka körül, ám hősiesen visszakiáltott:
– Megpróbálok erről nem megfeledkezni!
Az apród elernyesztette minden izmát, és a földre rogyott, így Rowland atya ujjai a nyaka helyett a levegőben zárultak össze. A padlón fekve James a kardját nem tudta ugyan előhúzni, ám a tőrét, amelyet a jobb csizmaszárában tartott, elérte. Most villámgyorsan előkapta, felfelé csapott vele, és mélyen megvágta a pap lábszárát.
Rowland atya felkiáltott fájdalmában, és hátratántorodott. Jamest néhány erős kéz megpróbálta a földön tartani, némi küzdelem árán azonban sikerült a hasára gördülnie, és maga alá húznia a lábát. Majd minden izmát megfeszítve felpattant, és ahogy azt remélte, a váratlan mozdulattól a testét földhöz szorító kezek lecsúsztak róla.
Számos falubéli botladozott felé, hátulról pedig valakinek kis híján sikerült ismét földre rántania. A pap a visszavonulás mellett döntött. James gyorsan felmérte a helyzetet. Látta, hogy Jazhara vasalt végű botját forgatva sikeresen tartja magától távol a falusiakat, Kendaric azonban már a földön feküdt: néhány izmos gazda lefogta, egy másik pedig elszántan próbálta rugdosni a fejét. Solon testvér félelmetesen lengette súlyos pörölyét, ám inkább csak arrébblökni, mint megütni igyekezett az embereket, miközben megpróbált eljutni a bajba került roncsmentő legényig.
James átdobta tőrét a bal kezébe, majd egy sima mozdulattal előhúzta a kardját. A pengét a magasba emelte, és lapjával a hozzá legközelebb álló férfi arcába sújtott. A rapír keskeny pengéje minden elővigyázatossága ellenére is megvágta az üres tekintetű gazdát, komoly sebesülést azonban nem okozott.
A férfi a csapástól egy lépéssel hátrébbtántorodott, és egy pillanatra útját állta a mögötte tülekedőknek. Az apródnak ez a röpke pillanat elég is volt. Szélsebesen előreszúrt, épp akkor, amikor a pap egy varázslatot kezdett mormolni. Rowland atyának már nem volt ideje rá, hogy kimondja a végső varázsigét; James a gyomrába mártotta pengéjét.
A férfi döbbent ámulattal lepillantott, és amikor az apród kihúzta a pengéjét, kerekre tágult szemeiben megcsillant a kín. Néhány pillanat múlva kihunyt a fény a szemében, ám nem esett el, továbbra is mereven, egyenes háttal állt. A feje hátrabukott, a szája tágra nyílt, és a torka mélyéről komor, idegen hang zendült fel:
– Ámbár a szolgánk holtan fekszik, a hatalmunk nem csorbult. Kóstold meg a sötétség és a kétségbeesés keserű italát!
A pap végre a földre rogyott. James megpördült, hogy felkészüljön a következő támadásra, azonban egyetlen ellenfél sem közelített felé. Az apród támadók helyett csak meghökkenten álldogáló és zavarodottan pislogó helybélieket látott maga körül. A falusiak hol egymásra néztek, hol Kendaricra, Solonra vagy Jazharára, majd néhány percnyi néma ámulat után kérdezgetni kezdték egymást:
– Mi történt?
– Hogy kerültünk ide?
– Miért vérzik az arcod?
James felemelte a kezét, és hangosan felkiáltott:
– Csöndet!
A hangzavar azonnal elült.
– Ez az ember nem Sung papja volt – jelentette be James. – Ő annak a végtelenül sötét hatalomnak volt a szolgája, aki ellen állítólag küzdött. Az ő mesterkedései miatt nem láttátok, hogy hol is rejlik a titeket sújtó gonosz valódi forrása.
A gyülekezet közepén egy asszony hirtelen felsikoltott:
– Nézzétek a napot! – kiáltotta az egyre magasabbra kapaszkodó napkorongra mutatva.
James is arra fordult, és látta, hogy odakint még inkább besötétedett.
– Hamarosan beköszönt az éjszaka – mondta, és nem próbálta megmagyarázni, amit úgysem tudott volna. – Menjetek haza, és zárjátok be az ajtótokat! Ennek majd mi utánajárunk.
A falusiak sietve kiözönlöttek a templomból. Néhány helybélit a szomszédai támogattak hazafelé, mivel Jazhara botja vagy Solon súlyos pörölye olykor-olykor komoly zúzódásokat okozott. James azonban megkönnyebbülten látta, hogy az épületben egyetlen holttest fekszik csak: az egykori Rowland atyáé.
Kendaric rémültnek tűnt ugyan, ám a jelek szerint sikerült megőriznie a hidegvérét. Most megrázta magát, és odalépett az apród mellé.
– Ti is hallottátok, amit mondott? – kérdezte James.
– Nem – felelte Kendaric. – Túlságosan lefoglalt az a rengeteg ember, aki nekem támadt.
– Hallottam, hogy beszél – rázta a fejét Jazhara –, de hogy mit mond, azt nem.
– Én igen – bólintott Solon testvér. – Semmi kétség, a pap a sötétség szolgája volt. Az, hogy képes volt magára ölteni egy Tisztaság úrnőjét szolgáló pap álcáját, nagyon aggasztó. A gonosz ügynökének nem szabadna elviselnie Sung szimbólumának érintését, még akkor sem, ha az hamis.
– Igen nagy hatalmú ellenfelekkel állunk szemben – sóhajtott James. – Én már korábban is hallottam ezt a hangot.
– Mikor? – érdeklődött Jazhara.
– Jó pár évvel ezelőtt, egy Fekete Gyilkos szájából, aki Murmandamust szolgálta.
– De Murmandamust legyőztétek – mondta Jazhara, majd zavartan Solon és Kendaric felé nézett, mivel nem tudta, mennyit mondhat a jelenlétükben. Jazharának, mint Arutha udvari mágusának James már sokat elmesélt a hamis mordel prófétáról és pusztulásáról, valamint arról, hogy mi is történt pontosan a Sötét-erdőben. Muszáj volt tájékoztatni a lányt, mivel az a szóbeszéd járta, hogy a mordel próféta még mindig él.
James bólintott.
– Tudom. Valószínűleg nem ő áll ezek mögött a sötét események mögött, abban azonban biztosak lehetünk, hogy jelenlegi ellenségünknek majdnem olyan nagy a hatalma, mint neki volt. És ez azt jelenti, hogy ismeretlen ellenfelünk sokkal veszélyesebb, mint gondoltuk.
– Már akkor is tudtad, hogy veszélyes, amikor először beszéltünk az elsüllyesztett hajóról – szólt közbe Solon. – Ugye nem akarsz most kiszállni?
– Nem – nyugtatta meg James, miközben az egyre homályosabban ragyogó napra pillantott. – Főleg most nem. Szinte érzem, hogy milyen rohamtempóban követik egymást az események, és attól tartok, ha tétovázunk, akkor elvesztünk. – Az apród hirtelen ráeszmélt, hogy még mindig a kezében szorongatja a fegyverét, így gyorsan visszadugta a hüvelyébe. – Arra nincs időnk, hogy erősítést kérjünk, és azt sem tudjuk, hogy mekkora sikerrel jár William, meddig tudja még távol tartani innen a Medvét. Azt hiszem, ez az egész dolog, akár így, akár úgy, de két napon belül véget ér.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte Kendaric. A roncsmentő összefonta karját a mellkasa előtt, mintha fázna.
James mélyet sóhajtott, és nagyon lassan fújta ki a levegőt.
– Ha teljesen besötétedik, ismét megjelennek a vérivók. Azt hiszem, azok a rémségek csak azért vannak itt, hogy minket lefoglaljanak. Vagyis bármit is teszünk, sietnünk kell. – Jazharára nézett. – Van valami, ami nem hagy nyugodni. Rowland és Alton olyan kétségbeesetten igyekeztek megszabadulni attól a boszorkánytól, hogy szerintem nem egyszerűen egy bűnbakra volt szükségük. Valamiért tartottak tőle.
– Akkor fel kellene keresnünk, és beszélnünk kellene vele – mondta Jazhara, majd felnézett a napra, és hozzátette: – Méghozzá minél előbb. Én úgy látom, hogy már alig két óránk van, mielőtt ismét beesteledik.
James bólintott, és máris indult.
– Gyerünk – mondta visszanézve –, látogassuk meg azt az özvegyfoki boszorkányt!

 

Miközben felmásztak az Özvegyfokhoz vezető domboldalon, az erdőt egyre jobban elborította a baljóslatú homály. A reménytelenül halványuló nap fénye a szokásosnál sötétebb árnyékokat vetített az ösvényre.
– Olyan, mintha csillagfényben gyalogolnánk – suttogta Solon.
James felnevetett:
– Én is úgy érzem, hogy csak suttogva szólalhatok meg.
– Lehet, hogy bölcsebb lenne óvatosan odalopózni, ám most nagyon sürget az idő – jegyezte meg Jazhara.
Az ösvény enyhén elkanyarodott. James felemelte a kezét:
– Valaki jár előttünk – súgta hátra a társainak.
Óvatosan továbbosontak, és a kanyar után az apród rögtön meglátta az alkonyi félhomályban kuporgó alakot. Egy legfeljebb kilencéves fiúcska lapult a fűben. James mögélépett, és noha egyáltalán nem igyekezett hangtalanul mozogni, a fiú észre sem vette, olyan feszülten figyelte a szikláknak támaszkodó, aprócska kunyhót. Amikor James a vállára tette a kezét, a gyerek riadtan felkiáltott, és az ijedtségtől majdnem hanyattesett.
– Ne félj! – mondta Jazhara. – Nem akarunk bántani.
A fiúcska szemei kerekre tágultak a rémülettől.
– Kik vagytok ti? – kérdezte.
– Én Jazhara vagyok, ő pedig James apród, Krondorból. Ez itt Solon testvér, ő pedig Kendaric. És téged hogy hívnak?
A fiú hangja már nem remegett annyira, de még mindig ijedtnek tűnt.
– Alaricnak hívnak. Azért jöttem fel, mert meg akartam nézni a boszorkányt. A papa azt mondta, hogy hamarosan felgyújtják a kunyhóját, úgyhogy szerettem volna megnézni, hogyan csinálja a varázslatait, még mielőtt a felnőttek ideérnek.
– Azt hiszem, haza kellene menned, mégpedig gyorsan, mielőtt még jobban besötétedik – mondta James.
– A boszorkány a kunyhóban van? – kérdezte Jazhara.
– Én nem is láttam. Néha lenn mászkál a tengerparton, ott, a szirt alatt. De én a maguk helyében óvatos lennék: nagyon veszélyes.
– Köszönjük a figyelmeztetést – mosolyodott el James. – De most indulás hazafelé! A szüleid már biztosan nagyon aggódnak érted.
A fiúnak nem kellett további biztatás; megfordult, és rohanva elindult lefelé az ösvényen.
James és társai továbbsétáltak. A kunyhó elé érve az apród bekiáltott:
– Hahó, van itt valaki?
Senki nem felelt.
James fellépett a fából eszkábált tornácra vezető egyetlen lépcsőfokon. A kunyhó teteje a pirinyó tornácot is betakarta, és a tetőt tartó gerendáról számtalan féle és fajta növényi és állati maradvány lógott. Jazhara megvizsgálta a felfüggesztett csomagocskákat: megnézett néhány száradni felakasztott állatbőrt, majd végigszagolt egy sornyi illatos füvet.
– Ez a „boszorkány” vagy gyakorló mágus, vagy egyszerűen egy idős asszony, aki remekül ismeri a gyógyító füveket és porokat. Ezeknek a növényeknek a legtöbbjét én is ismerem. Kenőcsöket és gyógyteákat főznek belőlük.
A kunyhó deszkából ácsolt alapzaton állt, a pici tornác alig néhány lábnyival nyúlt ki az ajtónyílás elé. Solon körbenézett, és megjegyezte:
– Legalább nem ázik meg, ha esik az eső.
– És ezen a vidéken igen gyakran esik az eső – tette hozzá Kendaric. Karját maga köré fonta, mintha dideregne, úgy folytatta: – Nem elég, hogy sötétedik, úgy néz ki, hamarosan esni is fog.
– Pont erre van most szükségünk – sóhajtott fel James. Félrehajtotta a szemöldökfára akasztott, ajtóként szolgáló bőrdarabot, és benézett. A szoba szegényes berendezése mindössze egy durván megmunkált asztalból és egy zsámolyból állt. A helyiség végében álló tűzhelyen egy kondérban valami rotyogott.
Kendaric a barna folyadék felé mutatva megkérdezte:
– Méghogy nem boszorkány? Akkor az mi?
James a kondérhoz sétált, és alaposan megnézte a gőzölgő főzetet. Leakasztott egy merőkanalat a tűzhely fölötti kampóról, és belemerítette a kondérba. Kivett egy kanálnyi folyadékot, megszagolta, belekortyolt, majd Kendarichoz fordulva közölte:
– Leves. Méghozzá rendkívül finom leves.
Éppen a merőkanalat akasztotta vissza a kampóra, amikor egy hang csendült fel az ajtó felől:
– Azért jöttetek, hogy porrá égessetek engem meg a kunyhómat?
James a bejárat felé fordulva egy törékeny külsejű, idős asszonyt látott, aki egy halom rőzsét tartott a karjában.
– Hát akkor ne álljatok ott olyan bambán! Azt várjátok, hogy egy ilyen vénasszony az összes fát maga gyűjtse össze a halotti máglyájához?
A vénséges vén asszony alig volt magasabb, mint az a kisfiú, akit kicsivel korábban hazaküldtek. A bőre már majdnem teljesen áttetsző volt a kortól, hófehér haja szinte világított a homályban. Pici ujjain már nem volt hús, látszólag csak ráncos bőr feszült a csontokon, a fogai azonban még hiánytalanul megvoltak, és a szeme is élettel telve csillogott.
James elmosolyodott.
– Nem azért jöttünk, hogy ártsunk neked.
– Ó, mindannyian ezt mondják – mondta az asszony, és az ajtóban álló Kendaric mellett átnyomakodva ledobta a rőzsét a tűzhely elé.
– Te varázsló vagy? – kérdezte Jazhara.
Az idős asszony leült a zsámolyra, és vállat vont.
– Tudok egy-két trükköt. Legtöbbször azonban csak orvosságot készítek az embereknek, vagy jövendölök annak, aki kéri. – A tekintete hirtelen valahogy távolinak tűnt. – Néha látok dolgokat, de ez... nehéz. És ritkán örömteli.
– Én a roncsmentők céhétől jöttem, Krondorból – mondta Kendaric –, és megpróbáltam kiemelni egy hajót, ami nemrég süllyedt el a Fok előtt. De valami gátolja a varázslatomat. Nagyon erős, és nekem muszáj megtudnom, hogy mi az.
Az idős asszony néhány pillanatig csak figyelmesen nézte a roncsmentőt, majd Jazhara felé fordult:
– És te a mesterséget űzöd?
– Én vagyok Arutha herceg udvari mágusa – felelte Jazhara.
– Ó – mondta az asszony sejtelmes mosollyal az arcán. – Egy női mágus! Voltak olyan idők, amikor már az is elég volt ahhoz, hogy máglyára vessenek, ha azt állítottad, hogy ismered a mesterséget.
– Változnak az idők – bólintott a varázslólány.
– Néhány tekintetben biztosan – felelte az ősöreg asszony. – Más tekintetben viszont egyáltalán nem.
James közbeszólt:
– Nos, talán majd egyszer lesz alkalmunk kényelmesen leülni, és nyugodtan megvitatni a dolgot, most azonban komoly gondjaink vannak. – A halványuló napkorong felé intett.
– Látom – mondta az asszony. – Ezért gondoltam, hogy a faluból küldtek titeket, hogy végezzetek velem.
– Az Rowland atya terve volt – közölte Jazhara. – Arra bujtogatta a falusiakat, hogy jöjjenek ide, és gyújtsák fel a kunyhót.
– Hogy sikerült megállítanotok? – kérdezte az öregasszony.
– A rapírommal – felelte James. – De ő nem Sung papja volt.
– Ezt én is megmondhattam volna nektek – bólintott az idős asszony. – Még a pórusaiból is áradt a gonoszság. Azt hiszem, ez volt az egyik, amiért annyira szeretett volna eltüntetni engem a föld színéről; rájött, hogy én tudom, hogy szélhámos.
– Kellett lennie valami más oknak is – rázta meg a fejét Solon. – Hisz hiába érezted benne a gonoszságot, az atya ellen te nem lettél volna túl meggyőző tanú.
Az asszony bólintott.
– Valóban volt: az, hogy én ismerem Haldonfő és az Özvegyfok titkát.
– És ez a titok megmagyarázza a környéken folyó különös eseményeket, illetve azt, hogy miért nem sikerült kiemelnünk a hajót? – kérdezte James.
– Kétségtelenül. – felelte a vénasszony.
– Mi a neved? – érdeklődött Jazhara.
Az idős asszony egy pillanatig hallgatott, majd felkacagott:
– Olyan régen volt már, hogy valaki a nevemen szólított, nem pedig egyszerűen vénasszonynak vagy boszorkánynak nevezett, hogy szinte el is felejtettem! – Felsóhajtott. – Hívjatok csak Hildának.
– Hilda – kérdezte James –, mi az a titok, amit említettél?
Az ősöreg asszony körbenézett, mintha félne, hogy valaki kihallgatja őket.
– Odalenn a sziklák alatt, egy hatalmas barlang mélyén van egy ősi templom. Az a hely a gonosz szentélye, és olyan ősi időkből származik, ahová már a legidősebb emberi lény emlékezete sem nyúlik vissza.
– Miféle templom? – érdeklődött Solon, miközben keze ösztönösen pörölyének nyele felé mozdult.
Hilda lassan felállt, és egy régi, kopott ládához lépett. Felhajtotta a tetejét, belenyúlt, előhúzott egy vászonzacskót, és Solon felé nyújtotta.
– Bontsd ki! – mondta.
A szerzetes így is tett, ám amikor látta, hogy mit rejt a csomag, jól láthatóan vonakodott megérinteni.
– Pont ugyanolyan, mint a többi – suttogta. Végül mégis rászánta magát: kezébe rázta a zacskóban levő amulettet, és felmutatta a többieknek. A szerzetes tenyerén egy fémből – vagy ónból, esetleg vasból – formált kéz feküdt, amely egy obszidiánszerű kőből csiszolt ébenfekete gyöngyöt tartott. A gyöngy azonban az obszidiántól eltérően nem verte vissza a tűz fényét.
– Nem tudom, kik építették a Fekete Gyöngy templomát, de az biztos, hogy nem emberek voltak – mondta az asszony.
Solon visszatette az amulettet a zacskóba.
– A rendem katalógust vezet az összes vallásról és kultuszról, amelyet a Királyságban, a Keleti Királyságokban vagy akár lenn, Keshben ismernek. Én, mint a hit egyik védelmezője, gondosan végigtanulmányoztam az összes ilyen iratot, de a Fekete Gyöngy nevű rendről még soha nem hallottam.
– Mégis létezik – jelentette ki az idős asszony, és visszavette a szerzetestől a tasakot. – Az, ami a sziklák mélyén megbújik, végtelenül gonosz, olyan, mint egy gennyedő fekély. Részben annak köszönhető, hogy oly sok hajó leli végzetét a lenti sziklák között. Amiatt nem művelik az emberek a kunyhóm és a falu között elterülő zsíros földeket. Azon keveseket, akik mégis megpróbálkoztak vele, idővel különös nyugtalanság vagy félelem szállt meg, és két év sem kellett hozzá, hogy feladják. Még a vadászok is elkerülik az itteni erdőket.
– És te miért tudod elviselni? – kérdezte Kendaric.
– Ezért – felelte az idős asszony, és felemelte a vászonzacskót. – Ez a talizmán ugyanúgy megvéd a gonoszságuktól, mintha magam is közéjük tartoznék. Szeretném, ha elfogadnátok tőlem, mivel hamarosan hatalmas ellenféllel kell szembenéznetek. – Sorban belenézett minden vendége szemébe, majd átnyújtotta a tasakot Solonnak. A szerzetes egy bólintással köszönte meg az ajándékot. Az öregasszony visszaült a zsámolyra, és folytatta: – És ez nem csak egy védőtalizmán.
– Hanem? – kérdezte James.
– Egy kulcs. Kövessétek az ösvényt a lenti sziklákig, majd forduljatok be abba a mélyedésbe, ami úgy néz ki, mintha a tenger hullámai vájták volna a sziklafalba. Ott nagyjából szemmagasságban egy kicsi, halvány mintázatot találtok a sziklán. Ezzel a kulccsal kinyithatjátok a sziklafalba vágott ajtót.
– Láttál már ott valakit belépni? – kérdezte Jazhara.
– Igen – bólintott Hilda. – Sokszor kémkedtem azok után, akik idejöttek, és lementek a mélybe. A rejtőzködés az egyik erősségem. Alig néhány lábnyira álltam a tornáctól, amikor jöttetek, de fogadjunk, hogy erről sejtelmetek sem volt!
Jazhara mosolyogva bólintott.
– Ez igaz.
– És te nem próbáltál meg bejutni ezzel a kulccsal? – kérdezte James.
– De igen – ismerte be Hilda. – Megpróbáltam. De nem sikerült.
– Miért nem? – faggatózott Kendaric.
– Mert csak azok képesek használni, akik felesküdtek a templomban lakozó sötét hatalmak szolgálatára. Kipróbáltam a kulcsot, ám az ajtó nem nyílt ki.
– És akkor mi hogyan használhatnánk? – csodálkozott James.
– Azt hiszem, van egy esélyetek – mondta az asszony. – A faluban rejtőzik egy lény. Nem tudom, hogy ki ő, vagy hogy mi a neve, de az biztos, hogy ott van. Ő fertőzte meg azokat, akik elsőként váltak vérivóvá. Azt a lent lakozó sötét hatalmat szolgálja. Hogy mi célból tette, azt nem tudom, hiszen csak idő kérdése, hogy a herceg és hadserege megjelenjen Haldonfőben, és helyreállítsa a rendet.
– Mi tudjuk, hogy miért van itt – mondta James. – Azért, hogy minket hátráltasson, és ne engedjen a Fok közelébe.
– Hogy így a gazdája emelhesse ki a hajót – tette hozzá Kendaric.
– És hogyan segít minket ez az információ abban, hogy bejussunk a templomba? – kérdezte James.
– Keressétek meg azt a szörnyeteget, aki oly sokakat elpusztított. Öljétek meg, és vágjátok le a kezét csuklóból. Ha a talizmánt a levágott kézhez kötözitek, az ajtó ki fog nyílni.
– És hol találjuk meg ezt a szörnyeteget? – kérdezte James.
– A temetőben van egy ősi kripta – felelte az idős asszony. – A környék legősibb családja, a Haldon família építtette. A családból már senki nem él, a kriptát azonban a városka alapítója iránti tiszteletből a helybéliek rendben tartják. Azt hiszem, abban rejtőzik a szörnyeteg. És ha őt megtaláljátok, akkor azzal ennek a természetellenes sötétségnek a forrására is rábukkantatok. Ha sikerrel jártok, kérlek, gyertek vissza, hogy tudjam, nem a halálba küldtelek titeket!
– Most mennünk kell – mondta James. – Mire a temetőhöz érünk, azok a rémséges teremtmények már ébredezni fognak, és én szeretnék túllenni ezen a feladaton, mielőtt ők is nekünk esnek.
A négy krondori kilépett a kunyhóból, és fürge léptekkel elindult a városka irányába. Az idős asszony az ajtóhoz sétált, és mindaddig szemmel tartotta őket, amíg végleg el nem tűntek a dombhajlat mögött. Halkan felsóhajtott:
– Az istenek óvjanak benneteket, gyermekeim! – Majd lassan visszabicegett a zsámolyhoz, és megkezdte a hosszú várakozást.

