[Raymond E. Feist – A sötét kiránynő árnyéka]
(t) (m)

A fentről érkező, harmadik csapás ugyanolyan erősnek bizonyult, mint az előző kettő. A város partjának fele lángokba borult. De Loungville hirtelen felnevetett.
– Nakor! – ujjongott.
Még Calis sem tudta leplezni megdöbbenését.
– De hát azt mondta, hogy nem tud olyan mágiát, ami árthatna a hídnak! – képedt el Erik.
– De ezt ők nem tudják! – mondta de Loungville. Állával a hídra mutatott, mely már lefelé haladt Maharta felé. – Bármit is csinál Nakor, ők azt hiszik, hogy támadás, és helyettünk végzik el a munkát! A fél várost fel fogják égetni, hogy elkapják a kis dühös embert!
Erik hahotázni kezdett. Nem tudta visszatartani. A gondolat, hogy a kis ember őrült módon cikázik ide-oda, hogy elkerülje a pantathiánusok szörnyű csapásait, mulatságosnak tűnt a számára.
– A kék fény nem is igazi – mondta Sho Pi. – A kígyó papok annyira harcolni akarnak, hogy nem is vizsgálják meg a fényt. Egyből ellencsapást mérnek, mintha valódi támadás lenne.
Újabb apró kék fény lövellt fel, mire újabb csapás érkezett válaszul. A part még jobban tűzbe borult.
– Uramatyám! – mondta Erik szinte suttogva. – Ebből hogyan fog kikecmeregni?

 

 

RAYMOND E. FEIST
A sötét kiránynő árnyéka

[Kígyóháború Legendája 1.]
(Tartalom) (Térkép)

 

 

Szereplők

Aglaranna – tünde királynő Elvandarban

Alika – „démon” szakács a Varázsló-szigeten

Althal – tünde Elvandarban

Avery, Rupert „Roo” – egy fiú Hollófalvából, Sötétmocsárffy Erik társa; később rab; később Calis seregének tagja

Biggo – rab; később Erik csapatának tagja

Calis – Aglaranna és Tomas félig tünde, félig emberi fia; ismertebb nevén „Krondor Sasa”; egy sereg parancsnoka

Culli – gyilkos zsoldos

Dawar – zsoldos Nahoot seregéből

de Loungville, Robert „Bobby” – őrmester Calis seregében

de Savona, Luis – rab; később Calis seregének tagja

Durany – zsoldos Calis seregében

Ellia – tünde nő, akit Miranda megment

Embrisa – lány a Weanat nevű faluból

Esterbrook, Jacob – kereskedő Krondorban

Fadawah tábornok – a Smaragd Királynő hadseregének fővezére

Fekete Macros – legendás varázsló, akit a valaha született legnagyobb mágusnak tartanak

Finia – asszony Weanatban

Foster, Charlie – tizedes Calis seregében

Freida – Erik anyja

Galain – tünde Elvandarban

Gapi – tábornok a Smaragd Királynő seregében

Gert – faszénégető vénasszony, akivel Erik és Roo találkozik

Goodwin, Billy – rab; később Calis seregének tagja

Greylock, Owen – Sötétmocsár bárójának fegyvermestere; később Calis seregének tagja

Grindle, Helmut – kereskedő

Handy, Jerome – Calis seregének tagja

Jarwa – a szauruszok Hét Nemzetének sha-shahanja

Jatuk – Jarwa fia, trónörökös, később a túlélő szauruszok sha-shahanja

Kaba – Jarwa pajzshordója

Kelka – tizedes Nahoot seregében

Khali-shi – a Halál Istennőjének Novindusban használatos neve

Lalial – tünde Elvandarban

Lender, Sebastian – krondori ügyvéd a Barret kávéházból

Lims-Kragma – a Halál Istennője

Marsten – matróz a Trancsír Bosszúján

Mathilda – Sötétmocsár bárónője

Milo – a hollófalvi Örvös Tyúk fogadó tulajdonosa

Miranda – Calis titokzatos barátja

Monis – Jatuk pajzshordója

Mugaar – lókereskedő Novindusban

Murtag – szaurusz harcos

Nakor – Calis furcsa, isalani barátja

Nathan – új kovács Hollófalván

Natombi – régen kesh légionárius; később rab; később Calis seregének tagja

Pug – Milamber néven is ismeretes; nagy képességű mágus; csak a második legnagyobb mágusnak tartják Fekete Macros után

Rian – Zila egyik zsoldosa

Rosalyn – Milo lánya

Ruthia – a Szerencse Istennője

Shati, Jadow – Calis seregének tagja

Shila – a szauruszok hazája

Sho Pi – isalani férfi, régebben dalai szerzetes; később rab; később Calis seregének tagja

Sötétmocsárffy Erik – Sötétmocsár bárójának törvénytelen fia; később rab; majd zsoldos Calis seregében

Sötétmocsárffy Manfréd – Ottó legfiatalabb fia; később báró

Sötétmocsárffy Ottó – Sötétmocsár bárója; Erik, Stefán és Manfréd apja

Sötétmocsárffy Stefán – Ottó legidősebb fia

Taber – kocsmáros LaMutban

Tarmil – Weanat egyik lakója

Tomas – Aglaranna hitvese, Calis apja; Ashen-Shugar (az utolsó sárkány nagyúr) vértjének viselője

Tyndal – kovács Hollófalván

Zila – alattomos zsoldosvezér

 

 

ELSŐ KÖNYV
Erik története

 

Egykoron, mikor a nap felé, a magasba
Lelki szemeink előtt sasok szárnyaltak;
Mikor bátran, elszántan markoltunk az íjba,
S a nyíl, a kéz, a szem együtt harcoltak,
Mikor az Élvezetek, mint bullám a partnak,
Ránk törtek, s a mámor feléledhetett! –
Idézd fel őket, hisz zsugorodnak, pislákolnak
Mint fénysugarak a halottak dombja felett.

George Meredith:
Óda a fiatalság emlékére

 

 

Előszó
A menekülés

A dobok hangosan dübörögtek.
A szauruszok harcosai csatadalokat énekeltek, hogy felkészüljenek az összecsapásra. Szakadt harci zászlók csüngtek alá a véres lándzsákról. Amerre látni lehetett, az eget ellepte a sűrű füst. Sárgára és vörösre festett arcok figyelték a nyugati égboltot. A tűz bíborvörös és okkersárga fényt vetett a fekete füsttakaróra, mely eltüntette a lenyugvó napot és a nyugati égbolt esti csillagait.
Jarwa, a Hét Nemzet sha-shahanja, a Fűbirodalom uralkodója, a Kilenc Óceán ura nem tudta levenni szemét a pusztításról. Egész nap a tüzet figyelte. Délután még a győztesek kiáltásai és áldozataik sikolyai is átszűrődtek a roppant messzeségből. A szelek, melyek régen virágok édes illatát és a piac fűszereinek aromáját hozták el, most csak az elszenesedett fa és az égett hús fanyar bűzét kapták a hátukra. Jarwának nem kellett látnia, mert amúgy is tudta: a többiek, ott a távolban, most felkészülnek a megpróbáltatásokra, miután a szívük mélyén belenyugodtak abba, hogy a csata elveszett, és a faj ki fog halni.
– Uram – mondta Kaba, Jarwa pajzshordója és örök társa.
Jarwa odafordult legrégibb barátjához, és észrevette az aggodalom ráncait szeme körül. Kaba kiismerhetetlen arcáról csakis Jarwa tudott olvasni; a sha-shahan úgy ismerte barátjának arcát, mint saját tenyerét. – Mi az?
– A pantathiánus megérkezett.
Jarwa bólintott, de nem mozdult. Erős keze feszülten szorította kardjának, Tual-masoknak – azaz ősi nyelven Vérszívónak – markolatát. E kard sokkal inkább kifejezte rangját, mint a korona, melyet csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor viselt. A kard hegyét belenyomta Shila világának legidősebb országa, Tabar földjébe, melyet annyira szeretett. Tizenhét éven át harcolt a betolakodók ellen, akik visszaszorították hadseregeit a Fűbirodalom szívébe.
Mikor még ifjú korában átvette a sha-shahan kardját, a szaurusz harcosok díszszemlét tartottak. Teljesen ellepték a kőutat, mely a Takador-tengert és a Kasztak-óceánt összekötő Takador-szoroson vezetett át. Előbb száz lovas tűnt fel, azaz egy század. Szép rendben lovagoltak tova, majd egy egész dzsatarrá, azaz tízezer harcossá duzzadtak. Tíz dzsatar tett ki egy sereget, és tíz sereg egy hadsereget. Jarwa fénykorában hét hadsereg, azaz hétmillió harcos válaszolt Jarwa csatakürtjére. A sok barangolás során a lovak lelegelték a Fűbirodalmat, a régi szaurusz szekerek és sátrak között, pedig gyermekek játszottak, majd cseperedtek fel. Cibul városától a legtávolabbi határ tízezer mérföldre feküdt; a birodalom oly hatalmas volt, hogy míg a lovasok folyamatos vágtával a fővárostól a határig értek, addig a hold másfélszer is megfordult. Az egyik határtól a másikig pedig kétszer ennyi idő alatt lehetett eljutni.
Egy hadsereg mindig a főváros közelében maradt, míg a többi a nagy nemzet határai körül biztosította a békét azzal, hogy leigázta azt, aki nem akart hűbért fizetni. A kilenc nagy óceán partjairól ezer város küldött folyamatosan élelmiszert, pénzt és rabszolgákat a sha-shahan udvarába. A Hét Hadsereg bajnokai tízévente egyszer összegyűltek a nagy játékokra Cibulban, a Fűbirodalom régi fővárosában. Az évszázadok során a szauruszok egész Shilát a sha-shahan zászlaja alá vonták, kivéve a világ másik oldalán fekvő, legtávolabbi nemzeteket. Jarwa arról álmodozott, hogy ő lesz az a sha-shahan, aki végre valóra váltja elődei álmát, és bevonja az utolsó várost is a birodalomba, átvéve az egész világ feletti hatalmat.
Négy hatalmas város esett el Jarwa hadseregeinek ostromában, öt másik pedig megadta magát. Így már tucatnyi város sem maradt a birodalmon kívül. Ekkor a Patha hadsereg lovasai Ahsart, a Papok Városának kapuihoz értek. Itt következett be a katasztrófa.
Jarwa megacélozta szívét a szürkületen átszűrődő kínhörgések közepette. Az ő népének sikolyai visszhangoztak, ahogy a lakmározó gödrökhöz vezették őket. A kevesek szerint, akiknek sikerült megszökniük, a gyorsan legyilkolt foglyok még szerencsésnek számítottak, a csatában elesettekkel együtt. A betolakodók állítólag rabul tudták ejteni a haldoklók lelkét, melyet meg is tartottak egyfajta játékszernek, hogy az örökkévalóságig kínozzák. A halottak szellemei nem foglalhatták el végső helyüket őseik, a Mennyei Hadsereg lovasai között.
Jarwa a fennsík védelméből nézhetett le népe régi otthonára. Itt, Cibultól félnapi lovaglásra táborozott az egykor hatalmas hadsereg maradványa. A sha-shahan jelenlétének köszönhetően a harcosok még a Fűbirodalom legsötétebb óráiban is büszke testtartást vettek fel. Kihúzták magukat, fejüket kecsesen tartották, és megvetéssel néztek le a távoli ellenségre. De testtartásuk ellenére a sha-shahan olyasvalamit látott a szemükben, amit a Kilenc óceán egyetlen ura sem láthatott még: félelmet.
Jarwa felsóhajtott, majd megfordult, hogy visszasétáljon a sátrához. Pontosan tudta, hogy nincs más esély, de még mindig nem akart szembenézni az idegennel. A sátra előtt megtorpant, és így szólt:
– Kaba, nem bízom ebben a papban, aki másik világból való. – A szavak szinte szikráztak a szájában.
Kaba bólintott. Arcán a pikkelyek már kiszürkültek a lóháton töltött hosszú évektől és a sha-shahan hű szolgálatától.
– Tudom, hogy vannak kételyeid, uram. De pohárnokod és a tanmestered is egyetért abban, hogy nincs választásunk.
– Mindig van választásunk – suttogta Jarwa. – Például harcoshoz méltón halhatnánk meg!
Kaba kinyújtotta kezét, és gyengéden megérintette Jarwa karját. E tolakodás bármelyik másik szaurusz harcos számára azonnali halált jelentett volna.
– Barátom – mondta halkan. – Ez a pap menedéket kínál a gyermekeink számára. Harcolhatunk, meghalhatunk, hogy a keserű szelek elfújják a szauruszok emlékét. Senki sem marad majd, hogy búcsúdalt zengjen a bátor Mennyei Hadseregnek, miközben az ördögök felfalják a húsunkat. De most biztonságba küldhetjük a megmaradt nőket és gyermekeket. Van más választásunk?
– De ő nem olyan, mint mi.
Kaba felsóhajtott.
– Van valami...
– Ennek hideg a vére – suttogta Jarwa.
Kaba felemelte a kezét.
– Hidegvérűek csak a legendákban léteznek.
– És azok is? – kérdezte Jarwa a fővárosában tomboló, távoli tűz felé intve.
Kaba nem tehetett mást, mint hogy megvonta a vállát. Jarwa szó nélkül bevezette legidősebb barátját a sha-shahan sátrába.
A táborban ez volt a legnagyobb sátor; tulajdonképpen több sátorból varrták össze. Mikor körbenézett a belsejében, Jarwa szívébe belemarkolt a hideg. Legbölcsebb tanácsadói és legokosabb tanmesterei közül oly sokan hiányoztak. De akik itt maradtak, reménnyel tekintettek rá. Ő volt a sha-shahan, és neki kellett megmentenie a többieket.
Aztán megakadt a szeme az idegenen, mire újból eltűnődött, hogy mely döntés lenne a legbölcsebb. A lény nagyban hasonlított a szauruszokra. Karját és arcát zöld pikkelyek borították, de nagy csuklyával ellátott palástot viselt, mely eltakarta testét, nem úgy, mint a harcosok fegyverzete vagy a tanmesterek díszruhája. Szaurusz mérce szerint kicsinek számított, hisz alig volt több két karnyújtásnál. Orra hosszabb volt, mint a szauruszoké, szeme pedig feketén csillogott, ellentétben a szauruszokéval, mely piros írisszel dicsekedhetett fehér alapon. Ahol vastag, fehér körmöknek kellett volna lenniük, fekete karmok nyúltak ki ujjaiból. Kicsit sziszegve beszélt, mivel nyelve kettéágazott. Jarwa levette ütött-kopott sisakját, és miután átadta egy szolgának, megszólalt. Hangosan kimondta azt, amire a sátorban tartózkodó összes harcos és tanmester gondolt:
– Kígyó.
A lény meghajtotta a fejét, mintha a szó üdvözlés lett volna, nem pedig halálos sértés.
– Igen, uram – felelte.
Jarwa több harcosa is fegyveréhez nyúlt, de az idős pohárnok, aki csak a második legfontosabb rangot töltötte be Kaba után, így szólt:
– Ő a vendégünk.
A kígyóemberek legendája már régóta keringett a szauruszok, azaz Shila gyíkemberei között. A melegvérű szauruszoknál az anyukák gyakran beszéltek róluk, hogy éjszaka ráijesszenek a rosszcsont gyermekekre. A kígyóemberek néha saját fajtájukat is megették, és forró tavakba raktak tojásokat, ezért féltek tőlük, utálták e fajt, bár a szaurusz tanmesterek egyetlenegy kígyóemberre sem emlékeztek. A legenda úgy tartotta, hogy mindkét fajt az Istennő teremtette az idő hajnalán, mikor a Mennyei Hadsereg első lovasai kikeltek a tojásból. A kígyóemberek, a Zöld Hölgy, az Éjszaka Istennőjének szolgái otthon maradtak, amikor a szauruszok ellovagoltak úrnőjükkel és a többi istentestvérrel A szauruszok gyarapodni kezdtek, miután az Istennő magukra hagyta őket a világban, de a többiek – a kígyók – emléke mindig is velük maradt. Csak a tanmesterek tudták, hogy mely történetek mondtak igazat, és melyek számítottak csak mítosznak, de egy dolgot Jarwa biztosan tudott: a sha-shahan utódját születésétől kezdve arra tanították, hogy a kígyókban nem szabad megbízni.
A kígyó pap sziszegve így szólt:
– Uram, a kapu készen áll. Az idő gyorsan fogy. Akik a népeden lakmároznak most, hamar meg fogják unni a mulatságot, és az éjszaka előrehaladtával, no meg erejük növekedésével, ide fognak érni.
Jarwa egy pillanatra elfordult a paptól, és társaihoz szólt:
– Hány dzsatar maradt?
Tasko, a watirik shahanja válaszolt.
– Négy, meg egy kis rész az ötödikből – mondta. – Egyetlen dzsatar sem maradt érintetlen. Ezeket a Hét Hadsereg maradványaiból állítottuk össze.
Jarwa ellenállt a kísértésnek, hogy átadja magát a kétségbeesés karmainak. Negyvenezer lovas, és mellé még egy rész a másik tízezerből. Csak ennyi maradt a szauruszok hét hatalmas hadseregéből.
Jarwa érezte, ahogy a feketeség belemarkol a szívébe. Visszaemlékezett arra, amikor üzenet érkezett a Patha Hadseregtől, hogy a papok ellenállnak, és nem hajlandóak hűbért fizetni. Jarwa hét hónapon keresztül lovagolt, hogy személyesen vezethesse a végső támadást Ahsart, a Papok Városa ellen. Egy pillanatra bűntudat vájta be magát a lelkébe, de gyorsan leszidta önmagát: tudhatta volna bárki uralkodó, hogy Ahsart papjai mindent lerombolnának, csak hogy a szauruszok ne vonják az egész világot egyetlen uralkodó alá? Az őrült főpap volt az, Myta, aki kinyitotta a kaput, és átengedte az első démont. Sovány vigasznak számított, hogy a démon első dolga az volt, hogy elrabolja Myta lelkét, és letépje fejét. Az egyik túlélő azt állította, hogy száz harcos pap támadta meg azt az egy démont, amely Myta húsát akarta felfalni, de egyikük sem maradt életben.
Tízezer pap és tanmester, no meg hétmillió harcos halt meg csak azért, hogy feltartsák a visszataszító lényeket. A csata egészen a birodalom szívéig hatolt, és a háború megfertőzte a fél világot. Százezer démon pusztult el, de minden egyes démonért drága árat kellett fizetni, hisz harcosok ezrei vetették magukat az undorító lényekre. A tanmesterek néha egész jól felhasználták tudásukat, de a démonok mindig visszatértek. Az öldöklés még évekig elhúzódott, és a kilenc óceánból már négyet érintett. A sha-shahan táborában gyermekek születtek, nőttek fel, és haltak meg a harcban, de a démonok továbbra is csak jöttek. A tanmesterek hiába keresték a módszert, mellyel bezárhatták volna a kaput, megfordítva a csata kimenetelét.
A világ másik oldaláról egészen Cibulig szorultak vissza, miközben a démonok hadserege valósággal ömlött kifelé a világokat összekötő kapun. Most egy másik kaput kellett kinyitni, mely reményt adhatott a szauruszoknak: reményt a száműzetésben.
Kaba várakozóan megköszörülte a torkát, mire Jarwa elhessegette a keserű gondolatokat. A sajnálkozás nem segíthetett; ahogy pajzshordója is mondta, nem volt választásuk.
– Jatuk – mondta Jarwa, mire egy fiatal harcos lépett előre. – A hét fiam közül, akiknek a Hét Hadsereget kellett vezetni, már csak te élsz – mondta keserűen. A fiatal harcos csendben maradt. – Ja-shahan vagy – jelentette ki Jarwa, hivatalosan kinevezve őt a trón örökösévé. Az ifjú csak tíz nappal azelőtt csatlakozott apjához, miután személyes kísérőjével a táborba lovagolt. Épphogy betöltötte tizennyolcadik életévét, és alig egy esztendeje került ki a harci kiképzőből, ráadásul csak három csatát élt meg, mióta a harcvonalba érkezett. Jarwa rájött, hogy legfiatalabb fia idegen a számára, hisz csecsemő volt még, mikor ő elment, hogy térdre kényszerítse Ahsartot. – Ki lovagol a bal oldaladon?
Jatuk így szólt:
– Monis. Ugyanakkor született, amikor én.
Egy életerős fiatalemberre mutatott, aki már egy nagy sebbel is büszkélkedhetett a bal karján.
Jarwa bólintott.
– Ő lesz a pajzshordód. – Aztán Monishoz fordult: – Ne feledd, az a feladatod, hogy akár életed árán is megvédd uradat; sőt, a te dolgod az is, hogy megvédd a becsületét! Senki sem fog közelebb állni Jatukhoz, legyen az társ, gyermek vagy tanmester. Mindig mondj neki igazat, még akkor is, ha nem akarja hallani!
Majd Jatuknak még hozzátette:
– Ő a te pajzsod; mindig hallgass a bölcsességére, mert ha nem hallgatsz a pajzshordódra, az olyan, mint harcba szállni fél karral, fél szemmel vagy fél füllel.
Jatuk bólintott. Monisnak ezzel a legnagyobb megtiszteltetésben lehetett része, amelyet uralkodó családon kívül született egyén élvezhetett; elmondhatta, mi jár a fejében anélkül, hogy félnie kellett volna a büntetéstől.
Monis tisztelgett, ami abból állt, hogy jobb öklével bal vállára csapott.
– Sha-shahan! – mondta, majd a földre nézett, kifejezve ezzel mélységes hódolatát és tiszteletét.
– Ki őrzi az asztalodat?
– Chiga, aki szintén akkor született, amikor én – felelte Jatuk.
Jarwa ezt örömmel hallotta. Mindhárman ugyanakkor születtek, ezért úgy ismerik majd egymást, mint önmagukat, és ez a kötődés mindennél erősebbnek bizonyulhat majd. Jatuk a kinevezett harcos felé fordult:
– Le kell tenned fegyvered, és hátul kell maradnod!
A megtiszteltetés keserűséggel vegyült, mivel a pohárnoki tisztség magasnak számított ugyan, de kimaradni a csatából minden harcos számára nagy nehézséggel járt.
– Védd meg urad a ravasz kezektől, és attól, hogy hamis barátoknak titkokat suttogjon a túl sok ital felett!
Chiga tisztelgett. Monishoz hasonlóan, most már ő is szabadon kimondhatta, mi jár a fejében, hiszen mint pohárnok, ugyanúgy köteles volt bármitől megvédeni Jatukot, mint az a harcos, aki a ja-shahan pajzs felőli oldalán lovagolt.
Jarwa egy másik egyén felé fordult; a tanmestere felé, akit számos hű tanítvány vett körül.
– Ki a legtehetségesebb a csoportodból?
– Shadu – vágta rá a tanmester. – Ő mindent megjegyez.
Jarwa az ifjú harcos paphoz fordult.
– Akkor vedd eme írótáblákat és emlékeket, mert mostantól te vagy a hit legfőbb őrzője! Te leszel a nép tanmestere.
A tanítvány szeme tágra nyílt, miközben tanára átadta neki az írótáblákat. A nagy pergamendarabokat deszkák takarták be, és a tinta már fehéredni kezdett rajtuk. Mostantól ő volt a felelős a tudásért, a dolgok magyarázatáért és a hagyományokért. Szavak ezreit kellett észben tartania az ősi kéz által leírt szavakon kívül.
Jarwa tovább beszélt:
– Ti, akik a kezdetektől velem szolgáltatok, most megkapjátok utolsó feladatotokat. Az ellenség nemsokára megindítja a végső csapást. Nem fogjuk túlélni. Hangosan énekeljétek a halotti éneket, és ne feledjétek, hogy nevetek élni fog gyermekeink emlékezetében, akik idegen ég alá, távoli földre menekülnek! Nem tudom, hogy az ő énekük átjut-e majd az ürességen, hogy fenntartsa a Mennyei Hadsereg emlékét, vagy alakítanak-e új Mennyei Hadsereget az új világban, de ha jönnek a démonok, tudassátok minden harcossal, hogy a húsunk húsa egy távoli földön fennmarad!
Bármit is érzett a sha-shahan, nem mutatta ki.
– Jatuk, kövess! A többiek menjenek a kijelölt helyükre! – Aztán a kígyó paphoz fordult. – Menj oda, ahol végre tudod hajtani a varázslatod! Ne feledd, hogy ha becsapod a népemet, akkor lelkem kitör a börtönéből, és ha kell, átszeli az űrt is, hogy elkapjon téged!
A pap lehajtotta fejét, és így sziszegett:
– Uram, tiéd az életem és a becsületem. Itt maradok, hogy segítségére legyek a hátvédeknek. Ily szánalmas módon mutatom ki, hogy népem tiszteli a szauruszokat, és el akarja vezetni a mi hazánkba. Oly sok dologban hasonlítunk egymásra.
Ha Jarwa meg is hatódott eme önfeláldozástól, nem mutatott ki érzelmeket. Intett legkisebb fiának, hogy kövesse kifelé. Az ifjú követte apját a sziklaszirt széléhez. Lenéztek a messzi városra, mely pokolian égett a démonok tüzében. Alig hallható rikoltások szállingóztak át, melyek nem származhattak halandó torokból. A fiatal vezérnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne fordítsa el a fejét.
– Jatuk! Holnap ugyanekkor már a szauruszok sha-shahanja leszel egy távoli világban.
A fiú tudta, hogy igazat beszél, bár szívesen tiltakozott volna. Inkább nem szólt egy szót sem.
– Nem bízom a kígyó papokban – suttogta Jarwa. – Bár hasonlítanak ránk, ne feledd, a vérük hideg! Nincsenek érzéseik, és a nyelvük is kétágú. Ne feledd a mondát, hogy mi történt, mikor a kígyók legutoljára meglátogattak bennünket! Ne feledd azokat a történeteket sem, melyek a meleg- és hidegvérűek születése óta történt árulásokról szólnak.
– Apám.
Jarwa a fia vállára tette a kardforgatástól megkeményedett és a harcokban megsebzett kezét, majd keményen összeszorította tenyerét. Ruganyos, fiatal izmok feszültek meg a keze alatt, mire Jarwa egy szikrányi reménységet érzett a lelkében.
– Fogadalmat tettem, amit neked kell betartanod. Ne hozz szégyent az őseidre vagy a népedre, de óvakodj az árulástól! Egy nemzedéknyi szolgálattal tartozunk a kígyóknak: ez az idegen világ harmincszor fordul meg ennyi idő alatt. De ne feledd: ha a kígyók szegik meg először a fogadalmat, akkor kedvedre tehetsz bármit, amit helyesnek találsz!
Ezután levette fia válláról a kezét, és intett Kabának, hogy menjen oda hozzá. A sha-shahan pajzshordója urának sisakjával tért vissza, a nagy, barázdált fejvédővel, egy istállósfiú pedig felkészített egy pihent lovat. A nagy ménesek elpusztultak, és a legjobb megmaradt példányoknak a szaurusz gyermekekkel kell menniük az új világba. Jarwának és harcosainak be kellett érniük a kisebb példányokkal. Amelyiket elé állították, nem lehetett több tizenkilenc markosnál. Épp elég nagy volt ahhoz, hogy elbírja a sha-shahant a fegyverekkel együtt. Nem baj, gondolta Jarwa. A harc úgyis rövid lesz.
Mögöttük energia robbant. Mintha száz villám csapott volna le, úgy világította be az éjszakát. Egy pillanattal később mennydörgés követte, és mindenki a vibráló égbolt felé nézett.
– Szabad az út – mondta Jarwa.
A kígyó pap előrerohant, és a távolba mutatott.
– Uram, nézd!
Jarwa nyugat felé fordult. A messzi lángok felől szemmel láthatóan kis alakok repültek feléjük. Jarwa keserűen gondolt arra, hogy csakis a távolság miatt látszanak oly kicsinynek. A rikoltozó alakok elérték egy felnőtt szaurusz méretét, sőt, néhányan még nagyobbak is lehettek. Bőrszerű szárnyuk úgy sistergett a levegőben, mint a kocsis ostora, és a sötétséget uraló visítás akár az őrületbe tudott volna kergetni egy épelméjű harcost is. Jarwa lenézett kezére, hogy megállapítsa remeg-e, majd a fiához szólt:
– Add ide a kardod!
Az ifjú engedelmeskedett a parancsnak, Jarwa pedig átadta fia kardját Kabának. Aztán kivonta Tual-masokját a hüvelyéből, és a markolatát a fiának nyújtotta.
– Ezt öröklöd. Mehetsz!
Az ifjú kis tétovázás után megragadta a markolatot. Ezután már senki tanmester nem gyűjthette be eme ősi fegyvert apja holtteste mellől, hogy átadja az örökösnek. A szauruszok emlékezetében ez volt az első alkalom, hogy egy sha-shahan önként átadta a véres kardot, mikor még nem is hunyt ki az élet a szívéből.
Jatuk szó nélkül tisztelgett apjának, majd sarkon fordult, és várakozó társaihoz sietett. Kurta kézmozdulattal intett nekik, hogy szálljanak nyeregbe, és lovagoljanak a többi szauruszhoz, akik már felkészültek a másik világba való menekülésre.
Négy dzsatar lovagolhatott át az új kapun, míg az ötödik maradék része, beleértve Jarwa régi társait és tanmestereit, hátul maradt, hogy feltartóztassa a démonokat. Ének törte meg a zajt, és a tanmesterek munkához láttak: a levegőből hirtelen kék lángok bukkantak elő, amelyek égő falat alkottak. A csapdába repülő démonok felsikoltottak a dühtől és a fájdalomtól, mikor a kék lángok megperzselték testüket. Amelyek gyorsan elkanyarodtak, megmenekültek, de amelyek már túl mélyen jártak az energiamezőben, mind szétégtek. Tüzes sebeikből gonosz, fekete füst tört elő. Az erősebb lények közül néhány elérte a szirtet, ahol a szaurusz harcosok habozás nélkül csapkodni, vagdalni kezdték őket. Jarwa jól tudta, hogy ez csupán keserű diadalt jelent, mert csak azokat a démonokat lehetett ily könnyen megölni, amelyek varázsa súlyosan megsérült.
– Már mennek is, uram! – kiáltott fel a kígyó pap.
Jarwa hátrapillantott. A hatalmas, ezüstös kapu, amit a kígyó résnek hívott, ott lebegett a levegőben. A szaurusz ifjúság épp áthaladt rajta, és Jarwa egy pillanatra úgy érezte, hogy látja, amint fia eltűnik a szeme elől. Pedig tudta, hogy ez csak ábránd. Túl messze voltak ahhoz, hogy ilyen részleteket kivehessen.
Jarwa ezután visszaterelte figyelmét a varázslatos fal felé, mely most fehéren izzott. A démonok is bevetették saját tudásukat. Jarwa tisztában volt azzal, hogy a repülő bestiák csak zavarják őket, de nem veszélyesek: a sebességük miatt csak egy magányos vagy sérült lovasra jelenthettek halálos veszélyt, de bármely erős harcos könnyedén megölt egy ilyen lényt. Csak a repülő társaikat követő démonok tudták kioltani az ő életét.
A falon repedések keletkeztek, Jarwa pedig azonnal észrevette a sötét alakokat, amelyek az akadály mögül közeledtek. Nagy démonokat látott, amelyek nem tudtak repülni, vagy talán csak varázzsal lehettek rá képesek. Rohantak, futottak, oly gyorsan, ahogy egy szaurusz lovas. Baljós üvöltéseik a csatazajt is túlharsogták. A kígyó pap kinyújtotta a kezét, amitől lángok csaptak elő az egyik hasadékból, amelyen keresztül épp egy démon akart áttörni. Jarwa látta, ahogy a kígyó pap megroggyan az erőlködéstől.
Tudatában annak, hogy a vég pillanatok múlva bekövetkezik, Jarwa így szólt:
– Egy valamit mondj el nekem, kígyó: miért akarsz itt meghalni velünk? Nem volt választásunk, de te elmehettél volna a gyermekeinkkel. Az ő kezük általi halál – ekkor a közeledő démonok felé intett –, nem rémít meg?
A kígyó pap olyat nevetett, amit a Fűbirodalom uralkodója gúnyolódásnak vett.
– Nem, uram. A halál szabadság, és ezt te is hamarosan megtudod. Mi a Smaragd Királynő palotájában szolgálunk, úgyhogy ezt pontosan tudjuk!
Jarwa szeme összeszűkült. Tehát az ősi legendák igazak! E lény valóban az Anyaistennő egyik szülötte! Jarwát elöntötte a harag. Tudta, hogy elárulták az ő faját, és hogy ez a lény ugyanolyan undorító ellenség, mint azok, amelyek most a lelkére törnek. A sha-shahan felüvöltött elkeseredettségében, és fia kardjával levágta a pantathiánus fejét.
A démonok megtámadták a hátvédet, így Jarwa csak egyetlen pillanatot szánhatott arra, hogy fiára, és társainak fiaira gondoljon, akik elindultak egy idegen nap alá, egy távoli világba. Mikor a Kilenc Óceán ura szembefordult az ellenséggel, magában a Mennyei Hadsereghez imádkozott, hogy védjék meg a szauruszok gyermekeit.
Az egyik alak kitűnt a többi közül, és mintha a kisebb démonok megérezték volna közelségét, lassan utat engedtek neki. A démon kétszer olyan magasnak tűnt, mint a legmagasabb szaurusz; több mint huszonöt láb magas volt, és céltudatosan lépkedett Jarwa felé. Erős teste hasonlított a szauruszokéhoz – széles válla keskeny derékba szűkült, karjai és lábai izmosak voltak –, de hátán hatalmas szárnyakat hordott, melyek szakadozott, fekete bőrnek tűntek, és a feje... A lóéhoz hasonló, háromszög alakú koponyát vékony bőr fedte be, mintha prémdarabot csontra feszítettek volna. A démon kivillantotta egymás mellett sorakozó tépőfogait. Szemgödrében vörös lángok táncoltak. Feje körül lánggyűrű libegett, és a nevetésétől megdermedt a vér Jarwa ereiben.
A démon elsuhant kisebb testvérei mellett, és ügyet sem vetett azokra, akik rávetették magukat, hogy megvédjék a sha-shahant. Csapkodott párat, és oly könnyedén vágta szét a húst, mint egy szaurusz a kenyeret. Jarwa készen állt, miközben tudta, hogy a haláláig minden egyes ellopott pillanattal több fiatal menekülhet át a hasadékon.
A démon úgy tornyosult Jarwa fölé, mint egy harcos a gyermek fölé. A sha-shahan minden erejét összeszedte, és fiának kardjával lesújtott a lény kinyújtott karjára. A démon felsikoltott a fájdalomtól, de aztán már el is felejtette a sérülést. Tőr nagyságú, fekete karmok nyársalták fel Jarwa testét, átütve a vérten és a húson. A démon ezután megragadta Jarwa derekát.
Maga elé emelte a szauruszok uralkodóját, és szemmagasságban megtartotta. Miközben a fény kezdett kihunyni Jarwa szemében, a démon felnevetett, és így szólt:
– Semminek sem vagy az uralkodója, te bolond halandó! A lelked az enyém, kis húscafat! És ha megeszlek, itt maradsz, hogy szórakoztass az étkezések között!
Jarwa, a Hét Nemzet sha-shahanja, a Fűbirodalom uralkodója, a Kilenc Óceán ura életében először rettegni kezdett. Elméje felordított, de teste megbénult. Húsa felől érezte, ahogy lelke felemelkedik a Mennyei Hadsereg felé, de valami megállította. Érzékelte saját testét, melyet a démon már el is kezdett falni, és hallotta, amint a démon így szól:
– Tugor vagyok, a Nagy Maarg, az Ötödik Kör uralkodójának első szolgája. Te pedig a játékszerem vagy!
Jarwa felkiáltott, de nem volt hangja. Küszködött, bár már nem volt teste. Lelkét titokzatos lánc tartotta fogva. A jajveszékelő lelkek hangja arról árulkodott, hogy társai is sorra estek el. Maradék akaratával érzékleteit a messzi rés felé fordította, és látta, ahogy az utolsó gyermek is megmenekül. Amennyire lehetett, megvigasztalódott az éjszakában hirtelen eltűnő rés látványán, majd imádkozott azért, hogy fia és népe megmeneküljön a kígyók fortélyaitól a messzi világban, melyet a pantathiánusok Midkemiának hívtak.

 

 

1.
A kihívás

Harsona rivallt.
Erik megtörölte kezét a köténybe. A reggeli munka óta nem igazán volt mit tenni. Csak a tüzet kellett lefojtania, hogy ne kelljen hideg tűzhellyel vesződni, ha esetleg lenne még munka később a nap folyamán. Ebben ugyan nem igazán hitt, hisz a faluból mindenki a térre készült a báró érkezésének alkalmából, de hát a lovak megátalkodott teremtmények voltak, és a legalkalmatlanabb pillanatokban dobták le a patkót, nem beszélve a szekerekről, melyek a legnehezebb helyzetekben mondtak csütörtököt. Legalábbis ezt figyelte meg a kovácsnál eltöltött ötesztendei inasmunka alatt. Erik Tyndalra pillantott, aki épp aludt, szeretetteljesen átölelve egy kancsó erős pálinkát. Nem sokkal reggeli után kezdett inni „a báró egészségére”, legalábbis ő ezt mondta. Nem sokkal azelőtt aludt el, hogy Erik befejezte a munkát. Szerencsére kevés munka akadt, amit a fiú nem tudott elvégezni; korához képest nagy termetű volt, és már rutinosan javította ki a kovács hibáit.
Erik betakarta hamuval a szenet, mikor anyja szólította a konyhából. Nem engedelmeskedett a sürgetésnek; még sok idejük volt. Nem kellett sietni, hisz a báró még el sem érte a falu szélét. A harsona csak a közeledését jelezte, nem az érkezését.
Erik ritkán foglalkozott a külsejével, de tudta, hogy ma fürkészni fogják az emberek. Úgy érezte, meg kell próbálnia elfogadhatóan kinézni. Levette kötényét, gondosan egy szegre akasztotta, majd egy vödör vízbe tette a kezét. Erőteljesen ledörzsölte a fekete korom és kosz nagy részét, majd vizet fröcskölt az arcára. Az acél fényesítésére használt tiszta rongyokból felragadott egyet, és ledörzsölte a képéről azt, amit a víz nem tudott eltávolítani.
A víz táncoló tükrében szemügyre vette saját arcát. Élénk, kék szemek bámultak vissza rá a vastag szemöldök alól. Az előreugró homlokból vállig érő, szőke haj indult meg hátrafelé. Ma már senki sem vitatta volna, hogy az apja fia. Bár orra inkább anyjáéra hasonlított, állkapcsa és széles vigyora apjáét tükrözte. Az öreg viszont karcsú ember volt, Erik pedig nem. Csakis a keskeny derekat örökölte tőle. Anyai ágról való nagyapjától kapta a hatalmas vállakat és karokat, melyeket tízéves kora óta erősített a kovácsműhelyben. Erik keze akár vasat is tudott hajlítani, vagy diót törni. Lába is megerősödött, hisz ekevonó lovakat kellett tartania, míg a kovács megvágta, megreszelte és megpatkolta patájukat, sőt, még szekereket is kellett emelgetnie, mikor törött kerekeket cseréltek.
Erik végighúzta ujját borostás állán. Szőkébb nem is lehetett volna, ezért csak minden harmadik nap kellett borotválkoznia, mert világos sörtéi nem tűntek ki annyira. Most viszont tudta, hogy anyja ragaszkodni fog ahhoz, hogy a lehető legjobban nézzen ki. A tűzhely mögött fekvő priccséhez sietett, és vigyázva, hogy ne ébressze fel a kovácsot, magához vette borotvapengéjét és tükrét. A hideg borotválkozás nem tartozott kedvenc időtöltései közé, de mégsem tűnt annyira bosszantónak, mint az, hogy anyja félútról visszaküldje borotválkozni. Újra bevizezte arcát, és elkezdte kiirtani a borostákat. Mikor elkészült, még egyszer megnézte magát a csillámló vízben.
Senki nőszemély nem hívta volna Eriket jóképűnek: nagy vonásai szinte durvának tűntek, az előreugró állkapocstól kezdve a széles homlokig; viszont nyílt, becsületes tekintettel büszkélkedhetett, amelytől a férfiak megnyugodtak, és a nők is megszerethették, ha már kezdtek hozzászokni az állatias külsőhöz. Erik még alig töltötte be tizenötödik életévét, de teste már felnőtt férfiéhoz hasonlított, és ereje lassan a kovácséval vetekedhetett; egyetlen fiú sem tudta lebirkózni, így hát nem is próbálkoztak ilyesmivel. A konyhában Erik ügyetlenkedett a tányérokkal és a csuprokkal, de a kovácsműhelyben ügyesen, biztosan mozgott.
Anyjának hangja újból belehasított az amúgy csendes délelőttbe. Követelte, hogy menjen be. Erik lehúzta inge ujját, és elhagyta az istálló hátsó falához épített kovácsműhelyt. Megkerülte az istállót, és már meg is pillantotta a konyhát. Ahogy elhaladt a pajta nyitott ajtaja előtt, egy pillantást vetett a rá bízott lovakra. Három utazó vendégeskedett a fogadósnál; hátasaik most halkan eszegették a szénát. A negyedik ló, mely épp egy sérülésből épült fel, üdvözlően nyerített a fiú. Erik önkéntelenül is elmosolyodott; az elmúlt hetek ápolgatása során a ló hozzászokott a délelőtti látogatásokhoz, melyek során a fiú megfuttatta, hogy lássa, mennyit gyógyult.
– Ma később jövök, te leány – szólt oda gyengéden.
A ló horkantása tökéletesen kifejezte az elégedetlen választ. Kora ellenére Erik bánt a legügyesebben a lovakkal Sötétmocsár környékén. Elterjedt a pletyka, hogy csodákra is képes. A legtöbb tulajdonos lelövette volna a sérült kancát, nem úgy Owen Greylock, a báró fegyvermestere, aki még sokat látott benne. Úgy gondolta, hogy ésszerű lenne Erik gondjaira bízni, mert ha a ló eléggé felépül ahhoz, hogy utódokat hozzon a világra, akkor egy pár jó csikó megéri a fáradozást. A kovácsfiú elhatározta, hogy a ló még a lovagláshoz is elég egészséges lesz.
Erik meglátta anyját az Örvös Tyúk fogadó konyhájának hátsó ajtajában. Az asszony arcán szilárd elhatározás tükröződött. Freida kis termetéhez képest óriási erővel és elszántsággal rendelkezett. Régen még csinos is volt, de a kemény munka és a világ gondjai kiültek az arcára. Bár még nem érte el a negyvenet, legalább hatvannak látszott. A csodaszép barna haj teljesen megőszült, zöld szeme körül pedig barázdák sorakoztak.
– Gyorsan! – parancsolta.
– Beletelik egy kis időbe, míg ideér – válaszolta Erik, pocsékul leplezve bosszúságát.
– Csak egyetlen alkalmunk van még – felelte az asszony –, és ha ezt is elszalasztjuk, akkor talán sosem lesz esélyünk. Beteg, és lehet, hogy már nem tér vissza.
Erik ennek hallatán összeráncolta a szemöldökét, de anyja nem mondott mást. A báró ritkán látogatta meg a kisebb birtokait, kivéve persze az alkalmi ünnepségeket. Szüret idején általában elment valamelyik faluba vagy városba azok közül, melyek Sötétmocsár vagyonához, szőlőjéhez és borához a legtöbbet adták hozzá, de csak egyetlen bortermelőt látogatott meg. Ráadásul itt, Hollófalván e bortermelő a legjelentéktelenebbek közé tartozott. Ezenkívül Erik meg volt győződve arról, hogy az elmúlt tíz évben a báró szándékosan kerülte a falujukat, és azt is tudta, miért.
Mikor anyjára nézett, keserű szájízzel emlékezett vissza arra, ahogy tíz évvel ezelőtt átráncigálta őt a báró érkezését figyelő tömegen. Erik újra látta maga előtt, ahogy a falu tisztviselői, a céhvezetők, a borászok és termesztők elképednek, megrémülnek, mikor anyja azt követeli, hogy a báró ismerje el fiának Eriket. A szüret első, vidám ünnepsége kínos helyzetté fajult a falu összes lakója, de legfőképp a kis Erik számára. Több magas beosztású ember is beszélt Freidával az eset után, amikor is megkérték, hogy tanúsítson jobb magaviseletet a jövőben. Anyja udvariasan meghallgatta a kéréseket, de nem fűzött hozzá semmit, és nem tett ígéretet.
– Hagyd abba az ábrándozást, és gyere be! – parancsolta Freida, majd sarkon fordult. Erik követte őt a konyhába.
Rosalyn elmosolyodott, mikor Erik belépett, a fiú pedig biccentett neki. Kisgyermekkoruk óta barátok voltak, koruk is megegyezett. Erik és a fogadós lánya testvérként szerették egymást. Erik újabban észrevette, hogy valami mélyebb érzés szövődik a lány szívében, de nem igazán tudta, hogy mit kezdjen vele. Szerette, de csak úgy, mint testvért: Sosem gondolt rá úgy, mint jövőbeli feleségre – anyjának megszállottsága miatt úgysem lehetett beszélni olyan földi dolgokról, mint például a házasság, a kereskedelem vagy az utazás. A korabeli fiúk közül egyedül ő nem állt még hivatalosan alkalmazásban. A Tyndalnál folytatott inaskodás csak baráti alapon folyt, és bár Erik tehetséges kézművesnek számított, még nem állt kapcsolatban a céhekkel Krondor nyugati fővárosában vagy Rillanonban, a király városában. Azt sem intézhette el, hogy a kovács betartsa gyakran mondogatott ígéretét, miszerint bead egy hivatalos kérelmet a céhbe, hogy Eriket inasául fogadhassa. Ez lett volna Erik első, befejezett éve mint inas vagy kézműves. Bár sokkal jobban kiismerte magát a kovácstűzhely körül, mint a két-három évvel idősebb inasok, mindenképpen két év lemaradásra kellett számítani, ha anyja egyáltalán megengedi neki jövő tavasszal, hogy inaskodjon.
Anyja, aki alig ért az álláig, így szólt:
– Hadd nézzelek meg! – Megfogta Erik állát, mintha még gyerek lenne, nem is felnőtt, és mindkét irányba elfordította a fejét.
– Még mindig kormos vagy! – csattant fel elégedetlenül.
– De anya, kovács vagyok! – tiltakozott a fiú.
– Mosakodj meg a mosogatónál! – parancsolta.
Erik már jól megtanulta, hogy ilyenkor nem szabad semmit sem mondani. Anyja vasakaratú, makacs bizonyossággal ellátott lény volt. Erik hamar rájött, hogy nem szabad vele vitatkozni; még ha igazságtalanul is vádolta őt egy csínytevéssel, a fiú egyszerűen felvállalta a kirótt büntetést, mert a tiltakozás csak növelte a megtorlás mértékét. Erik levette az ingét, és rátette a székre az asztal mellé, ahol húst tisztítottak és készítettek el. Látta, hogy Rosalyn jól szórakozik azon, hogy kistermetű anyja miként zsarnokoskodik felette, mire ő is grimaszt vágott a lánynak. A lány mosolya még jobban kiszélesedett. Rosalyn elfordult, és magához vette a frissen mosott zöldségekkel teli kosarat, majd elindult az ebédlő felé. Az ajtónál megfordult, és miközben hátrált kifelé, nyelvet öltött a fiúra.
Erik elmosolyodott, mikor karját bemártotta a zöldségpucoló vízbe, melyet a lány az imént hagyott ott. Rosalyn úgy meg tudta nevettetni, mint senki más. Nem tudta megérteni az erőteljes izgalmakat és a zavaros vágyakat, melyek késő éjszaka felébresztették, ha a falu valamelyik ifjú hölgyéről álmodott – értette a közösülés részleteit, mint minden gyermek, aki állatok körül nőtt fel, de az érzelmi kavalkád újdonságként hatott a számára. Rosalyn legalább nem zavarta úgy össze, mint az idősebb lányok, és egy dologban biztos volt: a lány volt az ő legjobb barátja a világon. Miközben az arcára fröcskölte a vizet, anyja beszélt hozzá.
– Használd a szappant!
Felsóhajtott, és kezébe vette a mosdó oldalán fekvő, bűzös szappant. A lúgból, hamuból, olvasztott faggyúból és homokból készült maró egyveleg tányérok és főzőedények elmosására szolgált, ismételt használata pedig lepergette az arcbőrt. Erik a lehető legkevesebbet használt belőle, de mikor elkészült, megdöbbenten látta, hogy mennyi korom került a mosdóba.
Még sikerült lemosnia a szappant, mielőtt a bőre felpattogzott volna. Ezután elvette anyjától a törülközőt, megtörölközött és visszavette ingét.
A konyhából az ebédlőbe léptek, ahol Rosalyn épp egy nagy üstnyi pörköltbe helyezte a zöldséget, mely a tűzhely felett lógott egy kampón. A húsnak még egész délután főnie kellett a lassú tűzön, betöltve a szobát az ínycsiklandozó illattal, melytől vacsoraidőre már mindenkinek csöpögött a nyála. Rosalyn megint rámosolygott Erikre, amikor a fiú elsétált mellette, de a lány jókedve ellenére Eriknek egyre rosszabb kedve lett a közszerepléshez közeledve.
Mikor a fogadó bejáratához értek, Erik és anyja Milót, a fogadóst pillantotta meg. A méltóságteljes férfi a nyitott ajtón keresztül bámult kifelé. Orra egy széttrancsírozott káposztához hasonlított, hisz éveket töltött azzal, hogy kidobálja a rendbontókat az ívóból. Hosszú pipájából szívta a füstöt, miközben a nyugodt falut méregette.
– Nyugodalmas délután lehet ez a mai, Freida.
– De őrült egy este, apám – mondta Rosalyn, aki Erik mellé ért. – Ha az emberek belefáradnak abba, hogy a bárót lesik, mind idejönnek.
Milo mosolyogva megfordult, és a lányára kacsintott.
– Imádkozzunk, hogy így legyen! Remélem, a Szerencse Hölgyének nincs más terve.
– Ruthiának másra kell a jó szerencséje, Milo – mormogta Freida, majd kézen fogta termetes fiát, mint egy gyereket, és elszántan kivezette az ajtón.
Mikor Erik és anyja elhagyták a fogadó területét, Rosalyn megint az apjához fordult.
– Nagyon elszánt, apám.
– Az, mindig is az volt – mondta Milo, majd megcsóválta fejét, és nagyot pöfékelt a pipából. – Már gyerekként is ő volt a legönfejűbb, a legakaratosabb... – Átölelte lányát. – Nem úgy, mint az anyád, hál' istennek.
– A pletykák szerint egyike voltál a sok férfinak, aki Freida kezére utazott évekkel ezelőtt.
Milo elvigyorodott.
– Tényleg ezt mondják, mi? – Majd hozzátette: – Nos, ez így igaz. A korombeli férfiak legtöbbje így tett. – Ekkor rámosolygott a lányára. – Az egészben az a szerencse, hogy nemet mondott. Az anyád pedig igent.
Milo ellépett egyetlen gyermeke mellől, és így folytatta:
– A legtöbb fiú hajtott Freidára. Ritka szépség volt azokban az időkben. Zöld, csillogó szemek, gesztenyebarna haj; karcsú derék, de ahol kellett, volt hús. Büszke külsejétől beindult a férfiak szívverése. Úgy mászkált fel-alá, mint egy versenyló, és úgy viselkedett, mint egy királynő. Ezért vetett rá szemet a báró is.
A falu főtere felől harsona hangja hallatszott.
– Jobb, ha visszamegyek a konyhába – mondta Rosalyn.
Milo bólintott.
– Én lemegyek a térre, hogy megnézzem, mi történik, de azonnal visszajövök.
Rosalyn egy pillanatra megszorította apja kezét, aki meglátta az aggodalmat, melyet a lány eltitkolt Erik elől. Megértően bólintott, és ő is megszorította lánya kezét, majd elengedte. Megfordult, és elindult az úton a tér felé, Erik és Freida után.

 

Erik a testével vágott utat magának a tömegben. Bár roppant erővel rendelkezett, természeténél fogva szelíd ifjú volt, aki sohasem akart erőszakhoz folyamodni, de csupán a megjelenése miatt az emberek utat engedtek neki. Széles vállával és karjával fiatal harcos is lehetett volna így kinézetre, azzal a bökkenővel, hogy undorodott a harctól. Csendes, magába forduló természet volt, aki munka után egy pohár húsleves mellett üldögélt, hogy vacsoráig zabolázza étvágyát. Ilyenkor mindig a falu öregembereit hallgatta, akik különféle történeteket mesélgettek, vagy a fiatalokat, akik a bunyót és a lányok után futkosást tekintették a legjobb szórakozásnak. Ha egy lány alkalmasint szemet vetett Erikre, hamar ki is ábrándult belőle szófukarsága miatt, pedig csak arról volt szó, hogy a fiú nem tudott kitalálni semmi okosat, amit mondhatott volna. Erik rettegett a lányokkal való meghitt viszonytól.
Ismerős hang kiabálta a nevét. Erik a hang forrása felé fordult, ahol egy szakadt alakot látott, aki hevesen nyomakodott a tömegben. Inkább fürgeségét használta, semmint teste méretét, hogy odajusson Erik mellé.
– Szia! – mondta Erik.
– Erik. Freida – felelte az ifjú. Rupert Avery, akit a faluban mindenki csak úgy ismert: Roo, történetesen pont az a gyerek volt, akivel Freida nem engedte Eriket barátkozni, és akivel Erik annyira szeretett játszani. Roo apja kocsis volt; goromba ember, aki vagy elutazott a faluból – mikor például levezette a fogatot Krondorba, Malak Keresztjéhez vagy Durronyvölgybe –, vagy részegen feküdt az ágyban. Roo nem sok nevelést kapott, ezért volt valami veszélyes, valami kiszámíthatatlan a viselkedésében. Erik pont ezért barátkozott vele. Nem volt meg a beszélőkéje ahhoz, hogy elvarázsolja a lányokat, Roo viszont a csábítás nagymesterének mondta magát. A gazfickó, hazudós, alkalmasint tolvaj Roo Erik legközelebbi barátja lett Rosalyn után.
Freida szinte észrevehetetlenül bólintott a köszönésre. Bár egész kiskora óta ismerte a fiút, még mindig nem tudta megkedvelni; minden becstelen dologban vagy bűntényben, ami Hollófalván történt, az ő kezét sejtette. Az igazat megvallva, ebben általában nem tévedett. Freida a fiára pillantott, és magában tartott egy keserű megjegyzést. Erik már tizenöt éves volt, és egyre kevésbé fűlött hozzá a foga, hogy az anyjára hallgasson. Már a legtöbb kovácsmunkát is ő végezte el Tyndal helyett, aki hét napból ötöt részegen töltött el.
– Tehát megint lesből támadjátok meg a bárót? – kérdezte Roo.
Freida fenyegetően nézett rá, de Erik csupán zavarba jött. Roo megeresztett egy széles vigyort. Arca keskeny volt, szeméből sugárzott az értelem; hepehupás fogazata ellenére egészséges mosollyal büszkélkedhetett. Ő még távolabb állt a „jóképű” jelzőtől, mint Erik, de volt valami eleven a viselkedésében, amit mások kedveltek, sőt, szerettek. Erik viszont tudta, hogy mennyire heves vérmérsékletű, és hogy sokszor kijön a sodrából. Éppen emiatt Roo arra használta Erik barátságát, hogy megvédje magát a többi fiútól. A faluban kevés fiú mert szembeszállni Erikkel: túl erős volt. Csak lassan dühödött be, de ha néha elvesztette a fejét, akkor szörnyű dolgokat művelt. Egyszer begurult, és rácsapott egy fiú karjára. A csapás erejétől az ifjonc átbukfencezett a fogadó udvarának másik végébe, és eltört a karja.
Roo félrehúzta szakadt köpönyegét, felvillantva sokkal elegánsabb alsó öltözetét. Erik egy hosszú nyakú, zöld üveget pillantott meg a kezében. Az üveg nyakán bárói címerpajzs karcolat ékeskedett.
Erik az ég felé fordította a tekintetét.
– Azt akarod, hogy levágják a kezed? – suttogta ingerülten.
– Segítettem apámnak kirakodni a kocsiját múlt éjszaka.
– Mi az?
– Kézzel válogatott szemekből készült bor.
Erik fintorgott egyet. Sötétmocsár a Szigetkirályság borkereskedelmi központját képezte, így Hollófalván – és a bárói birtok más városaiban és falvaiban – a bortermelés jelentette a legfőbb iparágat. Északra favágók vágták a tölgyet, és kádárok gyártották az erjesztőtartályokat, az érlelőhordókat és a parafa dugókat, míg délen üvegesek készítették a flaskákat. A bárói birtok középső része viszont kizárólag a szőlőtermesztésre összpontosított.
Bár Natal és Yabon tartomány szabad városaiban készítettek finom borokat, ízben, karakterben, időtállóságban egyik sem vetekedhetett a sötétmocsári báróság boraival. Még a nehezen termeszthető Pinot Noir szőlő is gazdagon termett Sötétmocsárban, pedig azt régen Bas-Tyrából kellett behozatni. Nedvdús vörös és fehér szőlőfajták, ünnepekkor fogyasztott pezsgők – Sötétmocsár legkiválóbb termékeiért a legmagasabb árakat kérték az északi határtól egészen a Nagy Kesh Birodalom szívéig. És kevés borfajta került olyan sokba, mint a rendkívül édes csemegebor, az aszú.
Ezt a borfajtát olyan szőlőszemekből készítették, melyeket titokzatos, édes rothadás támadott meg, ezért ritka volt és drága. Az üveg, melyet Roo a köpenye alá rejtett, annyit kóstált, mint egy földműves féléves fizetése. A belekarcolt címerből pedig Erik rájött, hogy az üveg a báró magánkészletéből származik, melyet Sötétmocsár bárósági fővárosából küldtek a hollófalvi céhszékházba, kifejezetten a báró számára. A tolvajoknak ugyan már nem nagyon vágták le a kezét, de ha felfedezték volna az üveget, Roo akár öt évet is kaphatott volna a király munkatáborában.
Megint megszólaltak a harsonák, mire feltűntek a báró első katonái. Zászlóik hevesen csapkodtak a délutáni szélben, lovaik patkói pedig szikrákat pattintottak ki a tér kövezetéből. Erik ösztönösen a lovak lábára nézett, hátha lát egy kis sántítást vagy fáradtságot, de nem talált semmit; mindent lehetett mondani a báró birtokának vezetésére, csak azt nem, hogy elhanyagolják hátasaikat.
A lovasok beértek a térre, és kettéváltak a tér közepén álló szökőkútnál, a polgárokat pedig lassan hátrébb tessékelték. Pár perc alatt teljesen kiürítették a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székháza előtti részt a közeledő hintó számára.
Még több katona érkezett. Mind szürke kabátot viselt, melyen Sötétmocsár címere látszott: vörös pajzson fekete holló, mely magyalágat tartott a csőrében. A katonák eme csoportja még egy kis, arany kört is viselt a címer fölött, mely azt jelezte, hogy ők a báró személyes testőrei.
Végre a hintó is begurult a térre, Erik pedig azon kapta magát, hogy visszafojtja lélegzetét. Úgy érezte, anyja megszállottsága még a levegőt is irányítja a tüdejében, ezért halkan fellélegzett, és nyugalmat parancsolt magára.
Hallotta, ahogy a tömegből egyesek megjegyzéseket tesznek. A báró romló egészségéről már egy éve terjengtek a pletykák, és az, hogy hintóban ült a felesége mellett, nem pedig nyeregben az őrök előtt, bizony arra utalt, hogy valóban betegeskedett.
Erik figyelme két fiúra terelődött, akik szinte egyforma, pej lovakon haladtak előre. Őket két katona követte, akik Sötétmocsár bárói jelvényét hordozták. A bal oldali zászlón látható jel Sötétmocsárffy Manfrédra utalt, aki a báró kisebbik fia volt. A jobb oldali zászló a báró nagyobbik fia, Sötétmocsárffy Stefán érkeztét jelezte. Az egy év korkülönbség ellenére a fiúk ikreknek tűntek. Erik elcsodálkozott azon, hogy mennyire könnyedén lovagolnak.
Manfréd szemügyre vette a tömeget, és mikor végül Erikre szegezte a tekintetét, összeráncolta a szemöldökét. Stefán észrevette, hogy Manfréd merre néz, majd mondott valamit a testvérének, emlékeztetve őt az előttük álló eseményekre. A fiatalok nagyjából egyforma öltözetet viseltek: nagy lovaglócsizmát, a hátulján tisztabőr, feszes nadrágot, és filcből készült nagyméretű barettet, melyen arany bárói címer ékeskedett, és melyből vörösre festett sastoll ágaskodott felfelé. Az oldalukon rapír lógott, melyet a hírek szerint mindketten mesterien forgattak.
Freida Stefán felé intett az állával.
– A te helyed, Erik – súgta oda.
Erik elpirult zavarában, de tudta, hogy a legrosszabb még csak most következik. A hintó megállt, és a kocsisok leugrottak, hogy kinyissák az ajtót. Két polgár sietett oda, hogy üdvözöljék a bárót. A hintót először egy gyönyörű nő hagyta el; arcvonásai gőgös megvetést tükröztek, ami sokat rontott szépségén. A két ifjú most leszállt a lóról. Csak egy pillantást kellett vetni hármójukra, hogy az ember lássa: anya és két fia áll egymás előtt. Mindhárman sötét bőrűek és karcsúak voltak. A két fiatalember anyja elé állt, és üdvözlésképp meghajolt. Mikor fiai mellé léptek, a bárónő szemügyre vette a tömeget, és amikor észrevette a kimagasló Eriket, arckifejezése még jobban elsötétült.
A hírnök felkiáltott:
– Őkegyelmessége, Ottó, Sötétmocsár bárója, Hollófalva ura!
A tömeg hangos, szinte túl lelkes ujjongásban tört ki; a bárót nem kifejezetten szerette a nép, de nem is vetették meg. Az adó magas volt, de hát mikor nem volt magas. Azt pedig nem is lehetett érezni, hogy a báró katonasága milyen védelmet nyújtott a falusiaknak a banditák és fosztogatók ellen. Mivel messze feküdt minden határtól és a Nyugati Birodalom pusztaságaitól, kevés gazember és gonosztevő zargatta az utazókat Sötétmocsár körül. A legöregebb hollófalvi ember sem emlékezett manóra vagy trollra a hegyekben, így kevesen láttak bármi hasznot a katonák pénzeléséből, akik csak urukat kísérték, fényezgették a fegyverzetet, és ettek. De a szüret és az aratás mindig bőséges termést hozott, így az élelmiszer gazdag készletekben halmozódott fel, ráadásul a rang mindig is sokat jelentett a báróság lakóinak.
Mikor az ujjongás elült, a báró a falu előkelőségeihez fordult, akik már várták. Ekkor viszont tisztán hallható morajlás futott végig a tömegen. A hintóból kilépő férfi régen akkora volt, mint Erik, de most összegörnyedt, mintha harminc évvel többet élt volna a negyvenöt événél. Bár válla még mindig szélesnek tűnt, természettől fogva karcsú alakja ösztövérré torzult. A korábban aranyszínű haj elvesztette tartását, és megőszült. Beesett, holtsápadt arca úgy festett, mint a kifakult pergamen. A szögletes áll és a büszke homlok most csak csontos bőrdarabnak látszott, ami még jobban árulkodott betegségéről. A bárót kisebbik fia segítette ki a hintóból. Nehezen mozgott, és erősen tántorgott.
– Tehát igaz, hogy gutaütést kapott – szólt valaki Erik közelében.
Erik elgondolkozott, hogy vajon a báró állapota befolyásolja-e majd anyja tervét, de Freida, mintha olvasott volna a gondolataiban, így szólt:
– Meg kell tennem.
Átverekedte magát az előtte álló néhány emberen, és mielőtt visszatessékelhették volna, beállt két lovas őr közé.
– Mint a Királyság szabad embere, követelem, hogy beszélhessek! – kiáltotta oly hangosan, hogy a téren mindenki felfigyelt rá.
Senki sem szólalt meg. Minden szem a szívós nőre szegeződött, aki vádlón mutatott a báróra.
– Sötétmocsárffy Ottó, elfogadod-e végre Sötétmocsárffy Eriket fiadnak?
A szemmel láthatóan beteg báró megállt, majd megfordult, hogy lássa a nőt, aki minden egyes alkalommal feltette ezt a kérdést, ha ő Hollófalván járt. Tekintete elhaladt a nő mellett, és megakadt a nő fián, aki csendben álldogált anyja mögött. Mintha saját maga fiatalabb tükörképét látta volna, Ottó egy ideig Erikre bámult; aztán a báróné odalépett hozzá, és hevesen a fülébe súgott valamit. A báró szomorú arccal kicsit megrázta a fejét, mikor elfordult Erik anyjától, majd szó nélkül besétált a falu legnagyobb épületébe, a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székházába. A bárónő alig palástolva fortyogó dühét, fenyegetően Freidára nézett, majd követte férjét az épületbe.
Roo felsóhajtott, de maga a tömeg is egyként lélegzett fel.
– Nos, ezzel vége.
– Nem hiszem, hogy még egyszer megtörténhet – mondta Erik.
– Miért? – kérdezte Roo, miközben Freida elindult feléjük. Szerinted az anyád megállja majd, hogy ne parádézzon legközelebb?
– Nem lesz legközelebb. A báró haldoklik – válaszolta Erik.
– Honnan tudod?
Erik megvonta a vállát.
– Abból, ahogy rám nézett. Elköszönt.
Freida elsétált fia és Roo mellett.
– Még sok munkánk van – mondta kifejezéstelen arccal.
Roo visszapillantott a két testvér, Manfréd és Stefán felé, akik Eriket figyelték, és sugdolóztak. Manfréd épp visszafogta Stefánt, aki szemmel láthatóan át akart menni a téren, hogy szembeszálljon Erikkel.
– A féltestvérkéid nem nagyon barátkoznak veled, igaz? Főleg ez a Stefán.
Erik megvonta a vállát, de Freida szólalt meg:
– Tudja, hogy Erik hamarosan örökölni fogja azt, ami jogosan az övé. – Roo és Erik egymásra pillantottak. Mindketten tudták, hogy Freidával nem szabad vitatkozni. Freida mindig is azt állította, hogy a báró egy tavaszi éjszakán feleségül vette őt az erdei kápolnában, Dala, a Gyengék Védelmezője egyik szerzetese előtt, majd hatálytalanítást kért és kapott, hogy feleségül vehesse Ran hercegének lányát. A feljegyzéseket királyi parancsra, politikai okokból pecséttel zárták le.
– Hát akkor vége a bulinak – mondta Roo.
Erik kérdően nézett rá.
– Ezt hogy érted?
– Ha igazat beszélsz, akkor jövőre már Stefán lesz a báró. A dolgok jelenlegi állása szerint pedig ő nem az a fajta, aki visszariad majd attól, hogy nyilvánosan hazugnak kiáltsa ki az anyádat.
Freida megtorpant. Arcán olyan reménytelenség tükröződött, melyet Erik még sosem látott.
– Nem merné megtenni – mondta Freida, de hangjában inkább az elkeseredettség uralkodott, nem a kihívás. Megpróbált dacosnak látszani, de szemében jól látszott, hogy tudja: Roonak igaza van.
– Gyere, anyám – mondta gyengéden Erik. – Menjünk haza! A kemencét izzásban hagytam, de ha munka van, akkor újra kell élesztenem a tüzet. Tyndal úgysem lesz olyan állapotban, hogy ezt megtegye.
Gyengéden átkarolta anyját, és megdöbbent attól, hogy mennyire törékenynek érzi őt. Freida csendben hagyta, hogy fia végigvezesse az úton.
A falusiak odébb léptek, hogy utat nyissanak a fiatal kovácsnak és az anyjának. Mind megérezték, hogy a hagyomány most véget ér. Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, mikor a gyönyörű, eleven Freida merészen előrelépett, és felmutatta a síró gyermeket, követelve, hogy Sötétmocsárffy Ottó sajátjának ismerje el a csöppséget. A báróságban szinte minden egyes lélek ismerte a történetet. Öt évvel később Freida megint felszólalt, de a báró most sem cáfolta őt meg. Hallgatása hitelt adott a nő szavának, és az évek során elterjedt a sötétmocsári báró fattyújának híre; a helyiek rendszerint italra cserélték a történetet a Királyság keleti és nyugati birodalma között átutazó idegenekkel.
A báró hallgatása tűnt a legtitokzatosabbnak, hisz ha csak egyszer is tagadta volna a dolgot, Freidát azonnal bizonyításra kényszerítik. A kóbor szerzetest sosem látták azóta a környéken, márpedig más szemtanú nem létezett. Freida közben a fogadós szolgája lett, a fiú pedig egy kovács inasa.
Néhányan azt állították, hogy a báró csak kedves akart lenni Freidával, hogy nem titulálta nyilvánosan hazugnak, mert hát nyilvánvalóan ő volt a gyermek apja, de a házasság csak a felkavart nő kitalációja vagy terve lehetett, hogy valami vagyonhoz jusson.
Mások azt mondogatták, a báró túl gyáva ahhoz, hogy nyilvánosan azt hazudja, a fiú nem az övé; egyetlen pillantás Ottóra minden kétséget elvetett afelől, hogy Erik szinte az ő árnyéka. A báró szégyenként cipelte magával, de egy becsületesebb ember büszkeséget érezhetett volna. Ha elismerte volna Eriket, mint fattyút, az törvényes gyermekeinek örökösödési jogát is megkérdőjelezte volna, és rázúdította volna felesége haragját.
De valamilyen okból kifolyólag a báró minden évben megválaszolatlanul hagyta a kihívást. Erik felvehette a Sötétmocsárffy nevet, hisz a báró sosem tiltotta meg neki.
Lassan végigsétáltak az utcán, vissza a fogadó felé. Roo, aki sosem hagyta, hogy két perc szó nélkül teljen el, így szólt:
– Csináltok ma este valami említésreméltót, Erik?
Erik tudta, hogy Roo mire gondol: a báró látogatása jó ürügy volt az általános szabadnapra, ami persze messze nem volt olyan hivatalos, mint a hagyományos ünnepségek, de arra épp elég jónak bizonyult, hogy dugig töltse az Örvös Tyúk fogadót iszákosokkal és szerencsejátékosokkal. Ilyenkor a falu fiatal lányai a szökőkútnál gyülekeztek arra várva, hogy a fiúk elég folyékony bátorságot öntsenek le a torkukon, és végre udvaroljanak. Épp elég munka lesz ahhoz, hogy ne legyen ideje. Erik csak ennyit mondott.
– Hát az anyja fia mindkettő, annyi szent – szólalt meg Roo.
Erik tudta, hogy mit ért ez alatt: a féltestvéreire célzott. Roo hátrapillantott a tér felé, ahol a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székháza még mindig jól látszott, előtte a bárói hintóval. Meglepetten vette észre, hogy a két nemes fiú visszasétált az épület elé. Úgy tettek, mintha a báró csomagjainak kipakolását ellenőrizték volna, de közben hevesen susmogtak, és Erik távolodó hátára szegezték tekintetüket. Roo erős kísértést érzett, hogy durva kézmozdulattal ajándékozza meg őket, de aztán visszafogta magát. Még távolról is jól látta, hogy a két fiú arcáról sugárzik az ellenségesség és a sötét harag. Roo visszafordult a fogadó felé, és előresietett, hogy beérje Eriket.

 

A sötétség beköszöntével a faluban kihalt az élet, kivéve az Örvös Tyúk fogadót, ahol a munkások és a kereskedők, akik nem szereztek elég rangot ahhoz, hogy részt vegyenek a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székházában tartott vacsorán, most összegyűltek egy-egy pohár bor vagy sör mellett. A fogadót szinte ünnepies hangulat töltötte be. Az emberek lelkesen meséltek különböző történeteket, kártyáztak, aprópénzzel kockáztak, és lemérték tudásukat a céltáblánál is.
Eriknek konyhai munkát adtak, ahogy az lenni szokott, ha megtelt a fogadó. Bár anyja csak szolgaként dolgozott, Milo hagyta, hogy konyhai felügyelőt játsszon csak azért, mert Freida már megszokta, hogy mindenkinek megmondja, mit csináljon. Noha majdnem mindig igaza volt abban, hogy kinek mikor mit kellett tennie, Freida viselkedése nem kis bosszúságot okozott. Sok szolgáló jött-ment a fogadóban az évek alatt, és legtöbbjük elárulta a távozás okát. Milo mindig azt válaszolta, hogy Freida régi barát.
Érdekes módon ők négyen mindig egy családként viselkedtek. Milo, Freida, Erik és Rosalyn. Férj, feleség, és az ő fiuk és lányuk. Bár külön aludtak – Milo a saját szobájában, Rosalyn szintúgy, Freida a konyha feletti padlástérben és Erik egy priccsen a műhelyben –, reggeltől estig természetszerűen játszották szerepüket. Freida úgy vezette a fogadót, mintha a sajátja lenne, Milo pedig nem akarta megakadályozni ebben, mert a nő általában kitűnő munkát végzett, de azért is, mert Milo mindenkinél jobban értette, hogy Freida milyen fájdalmat él meg naponta. Bár senkinek sem vallotta be soha, Freida még mindig szerette a bárót. Milo biztos volt benne, hogy csak azért próbálja elfogadtatni a fiát, mert vissza szeretné kapni azt a szeretetet, azt az emléket, melyben igazán szeretett, és őt is igazán szerették.
Erik belépett a nyüzsgő ivóba, hóna alatt egy újabb hordónyi borral. A pult mögé sétált, és Milo mellé lépett. Az öreg levette az üres hordót a tartóról, Erik pedig könnyedén megemelte a telit, és a helyére rakta. Milo tiszta csapot helyezett a hordó dugaszához, majd fakalapácsával nagyot suhintott rá. Miután a csap a helyére került, Milo töltött magának egy kis pohárkával, hogy megvizsgálja a hordó tartalmát.
– A világ legjobb borai közepette miért isszuk ezt? – kérdezte fintorogva.
Erik nagyot nevetett.
– Mert csak ilyet tudunk megfizetni, Milo.
A fogadós megvonta a vállát.
– Van egy bosszantó szokásod, mégpedig az, hogy őszinte vagy – mondta mosolyogva. – Nem baj, a hatása ugyanolyan, nemde? Három pohár ebből, és ugyanúgy becsípsz, mint a báró legjobb borával megtöltött három pohártól, nem igaz?
A báró szó hallatán Erik arcáról eltűnt a vidámság.
– Nem tudom – mondta, és elindult visszafelé.
Milo Erik vállára tette a kezét, és gyengéden visszafogta.
– Bocs, fiú.
Erik megvonta a vállát.
– Nem akartál megbántani, és nem is bántódtam meg, Milo.
– Pihenj le egy kicsit! – mondta a fogadós. – Lassan elül a nagy forgalom.
Erre Erik elmosolyodott, mert a borozóban fülsiketítő volt a hangzavar; heves beszélgetések, lármás, harsány nevetések csaptak ki az éjszakába.
– Ha te mondod.
Erik kilépett a pult mögül, és átverekedte magát a borozón. Mikor az ajtóhoz ért, Rosalyn vádló pillantást vetett felé.
– Mindjárt jövök – tátogta a lánynak, aki pajkosan eljátszotta, hogy végképp elkeseredik, aztán folytatta a poharak begyűjtését.
Az éjszaka lehűlt; az ősz már készen állt a támadásra. A csípős hideg bármelyik pillanatban átvehette az uralmat Sötétmocsár hegysége felett. Bár a falu nem feküdt oly magasan, mint nyugatra a Calastius, vagy messze északon a Világ Fogsora, a hidegebb teleken hó ékesítette a hegyeket, és a fagy csak nyáron engedett nyugodalmat a termesztőknek.
Erik a falu főtere felé indult, ahol várakozásának megfelelően pár fiú és lány üldögélt a szökőkút szélén, közvetlenül a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székháza előtt. Roo épp halkan beszélt egy lányhoz, akinek sikerült az ajánlaton úgy nevetnie, hogy közben is ferde szemmel méregesse a fiút. Kezével is ügyesen munkálkodott, hisz Roo csakis a megengedett testrészeken kalandozhatott a kezével.
– Jó estét, Roo! Gwen.
A lány hirtelen jókedvre derült, mikor megpillantotta Eriket. Gwen a falu csinosabb leányai közé tartozott vörös hajával és nagy, zöld szemével. Már többször is megpróbált szemezni Erikkel. Most hevesen arrébb lökte Roo kezét. A többi fiatal is üdvözölte a kovács inasát.
– Végeztél a fogadóban? – kérdezte Roo.
Erik megrázta a fejét.
– Csak egy kis pihenő. Pár perc múlva vissza kell mennem. Gondoltam, szívok egy kis levegőt. Nagy a füst odabent, és a zaj...
Gwen épp szólni akart, mikor Roo arckifejezése miatt Erikkel együtt megfordult. A szökőkút köré állított fáklyák fényében két alak tűnt fel. Szép ruhát viseltek, oldalukon pedig kard himbálódzott.
Gwen felállt, és megpróbált egy ügyetlen pukedlit. A többiek követték a példáját, de Erik csendben állt ott, Roo pedig tátott szájjal ücsörgött.
Sötétmocsárffy Stefán és Manfréd körbenézett a fiatalok körében. A fiúk és lányok nagyjából egyidősek voltak velük, de a báró két fiának viselkedése és pompája úgy elkülönítette őket a többiektől, mintha hattyúként úszkáltak volna egy ludaktól és kacsáktól hemzsegő pocsolyában. Mozgásukról lerítt, hogy ők is italoztak, de gondosan próbálták leplezni az ittasságot.
Mikor Stefán Erikre nézett, szemében fellángolt a gyűlölet, de Manfréd megragadta a karját. A fiatalabb Manfréd Stefán fülébe suttogott valamit, és szorosan fogva tartotta. Stefán végül bólintott egyet, és ajkára mosolyt erőltetett. Erikre és Roora ügyet sem vetve, enyhén meghajolt Gwen felé, és így szólt:
– Kisasszony, úgy látszik, apám és a falusiak csak a szőlőről és borról akarnak beszélgetni, amihez nekem nincs türelmem. Talán ti mutattok nekünk valami... érdekesebb időtöltést.
Gwen elpirult, aztán Erikre pillantott. A fiú ránézett, és finoman nemet intett. Mintha csak rá akarna cáfolni a fiú tanácsadási jogára, Gwen lehuppant a szökőkút alacsony faláról, és így felelt:
– Örömmel, uram! – Odakiabált egy másik lánynak, aki a közelben ült. – Katherine, csatlakozz hozzánk!
Gwen úgy fogadta el Stefán kinyújtott karját, mintha a bárói udvarhoz tartozna, Katherine pedig zavartan követte a példáját Manfréddel. Lassan eltávolodtak a szökőkúttól, Gwen pedig egyre jobban ringatni kezdte a csípőjét.
– Jobb, ha utánuk megyünk – szólalt meg Erik egy pillanatnyi csend után.
Roo közvetlenül barátja elé állt.
– Keresed a bajt?
– Nem, de a két fiú nem fogadja el az elutasítást, és a lányok...
Roo keményen Erik mellkasára helyezte a kezét, hogy megállítsa.
– ...tudják, mibe keverednek a nemes fiúkkal – fejezte be a mondatot Erik helyett. – Gwen már eléggé felnőtt. És nem Stefán lesz az első, aki ráveszi, hogy húzza fel a szoknyáját. Ami pedig Katherine-t illeti, talán te vagy az egyetlen fiú, aki nem bújt vele ágyba. – Roo hátranézett az éjszakába tűnő alakok után, és hozzátette:
– Bár azt hittem, jobb az ízlésük.
Roo ezután halkan beszélt, de hangja éles lett, amire barátja már többször is felfigyelt. Roo akkor beszélt így, ha halálosan komoly témával foglalkozott.
– Erik, egyszer eljön majd a nap, amikor szembe kell nézned a disznó testvéreddel. És akkor valószínűleg meg kell majd ölnöd. – Erik összeráncolta a homlokát. – De nem ma este. És nem Gwen miatt. Egyébként nem kellene visszamenned a fogadóba?
Erik bólintott, és gyengéden levette Roo kezét a mellkasáról. Egy pillanat erejéig mozdulatlanul állt ott, és megpróbálta megemészteni barátja szavait. Aztán megrázta a fejét, megfordult, és elindult vissza, a fogadó felé.

 

 

2.
Halottak

Tyndal meghalt.
Erik még mindig nem tudta elhinni. Az elmúlt két hónapban akárhányszor belépett a kovácsműhelybe, e két lehetőség egyikére számított: a testes kovács vagy a tűzhely mögött lévő priccsen aludt, vagy keményen dolgozott. A férfi humorérzéke, ha nem volt józan, vagy a levertsége, ha józan volt – minden vele kapcsolatos dolog mélyen beleivódott e kis helyiségbe, ahol Erik az elmúlt hat évben kitanulta a mesterséget.
Erik megvizsgálta a tegnap éjszakáról megmaradt szenet, és felmérte, mennyi fát kell hozzáadnia, hogy újra életre keltse. Egy molnár szekere érkezett éjszaka az udvarba. Eltörött a tengelye, így akadt elég munka, hogy Erik napját betöltse. De a fiú még mindig nem tudta feldolgozni azt, hogy Tyndal már nincs ott.
Két hónappal ezelőtt, amikor Erik lemászott a padlástérből, azt hitte, hogy a szokásos kép fog a szeme elé tárulni, de mikor Tyndal pihenőhelyére pillantott, a nyakán felállt a szőr. Már többször látta az italtól eszméletlenül fekvő kovácsot, de ez valami más volt. Olyan merevség uralkodott a vénember testén, amelyet Erik ösztönösen is felismert. Még sosem látott halott embert, de sok döglött állatot látott a mezőn, és volt valami kísértetiesen ismerős a kovács testtartásában. Erik megérintette Tyndalt, hogy megbizonyosodjon a halál beállta felől, és mikor a hideg bőrhöz ért az ujja, úgy kapta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna.
Killian helyi papja, aki leginkább a városi szegényeket gyógyítgatta, hamar megerősítette, hogy Tyndal bizony megitta az utolsó üveg borát. Mivel családja nem volt. Milónak kellett megszabadulnia a holttesttől, aki egy sebtiben összedobott máglyán elhamvasztotta a holttestet. A hamut szétszórták, és imát mondtak a Zöld Csend Énekeséhez, bár igazság szerint a kovácsokat inkább Tith-Onanka, a háború istenének hatáskörébe sorolták. Erik úgy érezte, hogy a Killianhoz, azaz az erdők és mezők istennőjéhez mondott ima találó volt: Tyndal talán egy kardot javított meg a hat év alatt, amíg Erik ott szolgált, viszont számtalan ekét, boronát és más földművelő eszközt hozott helyre.
Erik fülét távoli hang ütötte meg. A déli kocsijárat tartott feléjük a nyugati úton Krondorból, a herceg városából. Erik jól tudta, hogy a gyeplőt valószínűleg a rimmertoni Percy tartja, aki bizonyára betér majd az Örvös Tyúkba, hogy a lovak és az utasok felfrissüljenek. A kocsis oroszlánétvágyú, ösztövér férfi volt, aki imádta Freida főztjét.
Erik jóslatának megfelelően pár perccel később vasalt kerekek és paták hangos csattogása töltötte be a teret. Az utasszállító kocsi befordult, és Percy egy nagy „Hó!”-val meghúzta a négyesfogat gyeplőjét. Salador és Krondor között öt évvel azelőtt indult meg a kereskedelmi kocsik járata. Azóta is óriási sikernek örvendett, a kitaláló, bizonyos krondori kereskedő, Jacob Esterbrook legnagyobb örömére. A tulaj most a pletykák szerint Saladorból Bas-Tyrába szándékozott járatokat indítani. Minden kocsi alapvetően egy szekérből állt, melynek oldalát és tetejét befedték. A bejárás a hátsó kis ajtón történt, és a kocsi két oldalán elhelyezett deszkák szolgáltak ülőhelyül. Az út rendkívül kényelmetlen volt, hisz a kocsikat durva rugózással látták el, de ugyanakkor gyors is a karavánokhoz képest. Aki nem bírt lóra ülni, majdnem olyan hamar a céljához ért, mint lóháton.
– Hó, Percy! – kiáltott Erik.
– Erik! – felelte a kocsis, akinek keskeny arcára lerakódott az út pora, de a koszba mintha a mosolya is belefagyott volna. Két utasa felé fordult; az egyik kifejezetten jól öltözött volt, a másik pedig átlagos minőségű ruhát viselt. – Uraim, Hollófalva!
A normál öltözetű férfi bólintott, és elindult a kocsi hátulja felé, miközben Erik lekötelezte Percyt azzal, hogy kinyitotta a hátsó ajtót.
– Itt alszotok? – kérdezte Erik.
– Nem maradunk – felelte Percy. – Továbbmegyünk Wolvertonba, oda tart ez az úriember; ezzel aztán vége is. – Wolverton volt a következő város Sötétmocsár felé. Talán egy órányi kocsiútra lehetett. Erik tudta, hogy az utas nem igazán örülne egy nagy ebédszünetnek, mikor már ilyen közel járnak az úti céljához. – Onnan üresen megyek Sötétmocsárig, úgyhogy lesz időm, nem kell sietni. Mondd meg anyádnak, hogy pár napon belül visszajövök, ha isten is úgy akarja, és akkor majd jól belakmározok a legjobb húspástétomából.
Percy tovább mosolygott, majd a hasára csapott, jelezve szörnyű éhségét.
Erik bólintott, a kocsis pedig visszakanyarodott a fogattal, mely gyors ügetésben hagyta el az udvart. Erik odafordult a férfihoz, aki leszállt a kocsiról, hogy megkérdezze, kíván-e szállást, de a férfi már elindult az istálló felé.
– Uram! – kiáltotta Erik, és utána sietett.
Megkerülte az istállót, és a kovácsműhelyhez ért. Az idegen már le is tette a csomagját, és épp megválni készült a kabátjától. A férfi válla és karja éppoly vastag volt, mint Eriké, bár egy fejjel alacsonyabbnak tűnt. Kopasz kobakjáról hosszú, szürke hajtincs szökött hátra. Bozontos, fekete szemöldöke alatt szépen borotvált arc húzódott meg, bár az utazás közben már megjelentek fehér borostái.
Mindent figyelmesen szemügyre vett. Megfordult, és megpillantotta az ajtóban álló fiatalembert, mire így szólt:
– Bizonyára te vagy az inas. Szép rendet tartasz a műhelyben, fiam. Nagyon szépet. – Azzal a fura, pattogó hanglejtéssel beszélt, ami a Távoli Partról vagy az Alkony-szigetekről való emberek sajátsága.
– Ki vagy? – kérdezte Erik.
– A nevem Nathan. Az új kovács vagyok. Krondorból küldtek le.
– Krondorból? Új kovács? – Erik arcán tisztán tükröződött a zavar.
A nagy termetű férfi megvonta a vállát, és kabátját egy szegre akasztotta.
– A céh megkérdezte, hogy szeretném-e ezt a műhelyt, és én azt mondtam, igen. Hát most itt vagyok.
– De ez az én műhelyem – mondta Erik.
– A műhely a bárósághoz tartozik, fiam – mondta Nathan. Hangja egyre keményebb lett. – Valószínűleg értesz pár dologhoz, talán még tehetséges is vagy, de háború idején fegyvert javítanál, és a báróság lovaira vigyáznál, vagy talán földművesekére.
– Háború! – kiáltotta Erik. – Sötétmocsárban azóta nem volt háború, mióta legyőzték!
A férfi gyors lépést tett előre, és kezét Erik vállára tette.
– Azt hiszem, tudom, mit érzel. De a törvény, az törvény. Te egy céhes inas vagy...
– Nem.
A kovács összehúzta a szemöldökét.
– Nem? A mestered nem könyveltetett be téged a céhnél?
– A mesterem általában részeg volt – mondta Erik dühödt gunyorossággal. – Tízéves korom óta vezetem ezt a műhelyt, mesterkovács! Éveken át ígérgette, hogy elmegy Krondorba vagy Rillanonba, hogy bejegyeztesse az inasságomat a céhnél. Az első három évben még azért is könyörögtem, hogy a királyi postával küldjön üzenetet, de azután... túlságosan sok munkám volt ahhoz, hogy könyörögjek. Már két hónapja halott, és én megfelelően elláttam a munkámmal a báróságot.
A férfi megvakarta az állát, aztán megrázta a fejét.
– Ez gond, fiam. Három évvel idősebb vagy, mint a legtöbb kezdő inas...
– Kezdő! – kiáltott fel Erik, aki kezdett valóban bedühödni. – A céh bármelyik kovácsával egyenrangú a tudásom!
Nathan összehúzta a szemöldökét.
– Nem ez a lényeg! – üvöltötte a férfi. A félbeszakításból eredő dühe elég hangot adott neki, hogy túlharsogja Eriket. – Nem ez a lényeg! – ismételte meg halkabban, mikor látta, hogy Erik figyel. – Lehet, hogy te vagy a Királyság, vagy egész Midkemia legjobb kovácsa, de a céhnél ezt senki sem tudja. Nem vagy rajta az inasok listáján, és egyetlen céhmester rangú ember sem tanúsította a munkádat. Tehát, kezdő vagy...
– Nem fogok még hét évig inaskodni! – mondta Erik. Haragja kezdte teljesen átvenni az irányítást.
– Csak még egyszer szakíts félbe, fiú, és nem leszek többé udvarias!
Erik arcán egy csepp bocsánatkérés sem mutatkozott, de azért csendben maradt.
Nathan folytatta.
– Elmehetsz Krondorba vagy Rillanonba, és benyújthatsz egy kérvényt a céhnél. Bizonyára megvizsgálják a tudásod. Ha bebizonyítod, hogy eleget tudsz, engedélyt kapsz az inasságra, vagy talán meg is kaphatod az iparoslegény rangot, bár azt nagyon is kétlem. Még ha te vagy a valaha látott legjobb kovács, akkor is vannak más szempontok. Kevesen hajlandóak kiadni egy rangot valakinek, aki nem izzadt érte annyit. No meg bármikor előfordulhat, hogy öntelt fajankónak kiáltanak ki, és kiraknak az utcára.
Az utolsó mondat elég élesen hangzott el, mire Erik hirtelen rájött, hogy ez az ember legalább hét évet tölthetett inasként, és talán kétszer annyit iparoslegényként, és csak azután kapta meg a mesteri rangot – az ő számára Erik csak egy nyafogó kisfiúnak tűnt.
– Vagy itt is inaskodhatsz, a szülőfaludban, együtt a családdal és a barátokkal. Ha valóban olyan képzett vagy, mint ahogy mondod, a lehető leggyorsabban segítek neked hivatalos engedélyhez jutni, és majd akkor kérhetsz saját kovácsműhelyt.
Erik majdnem megint tiltakozni kezdett, hogy ez az ő műhelye, de végül nem szólt semmit. Nathan folytatta.
– Vagy szedheted a sátorfádat, és független kovács leszel. A tehetségeddel meg is élhetsz. De nem lesz céhes engedélyed, és így csak a legelmaradottabb falvakban nyithatsz műhelyt. Azok a falvak pedig a határ mellett vannak, messze. Ne feledd, hogy egyetlen nemes sem bízná a lovát vagy fegyverzetét másra, mint egy céhmesterre. A gazdag polgárok pedig legalább egy iparoslegényhez fordulnak. Tehát bármennyire is tehetséges vagy, sosem lehetsz így több, mint egyszerű kontár.
Erik csendben maradt, és egy pillanat múlva Nathan már beszélt is tovább.
– Elgondolkodtató, mi? Jól van. Elmondom a legjobb lehetőséget: itt maradhatsz, csiszolhatod a tudásod, én meg szerencsés leszek abból a szempontból, hogy lesz egy pár segítő kéz itt, és nem kell minden egyes apró dolgot megtanítanom. De tépelődhetsz, morcoskodhatsz, azt hiheted, annyit tudsz, mint én. Ezzel nem megyünk semmire. Csak egy mester fér el ebben a műhelyben, és az én vagyok, fiú. Hát, ennyi. Kell idő ahhoz, hogy ezt végiggondold?
Erik egy kicsit hallgatott, majd így válaszolt:
– Nem. Nem kell idő, hogy végiggondoljam, Nathan mester. – Felsóhajtott, és hozzátette: – Igazad van. Csak egy mester van ebben a műhelyben. De...
– Mi az, fiam?
– Én már olyan régen dolgoztam itt, hogy úgy éreztem, enyém a műhely, és hogy a céhnek nekem kellett volna adnia.
Nathan bólintott.
– Ez érthető.
– De nem a te hibád, hogy Tyndal mindig lazsált, és ezért az itteni munkám a semmibe veszett.
– Nem, fiam...
– Erik. Erik a nevem.
– Nem, fiam, ez nem így van – mondta Nathan; aztán hirtelen előrelendítette a karját, és lekevert egyet Eriknek, aki hátrabukfencezett. – Megmondtam, hogy ha még egyszer félbeszakítasz, nem leszek udvarias. Én mindig megtartom a szavam.
Erik felült, és megdöbbenve megdörzsölte az állát. Tudta, hogy a kovács visszahúzta az ütést, de azért érezte a karja erejét.
– Igen, uram – mondta a férfinak.
Nathan odanyújtotta a kezét, Erik pedig elfogadta. A kovács felsegítette.
– Épp azt akartam elmagyarázni, hogy a szakmában töltött minden idő számít. Neked csak bizonyítványt kell szerezned. Ha tényleg olyan jó vagy, talán már hét év múlva kezedben lehet a bizonyítvány. Idősebb leszel, mint a legtöbb iparoslegény, mikor majd műhelyt keresel, de fiatalabb leszel, mint jó pár. Vannak olyan fickók, akik már majdnem harminc évesek, mikor elhagyják a mesterük műhelyét. Egyvalamit ne feledj: lehet, hogy később kezded a mestermunkát, de négy évvel korábban kezdtél, mint a legtöbb fiú. A tudás, az tudás. A tapasztalat, az tapasztalat, ezért biztos, hogy sokkal hamarabb jutsz majd el az iparoslegénységtől a mesteri rangig. Végül te fogsz nyerni.
Nathan lassan megfordult, hogy még egyszer szemügyre vegye a műhelyt, majd így szólt:
– Szerintem, ha nem veszted el a fejed, jól kijövünk egymással.
A megjegyzésben volt egy kis nyitott barátiasság, amitől Erik megfeledkezett égő álláról. Bólintott.
– Igen, uram.
– Most pedig vezess a szálláshelyemhez!
Erik szó nélkül felkapta a kovács csomagját és kabátját, majd előreintett.
– Tyndalnak nem volt családja, ezért itt aludt. Van egy kis szoba ott hátul, én pedig odafönn alszom a padlástérben. – Erik arra az egyetlen helyre mutatott, amit a hat év során magának mondhatott. – Sosem gondoltam arra, hogy beköltözöm Tyndal szobájába. Megszokás. – Kivezette a kovácsot a hátsó ajtón, egyenesen a pajtába, melyet Tyndal hálószobának használt.
– A volt mesterem általában részegen aludt, ezért attól tartok, hogy ez a szoba... – kinyitotta az ajtót.
Olyan szag fogadta őket, amelytől Erik azonnal megszédült. Nathan csak állt egy pillanatig, aztán ellépett, és így szólt:
– Dolgoztam már iszákosokkal, fiam, és ez a betegség szaga. Sose próbáld meg borosüvegbe rejteni a bánatod, Erik! Lassú és fájdalmas halál. Nézz szembe a gondokkal, és ha lebirkóztad őket, ne hagyd, hogy zaklassanak!
A hanglejtése azt súgta Eriknek, hogy Nathan nem csupán egy aforizmát ismételt el, hanem valóban a szívéből beszélt.
– Rendbe teszem ezt a szobát, uram. A fogadóban lepihenhetsz addig.
– Legjobb, ha bemutatkozom a fogadósnak; végül is ő lesz a házigazdám. No meg bekapok valamit.
Erik rájött, hogy erre nem is gondolt még. A céhmester kaphatott műhelyt, sőt még kizárólagos engedélyt is egy-egy falura, de egyébként a kovács ugyanolyan kereskedőnek számított, mint a többi. Nyereségre kellett szert tennie a lehető leghamarabb, és saját maga volt felelős azért, hogy kialakítsa műhelyét. Erik így szólt:
– Uram, Tyndalnak nem volt családja. Ki...
Nathan Erik vállára tette a kezét.
– Kinek kellene fizetnem ezért a sok a szerszámért?
Erik bólintott.
Nathan folytatta:
– A saját szerszámaim teherkocsival tartanak ide. Bármelyik nap itt lehetnek. Nem szeretném elvenni azt, ami nem illet meg jogosan, Erik. – Gondolkodás közben megvakarta egynapos borostáját. – Ha készen állsz arra, hogy elhagyd Hollófalvát, és megnyisd a saját műhelyed, talán veled mehetnének ezek a szerszámok. Te voltál az utolsó inasa, és a hagyomány szerint az özvegynek kell fizetned értük. Mivel nem volt családja, nem tudsz kinek fizetni, igaz?
Erik rádöbbent, hogy mennyire nagyvonalú ajánlatot kapott. Az inasoknak általában félre kellett tenniük a fizetésüket, hogy mire megkapják az iparoslegény rangot, megvehessék a szerszámokat, az üllőt, és legyen pénzük akár egy egész műhely felépítésére. A legtöbb ifjú iparoslegény csak szerényen kezdhette meg a munkát, de Tyndal tizenhét éven át volt mesterkovács, és bár utolsó éveiben sokat lustálkodott, minden elképzelhető szerszámot felhalmozott. Némelyikből nem is egy, hanem kettő, három pihent a műhelyben. Eriknek csak vigyáznia kellett rájuk, hogy később ne legyen gondja a szerszámokkal!
– Talán megmutathatnám a konyhát – mondta Erik.
– Odatalálok. Gyere oda, ha végeztél a szobával!
Erik bólintott, és miközben Nathan elindult vissza a fogadó felé, a fiú nagy lélegzetet vett, és bement Tyndal szobájába. Az egyetlen ablak kinyitása nem sokat segített, így Erik megint kifutott a szobából a bűz elől. A kellemetlen szagok rendkívül idegesítették az amúgy minden szempontból erős Eriket, és be kellett vallania, hogy gyomra nem bírja a bűzt. Az istálló és a műhely szagához már hozzászokott, de az emberi betegségétől elszorult a torka. Már a szeme is könnyezni kezdett, mire kirángatta Tyndal ágyát a kunyhóból.
A száján keresztül lélegezve, és elfordítva a fejét, felkapta a koszos ágyneműt, és bedobta a nagy vaskádba, melyet anyja általában mosásra használt. Már épp tüzet gyújtott a kád alatt, mikor anyját megpillantotta.
– Ki ez a férfi, aki azt állítja, hogy ő az új kovács? – kérdezte parancsoló hangon.
Eriknek semmi kedve sem volt ahhoz, hogy anyjával hadakozzon, ezért nyugodtan így szólt.
– Nem csak állítja; tényleg az.
– Na, és mondtad neki, hogy itt már van egy kovács?
Erik begyújtotta a tüzet, és felegyenesedett. A lehető legnyugodtabban válaszolt.
– Nem. Ez egy céhes műhely. És nekem nincs kapcsolatom a céhhel. – Aztán Tyndal szerszámaira gondolt, és hozzátette: – Nathan nagylelkű volt, és megbeszéltük, hogy megtart engem. Be fog jelenteni a céhnél, és...
Erik ellentmondást várt, de anyja csak bólintott egyet, és szó nélkül távozott. A fiú elcsodálkozott a kitörés hiányán, majd a tűz ropogásáról eszébe jutott a befejezetlen munka. Magához vette az egyik szappandarabot, amellyel a fogadó ágyneműit mosták, és félbetörte. Bedobta a kádba, és egy sulykolóval kevergetni kezdte a vizet. Mikor a víz mélybarna lett, elgondolkozott: hogyhogy nem vitatkozott az anyja? Freida olyasfajta beletörődést tanúsított, amit még sosem látott nála.
Az ágyneműt főni hagyta, majd visszasietett a kovács szobájába, és felkapott néhány rongyot a nyersolajból készült vegyszerrel együtt, melyet legfőképp koszos szerszámok tisztítására használt. A szobából kivitte Tyndal holmijának maradékát, egy nagy ládát, és egy zsáknyi személyes kacatot. Bent hagyott egy rozoga faszekrényt, hátha Nathannak kedve szottyan beakasztani a kabátját és ingét; bármikor kiviheti később, ha Nathan úgy kívánja.
Mikor végzett Tyndal holmijának kihordásával, szemügyre vette a sivár halmot.
– Nem sokat ért el az életben – mormogta.
Felvette a ládát, és az istálló mögé hurcolta az egyik sarokba. A zsákot a rakás tetejére rakta. Elhatározta, hogy később még megnézi, mi hasznosat hagyhatott hátra Tyndal. A szőlőskertek környékén mindig voltak szegény földművelők, akik örömmel vettek minden használható ruhát.
Erik ezután megragadta a rongyokat, és a tisztítószerrel sikálni kezdte az évek során a falra ragadt mocskot.

* * *

Mikor Erik belépett a konyhába, Milo a nagy asztalnál ült, szemben a kováccsal. Nathan épp végzett egy nagy tál raguval, Milo pedig hevesen bólogatott valamiért. Freida és Rosalyn szorgalmasan készítgette a zöldséget az esti ételekhez.
Erik az anyjára pillantott, aki kifejezéstelen arccal állt a mosogató mellett, és a férfiakat hallgatta. Rosalyn Erik anyja felé hajtotta a fejét, ezzel fejezve ki aggódását. Erik bólintott Rosalynnak, aztán odasétált anyja mellé, jelezve, hogy el szeretne mosogatni. Freida bólintott, és elindult a kemence felé, ahol melegen tartották a péktől reggel vásárolt kenyeret.
Nathan folytatta a mondókáját.
– Bár a vashoz nagyon értek, az igazat megvallva a lovakhoz egyáltalán nem konyítok, kivéve a patájukat. A patkót be tudom állítani, ha sántít a ló, vagy más baja van, de ezen kívül ugyanúgy bánok velük, mint bárki más.
– Akkor hát bölcsen döntöttél, hogy megtartod Eriket – mondta Milo, és szinte sugárzott róla az apai büszkeség. – Ő csodát tesz a lovakkal.
Ekkor Rosalyn is közbekérdezett.
– Kovácsmester! Az eddig elmondottakból bármelyik nagy bárói, vagy akár hercegi műhelyt is választhattad volna. Miért pont a mi kis falunkra esett a választásod?
Nathan eltolta maga mellől a ragu tányérját, és elmosolyodott.
– Imádom a bort, és itt sokkal jobb, mint az én otthonom környékén.
Freida megfordult és kitört.
– Csak pár hete temettünk el egy kovácsot, aki imádta a túl sok bort, és máris van egy másik! Az istenek biztos utálják Hollófalvát!
Nathan Freidára nézett. Hangja kimért volt, de meg sem közelítette a haragot.
– Szeretem a bort, de nem vagyok iszákos. Apa voltam, és férj, aki éveken gondozta a családját. Ha többet iszom, mint egy pohár, az már valószínűleg ünnepség. Megköszönném, ha nem ítélkeznél olyan dolgok felett, amikről nem tudsz. A kovácsokat nem faragják ugyanabból a fából, hisz a többi mesterség követői is sok mindenben hasonlítanak ránk.
Freida elfordult, és arca kicsit elpirult.
– A tűz túl forró. Ez a kenyér még vacsora előtt meg fog száradni. – Látványosan megforgatta a szenet, bár mindenki tudta, hogy erre semmi szükség.
Erik az anyjára pillantott, majd Nathanhoz fordult.
– A szoba tiszta, uram.
Freida megint felcsattant.
– Mindnyájan abban a pici szobában fognak lakni?
Nathan felállt, kezébe vette a kabátját, lehajolt a csomagjáért.
– Mindnyájan?
– Ezek a gyermekek, meg a feleség, akikről oly szeretetteljesen beszéltél.
Nathan nyugodt hangon válaszolt:
– Mind meghaltak. A Távoli Part lerohanásakor ölték meg őket a fosztogatók. Akkor már rangidős iparoslegény voltam Tolburt báró mesterkovácsánál, Tulanban. – A szobában senki sem mozdult, ahogy a kovács tovább beszélt. – Épp aludtam, de a harc zaja felébresztett. Szóltam Marthának, hogy vigyázzon a gyerekekre, majd a műhelybe rohantam. Talán két lépést tehettem, miután kiléptem a szolgaszállás ajtaján, mikor két nyílvessző fúródott a testembe – ekkor a vállára és bal combjára mutatott –, itt és itt. Elájultam. Úgy emlékszem, egy másik férfi is rám esett. A feleségem és a gyermekek már halottak voltak, mikor másnap felébredtem. – Körbepillantott a szobán. – Négy gyermekünk volt, három fiú és egy lány. – Felsóhajtott. – A kis Sarah oly különleges volt. – Egy kicsit hallgatott, és arcán jól látszottak az emlékek. – A francba is. Lassan már huszonöt éve ennek. – Nathan meghajtotta Milo felé a fejét, és szó nélkül az ajtó felé indult.
Freida úgy állt ott, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Nathan felé fordult. Szeme könnyekkel telt meg, és már szólni akart, de a kovács elhagyta a konyhát, mielőtt Freida szavakat talált volna.
Erik a távolodó kovács után nézett, aztán vissza az anyjára. Életében először szégyenkezett anyja miatt, és az érzés kellemetlenül érte. Rosalynra pillantott, aki haraggal és sajnálattal az arcán nézett Freidára. Milo látványosan függetlenné tette magát a többiektől, felkelt, és besétált a söntésbe.
– Legjobb, ha segítek neki berendezkedni – mondta végül Erik. – Aztán ellátom a lovakat.
Erik elment, Rosalyn pedig csendben foglalatoskodni kezdett valamivel, hogy Freida ne szégyenkezzen többet. Aztán rájött, hogy az idősebb nő halkan sírdogál. Rosalyn először nem tudta, mitévő legyen.
– Freida?
Az idősebb nő a fiatalabb felé fordult. Könnyek csillogtak arcán, melyen tisztán látszott a küzdelem. Mintha mélyen eltemetett fájdalmat akart volna a felszínre hozni; de valami mindig megakadályozta.
– Segíthetek valamit? – kérdezte Rosalyn.
Freida mozdulatlanul állt egy ideig, majd így szólt:
– A bogyókat meg kell mosni.
Érdes, de lágy hangon beszélt. Rosalyn elindult a mosogató felé, hogy megkezdje a munkát a kézi kúttal, melyet apja és Erik tavaly épített oda, hogy neki és Freidának ne kelljen a fogadó mögötti kútból hordani a vizet. A hideg víz betöltötte a mosogatót.
– És maradj az az édes gyermek, aki vagy, Rosalyn! – tette hozzá Freida. – Már túl sok fájdalom van a világban.
Az idősebb nő valamilyen képzelt ürüggyel kiviharzott a konyhából, de Rosalyn jól tudta, hogy csak egyedül szeretne lenni. Az új kovács érkezése felébresztett valamit Freidában, amit Rosalyn egyáltalán nem értett. Tizenhat év alatt még sosem látta Erik anyját sírni. Miközben az esti lepényhez tisztogatta a gyümölcsöt, azon tűnődött, hogy ez jó-e, avagy rossz.
Az est csendesen telt. Csak pár ember tért be az Örvös Tyúkba egy gyors italra, és csak egyvalaki rendelt vacsorát. Erik kimosta az üstöt, lekötelezve ezzel Rosalynt, és visszatette a tűz, azaz most már csak az izzó fadarabok fölötti kampóra.
Jó éjszakát intett Rosalynnak, aki épp négy kancsó sört cipelt egy asztalhoz. Az asztalnál négy jobb módú iparoslegény csücsült, akik mind flörtöltek a fogadós lányával. Nem mintha valóban érdekelte volna őket a lány, csak hát egymás szemében meg kellett tartani a nehezen kivívott tekintélyt.
A konyhán áthaladva Erik megpillantotta anyját, aki az ajtó mellett állt, és a csillagoktól fénylő égboltot bámulta. Mindhárom hold eltűnt az égről, ami ritka esetnek számított, és a látvány megért egy pár pillanatot.
– Anya – mondta halkan Erik, miközben áthaladt a konyhán.
– Maradj egy kicsit! – mondta Freida gyengéden. Kérés volt, nem parancs. – Pont egy ilyen estén találkoztam apáddal.
Erik már hallotta a történetet, de tudta, hogy anyja szenved valamitől. Még mindig nem értette igazán, hogy mi játszódott le benne, de tudta, hogy beszélnie kell. Leült a lépcsőre az ácsorgó Freida mellé.
– Ottó először jött Hollófalvára, mint báró, azután, hogy két évvel korábban meghalt az apja. Részt vett a borkereskedők és a szőlőtermesztők fogadásán, majd iszogatott egy kicsit a város vezetőivel. Végül sétálni indult, hogy kiszellőztesse a fejét. Rámenősen, gyorsan végzett a formaságokkal, és megparancsolta a szolgáknak és az őröknek, hogy hagyják egyedül.
Freida csak bámult az éjszakába, és felidézte emlékeit.
– Lementem a szökőkúthoz a többi lánnyal, hogy flörtöljünk a fiúkkal. – Eriknek eszébe jutott saját látogatása a kúthoz Rooval, és rájött, hogy ez már régi hagyomány. – A báró besétált a lámpafénybe, és mi hirtelen csak esetlen gyermekek voltunk. – Ekkor Erik egy szikrát látott anyja szemében, és belekóstolhatott abba a szellemi erőbe, amibe oly sok férfi beleszeretett, mielőtt ő megszületett. – Éppúgy elámultam, mint a többiek, de túl büszke voltam ahhoz, hogy kimutassam – mondta szomorú mosollyal. Erik elképzelte, hogy az iszogatás után milyen hatást válthatott ki a báróból a szökőkútnál játszadozó, csodálatos Freida látványa.
– Udvariasan viselkedett, rangos volt és gazdag, de mégis volt valami őszinte benne, Erik: kisfiú volt, aki éppúgy félt attól, hogy a többiek elküldik, mint bármelyik más gyermek. Huszonöt éves volt, de még fiatalabbnak tűnt. Levett a lábamról édes szavakkal és csintalan humorral. Egy óra múlva már együtt háltunk egy almáskert fája alatt. – Freida felsóhajtott, és Erik megint csak egy fiatal lányt képzelt maga elé, nem pedig azt a vasakaratú nőt, akit egész életében ismert.
– Szörnyű hírnevem volt, de sosem ismertem más férfit. Ő ismert más nőket, az biztos, de gyengéd volt, bájos és szeretetteljes. – A fiára pillantott. – A sötétben, a csillagok alatt a szerelemről beszélt, de másnap úgy gondoltam, sosem látom többé. Úgy éreztem, csak egy újabb bolond lány vagyok, akit elcsábított egy nemesember bájolgása.
– Alig tudtam elhinni, mikor egy hónappal később meglátogatott. Egyedül volt, és lova tajtékzott a kastélytól megtett vágtától. Egy nagy kabátba bújt, és besurrant a fogadóba, mikor az esti munkára készülődtünk. Ott megkeresett engem, és megmutatta magát. Legnagyobb megdöbbenésemre szerelmet vallott, és megkérte a kezem. – Keserűen felnevetett. – Azt mondtam neki, hogy megőrült, és kifutottam a fogadóból.
– Később visszamentem. Ott várt rám, mint egy egyszerű földműves. Megint szerelmet vallott, és én azt mondtam, hogy elment az esze. – Könnyek gyűltek a szemébe. – Nevetett, és azt mondta, tudja, hogy őrültnek tűnik, de miután megfogta a kezem, a szemembe nézett és megcsókolt, teljesen meggyőzött. Ekkor megértettem, hogy először miért mentem vele. Nem a rang miatt, hanem azért, mert én is szerettem őt.
– Figyelmeztetett, hogy senkinek sem szabad tudni a szerelmünkről, amíg el nem megy Rillanonba, ahol kérvényt nyújt be Lyam királynál, hogy elvehessen engem. A hagyomány arra kötelezte, hogy mindenben tegyen kedvére a hűbérurának. De a szerelmet meg kellett pecsételni. Ráadásul fogadalmat akart nekem tenni, ezért megesküdtünk egy kis kápolnában, melyet a szüret idején használtak. A vándor szerzetes még egy napot sem töltött a városban. Neki is meg kellett esküdnie, hogy nem beszélhet a házasságról, míg Ottó meg nem engedi neki. Elment, és Ottó is elindult reggel a királyhoz.
Freida egy pillanatra elhallgatott; aztán magára öltötte az ismerős keserűséget.
– Ottó sosem tért vissza. Hírvivőt küldött, a barátodat, Owen Greylockot. Elmondta, hogy a király elutasította a kérvényt, és megparancsolta, hogy Ran herceg lányát vegye feleségül. „A Királyság érdekében”, magyarázta Greylock. Aztán azt mondta, hogy a király elrendelte Dala Nagy Templomában, Rillanonban, hogy a házasságot érvénytelenítsék, és az iratokat helyezzék királyi pecsét alá, hogy ne legyen kellemetlen Mathildának vagy bármilyen később születendő utódnak. Nekem azt tanácsolták, hogy találjak egy jó embert, és felejtsem el Ottót. – A könnyek lassan csordogáltak lefelé az arcán. – Mekkora sokkot kapott a jó Greylock mester, mikor elmondtam, hogy várandós vagyok!
Felsóhajtott, és megragadta fia karját.
– A születésedhez közeledve, sok pletyka terjengett arról, hogy most melyik kereskedő vagy termesztő gyermeke leszel. De mikor megszülettél, hamar meglátszott, hogy apád fiatalkori önmagához hasonlítasz. Attól kezdve senki sem tagadta, hogy Ottó fia vagy. Még az apád sem merte nyilvánosan tagadni.
Erik már tucatszor meghallgatta a történetet, de így még sosem hallotta. Még sosem gondolt úgy az anyjára, mint szerelmes fiatal lányra, aki keserű elutasítást kapott, mikor megjött a hír, hogy Ottó Mathildát veszi el feleségül. De annak sem volt semmi értelme, hogy a múltban történteken rágódjon.
– Viszont sosem ismert el engem – mondta Erik.
– Igaz – értett egyet az anyja. – Mégis hagyott rád valamit: a neved Sötétmocsárffy. Büszkén használhatod, és ha bárki megkérdőjelezi a jogaidat, a szemébe nézhetsz, és mondhatod, hogy „még a báró, Sötétmocsárffy Ottó sem tagadta meg, hogy használjam e nevet”.
Erik megfogta anyja kezét. Freida rápillantott, és kiült az arcára a kemény, könyörtelen mosoly, de a melegség is ott rejtőzött benne, miközben megszorította az óriás kezet.
– Ez a Nathan azt hiszem, jó ember. Tanulj meg tőle mindent, amit csak lehet, mert sosem kapod meg azt, ami születésednél fogva járna neked.
– Ez volt az álmod, anyám – felelte Erik. – Nem értek a politikához, de a söntésben azt beszélték, hogy ha még meg is találtad volna Dala főpapját, hogy tanúskodjon az éjszakai esküvőről, az sem segített volna. A király, csak ő tudja miért, azt akarta, hogy az apám Ran hercegének lányát vegye feleségül. Ez így történt, és nem lehetett rajta változtatni.
Erik felállt.
– Még beszélnem kell Nathannal arról, hogy mit tudok csinálni, és mit szeretne, hogy csináljak. Azt hiszem, igazad van: ő jó ember. El is küldhetett volna, de szeretne velem dolgozni.
Freida hirtelen átkarolta fiát, és szorosan magához ölelte.
– Szeretlek, fiam – suttogta.
Erik mozdulatlanul állt, és nem tudta, mitévő legyen. Freida segített rajta; elengedte, sarkon fordult, és beviharzott a konyhába.
Erik még egy kicsit álldogált ott, majd lassan megfordult, és elindult az istálló felé.

 

Ahogy teltek a hónapok, az élet visszazökkent a régi kerékvágásba az Örvös Tyúk fogadóban. Nathan gyorsan beilleszkedett, és kis idő múlva már nehéz volt megmondani, milyen is lehetett a fogadó, mikor Tyndal dolgozott kovácsként. Erik rengeteget tanult új mesterétől. Tyndal csak az alapvető, egyszerű kovácsmunkára tanította meg, de Nathan sok fogást ismert, mellyel a munka kivételesen érdekessé vált. Mivel jól értett a fegyverekhez, Erik előtt új terület nyílt meg. Elvégre Nathan Tolburt báró saját fegyverkovácsaként dolgozott Tulanban.
Egy napon Erik patadobogásra lett figyelmes. Épp egy forró ekevasat tartott, melyet Nathan szorgalmasan kalapált az egyik helyi gazda számára. Owen Greylock, a báró fegyvermesterének karcsú alakja tűnt fel, amint épp a műhely felé lovagolt, megkerülve a pajtát.
Nathan elvette az ekevasat, bemártotta a vízbe, majd félretette. Erik odament a lóhoz, és megfogta a kantárt, míg Greylock leszállt.
– Fegyvermester! – mondta Erik. – Nem sántít megint, ugye?
– Nem – mondta Owen, és jelzett, hogy Erik maga is győződjön meg efelől.
Erik végighúzta kezét a ló elülső, bal lábán. Nathan odament hozzájuk, és intett, hogy Erik álljon arrébb. Nathan is megvizsgálta a ló lábát. – Ez az a ló, amelyikről beszéltél?
Erik bólintott.
– Azt mondod, ez volt az az ín, ugye?
Greylock bólintott, Erik pedig így szólt:
– Igen, kovácsmester. Egy kicsit meghúzta.
– Kicsit! – kiáltott fel Greylock. Szögletes arcát még szigorúbbá tette a frizurája; haját a feje tetején magasra fésülte, oldalt és hátul viszont rövidre nyíratta. A mosolygástól sem lett vonzóbb, hisz fogai egyenetlenül, sárgán sorakoztak. – Szinte szétrobbant, mesterkovács! Akkorára dagadt, mint a combom, és a kanca alig bírt ráállni. Már majdnem hívtam a dögnyúzót, de Erik már tett csodát lovakkal, úgyhogy adtam neki egy esélyt, és nem is csalódtam. – Fejét még mindig csóválta a színlelt felháborodás közepette. – „Kicsit.” A fiú túl szerény.
– Mit csináltál vele? – kérdezte Nathan Eriket.
– Először forró borogatást tettem a lábára. Van egy gyógykenőcs, amelyet Killian Templomában használnak a gyógyító papok, és amitől olyan forró lesz a bőr. Ezt tettem a lábára. Segítettem neki a sétálásban, és nem engedtem, hogy megint megerőltesse a lábát, még akkor sem, ha megbokrosodott. Egyre jobb kedve lett, és többször is megpróbált ugrálni, de rátettem az orrára egy szöges zablát, és nem engedtem, hogy ugráljon. – Erik kinyújtotta a karját, és megpaskolta a ló orrát. – Elég jól összebarátkoztunk.
Nathan csodálkozva ingatta a fejét.
– Négy hónapja vagyok itt, fegyvermester, és folyamatosan azt hallom, hogy milyen csodákat tett ez a fiú egyes lovakkal. Néha már arra is gondoltam, hogy túloznak, a büszkeség miatt. – Erikhez fordult, elmosolyodott, és a vállára tette a kezét. – Nem könnyű ezt mondani, fiam, de talán otthagyhatnád a kovácsinasságot, és elkezdhetnél lovakat gyógyítani. Jómagam nem tudok állatokat gyógyítani, viszont a patkolásban bárkivel összemérném a tudásom. Még ily tudatlanul is látom, hogy ez a ló teljesen egészséges, mintha sosem sérült volna meg.
– Hasznos dolog, meg szeretem egészségesen látni a lovakat, de hát nincs céh... – mondta Erik.
Nathan kénytelen volt egyetérteni.
– Igazad van. A céh hatalmas vár, mely védelmet adhat, mikor a sok tudás nem menthet meg – hirtelen rájött, hogy a báró fegyvermestere ott áll mellettük – a sok váratlan fordulattól.
Erik elmosolyodott. Tudta, hogy a kovács a nemesség és a céhek között régóta fennálló ellentétről akart valamit mondani. A céhek eredetileg azért alakultak, hogy a munkásokat ellássák bizonyítvánnyal, és szavatolják a tudás szintjét, de az elmúlt évszázad során a céhek politikai erővé nőtték ki magukat a Királyságban. Ennek eredményeképp saját törvényszéket alakítottak, melyek minden céhes ügyben ítéletet hozhattak. A király udvaraiban és a nemesek körében ez nagy bosszúságot okozott, de a nemesek túlságosan függtek a sok céh minőségi szolgáltatásaitól, ezért csak morogni tudtak, hogy az emberek ma már semmibe veszik a hatalmat. A céhek viszont többször is megmentették egyes tagjaikat attól, hogy egy-egy nemes igazságtalanul bánjon velük. Bár a felelősségteljes nemességnek régi hagyományai voltak a Királyságban, mindig akadt egy-két gróf vagy báró, aki azt hitte, hogy szemet hunyhat adósságai felett. A fegyverkezési engedély, melyet a király adott ki, nem biztosított vagyont, és előfordult, hogy egy-egy nemes inkább a rangjával és hatalmával akart fizetni, semmint a birodalom pénzérméjével.
Erik Greylockhoz fordult.
– Fegyvermester, mi az oka annak, hogy eljött Hollófalvára?
A rendszerint komoly férfi arcára újra kiült a morcos hangulat.
– Te, Erik. Az apád Krondorba utazik hivatalos ügyben. Ma este ér ide. Én korábban jöttem, hogy...
– Hogy megbeszéljem anyámmal, hagyja őt békén?
Greylock bólintott.
– Nincs jól, Erik. Nem is szabadna ilyen útra indulnia, és...
– Megteszem, amit tudok. – Tudta, hogy nem fog menni, ha anyja a fejébe veszi, hogy megismétli a közszereplést, mint legutóbb, mikor Ottó ott járt. – Talán már letett arról, hogy megtegyen engem a következő bárónak.
Greylock savanyú képet vágott.
– Nem lenne helyénvaló, ha ezt minősíteném. – Aztán megenyhült. – Bízz bennem! Légy a városi út sarkán, ott a birkalegelő végén és az első szőlőskert elején, a város keleti oldalán, naplemente előtt.
– Miért?
– Nem mondhatom el, de fontos.
– Ha az apám olyan beteg, Owen, akkor miért megy Krondorba?
Greylock felszállt a nyeregbe.
– Attól tartok, a rossz hírek miatt. A nagyherceg meghalt. A lakosságnak a hét vége felé jelenti be egy királyi hírnök.
– Arutha meghalt? – kérdezte Erik.
Greylock bólintott.
– Elesett, és eltörte a csípőjét. Úgy hallottam, a szövődményekbe halt bele. Idős ember volt már, azt hiszem, túl a nyolcvanon.
Arutha nagyherceg szinte már egyet jelentett Krondor városával, Erik, sőt már az ő anyjának fiatalkorában is. Ő volt az apja a királynak, Borricnak, aki csak öt évvel azelőtt váltotta fel Arutha testvérét, Lyamot. Minden bizonnyal Arutha tette a legtöbbet a Királyság békéjéért.
Erik számára csak egy távoli alak volt, hisz sosem látta a nagyherceget, de a sajnálat azért átfutott a szívén. Mindenki egyetértett abban, hogy jó uralkodó volt, és fiatalkorában nagy hőstetteket hajtott végre. Miközben Greylock megfordult a lóval, Erik elhatározta magát.
– Mondja el az apámnak, hogy ott fogok állni, ahol kérte!
Greylock tisztelgett. A sarkantyút finoman odaérintette a kanca oldalához, és kiügetett a fogadó udvarából.
Nathan, aki az Örvös Tyúk fogadóban töltött hónapok alatt sokat megértett Erik előéletével kapcsolatban, a fiúhoz fordult.
– Akkor csak később kell megmosnod a szerszámokat:
– Nem. Csak vacsora után akartam elindulni – mondta Erik.
A tavasz már lassan kezdett tovatűnni, és a nap vacsora után egy órával nyugodott le. Eriknek szüksége is volt arra az egy órára, hogy átkelve egész Hollófalván és a szőlőskerteken, odaérjen a birkalegelőhöz. Ez is csak akkor sikerülhetett volna, ha koszos ruhában megy.
Nathan játékosan tarkón paskolta Eriket.
– Fajankó. Mosakodj meg! Fontosnak tűnik ez a találkozó.
Erik megköszönte a tanácsot Nathannak, és visszasietett a műhelybe. A padlástérben, a priccs alatt feküdt egy láda, tele Erik személyes holmijával. Kivette belőle egyetlen jó ingét, és odavitte a mosdóhoz. Levette magáról a koszos inget, majd a kemény szappannal és egy pár tiszta ronggyal lázasan nekilátott, hogy a lehető legtöbb koszt lemossa magáról. Mikor végre elfogadhatóan nézett ki, felvette jó ingét.
Kisietett az istállóból, egyenesen a konyhába, ahol egy tál étel várta az asztalon. Leült, de anyja azonnal gyanakvóan nézett rá.
– Miért vetted fel a jó ingedet? – kérdezte.
Eriknek esze ágában sem volt megosztani anyjával a kis találkozót, nehogy vele tartson, és mindent elrontson.
– Vacsora után találkozom valakivel. – Aztán hangosan falni kezdte az elé tett ragut.
Milo aki az asztalfőnél ült, nagyot nevetett.
– Az egyik városi lány az, mi?
A kérdés hallatán Rosalyn rémülten pillantott fel, és csak jobban elpirult, mikor Erik válaszolt.
– Valami olyasmi.
Erik tovább evett, míg Milo és Nathan megvitatták a nap eseményeit. A nők csendben csatlakoztak Erikhez.
Nathan száraz humorát eleinte nem lehetett kiismerni, hisz nem tudták, mikor gúnyolódik, és mikor akarja mulattatni a többieket. Emiatt Freida és Milo először csak óvatosan bánt vele.
De szívélyes természete, és az élet apró pillanatai iránti szeretete még Erik anyját is magával ragadta. Freidának gyakran kellett visszafojtania egy-egy mosolyt Nathan szellemes megjegyzései után. Erik egyszer megkérdezte a kovácsot, hogy miként tartja meg jókedvét a nap minden szakában, és a válasz bizony meglepte.
– Ha mindent elveszítesz – mondta Nathan –, akkor nem marad semmi, amit elveszíthetnél. Ilyenkor két választásod van: vagy megölöd magad, vagy új életet kezdesz. Mikor én új életet kezdtem a családom nélkül, úgy láttam, a legértelmesebb dolog az, ha apró jutalmakért élünk: egy jól elvégzett munkáért, egy csodálatos napfelkeltéért, a játszadozó gyermekek hangjáért, egy jó pohár borért. Így könnyebb megbirkózni az élet keményebb oldalával.
– A királyok visszanézhetnek, és újra átélhetik a győzelmeiket. Nekünk, átlagembereknek örömöt kell lelnünk az élet apró győzelmeiben.
Erik szinte érintetlenül hagyta az ételt, majd elnézést kért mindenkitől, és felugrott az asztal mellől. Milo nevetésétől kísérve átvágtatott az ebédlőn. Majdnem hogy futott kifelé a fogadóból, és épphogy elkerülte az ütközést Rooval, aki be akart menni.
– Várj egy kicsit! – kiáltott fel Roo, és belekapaszkodott barátjába.
– Nem várok. Találkoznom kell valakivel.
Roo még erősebben kapaszkodott a testesebb fiúba, és pár lépésen át hurcoltatta magát. Erik végre megállt.
– Mi van? – kérdezte Rootól türelmetlenül.
– Hívatott az apád?
Erik már sosem csodálkozott azon, hogy Roo mi mindent ki tudott szaglászni, de ez a mostani eset megdöbbentette.
– Miért kérdezed?
– Tegnap délután óta az út tele van a királyi posta lovasaival. Néha hárman mennek egymás mellett. Aztán ott van az a csapat, tele a báró lovaival, aztán meg az a kétcsapatnyi gyalogos katona; ma reggel mind a falu keleti határánál mentek el, dél felé. Ja, és egy órával ezelőtt a báró személyes testőrei bukkantak fel a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székháza előtt. Ezért jöttem, hogy ezt elmondjam. És látom, hogy a legjobb ingedet vetted fel.
Erik megpróbált megszabadulni Rootól.
– Krondor nagyhercege meghalt. Ezért... – azt akarta mondani, hogy ezért jön az apja a városba, hisz Krondor felé utazik, de inkább azt mondta, – ...ez a felhajtás.
Roo gondolkozni kezdett.
– Ezek a katonák azért mennek délnek, hogy megerősítsék Kesh határánál a helyőrségeket, nehogy a császár próbálkozzon most, hogy Arutha meghalt. – Erik otthagyta a hirtelen harcászati szakértővé lett Root, és felgyorsította lépteit.
Roo rájött, hogy hirtelen egyedül maradt.
– Hé! – ordította, és barátja után eredt. Erik közben letért az Örvös Tyúk utcájáról, és beért a város főterére.
– Hova mész?
Erik megállt.
– Találkoznom kell valakivel.
– Kivel?
– Magánügy.
– Nem nő van a dologban, mert akkor észak felé mennél a szökőkúthoz, nem pedig kelet, a báró útvonala felé. – Roo szeme tágra nyílt. – Az apáddal találkozol! Az előbb csak vicceltem!
– Ne mondd el senkinek, főleg ne az anyámnak!
– Tartom a számat.
– Jó – mondta Erik, és két nagy, erős kezével sarkon fordította Root. – Menj, találj valami szórakozást, ami nem túl törvényellenes, és ma este beszélgetünk. Találkozunk a fogadóban!
Roo fintorgott egyet, majd eloldalgott, mintha amúgy is ott akarta volna hagyni barátját. Erik folytatta az utat.
Átsietett a főtér körül álló üzletek között, majd a keskeny utcákat közrefogó, két- és háromemeletes épületek között. Elfutott a különböző céhek magasabb rangú tagjainak szerény otthonai mellett, majd a munkások, a házas inasok és a kereskedők által lakott omladozó házak mentén rohant tovább.
Miután elhagyta a város területét, továbbment a keleti úton. Veteményes kerteket hagyott maga mögött, ahol a termelők szorgosan készítgették portékáikat a városi piacra. Ezután következtek a nagy keleti szőlőskertek. Mikor arra a pontra ért, ahol a bárói, Sötétmocsárba vezető út keresztezte a nagy kelet-nyugati, hollófalvi utat, eltöprengett azon, hogy vajon milyen okból kell találkoznia apjával ezen az elhagyatott helyen. A legvalószerűtlenebb gondolatot, miszerint anyja álma valóra válik, és apja elismeri fiának, elvetette.
A merengést lódobogás szakította félbe. Az esti félhomályból bukkantak elő, északkelet felől. Ahogy közeledtek, Erik észrevette, hogy a báró lovai közelednek, és ugyanazt a hintót vezetik fel, mint amelyiket a báró utolsó látogatásakor látott. Szíve a torkában dobogott, és nem kis félelem lett úrrá rajta, mikor látta, hogy két féltestvére a hintó mellett lovagol. Az első lovasok elhaladtak Erik mellett, de Stefán és Manfréd lefékezett.
– Micsoda! Már megint te? – üvöltötte Stefán.
Fenyegetően a kardja felé nyúlt, de öccse felkiáltott:
– Stefán! Menj tovább! Hagyd békén!
Manfréd megsarkantyúzta hátasát, és elindult, hogy ne maradjon le a csapattól. Bátyja viszont tétovázott.
Miközben még több katona haladt el mellettük, Stefán ordítozni kezdett Erikkel.
– Most figyelmeztetlek, testvér: ha elfoglalom a bárói hivatalt, messze nem leszek olyan türelmes, mint apám. Ha meglátlak téged vagy az anyádat egyetlen városi rendezvényen is, olyan gyorsan letartóztatlak titeket, hogy az árnyékotok is le fog maradni. – Válaszra nem is várva, durván belevágta sarkantyúját a herélt hátasba, amitől az iszonyú vágtába kezdett, hogy beérje a csapat elejét.
Ezután a katonák fő csoportja tűnt fel, melyet a báró hintója követett. A lovasok rendületlen vágtával haladtak tova, de a hintó lassított. Mikor már majdnem Erikhez ért, a hintó függönye odébb libbent, és egy fehér arc bukkant elő, mely egyenesen rá bámult a félhomályban. Egy pillanat erejéig apa és fia farkasszemet nézett, és Eriket zavaros érzések halmaza árasztotta el. De a pillanat hamar elmúlt, és a hintó tovagördült. A kocsis a négyesfogat közé csapott, hogy beérje a báró kíséretét.
Erik zavartan, haragosan állt ott, miközben a következő csapatnyi katona is eltűnt az úton. Azt hitte, legalább beszélhet az apjával, és nemcsak egy rövid pillantást kap.
Megfordult, hogy elinduljon visszafelé, mikor az utolsó lovas lefékezett, és felkiáltott:
– Erik!
Owen Greylock szállt le a lóról. Megfeledkezve az udvariasságról, Erik kiöntötte a mérgét.
– Azt hittem, barátok vagyunk, Greylock mester, legalábbis amennyire a rang megengedi. De most ideparancsolt, keresztül az egész városon, hogy Stefán belém kössön, megfenyegessen, és hogy az apám kibámuljon rám a meleg hintójából.
– Erik, az apád kérése volt – mondta Greylock.
Erik csípőre tette a kezét, és mély lélegzetet vett.
– Tehát az ő ötlete volt, hogy Stefán tulajdonképpen kiutasítson a báróságból?
Greylock odavezette becses kancáját Erikhez, és megfogta az ifjú karját. – Nem, ez Stefán rögtönzött bemutatója volt. Az apád, még egyszer utoljára, látni akart. Haldoklik.
Erik szívében váratlan érzelmek törtek felszínre. Félelem és sajnálat vegyült egybe, és szállt szembe egymással. – Haldoklik?
– Az orvosa már figyelmeztette erre, de miután meghalt a nagyherceg, úgy érezte, meg kell tennie ezt az utat. Borric a legfiatalabb öccsét, Nicholast jelölte ki apja helyére, míg saját fia, Patrick eléri azt az életkort, amikor uralkodhat a Nyugati Birodalom felett. Nicholas ismeretlen; mindenki Erlandot várta a helyére. Ezen a héten nagy politikai vérfürdő lesz Krondorban.
Erik ismerte a neveket: Borric, a király, és Erland, a kicsit fiatalabb ikertestvére. Patrick volt a király legidősebb fia, és a hagyomány szerint vagy Erlandnak, vagy Patricknak kellett volna Krondor nagyhercegévé válni. De az udvar bonyodalmai nem igazán érdekelték Eriket.
– Csak azért kéretett ide, hogy rám nézhessen a száguldó hintóból?
A hangsúly kedvéért Greylock megszorította Erik karját.
– Hogy utoljára lásson. – Elővett valamit a zubbonyából. – És hogy ezt megkapd.
Erik egy összehajtogatott pergament pillantott meg, melyet Greylock a kezébe nyomott. A pergamendarabon nem volt pecsét. Széthajtogatta, és elkezdte olvasni. „Fiam...”
Greylock közbevágott.
– Senki sem tudhatja meg a tartalmát, és ha elolvastad, el kell égetnem. Odébb megyek, hogy egyedül olvashasd. Elvezette a lovat, Erik pedig olvasni kezdett:

 

Fiam!

Ha még nem haltant meg, mikor ezt olvasod, akkor nemsokára meghalok. Tudom, hogy sok kérdés merült fel benned, és nem kétlem, hogy anyád megválaszolt néhányat. Sajnos nem tudok sokkal többet adni neked, sőt, kevesebb kárpótlást tudok neked nyújtani, mint anyád.
Mikor az ember fiatal, olyan szenvedély járja át, ami néhány évvel később csak halvány emlék marad. Azt hiszem, tényleg szerettem anyádat fiatal koromban. De ha így is volt, az a szeretet, akárcsak a sok emlék, elhalványult.
Ha sajnálok valamit, akkor az az, hogy nem ismerhettelek meg. Te ártatlanul jöttél világra, de nekem olyan felelősség került a vállamra, amit nem tehetek félre csak azért, mert megbántam egy fiatalkori cselekedetet. Remélem, megérted, hogy bármilyen életről is álmodtunk, mint apa és fia, csak lehetetlen illúzió maradt. Bízom benne, hogy jó ember vagy, mert büszke vagyok a vérre, mely mindkettőnk ereiben csordogál. Remélem, te is nagyra becsülöd. Sosem tagadtam le semmit nyilvánosan, mert így legalább egy nevet adhatok neked. De ezen kívül nem sokat adhatok.
Stefán testvéred minden lehetséges módon ellened lesz. A feleségem fél attól, hogy nem a fia lesz az örökös, és talán megvigasztal, hogy megfizettem az árat azért, hogy anyád vádja előtt csendben fejet hajtottam. Többször védtelek meg téged és anyádat, mint hinnéd. De a halálommal eltűnik ez a védelem. Azt tanácsolom, vidd el anyádat a báróságból. A Távoli Part és az Alkony-szigetek mentén virágzó határ fejlődik, és egy ügyes fiatalembernek sok lehetősége adódik. Ott viheted valamire.
Hagyd el Hollófalvát és Sötétmocsárt, és menj el Sebastian Lenderhez, aki ügyvéd és jogtanácsos, és a Barret kávéházban van az irodája Krondorban, a Regal utcában! Van nála valami a számodra.
Többet nem tehetek. Az élet olykor igazságtalan, és bár gyakran álmodunk igazságról, általában illúzió marad. Nem ér sokat, de fogadd áldásomat. Élj boldogan!

Apád

 

Erik még kicsit elmerengett a levél tartalmán, aztán odanyújtotta Greylocknak. Owen elvette a pergament, és előkotort egy szép tűzkövet és egy rugós gyújtót, amelyet a dohányosok igen nagyra becsültek. Pár szikra után az irat lángra kapott. A pergament a sarkánál tartva megvárta, míg a bőr lángra kap. Mikor a lángok már az ujját nyaldosták, szélnek eresztette a pergament, melyet saját hője emelt a levegőbe.
Erik ürességet érzett. Rádöbbent, hogy lelke mélyén többet várt ettől a találkozástól, mikor apja hívatta. Figyelme Greylock felé irányult, aki épp nyeregbe szállt.
– Volt még valami más?
Owen így felelt:
– Csak ennyi: azt tanácsolta, hogy vedd komolyan a veszélyt.
– Pontosan mit értett ez alatt?
– Nem tudom, Erik, de nem nehéz kitalálni. Bölcs dolog lenne, ha már az új otthonod felé tartanál, mikor visszajövünk Krondorból. Stefán dühe vak, és természete veszélyes.
– Owen? – szólt Erik, miközben Greylock felkészült a vágtára.
– Tessék.
– Szerinted szerette az anyámat?
Greylockot szemmel láthatóan meglepte a kérdés. Kis szünetet tartott.
– Erről nem tudok mit mondani. Az apád sokat rejtett el önmagában. De egyvalamit elmondhatok: bármit is olvastál abban a levélben, vedd komolyan, és bízz benne, mert ez az ember sosem vezet félre!
Elvágtatott, és Erik ott maradt egyedül. Aztán nevetni kezdett. Az ő életében minden egyetlen becsapásból eredt. Vagy Greylock volt képtelen helyesen megállapítani ura természetét, vagy Ottó megváltozott, miután rászedte Erik anyját. De a fiút nem érdekelte, melyik takarja az igazságot.
Tétován hazaindult. Egy dolgot biztosan tudott: Greylock nem vesződött volna azzal, hogy így kihangsúlyozza apja figyelmeztetését, ha az nem valós és komoly. Életében először gondolkodott azon, hogy elhagyja Hollófalvát. Megint felnevetett, mikor rádöbbent, hogy még egy hónap sem telt el azóta, hogy a céh visszajelzett, miszerint elfogadták Nathan kérelmét az inas, Erik, bejegyzésére.
Erik keserű szájízzel, görcsbe rándult gyomorral sétált a félhomályban. Nem sok célja volt, nem sok igénye, de a sors úgy látszik, semmibe vette őket.
Halvány fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon az anyjának. Úgy sétált, mint egy vénember, lassú, megfontolt lépésekkel, és az irtózatos súly alatt meggörnyedt vállakkal.

 

 

3.
A gyilkosság

Erik megtorpant.
Hollófalván nem sokszor lehetett hallani ennyi pata dobogását. A ruhaköteget, melyet nemrég kötözött össze, rátette az anyja személyes holmiját tartalmazó ládára.
A zaj egyre hangosabb lett, és Erik tudta, hogy egy csapat lovas a fogadó felé tart. Milóra pillantott, aki halkan beszélgetett Freidával a konyha másik oldalán. Csak nehezen hozták meg a döntést, hogy elhagyják Sötétmocsarat, és Erik legnagyobb megdöbbenésére nem az anyja ellenkezett. Freida tényleg belenyugodott abba, hogy leánykori álma nem teljesül, és fiát nem törvényesíti az apja. Leginkább Nathan biztatta őket, hogy maradjanak. Mikor elhatározták, hogy elutaznak, azt tanácsolta, hogy a Távoli Partokra menjenek. Lelkendezve beszélt az ottani nemesekről, Marcus hercegről, a király unokatesvéréről, és Tulan bárójáról, aki mindent megtett, hogy segítsen azokon, akiket a kalózok huszonöt évvel ezelőtti támadásakor bármilyen kár ért. Nathan undorítónak találta Stefán fenyegetéseit. Neki egészen más elképzelése volt a nemesség és a polgárok kapcsolatáról, mint a fogadóban dolgozóknak. Milo csak annyit mondott, hogy nyugaton egész más a nemesség, mint Sötétmocsárban.
Erik és Freida egész reggel csomagolt, hogy elkészüljenek a reggeli, Krondorba induló kocsira. Eriknek be kellett ugrania a kovácsok céhházába Nathan levelével, mely elmagyarázta, hogy Hollófalva elhagyásának semmi köze a fiú tudásához. A levél többet is elmondott a helyzetről, mint amennyit Erik idegenekkel megosztott volna, de Nathan biztosította, hogy a céh olyan, mint egy család. A levél arra kérte a céhet, hogy találjanak munkát Eriknek valahol a Távoli Partokon vagy az Alkony-szigeteken.
A fogadó udvarába érkező lovak hangjára Freida aggódva pillantott Erikre. Greylock csak két napja égette el Ottó üzenetét, de azért félt, nehogy Stefán hatalomra jutása előtt ártson a fiának.
Erik kinyitotta a hátsó udvarra vezető ajtót, és húsz, bárói egyenruhás férfit pillantott meg, akik épp leszálltak a lóról, élükön Owen Greylockkal.
– Greylock mester, mi történt?
Erik titkon arra számított, hogy Owen bejelenti a letartóztatás tényét, de a báró fegyvermestere karon ragadta Eriket, és eltávolodott vele a katonáktól.
– Az apád. Újabb gutaütést kapott. Tegnap délután indultunk vissza felé, de most meg kell álljunk. Az orvosa szerint már nem éli meg, míg Sötétmocsárba érünk. A Pávatollba, Hollófalva legfényűzőbb fogadójába viszik, és a többiek a város más fogadóiban szállnak meg. Egy másik csapat egész éjszaka lovagolni fog, hogy Sötétmocsárból elhozzák a bárónőt. Az apádnak csak pár napja van hátra.
Eriket meglepte, hogy nem érez semmit apjának közelgő halálával kapcsolatban. A levél csak gyermekes fantáziákat ébresztett fel benne: egy férfi eltűnt, majd csak távoli alak lehetett, aki nem tudott egy rang nélküli nő és a fia mellé állni. Erik csak halvány sajnálatot tudott magából kicsikarni.
– Nem tudom, mit mondjak, Owen – nyögte ki végül.
– Megfontoltad azt, amiről legutóbb beszéltünk?
– Anya és én holnap reggel utazunk el.
– Jó. Ma este maradj távol a tértől, és tényleg legyetek rajta a kocsin. Stefán és Manfréd érthető módon nagyon feldúlt, és senki emberfia nem tudhatja, hogy mire készül az a forrófejű Stefán. Amíg a báró él, valószínűleg vele marad, és ha nem akadsz az útjába, nem lesz semmi baj. – A katonákra pillantva így folytatta: – Én itt maradok az őrséggel, amíg nem hívatnak a báró mellé.
Erik tudta, hogy Greylock szándékosan az Örvös Tyúk fogadóba hozta saját csapatát, hogy megelőzzék a bajt.
– Köszönöm, Owen – mondta Erik.
– Csak azt teszem, amit az uram akarna, Erik. Most pedig menj be, és mondd meg Milónak, hogy minden szobájára szükségünk van!
Erik engedelmeskedett, mire a fogadóban megindult az élet. Rosalyn, Freida és Milo mind sürögtek-forogtak, hogy minden szobát elő készítsenek a vendégek számára. Minden egyes katona gondozásba vette a saját lovát, de Erik és Nathan sem maradt tétlen, hisz abrakot kellett hordani az istállóba. Az istálló északi részét elfoglaló nagy karám megtelt a húsz hátaslóval.
Erik az utolsó köteg szénát is behordta a lovaknak, majd kitakarította a kovácsműhelyt. Nathan odasétált hozzá.
– Sajnálattal hallottam, hogy mi történt az apáddal, Erik.
Erik megvonta a vállát.
– Nem sok érzés fűz hozzá, Nathan. Milo az egyetlen apám, akit valaha ismertem, bár ő inkább nagybácsiként viselkedik. Az elmúlt öt hónapban te többször bántál velem úgy, mint fiaddal, mint Ottó egész életében. Nem tudom, mit kellene éreznem.
Nathan Erik vállára tette a kezét, és erősen megszorította.
– Nincs itt semmilyen „kellene”, fiú. Azt érzel, amit érzel, és nincs helyes vagy helytelen. Ottó az apád volt, de nem ismerted.
Halk, nyugodt hangon folytatta:
– Ha pelenkát cserélsz, mikor a feleséged a másik gyermekkel foglalkozik, vagy ha egy hosszú, fárasztó nap után a gyermeked gügyögését hallgatod, mert az a te gyermeked gügyögése; hát ettől lesz valaki apa, nem pedig attól, hogy teherbe ejt egy lányt. Arra bárki bolond képes. Ha magadhoz szorítasz egy gyermeket, aki fél éjszaka sírt, vagy a levegőbe emeled, hogy jókedvre derítsd, ez az apaság. Ottótól nem kaptál semmi ilyesmit. Megértem, hogy nem kavar fel a halála.
Erik megfordult, és szemügyre vette a termetes kovácsot.
– Hiányozni fogsz, Nathan. Komolyan. Segítettél megérteni, hogy milyennek kell lennie egy apának.
Megölelte az idősebb férfit, aki viszonozta szorítását.
– Te pedig segítettél elképzelni, hogy milyen lenne, ha a fiaim élnének, Erik. Ez sokat jelentett számomra – mondta Nathan, aztán hangosan felnevetett. – És a következő inasnak pokoli élete lesz, fiam. Te tehetséges vagy, és sokéves tapasztalatot tudhatsz magadénak. Sokszor kijövök majd a sodromból, ha idejön egy ügyetlen tizennégy éves fiú, aki még sosem látott kovácsműhelyt.
Erik megrázta a fejét.
– Kétlem, Nathan. Igazságosan fogsz bánni vele.
– Na, inkább ne beszéljünk az elválásról! Menjünk be, és csapjunk le a kajára, mielőtt a katonák mindent felfalnak!
Erik erre nagyot nevetett, és rájött, hogy éhes. Éhes, annak ellenére, hogy el kellett hagynia szülőhelyét, ahová sosem térhet vissza, és annak ellenére, hogy apjának már csak órái voltak hátra.
Mikor beléptek a konyhába, Freida szorgosan készítette az ételeket, mintha csak egy újabb éjszakára készülne a fogadóban. Rosalyn is sürgött-forgott a konyha és az ebédlő között, Milo pedig sört és bort hozott a söntésből.
Erik és Nathan elmosogatott, és belépett az ebédlőbe. A megszokott hangoskodás helyett a katonák csendben ettek, ittak. Owen egy kis asztalnál ült a sarokban, és integetett Eriknek és Nathannak, hogy csatlakozzanak hozzá.
Odaültek mellé, Milo pedig három nagy pohár bort hozott. Mikor elment, Owen szólalt meg először.
– Hova mentek holnap, Erik?
– Krondorba – mondta. – A céhbe, hogy adjanak másik inasmunkát.
– Tehát nyugatra mentek, igaz?
– Igen. A Távoli Partokra vagy az Alkony-szigetekre.
Nathan is közbeszólt.
– Drágaköveket és aranyat találtak a hegyekben Jonril mellett. Megkezdődött az aranyláz. A szabad városokból özönlenek oda a kereskedők, nem beszélve a kalandorokról, a tolvajokról és a szélhámosokról. Viszont sok munkahely is akad, mert Crydee hercege kérte, hogy küldjenek oda kovácsokat és más mesterembereket.
Owen bólintott.
– Ez a hely itt nem sokat változik, és legtöbben olyan életet élünk, amiben nem sok esély van a változtatásra. Ott, ha valaki céltudatos, van egy kis sütnivalója és kis szerencséje, átlagpolgárból gazdag nemessé válhat.
Erik kételkedett.
– Szerencsével meg lehet gazdagodni, de nemessé lehet válni?
Owen elmosolyodott.
– Nem sokan tudják, de a király tanácsadója, Rillanon hercege átlagpolgárnak született.
– Ez igaz? – kérdezte Nathan.
– Tett pár szívességet Krondor néhai nagyhercegének, és nemesi rangot kapott, pedig csak egyszerű fickó volt. Eszesen, ügyesen szolgálta a Királyságot, és hamar felmászott a ranglétrán, most pedig a király jobbkeze. – Owen suttogni kezdett. – Egyesek azt mesélik, hogy nem átlagos polgár volt, hanem még tolvajkodott is.
– Az lehetetlen – mondta Erik.
Owen megvonta a vállát.
– Szerintem semmi sem lehetetlen.
– Talán kisfiúként, de az már ötven évvel azelőtt volt – felelte Erik.
Owen bólintott.
– Változnak a dolgok. Régen, évszázadokkal ezelőtt, itt állt a határ.
Erik összeráncolta a szemöldökét, mintha nem értené.
– Én a Távoli Partokon nőttem fel, Erik – mondta Nathan. – Azt hiszem, Greylock barátod arra akar kilyukadni, hogy ott egy egész más életformát találsz majd. Olyan emberekkel fogsz találkozni, akiket jobban érdekel majd, hogy mit tudsz, miket csinálsz, mint hogy ki vagy és ki az apád. Túl nagy a sürgés-forgás ahhoz, hogy a ranggal foglakozz; a szomszédaidra kell bíznod magad. Manók, gonosz tündék, banditák és más gondok ostromolnak állandóan. Ilyenkor jól jön a közeli barát. Nincs sok időd azon tűnődni, hogy itt a Királyságban mitől olyan az élet, amilyen.
Greylock bólintott. Erik szótlanul üldögélt egy darabig, és elgondolkozott a lehetőségen; talán ezek után rendbe jöhetnek a dolgok. A fogadó bejárati ajtaja ekkor kicsapódott, és Roo viharzott be rajta.
Észrevette Eriket, és gyorsan átkecmergett a csevegő vendégeken. Összeszedte minden hódolatát, és meghajtotta fejét a báró fegyvermestere felé.
– Greylock mester, a Pávatollban szükség van magára, uram!
Owen Erikre pillantott. Arckifejezése aggodalomról árulkodott. Nem lehetetett jó hír. Felállt, gyorsan elköszönt, és elment. Roo leült a helyére.
– Földesúr lettél, hogy a Pávatollban szaladgálsz? – kérdezte tőle Nathan.
Roo elfintorodott, mintha a megjegyzéstől hányingere támadt volna.
– A szökőkút mellett álldogáltam, a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székháza előtt, mikor odajött egy katona. Azt mondta, hogy szóródjunk szét, keressük meg és küldjük a Pávatollba a fegyvermestert. Mondtam a többieknek, hogy én ide jövök.
Erik elmosolyodott.
– Reméltem, hogy beugrasz ma este.
– Már hamarabb is ideérhettem volna, de Gwen ott volt a szökőkútnál, és...
Erik megcsóválta a fejét.
– Tehát már megint visszakönyörögted magad hozzá?
– Csak próbálkozom – mondta Roo.
– Mikor szeretnéd kezdeni az inasmunkát a kovácsműhelyben, Roo? – kérdezte Nathan.
Vicc volt, ezt mind tudták, de Roo nem hagyta szó nélkül.
– Micsoda, hogy én bemocskoljam magam? Bőrkeményedést kapok, és a lovak rálépnek a lábamra! Soha. Más terveim vannak.
Erik csak nevetett, de Nathan kíváncsi lett.
– Valóban? Milyen tervek?
Roo körbepillantott a helyiségben, mintha attól félne, hogy kihallgatják őket. – Vannak olyan megélhetési lehetőségek, melyeknek semmi köze a céhekhez vagy inasmunkákhoz, kovács barátom.
Nathan összeráncolta a szemöldökét.
– Börtönben fogod végezni, Roo.
Ártatlanságát jelezve, Roo feltette a kezét.
– Nem, semmi csalafintaság, esküszöm. Az apám már jó ideje szállít Krondorba, meg vissza, így hát hamar kiszagolom, hogy milyen áru kell a piacra. Összespóroltam egy kis pénzt, és nemsokára befektetek egy szállítmányba.
Nathan szemmel láthatóan meglepődött.
– Szállítmányozás?
– Krondorban és Saladorban vannak olyan tőkés társaságok, akik gyakran állják a szállítások költségeit egyik városból a másikba, vagy hajók esetén távoli kikötőkbe. Állandó vevőik vannak, és szép hasznot hajtanak a befektetésből.
Nathan bólintott.
– Igaz, de a dolog kockázatos. Ha a szállítmány nem ér oda időben, akkor a nyereségnek lőttek. Sőt, ha a banditák kirabolják a karavánt, vagy elsüllyed a hajó, akkor mindent elveszítesz.
Roo úgy nézett, mintha ez sosem történhetne meg.
– Kicsiben akarom kezdeni, és néhány éven keresztül tőkét fogok gyűjteni.
– És hogyan fogsz enni, hogyan szerzel tetőt a fejed fölé, míg így kísérletezel? – kérdezte Nathan.
– Nos, ezt még nem dolgoztam ki, de...
– Mennyi tőkéd van, Roo? – vetette közbe Nathan.
– Harminc aranypénz – mondta büszkén.
Nathan megint meglepődött.
– Nem is rossz kezdésnek. Azt hiszem, inkább nem kérdezem meg, hogyan gyűjtöttél össze ilyen vagyont. – Ekkor Erikhez fordult: – Javaslom, hogy menj vissza a műhelybe, hogy ne legyél szem előtt. Ha reggel jön a kocsi, lesz idő mindenkitől elköszönni. Ha Greylock mester beszélni akar még veled, szólok.
Erik bólintott, és felállt. Roo követte. A két ifjú átment az ebédlőből a konyhába, ahol Rosalyn épp kifelé sietett egy nagy tál, gőzölgő zöldséggel. Freida lázasan dolgozott a raguján, mintha ez is csak egy szokványos este lenne a fogadóban, nem pedig az ő utolsó estéje saját szülőhelyén.
Erik kisétált Rooval. Mikor a karám mellé értek, a lovak odasereglettek, hogy szemügyre vegyék a két fiút. Erik ösztönösen megnézte, hogy a lábuk milyen állapotban van.
– Milónak holnap szénát kell rendelnie – mormogta Roonak, miközben lassan sétált a kerítés mellett. – A padlás összes szénáját befalják.
Roo megpördült, és Erik szemébe nézett. Ugrándozott, lépegetett, hogy hátrafelé járás során ne botoljon el.
– Erik, hadd menjek veled!
– Miért akarnál velem jönni? – kérdezte Erik.
– Te vagy itt az egyetlen igazi barátom. Még mesterségem sincs. Nem vicceltem, hogy belépek abba a szállítmányozó testületbe. Krondorban tudok munkát szerezni, és befektethetem a pénzem, míg meg nem gazdagszom. Ha Krondorba érünk, meglátod, nem csak inaskodni lehet.
Erik felnevetett, és megállt, hogy Roonak ne kelljen hátrafelé mennie.
– És mi lesz az apáddal?
– Amúgy is elhagynám – mondta Roo keserűen. – Az a szemét a mama halála óta nem szólt hozzám egy kedves szót. – Hirtelen, varázslatos módon egy tőr jelent meg Roo kezében, ami éppoly hamar vissza is tért az inge belsejébe. – Tudok magamra vigyázni. Hadd menjek veled!
– Beszélek anyámmal. Nem hiszem, hogy örülni fog.
– Rábeszéled.
– Nos, ha sikerül rábeszélnem, akkor össze kell pakolnod, és kell egy kis aprópénz is a kocsira.
– Az összes holmim egy kötegben van az apámnál. Rohanok, és idehozom.
Erik megcsóválta fejét, és figyelte, ahogy Roo elrohan az éjszakába. Körülnézett, és hirtelen búskomorság öntötte el. Ez lesz az utolsó éjszakája az istálló fedele alatt. Minden szempontból rossz szállás volt; a víz befolyt, átjárta a huzat, és nem nyújtott védelmet sem a tél zimankója, sem a nyár hője elől. De ez volt az otthona. Érezte, hogy hiányozni fog neki Milo és Rosalyn.
Mikor visszatért a padlástérbe, Erik Rosalynra gondolt. A lány csinos volt, de nem olyan rámenős, mint Gwen vagy a többi lány. A családias hangulat áthatotta az érzelmeit iránta. A szívében a lány testvér volt, még ha vér szerint nem is, és bár Erik ugyanúgy érdeklődött a lányok iránt, mint bármelyik korabeli fiú, Rosalynnal kapcsolatban valami nyugtalanította. Sok szempontból ő volt az, aki a legjobban hiányzik majd.
A hosszú, munkával és aggodalommal teli nap után Erik hamar elbóbiskolt, de szinte azonnal fel is riadt. Felült, és körülnézett a sötét padlástérben. Láthatatlan ellenség rejtőzött a közelben. A fogadó felől beszélgető férfiak hangja hallatszott, a lovak pedig fel-fel horkantottak a karámban. Erik megfordult a priccsen, és eltűnődött azon, hogy hirtelen milyen veszélyérzete támadt.
Becsukta szemét, és újra Rosalyn arcát látta. Hiányozni fog neki, akárcsak Milo és Nathan. Nemsokára megint elbóbiskolt. Mielőtt mély álomba zuhant volna, azt álmodta, hogy Rosalyn halkan a nevét ismételgeti.

 

– Erik!
Mikor egy kéz megrázta a vállát, Erik felriadt. Az érzelmi kimerültségtől mélyen aludt, és a hirtelen ébredéstől azt sem tudta, hol van.
– Erik! – Roo hangja törte át a félhomályt, és Erik a barátja arcát pillantotta meg. Roo ugyanazt a ruhát viselte, mint korábban, de a vállán egy csomag lógott.
– Mi az?
– Jobb, ha most rögtön jössz! A szökőkúthoz. Rosalyn.
Erik szinte ugrált lefelé a létrán, Roo pedig a lehető leggyorsabban iramodott utána. Erik elrohant a karám mellett, és ahogy a fogadóhoz ért, hangokat hallott bentről.
– Mennyi az idő?
– Utoljára kilenc órát kiáltottak. Fél tíz lehet, szerintem.
Erik tudta, hogy ilyen sok katonával a környéken, a város pár leánya biztos ott lesz lent a szökőkútnál. De Rosalyn biztos, hogy nem tartozott az ilyen lányok közé.
– Mi történt?
– Nem tudom – felelte Roo. – Gwen majd elmondja.
Erik végigfutott az utcán, és a szökőkúthoz ért, ahol néhány katona épp a helyi lányokat próbálta elbűvölni a hőstettek történetével. De mikor Erik megpillantotta Gwent a fáklyák fényében, látta, hogy az ártatlan kacérkodás nyoma eltűnt. Gwen ijedtnek tűnt.
– Mi az? – kérdezte élesen Erik.
– Rosalyn idejött, és téged keresett.
– A padlástérben voltam.
– Azt mondta, hogy szólított ott téged, de nem válaszoltál.
Erik elátkozta a mély álmot.
– Hol van most? – kérdezte.
– Azt mondják, Stefánnal ment el – mondta Roo.
– Micsoda? – Erik megragadta Gwen karját. – Mondd el, mi történt!
Gwen intett Eriknek, hogy kövesse, nehogy meghallják őt a katonák.
– Épp indult vissza a fogadóba, mikor a báró fiai felbukkantak. Stefán elkezdett udvarolni neki, de volt valami a viselkedésében, ami nem tetszett Rosalynnak. Megpróbált elmenni, de nem tudta, hogy mondjon nemet egy ilyen rangú embernek. Mikor megfogta a karját, elment vele. De nem a fogadó felé vitte, hanem a régi gyümölcsös felé. – A megfelelő irányba mutatott. – Inkább magával rángatta, mint csak kísérte, Erik.
Erik már meg is tette az első lépést a kert felé, mikor Gwen megérintette a karját.
– Erik, én voltam már Stefánnal. Mikor legutóbb itt volt, elmentem vele a Pávatollba... – hangja elhalkult szégyenében. – Megvert, Erik. Szeret ütni, miközben megszerez magának. Mikor sírtam, csak nevetett.
Roo végig a barátja mellett állt. Mikor Erik az almás felé fordult, Roo megdöbbent az arckifejezésén. Miközben Erik hajthatatlanul elindult, Roo megragadta Gwen karját.
– Menj az Örvös Tyúkba, és keresd meg Nathant! Meséld el neki, mi történt, és mondd meg neki, hogy jöjjön az almáskertbe!
Roo odafutott a három katonához, akik az éjszakában eltűnő Eriket figyelték. Az egyik kíváncsian nézett Roora, aki így szólt hozzá:
– Ha nem akarsz vérfürdőt, akkor rohanj, keresd meg Owen Greylockot, és mondd meg neki, hogy jöjjön az almáskertbe!
Ezután Roo a sebesen távolodó Erik után vetette magát. A karcsú fiú a leggyorsabb futók közé tartozott a városban, de Erik már nem is látszott a tér fáklyáinak fényében. Eltűnt a falu szélén fekvő, régi almáskert felé vezető úton.
Roo egymás után hagyta maga mögött az utcákat. Lépéseinek zaja megtestesítette az éjszakában lebegő haragot és gyalázatot. Minden lépés úgy hangzott, mint egy pofon, és Root elöntötte az izgalom. Tudta, hogy harcra számíthat, és felkészült arra, hogy segítsen barátján. Egyébként sem kedvelte Stefánt, már amennyire eddig megismerte, és ahogy minden lépéssel közelebb került az ütközethez, hihetetlen utálat gyúlt a szívében. Mikor maga mögött hagyta az utolsó épületet is, a távolban megpillantotta Eriket.
Roo utána iramodott, de Erik mintha szárnyat kapott volna a dühtől Roo még sosem látta ilyen gyorsan futni a barátját.
Roo átkelt a legelőn, majd átugrotta a kerítést. Pont a szélén állt a kertnek, melyben fiatal szerelmesek szívesen találkoztak meleg éjszakákon. Ezután a fákhoz ért, és lassítania kellett, mert a város fényesen kivilágított tere és a fáklyás utcák után, a sötétbe burkolódzott fák között az orráig sem látott. A sötét fatörzsek között lépkedve Erikbe botlott, aki felé fordult, és csendre intette.
– Azt hiszem, ott – suttogta Erik, hevesen zihálva.
Roo hallgatódzott egy kicsit, és amikor már mondani akarta, hogy saját szívének kalapálásán kívül semmit sem hall, akkor halk neszre lettek figyelmesek. Mintha valaki egy súlyt emelt volna fel. Ruha súrlódását lehetett hallani, körülbelül arról, amerre Erik mutatott az imént. Roo bólintott.
Erik úgy mozgott, mint egy vadász, mely lesből támad a prédájára. Valami érthetetlen volt az egészben. Rosalyn sohasem jött volna el egy fiúval a gyümölcsösbe, mert ide csak egy okból jöttek a fiatalok. Rosalyn még szűz volt, ezt Erik biztosan tudta, és túl fiatal volt még ahhoz, hogy szeretője legyen. Egyes lányok, mint például Gwen, hamar felnőttek, és élvezték az idősebb fiúk társaságát, de a többiek félénkebben viselkedtek. Rosalyn nemcsak félénk volt; apjának fogadóján kívül minden fiú társasága megijesztette, kivéve Erikét és Rooét. Még a legártatlanabb bókoktól is elpirult, és mikor a többi lány a városi fiúkról kezdett beszélni, akkor zavartan odébbállt. Erik a szívében érezte, hogy a lány veszélyben van, és a gyümölcsös csendje megrémítette. Ha egy másik pár szeretkezett volna a kertben, a hangok biztos, hogy elszűrődtek volna hozzájuk.
Hirtelen mindkét fiú meghallotta azt a hangot, amelytől felállt a szőr a hátukon. Egy lány kiáltása törte meg az éjszakát, melyet ökölcsapás csattanása követett. Ezután megint csend lett. Erik a hangok irányába vetette magát. Roo egy pillanatig tétovázott, majd követte.
Erik gondolkozás nélkül a hang felé iramodott. Ekkor meglátta Rosalynt, és számára a világ egy pillanatra megmerevedett. A lány háttal egy fatörzsnek dőlt. Arca megsérült, ruhája pedig cafatokban lógott a testén. Blúzát leszakították róla, felfedve mellét, szoknyáját eltépték, így csak egy rongy maradt a derekán. Tisztán látszott, hogy vér ömlik az orrából, és mozdulatlanul fekszik. Eriket forró, elvakult harag járta át.
Inkább csak érezte, semmint látta, a felé irányuló mozgást. Ösztönösen jobbra lépett, megmentve ezzel saját életét. Bal vállába égető fájdalom nyilallt, mikor Stefán kardjának hegye belefúródott. Erik felordított, és térdre esett a váratlan fájdalomtól. Ekkor Roo száguldott el barátja mellett, fejest ugorva Stefán gyomrába. Erik majdnem elájult, mikor a kard hegye kiugrott a vállából. A világ elhomályosult a szeme előtt, gyomra görcsbe rándult, és erőlködnie kellett, hogy ne veszítse el az eszméletét. Nagy nehezen újra felállt, és megrázta fejét, hogy észhez térjen. Roo rémült segítségkiáltásától újra magához tért.
A középső hold gyenge fényében csak azt látta, hogy Roo Stefánnal birkózik a földön. A kisebb termetű fiú meglepte Stefánt, de ez az előny már nem látszott. Stefán elképesztő erejével és termetével Roo fölé került. Roo életét csak az mentette meg, hogy a kardot nem ilyen közelharcra tervezték. Ha Stefánnál lett volna egy tőr, ellenfele nem sokáig marad életben.
Mikor Roo a nevét kiáltotta, Erik legyőzte a szörnyű fájdalmat, és egyetlen lépéssel Stefán mögé került. Megragadta féltestvére derekát, és ordítva a levegőbe rántotta. A szörnyű szorítástól Stefán tüdejéből kihussant a levegő, mikor a fiatal kovács erőteljes karjai átfonták a mellkasát. Még kardját is elejtette, mikor hirtelen felemelkedett Rooról. Erik a levegőben tartotta; Stefán csak tehetetlenül rugdalódzott hátrafelé, és körmeit Erik karjába vájta.
Megpróbálva kiszorítani az életet Stefán testéből, Erik úgy állt ott, mint egy bosszúálló szellem. Nem tudta levenni a szemét Rosalynról, aki csendben tanúskodott Stefán kegyetlenségéről. Erik már látta a lányt meztelenül, hisz gyermekkorukban együtt fürödtek, de mióta felnőttek, még sosem látta így. Csupasz mellei és a köztük csorgó vér látványa mélyen felháborította Eriket. E kebleket csak szerető, férj vagy gyermek érinthette meg gyengéd szeretettel. Az ő Rosalynja többet érdemelt egy megcsömörlött és kegyetlen nemes brutális bánásmódjánál.
Roo feltápászkodott, és inge alól előhúzta a tőrt. Gyilkos harag csillant meg a szemében, miközben Stefán felé indult. Stefán hisztérikus erővel küszködött, Erik pedig érezte, hogy gyengül a szorítása. Roo odaért hozzájuk. Erik távoli hangot hallott, mely azt kiáltotta, hogy „Öld meg!”, és mikor Roo Stefán testébe döfte a pengét, Erik rádöbbent, a Stefán halálát parancsoló hang a sajátja volt.
Stefán teste megmerevedett, aztán megrándult, és elernyedt. Mikor Roo kirántotta a pengét, meg sem mozdult. Erik úgy érezte, hogy mindent elsöprő undor járja át, mintha valami mélységesen tisztátalant tartana karjai között. Amikor elengedte, Stefán holtan zuhant a földre.
Roo odaállt mellé, kezében a véres tőrrel. Erik még mindig látta a düh lángjait barátja arcán.
– Roo?
A fiú pislogott egyet, és előbb a tőrre, majd Stefánra nézett. A fegyvert megtörölte Stefán ingében, és eltette. Roo elméje és teste még mindig kavargott a haragtól. Újabb célpontra volt szüksége, hogy levezesse a hihetetlen indulatot: brutális módon Stefánba rúgott. Csizmájának orra bordákat talált el, melyek azonnal el is törtek. A megvetés végső jeléül leköpte a holttestet.
A harag hirtelen elpárolgott Erikből.
– Roo? – ismételte újra, mire barátja végre felé fordult.
Erik arcán zavar tükröződött, Rooén pedig a hasonlóan zavart harag; Erik harmadszor is elismételte barátja nevét. Roo végül válaszolt, izgalomtól és félelemtől rekedt hangon.
– Mi az?
– Mit tettünk?
Roo üres tekintettel bámult Erikre, aztán lenézett Stefán tetemére. A történtek azonnal kitisztultak benne. Az égre pillantva így szólt:
– Jaj, istenem, Erik! Minket fel fognak akasztani.
Erik körbenézett, és Rosalyn látványa sokkal nyomasztóbb tennivalókra fordította a figyelmét, mint saját sorsa. Odament hozzá, és letérdelt mellé. A lány élt, de nehezen lélegzett. Erik tehetetlenül nézte; nem tudta, hogy betakarja-e, vagy megpróbálja elállítani az orrvérzést. A lány ekkor alig hallhatóan felnyögött.
Roo egy díszes köpönyeggel lépett melléjük, nyilván Stefánéval, és betakarta vele Rosalynt.
– Veszélyben van – mondta Erik.
– Mi is – válaszolta Roo. – Ha itt maradunk, letartóztatnak minket, és felakasztanak, Erik.
Erik szemmel láthatóan felkészült, hogy karjába vegye Rosalynt, de Roo közbeszólt:
– El kell tűnnünk!
– Ezt hogy érted? – kérdezte Erik. – Megöltük a báró fiát, te idióta!
– De hát megerőszakolta Rosalynt!
– Ez még nem hatalmaz fel minket arra, hogy kivégezzük, Erik. El akarsz menni a bíróságra, és megesküdni, hogy csak Rosalyn miatt tettük? Ha nem a mostohatestvéred lett volna, akkor... – Roo nem fejezte be a gondolatot.
– Nem hagyhatjuk itt – mondta Erik.
Kiáltások visszhangoztak az éjszakában.
– Nem sokáig marad itt, hamar megtalálják. Ezt a kertet pár perc múlva elözönlik a báró katonái. – Roo igazat beszélt, mert Erik most már tisztán hallotta a közeledő emberek hangját.
Roo körbepillantott a tisztáson, és készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban elfusson.
– Nem kellett megölnünk, Erik. Ha a vádlottak padjára kerülünk, és tanúskodnunk kell, nem mondhatjuk őszintén azt, hogy meg kellett ölnünk. – Roo megfogta Erik karját, mintha el akarná rángatni a tetthelyről. – Meg akartam ölni, Erik. Akárcsak te. Meggyilkoltuk.
Eriknek még mindig nem sikerült tisztáznia magában az eseményeket. Tudta, hogy miközben Stefánnal birkózott, a gyilkoláshoz közeli érzés járta át, de ez most távoli emléknek tűnt, és az események bizony összekuszálódtak.
– Itt van a pénzem – a csomagjára mutatott –, úgyhogy elmehetünk Krondorba, és ott vehetünk jegyet az Alkony-szigetekre.
– Miért pont oda?
– Mert ha valaki egy évet és egy napot leél a szigeteken, és nem követ el bűnt, minden korábbi bűne megbocsáttatik. Ez egy régi törvény. Akkor hozták meg, mikor a szigetek a Királyság részei lettek.
– De hát keresni fognak minket!
Rosalyn megmoccant, és halkan felnyögött. Roo fölé hajolt, és megkérdezte:
– Hallasz engem?
A lány nem válaszolt. Roo tovább beszélt.
– Azt fogják hinni, hogy Kesh felé indultunk. Az Álmok Völgyében bárki elrejtőzhet, aztán átkelhet a határon. A völgy a Nagy Kesh Birodalom és a Királyság határán fekszik, és a csempészek, banditák gyakran menekültek oda. Az emberek jöttek-mentek, és nem sokat kérdeztek tőlük.
Erik próbaképp megmozdította vállát, és kicsit megszédült, amikor erős fájdalom nyilallt belé.
– Ez nem helyes – mondta.
Roo megrázta a fejét.
– Ha itt maradunk, felakasztanak. Ha húsz szemtanúnk lenne, Manfréd akkor is elintézné, hogy bűnösnek találjanak. – Távoli kiáltás hallatszott, és Roo ijedten nézett körül. – Valaki közeledik. Indulnunk kell! Most!
Erik bólintott.
– Vissza kell mennem a fogadóba...
– Nem – vágott közbe Roo. – Számítanak rá. A régi, nyugati ösvényen megyünk. Egész éjszaka gyalogolnunk keli, és pirkadatkor be kell térnünk az erdőbe. Ha utánunk küldik a kutyákat, jobb, ha egy tucat patakon átvágunk délig.
– Anyám... – kezdte Erik.
– Biztonságban lesz – vetette közbe Roo. – Manfrédnek nincs oka arra, hogy őt vegye elő. Mindig is te voltál a veszély, nem ő. – A kert túlsó végéből kiáltás hallatszott, mire Roo nagyot káromkodott. – Már a másik oldalon is ott vannak! Csapdába estünk!
– Ott! – mondta Erik, és egy idős fa felé mutatott, mely alatt gyermekkorukban mindketten sokat játszottak. A fa a kert kellős közepén állt, és sűrű lombozatával talán menedéket nyújthatott.
Gyorsan alábújtak.
– Hogy van a vállad? – kérdezte Roo.
– Pokolian fáj, de tudom mozgatni.
Roo habozás nélkül felkapaszkodott a fára. A lehető legmagasabbra mászott, hogy az alsóbb, szilárdabb ágakat meghagyja Eriknek. Mire ő, is felért a fára, lámpások és fáklyák fénye világította be a tisztást.
Roo teste megremegett, ahogy elvesztette egyensúlyát, de gyorsan megkapaszkodott. Erik rosszul volt a fájdalomtól, a félelemtől és az undortól. Stefán halála még mindig valószerűtlennek tűnt a számára: látta a földön a sötétlő testet, és várta, hogy felkeljen, mintha csak pantomimjátékot nézne egy ünnepségen.
Ekkor egy fáklyás katona meglátta Rosalynt.
– Greylock mester! Ide!
A lombozaton keresztül csak homályosan látszott, hogy az emberek, odafutnak Rosalynhoz és Stefánhoz. Ezután Owen Greylock szólalt meg.
– Stefán halott.
– Hogy van a lány? – kérdezte egy másik hang.
– Rosszul, fegyvermester. El kell vinni az orvoshoz.
Erik hallatta, ahogy Manfréd felüvölt.
– Megölték a bátyámat! – Az ifjú halkan fogadalmat tett. – Én magam fogom megölni! – zokogta.
Erik megpillantotta Owen Greylock karcsú alakját nem messze a fától.
– Megtaláljuk azokat, akik ezt tették, Manfréd! – nyugtatta a fegyvermester.
Erik megrázta a fejét. A három katona, akik látták őt és Root Stefánék után rohanni, bizonyára beszélni fognak. Ekkor egy katona kezdett beszélni:
– Tudtam, hogy a bátyja és a fattyú sokat gyűlölködtek, de miért verték meg a lányt?
Erikben megint feltört a harag. Azonosították őket, mint elkövetőket.
– Erik sosem bántotta volna Rosalynt – szólt egy ismerős hang. Nathan odaért!
– Azt mondod, mesterkovács, hogy ez a bátyám keze műve?
– Ifjú uram, csak annyit tudok, hogy ez a lány gyengéd lélek, egy virágszál. Eriknek szinte a húga, Roonak pedig a barátja volt. Egyik fiú sem bántaná. – Aztán sokatmondóan hozzátette: – De azt el tudom képzelni, hogy megölték azt, aki megverte a lányt.
Manfréd dühösen felkiáltott.
– Ez nem kifogás a gyilkosságra, kovácsmester! Egyik családtagom sem tenne ilyet! – Manfréd összeszedte magát, és parancsokat kezdett osztogatni: – Minden ember szálljon lóra, és kutassa át a környéket! Ha a két gyilkos kutyát megtalálják, ne akasszák fel őket! Várják meg, míg odaérek! Végig akarom nézni a halálukat!
A katonák susmogását Nathan hangja törte meg.
– Nem lehet önkényesen akasztani, fiatalúr. Ez a törvény. És mivel ön a sértett család tagja, sem ön, sem az apja nem ítélkezhet; ha Eriket és Root megtalálják, a király egyik bírója elé kell kerülniük. – Nathan hangja ekkor fenyegető lett. – Erik a céh egyik inasa, úgyhogy ha bajt akar, fiatal uram, akkor próbálja csak felakasztani megfelelő bírói határozat nélkül!
– Bevonná ebbe a céhet? – kérdezte Manfréd.
– Igen – felelte Nathan. Erik szemébe könny szökött. Legalább Nathan értette, hogy mi történt. – Javaslom, hogy a fiatalúr térjen vissza az apjához. Valakinek el kell mondania neki a szomorú híreket, és ezt egy szeretett hozzátartozónak kell megtennie. Önnek kell elvinnie a hírt, fiatalúr.
Rosalyn megint megmozdult, és erőtlenül felkiáltott. Nathan kezébe vette az irányítást.
– Greylock mester, megkérne két katonát, hogy vigyék vissza a lányt a fogadóba?
Greylock kiadta az utasításokat, és megindította a keresést Erik és Roo után.
A fán maradtak, amíg a katonák minden irányba szétszéledtek. Sokáig csend volt, és csak ezután mertek egymáshoz szólni.
Lassan lehuppantak a földre, és összegörnyedve felkészültek a szökésre. Végül Roo szólalt meg.
– Egy ideig szerencsénk lesz.
– Miért?
– Nem gondolnák, hogy a hátuk mögött vagyunk. Minél nagyobb körben keresnek minket, annál több helyen surranhatunk ki. Egy helyi gazda azonnal a nyugati ösvényre gondolna, de Greylock valószínűleg sohasem hallott róla. Ő ha nyugatra utazott, mindig a királyi úton ment. Egy ideig az előttünk haladó katonák miatt kell félnünk, nem pedig a mögöttünk loholók miatt.
– Talán jobb lenne, ha feladnánk magunkat.
– Téged talán megvéd Nathan és a céh. Talán. De engem nem. Ha Manfréd engem megtalál, azonnal felakaszt. És ne gondold, hogy törődni fog a törvénnyel, ha rájön, hogy most már nem Stefán örökösödési jogát fenyegeted, hanem az övét.
Erik gyomra összeszorult.
– Megtetted őt a következő bárónak, de nem hiszem, hogy meg akarja köszönni, Erik. Meghalunk, ha nem megyünk az Alkony-szigetekre.
Erik bólintott. Még mindig szédült a fájdalomtól, de feltápászkodott, és szó nélkül követte Root a sötétbe.