 

 

14.
Vámpír

Az ég elsötétült.
Miközben James és társai a város déli sarka felé siettek, ahol Hilda szerint az a bizonyos kripta található, a nappali világosság szürkés derengésbe fordult.
– Kezd sötétedni – jegyezte meg Kendaric, és hangja szinte reszketett a félelemtől.
– Készüljünk fel a legrosszabbakra – mondta Solon. – A vérivók valószínűleg tudják, hogy jövünk.
– Nincs a rendednek egy imája vagy valamiféle varázslata, ami csak úgy... eltünteti ezeket a szörnyetegeket? – kérdezte Kendaric.
– Hah! – kacagott fel gúnyosan a szerzetes. – Bárcsak lenne, fiacskám! Ilyesmire azonban csupán egyetlen rend követői képesek: Lims-Kragma szolgálói.
Kendaric gyorsan körbepillantott.
– Azt hittem, nekik az ilyen lények a szövetségeseik.
– Nem, fiam – magyarázta Solon. A mindannyiukban egyre gyűlő feszültség sokkal érezhetőbbé tette a szerzetes akcentusát. – Ők azér munkálkodnak, hogy a dolgok igaz röndje fennmaradjon, és minden olyan lényt, amely ellenszegül úrnőjük akaratának, mélyen megvetnek. Ezeket a rémségeket, amelyekkel hamarosan szembeszállunk, Lims-Kragma szolgái még nálunk is visszataszítóbbnak és gyűlöletesebbnek tartják. Ezért nekünk az a dolgunk, hogy mielőbb az úrnő színe elé küldjük őket, és ő majd helyreteszi a csirkefogókat.
– Nos, itt a lehetőség – szólt közbe James, mivel ahogy a szürkület éjszakává mélyült, a sírkövek közül mintegy féltucatnyi vérivó bújt elő. Az apród előhúzta kardját és tőrét, ám egy pillanatra sem állt meg. – Ne hagyjátok, hogy túl sokáig feltartsanak! – figyelmeztette a társait. – Ha Hildának igaza van, akkor ezek a szerencsétlenek azonnal elpusztulnak, amint megtaláljuk a mesterüket, és végzünk vele.
– Vagyis azt javaslod – kérdezte Kendaric –, hogy vágjuk át magunkat ezeken a rémségeken, méghozzá gyorsan?
James helyett Solon felelt.
– Pontosan azt, fiacskám – bólintott, miközben előhúzta pörölyét, és egy laza csuklómozdulattal megforgatta maga előtt. – Ha valaki az utadba áll, csak törd be a fejét, vagy vágd le a lábát, vagy valami hasonló, és nyomban menj tovább.
Kendaricnak minden vér kifutott az arcából, ám megpróbált szenvtelennek tűnni.
– Rendben. Semmi gond.
– Ezt az első csapatot majd én elintézem – mondta Jazhara. Halkan kántálni kezdett, majd amikor a levegő már valósággal ropogott az összegyűlt energiától, botjával a föld felé mutatott. A bot végéről vakítóan izzó fénynyaláb szakadt le, mintha valaki egy palackba zárt villámot engedett volna szabadjára. A ragyogás labdaként pattogott végig a földön, majd ahogy az első élőholt lábához ért, kisebb labdákra hullott szét, és minden egyes vakító labda egy újabb élőholt felé rohant. A ragyogó, villámfényű gömbök haragos izzással kebelezték be a vámpírokat. A lények döbbenten megmerevedtek, majd ahogy a ropogva dühöngő energia megperzselte húsukat, és gúzsba kötötte tagjaikat, felsikoltottak fájdalmukban.
James rohanni kezdett.
– Gyorsan, sietnünk kell! – kiáltotta. – Ott a kripta!
A kicsiny temető közepén egy kőépület, egy díszes síremlék emelkedett. A csúcsos tetejű apró épület ajtaja tárva-nyitva állt, így Jamesék látták, hogy odabent nagyjából féltucatnyi faragott márványravatal áll, és mindegyiken egy kőkoporsó pihen.
– Miért nem tudják tisztességesen elégetni a halottaikat, ahogy azt a Királyság többi részén teszik? – morogta Kendaric.
– Nagyon közel vagyunk Yabonhoz – mondta Solon. – Errefelé még mindig népszerű a hagyományos temetkezés.
Jazhara a kripta ajtaja felé mutatott a botjával.
– Most az egyszer egyetértek Kendarickal – jegyezte meg.
A kripta belsejét megvilágító hátborzongató, vöröses derengésben mindannyian jól látták a koporsók mögött mozgó alakokat.
– Be kell verekednünk magunkat – sóhajtott fel James.
Jazhara botjából újabb energianyaláb fakadt, és az első sorban álló lények közül jó néhány kővé merevedett. James fürgén elrohant mellettük, ám nem jutott messzire: néhány lépéssel beljebb egy tagbaszakadt alak állta útját. A megtermett férfi bőre halottsápadt volt, a szeme mintha vöröses fénnyel izzott volna. Mögötte az apród egy másik alakot is megpillantott, aki jóval kisebb termetű volt ugyan, mint a vele szemben álló élőholt, ám valahogy mégis óriási erő áradt belőle. James azonnal tudta, hogy a vámpír nagyurat látja.
– Azt kell megölni! – kiáltott oda a társainak.
A vámpír nagyúr dermesztő hangon felkacagott:
– Szerencsétlen gyermek, én már akkor halott voltam, amikor te még meg sem születtél!
A tagbaszakadt élőholt karmokká görbítette ujjait, és James felé csapott. Az apród meg sem próbálta kivédeni az ütést, inkább félrehajolt, majd fürgén kiegyenesedett, és jobb lábával keményen ellenfele mellkasába rúgott. A férfi az erős lökéstől hátratántorodott. James villámként rontott előre: megpróbálta átvágni a lassan közeledő vámpír nagyúr térdét, ám a lény megdöbbentő gyorsasággal ugrott félre. Az apródon hirtelen végigfutott a rémület. Ilyen hihetetlen gyorsasággal egyetlen élőlény sem mozoghat! James már korábban is találkozott természetfeletti lényekkel, és noha az összes ilyen találkozás kimondottan kellemetlen volt, ösztöneinek és fürgeségének köszönhetően mindig sikerült győzedelmeskednie. Korábban az volt a terve, hogy valahogy – például a lábát átvágva – mozgásképtelenné teszi a vámpír nagyurat, akit aztán Jazhara eléget a misztikus tüzével.
A nagy hatalmú élőholt gyorsaságát látva azonban tudta, hogy a terve nem fog beválni.
– Vissza! – kiáltotta a társai felé. – Idebent kell elégetnünk őket!
Solon már betörte az útjába álló vámpír fejét, sőt, Kendaricnak is sikerült akkora kárt tennie az őt támadó élőholtban, hogy az inkább tisztes távolságban maradt tőle.
Jazhara ördögi ügyességgel forgatta botját. Egy jól célzott ütéssel két lényt már levert a lábáról, harmadik támadója pedig lassan felkászálódó társain esett át. A varázslólány most éppen a földre került vámpírok fejét zúzta be botja vasalt végével, ám amire figyelmeztették őket, igaznak bizonyult: a sebesülések csak lelassították a lényeket, maradandó károsodást nem okoztak bennük.
Lassan hátrálni kezdtek, ám Jazhara és Solon visszavonulás közben megpróbálták megtisztítani az utat az apród előtt. James mély levegőt vett, hogy leküzdje a pánikot. Hátrálnia kellett a folyamatosan előrenyomuló vámpírok elől, és a nagydarab élőholt sem volt olyan ostoba, hogy hagyja magát ismét elbuktatni.
Megkockáztatott egy gyors hátrapillantást, ám hajszálon múlott csak, hogy a feje a nyakán maradt. Egy dolgot tehetett csupán, hogy távol tartsa magától a vámpír nagyurat: fürgén előredöfött pengéjével.
Ekkor azonban Solon is támadásba lendült: két kézre fogta súlyos pörölyét, és erősen meglendítve a megtermett élőholt mellkasába csapott. A lényt a hatalmas ütés hátrataszította, egyenesen bele a mesterébe.
Az ütés ereje a vámpír nagyurat is ledöntötte a lábáról, ám természetfeletti könnyedséggel és gyorsasággal nyomban talpra szökkent, és úgy hajította félre a másik vámpírt, mint egy rongybabát. A sebesült élőholt azonban fájdalmasan nyöszörögve a földön maradt.
Solon váratlan támadása biztosította James számára az ahhoz szükséges időt, hogy fürgén kiszaladjon a kripta ajtaján.
– Csukjátok be az ajtókat! – kiáltotta. – Jazhara, tüzet nekik!
A varázslólány botja végéből zöld láng lobbant az élőholtak felé. Kendaric küszködve próbálta becsukni az egyik ajtószárnyat, Solon azonban könnyedén behajtotta a másikat.
James lihegve figyelte, mi történik, ám szemei hirtelen döbbenten elkerekedtek: a vámpír nagyúr könnyedén és szemmel láthatólag sérülés nélkül átsétált a lángokon!
Mikor végre mindkét ajtószárnyat sikerült becsukni, Solon nekitámaszkodott az egyiknek.
– Muszáj valahogy odabent tartani őket! – mondta James.
Jazhara megragadta Kendaric tunikáját, és magához rántotta a reszkető roncsmentőt.
– Segíts! – kiáltott rá. A rémült férfi majdnem hanyatt esett, ám miközben botladozva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, bólintott.
Odarohantak a legközelebbi hanthoz, és némi küszködés árán sikerült kihúzniuk a fejénél álló faragott sírkövet.
– Köszönjük neked, bárki is voltál – mormogta Jazhara a most már jelöletlen sír felé, majd Kendaric segítségével a kripta ajtajához vonszolta a súlyos követ.
James és Solon vállát az ajtónak vetve próbálta visszatartani a kitörni próbáló vámpírokat. A vaskos ajtószárnyak valósággal meghajlottak a természetfeletti erejű élőholt csapásai alatt. Jazhara és Kendaric egyik sírkövet a másik után vonszolták oda és illesztették a helyére, míg végül úgy látták, hogy az ajtó legalább egy darabig ellenáll a bent rekedtek próbálkozásainak.
– Fogalmam sincs, mennyi időt nyerünk ezzel – lihegte James –, azt viszont láttam, hogy az a rémség egyszerűen átsétált a tűzön, Jazhara. Egy csöppet sem zavarták a lángok.
– Akkor nem tudom, mit tehetünk – sóhajtott fel elkeseredetten a varázslólány.
– Lehet, hogy csak a természetes tűz hat rá – vetette fel Kendaric. – Rakjunk tüzet, gyújtsunk meg egy köteg olajjal átitatott rongyot, és hajítsuk be!
Jazhara megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy az eredményesebb lenne – mondta, majd tűnődve megjegyezte: – Talán Hilda meg tudja mondani, hogy mi a teendő.
– Akkor ti ketten rohanjatok vissza Hildához – mondta Solon –, addig Kendaric meg én megpróbáljuk csukva tartani ezeket az ajtókat. – Mintha csak a szerzetes kijelentésének akart volna hangsúlyt adni, a kriptából egy tompa dobbanás hallatszott, és az ajtók megremegtek, a sírköveknek összekoccantak. – Siessetek! – kiáltott rájuk. – Lehet, hogy ezt a kőkupacot nem tudja elmozdítani, ám ha így folytatja, idővel az egész épületet porrá zúzza!
James bólintott, majd megfordult, és Jazharára nézett. A lány is meghajtotta a fejét. A következő percben az apród és a varázslólány már fürge léptekkel sietett át a városon észak felé, az Özvegyfok irányába.

 

Mire a sziklák tetején álló kunyhóhoz értek, szinte teljesen kifulladtak. Hilda valószínűleg hallotta, hogy jönnek, mivel a tornácon állva várta őket.
– Rosszul alakulnak a dolgok – állapította meg.
James bólintott, és lihegve próbálta visszanyerni a lélegzetét. Vett egy nagy levegőt, majd közölte:
– A vámpír nagyúr egyszerűen nem hajlandó meghalni!
– A vámpír nagyurat nehéz ugyan elpusztítani – mondta Hilda –, de azért nem isten.
– Nem ártanak neki a lángok – zihálta Jazhara.
– Vagy úgy! – jegyezte meg az idős asszony. Egy pillanatnyi tűnődés után közölte: – Akkor biztosan valahol máshol tartja az esszenciáját.
James Jazharára nézett, ám a lány csak értetlenül rázta a fejét.
– Ezt nem értem – mondta.
Hilda vállat vont.
– Az ilyesmihez nem értek. A mágikus művészetek között a nekromancia a legutálatosabb, és jobb, ha az ember óvakodik tőle. – Egy pillanatig hallgatott, majd hozzátette: – De ennyi év alatt azért hallottam egy-két dolgot.
– Mint például? – kérdezte James.
– Azt mondják, hogy a sötét hatalmaknak vannak olyan szolgái, akikben egyáltalán nincs élet. Ott vannak azok a szegény párák, akiket a vámpír nagyúr a szolgáivá tett: még bennük is pislákol egy szikrányi élet, és ha azt kioltják, meghalnak – magyarázta Hilda. – A gonosz legnagyobb hatalmú szolgálói közül néhányan azonban rájöttek, hogyan szabadíthatják meg tökéletesen a testüket a halandóság béklyójától.
– Akkor hogyan lehet őket elpusztítani? – kérdezte Jazhara.
– Meg kell keresni az edényt, amely a lelküket rejti. Ahhoz, hogy valaki ilyen hatalomhoz jusson, áldozatot kell hoznia, és amit az ember az egyik oldalon elnyer – kinyújtotta az egyik kezét –, azt a másikon elveszíti. – Kinyújtotta a másik kezét is. – Ha egy testet halhatatlanná tesznek, akkor a lélekesszenciáját valahol a közelben kell elhelyezni. Általában gondosan elrejtik, hogy senki ne találjon rá, sőt, gyakran őrök is vigyázzák.
– De erre nincs időnk – sóhajtotta James. – Ez a vámpír nagyúr rettentő erős. Lehet, hogy már ki is jutott a kriptából, és legyőzte Solont meg Kendaricot.
– És ha Kendaricot elveszítjük... – Jazhara nem fejezte be a mondatot.
James komoran bólintott.
– Nem tehettünk mást, muszáj volt otthagynunk, hogy segítsen Solonnak. De sietnünk kell.
A varázslólány Hildához fordult.
– Hol keressük ezt a lélekesszenciát? – kérdezte. – A kriptában, a vámpír nagyúr közelében?
Az ősöreg asszony megrázta a fejét.
– Nem valószínű, hogy ott megtaláljátok. Az biztos, hogy magával hozta, de szerintem amint megérkezett, elrejtette egy biztonságos helyre.
– Hol bukkant föl először? – kérdezte James.
– A favágó kunyhójában – felelte Hilda.
– Akkor ott kezdjük a keresést – döntött James. – Merre kell mennünk?
– Menjetek Alton gazda birtokára, onnan pedig kövessétek azt az utat, amely a háza előtt fordul kelet felé. Az utolsó kerítés után nagyjából egy mérfölddel látni fogtok egy ösvényt, amely az erdőbe vezet. Ha azon elindultok, akkor úgy egy mérföld múlva megpillantjátok a favágó viskóját. Legyetek óvatosak, a vámpír nagyúrnak más szövetségesei is vannak!
James körbenézett.
– Már majdnem teljesen besötétedett. Van valami lámpásod vagy esetleg néhány fáklyád?
Az öregasszony bólintott.
– Van egypár fáklyám. Hozom is. – Bement, és néhány pillanat múlva három fáklyával bukkant elő: kettőt a hóna alatt szorított, egy pedig a kezében égett. – Csak ennyit találtam.
James elvette a lobogó fáklyát, Jazhara pedig zsákjába dugta a másik kettőt.
– Ennek elégnek kell lennie. Köszönjük, Hilda, nagyon hálásak vagyunk, hogy segítesz.
– Nem kell megköszönnötök.
– Ha végeztünk a vámpírokkal, visszajövök, és mesélek majd Csillagdokkról – mondta Jazhara.
– Én pedig örömmel meghallgatlak – mosolygott a lányra az idős asszony.
James egy hosszú pillantással búcsúzott a ráncokkal szabdalt ősöreg arctól.
– Viszlát! – mondta, majd sarkon fordult, és Jazharával a nyomában szapora léptekkel elindult a falu felé.
Az öreg hölgy addig kísérte őket a szemével, amíg végképp el nem tűntek a dombhajlat mögött, majd megfordult, és lassan visszaballagott a kunyhójába.

 

James és Jazhara majdnem végig futottak, csak akkor torpantak meg egy-egy pillanatra, ha valami veszélyt éreztek. Néhány perc alatt átszelték a falut, majd ráfordultak a kelet felé vezető útra. Amikor megtalálták a Hilda által említett ösvényt, azt követték tovább.
Az erdőre olyan mély sötétség borult, mintha valaki felcserélte volna a delet az éjféllel. Még a legkisebb hold sem világította meg útjukat, és a természetellenes, vészjósló homály mind Jamest, mind Jazharát megborzongatta. Az ösvény jól kitaposott volt ugyan, ám rendkívül keskeny, és az apródnak minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne rezzenjen össze minden apró neszre.
A nappali madarak már rég nem csiviteltek, ám a csöndet éjszakai társaik tompa huhogása sem törte meg. A levegő hátborzongatóan mozdulattan volt, mintha a nap fényét eltompító varázs a szelet is lecsendesítette volna.
Hirtelen azonban távoli üvöltés repesztette szét az éjszaka csöndjét, amelyre szinte azonnal számtalan felelet érkezett.
– Farkasok! – torpant meg James.
– Siessünk! – kiáltott rá Jazhara, mire az apród olyan szapora léptekkel indult tovább, hogy félő volt, a sötét és keskeny ösvényen valamelyikük megbotlik és komolyan megsérül.
Még jó néhány percet kellett a belógó ágak között hajolgatniuk és a sziklás talajon botladozniuk, ám végül megérkeztek céljukhoz, egy kis tisztáson álló aprócska kunyhóhoz. A viskó belsejéből az ajtó melletti keskeny résen és egy pirinyó ablakon keresztül vöröses fény szivárgott.
– Valaki van odabenn – jegyezte meg James.
– Valaki van idekinn is! – figyelmeztette Jazhara, és előre mutatott.
A kunyhó háta mögül négy alak bukkant elő, és indult meg elszántan az apród és a varázslólány felé.
Jazhara botja végéről ismét vakító fehér villanás vált le és rohant pattogva a közeledő lények felé. Ahol a talajt érte, a lehullott falevelek megperzselődtek és füstölögni kezdtek. A varázslat végül az élőholtakba csapódott, akik küszködve igyekeztek folytatni útjukat, ám képtelenek voltak: testük csak fékezhetetlenül rángott és remegett.
– Indulj befelé! – kiáltott az apródra Jazhara. – Ezekről majd én gondoskodom!
James elrohant a rángatózó vámpírok mellett, akik közül ketten már a földre is roskadtak, és úgy vergődtek, mint egy partra vetett hal. Az apród szinte le sem lassított, csak felemelte a jobb lábát, és keményen berúgta az ajtót. A deszkatákolmány recsegve beszakadt.
A viskóban egy fazsámolyon egy asszony üldögélt; úgy tűnt, egy bölcsőben fekvő kisgyermek álmát vigyázza. Amikor azonban James érkezését hallva megfordult, lehullott az álca, és egyértelművé vált, hogy az asszony is vámpír. Vicsorogva felugrott a zsámolyról, és hegyes szemfogait kivillantva, ujjait karmokká görbítve James felé rohant.
A fiatalember fürgén félreszökkent, és rapírjával átvágta a nő lábszárát. Az élőholt asszony dühében és tehetetlen fájdalmában sikoltozva a földre rogyott. James nem habozott, elvágta a torkát. Könnyű pengéje azonban félrecsúszott a csigolyákon, és az apród egy pillanatig azt kívánta, bárcsak erősebb, súlyosabb fegyvert forgatna.
Gyorsan kiszabadította rapírját, és ahogy a nő feléje nyújtotta a karját, lesujtott. A vámpír a kíntól összegörnyedt, néhány arasznyival hátrébb kúszott, majd megpróbált felemelkedni.
Abban a pillanatban, ahogy felállt, James előreszökkent, és lábát felemelve keményen hasba rúgta. A vámpír a rúgástól szinte kiröpült a kunyhóból. Sebesült lába miatt nem tudta visszanyerni az egyensúlyát, és hátraesett. James azonnal megragadta a lehetőséget: a kezében tartott fáklyával a nő felé csapott. A láng a vámpír szoknyájának szegélyét érte, amely nyomban tüzet fogott, és lobogva égni kezdett.
Az asszony a földön hemperegve próbálta eloltani a lángokat. James egy pillantásra sem méltatta a nyomorultat, inkább a kunyhó belseje felé fordította a figyelmét. Odabent azonban szinte semmi nem volt, csupán egy egyszerű kis asztal, egy bölcső és egy vödör, amely a tűzhely mellett állt. Az apród egyetlen valamirevaló rejtekhelyet sem látott, se egy fiókos szekrényt, se egy ládikát; semmi olyat, amely esetleg a vámpír nagyúr lélekesszenciáját rejthette volna.
James beljebb lépett, és belenézett a bölcsőbe. Attól amit látott, elfintorodott: a bölcsőben egy kisgyermek feküdt, ám már jó ideje halott lehetett. Apró kis teste már szinte teljesen kiszáradt, a bőr ráfeszült a törékeny csontokra. A legvisszataszítóbb azonban a csecsemő testéből sugárzó vöröses fény volt.
Az apród egy pillanatig tétovázott: semmi kedve nem volt megérinteni a kicsiny holttestet. Ám kénytelen volt félretenni a viszolygását, így nagyot nyelt, és végigtapogatta a gyermek hasát. Valami mintha ellenállt volna az ujjai nyomásának... James előhúzta a tőrét, vett egy nagy levegőt, és belevágott a csecsemő húsába. A gyermek mellkasában, a bordák között egy rubinvörös, gonoszul csillogó drágakő ragyogott.
Ahhoz, hogy kivegye a kristályt, James kénytelen volt eltörni az apró holttest két bordáját. Mire végzett undorító feladatával, Jazhara is belépett az ajtón.
– Mindegyik elpusztult – mondta, majd döbbenten megtorpant. – Mit csinálsz?
– Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, hogy a gyermek a rejtekhely.
Jazhara tágra nyílt szemekkel bámulta a vörös tüzű ékkövet.
– Akkor ez a lélekkristály – jegyezte meg tűnődve. Lehunyta a szemét, egy rövid varázsigét mormolt, majd felpattantak a szemei. – Ebbe az ékkőbe hatalmas erejű varázslatot zártak – mondta. – És szinte árad belőle a gonoszság.
– És most mit csináljunk vele? – kérdezte James.
– Szedd ki onnan! – utasította Jazhara.
Odakint a farkasok üvöltése mintha minden pillanattal valamivel közelebbről hallatszott volna.
– Siess már! – nógatta a lány.
James fürgén engedelmeskedett.
Miután kirohantak a viskóból, Jazhara körbenézett.
– Oda! – kiáltotta, és a fészer felé mutatott. A faépület sarkában egy kis kovácsműhely volt kialakítva, valószínűleg itt javítgatták és élesítették szerszámaikat a favágók. A lány egyből megtalálta, amit keresett.
– Tedd gyorsan erre az üllőre! – mondta az apródnak.
James szó nélkül engedelmeskedett. Jazhara kinyújtotta a kezét, levett egy kis vaskalapácsot a polcról, és felemelte.
– Takard el a szemedet! – utasította Jamest.
Az apród elfordította a fejét.
Hallotta, hogy a kalapács lesújt a kristályra, és a következő pillanatban érezte, hogy a bőre bizseregni kezd. Különös energia futott végig a testén, amely minden izmát elgyengítette, és csak nagyokat nyelve tudta visszatartani a hányingerét. James valami óriási veszteséget érzett, úrrá lett rajta a boldogtalanság, és mintha az összes csontját átitatta volna a hiábavalóság égése. Aztán düh és harag öntötte el a lelkét, és a tehetetlen méregtől könnybe lábadt a szeme, a szíve pedig oly hevesen kalimpált, hogy majd kiugrott a helyéről.
Zihálva igyekezett lecsillapítani dübörgő szívét, ám hallotta, hogy Jazhara is lihegve kapkodja a levegőt. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a lánynak nem sikerült legyőznie a hányingerét.
James zavarodott volt, úgy érezte, az egész világ táncot jár körülötte, ám az egyre közelebbről hallatszó farkasüvöltés miatt megpróbálta összeszedni magát. Amikor végre sikerült, körbenézett.
Aztán az égbolt szilánkokra tört, és a sötétségen hajszálvékony vonalakból álló finom csipkeként szüremlett át a fény. A következő pillanatban olybá tűnt, mintha egy kitört ablak cserepei hullanának a magasból, és az éjszakai sötétség felszakadozott. James ámulva nézte, ahogy a koromfekete égbolt darabjai aláhullanak, majd fokozatosan feloldódnak, és még mielőtt megérintenék a közeli fák koronáját, testetlen köddé halványodnak. Minden egyes lehullott sötét szilánk mögül derűs napfény mosolygott a tájra.
Aztán hirtelen az egész világot elborította a fény – a déli verőfény.
A farkascsorda üvöltése abbamaradt, és az énekesmadarak dalra fakadtak.
– Erre nem számítottam – jegyezte meg Jazhara ámultan.
– Nos, akár számítottunk rá, akár nem, én nagyon örülök, hogy újra látom a napot – mondta James, majd a tüzesen izzó égitest felé pillantva hozzátette: – Még alig múlt dél.
– És mennyi minden történt! – sóhajtott fel Jazhara. – Gyere, induljunk! Vissza kell mennünk a temetőbe, hogy lássuk, ott mi történt.
Futva indultak vissza a városka túlsó végén levő temetőbe. Menet közben minden ablakban csodálkozva kitekintgető városlakókat láttak, akik döbbenten, ám boldogan ünnepelték, hogy ismét fényesen süt a nap. Néhányan a bátrabbak közül még az utcára is kimerészkedtek, és most tanácstalanul néztek egymásra, mintha megerősítést várnának a másiktól, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba.
Mire az apród és a varázslólány a kriptához értek, teljesen kifulladtak, és a ragyogva sütő nap melegétől mindkettejükről folyt a verejték. Solon és Kendaric még mindig az eltorlaszolt ajtót őrizték.
– Hol voltatok?! – kiáltott fel Kendaric.
– Valamit csináltatok – állapította meg a szerzetes. – Odabent egyszer csak iszonyatos tombolás kezdődött, aztán az égbolt darabokra hasadt. Felteszem, a kettő kapcsolatban van, vagy tévedek?
– Megtaláltuk a lélekkristályt, és összetörtük – zihálta Jazhara.
– Azt reméltem – mondta James –, hogy ha összetörjük azt a követ, akkor ez a szörnyeteg... valahogy elpusztul.
– Én egyáltalán nem vagyok járatos az ilyen dolgokban – tűnődött Jazhara. – Hilda talán többet tud. De le merném fogadni, hogy most, hogy a követ elpusztítottuk, valamilyen úton-módon vele is képesek leszünk ugyanezt tenni.
– Nem hagyhatjuk őket egyszerűen bezárva, amíg el nem sorvadnak? – kérdezte Kendaric.
– Nem, mivel lehet, hogy a vámpír nagyúr tartja fenn azt a mágiát, amely miatt a te varázslatod nem működik.
Kendaric lemondó arccal felsóhajtott, majd lehajolt, és felemelte a legfölső sírkövet az ajtó elé hordott kupacról.
– Nem akartok segíteni? – kérdezte.
– Nem igazán – felelte James, ám ő is lehajolt, és felvett egy másik követ.
– Van valami tervünk? – érdeklődött Solon.
– Le kell vágnunk a vámpír nagyúr egyik kezét – emlékeztette társait Jazhara.
– Hagyjuk, hogy ők nyissák ki az ajtót – javasolta James. – A vámpírok nem bírják a napfényt, úgyhogy az legyengíti majd őket. Nem sokkal ezelőtt találkoztam egy démonnal; annak a húsát pillanatok alatt hamuvá égette a napsütés. Talán ezekkel a rémségekkel is ez történik majd.
– Az alacsonyabb rangú vámpírokkal talán – mondta Solon, miközben arrébb vonszolt még egy követ. – Ám attól tartok, a vámpír nagyurat legfeljebb egy kicsit bosszantani fogja a fény.
– Talán elintézhetjük őket egyesével, miközben kijönnek az ajtón – vetette fel Kendaric, majd néhány lépéssel arrébb ledobta a kezében tartott követ, és már jött is vissza a következőért.
Az ajtó most már jól láthatóan meghajlott a túloldalon nekifeszülő vámpírok súlya alatt.
– Nem égethetjük el őket – jegyezte meg Jazhara –, legalábbis a mesterüket nem, mivel szükségünk van a kezére.
– Talán rávehetjük, hogy kidugja – mondta Kendaric –, aztán gyorsan levágjuk, és rohanunk, hogy a lábunk se érje a földet.
Solon felnevetett.
– Ugyan, betörünk néhány fejet, és elvágunk pár torkot! Ilyen egyszerű.
Az ajtó lassan résnyire nyílt, így James hátrébblépett.
– Igen, ilyen egyszerű. – A következő pillanatban az ajtószárnyak felpattantak, és két alak ugrott az apród felé: – De ez nem jelenti azt, hogy könnyű is!
Az elsőként kilépő vámpír a váratlan fényözöntől megtántorodott, így James gyorsan átvágta a torkát. A napfény érintésére a lény húsa azonnal megfeketedett, és a szerencsétlen sikoltozni kezdett kínjában.
A második vámpír megfordult, és megpróbált visszabújni a kriptába, két kifelé igyekvő társa azonban visszalökte. Solon meglendítette pörölyét, és kemény csapásaival hol az egyik, hol a másik oldalra taszította az élőholtakat.
Jazhara is lecsapott botja vasalt végével, és hamarosan három holttest feküdt füstölögve a napfényben. Az apród óvatosan belesett a kripta homályába, ám a ragyogó napsütésben az épület belseje még sötétebbnek tűnt. James azonban úgy látta, odabent semmi nem mozdul.
– Attól tartok, ha el akarjuk kapni, muszáj bemennünk – mondta halkan, majd Kendarichoz fordult, és a riadt roncsmentő kardja felé intett. – Csak a te pengéd alkalmas rá, hogy levágja annak a szörnyetegnek a fejét. Ha sikerült a földre vinnünk, próbáld meg lecsapni a fejét, de ha lehet, Soloné és az enyém maradjon a nyakunkon!
Kendaric elsápadt, ám bólintott.
James Jazharára pillantott, és kérdőn felhúzta a szemöldökét, majd visszafordult a roncsmentőhöz.
– Légy végig készenlétben, és ha esetleg Jazhara kénytelen lenne tüzet dobni a lényre, akkor azonnal rohanj oda, és vágd le az egyik kezét!
Kendaric ingujjával letörölte a felső ajkán gyöngyöző izzadságot.
– De melyiket?
– Szerintem bármelyik megteszi – felelte James. Biccentett Solon felé, és mindketten berontottak a kriptába. Egyikük a középen álló kőkoporsó egyik, másikuk a másik oldalán szaladt, és szemük ide-oda cikázva kereste az ellenséget.
A kriptában három díszes kőravatal állt, és mind Solon, mind James tudták, hogy valamelyik mögött ott lapul a vámpírok nagymestere. James már a másodiknál járt, amikor baljós előérzete támadt.
– Solon, a fejed fölött! – kiáltotta.
A szerzetes felkapta a fejét, ám abban a pillanatban egy sötét alak szökkent le a kripta mennyezetéről. Solont csupán az apród figyelmeztetése mentette meg. Villámgyorsan cselekedett: megpördült, meglendítette pörölyét, és összezúzta a vámpír nagyúr bordáit.
A nagy hatalmú élőholt átrepült a helyiségen, és közvetlenül James előtt csapódott a falnak. Az apród rapírjával a kezében előrerontott, megpróbálta felnyársalni a földön fekvő lényt, ám az természetfeletti gyorsasággal talpra szökkent, és könnyedén kitért a szúrás elől.
Hirtelen egy újabb vámpír ugrott le a mennyezetről, és James a földön találta magát. Ahogy kétségbeesetten küszködött, hogy lerázza magáról a két megdöbbentően erős vámpírt, megütötte orrát a rothadás émelyítő szaga.
– Solon! – kiabált segítségért.
Az izmos szerzetes két hosszú lépéssel a földön dulakodó három alak mellett termett, majd megragadta az egyik vámpír gallérját, és az ajtó felé hajította. A lény nem tudott időben megállni; kicsúszott a napfényre, és gyötrelmesen felsikoltott.
Kendaric előrelépett, és a csapásba minden erejét beleadva levágta a lény fejét.
– Földre! – kiáltotta Jazhara.
Solon azonnal lekuporodott. Jazhara felemelte a botját, amelynek végéből zöld tűzcsóva indult útjára. A haragoszöld lángnyelvek végigtáncoltak a mennyezeten, és hamarosan két újabb, fájdalmasan vonagló, megperzselődött vámpír hullott a földre.
James rájött, hogy mostani ellenfele erősebb, mint bárki, akivel korábban szembekerült. A vámpír nagyúr nem volt ugyan nagyobb, mint egy megtermett férfi, ám amikor megragadta az apród állát, olyan könnyedén csavarta oldalra a fejét, ahogy James csak egy újszülöttét tudta volna. A fiatalember minden izmát megfeszítve igyekezett ellenállni, ám képtelen volt. Úgy érezte, minden porcikája széthasad, és egyre elkeseredettebben próbálta visszafordítani a fejét a vámpír nagyúr felé. Szeme sarkából látta, hogy az élőholt szemfogai elővillannak, és döbbenten ébredt rá, hogy alig egy pillanat, és ellenfele kiharapja a torkát.
Kétségbeesetten vonaglott, hogy legalább egy pillanatra kiszabadítsa magát, a vámpír nagyúr ereje azonban három emberével ért fel. James hirtelen megkönnyebbült, mivel látta, hogy a vámpír mögött megjelenik Solon. Az erős szerzetes megragadta a szörnyeteg hosszú, lobogó haját, és keményen hátrarántotta a fejét. Az apród hallotta Jazhara kiáltását:
– Csukjátok be a szemeteket!
A varázslólány előredöfött a botjával, úgy, hogy fegyvere vasalt vége pontosan a vámpír nagyúr szájába szaladt. Az élőholt szemei tágra nyíltak a döbbenettől, és egy pillanatra megmerevedett, mintha a váratlan támadás meghökkentette volna.
Aztán Jazhara egy rövid szót kiáltott, és a bot végében összegyűlt energia felszabadult. Az élőholt feje izzó fehér lángok közepette valósággal szétrobbant, és a helyiséget betöltötte az égő hús bűze.
A vámpír nagyúr üvöltve felemelkedett. Jazhara gyorsan kiszabadította a botját, James pedig abban a pillanatban, ahogy érezte, hogy a testét leszorító súly enyhül, egy kicsivel hátrébb kúszott.
Kendaric odarohant, egy darabig óvatosan célozgatott, majd az ütésbe teljes súlyát beleadva egyetlen körkörös mozdulattal elválasztotta a lény fejét a testétől. A vámpír nagyúr fejetlen holtteste a földre roskadt.
Az elszürkült arcú roncsmentőn látszott, hogy menten rosszul lesz.
– Köszönöm – hálálkodott James –, mindannyiótoknak köszönöm. – Majd Kendarichoz fordult: – Vágd le a kezét!
Kendaric megrázta a fejét, és pengéjénél fogva az apród felé nyújtotta fegyverét.
– Ha nem bánod, ezt csináld inkább te. Nem hiszem, hogy még erre is képes lennék. – Ezzel a szemei fennakadtak, és ájultan a padlóra roskadt.