 

 

4.
Szökevények

Erik elesett.
Roo megfordult, és felsegítette a barátját. A távolból vadászkutyák csaholása és lódobogás hallatszott.
A fiúk folyamatosan futottak, mióta előző este elhagyták a kertet. Csak egy-egy percre álltak meg, hogy kifújják magukat. Erik sebe tovább vérzett, de nem olyan hevesen. Még mindig lüktetett és égett, amitől Erik minden egyes eltelt óra után gyengébbnek érezte magát. De nem állhattak meg, így tovább haladtak lefelé Sötétmocsár alacsonyabb hegyeiről.
A Sötétmocsártól nyugatra és a királyi úttól északra fekvő területet még mindig ritkán lakták. A sziklás táj nem sok jóval kecsegtetett a gazdák számára. Bár a térség legtöbb fáját kivágták, a föld műveletlen maradt. A sűrű fasorok tengernyi kivágott fatönkkel büszkélkedhettek. A síkságot néha sziklás hegygerincek törték meg. A táj sok patakot, szakadékot, zárt kanyont, és sík rétet tartogatott. Bár már több patakon átkeltek, a kutyák ugatása órák óta követte őket. És ahogy Erik gyengült, a kutyák egyre közelebb értek.
Mikor a kelő nap kibújt a hegycsúcsok mögül, Erik megszólalt:
– Hol vagyunk?
– Nem tudom biztosan. Mikor elhagytuk a kocsiutat, azt hiszem, elkanyarodtunk egy kicsit. De a nap jó helyen van, úgyhogy még mindig nyugatnak tartunk.
Erik izzadságtól gyöngyöző homlokkal nézett körül. Letörölte a verejtéket.
– Menjünk tovább!
Roo bólintott, de újabb három-négyórányi botladozás után Erik összeesett. A barátja megpróbálta, felsegíteni.
– Miért kellett olyan iszonyatosan nagyra nőnöd?
Erik levegő után kapkodott.
– Menj tovább nélkülem!
Roonak felállt a hátán a szőr, és a félelem összeszorította a gyomrát. Önmagát meghazudtoló erővel talpra segítette Eriket.
– És majd magyarázzam meg az anyádnak, hogy elvesztettelek? Soha.
Roo önmagában imádkozott, hogy Erik kitartson addig, amíg menedéket találnak, és elbújnak a kutyák elől. Iszonyatosan félt. Erik volt az egyik legerősebb fiú Hollófalván, és az állóképessége éppoly legendássá lett, mint az ereje. Pirkadattól szürkületig tudott dolgozni, iszonyatos súlyokat cipelt, és elbírta az éppen patkolás alatt álló, nehéz lovak állandó súlyát – mindez emberfölötti képességnek tűnt a falusiak számára. Gyengesége éppoly idegenül hatott Roonak, mint magának Eriknek. Valójában ez aggasztotta igazán Root. Erikkel az oldalán úgy érezte, hogy harcolhat. Erik nélkül viszont elveszett.
Roo a levegőbe szagolt.
– Érzel valamit?
– Csak a saját izzadságom bűzét – felelte Erik.
– Ott! – Roo intett az állával.
Erik barátja vállára tette a kezét, és zihálva megpihent. Beleszagolt a levegőbe.
– Faszén.
– Így van!
– Egy szénégető kunyhó lesz ott. És arról fúj a szél.
– Eltorzíthatja a szagunkat – mondta Roo. – Így nem juthatunk sokkal messzebb. Pihenned kell, vissza kell nyerned az erőd!
Erik csak bólintott, és Roo segítségével elindult a füst forrása felé. Ritka erdőségen küzdötték át magukat, de a csaholás hangja percről percre közelebbről hallatszott. Erik és Roo nem mondhatták el magukról, hogy erdőlakó emberek, de elég sokat játszottak régen a Hollófalva környéki rengetegben ahhoz, hogy tudják: az üldözők csak pár mérföldre voltak már, és egyre közeledtek.
Az erdő sűrűbb lett. A sötét árnyékok megzavarták tájékozódóképes-ségüket, és egyre nehezebben tudtak áttörni az ágak között. De az égő fa szagát egyre erősebben érezték. Mire elérték a kunyhót, a szemük már könnyezett a füsttől.
Hihetetlenül csúnya vénasszony állt a kemence mellett. Kis fadarabokat dobott be, és vigyázott arra, hogy a fa megfelelően égjen; ha túl forrón hagyja, hamuvá porladt volna.
Mikor meglátta a sötétből kilépő két fiatalembert, felsikoltott, és majdnem bevetette magát a kezdetleges kunyhóba, mely a kemencéje mellett állt. A visítás folytatódott, de Roo megelégelte.
– Ha tovább rikácsol, még ránk hozza az üldözőket!
Erik megpróbálta túlkiabálni a visítást.
– Nem akarunk bántani!
A visítás csak nem maradt abba, mire Roo is kifejezte, hogy nem akar rosszat. A nő tovább sikoltozott.
– Inkább menjünk tovább! – javasolta Erik.
– Nem tudunk – felelte Roo. – Teljesen kimerültél. – A sebről egy szót sem szólt, pedig az már a rászorított rongyokon is átvérzett.
Lebukdácsoltak a szénégető kunyhóhoz vezető kis lejtőn, és a bőrdarabhoz értek, mely ajtóként szolgált.
Erik nekidőlt a sáros falnak, és félrehúzta a bőrajtót. A nő összekuporodott az ágyként szolgáló rongyrakáson, és még jobban rázendített.
– Hé, te nő! Nem akarunk bántani! – ordította Erik.
A visítás azonnal abbamaradt.
– Na – válaszolta a nő érdes hangon –, akkor miért nem szólaltatok meg?
Erik annyira szédült, hogy majdnem elnevette magát.
– Próbáltunk beszélni, de nem hagytad abba a sikoltozást! – mondta Roo.
A nő felkelt a rongyokról. Kora és súlya – ugyanis legalább annyit nyomott, mint a másfél lábbal magasabb Erik – ellenére meglepő mozgékonyságról tett tanúbizonyságot. Kilépett a kunyhóból.
Roo ösztönösen hátralépett. Ő volt a legcsúnyább emberi lény, akit valaha látott, ha egyáltalán emberi lény volt. A kinézetéből ítélve akár egyike lehetett azon trolloknak is, melyek a Távoli Partok erdeit riogatták. Az orra helyén lévő ragyás, vörös dudor leginkább krumplira hasonlított. Szeme, melyet csakis gusztustalannak lehetett tartani, valamilyen gyulladástól könnyezett. Fekete fogainak hegye elzöldült. Lehelete annyira büdös volt, hogy Roo nem is emlékezett ilyen bűzre, kivéve persze a hallottak szagát. Bőre úgy nézett ki, mint a kiszáradt irhadarab, és Roo megborzongott a gondolattól, hogy mit rejthet a mocskos rongyokba csomagolt test maradék része.
Ekkor elmosolyodott, amitől a hatás csak fokozódott.
– Eljöttetek meglátogatni a vén Gertet, mi? – Megpróbált nőiesen viselkedni, és ujjaival hátrasimította szalmával és kosszal teli ősz haját. Ha a fiúk nem lettek volna olyan fáradtak, talán még nevettek is volna. – Az uram a városba ment, így talán...
– A barátom megsérült – vetette közbe Roo.
A vénasszony modora megint megváltozott, mikor meghallotta a kutyákat.
– A király emberei vadásznak rátok?
Roo már a hazugságon gondolkozott, de végül Erik felelt.
– Igen.
– A báró emberei, igazából – mondta Roo.
– Egyre megy. Katonák. – Az utolsó szót mélységes undorral mondta ki. – Akkor jobb, ha elrejtőztök. – Intett nekik, hogy menjenek be a kis kunyhóba. – Odabent nem találnak rátok.
Roo besegítette Eriket a kunyhóba, és megszédült a bűztől. Erik szeme könnyezni kezdett.
– Azt hittem, Tyndal szobájánál nincs büdösebb – mondta Erik zihálva.
– Próbálj a szádon keresztül lélegezni! – mondta Roo.
Gert letérdelt Erik mellé, és így szólt:
– Megnézem ezt a sebet! – mutatott a véres vállra.
Erik félrehúzta a rongyot és az inget. A rongy magával húzta a bőrét, ahol a vér megalvadt. Erik felszisszent. Gert egyik koszos ujjával megtapogatta a sebet, és így szólt:
– Kard ejtette seb. Száz ilyet láttam már. Körülötte feldagad. Meg belázasodik. Belehalsz, fiam, ha nem tisztítjuk ki. Erős a gyomrod? – kérdezte Rootól.
Roo nagyot nyelt, és bólintott.
– Itt vagyok, és még mindig nem hánytam, igaz?
– Hah! – nevetett szinte kotkodálva. – Te többet tudsz, mint az ember hinné, Roo Avery. – Gert felállt, már amennyire az alacsony mennyezet megengedte, és így szólt: – Tudom, mi kell rá. Mindjárt visszajövök.
Roo hátradőlt, és a kunyhó bűze ellenére örömmel pihent le. Körbenézett; a fal rései pont elég fényt engedtek be ahhoz, hogy meglássa a hosszú nyakú vizeskancsó-féleséget. Megmozdította az agyagedényt, és lötyögő folyadék ígéretes hangja ütötte meg a fülét. Kihúzta a dugót, beleszagolt, és nem érzett semmit. Belekortyolt a kancsó tartalmába, és friss víz lett a jutalma. Miután jól meghúzta, rájött, hogy megfeledkezik beteg barátjáról.
A kancsó száját Erik szájához emelte, aki jó pár kortyot ivott, majd visszadőlt a rongyok közé. Roo feje körül egy légy zümmögött, amit a fiú szórakozottan elhessegetett.
Erik elaludt. A szenvedés legyőzte félelmét. Nehezen lélegzett, és az izzadság továbbra is ömlött homlokáról.
Roo megpróbált lenyugodni, és elgondolkozott, hogy vajon bízhatnak-e ebben a fura vénasszonyban. De azzal is tisztában volt, hogy reménytelen lett volna tovább menekülni. Ekkor ugatás hallatszott a közelből, és Gert visítása rázta meg a levegőt.
Erik felriadt a zajra.
– Mi...? – kezdte, de Roo megragadta a karját.
A kutyák közel voltak, és Gert csak kiabált.
– Hess! El innen!
Ezután lovak közeledtek, és a fiúk megint Gertet hallották.
– Vigyék innen ezeket a nyomorult korcsokat! Mindjárt megharapják a vén Gertet!
Egy méltóságteljes hang így szólt:
– Láttál itt két férfit? Az egyik nagy és szőke? A másik alacsony és sötét hajú!
– És ha igen, akkor mi van?
– Gyilkosság miatt körözik őket.
– Gyilkosság miatt? – Ezután hosszú csend következett, melyet csak a kutyák szaglászása és csaholása tört meg. – Mi a jutalom?
Erik érezte, hogy Roo keze összeszorul a karján.
– A báró száz aranypénzt ajánlott fel a letartóztatásukra.
– Hát, az nem semmi – mondta Gert. – Nos, nem láttam őket, de ha összefutok velük, akkor majd kérem az aranyat.
– Nézd meg a kunyhóban! – parancsolta a vezető.
– Hé, hé! – tiltakozott Gert.
– Állj odébb, vénasszony!
Erik elhátrált az ajtótól, Roo pedig az álláig magára húzta a rongyos, koszos takarót.
A bőrdarabot félrehúzták, és a fény vakítóan ömlött be a sötétség után.
– Micsoda bűz! – mondta a katona, és visszahúzódott.
– Nézz be! – parancsolta a csapat vezére.
A katona visszadugta fejét a kunyhóba, majd pislogott párat a sötétben, és egyenesen Roora és Erikre nézett. Elnézett az egyik, majd a másik oldalra, és végül kihúzta a fejét.
– Semmi sincs itt, kapitány, csak mocskos rongyok, és néhány edény.
Roo és Erik elképedve pillantottak egymásra a félhomályban. Micsoda varázslat volt ez?
– Mi a gond a kutyákkal? – kérdezte a kapitány.
Erre valószínűleg a vadászmester válaszolt.
– Elvesztették a szagot. A faszén megzavarja őket.
– Akkor menjünk vissza oda, ahol még megvolt a szag, és kezdjük újra! Manfréd báró a fejünket veszi, ha ezek a gyilkosok meglépnek.
A kutyák újra ugatni kezdtek, mikor a vadászmester a sípjába fújt. A lovak is távoztak, mire Roo fellélegzett. Rájött, hogy azóta visszatartotta a lélegzetét, mióta a katona bedugta a fejét a kunyhóba.
– Ez hogy lehet? – kérdezte Roo.
– Nem tudom. Talán túl sötét volt idebenn – mondta Erik.
– Nem, ez valami varázslat volt. Ez a Gert biztosan boszorkány.
– A kapitány azt mondta, hogy „Manfréd báró”. Az apám meghalt.
Roo nem tudta, hogy mit mondjon. A barátjára pillantott; Erik hátra dőlt a félhomályban, és becsukta a szemét.
Ezután a bőrdarab félrelibbent. Gert helyett egy fiatal nő jelent meg, aki elég magas volt ahhoz, hogy le kelljen hajolnia, hogy bejusson a kunyhóba. Haja sötétnek, sőt, feketének tűnt a félhomályban, de vonásai nem látszottak a mögüle előtörő fénysugarak miatt.
– Mi...? – kezdte Roo.
– Ne mondj semmit – felelte a nő, és Erikhez fordult. – Megnézem a sebet!
A viselkedésétől Roo bizonytalanságot érzett. A nő ruháját meg sem tudta határozni; egyszerűnek tűnt, átlagos színnel, talán szürkével, talán zölddel vagy kékkel; nem lehetett megállapítani a sötét kunyhóban. Most, hogy az ajtó bezárult, a vonásaiból többet lehetett kivenni. Magas homloka, királyi orra volt. A finom arcvonások csinosnak lettek volna, ha a nő nem összpontosít annyira.
Félrehúzta Erik ingét, és szemügyre vette a sebet.
– Ezt le kell szednünk. Segíts! – parancsolta Roonak.
Roo megtartotta Eriket, míg a nő felgyűrte az inget, és lehúzta Erikről, nem kis fájdalmat okozva neki. Erik hátradőlt. Az izzadság úgy ömlött a testéről, és úgy zihált, mintha többórás kemény munka állna a háta mögött. A nő megérintette a sebet, Erik pedig felmordult a fájdalomtól, összeszorítva fogát.
– Te megbolondultál, Sötétmocsárffy Erik! Két-három nap, és meghaltál volna vérmérgezésben.
Roo jól megnézte magának a nőt, és rájött, hogy gyönyörű, de volt valami a viselkedésében, ami távolságot parancsolt, és ezért a fiú csak távoli, elérhetetlen szépségként tekintett rá.
– Hol van Gert? – kérdezte halkan Roo.
– Elment elintézni valamit a számomra – hangzott a válasz.
– Te ki vagy?
– Mondtam, hogy ne beszélj, Roo Avery. Meg kell tanulnod, hogy van, amikor beszélni kell, és van, amikor hallgatni. Meg kell tanulnod, hogy mikor melyik a helyes. Ha beszélned kell, Mirandának hívhatsz.
Ezután hozzálátott Erik sebének kitisztításához. A zsúfolt kunyhóból előhalászott egy táskát, amiből kivett egy kis fiolát. Kinyitotta, és a tartalmát ráöntötte a sebre. Erik felszisszent a fájdalomtól. Aztán megnyugodott. A nő ezután kinyitott egy kulacsot, és így szólt:
– Ezt idd meg!
Erik engedelmeskedett, majd fintorgott egyet.
– Keserű.
– Nem olyan keserű, mint a korai halál – mondta Miranda.
Gyorsan rátett a sebre egy kötést. Mire végzett, Erik már aludt. Miranda szó nélkül felállt, és távozott a kunyhóból.
Roo figyelte kicsit az alvó Eriket, majd feltápászkodott, és kikukucskált. Nem látott senkit odakinn, így kilépett a kunyhóból.
Körbenézett, és csak a füstölgő faszénkemence, meg egy rakás kutyaürülék tárult a szeme elé. A környék amúgy kihaltnak tűnt.
– Szia, kedvesem! – szólt egy vidám hang mögüle, mire Roo megremegett. Megfordult, és Gertet pillantotta meg, aki épp felé közeledett egy rakás fával a hóna alatt.
– Hol van? – kérdezte Roo.
– Kicsoda?
– Miranda.
Gert megtorpant, és bután nézett rá.
– Miranda? Nem tudok semmilyen Mirandáról. Mikor a katonák elmentek, elindultam egy kis fáért. Nem láttam semmilyen Mirandát.
– Fiatal nő, kábé ilyen magas – Roo kicsit maga fölé emelte a kezét –, sötét haj, nagyon csinos. Bejött a kunyhóba, és lekezelte Erik sebét.
– Csinos? – Gert megvakarta az állát. – Azt hiszem, te álmodtál, fiú.
Roo a kunyhóhoz lépett, és elhúzta a bőrdarabot.
– Ezt álmodtam volna? – kérdezte, és az Erik vállán nyugvó friss kötésre mutatott.
Gert rábámult.
– Nos, akkor elég rejtélyes a dolog, nem, kedveském? Az erdőben sok fura alak van. Talán az egyik tünde volt, vagy egy szellem.
– Akkor a leghúsvérkinézetűbb szellem volt, akit valaha láttam: Egyáltalán nem hasonlított tündére.
Gert elmosolyodott, aztán mogorva arcot vágott.
– Hát néhány rejtélyt jobb nem bolygatni! Most fát kell égetnem. Menj vissza a kunyhóba, és pihenj le! Még akad valami ennivaló is!
Roo testén végigsöpört a kimerültség.
– A pihenés jól esik – motyogta, hirtelen nagyon fáradtan. A gondolat, hogy belakmározzon Gerttel nem igazán vidította fel, de szívesen aludt volna egyet. Visszament a kunyhóba, és meglepetten jött rá, hogy észre sem vette a bűzt. Bizonyára hozzászoktam, gondolta.
Ekkor bódultság vett erőt rajta. Fura zajokat hallott, de nem tudta őket azonosítani. Mély álomba merült, így nem hallhatta a kintről beszűrődő neszeket.

 

A csacsogástól Roo felriadt. Felült, és falevelek hullottak le az arcáról. Körülnézett. A feje felett megpillantotta a zsivaj forrását. Egy vörös mókus dölyfösen vitatta, hogy az ő fája alá bárkinek is joga lehetne letáborozni. Mielőtt Roo szemügyre vehette volna a teremtményt, az eltűnt a fa törzse mögött.
Ekkor rájött, hogy a szabadban van. Oldalra nézett, ahol Erik mélyen aludt. Tiszta takaró fedte be, és mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Jó színben volt. Roo lenézett, és látta, hogy őt egy nagy takaróba csomagolták az éjszaka kemény hidege ellen. Maga mögé nyúlt, hogy megvizsgálja, mire hajtotta a fejét.
Erikhez hasonlóan az ő párnája is egy utazótáska volt. A sajátja viszont hiányzott. Gyorsan kinyitotta az újat, félvén, hogy kirabolták. Tiszta inget, nadrágot talált, alsóneművel és egy pár zoknival. A táska alján megtalálta az erszényét. Gyorsan megszámolta a pénzt, és örömmel könyvelte el, hogy mind a huszonhét aranypénze és tizenhat ezüstje megvan.
Roo felállt, és szerfelett pihentnek érezte magát. A faszénégető kunyhónak nyoma sem volt. Roo azt hitte, ettől aggodalom vesz majd erőt rajta, de vidámnak, szinte boldognak találta magát.
Letérdelt Erik mellé, és megpróbálta megvizsgálni a kötést. Tiszta volt, sőt, úgy nézett ki, mintha valaki épp kicserélte volna. Finoman megérintette barátja karját.
– Erik – mondta.
Erik felébredt, pislogott egy sort, majd felült.
– Mi az?
– Tudni akartam, hogy vagy.
Erik körbenézett.
– Hol vagyunk? Nem emlékszem másra, csak...
– Egy kunyhóra, meg egy vénasszonyra?
Erik bólintott.
– Meg valaki másra, de nem emlékszem, kire.
– Mirandára – mondta Roo. – Azt mondta, Mirandának hívják, de az öreg Gert azt mondta, nem ismeri.
Roo kezet nyújtott Eriknek, aki elfogadta, és talpra állt. Bár Erik azt várta, hogy gyenge lesz, elég erősnek érezte magát.
– Hogy van a vállad?
– Merev – válaszolta, mikor próbaképp megmozdította. – De jobb, mint reméltem.
Roo körbenézett.
– Nincs kunyhó, nincs kemence, nincs Gert, nincs semmi.
– És ezek mik? – kérdezte Erik, a két takaróra és táskára mutatva.
– Valaki nagyon vigyázott, hogy ne fagyjunk meg éjszaka. Ráadásul tiszta ruhákat is kaptunk.
Erik a saját ruhájára nézett, aztán félrehúzta az ingét, és nagyot szippantott.
– Olyan szagom kellene, hogy legyen, mint egy lónak az egész napi vágta után, de egyáltalán nem érzek semmit. Ez az ing meg tisztának tűnik rajtam.
Roo is megvizsgálta saját ruházatát.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a vén Gert lefürdetett minket? – A vidámság helyett Roo szívébe félelem lopódzott.
Erik megrázta a fejét.
– Nem tudom, mit gondoljak. – Aztán körbenézett. – A nap állásából ítélve, olyan reggel kilenc lehet, tehát a nap nagy része már el is telt. Jobb, ha útra kelünk. Nem tudom, a katonák miért nem találtak ránk a kunyhóban, de vissza fognak jönni, ebben biztos vagyok.
– Nézd meg a táskád! – mondta Roo. – Nézd meg, mi van benne!
Erik eleget tett a kérésnek, és a táska tartalma nagyjából megegyezett Rooéval: friss ing, nadrág, alsónemű, és zokni. Ezek mellett kis cipót, kemény kenyeret és egy üzenetet talált.
Kicsomagolta az apró pergament, és hangosan felolvasta az írást:
– Egyelőre biztonságban vagytok, fiacskáim. Menjetek egyenesen Krondorba, Barret kávézójába! Adósok vagytok Gertnek és nekem. Miranda.
Roo megrázta a fejét.
– A király elől menekülünk, és most két boszorkány adósa vagyunk.
– Boszorkányok lennének?
– Mi mások? – kérdezte Roo, és olyan arcot vágott, mintha egy démon bármelyik pillanatban kiugorhatna a földből, és levihetné a pokolba. Sápadtan nézett körül – Odanézz! Ez ugyanaz az alacsony gerinc, amelyen át kellett kelnünk a kunyhó felé! Volt itt egy kunyhó és egy kemence, most pedig az egésznek nyoma sincs. – Ahhoz a helyhez sétált, ahol a kemencének kellett volna állnia. – Nincs se korom, se hamu. Még ha odébb is vitték volna a cuccot, akkor sem tudták volna így feltakarítani! – Letérdelt. – Kell, hogy legyen valami! – Egyre hangosabban beszélt, mintha kezdene egyre idegesebb lenni a kunyhó és a kemence eltűnése miatt. – A francba is, Erik! Valaki levetkőztetett, majd megfürdetett minket, aztán kimosták a ruháinkat, és visszaöltöztettek. És mi fel sem ébredtünk. Mi más lehetne, mint varázslat! – Felállt, és odasétált Erikhez. Kezét ráhelyezte barátja karjára, és így szólt: – Csapdába estünk! Adósai vagyunk két gonosz, sötét boszorkánynak. – Egyre hangosabban beszélt, mire Erik észrevette, hogy a harag hisztériába csap át.
– Nyugi! – mondta Erik, és biztatóan megszorította Roo vállát. Ő is a kemence helyére lépett, és körbetekintett. – Annyi biztos, hogy semmi jele annak, hogy itt voltunk. – Megdörzsölte az állát. – Gert nem volt valami szép, de nem láttam rajta semmi gonoszt.
– Egy ilyen csúnya ember nem lehet jóakaratú, hidd el! – mondta Roo. Hangján érződött, hogy nem ért egyet Erikkel.
Erik elmosolyodott.
– Ez egy rejtély, és én is megborzongok, ha rá gondolok, de semmi bajunk nem esett, és nem hiszem, hogy bárki, legyen az boszorkány vagy sem, a beleegyezésünk nélkül csapdába csalt volna minket. Nem tudok sokat az ilyen dolgokról, de a papok azt állítják, hogy csakis saját akaratodból léphetsz a sötét erők szolgálatába. Nem vagyok lekötelezett egy olyan szívességért, amit nem is kértem, ha gonosz tettel kell fizetni érte.
– Persze, mondhatsz itt bármilyen beszédet, miközben a démonok levisznek a Hét Alsó Pokolba, de én azonnal elmegyek egy templomba, ha Krondorba érünk, és oltalmazást kérek.
Erik finoman megrázta Roo karját.
– Vegyél egy mély lélegzetet, és indulhatunk! Ha igazad van, és tényleg oltalmazásra van szükségünk, gyorsan Krondorba kell érnünk. Talán azt hiszik, hogy az Álmok Völgye felé indultunk, de a múlt éjszakai üldözőkből ítélve, mindenhol keresnek minket.
Roo lehajolt, hogy felvegye a táskát és a takarót. Miközben hajtogatta a takarót, észrevett valamit.
– Erik?
– Igen, Roo.
– Látod ott azt a kutyakakit?
Erik mosolyogva nézett oda.
– Mi van vele?
– Már tegnap este is láttam, mikor kimentem beszélgetni Gerttel, de nézd csak meg most!
Erik letérdelt, és szemügyre vette a száraz ürüléket. – Ez több napos. – Ekkor kutatni kezdett, és talált is egy helyet, ahol az egyik ló könnyített magán. – Három vagy négy napos, így kinézetre – mondta, miután csizmájának orrával széttrancsírozta az ürüléket.
– Három-négy napot aludtuk itt?
– Úgy látszik – mondta Erik.
– Akkor vajon el tudunk menni innen?
Erik elmosolyodott, de nem találta viccesnek Root. Felvette a takaróját, összehajtogatta, és begyömöszölte a táskába.
– Indulhatunk!
Roo is magához vette takaróját, amit rendetlenül bevágott az új táskájába, és a csomagot a hátára lendítette. A két fiú szó nélkül nyugatnak indult.

 

Erik felemelte a kezét. Már három napja gyalogoltak nyugat felé a királyi úttól északra fekvő erdőségen keresztül. Ha véletlenül egy tanya került az útjukba, kikerülték, és vad bogyókon éltek, no meg a csomagjaikba rejtett kenyéren. A kemény, rágós kenyér meglepően jó tápláléknak bizonyult, és tartotta bennük az erőt. Erik válla gyorsan gyógyult; gyorsabban, mint hitték.
Keveset beszéltek, nehogy valaki észrevegye őket, és persze a szénégető kunyhó rejtélyéről sem kívántak többet társalogni. Két nap után döbbentek rá, hogy Gert és Miranda tudták a nevüket, pedig ők egyszer sem árulták el nekik.
A naplementéhez közeledve távoli sikoly rázta meg a levegőt; a kínszenvedés sikolya. Erik és Roo egymásra pillantottak, majd letértek a keskeny ösvényről.
– Mi volt az? – kérdezte Roo suttogva.
– Valaki megsérült – mondta Erik.
– Mit tegyünk?
– Kerüljük a bajt – felelte Erik. – Talán több mérföldnyire történt. A hang érdekesen terjed errefelé. – Egyikük sem utazott még messzebbre a szülőfalujától, így valamilyen formában mindig hallhatták a civilizáció hangját: néha valaki átkiáltott a szőlősön, vagy egy szekérsor haladt végig a királyi úton, vagy egy nő énekelt, miközben a patakban mosta a ruhákat. Itt viszont egész más környezet fogadta őket.
Az erdőséget nem lehetett vadonnak hívni, hisz a faanyag termelése érdekében hevesen fásították a területet az évek során, de csak kevés utazó haladt át rajta, és pont ezért volt veszélyes. Eriken és Roon kívül valószínűleg más törvényszegők is rejtőztek az erdőben.
Erik és Roo lelassított, nehogy fejjel rohanjanak a veszélybe. Még naplemente előtt megtalálták a férfit, aki nyílvesszővel a mellkasában feküdt egy fa alatt. Szemének csak a fehérjét lehetett látni, bőre pedig jéghideg volt.
– Ez muris – mondta Roo.
– Mi muris?
Roo Erikre nézett. – Megöltük Stefánt, de nem tudtam megnézni, milyen holtan. Ez az első halott, akit így közelről látok.
– Nekem Tyndal volt az első – mondta Erik. – Mit gondolsz, ki ez?
– Ki volt?- javította ki Roo. – Valami katona. – A kardra mutatott, melyet elpetyhüdt ujjak fogtak közre, majd a kis pajzsra, mely még mindig a halott bal karján pihent. Egyszerű, kúp alakú, orrvédős sisak hevert nem messze, mely valószínűleg leesett, mikor a férfi összerogyott.
– Talán van nála valami hasznos – mondta Roo.
– Nincs kedvem halottat vetkőztetni – felelte Erik.
Roo letérdelt a holttest mellé, és kotorászni kezdett egy kis erszényben. – Nem fog megharagudni. A kardot biztos nekünk adná.
Az erszényben hat rézpénzt talált, és egy aranygyűrűt.
– Ez érhet valamit – mondta.
– Jegygyűrűnek tűnik – jegyezte meg Erik. A halott fiatalnak tűnt, talán csak pár évvel idősebbnek, mint Erik maga. – Vajon a kedvesének szánta? Talán épp meg akarta kérni a kezét.
Roo zsebre vágta a gyűrűt.
– Sosem fogjuk megtudni. Úgysem tudná már megkérni a lány kezét. – Roo felvette a kardot, és markolattal Erik felé nyújtotta.
– Miért adod nekem?
– Mert nekem van késem, és még életemben nem forgattam kardot.
– Én sem – tiltakozott Erik.
– Hát, ha esetleg használnod kellene, csak suhints vele, mint ahogy a kalapáccsal szoktál, és imádkozz, hogy eltaláld vele a szerencsétlent. Elég erős vagy, úgyhogy hatásos lesz, ha betalálsz.
Erik felvette a kardot, aztán lehúzta a pajzsot a férfi karjáról, és felpróbálta a saját karjára. Idegen érzés volt, de Erik megkedvelte a fegyvert.
Roo a fejére húzta a sisakot, és mikor Erik kérdőn nézett rá, így szólt:
– Tiéd lehet a pajzs.
Erik bólintott, mintha lett volna értelme Roo megjegyzésének, és a két ifjú elindult, az erdő dögevőire hagyva az ismeretlent. A temetés gondolatát elvetették, mivel nem volt náluk lapát, és féltek a gyilkostól, aki még a környéken ólálkodhatott.
Nem sokkal ezután mozgást hallottak az egyik bokorból. Erik csendre intette Root, és jelzett, hogy jobb oldalról kerüljék ki. Roo bólintott, és lábujjhegyen elindult, amin Erik nagyot nevetett volna, ha nem ijedt volna meg annyira, mint barátja.
Majdnem elsétáltak a férfi mellett, aki viszont megváltoztatta testhelyzetét. A bokor nagyot ropogott körülötte. Ekkor egy nyílvessző süvített el a fiúk mellett, mely halk puffanással belefúródott a közeli fába.
A közelből ijedt hang szólalt meg, színlelt bátorsággal.
– Egy egész hadseregre elég nyílvesszőm van, tökfilkók! Vagy békén hagytok, vagy a barátotok sorsára juttok.
Ekkor szinte karnyújtásnyi távolságból egy másik hang kiáltott fel.
– Hagyd ott a szekered és fuss, vénember! Nem vesződök veled, de tényleg meg akarom kaparintani a szállítmányod! Nem maradhatsz mindig ébren, és ha rád találok, elvágom a torkodat azért, amit Jamie-vel tettél!
Erik meg sem mert moccanni, annyira meglepte a közeli hang. Roo kidülledt szemmel nézett barátjára, és intett, hogy ideje menekülni. Erik már majdnem bólintott, mikor valaki felkiáltott:
– Hé!
Hirtelen egy karddal és pajzzsal felszerelkezett férfi ugrott elő alig hatlábnyira tőlük. Meglengette kardját és a két fiú felé vetette magát. Újabb nyílvessző süvített át a levegőn, de egyiküket sem találta el. Eriknek cselekednie kellett. Vakon előrebökött a kardjával, hogy távol tartsa a harcost. A férfi megpróbálta kivédeni a szúrást, de cselfogást várt, nem egy sima döfést. Erik kardja elsiklott a férfi pengéje mellett, és hegyével belefúródott a gyomrába.
Erik és a férfi megdöbbenten néztek farkasszemet.
– A francba! – mondta halkan a férfi, és összerogyott Erik lábánál.
Erik lába legyökerezett a földbe, de Roo előrelépett. Vesztére majdnem felnyársalta egy újabb nyílvessző.
– Hé! – kiáltotta.
– Kik vagytok? – kérdezte a hang a bokorból.
Erik megkockáztatott egy pillantást a bokron keresztül, és szekeret látott a közeli tisztáson. A szekér elé két ló volt befogva, mögöttük pedig egy alak kuporgott.
– Nem vagyunk banditák! – kiáltotta Roo. – Megöltük a férfit, akire lövöldöztél!
– Ha közelebb mertek jönni, titeket is lelőlek! – kiáltott a férfi a szekér mögül.
– Nem megyünk közelebb – kiáltotta Erik, enyhe kétségbeeséssel a hangjában. – Mi csak belekeveredtünk ebbe az egészbe. Nem akarunk bajt!
– Kik vagytok?
Roo átvette a szót Eriktől.
– Krondorba tartunk, munkát keresünk. Te ki vagy?
– Az, hogy én ki vagyok, csak rám tartozik.
Erik meglátta Roon az ismerős arckifejezést, ami azt jelentette, hogy Roo megint olyasmit tervezget, ami valószínűleg bajba sodorja mindkettőjüket.
– Ide figyelj, ha kereskedőként egyedül utazol, akkor idióta vagy – kiabálta Roo. Erőltetett nyugalommal próbált beszélni. Valójában elsápadt a holttest látványától. – Ha itt vagy egyedül, csakis csempész lehetsz!
– Nem vagyok holmi csempész! Becsületes kereskedő vagyok!
– Aki nem fizet úthasználati díjat a királyi úton – felelte Roo.
– Ezt nem tiltja a törvény – szólt a válasz.
Roo Erikre vigyorgott.
– Igaz, de akkor elég érdekes módon takarítasz meg néhány rézpénzt. Figyelj, ha lassan előbújunk, megígéred, hogy nem lősz?
Csend következett, majd elhangzott a válasz:
– Gyertek elő! De rátok szegezem az íjamat.
Roo és Erik lassan kimászott a fák mögül a tisztásra. Kezüket úgy tartották, hogy jól lehessen látni. Erik lefelé tartotta a kardot, mivel nem volt hüvely, amibe eltehette volna. A pajzsot hátrahúzta a karján, hogy a férfi lássa, nem rejteget más fegyvert.
– Két fiúcska! – mondta a férfi. Kilépett a szekér mögül, rájuk szegezve az idős, de nyilvánvalóan hasznos nyílpuskát. A férfi ösztövér alkatával sokkal idősebbnek nézett ki, mint amennyire valójában volt. Hosszú, sötét haja a vállára omlott. Filcsapkát viselt, melyen kifakult címer ékeskedett. Kopott ruháján több foltozás is látszott; szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelte a divat. Zöld inget, vörös lábszárvédőt, barna csizmát és fekete övet vett fel. Mindezek tetejébe sárga sálat kötött a nyakára, és kinézetében a fiúk nem találtak semmi megnyerőt. Ősz szakállal borított arcán fekete szemek csillogtak.
– Kereskedőmester, bátran választottál útvonalat, de majdnem ez lett a veszted – mondta Roo.
– Valószínűleg ti is banditák vagytok, mint az a másik kettő – válaszolta, és fenyegető mozdulatot tett a nyílpuskával. – A biztonság kedvéért belétek kellene eresztenem egy nyílvesszőt!
Eriket már nagyon idegesítette a beszélgetés, ráadásul a vérontás igencsak felkavarta.
– Hát akkor lődd le az egyíkünket, a francba is! Amelyikünk élve marad, úgyis kettéhasít téged!
A férfi majdnem hátravetette magát, de mikor látta, hogy Erik beledöfi a kardját a talajba, kicsit leeresztette az számszeríjat.
– Nincs kocsisod? – kérdezte Roo.
– Magam vagyok az – mondta a kereskedő.
– Akkor tényleg alacsonyan tartod a költségeket – jegyezte meg Roo.
– Mit értesz te a költségekhez? – kérdezte a férfi.
– Értek a kereskedelemhez – mondta Roo abban a közönyös hangnemben, amiről Erik pontosan tudta, mit jelent: Roonak fogalma sem volt, miről beszél.
– Kik vagytok? – ismételte meg a férfi.
– Engem Rupertnek hívnak – válaszolta Roo –, a barátom neve pedig...
– Karl – vetette közbe Erik, nem szándékozva felfedni igazi nevét, Roo bólintott, mintha ő is épp ezt akarta volna mondani.
– Rupert? Karl? Advarián nevek.
– Sötétmocsárból jöttünk – mondta Roo, és helyeslően intett. – Elég sok advarián van Sötétmocsárban. Elég sok Rupert meg Karl.
– Én advarián vagyok – mondta a férfi, és eltette az íjpuskát. – Helmut Grindle, kereskedő.
– Nyugatnak mész? – kérdezte Erik.
– Nem – csattant fel Helmut. – Csak szórakozásból néznek a lovak nyugat felé. Betanítottam őket arra, hogy hátrafelé menjenek.
Erik elpirult.
– Mi Krondorba tartunk. Gondolom, jól jönne neked is egy kistársaság.
– Nem – csattant fel a kereskedő. – Egész jól boldogultam, míg az a két gyilkos meg nem próbálta ellopni a szállítmányomat. Megöltem volna a másikat is. Épp nyilat akartam ereszteni abba a bokorba, mikor megöltétek helyettem.
Erre Erik válaszolt.
– Persze. Figyelj, mi is Krondorba tartunk, és mindnyájunknak jót tenne, ha együtt maradnánk.
– Nem kell nekem őrség, és zsoldot sem fizetek.
– Ah, várj csak! Nem is gondoltunk arra, hogy fizetned kellene...
Ekkor lépett közbe Roo.
– Megosztjuk veled az őrködést, ha adsz nekünk ételt, italt. Sőt, még a fogatot is hajtom neked.
– Kocsis vagy?
– Hat lóig lazán tudok hajtani bármilyen kocsit – hazudta Roo. Az apja csak a négyesfogat hajtását tanította meg neki.
Helmut elgondolkozott.
– Jól van. Etetlek titeket, de éjszaka ti őrködtök, és én a nyílpuskámmal alszom.
Erik felnevetett.
– Nem kell félned, kereskedőmester. Lehet, hogy gyilkosok vagyunk, de tolvajok nem.
A keserű irónia süket fülekre talált a férfinél, aki dörmögve intet, hogy menjenek a szekérhez.
– Még egy óránk van sötétedésig. Ne húzzuk az időt! Indulás!
– Induljatok, majd utánatok megyek – mondta Roo. – Ennek a férfinak is volt kardja.
– Nézd meg, hogy van-e nála arany! – kiáltotta Helmut Roo után. Aztán Erikhez hajolt. – Valószínűleg hazudni fog mindkettőnknek, ha talál. Legalábbis én ezt tenném! – Választ nem is várva, felmászott a szekérre, és megrázta a gyeplőt. Erik végignézte, ahogy a túlhajtott, alultáplált állatok nekifeszültek az istrángnak. A szekér megindult.

 

 

5.
Krondor

A szekér megállt.
Helmut Grindle előremutatott.
– Krondor.
Erik felült a szekér hátsó részében, és elnézett Grindle és Roo válla felett. Roo hajtotta a kocsit, Erik pedig elégedetten könyvelte el, hogy barátja végre egyszer nem lódított. Tapasztalt kocsisként hajtotta a fogatot; Roo apja nyilván többre is képes volt, mint berúgni, és elverni a fiát.
Erik végignézett a királyi út nevezetű kanyargós kocsiúton. Miután elhagyták az utolsó díjfizető állomás vonalát, Grindle délre kanyarodott, és egy Sekélyrév nevű város mellett értek az útra. Kétszer is előfordult, hogy fegyveres katonák vágtattak el mellettük, de még csak rá se hederítettek Roora vagy Erikre.
Mikor Roo a lovak közé csapott, és a szekér megindult az úton a város felé, egy őrjárat lovagolt feléjük. Erik megpróbált a lehető legnyugodtabban üldögélni, hogy úgy nézzen ki, mint bármelyik másik szekérőr. Roo keze összeszorult a gyeplőn, mire a bal hátsó ló felhorkant a gyeplőszár feszessége miatt; nem tudta hirtelen, hogy irányt, vagy iramot kell-e változtatnia. Roo nyugalmat erőltetett magára, miközben a katonák egyre csak közeledtek. Az őrök ekkor megálltak előttük. – Hosszú várakozásra lehet számítani – mondta a vezetőjük.
– Miért? – kérdezte Grindle.
– A király a városba érkezett. A palota melletti déli kaput csakis az ő kísérete használhatja. Mindenki másnak az északi kaput kell használnia – mondta, a megfelelő irányba intve. – A kapuőrség átkutat minden szekeret.
Grindle káromkodott egyet, miközben az őrök tovalovagoltak.
Roo és Erik egymásra pillantott. Roo alig láthatóan megrázta a fejét, jelezve ezzel, hogy Erik egy szót se szóljon a szekerek átkutatásával kapcsolatban.
– Nem semmi város – mondta közönyösen Roo.
– Hát, nem – felelte Grindle.
Krondor egy nagy öböl partján feküdt, melyen túl hatalmas kékség, nyúlt el a horizonton: a Keserű-tenger. Az óvárost fal vette körül, de az évek során széles külváros épült a falon kívül, mely már sokkal nagyobbá nőtte ki magát, mint a belváros. A falakon belül a legfőbb látványosság Krondor hercegének palotája volt, mely az öböl déli oldalán magasodó domb tetejére épült. Apró papírfecniknek látszó hajók horgonyoztak vagy vitorláztak a part mentén.
– Grindle mester, szerinted mit érdemes ebből a városból szállítani? – kérdezte Roo. Erik visszafogott egy morgást, míg a kereskedő belekezdett a hosszú válaszba. Mióta együtt utaztak Grindle-lel, Roo állandóan nyaggatta a férfit, hogy meséljen pénzkeresési lehetőségekről. Grindle az elején nem akart kötélnek állni. Talán azt gondolta, hogy Roo ellop tőle egy-egy gondolatot, és ettől szegényebb lesz. Roo viszont számos ostoba kijelentést tett, amitől a kereskedőnek megeredt a nyelve, mondván, hogy a fiú megőrült, és még húsz éves sem lesz, mikor éhenhal. Roo ravaszul vitázni kezdett ez ügyben, és okos kérdéseivel tanácsokat csikart ki az üzletelésről.
– A ritkaság, az az igazi – mondta Grindle. – Az ember hallja, hogy nincs elég bőr a csizmagyártáshoz Ylith-ben. Az ember persze összevásárolja az összes bőrt Krondorban, de mire odaér Ylith-be, látja, hogy a szabad városokból egy fickó már tíz szekérnyi bőrt behozott! Tönkrementél! De a ritkaságok! Mindig vannak gazdagok, akik kiváló minőségű ruhát, értékes drágaköveket vagy egzotikus fűszereket keresnek. – Körbepillantott, nehogy valaki kihallgassa. – Felpakolhatsz egyes árukból, és te lehetsz a Nyugat legnagyobb gyapjúszállítója, de ha egyszer is beüt a lépfene a nyájban, vagy egy hajó elsüllyed a Távoli Partok felé, akkor puff. – Látványosan összecsapta a kezét, mire az egyik ló felkapta a fejét. – Tönkrementél!
– Nem is tudom – mondta Roo. – Az embereknek nem biztos, hogy van pénzük fényűző tárgyakra, de enniük mindig kell.
– Ugyan! – felelte Grindle. – A gazdagoknak mindig van pénzük a fényűzésre. A szegényeknek meg gyakran élelemre sincs. A gazdagok talán többet esznek, mint a szegények, de egy ember nem tud többet enni egy bizonyos mennyiségnél, bármilyen gazdag is legyen.
– Mi a helyzet a borral?
Grindle végképp belelendült az előadásba. Erik hátradőlt, és elgondolkozott az elmúlt pár napon. Az elején még untatta a sok fecsegés, de aztán rájött, hogy sok érdekes dolgot lehet megtanulni az üzleti életről, főleg a kockázat és a jutalom összefüggéséről. Grindle azt állította, hogy csak szerény kereskedő, de Erik gyanította, hogy ez szándékos ködösítés. A rakomány fura egyvelegnek tűnt: hat bála hímes selyem, tucatnyi apró flaska pamuttal elválasztva egymástól, hogy ne törjenek össze, néhány szorosan összekötött faláda, és pár különös zsák. A fiúk sosem kérdeztek rá, hogy mit rejtegetnek a csomagok, és Grindle sosem vállalkozott arra, hogy saját magától elárulja. A jelen beszélgetés témájából Erik sejtette, hogy a férfi értékes árucikkekkel foglalkozik. Nem volt sok rakománya, de az a kicsi sokat ért. Viseltes ruhát hordott és szerény kinézetű szekérrel dolgozott, hogy senki se fogjon gyanút. Erik erősen gyanította, hogy a rakományban még drágakő is megbújik, és a pár árucikk bizony nagyon sokat ért.
Az első együtt töltött éjszaka során Erik észrevette, hogy bár a kocsit kívül belepte a kosz, a raktérben takaros tisztaság uralkodott, ráadásul maga a szekér is igen jó állapotban leledzett. A kereket nemrég javíthatták meg, és az illető első osztályú munkát végzett; a kerékagyakat szépen állították be, a kerékre pedig több szeggel rögzítették a vascsíkokat, mint ahogy azt általában tették. A lovak szintúgy többet bírtak, mint az első pillantásra látszott. Grindle vigyázott arra, hogy koszosak legyenek, de ne annyira, hogy rámenjen az egészségük. Csenevész állatoknak tűntek mindaddig, amíg az ember közelebbről meg nem vizsgálta őket. Patkóik a megfelelő szögben álltak, és mesterien lettek felszögelve. Erik sohasem látott még ennyire kitűnő patkolást. Az állatok nemcsak egészségesek, de frissek és ápoltak is voltak. Grindle minden éjszaka friss gabonaszemeket szedett elő az ülés alá rejtett zsákból, és a tápláló magvakkal kiegészítette az útszéli legelést.
Roo csettintett a nyelvével, megsuhogtatta a gyeplőt, mire a szekér elindult. Előttük hosszú szekérsor kígyózott a város felé.
– Ez a legnagyobb átkozott elterelés, amit életemben láttam! – mondta Grindle.
– Nem úgy néz ki, hogy hamarosan elindulunk. Megyek, megnézem a sort – mondta Roo, és átadta Grindle-nek a gyeplőt.
– Veled megyek – szólt Erik, és lehuppant a szekérről.
Miközben előregyalogoltak, számos kocsis felállt a szekérben, hogy lássa, mi lehet a késedelem oka. Grindle előtt olyan tíz szekérnyivel egy kocsissal találkoztak, aki hevesen káromkodva a sor vége felé gyalogolt.
– Mi ez a nagy felfordulás? – kérdezte tőle Roo.
A férfi rájuk sem nézve válaszolt.
– Nagy baromság, ha engem kérdezel. Még a külváros előtt átkutatják a szekereket. A városkapunál is csinálhatnák. De nem, ők felállítanak egy második állomást a patak hídjánál! Nem akarják, hogy az ember meleg vacsorát kapjon! Órákba telik, míg ezen átkecmergünk. – A férfi odaért a saját szekeréhez, felugrott rá, és visszavette a gyeplőt az inasától. – A nagyherceget temetik, nyugat és kelet legtöbb nemese a városban van, nem beszélve arról, hogy ráadásul ma van a vásár napja. Mégis átbogarásszák a szekereket, és úgy néznek mindenkire, mintha a király gyilkosaira vadásznának. – A férfi beszéde mormogássá halkult, melyet csak néha fűszerezett egy-egy színes káromkodás. Erik intett Roonak, hogy beszélni akar vele.
Mikor már senki sem hallhatta őket a várakozó kocsisok közül, Roo kezdett beszélni.
– Mit csináljunk?
– Nem tudom – mondta Erik. – A temetés miatt talán mást keresnek, de a nyakunkat tesszük kockára, ha ránk vadásznak. – Elgondolkodott. – Talán várhatnánk sötétedésig, és akkor elmehetnénk egy másik útra, hátha ott nem figyelik annyira a városba tartó embereket. De még akkor is nehéz lesz bejutni a város belterületére.
– Egyszerre foglalkozzunk egy dologgal! Ha be tudunk jutni a külvárosba, akkor biztos, hogy át fogunk jutni a falon is. Mindig van út azok számára, akik nem akarnak mutatkozni.
– Tolvajokra meg csempészekre gondolsz?
– Igen.
– Mi lenne, ha megkerülnénk a várost, és keresnénk egy másik kikötőt?
– Túl messze van – válaszolta Roo. – Nem tudom, mennyire van ide Határszéle, de emlékszem, mekkorát káromkodott az apám, mikor oda kellett mennie. Még legalább feleannyit kéne megtennünk, mint idáig. Észak felé meg nem ismerek kikötőket. Az úton pedig olyan feltűnőek lennénk a szekér nélkül, mint két vörösre festett tökfilkó.
Erik bólintott.
– Menjünk vissza Grindle-hez, hogy ne fogjon gyanút!
– Már gyanakszik, de szerencsére nem túl kíváncsi – mondta Roo, majd veszélyes vigyorával hozzátette: – Ráadásul kedvel engem. Azt mondja, találkoznom kéne a lányával, de fogadni mernék, hogy a lány pont olyan csúnya, mint ő.
Erik nem bírta visszatartani a nevetést.
– Pénzért fogsz házasodni?
Útban Grindle szekeréhez, Roo így felelt:
– Csak ha megadatik.
Grindle figyelmesén meghallgatta a torlódás részleteit.
– Akkor előrementek? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen – mondta Roo. – Ha most elindulunk, gyorsabban átjutunk a kapun, és neked sem kell félned már a martalócoktól. Már nincs is ránk szükséged, kereskedőmester. A kikötő mellett van dolgunk, és minél előbb odaérünk, annál jobb.
– Hát, akkor siessetek, és ha a jövőben visszatértek Krondorba, ugorjatok be, és meséljétek el, hogy megy a sorotok! – Aztán Roohoz fordult. – Nagy csirkefogó és hazug vagy, de megvan benned, ami egy jó kereskedőhöz kell, ha nem gondolod mindig, hogy mindenki lassabb nálad. Ne feledd, ez lehet a veszted!
Roo nevetve integetett Grindle-nek, Erik pedig a vállára kapta csomagját. Előresétáltak a szekerek mellett, mígnem biztosan tudták, hogy a kereskedő már nem látja őket. Ekkor letértek a királyi útról, és észak felé vették útjukat, egy kis tanya irányába.

 

Erik lecsapott egy kitartó legyet, mely csak azért sem tágított az arca elől.
– Elkaptam a csirkefogót! – mondta elégedetten.
Roo is elhessegetett párat, majd így szólt:
– Most pedig ha volnál olyan kedves, és megölnéd az összes kistestvérét...
Erik nekidőlt a szénakazalnak. A tanyán egy lélek sem volt; mintha az egész háznép a városba ment volna valamilyen okból. Szépen gondozott kisbirtok terült el körülöttük, rajta két melléképülettel – egy illemhellyel meg egy raktárpincével – és egy istállóval. Az istállót, melyből szekérnyomok vezettek kifelé, nyitva találták. Erik arra tippelt, hogy a gazda és családja vagy a hosszú sorban várakozik, vagy már korábban bejutottak a városba.
Erik és Roo a naplementére vártak, amikor végre átkelhettek a város keleti oldalán fekvő szántóföldeken, és bejuthattak a külvárosba. Roo bizton állította, hogy ha találnak egy megfelelő fogadót, akkor keres majd valakit, aki aprópénzért megmutatja az utat a városba. Eriknek korántsem tetszett annyira ez a terv, de mást ő sem tudott kisütni, ezért, nem szólt egy szót sem. Az istálló hátsó részében üldögéltek, közvetlenül a szénapadlás alatt.
– Erik?
– Igen?
– Hogy érzed magad?
– Egész jól. Mintha újjászületett volna a vállam.
– Nem, nem erre gondoltam – mondta Roo, egy hosszú szalmaszálat rágcsálva. – Az egész helyzetről beszélek; Stefán megöléséről, meg a többiről.
Erik hosszú ideig csendben maradt, majd végül így szólt:
– Szerintem meg kellett ölni. Nem igazán érzek semmit. Furán éreztem magam, mikor belédöfted a tőrt, és elernyedt a teste. De sokkal rosszabb volt, mikor a bandita belelépett a kardom hegyébe. Attól tényleg kikészültem. – Egy percig megint hallgatott. – Fura, nem? Tartom a saját féltestvérem, hogy meg tudd ölni, és nem is érzek semmit, még meg sem könnyebbültem, hisz nagyon elbánt Rosalynnal. De aztán megölöm azt az idegent, aki valószínűleg gyilkos volt, és hányingerem támad.
– Ne ítéld el annyira a gyilkosokat – mondta Roo. – Mi is azok vagyunk, emlékszel? – Ásított egyet. – Talán az számít, hogy kinek a kezében van a fegyver; az a rabló nem készített ki, de még mindig tisztán emlékszem arra, hogy mit éreztem, mikor Stefánba döftem a tőrömet. Iszonyatosan haragudtam rá.
Erik nagyot sóhajtott.
– Szerintem ne nagyon mélyedjünk el ebben. Számkivetettek lettünk, és mást nem tehetünk, mint hogy elmegyünk az Alkony-szigetekre. Van valami örökség, ami a Barret kávéházban vár rám. Oda akarok menni, aztán ez első hajóval nyugatnak.
– Milyen örökség? – kérdezte izgatottan Roo. – Erről még nem is beszéltél.
– Hát, az „örökség” szó talán túlzás. Az apám hagyott nekem valamit egy jogtanácsosnál a Barret kávéházban.
A távoli szekér zörgésére mindkét fiú felpattant. Roo kikukucskált az ajtón.
– A gazda vagy megunta a várakozást, vagy pedig most tér vissza a reggeli vásárról. Úgy látom, az egész családja ott van a szekéren. Nem tudunk kijutni, mert meglátnak.
– Gyere! – mondta Erik, és elkezdett mászni a szénapadlásra vezető létrán. Roo követte, és megtalálta azt, amit Erik keresett: a kifelé nyíló ajtót a padláson. Letérdelt mellé, és odaszólt Eriknek:
– Maradj a fal mellett, amíg le nem csatolják a szekeret, és el nem mennek! Aztán leugrunk innen, és elindulunk a városba. Úgyis épp ideje már!
Ekkor az istálló ajtaja kicsapódott, és egy kisgyermek hangja harsogta túl az eszeveszett nyikorgást:
– Papa! Nem láttam a nagyherceget!
– Ha nem a húgodat verted volna éppen – szólt egy női hang –, akkor láthattad volna. Ott lovagolt el mellettünk.
– Papa, szerinted a király miért Nicholast jelölte ki hercegnek Erland helyett? – kérdezte egy felnőtt fiú.
– Ez a királyi udvar dolga, nem az enyém – szólt a válasz, miközben a gazda betolatott a kocsival. Erik lekukucskált a padlásról, és megpillantotta a gazdát. A gazda legidősebb fia tolta hátrafelé a lovakat, ő pedig ellenőrizte az irányt. Szemmel láthatóan már százszor végrehajthatták e műveletet. Erik elismerően figyelte, ahogy a lovak engedelmeskedtek az utasításoknak, megóvva a szekereket és a benne utazók épségét.
– Apám, milyen lesz az új nagyherceg? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom – mondta a gazda. – Amióta az eszemet tudom, Arutha uralkodott. Nem is emlékszem, mikor került trónra, de ötvenhárom éven át volt a Nyugat feje. Állítólag Nicholas hasonlít a legjobban az apjára, úgyhogy talán nem változnak meg a dolgok. – A szekér megállt. – Először Dölyfösről vesd le a hámot, és vidd el! Barnát pedig vidd ki sétálni! Lehet, hogy nem is sántít a bal elülső lábára, csak játssza a lustát, mint mindig.
Az idősebb fiú engedelmeskedett, közben pedig a fiatalabb fiú és egy lány hangját lehetett hallani a távoli házból, melyet azonnal az anya feddése követett. A gazda leszállt a szekérről, és levett néhány gabonás zsákot, melyeket egy kupacba helyezett a padlás alatt.
Mikor a második lóról is lekerült a hám, apa és fia elhagyta az istállót.
– Jobb, ha megyünk – mondta Erik. – Ha abrak kell a lovaknak, pár perc múlva itt lesz a fiú.
– Odakint még mindig világos van – panaszkodott Roo.
– Már majdnem lement a nap. Egy ideig takarni fog az istálló, és ha bárki meglát minket, csak utazók leszünk, akik a városba tartanak.
– Remélem, tudod, mi a fenéről beszélsz – mondta Roo.
Erik kilökte az ajtót, melyen keresztül a szénát szokták berakni, és lenézett.
– Csak egy kis ugrás, de vigyázz, nehogy kificamodjon a bokád! Nem, akarlak egész úton cipelni.
– Jól van – mondta Roo, pocsékul tettetett nyugalommal. Lenézett, és rájött, hogy sokkal alacsonyabbnak hitte a magasságot. – Nem lenne jobb, ha lemásznánk a létrán, és kisurrannánk?
– Csak egy ajtó van. És a lovat pont az előtt sétáltatják.
A lenti ajtó nyikorgása jelezte, hogy a gazda visszatért.
– Lusta dög! Miért etesselek, ha sántítást színlelsz, hogy ne kelljen dolgozni? – kérdezte a gazda szeretetteljesen.
A fiú hangja felhallatszott a padlásra, miközben Erik lecsüngött a nyílás széléről, és elengedte magát.
– Tetszik, ahogy a sántítás átmegy az első lábról a hátsóra, aztán jobbról balra, attól függően, hogy merre megy. – Felnevetett; a dolog minden bizonnyal mulattatta.
Roo lemásolta Erik mozdulatait. A lehető leghosszabb ideig lógott ott, aztán elengedte magát. Biztosra vette, hogy keményen ér majd talajt, és mindkét lába eltörik, de Erik erős karjai megfogták a derekát, amitől finoman huppant a földre.
– Látod, milyen könnyen ment? – suttogta.
– Nem hallottál valamit hátulról? – kérdezte ekkor a gazda fia.
Erik csendre intette Root, és a két fiú elsietett az istállótól.
Bármilyen kíváncsi is volt a gazda fia, nem hagyhatta ott az állatokat, ezért senki sem nyomozott a zaj forrása után. Erik és Roo negyed mérföldet rohant a mezőn. Ezután átlagos sétába kezdtek.
Lebaktattak a dombról, és egyre közelebb értek a város épületeihez. Erik a naplemente fényében fürdő külvárosra nézett, és így szólt barátjához:
– Figyelj az őrökre!
Kunyhók és egyszerű kertek sorához értek, melyek között nem volt átjárás. Az esti fényben egy utat vettek ki pár száz méterre, északra. Láttak rajta mozgást, de egyikük sem tudta megállapítani, hogy mezei munkások térnek vissza a városba, avagy a katonák járőröznek az úton.
– Odanézz! – mondta Roo, és egy kis sikátorra mutatott, mely igencsak keskenynek tűnt, de amelyen elérhették az első észak-déli irányú utat anélkül, hogy főutakat kellett volna igénybe venniük. Átléptek egy alacsony kerítésen, gondosan kikerülve az ott elültetett zöldségeket, majd elindultak a kunyhó hátsó része felé. Teljesen összegörnyedtek, hogy az ablakokból ne láthassák őket, és besiettek a két épület közé. Mivel a város egyik szegény részében jártak, a kis sikátor úszott a szemétben, de megpróbáltak a lehető legcsendesebben lépkedni.
Mikor az utcához értek, Roo kikukucskált, majd visszahúzódott.
– Elég kihalt.
– Szerinted túljutottunk az őrökön?
– Nem tudom. De legalább Krondorban vagyunk.
Roo kiment az utcára. Erik utolérte, és mindketten nyugodtan sétálni kezdtek. Jobbra-balra pillantgattak, de csak néhány helyi lakost láttak, akik közül néhányan méregetni kezdték a két fiút. Roo zavarba jött, és intett Eriknek, hogy kövesse a közeli kocsmába.
Beléptek a koszos, füstös helyiségbe, ahol csak két másik férfit találtak, no meg a kocsmárost, aki gyanakvóan nézett rájuk.
– Segíthetek? – kérdezte olyan hangon, amelyből azonnal kitűnt, hogy a segítség igen messze áll tőle.
Roo levette a útitáskáját.
– Két sört kérünk.
A férfi meg sem mozdult. Tovább bámult Roora. A fiú erre kotorászni kezdett az erszényében, és kihúzott belőle pár rézpénzt. A férfi elvette a pénzt, megvizsgálta, majd eltette saját övtáskájába. A pult alól előhúzott két üres kancsót, melyekkel odacammogott a nagy hordóhoz, és teletöltötte őket habos sörrel. Aztán visszasétált Rooékhoz, és letette eléjük a söröket.
– Másvalamit?
– Van valami harapnivaló? – kérdezte Erik.
A férfi egy üstre mutatott, mely a tűz fölött lógott a helyiség másik részében.
– A ragu kész. Két rézpénz egy tál. Három, ha kenyeret is akarsz hozzá.
Az étel illata nem sok jóval kecsegtetett, de Erik és Roo semmit sem ettek egész nap.
– Kettőt kérünk, kenyérrel.
A férfi megint nem mozdult meg, míg Roo a pultra nem tette a pénzt. Aztán elcammogott, megtöltötte a két tálat raguval, és lerakta őket a pultra. Előkerített pár karéj kenyeret, melyeket a tálak mellé dobott a koszos pultra, majd elővett két majdnem tiszta kanalat, és mielőtt Erik vagy Roo közbeléphetett volna, betette őket a tányérokba.
Root nem érdekelték ilyen apróságok, így azonnal falni kezdte a ragut. Miután látta, hogy barátja egyáltalán nem szenved az ételtől, Erik is hozzálátott a sajátjához. A ragut nem lehetett összehasonlítani anyja főztjével, de forró volt és tápláló, a kicsit kemény kenyér pedig egészen elfogadható.
– Mi ez a nagy felfordulás? – kérdezte Roo olyan közönyösen, amennyire csak bírta.
– Milyen felfordulás? – kérdezte a kocsmáros.
– Kint, a kapunál – felelte Roo.
– Nem tudtam, hogy felfordulás van.
– Nemrég értünk Krondorba, és nem volt kedvünk kivárni azt a nagy sort – mondta Erik.
A kocsmáros csendben maradt. Roo pénzt tett le az asztalra, és újabb két sört rendelt, bár az elsőt még csak félig itták meg. A kocsmáros elővett még két kancsót.
– Krondor nagyhercege meghalt – újságolta.
– Azt hallottuk – mondta Roo.
– A fia holnap foglalja el a helyét. A testvérei is itt vannak.
– A király Krondorban van? – kérdezte Erik meglepetten, pedig már többször is hallotta a tényt.
– Ezért van olyan nagy ellenőrzés a kapuknál – mondta a kocsmáros. – Pár gyilkost is keresnek, akik kinyírtak valami nemest innen keletre, legalábbis ezt mondják. Persze mindenki a városban van, még a király ölebe is. Az ünnepség miatt. A temetési szertartás ma volt, és mindenki kivett egy szabadnapot, hogy bámulja a királyt. Holnap is lesz egy ceremónia, ennek az új hercegnek a beiktatása, aztán egy másik felvonulás, hogy akik nem látták eddig a királyt, legyen még egy esélyük. Utána a király visszaviszi az apját Rillanonba, a családi sírboltba. Aztán meg Nicholas nagyherceg visszajön, mint Krondor új nagyhercege. Akkor megint ünnepség lesz, mindenki be fog rúgni, és leáll az élet. Aztán minden nemes hazamegy.
– Nem vagy nagyon elragadtatva – mondta Erik.
Az ajtó kitárult, és még két rongyos alak lépett be. Leültek a másik két férfi mellé.
A kocsmáros megvonta a vállát.
– Minek örüljek? Régi nagyherceg, új nagyherceg, az adó meg marad.
Roo továbbra is szárazon beszélt.
– Nos, most hogy megtömtük a hasunkat, azt hiszem, beállhatunk abba az óriási sorba.
– Szerintem nem – mondta a kocsmáros.
Roo megpróbált közönyösnek tűnni.
– Tudsz másik utat Krondorba?
Erre a csapos meglepett képet vágott.
– Nem, de egy óra múlva bezárják a kapukat, és éjszaka már nem lehet bejutni.
– Bezárják a kapukat?
– Persze, hisz a király a városban van – mondta a kocsmáros, immáron érdeklődve. – Miért, van valami gond?
Erik már épp mondani akarta, hogy nincs semmi gond, de Roo megelőzte.
– Találnunk kell egy hajót, mellyel korán reggel továbbmehetünk.
– Arról tegyetek le! – mondta a kocsmáros. – Akik ott várnak a sorban, a kapu előtt fognak aludni, tehát ha most indultok, és foglaltok egy helyet, már akkor is csak holnap juthattok be. Ez minden nap így lesz, amíg a király és a családja jövő héten el nem megy.
Roo összeráncolta a szemöldökét.
– Nem tudsz véletlen egy másik utat a városba? – kérdezte. – Talán egy olyat, amit a helyiek használnak, és nem olyan feltűnő.
A kocsmáros körbepillantott a helyiségben, mintha félne, hogy valaki kihallgatja őket, ami igen valószínűtlennek hatott, mivel a másik négy férfi hevesen beszélgetett az asztalnál.
– Talán tudok. De pénzbe kerül.
– Mennyibe?
– Mennyitek van?
Mielőtt Erik bizonygatni kezdte volna, hogy milyen szegények, Roo máris felelt.
– A barátommal tíz aranypénzt tudunk fizetni.
A kocsmáros meglepődött az összeg hallatán, de csak ennyit mondott.
– Lássuk az aranyat!
Mikor Roo elkezdett kotorászni a hátizsákjában, Erik erősen megragadta a karját.
– De hisz az a tíz arany minden vagyonunk! Hónapokig tartott, míg összekuporgattuk! És abból akartunk hajójegyet venni.
– Fiatal vagy és erős. Te meg tudsz dolgozni a jegyért. Innen mindenfelé mennek hajók, Quegbe, a szabad városokba, Keshbe. Mindig szükségük van matrózokra.
A kocsmáros bólintott. A hátuk mögül hátratolt székek csikorgása hallatszott, mire Erik megfordult. A két férfi, aki nemrég lépett be a kocsmába, már közeledett feléjük, furkósbottal a kezében. Roo megpróbált lehajolni a csapás elől, így a bot a vállába csapódott, nem a fejébe. Térdéből elszállt az erő, és a fájdalommal küszködve összerogyott.
Erik megpróbálta előhúzni kardját, de a legközelebbi férfi már vészesen közel ért hozzá. Erik elengedte a markolatot, és útjára indított egy visszakezes ütést, melytől a férfi beleszállt mögötte közeledő társába.
A Root ütlegelő férfi ekkor megfordult, és felkiáltott.
– Őt kapjátok el!
Erik már épp előrántotta a kardot, mikor hátulról tarkón vágták. Megszédült. A lába felett elvesztette az uralmat, és minden elhomályosult a szeme előtt.
Két férfi megragadta karját, és mielőtt bármit is tehetett volna, kifeszítették, mint egy felhizlalt állatot, készen a levágásra. A kocsmáros előjött a pult mögül, kezében az ólommal bélelt bottal, mellyel Eriket tarkón vágta.
– A kicsi valószínűleg semmit sem ér, de a nagyobb termetű fickó jó áron fog elkelni, mint gályarab. Talán még harcosnak is alkalmas valamelyik arénába. Vigyétek el őket a queg kereskedőhöz még éjfél előtt! A küldöttségeket kísérő gályák holnap este indulnak, a paloták ünnepségei után.
Erik megpróbált mondani valamit, de vesztére újabb csapást mértek a fejére. Eszméletlenül rogyott össze.

 

Erik kinyitotta a szemét. Felült. A feje lüktetett a fájdalomtól. Nem látott tisztán, a gyomra pedig görcsösen rángott. Nagyot nyelt, behunyta szemét, és rájött, hogy ettől még nagyobb lesz a hányingere, mire újra kinyitotta. Kezét erős vasbilincs tartotta fogva, lábán pedig még súlyosabb béklyót látott. Körbepillantott. Egy Quegbe tartó hajó gyomrának látványára számított. Ehelyett egy cellában találta magát.
Valaki nyöszörögni kezdett mellette, mire Erik a hang irányába fordult. Root pillantotta meg, akinek végtagjain hasonló béklyók csüngtek. Roo megpróbált felülni. Erik segített neki, és a fiú megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
– Nem volt valami jó nap, mi? – kérdezte egy hang mögöttük.
Erik megfordult, és egy férfit pillantott meg, aki a párkányra támaszkodott. Mögötte vastag fémrudak látszottak az egyetlen kis nyílásban, melyből fényt kapott a helyiség. A férfi ellépett az ablaktól, és leguggolt Erik mellé. A fiú jól ki tudta venni a vonásait a félhomályban. Széles vállú, bikanyakú férfi volt. Középkorúnak tűnt. Rövid, fekete haja alatt mélykék szemek csillantak fel. Volt valami furcsa az arckifejezésében és a viselkedésében, de Erik nem tudta pontosan, mi is az. Már erősen borostás volt, és egyszerű inget, nadrágot viselt. Régi, de ápolt csizmája, valamint széles öve tette ki maradék öltözetét.
– Hol vagyunk?... – Erik becsukta a szemét, és megszédült. – Hátulról leütöttek minket.
– Pár helyi fickó épp el akar adni titeket queg rabszolga-kereskedőknek – mondta a férfi. Kicsit érdes hangon, köznapi stílusban beszélt. Erik nem vette biztosra, de a hanghordozása rendkívül hasonlított Nathanéhoz, ezért feltételezte, hogy a férfi a Távoli Partokról származik.
A férfi mosolygott, de egy csepp rosszindulat rejlett a mosolyában.
– Majdnem részesei lettetek egy elég kellemetlen tengeri utazásnak. Mivel a queg küldöttség a városban van, együtt a király számos gályájával, Krondor udvarnagya gyanította, hogy valami ilyesmi készül.
– Te nem hozzájuk tartozol?
– Hé! Inkább megcsókolok egy koboldot, minthogy élve hagyjak egy queg rabszolga-kereskedőt. – Roora nézett, aki kezdett magához térni, majd folytatta: – A herceg emberei elkapták a rabszolga-kereskedőket, akik épp a kikötőbe tartottak. Az udvarnagy meglepődött, de örült is annak, hogy ti ketten épp el akartátok hagyni a várost. Eléggé kutattak utánatok, barátaim.
– Akkor tudod, hogy kik vagyunk? – kérdezte Erik belenyugvással a hangjában. – Te ki vagy?
– Hallottatok már a férfiről, akit Krondor Sasának hívnak?
Erik bólintott. Hogy kicsoda volt ez az ember, és miért hívták így, nem sok ember tudta, de a létezése senki előtt sem maradt titok.
– Te vagy az?
– Ugyan! – A férfi harsányan felnevetett. – Nem igazán. De neki dolgozom. Hívhatnátok akár Krondor Kutyájának is. Harapok, úgyhogy ne idegesítsetek fel! – Morgott egy kicsit, majd egészen élethűen rávicsorított Erikre. – A nevem Robert de Loungville. A barátaim Bobbynak hívnak. Ti hívjatok „uram”-nak!
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Roo.
– Csak meg akartam nézni, van-e súlyosabb sérülés rajtatok.
– Hogyhogy? – kérdezte Roo. – Sérülteket nem lehet felakasztani?
Bobby erre elmosolyodott.
– Az nem az én dolgom. A nagyhercegnek mindenre elszánt emberekre van szüksége, és azt mondják, hogy ti azok vagytok. De úgy látom, ez nem igaz. Kár. A nagyhercegnek talán másvalakit kell keresnie.
– Most mindjárt felakasztanak minket? – kérdezte Erik.
– Aligha – mondta a férfi. Felegyenesedett, és látványosan nyögdécselni kezdett. – A térdem már nem a régi. – Az ajtóhoz sétált, és intett a börtönőrnek, hogy nyissa ki az ajtót. – Krondor új nagyhercege pontosan követi a törvényt, mint az apja. Előbb tárgyalás lesz, csak aztán akasztunk fel benneteket. – Kilépett az ajtón, ami becsukódott mögötte.
Nem sokkal ezután az ajtó újra kinyílt, és egy idős férfi lépett be rajta. Öltözete gazdag díszekkel ékeskedett, de ugyanakkor egyszerű is volt, mintha viselője még mindig sokat tevékenykedne kora és rangja ellenére. Haja ezüstös színben pompázott, és arcát szépen nyírt szakáll fogta körbe. Fekete, mélyre hatoló szemével felmérte a két rabot.
A férfi Erik mellé térdelt, és így szólt:
– Mondd meg a neved!
– Sötétmocsárffy Erik... uram.
Aztán Roohoz fordult.
– Te vagy Rupert Avery?
– Igen – mondta Roo. – És te ki vagy? – Modorából kitűnt, hogy szívére vette a durva bánásmódot, és ha már úgyis akasztás vár rá, felkészült, hogy haragját bárkire rázúdítsa, rangtól függetlenül.
A férfi elmosolyodott, és szemmel láthatóan jól szórakozott Roo éles stílusán.
– Hívjatok James úrnak!
Roo felült, és amennyire a láncok engedték, a kis ablak felé mászott, melyen kikukucskált.
– Nos, James úr, meddig kell itt a krondori börtönben rohadnunk, míg bíróság elé állítanak, és felakasztanak?
– Nem a krondori börtönben vagy, ifjú, udvariatlan barátom – felelte James. – A nagyherceg palotájában vagy, és a tárgyalás holnapután kezdődik, amikor Nicholas elfoglalja a helyét. Hacsak nem siettek valahova, mert akkor megkérhetem a királyt, hogy még ma délután vezesse le a tárgyalást.
– Feltétlenül, elfogadjuk! – csattant fel Roo. – Ha őfelsége épp nem olyan elfoglalt, hamar le is rendezhetnénk a dolgot. Bizonyára mindent otthagy, ha hívatod.
James elmosolyodott, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem tetszett neki a viccelődés.
– Bizonyára; szinte bácsikája vagyok a királynak – mondta. – Ráadásul én vagyok Krondor új udvarnagya.
A herceg felállt.
– Van valaki, aki a nevetekben védhet benneteket?
– Igen – mondta Erik. – A Barret kávéházban, Sebastian Lendernek hívják. Ő fog védeni.
A herceg bólintott.
– Hallottam már a hírét. Trükkös gazember. Talán még el is intézi, hogy ne akasszanak fel. Hívatom, és majd beszélhettek vele a tárgyalásról. – Elindult az ajtó felé. – Aztán megnézem, hogy ráér-e a király – mondta Roonak. – De a helyetekben megvárnám, míg Nicholas elfoglalja helyét a Nyugat trónján. Sokkal nyugodtabb ember, mint a testvére, ráadásul őfelsége nem kedveli azokat, akik csak úgy legyilkolják a nemeseit.
– Nemesek? – kérdezte Roo. – Stefán hiába örökölte az apja rangját, attól még disznó maradt.
James megint elmosolyodott.
– Talán, de az apja egy órával előtte halt meg. Kis ideig ő volt Sötétmocsár bárója.
Az ajtó kinyílt, és James herceg távozott. Erik Roora pillantott, és így szólt:
– Ugrott az Alkony-szigetekre tervezett út.
Roo visszaült, mivel semmit sem látott a kis ablakon keresztül.
– Igen, ugrott.

 

Másnap reggel Eriket és Root szó nélkül átvitték egy másik cellába. Egy csapat katona nyitott be hozzájuk, akik Krondor nagyhercegének testőrségi egyenruháját viselték. Leláncolták őket a falról, rajtuk hagyva a bilincseket, és egy nagy cellába kísérték őket, ahol hosszú, rácsos fal állt, melyen keresztül más, fapadlós cellákat lehetett látni. A cella egy része a föld alatt volt. Fejmagasságban hosszú ablak nyílt, mely talán még harminc centi magas sem volt. Mindenesetre a két rab rálátott a hosszú akasztófára, mely a nagy udvar másik végében állt. Fél tucat hurok lógott egyetlen hosszú gerendáról, melyet a hurkok között erős szálfák tartottak.
Erik szemügyre vette a látványt; elég egyszerű kivégzés lesz. A rabok felmennek majd az egyik lépcsőn, és ráállnak a három láb magas faládákra, melyet ki is rúgnak a lábuk alól, amint nyakukon a hurok.
Erik és Roo csendben állt a rács előtt. Erik körbepillantott a cellában. Hét másik férfi volt ott bilincsbe verve, szemmel láthatóan mind a sorsára várt. Mind keménynek, veszélyesnek tűnt, némelyik veszélyesebbnek, mint mások. Erik már hozzászokott ahhoz, hogy ő a legnagyobb termetű fiú a városban, sőt, ő volt az egyik legerősebb ember, de a cellában legalább ketten vetekedhettek vele termet és erő szempontjából.
Délidő felé újabb két rab érkezett a cellába, akikről lerítt, hogy letartóztatásuk után jól elverték őket. Az egyik nagy termetű férfi, akit három őr ráncigált, valószínűleg makacsul ellenállt, mert félholtra verték, de a másikból csak a szitkok ömlöttek, miközben behajították a cellába.
– Ha kijutok innen, fiacskáim – szólt a távolodó őrök után –, akkor aztán jól megfizettek ezért! Tudom a neveteket! Mindegyikőtökét! – Mesterkélten beszélt, és megpróbált művelt embernek kinézni, de hanghordozása leleplezte származását. Leült, és a mondókájához hozzátette: – Mocskos szemetek!
A vele szemben ülő Erikre pillantott, majd félholt társára.
– A vén Biggo nem néz ki túl jól, mi?
– Jobb lenne, ha talpon tudna maradni – szólt valaki a cella másik sarkából. – Nem fog kinyúlni a nyaka.
– Minket nem akasztanak! – mondta a férfi félelemmel a hangjában: – Jó kapcsolataink vannak, bizony. Magának a Bölcs Férfinak vagyunk barátai!
– Ki az a Bölcs Férfi? – kérdezte Roo.
A cellából egy újabb férfi szólalt meg:
– A Csúfolódók vezetője. Ez a hazug itt olyan közel áll a Bölcs Férfihoz, mint én a király anyukájához.
– Majd meglátod! – mondta a kérkedő férfi. – Nemsokára kikerülünk innen!
A folyosó végi ajtó kinyílt, és egy férfi lépett be rajta, két őrrel az oldalán. Szépen kidolgozott palástot viselt, a fején pedig olyan kalapot hordott, amin Erik majdnem elnevette magát – a rövid karima kis hengert fogott közre, mely bíborvörös filcből készült. A kalapot szíj tartotta a fején, melyet az álla alá rögzített. Az arca tudóséhoz vagy papéhoz hasonlított: vékony volt, sápadt, orra pedig hosszú, vonásai szögletesek. De a szeme elevenen csillogott, és semmit sem hagyott figyelmen kívül, mikor belépett a helyiségbe.
Az őrök nem nyitották ki az ajtót, csak odébbálltak. A férfi a rácshoz lépett.
– Melyikőtök itt Erik?
Erik felállt, és odasétált az idegen elé. Roo azonnal barátja mellett termett.
– Én vagyok az.
– Mi a családneved?
– Sötétmocsárffy.
A féri bólintott.
– Sebastian Lender vagyok a Barret kávéházból. – Hosszasan szemügyre vette Eriket és Root, mintha agyába akarná vésni a kinézetüket. Végül így szólt: – Nagy bajban vagytok.
– Egyetértünk – mondta Roo.
– Talán meg tudom menteni az életeteket – mondta Lender. – De pontosan el kell mondanotok, hogy mi történt. Ne hagyjatok ki semmit, és ne hazudjatok!
Erik pontosan felidézte a történteket, Roo pedig kiegészítette azzal, amit ő tudott. A hallottak után Lender így szólt:
– Manfréd báró és a lány, Rosalyn vallomásából kitűnik, hogy Stefán csapdába akart csalni, hogy megölhessen.
– Mikor lesz a tárgyalás? – kérdezte Erik.
– Két nap múlva. Mivel elég nagy horderejű a dolog, és a király egyik nemese volt az áldozat, a király bíróságán lesz a tárgyalás, itt a palotában. – Ekkor elgondolkodott. – A nagyherceg valószínűleg kemény lesz, de igazságos. A polgári bíróság általában sokkal cinikusabb. A királyi bíróságon mindenki ártatlanként kezd.
– Az apám azt mondta, hogy találjalak meg – mondta Erik.
– Igen. Adnom kell neked valamit.
– Mit?
– Fura egy örökség. Egy kis arany, ami épp elég lesz arra, hogy kiegyenlítse a tiszteletdíjamat. No meg egy pár csizma; Ottó azt mondta, hogy a nagyapádé volt, és mivel az öreg akkora volt, mint te, arra gondolt, hogy jó lenne a lábadra. Ja, és még van egy szép tőr is, amit most persze nem adhatok oda.
– Egy tőr? – kérdezte Roo.
Lender széttárta a kezét.
– Az évek alatt elég sok furcsa örökséggel találkoztam. Mindenesetre a tárgyalásig nem adhatok semmit. Aztán majd meglátjuk, hogy mennek a dolgok.
– Van esélyünk? – kérdezte Erik.
– Nem sok – válaszolta őszintén Lender. – Ha ott maradtatok volna, most lenne egy meggyőző tényállás, miszerint önvédelemből öltétek meg Stefánt. Manfréd bevallotta, hogy az apjához fordult segítségért, hogy le tudja beszélni Stefánt valami őrült tervről, de nem akarja elmondani, mi volt az a terv. Csak annyit mond, hogy Stefán kereste a bajt.
– Ezt tanúsítani fogja Manfréd?
– Már megtette – mondta Lender. – Mikor Nicholas elfoglalja a helyét holnap, Manfréd visszamegy Sötétmocsárba, de van nálam egy másolat arról, hogy mit tanúskodott a király bírója előtt. Egyes részek nagyon semmitmondóak, és ha tudom, hogy téged kell védeni, akkor sokkal szőrszálhasogatóbb lettem volna, mint a király embere.
– Nem tudod még egyszer kikérdezni? – kérdezte Roo.
– Nem, hacsak a király erre nem utasítja – válaszolta Lender. – Gyanítom, hogy a királynak nem lesz kedve ehhez.
– Miért nem?- kérdezte Roo, nem igazán értve a dolgokat. – A király igazságot akar, nemde?
Lender elmosolyodott, és úgy nézett, mint az elnéző mester, akitől egy tehetséges, de tanulatlan inas kérdezett valami kézenfekvő dolgot.
– A királyunkat mindennél jobban érdekli az igazság; szerintem Nagy Keshben töltött fiatalabb évei miatt. De neki az is az érdeke, hogy ne tűnjön olyan könnyűnek megölni egy nemest, majd elkerülni az akasztást. Számára mindkettő igazság.
– Márpedig mi megöltük Stefánt – sóhajtott fel Erik.
Lender halkabban folytatta:
– Úgy mentetek oda, hogy meg fogjátok gyilkolni?
– Azt hiszem, igen – felelte Erik egy pillanatnyi hallgatás után. – Tudtam, hogy ártani fog Rosalynnak. Tudtam, hogy mit fogunk ott találni, és tudtam, hogy a végén megöljük Stefánt. Nem mondhatom, hogy csak azért mentem oda, hogy megvédjem a lányt.
Lender Roora pillantott. A vékony fiú bólintott, mire Lender nagyot sóhajtott.
– Ha ez igaz, nem hiszem, hogy bármi is megmenthet titeket attól – mondta, és az udvarban álló akasztófára mutatott.
Erik bólintott, Lender pedig szó nélkül távozott.