 

Délután, egy kicsivel később a fogadóban pihenték ki az aznapi megpróbáltatásokat. James a kesernyés, üdítő ízű, frissen csapolt sört kortyolgatta, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni elgyötört nyaka sajgását.
– És most mi lesz? – kérdezte Kendaric, aki kissé még mindig szégyenkezett, amiért elájult:
– Megvárjuk a holnap reggelt – felelte James. – Mindannyian kimerültünk, szükségünk van egy kis pihenésre. Aztán holnap, amint felkel a nap, megpróbáljuk kiemelni a hajót. Ha nem sikerül, legalább tudni fogjuk, hogy Hildának igaza volt, és hogy nem a vámpír nagyúr volt a sikertelenségünk oka, hanem az a valami, ami abban a templomban rejtőzik.
– És mi van a segítséggel? – érdeklődött Kendaric.
– Reggel üzenek a Molnárpihenőben állomásozó osztagnak. Két nap alatt ideérnek.
– Megvárjuk őket? – kérdezte Solon.
– Nem, addig átkutatjuk az ősi templomot: Sokszor csináltam már ilyet. Nem valószínű, hogy bárkit is találunk odalent. Ha volna ott valaki, akkor a falubeliek biztosan láttak volna valamit, még mielőtt ez a rémálom elkezdődött.
Jazhara belekortyolt a sörébe, majd megjegyezte:
– Két dolog még mindig nem világos számomra.
James bólintott.
– Az egyik, hogy ki áll mindezek mögött.
– Pontosan – felelte a varázslólány. – Egyértelmű, hogy valaki azt szeretné, ha ez a környék teljesen elszigetelődne a világtól, mivel így a saját szolgái szerezhetnék meg a kincset. – Körbepillantott, nehogy a helybéliek közül bárki is meghallja, amit mond. – A Könnyet – tette hozzá suttogva.
– És mi a másik dolog, ami zavar, úrnőm? – kérdezte Solon.
Jazhara egy kérdéssel válaszolt.
– Hol van William és a krondori testőrök?
James azonnal megértette a lány kérdése mögött megbúvó kettős jelentést. Solon és Kendaric valószínűleg azt hiszi, hogy Jazharát csak a Medve holléte aggasztja, ő azonban tudta, hogy a lány William biztonsága miatt is nyugtalankodik.
James némán kortyolgatta a sörét, és az esetleges válaszokon gondolkozott. Néhány percnyi tűnődés után rájött, hogy őt is legalább annyira aggasztja mindkét kérdés, mint Jazharát.

 

 

15.
Két agyar

William körbenézett.
A távolban, a fák koronája felett már kirajzolódott a Két Agyar-szoros, ám a lassan felkelő nap fényében csupán homályos, fekete domborműnek tűnt. A hely két hatalmas szikláról kapta a nevét, amelyek úgy meredtek az ég felé az ösvény két oldalán, mint egy óriási vipera méregfogai. Mindkét sziklaorom tövében egy füves tisztás terült el. William észak felé fordulva látta, hogy a jobb oldali tisztást egy sűrű, sötét erdő határolja, amely meredeken fut fel a szomszédos hegyoldalra. A bal oldali tisztás azonban egy mély szurdok fölé magasodó sziklát borított.
– Mit gondol, itt vannak már? – kérdezte Hartag őrmester.
– Igen, a csontjaimban érzem – felelte William. – A Kishold sarlója ma éjszaka a legkeskenyebb, és a Szürke Karmoknak a tervek szerint ma hajnalra kellett volna idecsalniuk minket, hogy a Medve lesben álló bérencei lemészárolhassanak.
– Mi mindent megtettünk, hogy időben ideérjünk, Will – mondta Hartag. – Ha ennél is keményebb tempót diktálunk, akkor az összes ló kidőlt volna, és a katonák mára már a fegyverüket is képtelenek lennének felemelni.
– Nos, legalább annyit tudunk, hogy hamarosan kemény harcra számíthatunk, és hogy az ellenség itt vár valahol.
– Mi a terve? – kérdezte az őrmester.
– Maga öreg róka a szakmában, őrmester. Maga szerint mi lenne a legjobb?
Az őrmester csöndben meghányta-vetette a dolgot, majd azt mondta:
– Biztosan ott bujkálnak a fák között. De a fejemet rá, hogy a Medvének legalább egy tucatnyi csatlósa amott, a bal oldali szikla tövében elterülő tisztáson rejtőzik. Látja? A terep egy darabig emelkedik, aztán a másik oldalon lejteni kezd. Szerintem a hajlat mögött, ott, ahol már nem láthatjuk őket, megbújik néhány íjász. A Medve valószínűleg azt tervezi, hogy előrecsal minket, valahogy rávesz, hogy megrohamozzuk a hágót, aztán az emberei színlelt menekülésbe fognak felfelé az ösvényen. Mi persze utánuk eredünk. Amikor a két szikla tövébe érünk, jobbról ránk támad, és ahogy megfordulunk, hogy rájuk vessük magunkat, az íjászai hátulról megtizedelik az embereinket.
– Én is így okoskodtam – bólintott William. – Vagyis ha a hegygerincen megpillantunk egypár lovast, akik azt lesik, hogy megérkeztek-e már a zsoldosok, akkor biztosak lehetünk benne, hogy helyesen látta a helyzetet.
Még egy óra sem telt el, amikor két lovas bukkant elő a fák közül, és cövekelt le az emelkedő tövében.
– Nos – jegyezte meg William –, úgy tűnik, megtaláltuk a Medvét.
– Kiküldjem a nyomkeresőket?
– Mondja meg nekik, hogy lopakodjanak be az erdőbe, és próbáljanak minél mélyebbre osonni. Tudni akarom, hányan vannak. És legkésőbb délre legyenek itt!
Várakozás közben az idő ólomlábakon vánszorgott. William szólt az embereknek, hogy készüljenek fel a harcra. Gyanította, hogy a Medve egy jókora csapat bérencet bújtatott el a fák között, ám bízott benne, hogy a Szürke Karomhoz tartozó gazemberek hiánya az ő oldalára fogja billenteni a mérleget.
A két nyomkereső, Maric és Jackson nem sokkal dél előtt tért vissza.
– Körülbelül ötvenen rejtőznek az erdőben, uram – jelentették.
– Lovasok vagy gyalogosok?
– Mindkettő. Úgy tűnik, a gyalogosokat szánják csalinak, és ha bekapjuk a horgot, akkor a lovasok lerohannak minket.
William egy darabig töprengett, majd azt mondta:
– Nem követjük az általa felállított szabályokat. – Tudta, hogy túlerővel állnak szemben: az ő harminchat katonájának a Medve ötven, vagy még több emberével kell megküzdenie. – Vigyetek magatokkal hat embert az erdőbe – utasította a nyomkeresőket. – Bármi is történik, ti ne törődjetek vele, csak várjatok türelmesen. Aztán amikor halljátok, hogy a Medve emberei parancsot kapnak a támadásra, rohanjatok rájuk hátulról. Ne bonyolódjatok hosszú küzdelembe, csak vonjatok el annyi lovast a főseregtől, amennyit csak tudtok. – A szoros bal oldala felé mutatott. – Ott csapunk le először.
– Mit tervez? – kérdezte Hartag.
– Mi harmincan békésen elügetünk odáig – egy tekintélyes méretű gömbölyded sziklára mutatott, amely az emelkedő lábánál hevert –, aztán hirtelen rárontunk az íjászokra. Amilyen gyorsan csak tudjuk, elintézzük őket. Ezzel rákényszerítjük a Medvét, hogy megindítsa a támadást. Vagy gyalogosan jön, vagy lóra száll, ám utóbbi esetben kénytelen lesz egy időre visszavonulni. Ha Jacksonnak, Maricnak és a többieknek sikerül néhány lovast maguk után csalni, akkor a Medvének menekülés közben kell majd átrendeznie a csapatát. Lehet, hogy visszavonul, ez esetben a nyomában leszünk, ám az is lehet, hogy kisebb csapatokat küld ránk, és így lehetővé teszi számunkra, hogy végre végképp elintézzük.
– És mi van, ha visszavonul?
– Követjük, ám amíg nem muszáj, nem támadunk. Pokolian szeretnék leszámolni azzal a gyilkos kutyával, a küldetésünk sikere azonban azon múlik, hogy távol tudjuk-e tartani a céljától.
– Ami? – kérdezte az őrmester.
– A Haldonfő fölött magasodó sziklaszirt: Özvegyfok.
Az őrmester körbenézett.
– Véleményem szerint, uram, most éppen arra vezet minket.
– Micsoda? – döbbent meg William.
– Látja azt az emelkedőt, ott nyugatra? – kezdte magyarázni Hartag. – Nem sokkal mögötte halad egy ösvény, amely átszeli azokat a csúcsokat, majd levezet a Haldonfőtől keletre elterülő erdőségbe. Ha az ember keményen megsarkantyúzza a lovát, két nap sem kell, hogy odaérjen. Ha most elindulnánk, holnap estére már ott is lennénk.
– A pokolba! – szitkozódott William. – Jó pár térképet megnéztem, de ez az ösvény egyiken sincs rajta!
Az őrmester elmosolyodott.
– A királyi térképekre sok minden nem kerül rá, Will. Az ember bölcsen teszi, ha kikérdezi az utazókat, vagy elbeszélget azokkal a kölykökkel, akik a környéken nőttek fel.
– Köszönöm. Ezt nem fogom elfelejteni.
– Tehát most mit teszünk?
– Nem hagyjuk, hogy meglépjen. – Will körbenézett. – A meglepetés az egyetlen, amiből előnyt kovácsolhatunk. A Medve emberei túlerőben vannak, úgyhogy ha rosszul alakulnak a dolgok, irány a folyó!
– A folyó? – hökkent meg Hartag. – Megbolondult, William? Még ha a zuhanást túl is élnénk, azokban a zúgókban gyorsabban megfullad az ember, mint ahogy...
– Nem. Ha rosszul áll a szénánk, szedje össze az embereket, és induljanak el dél felé! Ha a Medve Haldonfő felé tart, nem fog a nyomunkba eredni, vagyis akadály nélkül visszavonulhatunk addig a kikötőig, ami mellett tegnap eljöttünk. Ott ácsolunk néhány tutajt. Ha folyóra szállunk, előbb érünk Haldonfőbe, mint a Medve, mivel neki a lovak miatt muszáj néha megpihennie.
– Aha! – kiáltott fel az őrmester. – Vagyis nem azt javasolta, hogy vessük le magunkat azokról a sziklákról, ugye?
– Hát, ha a másik lehetőség az, hogy azok a gyilkosok lemészárolnak...
– Hát igen, ha nincs más lehetőség... – sóhajtott fel Hartag.
William a homlokához emelt kezével védte szemét a ragyogó napsütéstől, és újra körbenézett, hogy felmérje a környéket.
– Mikor induljunk?
– Maric és a többiek már biztosan a helyükön vannak.
– Akkor adja ki a parancsot! Felsorakozunk, és nyugodt tempóban ügetünk tovább. Amikor kiáltok, bal felé támadunk.
– Értettem.
William várt, amíg a katonák felsorakoznak, majd amikor mindenki a helyén volt, az oszlop élére állt. Hartag őrmesterre pillantva fojtott hangon megjegyezte:
– Életemben először azt kívánom, bárcsak itt lenne Treggar kapitány!
Hartag felkacagott. Treggar kapitány kiemelkedően tehetséges katonatiszt volt, ám kiállhatatlan természete miatt már akkor is utálta a helyőrség minden nőtlen tisztje, amikor William még meg sem érkezett Krondorba. A fiatal hadnagynak sikerült ugyan egy kölcsönös megbecsülésen alapuló, viszonylag jó kapcsolatot kiépítenie vele, ám a krondori tisztek közössége még mindig nehezen viselte a kapitány durva modorát.
– Hát igen – jegyezte meg az őrmester –, bármilyen utálatos alak, nehéz helyzetekben jó, ha ott van az ember mellett!
– Hiába, most nincs itt, így enyém a felelősség. Indulás!
A felsorakozott katonák megsarkantyúzták lovukat. William érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, így rákényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen. Tudta jól, amint meghallja egy íj húrjának pendülését vagy a csendülést, ahogy a penge pengének ütődik, nyomban feloldódik a feszültsége, és olyan szellemi tisztaság lesz úrrá rajta, amely még mindig meglepte, noha már számos csatát megvívott. Harc közben mindig a káosz volt az úr, és a fiatal hadnagy tudta, hiába eszel ki az ember bármilyen remek tervet, az úgyis nyomban semmivé lesz, amint szembekerülnek az ellenséggel. William már korábban rájött, hogy csata közben valahogy mindig érzi, hogyan alakul a helyzet, és hogy mit kell tennie.
A fiatalember számtalan heves vitát folytatott az apjával, amiért úgy döntött, hogy elhagyja Csillagdokkot, és az ott munkálkodó mágusok közösségét, és belép a hadseregbe, ám tudta, hogy számára a katonáskodás az egyetlen igaz hivatás; ez az, amiben tényleg tehetséges.
Hátasa nyugtalanul felhorkant. Az ifjú hadnagy bátorító, megnyugtató gondolatokat küldött az állat felé, és gyorsan lecsendesítette. Azért vannak pillanatok, amikor ez a különös képességem, hogy mentális úton szót értek az állatokkal, kimondottan hasznos, gondolta.
A csaléteknek szánt lovasok pont akkor jelentek meg a hegytetőn, amikor a krondori osztag az út legmélyebb pontjához érkezett. A két férfi remek alakítást nyújtott: néhány lépést még lovagoltak, majd amikor megpillantották a katonákat, „meglepődtek”, megfordultak, és látványos menekülésbe kezdtek.
William felemelte a karját.
– Támadás! – kiáltotta.
A katonák azonban ahelyett, hogy a csalit követve felfelé nyargaltak volna a hegyoldalon, megfordították lovukat, és a réten keresztül támadtak. A füves mező enyhén emelkedett, majd egy kis lapos rész után meredeken lejteni kezdett. Ahogy arra William számított, a tető mögötti lejtős részen körülbelül egy tucatnyi íjász lapult a fűben, készen arra, hogy a krondori katonákat meglátva felemelkedjenek, és hátulról nyílzáport zúdítsanak rájuk.
Az orvlövészek azonban hirtelen arra eszméltek, hogy lovasok rohanják le őket, és noha néhányuknak sikerült még leadnia egy lövést, legtöbben fel sem fogták, mi történik, és a katonák már le is kaszabolták őket. William ismét felsorakoztatta embereit, majd megállította lovát.
A parancsa egyszerű volt: nyugodtan állni, és megvárni, hogy az ellenség megmutassa magát. Ahogy az sejthető volt, a Medve majdnem pontosan azt tette, amit William megjósolt. A fák közül egy csapatnyi gyalogos rontott elő fegyvereit rázva, mintha támadásra készülnének. William gyorsan megszámolta őket, és látta, hogy a Medve most tizennyolc embert jelölt ki csaliszerepre. Ez azt jelentette, hogy kicsivel beljebb az erdőben több mint harminc lovas várakozik.
– Nyugalom! – szólt oda az embereinek.
A Medve bérencei felsorakoztak, és miután tovább már nem leplezhették, hogy eszük ágában sincs támadni, fegyverükkel csapkodni kezdték a pajzsukat, és gúnyos megjegyzéseket kiabáltak a krondoriak felé.
– Nyugalom! – ismételte meg a parancsot William.
A két fél hosszú, feszült perceken át farkasszemet nézett, majd Hartag őrmester megkérdezte:
– Emeljük a téteket, Will?
– Igen – felelte a fiatal tiszt.
– Íjászok! – kiáltotta Hartag, mire féltucatnyi krondori katona fegyvert cserélt. – Célra tarts és tűz! – adta ki a parancsot. A krondori íjászok útjára engedték nyílvesszőiket.
Hat bérenc azonnal elesett. Mire az íjászok elővették második nyílvesszőjüket, és megfeszítették a húrt, a megmaradt tizenkét zsoldos már sarkon fordult, és fejvesztve menekült. Néhány lépéssel el is érték az erdőt, és eltűntek a fák közötti homályban. Az íjászok kilőtték ugyan nyilaikat, ám mire azok a rét túloldalára értek, ott már egyetlen célpont sem volt.
– Íjakat vállra! – parancsolta Hartag.
A lövészek vállukra akasztották íjukat, majd kihúzták kardjukat és felemelték a pajzsukat.
A környékre mély csönd borult. A Medve és az emberei arra vártak, hogy a krondoriak támadjanak, William azonban eltökélte, hogy nyílt terepen fogják megvívni a csatát.
– Most mi lesz? – kérdezte várakozás közben az egyik közelben álldogáló katona.
– Meglátjuk, ki unja meg először a tétlenséget, fiam – felelte Hartag.
William némán szorította lova gyeplőjét, és azon tűnődött, vajon mennyi ideig kell még várniuk.

 

Kendaric az Özvegyfok alatti földnyelven állt, és a Solon által korábban azonosított hajó árbocát nézte.
– Figyeljetek, nehogy megint felbukkanjon néhány olyan szörnyeteg, ami a múltkor megpróbált megállítani minket – szólt hátra.
James kihúzta a kardját, hogy megnyugtassa a roncsmentőt.
– Folytasd – utasította.
Kendaric ismét megpróbálta kiemelni a hajót, ám megint nem járt sikerrel. Megfordult, és csalódottan közölte:
– Semmi. Valami még mindig gátolja.
Jazhara vállat vont.
– Ahogy azt sejtettük is. Hilda megmondta, hogy nem a vámpír nagyúr a legfőbb gonosz.
– Fogy az időnk. Meg kell keresnünk azt a barlangot – mondta Solon.
Miután visszasétáltak a földnyelv mögött elnyúló tengerpartra, meglepően könnyen megtalálták a barlangot. A sekély sziklaüreg alig néhány lépés mély volt, így a reggeli napfény könnyedén szétoszlatta a benti homályt. A barlang végében egy kövekből kirakott minta látszott a sziklafalon. James próbaképpen megnyomta az egyik követ, mire az finoman megmozdult. Az apród figyelmesen fülelt, ám a legapróbb neszt sem hallotta.
– Nem mechanikus – jelentette ki.
– Ami azt jelenti, hogy mágikus – jegyezte meg Jazhara.
– Ami pedig azt jelenti, hogy fogalmam sincs, hogyan lehet feltörni ezt a zárat.
– Akkor mit csinálunk? – kérdezte Kendaric.
– Nálunk van a kéz és a talizmán – emlékeztette Solon.
James ledobta a hátizsákját, és kivette belőle a Hildától kapott amulettet meg a vámpír nagyúr kezét. A halott kéz ujjait a varázstárgyra szorította, és az ajtóhoz emelte. Legalább féltucatnyi kombinációban végignyomogatta vele a mintát alkotó köveket, ám semmi nem történt, így végül feladta.
– Hilda nem mondott el nekünk mindent – jegyezte meg, miközben visszarakta a iszákjába a két holmit.
– Azt viszont mondta, hogy menjünk vissza – emlékeztette Jazhara.
– Akkor menjünk, és kérdezzük meg tőle, mi a teendő! – mondta az apród. Ismét vállára vette hátizsákját, és elindult felfelé.

 