 

 

6.
Felfedezés

A lény megmozdult.
A nő türelmesen álldogált, miközben a teremtmény társai felsorakoztak az egyik oldalra. Még többen kuporogtak a hatalmas terem távoli sarkaiban, de ők csak halkan sugdolóztak egymással. Az alvó szörny mellett bíbelődők csatlakoztak hozzájuk. A nő ügyet sem vetett rájuk. Csakis az ébredező lényt bámulta. A halandó szem számára a vadállat talán az egész sárkányfaj nagymamájának tűnhetett. Gigantikus teremtmény volt, messze nagyobb termetű, mint egyszerű szolgái. Még az otthonául szolgáló tágas teremben is iszonyatos tömeghez hasonlított. A távolban olajlámpák pislákoltak, de sem a sárkánynak, sem a nőnek nem volt szüksége természetes fényre, hogy tájékozódjon a homályban. A levegőben enyhe fűszer illata terjengett, talán az olaj égésterméke volt, vagy talán szándékosan édesítették vele a levegőt. A nő erről mit sem tudott.
A sárkány végül kinyitotta ablak méretű szemét, és hunyorogni kezdett. Kinyújtózkodott, és ásítás közben leeresztette a fejét, felvillantva fogait, melyek egyenként akkorák lehettek, mint a Keshben használatos, kétkezes kardok. A bőre miatt nem volt szükség semmilyen megvilágításra, hisz drágakövekből áll, melyeket a régen még aranyszínű pikkelyekre olvasztottak. Erősebb világítás mellett olyan szivárványözön lepte el a termet, amelytől a sárkány fejfájást kapott, pedig ő emberfeletti képességekkel dicsekedhetett.
A nő már találkozott sárkányokkal, bár ehhez hasonlóval még soha, és bár nem sok dolog lepte meg, magában beismerte, hogy ez valóban lenyűgöző lény. Már „beszéltek” egymással a varázs segítségével, de fizikálisan most találkoztak először. Bár az elmúlt fél évszázad során megpróbálták titokban tartani létezését, a „nagy ékszeres sárkány” legendája már több helyen is felütötte a fejét a Királyságban.
De a nő tudta, hogy ez nem igazi sárkány; még akkor sem, ha sárkány ivadékának született. Az eredeti sárkány lelke elpusztult a nagy csatában, mely pontosan ebben a teremben tetőzött majdnem ötven, évvel ezelőtt. Miután Rhuagh lányának, Ryath-nak tudata elhagyta a testét, egy idegen ősi lélek lelt otthonra az aranysárkányok legnagyobbikának üres vázában: Aal Orákuluma.
A lény torkából hangos morajlás hallatszott.
– Üdvözlégy, Miranda! Hogy vagy?
– Jól – bólintott Miranda. – A Malak Keresztjének szobrától való utazás megzavart egy kicsit.
– Így terveztük. Csak különleges képességűek indíthatják be, és gondoskodni akartam afelől, hogy legyenek bármilyen tehetségesek a látogatók, ne emlékezzenek lakhelyem valódi hollétére.
Miranda bólintott.
– Értem. Te hogy érzed magad?
– Egyre csak fogy az idő. A forróság elbágyaszt, és minden nap egyre többet alszom. Nemsokára eljön a szülési álom ideje, és befejezem létezésem eme szakaszát.
– Valóban fogy az idő. Még mennyi ideig fogsz minket vezetni?
– A jövő már egyre ködösebb és halványabb számomra. A lányomnak nem lesz meg a képessége az élete első húsz évében, tehát először az alvásom alatti öt évig, majd a következő húsz évben pontosan olyan leszel, mint mielőtt erre a világra jöttem. És ez még nem minden.
– Hallgatlak.
– A legtöbb dolgot nem látom, pedig kellene. Ez azt jelenti, hogy a saját jövőm forog kockán, hisz így minden teremtmény számára, beleértve engem is, a jövő ismerete elérhetetlenné válik.
Aal Orákulumát a világegyetem legidősebb lényének tartották, aki már akkor is öreg volt, mikor a valheruk az istenekkel küzdöttek a Káosz Háborúban. Miranda erre gondolt, és szemügyre vette a lény mögött álló emelvényt. Egy szempillantás alatt megváltoztatta saját érzékelését, mire a kő életre kelt előtte. Fura, zöld színben villódzott. Egy, pillanatig figyelte a hipnotikus remegést, majd így szólt:
– Megint mozgolódnak?
– Mindig mozgolódnak – mondta a jós. – Csak most elevenebbek. Valahogyan még mindig befolyásolják azokat, akikkel odakinn kapcsolatban állnak.
A valherukról beszéltek, az ősi lényekről, akiket a világ legtöbb lakója csak sárkány nagyuraknak ismert. Még számukra is felfoghatatlan erők tartották őket fogva. Egy titokzatos folyamat a kőbe ágyazta mindegyikőjüket. A kőből arany kard állt ki, melynek markolatán elefántcsontszínű gomb ékeskedett. Miranda tudta, hogy fél évszázaddal azelőtt hatalmas ütközet zajlott le az északra fekvő városban, Sethanonban, és hogy ebben a teremben hasonló nagyságú csata folyt. A furcsa, félig ember, félig valheru Tomas, Ashen-Shugar palástjának és erejének örököse, Sasfészek uralkodója, egy szellemmel küzdött, aki régi rokonának, Draken-Korinnak, a Tigrisek Urának alakját vette fel. Akkoriban Pug, két világ mágusa, és Fekete Macros, a páratlan hatalommal bíró varázsló, azért harcoltak, hogy bezárjanak egy rést két világegyetem között. Őket két tsurani Nagy Ember, Kelewan világából származó mágusok segítették. És a sárkány, Ryath, a Rémúrral harcolt, egy idegen téridőből jött lénnyel, akinek puszta érintése elpusztította az életet.
A valheruk végül a kőben rekedtek, a Rémúr Ryath élete árán elpusztult, és a csalfa látnokot, Murmandamust támogató összes erő vereséget szenvedett. Sem a királysági, sem a mordel törzsfőnököt szolgáló katonák nem tudták, hogy miért folyt a harc. Észak Nemzeteinek – mert így hívták a gonosz manókat és tündéket – legmagasabb beosztású törzsfőnökei közül egy sem tudta, hogy Murmandamus egy pantathiánus, kígyó pap volt, aki mágikus módon átváltozott, hogy legendás vezetőjükre hasonlítson. Csak a király családja és pár beavatott tudott az Életkristályról és az Orákulum jelenlétéről.
Most pedig az Életkristály legfőbb oltalmazója, a jós sárkány mágiája és fizikai valósága haldoklott.
– Hogyan fog végbemenni a változás? – kérdezte Miranda.
A sárkány felemelte a fejét, és alig láthatóan jobbra bólintott, ahol hat beöltözött alak susmogott egymás között.
– Ők, a férjszolgáim, már megkezdték az átalakulást.
Az alakok lehajtották csuklyáikat, mire Miranda csak kisfiús arcokat pillantott meg. A sárkány folytatta:
– Mikor a hőség elkezdődött, megadtam a jelet, és a környék fiataljai, mármint a rátermettek, válaszoltak a hívó szóra. Elhagyták otthonukat, és a Malak Keresztjéhez jöttek, a szoborhoz, aztán idehoztam őket. Azokat, akiknek nem volt meg a szükséges képességük, elküldtük, és ők azt hitték, csak álmodnak. Azokat, akik maradhattak, próbának vetettük alá, és akik elbuktak a próbán, szintén hazamentek; természetesen ők sem fognak túlságosan emlékezni a történtekre. De ők hatan voltak az első fiatalok, akik méltónak bizonyultak arra, hogy a lányom oldalán szolgáljanak.
Ekkor hat idős ember állt oda a hat fiatalhoz.
– Ők hatan a tanáraik. Velük együtt fogom megalkotni a lányomat. Ha végeztek, a testük meghal, és a lelkük, a tudásuk átszáll a fiatalokba. – A sárkány egy másik csoport felé mutatott, amely a terem másik oldalán álldogált. Erre másik hat öregebb ember lépett elő. – Remélem, hogy a legtöbb fiatal, aki eljött, méltó lesz, mert az, akinek nincs utódja, ha meghal... nos, az ő tudásuk örökre elveszik.
– Csak tizenketten vagytok?
– Ha Pug nem ment ki minket a haldokló világunkból, akkor semelyikünk sem lehetne itt. És ha egy tizenharmadik, méltó gyermek jön el hozzánk a születés előtt, akkor ő is beléphet közénk. Ha egy leánygyermek jön, akkor együtt szolgálhat az első lánnyal. Mi, az Aalok, még növekedhetünk létszámban.
Miranda palástolta türelmetlenségét. Neki egészen máson járt az esze.
– Akkor fogod megszülni a lányod?
– Akkor fog a lelkem csatlakozni a férjszolgáim lelkéhez. Teljesen egybeolvadunk; minden emlék és érzés, minden fájdalom és öröm egyetlen tudattá alakul, amely majd újból szétválik, és azok a fiúk a mi fiaink lesznek. Ekkor fog kialakulni a lányom.
– Az új Orákulum?
– Valószínűleg igen.
– És milyen testet foglal majd el? Nem látok itt egyetlen fiatal lányt sem.
– Ez a sárkánytest varázslatos; erősebb, mint bármelyik, amelyet az Orákulumok valaha felhasználtak. Ezt kell elfoglalnia.
– Tehát ezért nem leszel velünk huszonöt éven át?
– Így van. Gyermek lesz, de végül megkapja a hatalmamat.
Miranda hangosan felsóhajtott.
– Legalább elég nagydarab lány lesz ahhoz, hogy bárki betörőt megállítson. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Tudod, hol van Pug?
Az Orákulum becsukta a szemét, és eltöprengett.
– Nincs a szigetén. Úgy érzem, ott van – fejével intett –, a világok közt.
– A francba! – káromkodott Miranda. – Azt hiszem, szükségünk lesz rá itt, amíg a lányod elég erős lesz ahhoz, hogy megvédje a termet. – Csendben megfontolt valamit. – Mikor lépsz be a végső hőhullámba?
– Nem egészen egy év múlva egyesülünk, Miranda. Akkor én elmegyek, hisz az átalakulásnál valami mindig elveszik. Ezért van az, hogy nem emlékszünk a kezdetekre, pedig mi már akkor is öregek voltunk, mikor a Csillagok újnak számítottak. De az újjászületésben új erő és tudás érkezik, és aki utánam következik, egyenlő értékű lesz velem, ha nem jobb.
– Ha akkor még élünk – mormogta Miranda.
– Sötét özön közeleg. Távoli partokat önt el, de végül ide is el fog érni.
– Mennem kell. Kevés idő van, és sok tennivaló. Attól félek, már eddig is sok bolondság történt, és túlságosan függünk a megérzésektől és az előjelektől.
– Érdekes lényt választottál ennek megvitatására – válaszolta az Orákulum.
– Kétségtelen, hogy hasznos vagy számunkra – mondta a fiatal nő. – De úgy hiszem, a sors nem megváltoztathatatlan. Szerintem az ember kezébe veheti a sorsát, ha hajlandó megpróbálni.
– Akkor higgy azoknak, akik ellened vannak! – mondta a jós. – Ez a gondok gyökere.
– Azok csak becsapott fanatikusok, akik egy alaptalan, őrült álomban élnek. Halált és fájdalmat okoznak, amire semmi okuk sincs.
– Igaz, de ők is ugyanolyan eltökéltek, mint te.
– Azt hiszem, ezzel el is köszönök – mondta Miranda szárazon. – Megfelelő védelem alatt állsz itt?
– A tudásunk csak a leghatalmasabb lények ellen nem elegendő.
– Akkor megyek is. Találkozunk még?
– Nem tudom – mondta az Orákulum. – Túl sok lehetséges végkifejlet ugrott az agyamba, és egyiket sem nevezhetem valószínűnek.
– Akkor jó utat az örökkévalósághoz! Imádkozz, hogy mi, alacsonyabb rendű lények, éljük addig, míg a lányod feléled!
– Sok sikert kívánok ehhez – búcsúzott el a sárkány.
A fiatal nő elment. Eltűnt a szemük elől, és a helyén nem maradt több, mint gyenge szellő.
A sárkány a legidősebb társához fordult, és mosolyogva így szólt:
– Annyira hasonlít az apjára, nem? Az a kis cinizmus a természetében, az lehet a gyenge pontja, amitől elbukhat. Remélem, a sors kegyes lesz hozzá.
– Tényleg nagyon hasonlít az apjára – mondta a legidősebb társ.

 

A dombtetőn álló alak mellett elsüvített a szél, amitől köpönyege kígyózó szárnyként vonaglott a háta mögött. A távoli tüzek füstje csípte a szemét, de azért tüzetesen szemügyre vette a lent folyó vérontást. Lovasok hajszoltak csavargókat, csak unalomból rabolva, gyilkolva. A nő, felhasználva képességeit, részletesen tanulmányozta a helyzetet. A csata hevében állatiassá vált emberek fájdalommal, rombolással sújtották a tehetetlen férfiakat, nőket és gyermekeket. A nő keze ökölbe szorult, de visszafogta magát. A lovasok parancsnokai azonnal rárontottak volna, ha mágikus módon felfedi a jelenlétét. A nő nem félt, de az elővigyázatosság már állandó társa lett; megértette, hogy a saját értéke akkor érvényesül, ha az igazi csatáig sok mindent végre tud hajtani. Abban a csatában a világ és még sok más dolog sorsa dől majd el, nem e szánalmas nyomorultak élete.
A kínnal teli sikolyokat a szelek Miranda fülébe is eljuttatták. A nő elfordult, és megindult lefelé a dombról. Minden erejével megpróbálta megkeményíteni szívét. Segíteni akart e pár túlélőn, de tudta, hogy sokkal fontosabb eseményekre kell összpontosítania.
Ahogy a csata helyszínéhez közeledett, Miranda összekuporodott. Kis sziklatömbök mögé rejtőzött, és várt, miközben egy csapatnyi részeg, smaragdzöld karszalagot viselő harcos haladt el mellette. Az egyik ló nyakán sikítozó nő kapálódzott. Miranda elvörösödött a méregtől. Aztán nyugalomra intette magát; ha most elveszítené a fejét, az senkinek sem segítene.
Megkerülve az öldöklést, lerombolt faluhoz ért. Egyetlen épület sem maradt épen – egy fal itt, egy elszenesedett ajtókeret ott, de semmi, ami hasonlítana egy házhoz. A csípős füst szúrni kezdte Miranda szemét, miközben életjelet keresett a romok között.
Senkit sem látott, így beljebb merészkedett a faluba. Olyan jeleket keresett, melyeknek talán hasznát vehette. A távolban mozgást látott, ezért elbújt egy fal mögé, és várt. Újabb lovascsapat haladt el mellette, akik kevésbé voltak éberek, de nem is tartoztak a lármás részegek közé. Harcedzett katonák, gondolta Miranda. Ők nemcsak egyszerű zsoldosok voltak. A megszálló erők belső központi századaiban szolgáltak. Mivel ide is elértek, Miranda most már pontosan fel tudta mérni a megszállók haladásának iramát. Halkan káromkodott egyet, hisz gyorsabban meneteltek, mint azt ő hitte. Csendben elhagyta a falu központját. Bármikor eltüntethette volna magát, de elfáradt, és sok energiába került, hogy álcázza magát. Egy kis zavartalan pihenésre volt szüksége, hogy elhagyhassa a környéket, de az ellenség ne tudja meg, hogy mindent látott.
Miranda belépett egy megégett ajtón, melyet két érintetlen falrész zárt közre, és még az ő hihetetlen önuralma is megingott a látványtól, ami elé tárult. Levegő után kapkodva, meg kellett ragadnia az ajtófélfát, mert térdéből kiszállt az erő a halott gyermekek láttán. Felismerhetetlenségig elszenesedett, kis testek halmaza tornyosult a leégett épületben. Miranda érezte, ahogy állatias morgás és harag tör fel a torkán, de erőt vett magán, nehogy a méreg legyőzze önuralmát. Jól tudta, hogy ha a szörnyeteg, aki ezt tette a gyermekekkel, a szeme elé kerülne, gondolkozás nélkül legyilkolná, küldetés ide vagy oda.
Hevesen nyugtatgatva magát, két mély lélegzetet vett, és visszaszorította a szívfájdalom könnyeit. Szétroncsolt fejű csecsemők feküdtek az idősebb gyermekeken, kiknek testéből még mindig elszenesedett nyílvesszők álltak ki. Legalább meghaltak, gondolta Miranda, mielőtt a házat felgyújtották. Keserűen elgondolkozott, hogy vajon a pengétől vagy nyílvesszőtől való halál valóban kellemesebb lehetett-e, mint halálra égés. Miranda imát mondott az apró, megkínzott testek lelkének békéjéért, majd távozott az épületből.
Óvatosan lépkedett a törmelék tengerében, egészen a falu széléig, a legmesszebb attól a helytől, ahol utoljára látta a lovasokat. A régen fogadónak használt épület sarkán körülnézett, de nem látott semmit. A faluból gyorsan átrohant egy patakon keresztül néhány fáig. Ott pedig majdnem meghalt.
A nő halálra rémült, ezért késével nem találta el Mirandát, de sikerült megvágnia a bal alkarját. Miranda felszisszent a fájdalomtól, majd jobb kezével megragadta a nő csuklóját, és gyorsan kicsavarta belőle a pengét.
– Halkabban, te bolond! Nem bántalak! – szólt rá Miranda fájdalommal és dühvel teli hangon. Aztán meglátta a nő mögött összekuporodott, két gyermeket. – És a kicsiket sem bántom! – tette hozzá ezúttal békésebben. Elengedte a nő csuklóját, és megvizsgálta a saját sebét. Csak egy karcolást látott, amelyet jobb kezével elszorított.
– Ki vagy? – kérdezte a nő.
– A nevem Miranda.
A nő szemébe könny szökött, majd így szólt:
– Ezek... megölik a gyermekeinket.
Miranda becsukta a szemét egy pillanatra, és bólintott. A lovasok kis ideig fel tudták használni a nőket a menetelés során, de a gyermekek haszontalanok voltak számukra. A sereg fő hadtestét követő rabszolga-kereskedők talán elvihették volna őket, de itt, a csata legelső vonalában a gyermekek csak árulkodni tudtak az ellenségnek.
A nő könnyezve beszélt tovább.
– Megfogták a csecsemőket a lábuknál, és...
– Elég! – förmedt rá Miranda. Hangja kemény, de fájdalmas volt. – Elég – ismételte halkan, miközben saját szemébe is könnyek szöktek. Ő is látta a szétroncsolt kis koponyákat. – Tudom.
Ekkor szemügyre vette, hogy ki is áll előtte. A nő szeme kidülledt a rettegéstől, de nyugodt állapotban sem lehetett kicsinek nevezni. Fülei felfelé íveltek szőke fürtjei alatt, és Miranda nem látott rajtuk fülcimpákat.
Miranda ezután a gyermekekre nézett: ikrek voltak. Maga is elképedt, miközben feltette a kérdést:
– Ti vagytok azok, akiket úgy hívnak, hogy „hosszú életűek”?
A nő bólintott.
– Igen.
Miranda becsukta a szemét, és a fejét ingatta. Nem csoda, hogy a nő magán kívül volt. Az emberek világában tündeként ismert lények csak ritkán hoztak utódokat a világra, és a gyerekek általában évtizedek múlva kaptak testvéreket. Néhány tünde több száz évig élt, és egy gyermek halála sokkal szörnyűbb eseményként hatott, mint az embereknél, de ikrekről szinte nem is lehetett hallani az „eledhelek” között, ahogy ők hívták magukat. E két kisfiú halála ember által elképzelhetetlen tragédia lett volna egy tünde számára.
– Tudom, mi forog kockán – mondta Miranda.
– Az egész falut lemészárolták – mondta a nő. – Én elvittem a fiúkat az erdőbe, hogy fát gyűjtsünk; úgy volt, hogy ma este megyünk el. A jeshandikat kellett volna megtalálnunk. Ők befogadtak volna minket. – Miranda bólintott. A jeshandik között sok hosszú életű élt, és valószínűleg befogadták volna ezt a nőt és a gyermekeit. – Azt hittük, hogy csak pár nap múlva lesznek itt a lovasok. – Szemében megint könnyek jelentek meg. – A társam...
Miranda levette a kezét a vágásról. A seb már nem vérzett, és csak egy rózsaszín forradás látszott.
– Ha ott volt a faluban, akkor meghalt. Sajnálom. – Tudta, hogy mennyire száraznak hangzott a sajnálata.
A tünde nő hirtelen visszanyerte önuralmát.
– Akkor egyedül kell megvédenem a gyerekeket.
– A fene egye meg! – mondta Miranda. – Ha el tudunk menekülni a gyilkos népség elől, talán segíthetek. – Lepillantott a két fiúra, mire hatalmas szemek bámultak vissza rá. Nem lehettek több, mint négy- vagy ötévesek, és a fajtájuk még legalább három évtizeden át gyermeknek tekinti majd őket. De mind emberi, mind tünde mérce szerint gyönyörű gyermekek voltak. Miranda felsóhajtott, és így szólt: – Megmentem őket.
– Hogyan?
– Gyere velem, és maradj csöndben!
Miranda elindult. A nő és a két fiú követte. Miranda arra gondolt, hogy bárcsak ők is rendelkeznének a tündék legendás erdőismeretével, de a nő és a gyerekek falusiak voltak, és ezért ügyetlenül keltek át a sűrű bozóton. Viszont sokkal csendesebbek voltak, mint egy hasonló emberi hármas.
Elindultak az úton, mely a falutól vezetett felfelé, és amelyen korábban a kis család megközelítette az erdőséget. Miranda egy órán át vezette a szökevényeket.
– Van itt a közelben egy hely, ahol lepihenhetek?
– Nemsokára kis tisztásra érünk, melynek a másik oldalán van egy barlangnyílás.
Miranda bólintott, és folytatta a menetelést. A rablók valószínűleg most fésülik át a terepet a túlélők után, vagy éppen élvezik a fosztogatás gyümölcseit. Az ehhez hasonló kis falvak nem sok értékkel kecsegtettek, és ha ráadásul kevés megfelelő korú nőt találtak, akkor a kapitányok őrjáratokat küldtek ki, nehogy vita legyen afelől, hogy ki erőszakolja meg először a nőket.
A tünde nő megpróbálta tovább vezetni a két csendes fiút, de Miranda felvette az egyiket. A nő bólintott, és felvette a másikat. Miranda tudta, hogy egy ijedt gyermek inkább csendben marad, és nem sír. Ezek pedig halálra rémültek. Ösztönösen csókot nyomott a gyermek halántékára, és megsimogatta a haját, mielőtt tovább indultak.
Útban a fák rengetegén keresztül, egyszer megálltak lódobogást hallva, és vártak. Mikor a hang elenyészett, folytatták útjukat. Miután átverekedték magukat egy sűrű bozóton, kiértek a tisztásra, melynek másik oldalán barlang tátongott.
– Itt biztonságban vagyunk – mondta a tünde nő.
Miranda letette a gyermeket.
– Várj! – Előrement a sötétben, és varázslatos látását felhasználva, körülkémlelt a homályban. A barlang valóban üresen tátongott, és elég sok emberi nyomot lehetett látni ahhoz, hogy egy állat ne költözzön be. Visszasétált a tisztásra. – Gyertek...
De nem tudta befejezni a mondatot, mert a bokrokból egy férfi ugrott elő.
– Mondtam, hogy nyomokat látok! – kiáltotta.
Övéből hosszú kést rántott elő.
– Egy pár kölyök! De a nők fiatalok!
Egy másik férfi válaszolt valamit hátulról, de Miranda ezt nem hallhatta, mert felkiáltott:
– Menjetek be!
Az anya megfogta a két gyermeket, és berohant a barlangba. Miranda előhúzta hosszú tőrét az övéből, majd várt. A másik férfi is kilépett a tisztásra.
Mindkettő átlagos zsoldosnak nézett ki. Az első szakadozott zubbonyt viselt a rozsdás páncéling felett. Miranda nem ismerte a rajta szereplő megfakult címert. A második magas férfi volt, aki nehéz páncélinget viselt, melyet a vállánál levágtak, hogy a láthatólag nehéz viselet ne akadályozza a harcban.
Miranda kivárt, miközben a két férfi közeledett.
– Mit fogsz csinálni aszal? – kérdezte a második férfi, és a tőrre mutatott. Aztán a társára pillantott.
– Tedd el, leány! – mondta az első ideges mosollyal az arcán. – Jól fogunk bánni veled, ha nem csinálsz nagy hűhót! De ha ellenállsz, nem kegyelmezünk!
Miranda kivárt, és mikor az első férfi elég közel ért ahhoz, hogy elérje őt, cselekedett. Gyorsan előreugrott, gyorsabban, mint ahogy azt a férfi hitte volna, és beledöfte a tőrt a nyakába.
Aztán kirántotta, mire a második férfi rémülten ugrott hátra. Az első meghalt; felnyitott torkán keresztül lehelte ki a lelkét.
– Hé! – kiáltotta a második férfi. Gyors mozgása veszélyes ellenféllé tette, hiába viselt szakadt ruházatot. Kardját kirántotta a hüvelyből, és készen állt arra, hogy támadjon. Miranda nem közeledhetett, ezért elhátrált.
A távolból lódobogás hallatszott, mire a férfi elüvöltötte magát.
– Ide! Ide gyertek!
Miranda káromkodva könyvelte el, hogy válaszok érkeztek a lovasoktól. Miközben a férfi óvatosan felmérte őt, Miranda támadást színlelt. A férfi előrebökött kardjával, mire a karjának egy része előbukkant. Miranda szúrt a tőrrel, de a penge lepattant a férfi vállát védő páncélingről.
A zsoldos felnevetett, és útjára indított egy hatalmas suhintást, hogy leválassza nyakáról a nő fejét. Miranda leguggolt, és mikor a kard elsuhant a feje felett, tőrét a férfi védtelen ágyékába döfte.
A katona ordítva csuklott össze, mikor Miranda kirántotta belőle a pengét. A bíborvörös zuhatag elárulta, hogy a tőr átszelte a mélyen húzódó ütőeret. A zsoldosnak csak másodpercei voltak hátra.
A közeledő patkódobogás jelezte, hogy Mirandának sincs több hátra pár percnél, ha nem cselekszik gyorsan. Berohant a barlangba, és letérdelt a tünde nő mellé.
– Hogy hívnak?
– Ellia – felelte a két fiú előtt kuporgó nő.
– Meg tudlak menteni téged a gyermekeiddel együtt, de nem tudlak elvinni a jeshandikhoz. Velem jöttök?
A lovasok a tisztásra értek.
– Van más választásunk? – kérdezte a nő.
– Nincs – mondta Miranda. Elliára hajolt, mintha át akarná ölelni, és rátette a kezét a két fiú fejére. Ekkor minden elsötétült körülöttük.
A levegő megváltozott, és meleg nyári este lett. A nőnek leesett az álla.
– Mi...?
Miranda esetlenül hátrabukfencezett, és beleült a nedves talajba.
– Megérkeztünk... – kezdte, de látszott, hogy megzavarodott.
Ellia körbenézett, Miranda pedig megküzdött az átmenet zavarával. Nagy tisztáson voltak, melyet sűrű erdő vett körül. A tisztáson egy széles patak, és egy kisebb folyó sietett át. A víz csobogása megdöbbentő változást jelentett a haldokló emberek sikolyához képest.
Ellia felállt, és Mirandához lépett. Lehajolt, és talpra segítette. A fekete hajú nő megpróbálta összeszedni magát.
Messzi, sistergő hangra lettek figyelmesek. Mindketten a hang forrása felé néztek. Az éjjeli égbolton halványzöld csillámlás jelent meg, ami fényes ponttá erősödött.
– Gyorsan a vízbe! – parancsolta Miranda. Ellia habozás nélkül hóna alá kapta a két gyermeket. A folyó sekély volt, de sebesen haladt, és a tünde nőnek bizony erősen összpontosítania kellett, hogy ne essen el a csúszós sziklákon. – Ne nézz hátra! – kiabálta Miranda. Ellia csendben engedelmeskedett, és derékig begázolt a folyóba. A két fiú erősen kapaszkodott az anyjába; a hirtelen sötétség és a folyó hideg vize ellenére meg sem szólalt.
A sistergés egyre hangosabb lett, mire a fiúk befúrták fejüket anyjuk keblébe. Ellia úgy érezte, hogy füléből azonnal megered a vér, és hogy a gyermekek valószínűleg már nem bírják sokáig, és mindjárt jajgatni kezdenek.
A mindent elsöprő robbanás Elliát előrevetette. Egy rémületes pillanatig azt hitte, hogy elveszti a gyermekeket. A víz összezárult a fejük felett, de minden erejét összeszedve visszaküszködte magát a térdére, végig szorosan tartva gyermekeit. A fiúk köhécseltek, köpködtek, mikor kiértek a jeges vízből.
Az eséstől Ellia megfordult, így önkéntelenül meglátta Mirandát. Ragyogó, narancsszínű fény hasított lefelé a égből, mely átölelte a fiatal nőt. Miranda felemelte a karját, mintha védeni akarná magát a vad energiakitörés elől. Ekkor nagy hőhullám csapta meg Elliát, elég forró ahhoz, hogy megszárítsa fejét és vállának víz fölötti részét. Miranda hirtelen mozgatni kezdte a kezét, mire rácsos, bíborvöröses árnyalatú fehéres energia jelent meg, mely átölelte a narancsszínű fényt, és iszonyatos sebességgel elindult a forrása felé. Ahogy haladt felfelé narancsszínű energianyalábon, fényes fehérséget szórt szét; túl fényeset ahhoz, hogy bárki belenézhessen. Ellia a lehető leggyorsabban megfordult a vízben, és karjával megpróbálta megvédeni gyermekeit a hőtől.
Előrevetette magát, elérte a másik partot, és félig felemelte, félig feltolta a fiúkat a fűre. Aztán megpróbált kikecmeregni a derékig érő vízből. Hirtelen erős markok ragadták meg, és emelték ki a folyóból.
Három, zöld bőrbe öltözött férfi figyelte a vízben folyó hihetetlen eseményeket. Az egyik hosszú íjra támaszkodott, és Ellia számára érthetetlen nyelven beszélni kezdett. A nő átkarolta fiait.
– Nem értem.
A férfi másik két társára pillantott, majd meglepetten nézett Elliára.
– Keshül beszélsz, de a saját nyelveden nem?
Kiejtésmódja furán csengett Elliának, de értette őt.
– Azt a nyelvet beszélem, amit a szüleim megtanítottak nekem.
Az éles fény kihunyt, amitől hirtelen koromsötét lett a tisztáson. Miranda dülöngélni kezdett a sötétségben, mint valami részeg, aztán felegyenesedett és megfordult. A folyó túlsó oldalán Elliát pillantotta meg két fia és három tünde harcos társaságában.
– Beléphetek? – kérdezte kimerülten a király nyelvén.
– Ki akar belépni Elvandarba? – kérdezte az egyik harcos.
– Olyasvalaki, akinek beszélni kell Tomas nagyúrral.
– Gyere, ha át tudsz kelni a folyón!
– Azt hiszem, menni fog – mondta Miranda szárazon.
Átgázolt a másik oldalra.
– Milyen varázs ez? – kérdezte a tünde nő.
– Ők a te fajtádból valók, Ellia. Ők az eledhelek, és ez itt Elvandar határa.
– Elvandar? – A nő zavartnak tűnt. – Az egy legenda. Az öregek szoktak mesélni róla a gyermekeknek.
– Látom, sok kérdést kell megválaszolni még – mondta a három harcos vezetője –, de ez nem a megfelelő hely és idő. Gyertek, két napunk van, hogy odaérjünk a királynő udvarába.
– A kicsik kifáradtak – mondta Miranda. – Nagyon megijedtek.
A tünde lenézett, és szemügyre vette a fiúkat. Miranda azonnal észrevette a meglepetést a harcos arcán.
– Ikrek?
Ellia Mirandára nézett, aki válaszolt helyette.
– Azok.
– Megyek, és elviszem a hírt az udvarba – mondta egy másik harcos, majd sarkon fordult, és eltűnt az erdőben.
A vezető jelzett, mire a másik bólintott, és követte társát. A tünde Mirandához fordult.
– A nevem Galain. A társam Althal, aki visszatér a táborhelyünkre, hogy ennivalót készítsen nektek, a másik pedig Lalial, aki elviszi a hírt a királynőnek és házastársának.
Vállára vette íját, és anélkül, hogy engedélyt kért volna, letérdelt, majd játszi könnyedséggel felkapta a két gyermeket. A fiúk anyjukra néztek, de egyikük sem ellenkezett. Miranda megérintette Ellia vállát, aztán intett, hogy követniük kellene kísérőjüket.
Miranda természetes látásával követte a többieket. Ereje megcsappant a folyó partján vívott csatában. Rövid, de vad küzdelem volt. Bár kimerült, Miranda elégedetten könyvelte el, hogy a világ másik oldalán a pantathiánus mágus, aki kivetette rá a követő energiát, nem számított az ellenvarázsra. Bizarr őröm töltötte el annak tudatában, hogy ellenfele már csak elhamvadt holttest.

 

Egy szót sem szóltak egymáshoz, amíg a táborhelyre nem értek. A tűz hevesen égett, Althal pedig még több fát tett rá. Füst és ropogós vadhús illata szállingózott be Miranda orrlyukába.
A fiúk időközben elaludtak, Galain pedig gyengéden letette őket a földre.
– Pár óra múlva világos lesz – suttogta. – Ehetnek majd, ha felébrednek.
A tünde nő lerogyott a földre. Miranda tudta, hogy a nő kimerült, érzelmileg és testileg egyaránt. Otthonát lerombolták, férje meghalt, és hirtelen fura helyre került, olyan emberek közé, akiket nem is ismert. Még a legalapvetőbb személyes holmit sem tudhatta magának, semmije sem volt, csak a két gyermeke.
– Kik vagytok ti? – kérdezte saját nyelvén.
Galain átváltott a yabonéz nyelvre, mely a szomszédos királyság nyelve volt, és leginkább a keshek ősi nyelvéhez hasonlított, melyből az Ellia által beszélt nyelv is származott.
– A nevem Galain. Eledhelek vagyunk, akárcsak te.
– Nem is ismerem azt a szót, hogy „eledhel” – mondta Ellia látszólag nyugodtan, bár Miranda tudta, hogy legbelül iszonyatosan fél.
– Azt jelenti, hogy „a világos nép”, legalábbis a mi nyelvünkön. Sok dolgot kell még megtanulnod. Kezdetnek ennyit kell tudnod: sok-sok évvel ezelőtt a fajunk négy törzsre oszlott. A legidősebbeket úgy hívják, hogy eldák. Ők a tudás birtokosai. Eledhelnek hívják azokat, akik itt élnek Elvandarban, és Aglaranna királynőt szolgálják. Még két törzs van a glamredhelek, a vadak, és a mordelek, a gonoszak. Néhány évvel ezelőtt megtudtuk, hogy létezik a néped. Mi ocedheleknek hívtuk őket ami azt jelenti, a „tengeren túli nép”. Nem tudjuk, hogy glamredhelek avagy eledhelek vagytok-e, akik nem tudnak a saját fajukról. De azért szívesen látunk itt, Elvandarban. Mi itt élünk. – Elmosolyodott. – Olyanok vagyunk, mint te. Itt biztonságban vagy.
Ellia sokatmondóan a harcos arcára nézett, egyenesen a szemébe. Mintha csak olvasna a gondolataiban, a harcos hátrasimította hosszú haját, mire felbukkantak a felfelé hajló, cimpátlan fülek; a tündék ismertetőjele. A nő megkönnyebbülve sóhajtott fel.
– Biztonságban... – ismételte meg, bár hangjából kitűnt, hogy nem igazán hisz ebben.
– Meglátod majd – mondta Miranda –, hogy itt ugyanolyan biztonságban vagy, mint bárhol a világban.
Ellia bólintott. Állát a térdére engedte, és becsukta a szemét. Nem sokkal ezután könnycsepp jelent meg az arcán. Ellia felsóhajtott.
Galain magára hagyta a nőt, és Mirandához fordult.
– Elég látványos volt a bemutatkozásod.
– Kígyók – mondta undorodva Miranda.
Galain összeráncolta a homlokát.
– A kígyók?
Miranda bólintott.
– Amint a fiúk felébrednek és esznek, indulunk. Aludj egy kicsit!
Mirandának nem kellett kétszer mondani. Elfeküdt a nedves talajon, és pillanatok alatt mély álomba merült.

 

A fiúk Galain és Althal vállán csüngtek, Ellia és Miranda pedig követte a két harcost. Miranda tudta, hogy a két tünde harcos sokkal gyorsabban haladt volna a két gyermek nélkül, de ő így is alig tudott lépést tartani velük. Csak Ellia ügyetlensége vigasztalta: a tündék nem a faji származásuk miatt jártak biztos léptekkel a bozótban, hanem azért, mert egész éltüket erdőségekben töltötték.
A fiúk reggel felébredtek és ettek, majd a csapat szó nélkül elhagyta a folyóhoz közeli táborhelyet. Egész nap meneteltek, és délben is csak annyi időre álltak meg, hogy bekaphassanak egy kis szárított húst és gyümölcsöt. Folyamatosan vágták át magukat a fák tömegén, egészen szürkületig.
Galain elment vadászni, míg Althal tüzet rakott. Egy óra múlva visszatért pár nyúllal a kezében. Bár négy felnőttnek és két gyermeknek ez nem jelentett valami kivételes mennyiséget, arra elégnek bizonyult, hogy ne kelljen éhesen aludniuk.
A kimerült gyermekek és nők számára túl hamar jött el a reggel, de kénytelenek voltak útra kelni, mikor a nap felbukkant keleten. Délben összefutottak egy csapat vadásszal, akikkel Galain és Althal beszélgetni kezdett. A beszélgetés témáját Ellia egyáltalán nem értette; már le is tett arról, hogy betekintsen a tünde nyelv bonyolult tekervényeibe. Miranda sem értett sokat.
A délután derekán hatalmas tisztásra értek. Elliának leesett az álla, és még Miranda is megdöbbent.
A tisztáson hihetetlenül nagy, fákra épült város állt. A fatörzsek, melyek mellett a legóriásabb tölgy is eltörpült volna, messze felnyúltak az égbolt felé. A törzsek felett sűrű levéltömeg képezte a tetőt. A szinte már láthatatlan magasságba ágaskodó fák tetejét egyes helyeken más színek díszítették. Némelyik aranyszínben, fehérben, némelyik pedig smaragd vagy azúr fényben úszott. A kellemes ragyogás varázslatos ködként takarta be az egész várost.
– Elvandar – mondta Galain.
Elindultak a fák felé. Miranda mozgolódó alakokat látott. Dolgoztak: nyersbőrt tartósítottak, a kovácsműhelyekben fegyvereket gyártottak, máshol pedig faszerszámokat faragtak, tollal látták el a nyílvesszőket, követ munkáltak meg, ennivalót készítettek. De eme szokásos tevékenységek semmit sem vontak le magának a városnak a nagyszerűségéből. Elvandar valószínűleg a legvarázslatosabb hely volt a világon. A munka lármája helyett megnyugtató hangok uralták a várost, a lakók hangja pedig inkább a zenéhez hasonlított.
Mikor egy óriás fához értek, Miranda törzsbe vájt lépcsőt pillantott meg.
– Ha tériszonyod van, most szólj, Miranda!
Miranda kizökkent a merengésből, és észrevette, hogy Galain kérdőn néz rá és Elliára. Miranda csendben megrázta a fejét, mire Galain elindult felfelé. Miközben szorgosan mászták a lépcsőket, Miranda látta, hogy néhány nagyobb ág felülete teljesen lapos, és tündék járkálnak rajtuk egyik fáról a másikra. Sok fában vájtak üreget, és szemmel láthatóan ezek legtöbbjét belakták.
A mellettük elhaladók üdvözlésképp elmosolyodtak, sőt, egyesek nyílt üdvrivalgásban törtek ki, látván az ikreket. A legtöbbjük bőrt viselt, barnát vagy zöldet, de volt, aki ékkövekkel, gyöngyökkel ékesített köpenyt hordott. Mind magasak voltak; szőke, vagy Mirandáéhoz hasonló, fekete hajzatot viseltek.
Néhányan szőrmét hordtak, és fegyvert tartottak maguknál, sőt, fémmel kivert karszalagot kötöttek a karjukra, és drágakövekkel kirakott, arany nyaklánc csüngött alá a nyakukból. Ők kíváncsian méregették a nőket, de arckifejezésük barátságtalanabb lett, mikor meglátták Galaint.
– A glamredhelek még mindig nem érzik teljesen jól itt magukat – mondta Althal. – De hát csak nemrég kerültek ide hozzánk!
– Mikor?
– Ők ketten, akik elmentek mellettünk, talán még harminc éve sincsenek itt.
Miranda visszafojtotta a feltörő nevetést.
– Hát, az alig több egy hosszúra nyúlt látogatásnál!
Galain megfordult és elmosolyodott, jelezvén, hogy megértette a viccet. Miranda nem tudta, hogy Althal is vette-e a lapot.
Az egyik nagy ág végében terasz várta őket, melyről fából és kötélből eszkábált lépcső indult felfelé. A két tünde felkísérte Mirandát és Elliát, mire újabb, nagyobb teraszra értek, amelyről széles út indult. Az út egy teraszlabirintushoz vezetett. Kis piacok, társalgók mellett mentek tovább, míg végül elérték azt a hatalmas teraszt, mely Elvandar szívét jelentette.
Galain középre vezette őket, ahol egy emelvényen két alak ült. Althallal együtt gyengéden lerakták a fiúkat, majd meghajoltak.
– Királynőm – mondta Galain –, és Tomas.
A nő lenyűgözően nézett ki. Igazi fejedelmi megjelenésű tünde volt, aranyszín árnyalatú, vörös hajjal, és kék, jeges gleccserhez hasonló szemekkel. Így, több száz évesen, pont úgy nézett ki, mint egy ember, aki fiatalkorának legszebb éveit éli. Arca sima volt, teste pedig még mindig kecses és rugalmas. Finom, puha arca ellenére magatartásából erő sugárzott.
Az oldalán ülő férfi még feltűnőbb jelenségnek hatott, hisz kinézetre nem látszott sem tündének, sem embernek. Kétméteres magassága és széles válla ellenére sem tűnt nagydarabnak. Szeme még halványabb kék volt, mint társáé, haja pedig napszítta sárga színben játszott. Vonásai emberinek tűntek: egyenes szemöldök és orr, duzzadt, de nem puha száj. De valami mégis átformálta az arcát, amitől olyan idegennek tűnt. Túlságosan fejedelmi kinézetet öltött ahhoz, hogy jóképű legyen, de mikor elmosolyodott, kisfiús vonzerő sugárzott belőle.
A nő felállt. Miranda meghajolt, Ellia pedig zavarban érezte magát. Végül esetlenül bókolt, a fiúk pedig anyjukba kapaszkodtak.
Ügyet sem vetve a formaságokra, a tünde királynő Elliához lépett, és gyengéden átölelte. Aztán letérdelt a fiúkhoz, és megsimogatta az arcukat. Mondott valamit, mire Ellia zavarodott arcot vágott.
– Nem értem.
– A királynőnk a társadhoz beszél – mondta Galain.
Ekkor megszólalt Aglaranna. Abban a Kesh nyelvjárásban beszélt, amely a legközelebb járt Elliáéhoz.
– Azt mondtam, „kincset hoztál nekünk.” A fiaid gyönyörűek. Az érkezésükkel gazdagabbak lettünk.
– Az apjukra hasonlítanak – mondta Ellia, és pityeregni kezdett.
Tomas felállt, és Elliához sétált.
– Feleségem népe sosem mondja ki azok nevét, akik az Áldott-szigetekre költöztek. A férjed tovább él a fiaiban. Nagyon szívesen látunk itt titeket. – Althalhoz fordult. – Találjatok nekik otthont! Lássátok el őket mindennel! – Aztán megint Elliához beszélt. – Itt biztonságban vagytok, és a védelmem alatt álltok. Elvandarban nem eshet bántódásotok. Az életformánk az elején kicsit furcsa lesz, de aztán rá fogtok jönni, hogy ez az igazi tünde létforma. Rájöttök majd, hogy apátok apái túlságosan rég nem élnek velünk. Köszöntelek az igazi otthonodban!
Ellia megkönnyebbülten hagyta, hogy elvezessék két fiával együtt. Mikor elmentek, Tomas Mirandához fordult.
– És te ki vagy?
– A fiad egyik barátja – válaszolta Miranda.
Galain az íjára támaszkodott.
– A neved ismerős volt – jegyezte meg.
Tomas arckifejezése továbbra is közönyös maradt. Intett Mirandának, hogy hagyják el az emelvény környékét. Egy asztalhoz vezette őt, ahol a tündék frissítőket helyeztek el. Tomas intett a királynő udvarába tartozó néhány tündének.
– Hogy van Calis? – kérdezte.
– Nyugtalankodik – válaszolta Miranda. – Elmondta neked az őrült tervét?
Az Aglaranna arcára kiülő félelemből Miranda tudta a választ. Tomas bólintott.
– Lesz, ami lesz, én segítek neki – mondta Miranda, majd megrázta fejét. – Bár hogy mire megy vele... – Elvett egy körtét, beleharapott, megrágta a falatot, majd lenyelte. – A kígyók már tudják, hogy valaki, egy varázsos képességű egyén szaglászott a hadseregeik körül. – Elmagyarázta, mi történt. Elmesélte, ahogy megfigyelte az előretörő sereget, ahogy találkozott Elliával és a fiúkkal, ahogy kimenekítette őket, és ahogy a folyó partján megküzdött ellenfelével.
Miután befejezte, Aglaranna vette át a szót.
– Nem hiszem, hogy arra számítottak, hogy sokáig elrejthetik őrült hadjáratukat a nagyhatalmak elől. Azt hiszik majd, hogy te egy vagy a sok mágus és pap közül.
Miranda bólintott.
– Nem tudják, hol vagyok. Amelyik megtalált, nincs olyan állapotban, hogy elmondja nekik. A többiek gyaníthatják, hogy itt vagyok, de nem fogják kipróbálni az itteni védelmi rendszert... legalábbis egyelőre.
– Reggel tovább beszélgethetünk az ügyről. Pihenj le! Az éjszaka mindjárt leszáll, és kimerültnek látszol.
– Az vagyok – értett egyet Miranda –, de terveim szerint reggel már messze járok innen. Sok tennivalónk van, és kevés az időnk. Meg kell keresnem a fiad, beszélnem kell vele, aztán rá kell vennem pár, amúgy értelmes embert, hogy velem tartsanak egy őrült és veszélyes kalandra. Aztán foglalkozhatom mással. Nem hittem volna, hogy egyenesen idejövök, de ha már itt vagyok, kérdezhetek valamit?
– Mit?
– Hol találom Pugot?
Tomas a feleségére pillantott.
– Évek óta nem találkoztunk vele. Utoljára hat évvel ezelőtt kaptunk tőle üzenetet. Nyugtalankodott a hírek miatt, amit a fiam Novindusból hozott. Beszélt Aal Orákulumával, és...
– És? – nógatta Miranda.
Tomas kék szeme Mirandára szegeződött.
– Attól félt, hogy nem lesz elég az ereje az elkövetkezendő harchoz, és szövetségeseket kell keresnie.
Miranda elmosolyodott, de mosolyában nyoma sem volt jókedvnek.
– Még hogy kevés az ereje! – Megcsóválta a fejét. – Rajtad kívül nem ismerek mást, akinek akkora mágia lenne a birtokában, mint neki.
– Még az én erőm is eltörpül amellett, amire Pug képes, ha eljön az idő – felelte Tomas. – A tudásomat örököltem, és nem változott semmit ötven éve, a résháború vége óta. De Pug sokat tanul, és minden évben új dolgokat sajátít el. Fekete Macros óta senki sem vetekedhet a hatalmával.
Macros nevének hallatán, Miranda savanyú képet vágott.
– Azt mondják, ez a Macros csak azért áll olyan bátor hős hírében, mert mindenki elhisz neki mindent.
Tomas megrázta a fejét.
– Olyan helyeken jártam, amelyeket el sem tudsz képzelni. Ott álltam Macros oldalán az Örök Város Kertjében, és láttam, hogyan alakul ki ez az univerzum. Lehet, hogy néha dicsekedett, de nem túlzott sokat, ezt bizton állíthatom. Az ereje megközelítette az istenekét, és tudása jól jöhet a harcban.
– Mindegy, a Fekete Varázsló állítólag ötven évvel ezelőtt elhagyta birodalmát.
– Akkor kit kereshet Pug?
– Tudd meg hol van! Ez sokat segíthet!
– Ha nem e világban tartózkodik – mondta Tomas –, akkor valószínűleg el kell menned más világokba. Megvan hozzá a tudásod?
– Ha nincs – válaszolta Miranda –, akkor megtalálom azokat, akiknek megvan. De hogy induljak el? – Tomasra nézett. – Állítólag te és Pug szinte testvérek voltatok. Biztosan tudod, hol kezdjem a keresését.
– Csak egy helyre tudok gondolni – mondta Tomas –, de ez olyan, mintha azt mondanám, hogy keress meg egy halat a tengerben. E hely olyan hatalmas, mint a miriád lehetséges világegyetemben található összes hely.
– A Világok Csarnoka – mondta Miranda.
Tomas bólintott.
– A Világok Csarnoka.

 

 

7.
A tárgyalás

Roo megmozdult.
A lábán kéz tapintását érezte, mire álmosan arrafelé legyintett. Mikor érezte, hogy tovább tapogatja, hirtelen felriadt.
Csúnya arcot pillantott meg, mely vigyorogva bámult rá.
– Ronda vagy, mint a bűn, fiacskám, de fiatal. – A kényeskedő férfi volt az, akit az előző nap hajítottak be a cellába. Épp Roo lábát cirógatta.
– Hé! – kiáltotta Roo. – Hozzám ne érj!
A férfi felnevetett.
– Csak vicceltem, kisfiam. – Kirázta a hideg. – Ez a rohadt cella a sírba viszi az embert. Most fogd be a szád, menj aludni, és akkor mindketten fel tudunk melegedni! – A férfi megfordult, háttal Roonak, és becsukta a szemét.
Az állatias kinézetű, Biggo nevű férfi, aki a cellába érkezése után egy órával nyerte vissza az eszméletét, most megszólalt.
– Ne terrorizáld a fiút, Agyafúrt Tom! Ez itt a siralomház. A fiú nem ér rá a romantikával foglalkozni. – A nyugaton ritkán hallható tauntonmélyi tájszólásban beszélt.
Agyafúrt Tom ügyet sem vetve a csipkelődésre és az azt követő nevetésre, tovább panaszkodott.
– Hideg a reggel, Biggo!
Látván, hogy Erik is felébredt, Biggo így szólt:
– Bár hazug és gyilkos, nem rossz fiú ez az Agyafúrt Tom; csak hát fél.
Roo kidüllesztette a szemét.
– Ki nem fél itt? – kérdezte dühösen. Erősen becsukta a szemét, mintha el akarná hessegetni a kellemetlen tényeket.
Erik nekidőlt a kemény kőfalnak. Tudta, hogy Roo nehéz éjszakán ment keresztül. Sokszor felriadt, kiabált álmában, és démonokkal verekedett. Erik körbepillantott a cellában. A többiek vagy aludtak, vagy csendben ültek a helyükön. Erik tudta, hogy Roo harciassága csak egyfajta őrültség volt: a fiú nem tudta elfogadni azt, hogy elkerülhetetlenül meg fog halni.
– A börtönökben gyakran elnáspángolják a fiatal fiúk fenekét – mondta Biggo –, de Tom csak a meleg testet keresi, hogy ne fagyjon meg.
Roo kinyitotta a szemét.
– Olyan szaga van, mintha a múlt héten megdöglött volna valami az ingében – mondta.
– Neked sincs ibolyaillatod, fiam – mondta Tom. – Fogd be a szád, és aludj!
Biggo elvigyorodott. Óriás arca nagyra nőtt gyermek arcára hasonlított. Az őrök által végrehajtott verés semmit sem javított a kinézetén; kék, lila és vörös púpok díszítették az ábrázatát.
– Én is szeretek úgy aludni, hogy összebújok valakivel, akinek meleg a teste. Mint az én Elsmie-m. Olyan édes volt. – Felsóhajtott, és becsukta a szemét. – Kár, hogy sosem látom többé!
– Úgy beszélsz, mintha mindnyájunkat elítélnének – mondta Roo.
– Ez a halálra ítéltek cellája, fiacskám. Azért vagy itt, hogy az életedről tárgyaljanak, és hidd el, hogy száz közül egy se volt ebben a cellában, aki két nappal túlélte volna a tárgyalását! Azt hiszed, legyőzheted a király igazságszolgáltatását, fiú? – kérdezte Biggo nevetve. – Sok sikert! Egyikünk sem ma kezdte itt, fiam. Mindnyájan tudtuk, hogy mi a szabály, mikor a göröngyös útra léptünk: „ha elkapnak, vállald a büntetést”! Ez így működik, és kész. – Becsukta a szemét, és magára hagyta a két fiút.
Erik az éjszaka nagy részét ébren töltötte, és csak néhány órával korábban aludt el. Ugyanezek a gondolatok foglalkoztatták. Sosem tartozott a vallásos emberek közé, akik templomba jártak, és a szőlőtermesztőkkel minden évben együtt áldották meg a szőlősöket. Eddig sosem gondolkozott azon, milyen lehet Lims-Kragma elé állni, az ő saját termében. Hallotta, hogy minden embernek az istennő előtt kell elszámolnia tetteivel, de ezt mindig is csak a papok kitalációjának tartotta, amit Owen Greylock mindig csak „hasonlatnak” hívott, ahol egy állítás valami mást takart. Most viszont elgondolkozott: egyszerűen véget ér az élete? Mikor majd kirúgják a ládát a lába alól, és a kötél kifojtja belőle az életet, akkor minden sötét lesz, céltalan? Vagy felébred majd a Halottak Termében, ahogy azt a papok állítják, és csatlakozik majd a Lims-Kragma ítéletére várakozókhoz? Állítólag akiket méltónak találtak, azoknak egy jobb életet adtak kezükbe, akiket pedig alkalmatlannak, azokat visszaküldték, hogy megtanulják újra a leckét. Azt is mesélték, hogy akik tiszta harmóniába és tisztességgel élik életüket, egy bizonyos ponton valahogy felemelkednek, és magasabb életformát kapnak, melyet ember nem érthet.
Erik megint elvetette magában a témát; választ nem tudott. Majd ha megtapasztalja a halált. Vagy érdekes lesz, gondolta, vagy pedig nem fog számítani az egész. Ezzel a gondolattal hunyta be a szemét, és meglepően nyugodtnak érezte magát.

 

A helyiség hátsó falában nyílt az ajtó, és a vaspántok nekiütődtek a hideg kőfalnak. Két őr tűnt fel, kivont karddal a kezében. Egy rabot vezettek a folyosón. Másik két őr ment a rab előtt és háta mögött. Utóbbiak hosszú farudakat tartottak a kezükben, melyek pár vaskarikán keresztül a rab nyaka köré erősített kalodához rögzültek. Az őrök úgy tartották a rudakat, hogy a férfi egyiküket se érje el. Az esetlen menet a siralomház ajtajához közeledett.
A rabon egyébként semmi feltűnő nem volt. Fiatalembernek tűnt; kicsit idősebb volt, mint Erik vagy Roo, bár ezt nem lehetett pontosan megállapítani, hiszen a két hollófalvi fiatal számára ismeretlen népcsoportból származott. Egyike volt a sárgabőrű kesheknek, az Isalani nevezetű vidékről. Pár hozzá hasonló ember néha átkelt Hollófalván, de az ottani lakosok még mindig nagy érdeklődéssel tekintettek rájuk.
A férfi egyszerű kabátot viselt. A rongy – melybe személyes tárgyakat tettek az utazás során, és melyet a hátizsák helyett használtak – üresen csüngött a nyakából. Mezítláb érkezett és fedetten fejjel, így jól látszott sűrű fekete haja, amelyet oldalt rövidre nyírva, hátul viszont hosszúra hagyva viselt. Fekete szemével nyugodtan szemlélte a kibontakozó eseményeket.
Mikor az ajtóhoz értek, a legelső őr kinyitotta a zárat, és megparancsolta a raboknak, hogy vonuljanak hátrébb a cellában. Mikor engedelmeskedtek neki, a katona kinyitotta az ajtót, mire a két rudas őr beirányította a rabot. Az elülső őr gyakorlott kézmozdulatokkal kioldotta az igát, ketten leszedték a rudakat, a hátsó őr pedig hatalmasat rúgott a rab hátsójába.
A rab botladozott egy kicsit, de nem esett el, csak mozdulatlanul állt. A többiek kíváncsian bámulták a színjátékot.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte az egyik rab.
Az új rab megvonta a vállát.
– Lefegyvereztem pár őrt, mikor megpróbáltak letartóztatni. Nem tetszett nekik.
– Lefegyverezted őket? – kérdezte egy másik fogoly. – Azt meg hogy csináltad?
A fiatalember leült a szabad kőpadra.
– Elvettem a fegyvereiket. Miért, szerinted hogy lehet még lefegyverezni valakit?
Pár rab megkérdezte az újonc nevét, de nem alakult ki beszélgetés. Az új rab behunyta a szemét, de továbbra is egyenesen ült. Lótuszülésben helyezkedett el, és két kezét tenyérrel felfelé a térdére helyezte.
A többiek még pár percig figyelték a fura testtartást, aztán visszamerültek gondolataikba, és csak vártak sorsukra.
Egy óra múlva a helyiség ajtaja megint kinyílt, és egy csapatnyi katona lépett be. Utánuk az a férfi sétált be, akivel Erik már találkozott: James herceg. A férfiak susmogni kezdtek a cellában, mikor egy nő is bejött, mögötte pár őrrel. Öregnek tűnt, legalábbis Erik számára. Az anyjánál idősebb volt, az biztos. Haja elképesztően fehér volt, szemöldöke pedig elég halvány ahhoz, hogy Erik azt higgye, mindig is ilyen színben pompázott. Ráncos arca ellenére Erik szépnek tartotta, és arra gondolt, hogy fiatalon mennyire gyönyörű lehetett. Kék szeme szinte ibolyaszínűnek tűnt a cella homályában. Az arcán tükröződő szomorúság ellenére nemeshez méltóan viselkedett.
Erik eltűnődött, vajon mi lehet az oka a nő sajnálatának: talán érez valamit a férfiak iránt, akik ma a bíró elé állnak a nagyherceg tárgyalótermében? A nő a rács elé lépett, a rabok pedig teljesen elhallgattak. Valami miatt Erik felállt, és úgy érezte, meg kell érinteni a homlokát, ahogy azt bármilyen előkelő hölgy előtt tette volna, akinek hintója elhalad az úton.
A nő ügyet sem vetett a koszra és a cella bűzére, ahogy megmarkolta a rácsot. Ezután csendben végigmérte a rabok arcát, és mikor tekintete Erikre vetődött, a fiú megijedt. Anyjára gondolt és Rosalynra, majd Stefánra, és hirtelen elszégyellte magát. Nem bírt a nő szemébe nézni. Lehajtotta a fejét.
A nő hosszú perceken át csendben álldogált. Ruhája bepiszkolódott, ahogy nekidőlt a rozsdás vasrácsnak. Erik felpillantott, és látta, hogy csakis az új rab képes viszonozni a nő tekintetét. Az isalani egyszer még el is mosolyodott. De a legtöbb férfi nem tudott megbirkózni a hihetetlenül mélyre hatoló tekintettel, és sírni kezdett. Ekkor végül a nő szemébe is könny szökött.
– Elég – mondta.
James herceg kurtán biccentett, és intett a két őrnek, hogy kísérjék ki a nőt. Mikor eltűntek szem elől, így szólt:
– Ma délután lesz a tárgyalásotok. A Királyság igazságszolgáltatása meglehetősen gyors. Akiket főbenjáró bűnben találnak bűnösnek, azokat reggel felakasztjuk. Utoljára ehettek még, és kaptok időt, hogy megbékéljetek az istenekkel. A tizenkét rend papjai eljönnek azokhoz, akik gyónni szeretnének. Akik nem akarnak beszélni pappal, töprenghetnek bűneiken. Ha van ügyvédje valakinek, az beszélhet a nevében Nicholas nagyherceg előtt; ha nincs, akkor saját magáért kell felszólalnia, vagy a Királyság azonnal elítéli. Nincs fellebbezés, ezért a beszéd legyen nagyon meggyőző! Csakis a király másíthatja meg a nagyherceg ítéletét, márpedig ő most nagyon elfoglalt.
Krondor hercege nem mondott mást, hanem egyszerűen távozott a cellából. Az utolsó őr benyúlt, és behúzta maga mögött az ajtót.
A rabok hosszasan, csendben álldogáltak. A csendet Agyafúrt Tom törte meg.
– Kirázott a hideg attól a boszorkánytól.
– Úgy éreztem magam, mintha anyám rajtakapott volna az öcsém édességével az ünnepség napján – mondta valaki más.
Lassan leültek, és mikor mindenki visszaült a helyére, Roo Erikhez fordult.
– Mi történt itt? – kérdezte.
Erik megvonta a vállát.
– Csak annyit tudok, mint te.
– Kiolvasta a gondolataitokat – mondta az új rab, miközben ismét felvette elmélkedő testtartását.
– Micsoda? – kérdezték többen. – Gondolatolvasó volt?
Az új rab nem nyitotta ki a szemét, de halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Bizonyos embereket keresett. – Aztán hirtelen kinyitotta a szemét, és körbenézett az arcokon. – Azt hiszem, megtalálta őket.
Szeme megakadt Eriken.
– Igen, azt hiszem, megtalálta.

 

Az ebéd nem tartalmazott semmi különlegeset, de elég táplálónak bizonyult. Az őrök tányérokat hoztak a cellába, melyekre kenyérszeleteket helyeztek. A kenyér mellé kemény sajtot kaptak, és előkerült egy nagy üst zöldségragu is. Kést, villát és más fegyvernek használható eszközt nem kaphattak, de tompa szélű fatányérokat igen. Erik rádöbbent, hogy mennyire éhes, és előrenyomult a rácsnál összegyűlt kis tömegben, ahol az őrök kiosztották az ennivalót.
– Hé, hé! – kiáltotta egy őr. – Mindnyájatoknak elég ennivaló van, bár nem tudom, hogy minek vagytok éhesek, ha holnap fellógatnak titeket!
Erik vett egy tányért, talált egy kenyérszeletet, és letört magának egy darab sajtot. Ezután visszatért Roohoz.
– Te nem eszel semmit?
– Ha az őrök nem hazudnak – mondta Roo –, lesz még, ha odajutok a rácshoz. – Lassan feltápászkodott, és odasétált a ritkuló tömeghez. Elvett egy tányért, odatartotta a rácshoz, mire az őr mert bele ragut a fém merőkanállal. Aztán kapott egy szelet kenyeret és kis sajtot, majd visszatért Erikhez.
– Itt jobb a kaja, mint az anyámnál! – mondta az egyik rab.
Erre ketten felnevettek, de a többiek csendben falatoztak tovább.

 

Nem sokkal ebéd után eljöttek az őrök, hogy a nagyherceg bíróságára kísérjék a rabokat. Megvizsgálták mindenki láb- és csuklóbilincsét. Az új rab, az isalani, nyugodtan fogadta a faigát.
– Nem fogok galibát okozni – mondta, és kísértetiesen elmosolyodott. – Érdekel, hogy mi fog történni.
Az őrök vezetője elgondolkodott a dolgon, de a férfi csendben kisétált a cellából, és szépen beállt az előtte kilépő rab mögé. Az őr kurtán biccentett, jelezvén, hogy rendben van, majd a többi rabot is beállította a sorba.
– Nos, ha bárki szökni próbál, azt lelőjük! Ha valaki jobban szereti a kötélnél a nyílvesszőt, annak most eljött az ideje. De ne feledjétek, ha a nyílvessző nem öl azonnal, undorító, szánalmas halál vár rátok. Láttam egyszer, ahogy egy férfinek kiugrott a tüdeje, nem semmi látvány volt. Most pedig indulás, rabok! – Az íjászok felsorakoztak a folyosó szélén, és az immáron tizenkét foglyot átvezették a palotán, egyenesen a nagyherceg termébe.
A koszos, leszegényedett, szánalmas embereket a Királyság második leghatalmasabb embere elé vezették; Nicholas elé, aki a Szigetkirályságban található Nyugati Birodalom nagyhercege volt, azaz Borric király öccse, a korona lehetséges örököse. A nagyherceg a negyvenes éveiben járt. Fekete hajzatában egyetlen ősz hajszálat sem lehetett látni. Sötétbarna szeme kicsit fátyolosnak tűnt; az apja eltemetésével járó megpróbáltatások tisztán látszottak rajta, hisz mély ráncok jelentek meg az arcán.
Gyászos feketébe öltözött, rangjáról pedig csakis a királyi gyűrű árulkodott. A terem hátsó részében ült, az emelvényre állított nagy székben. A mellette lévő szék, melyet nem is oly rég még anyja foglalt el apja uralkodásakor, most üresen tátongott. Az özvegy Anita elzárkózott a szobájába.
A trón mellett Krondor udvarnagya állt, James herceg. Mellette pedig az a titokzatos hölgy, aki az isalani szerint belelátott az ember gondolataiba.
A rabokat a herceg elé kísérték, ahol az őrök vezetője megparancsolta nekik, hogy hajoljanak meg. A férfiak ügyetlenül megpróbálták teljesíteni a parancsot, mire a bíróság megkezdte a munkát.
Számos néző sorakozott fel a terem oldalán, és Erik megpillantotta Sebastian Lendert is közöttük. Ettől enyhén jobban érezte magát az előző napok kedélyállapotához képest.
Az első rabot – bizonyos Thomas Reed nevű férfit – már hívatták is a herceg elé. Erik meglepetésére Agyafúrt Tom lépett ki Nicholas elé.
Nicholas lenézett Agyafúrt Tomra, és szemügyre vette a férfit.
– Mi a vád, James?
Krondor hercege bólintott az írnoknak, aki így szólt:
– A Thomas Reed elleni vád lopás, valamint bűnrészesség és felbujtás bizonyos fűszerkereskedő, név szerint John Corvin, krondori lakos meggyilkolására.
– Minek vallod magad? – kérdezte James.
Agyafúrt Tom körbepillantott a teremben, és megpróbálta a legkellemesebb arcát mutatni Nicholasnak.
– Felség... – kezdte.
– „Fenség” – szólt közbe James. – Nem „felség”, hanem „fenség”.
Tom elvigyorodott, mintha ez a kis baklövés lett volna a legnagyobb bűne, majd folytatta:
– Fenség, az egész úgy történt, hogy...
– Minek vallod magad? – vetette közbe James.
Hirtelen dühös szemek szegeződtek az udvarnagyra.
– Épp el akartam magyarázni a fenségnek, uram.
– Először mondd el, minek vallod magad, aztán magyarázz! – szólt rá Nicholas.
Tom szemmel láthatóan átgondolta lehetőségeit.
– Nos, azt hiszem, bűnös vagyok, de csak egy bizonyos szempontból.
– Jegyezd fel! – mondta James. – Van valaki, aki beszélne a nevedben?
– Csak Biggo – mondta Tom.
– Biggo? – kérdezte Nicholas.
– A következő vádlott – mondta James.
– Akkor inkább te mondd el a történetet!
Tom ekkor belekezdett az elég valószínűtlen mesébe, miszerint ők, a két szegény munkás, megpróbáltak mindent rendbe tenni a rosszul sikerült alku után. Az üzletet egy gyanús fűszerkereskedővel kötötték, aki becsapta őket, a két, alapvetően becsületes munkást. Mikor szembesítették becstelen tetteivel, a kereskedő kést rántott, és az ezután következő dulakodás során sajnos belezuhant saját késébe. A két megkárosított férfi sajnálta a gonosztevő halálát, és csak annyi aranyat vettek el tőle, amennyivel ő tartozott; ami a véletlen folytán pont annyi aranyat tett ki, amennyit a kereskedő épp magánál hordott.
– Sőt, még többel is tartozott – mondta Tom.
Nicholas Jamesre pillantott.
– Corvin?
– Becsületes volt, nagyjából – mondta James. – Annyit megtudtam, hogy néha kapott kesh fűszereket, melyekre nem fizetett vámot, de ez nem túl kirívó.
– Miért tartozott nektek John Corwin? – kérdezte Nicholas.
Tom vad tűzzel a szemében válaszolt.
– Nos, az igazat megvallva, fenség, épp egy kis kesh fűszert vittünk a kereskedőnek, melyet nem akartunk megmutatni a kikötői hatóságoknak, hogy ne kelljen rá vámot fizetni. Csak azért csináltuk, hogy ennivalót tudjunk adni a családunknak.
Nicholas a nőre nézett, aki mindvégig csendben maradt. Erik is a nőre nézett, aki Tomot bámulta, majd enyhén megrázta a fejét.
– Mit kérvényez az állam? – kérdezte Nicholas.
James válaszolt.
– Thomas Reed megrögzött bűnöző, saját bevallása szerint a tolvajcéh tagja...
– Várjunk csak, nagyuram! – kiáltotta Thomas. – Csak azért hencegtem, hogy az őrök tiszteljenek egy kicsit...
James ügyet sem vetett a közbeszólásra.
– Az állam halált kérvényez.
– Elfogadom.
Ezzel az egyetlen szóval Agyafúrt Tomot halálra ítélték, mely ítéletet másnap reggel kellett végrehajtani.
Erik Roora pillantott, és eltűnődött, hogy vajon saját szemében is az a rettegés tükröződik-e, ami barátjáéban.

 

Szép lassan mindenkit kihívtak a vádlottak emelvényére. Erik minden egyes alkalommal megfigyelte, hogy a nagyherceg a nőre néz. A nő mindig nemet intett, kivéve egyszer, Biggo beszéde után, amikor enyhén biccentett. De ez sem jelenthetett nagy változást, mert Biggót ugyanúgy elítélték, mint a többieket.
Mikor már a tárgyalások fele megtörtént, az írnok így szólt:
– Sho Pi!
Az isalanit szólították a herceg elé, James pedig ismertette a vádakat:
– Sho Pi, kesh állampolgár, fenség. Verekedésért tartóztatták le. Megölt egy őrt.
– Minek vallod magad? – kérdezte a herceg.
Az isalani elmosolyodott.
– Hogy minek? Semminek, fenség. A tények megfelelnek a valóságnak.
– Akkor jegyezd fel, hogy bűnösnek vallja magát! – mondta Nicholas, – Van még mondanivalód az ítélet előtt?
A mosoly kiszélesedett az isalani arcán.
– Csak annyi, hogy a tényeket és az igazságot nem lehet felcserélni. Csak egy szegény tanuló vagyok, azelőtt pedig a Dala rend szerzetese voltam. Azért küldtek, hogy találjam meg a mesterem.
– A mestered? – kérdezte Nicholas, akinek szemmel láthatólag felkeltette érdeklődését az eddig elhangzott szokványos mentségektől eltérő történet. – Ki a mestered?
– Ezt nem tudom. Elég gyenge tanuló voltam a monostorban, kivéve persze a harcművészeteket. Bevallom, nem vagyok méltó a hivatásomhoz. Az apát küldött ki. Azt mondta, hogy ha van mesterem, az a renden kívül él, és hogy keressem meg egy városban, ahol az emberek nap mint nap verekednek. – A férfi megvonta a vállát. – A tréfában gyakran leledzik igazság, és több napon át gondolkodtam azon, hogy mit mondott az apát. Ösztönös megérzés alapján, úgy döntöttem, hogy ebben a városban keresem meg a mesterem, még akkor is, ha elég messze van a szülőhazámtól. Utazgattam, dolgoztam, és csak egy hete értem Krondorba.
– Azóta háromszor tartóztatták le – mondta James.
A Sho Pi nevű férfi megvonta a vállát.
– Ez sajnos igaz. Sok hibám van, és az egyik az, hogy hamar kijövök a sodromból. Csaltak ellenem a kártyában, és mikor tiltakoztam, verekedés kezdődött, és mikor a városi őrnek elmondtam, hogy ártatlan vagyok, megtámadtak. Csak védekeztem.
– Harc közben megölt egy őrt – mondta James.
– Ez igaz? – kérdezte Nicholas.
– Sajnos igen, de védelmemre legyen mondva, hogy egyáltalán nem szándékoztam megölni azt az embert. Elvettem tőle a kardját, erre hirtelen menekülni akart. Összeütközött a társával, aki előrelökte, egyenesen a kardba, amit én fogtam. Szomorú, de megtörtént. – Úgy beszélt, mintha leckét mondana fel. Semmi érzelem nem látszott rajta, mintha nem is az élete forgott volna kockán.
A nagyherceg a nőre nézett, aki bólintott.
– Mit kérvényez az állam? – kérdezte Nicholas.
– Az állam harminc év börtönmunkát kérvényez.
– Elfogadom – felelte Nicholas.
Erik nem értette igazán, hogy Sho Pi miért mosolyog eme ítéleten, mindenesetre a férfit visszavezették a rabok cellájába.
Még két embert ítéltek halálra: aztán, mikor már csak Erik és Roo maradt, szólították őket. Sebastian Lender Erik mellé lépett, miközben James ismertette a tényállást:
– Fenség, különleges eset következik. Sötétmocsárffy Erik és Rupert Avery ellen a vád Stefán, Sötétmocsár bárójának meggyilkolása.
– Minek valljátok magatokat? – kérdezte Nicholas.
A két fiút Lender előzte meg.
– Ha nem haragszik, fenség, kérném feljegyezni, hogy a két ifjú ártatlannak vallja magát.
Nicholas elmosolyodott, és hátradőlt a trónon.
– Lender, ugyebár? Az apámnak végtelen bosszúságot okoztál. Most már tudom, miért. Jól van. – Erikre és Rupertre nézett. – Szeretnétek mondani valamit?
Lender megint megszólalt, mielőtt a két fiú meg tudott volna mukkanni.
– Íme, fenség, okmányok, melyek eme két ifjú mellett tanúskodnak. A legfőbb sötétmocsári békebíró és két helyi pap előtt, eskü alatt tett vallomások. – Kinyitotta a nagy bőr irattartót, és előhúzott belőle egy halom papírt. – Nemcsak az Örvös Tyúk fogadó tulajdonosának, Milónak a lányától, Rosalyntól van eskü alatt tett tanúvallomásunk; számos őr vallomását is a kezemben tartom, akik szemtanúi lehettek a konfliktushoz vezető eseményeknek. Ezenkívül itt van Manfréd, sötétmocsári báró vallomása is testvére, Stefán lelki állapotát illetően. – Az iratokat átnyújtotta Jamesnek, aki bosszúsnak látszott, hogy ily rövid idő alatt ennyi iratot kell átvizsgálnia.
– Míg hercegem áttekinti az iratokat, Lender mester, örülnék, ha a fiúk elmondanák, mi történt.
Erik Roora pillantott, és bólintott, jelezvén, hogy neki kellene kezdenie.
– Az egész a szökőkútnál kezdődött, fenség, Hollófalván a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székháza előtti szökőkútnál. Én ott tartózkodtam másokkal együtt, mikor Rosalyn jött oda. Eriket kereste. Épp beszélgettem vele, mikor Stefán és Manfréd, a báró fiai, odajöttek, és elkezdtek Rosalynnal beszélni. Manfréd egyre csak mondogatta Stefánnak, hogy vissza kell menniük apjukhoz, Ottóhoz, aki épp haldoklott. De Stefán csak beszélt. Azt mondogatta, hogy ez „Erik kedvese”, és hogy a lány túl édes ahhoz, hogy egy fattyú kovácsé legyen, meg ilyesmi.
Nicholas hátradőlt. Szemmel láthatóan teljesen lekötötte a történet. Roo részletesen elmondott mindent; ahogy Erik Stefán után eredt, és ahogy elkezdődött a harc. Mikor befejezte a történetet, Nicholas megkérte Eriket, hogy ő is mondjon el mindent. Erik nyugodtan beszélt, és egyszer sem próbálta meg kihúzni magát a gyilkosság felelőssége alól.
Mikor mindent elmondott, Nicholas kérdezni kezdett.
– Miért menekültél?
Erik megvonta a vállát.
– Nem tudom. Úgy látszott... – Lenézett a földre, majd felemelte tekintetét, és farkasszemet nézett Nicholasszal. – Lehetetlennek tűnt, hogy megöltem azt a gazembert, és ezért nem akasztanak majd fel.
– Ennyire utáltad?
– Jobban, mint hittem volna, fenség. – Barátja felé hajtva a fejét, így folytatta: – Roo már régebben is érezte, hogy ez meg fog történni. Egyszer még azt is mondta, hogy egy nap lehet, hogy meg kell ölnöm Stefánt. Előtte csak háromszor találkoztam Stefánnal, és mindhárom alkalommal kigúnyolt, és azt állította, hogy az örökségére vadászom.
– Volt ebben valami igazság?
Erik megvonta a vállát.
– Nem hiszem. Sosem vágytam arra, hogy nemes legyek, hogy uralkodjak. Kovács vagyok, és a legjobb lovász Sötétmocsárban; kérdezze meg, fenség, Owen Greylockot, a báró fegyvermesterét! Csak az volt a célom, hogy céhes engedélyt szerezzek, és meglegyen a saját műhelyem, semmi más. Az anyám csak azt akarta, hogy rendes nevem legyen. Az ő szenvedélye miatt ijedt meg Stefán. De ha anyám valaha is arról álmodott, hogy nemes leszek, én sosem akartam az lenni. Már megvan a tisztességes nevem.
– Ezután halkabban, de kihívóbban beszélt. – Apám legalább ezt az egy dolgot megadta nekem. Sosem tagadta meg tőlem a Sötétmocsárffy nevet, amit a sírba viszek.
Roo összerezzent a kifejezés hallatán. Nicholas felsóhajtott.
– Nagyon tekervényes az ügy. James, van javaslatod?
James még mindig az iratokat lapozgatta.
– Fenség, javaslom, szakértővel vizsgáltassuk meg az ügyet! Vacsora után meglesz az állam kérvénye.
– Elfogadom – mondta Nicholas. – A tárgyalást berekesztem! – Az őrök intettek a kint várakozó raboknak, Eriket és Root pedig visszanoszogatták a rabok sorába. Erik Lenderre nézett.
– Mi történt? – kérdezte.
Lender nem látszott túl bizakodónak.
– Gondolkozni fog rajta. Vacsora után megtudjuk a döntést. – Az ügyvéd végignézte, ahogy a nagyherceg elhagyja a trónt, és távozik saját szobája felé. – Reggelre eldől, az biztos.
Az őrök betuszkolták őket a sorba Sho Pi mögé.
– Maga szerint mi lesz? – kérdezte Roo Lendertől.
– Ha nem menekültök, és helyben elmondjátok az egészet, szerintem Nicholas hitt volna nektek. De menekültetek, és ez rossz pont. – Az őrök bebilincseltek mindenkit a sorba, Lender pedig így szólt: – Ha pechünk van, akasztófa. Ha szerencsénk van, csak harminc év börtönmunka. A legeslegjobb esetben csak tíz év szolgálat a királyi tengerészetnél.
Az őrök intettek a sornak, hogy induljanak. Sho Pi hirtelen hátranézett Erikre.
– Vagy valami más – mosolyodott el kísértetiesen. Erik számára furcsának tűnt, hogy viselkedhet így valaki, aki harminc évi kemény munka elé néz.
A rabok kimeneteltek a teremből, vissza a siralomházba.

 

A halálra ítéltek kábult kétségbeesés és kirobbanó düh között ingadoztak. Agyafúrt Tom bizarr módon mutatta ki félelmét; fel-alá járkált a hosszú cellában, és egymás után sütötte ki a terveket, miszerint legyőzi az őröket, és megszökik a palotából. Megrögzötten hitt abban, hogy a Csúfolódók bandája csak a felkelés legapróbb jelére vár, hogy megrohamozhassa a palotát, és kiszabadíthassa a testvért, Agyafúrt Tomot.
Egy óra múlva Biggo felállt, és így szólt:
– Nyugodj meg, öregem! Lógni fogsz.
Agyafúrt Tom szeme kidülledt, és nagy sikoly közepette barátja torkának vetette magát. Biggo keményem megszorította Tom csuklóját, és lefejtette magáról a támadó kezeket. Miután szétfeszítette Tom karját, a feje egészen közel került az övéhez. Biggo hirtelen nagyot fejelt, mire Tom azonnal elvesztette az eszméletét.
Biggo egy szénával kirakott sarokba fektette Agyafúrt Tom ernyedt testét. – Na, egy kis ideig nyugtunk lesz – mondta.
– Hát ezt akarod? – kérdezte az egyik rab. – Békét? Holnap reggel örök béke vár rád, Biggo. Talán Tomnak igaza van, és úgy kellene meghalnunk, hogy megvívjuk a harcot az őrökkel.
Biggo felnevetett.
– Mivel? Fatálakkal?
– Félsz a haláltól? – kérdezte a férfi.
Biggo megdörzsölte az állát.
– Mindenki meghal, fiacskám; csak idő kérdése. Mikor a göröngyös utat választottad, azonnal akasztófára ítéltettél, ha tetszik, ha nem. – Felsóhajtott, és eltűnődött. – Tényleg nem helyes megölni az őröket azért, mert a munkájukat végzik. Amúgy is meghalunk, hát miért okozzunk boldogtalanságot? Nekik van feleségük, gyermekük. – Hátradőlt, és rákönyökölt a kőpad mögötti ablakpárkányra. – Az akasztás nem lehet olyan rossz. Vagy azonnal eltörik a nyakad – csettintett egyet az ujjával –, és meghalsz, vagy megfojt. Szerintem a fulladás sem annyira borzalmas. Egyszer verekedés közben fojtogattak. Megszédültem, minden elmosódott, aztán az a fény... Nem, fiam, most hamar vége lesz.
– Nyugodj le, Biggo! Mi nem vagyunk olyan templomba járók, mint te.
– Pont attól a fojtogatástól lettem vallásos, Aaron. Ha Reszkető Jake nem zúzza szét Sunyi Billy fejét egy lánccal, akkor ott halok meg. Akkor úgy döntöttem, hogy legfőbb ideje egyenesbe jönni az istenekkel. Elmentem Lims-Kragma templomába, beszéltem a pappal, még adakoztam is. Azóta egyetlen vallási ünnepet sem szalasztottam el. – Karba tette a kezét. – Holnap, a Halál Istennőjének termében majd azt mondja nekem az istennő: „Biggo, hazug, tolvaj és gyilkos vagy még akkor is, ha nem akartál az lenni. De legalább egy istenfélő tökfilkó vagy.” Akkor majd rámosolygok, és azt mondom: „Így igaz, Istennőm.” Ez biztos számít majd valamit.
Erik nem tudott semmin sem nevetni jelen körülmények között, Roon pedig eluralkodott a félelem, hogy őket is halálra ítélik. Csak Sho Pi, Erik és Roo nem kapott halálos ítéletet. Sho Pit az akasztás után kellett áthelyezni a munkatáborba. Az akasztást végig kellett néznie, mint elrettentő példát. A férfi egyáltalán nem tűnt idegesnek azért, hogy az elkövetkezendő harminc évet a kőfejtőben kell majd töltenie, avagy a királyi kikötő iszapját kell felforgatnia. A pletykák szerint néhány fiatal túlélte a harminc évet, tehát ki lehetett bírni valahogy és hatvan felé közeledve, megtörten, új életet lehetett kezdeni. De a legtöbb ember számára a munkatábor csak késleltette a halált.
A túlsó ajtó kinyílt, mire Erik megfordult, félig remélve, félig rettegve, hogy Lender lesz a látogató. Ehelyett a vacsorát hozták az őrök. Kenyeret és sajtot kaptak, s ezúttal marhahúst is fel lehetett fedezni a raguban. Sőt, minden egyes rab kapott egy pohár bort.
Erik az idegeskedés ellenére megéhezett, Roo viszont ügyet sem vetett az ennivalóra. Inkább összekuporodott, és érzelmi kimerültségétől álomba zuhant. A legtöbb rab csendben falatozott, kivéve az isalanit, aki Erik mellé ült.
– Szerinted kiszabadultok? – kérdezte.
Erik egy pillanatra elbambult.
– Nem, azt hiszem, ha maradtunk volna, és szembenézünk a vádlóinkkal, akkor talán. Ha talán látták volna, ahogy ömlik a vér a vállamból, miután Stefán megszúrt. Akkor talán.
– Úgy néz ki, hogy vagy fellógatnak, vagy egész életünket veled töltjük a munkatáborban.
– Nem hiszem – mondta az isalani.
– Ezt honnan veszed?
– Az a nő. Nem tudom, miért, de fontos volt, hogy lássa, mire gondolunk, miközben a herceg előtt állunk.
– Ha tényleg gondolatolvasó, ahogy mondtad, akkor valószínűleg azt vizsgálta, hogy igazat mondunk-e.
– Nem. Más volt a feladata.
– Micsoda?
– Nem tudom biztosan. Talán azt nézte, hogy milyen emberek vagyunk.
Erik befejezte az evést, és mivel Roo nem ellenkezett, megitta az ő borát is. Az este lassan gördült tovább, és az ajtó megint kinyit.
Erik megfordult, és megdöbbenve látta, hogy Sötétmocsárffy Manfréd lép be. Sötétmocsár bárói egyenruháját viselte, a mellette álló két őr pedig a nagyherceg színeit. Manfréd intett a fejével Eriknek, hogy menjen oda, a cella hátsó részébe, ahol négyszemközt tudnak beszélni.
Erik lassan feltápászkodott, és az őrök arrébb sétáltak, mikor a két féltestvér találkozott. Erik nem szólt semmit, csak várta, hogy Manfréd megszólaljon.
Manfréd Erikre nézett, majd így szólt:
– Gyanítom, csodálkozol, hogy kerülök ide.
– Elég kézenfekvő – mondta Erik.
– Az igazat megvallva, nem is tudom igazán, hogy miért vagyok itt. Talán azért, mert elvesztettem egy testvéremet, és most elveszítek egy másikat, akit nem is ismerek.
– Nem biztos, hogy elveszek, testvér – mondta Erik szárazon. – A herceg megvizsgálja a bizonyítékokat, és nagyon ügyes ügyvéd képvisel minket.
– Hallottam róla. – Manfréd szemügyre vette Eriket. – Nagyon hasonlítasz apára, tudod? De gyanítom, hogy belül az anyád vasakarata él benned.
– Ezt miért mondod?
– Sosem ismerted az apánkat; sok szempontból gyenge ember volt – mondta Manfréd. – Természetesen szerettem, de nehéz volt őt csodálni. Kerülte az összetűzéseket, legfőképp anyával, és utált a nagyközönség elé állni. – Ironikus mosoly jelent meg az arcán. – Én viszont nem tagadom, hogy szeretek szerepelni. – Kabátja ujjáról levett egy képzelt piszokdarabot. – Nem tudom, hogy utáljalak-e Stefán meggyilkolásáért, vagy megköszönjem, hogy báróvá tettél. Mindenesetre anya odafenn van, és épp nagyherceggel beszél. Meg akar bizonyosodni arról, hogy lógni fogsz.
– Miért utál engem annyira? – kérdezte Erik.
– Nem hiszem, hogy utál téged – válaszolta Manfréd. – Inkább fél tőled. Az apánkat utálta igazán.
Erik arcára döbbenet ült ki.
– Miért?
– Apa szerette a nőket, és anya mindig is tudta, hogy apát csak belekényszerítették ebbe a házasságba. Tudomásom szerint, miután megszülettem, csak névleges házasságban éltek. Anya mindig gondoskodott afelől, hogy a szolgáink férfiak legyenek, vagy ronda nők; apa hamar kiszúrta magának a fiatal lányokat. Anya óvintézkedései ellenére apa minden csinos nőt megtalált a kastély közelében. Ebben nagyon hasonlított rá Stefán. Tényleg azt hitte, ha elviszi a kedvesed, akkor árt neked.
– Rosalyn nem volt a kedvesem – mondta Erik. – Inkább a húgomnak tekintettem.
– Annál jobb – mondta Manfréd. – Örült volna, ha ezt tudja. Ha az anyáddal csinálhatta volna, miközben te nézed, az még jobban tetszett volna neki. – Ekkor halkabban kezdett beszélni. – Stefán egy gonosz gazember volt, Erik, egy aljas disznó, aki imádott fájdalmat okozni. Én tudom, mert a legtöbbször én szenvedtem emiatt. Csak akkor hagyott békén, mikor akkorára nőttem, mint ő, és meg tudtam védeni magam. – Aztán szinte suttogva folytatta: – Mikor először láttam holtan, annyira feldühödtem, hogy ha ott lettél volna, magam öllek meg. Miután lenyugodtam, rájöttem, hogy megkönnyebbülésként ért a halála. Szívességet tettél a világnak azzal, hogy megölted, de attól tartok, ez a tény nem segít. Anya végig akarja nézni az akasztásod. Talán azért jöttem, hogy elmondjam: legalább az egyik testvéred nem utál.
– Az egyik?
– Nem te vagy apa egyetlen fattya, Erik. Talán egy egész sereg testvérünk mászkál odakinn. De te voltál a legidősebb, és az anyád mindent megtett, hogy ezt a világ megtudja. Azt hiszem, pont ezért fogsz holnap lógni.
Erik megpróbált a lehető legbátrabbnak mutatkozni.
– Meglátjuk, hogy mit mond a herceg.
– Persze – mondta Manfréd. – Ha valahogy megúszod az akasztást, és túléled a munkatábort, írj egy levelet nekem! – Sarkon fordult, és elindult kifelé, de még egyszer visszanézett Erikre. – De ne lépj Sötétmocsár területére, ha életben akarsz maradni!
Miután Manfréd távozott, Erik még elidőzött ott álldogálva, majd visszatért az alvó Roo mellé.

 

Az idő telt, Erik pedig nem tudott aludni. Többeknek sikerült zaklatott bóbiskolásba menekülni, de csak Biggo és az isalani tudott nyugodtan aludni. Páran csak ültek, és csendben imádkoztak.
Éjfélkor kitárult az ajtó, és egy kisebb csapat pap lépett be a különböző rendeket képviselve. Mind odasétált ahhoz a rabhoz, aki vigasztalódni kívánt. Egy órán át tevékenykedtek, aztán távoztak. Lendernek nem volt se híre, se hamva.
Eriknek végül sikerült elbóbiskolnia, de a rettegés sokszor felriasztotta. Szíve erősen kalapált, mellkasa pedig összehúzódott az egyre csak növekvő félelemtől.
Hirtelen hangos kattanás visszhangzott az amúgy csendes cellában. Erik talpra ugrott, mikor Sebastian Lender jelent meg az ajtóban. Erik gyengéden oldalba rúgta Root, és a két fiú odasietett a cella másik végébe.
Erik észrevette, hogy mit tart Lender a kezében. Egy pár csizma volt az, puha bőrből készült, magas szárú csizma. Lovascsizmának látszott, szép, sőt, művészi példánynak. Erik azonnal rájött, hogy Lender miért hozta el.
– Meghalunk? – kérdezte Erik.
– Igen – mondta Lender. – A nagyherceg nem egész egy órája adta ki a rendeletet. – Lender átnyújtotta a csizmát a rácson keresztül. – Sajnálom. Azt hittem, meggyőző tényállást sikerült alkotnunk, de Stefán anyja Ran hercegének a lánya, és nagy befolyása van itt az udvarban, sőt, a király udvarában is. Magával a királlyal is tanácskoztak, és végül mindkettőtöket halálra ítéltek. Nincs mit tenni. – A csizmára mutatott, amit immáron Erik szorongatott a kezében. – Ez volt apád utolsó ajándéka. Gondoltam, nem lenne helyes, ha nem kaphatnád meg, néhány órával azelőtt, hogy...
– Felakasztanak minket – suttogta Roo.
Erik visszanyújtotta a csizmát a rácson.
– Add el, Lender mester! Azt mondtad, az arany nem fedezi a tiszteletdíjat.
Lender visszanyomta a csizmát Erik felé.
– Nem. Vesztettem, ezért annak adom az aranyat, akinek te akarod. Nincs tiszteletdíj, Erik.
– Akkor küldd el az anyámnak, Hollófalvára! Az Örvös Tyúk fogadóban van, és nincs senki, aki gondját viselje. Mondd meg neki, hogy bölcsen használja fel az aranyat, mert ez minden, amit valaha is adhatok még neki!
Lender bólintott.
– Imádkozom azért, hogy az istenek kegyesek legyenek hozzád, Erik, és hozzád is, Rupert. Nem lakozik gonosz a szívetekben, még akkor sem, ha ily erőszakhoz folyamodtatok.
Lender majdnem könnyezni kezdett, mikor sarkon fordult, és magára hagyta a cellában a két sötétmocsári fiút.
Erik gyermekkori barátjára nézett, és nem szólt semmit. Nem lehetett mit mondani. Leült, levette a csizmáját, és felhúzta a lovascsizmát. Úgy illett rá, mintha rászabták volna. Magas volt, és a puha bőr úgy vette fel a lába formáját, mint a puha bársony. Erik tudta, hogy egész életében keményen dolgozott volna, akkor sem vehetett volna ilyen lábbelit.
Felsóhajtott. Legalább rajta lesz majd egy kicsit, a cellától az akasztófáig. Csak azt sajnálta, hogy nem próbálhatta ki a csizmát lóháton.
Roo a földön ült, háttal a rácsnak. A félelemtől tágra nyílt szemmel nézett Erikre.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte suttogva.
Erik megpróbált biztatóan mosolyogni, de csak fura fintorra telt az erejéből.
– Várunk.
Többet nem is beszéltek.