Az Özvegyfok tetejére vezető séta még fél óráig sem tartott. Amikor James és társai a kunyhóhoz értek, Hilda már várta őket.
– Elintéztétek a vámpírt, ugye? – kérdezte.
– Igen – felelte James. – Honnan tudod?
– Ehhez nem kell varázslat, fiam. Ha nem ti intéztétek volna el őt, akkor ő intézett volna el titeket, és akkor most nem állnátok itt. – Megfordult, és a válla fölött hátraszólt: – Gyertek be és figyeljetek!
Az asszony nyomában mind a négyen beléptek a kunyhóba. Odabent Hilda az apródhoz fordult:
– Kérem a kezet!
James kinyitotta a hátizsákját, és az asszony felé nyújtotta a szörnyeteg kezét. A tűzhely fölötti kampóról Hilda levett egy hatalmas vasserpenyőt, és beledobta a vámpír kezét, majd az egészet a tűzre rakta.
– Most jön a dolog legkellemetlenebb része – mondta.
A lény kezén a bőr és a hús összezsugorodott és elfeketedett, majd dögletes szagú, kékes lángnyelvek lobbantak fel körülötte. Néhány pillanat múlva már csak feketére perzselődött csontok maradtak az edényben.
Az asszony levette a serpenyőt a tűzről, és a tűzhely szélére rakta.
– Hadd hűljön egy kicsit.
– Tudsz nekünk mondani valamit arról, hogy mivel állunk szemben? – kérdezte Jazhara.
Hilda komor arccal bólintott.
– Ezért nem mondtam el, hogy a lény kezét el kell hamvasztani. Ezért nem árultam el a zárt nyitó kombinációt. – Sorban belenézett mind a négy vendége szemébe. – Hamarosan egy hatalmas gonosszal kell szembeszállnotok, és meg kellett győződnöm róla, hogy érdemesek vagytok rá. Az, hogy legyőztétek a vámpír nagyurat, azt mutatja, hogy megvan bennetek a kellő eltökéltség és bátorság, ám most a vámpírnál sokkal komolyabb ellenfél vár rátok.
– Már nagyon sok éve tudok a sziklák alatt megbúvó szentélyről, a Fekete Gyöngy templomáról. Jómagam még soha nem jártam odabent, csak a tudományom segítségével lestem be néha. Ám az a kevés, amit így láttam, minden képzeletet felülmúlóan gonosz.
– Miféle „hatalmas gonoszról” beszélsz? – kérdezte Solon.
– Hol is kezdjem? – vágott bele Hilda egy nagy sóhajjal. – A partok előtt vízbe fúlt tengerészek – és ilyenből jó néhány akadt – soha nem nyugodhattak békében, lelkük a templomban lakozó sötét hatalom rabszolgaságába kényszerült. Érzem a jelenlétét, olyan, mint egy nagy szem. Éveken keresztül csukva volt, ám most kinyílt, és ezt a vidéket figyeli.
Jamesnek a történet a sethanoni csatát juttatta eszébe, ahol Murmandamus, a mordelek hamis prófétája haldokló rabszolgái életenergiáját használta fel, hogy megszerezze a Sethanon alatt rejtőző Életkristályt.
– Vagyis feltehetően ez a terv, bármi is legyen az pontosan – tette hozzá gyorsan, nehogy egy véletlenül elejtett megjegyzéssel elárulja Hildának, hogy az ő céljuk a Könny visszaszerzése –, már jó ideje érlelődik.
– Kétségtelenül – bólintott Hilda. Felállt, a ládához lépett, majd kinyitotta, és elővett egy különös tárgyat. – A szem azonban azt nem tudja, hogy őt is figyelik. – Egy hosszú, keskeny valamit mutatott fel, ami leginkább egy jégszerű kristályból kifaragott pálcának vagy botnak tűnt. – Ezt csak egyszer mertem használni, aztán félreraktam erre a pillanatra. Ám figyelmeztetlek benneteket, hogy amit látni fogtok, felkavaró lehet.
Meglengette a pálcát a levegőben, és elkántált egy varázsigét. A következő pillanatban James és társai előtt egy keskeny rés jelent meg a levegőben; egy hasadék, amely fekete volt ugyan, ám valahogy mégis színek kavarogtak benne. Aztán a színekből összeállt egy kép, és máris egy barlang belsejét látták. Az egyik kőfalon egy díszes tükör lógott. A tükör csillámló felülete megmutatta, hogy egy alak közeledik, akinek sötét körvonalait látva Jazhara és Solon csöndesen fohászkodni kezdett. James már látta ezt az alakot, vagy legalábbis valami hozzá hasonlót: a rémisztő figura egy réges-rég meghalt pap vagy mágus volt, akit sötét, gonosz praktikák keltettek életre. Néhány hónappal korábban a Királyság déli csücskében, az elhagyott kesh erődben egy ugyanilyen rémséggel került szembe. Az apród tudta, hogy az ott felderített cselszövés és az, ami itt és most folyik, valahogyan összefügg.
A sötét alak intett csontos kezével, mire egy ember képe jelent meg a tükörben. A sasorrú férfi szemeiben mintha feketén izzó lángnyelvek lobogtak volna. Feje búbja kopasz volt, ám oldalt megmaradt ritkás, ősz haja hosszú, loboncos tincsekben hullott a vállára. Ruházatának semmitmondó szabása alapján lehetett akár kereskedő, akár bármi más.
Aztán meghallották az élőholt mágus hangját:
– Jönnek – recsegte.
A tükörben levő férfi megkérdezte:
– A roncsmentő is velük van?
– Pont ahogy terveztük. Hajnalban fel is áldozzuk őket. Nálad van az amulett?
– Nem – felelte a férfi. – Még mindig a szolgámnál van.
– A tiéd volt – jegyezte meg az élőholt lény –, ám istenünk hangja volt az, amely megtöltötte hatalommal. És az amulett most mást választott helyetted, ugyanúgy, ahogy akkor téged választott helyettem.
A megjegyzés hallatán harag futott át a tükörben lévő férfi arcán.
– De ő nem érdemes a hatalomra!
– Az mindegy. Az amulett nélkül nem léphetünk tovább.
– Meg fogom találni. És ha megtalálom...
A kép hirtelen megváltozott, és Jamesék a pokol legmélyebb bugyraiból származó szörnyetegeket láttak az Özvegyfok szikláin gyülekezni. Az apród alig tudta magába fojtani a döbbent szavakat, mivel a lények közül jó néhányat felismert, ám a többi még azoknál is félelmetesebb és hatalmasabb volt.
– Ki ez az alak? – suttogta végül.
– Egy sötét erőket szolgáló, óriási hatalmú mágus, fiam. A nevét nem tudom, de felismerem a keze munkáját, és tudom, hogy még annál is sötétebb erőkkel szövetkezik, mint amiket itt látsz. De nézzétek és okuljatok!
A férfi megfordult, és az összegyűlt szörnyetegekre nézett. James szemei tágra nyíltak a döbbenettől: a sziklákon a saját véres teste feküdt, mellkasát mintha egy óriási kéz szakította volna szét. Solon és Jazhara teteme a közelben hevert. Kendaric még élt, ám úgy megkötözték, mint egy letaglózásra váró borjút, és most kétségbeesetten küzdött a kötelékei ellen. A sötét alak nyakában egy hatalmas amulett lógott egy láncon, az amulett közepében vérvörös rubin ragyogott. A férfi egyik kezében egy hosszú, fekete pengét tartott, a másikkal egy óriási jégkék drágakövet emelt a magasba. Solon felszisszent:
– A Könny!
A mágus letérdelt, majd egyetlen gyors mozdulattal Kendaric mellkasába mélyesztette a tőrét, és kezét a nyílásba dugva kitépte a roncsmentő szívét. Felemelte a még mindig dobogó szervet, és vért csöpögtetett a Könnyre, majd megfordult, és felmutatta a démonoknak. Ahogy a Könny színe világoskékről vérvörösre változott, az iszonytató tömeg diadalittasan felordított. Aztán a kép hirtelen eltűnt.
– Ne hagyjátok, hogy a látvány megtörje az elszántságotokat – mondta Hilda.
– De meg fognak ölni! Mindannyiunkat! – kiáltott fel Kendaric hisztérikusan.
– Meg fogják próbálni, fiam – bólintott Hilda. – De a jövő nem kőbe vésett tény. És a gonosz hajlamos rá, hogy azt lássa, amit látni akar. Ez a gyenge pontja. Nincs felkészülve rá, hogy esetleg vereséget is szenvedhet. Ti azonban igen, sőt mi több, ismeritek a kudarc következményeit is.
– Akkor ezek a látomások...? – kérdezte Jazhara.
– Figyelmeztetésül szolgálnak. Ti többet tudtok az ellenségetekről, valamint arról, hogy mit tervez, mint ő rólatok. Azt tudja, hogy az Istenek Könnyét akarjátok visszaszerezni...
Solon keze pörölye nyelére simult.
– És te ezt honnan tudod, asszony?
Hilda csak legyintett a szerzetes goromba megjegyzésére.
– Nem ti vagytok az egyetlenek, akik tudják, merre forog a világ kereke, ishapiánus. Én már akkor is vénségesen vén voltam, amikor a te öreganyád még meg sem született, és ha az istenek kegyesek hozzám, még akkor is élni fogok, amikor az unokáid meghalnak. De ha mégsem, a magam módján akkor is mindig a jót szolgáltam, és nekem ez elég is. Talán az a sorsom, talán csak azért vagyok itt, hogy titeket tanítsalak, és ha ti végeztetek ezzel küldetéssel – akár győzelmet arattatok, akár kudarcot vallottatok –, az én napjaim véget érnek. Nem tudom. Azt azonban tudom, hogy ha kudarcot vallotok, nem én leszek az egyetlen, aki szörnyű véget ér.
– Soha ne felejtsétek el, hogy a jövőbelátás komoly varázslat, ám a jövő legtökéletesebb képe is csupán illúzió, a lehetőségek tükröződése! A jövőt még megváltoztathatjátok. És meg is kell tennetek! – Az asszony felállt. – Most menjetek! Már nincs sok idő, és még sok a dolgotok. A lényt, akit láttatok, az ősi nyelven liche-nek hívják. Csak a leghatalmasabb és leggonoszabb praktikáknak köszönheti, hogy még él. Ő elvezet titeket ahhoz, ami miatt képtelenek vagytok kiemelni a hajót, bármi is legyen az. Meg kell találnotok, és el kell pusztítanotok! Véget kell vetni a környéket megrontó dögvésznek, amely miatt a matrózok az elsüllyedt hajók rabjai maradnak, amely miatt a sötétség szolgái járják az éjszakákat, és amely szörnyű rémálmokat okoz egy magamfajta vénasszonynak. Ráadásul gyorsan kell cselekednetek, még mielőtt az a másik megjelenik, mivel úgy vélem, ő sokkal veszélyesebb. És ha nála van az az amulett... nos, ti is láttátok, mit tervez.
Hilda felállt, és a már kihűlt serpenyőhöz lépett.
– Solon testvér, a talizmánt, ha lennél olyan kedves!
A szerzetes benyúlt a tunikája alá, elővette az erszényt, és Hilda kérésére kinyitotta. Az idős asszony egy kicsiny ezüsttölcsért rakott a zsákocska szájához, és óvatosan beleöntötte a vámpír elszenesedett maradványait. Majd elvette az erszényt Solontól, visszakötötte a száját elszorító zsinórt, elmormolt egy rövid varázsigét, és mielőtt visszaadta volna a szerzetesnek, megrázta.
– Íme – mondta –, itt a kulcs a templomhoz. Ahhoz, hogy használni tudjátok, a következő sorrendben kell a sziklafalban nyíló ajtón látott mozaik köveit megérintenetek. – Egy egyszerű mintázatot mutatott, amely nem volt több, mint négy apró, egybefűzött mozdulat. – Ha így tesztek, a kapunak ki kell nyílnia.
– Kérlek, mutasd meg még egyszer! – mondta Jazhara.
Hilda ismét a levegőbe rajzolta a mintázatot. Az apród és a varázslólány bólintott.
Jazhara megfogta az öreg hölgy kezét.
– Tényleg bámulatos vagy. A bölcsesség igazi tárháza. – Körbenézett. – Már akkor is megdöbbentett, hogy milyen jól ismered a gyógyító füveket és a varázshatalmú növényeket, amikor először léptem be ebbe a kunyhóba. Ám most már látom, hogy a te tudásod ennél sokkal nagyobb. Ha végeztünk a ránk bízott feladattal, visszajövök, és mesélek majd neked Csillagdokkról. Ha csatlakoznál az ottani közösséghez, és megosztanád velük a bölcsességedet, az az egész világ hasznára válna.
Az ősöreg asszony elmosolyodott, ám szeméből nem tűnt el a kétkedés árnyéka.
– Először gyertek vissza, lányom! Aztán majd beszélünk.
Jazhara bólintott, és társait követve kilépett a kunyhóból.
Hilda mindaddig kísérte őket a szemével, amíg alakjuk végleg el nem tűnt a fák között, majd visszament a tűz mellé. Hiába cirógatta meleg sugaraival a fényesen sütő nap, őt bizony kirázta a hideg.

 

– Most! – kiáltotta William, és az erdő szélső fái felé intett. Katonái egy emberként sarkantyúzták meg lovukat, és úgy rontottak rá az erdőből kivágtató lovasokra, mint egy dühös fergeteg. Majdnem egy órát kellett várniuk, hogy a Medve elveszítse a türelmét, William azonban most úgy érezte, itt a lehetőség, végre nyílt terepen harcolhatnak. Tudta ugyan, hogy az ellenség létszámfölényben van, ám bízott a krondori katonák jobb fegyverzetében és alaposabb kiképzésében. Miközben emberei átvágtak az úton, William csöndben fohászkodott, hogy a nyolc katonának, akik a Medve bérenchadának hátába kerültek, sikerüljön úgy megzavarni ezt a szedett-vedett sereget, hogy megosszák az erőiket.
– Tartsátok a sort! És vigyázzatok az oldalszárnyra! – kiáltotta Hartag őrmester. A krondoriak előreszegezték kardjukat, kerek pajzsukat védekezően maguk elé emelték, és a gyeplőt hosszabbra engedve gyorsabb tempóra ösztökélték lovaikat.
William számára a világ elmosódott képek sokaságává változott. Mint minden korábbi csatában, a fiatal hadnagy most is arra eszmélt, hogy a figyelme egyetlen és csakis egyetlen dologra összpontosul: az előtte álló ellenségre. Egy lovas közelített felé. A férfi már ki is emelkedett a nyeregből, és kardját a feje fölé emelte, hogy keményen lecsapjon William fejére vagy vállára.
A fiatalember azonban könnyed mozdulattal jobbra hajolt, bal karját a feje fölé emelte, és miközben hagyta, hogy az ütés a pajzsán csattanjon, saját rövid kardjával a lovas jobb lába felé sújtott. A férfi felordított, és a következő pillanatban William már maga mögött is hagyta.
William nem tudta, hogy a zsoldos nyeregben maradt-e, vagy leesett, ám nem fordult meg, hogy megnézze, mivel egy újabb lovas száguldott felé. A fiatal hadnagy nyomban megfeledkezett előző ellenfeléről. Ez a fegyveres William balja felől támadott, így a fiatal tiszt könnyedén kivédhette volna az ütést, rövid pengéjével azonban képtelen lett volna visszavágni. William agyán átsuhant, hogy így lóháton harcolva egy hosszú, görbe pengéjű kesh handzsár, sőt talán még a Keleti Királyságokban használatos szablya is jobb szolgálatot tenne, mint a saját kardja. Legalábbis ő egy hosszabb, könnyebb pengének most jobban örülne.
A fiatal hadnagy kisöpörte elméjéből a gondolatot, és óvatosan kivárt. Ahelyett, hogy kivédte volna ellenfele csapását, a legeslegutolsó pillanatban lebukott, majd megfordította lovát, és a továbbvágtató támadója után eredt. Amikor utolérte, a férfi már jóval előrébb járt, és épp egy lováról leesett krondori katonára készült lesújtani. Egy ütés hátulról, és a zsoldos már ki is repült a nyeregből, és keményen a földre zuhant. A sors iróniája, hogy épp annak a katonának a keze által lelte halálát, akit néhány másodperccel korábban maga akart a földbe tiporni.
A szerencse eddig William oldalán állt, ám most hirtelen elpártolt tőle. Hátasa hangosan felnyerített, és az ifjú hadnagy érezte, hogy kiszalad alóla. William egy pillanatig sem töprengett, azonnal kirántotta lábát a kengyelből, és hagyta, hogy a ló lendülete kirepítse a nyeregből. Rövid kardját is veszni hagyta, pajzsát azonban szorosan markolta. Behúzta a nyakát, és a pajzsot használva támasztékul megpróbált átbukfencezni a bal válla fölött. A vállára nem támaszkodhatott, mivel a hátán keresztbevetett hosszú penge gördülés közben akár fel is nyársalhatta volna.
A bukfenc sikerült, és William egy zsoldos mögött állt talpra, aki épp az egyik krondori katonával küzdött. A fiatal hadnagy pajzsával fejbevágta a férfit, aztán hagyta, hogy a krondori közlegény végezzen vele. Jómaga fürgén az övéhez rögzítette a pajzsát, majd sajgó, meghúzódott izmai tiltakozását figyelmen kívül hagyva átnyúlt a válla fölött, és előhúzta hosszú kardját.
William meghökkentő hatékonysággal forgatta a kétkezes kardot, és mint harc közben mindig, a világ megszűnt létezni körülötte. Egy gondolat maradt csak: életben kell maradnia. Ám valahogy egész idő alatt érezte, hogy valami nincs rendben ezzel a csatával, és tudta, hogy rosszul áll a szénájuk.
A fák közül egy újabb csapatnyi lovas bukkant elő. Jó néhányuk véres volt, és állandóan hátrafelé tekintgettek, vagyis a hátukba küldött nyolc katonának valószínűleg sikerült némi kárt okoznia. Mégis egyre inkább úgy tűnt, hogy a Medve áll nyerésre.
William levágta az előtte álló zsoldost, majd egy pillanatra megállt. Minden mentális erejével egyetlen gondolatra fókuszált, aztán a kristálytiszta képet a feléjük vágtató lovak felé sugározta: Oroszlán!
Megpróbálta utánozni az északi erdőségek hatalmas oroszlánjainak ordítását, sőt elméjével az ugrani készülő nagyragadozó szagát is a lovak felé vetítette.
A hátasok azonnal megvadultak: rémülten felnyerítettek, kapálni kezdték a földet, és jó néhányuk levetette lovasát.
William megfordult és lecsapott egy újabb ellenségre, ám néhány pillanattal később arra eszmélt, hogy a zsoldosok fejvesztve menekülnek.
Megpördült és körbenézett. Látta, hogy saját emberei közül néhányan a menekülőket üldözik, a többiek pedig a Medve bérenceinek egy kisebb csoportja felé tartanak, amely még mindig kitartóan harcolt. A fiatal hadnagy némán felujjongott. A csatát már majdnem megnyerték! És most már azt is tudja, hol az ellenség! Előrerohant, már alig várta, hogy rávethesse magát Talia gyilkosára, és végre megbosszulja kedvese halálát.
Ám ahogy közelebb ért, érezte, hogy minden szőrszála égnek áll, és azonnal tudta, hogy varázslat folyik valahol. William visszaemlékezett a Csillagdokkban töltött gyermekkorára, valamint az ott tanultakra, és rájött, hogy korai volt az öröme.
Egy vérző arcú krondori katona tántorgott felé.
– Hadnagy! – kiáltotta, miközben térdre rogyott. – Nem fogja a fegyver! – mondta, majd összeesett.
William látta, hogy több embere is a földre roskad. A Medve bérencei azonban nem voltak immunisak a hideg vasra, így mire William a küzdelem helyszínére ért, már csupán a kalóz volt talpon. A nagydarab gyilkos hat krondori katona gyűrűjében állt, ám olyan elszántan vicsorgott, mint a nevét adó vadállat, ha sarokba szorítják.
– Ezt hívjátok ti támadásnak? – kiáltotta kihívóan.
Az egyik katona hátulról lesújtott, és William hátán végigfutott a hideg, amikor látta, hogy a férfi pengéje egyszerűen lepattan a Medve hátáról, mintha a gyilkos testét valami láthatatlan páncél védené. A kalóz fürgén hátradöfött, és egy sima mozdulattal felnyársalta a szerencsétlent. Egyetlen ép szemében őrült láng lobogott, és úgy kacagott, mintha az egész küzdelem csak egy bugyuta játék volna.
– Ki akar következőnek meghalni? – ordította.
Az egyik katona megpróbálta kihasználni az alkalmat, hogy a Medve kardja az ellenkező irányba néz, és előreszúrt, a pengéje azonban meg sem karcolta az izmos kart, egyszerűen lepattant róla. A gyilkos még azzal sem fárasztotta magát, hogy kihúzza a kardját a mögötte haldokló nyomorultból, inkább felemelte a lábát, és fejbe rúgta az előtte álló katonát. A férfi ájultan röpült hátra.
– Te nyápic, katonásdit játszó kölyök! Egy napig se bírnád ki az én seregemben!
Williamnek hirtelen szemébe ötlött a Medve nyakában lógó amulett, és látta, hogy a közepébe ültetett kristály vérvörös fénnyel lüktet. Azonnal tudta, hogy a hatalmas termetű gyilkos csakis annak köszönheti a sebezhetetlenségét. Gyorsan megragadta egyik katonája vállát.
– Kerülj a jobb oldalára, és vond el a figyelmét! – kiáltott rá.
William terve vakmerő volt, és csak a kétségbeesés diktálta, ám a fiatalember tisztában volt vele, hogy nem maradt más esélyük. Ha nem szerzik meg valahogy a gyilkos nyakában függő amulettet, mindannyian elpusztulnak.
A fiatal tiszt úgy tett, mintha rémülten megtorpanna, ám ekkor a másik katona jobbról lecsapott. A Medve sebezhetetlen volt ugyan, ám az ösztönei továbbra is egy halandó ösztönei voltak, így nyomban a támadója felé fordult. William csak erre a pillanatra várt. Hosszú pengéjével fürgén előreszúrt, ám ahelyett, hogy felnyársalta volna az ellenfelét, megpróbálta kardja hegyét a Medve nyakában függő vastag lánc alá dugni. A láncszemek elég nagyok voltak, így William bízott benne, hogy pengéjével szét tudja pattintani valamelyiket, és megszerezheti az amulettet. Ha sikerrel jár, már csak egy örömteli feladata marad: meg kell ölnie a gyilkost.
A Medve azonban természetfeletti gyorsasággal reagált: kinyújtotta a kezét, és megragadta a meztelen pengét. William karja szinte elzsibbadt, mivel a penge úgy megszorult, mintha satuba fogták volna. A hatalmas termetű kalóz sátáni vigyorral nézte a fiatal tisztet, és gúnyosan felkacagott:
– Agyafúrt fickónak tartod magad, ugye?
William katonái kétségbeesetten csépelték a gyilkost, ám az ügyet sem vetett a hiábavaló próbálkozásokra. Előrébblépett, és ezzel arra kényszerítette a fiatal tisztet, hogy vagy hátráljon, vagy engedje el a kardját.
William az utóbbit választotta. Elengedte a markolatot, és a Medve lába felé vetette magát. Megragadta a kalóz combját, és erejét megfeszítve felemelte a hatalmas testet. Erőfeszítését szerencsére a Medve saját lendülete is segítette, így sikerült átrepítenie a válla fölött a megtermett kalózt.
– Fogjátok le! – kiáltotta az emberei felé.
A féltucatnyi katona azonnal engedelmeskedett: rávetették magukat a kalózra, és megpróbálták a földre szorítani.
– Vegyétek le az amulettet a nyakából! – kiabálta William.
Miközben a katonák kétségbeesetten igyekeztek letépni a láncot, William körberohant, és megpróbálta megkaparintani az amulettet. Az emberkupac azonban hirtelen felpúposodott, majd a Medve hihetetlen erővel felemelkedett, és úgy rázta le a hátára kapaszkodó férfiakat, mint egy apa a játszadozó kisgyermekeit. Ellökte William kezét, és felordított:
– Elég!
Ördögi vigyorral kinyújtotta jobb kezét, és eltörte az egyik mellette álló katona nyakát, majd bal kezét meglendítve egy visszakezes ütéssel bezúzta egy másik férfi koponyáját. William óvatosan hátrébblépett, és a döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy a kalóz módszeresen megölt mindenkit, akit ért.
A két életben maradt katona elhátrált a Medve közeléből. William rájuk kiáltott:
– Futás!
Nem kellett megismételnie a parancsot; a két férfi sarkon fordult, és elmenekült. A Medve William felé fordult, és egy lépéssel közelebb lépett a fiatal tiszthez. William cselezni próbált: óvatosan balra lépett, majd hirtelen jobbra ugrott, ám a kalóz híven követte minden mozdulatát, és végig ellenfele és az út között maradt.
A fiatalember hirtelen ráébredt, hogy nincs semmi esélye. A Medve egész idő alatt csak játszadozott vele meg az embereivel. A bérenceit ugyan legyőzték, ő maga azonban sebezhetetlen volt, és sikerült a krondoriakat olyan közel csalogatnia magához, hogy puszta kézzel legyilkolhatta szinte az összes katonát.
William megfordult és rohanni kezdett, egyenesen a sziklák felé. A kalóz egy pillanatig tétovázott, majd utána vetette magát. A fiatalember nem nézett hátra, tudta, az, hogy megmenekül vagy elpusztul, akár egyetlen lépésen is múlhat. Ha sikerül levetnie magát a sziklákról, akkor van esélye a túlélésre, még ha elenyészően kicsi is.
A szikla pereméhez érve William legyőzte a késztetést, és nem lassított, hogy lenézzen. Rábízta magát a vak véletlenre, és levetette magát a magasból. Igyekezett olyan messzire elrugaszkodni, amennyire csak bírt, és abban reménykedett, hogy a majdnem száz lábnyi zuhanás után talán sikerül majd a folyó legmélyebb pontján a vízbe csapódnia. Ha nem, a lenti sziklákon biztosan nyakát szegi.
A zuhanás mintha a végtelenségig tartott volna, és a fiatalember fülében mindvégig a gyilkos dühös átkai visszhangoztak. Majd csobbant a víz, és mindent elborított a sötétség.

 

 

16.
A templom

James tétovázott.
Egy pillanatig lehunyt szemmel koncentrált, majd bólintott. A mintázat, amelyet a szikla felszínén találtak, tökéletesen megegyezett azzal, amit Hilda mutatott. Az apród fogta a vámpír hamvaival borított talizmánt, és a megfelelő sorrendben megérintette vele a kőlapokat, majd várt, hogy mi történik.
Az apród és társai érezték, hogy talpuk alatt az egész sziklatömb tompán megrezdül, majd a fal egy része hátramozdult és balra csúszott. James elővett egy fáklyát, és meggyújtotta.
Miután lassan beóvakodtak, egy sötét előcsarnokban találták magukat. Úgy tűnt, a termet magából a sziklából vájták ki, és leginkább egy durván kifaragott alagútra vagy egy elhagyott bányajáratra emlékeztetett.
– Várjatok! – kérte James a társait, miután beléptek. Figyelmesen nézte az ajtót, és közben halkan számolt. Valamivel több mint egy perc múlva a kőlap a helyére csúszott. Az apród gondosan megvizsgálta a falat az ajtó körül, és hamarosan meg is találta a nyitószerkezetet. Elfordította, mire az ajtó kinyílt. Egy intéssel még egy kis türelmet kért társaitól, és ismét számolni kezdett. Nagyjából ugyanannyi idő telt el, mint az előbb, és az ajtó megint becsukódott. James letérdelt, és visszatette a talizmánt a zsákjába.
– Hátha van még néhány zár a folyosón – mondta.
– Mindenesetre jó tudni, hogy ha szükséges, e nélkül is gyorsan kijuthatunk – jegyezte meg Kendaric.
– Ebben egyetértünk – mondta Solon.
Óvatos léptekkel továbbmentek a folyosón. Kettesével haladtak, James és Jazhara ment elöl, Solon és Kendaric szorosan a nyomukban lépkedtek. Körülbelül száz méternyit haladhattak, amikor Solon megszólalt:
– Várjatok egy kicsit! – Egy pontra mutatott a falon, és intett Jamesnek: – Tartsd ide a fáklyát!
James úgy tett, és Solon megvizsgálta a köveket.
– Ez az alagút ősrégi – állapította meg. – Jó néhány évszázados. Jóval azelőtt vájták ebbe a sziklába, mint ahogy a Királyság megtelepedett ezeken a partokon.
– Honnan tudod? – kérdezte Kendaric.
– Ha az ember törp kölykök között tölti a gyermekkorát, akarva-akaratlanul megtanul néhány dolgot a bányászatról.
– Ezek a nyomok azonban nem régiek – mondta James, miután figyelmesen megnézte a járat padlóját.
– Miféle nyomoké – nézett le Kendaric.
James az itt-ott, egymástól nagyjából egyenlő távolságra elhelyezkedő homokszemcsékre és sárdarabkákra mutatott.
– Por ugyan nincs, ezek azonban biztosan frissek. A fejemet rá, hogy a csizma viselője nemrég járt erre. – A járatot elborító sötétségbe bámult. – Legyetek készenlétben!
– Mintha erre figyelmeztetned kellene minket, apród – gúnyolódott Kendaric.
Lassan továbblopakodtak, és egyre mélyebbre merültek az Özvegyfok alatti szikla gyomrában.