 

 

8.
A lehetőség

Az ajtó kitárult.
Erik hunyorogni kezdett, és meglepetten jött rá, hogy elbóbiskolt a kimerültségtől. Őrök léptek be, akik erősen felfegyverkeztek egy esetleges lázadás ellen. Utoljára az a fura férfi lépett be az ajtón. Robert de Loungville.
– Idehallgassatok, kutyák! – üvöltötte. Érdes hangja úgy csapdosta a rabokat, mint egy hatalmas bőrkesztyű. Torz mosoly jelent meg az arcán. – Jöttök, ha szólítanak titeket, és férfiként haltok meg! – Hat nevet mondott, melyek közül az utolsó volt Agyafúrt Tomé. Tom nem lépett elő, inkább valahogy el akart bújni a második csoportban akasztandó rabok mögé. – Thomas Reed! Bújj elő! – parancsolta de Loungville.
Mikor Agyafúrt Tom még jobban összegörnyedt Biggo barátja mögött, de Loungville beküldött pár őrt, kivont karddal. A többi rab odébb húzódott, és a két őr megragadta Tomot, majd elkezdték kiráncigálni a cellából. A férfi kegyelemért kezdett sikoltozni, és egészen az akasztófáig jajveszékelt.
A cellában senki sem beszélt. Mind Tom sikoltozását hallgatták, mely egyre távolabbinak tűnt, és mikor megint hangosan hallották, a rabok az ablakhoz tódultak. Az első hat rab sorban haladt, kivéve persze Tomot, akit húzni kellett; hangja immáron halálsikolyhoz hasonlított. Az őrök ütlegelése csak növelte rettegését. Talán csak azzal lehetett volna elhallgattatni, ha leütik. Az őröket látszólag egyáltalán nem idegesítette a sikoltozás; valószínűleg nem Tom volt az első férfi, akit sikoltozva kellett az akasztófáig ráncigálni. Mindenesetre tudták, hogy nemsokára elhallgat.
A rácson keresztül Erik érdeklődve, felkavarva figyelte, ahogy az első öt ember felbaktat az akasztófához vezető hat lépcsőn. Lelke mélyén tudta, hogy nemsokára követnie kell őket, de ezt még nem igazán tudta felfogni. Úgy érezte, hogy amit lát, az csakis mással történik meg, és ő nem részese az eseményeknek.
A férfiak felléptek a hurkok alatt álló ládákra, Tomot pedig felsegítették az egyikre. Rugdalódzott, köpködött, és megpróbálta megharapni az őröket, akik meglehetősen szorosan tartották. Felemelték a ládára, majd az egyik őr felugrott mellé, és gyorsan a nyakára helyezte a hurkot. Két őrnek kellett lefogni, nehogy felrúgja a ládát, mielőtt kiadják a parancsot.
Erik nem tudta, mi fog következni – valamiféle bejelentés vagy a hivatalos ítélet felolvasása. Robert de Loungville nem teketóriázott sokat: odaállt az elítéltek elé, háttal a cellában várakozóknak. Hangja végigdübörgött az udvaron:
– Felakasztani őket!
Az őrök nagyot rúgtak a ládákba. Az egyikbe kétszer kellett belerúgni, hisz a rajta álló férfi elájult de Loungville parancsa hallatán, és azonnal ránehezedett. Agyafúrt Tom sikítása hirtelen abbamaradt.
Eriknek összeszorult a gyomra; hárman azonnal elernyedtek, ami jelezte, hogy eltört a nyakuk; az egyik kétszer megrángott, majd meghalt; az utolsó kettő keményen rugdalózni kezdett, miközben lassan megfulladt. Agyafúrt Tom volt az egyik; Erik számára úgy tűnt, hogy hihetetlenül sokáig haldoklott. A karcsú tolvaj ide-oda rúgott, és bokájával eltalálta az egyik őrt.
– Le kéne kötni az ember lábát, szerintem – mondta Biggo. – Minden méltósága elillan, ha így rugdalózik.
Roo Erik mellett állt, és arcán a rémület könnyei csurdogáltak végig.
– Méltóság? – kérdezte.
– Ilyenkor nem marad semmije az embernek, fiam – mondta Biggo. – Az ember meztelenül jön a világra, és úgy is megy el. A ruhája nem jelent semmit. A lelkében meztelen. De a bátorság és a büszkeség, az igen. Talán másnak nem jelent semmit, de egyszer majd az egyik őr hazamegy, és azt mondja a feleségének: „Emlékszem arra a nagydarab fickóra, akit felakasztottunk; ő aztán tudta, hogyan kell meghalni.”
Erik figyelte, ahogy Agyafúrt Tom rugdalózik, forgolódik, majd nem mozdul többé. Robert de Loungville sokat várt – legalábbis Erik számára így tűnt –, majd intett az őröknek.
– Levágni őket!
A katonák levágták a halottakat az akasztófáról, és miközben lehurcolták őket az emelvényről, a többi katona már fel is tűnt az új hurkokkal, melyeket azonnal feltettek a helyükre.
Erik hirtelen rádöbbent, hogy eljönnek érte is. Lábai remegni kezdtek, és meg kellett kapaszkodnia a kőfalban, hogy ne essen el. Most érzek utoljára követ a kezem alatt, futott át az agyán. Robert de Loungville intett a katonáknak, hogy sorakozzanak fel, majd kimeneteltek az udvarból.
A falakon keresztül a rabok tisztán hallották a kövön menetelő csizmák hangját. Az őrök a cellába tartottak. Egyre közelebb értek, Erik pedig hol azt kívánta, hogy bárcsak már megérkeznének, és vége lenne az egésznek, hol pedig azt, hogy sose érkezzenek meg. Keményen belenyomta kezét a kőfalba, mintha ezzel el tudná hessegetni a közeledő veszélyt.
A helyiség végében ekkor kinyílt az ajtó, és beléptek az őrök. De Loungville felolvasta a neveket. Root szólította negyediknek, Eriket ötödiknek, aztán utoljára Sho Pit, mint olyan rabot, akit nem kellett akasztani.
Roo belépett a sorba, és rettegve pillantott körbe.
– Várjunk, nem lehet... nincs...
Az egyik őr keményen megszorította a vállát.
– Maradj a sorban, fiam! Így, jól van.
Roo nem mocorgott tovább, de szeme kidülledt, a könnyek ömlöttek szeméből, és motyogott valamit, amit Erik egyáltalán nem értett.
Erik körbepillantott, és olyan ernyedtnek érezte a gyomrát, mintha megmérgezték volna. Aztán beindult a bélműködése, és hirtelen erősen székelnie kellett. Megijedt, hogy talán be fogja piszkítani a nadrágját, mikor meghal. Tüdeje összeszorult, és erőlködnie kellett, hogy lélegezni tudjon. Izzadtság ömlött alá az arcáról, a hónaljából és az ágyékából. Meg kellett halnia.
– Nem akartam... – mentegetőzött Roo olyasvalakiknek, akik nem menthették meg.
Az őrök vezetője kiadta a parancsot. A rabokat kihajtották a cellából. Eriknek fogalma sem volt, hogyan tud lépést tartani, hisz lába iszonyatosan elnehezedett, térde pedig erősen remegett. Roo szemmel láthatóan reszketett. Erik arra gondolt, bárcsak megérinthetné barátja vállát, de a láncok miatt nem ért el odáig. Elhagyták a halál cellájához vezető hosszú folyosót.
Az elítéltek ezután egy hosszú folyosón haladtak végig, majd egy másikon, mely rövid lépcsőhöz vezetett. Megmászták a lépcsőket, majd befordultak még egy sarkon, míg végül kiléptek a szabadba. A nap még mindig nem ért fel a falak fölé, de a fölöttük elterülő kék égbolt csodálatos napot ígért. Erik szíve majd megszakadt, annyira szerette volna látni e napot.
Roo eszeveszetten sírt, érthetetlen hangokat adott ki, melyek közt rendszerint ott szerepelt a „kérem”. Mégis sikerült tovább lépkednie. Elmentek az udvaron fekvő hat holttest mellett, miközben egy halottszállító szekér épp akkor érkezett oda, hogy betehessék a tetemeket. Erik lepillantott a halottakra.
Majdnem összerogyott. Látott már halottakat, mint például Tyndalt, Stefánt, és a névtelen banditát, akit saját kezűleg ölt meg, de ilyet még sosem. Az arcuk teljesen eltorzult, főleg Tomé, és azoké, akik megfulladtak. Szemük kidülledt a szemgödörből. A másik négy, amelyiknek a nyaka azonnal eltört, még mindig kísértetiesen meredt az ég felé. A legyek már össze is gyűltek a holttesteken, és senki sem vesződött azzal, hogy elhessegesse őket.
Erik hirtelen a lépcsőn találta magát. Húgyhólyagja elgyengült. Eddig nem igazán kellett elmennie a mellékhelyiségbe, de most erős vágyat érzett, hogy kikéredzkedjen, mielőtt felakasztják. Gyermekes zavar tört fel emlékeinek mélyéből, és érezte, ahogy könnycseppek indulnak meg orcáján. Kiskorában anyja sokszor leszidta, amiért benedvesítette az ágyát éjszaka, és – számára érthetetlen módon – a gondolat, hogy most is be fog pisilni, a legszörnyűbb sorscsapásként tűnt fel előtte. Vizelet és széklet bűze árulkodott arról, hogy egyesek már nem bírták tovább; bár nem tudta, hogy az előtte menetelők voltak-e azok, vagy a már felakasztottak. Erik kétségbeesetten próbálta visszatartani vizeletét, nehogy az anyja kijöjjön a sodrából.
Megpróbált Roora nézni, de máris egy ládára lépett fel. Az őr felugrott hozzá, nyaka köré helyezte a hurkot, aztán lelépett mellőle. Erik megpróbálta megkeresni Root, de nem találta.
Érezte, hogy reszket. Szeme felett elvesztette uralmát, és a feje fölött ragyogó égbolt, a falakat beburkoló árnyékok már nem jelentettek semmit a számára. Hallotta, ahogy páran imákat mormolnak, de leginkább Root hallotta, aki halkan könyörgött tovább:
– ...Ne... kérem... ne... kérem – ismételgette.
Erik azon tűnődött, hogy mondjon-e valamit még a barátjának, de nem maradt ideje ilyesmire, hisz Robert de Loungville már ki is állt az elítéltek elé. Erik most megdöbbentő részletességgel megfigyelhette azt a férfit, aki parancsot készült adni a halálára. A férfi sietve borotválkozott reggel, mert kis borosta sötétítette be az állát. Jobb szeme felett apró vágás látszott, amit Erik addig sosem vett észre. Szép, vörös tunikát viselt, Krondor címerével, melyben sas szárnyalt a tenger fölé. Kék szeme volt, fekete szemöldöke és kócos haja. Erik elcsodálkozott, hogy ilyen hamar hogyan tudott ennyi mindent észrevenni a férfin, de a gyomra fellázadt. Hánynia kellett.
Az egyetlen rabot, akit nem ítéltek halálra, de Loungville mellé vitték.
– Figyelj, és tanulj, kesh! – mondta neki de Loungville.
De Loungville intett az akasztófánál álló őrüknek, és felkiáltott:
– Felakasztani őket!
Erik rettegve szívta magába a levegőt, miközben érezte, hogy erőteljesen kirúgják a ládát a lába alól. Még hallotta Roo halálsikolyát, aztán zuhanni kezdett.
Az égbolt összevissza forgott körülötte. Csak az ég kéksége lebegett előtte. Hallotta, ahogy felkiált: „Anya!”, aztán a kötél elfogyott. A hirtelen rántástól felhorzsolódott nyakán a bőr, mikor a kötél összeszorult rajta. Ezután újabb rántást érzett, és tovább zuhant. Várta, hogy nyaka szétroppanjon, vagy hirtelen fulladni kezdjen, ahogy légcsöve szétroncsolódik. Ehelyett kábító ütést érzett az arcán és a testén, ahogy nekivágódott az akasztófa fapadlójának.
Robert de Loungville hirtelen ordibálni kezdett.
– Állítsátok talpra őket!
Durva kezek rángatták fel Eriket. Szédelegve körülnézett, és megdöbbent emberek viszonozták zavarodott tekintetét. Roo úgy tátogott, mint egy hal, melyet épp most dobtak ki a szárazföldre. Arcán vörös folt látszott az eséstől. Szeme elvörösödött, kidülledt, és takony folyt az orrából, hisz úgy sírt, mint egy csecsemő.
Biggo körbepillantott. A homlokán látható vágásból vér folyt. Úgy állt ott, mintha megpróbálná megérteni e tréfát, mely megfosztotta őt a Halál Istennőjével való találkától. A mellette lévő férfi, Billy Goodwin, behunyta a szemét, és úgy zihált, mintha még mindig fojtogatná valami. Erik nem tudta az akasztófa túlsó oldalán álló férfi nevét, de ő is megdöbbenten állt ott.
– Na, ide hallgassatok, csirkefogók! – parancsolta Robert de Loungville. – Halottak vagytok! – Egymás után nézett az arcukra. – Értitek? – kérdezte hangosabban.
A rabok bólintottak, de látszott, hogy halvány fogalmuk sincs az elhangzottakról.
– Hivatalosan halottak vagytok. Aki kételkedik a szavamban, azt felakasztatom, és ezúttal a gerendára kötjük a kötelet. Vagy ha jobban tetszik, szívesen elvágom a torkát annak, aki ellentmond.
Ekkor a kesh rabhoz fordult.
– Menj oda a többiekhez! – mondta. A megbilincselt férfit durván felrángatták a lépcsőn, és odaállították a halottak teste mellé.
A katonák rövidebbre vágták a rabok nyakában lógó köteleket, majd Sho Pi nyakába is hasonló hurkot helyeztek.
– Ez addig lesz rajtatok, amíg azt nem mondom, hogy levehetitek! – kiáltotta de Loungville.
Odalépett az öt, még mindig hitetlenkedő férfihez, és lassan sétálni kezdett előttük, mélyen a szemükbe nézve.
– Az enyémek vagytok! Nem rabszolgák vagytok! A rabszolgáknak jogaik vannak! Nektek nincs! Mostantól úgy táncoltok, ahogy én fütyülök! Ha úgy döntök, hogy nem akarom, hogy szívjátok a levegőmet, az őrök meghúzzák a hurkot a nyakatokon. Akkor pedig nem fogtok lélegezni. Értitek?
Páran bólintottak, Erik pedig halkan válaszolt:
– Igen.
De Loungville kifakadt.
– Ha kérdezek valamit, akkor hangosan válaszoltok, hogy halljam! Értitek?
– Igen! – mondták mind a hatan.
De Loungville megfordult, és megint sétálni kezdett a rabok előtt.
– Ennyi?
– Igen, uram! – mondta Erik.
De Loungville erre Erik elé lépett, és olyan közel hajtotta hozzá a fejét, hogy az orruk majdnem összeért.
– Uram! Több vagyok, mint uram, gazemberek! Több vagyok nektek, mint az anyátok, a feleségetek vagy a testvéretek! Mostantól az istenetek vagyok! Ha csettintek az ujjammal, meghaltok. És ha kérdezek valamit, akkor a válasz: „Igenis, de Loungville őrmester!” Világos?
– Igenis, de Loungville őrmester! – mondták, szinte kiáltották, bár, torkuk kiszáradt a tréfás akasztástól.
– Most pedig tegyétek fel a szekérre a halottakat, semmirekellők! – parancsolta de Loungville. – Mindenki fogjon meg egyet!
Biggo odalépett Agyafúrt Tom holttestéhez, és mintha kisgyermeket vett volna a kezébe, óvatosan elvitte a szekérig, és gyengéden letette. Két sírásó álldogált a halottszállító szekéren, akik most beljebb húzták a holttestet, hogy legyen hely a többinek.
Erik is felemelt egyet. Nem tudta, hogy hívják a halottat, és milyen bűnt követhetett el. Elsétált vele a szekérig, és letette, hogy a sírásók beljebb húzhassák. Ránézett a férfi arcára, de nem ismerte fel. Tudta, hogy egyike volt azoknak, akikkel két napot töltött a cellában, és akivel talán beszélt is, de nem emlékezett rá pontosan.
Roo lenézett a lábánál elterülő holttestre, aztán megpróbálta felemelni. Kínlódott. Könnyei kifogyhatatlan forrásból ömlöttek. Erik tétovázott kicsit, aztán odalépett hozzá, hogy segítsen.
– El onnan, Sötétmocsárffy! – parancsolta de Loungville.
– Nem bírja el – szólt Erik, érezve, hogy torka még mindig száraz, és nyaka még ég a kötéltől. De Loungville szeme fenyegetően összeszűkült, mire Erik gyorsan hozzátette: – De Loungville őrmester!
– Nos, jobb lesz, ha felemeli – mondta de Loungville –, vagy ő lesz az első, aki visszamegy az akasztófára! – Időközben tőrt vett elő, és most azzal mutatott a lépcső felé.
Erik csak nézte, ahogy Roo minden erejét összeszedve megpróbálja elráncigálni a holttestet a szekérig. A háromméternyi távolság legalább egy mérföldnek tűnt a szemében. Erik jól tudta, hogy Roo amúgy sem számított erős fiúnak, de az elmúlt néhány nap minden erejét felemésztette. Karja vizes kötélhez hasonlított, lába pedig teljesen elerőtlenedett.
A holttest végre megmozdult, először egy lábnyit, majd még egyet, és még egyet. Mintha hatalmas fegyverrakást cipelne fel a hegyre, Roo hangosan hörgött, de sikerült eljutnia a szekér lábához. Ekkor összerogyott.
De Loungville fölé hajolt, és arcát odanyomta Roo arcához.
– Mi van? – ordította. – Azt akarod, hogy azok a becsületes munkások szálljanak le, és végezzék el a te munkádat? – Roo felpillantott az alacsony termetű férfire, és csendben könyörgött a saját haláláért.
De Loungville belemarkolt Roo hajába, és talpra rántotta őt, torkához szorítva a tőrt.
– Nem fogsz meghalni, te taknyos disznó – mondta, mintha belelátott volna Roo gondolataiba. – Az enyém vagy, és csak akkor halsz meg, ha én megengedem. Addig nem! Ha meghalsz, mielőtt én mondanám, akkor benyúlok a Halál Istennőjének termébe, visszarántalak az életbe, és én öllek meg. Felvágom a hasad, és megeszem a májadat vacsorára, ha nem engedelmeskedsz. Most pedig tedd fel a halottat a szekérre!
Roo hátrazuhant, egyenesen a szekér hátsó, lehajtott ajtajának, de sikerült talpon maradnia. Lehajolt, átkulcsolta kezét a holttest mellkasán, és emelt.
– Nem érsz te semmit, fiam! – üvöltötte de Loungville. – Tízig számolok. Ha addig nem rakod a szekérre, te mihaszna csirkefogó, akkor saját szemed láttára vájom ki a szívedet!
Roo újból emelt, és arca elárulta rettegését.
– Kettő!
Roo nagy nehezen felültette a holttestet.
– Három!
A lábával megemelte magát, és valahogy megfordult, mire a halott nekidőlt a hátsó ajtónak.
– Négy!
Roo mély lélegzetet vett, és megint emelt. A holttest félig becsúszott a szekér rakterébe.
– Öt!
Roo elengedte a testet, és gyorsan átkulcsolta kezét a halott csípőjén. Ügyet sem vetett a vizelet és az ürülék bűzére. Összeszedve maradék erejét, újból emelt. Aztán összeesett.
– Hat! – üvöltötte de Loungville, és odahajolt a szekér aljánál ülő fiú fölé. Roo felnézett, és látta a férfi lába lelóg a szekérről. Feltápászkodott, és minden erejével megtolta a lábakat, mikor de Loungville hetet számolt.
A lábak meghajlottak, mire Roo benyomta, beküszködte a halottat a szekér belsejébe, mikor de Loungville nyolcat számolt.
Roo ekkor elájult.
Erik előrelépett. De Loungville megfordult, lépett egyet, és visszakézből megütötte Eriket, aki térde rogyott. De Loungville lehajolt, és farkasszemet nézett a megdöbbent fiúval.
– Meg kell tanulnod, kutya, hogy bármi is történjék a barátaiddal, te azt teszed, amit mondanak neked, és semmi mást! Ha ezt nem tanulod meg, a varjak már naplemente előtt belőled fognak lakmározni!
Aztán felállt, és elüvöltötte magát.
– Vissza velük a cellába!
A rabok elindultak, és nem tudták biztosan, hogy mi is történt. Erik füle még mindig csengett az ütéstől, de azért megkockáztatott egy pillantást Roora. Két őr fogta meg az ájult fiút. A cella felé vitték a többi fogollyal együtt.
A rabokat csendben visszatoloncolták a cellába. Root teketóriázás nélkül behajították, az ajtó pedig becsapódott mögötte.
A kesh férfi, Sho Pi, odament Roohoz.
– Rendbe fog jönni – mormogta. – A rettegés okozta kimerültség.
Aztán Erikhez fordult, és elmosolyodott.
– Hát nem megmondtam, hogy más is lehet a sorsod?
– De mi? – kérdezte Biggo. – Mi volt ez a gonosz átvágás?
A kesh férfi leült, és törökülésbe helyezkedett.
– Ez amolyan szemléltető gyakorlat volt. Ez a de Loungville, aki, legalábbis szerintem, a nagyhercegnek dolgozik, azt akarja, hogy valamit teljes mértékben megtanuljatok.
– De mit? – kérdezte Billy Goodwin, egy karcsú, göndör, barna hajú rab.
– Azt akarja, hogy tudjátok: habozás nélkül megöl minket, ha nem tesszük azt, amit parancsol.
– De mit akar? – kérdezte egy rab, akinek a nevét Erik nem tudta. Vékony, ősz szakállú, vörös hajú férfivolt.
Sho Pi behunyta szemét, mintha pihenéshez készülne elő.
– Nem tudom, de szerintem érdekes feladat lesz.
Erik hátradőlt, és hirtelen felkacagott.
– Mi az? – kérdezte Biggo.
Erik zavarba jött a sok férfi előtt.
– Becsináltam – mondta, és nevetni kezdett, de nevetésében tisztán hallatszott a hisztéria.
– Én is bepiszkítottam – mondta Billy Goodwin.
Erik bólintott, mire hirtelen abbahagyta a nevetést, és zokogni kezdett. Az anyja annyira ideges lett volna, ha rájön, hogy becsinált.

 

Roo felállt, mikor ennivalót hoztak. Legnagyobb megdöbbenésükre, az étel nemcsak kiadós, hanem finom is volt. A zöldségragut eddig amolyan sűrített marhahúslevesben kapták, de most gőzölgő zöldségeket, nagy kenyérszeleteket, sok vajat, sajtot és húst nyújtottak be az ablakon. A már megszokott vödörnyi vizet nagy korsó vizezett bor váltotta fel, mely elegendőnek bizonyult a szomjúság enyhítésére és a feszültség levezetésére, de berúgni nem lehetett tőle. A rabok ettek, és a sorsukon morfondíroztak.
– Szerinted a nagyherceg áll az egész mögött? – kérdezte az ősz szakállú, rodezi férfi, aki Luis de Savona névre hallgatott.
Biggo megrázta a fejét.
– Elég jó emberismerő vagyok. Ez a Robert de Loungville képes embertelen módon viselkedni, ha kell, de a nagyherceg nem olyannak tűnt. Ahogy kesh barátunk is megmondta...
– Isalani – javította ki Sho Pi. – A birodalomban élünk, de nem vagyunk keshek.
– Akkor isalani – mondta Biggo. – Mikor megmondta, hogy ez csak egy lecke, igaza volt. Ezért van rajtunk még mindig ez. – Meglengette a nyaka köré tekert kötél végét. – Emlékeztető, hogy hivatalosan mind halottak vagyunk. Emlékeztető, hogy bármi is történjék, tudjuk, hogy éppen csak megtűrnek minket az élők sorában.
– Nem hiszem – mondta Billy Goodwin –, hogy engem emlékeztetni kellene. – Megrázta a fejét. – Istenem, nem is emlékszem, mire gondoltam, mikor kirúgták a ládát alólam. Kisbaba lettem, és vártam, hogy az anyám kihúzzon a bajból. Nem is tudom elmondani, mit éreztem.
A többiek bólintottak. Erik szemébe könnyek gyűltek, mikor ő is visszaemlékezett érzéseire. Félretéve gondolatait, Roohoz fordult.
– Hogy vagy?
Roo nem szólt semmit, csak bólintott evés közben.
Erik tudta, hogy nagy változás megy végbe barátjában. Érezte, hogy egészen más ember lett, mióta elhagyták Hollófalvát. Eltűnődött, hogy vajon ő is olyan mértékben változik-e, mint Roo.
Később őrök jöttek, akik elvitték a tálakat és a korsókat. Senki sem beszélt, és a cella sötétségbe borult, hisz a kinti fáklyát nem gyújtották meg.
– Azt hiszem, de Loungville így akarja jelezni, hogy aludjunk el mihamarább – mondta Biggo.
Sho Pi bólintott.
– Holnap valószínűleg korán kezdünk. – Összekuporodott a kőpadon, és behunyta a szemét.
– Én ugyan nem alszom a saját piszkomban – mondta Erik. Levette csizmáját és nadrágját, aztán az ürülékes vödörhöz sétált, ahol kis ivóvíz segítségével megpróbálta letisztítani a piszok nagy részét. Naiv próbálkozás volt, semmi több. A nadrág nedves maradt, de Erik megnyugodott a ténytől, hogy legalább tett valamit a tisztaság érdekében.
Mások is követték a példáját. Roo az egyik sarokban kuporgott, és úgy összegubózódott, mintha hideg lett volna. Erik jól tudta, hogy barátja belül fázik, és a kellemetlen hideget semmilyen tűz sem tudja elűzni.
Erik hátradőlt, és legnagyobb megdöbbenésére meleg kimerültség söpört végig csontjain. Mielőtt átgondolhatta volna a nap elképesztő eseményeit, elaludt.

 

– Ébresztő, szemetek! – kiáltotta de Loungville, mire a rabok megmozdultak. A cellában fültépő lárma kezdődött. Az őrök pajzsokkal verték a vasrácsokat, és eszeveszetten ordítoztak.
– Felkelni!
– Talpra!
Erik még fel sem ébredt teljesen, máris feltápászkodott. Ránézett Roora, aki úgy pislogott, mint a hirtelen megvilágított bagoly.
A cella ajtaja kinyílt, és az őrök sorba parancsolták a rabokat. Ugyanabban a sorrendben sorakoztak fel, mint mikor az akasztófára indultak. Szó nélkül várakoztak.
– Mikor kiadom a parancsot, hogy jobbra át, mind az ajtó felé fordultok. Értitek? – Az utolsó szó nem kérdésnek, hanem kőkemény parancsnak hatott.
– Jobbra át!
A férfiak csoszogva fordultak jobbra. A láncok igencsak megnehezítették a mozgásukat. A cella ajtajában de Loungville jelent meg.
– Ha kiadom a parancsot, elindultok előre. Bal lábbal léptek először. Azt a katonát kell követnetek, ott. – Az egyik őrre mutatott, akinek a sisakján tizedesi rangjelzés látszott. – Sorban követitek, és aki elhagyja a helyét egy percen belül akasztófára kerül. Érthető?
– Igenis, de Loungville őrmester! – kiáltották a rabok.
– Indulás!
A sor elején álló Billy Goodwin elindult, de Biggo és Luis valószínűleg nem tudták megkülönböztetni bal lábukat a jobbtól, ezért ügyetlenkedő csapat indult a tizedes után. Hosszú folyosón meneteltek, mely ellentétes irányba vezetett az udvartól, ahol előző nap átestek az álakasztáson. Megmásztak egy hosszú lépcsőt, majd beértek egy helyiségbe, amely a palota szerves részének tűnt. A láncok hangosan csörögtek menetelés közben. Erik hirtelen zavarba jött, mikor elhaladtak néhány bírósági tisztviselő mellett, akik röpke pillantást vetettek rájuk, majd folytatták a beszélgetést.
Erik ráébredt, hogy még mindig piszkos a nadrágja, akárcsak a másik öt férfié, bár Sho Pinek csak egy fürdés hiányzott. A többiek beszennyezték ruhájukat, melyekbe befecskendezték a rémület bűzét is. Erik, akit kovácsinas lévén általában nem zavart az izzadtság szaga, most megundorodott az orrába szállingózó iszonyatos bűztől.
– Befelé! – mondta de Loungville, és Erik észrevette, hogy két napja, most beszélt először nyugodt hangnemben velük.
Nagy terembe léptek, ahol hat gőzölgő kád várakozott, melyek olyan magasak voltak, mint maguk a rabok. Az ajtót bezárták mögöttük, Erik pedig hallotta, hogy kívülről bereteszelik. Az őrök levették róluk a bilincseket.
– Vessétek le azokat a rongyokat! – mondta a tizedes.
Biggo nekilátott, hogy levegye a kötelet a nyakából, viszont de Loungville rákiáltott.
– Azt hagyd magadon, gazember! Halott vagy, és az emlékeztet! A többit vesd le!
A férfiak levetették ruhájukat. Erik az egyik sarokba helyezte csizmáját, és látta, hogy az egyik szolga összeszedi a rongyos, bűzölgő ruhákat.
– Nagyon fontos emberrel fogtok találkozni – mondta de Loungville. – Nem maradhattok ilyen büdösek. Nekem nem számítana, de hát én is alacsony származású vagyok. Mások nem tűrnek meg ilyesmit. – Intett a szolgáknak. A palota szolgaegyenruhájába öltözött fiatalok szappanos vízzel teli vödröket hoztak. Figyelmeztetés nélkül felemelték a vödröket, és nyakon öntötték a forró vízzel Biggót és Billy Goodwint. Aztán elindultak a kádak felé, hogy még több vizet hozzanak.
– Mosakodjatok le! – kiabálta de Loungville. Olyan tiszták legyetek, mint még soha életetekben!
A férfiak elkezdték lesikálni a hetek alatt összegyűlt mocskot, ürüléket. Sűrű kenőcsöt kaptak, amit a hajukba kellett dörzsölni, hogy eltávolítsák az esetleges tetveket. Erik már azt hitte, hogy a kenőcs leviszi az egész haját, de mikor végzett, frissnek érezte magát. Reszketett, ám mióta Rooval megölték Stefánt, nem érezte magát ilyen tisztának.
Rápillantott Roora, aki bólintott, és felvillantotta régi mosolyának halvány utánzatát. Ő is remegve állt ott. A nyaka köré font kötélből hevesen csöpögött a víz. Nem sok szőr volt a testén, és Erik elképedt, hogy mennyire hasonlít Roo egy kisfiúhoz.
Ruhát kaptak, egyszerű szürke zubbonyt és nadrágot. Erik visszakaphatta csizmáját, és a többiek is visszavehették lábbelijüket. Biggo és Billy mezítláb maradt.
Felsorakoztatták őket, majd Robert de Loungville szemügyre vette a csapatot.
– Egy kis ideig láncok nélkül lehettek; a láncok látványa és zaja zavarná a gyöngéd lelkű embereket, akikkel találkozni fogunk. Most pedig kövessetek!
A tizedes visszaparancsolta őket ugyanabba a sorrendbe, mellyel beléptek a fürdőterembe.
Kis udvarra értek, ahol megálljt parancsoltak. A fal tetején őrök sorakoztak. Minden ötödik őr kezében hatalmas íj pihent.
– Azok az emberek odafenn nyomkeresők – mondta de Loungville. – Száz méterről eltalálnak egy verebet. Azért vannak ott, nehogy elszaladjon alólatok a ló a kis bemutatónk során.
Intett, mire az egyik őr kardot nyújtott át neki.
– Melyik gazember hiszi magáról, hogy tud bánni a karddal?
A rabok egymásra néztek, de semmit sem szóltak.
– Talán te! – ordította de Loungville egyenesen Luis de Savona arcába.
– Elég jól bánok a karddal, őrmester! – mondta halkan.
De Loungville megfordította a kardot, és markolattal de Savona kezébe nyomta.
– Akkor itt az ajánlatom. Ha leszűrsz engem ezzel a karddal, akkor szabad emberként sétálhatsz ki a palotából!
De Savona körülnézett, majd kis tétovázás után megrázta a fejét, és ledobta a kardot a földre.
– Vedd fel! – ordította de Loungville. – Én mondom meg, hogy mikor mit tehetsz le! Felveszed azt a kardot, és leszúrsz vele, vagy az az ember – az egyik nyomkeresőre mutatott –, nyilat ereszt a koponyádba. Érted?
– Így is, úgy is, meghalok – mondta de Savona.
De Loungville odalépett a nála magasabb rodeziánhoz, és beleordított a képébe.
– Kételkedsz a szavamban? Azt mondtam, ha megölsz, szabad ember vagy! Azt mondod, hazudnék neked?
Mikor de Savona nem felelt, Robert de Loungville pofonvágta.
– Hazugnak akarsz nevezni?
Luis lehajolt, megfogta a kardot, és fel sem emelkedett, máris előrevetette magát. De Loungville könnyedén ellépett a kard elől, és Luis hirtelen térdre kényszerült. De Loungville a háta mögött termett, és szorosra húzta a Luis nyakában lógó kötelet. A rab fulladozni kezdett, de Loungville pedig a többiekhez fordult.
– Azt akarom, hogy nagyon figyeljetek! Minden ember, akivel mostantól találkoztok, a feljebbvalótok. Mindegyikőjük képes arra, hogy egy szempillantás alatt bármilyen fegyvert elvegyen tőletek. Mind százszor bizonyított már nekem, és mindnek megadom az engedélyt, hogy kedvére elvághassa a torkotokat, megfojthasson, megbotozhasson, vagy halálra rugdosson titeket! Bármit megtehetnek, ha csak fingani merészeltek az engedélyem nélkül. Érthető?
A férfiak mormogtak valamit, mire de Loungville felordított:
– Nem hallom! – De Savona már elvörösödött a fulladástól. – Ha meghal, mielőtt válaszolnátok, mind lógni fogtok.
– Igenis, de Loungville őrmester – kiabálták, mire de Loungville ellazította de Savona nyakán a kötelet. A rodezián levegő után kapkodva elterült. Aztán gyorsan feltápászkodott, és betántorgott a sorba.
– Ne felejtsétek, minden ember, akivel mostantól találkoztok, a feljebbvalótok!
Intett az őröknek, mire azok visszavezették a rabokat a palotába. Gyorsan átmeneteltek a hosszú folyosón, és hirtelen egy helyiségbe értek, mely a palota valamelyik magántermének tűnt.
A jókora helyiség sokkal kisebb volt, mint a tárgyalóterem. Aztán megpillantották Krondor udvarnagyát, Jamest, ráadásul ott volt az a furcsa nőszemély is, aki a tárgyaláson is részt vett, no meg a többi nemes.
A nő feszengve állt ott, mintha nem érezné jól magát a helyiségben. Egyenként szemügyre vette a rabok arcát, majd enyhén megremegett, mikor Sho Pire nézett. Mintha csendes beszélgetés zajlott volna le közöttük. A nő végül Jameshez és a nagyherceghez fordult.
– Azt hiszem, megteszik majd, amit kérsz tőlük. Ha megengeded, most távoznék, fenség.
– El tudom képzelni – válaszolta Krondor nagyhercege –, hogy mennyire nehéz lehetett ez a számodra. Hálával tartozom. Távozhatsz.
James még suttogott valamit a nő fülébe, mire az bólintott, és elhagyta a termet.
– Fenség, a halottak itt vannak – mondta de Loungville.
– Aminek nekifogtál, Bobby – kezdte a nagyherceg –, arról tudott az apám, sőt, engedélyezte is. De én még mindig nem értem kristálytisztán.
– Nicky – mondta James a nagyhercegnek –, te is láttad, hogy mire képesek a kígyók. A tengeren voltál, mikor Arutha elfogadta Calis és Bobby tervét. Még mindig a tengeren lennél, ha nem hívattunk volna apád halála miatt. Egy pillanatig se kételkedj abban, hogy ez a lépés szükséges!
A herceg leült, és szemügyre vette a csendben várakozó rabokat. Hosszasan elgondolkozott.
– És ez is szükséges volt? – kérdezte.
– Igen – mondta James. – Minden egyes elítélt hazudna, ha azt mondaná, hogy szolgálni akar téged. Az anyjukat is letagadnák, mikor kirúgják alóluk a ládát. Nem, ezek az emberek a legmegbízhatóbbak a halálra ítéltek közül.
Nicholas sorban végigmérte az arcokat.
– Még mindig nem látom, miért volt szükség az akasztófás színjátékra. Rendkívül kegyetlen játéknak tűnt.
– Elnézést, fenség – mondta de Loungville –, de ezek az emberek itt hivatalosan halottak. Ezt erősen bevéstem az agyukba. Tudják, hogy kedvünkre kivégezhetjük őket, és hogy feltétlenül élve kell maradniuk.
– Mi a helyzet a keshsel? – kérdezte a herceg.
Erre James válaszolt.
– Kicsit különleges eset, de a feleségem szerint rá is szükség lesz.
A herceg hátradőlt, és nagyot sóhajtott.
– Nem volt könnyű elfoglalni ezt a trónt. Borric hosszú órákon át törte a fejét, hogy kit ültessen e trónra, amíg Patrick herceg eléri a kort, amikor átveszi a helyem, én meg visszatérhetek a tengerre. Már csak három év.
– A fene egye meg, én tengerész vagyok. Húsz éve nem töltöttem többet egy hónapnál egy kikötőben. Ez az uralkodás...
James elmosolyodott. A szemében csillogó fénytől sokkal fiatalabbnak tűnt saját életkoránál.
– Úgy beszélsz, mint Amos.
A nagyherceg megcsóválta fejét, miközben halvány mosoly jelent meg az ajkán.
– Valószínűleg. Mindent megtanított a tengerről. – A rabokra nézett. – Már tudják?
– Ezért vannak itt, fenség – mondta Robert de Loungville.
A herceg bólintott Jamesnek, aki a rabokhoz fordult.
– Mindegyikőtök kap egy esélyt. Figyeljetek, hogy megértsétek, mi is forog kockán!
– Őfensége kegyessége és nagylelkűsége folytán, a rátok kirótt ítéletet később hajtjuk végre. Nem kaptatok kegyelmet, és az ítéletet nem törölheti el semmi. Érthető?
A férfiak egymásra pillantottak, néhányan pedig bólogatni kezdtek.
– Mind meg fogtok halni – mondta James. – Az egyetlen kérdés az, hogy hogyan és mikor.
– A Királyság számára kell valamit végrehajtani – mondta Robert de Loungville. – Olyan kétségbeesett emberekre van szükségünk, akik hajlandóak erre. Ezért visszahúztunk titeket a halál széléről, és ezt a választási lehetőséget tárjuk elétek:
– Akinek a lelkiismerete elég tiszta ahhoz, hogy szembenézzen a Halál Istennőjével, az szólhat, és kivisszük az akasztófához, ahol kivégezzük. Ezzel nem lesz több gondja ebben az életben.
Körbepillantott a helyiségben, de senki sem szólalt meg, még a korábban istenfélő Biggo sem.
– Jól van. Kiképezünk titeket erre a feladatra, és ha készen álltok, akkor körbehajózzuk a fél világot, és olyan helyekre megyünk, ahová kevesen jutottak el a Királyságból, és ahonnan bizony kevesen térte vissza. A kaland során talán visszasírjátok majd, hogy nem az akasztófát választottátok.
– De ha valahogy túléljük az egészet, és visszaérünk Krondorba...
A mondatot Nicholas folytatta.
– Az ítéletet felülvizsgáljuk, és szabadok lehettek, avagy kegyelmet kaptok attól függően, hogy James mit javasol számomra...
– És ez attól függ, hogy a vezetőitek milyen ajánlást nyújtanak be rólatok – mondta James. – Tehát ha még él bennetek a remény, hogy egyszer megint szabadok lehettek, akkor engedelmeskedjetek.
A nagyherceg bólintott, mire de Loungville megszólalt.
– Hátra arc!
A rabok engedelmeskedtek a parancsnak, és kimeneteltek a helyiségből. A cella helyett kis udvarra vezették őket, ahol egy kocsi várakozott. A gyorsan összetákolt szekér pár deszkából állt, melyre épp ráfért a két kocsis, a két pad a raboknak és az őr hátulra. Lovas katonák gyűltek a kocsi köré, és de Loungville felkiáltott.
– Felszállni a kocsira!
A férfiak engedelmeskedtek, a katonák pedig minden rab jobb bokájára ráerősítettek egy vaskarikát, mely a pad alól lógott ki. Az istállófiú lovat hozott oda de Loungville-nek, aki felszállt a hátasra, és indulást parancsolt a különítménynek. Az udvar kapui kitárultak, és a szekér kigördült. Erik egy kis utat látott, melynek végében a palotához tartozó kikötő tűnt fel. Elfordultak a kikötő irányából, és elindultak a város felé.
Egy második kapuhoz értek, melyet az őrök kitártak, hogy átengedjék a menetet. A lovak patája hangosan csattogott a kőburkolaton, és az állatok lelkesen horkantottak fel, hogy végre kint lehetnek és mozoghatnak. Erik körbenézett. Az idő dél felé járt. Annyi minden történt mióta Krondorba értek.
A nap legyőzte a városra telepedett ködöt, így csodálatos őszi napban gyönyörködhettek. A meleg napsugarak megcirógatták Erik arcát, a hűvös tengeri szellő pedig sirályok hangját és sóillatot hozott a víz felől.
Erik visszagondolt a hasító fájdalomra, melyet akkor érzett, mikor az akasztófánál tudatosult benne, hogy már nem láthat több nappalt. A rettegés, mely akkor kerítette hatalmába, mikor a durva kezek rátették a ládára, most visszatért. Erik elfulladt, és hirtelen bőgni kezdett.
Roo ránézett, mire az ő arcáról is könnycseppek csordultak alá. De a kocsin se rab, se katona nem szólt semmit. Pár perc múlva Erik összeszedte magát, és hátradőlt. A szellők kellemesen hűsítették, és fogadalmat tett, hogy sosem fog még egyszer ennyire félni.

 

 

9.
Kiképzés

Erik felnyögött.
Kínlódva cipelte fel a zsáknyi követ a dombra. Lába többször is megcsúszott az álnok kőrakáson. Hat rab építette a dombot, mégpedig úgy, hogy zsákszámra hordták fel rá a köveket.
Mikor felért a tetejére, Erik megállt. Mély lélegzetet vett, és levette válláról a nehéz zsákot, melyet fenekével felfelé fordított. A kövek lavinaként indultak lefelé, mire többen is káromkodni kezdtek alul, hisz ki kellett kerülniük a kődarabokat. Tudta, hogy az őrök megengedik neki, hogy kifújja magát, mielőtt lefelé venné az útját e veszélyes kőhalmon, hogy folytassa az értelmetlen feladatot.
Körülnézett. A lezúduló halom egy katonai tábor közepén tornyosult. Még sosem látott ilyen építményt, de úgy érezte, hogy nem hasonlít a világ egyetlen katonai létesítményéhez sem. A hatalmas, négyszög alakú területet fából készült falak szegélyezték, melyek tetején őrök sétáltak. A foglyok őrzésén kívül az is a feladataik közé tartozott, hogy mindenkit távol tartsanak a tábortól. A falak körül jó százméteres körzetben kivágták a fákat, hogy könnyen észrevegyék, ha valaki megpróbálna közel merészkedni, és bekukucskálni a táborba.
A tábor közepén három nagy épület állt, melyek szintén fából készültek. Tíz darab hatszemélyes sátor sorakozott az északi fal mentén. A reggeli szellő ismerős hangot sodort Erik fülébe. A déli fal felé nézett, ahol fegyverműhely, bőrfeldolgozó és konyha állt.
– Sötétmocsárffy! – kiáltotta az őr, mire Erik ráeszmélt, hogy bizony elbambult. A következő figyelmeztetés után olyan nyilat lőhettek ki rá, melynek a végére bőrbe csomagolt ólomgombócot szereltek, és amely könnyedén eltörhette az ember karját. A nyíl rendszerint ledöntötte szerencsétlen célpontját a dombtetőről, miután kemény utazás következett lefelé a sziklás lejtőn, melynek végét Robert de Loungville hasonlóan sziklás szidalmazása jelentette.
Az őrmester ott állt, nem messze tőlük, és folyamatosan figyelte, ahogy a férfiak lassan haladnak felfelé a sziklarakáson, nehogy kőzuhatagot indítsanak az alább kapaszkodó társaikra. Halkan beszélgetett a tizedessel, akit Fosternak hívtak. Néha rámutattak a munkálkodók egyikére.
Roo Erik közelébe ért, és óriásit fújtatott.
– Azt hiszem, már csak kettő vagy három kör.
Erik tudta, hogy a cingár, sötétmocsári fiú sosem számított vasgyúrónak, de az elmúlt hetek során sikerült lépést tartania a többiekkel. Ebben, Erik szerint, nagy szerepet játszott a táplálkozás. Még egyikük sem evett ilyen kiadósan életében. És bár hajnalban keltek, elég hamar takarodót fújtak ahhoz, hogy kipihenhessék magukat.
Erik érezte, hogy visszatér régi ereje, sőt, frissebbnek érezte magát, mint azelőtt. Ő és Biggo több követ vitt fel, hisz többet bírtak, de mindenki kivette részét a munkából.
Erik még egyszer megtette az utat a szekértől a növekvő dombig. Mikor leért a domb aljára, látta, hogy Robert de Loungville integet neki. Mikor mind a hat rab befejezte a munkát, sorba álltak, majd de Loungville állt eléjük.
– Fáradtak vagytok? – kérdezte barátságos mosollyal az arcán.
A férfiak igenlően mormogtak, mire de Loungville bólintott.
– Biztos vagyok benne – mondta. – Talán még soha életetekben nem voltatok ennyire fáradtak.
A férfiak helyeslően mormogtak.
– És mit csináltok, ha az ellenség akkor támad, ha elfáradtatok? – üvöltötte de Loungville.
Eriket hirtelen hátba támadták. A földre rogyott, és zihálva forgolódott. Feketébe öltözött férfi suhant el mellette.
A többiek is a földön feküdtek, kivéve Sho Pit, aki fürgén eltáncolt. Feketeruhás támadója arccal lefelé hevert a földön.
– Nocsak, nocsak! – mondta de Loungville. – Ezt hogy csináltad?
– Sosem feltételezem egy pillanatig sem, hogy biztonságban vagyok, őrmester – válaszolta Sho Pi.
De Loungville összeráncolta szemöldökét, s szemében tisztelet csillant meg.
– Nagyra becsülöm az ilyen gondolkodást. – Szinte észrevétlenül megközelítette Sho Pit. – Jól tennétek – mondta a többieknek –, ha követnétek a példáját. – Ekkor Sho Pi térde felé rúgott, amit az isalani fürgén hárított.
Sho Pi ezután csak elmosódott foltnak látszott, annyira gyorsan cselekedett. Ellépett a kisebb termetű férfi elől, majd egy sor rúgást mért de Loungville arcára és mellkasára, végül pedig körkörös mozdulattal kisöpörte az őrmester lábát.
A még mindig földön fekvő rabok nagyot nevettek uruk megaláztatásán, de a nevetés hamar az arcukra fagyott, mikor pár számszeríjas őr rohant oda, célba véve Sho Pit.
Robert de Loungville felült; megrázta fejét, aztán gyorsan feltápászkodott.
– Szerintetek ez vicces?
Senki sem szólt.
– Azt kérdeztem: „Szeringietek ez vicces?”
– Nem, őrmester! – kiáltották a férfiak.
– Most mutatok valami vicceset. – Szinte rikoltozott, amit már megszoktak az elmúlt hetek során. – Ez a kőrakás rossz helyen van!
Erik magában tartotta a szitkokat. Tudta, hogy mi következik.
– Szétszeditek ezt a rakást, és visszapakoljátok! – De Loungville a szekér felé mutatott, mely most üresen állt ott. – Aztán majd eldöntöm, hogy igazából hova is akarom a rakást, és akkor majd odaviszitek! Érthető?
– Igen, uram! – kiáltotta Erik ösztönösen.
– Akkor rajta!
Erik ügyet sem vetett a többiekre. Felállt, vállára lendítette zsákját, és elindult a kőrakás felé. Mikor a széléhez ért, lehajolt, hogy felszedjen pár követ, viszont de Loungville hangja belehasított a levegőbe.
– Fentről lefelé, Sötétmocsárffy! Fentről lefelé akarom!
Erik bólintott, és szó nélkül mászni kezdett felfelé a kőhalom teteje felé. Félúton, meghallotta Billy Goodwin hangját.
– Én is szívesen megütném ezt a szemetet!
Még lentebbről Biggo hangját lehetett hallani.
– A te szerencsédet ismerve, eltörne a kezed. – Erik nem tudta magába fojtani a nevetést. Rádöbbent, hogy Stefán halála óta először nevetett. Hirtelen megcsúszott, és mindkét térdét bevágta a kavicsokba. Elfintorodott a fájdalomtól, és elátkozta a napot, mikor egy héttel azelőtt megpillantotta ezt a tábort.
Mikor öt mérföldet haladtak Krondoról kelet felé, a rabokat szállító szekér dél felé fordult, letérve a Krondorból Sötétmocsárba vezető, forgalmas útról. De nem a délkeleti úton haladtak tovább, mely az Álmok Völgyéhez és a kesh határhoz vezetett. Régi szekércsapáson folytatták az utat, és egy kis tó mellett fekvő faluba értek. A falut három oldalról is dombok védték. A király valószínűleg rátette a kezét a területre, mivel számos őrhelyet láttak az út mentén, és háromszor is meg kellett állni, amikor is Robert de Loungville bemutatta a megfelelő iratokat. A dolog felkeltette Erik érdeklődését, mert az út menti őrök végig gyanakvóan néztek a különítményre, hiába viselték a lovasok a herceg személyes testőrségének egyenruháját.
A másik dolog, amely felébresztette Erik kíváncsiságát, az volt, hogy mennyire veterán katonák álltak őrt a táborba vezető úton. Egyetlen fiatal sem volt közöttük, egyikük sem büszkélkedhetett sima arccal, sőt, némelyik igencsak sebzett ábrázattal rendelkezett. Általában egymástól eltérő egyenruhát viseltek; volt, aki feketébe öltözött, és Bas-Tyra arany sasát viselte; és volt, aki Crydee barna alapon arany sirályát.
Az egyik kapuban álló őrmester Bobbynak hívta de Loungville-t, de azért ő is megvizsgálta a felhatalmazó iratokat. Mikor a falakon belülre értek, Erik körülnézhetett a táborban. Tucatnyi, fekete kabátba és nadrágba öltözött férfi gyakorolta az íjászatot a tábor egyik sarkában. A nagy kapu becsapódott a hátuk mögött, Erik pedig megpillantott egy másik tucat férfit, akik épp lovaglóművészetüket csiszolgatták. Csak bámult körbe, miközben a szekér megállt, és a láncokat lecsatolták róluk.
Ezután a szekértől a főépületig kellett futniuk, ahol egy órán át vigyázban álltak; hogy milyen célból, Erik egyáltalán nem értette.
Várakozás közben elöntötte az öröm, hogy még mindig él. Az akasztófánál átélt események után felváltva érzett hihetetlen elkeseredést és szédületes lelkesedést. Jókedvvel lépett be a táborba, mely jókedv a várakozás közben sem illant el.
De Loungville több mint egy órát töltött az épületben, és egy orvosnak tűnő férfival érkezett vissza, aki minden rabot megvizsgált, és olyan megjegyzéseket tett, melyeket Erik nem értett. Életében először belekóstolhatott abba, hogy a lovaknak milyen érzés lehetett, mikor ő vizsgálta meg őket.
Fura gyakorlatokat kellett végrehajtaniuk, majd menetelni kezdtek. A közelben nézelődő, fekete ruhás férfiak durva és gúnyolódó megjegyzéseket tettek.
A nap végén berendelték őket a második nagy épületbe, az étkezőbe. A székek fele üres maradt, mikor a fekete ruhás emberek leültek. A krondori nagyherceg apródegyenruhájába öltözött fiúk fürgén cikáztak a finomságokkal megrakott asztalok között. Erik elámult az ételek láttán. Forró, vajjal leöntött kenyérszeletek, tehéntejjel teli nagy korsók, melyeket a közeli hegyekből hozott jéggel hűtöttek le. Húsok – csirke, marha és sertés – sokféle zöldségkörettel, nem beszélve a sok sajtról és gyümölcsről.
Eriket hirtelen hatalmas éhség öntötte el, és nekilátott az ételnek.
Aznap éjjel szinte kómában feküdt Roo mellett az egyik sátorban.
Másnap reggel elkezdődött a kiképzés, és megparancsolták nekik, hogy építsék fel a hegyet. Robert de Loungville parancsa szerint látszólag végtelen mennyiségű sziklát kellett áthurcolniuk a tábor felén.
Merengését Sho Pi hangja szakította meg.
– Elnézést kérek!
Erik felért a tetőre, letérdelt, és elkezdte megtölteni a zsákját.
– Miért?
– Elvesztettem az önuralmam. Ha hagyom, hogy lerúgjon, akkor nem kellett volna ezt újra kezdeni.
Erik teljesen megtöltötte a zsákot.
– Á, szerintem talált volna más okot. Te csak megfelelő ürüggyel szolgáltál.
Elindult lefelé a dombon, majd így szólt:
– Jó volt nézni, ahogy pofára esik.
– Remélem, holnap is így érzel majd, Erik barátom.
A fájó vállak, lábak, és az állandó kőzuhatag okozta kék foltok ellenére Erik tudta, hogy másnap sem érez majd másképp.

 

– Kifelé, kutyák!
Erik és Roo még fel sem ébredt igazán, mikor felkelt. Foster tizedes szemügyre vette a hat férfit. Billy Goodwin, Biggo és Luis foglalták el az egyik oldalát a nagy sátornak, a másik oldalon pedig Erik, Roo és Sho Pi aludt. Mind felvették azt a pózt, melyet a katonák vigyázzállásnak hívtak: egyenes hát, szemek előre néznek, kezek oldalt, tenyérrel befelé, sarkak összeérnek. Mindenki a szalmaágya előtt állt.
Erik elgondolkodott. Ha ez a reggel is olyan lesz, mint a többi, akkor egy órát kell dolgozniuk a reggeli előtt. A reggelinél olyan asztalnál kellett ülniük, mely teljesen elkülönült a tábor másik negyven-egynéhány lakójától. Nem volt szabad a többiekkel beszélniük, de a fekete ruhás katonák nem is kívántak beszélgetni a rabokkal.
Erik biztosan tudta, hogy katonák. Hosszú órákon át gyakorlatoztak; falakat másztak meg, barikádokat ugráltak át, lovagoltak, és mindenfajta fegyverrel gyakoroltak.
Ahelyett, hogy a kőhalomhoz parancsolták volna őket, ahol harmadik napjukat is Robert de Loungville új ötleteinek megvalósításával töltötték volna, most a nagy épület elé vezették Erikéket. Erik most már biztosra vette, hogy ott a tisztek laknak. Vigyázzállást parancsoltak, majd de Loungville belépett az épületbe.
Pár perc múlva megjelent egy férfival az oldalán. Az idegen rendkívül furcsának tűnt Erik számára, de nem tudta igazán, hogy miért. Karcsú, szőke, fiatal férfi volt – nem több húsz- vagy huszonöt évesnél –, de Loungville mégis tisztelettel beszélt hozzá.
– Az utolsó hat ember – mondta. A szőke férfi bólintott, de nem szólt egy szót sem. – Nem tetszik ez nekem – folytatta de Loungville. – Hatvan emberre terveztünk, nem pedig harminchatra.
Végre megszólalt a másik férfi is. Volt valami furcsa a beszédében: lágyan, finom kiejtéssel beszélt, de Erik tudta, hogy nem a sötétmocsári vagy hollófalvi kereskedők megszokott beszédstílusát hallgatja. Erik már sok kiejtési formával találkozott életében, de ezt nem tudta hova venni.
– Értem, viszont a feltételek rákényszerítenek arra, hogy beérjük azzal, ami van. Mi a helyzet velük?
– Reményteljesek, Calis, de még több hónapnyi kiképzés áll előttük.
– Kik ők? – kérdezte a Calis nevű férfi.
Robert de Loungville Biggo elé lépett.
– Ez itt Biggo. Erős, mint egy ökör, és majdnem annyira értelmes is. Gyorsabb, mint amilyennek látszik. Nyugodt; csak nehezen gurul dühbe.
A következő rab elé lépett.
– Luis de Savona. Rodezián gyilkos. Szereti a kést. Ami nem árt, ismervén a helyet, ahová megyünk.
– Billy Goodwin. Hétköznapi fickónak tűnik, de viccből is elvágná az ember torkát. Kemény, ha dühbe gurul, de meg lehet törni.
Ekkor Erikhez ért.
– Ez Sötétmocsárffy fattyúja. Elég ostoba, de majdnem olyan erős, mint Biggo, és azt teszi, amit mondanak neki.
Roo következett.
– Rupert Avery. Sunyi kis fickó, de számára is van remény. – Megragadta Roo nyakán hurkot, és előre húzta. Roo majdnem előreesett. De Loungville az arcába ordított: – Ha meg nem ölöm őt elsőnek, amiért olyan átkozottul csúnya!
Elengedte a hurkot, amitől Roo ezúttal majdnem hátraesett. De Loungville Sho Pi elé lépett.
– Ez az a kesh, amelyikről beszéltem neked. Hasznos lehet, ha megtanul uralkodni magán. Ő veszélyesebb, mint Goodwin; nem mutatja ki, ha bedühödik.
Ezután a hat rabhoz fordult.
– Látjátok itt ezt az embert? – kérdezte.
– Igenis, őrmester! – mondták a rabok.
– Féljetek tőle! Nagyon féljetek tőle! – Egyenként végigmérte a rabok arcát. – Nem az, aminek látszik. Ő Krondor Sasa, és a bölcs emberek menekülnek, ha ő repül az égen.
Calis halványan elmosolyodott, majd így szólt:
– Emberek, ti úgy haltok vagy éltek, ahogy a Királyság parancsolja. Viszont aki veszélyezteti a küldetést, az hamar meghal. Érthető?
A rabok bólintottak. Fogalmuk sem volt, hogy milyen küldetésben kell majd részt venniük, de nap mint nap beléjük sulykolták, hogy a küldetés létfontosságú a Királyság számára, és hogy ha bárki veszélyeztetni próbálná a sikerét, az azonnal meghal. Erik úgy érezte, életében még sosem tudott valamit ennyire biztosan.
Calis minden arcot megnézett magának.
– Két hét áll a rendelkezésedre, Bobby – jelentette ki.
– Két hét! Úgy volt, hogy három hónap!
– Arutha halott – felelte Calis csipetnyi szomorúsággal a hangjában.
– Nicholas nem tudott apja tervéről. Csak a halála utáni napon szerzett róla tudomást. Nagyon megrázta. Nem látja át, hogy miért jó, amit csinálunk. – Megfordult, és de Loungville-re nézett. – Két hét. Aki nem megbízható, akaszd fel! – Aztán szó nélkül visszatért az épületbe.
De Loungville még egyszer a rabok arcába nézett.
– Nagyonis féljetek!

 

Másnap reggel a kőrakás eltűnt. A fekete ruhás embereknek megparancsolták, hogy tüntessék el. Harmincan hamar végeztek a munkával. Foster tizedes a tábor másik részére vezette Eriket és a többieket.
Mielőtt még elindultak volna, a tizedes feltett egy kérdést.
– Melyik gyilkos anyaszomorító hiszi azt, hogy tud bánni a karddal?
A rabok egymásra pillantottak, de egyikük sem szólalt meg. A táborba érkezésük után pár órával mind megtanulták, hogy ha Foster vagy de Loungville feltesz egy kérdést, akkor az embernek rendkívül biztosnak kellett lenni a dolgában, ha már kinyitja a száját.
– Gondoltam – mondta Foster. – Sokkal könnyebb megbotozni valakit hátulról egy sikátorban, mi, Biggo? – Egykedvűen elmosolyodott.
Foster sétálni kezdett a rabok előtt.
– Vagy tőrrel hátba szúrni valakit, aki részegen fetreng egy kocsmában, mi, Luis?
Aztán Erikhez ért.
– Vagy csak tartani a szerencsétlent, míg a kis patkányképű barátod kést döf a belébe.
Erik nem szólt egy szót sem. De Loungville a durva természetével igazi zsarnok volt, de szemmel láthatóan nem élvezte különösképp a munkáját. Foster tizedes nyíltan élvezte a rabok kínzását. A második napon Billy Goodwin nagyon begurult Fosterre, amiért a tapasztalt katona alaposan elverte az egész tábor szeme láttára. A fekete ruhás emberek harsányan nevettek a megalázó verésen.
Két katona közeledett, három-három karddal a kezükben.
– Nos – kezdte Foster –, ez a két fickó meg én, mutatunk nektek pár dolgot ezzel a fegyverrel, nehogy megsérüljetek, ha harcolni kell vele. – Előhúzta saját kardját, majd így szólt: – Nálatok képzettebb embereknek is sikerült már levágni a saját lábukat.
A katonák kiosztották a hat kardot. Erik zavartan tartotta sajátját. A kard a Királyság rövid kardja volt: nehezebb a fürge rapírnál, de rövidebb a fattyúkardnál vagy a pallosnál, melyet jó pár harcos szívesen forgatott. Gyermekkorában meséltek arról, hogy ez számított a legegyszerűbb kardnak, mellyel gyakorlatozni lehetett.
– Figyeljetek! – mondta de Loungville. – Az életetek függhet ettől.
Így kezdődött el az eseményekkel teli, egyhetes fegyverhasználati kiképzés. Fél napig vagdalkoztak a gyakorló fabotokkal, mígnem tele lettek fekete és kék foltokkal. Ebéd után az istállóba vezették őket.
– Ki tud itt lovagolni? – kérdezte de Loungville.
Erik és Luis felemelték a kezüket. Két lovat hozattak oda.
– Szálljatok fel, hadd lássam, mit tudtok!
Luis gyorsan felszállt a lóra, de Erik körbesétált a ló körül, és alaposan szemügyre vette az állatot.
– Talán arra vársz, hátha megkér, hogy felszállj, Sötétmocsárffy? – kérdezte de Loungville.
Erik elengedte füle mellett a gúnyolódást.
– Ez az állat nem egészséges – magyarázta.
– Micsoda? – kérdezte Robert de Loungville. – Nekem elég egészségesnek tűnik.
– A bal hátsó lába nem jó. – Erik lenyúlt, és végighúzta kezét a herélt állat bal hátsó lábán, mire az szolgálatkészen megemelte azt. Nagy csomó föld, széna és ürülék ragadt a patába. Erik odanyúlt övéhez, de rá jött, hogy a piszkálóvas már egy hónapja nem lóg ott rajta. Bánatosan elmosolyodott. – Régi szokás. – Felnézett. Az egyik lovászfiú szó nélkül átadott Eriknek egy patapiszkálót, mellyel kikaparta a törmeléket. Még de Loungville is érezte a bűzt, pedig ő jó pár lábnyira állt onnan.
Erik szemügyre vette a patát.
– Lósömör. Nem fog sántítani tőle, amíg a pata rothadásnak nem indul, de biztos, hogy van itt még valami más is. – Erik belekapart a beteg részbe, mire a ló hátrálni kezdett. – Ne mozdulj! – kiáltotta Erik, és rá csapott a lóra. A mozdulat inkább figyelmeztetésnek hatott, mintsem büntetésnek. Érezvén, hogy olyasvalaki foglalkozik vele, aki érti a dolgát, a ló lecsendesült, bár szemmel láthatóan nem tetszett neki a beavatkozás. – Van itt egy kavics. Kicsi, de jó mélyen benn van. – A seb ekkor elpattant, mire vér és genny kezdett ömleni belőle. – Naponta egyszer-kétszer forró, sós vízbe kell áztatni ezt a patát. Attól meggyógyul pár nap alatt. Lenmaglisztes, meleg borogatást kell rá tenni, nehogy elgennyesedjen. – Elengedte a ló lábát. – Valaki nem gondozza megfelelően ezeket a lovakat, őrmester.
– Valakit visszaküldünk a Shamata helyőrségbe, ha még egy sánta lovat találunk ebben az istállóban! – Odakiáltott az egyik lovászfiúna – Hozz egy másik hátast!
Miközben elvezették a lovat, de Loungville Erikhez fordult.
– Honnan tudtad?
Erik megvonta a vállát.
– Ez a munkám. Kovács vagyok. Látok olyan apróságokat, amit mások észre sem vesznek.
De Loungville megvakarta az állát, és elgondolkodott.
– Állj vissza a sorba! – mondta halkan.
Az új hátasra várva, de Loungville odakiáltott de Savonának.
– Lássunk egy kis ügetést, de Savona!
Luis lassan haladt előre a lóval, Erik pedig elismerően bólintott.
A rodezián megfelelő pózban ült a lovon, és nem rángatta a gyeplőt. Enyhén dülöngélt, és a lábát sem a legtökéletesebb helyzetben tartotta, de mindent összevéve jó lovasnak tűnt.
A délután lassan eltelt. Mindenki ült lovon. Roo elég jól lovagolt, bár nem sok tapasztalattal rendelkezett. Sho Pi elképesztően természetesen lovagolt – tökéletes egyensúllyal és nyugodt testtartással. Biggo és Billy leestek a lóról, mikor a tábor felénél jártak. A nap végén Eriket és Luist kivéve mindenki arra panaszkodott, hogy olyan izmok húzódtak meg a lábában, amelyek létezéséről eddig még nem is tudott.

 

A Calisszal való találkozás után Erik és a másik öt rab mindenre kiterjedő kiképzésen vett részt, ahol megtanultak bánni különböző fegyverekkel. Ezenkívül minden nap legalább két órát lovagoltak. Erik egyre jobban forgatta a kardot, akárcsak Roo, aki nagy hasznot húzott saját fürgeségéből.
Senki sem kérdezősködött, de mind tudták, hogy harcra képzik ki őket, és hogy bizonyítaniuk kell Robert de Loungville-nek az életben maradás érdekében. Nem beszéltek arról az utasításról sem, melyet Calis adott ki de Loungville-nek, miszerint a megbízhatatlan embereket fel kell majd akasztani.
Senki sem gondolkozott azon, hogy vajon miből állhat a megbízhatóság eme két hét alatt.
A hét folyamán mindenkinek előbújtak az erősségei és a gyengeségei. Biggo egész jól boldogult, amíg világos utasításokat kapott, amikor viszont valami váratlan történt, habozni kezdett. Roo merész volt, sokat kockáztatott, de ezért sok sérüléssel fizetett.
Billy Goodwin előtt elfeketedett a világ, ha dühbe gurult, míg Sho Pi még jobban összpontosított, ha mérges lett. Erik ezért Sho Pit tartotta a legveszélyesebb harcosnak.
Luis de Savona elég jól forgatta a kardot, bár ő azt állította magáról, hogy mindenkit felülmúl e téren. Elfogadhatóan lovagolt, de hiúsága jelentette a gyengeségét. Nem bírt nemet mondani egyetlen kihívásra sem.
Sho Pi veleszületett képességgel, tehetségesen harcolt, és sosem kellett újra vennie a leckét. Könnyedén ült a nyeregben, és pár óra alatt elsajátította a kardforgatás művészetét.
Öt nappal azután, hogy Calist először látták, a kiképzés megváltozott. A hat rabhoz hat feketeruhás csatlakozott. A tucatnyi férfit a tábor egyik távoli részébe vezették, ahol két katona várt rájuk, Crydee hercegségének barna és arany kabátjába öltözve.
A földön jó pár furcsa kinézetű tárgy feküdt, melyből néhány fegyverhez hasonlított, de a többit nem lehetett felismerni.
A két katona, egy százados és egy őrmester, előadást tartott a furcsa fegyverekről. Gyorsan bemutatták, melyik mire képes, majd továbbvezették a rabokat egy másik részlegbe, ahol a Dala rend egyik papja a sérülések ellátásáról beszélt nekik.
A nap végére Erik egy dolgot biztosan tudott: háborúba készülnek. De a rejtett sietség, amiről a kiképzők a nap során tanúságot tettek, másvalamit is elárult: igencsak felkészületlenül mennek majd e háborúba.

 

A lovak nyihogása felébresztette Eriket. Kikecmergett ágyából, és elhúzta a sátor ajtaját. A király krondori dzsidásait pillantotta meg, akik épp beértek a táborba. Kelet felé pillantott, ahol már látszottak a pirkadat első, halvány fényei. Még egy órájuk lehetett az ébresztésig.
Már indult is vissza az ágyba, de valami felkeltette az érdeklődését. Egy pillanatig meredten bámult kifelé, aztán valami megvilágosodott előtte. Már majdnem biztosra vette, hogy mit is lát, amikor odament Roo ágyához. Letérdelt, és felrázta barátját, szájára téve a kezét, nehogy a többiek is felébredjenek. A félhomályban intett a barátjának, hogy kövesse.
Kimásztak a sátorból.
– Mi az? – kérdezte Roo.
– Miranda. Épp most lovagolt be a táborba, a királyi dzsidásokkal együtt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Roo.
– Nem; ezért akarok közelebb jutni.
Erik megfordult és elindult. Jól összekuporodott, nehogy a fal tetején sétáló őrök észrevegyék. Most már biztosan tudta, hogy az őrök nem azért álltak ott, hogy megakadályozzák a szökéseket, hanem azért, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat.
A két fiatalember megkerülte azt az épületet, amely a tisztek szálláshelyének tűnt; legalábbis de Loungville és Calis itt aludt éjszakánként. Továbbsiettek, távol tartva magukat a dzsidásoktól, akik könnyedén; megfordultak a lovakkal, és elindultak vissza a kapu felé. Erik észrevette, hogy nem akarnak kimenni a kapun, csak eltávolodnak a parancsnoki épülettől. Erikben feltámadt a gyanú, de nem mondott semmit sem Roonak.
Az épület hátsó fala mellett haladtak, amikor egy ablakhoz értek. Alig hallható beszélgetés ütötte meg a fülüket. Erik csendre intette Root, majd egy másik ablakhoz osont. Itt már egészen jól hallhatta a beszélgetést.
– ...kell mennem, mielőtt felébred a tábor. Itt mindenki legalább egyszer már látott engem. Nem lenne jó, ha észrevennének. Túl sok kérdés merülne fel.
Erre egy férfi, Erik megítélése szerint Calis, válaszolt.
– Egyetértek. Biztosan valami fontos dolog hozott ide. Mi lenne az?
– Az Orákulum figyelmeztette Nicholast. Elkezd párzani a legidősebb társaival, ezért idén nyáron megfogan az utódja.
Calis hallgatott, majd így szólt:
– Elég sokat tudok az Életkristályról, Miranda, bár nem annyit, mint azok, akik Sethanonban látták. Nem igazán értem, miért fontos, amit mondasz.
Miranda felnevetett, de a jókedvnek nyoma sem volt a nevetésben.
– Most, hogy elindulunk erre a veszélyes küldetésre, Aal Orákuluma belekezd a párzás, születés és halál ciklusba, ami öt évbe telik. Más szóval, pont akkor, amikor meg akarjuk védeni az Életkristályt, az Orákulum épp párzani fog, aztán életet ad utódának, és meghal. Az elkövetkezendő huszonöt évben nélkülöznünk kell az előrelátását, egészen addig, míg fel nem nő a lánya.
– Nem sokat tudok az Aal Ősökről – mondta Calis –, kivéve a legendákat. Téged meglep ez a párzás?
Miranda motyogott valamit, amit Erik nem értett, aztán tovább beszélt.
– ...nem látjuk a jövőnket, ami elég hátrányos. Az újjászületés, mely huszonöt évre korlátozza az Orákulum képességeit, önmagában is elég kényelmetlen dolog, de ami a küldetésünket illeti, a párzás kifejezetten rosszul időzített.
– Nicholas szeretné leállítani az előkészületeket?
– Nem tudom – felelte Miranda. – Nem látok olyan mélyen belé, mint az apjába. Némely szempontból annyira hasonlít hozzá, más szempontból viszont annyira különbözik tőle. Azelőtt csak kétszer találkoztam vele, és kétségem sincs afelől, hogy nem bízott volna bennem, ha te és James nem kezeskedtek értem.
– Meggyőztél minket arról, hogy őszinte vagy, és elszántan meg akarod állítani az ellenségünket. Meggyőztél minket, még akkor is, ha olyan átkozottan makacsul titkolózol saját magaddal kapcsolatba – Calis kis szünetet tartott. – Nos, akkor mi a teendőnk?
– Még hamarabb kell cselekednünk, mint ahogy azt gondoltuk. Már ma el kell kezdeni lebontani a tábort, és jövő hétre indulásra készen kell állnod a hajóiddal.
– Hat emberem van – kezdte kis hallgatás után Calis –, aki nem kapott képzést. Ráadásul csak fele annyian vagyunk, mint ahogy terveztük. Nem vihetek zsoldosokat. Legutóbb túl sok jó emberem halt meg, mert elkövettem ezt a hibát. Az a lényeg... – Elhallgatott. – Ismered a gondjainkat. Bobbyval együtt már ismertettük a helyzetet Aruthával három évvel ezelőtt. Ha csak harminchat emberrel mehetünk, akkor az elkövetkezendő kilenc napot felhasználom arra, hogy a hátralévő hat embert kiismerjem. Inkább én magam akasztom fel őket, mintsem, hogy gyenge láncszemek legyenek az épülő láncunkban, de legalább adok nekik egy kis időt, hogy bizonyítsanak.
Miranda felemelte a hangját.
– Nagy munkámba került kiválasztani ezeket az embereket, Calis. Mindegyiket jól ismerem. Csak kettő van, aki megtörhet: Goodwin és de Savona. A többiek megteszik, amit kell.
– „Megtörhet” – ismételte Calis. – Pont ez a baj. Ha tudnám, hogy megtörnek, még ma este kivégeztetném őket. Ha tudnám, hogy nem törnek majd meg, akkor már holnap indulhatnánk. De ha rosszul ítéljük meg őket, és az egyikük pont rosszkor törik meg...
– Semmi sem biztos.
Calis szárazon felnevetett.
– Attól félek, hogy a jóssal való együttműködés igencsak hamis képet adott nekünk a bizonyosságról. Ha visszatérünk a régi gondolkodáshoz, miszerint semmi sem biztos, míg meg nem történik, akkor talán túlélhetjük ezt a kalandot.
– Most elmegyek. Ha mindenképpen itt akarsz maradni a hátralévő kilenc napig, ám legyen, de Nicholas hajthatatlan abban, hogy a lehető leghamarabb cselekedjünk. Elkaptunk két ügynököt. Tudják, hogy készülünk valamire.
– Meghalt az a kettő?
– Igen, Gamina mindkettő gondolatait átvizsgálta, még a haláluk előtt. Nem sok olyat találtunk, amit eddig nem tudtunk, de az biztos, hogy a kígyók nemsokára megtalálják ezt a tábort. A tavalyi nyomokat megfelelően eltüntetted, de tudják, hogy valami furcsa történik Krondor mellett. Újabb kémcsapatot fognak küldeni, akik nem a palotában kutakodnak majd, hanem itt az erdőben. Megkeresik majd ezt a tábort, és ha megtalálják...
– Megtettünk minden óvintézkedést.
– Ugyan! Egy fogadóban talán beszél valaki, aki húst hozott ide. A palotában valaki kiadja a rabok listáját egy ismeretlennek. Időbe telik, de egy év, és a kígyók nemcsak azt tudják majd meg, hogy megint az útjukba álltál, hanem azt is, hogy mi a neve az összes katonádnak.
Calis nem szólt egy ideig, aztán motyogott valamit, amit Erik nem hallott rendesen. Hirtelen ajtócsapódásra lettek figyelmesek, mire Erik intett Roonak. Visszaosontak a sátorba. Leültek az ágyukra. Erik lélegzet után kapkodott. Aztán felébresztette Biggót.
– Sss! Ébreszd fel a többieket!
Mikor Luis, Sho Pi és Billy felébredt, Erik mindnyájukhoz kérdést intézett.
– Mielőtt elkaptak titeket, találkoztatok valaha is egy Miranda nevű nővel?
A négy férfi egymásra nézett, majd Sho Pi szólalt meg elsőnek.
– Fekete haj, és izzó, zöld szem? – Erik bólintott. – Shamata mellett beszéltem vele. Épp Krondorba tartottam. Volt benne valami, ami megragadott. Különleges ereje van.
– Mit mondott neked?
Sho Pi megvonta a vállát.
– Hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Nagyon tetszett. Teljesen lenyűgözött, de nem érdeklődött holmi testi élvezetek iránt. Azon tűnődtem, hogy vajon miért tűnik sokkal többnek, mint amennyit mutat magából.
– Mondott olyasvalamit, amiért bekerültél a börtönbe?
– Nem emlékszem ilyenre – felelte Sho Pi.
A többiek is elmesélték Mirandával való találkozásukat, bár Billy és Luis szerint a nő más nevet használt, mikor velük beszélt. Kiderült, hogy mind a hatan találkoztak vele, ráadásul nem egészen egy hónappal a letartóztatásuk előtt.
– Ez a lány elég gyorsan mozoghat – mondta Biggo –, ha veled – ekkor Sho Pire mutatott – Shamatánál találkozott, majd egy hétre rá Erikkel és Rooval Sötétmocsár mellett.
– Honnan ismer minket? – kérdezte Luis.
– Az egésznek köze van valami jóshoz – mondta Erik –, aki a jövőbe lát. Valami okból mi fontosak vagyunk, de csak akkor, ha túléljük a következő kilenc napot. Nem tudom, miért nem akasztottak fel minket, és nem tudom, hogy milyen szolgálatot tehetünk ezeknek az embereknek, ha életben maradunk, de egy valamiben biztos vagyok: ha Calis úgy gondolja, veszélyeztetjük a tervét, felakaszt minket, még táborbontás előtt. Ha megbízhatónak talál minket, nem öl meg. Ilyen egyszerű az egész.
– Ez azt jelenti, hogy keményen kell dolgoznunk – mondta Billy.
– Már így is majdnem kileheltük a lelkünket! – panaszkodott Luis.
– Úgy értem, azon kell keményen dolgoznunk, hogy azok legyünk, akiket ők akarnak.
– Billynek igaza van – mondta Sho Pi. – Neki és nekem vigyáznunk kell, hogy ne veszítsük el a fejünket. – Felállt, visszasétált az ágyához, és leült. – Biggónak be kell bizonyítania, hogy képes önállóan gondolkodni.
– És velem mi lesz? – kérdezte Luis, szemmel láthatóan félve attól, hogy nem bizonyul megbízhatónak a kilenc nap alatt.
– Le kell vetned a büszkeséged! Nem szabad úgy viselkedned, mintha minden parancs sértés lenne, és mintha minden feladat a kisujjadban lenne. Az önteltséged fog az akasztófára vinni.
– Nem vagyok öntelt! – mondta Luis, készen a vitára.
Erik már látta maga előtt a verekedést, ezért kigondolt valamit.
– És van még valami! – szólt a többiekhez.
– Micsoda? – kérdezte Biggo.
– Ha egyikünk elbukik, mind elbukunk.
– Uramisten! – kiáltott fel Billy.
– Ha egyikünket megbízhatatlannak találják, mind a hatunkat felakasztják.
Roo Erikre pillantott, majd bólintott.
– Egy csapat vagyunk. Egyként halunk meg vagy élünk tovább.
Luis körbepillantott a sátorban, és látta, hogy minden szem rászegeződik.
– Majd... odafigyelek erre. Ha ez a cabrone azt mondja, hogy ürüléket lapátoljak, akkor vidáman odakiáltok, hogy Sí, me commandante Na, így jó?
Biggo elvigyorodott.
– Ha van nálatok, istenverte rodeziánoknál makacsabb népség, akkor az a tsurani, fent La Mutban. – Aztán Sho Pire nézett, és így szólt:
– Évekig azt játszottam, hogy ostoba vagyok, hogy az emberek ne várjanak el tőlem sokat. Most már amolyan szokássá vált. Megpróbálok kicsit okosabbnak látszani.
– Rupert – mondta Sho Pi. – Nem szabad túl sokat okoskodnod. Emiatt meghalhatsz. Te nem vagy olyan okos, mint gondolod, a többiek pedig nem olyan ostobák, mint hiszed.
– És én? – kérdezte Erik.
– Nem tudom, Sötétmocsárffy Erik – mondta Sho Pi. – Semmi sincs a viselkedésedben, ami olyan feltűnően rossz. De... van valami. Talán egy kis bizonytalanság. Határozottabb kell, hogy legyél.
A beszélgetésnek Foster tizedes érkezése vetett véget. A rabok felugrottak, és az ágyuk elé álltak. A tizedes körbenézett, hisz érezte, hogy valami történt, mielőtt belépett volna a sátorba, de mert nem látott semmi különöset, felkiáltott:
– Jól van! Kifelé, és sorakozó, gazfickók! Nem időzhetünk itt egész reggel!

 

Foster a földön fekvő Billy fölé magasodott, és folyamatosan sértegette. Billyn látszott, hogy mindjárt felugrik, és megtámadja a tizedest. A fekete ruhás férfi nem messze állt tőlük, és hevesen zihált a nemrég befejeződött csata után. Épp párbajoztak, és Billy felül is kerekedett, mikor Foster elgáncsolta. Aztán a tizedes úgy szidalmazta, mintha a dolog Billy hibájából történt volna.
– És az anyád egy nagy szajha volt! – fejezte be Foster.
Elfordult, Billy pedig talpra ugrott. Mielőtt rávethette volna magát Fosterre, Erik vállal beleugrott Billy hasába. Mindketten a földre zuhantak, ahol Erik maga alatt tartotta Billyt.
A katonák hamar szétválasztották őket, Foster pedig ordibálni kezdett.
– Hé, hé! Mi történt?
Erik orrából eleredt a vér Billy egyik könyökmozdulatának köszönhetően.
– Nem akartam, hogy ostobaságot tegyen, tizedes – magyarázta.
Foster Erikre nézett.
– Jól van. – Aztán Billy felé fordult. – Hátulról akartál rám ugrani, te disznó? Mi lenne ha megpróbálnád elölről, he? – Elhátrált, és előhúzta a kardját. – Engedjétek el!
A katonák engedelmeskedtek, és Billy felkészült a párbajra. Ekkor Biggo lépett közéjük.
– Nem lenne okos dolog Billytől, igaz, tizedes? Azok a katonák ott a falon már készítik is elő az íjakat.
Billy felpillantott a falra, és látta, hogy pár katona már meg is feszítette az íját, melyeknek húrján hatalmas nyílvessző villant meg.
– Állj arrébb, Biggo, te felfuvalkodott tehénganéj! – kiáltotta Foster. – Most felvagdalom ezt a kutyát itt!
Luis odaállt Biggo mellé, Sho Pi pedig mögéjük helyezkedett. Roo is odalépett hozzájuk, Erik pedig lerázta a katonákat, és csatlakozott öt társához.
– Mi ez? Lázadás? – ordította Foster.
– Nem – válaszolt Sho Pi. – Csak nem akarjuk, hogy veszélyes helyzet alakuljon ki.
– Felakasztatom ezt a kutyát! – ordította Foster, miközben Robert de Loungville közeledett, hogy megnézze, mi folyik.
– Akkor szerintem mindannyian mehetünk az akasztófára.
Robert de Loungville épp ekkor ért oda.
– Mi folyik itt? Önkéntesen akarnak menni az akasztófára?
Biggo megfordult, és udvarias mosolyt eresztett meg.
– Őrmester, ha egyikünknek az akasztófára kell mennie, mert arra gondolt, hogy meg kellene ölni e kitűnő tizedest, akkor legjobb, ha mind az akasztófára kerülünk, mert naponta legalább egy tucatszor fordul ez meg a fejünkben. És szerintem jobb, ha most túlesünk az akasztáson, mintsem hogy még egy hétig gyakorlatozzunk ezekkel a fegyverekkel. Belefáradtam, őrmester.
De Loungville meglepetten nézett végig a rabokon.
– Ő beszél a ti nevetekben?
A rabok egymásra néztek.
– Azt hiszem, igaza van, uram – mondta Erik.
De Loungville ekkor szinte odaérintette az orrát Biggo orrához, hogy farkasszemet nézhessen vele, bár ehhez a mutatványhoz lábujjhegyre kellett állnia.
– Nem mondtam, hogy gondolkodjatok! Miből gondoljátok, hogy minket érdekel, mit gondoltok? Ha gondolkodtok, az azt jelenti, hogy, túl sok az időtök. Ezen segíthetek.
Odafordult a két őrhöz, akik az imént még Eriket fogták le.
– Le kell törölni az asztalokat. Vigyétek oda ezeket a gyilkos kutyákat, és szedessetek fel velük mindent! De nem akarom, hogy összekoszolják az új seprűket és vasvillákat! Mindent kézzel szedjenek fel! Indulás!
A két katona felsorakoztatta a rabokat, és gyors menetelésben már távoztak is az étkező felé. Foster de Loungville-re nézett.
– Azt hiszem, kezd működni a dolog, Bobby.
De Loungville megvakarta az állát, és elgondolkodott.
– Nem is tudom. Majd meglátjuk. Jó lenne. Elég kevesen megyünk délre, és nem szeretném felakasztatni őket pont a kihajózás előtti napon.
– Ha Billy Goodwin nem vágta el a torkomat azért, mert az anyját leszajháztam, bár tényleg szajha volt, de Billynek ez még egy érzékeny pontja, akkor szerintem jól halad a fiú. Ráadásul a többiek is szépen kiálltak érte.
De Loungville bólintott.
– Talán igazad van. Vagy talán csak ügyeskednek. Úgyis meglátjuk, nem igaz?
Válaszra nem is várva sarkon fordult, és elindult a parancsnoki épület felé.

 

 

10.
Indulás

Riadó harsant.
Dobok hangja hallatszott, mire a tábor felriadt. Három nap telt el azóta, hogy Erik kihallgatta a Calis irodájában lefolyt beszélgetést, és azóta a hat rab keményen dolgozott azért, hogy életben maradjon. Foster még erőteljesebben zsarnokoskodott; minden alkalmat megragadott arra, hogy sértegesse a rabokat, de Loungville pedig feszülten figyelte őket, hátha valaki nem felel meg elvárásainak.
Az új nap viszont váratlan fordulatot hozott. A rabok fél órával a szokásos ébresztő előtt kimásztak a sátorból, és látták, hogy a tábor többi lakója a parancsnoki épület felé tart. A foglyok követték példájukat, majd egy őrrel találkoztak, akit Witcombi Perrynek hívtak.
– Sorakozzatok fel mögöttem, és maradjatok együtt! Nincs beszéd!
A hat férfi sorba helyezkedett, Biggóval az élen. Billy, Luis, Roo, Erik és Sho Pi követték a nagy termetű Biggót. Épp odaértek az épülethez, mikor az ajtó kicsapódott, és Calis jelent meg de Loungville-lel az oldalán.
De Loungville csendre intett mindenkit.
– Figyelem!
– Felfedeztek minket – mondta Calis. – Az éjjel megölték két őrünket.
A fekete ruhás emberek susmogni kezdtek, mire de Loungville-nek megint csendet kellett parancsolnia. Calis folytatta:
– Mind tudjátok, mit kell tennünk. Azonnal tábort bontunk!
A harminc feketeruhás rögtön visszarohant a sátrához, a katonák legtöbbje pedig a kijelölt pontokhoz sietett. Foster Witcombi Perryhez fordult, és utasításokat adott neki. A katona intett a hat rabnak.
– Ti ott, velem jöttök!
Követték a katonát az eszeveszett, de szervezett mozgolódáson keresztül, és egy nagy sátorhoz értek, mely nem messze állt a kovácsműhelytől. – Keressetek megfelelő méretű ruhát – parancsolta a katona –, és vegyétek fel!
Beléptek a félhomályba, ahol egyszerű ruhákból álló rakást pillantottak meg. Erik levette csizmáját, aztán zubbonyát és nadrágját, sarokba hajítva a szakadt, szürke ruhadarabokat. A többiekkel együtt átkutatta a rakást, hátha kezébe akad a megfelelő méret. Luis, Billy és Sho Pi hamar találtak ruhát, lévén átlagos termetűek. De Roonak az apró termete miatt, Biggónak és Eriknek a nagy termetűk miatt elég sok időbe került megfelelő méretre lelni. Erik végre talált egy nyitott nyakú, hosszú ujjú, sötétkék zubbonyt. Csak egy matróznadrág volt, amely illet rá, így hát felvette. Hiába próbálkozott azzal, hogy betuszkolja a fura trapéznadrág szárát a csizmájába, ezért hagyta, hogy a szövet a lábbelijén kívül maradjon.
A nevetés hallatán Erik hátrafordult. Roo haragos képet vágott.
– Csak ez volt a méretemben! – mondta Billy és Luis durva megjegyzéseire. Az inge teljes hosszában nyitott volt, és rikító lilában pompázott. A helyzetet rosszabbítandó, az egyetlen rá illő nadrág bíborszínű volt.
– Akkor válassz egy olyat, ami nem illik rád! – mondta Erik, visszafojtva a nevetést.
Roo lehámozta magáról az elképesztő inget, majd talált egy átlagos, fehér zubbonyt, mely csak kicsit volt bő. Az ing terjedelmes alsó részét betűrte a rikítóan vörös övrészbe, mire Erik bólintott.
– Most már csak kicsit vagy röhejes.
Roo erre elfintorodott, aztán elmosolyodott.
– A vörös a szerencsés színem.
– Kifelé! – kiáltotta Perry mire a rabok elhagyták a sátrat. – Menjetek a kovácsműhelyhez, és szálljatok fel a sorban álló utolsó kocsira! Két lovas íjász lesz mögöttetek, úgyhogy ne higgyétek, hogy meglóghattok!
Elindult, de aztán visszanézett, és így szólt:
– És tűrjétek be azokat az átkozott hurkokat.
A hat rab már hozzászokott ahhoz, hogy a hurkokat mindig viselni kell, méghozzá a zubbonyon kívül. Az átöltözés után vissza is vették. Most alátűrték a zubbonynak, hogy ne lehessen látni.
Mióta a táborban éltek, Erik észrevette, hogy Luis mennyire beképzelt – amellett hogy hamar felkapja a vizet –, de még mindig kedvelte a rodezián késest. Ősz szakállát leborotválta, de bajusza szabadon nőtt, vállig érő haját pedig gondosan igazgatta. Luis amolyan pávává kezdett válni. Mivel válogatni tudott, most is a legdivatosabb ruhát választotta ki. Erik biztosra vette, hogy Luis nemcsak elméletben beszélt az előkelő öltözködésről, hanem maga is udvari teendőkhöz öltözködött, mielőtt vadóc természete és forró vére le nem alacsonyította. Luis nem beszélt múltjáról, de egyszer megemlítette, hogy barátja volt a rodezi herceg fiának.
A kovácsműhelyhez siettek, és Erik elképedve látta, hogy mennyire gyorsan rámolják ki a szerszámokat és a többi felszerelést. Bármerre is néztek, az emberek minden életjelet eltüntettek. A táborba új emberek érkeztek, valószínűleg krondori munkások, akik már a három épület lebontásán dolgoztak. Foster várt rájuk a műhelynél, és intett, hogy szálljanak fel a kocsira. Két katona ült előre, majd még kettő mászott fel a rabok után. A szekér mögött újabb két lovas katona helyezkedett el, és ebben az alakzatban indultak el.
Erik körbepillantott. Roo félig feldobódott, félig félt az események fordulatától. Luis óvatosan tekingetett körbe, akárcsak Biggo. Billynek szemmel láthatóan tetszett a dolog, Sho Pi pedig a távolba meredt.
Erik felismert pár férfit, akik a táborban fekete ruhát viseletek, de most ők is ugyanolyan öltözéket kaptak, mint a rabok. A ruhák széles skáláját lehetett megfigyelni; a szakadttól a nemesi szabásúig minden fajtát felvettek az emberek. Voltak, akik lovon indultak el, voltak, akik szekéren, egy tucatnyi férfi pedig gyalogszerrel hagyta el a tábort. Két lovas közeledett, akikben Erik felismerte Robert de Loungville-t és Foster tizedest.
De Loungville a szekér mellé ért.
– Ide figyeljetek! Beszéltem Calisszal arról, hogy ma reggel fel kellene akasztani titeket, de nem volt rá idő. Semmi sem rontja el jobban a reggelimet, mint az elsietett akasztás. Calis egyetért velem abban, hogy ezt később is megejthetjük, mikor több időnk lesz. Úgyhogy még élhettek pár napot. De ne higgyétek, hogy megszerettünk titeket; az a két fickó ott, a hátatok mögött, szabadon lelőhet bárkit, aki le mer szállni erről a szekérről! Érthető?
– Igenis, őrmester! – kiáltották.
– Na, és még valami. Amíg nem mondom, nincs több: „Igenis, őrmester!” Túlságosan feltűnő. Már így is túl sokan figyelnek minket. Tehát maradjatok csendben, és tegyetek úgy, ahogy mondjuk, míg célhoz nem érünk! – Ezzel megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott. Foster szorosan követte.
Erik körbepillantott, és látta, hogy senki sem akart megkockáztatni egy nyílvesszőt valamiféle beszéddel. Így megpróbált kényelemesen elhelyezkedni a zötykölődő kocsiban, és nyugalomra intette magát.