 

Tíz percen keresztül feszült csöndben osontak, míg végül egy átjáróhoz jutottak, amely egy hatalmas csarnokba nyílt. Óvatosan beléptek. James fáklyájának fénye kísérteties árnyékokat rajzolt a durván megmunkált sziklafalakra. Amikor meglátták az első csontvázat, Solon keze ösztönösen pörölyének nyelére simult. A félkör alakú csarnok falába, egymástól egyenlő távolságba, kilenc fülkét vájtak az egykori építők, és minden egyes fülkében egy díszes páncélba öltöztetett csontváz állt. Fegyverük és pajzsuk a lábuknál hevert. A kőpadlóba ősi kezek bonyolult mintákat faragtak, ám a faragás olyan sekély volt, hogy a reszkető fáklyafény láthatóvá tette ugyan, ám a szimbólumok által kirajzolt komplex mintázatot nem fedte fel.
Amennyire James meg tudta becsülni, a terem nagyjából harminc láb magas volt, és egy hatalmas félkört formázott, amelyet a túloldali fal dominált. Beljebb lépve az apród és társai a belevésett domborművet is megpillantották.
– Ó, istenek! – suttogta Kendaric.
A dombormű számtalan rémálomba illő alakot ábrázolt, sokuk kezei között emberek vonaglottak, általában borzalmas rítusok áldozataiként. A falba vésett jelenetekből szinte sugárzott a gonoszság.
– Magasabbra a fáklyát, fiam! – mondta Solon, és komor hangja olyan törpösen recsegett, ahogy Jamesék még soha nem hallották.
Közelebb léptek a falhoz, és az apród felemelte a kezében tartott fáklyát, hogy jobban megvilágítsa az ábrákat.
– Maradj itt! – reccsent rá Solon, és Jazhara felé nyújtotta a kezét. – Kislány, egy másikat! Gyorsan! – Jazhara elővett egy fáklyát, és odaadta a szerzetesnek. Solon meggyújtotta Jamesével, majd Kendaric kezébe nyomta: – Állj oda! – utasította, és bal felé mutatott.
– Micsoda?
– Aszondtam, állj oda, te buggyant agyú tökfilkó!
Solon még két fáklyát kért Jazharától, és mindkettőt meggyújtotta. Az egyiket Jazharának adta, és utasította, hogy álljon jobbra, jómaga pedig felemelte a másikat, és előrébbsétált. Csak néhány lépést kellett megtennie, és fáklyájának fényében feltárult a vésetekből összeálló teljes kép.
– Ishap szentjeire és hőseire! – suttogta döbbenten.
– Mi a baj? – kérdezte James.
– Látod a közepét, fiam? – Solon egy üres falrészre mutatott, ami úgy nézett ki, mint egy kerek ablak. A sima, mintázat nélküli folt körül a dombormű legirtózatosabb lényei térdeltek, és elmélyülten imádkoztak.
– Igen – felelte James –, üres, nincs ott semmi.
– De igen, fiacskám, van. Olyasmi van ott, amit te nem láthatsz.
Solon fel-alá járkált a fal előtt, és időnként megállt, hogy egyik-másik részletet közelebbről is megvizsgálja. Végül beállította fáklyáját néhány kő közé, és intett a többieknek, hogy leengedhetik a kezüket.
– Mi ez az egész? – kérdezte Kendaric.
Solon sorra végignézett társain, és amikor belefogott a válaszba, tekintetében nyoma sem volt mosolynak.
– Amit most mondok, mindannyian jól jegyezzétek meg! Úgy véssétek az agyatokba, mintha ez lenne a legfontosabb dolog az életetekben! – Megfordult, és a falra mutatott. – Ez a dombormű egy szörnyen kegyetlen időszakról mesél. – Elhallgatott, és mielőtt folytatta volna, vett egy nagy levegőt. – Az egyház tanításai szerint a Káosz Háborúk után a világ számos részére mély sötétség ereszkedett, mivel a jó és a gonosz erői óriási harcot folytattak az egyensúlyért. Már korábban is találtak ehhez hasonló helyeket, démonok és más istentől elrugaszkodott teremtmények fészkeit, ahol olyan lények rejtőztek, amelyek nem e világról származnak, és amelyeket tűzzel-vassal irtani kell.
– Ezen a falon egy történetet olvashatunk. A részletek nem fontosak. Ami nagyon fontos, és amit mindenképpen tudatnunk kell a rendtársaimmal, az pusztán annyi, hogy ez a szentély létezik. Bármi is történik, két dolgot mindenképpen meg kell tennünk. Az első az, hogy vissza kell térnünk, és meg kell vinnünk a hírt az egyháznak, hogy a papok megtisztíthassák és örökre lezárhassák ezt a szentségtelen helyet. És ha néhány részletről meg is feledkeztek, egy dolgot semmiképpen ne felejtsetek el pontosan leírni: azt, amit te „üres ablaknak” neveztél. És azt is feltétlenül említsétek meg a nagytiszteletű főatyának, hogy én teljesen biztos voltam benne, hogy ez a Névtelen követőinek a műve.
– A Névtelen? – hökkent meg Kendaric. – Az meg ki?
– Fiacskám – mondta Solon –, ha a sors kegyes hozzád, akkor sohasem fogod megtudni. – Körbenézett. – Bár én tartok tőle, hogy a sors most minden, csak nem kegyes hozzánk.
– Azt mondtad, két dolog van – jegyezte meg James. – Mi a másik?
– Az, hogy nem vallhatunk kudarcot, mindenképpen vissza kell szereznünk az Istenek Könnyét. Már nem csak az a baj, hogy ha elveszne, akkor az összes egyház megbénulna; a helyzet ennél sokkal rosszabb. Most már tudom, hogy ki keresi, és azt is, hogy miért.
– Miért? – kérdezte Jazhara.
A szerzetes a fal közepén lévő üres helyre mutatott.
– Hogy megnyissanak vele egy ehhez hasonló átjárót. És ha azt az átjárót valaha is megnyitják, akkor olyan végtelen keserűség hull a világunkra, ami minden képzeletet felülmúl. Egyetlen ember, tünde vagy törp sem lesz képes elviselni azt az iszonyatot, sőt, a Sötét Testvérek, a manók és a trollok sem. Úgy fogja elsöpörni a legkiválóbb papokat és varázslókat is, mint tollpihét a szélvihar. Még a kisebb istenek is reszketni fognak. – A vésetekre mutatott, amelyeken rémisztő külsejű, nem emberi lények halandó áldozataikból lakmároztak, vagy éppen erőszakot tettek a szerencsétleneken, és hozzáfűzte: – A túlélőknek pedig ez lenne a sorsa. Úgy élnének, mint a barmok, amelyeket a húsukért tenyésztenek.
Kendaric arcából minden vér kifutott.
– Ha megint elájulsz, itt hagylak – fenyegette meg James.
Kendaric vett egy nagy levegőt, és megrázta a fejét.
– Nincs semmi bajom. Csak menjünk már tovább, és találjuk meg azt a valamit, ami gátolja a mágiámat!
Odasétáltak a csarnok bal oldalán nyíló, óriási kétszárnyú ajtóhoz.
– Zárva van – állapította meg James, miután megvizsgálta, majd egy drágakövekből kirakott mintára mutatott az egyik szárnyon.
– Ki tudod nyitni? – kérdezte Kendaric.
– Megpróbálhatom – felelte James. Megvizsgálta a zárat, és felsóhajtott: – Ez a zár... azt hiszem, mágikus. – Káromkodott egyet. – Mindig ezek a legrosszabbak.
– Miért? – csodálkozott Kendaric.
– Mert ha valamit rosszul csinálsz, egy mechanikus zár legfeljebb beleszúr néhány mérgezett tűt a hüvelykujjadba, vagy esetleg rádrobbant egy tűzlabdát – magyarázta James. – Egyszer egy olyan zárat kellett kinyitnom, amiből egy gonosz penge csapódott ki, és ha nem ugrottam volna elég gyorsan félre, lemetszette volna a fejemet. A mágikus zárak azonban ennél rosszabbakra is képesek.
Kendaric gyorsan hátrált egy lépést.
– És biztos hogy ezt most... meg akarod piszkálni?
– Bármilyen más javaslatot szívesen fogadok – morogta James türelmét vesztve. Közelebb hajolt, és gondosan megvizsgálta a zárat. – Hat drágakő van. No meg hat lyuk, és a lyukak körül valami fakó szín. Itt van például egy kő, ami pont olyan, mint egy rubin, itt meg egy piros lyuk. Ott egy zöld ékkő és egy zöld lyuk. – Még közelebb hajolt, már szinte beledugta az orrát a zárba. – A szélein parányi tükröket rejtettek el. – Elgondolkozva a sarkára ült, majd megérintette a mozaik közepében csillogó kis fehér drágakövet. Váratlanul hat fénynyaláb tört elő, mint egy kerék hat küllője. – Az ördögbe! – dörmögte az apród, és máris szélsebes mozdulatokkal tologatta ide-oda a kör alakú mozaik körül elhelyezett pirinyó tükröket.
– Mit csinál? – kérdezte Kendaric.
– Azt hiszem – mondta Jazhara –, Jamesnek úgy kell elhelyeznie az ékköveket és a tükröket, hogy ha a fény átmegy a köveken, és megtörik, akkor a megváltozott színű fénysugarak pont a megfelelő színű lyukakba essenek.
James meg sem szólalt, csak a keze járt viharos sebességgel.
– Mi a baj?
– Abból kiindulva, hogy James milyen kétségbeesett igyekezettel dolgozik – felelte Jazhara –, gyanítom, hogy ezt a dolgot egy adott időn belül kell megcsinálnia.
Az apród épp a hatodik tükör-ékkő kombinációt akarta a helyére tolni, amikor hirtelen kialudt a fény.
Egy kis ideig semmi nem történt.
Aztán a hátuk mögött felcsendült egy hang.
Solon ütésre emelt pöröllyel, James pedig kivont karddal pördült meg.
A fülkékben álló kilenc csontváz harcos már kézbe vette fegyverét és felcsatolta pajzsát, és most lassan leléptek a padlóra.
– Baj van – suttogta Kendaric rémülten.

 

William körül teljes volt a sötétség.
Az utolsó, amire emlékezett, az a zuhanás és a becsapódás volt, valamint a dühösen vágtató áramlatok, amelyek magukkal ragadták, és végül nekicsapták egy sziklának.
Amikor felállt, csodálkozva vette észre, hogy teljesen száraz. A kezére pillantott, majd végignézett az egész testén, ám egyetlen karcolást sem látott. Óvatosan megérintette az arcát és a fejét, ám ott sem talált sérülést. Semmi fájdalom, semmi sajgás, még csak egy aprócska vágás vagy horzsolás sem éktelenkedett rajta.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy biztosan meghalt, és most valahol Lims-Kragma csarnokában van.
– William!
A fiatalember megpördült, és rájött, hogy a Szivárványos Papagáj ivójában áll. Látta, ahogy a Medve a torkánál fogva megragadja Taliát, és rázza, mint egy terrier a patkányt, aztán félrelöki, és a lány keményen a falnak ütődik. A következő pillanatban a kalóz a fogadó hátsó ajtajához rohant, és elmenekült.
William megpróbált a lányhoz sietni, valami azonban mintha a padlóhoz ragasztotta volna a talpát. Ez csak egy álom, gondolta.
Talia körül hirtelen forró lángoszlop lobbant fel, és a lány fájdalmasan sikoltozva felemelkedett. Aztán lánglények, állatfejű démonok jelentek meg és vették körbe Talia lángbörtönét.
– William! – sikoltotta a lány.
A fiatalember hirtelen arra eszmélt, hogy már tud mozogni. Páncélt viselt, és kezében egy vakító fényű kard ragyogott. Hátulról lesújtott az egyik démonra, mire az fájdalmában felordított.
A démoni lények egy emberként fordultak meg, majd rendezett sorokban elindultak William felé. A fiatalember azonban elszántan állt, egyetlen lépést sem hátrált, csak támadásra emelte fényes kardját. De hiába küzdött, minden egyes levágott lény helyébe egy újabb lépett. Pajzsába és páncéljába izzó karmok téptek. Érezte a fájdalmat és a forróságot, a páncél azonban kitartott. William karja már remegett a fáradtságtól, és lába is majdnem összecsuklott, ám nem adta fel, minden egyes csapásával kínt és fájdalmat osztott.
Végtelennek tűnő ideig folyt a küzdelem, míg végül szinte kiszakadt a tüdeje, és sajgó izmait úgy kellett ütésre kényszerítenie, mint egy vonakodó, lusta szolgát. Karja és lába alig engedelmeskedett az akaratának. A démonok azonban egyre csak jöttek és támadtak, és egyre több ütésük ért célba.
A fiatalember páncélján egy apró horpadást sem látott, és testén sem volt egyetlen karcolás sem, ám minden egyes karmot és agyarat érzett, és húsát kínzóan perzselte a belőlük áradó forróság. Lassan hátrálni kényszerült, és érezte, hogy úrrá lesz rajta a kétségbeesés, ám valahányszor úgy vélte, hogy képtelen tovább folytatni a küzdelmet, fülébe csendült Talia esdeklő hangja:
– William! Ments meg! William, segíts rajtam!
Újra felemelte a karját, és noha minden tagját elárasztotta a fájdalom, még egyszer lecsapott.
Az áradat lassan elapadt. Egy újabb démon hullt el, és helyette nem jelent meg újabb. William a következő lény felé fordította fájdalomtól elgyötört testét, hogy ragyogó kardjával a démon fejére és vállára sújtson, ám az eltűnt.
Valahányszor egy támadója elpusztult, a fiatalemberben újraéledt a remény, és tovább erőltette reszkető izmait. Olyan rejtett erőtartalékokat mozgósított magában, amelyeknek még a létezéséről sem tudott, és újra meg újra lesújtott.
Aztán hirtelen a legutolsó démon is eltűnt. William Talia felé tántorgott, és noha alig bírta egyik lábát a másik elé rakni, végül valahogy sikerült a kedvesét fogva tartó lángtoronyhoz jutnia. Talia nyugodtan, mosolyogva állt a tüzes gyűrűben.
William száraz, repedezett ajkai szétnyíltak, és csikorgó hangon megszólította:
– Talia?
Amikor kinyújtotta kezét, hogy megérintse a lángokat, azok egyszerűen eltűntek. A lány, akit szeretett, a levegőben függött, és sugárzó mosollyal nézte őt.
– Megcsináltuk, Talia – mondta a fiatalember lágyan. – Vége van.
Valami felmorajlott, majd a Szivárványos Papagáj ivója összetört, mint egy tükör, és szétrepülő szilánkjai feloldódtak a semmiben. Talia és William jellegtelen, fekete ürességben álltak egymással szemben.
A fiatalember kedvese felé nyúlt, hogy megérintse, ám mielőtt megsimíthatta volna a lány arcát, felzendült egy mély hang:
– Nem, conDoinok sarja. Talia lelkét megmentetted ugyan az enyészettől, ám a szereped a játékban még csak most kezdődik.
Talia Williamre nézett. Az ajkai mozdulatlanok voltak, a fiatalember elméjében azonban még ott visszhangoztak a lány utolsóként elsóhajtott szavai:
– Kahoolira esküszöm, bosszút fogok állni!
A mély, zengő hang folytatta:
– Én vagyok Kahooli, a bosszú istene; hozzám szól a fohászod. Engem szólítottál, és imáidért cserébe meghallgatom ennek a nőnek az utolsó fohászát. Nem egyedül fogsz szembenézni azzal, ami rád vár.
Talia a fiatalember szeme láttára lassan elhalványult. William utánanyúlt, ám ujjai úgy hatoltak át a lány testén, mintha füstből szőtt kép lett volna.
Zokogva felkiáltott:
– Talia, kérlek, maradj!
A lány szemét is elöntötték a könnyek, és amikor megszólalt, hangja csupán susogó szellőnek tűnt.
– Búcsúzz el tőlem, kérlek...
Az utolsó pillanatban, mielőtt Talia végképp köddé vált volna, William sírva odasúgta:
– Isten veled, szerelmem.
Majd hirtelen egész testét elöntötte a fájdalom, és úgy lángolt a tüdeje, mintha máglyára vetették volna. Oldalára gördült, és öklendezve igyekezett eltávolítani a tüdejébe került vizet. Miközben fuldokolva köhögött, érezte, hogy erős kezek segítenek neki felülni.
Hevesen pislogott, hogy kitisztítsa a látását. Csuromvizes volt, és az a páncél volt rajta, amelyet a Medvével vívott csatában viselt, nem pedig az a misztikus vért, amelyben a démonok ellen küzdött.
Egy arc úszott be a látóterébe, és lassan egyre élesebbé vált. William látta, hogy egy sasorrú férfi mered rá figyelmesen.
Egy pillanatig csak nézte, majd felkiáltott:
– Én ismerem magát!
– Igen, fiatal barátom – felelte a férfi, és visszaült a sarkára. A fiatalember látta, hogy a folyóparton vannak. – Maga az az ifjú tiszt, akivel néhány héttel ezelőtt találkoztam. Ha jól emlékszem, akkor néhány külföldi előkelőséget kísért egy vadászkirándulásra. Az én nevem Sidi. Láttam, hogy a folyóban lebeg, és mivel igencsak szokatlan az, hogy valaki talpig páncélban úszkáljon, arra a következtetésre jutottam, hogy elkelne magának némi segítség. És úgy tűnik, igazam volt.
William körbenézett, és megkérdezte:
– Hol vagyok?
– A jelek szerint egy folyóparton – felelte Sidi, majd folyásirányba mutatva hozzátette: – Arrafelé van egy város, amit Haldonfőnek hívnak, azon túl pedig ott a tenger.
William újra körbenézett, ám egy erdőfoltban voltak, így a fákon kívül nem sok mindent lehetett látni.
– És magát mi szél hozta erre?
– Keresek valakit.
– Kit?
– Egy gyilkos kutyát; egy mészárost, aki a Medve névre hallgat.
William érezte, hogy a fejében uralkodó zűrzavar kezd kitisztulni.
– Akkor szerencséje van, hogy nem találta meg. Engem harminc krondori katona kísért, amikor belefutottam, és ő egymaga elintézte az egész csapatot.
– Az amulett – bólogatott Sidi elgondolkozva, majd felállt. – Jöjjön, majd menet közben beszélgetünk.
– Maga tud az amulettről? – döbbent meg William.
– Amint azt már akkor is mondtam, amikor legutóbb találkoztunk, kalmár vagyok, és nem csak hétköznapi vicik-vacakokkal, de ritka és becses holmikkal is kereskedem. Az az amulett egy különösen ősi és értékes varázstárgy. Emberfeletti erővel ruházza fel a viselőjét, ám sajnálatos módon egyben őrületbe is kergeti. Arra szánták, hogy egy nagy hatalmú és nagy tudású varázsló viselje, nem arra, hogy egy olyan vadállat birtokolja, mint a Medve.
– Akkor hogy került hozzá?
Sidi a szeme sarkából Williamre pillantott.
– Teljesen lényegtelen, hogy hogyan került hozzá. Az a kérdés, hogy hogyan fogjuk visszaszerezni.
– Micsoda?
– Ahogy bizonyára észrevette, harmincegy fiatal katona sem tud a Medve fölé kerekedni. Akkor hogy remélhetném, hogy nekem, egy magányos öregembernek, sikerül? – Elmosolyodott. – De maga meg én együtt... – Sidi hagyta, hogy a mondat vége a levegőben lebegjen.
– Azt mondta, hogy nem egyedül fogok szembenézni azzal, ami rám vár – motyogta William.
– Tessék?
A fiatalember a sasorrú férfira nézett.
– Azt hiszem, azt mondták, hogy segíteni fog nekem. – William végignézett magán, majd a társára pillantott. – Most, hogy fegyvertelen vagyok...
– Az az amulett a hideg vas ellen ugyanúgy megvédi a viselőjét, mint a varázslatok ellen; vagyis a Medvét egyetlen módon lehet legyőzni: csellel és ravaszsággal. Nekem azonban megvannak az eszközeim, fiatal barátom. Csak segítsen, hogy a Medve közelébe jussak, én pedig segítek leszedni róla az amulettet. Maga igazságot szolgáltat, én pedig visszajuttatom azt a csecsebecsét a jogos tulajdonosához.
– Nem biztos, hogy ezt megígérhetem, uram – mondta William. – Mindent, amit zsákmányolunk, el kell küldenünk Krondorba, hogy a herceg megvizsgálhassa. Ha az a tárgy a maga jogos tulajdona, és a herceg úgy látja, hogy nem jelent veszélyt a birodalomra, akkor kérvényezheti, hogy szolgáltassák vissza önnek.
– Ezt ráérünk később megvitatni – mosolygott Sidi. – Először el kell vennünk a Medvétől. Majd ha az a kalóz eltűnt a színről, akkor megbeszéljük, kihez kerüljön az amulett. Most jöjjön, sietnünk kell. Az idő fogy, és szinte biztos, hogy a Medve előbb ér Haldonfőbe, mint mi.
William a fejét rázva igyekezett megtisztítani az elméjét. Érezte, hogy valamit meg kellene kérdeznie ettől az embertől, de hogy mit, azt nem tudta volna megfogalmazni. Mindazonáltal Sidinek egy dologban igaza van: a Medvét meg kell állítani, és ez csak akkor lehetséges, ha valahogy elveszik tőle a nyakában lógó amulettet.

 

Jazhara leengedte a botját, és felemelte a kezét. Karmazsinvörös fénygömb szakadt le a tenyeréről, és máris a legközelebbi csontváz harcosra pattant. A lény felfénylett, mintha lámpással világították volna meg belülről, majd megállt és remegni kezdett.
Solon bal kezével a magasba emelte pörölyét, és miközben fennhangon kántált, jobbjával bonyolult mintát rajzolt a levegőbe. Két csontváz katona megtorpant, majd sarkon fordult és elszaladt; a jelek szerint igyekeztek minél nagyobb távolságot tudni maguk és a szerzetes közé.
Hat csontváz azonban még mindig közeledett.
Solon előrelépett, és súlyos pörölyével lesújtott az első harcosra. A csontváz katona azonban felemelte pajzsát, és ügyesen kivédte az ütést, így a pöröly kongva a fémpajzsnak csapódott. A csengés-bongás visszhangozva verődött vissza a barlang falairól. A csata elkezdődött.
A csontváz, amelyre Jazhara varázslata lesújtott, a földön feküdt, és minden ízében reszketett, így a varázslólány a többi támadó felé fordította figyelmét. Felemelte botját, és lecsapott egy csontváz harcosra, ám az meglepően fürgén hárította az ütést, és azonnal vissza is vágott hosszú, görbe kardjával. A lánynak alig sikerült hátraugrania. Hirtelen ráeszmélt, hogy a háta mögött már ott a fal, vagyis alig néhány lépésnyi helye van csak manőverezni. Tudta, ha a falhoz szorul, akkor csapdába kerül, így óvatosan jobbra araszolt, és megpróbált a lehető legnagyobb mozgástérre szert tenni.
Kendaric igyekezett határozottan viselkedni, ám amikor a vele szemben álló csontváz harcos felédöfött, inkább mégis a földre vetette magát, és arrébbgurult. Lába azonban beleakadt ellenfele bokájába. A csontváz elvesztette az egyensúlyát, és eldőlt. Kendaric nagyot rúgott csizmás lábával, és noha úgy érezte, mintha kőfalba rúgott volna, az ígéretesen recsegő hang elfeledtette fájdalmát.
Egy másik csontváz harcos csapott felé, így gyorsan talpra szökkent, ám így is csak egy hajszállal kerülte el a lefejezést. Megpróbált elszaladni, ám belerohant egy újabb csontvázba, akit fel is döntött. A lényről saját maga is visszapattant, és ismét a földön találta magát, de esés közben azonban akaratlanul is sikerült elkaszálnia a Solonnal hadakozó csontváz lábát.
A lény hasraesett. Solon fürgén lecsapott pörölyével, és szilánkokra zúzta a koponyáját. A csontváz katona megrándult, majd elcsendesedett, és néhány pillanat múlva darabokra hullott.
Kendaric megfordult, és a szétszóródott csontokon át térden csúszva igyekezett minél távolabb kerülni a csata sűrűjétől. Solon mulatva nézett le rá.
– Te egy embernek álcázott, két lábon járó katasztrófa vagy, de most legalább több bosszúságot okozol az ellenfeleinknek, mint nekünk. – Meglendítette pörölyét, és lesújtott egy másik csontváz harcosra. A lény hátrarepült, a szerzetes pedig lenyúlt, megragadta a szerencsétlenkedő roncsmentő gallérját, és talpra rántotta. – Most eredj, és próbálj még néhányat fellökni, de ha lehet, ne ölesd meg magad! Jó fiú, csak így tovább! – Oldalba lökte Kendaricot, majd a legközelebbi csontváz pajzsára csapott.
James egy másik rémisztő teremtménnyel párbajozott. A csontvázkatona kardforgatás tekintetében meg sem közelítette az apródot, ám az, hogy hogyan sebezhetné meg ellenfelét, komoly gondot okozott a fiatalembernek. James rapírja egyszerűen lecsúszott a kemény csontokról, és noha olykor-olykor megkarcolta a felületüket, komoly kárt nem tudott okozni. James tudta, hogy előbb-utóbb elfárad, és akkor nem lesz képes elkerülni a lény csapásait.
Oldalra pillantott, és látta, hogy Jazharának sikerült egy kicsit eltávolodnia az ellenfelétől, ám azt is észrevette, hogy közben egy másik csontváz a lány hátába került.
– Vigyázz, mögötted! – kiáltott oda.
A varázslólány megfordult, és amikor a csontváz kardja áthasított a levegőn, lehajolt, és egy könnyed mozdulattal támadója két lába közé dugta a botját. A lény a szó szoros értelmében csontrepesztő döndüléssel esett hanyatt.
Jamesnek hirtelen támadt egy ötlete.
– Vigyétek őket a padlóra! – kiáltotta. – Gáncsoljátok el őket!
Jazhara megfordította botját, és az először rátámadó lény lábát is összeakasztotta, mire az óriási csattanással a földre esett. James egy magas ütést színlelt, majd mélyen lehajolt, és átvetette magát a csontváz harcos lábai között. Ugrás közben mindkét kezével megragadta a csont lábszárakat, így amikor felállt, kirántotta ellenfele alól a lábait. Nyomban megpördült, majd felugrott, és teljes súlyával a lény koponyájára érkezett. Mintha sziklára huppant volna, egész lábán végigfutott a fájdalom, ám hallotta a megnyugtató roppanást, és érezte, hogy talpa alatt reccsen a csont.
Kendaric úgy mászkált ide-oda, mint egy rák, és hol lebukott az ütések elől, hol egyik oldaláról a másikra gördülve kerülte el a kardcsapásokat. Jazhara követte James példáját, és miközben egyik ellenfele megpróbált talpra kászálódni, vasalt botjával betörte a másik koponyáját.
James Jazhara mellé sietett, és kirúgta a feltápászkodni próbáló csontváz egyik lábát. Jazhara azonnal lesújtott a megzavart élőholt harcosra.
Az apród körbenézett a teremben.
– Háromnak annyi.
– Négynek – helyesbített Jazhara, mivel Solon épp abban a pillanatban zúzta be egy újabb csontváz koponyáját.
– Játsszunk össze! – kiáltotta James.
– Hogyan? – kérdezte Kendaric, miközben elhajolt egy bősz kardcsapás elől. A roncsmentő vaktában, ám lendületesen hadonászott saját fegyverével a feje fölött, mintha ezzel valahogy elvehetné a csontváz támadókedvét. Elmászott élőholt ellenfele közeléből, ám pont egy másiknak az útjába került. Kendaric rémülten felsikoltott, talpra szökkent, és a mozdulattal sikerült hanyatt löknie egy harmadikat. A csontváz harcos Solon lába előtt terült el a padlón.
Jazhara közben elgáncsolt még egy élőholtat. James gyorsan be is törte a koponyáját, Solon pedig végzett azzal, amelyet Kendaric döntött le a lábáról.
Hamarosan ismét béke és csönd honolt a teremben, és csak az a két csontváz harcos maradt, amelyeknek még mindig nem sikerült lerázniuk magukról Solon varázslatának hatását. Jazhara jellegzetes bíborvörös lángjával gyorsan el is intézte őket, így végre mindannyian kifújhatták magukat.
– Ó, az istenekre! – fakadt ki Kendaric. – Ez nekem túl sok volt a jóból. Mire kell még felkészülnünk?
– Ennél rosszabbra – mondta James, és máris ismét a zárra koncentrált. – Szinte biztos, hogy ami most jön, ennél is rosszabb. – Egy darabig figyelmesen tanulmányozta a drágakövek, a tükrök és a lyukak elrendezését, majd megszólalt: – Egy kis csöndet kérnék!
Megnyomta a középső kristályt, mire ismét fellobbant a fehér fény, majd szélsebes, ám precíz mozdulatokkal a megfelelő helyre tolta a különböző ékköveket és az apró tükrüket. Amikor az utolsó, topáznak tűnő drágakő megtörte és a sárga lyukba vetítette az immár sárga fénysugarat, az apród és társai egy halk kattanást hallottak. A kattanást tompa moraj követte, és az ajtók tágra nyíltak.
Az ajtón túl elterülő csarnok beláthatatlanul hatalmas volt, és amikor Jamesék orrát megütötte a helyiség párás levegője, kiérezték belőle a tenger sós illatát. Előrébbsétálva már a két roppant méretű medencét is megpillantották, amelyek mellett és között keskeny járdák vezettek befelé.
– Arra kell mennünk? – kérdezte Kendaric.
– Látsz másik utat, fiacskám? – kérdezett vissza Solon.
James egy darabig elgondolkozva állt, majd hátraszólt:
– Várjatok!
Ledobta zsákját a földre, kicsatolta, és elővette a talizmánt, ami kulcsként szolgált a külső ajtóhoz.
– Azt hiszem, bölcsen tennénk, ha ezt a kezünk ügyében tartanánk. Elindultak a középső járdán. Nagyjából félúton járhattak az ajtók és a távolabbi fal között, amikor mindkét oldalon két hihetetlenül óriási tapadókar emelkedett ki a vízből. Kendaric ijedten felkiáltott, James azonban egyszerűen a feje fölé emelte a talizmánt.
A hatalmas karok meredten álltak, készen rá, hogy bármely pillanatban lecsapjanak. Várakozóan remegtek, ám nem támadtak.
– Honnan tudtad? – suttogta Jazhara.
– Nem tudtam – felelte James. – Csak próbálkoztam.
Amikor kikerültek a tapogatók hatóköréből, Solon hátranézett a válla fölött, és látta, hogy a két irdatlan csáp eltűnik a sós tengervízben.
– Jól ötlet volt, fiacskám. Azok a tapogatók úgy összezúztak volna minket, ahogy te egy csótányt.
James nem szólt semmit, csak tovább vezette társait a sötét csarnokban.

 

 

17.
A fekete gyöngy

Kendaric előre mutatott.
– Az meg mi?
– Úgy néz ki, mint egy templom – suttogta Solon –, bár én inkább a sötét őrület mélységes szakadékának látom. De ha nem tévedek, ez egy irattár.
James és társai beléptek egy újabb hatalmas terembe, amelynek minden falát elborították a padlótól mennyezetig érő polcok. Minden egyes polc szinte roskadozott a tömérdek pergamentekercstől és a rengeteg ősrégi, bőrbe kötött vaskos könyvtől. A polcok fölött egy sor függőfolyosó vezetett és tűnt el a homályban. A terem sötétjét csak néhány itt-ott elhelyezett fáklya törte meg, a fali gyertyatartók és a polcok széléhez rögzített fáklyagyűrűk üresen árválkodtak.
– Ha ezt a boltíves csarnokot rendeltetésszerűen használnák – jegyezte meg James –, akkor sokkal jobban meg lenne világítva. Ez a néhány fáklya csak azért ég, hogy ha valaki át akar itt menni, ne essen hasra a vaksötétben.
Hirtelen csizmatalp koppant a kőpadlón, és a hang figyelmeztette Jameséket, hogy valaki közeleg. Az apród a megvilágított folyosóról gyorsan egy polcsor mögé vezette a társait. A polcokra pakolt tekercsek között kikukucskálva mindannyian látták, hogy egy csapatnyi manó siet végig a helyiségen.
Miután a manók eltűntek, James megjegyezte:
– Nos, legalább már tudjuk, hogy az a fosztogató horda nem a hegyekből kalandozott ilyen messzire.
– Mit keresnek itt ezek a manók? – csodálkozott Kendaric.
– Le merném fogadni, hogy van itt egy támaszpontjuk – felelte Solon. – Ez a templom hatalmas, és minden bizonnyal hálótermek is vannak benne. Biztosan ott laknak.
James egy pillanatig töprengett, majd megjegyezte:
– Van itt valami, amit nem értek. Hogyan függ össze az itteni eseményekkel az a rengeteg kellemetlenség, ami az utóbbi időben Krondorban történt?
– Lehet, hogy sehogy – felelte Jazhara. – Azok alapján, amit korábban elmeséltél, a Féreg, illetve a Féregnek azon szándéka, hogy átvegye a krondori alvilág irányítását, valamiképpen kapcsolatban van azzal a sötét alakkal, aki megpróbálja rátenni a kezét az Istenek Könnyére, ám könnyen lehet, hogy a két gazember közötti szövetség csak átmeneti jellegű.
– Kíváncsi vagyok, vajon sikerül-e valaha leásnunk ennek a rejtélynek a legmélyére – sóhajtott fel James. Előrenézett, mintha megpróbálna átkémlelni a homályon. – Gyertek! – súgta hátra.
A kis csapat óvatosan lopakodott előre. Hamarosan megálltak, hogy az apród betájolhassa magát. A közelükben két fényforrás oszlatta szét némileg a sötétséget: a két fáklya egymással szemben lobogott egy, az útvonalukra merőleges folyosón. James tudta, amit ők keresnek, az biztosan a templom legmélyebb csarnokaiban rejtőzik, mélyen a föld és a tenger felszíne alatt, így erre alapozva igyekezett megállapítani a helyes irányt.
Jazhara közben a könyvek gerincén látható feliratokat olvasgatta, és egyszer csak döbbenten felsóhajtott:
– Kegyes istenek az égben!
– Mit találtál? – lépett a lány mellé Solon.
– Kesh nyelven íródott, de egy ősrégi nyelvjárásban – felelte Jazhara egy kötetre mutatva. – Hacsak nem tévedek, ez a könyv, amelyből szinte sugárzik a sötét erő, a nekromanciáról szól.
– Ez tökéletesen beleillik mindabba, amit eddig láttunk és tapasztaltunk – jegyezte meg James.
– Én csak egy tanulatlan roncsmentő vagyok – értetlenkedett Kendaric. – Miért gyűlölitek ti, no meg a többi pap és mágus annyira a nekromanciát?
Solon adta meg a választ.
– A világegyetemnek van egy alapvető rendje, a hatalomnak pedig vannak korlátai, vagy legalábbis kellene, hogy legyenek. Azok, akik az életerővel játszadoznak, és semmibe veszik a halált, ennek a rendnek a legalapvetőbb tanait szegik meg. Érted, vagy túl ostoba vagy ahhoz, hogy felfogd?
– Csak kérdeztem – nyafogta Kendaric sértődötten. Végigsimított a kötet gerincén, és megjegyezte: – Szép a kötése.
– Emberi bőr – közölte Jazhara.
Kendaric úgy kapta el a kezét, mintha forró vasat érintett volna.
– Gyerünk – szólt James, és folytatták útjukat a szentély mélye felé.

 

Telt-múlt az idő, az apród és társai azonban elszántan haladtak tovább a kőbe vájt csarnokok és termek során át. Jó néhányszor megálltak, hogy James előrelopóddzon, és felderítse a terepet. Néha lépteket hallottak, és kénytelenek voltak elrejtőzni, ám mindig sikerült elkerülniük a felfedezést, és észrevétlenül osonhattak tovább.
Egy órával azután, hogy beléptek a templomba, egy tágas, hosszú csarnokhoz értek. A terem távolabbi végében egy gigantikus méretű szobor magasodott: egy díszes trónon ülő hősi alak. Jamesék odasétáltak a szobor talapzatához, és felbámultak rá. Ahhoz, hogy lássák, igencsak hátra kellett hajtaniuk a fejüket, mivel a kőalak két, emeletnyivel magasodott föléjük.
A trónon ülő, széles vállú, izmos karú alak látszólag ember volt, és tartásából szinte áradt a nyugalom. A földig érő palást szegélye alól kőből faragott, szandálba bújtatott lábak nyúltak ki.
– Nézzétek – szólalt meg Kendaric –, nézzétek az arcát! – A szobor teljes arca hiányzott, mintha valaki lefaragta volna. – Miért csonkították meg ennyire?
Jazhara szinte suttogva válaszolt:
– Védelemként a gonosztól, amit az alak jelképez.
– Ki ez? – folytatta a kérdezősködést Kendaric. – Miféle isten?
Solon gyengéden Kendaric vállára rakta a kezét.
– Sohasem fogod megtudni, és ezért adj hálát!
James egy intéssel jelezte, hogy ideje továbbmenniük.

 

Az apród megállt, és beleszagolt a levegőbe.
– Mi van? – suttogta Kendaric.
Solon mellélépett, és a fülébe súgta:
– Te nem érzed?
– De, érzek valami furcsa szagot – felelte Kendaric. – Mi ez?
– Manók – közölte James.
Felemelt kezével jelezte társainak, hogy maradjanak ott, ahol vannak, aztán letérdelt, és négykézláb kúszni kezdett egy nyitott ajtó felé. Az utolsó négylábnyi távolságot már hason csúszva tette meg, majd amikor a réshez ért, óvatosan belesett a szobába.
Visszakúszott, majd egyetlen gyors mozdulattal talpra szökkent. Mire a társaihoz ért, már a kardját is előhúzta.
– A legtöbb manó elment azzal az őrjárattal, amit az előbb láttunk.
Odabent négyen vannak: ketten alszanak, ketten pedig a szoba túlsó végében egy nagy fazékból esznek valamit – közölte fojtott hangon.
– Én egyetlen pisszenés nélkül el tudom intézni azt a kettőt, aki a túlvégen eszik – mondta Jazhara.
– Jó – felelte James. – A másik kettőt majd én elnémítom.
Jazhara lehunyta a szemét, és az apród ismét érezte, hogy az összegyűjtött energia hatására minden szőrszála az égnek mered. A varázslólány jó két percig mozdulatlanul koncentrált, majd kinyitotta a szemét és közölte:
– Készen vagyok.
– Ez meg mi volt? – érdeklődött Kendaric.
– Egy késleltetett mágia. A varázslat majdnem kész, már csak az utolsó varázsigét kell kimondanom, és kisül. Nagyon hasznos, ha a jó időzítés a lényeg. Ám ha sietsz, nem sokra mész vele.
– Aha – bólogatott Kendaric, mint akinek minden világos, ám nyilvánvaló volt, hogy nem érti a dolgot.
James intett a lánynak, hogy menjen előre. Amikor az ajtóhoz értek, Jazhara belépett, és fennhangon kimondta a végső varázsszót.
A lány hangjára az egyik manó nyomban felkapta a fejét. Elkezdett felemelkedni, ekkor azonban Jazhara varázslata kiteljesedett, és a manó megdermedt, mint egy borostyánkőbe zárt bogár. Földön kuporgó társa – akinek tányérja az ölében pihent, keze a levegőben volt, félúton a szája felé – szintén megmerevedett.
Mindkét manó mozdulatlanná dermedt, foglyul ejtette őket egy szikrázó fehér energiamező, ami legjobban talán egy gyémántporral beszórt finom hálóra emlékeztetett.
James határozott léptekkel az ágyakhoz sietett, ahol a két alvó manó feküdt, és egy gyors mozdulattal elvágta a torkukat. Majd ugyanígy végzett a két mozdulatlanná dermedt manóval is.
– Sietnünk kell – fordult a társaihoz. – Majdnem biztos, hogy az az őrjárat még naplemente előtt visszatér.
Átmentek a hálóhelyiség távolabbi végébe, ahol James kinyitott egy ajtót. Az ajtó mögött egy konyhát találtak: üres volt, csupán egy kondér leves rotyogott a tűz fölött.
Kendaric arcából kifutott a vér, és meg kellett kapaszkodnia a kilincsben, ám Jazhara is belesápadt a látványba. A húsvágó deszkán már csak maradványok voltak abból, ami nem is olyan régen még egy ember volt. A sarokban egy félredobott fej hevert, mellette egy láb és egy kar feküdt.
– Istenek anyja! – suttogta Solon.
James nem adott hangot döbbenetének, csak intett a többieknek, hogy kövessék. A konyhát elhagyva egy rövid, sötét folyosóra jutottak. James hirtelen ismét megállt.
– Érzitek ezt a szagot?
– Manók? – kérdezte Kendaric.
– Izzadság és mocsok – bólintott Jazhara.
Befordultak egy hosszú járatba, amelyet az ősi kezek a sziklába vájtak, és a járat végén megpillantottak egy halvány fénypontot. Halkan előrelopództak, amíg tisztán nem látták, honnan eredhet a fény, majd James felemelte a kezét, és egyedül ment tovább. Hamarosan egy nyitott ajtóhoz ért. Miután körbenézett a szobában, ahová az ajtó nyílt, intett a társainak, hogy kövessék. A négyzet alakú helyiséget négy óriási ketrec foglalta el, a ketrecek között két folyosó keresztezte egymást. Mindegyik ketrecben több tucatnyi ember volt összezsúfolva. A legtöbbjük tengerésznek tűnt, ám néhány rab inkább földműves vagy egyszerű városlakó lehetett.
Amikor James és társai közelebb léptek, az egyik fogoly felnézett, és oldalba bökte a mellette állót. A következő pillanatban mindketten felugrottak, és megragadták a rácsot.
– Hála Dalának, hogy itt vannak! – suttogta az egyik.
James végignézett a ketreceken. Már a többi rab is terjesztette érkezésük hírét, és a rácsokon hamarosan szinte fürtökben lógtak a türelmetlen emberek.
Az apród felemelte a kezét, hogy csendre intse a rabokat. Letérdelt és megvizsgálta a zárat, majd megkérdezte:
– Kinél van a kulcs?
– Nem tudjuk a nevét – felelte a ketrec ajtajához legközelebb álló férfi.- De ő a manók főnöke. Mi csak Smasszernek nevezzük.
– Valószínűleg odakinn van azzal az őrjárattal, amit korábban láttunk – jegyezte meg Solon.
James levette a hátizsákját. Egy darabig kotorászott benne, majd előhúzott egy apró erszényt, amely számos tolvajkulcsot rejtett. Kiválasztott egyet, és belepróbálta a zárba.
– Érdekes – jegyezte meg Jazhara.
James nem vette le a szemét a zárról, csak hátraszólt:
– Megszokás.
Hamarosan egy kattanás hallatszott, és az ajtó kinyílt.
– Várjatok, amíg kinyitom a többit is! – kérte James a rabokat.
Néhány perc múlva mind a négy ketrec ajtaja nyitva állt.
– Ismeritek a kifelé vezető utat? – kérdezte Jazhara.
– Igen, hölgyem – felelte az egyik matróz. – A manók rendszeresen dolgoztatnak minket. Mi, akiket még nem vágtak le és főztek meg, mint egy baromfit, a templomot takarítjuk. Úgy tűnik, hogy további manók érkezésére készítik elő a terepet.
– Tudtok fegyvert szerezni?
– Az egyik legénységi háló itt van a közelben, mellette pedig van egy fegyverszoba, de ott szinte nyüzsögnek a manók – mondta egy sovány férfi.
– Csak négyen vannak – felelte James –, és már azok is halottak.
Az emberek izgatott zsibongásba kezdtek.
James egy percig némán töprengett, majd megkérdezte:
– Megtennétek egy szívességet?
– Ha maguk nem jönnek, csak idő kérdése, és mindannyiunkat levágnak és megesznek – felelte a sovány férfi, – Minden egyes nap megöltek valakit közülünk. Persze hogy megtesszük, amit kérnek. Mit kellene csinálnunk?
– Még egy darabig maradjatok itt. Az ajtókat nem zárom be, de egy ideig ne nyissátok ki, hátha erre jár egy manó, még mielőtt mi elvégezzük, amiért jöttünk. Ha csatazajt hallotok, fussatok a legénységi szobába, szerezzetek fegyvert, és verekedjétek ki magatokat erről a szörnyű helyről. Ha mondjuk egy órán belül nem hallotok semmit, szabadon elmehettek. Megteszitek?
A férfi körbenézett, és látta, hogy sokan bólintanak.
– Megtesszük – felelte.
– Rendben – mondta James. A rabok visszamentek a ketrecükbe, becsukták az ajtókat, és az egyikük lassú, ritmikus számlálásba kezdett, hogy nyomon kövessék az idő múlását, és tudják, mikor telik le az óra.
Jamesék már indultak is tovább, ám mielőtt kiléptek volna a szobából, az apród hátraszólt:
– Viszlát Haldonfőben. Ha minden igaz, már állomásozik ott egy királysági osztag. Ha ez tényleg így van, és mi nem térünk vissza egy órán belül, akkor számoljatok be nekik mindenről, amit itt láttatok.
– Beszámolunk. – A sovány férfi Jamesre nézett, és megkérdezte: – Maguk most hová mennek?
– Ennek a gonosz helynek a szívébe – felelte Solon.
– Akkor nagyon vigyázzanak a vezetőjükkel! – intette őket a fogoly.
– Láttad már?
– Igen – suttogta a sovány férfi.
– Hogy néz ki?
– Gondolom, egykor ember volt, de most egy... élőholt... szörnyeteg! Minden porcikája rohad, a köntöse foszlányokban lóg, iszonyatosan bűzlik, és olyan lények vigyáznak rá, amelyeknek még a nevét sem tudom. Ritkán látjuk; általában az alsóbb szinteken tartózkodik, közülünk pedig csak keveseket visznek oda, és azokat sem sűrűn.
– Az istenek óvjanak titeket! – búcsúzott James.
A férfi biccentett, az apród pedig máris egy újabb sötét folyosón vezette tovább társait.

 

Lementek egy lépcsőn, amely mellett néhány perccel korábban már elmentek, és amely egy egész sornyi sötét alagúthoz vezetett. Az apród jó néhány alkalommal megállt, ám végül úgy döntött, legokosabb, ha a legszélesebb járatban folytatják útjukat, amely a lépcsősor aljánál kezdődik. Úgy vélte, hogy a templom szíve a járatrendszer legmélyén bújik meg, és mivel a többi folyosó másfelé vezetett, nagyon remélte, hogy a feltételezése igaznak bizonyul.
Hamarosan egy kőfalba vájt ajtónyíláshoz jutottak. Belépve egy tágas helyiségben találták magukat, amelyet leginkább talán kiállítóteremnek lehetett volna nevezni, mivel a hatalmas szoba mind a négy falában egymástól alig néhány lépésnyire számtalan falfülke bújt meg. Ezekben azonban nem csontváz harcosok álltak; ezek a fülkék szobrokat rejtettek. Némelyik szobor embert ábrázolt, sok azonban nem, és a kőben megörökített fajzatok közül James jó néhányat nem is ismert.
A fal mellett egymástól egyenletes távolságra elhelyezett talapzatokon büszke tartású kőalakok álltak. Legtöbbjük páncélt vagy palástot viselt, és mindegyikük arcáról ugyanaz a gonoszság sugárzott.
A terem túlsó végéből egy kétszárnyú ajtó vezetett tovább. James figyelmesen megnézte a zárat, majd kinyitotta. Egy picit meglökte az ajtószárnyakat, és belesett a keletkezett résen.
– Ez az – súgta hátra.
Ahogy kitárta az ajtót, újabb téglalap alakú helyiség tárult fel előttük. Az óriási terem három falát emberi koponyák borították, a negyediket egy hatalmas mozaik fedte, amely ugyanazt a jelenetet ábrázolta, mint a templom bejáratánál látott dombormű. Itt is, ugyanúgy mint a külső teremben, a kép középső részét az „üres ablak” foglalta el.
A terem mennyezetét négy hatalmas kőoszlop tartotta, az oszlopok felszínét díszítő faragásokon csápok és tapogatók öleltek emberi koponyákat. A kőpadlóba misztikus rúnákat véstek.
A csarnok közepén egy óriási oltár nyugodott, melynek felszínét réges-rég kifolyt, megfeketedett vér borította ujjnyi vastag rétegben. Az áldozókő fölött egy hatalmas, talán ezüstből vagy platinából készült karmos kéz pihent. Az óriási kéz egy gigászi fekete gyöngyöt tartott az ujjai között, amely nagyjából kétszer akkora volt, mint egy férfifej. A gyöngy vibrált a belézárt misztikus energiáktól, és a felszínén úgy táncolt a sokféle halvány szín, mint vízen úszó olajfolton a szivárvány.
– Igen, tényleg ez az – bólintott Jazhara, és máris a gyöngy mellé lépett. – Innen ered az a titokzatos energia, ami gátolja a varázslatodat, Kendaric. Ebben egészen biztos vagyok.
– Pusztítsuk el, és menjünk a dolgunkra – dörmögte Solon, és leakasztotta pörölyét.
– Az nagy meggondolatlanság lenne – reccsent egy száraz hang az árnyékok közül.
Egy sötét fülkéből egy foszlányokra szakadt köntöst viselő alak lépett elő. James rögtön felismerte a látomásban szereplő lényt. Jazhara is habozás nélkül cselekedett: a rémisztő alak felé emelte botját, és útjára engedett egy bíborvörös energiacsóvát.
A lény azonban csak legyintett, és az energianyaláb egyszerűen lepattant róla, a falnak csapódott, hangosan ropogva szétterült, majd eloszlott. Abból, amit útja során megérintett, csupán füstölgő hamu maradt.
– Ostoba nőszemély – suttogta a lény, és a hangja olyan volt, mint valami ősi, gonosz meséket susogó szél. – Hagyjátok itt a roncsmentőt, és szabadon távozhattok, hogy folytassátok szánalmas életeteket. A roncsmentő tudására szükségem van. Ha ellenálltok, meghaltok.
Kendaric nem is gondolkozott, mit csinál, csak gyorsan Solon mögé bújt.
– Az enyémre?
– Nem – mondta James.
A lény rájuk mutatott, és kiadta a parancsot:
– Végezzetek velük!

 

A helyiség végeiben nyíló ajtókban két óriási alak, két csontváz harcos jelent meg. Nagyon hasonlítottak azokhoz, amelyeken Jamesék nemrég átverekedték magukat, ám ezek másfélszer akkorák voltak, mint legyőzött társaik. A két gigantikus lény sisakjától a talpáig több mint kilenc láb magas lehetett. Négy karjuk volt, és hosszú, görbe pengéket emeltek fenyegetően a magasba. Mindkettejük fejét arannyal szegélyezett, élénk karmazsinvörös sisak takarta.
– Ez nem tetszik – rázta a fejét Kendaric. – Nem, egy csöppet sem tetszik.
Solon a háta mögé nyúlt, megragadta Kendaric ruhájának ujját, és félrehúzta a reszkető roncsmentőt.
– Próbálj meg nem lábatlankodni! Jó fiú.
Majd váratlan sebességgel támadásba lendült. Súlyos pörölyét magasan a feje fölé emelve előrerohant, és felkiáltott:
– Ishap, adj nekem erőt!
A Solonhoz közelebbi csontváz harcos csak egy pillanatig tétovázott, majd rárontott a szerzetesre; szélsebesen forgatott kardjai csupán egy homályos foltnak tűntek. A súlyos pöröly meglepő fürgeséggel védett ütést ütés után, ahogy Solon sorra hárította az élőholt harcos csapásait. Egy pillanatnyi szünetet kihasználva a szerzetes letérdelt, és egy csontrepesztő ütést mért az óriási csontváz bal lábfejére. A reccsenés szinte az egész termet betöltötte, és a lény nagylábujjának csontjai szilánkokra törtek.
A görbe pengék azonban egy pillanatra sem álltak meg. A hangtalan szörny a jelek szerint egy csöppnyi fájdalmat sem érzett, egy rezzenéssel sem reagált a sebesülésre, így Solonnak alig sikerült elkerülnie a lenyakazást. Karját és vállát számos vágás érte. Kénytelen volt hátrálni, és kizárólag a védekezésre összpontosítani.
– Segíts neki! – kiáltotta James Jazharának. – Én megpróbálom elvonni a másik figyelmét!
Az apród máris rohant, hogy útját állja a távolabbi ajtón át érkező lénynek, Jazhara pedig felemelte a botját, és egy varázslatot küldött a Solont támadó csontváz harcosra. Ám a bűbáj, ami az első teremben olyan hatékonynak bizonyult, most egyszerűen halvány, kékesen vibráló fényködbe borította az élőholt lényt, majd elillant. Solon kihasználta a csontváz pillanatnyi megtorpanását: előreugrott, egy erős csapást mért ugyanarra a lábra, mint az előbb, majd gyorsan hátraszökkent.
A lény, amikor előrébb lépett, egy kicsit húzta a lábát.
James közben a másik csontváz elé lépett, és megpróbálta felmérni, van-e valamiféle rendszer az élőholt harcos kardvágásaiban. Ha volt is ilyen, csöppet sem volt feltűnő, így Jamesnek nagyon nem akaródzott túl közel menni a fenyegető pengékhez. Ám ahhoz, hogy legalább egy kis esélyük legyen túlélni ezt a csatát, muszáj volt lekötnie ellenfele figyelmét, mivel ha a két csontváz egyesíti erejét, percek alatt felülkerekednek rajtuk.
Az apród némán számolni kezdett, és amikor a hatalmas görbe kard első vágása a feje felé suhant, végre rájött az ellenfele által követett mintázatra. James villámgyorsan felemelte könnyű pengéjét, hárította az első csapást, majd jobbra védett, aztán lefelé jobbra, majd enyhén elfordulva keresztben a bal oldala felé. A terem zengett az acélpengék csattogásától, és James tisztában volt vele, hogy legjobb esetben is csak egy vagy két percig tudja hárítani a lény csapásait. Megpróbált nem gondolni arra, hogy mi lenne, ha a hatalmas csontváz hirtelen változtatna támadásai sorrendjén.
Jazhara egy újabb varázslattal próbálkozott, ám az is eredménytelennek bizonyult, így két kézzel a feje fölé emelte botját, mintha a görbe kardok csapásait akarná kivédeni, és előreszökkent. Az utolsó pillanatban jobb kezét a bal mellé csúsztatta, majd a mozdulat végén, amikor már úgy fogta botját, mint egy hosszú furkót, teljes erejével lesújtott ugyanarra a lábra, amit Solon korábban megsebesített. Összezúzott csontok reccsenése volt a jutalma.
A varázslólánynak alig egy hajszállal sikerült elkerülnie a lenyakazást, és bal vállát csúf, hosszú vágás érte. Fröccsent a vére, ahogy félreszökkent, ám ekkor ott termett a szerzetes, és rátámadt az élőholt sérült lábára.
A csontváz harcos előrecsapott, és egyik kardja hegye Solon mellvértjén csikordult. A páncél ugyan nem sérült meg, a rettenetes erejű ütés azonban hátralökte Solont. A szerzetes elterült a padlón. Az óriási élőholt előrelépett, és nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem tud időben talpra állni, hogy életben maradjon.
Kendaric néma iszonyattal figyelte, ahogy az élőholt harcos a földön fekvő szerzetes felé lépked. Jazhara megpróbálta oldalba támadni a rémséget, az azonban egyik pengéjével oldalra döfve hátrataszította a lányt, és rárontott Solonra.
Kendaric eddig rémülten a falhoz lapult, ám most elszántan ellökte magát tőle. Solon elé ugrott, és rövid pengéjével kétségbeesetten hadonászott jobbra-balra.
– Ne! – recsegte az élőholt mágus. – Őt, ne öld meg!
A csontváz harcos megtorpant, Solon pedig átgördült, térdre emelkedett, majd felállt. Két kézre kapta pörölyét, magasan a feje fölé emelte, majd minden erejét beleadva lecsapott, és ripityára törte a csontváz bal lábfejét.
Kendaric és Solon nyomban elhátrált. A lény megpróbált előrelépni, ám megingott, hasra esett, és a szerzetes lába előtt elterült a padlón. Kendaric csak egy pillanatig tétovázott, aztán lehajolt, és megragadta a lény díszes sisakjának peremét. Pont abban a pillanatban tépte le a csontváz fejvédőjét, amikor Solon pörölye az elkeseredéstől megsokszorozódott erővel újra lesújtott.
A tompa reccsenés betöltötte a termet, és a lény koponyája szilánkokra hullott. A teste elernyedt, és csontjai kopogva szétszóródtak a kőpadlón.
Jazhara már futott is az apródot támadó csontváz harcos felé. A hajdani tolvaj odakiáltott:
– Jól jönne egy kis segítség!
Már patakokban folyt róla a verejték, és karjai ólomnehezek voltak a fáradtságtól, ám egyelőre sikerrel hárította a csontváz csapásait.
Solon az élőholt mágus felé fordult.
– Arra nincs idő, hogy megpróbáljuk elintézni a másik harcost – szólt hátra Kendaricnak.
A roncsmentő bólintott, megszorította kardját, és a szerzetes oldalán elindult a rég halott varázsló felé.
Az élőholt mágus felemelte a kezét, és tenyeréből vakító fehér energiacsóva csapott ki Solon felé. A szerzetes alig tudott félreugrani. Kendaric előrerohant, és rövid pengéjét a sötét teremtménybe mélyesztette.
A nagy hatalmú élőholt megvető tekintettel nézett le rá.
– Engem nem tudsz elpusztítani, fiam – recsegte, majd csontos kezével fürgén előrenyúlt, és megragadta Kendaric karját. – És most megvagy!
– Solon! – sikoltotta kétségbeesetten a roncsmentő. – Nem hal meg!
Jazharát teljesen lekötötte az, hogy megpróbálja elterelni a második csontváz harcos figyelmét, és egy szusszanásnyi pihenőt biztosítson Jamesnek, ám most egy pillanatra elfordította a fejét, és odakiáltott:
– Valószínűleg egy hordozóba rejtette a lelkét!
Solon megtorpant és visszakiáltott:
– És az hol van?
Jazhara kapkodva körbenézett a teremben.
– Bárhol lehet. Talán egy másik helyiségben rejtette el, sőt, még az is lehet, hogy.. a gyöngy!
Solon elszántan elindult az oltárra helyezett gyöngy felé.
– Ne! – rikoltotta az élőholt mágus.
A szerzetes felemelte pörölyét, és egy hatalmas ütést mért a gyöngyre. Dühös energiafolyamok futottak végig az éjfekete felszínen, majd hajszálvékony vonalakban perzselő, fehér tűz terjedt szét rajta, mintha valaki finom csipkét dobott volna rá. Solon újra lesújtott, és a gyöngy belsejéből sötét köd gomolygott. A harmadik csapásra a gyöngy szilánkokra tört. A fekete ékkő olyan erővel robbant szét, hogy a lökéshullám átrepítette a termen Ishap szerzetesét.
Az egykor élt varázsló a döbbenettől tágra nyílt szemmel nézte végig a jelenetet.
– Mit tettél? – kérdezte halkan.
Kendaric érezte, hogy a karját szorító marok elernyed. Az élőholt mágus ránézett, és közölte:
– Még mindig nem jártál sikerrel, roncsmentő!
A második csontváz harcos remegni kezdett, és a támadásai egyre lassabban követték egymást. James botladozva hátrált, már a karját is alig bírta felemelni, Jazhara azonban átkarolta, és amennyire tudta, támogatta. A csontváz tett még két részeges lépést, majd hangos csattanással elterült a kőpadlón.
A liche Kendaric felé nyújtotta csontos kezét.
– Veled még nem végeztem, barátocskám!
Kendaric kardja még mindig ott volt, ahol hagyta: az élőholt mágus hasában. A férfi most kinyúlt, megragadta fegyvere markolatát, és megcsavarta a pengét. Az élőholt arca eltorzult a fájdalomtól.
– Én viszont végeztem veled! – visította Kendaric. – Legfőbb ideje, hogy elpusztulj! – Kirántotta a pengét, mire az élőholt mágus fájdalmasan összerándult és térdre hullott. A roncsmentő egy pillanatig sem tétovázott: megpördült, és egy halálpontos vágással elválasztotta a lény fejét a testétől. Az aszott bőr úgy hasadt, mint a száraz pergamen, a csontok pedig törékeny ágként roppantak szét a penge alatt. A liche feje a földre esett, és pattogva elgurult.
James Jazhara vállára támaszkodva lihegett.
– Hát, ez érdekes volt – sóhajtotta.
Solon is feltápászkodott. A szerzetes arcán temérdek apró seb éktelenkedett, a szétrobbanó gyöngy szilánkjai alaposan összevagdosták.
– Én nem pont ezt a szót használtam volna, fiam, de értem, hogy mire gondolsz.
– És most mit csinálunk? – kérdezte Kendaric.
– Körbe kell néznünk – felelte James. – Lehet, hogy akad még itt néhány szörnyeteg, aki esetleg bajt hoz ránk.
– Azt hiszem, ha végeztünk, az egész templomot fel kellene perzselnünk – mondta Jazhara.
– Szerintem is – bólogatott Solon. – Itt annyira beleivódott mindenbe a gonosz, hogy az egész barlangrendszert meg kellene tisztítani. Ám ha mi csak várunk, amíg a rendem papokat és szerzeteseket küld, akik elvégzik majd a megfelelő szertartásokat, akkor mire ők ideérnek, az itt lakozó gonosz nagy része elmenekül, és elrejtőzik valahol máshol.
Az élőholt mágus holttestéhez sétáltak. A fülke mögött, amelyből korábban előlépett, egy ajtó nyílt. James és társai az ajtón belépve egy újabb helyiségbe jutottak. A tágas szoba szemlátomást az élőholt magánlakosztálya volt. Az asztalon kisebb-nagyobb cserépedények álltak teljes összevisszaságban, a helyiség túlsó végében pedig egy ketrec volt a kőfalhoz rögzítve.
A rácsok mögött raboskodó lény nagyon hasonlított ahhoz a szörnyeteghez, amellyel a krondori csatornarendszerben kellett megküzdeniük. A torz alak fájdalommal teli szemmel nézte a belépőket, és karmos kezével esdeklően intett feléjük. Jamesék óvatosan közelebb léptek. Amikor a rácshoz értek, a lény szája kinyílt, és egy kisgyermek hangja csendült fel:
– Kérem...
Jazhara szemébe könnyek gyűltek.
– Hát ez a szörnyűség már sosem ér véget? – suttogta.
– Úgy tűnik, nem – dörmögte Solon.
James a lény mögé lépett, aki ismét megszólalt:
– Fáj... kérem!
Az apród egy gyors mozdulattal elvágta a szörnyeteggé tett gyermek nyakát, mire az hang nélkül a földre roskadt. Arcára végképp ráfagyott a szenvedés.
Jazhara Jamesre nézett, ám nem mondott semmit.
Solon halkan megjegyezte:
– Megváltás volt számára.
– És most? – kérdezte Kendaric.
– Gyújtsuk fel! – sóhajtotta James. – Égessünk el mindent! – A fal mellett álló, vaskos kötetek és papírtekercsek alatt roskadozó polchoz tépett. Megragadta és felborította. A közelben egy kis asztalon egy apró parázstartó világított. James felkapta, és a könyvek közé vágta. A szanaszét repülő parázs azonnal lángra lobbantotta a földre hullott rengeteg papírt, és a tűz gyorsan terjedt.
– Nézzétek csak! – kiáltott fel Kendaric.
Megfordultak, és látták, hogy a roncsmentő egy újabb gyöngyöt talált. A másikkal ellentétben ez a gömb áttetszőnek tűnt, és a belsejében Jamesék előtt Haldonfő képe jelent meg.
– Ez egy nagy hatalmú kristálygömb – állapította meg a varázslólány.
A kép hirtelen változott: az apród és társai már az Özvegyfokot, és az idős asszony, Hilda kunyhóját látták.
– Lehet, hogy emiatt nem működött a varázslatom? – kérdezte Kendaric.
– Igen, azt hiszem igen – mondta Jazhara. – Ez a varázstárgy az általa megfigyelt területen egy kiterjedt energiamezőt hoz létre. Nem olt ki minden mágiát, ám lehet, hogy ezt a gömböt kifejezetten arra használták, hogy a te varázslatodat blokkolják, mindaddig, amíg a kezük közé nem kerülsz.
Hátuk mögött egyre jobban terjedtek a lángok.
– Mit csináljunk vele? – kérdezte James.
Jazhara felkapta a gömböt, és belehajította a tűzbe.
– Azt hiszem, ez megteszi.
– Rendben – mondta James. – De most ideje mennünk. Szerezzetek néhány fáklyát, és kifelé menet gyújtsatok fel minden éghetőt!
– De mi van, ha a manók ezt nem hagyják? – kérdezte Kendaric.
Solon sebesülései egy hajszálnyival sem csökkentették harci kedvét.
– Hát, ha a menekülő rabok még nem osztották ki őket, akkor nekünk kell megtennünk, nemdebár?
James bólintott.
– Gyerünk! Menjünk és emeljük ki a hajót!
Elindultak vissza, a felszín felé.