 

A Krondorba vezető úton gyalogos csoportok mellett haladtak el; sokan zsoldos-, földműves- vagy napszámosruhát viseltek. Voltak, akik szekéren közlekedtek, és nem beszéltek senkivel. Páran lóháton siettek, és látszólag senki sem törődött a másikkal.
Más szekerek is közlekedtek a Nyugati Birodalom fővárosa felé vezető úton. Mezőgazdasági szekerek zötykölődtek Krondor felé, megpakolva a késő nyári terméssel és a kora őszi aratás gyümölcsével. A kereskedőket áruval iszonyatosan megpakolt kocsijukról lehetett megismerni, és alkalmasint feltűnt egy-egy nemesi hintó is.
Útlezárás nem volt, így Erikék kocsija hamar elérte a város déli bejáratát, mely a legközelebbi kapu volt a palotához. A palota csodálatosan pompázott a napfényben, ahogy a kikötő fölé magasodott. Tornyain megannyi lobogó táncolt, a város pedig fenségesen terült el a régi dombon, melyre régen az első krondori nagyherceg várát építették.
A déli kapunál álló őrök gyorsan átengedték őket, miután a kocsi tekervényes utat tett meg a városban. Végül a szegénynegyed melletti rakpartnál kötöttek ki. Hirtelen Foster termett ott.
– Szálljatok le a kocsiról – szólt halkan –, és másszatok be abba csónakba! – A nagy csónakra mutatott, mely a rakpartról levezető kőlépcső aljánál ringatódzott. Erik és a többiek lesiettek a lépcsőn, és beszálltak. Két matróz mondta el, hogy ki hova üljön. Mikor Roo is elhelyezkedett, Foster is belépett a csónakba, és a matrózok evezni kezdtek. Gyakorlott módon a kikötőben horgonyzó egyik hajó felé irányították a csónakot.
Erik mit sem tudott a hajókról. De emellett az összes többi eltörpült. Három árboc magasodott róla az égbe, mint csupasz fatörzs, és maga a hajótest ijesztően feketéllett. A többi hajó zöld volt, vagy piros, kék, sőt, az egyik sárgán rikított, ezért a fekete hajó még nagyobb hatást keltett környezetében. A csónak a hajó oldalához ért.
– Menjetek fel! – parancsolta Foster. Ekkor a hálóra mutatott, mely ott csüngött lefelé a hajó oldalán. Erik felállt, és mintha létrán mászna, elindult felfelé. Az alatta mászók súlya még jobban széthúzta a hálót, amitől Erik kicsit megingott, de biztonságban eljutott a hajókorlátig, ahol a matrózok felsegítették a fedélzetre.
Egy fura egyenruhás férfi intett Eriknek, hogy álljon odébb. Kék, rövid kabátot viselt fehér nadrággal, és vállán átvetett kardszíjon szablya himbálódzott.
– Ezt a bandát együtt kell tartani, Mr. Collins! – kiáltotta Foster, mikor mindenki felért.
A fura egyenruhás férfi rátámaszkodott a korlátra.
– Bent, a többiekkel?
– Igen – válaszolta Foster, miközben a nagy csónak távolodni kezdett. – De az egyik sarokban, Mr. Collins!
– Igenis, Foster tizedes!
A Collins nevű férfi megfordult.
– Kövessetek!
Lemászott egy keskeny, meredek létrán, egyenesen a főárboc előtti rakodótérbe. Erik mászott le utoljára, és néhány másodperc kellett a szemének, hogy hozzászokjon a félhomályhoz. A raktérbe értek, melyet szálláshellyé alakítottak át. Erik húsz darab háromemeletes ágyat látott, melyeket hosszanti irányban erősítettek a két rekeszfalra, ezért elég tágas folyosó tátongott a két sor között.
Az elülső két ágy közé nagy ládákat erősítettek, melyekben épp pakolászott pár férfi. Collins intett, hogy a hat rab kövesse őt. Két, emeletes ágyhoz vezette őket, mely a legmesszebb helyezkedett el a többiektől. A két darab háromszintes ágy a hajó jobb oldali rekeszfalán volt; a bal oldalon, velük egyvonalban üres fekhelyeket pillantottak meg. Collins intett nekik, hogy foglalják el az ágyakat.
– Itt fogtok aludni. A fedélzeten fogtok enni, hacsak az idő nem túl rossz, amikor is idebenn esztek. A felszerelést abba a két ládába tehetitek. A raktár hátsó részében található ládára, és a két emeletes ágy között fekvő ládára mutatott.
– Nincs is felszerelésünk – mondta Roo.
– Mr. Collinsnak hívsz, vagy uramnak, ha hozzám szólsz – mondta a férfi. – Én vagyok a másodtiszt a Trancsír Bosszúján. Az első tiszt Mr. Roper, és a kapitány... Kapitánynak hívjátok. Érthető?
– Igen, Mr. Collins – mondta Roo. – De nem kaptunk felszerelést; uram.
– Ez nem az én gondom. A tisztetek biztosan mindennel ellát majd titeket. Hosszú út áll előttünk, és sok idő lesz a berendezkedésre. Most pedig maradjatok itt, amíg nem hívatnak titeket!
Biggo elfoglalta az egyik alsó ágyat, Sho Pi a fölötte lévőt, Billy Goodwin pedig a legfelsőt. A másik ágysorban Luis csapott rá a legalsó ágyra, s fölötte Erik, majd Roo helyezkedett el.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Roo.
Biggo elmosolyodott.
– Semmihez. Én csicsikálok! – tette hozzá vidáman.
Erik rádöbbent, hogy ő is igen fáradt, de ideges is, hisz arra vár, hogy mit hoz a sors legközelebb. De a hajó úgy ringatódzott a kikötő hullámain, hogy Erik megnyugodott, és nemsokára ő is elaludt.

 

Erik felriadt a csörömpölésre és a mozgolódásra. Felült, és alaposan beverte a fejét a felette lévő ágy aljába. Mikor leszállt az ágyról, majdnem rálépett Roora.
A fentről leszűrődő csikorgó hang, a mozgás és a parancsok arról árulkodtak, hogy a hajó elindult. A hat rab zavartan állt ott, míg a másik harminc férfi, akik már a raktér másik oldalán berendezkedtek, egész jól szórakoztak ezen.
Az egyikük, egy Biggo termetű férfi, odaszólt nekik:
– Miért nem szaladtok fel megmondani Bobby de Loungville-nek, hogy milyen felelőtlen volt, és nem szólt nektek, hogy máris indulunk?
Erre nagy nevetés tört ki.
Luis visszavágott.
– Miért nem mész oda hozzá, és kérdezed meg, hogy ki volt az apád? Az anyád biztos, hogy nem tudja.
A férfi felkelt az ágyról, és két hatalmas lépést tett, mikor Sho Pi eléállt.
– Egy pillanat, barátom – mondta az isalani.
– Nem vagy a barátom – válaszolta a nagydarab férfi. Szemmel láthatóan bárkivel kész volt összeverekedni. Kezét rátette Sho Pi mellkasára, hogy félretolja.
Ekkor hirtelen térdre esett, és iszonyatos kín ült ki az arcára. Sho Pi kitekerte a férfi csuklóját, és a földön tartotta. A nagydarab férfi csak nyöszörgött kínjában.
– Épp azt akartam javasolni – mondta Sho Pi –, hogy mivel eme utazás igencsak hosszú és unalmas lesz, mindannyiunk érdeke lenne, ha békében élnénk, és figyelembe vennénk egymás érzéseit. Biztos vagyok benne, hogy a barátom már bocsánatot is szeretne kérni, amiért megjegyzést tett anyádra. Örülnénk, ha kegyesen megbocsátanál neki.
Luis szemmel láthatóan élvezte szerepét. Nem létező kalapját levette, meghajolt, mint egy udvaronc.
– Uram, faragatlanul, elhamarkodottan és meggondolatlanul viselkedtem. Szégyenkezem miatta. A bocsánatodért esedezem, uram.
A ziháló férfi, kinek a szeméből már a könnyek is eleredtek, felnyögött:
– Megbocsátok! – A szó alig volt több, mint kínnyöszörgés.
Sho Pi elengedte a kezét, mire a fickó majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. Billy felsegítette, és visszakísérte a társaihoz, vigyázva, nehogy elmosolyodjon. A férfi egyre csak dörzsölgette kezét, mintha valami törést várna, de a keze nem tört el. Párszor megrázta, miközben Billy visszatért a saját szálláshelyére.
A raktárfedél kinyílt, és két alak jött le a raktérbe, de Loungville és Foster.
– Figyeljetek! – szólt rájuk Foster.
De Loungville a létra felénél megállt, hogy végigmérje az összes férfit.
– Elindultunk, amit bizonyára már tudtok, hacsak nem vagytok eszméletlenek vagy még ostobábbak, mint gondoltam. Kilencven vagy száz napot fogunk a tengeren tölteni, az időjárástól függően. Nagyon sok a munkánk, és nem fogtok elhízni csak azért, mert nem vagytok matrózok. Ráadásul lehet, hogy kevesebben térünk majd haza – ekkor a távolba meredt egy pillanatra, mintha mondandója még többet jelentett volna –, így ha megismeritek a hajót, az nem árthat. Mr. Collins fog lejönni, és kiadja a feladatokat, ti pedig azt csináljátok, amit mond, és nem kérdeztek semmit. Legalább annyira magas a rangja, mint egy kapitánynak a király hadseregében. Ezt ne felejtsétek el csak azért, mert úgy néz ki, mint egy átlagos matróz!
Lelépett a létráról, odasétált a hat rabhoz, és intett nekik, hogy gyűljenek köré.
– Csak egyszer mondom el. Ruthia bizonyára szeret titeket, mert a Szerencse Hölgye szerint még élhettek egy kicsit. Két hetem volt arra, hogy eldöntsem, alkalmasak vagytok-e a küldetésre. A dolgok igencsak úgy álltak, hogy vissza kell mennetek az akasztófára. – Egyenként végig mérte az arcokat. – De meggyőztem Calist, hogy a vitorlarúdra is fel tudlak akasztani titeket, úgyhogy csak időt nyertetek.
– A következő három hónap elég kemény lesz. Teljes szolgálatot fogtok végezni, mint mindenki ezen a hajón, és másik időbeosztásban megkapjátok a kiképzést is, amit ők már megkaptak. – Hüvelykujjával hátrafelé mutatott, a raktér másik oldalán tartózkodó férfiak felé.
Mindenki meglepetésére, Biggo szólalt meg.
– Miért kell gyakorlatoznunk?
– Miért micsoda? – kérdezett vissza de Loungville.
– Miért ez a nagy titkolódzás, Robert de Loungville, drága uram, őrmesterem? Gondolom, nem azért költöd a nagyherceg aranyát és a sok dragonyos katonát, és nem azért foglalkozol velünk ennyit, hogy gyilkosokat és tolvajokat megments az igazságszolgáltatástól. Akarsz tőlünk valamit, és készen állsz arra, hogy cserébe visszaadd az életünket. Ez elég tisztességes csere, nem is vitás, de még nálam ostobább ember is tudná, hogy jobb, ha tudjuk, mi áll előttünk, semmint hogy a képzelet mindenféle borzalmat kavarjon fel bennünk, amitől aztán valami meggondolatlan dolgot teszünk. Ha meghalunk, az se számunkra, se számodra nem jó.
De Loungville végigmérte Biggo arcát, aztán elvigyorodott.
– Jobban kedveltelek, mikor ostoba voltál, Biggo. – Sarkon fordult, és így szólt: – Csak maradjatok életben, és ígérem, többet tudtok meg, mint amennyit akartok! – Mikor a létrához ért, megint visszafordult. – De egyelőre csak maradjatok életben!
Felmászott a létrán, mögötte Fosterrel, és a rakodónyílás bezárult.
– Nem igazán ezt akartam hallani – jegyezte meg Biggo.
– Mi a célja? – kérdezte Luis. – Ránk akar ijeszteni?
– Nem – mondta Sho Pi. – Azt hiszem, mindent megtesz annak érdekében, hogy ne ijesszen ránk.
Erik visszament az ágyához. Komorság öntötte el, mert tudta, hogy Sho Pinek igaza van.

 

Napok teltek el. Az első napon felmehettek a fedélzetre. Erik ekkor egy másik hajót pillantott meg, mely egészen közelről követte őket. Az egyik matróz elmondta neki, hogy hajó neve Szabad Vadász, és az is Calis parancsnoksága alatt áll. Erik megjegyezte, hogy azt hitte, a királysághoz tartozó összes hajónak Királyi ez vagy az a neve, mire a matróz bólintott, és visszatért a munkájához.
Eriket nem terhelte meg nagyon a munka, ráadásul a szabad levegőn dolgoztak, és az időjárás enyhe volt a kora őszhöz képest. Tériszonyos lévén, Roo utálta a matrózmunkát, de sokkal gyorsabban járt-kelt a keresztárbocon, mint Erik vagy Biggo. Luis és Billy biztos kézzel dolgoztak, Sho Pi pedig ugyanolyan kecsességgel hajtotta végre a számára kitűzött feladatokat, mint a táborban.
Két hét alatt Erik megtanult egyenesen és könnyedén járni a dülöngélő hajón, és hamar megszerezte a bőrkeményedést is a talpára; lovaglócsizmáját eltette, mert veszélyes lett volna a hajón, és a sós víz sem tett jót a bőrnek. Csak a tisztek hordtak csizmát, mivel ők sosem másztak fel a vitorlázatra. Erik és társai mind mezítláb dolgoztak, mint a matrózok, és sebesen beletanultak a tengerészetbe.
Már nem lehetett azt mondani rá, hogy szárazföldi patkány. Erik tudta, hogyan kell „szélnek ereszteni egy vitorlát” vagy „becsomózni egy keresztárbocot”. Akárcsak a táborban, a kemény munkához itt is kiváló ételek jártak, melyeket több matróz is dicsérő szavakkal illetett. Erik sem hagyta figyelmen kívül, hogy sokkal jobban esznek, mint egy átlagember, és azzal viccelődött, hogy úgy bánnak velük, mint a versenylovakkal, melyek a nemesek viadalára készülnek. Úgy döntött, nem említi meg, hogy az ilyen versenyek gyakran azzal végződtek, hogy az állatoknak eltörik a lábuk, vagy esetleg a lovasuk hal meg.
A kemény életmód és a tápláló étkezés jelei még Roon is megmutatkoztak, aki egész életében irtózott a kemény munkától. Szikár alakján kis izmok jelentek meg, és olyan magabiztosan mozgott, mint még soha. Gyermekkorában Roo mindig nevetett, de volt a jókedvében valami veszélyes, valami vad. Most mintha lassan kezdte volna megértem az életet. Erik érezte, hogy Roo megváltozott, de hogy a változás pontosan miben állt, nem tudta.
Sho Pi hamar rájött, hogy bármire is készítették fel őket, de Loungville alkalmassá akarta tenni mindnyájukat. Minden egyes nap részesedhettek a kemény munkából és a harci kiképzésből.
Mikor a második napot töltötték a tengeren, Sho Pi a szabadidejében felment a fedélzetre, és olyan mozdulatsort kezdett gyakorolni, amely Erik számára táncnak tűnt. A kecses, folyamatos mozgás mégis veszélyesnek hatott, mintha a finom mozdulatok bármelyik pillanatban halálos ütésekké erősödhettek volna. Mikor végzett a gyakorlással, Sho Pi visszament a raktérbe.
– Mit csináltál odafönt, kesh?
– Isalani – javította ki Sho Pi, majd bevetette magát az ágyába. – A neve kata. Különleges művészet. Egy mozgásforma, mely elhelyezi az erőt körülötted. Egyensúlyt és könnyedséget ad abban a pillanatban, amikor fel kell használnod az erőd.
Erik felült az ágyában.
– Ezzel a trükkel fegyverezted le azt a katonát?
– Szomorú, de így igaz. Bár nem trükkről van szó. Ősi művészeti forma, mellyel az ember összehangolódik a világegyetemmel, és még meg is védheti magát.
– Ha megmutatnád, hogyan kell de Loungville-t leteríteni, akkor érdekel a dolog – mondta Biggo.
– Ez a művészet kizsákmányolása volna – mondta Sho Pi. – De ha szeretnél velem gyakorolni, szívesen látlak. A kata megnyugtat, felfrissít, ellazít.
– Valóban. Annyira nyugodtnak és lazának tűntél, mikor fenékbe billentetted de Loungville-t.
Luis elvigyorodott.
– És mennyire felfrissültünk!
Mind nagyot nevettek. Erik váratlanul hatalmas szeretetet érzett rabtársai iránt. Mind gyilkos volt, a Királyság söpredéke – mégis mindegyikőjükben érzett valamit, ami testvérré tette. Sosem érzett még ilyet, így, bár természetesnek tűnt eme érzelem, igencsak felkavarta. Hátradőlt az ágyban, és eltűnődött ezen a furcsa ellentéten.

 

A következő hét végére már mindenki Sho Pivel gyakorolta a katát. A napi szolgálat után a hat férfi egy órát töltött az előárboc és a nagy raktárfedél közötti, aránylag üres fedélzeti részen.
Erik először nevetségesnek találta; hogy egy fénypontra kell gondolnia, vagy egy gyenge szellőre, vagy más megnyugtató képre, miközben végrehajtja a régi isalani mozdulatsort. Aztán kezdte érezni a nyugalmat, ha végrehajtotta Sho Pi tanácsait. A hosszú, kemény munka utáni további mozgás nem fárasztotta ki őket, sőt, felfrissültek, és Erik még sosem aludt jobban életében.
Az egyik lamuti matróz, kinek az apja egy tsurani harcos volt, szintén csatlakozott hozzájuk. Azt állította, hogy amit Sho Pi tanított, nagyban hasonlított ahhoz, amit még gyermekkorában az apja mutatott neki: a tsurani harci örökséget.
Egyheti gyakorlás után a nagy termetű férfi, akit Sho Pi egyszer megalázott, most odajött hozzájuk, és figyelte a gyakorlást. Pár perc múlva odament Sho Pihez.
– Meg tudod nekem mutatni, hogyan kell azt a hüvelykujjas kicsavarást csinálni?
– Ez csak egy része a dolognak – mondta Sho Pi. – Sok mást is megtanulhatsz.
A férfi bólintott, és beállt Erik mellé. Sho Pi biccentett Eriknek, aki a férfihez fordult.
– Tedd így a lábadat! – Megmutatta neki, hogyan. – Most pedig oszd el a súlyodat úgy, hogy ne legyen túl sok elöl, hátul, vagy az egyik lábadon!
A férfi bólintott.
– A nevem Jerome Handy – mondta.
– Sötétmocsárffy Erik.
Sho Pi bemutatta a négy mozdulatsort, melyet aznap gyakorolniuk kellett, és lassan megtanította nekik mind a négyet. Újra és újra átvették, Sho Pi pedig folyamatosan körbejárt, hogy kijavítsa az egyensúlyozás és a testtartás apró hibáit.
A tatfedélzetről Foster és de Loungville figyelte őket.
– Na, ehhez mit szólsz? – kérdezte Foster.
De Loungville megvonta a vállát.
– Nem is tudom, Charlie. Lehet, hogy csak egy időtöltés. De lehet, hogy életeket fog megmenteni. Az a kesh meg is ölhetett volna azokkal a rúgásokkal. Visszahúzta őket, pedig nagyon bedühödött rám. – Kis hallgatás után, hozzátette: – Hirdesd ki, hogy nem bánom, ha a többiek is követik Handy példáját. Épp ideje, hogy a hat madarunk megismerje a másik harmincat.
A következő pár napon a harminc férfi közül egyre többen csatlakoztak, és a hét végére már mindenki gyakorolta a katát Sho Pi felügyelete alatt.

 

– Mind rabok vagytok? – kérdezte Luis hitetlenkedve.
– Persze – felelte az ébenfekete bőrű férfi, aki az Álmok Völgyéből jött, és Jadow Shati névre hallgatott. – Itt mindenki eljátszotta a szerepét Bobby de Loungville kis színházában. Mind szembenéztünk a Halál Istennőjével, vagy legalábbis azt hittük, hogy így lesz. – Elvigyorodott, mire Erik is mosolyogni kezdett. A férfi mosolyának hatása okozta ezt. Mintha a napfény és a boldogság tükröződött volna a rikítóan fehér fogaiból, melyek élesen elütöttek elképesztően sötét bőrétől. Bár Erik csak nemrég ismerte meg Jadow-t, azt máris észrevette, hogy a férfi mindennek megtalálta a mulatságos oldalát. Mondatait általában úgy fogalmazta meg, hogy Erik rendre elnevette magát.
Roo széttárta a karját.
– Akkor miért voltatok olyan átkozottul szemetek velünk a táborban?
A raktérben üldögéltek, nagy körben. Az elmúlt napokban sokat gyakorlatoztak Sho Pivel, és a két rabcsoport beszélni kezdett egymással. A fal ledőlt közöttük: a „mi” és az „ők” szemlélet kezdett gyengülni.
Jadow a Völgyben megszokott kiejtéssel beszélt. Az Álmok Völgyét néha a Nagy Kesh Birodalom, máskor pedig a Királyság mondta magáénak, de a vitás határnál a nyelv, a vér és a királyhűség igencsak összekeveredett. Dallamosan beszélt, lágyabban, mint ahogy az a kemény, királysági nyelvnél szokás, de nem volt olyan torokhangja sem, mint a kesheknek.
– Ember, az egy gyakorlat volt, nem tudtad? Ha új csoport jött, nekünk mindig jól meg kellett leckéztetnünk őket! Bobby parancsolta így. Amíg nem tudta, hogy minket nem fog felakasztani, addig úgy kezelt minket, mint egy ürülékdarabot a csizmája orrán. Aztán lekerült rólunk a hurok, és kezdtünk reménykedni, hogy talán élhetünk még egy kicsit.
Jerome Handy Erikkel szemben ült. Ő volt Biggo után a legnagyobb termetű a csoportban. A válla még Biggóénál is szélesebb volt.
– Jadow és én az első hat között voltunk. A négy társunk meghalt. Ketten megpróbáltak átmászni a falon, és azok a nyomkeresők leszedték őket a hosszú íjakkal. Mintha csak fürjet lőttek volna. – Kezével csapdosni kezdett, és szájával utánozta a szárnyak verdesését. Aztán hirtelen elernyesztette a kezét, és mint egy sérült madár, zuhanást mutatott be. Erik örömmel könyvelte el, hogy akármilyen durva és ijesztő is tudott lenni Handy, ha kis társaság előtt beszélt, igencsak szórakoztató lett. – Volt egy harmadik, aki elvesztette a fejét, és meghalt egy kardforgatási gyakorlaton. A negyedik pedig... – Jadow-ra pillantott.
– Jaj, az nem semmi volt, ember. Rogernek hívták – mondta a völgyes.
– Úgy van. Roger. Felakasztották, mert megölt egy őrt, mikor menekülni próbált.
– Ez mikor történt? – kérdezte Erik.
– Több, mint egy éve, ember – mondta Jadow. Megsimította kopasz kobakját, melyet minden reggel szárazon borotvált. Bár természetszerűleg kopasz volt, a füle körül épp elég haj nőtt ahhoz, hogy Eriket kirázza a hideg a száraz borotválás láttán.
– Egy év! – kiáltott fel Billy Goodwin. – Egy évet voltatok abban a táborban?
Jadow elmosolyodott.
– Hát persze, választhattuk volna az akasztófát is! – Felnevetett. – Pompás volt a kaja, a társaság pedig – viccesen Jerome-ra pillantott –, ha más nem is, legalább szórakoztató. És minél több időt töltöttünk ott...
– Annál? – kérdezte Roo.
Biggo fejezte be a mondatot.
– Annál tovább maradtatok távol attól a helytől, ahová de Loungville és a Sas most visz minket.
– Pontosan.
– Akkor már egy éve katonásdit játszottatok? – kérdezte Luis.
– Több mint egy éve, de nem nevezhetjük játéknak, hisz emberek haltak meg – mondta egy Peter Bly nevű ember.
Jerome bólintott.
– Harmincan maradtunk abból a hetvennyolc emberből, akik az elmúlt évben átestek az álakasztáson.
– Ez megmagyarázza, hogy Foster tizedes... – kezdte Sho Pi, de aztán egy kérdés merült fel benne. – ...Robert de Loungville-nek mi a rangja? Mikor először láttam, azt hittem, valami nemes. Tudja itt valaki?
Jerome megrázta a fejét.
– Csakis az őrmesterről hallottam. De láttam egyszer, mikor a király egyik saját lovag-kapitányának adott utasításokat. A tünde után ő legrangosabb.
– Tünde? – kérdezte Erik.
– Akit az idősebb őrök úgy hívnak, hogy „Sas”. Ez nem vicc. Tényleg így hívják, de ebben nincs semmi tiszteletlenség. Bár azt mondják, hogy nem ember.
– Egy kicsit tényleg furán néz ki – mondta Roo.
– Nézz oda, ő beszél a furcsa kinézetről! – nevetett fel Jerome.
A csoport minden tagja felnevetett, Roo pedig elvörösödött zavarában, és csak legyintett a megjegyzésre.
– Úgy értem, nem úgy néz ki, mint a többi ember.
– Senki sem néz úgy ki, mint a többi ember – jegyezte meg Sho Pi.
– De igazad van – mondta egy másik férfi Roonak.
– Sosem jártam nyugaton – mondta Jadow. – Bár az apám harcolt ott a tsuranik ellen a résháborúban. Ember, az volt aztán a harc! Legalábbis az öreg így beszélt róla. Ő látott tündéket és törpéket a völgyben, a Szürke Tornyokban, mikor megszegték a megegyezést. Azt mondta, hogy a tündék magasak, és világos a bőrük, bár a hajuk és a szemük változó; lehet barna vagy akár sárga. Azt mondta, hogy mégis van valami különös rajtuk. Olyan kecsesen járnak, mintha táncolnának.
– A Sas nevű férfi akkor tünde – mondta Sho Pi. – Nem szeretnék vele megküzdeni.
– Micsoda? – kérdezte Erik. – De hiszen te embereket fegyvereztél le. Azt hittem, senkitől sem félsz.
– Egy embertől elvettem a kardját, Erik. De sosem mondtam, hogy nem féltem. – Arcán látszott, hogy eltűnődik. – Ebben a Calis nevű férfiben van valami nagyon veszélyes.
– Erősebb, mint amilyennek látszik – mondta Jerome őszinte szégyennel az arcán. – Mikor elkezdtük a kiképzést, akkor még nem hagyott rá mindent Bobby de Loungville-re. Ő foglalkozott velünk, és egyszer hepciáskodtam vele, mire úgy leütött, hogy azt hittem, szétreped a koponyám.
– Túl vastag a koponyád, ember, túl vastag, ezért nem megy bele semmi – mondta Jadow, mire a többiek felnevettek.
– Komolyan mondom. Mindig is büszke voltam arra, hogy a legjobb verekedőket is elvertem, de ilyennel még sosem találkoztam. Nagyon meglepődtem. – Sho Pire nézett. – Mint akkor, amikor kicsavartad a hüvelykujjam. Ugyanolyan volt. Megmozdultam, aztán hirtelen hátraestem, és úgy kongott belül a fejem, mint egy templomi harang.
– Nem is látta az ütést, ember – mondta Jadow. – Az igazat megvallva én sem láttam. Calis nagyon gyors.
– Nem ember – mondta valaki más, amellyel általánosan egyetértettek.
A figyelmeztető nyikorgásra a rabok gyorsan az ágyukhoz szaladtak Foster tizedes csak ezután lépett be a nyíláson.
– Takarodó, hölgyeim! – kiáltott fel, mikor leért a létrán. – Kívánjatok jó éjszakát a kedveseiteknek, és pihenjetek le! Mozgalmas nap lesz a holnapi.
Erik még be sem bújt a gyapjútakaró alá, mikor a lámpás kialudt, és a raktér sötétségbe borult. A fiú hátradőlt, és elgondolkozott azon, hogy vajon milyen lehetett egy évig a táborban élni, látni, ahogy emberek jönnek, és meghalnak. Hirtelen eszébe jutott, hogy Sho Pi nemrég félbeszakította saját mondatát.
– Sho Pi? – suttogta Erik.
– Mi az?
– Mit akartál mondani, mikor Fosterről és de Loungville-ről beszéltél? Mikor megkérdezted de Loungville rangját.
– Csak azt akartam mondani, hogy sok ember elbukott még a próbatétel, a tárgyalás és a gondolatolvasás után is. Ez megmagyarázza azt, hogy miért aggódnak annyira a hatunk miatt.
– Ezt hogy érted?
– Az akasztófáról lehozott embereknek több mint a fele meghalt, mielőtt mi a táborba értünk. Ha úgy vesszük, hatunk közül három vagy négy embernek nem szabadna ezen a hajón lennie. Hármunknak vagy négyünknek meg kellett volna halnia. De Loungville kockáztat. De még lehet, hogy így is elbukunk.
– Ja, értem – mondta Erik.
Hátradőlt, s míg álom nem jött a szemére azon gondolkodott, hogy „elbukunk, de miben?”

 

 

11.
A Varázsló-sziget

Erik ásított.
Bár a Trancsír Bosszúján kevés unalmas pillanat adódott, a mostani azok közé tartozott. Befejezte a gyakorlatot a többiekkel, azaz Robert de Loungville válogatott „kétségbeesettjeivel”. Az esti étkezés is befejeződött, és Erik friss levegőre vágyott. Míg a többiek az ágyukban pihentek, ő az elülső korlátnál álldogált. A messzeségbe bámult, és a tengert hallgatta, miközben a hajó sebesen szelte az éjszakát.
A fedélzeti tiszt szétkiáltotta a parancsokat, és a fenti megfigyelő jelentette, hogy a kilátás tiszta. Erik erre elmosolyodott. Fogalma sem volt, a férfi hogyan állapíthatta meg, hogy minden tiszta, hacsak nem rendelkezik egy mágikus szerkentyűvel, mellyel halandó szemével átfúrhatta a sötétséget. Talán a válasza azt jelentette, gondolta Erik, hogy nem látott semmit.
Pedig ez nem így volt. Rengeteg csillag világított az égen, kelet felé pedig a kis hold épp felkelt, a középső és a legnagyobb hold viszont csak pírkadattájt fog megjelenni az égen. A csillagok fényes foltokat festettek a vízre. Fél mérföldnyire a hajó jobb oldalától a Szabad Vadász párhuzamosan haladt velük. Az orrán, a tatján és az árboc tetején elhelyezett lámpások mutatták helyzetét. A tengeren ilyenkor minden más hajónak is kivilágítva kellett utaznia, hogy ha esetleg a közelbe kerülnek, rikítsanak, mint a jelzőtűz.
– Érdekes, mi?
Erik megfordult, és megdöbbent, hogy senkit sem hallott közeled. Calis állt ott, az égboltra meredve.
– Sokszor utaztam már hajón, de ha nincs fent minden hold, és ilyen gyönyörűek a csillagok, akkor mindig megállok, és csodálkozom.
Erik nem tudta, hogy mit mondjon. Ez az ember olyan ritkán beszélt velük, és a katonák féltek tőle. De Loungville keményen dolgozott azon, hogy fenntartsa rettegésüket. Jadow és Jerome története még tovább szította a félelmet.
– Ó, én csak... – kezdte Erik.
– Maradj! – mondta Calis, és rátámaszkodott a korlátra Erik mellett. – Bobby és Charlie kártyázik, én meg gondoltam, szívok egy kis friss levegőt. Látom, nem én vagyok az egyetlen, akinek szüksége van rá.
Erik megvonta a vállát.
– Odalent néha kicsi a tér.
– És néha az ember szeret egyedül lenni a gondolataival, igaz, Erik?
– Néha – felelte Erik. Nem is tudta, miért, de tovább beszélt. – De én nem nagyon merengek a dolgokon. Nem szokásom. Roo, na igen, ő aztán egy családnyi ember helyett aggódik, de...
– De mi?
– Talán az anyám miatt van ez – mondta Erik. Hirtelen nagyon hiányzott neki az anyja. – Ő mindig aggódott valami miatt. Én sosem foglalkoztam annyit az élet dolgaival.
– Nem volt célod?
– Csak annyi, hogy egy napon meglegyen a saját kovácsműhelyem.
Calis bólintott. A mozdulatot alig lehetett látni a közeli lámpás gyenge fényében.
– Tiszteletre méltó cél.
– És ön? – Erik hirtelen zavarba jött saját elbizakodottsága miatt, de Calis csak mosolygott.
– Az én céljaim? – Megfordult, és rákönyökölt a korlátra. A messzeségbe bámult. – Nehéz lenne elmagyarázni.
– Nem akartam kíváncsiskodni... uram – mondta Erik.
– Most már hívhatsz kapitánynak, Erik – mondta Calis. – Bobby az őrmester, Foster a tizedes, és te is tagja vagy a Bíbor Sasoknak, hazánk legrettegettebb zsoldos seregének.
– Ezt nem értem igazán, uram.
– Nemsokára mindent megértesz – mondta Calis, majd a horizontra nézve így folytatta. – Mindjárt odaérünk.
– Hova, uram... kapitány?
– A Varázsló-szigetre. Egy régi barátommal kell beszélnem.
Erik csendben állt ott, és nem tudta, mit mondjon vagy tegyen. Calis megkönnyítette a dolgát.
– Menj vissza a társaidhoz, Erik! – javasolta.
– Igenis, kapitány – mondta Erik, és elindult, majd megállt.- Ja, kapitány, kell tisztelegnem, vagy...
Calis elmosolyodott.
– Zsoldosok vagyunk, nem pedig az az átkozott hadsereg, Erik.
Erik bólintott, és sarkon fordult. Hamar visszatért az ágyába. Miközben Jadow a többieket kábította nőeseteivel és az egyedül megnyert csatáival, Erik hallgatódzott ugyan, de inkább azon gondolkozott, hogy mit is akart Calis mondani.

 

– Kapitány!
Erik megmerevedett, miközben megkötötte a kötelet. Az őr hangja baljósan csengett.
– Mit látsz? – kérdezte a kapitány.
– Valamit pontosan előttünk. Fények vagy villám. Nem tudom pontosan megállapítani.
Erik gyorsan megcsomózta a kötelet, és előremeredt. Már sötétedett, így a hajó orrának bal oldalán ment le nap, amitől nem sokat lehetett látni. Erik hunyorogva nézett szembe a nap sugaraival, mire ő is látta: ezüstszínű halvány fény villódzik előttük.
Roo jött oda barátjához.
– Mi az?
– Azt hiszem, villám – mondta Erik.
– Nagyszerű. Tengeri vihar – mondta Roo. Az eltelt egy hónap nagy része nyugodt hajókázással telt. Az egyik matróz azt mondta, hogy ha másik útvonalon haladnának, akkor harmadnyi idő alatt odaérnének az úti célhoz.
– Nincs munkátok, fiúk? – szólt az ismerős hang a hátuk mögül, mire Erik és Roo már fel is mászott a vitorlázatra, nehogy Foster tizedes értesítse Mr. Collinst, hogy újabb munkára van szükségük.
Mikor felértek a főárboc legfelső keresztrúdjára, olyan köteleket kezdtek rögzíteni, melyeket egyáltalán nem is kellett rögzíteni. Meg akarták nézni a közelgő vihart.
A nap leért a látóhatár alá. Felhő nem volt az égen, de az elképesztő fényt tisztán látták.
– Mi az? – kérdezte Roo.
– Semmi jó – mondta Erik, és elindult lefelé a fedélzetre.
– Hová mész?
– Jelentere Mr. Collinsnak, hogy rögzítettem a köteleket, és kérek más munkát. Nincs értelme bámulni azt, ami előttünk áll, Roo. Nemsokára úgyis odaérünk.
Roo még maradt egy kicsit. A fényt figyelte, mely újra megjelent a sötétedő égbolton; ezüst villámcsapások nyúltak le az égből. Elképzelte, mekkora mennydörgések, mennyi sistergő kisülés lakozhat benne, bár ilyen messziről teljesen békésnek tűnt. Root kirázta a hideg, pedig az esti levegő igen melegen simogatta bőrét. Lepillantott, és látta, hogy a legénység fele az érdekes jelenséget bámulja.
Elgondolkozott, majd elindult lefelé a barátja után.

 

Az éjszaka folyamán egyre közelebb jutottak a Varázsló-szigethez.
Hajnal felé már lehetett hallani az energia-kisülésekkel járó első ropogásokat. Mire eljött a nappali szolgálat ideje, a hajón már senki sem aludt.
Az úti cél neve már körbejárt a legénység soraiban, bár Erik senkinek sem beszélt arról, hogy Calis mit mondott neki. Varázsló-sziget, a legendás Fekete Varázsló otthona. Egyesek Macrosnak hívták, mások szerint tsurani neve volt, sőt, voltak, akik a Fekete Mágia Királyának hívták. Erik úgy gondolta, hogy senki sem tudja, mi az igazság, de mindenki, aki erről beszélt, ismert valakit, aki beszélt valakivel, akinek épphogy sikerült élve visszakecmeregni a szigetről.
Naplemente és hajnal között csonkításokról és más szörnyűségekről terjengtek a történetek, melyek között a halál a legfinomabbnak számított. Mire Erik és társai megjelentek a fedélzeten, a hajón már eluralkodott a félelem.
Erik majdnem felkiáltott, mikor feltűnt a sziget a hajó jobb oldalánál. Jópár órába telt volna körülhajózni. A partján meredek sziklafalak tornyosultak. A legmagasabb sziklaszirten fekete kastély nyújtózkodott az ég felé. Vészjóslóan nézett ki a négy toronnyal és a kőfalakkal. Hatalmas, természet alkotta kőoszlop tetején ült; az árapály elválasztotta a sziget többi részét a szirttől, és áthatolhatatlan hasadékot vájt ki körülötte, mely kiváló sáncárokként szolgált. A kastélyból felvonóhidat lehetett átfektetni a hasadékon, de a hidat pillanatnyilag nem engedték le.
A kastély volt a forrása a sok ezüstszínű villanásnak, mely magasan lövellt a levegőbe, túl még a felhőkön is, fültépő sistergés kíséretében.
Az óceánra néző, magas toronyba vájt ablakból kék fény világított, Erik pedig úgy vélte, mozgást lát a falakon.
– Sötétmocsárffy! – Robert de Loungville hangja kizökkentette merengéséből a fiatal kovácsot.
– Őrmester?
– Te, Biggo, Jadow és Jerome, gyerek velem és Calisszal! Eresszétek le a csónakot!
Erik és a másik három megnevezett férfi négy tapasztalt matróz segítségével leeresztette a csónakot a daruról. Calis megjelent a fedélzeten, majd szó nélkül lesietett a létrán, egyenesen a csónakba. De Loungville és két matróz sietett utána, majd Erik és a kijelölt rabok.
Mikor Erik a korláthoz ért, Foster tizedes egy hüvelybe helyezett kardot és egy pajzsot nyújtott át neki. Erik átvetette vállán a kardszíjat, a pajzsot felerősítette a hátára, és lemászott a létrán. Először történt meg az, hogy fegyvert kapott, mikor nem kiképzésről volt szó. Ettől ideges lett.
A csónak elhagyta a hajót, és a nagy kőoszlopot körülvevő tengerparti rész felé vette az útját. A matrózok tapasztaltan eveztek, Erik és Biggo pedig erős volt, ezért hamart kiértek a partra.
Mikor kiléptek a szárazföldre, Calis így szólt:
– Tartsátok nyitva a szemeteket! Sosem lehet tudni, hogy mivel találkozunk itt.
Robert de Loungville kényszeredetten elmosolyodott, és bólintott.
– Ennek sok isten a megmondhatója.
Hirtelen egy alak egyenesedett fel a partról felfelé vezető kis ösvény mellett, a közeli bokorban. A teremtmény kicsivel magasabbnak tűnt, mint három méter. Fekete ruhát viselt, és elképesztően hosszú karjaival hadonászni kezdett. Kísérteties hang szűrődött ki a nagy csuklyából, mely teljesen elrejtette a lény arcát.
– Hagyjatok fel minden reménnyel! Aki bemerészkedik a Fekete szigetére, annak a sorsa megpecsételődött. Meneküljetek, vagy szörnyű halált haltok!
Erik érezte, ahogy a szőrszálak felállnak a nyakán és a karján. Biggo fura mozdulatot tett, mellyel valószínűleg a gonoszt akarta elhessegetni magától. Jadow és Jerome kivonták kardjukat, és összegörnyedtek.
Calis mozdulatlanul állt, míg Robert de Loungville a teremtményre, majd hüvelykujjával hátrafelé mutatott.
– Azt hiszem, komolyan beszél – mondta mosolyogva.
De Loungville szembefordult a lénnyel.
– Mi lenne, ha lejönnél ide, kedvesem, hogy adjak neked egy nagy, nyálas csókot?
Eriknek leesett az álla, Calis pedig elmosolyodott. A lény megingott, mintha de Loungville szavainak vakmerősége miatt elvesztette volna az egyensúlyát. Erik legnagyobb megdöbbenésére a lény ekkor összeesett.
Hosszú farudak ereszkedtek le a fekete ruhában, és egy apró termetű ember tűnt fel a szövet alól. A dongalábú férfi szemmel láthatóan Isalani származású volt, és szakadt, narancsszínű ruhát hordott.
– Bobby? – kérdezte. Aztán elmosolyodott, és valódi örömujjongásban tört ki. – Calis! – Lerohant a kis homokbuckáról, és szinte belevetette magát de Loungville karjaiba. Erik értetlenül figyelte, ahogy a két férfi jól hátbaveregeti egymást.
Calis is megölelte a kis férfit.
– Élvezetes volt az előadásod, Nakor.
A kis ember elmosolyodott, mikor Erik rájött, hogy ő maga még mindig előre tartja a kardját, és a szíve iszonyatosan kalapál. Körbepillantott, és látta, hogy többiek sem eresztették még le fegyverüket.
– Volt egy kis gondom pár queg kalózzal, évekkel ezelőtt – magyarázta a Nakor nevű férfi. – A kis kék fény nem ijesztette el őket, ezért csináltam a villámcsapásokat. Elég látványos szerintem. – Büszkén folytatta: – Ha valaki már annyira közel ér a szigethez, hogy látja a horizonton, a villám beindul. Mikor láttam, hogy nem tágítotok, lejöttem ide, hogy elijesszelek titeket. – A ruhából és botokból készült tákolmányra mutatott.
– A Fekete Varázsló? – kérdezte Robert.
– Jelenleg nincs jobb – válaszolt vigyorogva Nakor. Aztán a négy őrre pillantott. – Mondd meg az embereidnek, hogy nem bántom őket!
Calis megfordult, és intett.
– Tegyétek el a fegyvereket! Ő egy régi barátunk.
– Hol van Pug? – kérdezte de Loungville.
– Elment – mondta Nakor, miközben megvonta a vállát. – Úgy három évvel ezelőtt. Azt mondta, hogy ezekben a napokban fog visszaérni.
– Tudod, hogy hová ment? – kérdezte Calis. – Nagyon fontos.
Nakor megvonta a vállát.
– Ha Pugról van szó, akkor mindig fontos a dolog. Szerintem ezért ment el. Az a sok gond ott délen...
– Tudsz róla? – kérdezte Calis.
Nakor elmosolyodott.
– Pár dolgot tudok. A többit elmondhatjátok. Kértek valami meleg ennivalót?
Calis bólintott, mire Nakor intett nekik, hogy kövessék. Calis a két matrózhoz fordult.
– Vigyétek vissza a csónakot a hajóhoz, és mondjátok meg a kapitánynak, hogy tegye azt, amit mondtam! Ja, és mondjátok meg neki, hogy tájékoztassa a Vadászt is! – Majd Erikhez és a másik három őrhöz fordult. – Gyertek velünk, de ne ijedjetek meg attól, amit láttok! Van néhány fura kinézetű lény odafent, de egyik sem fog bántani minket.
A Nakor nevű kis ember felvezette őket az ösvényen. Felértek a ki dombra, majd megálltak. Nakor behunyta szemét, és néhány különös mozdulatot tett, mire a villámlás abbamaradt. Egy pillanatra a homlokára tette a kezét.
– Jaj, ennek a kikapcsolása mindig megfájdítja a fejem. – Aztán új elindultak, ezúttal egy másik ösvényen, mely nem a kastély felé, hanem egy kis völgybe vezetett. A völgyecskét sűrű erdőség borította.
Ekkor az erdő eltűnt, Erik pedig majdnem elesett, annyira elcsodálkozott. A sűrű erdő helyett legelő terült el előttük. Legalább egy mérföldnyi hosszúságú volt. A közepén terjedelmes birtok ékesedett, rajta alacsony fehér házzal, melynek tetejét vörös zsindely borította. A ház körül számos melléképület állt, és az épületeket alacsony fal vette körbe.
A távoli mezőn Erik lovakat, szarvasmarhákat látott, sőt, egy pár szarvast és antilopot is felfedezett. A birtok körül furcsa alakok mozgolódtak, akik nem tűntek túlságosan emberinek. De fejben tartva Calis utasítását, úgy döntött, hogy bízni fog bennük.
Odaértek a ház előtti kis udvarra, Nakor pedig kinyitotta az alacsony kőfalban álló kaput. Beléptek, mire egy lény jelent meg a ház ajtajában. Erik odapillantott Jadow-ra, Jerome-ra és Biggóra, és mindnyájuk arcán ugyanazt a döbbenetet látta, amit saját maga is érzett.
A lény magas volt, ember nagyságú. Kékes bőre, nagy füle és csontos, széles homloka ütött el legjobban az embertől. Elmosolyodott, mire felvillant tekintélyes fogazata; feketés, sárgás szeme erősen csillogott. Erik arra gondolt, hogy a lény bizonyára manó. Bár sosem látott manókat, a történetekben elmondottak nagyonis hasonlítottak hozzá.
A lény viszont udvari öltözethez hasonló pompában jelent meg. A feszes, kék kabát alatt bő, fehér ing látszott, melyet széles, fekete selyemövvel fogott össze. Szürke, feszes nadrág, és bokáig érő csizma egészítette ki ruházatát. A lény így legjobban egy piperkőchöz hasonlított, akit Nicholas herceg udvarából szakajtottak.
– A frissítők rendelkezésükre állnak – mondta a lény.
– Gathis! – üdvözölte Calis.
– Calis mester – válaszolta Gathis. – De jó, hogy újra látom. Nagyon rég találkoztunk. És Robert mester. Önt is ritkán látni errefelé.
– Pug téged hagyott itt, hogy irányíts mindent, Nakor? – kérdezte Calis.
A kis ember elmosolyodott.
– Nem, Gathis vezet mindent. Még mindig csak vendég vagyok itt.
Calis megcsóválta a fejét.
– Vendég? Mióta? Már húsz éve?
Nakor megvonta a vállát.
– Sok dolgot kell megbeszélni, és sok dolgot kell megtanulni. Hadd őrüljenek bele azok ott Csillagdokkban a szabályaikba, a titkolódzásaikba, a rendjeikbe, meg a többi butaságba! – Összecsapta a két kezét. – Az igazi tanulás itt folyik.
– Nem vitás – mondta Calis.
– Majd én ellátom a katonáit, uram.
Calis és Robert bement a házba. Nakor utánuk sietett. A lény Erikékhez fordult.
– Kövessenek!
Körbevezette őket az épület körül. Erik meglepetten vette észre, hogy a ház nagyobb volt, mint ahogyan azt messziről látta. Alapjában véve, az épület egy nagy kocka volt, melynek mind a négy falába építettek bejáratokat. Az egyiken beléptek, mire Erik tágas átriumot pillantott meg a szemközti ajtón, miközben áthaladtak a termen. A benti kert közepén szép szökőkút ékesedett.
Az épület mögött pár nagyon furcsa kinézetű ember haladt el mellettük. Feketék voltak, mint a korom, a szemük pedig vörösen csillogott. Mikor a négy őrnek leesett az álla, Gathis így szólt:
– Erre, kérem! – Az egyik nagy melléképület ajtajához vezette őket. Intett nekik, hogy fáradjanak be. – Sok olyan teremtményt látnak majd itt, amelyeket ijesztőnek vagy furcsának fognak találni. De egyikük sem veszélyes az önök számára.
Ez megint bátorítóan hangzott, mert az épületben olyan lénnyel találták szembe magukat, amelyet, Erik megítélése szerint, csakis démonnak lehetett nevezni. Jadow félig kivonta a kardját, mire a lény megfordult, és egy hosszú fakanállal rácsapott a kezére.
– Tedd azt el! – mondta mély, dörmögő hangon.
Jadow felszisszent a fájdalomtól, és elengedte a markolatot, mire a kard visszacsúszott a hüvelybe.
– Ez fájt! – kiáltotta, és szájába vette sérült kezét.
– Ne beszélj teli szájjal! – figyelmeztette a lény, miközben intett a négy őrnek, hogy üljenek le az asztalhoz.
Erik ekkor jött rá, hogy a konyhában vannak. A „démon” egy vörös lény volt, körülbelül akkora termetű, mint Jerome, és úgy nézett ki, mintha a bőre két-háromszor nagyobb lett volna, mint a teste. A bőrtömeg összevissza kígyózott és gyűrődött a testén. Vastagnak tűnt, mint az irha. Nagy, kopasz fején két szarv éktelenkedett, melyek a legyezőszerű fülek előtt nőttek ki a koponyából.
Fehér kötényétől eltekintve meztelennek tűnt. Nagy gyümölcsöskosarat vett le a polcról, és az asztalra helyezte.
– Egy perc, és kész a leves.
– Alika ellátja önöket, és hív majd valakit, aki megmutatja, hol fognak aludni – mondta Gathis, és mikor a szakács a helyiség másik sarkába távolodott, odasúgott még valamit.
– A hölgy érzékeny, úgyhogy dicsérjétek a főztjét! – Aztán elsietett.
– A hölgy? – kérdezte halkan Biggo. Jadow elmosolyodott, megvonta a vállát, és elvett egy körtét, amelybe hatalmasat harapott. Behunyta szemét, és elégedetten felmordult, miközben a körte leve lecsurgott az állán.
Erik orrába csodálatos illatok jutottak. Hirtelen farkaséhes lett. Erős fűszerek illata terjengett a levegőben, mire Erik visszaemlékezett azokra a főztökre, melyeket rabsága előtt evett. Elvett egy almát, és beleharapott. A ropogós gyümölcs édes ízét sokáig élvezte.
Alika ekkor odajött, kezében nagy tál kenyérrel és sajttal. Letette az asztalra, majd sarkon fordult.
– Köszönjük – szólt Erik kis tétovázás után.
A lény megdermedt, majd felmordult.
– Szívesen.
A négy férfi ezután elfogyasztotta a csodálatos vacsorát. Az ennivaló még a táborinál is kiadósabbnak bizonyult. A szakács sűrű levest készített a zöldségekből és a fűszerekből, majd egész sült csirkét tálalt minden egyes őrnek. Köretnek pedig nagy rakás zöldséget kaptak rajta vajjal és fűszerekkel. A szomjukat hideg, habos sörrel oltották, Erik pedig nem is emlékezett semmilyen más italra, ami jobban esett volna.
– Ha valaki azt mondta volna nekem – kezdte Biggo evés közben –, hogy itt van ez a hely, és ilyen lények élnek itt, akkor nem hittem volna neki.
– Hát, igen, sokkal könnyebb gonosz szellemeket és fekete mágiát odaképzelni, mint ezt – mondta Jadow.
– „Tehát azt mondod, hogy a lény tudott főzni?” – mondta ezután, eljátszva, hogy valaki épp faggatja.
– „Igen, jobban főzött, mint a saját anyám!”
A többiek felnevettek.
– Vajon miért jöttünk ide? – kérdezte Jerome.
– A kíváncsiság nem egészséges – mondta Jadow.
– Ezt jól megtanultuk a táborban – mondta Jerome. – Ha végrehajtod az utasítást, életben maradsz. Ne kezdeményezz, ne csinálj bajt! Az akasztófa utáni minden egyes nap ajándék.
Erik bólintott. Még mindig nagy hatással volt rá, ha visszagondolt a pillanatra, mikor hurokkal a nyakában lezuhant a földre. Sosem akart belekóstolni még egyszer a rettegés ízébe.
A szakács visszatért pár szelet kenyérrel, mire Biggo feltett neki egy kérdést.
– Alika?
– Igen?
– Nos, mi vagy te?
A lény gyanakodva méregette Biggót, mintha mérlegelné a kérdést.
– Tanuló. A tanításért cserébe dolgozom itt.
– Nem, én úgy értem, hogy hová valósi vagy?
– Targaryból jöttem.
– Sosem hallottam Targaryról – mondta Jadow.
– Messze van – mondta, és visszament dolgozni.
Ezután csendben ettek tovább.
Mikor végeztek, egy fiatal lány kísérte őket a szobájukba, aki nem lehetett több tíz évesnél, mégis ősz haja volt és gesztenyebarna szeme. Beszéde tele volt idegen hanghordozással és kis hibákkal. – Itt aludni. Ott víz. – A mosdótálra és a kancsóra mutatott. – Odakinn gödör. – Kezével mutatta, hogy ha valaki könnyíteni szeretne magán, akkor végig kell mennie a folyosón, és ki az ajtón. – Kell valami. Hívsz. Jövök.
Meghajolt, majd távozott.
– Esküszöm, hogy a lába nem ért a földhöz – mondta Biggo.
Erik levette kardszíját, és leült a legközelebbi ágyra. A vastagon kipárnázott ágybetéten két párna és egy hatalmas dunyha pihent.
– Már semmin sem csodálkozom. – Elnyújtózott az ágyon. – Ez az első ágy, amiben fekszem, mióta... – Elhallgatott, majd rámosolygott a barátaira. – Ez az első ágy, amiben fekszem!
Biggo felnevetett.
– Még sosem aludtál ágyban?
– Talán anyámmal, mikor kisbaba voltam, de mióta az eszemet tudom, a csűrben aludtam; aztán meg a börtönben, a táborban és a hajón.
– Hát akkor élvezd ki, Sötétmocsárffy Erik – mondta Jerome, és ő is ledőlt az ágyára. – Addig alszom, míg valaki fenékbe nem billent. – Ezzel behunyta a szemét, és karjával betakarta az arcát.
– Hát, ez nem is rossz ötlet – mondta Jadow.
Erik és Biggo hasonlóan tett, mire a szoba elcsendesült, leszámítva az egyenletes lélegzést és a horkolást.

 

Erik beszélgetésre ébredt. Felült, és egy pillanatig nem tudta, hol van, de aztán hamar magához tért. A hangok a kertre néző ablakon keresztül szűrődtek be.
Erik felismerte Robert de Loungville hangját, aki egy másik emberrel közeledett.
– ...sosem láttam még ilyennek.
– Sok minden nyomasztja – mondta a másik; Erik felismerte házigazdájuk, Nakor hangját.
– Elég nehezen viselte a legutóbbi küldetést. Azelőtt is előfordult egy-egy kudarc, de ilyesmi sosem. Ha nem cipelt volna magával, akkor ott haltam volna meg a Vedra-folyó partján. A kétezerből csak hatvanan tértünk vissza.
– Igen, hallottam, hogy milyen nehéz volt.
– Bármit is hallottál, annál sokkal rosszabb volt, Nakor.
Erik zavarba jött. Nem tartotta helyesnek a hallgatódzást, de ebben a szobában szállásolták el, ráadásul Nakor és Robert nem figyelt arra, hogy ne hallgassák ki őket.
– Hallottam ezt-azt – mondta Nakor, Erik pedig hallotta, hogy megállnak.
– A valaha vívott legnagyobb csata volt. Calis együtt vetett be minket Haji Vörös Sólymaival, meg egy fél tucat másik századdal, akik általában Keletföldén kívül tevékenykedtek. Aztán egyesültünk a többi védő seregekkel Kisma-halban, ami egy város Hamsa és Kilbar között. Ekkor csatáztunk először Nyugatfölde hadseregével. Visszavertük őket, de az előcsapataik elértek a város kapujához. Ezért megerősítettük a helyőrséget, és visszavertünk három rohamot a falakon. Aztán kitörtünk párszor, felégettük a felszereléseiket, és még néhányszor borsot törtünk az orruk alá. Ekkor megérkezett a nyugatföldi gyalogság második hulláma, és így bekerítettek minket.
– Kétszázhatvanöt napon át ostromoltak minket, Nakor. Nem beszélve arról az átkozottul sok mágusról. Nem vetekedhettek a tsurani mágusokkal, akik a résháborúban voltak, de így is megutáltuk a mágiát. A hamsai mágusok királya még meg tudott védeni minket a sok villámtól, tűztől meg a befagyasztó varázsoktól, de a többitől nem: egész felhőnyi légy és szúnyog termett ott a semmiből. A város összes bora megsavanyodott. Az első százötven nap után kemény kenyeret és szennyes vizet ettünk, mégis életben maradtunk. A kétszázadik nap után kukacos, megzöldült húst ettünk, és örültünk, ha bogarakat is találtunk. Közel álltunk ahhoz, hogy megegyük a halottainkat.
– Aztán, mikor a város megadta magát, Calis elrendelte a visszavonulást, hogy ne kelljen cserbenhagynunk az egyezményt, és ne kelljen beállni a megszállók közé. – Erik tisztán kivette Robert hangjából a keserűséget. – Az embereink fele megsérült, vagy lebetegedett. Pontosabban az életben maradt embereink fele. Ha dél felé indultunk volna a folyó mentén, akkor biztos, hogy legázoltak volna minket. Kelet felé fordultunk, és elrejtőztünk. – Robert egy ideig nem szólt semmit, aztán mikor újra beszélni kezdett, Erik hallotta, hogy alig tudja visszatartani érzelmeit. Mintha eddig még senkinek sem mesélte volna el a történteket. – Inkább megöltük a sebesültjeinket, semmint hogy hátrahagyjuk őket. Mi, akik életben maradtunk, épphogy eljutottunk a sztyeppéhez. Onnan a jeshandik fedezték a visszavonulásunkat, a kígyók pedig okosabbak voltak annál, hogy ellenséges területen harcoljanak velünk. A jeshandik etettek, ápoltak minket, míg végül visszaértünk a Kígyó-folyó Városába.
– Emlékszem az első látogatásotokra – mondta Nakor –, huszonnégy évvel ezelőtt volt. – Kicsit hallgatott. – Calis akkor nagyon fiatal volt. Saját fajának mércéje szerint még mindig az. De most sok a felelősség rajta, és nincs ott se Arutha, se Nicholas, hogy segítse. Most meg erre a veszélyes vállalkozásra készültök.
– Kétségbeesett vállalkozás – mondta Robert de Loungville. – A tervezés hosszú időt vett igénybe, és a megfelelő emberek kiválasztása még tovább tartott, mint hittük.
– Ezek az emberek, ezek a „kétségbeesett emberek” helyt állnak majd ott, ahol annyi tapasztalt katona elbukott?
Újabb hosszú csend következett.
– Nem tudom, Nakor – szólalt meg végül de Loungville. – Nem tudom.
Erik hallotta, ahogy a két férfi elsétál, majd újra beszélgetni kezd, de ezúttal már nem tudta kivenni, mit is mondanak.
Erik hosszasan gondolkozott, hogy megfejtse, amit hallott. Sosem hallott e helyekről, Hamsáról vagy Kilbarról, és azt sem tudta, kik a jeshandik. Viszont de Loungville hangjában olyasmit fedezett fel, mint amit addig még soha. Aggodalmat, sőt félelmet. Az álom lassan jött a szemére, és az éjszaka folyamán nem aludt jól.

 

Nakor, akinek utazótáska csüngött a vállán, várt rájuk Calisszal, mikor Robert de Loungville kihívta őket. A négy őr szótlanul beállt Calis mögé, és a csoport elindult.
Nakor szakadatlanul mesélt arról, hogy miket élt át, mióta Calis és de Loungville utoljára meglátogatta. Az éjszakai beszélgetésből Erik már tudta, hogy Nakor és Calis nagyon régóta ismerik egymást. Erik emlékezett, hogy Nakor valamilyen huszonnégy évvel ezelőtti látogatásról beszélt, ami elég lehetetlennek tűnt a számára, hisz Calis maga sem nézett ki huszonnégy évesnél többnek. Aztán Eriknek eszébe jutott az, amit Nakor Calis „fajáról” mondott, és az, amit a többiek híreszteltek a táborban, miszerint Calis nem ember.
Erik annyira eltűnődött ezen, hogy észre sem vette, amikor kijutottak a völgyből, és felértek a kis homokbuckára. Meglepetten látta, hogy a parton emberek tolongtak: saját hajóstársai és az összes katona, aki nemrég még a Szabad Vadászon tartózkodott. Csendben álltak a homokban. Erik felismert pár arcot a Vadász legénységéből, akiket a táborban is látott, de most már ők is hétköznapi ruhát viseltek, akárcsak a Trancsír Bosszúján szolgálók.
De Loungville intett Erikéknek, hogy álljanak be saját hajóstársaik közé, majd felállt az ösvény mellett magasodó sziklatömbre, hogy végignézhessen a sok emberen.
– Figyelmet kérek! – kiáltotta.
Calis foglalta el a helyét.
– Néhányan itt jól ismernek, de van olyan is itt, akivel sosem beszéltem. Mostanra a többség tudja, ki vagyok én, vagy legalábbis azt hiszi, tudja. – Egyenként farkasszemet nézett a sok harcossal. – A nevem Calis. Nicholas nagyherceget szolgálom, előtte pedig az apját szolgáltam. Néhányan Krondor Sasának hívnak, vagy a Herceg Ragadozó Madarának. – Szemmel láthatóan tetszettek neki a megszólítások.
– Huszonöt évvel ezelőtt hatalmas ostromot szenvedtek el a Távoli Partok. Vannak itt olyanok, aki jól emlékeznek Crydee, Carse és Tulan lerombolására.
A Vadász néhány öregebb katonája bólintott.
– Emiatt a fél világot be kellett utaznunk, hogy a Novindus nevű földre érjünk.
A Vadász legénysége egy szót sem szólt, Erik társai viszont egymásra néztek, és kérdéseket mormogtak egymáshoz.
– Csend legyen! – parancsolta de Loungville.
– Ott pedig rájöttünk a titkos tervre, miszerint el akarják pusztítani a Királyságot.
A Trancsír Bosszúján szolgálók megint mocorogni kezdtek, de senki sem szólt.
Calis folytatta.
– Azóta kétszer utaztam el erre a távoli földre. Legutóbb velem volt ott néhányatok.
A Trancsír Bosszújáról való emberek ekkor egyként néztek a táborból ismerős őrökre, a Királyság több részéből való veteránokra. A veteránok viszont le sem vették szemüket Calisról, mintha pontosan értenék az elmondottakat.
– Most elmesélek pár dolgot, hogy akik még nem tudnak mindent, okosabbak legyenek. Tíz évvel ezelőtt Arutha herceg megkapta a hírt, miszerint egy nagy hadsereg gyűlt össze Novindus Nyugatfölde nevű részén. Egy ismeretlen helyről kiindulva a hadsereg végigsöpört a Zöld-tenger partján. Elsőnek a Püntfok nevű város esett el. Ezen a földön nem létezik olyan, hogy Királysági Hadsereg. A városokban néha van katonaság, de a harcokban rendszerint zsoldosok vesznek részt. Megvannak a viselkedési szabályok és a megegyezések, hogy a harcokban győztes félnek hogyan kell bánni ezekkel a városokkal. A győztes hadsereg ennek megfelelően két választási lehetőséget kínált Püntfok védőinek: vagy velük szolgálnak tovább, vagy egy napot kapnak arra, hogy kivonuljanak. Ez nem is lett volna kirívó, az viszont igencsak kegyetlen volt, hogy a város minden férfi tagját beparancsolták a seregbe. Ha nem engedelmeskedtek, akkor a szemük láttára nyársalták fel a feleségüket, gyermekeiket, apjukat vagy anyjukat. Az első kivégzések után a város összes férfi tagja belépett abba a hadseregbe.
– Aztán továbbmeneteltek Irabek városába, mely rövid, keserű ellenállás után elesett. Sulth következett, aztán az összes város a Manstra-folyó mentén.
Erik sosem hallott e tájakról, de elbűvölve figyelt.
– Püntfoktól megszálló seregeket indítottak a Dee-folyó mentén, hogy elfoglalhassák a Középfölde néven ismert területet. Senki sem állt az útjukba, mígnem a Ratn'gary hegyekhez nem értek. A törpök három éven át verték vissza őket; hasonló törpök, mint amilyenek a Királyság nyugati részén élnek. Ez a megszálló sereg végül erős frontvonalat épített ki ott, és talált egy másik utat Novinduson keresztül.
– Átkeltek Irabek Erdején, mely sötétebb és félelmetesebb, mint a saját Zöld Szívünk. Sokan meghaltak az átkeléskor, de végül átértek, és megrohanták Hamsa városát. Hamsa királya öt éven keresztül harcolt e hadsereg ellen, és olyan messziről bérelt fel zsoldosokat, mint a Kígyó-folyó Városa, amely a földrész másik végében található. Mi kapcsolatban állunk ezzel a várossal, így hallottunk erről a megszálló seregről.
Calis kis szünetet tartott.
– Arutha herceg gyanította, hogy ki áll a megszállás mögött, ezért ügynököket küldött oda, hogy erről bizonyosságot nyerjen. A harminc emberből egy tért vissza, de már ő is alig élt. Ráadásul megerősítette azt, amitől annyira féltünk.
– Hat évvel ezelőtt kaptam kétezer embert, akikkel elmentem Hamsa városába, hogy megerősítsük az ottani védelmet.
Mindenki mozdulatlanul állt a parton. Csakis a hullámok moraja és a tengeri madarak vijjogása törte meg a csendet.
– Van egy faj, mely valahol Novindusban él. Bizonyára már hallottatok róluk, de csakis a legendákban. Pantathiánusoknak hívják őket.
Erik a társaira pillantott. Jadow éppen olyan kézmozdulatot tett, mellyel a gonoszt szokás elhessegetni. A pantathiánusokat úgy hívták, hogy a „kígyók, akik úgy járnak, mint az emberek”, és általában a gyermekeket ijesztgették velük. A trollokkal és manókkal ellentétben, akik természetes lények voltak, és a vadonban éltek, a kígyóemberek legendának számítottak, akárcsak a sárkányok és kentaurok, és senki sem hitt bennük.
– Nem legendák – jelentette ki Calis, mintha Erik gondolatait olvas volna. – Én már találkoztam velük, éppúgy, mint azok az emberek ott. – A Szabad Vadász legénységére mutatott. – Ti, akik a Trancsír Bosszúján hajóztok, lehetőséget kaptok majd az út során, hogy beszéljetek ezekkel az emberekkel, azaz a volt őreitekkel. A tudásuk hasznotokra lesz. Keserű tapasztalatból tudják, hogy a pantathiánusok mennyire valóságosak.
– Tíz hajóban kétezer ember ment délre, Novindusba, hogy megküzdjön az ellenséggel, és tegye mindezt az otthonunktól a lehet legmesszebb. Csak hatvanan tértek vissza. Ha az egész történetet akarjátok hallani, a többiek elmondják majd. Abból a hatvanból az az ötvennyolc, aki még él, itt van.
Előbb Erikre, majd a többi rabra nézett, és folytatta.
– Húszból kevesebb, mint egy tért vissza, és most, öt évvel a hazatérésünk után elmegyünk, és megint felkeressük e megszállókat.
– Csakhogy ezúttal sokkal erősebbek, sokkal jobb a védelmük, és jobban ismernek minket. Ha lerohannak egy várost, az vagy csatlakozik hozzájuk, vagy meghal, és mikor Hamsa elesett, a hatezer védőből négyezer esküdött fel a megszállóknak.
– Azok a zsoldosok, akik nem adták meg magukat, egynapos haladékot kaptak, majd menekülés közben végeztek velük.
– Ennek a hadseregnek az a célja, hogy meghódítsa egész Novindust. Sőt, ezután ide akarnak hajózni, hogy minket is leigázzanak.
– Némelyikőtökben felmerülhet a gondolat, hogy egy ilyen zűrzavarban tökéletes esély adódhat a szökésre.
Erik körbepillantott, és látta, hogy többek arckifejezése megerősítette Calis megjegyzését.
– Ha valaki megpróbál elmenni engedély nélkül a menetelés bármely szakaszán, akkor Robert de Loungville és én személyesen fogjuk fellógatni a legközelebbi fára.
– Ha az illetőnek sikerül is megszöknie, ne felejtse, hogy lopott időn él, mert az a hadsereg valószínűleg elér majd Novindus minden pontjára, ahová majd elrejtőzik, és akkor vagy behódol, vagy meghal!
– És hogy miért jobb kockáztatni a hamarabb eljövő halált?
Nem szólt, miközben az emberek elgondolkoztak. Aztán megválaszolta saját kérdését.
– Mert ezek a lények, ezek a kígyóemberek nem elégednek majd meg a győzelemmel. Végül mindent el fognak pusztítani, és akkor mindnyájan meghalunk.
Kis susmogás kezdődött, és Calis is meglepődött, mikor Nakor megszólalt.
– De bolondok vagytok! – mondta a karikalábú, kis ember. – Hallgassatok csak ide! Én láttam, mire képesek ezek a lények. Huszonöt évvel ezelőtt katasztrófát akartak ránk küldeni. Mindent el akartak pusztítani a Királyságban.
Jerome ekkor bátorkodott megszólalni.
– Miért tennének ilyet?
Nakor megvonta a vállát.
– Elmondhatnám, de nem hiszem, hogy megértenéd.
Jerome, aki éppoly könnyen kijött a sodrából, mint Luis, összehúzta a szemöldökét, és így nézett az isalanira.
– Talán a tisztjeim nem értenek ebben egyet velem, kis ember, de nem vagyok olyan ostoba, mint hiszed. Ha lassan beszélsz, meg fogom érteni.
Nakor Calisra pillantott, aki bólintott.
– Jól van – mondta Nakor. – A pantathiánusok nem természetes lények. – Mikor Jerome Handy kérdőn nézett rá, Nakor hozzátette: – Lassan fogok beszélni.
Jó páran felnevettek, de a nevetés elég idegesnek hatott.
– Folytasd! – mondta Calis.
– Sok-sok évvel ezelőtt volt egy faj, melynek tagjait sárkány nagyuraknak hívták.
Néhányan megint elhessegették a gonoszt, míg mások nyíltan gúnyolódtak.
– Legendák! – kiáltotta valamelyik.
– Igen – mondta Calis. – Legendák, de a történelmen alapuló legendák. Azok a lények uralták régen a világot.
– És az egyikük, az egyik nagy hatalommal bíró úrhölgy megteremtette a pantathiánusokat, hogy szolgálják őt. A pantathiánus egy ősi faj, melyet ez a sárkány nagyúr hozott létre a Novindus mocsárvidékén élő kígyókból. Az elején mesterségesnek tűntek, de aztán kifejezetten azért tenyésztették őket, hogy ezt az úrhölgyet szolgálják. Az úrhölgy Alma-Lodaka névre hallgatott.
– Mikor a sárkány nagyurak kihaltak, ezek a torz teremtmények azt hitték, hogy meg kell várniuk, míg az úrnőjük visszatér. Nem mondom meg, miként, de rájöttek a módjára, hogyan hozhatják vissza őt arról a helyről, ahol most lakik.
– Egy ilyen tett szerencsétlen következménye az lenne, hogy minden életet elpusztítanak a világon.
– Nem – mondták többen. – Az lehetetlen.
– Lehetetlen? – kérdezte Nakor. Benyúlt a zsákjába, és kivett belőle egy narancsot. Odadobta Jerome-nak. Aztán kivett egy másikat, és odadobta Eriknek, majd egy következőt odahajított egy harmadik férfinek. Pár perc alatt legalább húsz narancs került elő a zsákból.
– Azt hittem, almával csinálod – mondta Calis.
– Pár éve visszatértem a narancsra – mondta Nakor, miközben egyre csak szedegette a sok narancsot a kis zsákból. Aztán felemelte a zsákot, és mindenkinek megmutatta, hogy üres, még ki is fordította. Aztán belenyúlt, kivett még néhány narancsot, és dobálni kezdte velük a többi katonát, mígnem legalább öt tucat narancs került közéjük.
– Lehetetlen? – kérdezte.
Odalépett Jerome Handyhez.
– Szerinted lehetetlen az, hogy egy kézzel a földre kényszerítselek? – kérdezte tőle.
Jerome összeráncolta a szemöldökét, és elpirult.
– Igen, lehetetlen. – Erik megköszörülte a torkát, és mikor Jerome odafordult, Erik Sho Pi felé döntötte a fejét. Jerome látta, hogy Sho Pi kérdően felhúzza a szemöldökét; aztán visszafordult Nakorhoz, és hosszasan a szemébe nézett. – Talán két kézzel igen – mondta halkan.
Nakor Sho Pire pillantott, és elvigyorodott.
– Csak egy kéz kell hozzá – jelentette ki, majd elfordult.
Ekkor végigmérte a csapatot.
– Higgyétek el, ti kétségbeesett emberek! Egyvalamire biztos, hogy képesek a pantathiánusok: véget tudnak vetni az életnek a világon. Egyetlen madár sem köszönti majd a reggelt, és egyetlen bogár sem mászkál majd virágról virágra. Egyetlen mag sem ereszt majd gyökeret. Egyetlen gyerek sem sír majd az anyja melléért. Semmilyen mászó, sétáló vagy repülő lény sem marad életben.
Egy fiatal, David Gefflin, akit Erik nem ismert annyira jól, most megszólalt.
– Miért tennének ilyen őrültséget?
– Mert azt hiszik, hogy ez a sárkány nagyúr, ez az Alma-Lodaka, egy istennő. Nagy ereje volt, de nem volt istennő. De ezeknek a beteg lényeknek, akiket a kígyókból hozott létre, istennőnek számít. Anyaistennőnek hívják. És azt hiszik, hogy ha visszahozzák az élettelen világba, azzal megnyerik maguknak, és őket teremti meg először a lények közül. Ebben a hitben élnek, és eszerint cselekszenek. Ezért kell szembeszállni velük.
– Hogyan tudnak mindent elpusztítani? – kérdezte Billy Goodwin.
– Azt nem mondjuk el – válaszolt Calis. – Csak annyit mondhatok, hogy a király és néhány másik ember ismeri ezt a titkot. Másoknak nem kell róla tudni. Csak annyit kell tudnunk, hogy muszáj őket megállítanunk.
– Hogyan? – kérdezte Biggo. – Majdnem kétezer embert vesztett el, és amint mondta, az a hadsereg most kétszer akkora, mint régebben.
Calis körbepillantott.
– Csakhogy nem azért utazunk Novindusba, hogy szembeszálljunk ezzel a hadsereggel, Biggo, hanem azért, hogy csatlakozzunk hozzá.

 

 

12.
Az érkezés

Erik összerezzent.
Nakor visszatartotta a pörgőrúgás erejét, de így is fájt.
– Még mindig úgy támadsz, mint egy őrült bika – szidta az isalani. Arcát tengernyi ránc szabdalta, de szemében fiatalos elevenség csillogott. Sho Pi közelről figyelte, hogy idősebb honfitársa megint váratlanul megpördül. Eriknek épphogy sikerült elkerülnie a mellkasra irányuló rúgást, válaszképpen ő is rúgott egyet, majd gyorsan visszahelyezkedett a védekező állásba.
– Miért? – kiáltotta Nakor. – Miért húzódtál vissza?
Erik fújtatni kezdett. Egész testéről ömlött a verejték.
– Azért... mert elvesztettem volna... az egyensúlyomat – zihálta. – Azért rúgtam... hogy elhátrálj... nem azért, hogy rád támadjak. Ha tovább támadtam volna, eltöröd a nyakam.
Nakor elvigyorodott, mire Erik újból elcsodálkozott azon, hogy ezt a fura férfit, aki még egy hónapja sem tartózkodott a hajón, mennyire megkedvelte mindenki. Elképesztő történeteket mesélt, melynek valószínűleg nagy része hazugság volt, és mivel állandóan nyert a kártyán, Erik csalónak is tartotta. De ha létezett a világon olyan hazug és csaló, akiben bízni lehetett, akkor Nakor volt az.
Sho Pi odasétált Nakorhoz.
– Bölcs dolog tudni, hogy mikor szedje össze magát az ember, és mikor támadjon. – Meghajolt, Erik pedig viszonozta a mozdulatot. Akárcsak a többiek, először Erik is idegenkedett a gyakorlás közbeni szertartásoktól, és kigúnyolta, de most a többiekkel együtt gondolkozás nélkül végrehajtotta őket. Be kellett vallania, hogy a szertartások segítettek összpontosítani.
– Mester... – kezdte Sho Pi.
– Megint figyelmeztetlek, fiam, hogy ne hívj mesternek!
A férfiak felnevettek. Nakor érkezése után Sho Pi eldöntötte, hogy ő az a mester, akit mindig is meg akart találni. Nakor ezt folyamatosan cáfolta, immáron harmadik hete. Minden egyes beszélgetésben Sho Pi legalább egyszer kiejtette a mester szót, Nakor pedig minden alkalommal követelte, hogy a fiatalember hagyja abba.
Sho Pi ügyet sem vetett a figyelmeztetésre.
– Szerintem meg kellene mutatni nekik a shi-to-kut.
Nakor megrázta a fejét.
– Mutasd meg nekik te! Fáradt vagyok. Odamegyek, és eszem egy narancsot.
Erik megmozgatta bal vállát, melyet még mindig merevnek érzett a mellkasára mért rúgástól. Sho Pi észrevette a mozdulatot.
– Zavar?
Erik bólintott.
– Itt ért a rúgás – magyarázta, és a jobb mellizma alá mutatott. – De mindenhol érzem, a nyakamban, a könyökömben. A vállam nagyon feszül.
– Akkor gyere ide! – mondta Sho Pi.
Nakor bólintott, mire Sho Pi intett Eriknek, hogy térdeljen le. Aztán jobb kezével tett egy mozdulatot, majd rátette kezét Erik vállára. Eriknek tágra nyílt a szeme, mikor érezte, hogy Sho Pi kezéből micsoda hő áramlik ki. A válla már nem lüktetett.
– Mit csinálsz? – kérdezte Erik.
– Szülőhazámban ezt reikinek ismerik – mondta Sho Pi. – A testben van gyógyító energia. Ez segít felépülni a sérülésekből és betegségekből.
A hő ellazította a merev vállat.
– Megtanítasz erre? – kérdezte Erik.
– Sok időbe telik... – kezdte Sho Pi.
– Ugyan! – kiáltotta Nakor. Otthagyta a korlátot, és félredobott egy félig megcsócsált narancsot. – Szerzetesi halandzsa! A reiki nem valami rejtélyes meditáció; nem kell imádkozni hozzá. Természetes dolog. Bárki meg tudja csinálni!
Sho Pi elmosolyodott, mikor Nakor elhessegette Erik mellől.
– Meg akarod tanulni? – kérdezte, mikor odaért a térdelő Erikhez.
– Igen – mondta Erik.
– Akkor add ide a jobb kezed! – mondta Nakor.
Erik odaadta, Nakor pedig tenyérrel felfelé fordította. A kis ember behunyta a szemét, fura kézmozdulatokat tett, majd nagyon keményen rácsapott Erik kezére. Eriknek könnyek szöktek a szemébe a váratlan ütéstől.
– Ezt meg miért csináltad? – kérdezte.
– Felébreszti az energiákat. Most pedig tartsd itt a kezed! – Nakor a saját vállára tette Erik kezét. Erik ugyanazt az áramló energiát érezte saját kezében, mint amit az imént Sho Piében. – Nem kell hozzá ima, vagy meditáció. Egyszerűen áramlik – magyarázta Nakor. – Mindig működik, tehát amit megérintesz, az meggyógyul. Most pedig megmutatom, hogy mit érints meg. – Aztán Sho Pihez fordult. – Két nap alatt itt mindenkinek megtanítom, hogyan kell felhasználni az energiát, fiam. Nem kell hozzá a varázslat, meg ilyesmi. A templomokban azt mondják, hogy ez varázslat, de nagyot tévednek. Pedig csak az a helyzet, hogy a legtöbb embernek halvány fogalma sincs, hogy benne is megvan ez az energia, és hogy miként használhatná.
Sho Pi Nakorra nézett. Komoly arcot vágott, de szemében látszott, hogy nagyon élvezi a dolgot.
– Igenis, mester!
– Ne hívj mesternek! – kiáltotta Nakor.
Ezután körbeállította az embereket, és beszélni kezdett a test természetes gyógyító energiáiról. Eriket lenyűgözték a hallottak. Visszagondolt a lovakra, melyeket ő gondozott. Akkor senki sem tudta, hogy mi a bajuk, de meggyógyultak az ő keze alatt. Eltűnődött azon, hogy mekkora szerepet játszottak ebben maguk a lovak.
– Ez az energia az élet anyagából épül fel – magyarázta Nakor. – Nem gondolom, hogy buták vagytok, de az biztos, hogy nem igazán érdeklődtök azon dolgok iránt, amelyeket én olyan izgalmasnak tartok. Ezért most nem fogom elmagyarázni, hogy szerintem mi is az élet anyaga. Maradjunk annyiban, hogy ez az energia mindenhol ott van, minden élő dologban.
Calis feljött a fedélzetre, és egy pillanatra elkapta Nakor tekintetét. Valami áramlott kettejük között, majd Nakor így szólt:
– Minden élőlény kapcsolatban áll egymással. – Erik hátrapillantott Roora, és látta, hogy barátja is észrevette Calis és Nakor eszmecseréjét.
Nakor tovább beszélt arról, hogy a test miképp tudja meggyógyítani önmagát, és hogy a legtöbb ember nem képes elfogadni saját erejét. Ezután bemutatott pár fogást, hogy a reikit mindenki a leghatékonyabban tudja hasznosítani; megmutatta, hova kell helyezni a kezet a megfelelő hatás elérése érdekében, és hogyan kell azonosítani a különböző betegségeket és sérüléseket. Az energia minden esetben megjelent, mikor Nakor „felébresztette az erőt” kezükben.
Délre már mindenki kapott egy jókora csapást a kezére, és mindenki órákon át gyakorolta a gyógyítást a másikon. Nakor és Sho Pi egy sor gyakorlatot vezényelt le, mellyel hétköznapi betegségeket tudtak azonosítani, és felismerhették a másik testében áramló energiákat. Ebéd közben az emberek sokat viccelődtek a kézrátételről, de szemmel láthatóan elbűvölte őket ez az egyszerű fogás, mellyel fájdalmat lehetett enyhíteni, daganatokat orvosolni, és általában jobb közérzetet előidézni.
Ebéd után Eriket és Root felküldték az árbocra, hogy a nappali szolgálatot teljesítő matrózok végre megebédelhessenek. Miközben egy kötelet rögzítettek, hogy a kapitány parancsa szerint kisebbre húzzák az egyik vitorlát, Roo Erikhez fordult.
– Te mit gondolsz erről az egészről?
– Ahogy Nakor is megmondta – felelte Erik –, hasznos tudás. Fütyülök arra, hogy Sho Pi szerint ez egy varázslat. Működik, és én használni fogom. – Sóvárgással teli hangon még hozzátette: – Bárcsak ismertem volna ezt a módszert akkor, mikor Greylock kancáját gyógyítottam. Azt hiszem, gyorsabban felépült volna.
– Szerintem minden, ami megőrizheti az egészségünket, jó – mondta Roo.
Erik bólintott. A hajón szolgáló emberek érdekes módon nem akartak egymással az utazás céljáról beszélni. Miután ismertette velük a célt, miszerint csatlakozni fognak ehhez a megszálló sereghez, Calis röviden felvázolta a küldetést.
Egy sziklás parton szállnak majd ki, ahol nem szoktak más hajók járni. A harminchat rab és a legutóbbi hadjárat ötvennyolc túlélője Fosterrel, de Loungville-lel, Nakorral és Calisszal együtt megmássza majd a sziklafalat. Ha felérnek a fennsíkra, beljebb nyomulnak a földrész belsejébe, és találkoznak Calis szövetségeseivel. Aztán valami Khaipur nevű városban csatlakoznak a megszállókhoz. A küldetésük célja az, hogy megtalálják a sereg gyenge pontjait, ha létezik ilyen. Erre leginkább Calis és Nakor lehetett képes. Ha megtalálják a gyenge pontokat, akkor mindenkinek saját felelőssége lesz, hogy visszatérjen a Kígyó-folyó Városába, majd a Trancsír Bosszújára, hogy elvigye a fontos hírt Nicholas hercegnek.
Természetesen ha közben sikerül megfékezni az előrenyomulást, mielőtt a megszállók elég nagy sereget szednének össze ahhoz, hogy átkeljenek a tengeren és megrohamozzák a Királyságot, akkor az igen örömteli lesz. De Calis keményen beléjük sulykolta, hogy mindenki veszélyben forog. Erik tisztán emlékezett a beszéd utolsó szavaira:
– Senki sem fog megmenekülni. Ez a megszállás csak az első része a pusztításnak. A végén olyan sötét mágia fog felszabadulni, melyet nem is érthettek meg. Ha valaki a legmélyebb barlangba is rejtőzik el az Északi-alföld távoli hegységeiben vagy a legtávolabbi szárazföldön vagy a tengeren, az is meg fog halni. Ha nem állítjuk meg ezt a sereget, mind meghalunk. – Egyenként nézett a feszülten figyelő emberekre. – Ez az egyetlen választási lehetőségünk: győzünk vagy meghalunk.
Erik most már értette, hogy Robert de Loungville-nek miért volt szüksége „kétségbeesett emberekre”, hisz mégiscsak arra készültek, hogy megint a hurokba dugják a fejüket. Erik hirtelen megérintette a hurkot, mely még mindig a nyakában lógott.
– Kegyelmezz! – mondta Roo, kizökkentve Eriket az álmodozásból.
– Mi van?
– Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik! Az az ezüstös fejű ott a Vadász előfedélzetén nem véletlenül Owen Greylock?
Erik a távolba nézett, és hamar kiszúrta az apró alakot a közeli hajón.
– Lehet. A termete megegyezik, és a hajában van egy ezüstös csík.
– De miért nem láttuk a parton?
Erik befejezte a kötél csomózását.
– Talán nem is ment ki a partra. Talán már jól tudja, mi a feladatunk Roo bólintott.
– De azért van pár dolog, amit még mindig nem értek. Végül is ki volt ez a Miranda nevű nőszemély? Akivel csak beszélek, mindenki találkozott már vele, sőt, több nevet is használt. És Greylock? Talán a barátod volt, de ha ott van azon a hajón, akkor van valami köze ahhoz hogy minket is elkaptak?
Erik megvonta a vállát.
– Ha az Greylock, akkor úgyis megtudjuk majd, ha odaérünk. Amúgy kit érdekel? Itt vagyunk, és előttünk áll egy feladat. Ha azon gondolkozunk, hogy miért, attól semmi sem változik.
Roo felidegesedett.
– Túlságosan engedékeny a természeted, barátom. Ha ennek az egésznek vége, és életben maradunk, akkor én bizony meg fogok gazdagodni. Van egy kereskedő Krondorban, aki meg akarja házasítani a csúnyácska lányát. Pont neki való vagyok.
Erik felnevetett.
– Hát, szép céljaid vannak.
Folytatták a munkát, és mikor Erik újra átnézett a Vadászra, az Owenhez hasonlító alak már eltűnt.

 

Hetek teltek el. Különösebb nehézség nélkül sikerült átkelniük a Sötétség-szoroson, bár az időjárás elég zord volt. Erik először tapasztalhatta meg, hogy mit jelent veszélyben lenni a hajón, a vitorlán, miközben a szél kegyetlenül hányja-veti az embert. A tapasztalt matrózok azzal viccelődtek, hogy az évszakhoz képest elég lazának számított a szoroson való átkelés, és hihetetlen jelenségekről meséltek: mérföld nagyságú tölcsér alakú felhőkről és kastély méretű hullámokról.
Az átkelés három napig tartott, és mikor végre túlestek rajta, Erik lerogyott az ágyára, a többiekkel egyetemben. A tapasztalt matrózok át tudták aludni a vihart, ha nem teljesítettek szolgálatot, de a volt rabok nem tudtak ellazulni.
Ahogy az emberek kezdték megszokni a hajóséletet, a kapcsolatok is kezdtek kialakulni. Napokig beszéltek a küldetés céljáról, aztán napokig szó sem esett róla. Az elmélkedések rendszerint vitába torkolltak, végül pedig mindenki kénytelen volt beismerni, hogy fél.
A veterán katonák, akik a Vadászról jöttek át, éppoly sokat hallgattak, mint amennyit meséltek a korábbi vállalkozásról. Némelyik mesélt – ha volt hozzá kedve.
Erik egy dolgot biztosan megjegyzett: Calis egyáltalán nem volt ember, mármint ha a katonáknak hinni lehetett. Az egyik idősebb katona tokkal többet mesélt Calis tüneményes erejéről, mint Jadow vagy Jeroma. A katona Carse-ban szolgált tizedesként, és azt mondta, hogy huszonöt évvel ezelőtt találkozott Calisszal. Ő maga akkor még zöldfülű volt, és szerinte Calis azóta egy napot sem öregedett.
Roo egyre jobban fékezte magát, bár néha kijött a sodrából. Több vitába is sikerült belebonyolódnia, de csak egy végződött verekedéssel, amelynek Jerome Handy vetett véget. Felkapta Root, felvitte a fedélzetre, és azzal fenyegette, hogy behajítja a vízbe. A legénység jóízűt nevetett azon, ahogy Roo a víz fölött himbálódzott, miközben Jerome a bokájánál fogva tartotta.
Root inkább zavarba hozta, semmint feldühítette az eset, és mikor Erik szóba hozta a dolgot később, Roo egyszerűen megvonta a vállát. Olyasvalamit mondott, ami nagyon megragadt Erikben. Roo belenézett gyermekkori barátja szemébe.
– Bármi is történjék – kezdte –, én már eleget féltem, Erik. Úgy sírtam, mint egy újszülött, mikor az akasztófára vittek, és még be is pisiltem. Ezek után mitől féljek még?
Erik megszerette a tengert, de nem bírt volna tengerészéletet élni. Hiányzott neki a műhely és a lovak, melyeket gondozhatott. Tudta, hogy ha túléli a csatákat, ezt választja majd: egy műhelye lesz, és talán egy napon felesége és gyermekei.
Rosalynra gondolt, aztán az anyjára, majd Milóra és Hollófalvára. Eltűnődött, hogy vajon jól boldogulnak-e ott, és tudják-e, hogy él. Manfréd talán elmondta egy őrnek, aki továbbadta azt a faluban. De az biztosnak tűnt a számára, hogy senki sem törődött vele vagy családjával annyira, hogy elvigye a hírt anyjának és Rosalynnak. Rosalynra gondolt, és észrevette, hogy semlegesek az érzelmei vele szemben. Szerette, de mikor feleséget és gyermekeket képzelt el magának, Rosalyn nem volt ott. Senki sem volt ott.
Roo már eldöntötte, hogy visszatér Krondorba, és feleségül veszi Helmut Grindle csúnyácska lányát. Amikor ezt megemlítette, Erik mindig elnevette magát.
Ahogy teltek a napok, a férfiak egyre tapasztaltabbak lettek a kiképzés minden területén. A legutóbbi küldetésből visszatérő emberek történetei, az ő példájuk és bizonyítási vágyuk arra sarkallta a rabokat, hogy felzárkózzanak a tapasztalt katonák mögé. Amennyire a hajó körülményei megengedték, gyakorlatoztak a fegyverekkel, és a szélcsendesebb napokon Calis íjászatot tanított nekik. Erre egy kis íjat használtak, melyet Keletfölde sztyeppéin alkalmaztak a lovasok, a jeshandik. Calisnak volt egy saját, hatalmas íja a szobájában, de könnyedén használta a kisebbet is. Az emberek fele jónak vagy kiválónak bizonyult a fegyver használatában. Roo jobban teljesített Eriknél, de egyikük sem került be a legjobb harminc íjász közé. Calis már korábban elmondta, hogy a legjobb harminc fog íjat kapni, de azt akarta, hogy mindenki legalább megismerkedjen a fegyverrel, hogy később legyen esélye eltalálni egy célpontot.
Úgy látszott, ez a rendszer kísérte végig az egész kiképzést. De Loungville és Foster kiképzett mindenkit az egyes fegyverekre. Sok fegyvert használtak, a hosszabbaktól egészen a kis tőrig. Egy naplóba kijegyezték az egyes emberek erősségeit és gyengeségeit, de senki sem kapott kevesebb gyakorlatozási időt, mint más. Még akkor sem, ha szemmel láthatóan nem állt jó viszonyban azzal a bizonyos fegyverrel. Ami a Krondor melletti táborban kezdődött, most folytatódott a hajón. Erik minden nap félszolgálatnyi időt töltött a karddal, a lándzsával, avagy az íjjal, a késsel, a buzogánnyal vagy éppen az öklével. De mindig elvárták tőle, hogy javuljon.
Erik számára a Sho Pivel és Nakorral töltött egy óra lett a nap fénypontja. A többiek is élvezték a gyakorlatokat. A meditáció először furcsának tűnt, de most már frissítette Eriket, és jobban is aludt tőle.
A harmadik hónapra Erik már igen jártasnak mondhatta magát a furcsa isalani táncban, melyet Sho Pi tanított. Bár elsőre igencsak bizarrnak tűnt, a mozdulatok végül igazi fegyvertárt alkottak: Erik rengeteg támadási formát tanult meg, melyeket gyakran egészen ösztönösen hajtott végre egy-egy harci gyakorlaton. Egyszer, mikor késekkel gyakoroltak, majdnem megvágta Luist, aki rodezián nyelven bizonyára szitkokat szórt, és rámeredt egykori cellatársára. Aztán elnevette magát.
– A „daru-táncod” úgy látszik, átváltozott a „tigriskarommá”. – Mindkét mozdulatsort Sho Pi tanította Eriknek, aki észre sem vette, hogy éppen felhasználja őket.
Erik eltűnődött, hogy vajon milyen emberré változik épp.

 

– Föld a láthatáron! – üvöltötte a kosárban ülő őr.
Az elmúlt két nap folyamán a hajón egyre nőtt a feszültség. A matrózok már elhíresztelték, hogy nemsokára kiköt a hajó, és ekkor mindenki rádöbbent, milyen régóta él a hajó belsejében. A nagy háromárbocos hadihajókat elég jól felszerelték élelemmel a négyhónapos útra, de az ennivaló már megromlott, megszáradt. Csak Nakor állandó narancsözöne maradt friss.
Erik felmászott a kötélzetre, és felkészült arra, hogy kisebbre húzza a vitorlát. A kapitány eztán bonyolult kurtítási utasításokat adott ki. Erik lenézett, és a tiszta vízben egy hajónak a testét pillantotta meg úgy három méterrel a víz alatt.
Marstin, az egyik idősebb matróz, épp Erik mellett állt.
– Ez a Ragadozó, fiam. Az jó öreg Trancsír kapitány hajója, amit régen a Királyi Sasnak is neveztek. Mi, a király matrózai, egy időre kalózok lettünk. – A sziklás part felé mutatott. – Huszonnégy évvel ezelőtt maroknyian a partra vetődtünk ott. Velünk volt a fiatal Calis, a krondori nagyherceg; Nicholas, nem az apja; és Marcus herceg Crydee-ből.
– Benne voltál abban a seregben? – kérdezte Roo, aki a férfi másik oldalán állt.
– Páran még életben vagyunk. Én akkor utaztam először. Csak inas voltam a Király haditengerészetében, de a legjobb hajón és a valaha élt legjobb kapitány alatt szolgáltam.
Roo és Erik már számos változatát hallotta Calis első utazásának.
– Hova mentek majd, ha mi partra szállunk?
– A Kígyó-folyó Városába – válaszolta Marstin. – A Bosszú megvár titeket, míg a Vadász felpakolja magát élelemmel meg ilyesmivel, és hazamegy a friss hírekkel. Legalábbis ezt hallottam.
Ezt kacsának hívták a tengerészetnél, de Erikék is mindenhonnan ezt a hírt hallották. Nem beszélhettek tovább, mert elhangzott a parancs, hogy vonják tovább a vitorlákat. Erik és Roo nekilátott a munkának.
Mikor már eleget tettek-vettek ahhoz, hogy alaposan körülnézzenek odafent, látták, hogy hosszú, kihalt tengerpart fekszik tőlük nem messze. Legalább harminc méter magas sziklafal emelkedett a part fölé. A nagy, felcsapódó hullámok elárulták, hogy rengeteg zátony tűzdeli a partot. Erik közben elcsodálkozott azon, hogy a kapitány milyen nyugodtan horgonyoztatta le a hajót.
– Sorakozó a fedélzeten! – szólt a parancs, mire Erik és Roo lekecmergett a fedélzetre a többiekkel együtt. De Loungville megvártra, míg az egész társulat elcsendesül, majd felkiáltott: – Itt kiszállunk a hajóból, hölgyeim! Tíz percet adok mindenkinek, hogy lemenjen, összeszedje a cókmókját, és visszaérjen. A csónakok mindjárt leereszkednek. Nem fogjuk pazarolni az időt! Senki sem fog itt maradni, úgyhogy senki se próbálkozzon azzal, hogy elrejtőzik a kötéltárolóban!
Erik úgy érezte, hogy a figyelmeztetés szükségtelen. A többiekkel folytatott beszélgetéseiből úgy ítélte meg, hogy mindenki megértetette, nem lesz gyors menekvés ebből a küldetésből. Néhányan nem hitték el teljesen azt, amit Calis mondott, de Nakor szavai hatották rájuk, és ez a csapatnyi kétségbeesett ember készen állt arra, hogy megbirkózzon a kihívással.

 

A sziklafal tetején lovasok várakoztak. A mászás aránylag könnyen ment, mivel fából és kötélből összetákolt létrát helyeztek a falra. Egy rossz erőnlétű embernek nehezére esett volna a hosszú mászás, de a négyhónapos matrózmunka és a tábori élet után Erik könnyedén feljutott hátizsákjával és fegyvereivel.
A meredek sziklafal tetején Erik kellemes oázist pillantott meg. Egy nagyobb tavacska körül datolyapálmák és más növények pompáztak. Ekkor pedig meglátta a sivatagot.
– Uramisten! – kiáltott fel, mire Roo odasétált hozzá.
– Mi az? – kérdezte Roo. Biggo és a többiek is odamentek, és arra néztek, amerre Erik mutatott.
– Én már láttam a Jal-Purt – mondta Billy Goodwin –, de az csak kismiska ehhez képest.
Amerre láttak, szikla és homok uralkodott. Egyetlen szín tűnt ki a tájból: a palaszürke, melyet sötétebb sziklák tűzdeltek. A hőségtől még e késő délutánon is úgy fodrozódott a levegő, mint az ágyhuzat. Erik hirtelen iszonyatos szomjúságot érzett.
– Az ellenségeimnek sem kívánnék ilyesmit – mondta Biggo.
Foster kiabálása vonta el Erik és öt társa figyelmét.
– Jól van, hölgyeim, később még lesz időnk gyönyörködni a tájban. Sorakozó!
Odavezették őket de Loungville-hez, aki rámutatott az egyik hatemberes csoportra. Jerome és Jadow Shati is közöttük volt, és Erik ismerte a másik négyet is.
– Ők a legöregebb hatos csapatom. Három éve vannak kiképzésben. – Aztán Erikre és csoportjára mutatott. – Ez itt a legfiatalabb csoport. Csak pár hetes kiképzést kaptak, mielőtt elindultunk. – Ekkor Erik csoportjához kezdett beszélni. – Figyeljétek őket! Tegyétek azt, amit ők! Ha bajba kerültök, ők segítenek. Ha hibáztok, akkor is segítenek. Ha megpróbáltok megszökni, akkor megölnek. – Aztán szó nélkül elment, és odakiáltotta Fosternek, hogy rendezze el az embereket a meneteléshez.
A lovasok tanácskoztak Calisszal, majd megfordultak és távoztak. Nem messze tőlük csomagok feküdtek a földön, letakarva vitorlavászonnal. Foster parancsot adott egy tucat embernek, hogy bontsák ki a nagy bálákat. Fegyver- és ruhakészlet került elő.
Calis felemelte a kezét.
– Mostantól zsoldosok vagytok, ezért lesz, aki koldusnak öltözik, és lesz, aki nagyhercegnek. Nem akarok civakodást a ruhák elosztásakor. A szépségnél sokkal fontosabbak a fegyverek. A Királyságban használt fegyvereket hagyjátok itt, és vigyétek azokat, amelyeket a bálákból szedtünk ki...
– Bárcsak előbb szóltak volna, még mielőtt felcipeltük ezeket a sziklán! – suttogta Roo.
Calis folytatta.
– Ne felejtsétek el, hogy ez csak színészkedés! A zsákmányszerzés nem feladatunk.
Az emberek összébbtömörültek, mert Calis nem beszélt hangosan, és még mindig nem sokat tudtak arról, hogy mi is áll előttük.
– Azt már tudjátok, amit elmondtam – mondta. – Most elmondok minden mást. Az ősidőkben egy faj jött létre; Pantathia kígyóemberei. – A szokásos susmogás helyett mindenki feszülten hallgatott, hisz tudták, hogy életük függ attól, hogy mennyit tudnak a küldetésről. – Ennek a fajnak olyan régi tudása van, mint maga a Káosz Háború. Azt hiszik, hogy a sorsuk rendeltetése szerint uralkodniuk kell a világ felett, elpusztítva minden lakóját. – A fiatal kinézetű tünde körülnézett, mintha az agyába akarná vésni az arcokat. – Úgy hiszem, megvannak hozzá az eszközeik. Pontosabban a mi feladatunk, hogy megnézzük, tényleg megvannak-e az eszközeik hozzá.
– Tizenkét évvel ezelőtt néhányunk itt járt – mondta, és fejével az akkori pár társa felé biccentett. – Akkor egyszerűbben fogalmaztuk meg a feladatunkat: segítünk, és visszaverjük a megszállókat. Most már sokkal okosabbak vagyunk ennél. – A katonák, akik részt vettek a pantathiánusok elleni első hadjáratban, mind egyetértően bólogattak. – Bármit is terveznek ezek a lények, az biztos, hogy több, mint egyszerű területszerzés vagy fosztogatás. Húsz évvel ezelőtt bevettek egy kis várost, Irabeket, mely a másik oldalán fekszik ennek a földrésznek. Azóta ha egy területet elfoglalnak, arra tűz és halál vár. Az általuk megszállt városokból semmilyen hír nem jön. Mi, akik szembenéztünk velük Hamsa falain, tudjuk, hogy kik ők. Hozzánk hasonló zsoldos seregek azt tettetik, hogy ők a megszállók, de mögöttük elvakult katonák húzódnak meg. Vannak emberi tisztjeik és sok jól képzett katonájuk, de más is van ott: kígyók, akik huszonöt markos lovakat ülnek meg.
Erik elképedt. A legnagyobb csatamén, amelyet Ottó báró lovasságában látott, tizenkilenc markos volt. Hallott már húszmarkosokról is, melyek Krondor Dzsidásainál szolgáltak, de hogy huszonötös! Ez azt jelentette, hogy a ló háta körülbelül két és fél méter magasságban leledzett! Erik még soha az életben nem látott olyan lovat, mely ehhez a huszonöt marokhoz közel állt volna.
– Nem láttuk még ezeket a lényeket – folytatta Calis –, de megbízható forrásokból tudunk róluk. Eme teremtmények mögött pedig maguk a papok állnak.
– Egyes embereket állítólag megjutalmaznak azzal, hogy magas rangra emelik őket ebben a jól képzett seregben. De ezek a harcosok mind készségesen szolgálják azokat, akik uralkodni akarnak a világon.
– A küldetésünk nagyon egyszerű. Olyan közel kell férkőznünk a megszálló hadsereg szívéhez, amennyire csak lehet, és a lehető legtöbbet kell róla megtudnunk. Ha ezzel megvagyunk, el kell menekülnünk a Kígyó-folyó Városába, onnan pedig haza, hogy Nicholas herceg felkészülhessen az ellenség rohamaira.
Egy pillanatra csend támadt, de Biggo végül megszólalt.
– Tehát csak ennyit kell tennünk, és már mehetünk is haza?
Hirtelen kitört a nevetés. Erik sem bírta visszatartani. Roo ránézett, és ő sem bírta tovább; nagy hahotázás kezdődött.
Calis egy kicsit tűrte a vígságot, majd kezének felemelésével csendet parancsolt.
– Sokan nem fognak visszatérni. De akik igen, azok kiérdemlik szabadságukat, és a király dicséretét. És ha majd egyszer legyőzzük a vérengző kígyókat, akkor talán lesz időtök arra, hogy leélhessétek azt az életet, amelyet választottatok. Most pedig szerelkezzetek fel! Hosszú sivatagi menetelés áll előttünk, és csak azután találkozhatunk barátokkal.
A férfiak úgy vetették rá magukat a fegyverekre és a ruhákra, mint gyermekek az ajándékokra a Télközép Fesztiválon. Repkedtek a megjegyzések és a barátságos gúnyolódások.
Erik talált egy kopott, de tisztességes állapotban lévő, kék zubbonyt, és magára öltött egy mellvértet is, melyen alig látható furcsa díszítést talált: oroszlánfej domborodott az elején. Az egyszerű, kerek pajzs, a hosszú tőr és a jól megmunkált, hosszú kard kielégítette minden igényét. Miközben az emberek egymás után próbálták fel a ruhákat, a nem megfelelő darabokat odébb hajították. Így gurult elé a kúp alakú sisak, rajta orrvédő vascsíkkal. Lehajolt, felvette, mire egy nyakvédő lánc esett ki belőle. Felpróbálta. Tökéletesen illett rá, ezért megtartotta.
Készülődés közben egyre komorabb lett a hangulat. Calis látta, hogy az emberek végeztek a válogatással, mire felemelte a kezét.
– Mostantól ti vagytok Calis Bíbor Sasai. Ha valakinek ismerős lesz a név, akkor mondjátok, hogy az Alkony-szigetekről jöttetek. Akik már szolgáltak, el fogják mondani a többieknek, mit kell tudni a Sasokról, ha valaki kérdezősködni kezd. Mi vagyunk a legádázabb harcosok a Királyságban, és senki emberfiától vagy ördögfiától nem félünk. Alaposan fenékbe billentettek minket, mikor legutóbb itt jártunk, de az tizenkét évvel ezelőtt volt, és kétlem, hogy ezerből csak egy ember is él, aki emlékszik arra. Most pedig álljatok valami rendbe, hisz zsoldosok vagyunk, nem pedig holmi gyülevész nép! Mindenki ellenőrizze saját élelmiszerkészletét! Mindenkinek három teli vizestömlője kell, hogy legyen. Éjszaka menetelünk, nappal pedig alszunk. Mindenki kövesse az utasításokat, és akkor életben marad addig, amíg vízhez nem érünk!
Miközben a nap megindult lefelé, Foster és de Loungville csoportokba rendezte az embereket. Calis nyugat felé fordult, egyenesen a dühöngő nap felé, és bevezette őket a hőségbe.

 

Eriknek még életében nem volt ennyire melege, és még sohasem érezte magát ennyire fáradtnak és szomjasnak. Tarkója viszketett, de nem tudott annyi energiát elpazarolni, hogy felnyúljon és megvakarja. Az első éjszaka aránylag könnyen telt el. A levegő forrósága megszűnt, és a szellők felélénkültek. A napkelte közeledtével már hidegnek is lehetett nevezni az időt, de még ekkor is a száraz hideg volt a jellemző, Az emberek szomjazni kezdtek. Csakis a megengedett időben ihattak, kizárólag Foster és de Loungville felügyelete alatt. Minden órában egyetlen kortyot hajthattak le.
Napfelkelte közeledtével parancsot kaptak a tábor felverésére. Gyorsan felállítottak tíz sátrat, melyek mindegyike hat-hat embernek biztosított árnyékot. Hamar elaludtak.
Órákkal később Erik felriadt, mivel tüdejében alig maradt levegő. Zihálva ült fel, és kezdett levegő után kapkodni. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a hőségtől remeg a levegő. Mások is mocorogtak, és megpróbáltak kényelmesen elhelyezkedni. Páran elhagyták a kis sátrakat, hátha a kinti napsütést könnyebben elviselik majd, mint a sátor vásznán keresztül sugárzó forróságot, de hamar visszatértek a kis fedél alá. Mintha csak Erik gondolataiban olvasott volna, Foster kiabálni kezdett, figyelmeztetve mindenkit, hogy ha iváson érik, akkor meg fogják korbácsolni.
A második éjszaka már fárasztó volt, a második nappal pedig szörnyű. Már nem lehetett pihenni a forróságban, és a fekvéssel csak annyit értek el, hogy kevesebb energiát pazaroltak, mint a mozgással. Az éjszaka sem könnyítette meg a dolgukat, hisz a hideg, száraz levegő úgy szívta ki a nedvességet az emberekből, mint a nappali hőség.
Tovább meneteltek.
Foster és de Loungville nagyon ügyelt arra, hogy ne veszítsék szemelől egyik csapatot sem. Figyeltek arra, nehogy valaki elessen hátul, és ott maradjon egyedül. Erik tudta, hogy arra is nagy figyelmet fordítanak, hogy a fáradtság miatt senki se dobjon el tárgyakat a felszereléséből.
A harmadik napon Erik lemondott arról, hogy valaha még lát vizet vagy árnyékot. A menetelést tovább nehezítette, hogy a talaj emelkedni kezdett. Előbb enyhén, majd annyira, hogy az emberek úgy érezték, hegyet kell megmászniuk.
A menet elején Calis megállt, de intett a többieknek, hogy zárkózzanak fel hozzá a kis emelkedőre. Mikor felértek, Erik füves vidéket pillantott meg. Az emelkedő után zöld dombok következtek, és ligetekhez vezettek, ahol a széles lombozatú fák kiváló árnyékkal szolgálhattak. A távolban egy fasor kanyargott végig a tájon, és Calis erre a fasorra mutatott.
– A Kígyó-folyó. Most már megihatjátok a vízadagot!
Erik kezébe vette utolsó tömlőjét, és kiitta. Meglepetten vette észre, hogy már majdnem üres volt. Azt hitte, több vize maradt, mivel nem engedték meg, hogy a három egész tömlőt kiigya. Calis de Loungville-re pillantott.
– Ez egész könnyen ment.
Erik Roora nézett, aki megrázta a fejét. A menetelés parancsát továbbadták, és a sereg elindult a távoli folyó felé.

 

A nagy karámokban hemzsegtek a lovak. Calis éppen két lókereskedővel beszélgetett. Állítólag a kereskedők már akkor is ott dolgoztak a virágzó telepen, mikor a sereg legutóbb ott járt. A helyet Shingazi Átkelőnek hívták. Az egyik katona elmondása szerint a telep porig égett, mikor Calis először ott járt, de aztán újraépítették. Bár Shingazi meghalt a nagy tűzben, az új tulajdonosok megtartották a telep nevét. Jelenleg egy Brek nevű férfi vendégszeretetét élvezték a Shingazi Átkelőben.
Az ennivaló minden különlegességet nélkülözött, de az elmúlt három nap étkezései után jólesett, nem beszélve a sok borról és sörről. Nem azok az emberek vártak rájuk, akiket a szirteken láttak. Azok jeshandi lovasok voltak, ahogy azt később Erik megtudta, ezek pedig városiak voltak, a Kígyó-folyó Városából.
Egy őrosztag érkezett velük, melynek kapitányát Calis ismerte. Calis és a kapitány bement a kis kocsmába beszélgetni, míg a zsoldosok odakint maradtak. Calis seregéből mindenki megfürdött a folyóban, ahol a szomjukat is olthatták, majd lepihentek, hogy felkészüljenek a lovaglásra.
Erik érdeklődéssel figyelte a lovakat. Végre talált valamit, amit ismert, értett. Látta, ahogy a hátasokat felszerelik zablával, nyereggel, melledzővel, nyeregtáskával, helyet hagyva hátul a nyeregkápa mögött egy takarónak vagy egy összehajtott sátornak.
Foster épp a közelben sétálgatott, mikor Erik észrevett valamit.
– Tizedes – mondta.
Foster megtorpant.
– Mi az?
– Az a ló nem egészséges.
– Micsoda?
Erik bemászott a két karámfa között, és bement a lovak közé. Az egyik lovász rákiabált Erikre; Erik megpróbálta megtanulni e nyelvet a hajón, ezért annyit megértett, hogy a férfi távol akarja őt tartani a lovaktól. De nem tudta, hogy hirtelen hogyan mondja el, hogy csak nézelődni akar. Integetett a férfinak, mintha a köszönését akarná viszonozni.
Mikor a lóhoz ért, Erik megsimogatta a bal elülső lábát, és a kezébe vette.
– Rossz a patája.
– Átkozott kapzsi csirkefogók! – mondta Foster.
A lovász odament hozzájuk, és folyamatosan kiabált, hogy hagyják békén a lovakat.
– Még nem fizettetek! Nem a tiétek!
Foster szabadjára engedte legendás dühét. Egyik húsos kezével megragadta a férfi ingét, és szinte a levegőbe emelete a szerencsétlent, úgy ordított a képébe.
– Mindjárt bezabálom a májadat ebédre! Hívasd ide a gazdádat, mondd meg neki, hogy ha nem ér ide, mielőtt elpárolog a jókedvem, akkor megölöm őt, együtt az összes városi kurafival, akit öt mérföldes körzetben megtalálok! – Elengedve az inget, eltaszította magától a lovászt, aki nekiesett a lónak. A hátas felhorkantott bosszúságában, majd odébb lépkedett. A férfi sarkon fordult, és elrohant munkaadójáért.
A kiabálást meghallották a lókereskedőkkel érkezett őrök is, így hirtelen minden irányból fegyveresek vették őket körbe, készen a harcra.
– Tizedes, jó ötlet volt ez? – kérdezte Erik.
Foster csak vigyorgott.
Nemsokára ott termett a lókereskedő, és hevesen kérdezgette, hogy miért támadták meg a lovászt.
– Még hogy megtámadtuk! – fortyant fel Foster. – Lándzsán kellene hordoznom a fejeteket! Nézd meg ezt az állatot!
A férfi a lóra nézett.
– Mi van vele?
Foster Erik felé fordult.
– Mi van vele?
Erik hirtelen a figyelem középpontjába került. Körbepillantott, és látta, hogy Calis és a városi őrök vezetője kijön a kocsmából. Valaki nyilván figyelmeztette őket a közelgő veszélyre.
– Rossz a patája – mondta Erik. – Repedezik és gennyedzik. Lefestették, hogy egészségesnek tűnjön.
A kereskedőből ömleni kezdett a sok tiltakozás.
– Ez igaz? – kérdezte Calis.
Erik bólintott.
– Régi trükk. – Odalépett a ló fejéhez. Belenézett a szemébe, majd megvizsgálta a száját. – Elkábították. Nem tudom, melyik fajta kábítóval, de sok olyan szer van, mellyel enyhíteni lehet a fájdalmat, és a ló így nem sántít. De bármit is adtak neki, a hatása már csökken. Kicsit sántít.
Calis odalépett a lókereskedőhöz.
– Ezt a tisztséget a mi jó barátunk, az Oroszlán Klánból való Regin bízta rád, igaz?
A férfi bólintott.
– Igen. Az én szavam kincset ér a Kígyó-folyó Városától egészen Nyugatföldéig. Megtalálom azt az eltévelyedett szolgát, aki felelős ezért, és elveretem. Valaki nyilván visszaél a bizalmammal, de én sosem csapok be ilyen jó barátokat!
Calis megrázta a fejét.
– Rendben van. Mi minden egyes lovat megvizsgálunk, és minden egyes rossz állapotban lévő lóért megbírságolunk téged egy egészséges ló árára. Ezt már meg is találtuk, tehát egy újabb lovat kapunk ingyen.
A férfi a lovasokkal érkezett őrök kapitányára pillantott, aki elmosolyodott.
– Szerintem tisztességes ajánlat, Mugaar.
Látván, hogy nem kap segítséget, a férfi a szívére tette kezét.
– Ám legyen! – egyezett bele.
Miközben a legyőzött kereskedő távozott, Calis a kapitányhoz fordult.
– Hatonis, ő Sötétmocsárffy Erik. Ő fogja megvizsgálni az összegi lovat. Ha megbizonyosodnál arról, hogy nem zavarják a munkában, leköteleznél.
Erik kezet nyújtott. A férfi erős szorítással megrázta. Középkorú katonának tűnt, de csak egy kis ősz hajtincs árulkodott erről. Erős testalkatúnak látszott, és sugárzott róla, hogy tapasztalt katona.
– Az apám kijönne a sírjából, hogy elkapja ezt a csibészt, ha a klánra szégyent hoz – mondta az őrök kapitánya.
– Holnap reggelig meg tudsz vizsgálni több, mint száz lovat? – kérdezte Calis Eriktől.
Erik körbepillantott, és megvonta a vállát.
– Ha kell, igen.
– Kell – mondta Calis, és távozott.
Foster várt egy kicsit, majd Erikhez fordult.
– Hát, akkor ne csak álldogálj ott! Kezdd el!
Erik felsóhajtott, és körbenézett. Oda kellett hívnia pár embert a saját csapatából, hogy segítsenek. Másik szakértőt nem varázsolhatott oda, de kellettek egypáran, akik terelgetik a lovakat, és a megvizsgált állatokat egy másik helyre kísérik.
Erik mély lélegzetet vett, és a legközelebbi lóval munkához látott.

 

 

13.
A keresés

A csapos felnézett.
A fogadó dugig megtelt, és ilyenkor általában észre sem vette, ki lép be az ajtón. De aki most érkezett, nem tartozott a szokásos vendégei közé, bár ő maga sem volt átlagos csapos.
Az idegen magas nő volt, aki óvatos léptekkel sétált be a fogadóba. Vastag szövetből készült, mindent eltakaró, csinos köntöst viselt, ami igencsak megkülönböztette az átlag városi lányoktól, de azért nem tette nemessé. A csapos már várta a nő mögött feltűnő kísérőket, akik megvédik az utca durvább polgáraitól, de egyedül érkezett. Körbepillantott a helyiségben, mintha keresne valakit; aztán farkasszemet nézett a csapossal.
Hátrahajtotta a köpeny csuklyáját. Fiatal arc, fekete haj és zöld szem bukkant elő a szövet alól, bár a csapos jól tudta, hogy a látvány gyakran csalóka. A nő nem volt csinos, de feltűnő, telt ajka és szép arccsontja igencsak kitűnt rajta. Szeme vészjóslóan csillogott. A legtöbb férfi gyönyörűnek hívta volna, de hát nem is sejthették, hogy mennyire veszélyes.
Mielőtt a pulthoz érhetett volna, egy vakmerő fiatal állt elé. A férfi ifjonti éveinek csúcsát élte, és épp forrott vérében a szenvedély és a sör. Szinte fenségesen nézett ki. Majdnem két méter magas volt, vállát pedig vaslemezek szélesítették. Az arcán éktelenkedő sok forradás elárulta, hogy hencegését nem mindig vették jó néven.
– Na, hé! – mondta részeg nevetése közben, és hátratolta tollas sisakját, hogy jobban lásson. – Mit csinál egy ilyen gyönyörű leányzó nélkülem?
Erre a férfi két társa felröhögött, az asztalnál ülő szajha pedig rosszalló pillantásokat vetett a jelenetre, hisz arra számított, hogy a három férfi igencsak nyereséges éjszakához segíti majd hozzá. A nő megállt, mikor a fiatal harcos elélépett. Lassan végigmérte a férfit.
– Elnézést! – mondta halkan.
Az ifjú férfi elvigyorodott, és szemmel láthatóan mondani készült valamit. Aztán a mosoly lassan eltűnt az arcáról, és zavartan nézett a nőre.
– Én kérek elnézést – mondta halkan, és arrébb lépett.
Barátai elképedve nézték az esetet, az egyik pedig felállt, hogy mondjon valamit. A csapos elővett egy kis nyílpuskát, és letette az asztalra, pontosan az ifjúra szegezve a nyílvesszőt.
– Ülj le, és idd meg az italt!
– Nyugi, Tabert! Mi sok aranyat költünk el itt! Ne ijesztgess minket!
– Roco, te már a piacon berúgsz azzal az olcsó borral, aztán feltántorogsz ide, hogy zárásig jól megtapogasd az egyik lányt, mikor a legtöbbször nincs is pénzed a társaságára!
A lány, aki a három ifjúval ült egy asztalnál, most felállt.
– És amikor van pénzük, akkor sem lehet mit kezdeni velük a sok olcsó bortól. De még ha józanok, az ágyban akkor sem henceghetnek a képességeikkel.
Erre hatalmas kacaj tört ki. Más szajhák is sértegetni kezdték a fiatalokat. A harmadik harcos, aki mostanáig a szajhát simogatta, most felállt.
– Arlet! Azt hittem, kedvelsz minket!
– Mutasd az aranyad, és máris imádlak, édes! – mondta a lány minden kedvességet nélkülöző mosolyával. Tabert a három fiúhoz fordult.
– Ti hárman, talán jobb, ha elmentek a Kinjikihez, és az ő lányait riogatjátok. Az ő ereiben tsurani vér folyik, így jobban tűri majd a társaságotokat, mint én.
A két másik fiú már vitatkozni akart, de az első, aki megpróbálta megállítani a nőt, lassan bólintott, és visszahúzta fejére a sisakot. Az asztal alól magához vette a fegyverét és a pajzsát.
– Gyertek! Máshol mulatunk. – A két barátja tiltakozni akart, de az ifjú rájuk üvöltött. – Azt mondtam, gyertek! – A hirtelen haragtól megdöbbent ifjak kicsit tétováztak, majd követték őt kifelé az ajtón.
A nő a pulthoz ért. A csapos már tudta, mit fog kérdezni.
– Nem láttam – mondta.
A nő kérdőn nézett rá.
– Bárkit is keresel, nem láttam.
– Szerinted kit keresek?
– Csak egy fajta ember van, aki után egy hozzád hasonló nő kutatna, és ilyen nem járt errefelé mostanában – felelte a hátrafésült hajú, pofaszakállas és testes csapos.
– És engem milyen fajta nőnek tartasz? – kérdezte.
– Olyannak, aki lát dolgokat, amiket mások nem.
– Csapos létedre eléggé nyitva tartod a szemed – mondta a nő.
– A legtöbb csapos ilyen, csak nem látszik rajta. Ráadásul én nem vagyok olyan, mint a többi csapos.
– Mi a neved?
– Tabert.
A nő halkabban folytatta.
– LaMut összes koszos fogadójában és söntésében jártam. Valami olyat kerestem, amit megbízható forrásból tudom, hogy itt van. Eddig csak üres szemekkel bámultak rám vagy összevissza hebegtek. – Ezután még halkabban folytatta. – Meg kell találnom a Csarnokot.
– A hátsó szobában – mondta a csapos mosolyogva.
Végigvezette a nőt egy kis, hátsó szobán, aztán lefelé egy hosszú lépcsőn.
– Ez a raktár összekapcsolódik a város alatt elhelyezkedő többi tárolóhelyiséggel – mondta, majd kinyitott egy ajtót a lépcső aljánál, és egy kis folyosó végébe vezette a nőt. A falban nem volt ajtó, csupán egy darab szövet lógott le egy vasrúdról, s ez egy szűk benyílót rejtett. Mikor a kis bejárathoz értek, Tabert így szólt: – Bizonyára megérted, hogy ha ebben a szobában vagy, nem segíthetek rajtad. Csak a bejáratot mutathatom meg.
Miranda bólintott, bár nem igazán értette, mire gondol Tabert. Belépett a kis helyiségbe. Mikor átlépett a küszöbön, és elhaladt a kis rúd alatt, érezte, mekkora energia áramlik belőle. Egy ideig még a kis raktárt látta, tele üres sörös- és boroshordókkal, és más ládákkal, de hamar megértette a csapos szavait. Minden erejét összeszedve átadta magát a rúdból leáramló energiának, és egy szempillantás alatt már egy másik helyen találta magát.

 

A Csarnok végtelen volt. Legalábbis olyan lény, amellyel érintkezésbe lehetett volna lépni, még sosem fedezte fel a végét. Miranda sok ajtónyílást, azaz téglalap alakú fényeket látott a Csarnok oldalában. A bejáratok között a nagy, szürke semmi látszott. Az, hogy egyáltalán látott, maga is kisebbfajta csodának számított, hisz a fénynek nem volt igazán forrása. Miranda megváltoztatta saját érzékelését, amit azonnal megbánt. Olyan mély sötétséget érzékelt, mely rögtön elkeserítette. Visszaállította mágikus látását, mire újra látott. Visszagondolt a csapos szavaira.
– Bizonyára megérted, hogy ha ebben a szobában vagy, nem segíthetek rajtad. Csak a bejáratot mutathatom meg. – A férfi tudott a csarnok mágikus bejáratáról, de senkit sem tudott bejuttatni rajta. Midkemiában csakis pár ember – köztük Miranda – volt képes arra, hogy belépjen a Csarnokba, és életben is maradjon ott.
Miranda megfordult, és visszanézett az ajtóra, amelyen az imént érkezett. Megpróbálta megkülönböztetni a többitől, hátha ezen kell majd visszamennie. Először semmi különöset sem látott rajta, de végül varázsjeleket vett észre, melyek alig láthatóan lebegtek az ajtó fölött. Rájuk összpontosított, megjegyezte az alakjukat és elrendezésüket, majd hozzájuk kapcsolta a „Midkemia” jelentést elméjében. Szemben jellegtelen, szürke üresség látszott. Az ajtók úgy helyezkedtek el, hogy egyik sem állt éppen szemközt egy másikkal. Elindult, és észrevette, hogy a Midkemia feliratú egyik oldalán álló ajtón más jelzés van. Azt is megjegyezte. Ha esetleg később megzavarodna vagy eltévedne, az ismerd feliratok hasznosnak bizonyulhatnak.
Miután agyába vésett fél tucat jelet, elindult. Arra gondolt, hogy az egyik irány éppoly megfelelő számára, mint a másik, hisz nem tudtam merre kell mennie.

 

A távoli alak nagyjából humanoidnak tűnt, de bármelyik faj tagja lehetett. Miranda megtorpant, és figyelt. Meg tudta védeni magát, de jobbnak vélte kerülni a bajt. A bal oldalán álló ajtón – szükség esettén – elmenekülhetett, bár halvány fogalma sem volt arról, hogy mi várja a másik oldalon.
Mintha gondolataiban olvasna, az alak kiáltott valamit, majd felemelte kesztyűs kezét, hogy megmutassa, nincs nála fegyver. A mozdulat nem igazán nyugtatta meg Mirandát, hisz az alak annyi fegyvert aggatott magára, hogy csodaszámba ment, hogy nem rogyott össze. Sisakja minden vonását eltakarta, míg a testét borító anyag olyan erősnek tűnt, mint az acél, mégis rugalmasan kígyózott rajta. Halvány, ezüstös színű volt, szinte fehér, és nem csillogott annyira, mint a legtöbb kifényezett páncél. A lény kerek pajzsot cipelt a hátán, amitől teknősre hasonlított. Az egyik válla mögül hosszú kardjának markolata nyújtózkodott a magasba, míg másik válla mögül egy nyílpuska agya meredezett. Jobb csípője mellett rövid kard himbálódzott, felsőtestén pedig a legkülönfélébb késeket és dobófegyvereket látta Miranda. A lény övéről baloldalt összetekert ostor lógott, sőt, vállán még egy nagy zsák is helyet kapott.
Miranda a Királyság nyelvén kiáltott oda.
– Azt látom, hogy nem tartasz semmit a kezedben... legalábbis egyelőre.
A lény óvatosan elindult felé, és mondott valamit, de a nyelv ezúttal egész más volt, mint amit először használt. Miranda keshül válaszolt, mire a két lábon járó fegyvertár újból egy másik nyelven szólalt meg.
Miranda végül a Roldemi Királyság egyik nyelvjárásával próbálkozott, mire a lény így szólt:
– Ó, tehát midkemiai vagy! Régen felismertem volna a delk nyelvet, de már berozsdásodtam. – Hangjából ítélve férfi volt. – Azt akartam elmondani, hogy ha belépsz azon az ajtón, akkor jobb, ha megtanulsz metánt lélegezni.
– Meg tudom védeni magam a halálos gázoktól – válaszolta Miranda.
A férfi lassan levette sisakját, felfedve kisfiús, szeplős arcát. A barátságos mosoly mellett zöld szem és nedves, vörös hajtincsek jellemezték ábrázatát.
– Aki a Csarnokban jár, általában képes erre, de akkor is nagyon igénybe veszi az embert. Thedissióban, merthogy így hívják e földet a lakói, körülbelül kétszázszor nagyobb lesz az ember súlya, és ez nagyon lelassítja a mozgást.
– Köszönöm – mondta Miranda.
– Először vagy itt a Csarnokban? – kérdezte a férfi.
– Miért érdekel?
– Nos, hacsak nem vagy sokkal nagyobb hatalmú, mint amilyennek kinézel – és én aztán tényleg tudom, hogy a kinézet általában csalóka –, akkor valószínűleg első alkalommal jársz itt. Ha rátalálunk valakire, aki kíséret nélkül jár-kel itt, az általában újonc.
– Többen vagytok?
– Igen. Itt élünk.
– A Csarnokban éltek?
– Újonc vagy, semmi kétség – mondta a férfi, és letette a zsákját. – A nevem Vakmerő Vér.
– Érdekes név – mondta Miranda mosolyogva.
– Hát, nem a szüleim adták, de zsoldos vagyok, és az én munkámban szükség van bizonyos megfélemlítésre. Tudom, nem igazán hihető, de mégis jobb, mint a semmi. – Ekkor saját arcára mutatott. – Ezzel az ábrázattal amúgy sem lehet rettegésre bírni senkit.
Miranda megint elmosolyodott.
– Tényleg nem. Hívj Mirandának! Igen, most járok először a Csarnokban.
– Visszatalálsz Midkemiába?
– Ha megfordulok, sétálok körülbelül kétszázhúsz ajtót, akkor ott lesz a megfelelő.
Vér megrázta a fejét.
– Az túl hosszú út. Nem messze van egy ajtó, mely Ytlibe vezet, Il-Jabon világába. Ha tudsz két sarkot sétálni ott anélkül, hogy a helyiek le ne szólítanának, akkor találsz egy ajtót, ami visszavezet ide, amellett lesz egy ajtó, ami... nem tudom, hogy melyik midkemiai ajtó az, de midkemiai. – Lehajolt, kinyitotta a zsákját, és kivett egy flaskát. Kicsit kotorászott a táskában, majd előszedett pár fémpoharat. – Mit szólnál egy pohár borhoz?
– Köszönöm – mondta Miranda. – Kicsit szomjas vagyok.
– Mikor először jöttem le a Csarnokba – mesélte Vér –, ami úgy másfél évszázaddal ezelőtt lehetett, addig csatangoltam, míg majdnem éhenhaltam. Egy nagyon kedves tolvaj mentett meg, aki rendkívül sok szívességet kért utána cserébe. De nagyon megkönnyítette a dolgomat. A Csarnokban való tájékozódás módfelett hasznos tudás. Szívesen megosztom veled.
– Valamiért cserébe.
– Gyorsan tanulsz – mondta Vér vigyorogva. – Itt semmi sincs ingyen. Néha nyithatsz számlát, és lehetnek egyesek az adósaid, de mindig történik valami csere.
– Háromfajta emberrel fogsz találkozni a Csarnokban: azokkal, akik kerülnek majd, és hozzád sem szólnak, azokkal, akik alkudozni próbálnak majd veled, és azokkal, akik megpróbálnak majd kihasználni. A második és harmadik csoport között van különbség.
– Tudok vigyázni magamra – mondta Miranda. Kihívás érződött a hangjából.
– Mint mondtam, nem is lehetnél itt, ha nem lennének bizonyos képességeid. De ne feledd, hogy ez mindenkire igaz, akivel a Világok Csarnokában találkozol. Igen, néha betéved egy-egy olyan, akinek semmi ereje, képessége. Senki sem érti, ez hogyan történhet meg. De gyorsan ki is sétálnak a rossz ajtón, vagy összefutnak azokkal, akik könnyű prédára vágynak. Esetleg belépnek az ürességbe.
– Mi történik, ha belépek az ürességbe?
– Ha ismered a megfelelő pontot, akkor egy nagy fogadó kocsmájában kötsz ki. A kocsmának sok neve van, és egy John nevű ember a tulajdonosa. A fogadót általában úgy hívják, hogy „A Fogadó”, Johnt pedig olyan jelzőkkel illetik, mint „John, a szótartó”, „John, aki sosem csap be”, „John, a lelkiismeretes”, „John, az etikus”, vagy ilyesmi. A kocsmát általában úgy hívják, hogy „Becsületes John Kocsmája”. Mikor legutóbb összeszámolták, ezeregyszáztizenhét bejáratot találtak a kocsmába. De ha nem tudod az odavezető utat, nos... senki sem tudja, hogy akkor mi történik, mert onnan még senki sem tért vissza. Akkor jön az üresség.
Miranda megnyugodott. A zsoldos barátságos modora miatt nem hitte, hogy megpróbálja majd kihasználni.
– Hajlandó lennél megmutatni az egyik ilyen bejáratot?
– Valamiért cserébe, igen.
– Miért cserébe? – kérdezte Miranda.
– A Csarnokban sok értékes dolog létezik. A szokásos: arany vagy más értékes fém, drágakövek. Vagy okiratok, melyek birtok, rabszolga vagy inas tulajdonjogát igazolják. A hírek a legfontosabbak. Aztán ott vannak a nem annyira szokásos értékek: páratlan tárgyak, a valóság megváltoztatása, azoknak a lelkei, akik sosem fognak megszületni, meg ilyesmik.
Miranda bólintott.
– Te mit szeretnél?
– Mid van?
Alkudozni kezdtek.

 

Nem egész egy nap alatt Vér kétszer is bizonyította hasznosságát. Miranda rájött, milyen szerencsés, hogy ő volt az, akibe elsőként belebotlott, nem pedig az a rabszolga-kereskedő banda, akikkel órákkal később találkoztak. Miranda gyűlölte a rabszolgaságnak már a fogalmát is, mely gyűlölet még jobban elmélyült, mikor megpróbálták őt és Vért is leltárba venni.
Vér elintézte a négy őrt és a rabszolga-kereskedőt, miután megpróbált békésen beszélni velük. Miranda már felkészült, hogy egyedül birkózzon meg velük, de lenyűgözte, ahogy Vér felismerte a pillanatot, mikor a tárgyalás letért a békés útról, és már el is bánt két őrrel, mielőtt Miranda a védekezésre gondolt volna. Már épp körül akarta venni magát oltalmazó aurával, mikor a harc befejeződött.
A rabszolgákat kiszabadították, amit Mirandának csak nagy vita után sikerült elérnie. Most már azzal az összeggel is adós volt, amit Vér a rabszolgák eladásával kaphatott volna. Miranda azzal érvelt, hogy Vérb most neki dolgozik, tulajdonképpen az ő ügynöke, ezért ő szabadon rendelkezhet a rabszolgákkal. Vér kicsit nyakatekertnek találta az érvelést, de aztán arra gondolt, hogy etetni, gondozni kell a rabszolgákat, úgyhogy inkább Miranda ráfizetését fogadta el.
Másodszor zsoldosokkal találkoztak, akik messze kerülni próbálták őket, de Miranda biztosra vette, hogy ha egyedül lett volna, másképp cselekednek.
A séta közben Miranda folyamatosan tanult.
– Tehát ha az ember ismeri a fenti világ ide vezető ajtóit, akkor gyorsabban tud haladni a Csarnokban?
– Persze – mondta Vér. – Azért függ a világtól, attól, hogy annak hány ajtaja van, és az ajtajaik hol helyezkednek el a Csarnokban egymáshoz viszonyítva. Ott van például Thandertér – az egyik ajtó felé intett –, csak egy ajtaja van, ami sajnos pont egy áldozati szentély kellős közepébe vezet. Az ajtó túloldalán egy emberevő törzs legszentebb temploma áll, és a törd nem igazán törődik az emberevés pontos jelentésével, hisz mindenkit megesznek, aki bebotlik a szentélyükbe. Ide például ritkán megy látogató.
– De ott van Merleen – egy távolabbi ajtó felé intett –, egy kereskedelmi világ, amely nem kevesebb, mint hat ajtóval rendelkezik, ezért aztán az adásvétel középpontja. Nemcsak a helyi nemzetek számára, hanem a Csarnok más nemzeteinek számára is.
– A világ, ahonnan úgy látom, te is származol, Midkemia, legalább három ajtóval rendelkezik. Melyiken jöttél be?
– Egy kocsma alatti ajtón, LaMutban.
– Á, igen, Tabert kocsmája. Jó kaja, egész jó sör, és rossz lányok. Nekem való hely. – Az álarc alatt mintha vigyorgott volna. Miranda nem tudta, miért érzi így, de biztos volt benne. Talán a mozgásából, vagy a hangjából állapította meg.
– Hogyan lehet megismerni az ajtókat? Van egyáltalán térkép?
– Hát, van egy – mondta Vér, – A Becsületes Johnban. Fenn a falon. Ott látni lehet a Csarnok ismert határait. Mikor legutóbb láttam, harminchatezer-egynéhány ajtót jegyzett.
– Néha üzeneteket küldenek a Fogadóba azok, akik új ajtót találnak a Csarnokban, vagy bárhol a világban. Van egy legendás bolond, akinek most nem is tudom a nevét, de ő a messzi részeket fedezi fel, és üzeneteket küld, amik évtizedek alatt érnek a Johnba. Annyira távol került a fogadótól, hogy már-már legenda lett belőle.
– Mióta létezik a Csarnok? – kérdezte Miranda.
Vér megvonta a vállát.
– Szerintem az idők kezdete óta. Évezredeken át éltek itt emberek és más lények. Bizonyos képességre van szükség, hogy valaki itt sokáig éljen, ezért vonzza azokat, akik veszélyesebb életet akarnak élni.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte Miranda. – Jól megélhetnél bármely világban a tőlem kapott munkadíjból.
A zsoldos megvonta a vállát.
– Nem igazán a munkadíj érdekel, hanem az izgalom, a kaland. Be kell vallanom, hogy könnyen elunom magam. Vannak olyan világok, ahol király lehetnék, de ez engem egyáltalán nem csábít. Valójában én olyan helyzetben érzem jól magam, amelyben a legtöbb ember megőrül. Háború, gyilkosság, cselszövés; ez az én szakmám, és ilyen téren kevesen vetekedhetnek velem. Nem dicsekedni akarok, hisz már megkaptam a megbízást tőled. Az az igazság, hogy ha az ember megszokja az életet a Csarnokban, akkor már kevés olyan dolog marad, amit nem ismer.
Miranda bólintott. A hely elképesztő nagyságáról már megbizonyosodott; minden ismert és ismeretlen világ hozzá tartozott.
– Miközben élvezem a társaságod, Miranda – folytatta Vér –, és élvezem, hogy gazdag leszek, egyre csak unom magam. Bár az idő nem sokat jelent idelent, a fáradtság és a kalandvágy minden dimenzióban valószerű, illetve azokban, amelyekben eddig volt szerencsém létezni. De te még el sem mondtad, hogy hova mész.
– Mert nem is tudom igazán – válaszolta Miranda. – Keresek valakit.
– Szabad tudnom, kit?
– Egy mágust. A neve Csillagdokki Pug.
Vér megvonta a vállát.
– Sosem hallottam róla. De ha valahol megtalálod, az a Fogadó.
Miranda tétovázott. Ha a Csarnoknak a Fogadó a központja, és ha Pug átkelt rajta, akkor a fogadóban lehetett a legtöbbet megtudni róla. De félt, hogy mások is érdeklődnek a holléte iránt, amiért Pug nem mondta el senkinek, hogy merre tart. De még mindig jobb megoldásnak tűnt, mint a céltalan barangolás.
– Messze vagyunk a fogadótól?
– Nem igazán – mondta Vér. – Két ajtaja mellett jöttünk el, mióta összefutottunk egymással, és van még egy nem messze innen.
Intett Mirandának, hogy kövesse, és mikor még két ajtó mellett elhaladtak, az ürességre mutatott.
– Előszörre elég nehéz lesz. – Aztán az ürességgel szemben álló ajtóra mutatott. – Látod azt a jelet?
Miranda bólintott.
– A hely neve Halliali, szép hely, főleg ha az ember szereti a hegyeket. A Becsületes Johnba vele szemben van az egyik bejárat. Most pedig egyszerűen lépj be! Egy lépéssel az üresség széle után lépcső lesz, úgy hogy vigyázz! – Ezzel belépett a szürkeségbe, és eltűnt.
Miranda mély lélegzetet vett, és miközben lemásolta Vér mozdulatait, arra gondolt, hogy lépcső felfelé vagy lefelé?

 

Miranda előrezuhant: a lépcső lefelé tartott, ő pedig felfelé vezető lépcsőre tippelt. Erős karok kapták el. Meglepetten látta, hogy a két végtagot fehér bunda fedi.
Megpróbált nyugodt maradni, miközben eltávolodott segítőjétől. Aki elkapta, egy háromméteres lény volt, tetőtől talpig fehér bundában A hófehér felületet csak két hatalmas, kék szem és egy száj törte meg, A bozontos fejű teremtény felmordult, mire Vér szólt oda Mirandának:
– Ha van nálad fegyver, most add oda!
Miranda látta, hogy Vér is épp leveti tekintélyes fegyvertárát, beleértve az ártatlan kinézetű, magára aggatott tárgyait is. Miranda csak két tőrt hordott magánál, egyiket az övében, a másikat a jobb lábszárához csatolva. Gyorsan átadta őket.
– A tulajdonos már évezredekkel ezelőtt rájött, hogy a hely csak akkor fog jól működni, ha semleges. Kwad ügyel arra, hogy egyetlen bajkeverő se maradjon tovább, mint szükséges.
– Kwad?
– Eme torzonborz barátunk – válaszolta Vér. Miközben elhagyták a bejáratot, folytatta. – Kwad egy koropaban; erősebb, mint bármely más lény, és szinte teljesen ellenáll a mágiának; ráadásul a legmérgezőbb anyagok is csak egy hét alatt pusztítanak el egyet az ő, fajtájából. Kiváló testőrök lehetnek, ha csak egyet is rábeszél az ember arra, hogy elhagyja a világát.
Miranda megállt, és leesett az álla. A kocsma hatalmas méretű volt, bő kétszáz méter széles és kétszer olyan hosszú. A jobb fal mentén, szinte végigkísérve a falat, terjedelmes pult húzódott, mely mögött tucatnyi csapos sürgött-forgott, hogy eleget tegyen a vendégek rendelésének. A három másik falról két-két karzat is kiugrott, tele asztalokkal, székekkel. Az italozók s falatozók innen kiváló kilátást kaptak a kocsma legalsó szintjére.
A legalsó szinten mindenféle játékot űztek, a kockázás különféle változataitól kezdve egészen a homokringben folyó késpárbajokig. A legkülönbözőbb alkatú lények tolongtak a tömegben. Gyakran köszöntek rá régi ismerőseikre.
Egyes lények tálcákkal szaladgáltak, melyeken mindenféle bögrék, tányérok, poharak, korsók, tálak voltak. Az ételek és italok néha olyan teremtmények elé kerültek, akiket Miranda nemcsak hogy nem is látott még soha, de el sem tudta hinni, hogy léteznek. Legalább egy tucat hüllőszerű lény evett a kocsmában, Miranda pedig ettől érezte a legkényelmetlenebbül magát. A vendégek nagy része emberszabású volt, bár néha feltűnt egy-egy bogárszerű vagy két lábon járó kutyához hasonló teremtmény.
– Köszöntelek a Becsületes Johnban! – mondta Vér.
– Hol van John? – kérdezte Miranda.
– Ott. – A hosszú pultra mutatott. Nem messze tőlük csillogó ruhát viselő férfi álldogált. Nadrágja hajtóka nélkül hullott rá fényes, fekete csizmájára, mely furamód hegyes orral rendelkezett. Nyitott felsőkabátja alól fodros ing látszott ki, melyet díszes gombok tartottak egyben, és melynek tetején rikító sárga nyakravaló ékeskedett. A fején széles karimájú, fehér kalapot viselt, rajta vörös selyemszalaggal. Épp elmélyülten társalgott egy lénnyel, aki embernek tűnt, de a homlokán még két szem nézelődött körbe.
Vér intett neki, mire John mondott valamit a négyszemű férfinak, aki bólintott, majd távozott.
John széles mosollyal üdvözölte Vért.
– Vakmerő Vér! Már egy éve, hogy nem láttalak, nemde?
– Nem egészen, John, de majdnem.
– Hogy állapítjátok meg az időt a Csarnokban? – kérdezte Miranda.
John Vérre pillantott, aki így bemutatta az idegen nőt.
– Jelenlegi munkaadóm, Miranda.
John színházba illó mozdulattal levette kalapját, melyet ezután mellkasára helyezett, és meghajolt. Szabad kezével gyengéden megfogta Miranda kezét, és látványosan megcsókolta, bár az ajka nem ért hozzá Miranda kezéhez.
Miranda gyorsan visszahúzta a kezét. Zavarba jött a gesztustól.
– Köszöntelek szerény vendéglőmben!
Mirandának hirtelen leesett az álla.
– Milyen nyelven beszélsz... beszélünk...
– Látom, először jársz errefelé – mondta John. – Úgy gondoltam, felkészülök egy ilyen kiváló vendég fogadására. – A pult mellett álló asztalhoz intette őket, és kihúzott egy széket. Miranda meredten bámult, majd rájött, hogy a férfi rá vár, hogy leüljön. Nem szokott hozzá ehhez a furcsa viselkedéshez, de aztán az emberi szokások széles palettájára gondolt, és úgy döntött, nem utasítja el az udvarias gesztust.
– Hát igen, a nyelv. Egyike azon varázslatoknak, melyek engedélyezettek. Nemcsak hasznos, hanem szükséges is. Bár attól tartok, nem mindig működik, hisz néha betéved egy-egy fura lény, akinek a társalgási szintje annyira idegen az élettől, hogy csak a legelmaradottabb módon tudunk vele kapcsolatba lépni. Aztán meg ott vannak a bolondok.
Vér felnevetett.
– Igen, néha azok is betévednek.
John intett.
– Visszatérve első kérdésedhez, az idő mérése egyszerű. A Csarnokon kívül úgy telik az idő, mint bárhol máshol a világegyetemben. De mi a Csarnokban úgy mérjük, mint a szülőhazámban. Tudom, hiúság, de mivel ennek a helynek én vagyok a tulajdonosa, jogom van kialakítani a szabályokat. Szabad tudnom, hogy melyik világból érkeztél?
– Midkemiából.
– Az itteni idő közel áll az ottanihoz. Évente pár óra csak az eltérés, ami mondjuk épp elég bajt okoz az írnokoknak és a filozófusoknak, de az igazság az, hogy csak pár nap eltérés van a két naptár között.
– Amikor először hallottam a Csarnokról – mondta Miranda –, azt hittem, hogy egy varázslatos kapu, melyen keresztül más világokba mehetünk. Nem hittem volna...
John bólintott.
– Kevesen hiszik. De az ember – és én téged is annak hiszlek –, olyan, mint a legtöbb értelmes lény: alkalmazkodik. Megtalálja a hasznos dolgokat, és azt csinálja. Mi, akik abban a megtiszteltetésben részesülünk, hogy beléphetünk ide, szintén alkalmazkodunk. Túl sok okunk van arra, hogy maradjunk, és túl sok az előnye ahhoz, hogy szemet hunyjunk felette. Így legtöbben a Csarnok polgárai leszünk, és feladjuk korábbi kötelékeinket.
– Előnyök?
John és Vér egymásra pillantott.
– Hogy ne untassalak, kedvesem, nem akarod elmondani, hogy te mit tudsz erről a helyről? – kérdezte John.
– Az utazásaim során sokszor hallottam a Világok Csarnokáról. Elég sok időbe tellett, míg megtaláltam a bejáratot. Tudom, hogy segít áthidalni a teret, és így az ember távoli világokba is eljuthat.
– Az időben is lehet itt utazni – mondta Vér.
– Az időben? – kérdezte Miranda.
– Egy távoli világot emberöltőkbe telne átlagos módon elérni.
Csarnok napokká, néha órákká rövidíti le ezt az utat.
– A lényeg a következő – mondta John. – A Csarnok függetlenül létezik az anyagi világtól, ha úgy tetszik. Olyan világokat köt össze, melyek különböző univerzumokban, különböző időkben és terekben léteznek. Ezért olyan világokat is összeköthet, melyek különböző időegységben működnek. Könnyen lehet, hogy az én szülővilágom, ami egy átlagos bolygó egy elég silány nappal az égen, már elpusztult, mielőtt a te világod megszületett. Honnan tudnánk? Ha a téren át tudunk kelni, az időn miért ne tudnánk?
– Történetesen ezért mondhatjuk azt, hogy itt mindenünk megvan. Ha nem is minden, de a legtöbb, amit egy halandó elvárhat. Csodákkal kereskedünk, no meg ingóságokkal, lényekkel, szolgáltatásokkal és adósságokkal. Ha keresel valamit, és az létezik, akkor itt megtalálod, vagy legalábbis találsz valakit, aki odavezet.
– Milyen más előnyei vannak?
– Nos, például nem lehet öregedni idebenn.
– Halhatatlanság?
– Vagy valami, ami közel áll hozzá – mondta John. – Talán akik bejutnak a Csarnokba, már rendelkeznek ezzel a képességgel, vagy csak egyszerűen elkerüljük a halált. De az időnyereség nem kis dolog, és kevesen mondanak le róla. – A karzatok felé intett. – Több százan laknak a vendégszobáimban. Mindegyikük fél elhagyni a Csarnokot, így hát szobát bérelnek tőlem, és ott üzletelnek. Mások nagy veszélyek elől menekülnek, de vannak olyanok is, akik világok között mászkálnak, és kevesebb napot töltenek el itt. De a Csarnok egyik lakója sem tudja végleg itthagyni ezt a helyet, ha rájön az előnyeire.
– És Fekete Macros?
A név hallatán John és Vér fészkelődni kezdett.
– Ő különleges eset – válaszolta John kis hallgatás után. – Talán egy magasabb rendű hatalom ügynöke, vagy talán ő maga az a hatalom; mindenesetre több annál, amit mi itt halandónak hívunk. Hogy mi az igaz abból, amit róla mondanak, csak kevesen tudják. Te mit tudsz róla?
– Csak azt, amit Midkemiában meséltek róla.
– Nem abban a világban született – mondta John. – Ebben szinte biztos vagyok. De hogy jutott eszedbe a neve?
– Ő is különleges eset, mint mondtad. Talán lehetnek mások is.
– Talán.
– Mint például Csillagdokki Pug?
John megint fészkelődni kezdett, bár Véren látszott, hogy nem, mond sokat neki a név.
– Ha Pugot keresed, nem sok jóval biztatlak.
– Miért?
– Jó pár hónapja utazott át itt. Látszólag egy furcsa világba tartott, amire nem is emlékszem, hogy kutasson valamit, de szerintem ez csak csel.
– Honnan tudod?
– Mert felbérelte Vér néhány pár barátját, akiknek az a dolguk, hogy ha valaki érdeklődik utána, ne engedjék, hogy megtalálja.
– Kiket bérelt fel? – kérdezte Vér, körbepillantva a helyiségben.
– Markos Williamet, Vörös Jeremiást és Eland Scarletet, a Szürke Gyilkost.
Vér megrázta a fejét.
– A három fickó elég nagy bajkeverő. – Közelebb hajolt Mirandához. – Jeremiással valószínűleg el tudok bánni; ő csak a pletykákból kapta a hírnevet. De William és Eland nagyon veszélyesek, halálos az érintésük, és ha együtt dolgoznak, az kifejezetten ijesztő.
– Úgy nézek ki, mint egy pantathiánus? – kérdezte Miranda.
– Kedvesem – mondta John –, én már elég sok emberöltőt eltöltöttem a Csarnokban ahhoz, hogy egyáltalán ne ítéljek a külső alapján. Bármilyen csábosnak tűnsz, még az is kiderülhet, hogy a nagyapám vagy, és ez meg sem lepne, bár nagyon remélem, hogy halott az öreg, mivel tizennégy éves koromban eltemettük. – Felállt a székről, majd folytatta: – Csillagdokki Pug Macroshoz hasonlóan nem a Csarnok polgára, de néha használja a Csarnokot. Pug jó hírben áll, akárcsak az aranya. Fizetett a védelemért, és meg is kapja. Azt tanácsolom, senkinek se mondd el, hogy őt keresed, és találj más módszert a felkutatására, vagy a Csarnok két leghírhedtebb zsoldosával és az egyik legrettegettebb gyilkosával találod szemben magad, ahogy kilépsz az ajtón!
Meghajolt.
– A vendégeim vagytok. Fogyasszatok üdítőket! – Intett egy kis embernek, jelezvén, hogy hozzon egy kör italt az asztalhoz. – Ha szállásra lenne szükséged, Miranda, nagyon méltányos áraink vannak. Amúgy remélem, kellemesen fogod érezni itt magad, és nemsokára visszatérsz. – Meghajolt, megemelte fehér kalapját, és visszament a pulthoz, ahol folytatta a beszélgetést a négyszemű férfivel.
Vér nagyot sóhajtott.
– Mit szeretnél tenni? – kérdezte.
– Tovább kutatok. Nem jelentek veszélyt Pugra.
– Ezt ő is tudja?
– Sosem találkoztam vele. Csak névről ismerem. De tudom, hogy nem tartana veszélyesnek.
– Én sem találkoztam még vele, de Johnnak azonnal beugrott a név. Ez azt jelenti, hogy terjed a híre, és ha ilyesmi történik a Csarnokban, akkor az illető elég nagy képességekkel kell, hogy rendelkezzen. Hogy miért aggódik amiatt, hogy követni fogják... – Megvonta a vállát.
Miranda legszívesebben megbízott volna Vérben, hisz semmi olyat nem mondott, amiért gyanakodni kellett volna rá; a tét mégis túl nagy volt ahhoz, hogy kockáztasson.
– Ha ennyire nem akarja, hogy kövessék, hogyan lehetne mégis rátalálni?
Vér felfújta az arcát.
– Van pár jós...
– Beszéltem Aal Orákulumával.
– Ha ő nem tudja, akkor semelyikük sem – legyintett. – De ott van a Szerkentyűs.
– Ő kicsoda?
– Eszközöket talál ki. Gyárt olyat is, amellyel fel lehet fedni egy rejtőzködő ember hollétét. De a fickó kicsit lökött, ezért beszámíthatatlan.
– Akkor ki más?
A pincér megérkezett az italokkal. Vér elé egy fagyos korsót helyezett, benne valami sörhöz hasonló itallal, Miranda pedig egy kristálykelyhet kapott. A pincér látványosan szétnyitotta az asztalkendőket, és egyet-egyet Miranda és Vér ölébe tett.
– A mesterem ajándéka – mondta, és távozott.
A bor elbűvölő volt. Miranda nagyot kortyolt, és észrevette, hogy szomjas – és éhes.
– Ott van Querl Dagat – mondta Vér. – Ő hírekkel kereskedik. Minél hihetetlenebb a hír, annál jobban tetszik neki... persze csak akkor, ha igaz. Épp ezért sokkal többet ér, mint az itteni rémhírterjesztők.
Miranda felvette a kendőt, hogy megtörölje száját, mire egy kis papírcetli esett a földre. Lenézett rá, aztán Vérre pillantott, aki lehajolt, és felvette a cetlit. Bontatlanul adta át Mirandának.
Miranda elvette, kinyitotta, és egyetlen szót talált rajta.
– Ki az a Musztafa? – kérdezte.
Vér rácsapott az asztalra.
– Az a fickó a mi emberünk!
Körbepillantott.
– Ott van fenn – mondta, és az erkélyre mutatott.
Felállt, Miranda pedig követte; átküzdötték magukat az asztalok és fura lények tömegén, majd felmentek a lépcsőn az alsóbb erkélyre. Miranda meglepetten vette észre, hogy az erkély csak az egyik oldala egy nagy térnek, melyből számos nagy folyosó ágazik szerteszét. – Ez mind része a fogadónak?
– Hogyne! – mondta Vér.
– Mekkora a fogadó?
– Azt csak Becsületes John tudja biztosra. – Kis árusító bódék mellett mentek el. A legtöbb törvényellenes, erkölcstelen kereskedelmet folytatott. – A pletyka szerint John csapos volt a hazájában, de el kellett hagynia szülővárosát egy vita miatt. Primitív lények üldözték, mire John betévedt a Csarnokba. A sors iróniája, hogy nem békét talált, hanem egy csata kellős közepébe pottyant. Mivel nem tudott jobbat kitalálni, bevetette magát az ürességbe, mely közvetlenül az ajtó előtt tátongott. Így fedezte fel a bejáratot ebbe a helyiségbe.
Vér bevezette az egyik oldalsó folyosóba.
– Összevissza botladozott a furcsa sötétségben, aztán valahogy visszatalált a Csarnokba. Visszatért hazájába, és mikor megtudta, hogy a primitív lények távoztak, akkor visszament szülővárosába. Aztán az évek során egyre többet járt vissza a Csarnokba. Kereskedett, és felfedezte a helyet. Mikor végül megismerte a Csarnok lakóit, úgy látta, a Fogadóból majd meggazdagodik. Kötött néhány üzletet, felvett pár embert, és idejött, hogy megalapozza kis fogadóját. Az évek alatt szépen kiépítette. Most már egész település lett belőle. Korlátlanul tudja növelni a fogadó területét.
– És megtörtént?
– Micsoda?
– John meggazdagodott?
Vér felnevetett, és Miranda megint elcsodálkozott a zsoldos kisfiús kinézetén.
– Szerintem John a leggazdagabb ember, aki csak létezik. Akár világokkal is kereskedhetne, ha úgy akarná. De mint a legtöbben itt a Csarnokban, rájött, hogy a vagyon csak eszköz arra, hogy az ember ne unja el magát, és hogy számon tarthassa, mennyire játszik jól az itteni játékokban, és mennyire ügyesen üzletelget.
Mikor egy elfüggönyözött ajtóhoz értek, Vér bekiáltott.
– Musztafa, odabent vagy?
– Ki kérdezi?
Erre Vér felnevetett, és félrehúzta a függönyt. Intett Mirandának, aki belépett, és egy kis szobában találta magát. A helyiség közepén asztal állt, melyen egyetlen szál gyertya égett. Ezen kívül a szobában más bútort nem is látott. A túlsó falban egy másik ajtó nyílt, pontosan azzal szemben, amelyen az imént beléptek.
Az asztal mögött egy férfi állt. Szinte fekete arcán fehér szakáll rikított, bár szájának felső része szépen borotváltnak tűnt. A fején zöld turbánt viselt. Meghajolt.
– Béke legyen veled! – mondta Jal-Pur nyelvén.
– Veled is! – válaszolta Miranda.
– Csillagdokki Pugot keresed?
Miranda bólintott. Aztán Vérre pillantott, és kérdően felhúzta a szemöldökét.
– Musztafa jós – mondta Vér.
– Először is arannyal kell megajándékoznod. – A férfi kinyújtotta a kezét. Miranda az övébe nyúlt, kivett egy érmét, és Musztafa kezébe nyomta. A férfi eltette a tárcájába. – Mit keresel?
– Most mondtam el!
– Ki kell mondanod hangosan! – mondta Musztafa.
Mirandának le kellett gyűrnie bosszúságát, hogy a hatás kedvéért ilyen haszontalan dologra veszi rá őt Musztafa.
– Meg kell találnom Csillagdokki Pugot.
– Miért?
– Az az én dolgom, de nagyon gyorsan meg kell találnom.
– Sokan keresik ezt az embert. Elintézte, hogy ne kövessék azok, akikkel nem szívesen találkozna. Honnan tudjam, hogy veled találkozna?
– Egyvalaki kezeskedhetne értem, de ő Midkemiában van; Tomasnak hívják, és ő Pug barátja.
– A Sárkány Lovas. – Musztafa bólintott. – Kevés olyan ismerné ezt a nevet, aki ártani akarna Pugnak.
– Hol találom?
– Szövetségeseket keres, és elmegy beszélni az istenekkel. A Mennyei Városban keresd, a Várakozó Istenek Csarnokában!
– Hogyan jutok oda? – kérdezte Miranda.
– Menj vissza Midkemiába – válaszolta Musztafa –, azon belül is Novindus földjére! A Csillagok Pillérei nevű hegységben találd meg a Nekropoliszt, a Halott Istenek otthonát! Ott, a hegyek csúcsain van egy csarnok, ahol az istenek az újjászületésre várnak. Menj oda!
Miranda nem tétovázott. Felállt, és sarkon fordult. Vér ott maradt Musztafával.
– Ez igaz? – kérdezte Vér. – Vagy már megint bolondoztál?
Musztafa megvonta a vállát.
– Nem tudom, hogy igaz-e. De azért fizettek, hogy ezt mondjam.
– Ki fizetett neked ezért?
– Csillagdokki Pug. – Az idős férfi levette a turbánját, mire előbukkant szinte kopasz kobakja. Fejét vakargatva így szólt: – Gyanítom, hogy ez megint csak félrevezetés. Az a benyomásom támadt, hogy ez a Pug olyan ember, aki nem akarja, hogy megtalálják.
– Ez egyre érdekesebb – mondta Vér. – Azt hiszem, Miranda után megyek, és megnézem, van-e szüksége segítségre.
Musztafa megrázta a fejét.
– Akár megtalálja, akár nem, az az érzésem, hogy nagy segítségre lesz szüksége. Valamelyik idióta nyitva hagyott egy ajtót a démonok birodalmába, így pár valószerű dolog veszélybe kerülhetett. – Ásított egyet.
Vér meg akarta kérdezni, hogy mit is értett ez alatt, de aztán eszébe jutott, hogy Miranda már így is messze járhat, ezért nem szólt semmit, csak távozott.
Miután Vér elment, a másik ajtó kinyílt, és egy férfi lépett be rajta. Kis termetű ember volt, de feltűnő egyéniség. Fekete haja és szeme alatt szépen gondozott szakáll húzódott. Egyszerű fekete köntöst viselt. Benyúlt tárcájába, és előhúzott pár aranypénzt. Odaadta őket Musztafának.
– Köszönöm. Jó munkát végeztél.
– Ajánlom magamat. Most mihez kezdesz?
– Azt hiszem, felállítok egy próbát a hölgynek.
– Hát, jó szórakozást! – búcsúzott el tőle Musztafa. – És üzend meg, hogy mi a helyzet a démonbirodalommal; itt nagy élet lesz, ha kiszabadulnak.
– Persze. Viszlát, Musztafa! – mondta a férfi.
– Viszlát, Pug! – válaszolta Musztafa, de mire kimondta a rövid mondatot, Csillagdokki Pug már eltűnt szem elől.

 

 

14.
A vedra

Erik leszállt a lóról.
Roo megfogta Erik és Billy lovának kantárszárát, és elvezette az állatokat. Erik és Billy előrerohant, kezükben a fegyverrel. A műveletet többször is megismételték.
Két héttel azelőtt hagyták el a Shingazi Átkelőt, és Calis azóta folyamatosan képezte őket. Most éppen lovas gyalogságot kellett gyakorolniuk. Ha támadás jelét észlelték, a három ember közül az egyik hátravitte a lovakat, és kikötötte őket, míg a másik kettő a kijelölt helyen védekező állást vett fel. A harcosok panaszkodtak is emiatt, mondván, nincs értelme otthagyni egy kiváló lovat, és nélküle harcolni, de a panaszok süket fülekre találtak.
Nakor csak nevetett rajtuk.
– Lóval az ember sokkal nagyobb célpontot nyújt, mint gyalog, egy sziklatömb mögé rejtőzve.
A gyakorlatok beleivódtak az emberek vérébe. A legtöbben most Erikéket figyelték, hogy mi is fog történni. Néha semmi sem történt, máskor Hatonis emberei „támadtak”, és néha nagy fájdalommal járt velük harcolni. A gyakorlatokat nehéz fakardokkal hajtották végre, melyet ólommal béleltek, és melyek kétszer olyan súlyosak voltak, mint az egyszerű gyalogsági kard. Erik megesküdött arra, hogy saját kardja pehelykönnyűnek tűnt a gyakorlatozó kardokkal való, hetekig tartó harc után. Erik arra gondolt, hogy valószínűleg pont ez a célja az ólmozott botnak, de ezek a fegyverek csontot törhettek, és nagy zúzódásokat hagytak maguk után. A Kígyó-folyó Városából érkezett klántagok pedig szemmel láthatóan élvezték, hogy megleckéztethetik Calis seregét.
Erik nem értette e fura föld hagyományait; tudta, hogy Calis és Hatonis régi barátok, vagy legalábbis régi ismerősök, de a távoli városból érkezett többi ember vagy megvetette Calis embereit, vagy pedig gyanakvóan tekintgetett rájuk. Az egyik veterán katonát meg is kérdezte erről, aki azt válaszolta, hogy a klán harcosai egyszerűen lebecsülik a zsoldosokat. Erik ebből rájött, hogy csak kevés vezető tudott a küldetésük céljáról.
Erik zajt hallott hátulról, ami nem lehetett más, mint Roo, aki visszatért, és letette melléjük a Brektől kapott kis lándzsákat. A kis lándzsa puha fémből készült. Arra tervezték, hogy nekihajítva az ellenségnek, az illető megsérüljön, vagy tönkremenjen a pajzsa. Amint nekiütődött valaminek, hasztalanná vált, mivel könnyen elgörbült, így az ellenség nem tudta visszadobni. A közeli dombról valaki felkiáltott, mire nyílzápor potyogott az égből. Erik felemelte pajzsát és mögébújt, majd érezte, hogy két vessző is széttörik a fából és fémből eszkábált védőeszközön. A közelben valaki káromkodott, ami azt jelentette, hogy Luis nem volt ilyen szerencsés, és az egyik gyakorló vessző eltalálta. A nyilak nem jelentettek óriási veszélyt, hisz a végük tompa volt, de így is nagyot tudtak ütni, és néha komoly sérülést okoztak.
Az újabb kiáltás a rohamot jelezte, mire Erik felegyenesedett, és megragadta az egyik vaslándzsát.
– Felkészülni! – kiáltotta de Loungville. A támadók egyre közelebb értek, Erik pedig feszülten várt. Mintha gondolataiban olvasott volna, de Loungville felkiáltott: – Várjatok!
A klán tagjai már egészen közel értek, mikor de Loungville kiadta a parancsot:
– Most! – Erik és a többiek eljátszották a hajító mozdulatot a pilummal, ahogy a kis lándzsát hívták queg nyelven. Mivel nem volt gyakorlópilumuk, nem tudták eldobni a fegyvert, így miután eljátszották a mozdulatot, maguk mellé ejtették a lándzsát, és nagy nyögések közepette megragadták a súlyos fakardokat.
Erik felismerte támadóját. Egy nagydarab, mogorva fickó volt az, aki Pataki névre hallgatott. Erik felkészült, és hagyta, hogy a férfi csapjon először. Erik könnyen kivédte pajzsával a támadást, aztán kicsit balra lépett, és körkörös suhintással – Pataki pajzsa fölé ütve –, a tarkóján találta el a férfit. Erik összerezzent, mert tudta, hogy bár a férfi sisakot viselt, az ütés valószínűleg fájt neki.
Körbenézett, és látta, hogy társai is könnyedén visszaverik támadóikat. Nem egész egy perc múlva a klán tagjai eldobták a kardjukat, s levették a sisakjukat, zsoldosok módján jelezve, hogy megadják magukat. Calis seregéből páran ujjongani kezdtek, de a többség csak csendben állt. Egész nap lovagoltak, aztán hirtelen harcolniuk kellett, így a legtöbben megtanultak a leghihetetlenebb pillanatokban pihenni. Ha csak egy szabad perc is adódott, rögtön lepihentek.
– Jól van – kiáltotta Foster. – Vegyétek fel a kardokat!
Erik hóna alá vette gyakorlókardját, és épp a pilumért indult, mikor Billy felkiáltott.
– Ez nem mozog!
Erik Patakira nézett, aki még mindig arccal lefelé feküdt a földön. Roo odasétált hozzá, és átfordította a testes férfit.
– Lélegzik, de szépen elájult – állapította meg föléhajolva.
De Loungville is odasietett.
– Mi az?
Erik felszedte a pilumját.
– A tarkóján találtam el. Talán kicsit erősebben ütöttem meg, mint ahogy akartam.
– Azt hiszed! – mondta de Loungville, és szeme összeszűkült, mintha hatalmas dorgálásra készülne. Hirtelen elmosolyodott. – Szép munka! – Aztán Roohoz fordult. – Locsold le vízzel, aztán szedelőzködjetek!
Roo az égnek emelte a tekintetét, és a kikötött lovakhoz rohant. Magához vett egy víztömlőt, és lelocsolta a mozdulatlan férfit. Pataki magához tért, kiköpte a vizet, és mikor lábra tudott állni, visszament a társaihoz.
Erik a lovakhoz vitte fegyvereit. Felpakolta mindet, aztán bevárta Root.
– Jól eltaláltad!
– Láttad?
– Épp nem volt dolgom. Billy véletlenül elállta az útját annak a férfinek is, aki rám akart támadni. Így nem volt dolgom.
– Segíthettél volna – mondta Erik.
– Mintha szükséged lett volna rám! – mondta Roo. – Egészen rettenetes kezdesz lenni ezzel a gyakorlókarddal. Talán megtarthatnád az igazi harcra. Nagyobbat tudsz vele ütni, mint bármi mással.
Erik elmosolyodott.
– Talán szerzek egy nagy harci buzogányt is.
– Lóra! – parancsolta Foster, és az emberek a szokásos nyögések közepette engedelmeskedtek.
Erik és Roo a helyére lovagolt, Sho Pi, Luis és Billy mellé. A sereg bevárta őket. Aztán elhangzott a parancs az indulásra. Még legalább egy órájuk volt addig, hogy tábort verjenek, ami még kétórás munkát jelentett. Erik a napra pillantott.
– Istenverte meleg van az évszakhoz képest.
Háta mögött Calis szólalt meg.
– Az évszakok itt ellenkezőleg cserélődnek, Erik. A Királyságban tél van, de itt kora nyár. A napok egyre hosszabbak és forróbbak.
– Csodálatos – mondta Erik. Túl fáradt volt már ahhoz, hogy elgondolkozzon, hogyan került oda mellé a kapitány.
– Mikor a klán tagjaival küzdünk – mondta Calis halvány mosollyal az arcán –, próbálj kicsit szelídebben bánni velük! Pataki történetesen Reginnek, az Oroszlán Klán törzsfőnökének unokaöccse. Ha betörted volna a fejét, az igencsak megkavarta volna a dolgokat.
– Mindent meg fogok tenni, kapitány – mondta Erik egykedvűen.
Calis megsarkallta lovát, és előrevágtatott a sor elejére.
– Viccelt? – kérdezte Roo.
– Kit érdekel? – szólalt meg Billy Goodwin. – Túl meleg van, és nem tudok ilyenekkel foglalkozni.
– Fura – jegyezte meg Biggo, aki Billy mellett lovagolt.
– Micsoda? – kérdezte Roo.
– A nap annyira vörös, de a naplementéig még legalább egy óra van hátra.
Nyugat felé nézve, bólintottak.
– Vajon mitől? – csodálkozott Luis, Biggo mögött lovagolva.
– Füst – válaszolta az egyik klántag, aki melléjük ért. – Múlt éjjel kaptuk a hírt, hogy Khaipur elesik. Biztosan az ég.
– De hát az többszáz mérföldnyire van innen! – mondta Roo. – Legalábbis ezt mondta a kapitány!
Sho Pi halkan csak ennyit mondott:
– Nagyon nagy tűz.

 

A kiképzés folytatódott. Eriknek és társainak már nem kellett gondolkodniuk a gyakorlatok közben; egyszerűen végrehajtották őket. Még a mindennapos erődépítés is beleivódott a megszokott napi teendőik közé; Erik már nem is csodálkozott azon, hogy hetvenöt ember mi mindenre képes.
Mikor megszokták a munkamenetet, Calis és de Loungville rendre felkavarta ezt, nehogy a sereg elveszítse éberségét. Ahogy teltek a napok, Erik úgy gondolta, tényleg szükség van a váratlan eseményekre.
Lovasok jöttek-mentek, és bizonyos ügynökök, akiket Calis az évek során szerzett magának, rendre üzenetet hoztak. A hírek szerint a Smaragd Királynő serege nem akart éveket eltölteni azzal, hogy hatalma alá vonja a környező vidéket: a sereg épp Lanada városát készült megrohamozni.
Mivel a második kis csapatban lovagolt, Erik hallotta, ahogy Calis Hatonisszal és az egyik nemrég érkezett lovassal beszél.
– Hét év telt el Sulth elesése és Hamsa megrohamozása között.
– De a megszállóknak át kellett kecmeregniük Irabek Erdején – válaszolta Hatonis.
– Három év telt el Hamsa és Kilbar között, aztán egy év Kilbar és Khaipur között.
Calis bólintott.
– Ahogy egyre jobban megszállják a földrészt, egyre gyorsabban haladnak előre.
De Loungville elgondolkodott.
– Talán a hadsereg már túl nagy ahhoz, hogy jól irányítsák, és így a tábornokok megpróbálják lefoglalni a katonákat a nagy megszállásokkal.
Calis megvonta a vállát.
– Meg kell változtatnunk az útirányt. – Aztán a lovashoz fordult. – Ma még maradj velünk, és holnap menj vissza északra! Mondd meg a jeshandiknak, hogy nem feléjük megyünk! Elhagyjuk a Kígyó-folyót, és nyugatnak fordulunk. Mondd el azoknak, akik minket keresnek, hogy Khaipur és Lanada között próbáljuk beérni a megszállókat! Megtalálhatnak minket a Zsoldosok Gyülekezőhelyén.
Erikék átpillantottak a Kígyó-folyó túlsó oldalára, ahol a messzeségben egy erdőséggel és tisztásokkal teli völgyet pillantottak meg. A völgy mögött kis hegyvonulat húzódott. Át kellett kelniük a folyón, aztán a völgyön, végül pedig a hegyvonulaton, hogy a Vedra vidékére érjenek.
– Visszafordulunk a gázló felé? – kérdezte de Loungville.
– Nem – mondta Calis. – Azzal túl sok időt vesztenénk. Küldj előre felderítőket, hogy találjanak egy pontot, ahol átkelhetünk!
De Loungville lovasokat küldött előre, akik két nap múlva jelentették, hogy egy ponton a folyó kiszélesedik, és elég lassú a sodrás ahhoz, hogy tutajjal átkeljenek.
Nemsokára odaértek, és Calis úgy döntött, hogy megéri megpróbálni. Megparancsolta, hogy vágják ki azt a kevés fát, ami a folyó mentén nőtt, és készítsenek kis tutajokat. Egy tucatnyi ember, köztük Erik és Biggo, átjutott az alattomos sodráson. Rudakkal tolták a tutajt, és sok kötelet vittek magukkal, melynek segítségével a többiek is átjuthattak. A túlsó oldalon a tucatnyi férfi kivágott pár fát, amelyből négy tutajt sikerült összetenniük. Minden egyes tutajra négy ló fért fel. A lovak készségesen együttműködtek, bár az utolsó előtti menet alkalmával az egyik tutaj szétbomlott, mivel a kötél elszakadt. A lovak és az emberek a vízbe ugrottak. Az embereket kicsit lejjebb a folyó mentén kihúzták, viszont a lovak közül csak az egyiknek sikerült kijutni a partra.
Elég fölös lovat hoztak magukkal ahhoz, hogy a három hátas elvesztése ne okozzon súlyos veszteséget, de Eriket igencsak felkavarta, hogy a lovak megfulladtak. A harc gondolata nem okozott nagy fájdalmat neki, de a rémült, sodródó ló látványa nagyon elszomorította.
A völgy a folyó elágazásától kezdődött, és nyugatra egy sor emelkedő réttel végződött. Ezután kellett átvágniuk a hegyvonulaton. A menetelés tizedik napján, egy előreküldött felderítő visszatért, és arról értesítette Calist, hogy nem messze előttük vadászok vannak.
Eriket, Root és négy másik embert előreküldtek Fosterrel, hogy tárgyaljanak a vadászokkal. Erik mindent hálásan fogadott, ami megtörte az egyhangú menetelést. Minden egyes nap megállás nélküli gürcöléssel telt. Bár mindig is szeretett lovakkal foglalkozni, Erik sosem számított kiváló lovasnak. A nyeregben töltött tizenkét óra, melyet csak a lovak melletti gyaloglás szakított meg néha, a tábor felverése, lebontása, a harcok eljátszása és az állandó szárított ételek nagyobb fáradságot jelentettek számára, mint a műhelyben eltöltött legszörnyűbb napok.
A tájat dombok és hegycsúcsok uralták. A hegyek nem nyújtózkodtak olyan magasra, mint ahogy azt Erik otthon megszokta, de itt sokkal sűrűbben sorakoztak egymás után. Sötétmocsár három fő hegycsúcsát sok domb vette körül, de egyiket sem lehetett igazi hegynek nevezni. Ott inkább a magasabb fennsíkok és az ereszkedő domboldalak voltak jellemzők. De itt, a szerényebb magasság ellenére, meredek emelkedők, hirtelen előtűnő völgyek, kanyonok sorakoztak a folyók által kivájt kemény gránitban. A fák sűrűn nőttek, és egyik hegycsúcs sem emelkedett annyira magasra, hogy a fák elmaradtak volna róla. Erik úgy gondolta, hogy a sűrű erdőséggel borított hegyvonulaton átkelni nemcsak kényelmetlen lehet, hanem veszélyes is.
A vadászok a megbeszélt helyen várták őket. Erik lefékezte lovát, Foster pedig leszállt, levette kardszíját, és üres kézzel elindult. Erik szemügyre vette a vadászokat.
Szemmel láthatóan hegyi emberek voltak. Szőrméből készült mellényt és hosszú gyapjúnadrágot viseltek. Erik már amúgy is gyanította, hogy nagy birka- és kecskenyájat rejtegetnek valamelyik legelő mellett. Mindegyik vadásznál volt egy íj; nem olyan testes, mint a királysági hosszú íj, de elég erős ahhoz, hogy megöljön egy embert, medvét, esetleg szarvast.
A vezetőjük egy ősz szakállú férfi volt, aki előrelépett, hogy beszéljen Fosterrel. A másik három mozdulatlanul állt. Erik körbepillantott, és lovaknak nyomát sem látta; ezek az emberek gyalog vadásztak. Ismervén a tájat, Erik ezt nem is tartotta butaságnak. Nehéz lett volna rábírni egy lovat, hogy szamár vagy kecske módjára viselkedjen. Ha a vadászok faluja csak egy kicsit is magasabban feküdt, a lovak nemcsak kényelmetlenséget, de veszélyt is jelentettek volna.
A három várakozó vadász közül kettő erősen hasonlított a vezetőhöz, míg a harmadiknak csak a viselkedése volt hasonló. Erin feltételezte, hogy egy családot alkottak; a fura alak valószínűleg a család egyik leánytagjának lehetett a férje.
Foster bólintott, benyúlt zubbonyába, és elővett egy vaskos tárcát. Leperkált pár aranypénzt, majd visszasétált a lovához.
– Várjatok itt! – Kezével intett, ezzel jelezve, hogy a vadászoknak nem szabad elszökniük a pénzzel. – Idehozom a többieket. A vadászok ismernek egy utat a hegyeken át, ami biztonságos a lovaknak.
Erik a meredeken emelkedő tájra pillantott, és bólintott.
– Remélem is.
Miközben várakoztak, a vadászok beszélgetni kezdtek. Az a férfi, amelyik nem hasonlított a másik háromra, kis ideig hallgatta a vezetőt, aztán szó nélkül megfordult, és elindult az erdő széle felé.
Az egyik katona, név szerint Greely, felkiáltott:
– Mit képzel ez! Hova megy? – A vadász megtorpant. Greely jobban beszélte a helyi nyelvet, mint Erik, de hanglejtése hallatán a vadászok furcsa arcot vágtak.
A vezető Greelyre szegezte tekintetét.
– Azt hiszed, hogy be fogunk csapni titeket?
Látván, hogy a négy vadász rossz válasz estén készen áll arra, hogy levegye íját, és tüzeljen, Erik Roora pillantott.
– Hazaküldi a vejét – magyarázta Roo –, hogy az elmondja, nem érnek haza vacsorára. Igazam van?
A vezető bólintott, majd várakozott.
– Hát... akkor minden rendben – mondta Greely.
A vezető intett, mire a negyedik vadász folytatta a gyaloglást. Ezután megint a vezető kezdett beszélni.
– És holnap sem érünk haza. Két kemény napba telik, míg átérünk a csúcsokon. Utána sem könnyű lefelé, de ha már rajta vagyunk a csapáson, nélkülem is boldogultok. – Megint rátámaszkodott az íjára.
Ezután tizenöt perc csend következett, majd a közelgő lovak hangja jelezte, hogy Calis és a sereg többi tagja mindjárt odaér. Calis lovagolt a sereg élén, és mikor a vadászokhoz ért, gyors szóváltásba elegyedett a vezetőjükkel. A pár mondat annyira gyorsan hangzott el, hogy Erik nem igazán értette.
De Calis végül elégedettnek tűnt, és a többiek felé fordult, akik még mindig sorban érkeztek a tisztásra.
– Ő Kirzon, mellette pedig a fiai állnak. Ismernek egy utat a csúcsokon keresztül, mely levezet a Vedra-folyó völgyébe. Az út szűk és nehezen járható.
Két órán keresztül követték a vadászokat a keskeny, felfelé vezető csapáson. Az út elég veszélyesnek tűnt, ezért lassan haladtak. Egy esetleges megbotlás mind a lovasnak, mind a lónak sérülést okozhatott. Mikor egy kis tisztásra értek, a vadász Calishoz fordult. Calis bólintott.
– Most letáborozunk, és holnap korán indulunk! – parancsolta.
Mire Erikék végeztek a lovak ellátásával, a többiek már majdnem kiásták a tábort körülvevő sáncárkot. Erik megfogott egy ásót, és lehuppant a többiek mellé. A védelmi rendszer gyorsan elkészült. A deszkákból, melyeket az egyik ló cipelt végig az úton, most összeállították a lehajtható átjárót, mely az egyetlen hidat képezte az árok fölött. Erikék ezután kimásztak az árokból, és az időközben elkészült mellvéd földjét kezdték döngölni. Roo is odament pár vasalt végű cölöppel, és bizonyos távolságokban leverte őket a mellvéd tetejére. Ezután sietve csatlakoztak a többiekhez, és felállították a hat férőhelyes sátrakat. Bepakolták az ágynak használt takarókat, majd az élelmiszeres részleghez mentek, ahol már főtt a leves.
A menetelés során szárított kenyeret meg gyümölcsöt ettek, és hacsak lehetőség adódott rá, zöldséglevest. Erik és a többiek először morogtak azért, hogy nincs hús az étrendben, de most már Erik is egyetértett az idősebb katonákkal, hogy a nehezebb étel lelassítja az embert a csatamezőn. Bár gőzölgő sültekre, finom birkahúsra, vagy anyjának kiváló húspástétomára gondolt, Erik érezte, hogy sosem volt még ennyire jó erőben.
Kiosztották a fatányérokat, és mindenki kapott egy adag gőzölgő zöldséglevest, mely épp elég marhafaggyút és lisztet tartalmazott ahhoz, hogy szépen összeálljon.
– Bárcsak lenne forró kenyér, amivel ezt feltunkolhatnám! – álmodozott Roo a tábortűz mellett üldögélve.
– Az emberek a pokolban egy korty hideg vízért könyörögnek, fiam – vágott vissza Foster, aki épp arra sétált. – Örülj annak, ami van! Holnap már visszaállunk a menetelő étrendre.
A férfiak felnyögtek. A szárított gyümölcs és a kétszersült ugyan táplálónak bizonyult, de íze, az nem volt, és az ember órákon át tudta rágcsálni, míg végre sikerült lenyelni. Eriknek a bor hiányzott a legjobban. Mivel Sötétmocsárban nőtt fel, a bor mindig is része volt életének. A táj borának minőségéről legendák szóltak, így történhetett meg az, hogy a városban a legutolsó olcsó bor is, melyet a közemberek ittak ebédhez, vacsorához, messze az átlag fölé emelkedett. Míg el nem ment Krondorba, Eriknek fogalma sem volt arról, hogy a bornak, mely a szállítás után méregdrága lett, nagy keletje lett volna a nagyherceg városának kocsmáiban.
Ezt elmondta Roonak, akinek azonnal szárnyat kaptak a gondolatai.
– Ez pont egy ilyen kereskedő fickónak való, mint én – lelkendezett, majd elvigyorodott, mire Erik nagyot nevetett.
– Micsoda? – kérdezte Biggo, aki a tűz túlsó oldalán ült. – Bort viszel majd Krondorba, hogy minden pénzed odavesszen?
Roo összeráncolta a homlokát.
– Ha majd az apósom, Helmut Grindle megken engem elég arannyal, az a tervem, hogy jó bort teszek a Nyugati Birodalom minden asztalára.
Erik felnevetett.
– Még nem is találkoztál a lánnyal! Már lehet, hogy házas lesz, meg gyermekei lesznek, mire visszatérsz!
Jerome Handy felhördült.
– Ha visszatérsz.
Csend támadt.

 

A lovak engedetlen lények, gondolta Erik, miközben kitörölte a port a szeméből. Ő kapta a feladatot, hogy átterelje a tartalék lovakat a hegyen. Kiválasztott még fél tucat embert, akik jól lovagoltak, hogy együtt hajtsák a többi állatot. Meglepő módon Nakor önként jelentkezett. Az emberek általában utáltak a lovak mögött terelni. A felszálló portól nem lehetett jól lélegezni, ezért keserves feladatnak tartották, de a krónikus kíváncsiságban szenvedő isalanit lenyűgözte a művelet. Erik megkönnyebbült, mikor látta, hogy Nakor elég jól lovagol.
Kétszer is előfordult, hogy a lovak majdnem lecsatangoltak egy meredek lejtőn, ahonnan csak hátrafelé tudtak volna feljönni – amit a legtöbb ló ki nem állhat –, vagy meg kellett volna tanulniuk repülni, amiben Erik nem hitt túlságosan.
– Hó! – kiáltott rá az egyik rendkívül rakoncátlan lóra, amelyik elhatározta, hogy lesétál a hegyről. Erik megdobta egy kővel, ami a jobb vállát találta el a lónak, visszafordítva azt a megfelelő irányba.
– Ostoba kanca! – üvöltötte. – Öngyilkos akarsz lenni?
Nakor sokkal közelebb lovagolt az út széléhez, mint ahogy azt egy átlagos, értelmes ember tette volna. Szemmel láthatóan felkészült, hogy repüljön a hátasával, ha véletlen oldalba kapja egy rossz irányba tartó, másik ló. Mikor Erik figyelmeztette, hogy lesodorhatják, a kis ember csak vigyorgott, és azt felelte, hogy nincs semmi gond.
– Párzási időszakban van. A kancák nagyon buták tudnak lenni, ha felhevülnek – jegyezte meg Erik.
– Akkor sem túl okosak, ha épp nincs kedvük a párzáshoz. De legalább nincs csődör a közelben. Akkor lenne csak nagy baj.
– Egyszer volt egy csődöröm – mondta Nakor. – Nagy testű, fekete ló volt. Nagy Kesh császárnője adta nekem.
Erik szemügyre vette a férfit.
– Ez... érdekes. – Erik nem tudta elhinni, hogy Nakor hazudik, és ezzel így voltak többen is, akik az út során megismerkedtek vele. Nagyon sok olyasmit mondott, aminek kicsi volt a valószínűsége, de sosem állított olyat, amit azután ne tudott volna alátámasztani. Ezért az emberek kezdtek mindent elhinni neki.
– A ló meghalt – mondta Nakor. – Jó volt. Sajnáltam. Valami rossz füvet ehetett; kólikát kapott.
A kiáltás arra figyelmeztette Eriket, hogy elöl összezsúfolódtak a lovak. Előre küldte Billy Goodwint, hogy segítsen átterelni a lovakat a keskeny a szoroson, mely egyenesen átvágott a hegyeken. A szoros végén végre leereszkedhetnek majd a Vedra-folyó völgyébe.
Erik odakiáltott Billynek, hogy menjen vissza hátra, ő pedig előrevágtatott a harminc ló elé, mely a sereg tartalék lóállományául szolgált. Az egyik testes herélt épp meg akart fordulni, mire Erik a saját lovával tuszkolta be a csökönyös állatot a keskeny szorosba. Ezután már rendben áthaladt a többi ló is. Erik megállt, és bevárta a hátul lovagló Billyt és Nakort.
– Innentől lefelé megyünk – mondta Billy.
Nakor kancája hirtelen beleharapott Billy lovába, mire az állat felágaskodott. – Vigyázz! – kiáltotta Nakor.
Billy már nem tudott megkapaszkodni a gyeplőbe, és hátrazuhant a földre. Erik leugrott a nyeregből, és szaladni kezdett, míg Billy lova a többi után vágtatott.
Erik Billy fölé hajolt. A férfi az égre meredt. A feje egy nagy kődarabon feküdt, melyet már elöntött a bíborvörös tócsa.
– Hogy van? – kiáltotta Nakor.
– Meghalt – mondta Erik.
Egy pillanatra csend támadt, amit Nakor tört meg.
– Én a lovak után megyek. Te hozd magaddal őt, hogy eltemethessük!
Erik felállt, lenyúlt Billy testéért, és hirtelen eszébe jutott a pillanat, mikor Tyndalt kellett így felemelnie.
– Ó, a fene egye meg! – kesergett, és a könnyek elárasztották a szemét.
Remegni kezdett, miközben ráeszmélt, hogy Billy halt meg elsőnek azok közül, akiket azon a bizonyos napon akasztásra ítéltek.
– Ó, a fene egye meg! – ismételte, és keze ökölbe szorult. – Miért? – kérdezte a sorstól.
Az egyik pillanatban Billy még a nyeregben ült; a másikban már halott volt. És az egésznek az oka csak egy ostoba, rosszul képzett ló volt, amelyik megijedt egy kanca harapásától.
Erik nem is tudta, hogy hirtelen miért szomorította el annyira Billy halála. Egész teste remegett, és rájött, hogy fél. Mélyet lélegzett, behunyta a szemét, lehajolt, és karjába vette Billy holttestét. Visszament a lovához.
– Hó! – parancsolt rá, mikor az állat megijedt az újabb tehertől.
Erik rátette Billy testét a ló nyakára, a nyereg elé, majd ő is felkapaszkodott a nyeregbe. Mikor felült, combjával megtámasztotta Billyt, hogy a ló könnyebben bírja a súlyt. Ezután elindult a többiek után.
– A fene egye meg! – suttogta megint. Önmagában megpróbálta elnyomni a félelmet és a haragot.

 

Egy erős kesh hanghordozással beszélő, Natombi nevű férfi foglalta el Billy helyét a sátorban. Erik csapatának maradék öt tagja barátságosan bánt vele, de igazából távol tartották magukat tőle. Bár a férfi nem tartozott Erik hatos csapatába, a képzésének köszönhetően gyorsan beilleszkedett, hisz sosem kellett neki elmondani, hogy mit tegyen.
Két nappal azután, hogy átkeltek a csúcsokon, Kirzon és fiai megmutatták a lefelé vezető utat, majd folytatták a vadászatot. Calis kifizette a maradék aranyat, és elköszönt tőlük.
Erik is újra a megszokott lovaglásba merült, bár a hegység nyugati oldalán való nehéz ereszkedés nem hagyott sok időt a töprengésre. Minden Billyvel kapcsolatos érzést eltemetett magában, és úgy folytatta az utat, mint azelőtt.
Öt nappal azután, hogy átkeltek a csúcsokon, nehéz kaptató elé értek. Erik és Calis előrement, hogy keressenek egy szabad utat, mielőtt az egész sereg felfelé indult volna. A közel hetvenöt lovast és a harminc tartalék lovat visszafordítani a legjobb körülmények között is trükkös feladatnak számított, de itt, a keskeny úton szinte lehetetlennek tűnt.
Mikor felértek az emelkedő tetejére, lefékeztek. Erik felkiáltott.
– Az istenek sírnak!
A távolban, észak felé, nagy füstfelhő tornyosult, mely vörössé festette a napot.
– Milyen messze lehet? – kérdezte Erik.
– Még mindig több mint száz mérföldnyire van innen – válaszolta Calis. – Valószínűleg minden falut és tanyát felégetnek Khaipur körül. A szél keletre fújja a füstöt. Ha felénk fújná, belekóstolhatnánk a koromba.
Erik szemét mindenesetre csípte valami.
– Én már érzem.
Calis furcsán elmosolyodott.
– Ha közelebb lennél, sokkal jobban csípne.
Miközben visszafelé lovagoltak, találtak egy járhatóbb csapást. Erik gondolt egyet, és Calishoz fordult.
– Kapitány, mennyi esélyünk van arra, hogy hazajussunk?
Calis felnevetett, Erik pedig ránézett.
– Te vagy az első, akinek volt mersze ezt megkérdezni; már el is gondolkoztam, hogy ki lesz az első.
Erik csendben maradt.
– Azt hiszem – mondta Calis –, hogy az esélyünk csak annyira lesz jó, amennyire mi jóvá tesszük. Csak az istenek tudják, mennyire őrült ez a terv.
– Miért nem tudták megoldani, hogy egy ember bejusson, körülnézzen, aztán visszajöjjön?
– Jó kérdés – mondta Calis. – Megpróbáltuk. Nem is egyszer. – Lovaglás közben körbepillantott, mintha a vizsgálódás már szokásává vált volna. – Ez a föld pár állandó hadsereg földje. Itt vagy a család, a klán kardforgatója lehetsz, vagy katona valamelyik városi uralkodó palotaőrségében, avagy egy felbérelt harcos. A zsoldosseregekből van a legtöbb.
– Ebből azt a következtetést tudom levonni, hogy ha mindkét oldalon zsoldosok harcolnak, akkor nem lenne nehéz átjuttatni egy embert.
Calis arckifejezése elárulta, hogy a megállapítás nincs messze az igazságtól.
– Valóban ezt hinné az ember. De egy ember egyedül felkelti a figyelmet, főleg akkor, ha nem ismeri az alapvető szokásokat. De egy csapat fosztogató távoli földről? Ez elég megszokott errefelé. És a hírnév sokat számít. Ezért én vagyok Calis, és mi vagyunk a Bíbor Sasok; itt senkinek sem tűnik fel, hogy egy tünde emberek között él. Ritka, hogy egy „hosszúéltű” vezet egy ilyen sereget, de nem feltűnő. Ha egyedül jönnél ide, Erik, varázzsal felfednék a kilétedet, vagy valaki beárulna. De ha tagja vagy a seregemnek, rád se hederítenek. – Kicsit hallgatott, és végignézett a dombos tájon, mely a folyó felé egyre alacsonyabbá formálódott. – Csodálatos a táj, nem?
– Igen, az – mondta Erik.
Calis megint hallgatott, majd mesélni kezdett.
– Huszonnégy évvel ezelőtt először jártam ezen a földön, Erik. Azóta kétszer voltam itt, egyszer a saját seregemmel. El sem tudod képzelni, mennyi sírt hagytam magam után.
– Hallottam, mikor de Loungville és Nakor beszélgetett a Varázsló-szigeten – vallotta be Erik, miközben visszaterelte lovát a csapás közepére. – Elég szörnyűnek hangzott.
– Az is volt. A Királyság legjobb katonái szinte mind meghaltak a menetelés közben. Gondosan kiválasztott harcosok voltak. Fosternek, de Loungville-nek és még néhány katonának sikerült megszöknie velem, de csak azért, mert kockáztattunk, és olyan helyre mentünk, ahová az ellenség nem hitte volna. – Calis megint hallgatott egy ideig. – Ezért fogadtam el Bobby tervét. Meggyőztük Aruthát, hogy csakis olyan emberek jöhetnek velünk, akik kétségbeesetten fáradoznak majd azon, hogy életben maradjanak. A katonák túlságosan hajlamosak arra, hogy meghaljanak a zászlóért, vagy valami más hazafias dologért. Nekünk olyan emberek kellenek, akik mindent megtesznek az életben maradásért, kivéve persze az árulást.
Erik bólintott.
– A katonák amúgy sem tűnnek igazi zsoldosoknak.
– Ez is igaz. Fogsz találkozni néhány fickóval, akik megváltoztatják, majd a nézeteidet arról, hogy mire is képes egy ember, bár az igazság nem fog tetszeni. – Erikre nézett, mintha tanulmányozná a gondolatait – Egy elég furcsa bagázs tagja vagy. Minden egyes emberben kerestük azokat a képességeket, amivel majd el tudunk vegyülni. A számunkra megfelelő ember – ha kell – erőszakos, nem próbálja bebizonyítani, hogy tökéletes; olyan ember, akinek nyers a stílusa, hisz pont ilyen emberek közé tartunk. De nem arra a söpredékre volt szükségünk, amit csata hullámai a partra mostak volna. Olyan férfiakra volt szükségünk, akik ha eljön az idő, szembeszállnak az ellenséggel, semmint hogy elfutnának. – Elmosolyodott, és őszintén élvezte saját szavait. – Vagy ha már elfutnak, akkor legalább a megfelelő irányba menekülnek, nem pedig csak úgy, ész nélkül. – Calison látszott, hogy rájött valamire. – Azt hiszem, jobb lenne, ha téged és a társaidat nem engednélek túl messze magamtól. A legtöbb választottunk gyilkos, aki a nagymamáját is megölné egy darab aranyért, de a te kis csapatodban van a legtöbb furcsa egyéniség. Ha Biggo barátod elkezd mesélni valakinek a Halál Istennőjéről, akit errefelé Khali-shinek hívnak, és akitől rettegnek, vagy ha Sho Pi elkezd filozofálni az első vérszívóval, akibe belebotlunk, akkor nagyon megjárhatjuk. Megmondom de Loungville-nek, hogy ha ma este letáborozunk, a te kis hatos csapatodat az én sátram mellé helyezzék.
Erik csendben maradt. Meglepődött azon, hogy Calis mennyi mindent tud róluk; tudott Biggo elméleteiről és Sho Pi furcsa világnézetéről. Erik nem is tudta hirtelen, hogy a kapitány, de Loungville és Foster közelsége kényelmes lesz-e, avagy kellemetlen.

 

Napokig óvatosan haladtak előre, míg végül dimbes-dombos, alacsonyan fekvő tájra értek. A hegyek elhagyása utáni ötödik napon pedig egy falu tűnt fel, mely az észak-déli főúton feküdt, Lanada és Khaipur között. A házakat üresen találták, mivel a fegyveresek megjelenése ezen a vidéken általában megszállást ígért. Calis egy órán keresztül várt a kis falu főterén. A sereg tagjai vizet mertek a kútból a lovaknak, de amúgy mindent érintetlenül hagytak.
A húszas éveiben járó fiatalember a közeli facsoportból bújt elő.
– Milyen sereg vagytok? – kiáltotta, készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszaugorjon a sűrű bozótba.
– Calis Bíbor Sasai. Ez melyik falu?
– Weanat.
– Kit szolgáltok?
A fiatal férfi gyanakvóan méregette Calist.
– Ti felesküdtetek?
– Mi független sereg vagyunk!
A falusi férfi ezt szemmel láthatóan kétkedve fogadta. Halkan megbeszélt valamit egy mögötte rejtőzködő emberrel, majd így szólt:
– Lanada papkirályának fizetjük a dézsmát.
– Merre van innen Lanada?
– Egynapi lovaglás dél felé azon az úton – szólt a válasz.
Calis de Loungville-hez fordult.
– Délebben kötöttünk ki, mint ahogy akartam, de a hadsereg előbb vagy utóbb ideér. Ma este azon a tisztáson táborozunk le, ott keleten. – Ezután a falusi férfihoz fordult. Egy piacot keresek itt. Szükségem van takarmányra, kenyérhez való gabonára, csirkére, gyümölcsre, zöldségre és borra.
– Szegények vagyunk. Magunknak is épphogy elég, amink van – mondta a férfi, lassan hátrálva a fák közé.
Erik csapata Calis mögött állt, és Biggo, aki hallgatta a beszélgetést, odasúgott Eriknek.
– Persze, én meg Dala szerzetese vagyok. Ez itt gazdag vidék, és ezek a koldusok mindent az erdőbe rejtettek.
Luis lehajolt a lováról, hogy elmondja véleményét.
– Valószínűleg féltucatnyi nyílvessző szegeződik ránk.
Calis felkiáltott.
– Aranyban fizetünk. – Benyúlt a zubbonyába, kihúzott belőle egy kis erszényt, melynek kifordította a belsejét. Tucatnyi aranypénz potyogott a földre.
Mintha ez lett volna a jel, legalább húsz ember bújt elő, kezükben különféle fegyverekkel. Erik szemügyre vette őket, összehasonlítva e népet a falusiakkal, akik között felnőtt. Ezek az emberek mezőgazdasággal foglalkoztak, de biztos kézzel tartották a fegyvereket. Bizonyára meg kellett harcolniuk saját tulajdonukért, Erik pedig most igazán örült annak, hogy Calis olyan fajta vezető, aki inkább fizet valamiért, nem pedig egyszerűen elveszi azt.
A vezető idősebb férfi volt, aki sántított. Hátára nagy kardot szíjazott. Odasétált, letérdelt, és felvette az aranypénzeket.
– Békét ígérsz? – kérdezte Calistól.
– Igen! – mondta Calis, és átadta a gyeplőt Fosternek. Kinyújtotta a kezét, melyet a falu vezetője megrázott.
A fák mögül hirtelen férfiak bújtak elő, akiket kicsit később nők és gyermekek követtek. Ezután kis piac termett a falu közepén, Erik szeme láttára.
– Nem tudom, hol rejtegethették mindezt – mondta Roo, és a mézesbödönökre, boroskancsókra és gyümölcsöskosarakra mutatott, melyek látszólag a semmiből teremtek oda.
– Elég sok fosztogató járhat erre – mondta Biggo –, ezért megtanulták, hogyan kell gyorsan mindent elrejteni, barátocskám. Sok rejtett pince, és üreges fal lehet odabenn.
Sho Pi intett a többieknek, hogy kövessék őt az új táborhelyre.
– Ezek a gazdák inkább harcosoknak tűnnek – állapította meg.
Erik egyetértett.
– Azt hiszem, csodálatos, de kemény vidékre tévedtünk.
Kikötötték a lovakat a Foster által kijelölt helyre, majd nekifogtak felverni a tábort.

 

Míg Calis várakozott, ők pihentek. Erikék nem igazán értették, hogy pontosan mire is vár Calis, a kapitány pedig nem osztotta ezt meg velük. A falusiak kimérten viselkedtek a zsoldosokkal; nem húzódtak el, de nem is voltak barátságosak. A faluban nem volt fogadó, de az egyik helyi kereskedő gyorsan felállított egy sátrat, ahol átlagos minőségű sört és bort szolgált fel. Foster mindenkit óva intett attól, hogy berúgjon. Korbácsolást ígért annak, aki másnap reggel nem képes majd frissen ébredni.
Minden egyes nap új gyakorlatokat hozott. Három napon át azt gyakorolták, hogyan kell a pajzsot a fejük fölött tartani, miközben súlyos tárgyakat cipelnek. Foster és de Loungville egy buckán állt, és köveket hajított a magasba, melyek minden esetben a zsoldosokra estek. Így emlékeztették őket arra, hogy nem szabad leengedni a pajzsot. Egy hét eltelte után az egyik őr, akit a falu északi sarkára állítottak, felkiáltott:
– Lovasok!
Foster parancsokat osztogatott, hogy az emberek készüljenek fel. A gyakorlókardot igazi acélkardok váltották fel. Az íjászoknak kijelölt embereket Foster vezetésével a falura néző kis dombra irányították, míg Calis és de Loungville védekező állásba helyezte a sereg többi tagját a falu északi végében.
Calis odament Erikékhez.
– Gyorsan közelednek – jegyezte meg.
Erik hunyorított. Hat lovast látott, akik vágtázva közeledtek a faluhoz. Mikor egészen közel értek, hirtelen lefékeztek. Bizonyára megcsillanni látták valami fémet, vagy emberek mozgására lettek figyelmesek.
– Egyből lelassítottak, mikor rájöttek, hogy itt vagyunk – mondta Biggo.
Erik bólintott.
– Nézzétek! – mondta Roo.
Erik a falu felé nézett, és megdöbbenten látta, hogy már ki is ürült. – Hát, ők aztán tudják, hogyan kell koldussá válni, mi?
A lovasok ügetni kezdtek a falu felé. Mikor olyan közel értek, hogy tisztán lehetett látni őket, Calis felkiáltott.
– Praji!
A vezető integetett Calisnak, és gyors vágtára fogta lovát. Társai követték. Erik úgy látta, hogy zsoldosok, vagy legalábbis úgy öltözködtek. Mikor meglátta az élen lovagló férfit, rájött, bögy még sosem látott csúnyább embert. A férfi iszonyatosan ráncos arcán nagy orr és dús szemöldök éktelenkedett. Erősen ősz, hosszú haját hátrafogva hordta. Rosszul lovagolt; kezével túl sokat hadonászott, ami idegesítette lovát.
A férfi leszállt, és a védelmi állás felé sétált.
– Calis?
Calis előrelépett, és a két férfi összeölelkezett, heves hátbaveregetéssel üdvözölve a másikat. A férfi eltolta magától Calist.
– Egyetlen nappal sem látszol idősebbnek – dicsérte. – Átkozott szerencsétek van nektek, hosszúéltűknek. Ellopjátok az összes csinos nőt, aztán visszajöttök, és ellopjátok a lányaikat.
– Azt hittem, csak a gyülekezésnél találkozunk – mondta Calis.
– Nem lesz gyülekezés – mondta a Praji nevű ember –, legalábbis nem ott, ahol hittük. Khaipur elesett.
– Hallottam.
– Ezért vagytok itt, nem pedig a Kígyó-folyónál – válaszolta Praji.
Foster intett Eriknek és még öt embernek, hogy gondoskodjanak az újonnan érkezettek lovaikról. Miközben megfogták az állatokat, szemügyre vették a másik öt lovast. Mind testes férfi volt, akik nagyon elfáradtak.
– Majdnem odavesztünk – mondta Praji. – Egy maroknyi emberemmel sikerült kijutnom; nagyon közel merészkedtünk az ostromhoz, de a zöldbőrűeknek volt egypár jó lovasa, akik azonnal megtámadtak minket. Arra sem volt időm, hogy bejelentsem, hogy munkát keresünk. Fegyverszünet, vagy ilyesmi már nem is létezik. Ha nem vagy velük, azonnal megtámadnak. – Hüvelykujjával hátramutatott a társaira. – Mikor sikerült kiszökni, kettéváltunk. A csapat egyik fele a jeshandikhoz ment Vajával. Azt hittük, arra mentek, de én erre jöttem, hátha Mahartánál keltetek át. Gondoltam, hogy az egyik ügynökkel úgyis megüzened, hogy hol vagy. Adj valamit inni! Khaipur óta porosodik a torkom.
– Igyunk valamit, és közben mesélj el mindent!
Elmentek a sátor felé, közben pedig a falusiak újra előbújtak elképesztő rejtekhelyeikről. Erikék kezelésbe vették az újonnan érkezett állatokat. A lovakkal keményen vágtathattak; mindegyik erősen tajtékzott és hevesen zihált. Az egyikről Erik levette a nyerget, és szólt a többieknek, hogy ők is vegyék le a nyergeket, és kezdjék el sétáltatni az állatokat. Erik úgy ítélte meg, hogy legalább egy órányi pihenésre van szükségük, mielőtt enni vagy inni kaphatnak. Így lehetett elkerülni a kólika kialakulását.
Miután a lovak felfrissültek, Erik kikötötte, majd lecsutakolta őket, Mindet alaposan megvizsgálta, nehogy sérültek vagy sánták legyenek. Mikor megelégedett a lovak ellátottságával, visszatért saját sátrába.
A lovasok érkeztével a tábori fegyelem meglazult, így Erik öt sátortársa épp fekvő helyzetben pihente ki a nap fáradalmait. Tudta, hogy már csak talán másodpercek lehetnek az étkezésig, ezért élvezettel dőlt le maga is a kis takaróra.
– A légionáriusok minden lehetséges percet megragadnak a pihenésre – mondta Natombi.
– Kik? – kérdezte Luis.
– Ti kutyakatonáknak hívjátok őket – mondta a kesh. – Régen nem engedték őket a városba. Elzárták őket, mint a kutyákat, hogy aztán ráuszítsák őket a Császárság ellenségeire. – Jadow-hoz hasonlóan Natombi is borotválta a fejét. Mikor beszélni kezdett, fekete bőre erősen elütött szeme fehérjétől és rikító fogazatától. A fekete íriszekről Eriknek régi titkok jutottak az eszébe.
– Akkor tehát, te kutya vagy? – kérdezte Biggo, tudatlanságot tettetve.
A többiek felnevetettek. Natombi felhorkant.
– Nem, te ostoba, én légionárius voltam. – Felült a kis takarón, mire feje majdnem a vászonhoz ért. Öklét a mellkasára tette. – A Kilencedik Légióban szolgáltam, az Overn-mélységnél.
– Arról hallottam – mondta Luis, és legyintett, jelezvén, hogy egyáltalán nincs meglepve.
Sho Pi felkönyökölt a takaróján.
– Az én hazámban Kesh a Császárság központja. Az isalanikat is keshek vezetik. Ez az ember a hadsereg szívéről beszél. Hogyan kerül egy légionárius ilyen messze a seregtől?
Natombi megvonta a vállát.
– Rossz volt a társaság.
Biggo felnevetett.
– Hát, ez sem jobb!
– Egy védőkíséretnél szolgáltam. A tisztavérűek egyik nagyon fontos emberét kellett elkísérnünk. Durbinba utaztunk, ahol megszégyenültem.
– Nők, szerencsejáték, vagy mi? – kérdezte Biggo, aki már valóban izzott a kíváncsiságtól. Natombi egyfajta rejtélyt jelentett számukra, bár már több mint egy hete lakott az ő sátrukban.
– Egy orgyilkos megölte a férfit. Megszégyenültem, ezért elmenekültem.
– Miért szégyenültél meg? – kérdezte Roo. – Valami vezető voltál?
– A légió egyik kapitánya voltam.
– Én pedig a Nyárközép Fesztivál királynője – mondta Biggo hahotázva.
– Tényleg kapitány voltam. De most csak egy bűnöző vagyok, mint ti, és időt kaptam, hogy még éljek. Az életemnek vége; most egy másik ember életét élem.
– Ezzel sokan vannak így – jegyezte meg Biggo.
– Milyen volt a légióban? – kérdezte Roo.
Natombi felnevetett.
– De hiszen, tudod. Te is úgy élsz, mint egy légionárius.
– Ezt hogy érted? – Roo szemmel láthatóan összezavarodott.
– Ez egy légiós tábor – mondta Natombi.
– Igaz – értett egyet Sho Pi. – Az alakzatok, a menetelési módszerek, a gyakorlatok mind-mind a légióból valók.
– Ez a Calis, a kapitány – mondta Natombi –, szerintem nagyon okos. – A koponyájára mutatott, hogy érzékeltesse, mit is akar mondani. – Kiképez minket, hogy túléljünk. Nincs a világon olyan hadsereg, mely szembe tudna szállni Overn Légiójával. Errefelé egyetlen sereg sem harcolt kesh légióival, és harc közben nem jön rosszul, ha az ellenfél nem ismeri a harcmodorod. Így még több esélyünk van a túlélésre.
Luis épp a tőrével tisztogatta a körmeit. Ekkor felpörgette a levegőben, majd egyik ujjának végén egyensúlyozni kezdte a tőrt. Azután kivette alóla az ujját, és elkapta markolatot, végül pedig belevágta a fegyvert a talajba. Egy ideig még a remegő tőrt figyelte, aztán a többiekhez fordult.
– Hát, erről szól az egész, nemde? Életben kell maradnunk.

 

 

15.
A falu

Az őr felkiáltott.
– Lovasok!
Erikék gyorsan felfegyverkeztek. Az egy hete érkezett Praji már számos alkalommal figyelmeztetett mindenkit, hogy lesznek olyan kis csapatok, melyek dél felé menekülnek Khaipur ostroma elől. Már kétszer is láttak menekülő katonákat. Ezek a harcosok elkerülték a falut, mikor meglátták a kis erődítményt, melyet Calis építtetett, miután tárgyalt a falusiakkal.
Erik nem is tudta biztosan, hogy a kapitány valóban meg akarja-e védeni ezt a falut, vagy csak a háború egyik újabb oldalát akarja velük begyakoroltatni. Az átlagos település helyett most egy igazi erőd állt az út közepén. A falu köré hatalmas sáncárkot ástak, és az innen kiásott föld szolgált az erőd falának alapjául. Két vasalt ajtót szereltek fel, egyet a falu északi végén, egyet pedig a délin. Mindkettőt nagy kapuoszlopokhoz rögzítették, melyeket a folyó túloldaláról hozott tölgyrönkökből faragtak. Erik felügyelte a sarokvasak, a szegek és a vaspánt kovácsolását.
A falu kovácsműhelyét évek óta nem használták. A halott kovács helyét senki sem vette át, de a régi műhelyhez azóta sem nyúltak hozzá. Mivel nem talált teljes szerszámkészletet, Erik előszedett párat a sereg szerszámaiból, és azokkal patkolta a lovakat. Elég ideje maradt arra is, hogy a kevés eszköz segítségével újakat készítsen, így hamar feltöltötte a kis műhelyt. Eriket mindig elöntötte a büszkeség, ha a kapukra nézett. Azokat csakis komoly ostrommal lehetett ledönteni. Arra gondolt, hogy ha ő ostromolna, inkább a fatönkökből készült falat támadná – mondjuk felégetné –, semmint hogy embereket küldjön a kapukhoz, miközben a falról tüzel az ellenség.
Miközben felvette fegyvereit, hátranézett. Épp Calis közeledett a falu közepén épülő toronyból, mögötte Fosterrel és de Loungville-lel. A tornyot egy hatalmas földdombra építették. Olyan magasra tervezték, hogy mérföldekre el lehessen látni belőle. Így egyetlen nagyobb sereg sem közeledhetett észrevétlenül.
Erik és Roo a kijelölt helyekre siettek. Mindketten meggyőződtek arról, hogy a fegyverek a helyükön vannak. Roo féltucatnyi nehéz vaslándzsát cipelt. Erik elcsodálkozott, hogy barátja mennyire megerősödött, mióta elhagyták Hollófalvát.
Váratlan fájdalom hasított belé, mikor anyja és Rosalyn felvillanó képe elsuhant előtte. Gyorsan elhessegette gondolatait, hisz a lovasok már látótávolságon belülre értek.
Körülbelül harmincan lehettek. Szemre mindnyájuk tapasztalt harcosnak tűnt. A csapat elején tagbaszakadt, középkorú férfi lovagolt, akinek ősz szakálla egészen a hasáig ért. Pár emberét elküldte, hogy lovagoljanak körbe az erőd körül.
– Hé, erőd! – kiáltott fel hallótávolságba érve.
A falról Calis kiáltott vissza.
– Ki vagy?
– Bilbari katonái vagyunk. A khaipuri ostromból menekülünk. Már amennyi maradt belőlünk.
A lovasok visszatértek, és Erik feltételezte, hogy elmondják vezérüknek, hogy az építmény nem egyszerű barikád, hanem zárt erődítmény.
– Ki a parancsnok? – kérdezte Calis. – Ismerem Bilbarit, nem te vagy az.
A vezető körbepillantott.
– Azt hiszem, én vagyok a parancsnok. Bilbari meghalt a falnál – ekkor az embereire mutatott –, és mi kihasználtuk az egynapos haladékot. A nevem Zila.
Praji odasétált Calis mellé. Erik hallotta, mit mond neki.
– Ismerem őket. Elég jól harcolnak, bár nem osztanám meg velük a szálláshelyem. Valószínűleg tiszteletben tartják majd a tábor békéjét.
– Felajánlhatom nektek a tábor békéjét – mondta Calis.
– Mennyi időre?
– Két napra – felelte Calis.
– Tisztességes ajánlat – mondta Zila, majd felnevetett. – Több, mint tisztességes. Ki itt a parancsnok?
– Én. Calis vagyok.
– Calis Bíbor Sasaihoz van szerencsém? – kérdezte Zila, miközben leszállt a lóról.
– Igen.
– Úgy hallottam, meghaltál Hamsánál – mondta, miközben Calis intett, hogy nyissák meg a kapukat.
Foster odasétált Erikékhez.
– A harckészültségnek vége, de legyetek résen! – parancsolta. – Esetleg meggondolják magukat, ha már bent lesznek. Előfordult már ilyen.
Ennek még a gondolatát is elvetették, mikor meglátták a faluba érkező kis csapatot. Szétvert sereg lépett be. Erik észrevette, hogy mindegyik lónak fáj a lába, és némelyik csúnyán megsérült. Még a kétnapi pihenő sem lehetett elég arra, hogy a lovak összeszedjék magukat.
Zila megköszörülte torkát, majd köpött egy nagyot.
– A rohadék por! – mondta. – A füst még rosszabb volt. Mindenhol tűz lobogott. – Aztán Calis embereire pillantott. – Jól tettétek, hogy elkerültétek. – A lova felé intve, megkérdezte: – Van kovács közöttetek?
Calis intett Eriknek, aki átadta Roonak a kardját és a pajzsát.
– Eltennéd ezeket nekem?
Roo káromkodott párat, de elvette tőle a fegyvereket, és megindult a sátor felé. Zila Erikhez fordult.
– Útközben elhagyott egy patkót. Nem sántít, de majd fog.
Erik azonnal látta, hogy Zilának igaza van. Kezébe vette a ló lábát, és szemügyre vette a véres patát. – Kitisztítom, aztán bekötözöm. Egy új, jól kipárnázott patkóval újra egészséges lesz, ha nem hajtod túl!
– Persze! – horkant fel Zila. Aztán Calishoz fordult. – Legalább harmincezres sereg közeledik felénk. Lerohantak minket. Ha valaki nem rendez gyülekezőt innen északra, akkor mi csak az első csapat voltunk abból a százból, amelyik majd erre menekül. Ráadásul ők még rosszabb állapotban lesznek. A gyíkok nagyon elbántak velük...
– A gyíkok? – kérdezte Calis.
Zila bólintott.
– Ha kapok egy italt, mindent elmesélek.
Calis Erikre bízta az újabb lovakat, aki kezelésbe vette Zila hátasát, a többi lóhoz pedig másokat hívott. A kanca már bicegett, és mire a karámhoz értek, Erik látta, hogy egy-két napig nem is tud majd járni.
A látogatók vagy magukra hagyták lovukat, hogy Calis emberei gondoskodjanak róluk, vagy elkísérték őket, hogy saját szemükkel győződjenek meg a megfelelő ellátásról; Eriket egyáltalán nem lepte meg, hogy azoknak volt a legjobb lovuk, akik elkísérték hátasukat. A megpróbáltatások ellenére ezek a lovak látszottak a legerősebbnek, és a pihenő után minden bizonnyal újra teljesen egészségesek lehettek. A többi állat igen rossz állapotban volt, Erik pedig gyanította, hogy Zila kancáján kívül még jó pár képtelen lesz hátára venni lovasát.
Erik minden lovat megvizsgált, és magában felállított egy listát arról, egy melyiket éri meg ápolni, és melyiket kellene még ma megölni.
Épp elindult, mikor az egyik most érkezett idegen lépett oda hozzá.
– Te. Mi a neved?
– Erik – mondta, aztán várt, hogy az idegen előhozakodjon a mondanivalójával.
A férfi halkan beszélt.
– Az én nevem Rian. Elég jói értesz a lovakhoz. – Nagydarab férfi volt, napsütéstől kivörösödött arccal. Egész testét beborította az út pora. Fekete szeme fölött vörösesbarna baj ékeskedett, szakálla pedig már őszült. Könnyedén mozgott. Egyik kezét egy nagy kardon pihentette.
Erik bólintott, de nem szólt semmit.
– Jó lenne nekem egy másik ló. Az enyém meggyógyul, ha nem lovagolok vele egy hétig. Szerinted a kapitányod eladna nekem egyet?
– Megkérdezem majd – mondta Erik, és elindult.
Rian gyengéden a karjához ért, feltartva Eriket.
– Zila elég jó harcol – suttogta –, de nem megfelelő kapitány. Épp lefelé tartottunk Mahartába, hátha csatlakozhatnánk a mahartai rádzsáoz. Annak a nagy seregnek ott északon még talán egy évbe is beletelik, míg túljut Lanadán.
Körbepillantott, mintha ellenőrizné, hogy nem figyel-e rájuk valaki.
– A kapitányod úgy látom, jól ismeri az erődítményeket. Meg aztán ti is inkább helyőrségi katonák vagytok, semmint zsoldosok.
Calis mindenkit figyelmeztetett a kémekre, így Erik azonnal tudta a választ.
– Én csak parancsokat teljesítek. Calis kapitány itt legalább egyszer megmentette mindenkinek az életét, úgyhogy én bízom benne.
– Szerinted van hely még egy katonának itt?
– Megkérdezem. De hát nem Mahartába mentek?
– A khaipuri vereség után az ember azt hinné, hogy jól jön egy-két éves pihenő, de az igazat megvallva, ha nincs harc, hamar elunom magam.
– Ezt is elmondom – mondta Erik, és otthagyta a férfit a lovaknál.
Átkelt a falun. Számos falusi biccentett neki. Calis embereitől már nem rettegtek a helybéliek; voltak, akik örültek, hogy védelem veszi körül a falut, mások viszont attól tartottak, hogy az erőd túl nagy figyelmet irányít majd a településre. Az itt élők az idők folyamán kifejlesztették a bevált menekülési módszert a rendszeres fosztogatások ellen. Ha a támadás nem lepte meg őket, kevesen haltak csak meg. De az út közepén álló erőd egyszerre jelentett védelmet és csapdát.
Valaki Erik nevét kiáltotta. Erik odanézett, és Embrisát pillantotta meg. A tizennégy éves leány igencsak megkedvelte őt. Annak ellenére, hogy elég nagy termetűvé cseperedett, a lányt csinosnak tartották, amit leginkább halványkék szemével érdemelt ki, de Erik jól tudta, hogy harmincéves korára már kész vénasszony fog válni belőle: három vagy talán négy gyermeke is lesz, és a férje egész nap dolgoztatni fogja. Városi fiú lévén, Erik nem ismerte az igazi szegénységet és a kemény munkát, míg nem ismerte meg a kis falut.
Kurtán odaköszönt a lánynak, majd elnézést kért, és a fogadóként szolgáló sátor felé vette az útját. Az okos gazda, Shabo fapadokat és faasztalokat készített. Az olcsó bor és sör eladásából származó bevételt nemcsak erre fordította, hanem még kis fakerítést is felhúzott a sátor köré. Erik arra gondolt, hogy Shabóból egészen jó fogadós válna, ha sokáig maradnának itt, hisz a férfi folyamatosan javította szolgáltatásait a bevételből. Legutóbb például újabb ajtót vájt a kunyhón, és kialakított egy hosszú pultot, hogy ne kelljen szaladgálni fel s alá. Erik eltűnődött azon, hogy télen mennyire hűvös lesz majd a fogadó, bár fogalma sem volt arról, hogy milyen tél szokott beköszönteni ezen a vidéken.
Calis, Zila és még pár másik ember ült az egyik asztalnál, míg Zila seregének maradék része hevesen italozott, és valóban egy szétvert csapat benyomását keltette. Praji odaült Calis asztalához, és bólogatni kezdett, miközben Zila beszélt.
– Harminc évig harcokat láttam, de ilyet még soha. – Fedeles korsójának tartalmát felhajtotta, majd kézfejével letörölte a száját.
Calis Erikre nézett, aki jelentett.
– A lovak fele nincs jó állapotban, uram. Vagy egy hónapon keresztül muszáj legelniük és pihenniük, vagy le kell őket ölni. A maradékot meg lehet ülni, ha egy hét pihenőt kapnak.
Calis bólintott.
– Nincs sok pénzünk – mondta Zila. – A vesztes oldalon lenni nem fizet jól. De ha van eladó lovatok, akkor veszünk párat.
– Mi a tervetek? – kérdezte Calis.
– Maharta felé megyünk. A mahartai rádzsa már küldi is a Királyi Halhatatlanokat, hogy segítsék Lanada papkirályát a zöldbőrűek és seregük ellen. Ez azt jelenti, hogy végre a harci elefántok és a papkirály kábítószeres fanatikusai egy oldalon fognak harcolni.
– Elég cefetül állhatnak a dolgok – mondta Praji –, ha ez a két régi ellenség egy oldalra áll.
Zila intett egy újabb korsóért, mire Shabo odasietett, és kicserélte az üres korsót egy telire.
– Igen, de ez azt is jelenti, hogy a rádzsának több harcosra lesz szüksége ahhoz, hogy békét tartson a városa körül. Így hát lesz munkánk. Pár évig szívesen sütkéreznék azok után, amiken keresztülmentünk. – Prajira és Calisra nézett. – Tehát ti Hamsánál voltatok?
– Igen – válaszolták mindketten.
– Khaipurban tízszer olyan rossz volt a helyzet. Eme háború előtt mi is olyanok voltunk, mint ti: egy csapat zsoldos, akik Khaipur és a találkozóhely között serénykedtek. – Erik tudta, hogy a jeshandi lovasok éves találkozójáról beszél. A találkozó alkalmával a jeshandik és más törzsek ellátogattak a sztyeppe határához, hogy üzleteljenek a füves vidék nomádjaival. – Néha a Vedra középső szakaszánál is dolgoztunk. Egyszer még egy karavánt is átvittünk a Djam-síkságon Palamdsba, a Satpura-folyó partjára. – Megrázta a fejét. – De az a háború... ilyet még nem láttam. Kilbar elesése után csatlakoztunk. A túlélők mondták, hogy szörnyű a helyzet, de amit Khaipurban találtunk, az mindent felülmúlt. – Kis szünetet tartott, hogy rendbe szedje gondolatait. – Bilbari megbízott minket azzal, hogy portyázzunk az erőd körül, és hordozzuk az üzeneteket. Khaipur urának olyan hadserege van, amelyik nagyon szépen mutat az ünnepségeken, de a rádzsa tudta, hogy veteránokra van szüksége, hogy lelassítsa a megszállókat. Közben felvett néhány vérbeli gyilkost is, hogy azok igazi harcosokká faragják a sereget. A bajtársaim és én nem vagyunk jeshandik, de elég jól lovagolunk és harcolunk.
– Egy hónappal azután, hogy csatlakoztunk, megláttuk a megszállókat. Hozzátok hasonló harcosok voltak; hatvan tapasztalt katona nekilovagolt az előretolt állásunknak, aztán azonnal vissza is húzódtak. Alig történt valami. Jelentettük az esetet, aztán letelepedtünk, és vártuk a következő rohamot.
– Egyik nap felébredtünk, és láttuk, hogy az égbolt tiszta barna a portól. Északnyugat felől lovasok közeledtek. Egy héttel később tízezer lovas tűnt fel.
Zila keserűen felnevetett.
– Az öreg Bilbari alaposan becsinált, de én mondom, nem ő volt aznap az egyetlen. Úgy kétszázan lehettünk egy olyan erődben, mint ez, bár az nem volt ennyire szívós. Egy perc alatt eldöntöttük, hogy menekülünk.
– Mire a város falához értünk, a többi csapat is rohant befelé a város többi részéről. Ott maradtunk. Nem is volt harc, kivéve persze a város falát. És attól a naptól kezdve egyre csak jöttek.
Zila körbepillantott a sátorban. Már mindenki rá figyelt.
– Némelyik fiú mindent beleadott. Az ostrom harmadik hónapjára a rádzsa törékeny, udvari katonái iszonyatosan kemény csapattá forrtak össze. Az otthonukért harcoltak, ezért sokkal céltudatosabbak voltak, mint mi.
Elhallgatott. Calis is hallgatott, aztán megszólalt.
– Mikor szólítottak fel a megadásra? – kérdezte.
Zila szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Emiatt esett szét minden.
A táborban folytatott beszélgetésekből Erik már jól tudta, hogy a zsoldosok viselkedését szigorú szokások és hagyományok írták elő. Zila arckifejezéséből kitűnt, hogy ott valami máshogy történt.
– Mi miatt? – kérdezte végül Calis.
– Nem szólítottak fel a megadásra. Eljöttek addig a vonalig, amíg elértek a nyílvesszőink, aztán ásni kezdtek. Kiásták az árkokat az ostromhoz. Egy hétig nem is volt igazi harc, kivéve azt a pár lövést, amit a falról leadtunk. A rádzsa elég bátor volt ahhoz képest, hogy ünnepségen használt kardon kívül más fegyvert sosem tartott a kezében. A sereg élére lépett... – Zila behunyta a szemét. Tenyerébe temette az arcát, mire Erik azt hitte, hogy zokog. Mikor levette kezét az arcáról, Erik nem látott könnyeket, csak lappangó haragot.
– Az ostoba fajankó odaállt, fején az átkozott aranykoronájával, pávatollal a kezében, miközben a sok gyík ott lovagolt a fal lábánál. Kiállt oda, és megparancsolta nekik, hogy távozzanak.
– Aztán mi történt? – kérdezte Calis.
– Nem tudta megérteni, hogy ez nem egy hétköznapi csata valamilyen kereskedelmi útvonalért, amit Maharta rádzsájával vagy Lanada papkirályával szokott vívni. Akkor sem értette meg, mikor elözönlötték a palotáját, és a szeme előtt kezdték el szétdarabolni az asszonyait és a gyermekeit... – Zila behunyta a szemét, és suttogva folytatta. – Szerintem akkor sem értette meg, mikor karóba húzták a saját palotája előtt.
– Karóba húzták? – fortyant fel Erik.
– Mit kell még tudnunk? – kérdezte Calis.
– Ah, mocskos egy dolog! – mondta Zila. – Holtakról kell rosszat mondanom. És magamról is, az igazat megvallva.
– Megvéd téged a tábor békéje – emlékeztette Praji, akinek ronda arca most még undorítóbban festett a gyanakvástól. – Átálltatok?
Zila bólintott.
– A kapitányom, és a többiek... – Szemmel láthatóan elveszett a történetben. – Tudjátok, ostrom idején egy furfangos ember mindig ki-be járhat a ostrom alatt álló városban. A gyíkok nem szólítottak fel a megadásra. Csak jöttek, és jöttek. A mellettük harcoló emberek iszonyatosak elvetemültek voltak, pedig én elég sok aljas gyilkossal találkoztam már. De a gyíkok... – Kortyolt egy nagyot. – Úgy három méter magasak, és a válluk kétszer olyan széles, mint egy átlagemberé. Ha egyet suhintanak a kardjukkal, a pajzs sem védi meg az embert. És nem éreznek semmi félelmet. Nem is támadtak, míg a falon meg nem nyílt a rés. – Megrázta a fejét. – Míg mi el nem hagytuk a falat és át nem adtuk nekik. Küldtek egy ügynököt, aki megtalálta a kapitányomat és néhány más kapitányt is. Elmondta, hogy nem lesz határidő, és hogy a csata után kivégzik azt, aki a városban marad. Azt mondták, hogy ha mi feladjuk a falakat, és félreállunk, akkor szabadon csatlakozhatunk a fosztogatáshoz.
Praji majdnem megtámadta a férfit. De aztán visszafogta magát, lassan felállt, majd a földre köpött, és távozott. Calist jobban érdekelték a tények annál, hogy otthagyja a férfit.
– Mi történt még?
– A kapitányok elmondták nekünk az ajánlatot. Tudtuk, hogy már amúgy is legyőztek minket. Minden egyes nap több ember érkezett hozzájuk, míg mi csak gyengültünk. Aztán valaki tüzet rakott egy gabonatárolóban. – Erik összerezzent. Tudta, hogy a levegőben szálló gabonapor felrobbanhat, ha szikra éri, ezért nem lehetett tüzet rakni malomnál vagy gabonaraktárnál Hollófalva környékén. – A robbanás elvitte a gabonakészlet felét, és jópár ház is odaveszett. Aztán valaki megmérgezte a palota mellett raktározott bor nagy részét. Legalább húszan meghaltak, üvöltve fogták a hasukat. – Behunyta a szemét, és ezúttal egy könnycsepp hagyta el a szemét. A harag, a fájdalom és a sajnálat könnycseppje. – És az átkozott varázslóik. A rádzsa is tartott párat, akik nem is voltak rosszak. Pár pap is dolgozott ott, ők a sebesülteket ápolták. De a gyíkvarázslók erősebbek voltak. Fura zajok hallatszottak csata közben, és többen rettegni kezdtek, akármilyen jól állt is a helyzet. A pöcegödörből fényes nappal patkányok másztak elő. Beleharaptak a bokánkba, és felmásztak a lábunkon. Légy és szúnyogfelhők érkeztek. Ha az ember csak egy pillanatra is kinyitotta a száját, azonnal lenyelt párat.
– A friss kenyeret épphogy kihozták a kemencéből, máris megpenészedett. A tej már a tehén alatt megsavanyodott a vödörben. És minden egyes nap a gyíkok csak ástak, és ostromoltak.
Zila körbenézett az arcokon.
– Nem tudom, hogy a helyemben másképp cselekedtetek-e volna, de kétlem. – Kihívó hangnemre váltott. – A kapitányunk odajött hozzánk, és elmondta, mi fog történni. Mi pedig tudtuk, hogy nem hazudik. Tudtuk, hogy nem egy senkiházi gyáva. – Calishoz fordult. – Azt mondtad, ismerted?
– Nem volt gyáva – bólintott Calis.
– A gyíkok szegték meg az egyezséget. Megváltoztatták a háború szabályait. Nem adtak esélyt.
– Hogy menekültetek meg? – kérdezte valaki. Erik megfordult, és de Loungville-t pillantotta meg, aki a történet közben érkezett oda.
– A gyík ügynök valami olyat mondott, ami nem tetszett a kapitányomnak. Nem tudom, hogy pontosan mit, de azt tudom, hogy mikor karóba húzták a rádzsát saját népe előtt, azt mondták, hogy mindenki választhat: vagy a karóba húzzák, vagy behódol.
– Nem kaptátok meg az egy napot, hogy elmeneküljetek? – kérdezte Foster de Loungville mögül, mire Erik odébb lépett, hogy a két férfi jobban lássa Zilát.
– Arra sem kaptunk elég időt, hogy összeszedjük a cuccainkat! De Bilbari tudta, hogy valamiben sántikálnak, ezért titokban a legkisebb déli kapuhoz mentünk. Kiküzdöttük magunkat, és túlságosan elfoglalták magukat ahhoz, hogy utánunk küldjenek egy csapatot. Ott halt meg a kapitányunk. Épp kivezetett minket a városból, amit elárultunk.
– Ez a kapitányod döntése volt – mondta Calis.
– Hazudnék, ha azt mondanám, igen. Katonák vagyunk, és mindenki kötött szerződést Bilbarival. Szavaztunk, ahogy ez szokás.
– Mi lett a szavazás vége? – kérdezte de Loungville.
– Számít?
– Az istenit, persze, hogy számít! – válaszolta de Loungville dühösen. – Az árulás a legaljasabb dolog, amit az ember tehet.
– Mindenki arra szavazott, hogy menjünk el.
– Holnapután hajnalig a tábor békéjét élvezed – mondta Calis. – Gondoskodj arról, hogy addigra már ne legyetek itt!
Felállt, és elhagyta a sátrat. Erik utána sietett.
– Kapitány!
Calis megtorpant, Eriket pedig megrázta az a harag, amit a félig tünde férfi arcán látott.
– Mi az?
– Némelyik lónak pihenni kell. Ha nem pihennek, pár nap alatt kikészülnek.
– Ez Ziláék gondja.
– Kapitány, én nem Ziláékért aggódom, hanem a lovakért.
Calis Erikre nézett, majd így szólt:
– Lásd el a lovakat, de semmi különlegeset ne tegyél velük! Széna és víz, ennyi. A falusiaktól bármit megvehetnek. Ez már az ő dolguk.
– Jött velük egy Rian nevű ember, aki tudni szeretné, hogy bevesszük-e. Azt mondja, nem akar Mahartánál unatkozni.
Calis csak kis hallgatás után felelt.
– Ha holnapután a nap feljön az égre, és még mindig itt van bármelyik áruló, azt megölöm.
Erik bólintott, és visszatért a tartalék lovakhoz. Ott megtalálta Riant.
– A kapitányom azt mondja, hogy nincs hely még egy ember számára.
A férfi arckifejezése megváltozott. Erik azt hitte, hogy ellenkezni fog, de nem így történt.
– Jól van. És adtok el lovakat?
– Nem hiszem, hogy a kapitányom örülne, ha itt maradnátok – mondta Erik, majd halkabban folytatta.
– Tartsd meg az aranyad! Vidd azt a barna heréltet. – A ló felé intett. – Most gyógyult meg a lába. Valami butaság miatt rándította meg. Annyi esze van, mint egy sziklatömbnek, de elég erős ahhoz, hogy két nap alatt kijuttasson innen.
– Nem hiszem, hogy olyan sokat fogok várni – mondta a Rian nevű férfi. – A kapitányom halott, és vele együtt Bilbari Talpasai is. Gyorsan lemegyek délre és találok munkát, mielőtt leérnek a hírek. Ha az embert kikiáltják árulónak, senki sem bízik meg benne.
Erik bólintott.
– Zila azt mondta, hogy nem volt választásotok.
Rian felfortyant.
– Az embernek mindig van választása. Néha csak annyi, hogy becsületben haljon meg, vagy anélkül éljen, de mindig van választása. Ez a rádzsa igazi férfi volt. Szerintem még egy napot sem harcolt életében, de mikor eljött az idő a megadásra, leköpött egyet a falról. Sírt, mint egy gyerek, mikor felhúzták a karóra, és üvöltött, mint egy kutya, mikor érezte, hogy a karó jön fel a torkán. De mikor ott lógott, és a saját szara és vére csurgott le a rúdról, akkor sem kért kegyelmet, és ha Khali-shi-nek – Rian a Novindusban használatos névvel illette a Halál Istennőjét, aki az emberek életéről dönt – van a szívében egy kis jóság, akkor ad neki még egy esélyt a Keréken.
– Zila azt mondta, hogy sosem ajánlották fel nektek a megadást.
– Zila egy hazug disznó. Tizedes volt, és most, hogy a kapitány és az őrmester halott, azt hiszi, hogy ő a vezérünk. Csak azért nem öltük még meg, mert túl fáradtak vagyunk.
– Gyere velem! – mondta Erik.
Odavezette Riant Calis sátrához, és szólt a kint álló őrnek, hogy beszélni szeretne a kapitánnyal. Calis kijött, és Rianra, majd Erikre nézett.
– Mi az?
– Azt hiszem, meg kell hallgatnia ezt az embert, kapitány – mondta Erik, majd Rian felé fordult.
– Tehát mi is volt a helyzet a megadással?
Rian megvonta a vállát.
– A rádzsa megmondta a gyíkoknak, hogy inkább benn ég a pokolban, semmint hogy kinyissa nekik a kaput. De felajánlotta a kapitányoknak, hogy amelyikük akar, elhagyhatja a várost; természetesen fizetség nélkül. – Rian felsóhajtott. – Ha ismertétek Bilbarit, akkor tudjátok, hogy milyen kapzsi volt. Inkább bejelentette, hogy marad, de csakis a pénz miatt. Aztán alkut kötött a gyíkokkal, hogy elárulja a várost, és csatlakozik a fosztogatáshoz. – Megrázta a fejét. – De nem ment ilyen könnyen. Mikor begyulladtak a tüzek, és elkezdődött a fosztogatás, egymás után fogták el a zsoldos csapatokat. Akik ellenálltak, meghaltak, és akik megadták magukat, két dolog közül választhattak: felesküdhettek, vagy mehettek a karóra. Semmilyen egynapos haladék, fegyverletétel, vagy ilyesmi. Vagy felesküdsz, vagy meghalsz. Néhányunknak sikerült elmenekülni.
Calis megrázta a fejét.
– Hogy tudtad megszegni az esküd?
– Sosem szegtem meg – mondta Rian, és Erik most először látott rajta igazi érzelmeket. Rian Calis szemébe nézett, és megismételte: – Sosem szegtem meg. Mi katonák voltunk, egész életünkkel felesküdtünk a testvériségre. Szavaztunk, és akik további harcra szavaztak, kevesebben voltak. De mi már jóval azelőtt felesküdtünk egymásnak, hogy megkaptuk a rádzsa aranyát, és inkább meghalnék, semmint hogy makacsságból elhagyjam a testvéreimet.
– Akkor hogy lehet az, hogy nálunk akartál szolgálni?
– Mert Bilbari meghalt, és a testvériség megtört. – Őszinte szomorúság látszott Rianon. – Ha ismertétek Bilbarit, akkor tudjátok, hogy elég sajátos módon bánt az embereivel. Némelyikünk tíz, tizenöt évig is vele szolgált, kapitány. Nem az apánk volt, hanem mindnyájunk bátyja. Megölte volna azt, aki árt az embereinek. Én tizenöt éves korom óta harcolok, és csak ebben a családban szolgáltam. De ez a család meghalt. Khaipur után senki sem fog felfogadni minket, ami azt jelenti, hogy vagy zsiványok leszünk, vagy éhen halunk.
– Mihez kezdesz most? – kérdezte Calis.
– Még ma este elindulok délnek, hogy megelőzzem saját híremet. Talán felszállok egy hajóra Mahartánál, és elmegyek a Kígyó-folyó Városába, vagy le Chatisthanba. Valahová, ahol senki sem ismer. Találok egy másik zsoldos csapatot, ahol munkát kapok, vagy elszegődök testőrnek egy kereskedőhöz. – Ezután észak felé nézett, és elgondolkodott. – De amit ott láttam... nos nem tudom, hogy találhatunk-e békés helyet a világon. Még sosem láttam ilyen háborút. Láttad a füstöt, kapitány?
Calis bólintott.
– Mikor végeztek, felgyújtották a várost. Nemcsak itt-ott gyújtogattak, hanem az egész várost lángba borították. Láttuk az egészet egy dombról, miközben menekültünk. – Ezután halkabban beszélt, mintha félne attól, hogy valaki kihallgatja őket. – Amerre néztünk, égett a tűz, és a füst egészen a felhőkig emelkedett, ahol szétterült, és mint egy sátor, betakarta a tájat. Napokig korom hullott az égből. Húsz-, harmincezer katona tömörült össze a kapuk előtt. Kiabáltak, nevetgéltek, énekeltek, miközben megölték azokat, akik nem hódoltak be. És akkor láttam meg őt.
– Kit? – kérdezte Calis, hirtelen érdeklődéssel.
– A Smaragd Királynőt, ahogy néhányan nevezik. Messze volt. Nem láttam az arcát, de láttam azt a sok gyíkot körülötte azokon az átkozottul nagydarab lovakon. A nőt egy nagy kocsin hozták, életemben nem láttam még ilyen óriási kocsit. Arany trónon ült, és hosszú ruhát viselt. Látni lehetett a sok smaragd zöld villogását a nyakánál és a csuklóján. Még a koronája is smaragdokkal volt kirakva. Mikor megérkezett, az összes gyík megvadult; sziszegtek, meghajoltak. Még némelyik ember is meghajolt, gondolom azok, akik már régebb óta velük harcolnak.
– Sokat segítettél – mondta Calis. – Fogj egy egészséges lovat, és vegyél magadhoz élelmet, majd surranj ki az őrségváltásnál naplemente kor! – Rian tisztelgett, és távozott.
Erik is indulni akart.
– Ne beszélj senkinek sem arról, amit hallottál! – mondta Calis.
Erik bólintott.
– Kapitány! És a lovak?
Calis megrázta a fejét.
– Na, jól van. Tégy meg mindent, amit tudsz, de semmi olyat, ami miatt ne tudnánk ellátni a saját lovainkat! Semmi orvosság, amit ne tudsz pótolni... könnyen pótolni.
Erik épp meg akarta köszönni, mikor Calis megfordult, és bement a sátrába, magára hagyva a fiatalembert. Erik sarkon fordult, és elindult a lovak felé; sok munkája volt. Tudta, hogy ha nem tesz csodát az állatokkal, akkor Zila néhány társának két nap múlva bizony gyalog kell elhagynia az erődöt.

 

– Erik!
A fiú felnézett. Embrisa állt ott a karám szélén. Erik épp az egyik ló lábát vizsgálgatta.
– Szia! – köszöntötte a lányt.
– Velünk tudsz ma vacsorázni? – kérdezte félénken Embrisa.
Erik elmosolyodott. A lány már kétszer is meghívta vacsorára, hogy találkozhasson anyjával és apjával; Erik már megismerkedett velük a piacon, de Embrisa ragaszkodott a vacsorához. Egyre jobban látszott, hogy Embrisa úgy döntött, Eriknek udvarolnia kell neki. A fiú hízelgőnek tartotta a közeledést, de kicsit zavarta a dolog.
Hollófalván a lánynak még két év kellett volna, hogy házasodhasson, de az Hollófalva volt. Itt sokkal szegényebbek voltak az emberek, és a gyermekek hároméves korukban már segítettek a mezőn; a gabona száráról leesett szemeket szedegették aratás közben. Hat- vagy hétévesen már a nehéz munkákban segédkeztek. A tizenkét éves fiú férfinek számított, és tizenöt éves korára már rendszerint apa lett.
Erik átmászott a karám kerítésén, és odalépett a lányhoz.
– Gyere ide! – mondta neki gyengéden. A lány közelebb lépett hozzá, Erik pedig a vállára tette a kezét. – Nagyon kedvellek. Még sosem találkoztam ilyen szép lánnyal, de nemsokára elhagyjuk a falut.
– Itt is maradhatnál – vágta rá a lány. – Csak egy zsoldos vagy, úgyhogy el tudod hagyni a csapatodat. Egy kovács nagyon fontos lenne itt, és gyorsan vezetővé válna.
Erik hirtelen rájött, hogy a lány nemcsak szép volt, hanem okos is, hisz kiszúrta magának azt az embert, aki valószínűleg jól meggazdagodna – legalábbis falusi mérce szerint.
– Nincs itt egy fiú, aki... – kezdte.
– Nincs – mondta a lány kicsit idegesen. – A legtöbbjük már megházasodott, vagy még túl fiatal. A háborúk miatt sokkal több a lány, mint a fiú.
Erik bólintott. A seregben számos olyan embert ismert, aki otthagyta faluját, és katonaként vagy zsiványként próbált szerencsét.
Hirtelen Roo termett mellettük. Erik tudta, hogy barátja az egész beszélgetést kihallgatta, bár úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.
– Embrisa! Nem is láttam, hogy itt állsz! Hogy vagy?
– Jól – mondta, és lesütötte szemét; mogorva viselkedése elárulta, hogy nincs is olyan jól.
Mintha mi sem történt volna, Roo Erikhez fordult.
– Beszéltél ma már Henrikkel?
Erik alig ismerte Henriket, aki egy faluból jött, nem messze Hollófalvától. Másik csapatban szolgált, és Erik alig váltott vele pár szót. Henrik unalmas ember volt, akivel nem lehetett túl sokat beszélgetni.
– Nem, ma még nem – válaszolta Erik, kíváncsian várva, hogy mire akar kilyukadni Roo.
Roo szinte suttogva folytatta.
– Azt mondja, hogy talán visszajön ide, ha befejeztük a munkát. Azt mondja, hogy tetszik neki a falu, és le akar telepedni – Embrisára pillantott –, aztán meg akar házasodni, és malmot akar nyitni.
Embrisának leesett az álla.
– Miért, ő molnár? – képedt el.
– Az apja az volt, legalábbis ezt mondja.
– Na, mennem kell – mondta Embrisa. – Sajnálom, hogy nem tudsz jönni vacsorára, Erik.
Miután a lány távozott, Erik Roora pillantott.
– Köszi.
– Ott álltam, és hallottam az egészet – mondta Roo vigyorogva. – Nem tudtam jobbat kisütni a molnárnál. Szerintem egy molnár még többet tudna itt keresni, mint egy kovács, úgyhogy a lánynak most legalább újabb férfi akadt a horgára.
– Henrik tényleg maradni akar, vagy csak te keresed a bajt?
– Nem hiszem, hogy nagy baj lenne, hisz a lány nagyon csintalan, ráadásul bő a keble és feszes a hátsója. Ha behálózza fiatal molnárjelölt barátunkat, ki tudja? Talán igaz szerelem alakul ki, és holnap már tényleg maradni akar.
Erik megrázta a fejét.
– Vagy pedig menekülni a lány apja elől.
– Talán, de mivel az apja lehajózott a folyón a feleségével és a fiaival, Embrisa most egyedül maradt itt. Gyanítom, hogy csapdába akart csalni téged. – Aztán a lány után pillantott. – Bár egész kellemes társaság lenne egy éjszakára.
– Még tizenöt éves sincs, Roo – mondta Erik.
– Errefelé már anya lehetne ilyen idősen – válaszolt Roo. – Mindenesetre nem úszná meg szárazon, ha valamelyikőtöket az ágyába vinné. A kapitány nem engedné, hogy eltévelyedjünk.
– Igaz – értett egyet Erik.
– Ráadásul két nap múlva elmegyünk.
– Micsoda?
– Délről lovasok érkeztek úgy tíz perccel ezelőtt. Üzenetet hozta. Két nap múlva csatlakozik hozzánk még jó pár katona, aztán mind északra megyünk.
– Akkor jobb lesz, ha nekilátok a munkának – mondta Erik. – Meg kell beszélnem a lovak cseréjét Zila embereivel. Talán egy tucatnyi lovat itt kell majd hagynunk.
– A falusiak örülni fognak – mondta Roo vigyorogva. – Amelyikkel nem tudnak szántani, azt majd megeszik.
Erik bólintott, és tudta, hogy valószínűleg ez fog történni.
– Gyere, segíts!
Roo morgott valamit, aztán követte Eriket a karámba, hogy szétválogassák a sánta lovakat.

 

Erik várakozva nézett a déli kapura. Zila és hitehagyott emberei a múlt éjjel elhagyták a tábort, és most dél felől már közeledett az új sereg, mely csatlakozni fog hozzájuk. De Loungville már mindenkinek kiosztotta a parancsokat: ha a lovasok még délelőtt feltűnnek, rövid sorakozó után útnak indulnak, kivéve persze azt a tucatnyi embert, aki itt marad, hogy egy déli visszavonulás esetére fenntartsa az erődöt. Erik ekkor érezte úgy, hogy volt értelme megépíteni az erődöt. Egy tucat jól felfegyverzett katona akár háromtucatnyi zsiványtól is meg tudta védeni, ha pedig a falusiak is fegyvert fognának, egy kisebb hadseregre lenne szükség a bevételéhez.
Az emberek máris szedelődzködtek, pedig nem is kaptak parancsot. Erik ekkor ismerős alakot pillantott meg a kapun belovagló férfiak között.
– Greylock! – kiáltott fel Erik.
Owen Greylock megfordult. Megragadta Erik karját, aztán magához ölelte, és hátbaveregette.
– Jól nézel ki – dicsérte a fiút.
– Egy pillanatra észrevettük a szürke hajadat a Vadász fedélzetén, de nem láttuk, hogy partra szálltál volna.
Sötétmocsár volt fegyvermestere levette arcáról a kendőt, ami megvédte az út porától.
– Mert nem is szálltunk partra. Pár másik emberrel a Kígyó-folyó Városába hajóztunk, hogy elintézzünk néhány dolgot, aztán Mahartába mentünk, és ott is elintéztünk egyet s mást. Miután a Vadász elindult vissza Krondorba, iszonyatos vágta következett Lanadáig, aztán megint egy fárasztó út idáig.
Különböző öltözetű katonák lovagoltak be a déli kapun.
– Kik ők? – kérdezte Erik.
– Ne tévesszen meg a szakadt ruha! Ezek a legjobb katonák erről a vidékről. Praji barátunk maga válogatta ki őket az elmúlt évek során. Aztán halkabban hozzátette:
– El kell vegyülnünk.
– Mit keresel te itt? – kérdezte Erik. – A letartóztatásom előtt láttalak utoljára.
– Hosszú történet. Most hadd jelentsek mindent Calisnak! Aztán megitatjuk a lovakat, és leülünk egy pohár bor mellé. Akkor majd mindent elmesélek.
– Az már egy másik táborban fog megtörténni – válaszolta Erik. – Egy óra múlva indulunk. Csak arra van időtök, hogy kiválasszatok pár friss lovat, harapjatok valamit, és máris útra kelünk.
Greylock felnyögött.
– Hát még esélyem sincs, hogy pihentessem a görcsben álló hátamat?
– Nincs. Gyere, van pár jó lovunk! Kiválasztok neked egy puha hátút!
Greylock felnevetett.
– Csak utánad!

 

 

16.
A gyülekező

Calis megálljt intett.
Erik és társai, akik közvetlenül Calis és de Loungville mögött lovagoltak, továbbadták a megállj parancsot. Owen Greylock Calis mellett haladt, Eriknek pedig még nem sikerült beszélni vele.
A két felderítő, aki kora hajnalban lovagolt előre, most feléjük vágtatott az úton. Az egyikük, akit Erik nem igazán ismert, jelentést tett.
– Egy csapat megtámadott egy kereskedőkaravánt úgy egy órányi útra innen. Próbáltak harcolni, de a hat kocsival csak hat őr utazott.
– A kereskedő elég bizakodó lehetett hat őrrel – jegyezte meg de Loungville.
A másik felderítő, név szerint Durany, folytatta a történtek ecsetelését.
– Arra sem volt idejük, hogy megállítsák a kocsikat. A rablók a fák közül csaptak le rájuk, és annyi nyilat lőttek beléjük, hogy fel sem fogták, mi történik. A gyilkosok meztelenre vetkőztettek mindenkit; elvették a fegyvereiket, a ruhájukat, mindent, amit csak el tudtak vinni.
– Hányan vannak? – kérdezte Calis.
– Húszan, talán huszonöten. Nem lehetnek sokkal többen.
– Hol vannak? – érdeklődött Erik.
Calis oda sem figyelt a kérdés forrására, csak bólintott, mire Durany válaszolt.
– Visszafordultak az erdőbe. Egy órán keresztül követtük a nyomokat. Aztán dél felé fordultak. Nem értük őket utol. Talán már mögöttünk vannak.
– Mi lesz a faluval? – kérdezte de Loungville.
– A tizenkét emberünk meg tudja védeni a falut – mondta Calis –, ha figyelmeztetjük őket a veszélyre. De ezek a rablók inkább portyázó zsoldosoknak tűnnek, mint egyszerű banditáknak. Ha észrevétlenül a falu közelébe tudnak kerülni... – De Loungville-hez fordult. – Bobby, vigyél magaddal hat embert a faluhoz, és figyelmeztesd őket! Mást nem tehetünk. Utána a lehető leggyorsabban érjetek minket utol!
De Loungville bólintott.
– Ti velem jöttök! – mondta Eriknek, majd intett Erik öt társának, hogy zárkózzanak fel. A hét lovas elhagyta a kis sereget, és elindult visszafelé Weanat falujába.

 

A füst arról árulkodott, hogy elkéstek, pedig még nem is látszott az erőd. Mikor felértek az út egyik dombjára, szomorú látvány tárult a szemük elé: az erőd fala elszenesedett romokban hevert, a befejezetlenül álló torony pedig tűzben állt.
Parancsot nem is várva, Erik vágtatni kezdett, és a lehető legközelebb húzódott a tűzhöz. A levegőbe kiabálta pár falusi nevét, akiket megismert a közelmúltban, mire egy férfi jött elő az erdőből.
– Tarmil! – kiáltotta Erik. – Mi történt?
A falusi férfit vastagon befedte a korom, de a fáradtságán kívül nem látszott rajta sérülés nyoma.
– Azok az emberek, akiknek tegnap reggel kellett elhagyniuk a falut, múlt éjjel visszajöttek egy másik bandával, mondván, hogy élelmiszert akarnak venni. A katonáitok nemet mondtak, aztán vitatkozni kezdtek arról, hogy miért jöttek vissza, de én onnan már nem követtem a dolgokat. – Az útra mutatott. – Miközben a déli kapunál lövöldöztek egymásra, ez a másik csapat átmászott az északi falon, és kinyitotta az északi kaput. Az embereitek megpróbáltak harcolni, de két oldalról támadtak rájuk. A falusiak közül aki tehette, kisurrant a déli kapun, vagy átmászott a falon; aztán valaki tüzet gyújtott. A fosztogatók ezután nem törődtek velünk, inkább arra figyeltek, hogy mindent ellopjanak, mielőtt leég a falu.
– Mindenki kijutott?
Tarmil megrázta a fejét.
– Nem, nem hiszem. Néhány lovas, nem is tudom, melyik bandából, elment arrafelé, a dombok felé, két nővel. Drak felesége, Finia volt az egyik, a másik pedig Embrisa. Talán még másokat is elvittek.
De Loungville odaért hozzájuk.
– Még egyszer ne menj előre engedély nélkül!
– Néhány nőt elvittek a dombok felé.
De Loungville káromkodott egyet.
– Én megmondtam Calisnak... – A mondatot nem fejezte be. Tarmilra nézett.
– Mikor mentek el, és hányan voltak?
– Nem egész egy órája, és úgy öten vagy hatan lehettek.
– Szóródjatok szét!- parancsolta de Loungville. – Talán találunk pár nyomot.
Natombi talált néhány nyomot, melyek arról árulkodtak, hogy egy nagy csapat ment dél felé, míg Sho Pi kisebb csapat nyomára bukkan, mely a dombok felé vezetett. De Loungville intett a volt szerzetesnek és a kesh légionáriusnak, hogy mind kövessék a dombok felé vezető nyomokat.
A hét lovasnak nem kellett sokáig várnia. A nők sikítozása elárulta fosztogatók hollétét. De Loungville intett a hat lovasnak, hogy szálljanak le a lóról, és szóródjanak szét. Ezután csendben közelítettek a hangok felé.
Ahogy leszálltak a lóról, Erik a karjára vette pajzsát, másik kezébe pedig kardját. Körbepillantott; jobbra Roo, balra pedig Luis állt mellette. Előrébb osontak a fák között, és olyan látvány tárult a szemük elé, amitől Erik megborzongott.
Két nő feküdt a földön, rajtuk két férfi. Az egyik nő kapálódzott, másik mozdulatlanul hevert. Mellettük három másik férfi üldögélt, akik agyagkorsókból iszogattak, és figyelték a nők meggyalázását. Az egyik erőszaktevő végzett, majd felállt, és elkezdte felhúzni a nadrágját. Az egyik iszogató arrébb dobta korsóját, és elkezdte kigombolni nadrágját. Odasétált, hogy elfoglalhassa a társa helyét.
Megtorpant, aztán ránézett a földön fekvő mozdulatlan nőre.
– Az istenit, Culli, megölted, te őrült!
– Harapott, ezért lefogtam a száját.
– Megfojtottad, te idióta!
– Talán egy-két perce halott, Sajer! Csináld csak, még nem hűlt ki!
Mikor Erik meglátta a holttestet, szíve nagyot dobbant. Embrisa teste volt az. Valami hasonló jutott az eszébe, és egy pillanatra Rosalynt látta maga előtt hasonló testhelyzetben, szakadt ruhában. Gondolkodás nélkül felegyenesedett, és elindult a legközelebb ülő férfiak felé. Az egyik a vitatkozó társait figyelte, a másik viszont kezdett felállni a fatuskóról. Épp félúton járt, mikor meghalt: Erik egyetlen mozdulattal lehasította a férfi fejét.
Erre Erik társai is ordítva előrevetették magukat. A négy férfi kapálózva próbált védekezni. Erik egyenesen a Sajer nevű férfihoz lépett, miközben Culli a földre vetődött, ahol kardja és pajzsa feküdt. Sajer előhúzta egyetlen fegyverét az övéből, egy tőrt. Erik úgy támadt rá, mint egy kétlábon járó halálosztó.
A férfi arcára rettegés ült ki, miközben megpróbálta a leghatékonyabb védekező állást felvenni. Fenyegetően előredöfött, de Erik egyszerűen rávetette magát, és pajzsával ledöntötte ellenfelét. Aztán feje fölé emelte a kardját, és mindent elsöprő erővel lecsapott. Átszelte Sajer felemelt karját, és vállától a hasáig felhasította testét.
Eriknek rá kellett lépnie a férfi mellkasára, hogy ki tudja húzni a kardot. Mikor megfordult, látta, hogy a maradék három ember levette a sisakját, és földre dobta fegyverét, ami zsoldosok között a megadás jele. Erik szemében vad tűz lobogott, mikor a Culli nevűre nézett. Elindult felé.
De Loungville Erik elé lépett, és minden erejét összeszedve hátrébb taszította. Mintha fát próbált volna meg elmozdítani. Mindenesetre sikerült lelassítania Eriket.
– Fogd vissza magad, Sötétmocsárffy! – parancsolta.
Erik megtorpant a neve hallatán. Ránézett a két nőre. Finia ruhája teljesen szétszakadt. Az asszony mozdulatlanul feküdt a fűben. Az egyetlen életjel, amit látni lehetett rajta, az volt, hogy kis keble egyenletesen emelkedett, és süllyedt. Embrisa is ott hevert mellette, szintén meztelenül, de hasától a térdéig vérben fürdött. Erik a Culli nevű férfire bámult.
– Ez a férfi meghal. Most. És lassan.
– Ismerted a lányt? – kérdezte de Loungville Eriktől.
– Igen – válaszolta Erik, kicsit meglepődve, hogy de Loungville nem ismerte fel. – Tizennégy éves volt.
– Falusiak voltak! – mentegetődzött az egyik fogoly. – Nem tudtuk, hogy tartoznak valakihez!
Erik előrelépett, mire de Loungville vállal nekivetette magát. Eriknek hátra kellett lépnie, hogy ne essen el.
– Maradj veszteg, ha mondom! – kiáltotta de Loungville.
Aztán szembefordult a három férfivel.
– Melyik seregből vagytok?
– Hát, kapitány – felelte Culli –, mostanában csak így magunk vagyunk.
– Ti támadtátok meg azt a karavánt, félnapi lovaglóútra innen?
A férfi vigyora felfedte fekete, töredezett fogait.
– Nos, nem lenne igazságos, ha az egészet csak magunkra vállalnánk. Még legalább hat vagy hét fickó is benne volt. De ők csatlakoztak azokhoz, akik ki akarták rabolni a falut. Egy köpcös férfi, akinek nagy, vasderes lova volt, mindegyikőjüket elvitte.
– Zila – mondta de Loungville. – Egy napon leszámolok vele.
Culli tovább mesélt.
– Mi az erdőből figyeltünk, aztán mi is bementünk, hátha szerezhetünk valamit. Ők akkor indultak kifelé. Láttuk, hogy ez a két nő épp kijön az égő házból, ezért úgy döntöttünk, szórakozunk egy kicsit. – A még élő, de kába Finia és a halott Embrisa felé biccentett. – Nem akartunk ennyire durvák lenni, de csak ezt a kettőt találtuk, és mi öten voltunk. Arannyal fizetünk, ha a tieid voltak, kapitány. Nem beszélünk a két fiúról, akiket megöltetek. Mi csak egyet öltünk meg. Kettő egyért cserébe elég jó alku. A másik pihenhet egy órát, és aztán talán mindnyájatokat kiszolgálhatná. Talán még minket is. Meg tudnánk egyezni!
– Térdre! – parancsolta de Loungville. Biggo, Natombi és Luis térdere kényszerítette a három férfit.
– Ő az enyém – mondta Erik, Cullira mutatva. – Kikötözöm egy hangyabolyra arccal lefelé, és végignézem, ahogy sikítozva megdöglik.
De Loungville megfordult, és minden erejét beleadva lekevert egyet Eriknek. Erik megrogyott, térdre zuhant, és a váratlan ütéstől hirtelen azt sem tudta, fiú-e vagy lány.
Mikor újra kitisztult a látása, de Loungville-t pillantotta meg, aki Culli mögé lépett. Előhúzta tőrét, belemarkolt a férfi hajába, hátrahúzta a fejét, majd elvágta a fogoly torkát.
A másik kettő megpróbált felállni, de Biggo és Luis erősen tartották őket. Erik még lábra se tudott állni, mikor de Loungville a másik kettőt is kivégezte. Erik imbolyogva előrelépett, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Odaállt Culli teste fölé, aztán de Loungville-re nézett.
– Lássátok el a nőt! – parancsolta de Loungville. Mikor Erik tétovázott, felüvöltött. – Most azonnal!
Erik és Roo odament Finiához, aki üres szemekkel bámult az ég felé. Mikor letérdeltek mellé, az asszony végre rájuk nézett. Felismerve Eriket és Root, suttogva megszólalt.
– Vége van?
Erik bólintott, Roo pedig levette a köpenyét, és betakarta vele a nőt. Erik felsegítette Finiát, aki többször is megingott. Roo átkarolta, hogy ne essen el. Finia Embrisa holttestére pillantott.
– Mondtam neki, hogy tegye, amit mondanak! Karmolt, harapott. Üvöltött, sikítozott, és a sírástól eldugult az orra; mikor befogták a száját, nem kapott levegőt.
Erik intett a fejével Roonak, hogy vigye Finiát a lovakhoz. Ő maga levette köpenyét, és betakarta vele Embrisát. Aztán karjaiba kapta, és úgy vitte, mintha a lány csak aludna. – Most már nem fogod megtalálni azt a gazdag férjet – mondta neki halkan.
Erik ért oda a lovakhoz utoljára. De Loungville tartotta lovának gyeplőjét. Erik odaadta a lányt az őrmesternek, felszállt a lóra, majd átvette a holttestet de Loungville-től. Miután az őrmester is felszállt a lóra, Erik megszólalt.
– Könnyen megúszták.
– Tudom – válaszolta de Loungville.
– Lassú tűzön kellett volna meghalniuk.
– Megérdemelték a szenvedést, de nem tehettük meg.
– Miért? Mit érdekli magát, hogy mi történik az ilyen gazemberekkel?
De Loungville Erik mellé lovagolt, így közvetlen közelről nézett rá.
– Nem érdekel. Felőlem egy héten keresztül is csonkíthatnád őket. Akkor sem érdekelne, hogy mi van velük. Az viszont érdekel, hogy veled mi van, Erik.
Azzal de Loungville előrelovagolt, és felkiáltott.
– Menjünk vissza a faluba! Fárasztó út áll előttünk, ha be akarjuk érni a kapitányt.
Erik utánalovagolt. Nem igazán értette, hogy de Loungville mit akart mondani, de nem érezte jól magát a szóváltás után.

 

Sötétedés után egy órával értek Calis táborába. Akárcsak korábban, Calis most is szabályos erődöt húzatott fel, így de Loungville-t és társait egy őr fogadta.
– Nagyon jó – mondta a kimerült de Loungville. – Most pedig ereszd le az átjárót, vagy megbúbollak!
Calis seregében mindenki jól ismerte ezt a hangot, úgyhogy az átjáró leereszkedett a tábort körülvevő árokra. A lovak patája hangosan kopogott a fából és vasból készült hídon, mikor átkeltek. A tábor közepén Calis várt rájuk.
– Zíla és a rablók összefogtak, és felégették a falut. A legtöbben túlélték. – Erikre pillantott. – Megöltek egy lányt, mi meg megöltük azt az öt férfit, aki felelős volt ezért.
Calis bólintott, majd intett de Loungville-nek, hogy kövesse a parancsnoki sátorba. Erik átvette az őrmester gyeplőjét, és a tartalék lovakhoz vezette a két hátast. Több mint egy órába tellett neki lehűteni a lovakat, kitisztítani a patájukat és a nyereg helyét a hátukon. Végül megcsinálta az állást nekik a friss abrakkal. Mire végzett, minden csontja fájt, és jól tudta, hogy ez nem csak a lovaglás és a harc fáradalmai miatt van. Azok az emberek túl könnyen haltak meg.
Miközben elindult a sátor felé, melyet társai éppen felhúztak, visszagondolt arra, mit is tett. Az első férfi, akire lesújtott, csak akadály volt, semmi több. Nem akarta lefejezni, csak arrább söpörni. Luis később megemlítette, hogy kívülről iszonyatos