 

 

18.
Az istenek könnye

Amikor kiléptek a barlangból, nyugaton már majdnem lebukott a nap.
James Kendarichoz fordult:
– Ki tudod emelni a hajót?
– Most? – A roncsmentő megrázta a fejét. – Megpróbálhatom, ám én azt hittem, azok után, amin keresztülmentünk, inkább megvárjuk a reggelt.
– Az igazat megvallva, azok után, amin keresztülmentünk, én nem szívesen várnék tovább. A Medve szabadon mászkál, így boldog lennék, ha minél gyorsabban megtalálnánk a Könnyet, és mielőbb eljuttatnánk Krondorba.
Solon, aki számtalan apró sebből vérzett, bólintott. A szerzetes és társai menekülés közben összefutottak az élőholt mágus néhány további szolgájával, és a két újabb csontváz harcos valamint a kisebb csapatnyi manó kemény ellenfélnek bizonyult. Miközben a felszín felé haladtak, látták a mészárlás nyomait is: a kiszabadított rabok a Fekete Gyöngy templomának számos szolgájával végeztek. A jelek szerint a menekülő férfiak megtalálták a fegyverszobát, és miután kardot ragadtak, kíméletlenül elbántak mindenkivel, aki megpróbálta útjukat állni.
Jazhara egy rögtönzött kötést szorított a vállához, azzal próbálta felitatni a vállsebéből szivárgó vért.
– Attól tartok, ha újabb ellenségbe futunk, könnyűszerrel legyűrnek minket – jegyezte meg.
James intett a többieknek, és mindhárman elindultak a földnyelv vége felé.
– Egész úton bármikor könnyűszerrel legyűrhettek volna minket – mondta. – Ám eddig szerencsénk volt.
– A szerencse mindig kemény munka eredménye – jegyezte meg Solon –, legalábbis apám folyton ezt mondogatta.
– Én akkor is komoly felajánlással kedveskedek majd Ruthiának, ha végre visszatérünk Krondorba – mondta James, és hálás szívvel gondolt a szerencse istennőjére, a tolvajok védelmezőjére. Bajsza alatt dörmögve azonban hozzátette: – Még akkor is, ha időnként úgy viselkedik, mint egy szeszélyes ringyó.
Solon meghallotta a halk megjegyzést, és felkuncogott.
Hamarosan az utolsó sziklához értek.
– Ha működik a varázslat – mondta Kendaric –, akkor a hajó a felszínre emelkedik, és innen egészen a hajótestig sűrű köd képződik, ami gyorsan megszilárdul. Ha minden igaz, ez a köd elég sokáig megmarad majd ahhoz, hogy feljussunk a fedélzetre, megkeressük a Könnyet, aztán visszatérjünk a partra.
– Ha minden igaz? – vonta össze a szemöldökét James. – Ez konkrétan mennyi időt jelent?
Kendaric elmosolyodott, és vállat vont.
– Hát, még egyszer sem volt alkalmam kipróbálni. Az időtartamon még dolgoznom kell. Ha elkészülök vele, akkor a varázslat annyi ideig tartja majd a felszínen a hajót, hogy a teljes rakományt ki lehessen pakolni belőle. Most, hát, talán egy óráig kitart.
– Talán egy óráig? – James elkeseredetten megrázta a fejét. – Nos, legfőbb ideje, hogy hozzákezdj.
Kendaric lehunyta a szemét, és mivel a varázslatot tartalmazó tekercset Jazhara őrizte a zsákjában, kinyújtotta a kezét a lány felé. Jazhara átadta a pergament, a roncsmentő pedig fennhangon olvasni kezdte a misztikus szavakat.
A hajó körül a tenger gyorsan lecsendesedett, és a harsogó, tajtékos hullámok egy egyre nagyobb átmérőjű csöndes vízgyűrű szélét nyaldosták. A tenger felszínére sűrű köd ereszkedett. A hajó vízből kimeredő főárboca hirtelen megremegett, majd erősen megrándult, és a hajótest lassan emelkedni kezdett. Jamesék először csupán a törött árbocokat és a rongyos vitorlákat látták, ám hamarosan előbukkantak az árbocrudakról lógó csöpögő kötelek, és a zászlórúdon csüngő ernyedt zászlók is. Néhány perc múlva már az egész vitorlás a tenger felszínén ringatózott, és fedélzetéről patakokban folyt le a víz.
A hajó fakorlátjáról hínár lógott, és apró rákok rohantak a fedélzet széle felé, hogy minél előbb visszakerüljenek a tengerbe. A hajótest aljánál gyűlő köd egyre csak sűrűsödött, majd megszilárdult, és a hajó ringatózása lassan abbamaradt.
Kendaric a társai felé fordult, és arcáról szinte sütött az elképedés.
– Sikerült!
– Kétségeid voltak? – hökkent meg Solon.
– Hát, nem igazán, de sohasem lehet tudni...
James Kendaricra meredt, és alig palástolt dühvel jegyezte meg:
– Hogy mit csináltam volna veled, ha kiderül, hogy a templomban elpusztított ereklyének semmi köze nincs a múltkori kudarcodhoz... Jobb, ha bele sem gondolsz. Ha csak az lett volna a baj, hogy a varázslatod nem működik... – Nyugalmat erőltetett magára. – Gyerünk a hajóhoz!
Kendaric kísérletképpen megbökte csizmája orrával a szilárddá tömörödött ködöt, majd teljes testsúlyával ránehezedett.
– Egy kicsit puha – jegyezte meg.
– Csak pazaroljuk a drága időt! – bosszankodott Solon, és elsétált mellette.
A szerzetes nyomában a többiek is rámerészkedtek a misztikus ködfelhőre, és sietve elindultak a hajó felé.

 

A hajó oldalához érve számos, lassan himbálódzó kötelet találtak, amelyeken könnyedén felmászhattak. James és Kendaric gond nélkül felkapaszkodtak, ám a sebesült Jazharának és Solonnak nem csak időre, segítségre is szüksége volt a feljutáshoz. Amikor mindannyian fenn voltak a fedélzeten, körbenéztek.
A fedélzet deszkáin vastagon ült az iszap, és a lezuhanó keresztrudak és kötelek által foglyul ejtett matrózok oszladozó holttestei máris bűzös párákkal töltötték meg a levegőt. A rothadó hús, a poshadt tengervíz és a só terhes szagától Kendaric émelyegni kezdett.
– Merre induljunk? – kérdezte James.
– Erre – intett Solon egy ajtó felé, amely a hátsó bástyán keresztül az alsó fedélzetre vezetett. Miközben leereszkedtek a keskeny és csúszós falépcsőn, az apród és társai szorosan markolták a csuromvizes kötélkorlátot.
A lépcső aljában Jazhara meggyújtott egy fáklyát, mivel itt, a hajó gyomrában koromsötét volt. A reszketeg láng fényében minden merev domborműnek tűnt, és ahogy továbbsétáltak, sötét árnyak táncoltak a falakon. Az alsóbb szintekről és a raktérből csak lassan szivárgott kifelé a víz, így Jamesék térdig gázoltak a sós lében.
– Arra – jelentette ki Solon, és egy távoli ajtóra mutatott.
Az alsó fedélzet közepénél járhattak, amikor Kendaric rémülten felsikoltott.
– Mi történt? – kiáltotta James, és előrántotta a kardját.
– Valami hozzáért a lábamhoz!
James hosszan, elkeseredetten sóhajtott.
– Egy hal. A tengerben ugyanis halak úszkálnak.
Kendaricot azonban nem sikerült megnyugtatnia.
– Az is lehet, hogy egy szörny ólálkodik idelent!
Az apród megcsóválta a fejét, és inkább nem mondott semmit.
Odaértek az ajtóhoz, de zárva találták. James megvizsgálta, majd kijelentette:
– Ezt az ajtót valaki beszakította, a betörő víz azonban újra bezárta, és most teljesen be van szorulva. Legjobb lesz, ha leverjük a pántjait.
Solon leakasztotta pörölyét, és a vaspántokra ütött, mire az ajtó valósággal kirobbant a mögötte felgyűlt rengeteg víz óriási nyomásától. Az áradat holttesteket sodort magával, ám a két helyiségben hamarosan kiegyenlítődött a víz szintje. Solon lenézett az egyik holttestre, amely a lábánál lebegett. A rothadó hús már foszlani kezdett a csontokról, és látszott, hogy a szerencsétlen arcából halak lakmároztak. A tetem szemgödrei üresen meredtek a semmibe.
– Ishap jó és hűséges szolgája voltál – mormolta Solon mély tisztelettel. Majd megpillantott valamit. Lehajolt, és egy hatalmas pörölyt húzott ki a holttest övéből. – Luc d'Orbain pörölye! – kiáltotta. – Egykor egy Bas-Tyrából származó ishapiánus szent tulajdona volt – magyarázta. – Az egyház nagy becsben tartja, és hűséges szolgálatáért cserébe a rendfőnökömnek ajándékozta. Ez a pöröly egy nagy hatalommal bíró varázstalizmán. Mellesleg fegyvernek sem rossz! – Ismét lenézett a holttestre. – Ez itt Michael testvér volt Saladorból. – Sajnálkozva megcsóválta a fejét. – Persze várható volt, hogy személyesen fogja vezetni a Könnyet védelmező csapatot.
– Nos, akkor hozd magaddal – szakította félbe a szerzetes merengését James –, most azonban gyerünk, keressük meg a Könnyet, és tűnjünk el a hajóról, még mielőtt újra elsüllyed!
– Arra – irányította társait Solon. Egy folyosóra mutatott, amely a hátsó raktér felé vezetett.
Amikor a következő ajtóhoz értek, megállította a többieket.
– Várjatok! – Benyúlt a tunikája alá, és előhúzott egy vékony láncot. A finom láncon egy apró, kék drágakő függött, és halványan fénylett. – Az Istenek Könnye itt van valahol a közelben – jelentette ki.
– Ez meg mi? – kérdezte James.
– A régi Könny egy szilánkja. A főpap adta, hogy segítsen nekünk megtalálni a Könnyet, ha esetleg elvitték volna a hajóról.
James már nyúlt is a kilincs felé, Solon azonban ismét rászólt:
– Várj!
– Mi van már megint? – torpant meg James.
– A Könnyet egy nagy erejű varázslat oltalmazza. Ha Medvének vagy valamelyik gazemberének sikerült az ereklye közelébe jutnia, még mielőtt a hajó elmerült, akkor lehet, hogy az oltalmazó kiszabadult.
– És mit csinál ez az oltalmazó? – kérdezte James. Az apród nem is leplezte ingerültségét, bosszantotta, hogy a szerzetes ezt a hírt csak a legutolsó pillanatban közölte velük.
– Egy lélek... egy sárkány lelke lett rabul ejtve és bezárva. Ha az, aki a Könny közelébe lép, nem végez el bizonyos rituálékat, akkor a sárkány manifesztálódik, és mindenkit, akit lát, megtámad.
– Azért előbb vagy utóbb csak szóltál volna, ugye? – kérdezte James maró gúnnyal.
– Addig, amíg nem találtuk meg a Könnyet, semmi okom nem volt rá, apród. Nézd, a sárkány nem gondolkozik, és ha kiszabadult, akkor egyikünket sem fogja kímélni.
– Hogy fér be egy sárkány abba a raktérbe? – kérdezte Kendaric elgondolkozva. – Ezek a lények igen nagyok, nem?
– Úgy, hogy az nem egy valódi sárkány, hanem csak a szelleme. Egy kísértet, ha úgy jobban tetszik.
– Engem ez egy csöppet sem tesz boldogabbá, Solon – jegyezte meg James. – Van valami jó híred is?
– Ismerem a szertartást, amellyel vissza lehet küldeni a szellemvilágba.
– Ennek örülök – mondta James.
– De idő kell hozzá.
– Ennek pedig nem örülök – sóhajtott James. – Hadd találgassak: amíg te megpróbálod elűzni, addig a sárkány minket fog támadni.
– Igen.
– És miközben mi a sárkánnyal harcolunk, te pedig megpróbálod elűzni, a hajó esetleg elsüllyed.
– Igen – biccentett Kendaric.
– Ez a nap eddig sem volt túl kellemes – állapította meg James –, ám úgy látom, mostantól még rosszabb lesz. – Megragadta a kilincset, és felsóhajtott: – Akkor hát essünk túl rajta!
Felrántotta az ajtót. A feltáruló helyiség teljesen üres volt, csupán egy asztal állt a közepén.
– Ez a kapitány kabinja – állapította meg James. – Biztosan a papok rendelkezésére bocsátotta, ő pedig máshol aludt.
– És ott a Könny – suttogta Solon.
Az asztalon egy tekintélyes méretű láda állt, melynek oldalára egy sárkány képét faragták. A láda falain sejtelmes, kék fény szüremlett át, és még az apród is érezte a belőle áradó varázserőt.
A láda körüli halvány fényvillanás volt az egyetlen figyelmeztető jel, aztán hirtelen szélroham söpört végig a kabinon. Kendaricot egy láthatatlan ütés leverte a lábáról, és a férfi csobbanva a bokáig érő vízbe esett.
Aztán egy ijesztő alakzat, egy halvány, aranyszínű ködből formálódott sárkány jelent meg a levegőben. Solon felkiáltott:
– Tartsátok távol tőlem, különben nem leszek képes elűzni!
James kardját lengetve próbálta magára vonni a lény figyelmét. Jazhara Kendaric felé fordult, majd miután meggyőződött róla, hogy a roncsmentő nem fullad bele a vízbe, felemelte a botját, két kézzel magasan a feje fölé tartotta, és belefogott egy varázslatba.
Az apród próbálkozása sikeresnek bizonyult, mivel a sárkány máris felé lendítette jelenésszerű fejét. James érezte, hogy a lény pofája előtt szinte szilárddá tömörödik a levegő, és hátrahajtotta fejét az ütés elől, ám így is hatalmas pofont kapott. Fájdalmas jajkiáltás szakadt ki belőle, de megpróbálta minél távolabb csalni a lényt a szerzetestől.
Gyors pillantást vetett Solon felé, és látta, hogy társa lehunyt szemmel forgatja maga előtt Luc d'Orbain pörölyét, és szája viharsebesen formálja a rituálé szavait.
Ahogy Jazhara befejezte a varázslatát, bíbor energialepel lobbant a levegőben. A mágikus lepel végigröppent a kabin mennyezetén, majd a sárkányra hullott, és rubinvörös hálóvá alakult. A lény őrjöngve csapkodott jobbra-balra, és megpróbált a lányra támadni, ám a háló szorosan tartotta.
– Mennyi ideig fog kitartani? – kérdezte James.
– Fogalmam sincs – felelte Jazhara. – Ezt még soha nem használtam.
– Kendaric hogy van?
– Eszméletlen, de azt hiszem, túl fogja élni.
A roncsmentő a korábbi ütéstől a válaszfal mellé roskadt, és most állát a mellkasán pihentetve úgy ült ott, mintha csak szundikálna.
– Ezt örömmel hallom – mondta James. – Ez a valami akkorát üt, mint amekkorát egy öszvér rúg.
Mindketten Solon felé fordultak, mivel a szerzetes – nyilván a varázslat végéhez közeledve – megemelte hangját, majd döbbenten figyelték, ahogy az aranysárkány felemelkedik, és pattanásig feszíti a rubinvörös hálót. Amikor a kabinban felcsendültek Solon imájának utolsó szavai, a sárkány zsugorodni kezdett, míg végül csupán egy pirinyó aranygömböcske maradt belőle. Egy pillanat múlva a tűhegynyi fénypont a szemük láttára kihunyt.
Az immár üres háló a vízbe hullott, és eltűnt.
– Vége – jelentette ki Solon.
– Rendben – bólintott James. – Akkor most fogjuk azt az átkozott ládikát, és tisztuljunk erről a hajóról, még mielőtt rosszabbra fordulnak a dolgok!
Solon biccentett, övére akasztotta a második, itt talált pörölyt, majd gyengéden felemelte az Istenek Könnyét rejtő ládát. James és Jazhara a karjánál fogva megragadta Kendaricot, és felemelték. Amikor elindultak, a roncsmentő lassan eszmélni kezdett.
– Mi történt? – motyogta.
– Gyerünk – mondta James. – Ideje hazamenni.
– Ez a legszebben csengő mondat, amit mostanában hallottam – örvendezett Kendaric. Levette a karját a társai válláról, és kijelentette: – Tudok járni.
Felbotorkáltak az iszamos kabinlépcsőn. Kapaszkodás közben Solon kénytelen volt rábízni az ereklyét tartalmazó ládát Jamesre, ám amint a fedélzetre értek, visszakérte. James, Jazhara és Kendaric egy kötélen lecsúsztak a varázsköd felszínére, majd Solon ledobta az értékes ládát Jamesnek, és követte őket.
Miközben a rejtelmes ködben a part felé siettek, leszállt az éj. Már közel jártak az Özvegyfok szikláihoz, amikor James felkiáltott:
– Az ördögbe!
– Mi az? – kérdezte Kendaric.
– Fegyveresek, ott a parton.
– A szökött rabok? – kérdezte Jazhara.
– Nem hiszem – felelte James. – Nézzétek!
A föléjük tornyosuló hegyfokról levezető ösvényen egy termetes alak bukkant fel. Nem volt több, csak egy sötét árny, ám a mellkasán vörös fény pislákolt.
– A Medve! – döbbent meg James.
– A varázsköd kezd gyengülni – jegyezte meg Solon, és amint kimondta, James is érezte, hogy a lába egy kicsit megsüllyed.
Futva tették meg a földnyelvhez vezető utolsó néhány lépést, majd továbbsétáltak a part felé.
– Van más lehetőségünk? – kérdezte James.
– Nincs – felelte Solon. – Harcolnunk kell.
A sziklák közötti homályból a Medve hangja dübörgött feléjük:
– Nincs esélyetek, és nekem fogytán a türelmem! Vagy önként odaadjátok a Könnyet, vagy kardélre hányunk benneteket!
– Miért akarod olyan nagyon? – kiáltott vissza Jazhara. – Mi hasznod lenne belőle?
Ahol a sziklás földnyelv a homokos parttal találkozott, megálltak. A Medve emberei fegyverrel a kezükben közeledtek.
– Ha! – kacagott a hatalmas termetű férfi. – Szóval a szerzetes nem mondta el? A Könny teszi lehetővé, hogy szót váltsunk az istenekkel, ugye, ishapiánus? És nemcsak Ishap létezik, akadnak rajta kívül más istenek is!
– Bolond vagy, ha nem retteged Ishap hatalmát! – mennydörögte Solon.
– Mindenem megvan, ami ahhoz kell, hogy elbánjak veletek ti... ishapiánusok! – rikoltotta a Medve, miközben ujjai a nyakában lógó amulettel játszadoztak. – Nem árthattok nekem! – Előhúzta hosszúkardját. – Én viszont nagyon is árthatok nektek! És most ide a Könnyet!
Váratlanul egy újabb alak jelent meg a kalóz fölé magasodó sziklán, aki nyomban leguggolt, és ellökte magát a peremtől. William – mert ő volt az – a Medvére vetette magát, és a földre döntötte a megtermett gyilkost.
A váratlan rajtaütés mindenkit meglepett, és még a Jameshez legközelebb álló zsoldos is az egymásba gabalyodott férfiak felé fordította a fejét. Az apród kihasználta a kínálkozó lehetőséget: kirántotta kardját, és a férfi hátába döfte. A bérenc meghalt, még mielőtt megfordulhatott volna, hogy a támadójára nézzen.
Solon óvatosan letette a Könnyet rejtő ládát a homokba, majd kezébe vette Luc d'Orbain pörölyét, és egy néma fohászt mormolt Ishap felé. Jazhara a Medve bérenceinek egy kisebb csoportja felé emelte botját, és útjára engedett egy energiacsóvát.
Kendaric előhúzta a kardját.
– Én majd vigyázok a Könnyre! – kiáltotta.
William kétségbeesetten viaskodott a hatalmas kalózzal, megpróbálta letépni az amulettet ellenfele nyakáról, a Medve azonban hátracsapott, és az iszonyatos erejű ütés könnyedén félresöpörte az ifjú hadnagyot.
A fiatalember keményen puffant a földön. Páncélja semmivel sem tompította az esés erejét, Williamnek azonban a fájdalom ellenére sikerült átfordulnia és felkászálódnia.
A Medve is gyorsan talpra szökkent, és sátáni vigyorral megjegyezte: – Ez bátor tett volt, kölyök. Csakis ennek köszönheted, hogy gyors halálod lesz.
William felnézett Sidire. Az állítólagos kalmár a fölöttük magasodó sziklaperem szélén állt, és a jelenetet nézte.
– Segíts! – kérte a fiatalember.
Ám Sidi csak a vállát vonogatta.
– Fiam, én azt mondtam, ha megszerzed az amulettet, segítek neked. Ám anélkül kénytelen vagy magad boldogulni. – Bánatosnak tűnt.
William szívét elöntötte a keserűség.
– Kahooli! Azt mondtad, nem leszek egyedül!
– Kahooli? – kacagott fel a Medve. – Egy kisebb istentől vársz segítséget? – Magasba emelte az amulettet, és a homokban heverő Könny felé intett. – Engem ez legyőzhetetlenné tesz! Most, hogy a Könnyet is megszerzem, olyan hatalmam lesz, akár egy istennek. Én magam is isten leszek!
William kétségbeesetten felordított.
– Kahooli, segíts, hogy bosszút állhassak!
Éles, metsző hang hasított a levegőbe. A sivítás olyan fülsértő volt, hogy James, Jazhara és jó néhány tengeri rabló kénytelen volt befogni a fülét, sőt, még a Medvének is távolabb kellett lépnie a hang forrásától. Úgy tűnt, William az egyetlen, akit nem bánt az éles szűkölés. A következő pillanatban az óriási gyilkos és a fiatalember között egy áttetsző és halovány, ám tökéletesen felismerhető alak jelent meg.
– Talia! – suttogta William.
A lány elmosolyodott.
– Nem vagy egyedül, William – mondta.
A fiatalemberhez sétált, és belépett a testébe. William ragyogni kezdett, éppúgy, mint a testébe olvadt jelenés, és a páncélzata mintha valahogy elfolyósodott és megváltozott volna.
Az ifjú katona a jelenlevők szeme láttára alakult át. Termete megnőtt, így addig is széles vállai még masszívabbak lettek. Páncéljának színe is megváltozott: a krondori tisztek ezüstös láncinge helyett vérvörös, szinte már fekete lemezpáncél fedte testét. A fiatalember fején megjelenő zárt sisak minden arcvonást elrejtett, a vékony szemrésen azonban bíborvörös ragyogás tört elő. Felzendült egy hang, ám az nem William és nem is Talia hangja volt.
– Én, Kahooli, a bosszú istene megérkeztem.
A misztikus alak felemelt kezében egy lángkard jelent meg. A tüzes penge követhetetlen gyorsasággal lecsapott, és mélyen beleszaladt a Medve karjába.
A kalóz megrándult, hátralépett, és egyetlen ép szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Vérzek! Érzem a fájdalmat!
Kirántotta kardját, és a vörösbe öltözött alak felé sújtott, ám a karja belezsibbadt a próbálkozásba, mivel a bosszú istenének megtestesülése könnyedén hárította a támadást. Aztán a testet öltött Kahooli ismét lecsapott. A kalóz lefelé pillantva látta, hogy egy széles, vérző seb tátong a mellkasán. Hátrébb botladozott és felüvöltött:
– Nem, ez lehetetlen!
Újra meglendítette fegyverét, ám a bosszú istene, aki William testébe költözött, ismét kivédte a csapást, majd egy egyenes szúrással a keresztvasig döfte kardját a Medve gyomrába.
A megtermett kalóz térdre rogyott, és megmarkolta a lángoló pengét.
– Nem – suttogta hitetlenkedve. – Azt mondtad, hogy ez nem fordulhat elő! Engem nem lehet megölni. Megígérted! Azt mondtad, hogy sohasem fogok meghalni! – Elterült a homokban, és egyetlen ép szemét az éjszakai égboltra meresztette. – Azt mondtad... nem tudok... meghalni...
A vörösbe öltözött alak egy pillanatig csak állt, és némán nézte halott ellenfelét, majd vibrálni kezdett, és máris ismét az volt, aki korábban: William.
Az ifjú hadnagy megtántorodott, mintha hirtelen minden erő elszállt volna belőle. Térdre roskadt, és körbenézett. Talia árnya ismét megjelent.
– Megcsináltuk, Talia – suttogta gyengéden William. – Vége van.
A fiatal lány szelleme rámosolygott.
– És én végre megpihenhetek. Köszönöm, William.
William szeméből kicsordultak a könnyek.
– Talia, ne! Kérlek, ne menj el!
A lány egyre halványuló szellemalakja suttogva magyarázta:
– Nem maradhatok, William. Az élet csak az élőknek való. Előtted még hosszú élet áll, nekem pedig el kell foglalnom új helyemet a keréken. Kérlek, búcsúzz el tőlem!
Mielőtt semmivé fakult volna, a szellemkép egy röpke pillanatra fényesen felragyogott. Kinyúlt, gyengéden végigsimított egykori kedvese arcán, majd eltűnt.
William arcát könnyek áztatták.
– Isten veled, Talia – suttogta gyengéden.
James körbenézve látta, hogy a Medve minden embere elszelelt, így visszadugta kardját a hüvelyébe. Solon óvatosan felemelte a Könnyet rejtő ládát.
James és Jazhara a még mindig térdeplő fiatal katona mellé léptek.
– Szép volt, Will – mondta. – Bosszút álltál érte.
Jazhara gyengéden megszorította az ifjú hadnagy vállát.
– És a Könny biztonságban van.
– Tehát igaz az, amit a Könnyről mondott? – kérdezte William.
– Sőt, több annál – felelte Solon. – A Könnynek hatalmas az ereje, és hála neked, ezt az erőt már nem fogják gonosz célra felhasználni. – Szorosan magához ölelte az ereklyét rejtő ládát. – Ám ez csak egy apró csetepaté volt. A háborút még nem nyertük meg.
– Mi legyen a Medve amulettjével? – kérdezte Jazhara.
– Nem hagyhatjuk itt, ahhoz túl nagy a hatalma – állapította meg Kendaric.
James a kardja hegyével felemelte.
– A világ minden kincséért sem nyúlnék hozzá – mondta. – Úgy tűnik, előhozza az emberből a rosszabbik oldalát.
A tenger fölé nyúló szikla pereméhez sétált, és kardját hajítógépként használva olyan messzire repítette a varázstárgyat, amennyire csak bírta. Az éjszaka sötétjében egyikük sem látta, hogy az amulett a hullámok közé esik.
James visszament némán várakozó társaihoz.
– Ha a sors kegyes hozzánk, Haldonfőben egy osztag katona vár minket, úgyhogy a Krondorba visszavezető utunkon lesz kíséretünk.
Zúzódásokkal és horzsolásokkal borítva lassan felsántikáltak a Haldonfő felé kanyargó ösvényen.

 

Az érkező hajnal rózsaszínnel és arannyal árnyalt felhőket terelgetett maga előtt a keleti égbolton, amikor Jazhara Hilda kunyhója felé sietett a fák között. A tisztásra érve, ahonnan már látta az apró viskót, hirtelen rátört a nyugtalanság.
A kunyhó magára hagyottan árválkodott. A varázslólány még távol járt ugyan, ám ez így is sejthető volt, mivel egyetlen fényszikra sem árulkodott az odabent égő tűzről vagy lámpásról, és az ajtó tárva-nyitva állt. A terasz feletti gerendán száradó gyógyfüvek is eltűntek.
Jazhara lassan felsétált a teraszra vezető lépcsőn, és belépett a kunyhóba. Odabent nem maradt más, csupán az asztal és a sámli, a nagy láda és a személyes holmik eltűntek.
Az asztalon egy pergamendarab hevert.
Jazhara felvette.

 

Lányom!, szólt az írás.

Az én időm lejárt. Azért helyeztek ide, hogy szemmel tartsam a gonoszt, amíg valaki meg nem tisztítja tőle a környéket. Ti bátor és leleményes ifjak vagytok. A jövő a tiétek. Szolgáljátok a jót!

Hilda

 

– Elment – közölte Jazhara a férfival, aki csöndben föllépett a verandára.
William is belépett a kunyhóba.
– Ki volt ő?
– Azt mondják, boszorkány – felelte Jazhara.
– De te ezt nem hiszed el – jegyezte meg William. Csillagdokkban nevelkedett, így ő is tisztában volt vele, miféle előítéleteket táplálnak a Királyságban élők a mágiát gyakorló nőkkel szemben. – Ki volt ő valójában?
– Egy bölcs asszony – mondta Jazhara, miközben összehajtotta a levelet, és az övébe dugta. – A jó szolgálója. De már elment.
– Nem írta, hová?
– Nem – felelte a varázslólány. Körbepillantott, majd Williamre nézett: – Miért jöttél utánam?
– Szerettem volna beszélni veled, még mielőtt nekiindulunk a Krondorba vezető hosszú útnak. Ott már minden percben mellettünk lesznek a többiek.
– Miközben visszasétálunk, beszélgethetünk – mondta Jazhara.
William félreállt, hogy kiengedje a lányt az ajtón, majd ő is kilépett, és Jazhara oldalán elindult a Haldonfőbe vezető ösvényen. Néhány lépés után a lány megszólalt:
– Beszélj! Figyelek.
William mélyet sóhajtott.
– Kellemetlen egy helyzet.
– Nem muszáj annak lennie.
– Mondtam néhány olyan dolgot...
A lány megállt, és megérintette a karját.
– Mindketten mondtunk néhány ostobaságot. Te fiatal voltál... mindketten fiatalok voltunk. De az a... az a félreértés már nagyon régen történt.
– Akkor minden rendben közöttünk?
– Igen, minden rendben – bólintott Jazhara.
William újra elindult.
– Akkor jó. Nemrég elvesztettem... valakit, aki közel állt a szívemhez, és... nem akartam elveszíteni még egy barátot.
– Engem sohasem fogsz elveszíteni, William – mondta Jazhara. Néhány pillanatig hallgatott. – Sajnálom, ami történt. Tudom, hogy Talia sokat jelentett a számodra.
William Jazharára pillantott.
– Nagyon sokat. Ahogy te is.
Jazhara elmosolyodott.
– És ahogy te is nekem.
– Az elkövetkező néhány évben gyakran fogjuk látni egymást. Nem akartam, hogy ez bármelyikünk számára is kellemetlen legyen.
– Én sem.
A hátralevő utat szótlanul tették meg, ám mindkettejüket elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy sikerült rést ütniük a köztük emelkedő falon.

 

A hazaút során semmiféle incidens nem történt. A Molnárpihenőből érkezett fegyveres osztag már Haldonfőben várta őket, James és társai így katonai kísérettel tértek vissza Krondorba.
Négy nappal később minden ceremónia nélkül ügettek végig a városon, és fordultak be a palota udvarába. Az elősiető lovászfiúk azonnal gondjaikba vették a hátasokat, Jamest, Jazharát, Solont, Kendaricot és Williamet pedig az inasok egyenesen a herceg fogadótermébe vezették.
Amikor az ereklyét szállító csapat a város határában járt, James előreküldött egy lovast a hírrel, a herceg pedig értesítette Ishap templomának főpapját. Az idős atya most a herceg oldalán állva fogadta az elcsigázott társaságot.
James és Solon vezette a menetet – a szerzetes persze szorosan ölelte a Könnyet rejtő ládát. Kendaric, William és Jazhara mögöttük lépkedtek.
James meghajolt.
– Uram, örömmel jelentem, hogy elvégeztük a feladatot. Az Istenek Könnye itt van Solon testvér kezében.
Solon a főpapra nézett, aki odalépett, és felnyitotta a szerzetes kezében tartott láda tetejét. A fadobozban egy tekintélyes méretű, halványkék kristály feküdt; nagyjából akkora lehetett, mint egy megtermett férfi alkarja. A drágakő különös, belülről jövő fénnyel ragyogott, és ahogy a jelenlevők megcsodálták, halk zengés támadt, mintha távoli muzsika töltötte volna be a termet.
– Fenség, rendünk tagjain kívül eddig nagyon kevesen láthatták az Istenek Könnyét – mondta a főpap. – Ám az itt jelenlévők alaposan rászolgáltak erre a megbecsülésre.
Egy ideig mindannyian áhítatosan bámulták a kristályt, majd a főpap becsukta a ládát.
– Hajnalban útra kelünk, hogy elvigyük a Könnyet Rillanonba, az anyatemplomba – mondta a főpap. – Solon testvér személyesen fogja őrizni a szállítmányt.
– Ha nem bánja – szólalt meg Arutha herceg –, egy teljes század lándzsás fog önök mögött lovagolni.
A főpap enyhe meghajlással jelezte, hogy nincs ellenvetése.
Arutha Solonhoz fordult:
– Jó szolgája vagy istenednek.
– Solon jó és hűséges szolgánk – bólintott a főpap. – Előléptetjük, és átveszi Saladori Michael helyét. Solon, rád bízzuk Ishap Pörölye testvéreinek vezetését, és megkérünk, hogy őrizd Luc d'Orbain pörölyét.
– Mélyen megtisztel, atyám – hajolt meg a szerzetes.
A főpap a többi jelenlevőhöz fordult.
– A bátorságotok és lelketek ereje visszaadta nekünk hitünk alapkövét – mondta. – Ishap egyháza örök hálával tartozik nektek.
– Ahogy a krondori udvar neked, Solon testvér – tette hozzá Arutha, majd Williamre nézett. – Derekasan kitettél magadért, hadnagy. A hercegi testőrség büszkesége vagy.
William meghajolt.
– Kendaric mesterlegény – szólította meg Arutha a roncsmentőt.
A férfi előrelépett és meghajolt.
– Fenség.
– Nagy szolgálatot tettél a koronának. Adósaid vagyunk. Tudomásunkra jutott, hogy mestered halála óta a céh komoly gondokkal küzd. Mivel ez egy különleges céh, és a korona pártfogását élvezi, azt akarjuk, hogy foglald el a céhmesteri széket, és állítsd helyre a rendet.
– Fenség – felelte Kendaric –, nagy megtiszteltetés ez számomra, de a céh romokban hever. Jorath mindent elsikkasztott, így egyetlen fillér nélkül maradtunk. A mesterlegények elmentek...
– Ezekre a részletekre is gondunk lesz. A korona nem szűkmarkú azokkal szemben, akik híven szolgálják. Feltöltjük a kincstárat, és segítünk talpra állítani a céhet.
– Fenséged rendkívül nagylelkű – hajolt meg az újonnan kinevezett céhmester.
– Jazhara úrnő – szólította Arutha a lányt –, bebizonyítottad, hogy az udvari mágusi hivataldal kapcsolatos döntésem helyes volt.
Jazhara meghajtotta a fejét, és csak annyit mondott:
– Fenség.
Krondor nagyhercege ritkán mosolyogott, ám most szinte sugárzott arcáról az elégedett jókedv. Büszkeség csillant a szemében, ahogy folytatta:
– James, mint mindig, most is jó és hű szolgám voltál. Fogadd hálás köszönetemet. – Felállt. – Mindannyian remek munkát végeztetek.
James a többiek nevében is válaszolt:
– Kötelességünk volt és örömünkre szolgált, uram.
– Ma este nagy ünnepséget rendezünk a tiszteletetekre – mondta Arutha. – Vonuljatok vissza a lakosztályotokba, és este várunk újra, mint vendégeinket.
Intett Jamesnek, hogy kövesse, és kisétált a trónteremből.
Jazhara Solonhoz fordult.
– Csatlakozol hozzánk? – kérdezte.
– Nem, lányom – felelte a Dorginból származó szerzetes. – Most, hogy én vagyok a rend vezetője, nekem kell gondoskodnom a Könny biztonságáról mindaddig, amíg Rillanonba nem érünk. Addig egy pillanatra sem fogom levenni róla a szemem. Isten veletek, mindannyiótokkal! – Maga mellé intette a két szerzetest, akik eddig némán várakoztak a sarokban, majd megfordult, és tiszteletteljesen meghajolt a főpap előtt. Ezután az ereklyét rejtő ládával a kezében az ősz hajú atya mellé állt, és nyomukban a két szerzetessel elhagyták a termet.
– És most? – kérdezte William Kendaricot.
– Én elmegyek Morraine-hez, és este elhozom magammal – mondta Kendaric. – Céhmesterként elég sokat fogok keresni, így a családja sem fog tiltakozni. Aztán amilyen gyorsan csak tudunk, összeházasodunk.
– Örülök, hogy ezt hallom – mondta Jazhara.
Kendaric lelkesen bólogatott.
– Sietnem kell. Később találkozunk.
– Visszakísérhetem a lakosztályához, úrnőm? – kérdezte William.
– Nem szükséges – felelte Jazhara. – Előbb-utóbb muszáj lesz megtanulnom, hogy mit merre keressek ebben a hatalmas palotában. Ha netán elvesznék, majd megkérem az egyik inast, hogy igazítson útba.
William tudta, hogy a lány ismeri a járást. Elmosolyodott.
– Akkor az esti viszontlátásra!
Ahogy elindult, a varázslólány utánaszólt:
– William!
– Igen, Jazhara?
A lány a fiatalemberhez lépett, és gyengéden arcon csókolta.
– Jó újra itt lenni veled.
William a lány sötét szemébe nézett, és egy pillanatra benne rekedt a szó. Néhány pillanat múlva azonban viszonozta a csókot, és azt felelte:
– Tényleg jó.
Elváltak, és elindultak a szobájuk felé.

 

Arutha az íróasztal mögött ült.
– A teljes beszámolót ráérsz holnap megtartani – közölte apródjával. – Úgy nézem, rádfér egy kis pihenés az esti bál előtt.
– Hát, négynapi lovaglás aligha nevezhető pihentetőnek, a legtöbb horzsolás és vágás azonban már gyógyulófélben van.
– A Könny biztonságban van, és ez a legfontosabb. Mi egyébre jöttél még rá?
– A Féreggel kapcsolatban semmire – felelte James. – Azt hiszem, a férfi egy Sidi nevű ember számtalan ügynökének egyike volt.
William már mindent elmondott Jamesnek, amit Sidiről tudott; beszámolt az Olasko hercege elleni támadás előtti találkozásukról, és a mostani beszélgetésükről is. James most továbbadta, amit Williamtől hallott, és így fejezte be:
– A jelek szerint a férfi valamiféle kereskedő. Renegát, vagyis ugyanúgy üzletel a manókkal és a hegyektől északra élőkkel, mint a kevésbé törvénytelen üzletet űző árusokkal. Legalábbis kereskedőnek tűnik.
– Azt gyanítod, hogy több annál?
– Sokkal több. Egyszerűen túl sokat tudott... – James egy pillanatra elgondolkozott. – Amikor William a Medvével küzdött, ott állt a part fölötti sziklán, és én vetettem rá egy gyors pillantást. Fenség, attól az alaktól borsózik a hátam. Azt hiszem, sokkal több, mint egy egyszerű kereskedő.
– Mágus vagy pap lenne?
– Talán. Mindenesetre nagyon szerette volna megszerezni az amulettet, amit a Medve viselt. Gyanítom, hogy a kalóz korábban tőle kapta.
– Miféle sötét hatalommal állunk szemben? – kérdezte Arutha.
– Ez a kérdés engem sem hagy nyugodni, fenség – felelte James.
Arutha egy szót sem szólt, csak felállt, és a palotaudvarra néző ablakhoz lépett. Odalent katonák gyakorlatoztak, és a herceg a tisztiszállás felé siető fiatal Williamet is látta.
– William jó munkát végzett – állapította meg.
– Egyszer majd ő lesz Krondor udvarnagya – jegyezte meg James –, már ha fenséged valaha úgy dönt, hogy hagyja Gardant nyugdíjba vonulni.
Arutha megfordult, és az arcán megjelenő kifejezést csakis egyféleképpen lehetett értelmezni: őfensége vigyorgott. James már több mint tíz éve állt a nagyherceg szolgálatában, ám alig néhány alkalommal látta ilyen derűsnek az uralkodót.
– Azt mondta, hogy legközelebb egyszerűen kisétál, hajóra száll, és meg sem áll Crydee-ig. Aztán majd küldhetek utána katonákat, hogy visszahozzák.
– Mit fog tenni?
– Egy darabig még itt tartom, aztán visszarendelem Lockleart, és rábízom Gardan hivatalát.
– Locklear mint udvarnagy?
– Te magad mondtad egyszer, hogy ha már én irányítom a hadsereget, akkor jó hasznát venném egy rátermett ügyintézőnek. Locklear tagadhatatlanul alkalmas erre a feladatra.
– Ez igaz – bólintott James. – Nekem sohasem volt ínyemre a számvetés.
– A következő télen még hagyom, hogy Moyet báró udvarában penészedjen, aztán visszarendelem, Gardant pedig hazaküldöm.
– Ezúttal tényleg?
Arutha felkacagott.
– Igen. Ha tényleg erre vágyik, akkor engedélyt kap, hogy hazatérjen Crydee-ba, és Martin mólóin ücsörögve pecázással töltse napjait.
James felállt.
– Néhány dolgot még el kell intéznem a mai estély előtt, fenség. Engedelmével?
Arutha intett Jamesnek, hogy távozhat.
– Viszlát este.
– Fenség – hajtotta meg a fejét James, és kilépett a szobából.

 

Arutha, Krondor hercege, a Szigetkirályság második leghatalmasabb főura az ablaknál állt, és a történteken merengett. A fiatalember, aki a Résháborúban Crydee ostrománál átvette a vár parancsnokságát, már középkorú volt.
Ha az istenek kegyesek, még számos év áll előtte, ám a herceget megnyugtatta a tudat, hogy birodalmának sorsa hozzáértő, rátermett fiatalok kezében van: olyan ifjú férfiak és nők vigyázzák, mint amilyen James, Jazhara és William. Arutha engedélyezett magának még egy percnyi nyugalmat, majd visszatért az asztalához, és belemerült a személyes figyelmét igénylő tengernyi jelentésbe.

 

James végigsietett a palotán. Értesítenie kell Jonathan Meanst és két másik ügynökét arról, hogy visszatért Krondorba, aztán beleveti magát az utcák forgatagába, és felkeresi az egyik informátorát, aki a Féreg és bandája tevékenységét tartotta szemmel. Most, hogy az ereklyeügy elintéződött, James úgy határozott, hogy minden figyelmét erre az önjelölt bandavezérre fordítja, és végre valahára kideríti, ki is ő valójában. Aztán megszabadítja tőle a várost.
Az apród végigfutott a tennivalóin. Ha siet, még lesz ideje egy gyors fürdőre, és átöltözhet, mielőtt elindul az ünnepségre.
Fáradt volt, de holnap majd kialussza magát. Most azt csinálta, amit mindennél szívesebben csinált: a hercegét szolgálta. És ott volt, ahol a világon a legjobban szeretett lenni: Krondorban.

 

 

Epilógus
Kihívás

A magányos alakról, aki a hosszú járatrendszer egyik sötét alagútjában vonszolta magát előre, csöpögött a víz. A levegő füsttől és oszló holttestek bűzétől volt terhes.
A tűz, amit reggel meggyújtott, még mindig égett. Sidi kivett egy fáklyát az egyik falikarból, meggyújtotta, és folytatta útját.
Hamarosan elérte a termet, amelyben a halott liche feküdt. Az egykori mágus teteme gyorsan porladt.
– Bolond! – kiáltotta újra a test felé, amely már nem hallhatta.
A trón mögé lépett, megkereste a titkos reteszt, és megrántotta. A fal egy része félrecsúszott. A szobáról, amelybe Sidi belépett, még az élőholt mágus sem tudott, ezt a „kalmár” kizárólag saját maga használta.
Ahogy belépett, felcsendült egy hang:
– Vesztettél.
– Nem, nem vesztettem, öregasszony! – kiáltott vissza a testetlen hangnak. Levetette csuromvizes tunikáját.
– Nem találtad meg az amulettet. – A női hangból áradt a gúny.
– Tovább keresem. Még csak négy nap telt el.
De ha meg is találod, mihez kezdesz vele? Se szolgád nincs, se szövetségesed.
– Unalmas a semmivel társalogni. Mutasd meg magad!
A levegőben megjelenő halvány alak áttetsző volt, majdnem színtelen, ám jól felismerhetően egy középkorú nőt formázott. A varázsló lehámozta magáról vizes nadrágját, majd egy takaróért nyúlt, és maga köré tekerte.
– Elegem van már a hideg, nedves helyekből... Hogyan hívod magad mostanában?
– Legutóbb Hilda voltam.
– Rendben, Hilda. Elegem van már ebből a helyből. Szolgákat bármikor vásárolhatok magamnak pénzért. Abból pedig van épp elég. Szövetségest meg majdnem ugyanolyan könnyen szerezhetek, elég, ha rájövök, hogy mire vágyik. – A halvány jelenésre nézett. – Tudod, már jó néhány éve sejtem, hogy itt vagy valahol a közelben, de nem éreztem szükségesnek, hogy felkutassalak.
– Nem szabadulhatsz meg tőlem, ezzel mindketten tisztában vagyunk.
A férfi felsóhajtott.
– Nincsenek híveid, sem papjaid, sőt, ezen a világon tízmillió ember között egy olyan sem akad, aki ismerné a nevedet, mégis kitartóan itt lézengesz. Nem túl kellemes létforma ez egy istennő számára.
Az árny, aki nem is olyan régen még a hegyi kunyhóban élő öreg hölgy volt, azt felelte:
– Ilyen a természetem. Amíg te az kutatod, hogyan szolgálhatnád a mesteredet, nekem muszáj szembeszállnom vele.
– De a mesterem él! – kiáltotta Sidi, és a halvány jelenés felé bökött. – Benned még annyi tisztesség sincsen, hogy beismerd, halott vagy, és végre eltisztulj innen!
Az alak semmivé foszlott.
Sidi azonnal megbánta a kifakadását. Bármennyire is utálta a nőt és az összes megtestesülését, az sok-sok évszázadon át része volt az életének. Több mint ezer év után Sidi volt az, aki rábukkant az amulettre. Nem tudott ellenállni a hatalmának. Hosszú éveken keresztül olyan érzései és sugallatai támadtak, amelyeket nem tudott megmagyarázni, és olyan hangokat hallott, amiket más nem. Az ereje egyre nőtt, és hosszú időn át az őrülete is. Majd az őrületen túllépve kitisztult az elméje. Megtanulta, kit szolgál: a Névtelent.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Sidi arra használta az amulettet, hogy szolgákat toborozzon a mesterének; így csalta ura mellé Savant, az élőholt mágust és testvérét is. Akkor hibát követett el. Felsóhajtott. Ha az ember a sötét hatalmat szolgálja, kénytelen felhasználni mindent és mindenkit, aki az útjába kerül!
Az idős nő nem sokkal azután bukkant fel, hogy ő elnyerte erejét. A Névtelen ellenfele volt, és egy percnyi nyugalmat sem hagyott neki. Sidinek azonban be kellett ismernie, hogy ő az egyetlen személy – már ha egy halott istennő szellemét személynek lehet nevezni –, akit nem csak néhány éve ismer. A legtöbb ismerőse szörnyű halált halt; így vagy úgy, de megölették magukat. Különös, de valahogy meg is kedvelte az öreg istennőt.
Mélyet sóhajtott. A csatát elvesztette ugyan, de a háborúnak még nincs vége, és ő mindent meg fog tenni, hogy teljesítse ura parancsát. Idővel a mester vissza fog térni erre a világra. Évszázadokig is eltarthat, neki azonban van ideje. A mester sokat követelt a szolgáitól, ám bőségesen meg is jutalmazta őket. Sidi csupán ötvenévesnek tűnt, noha már majdnem ötször annyi esztendeje élt ezen a világon.
Leheveredett az ágyra.
– Találnom kell egy jobb helyet, méghozzá gyorsan – sóhajtotta.

 

Vége a Résháború Öröksége sorozatnak

 

 

Midkémia térképe: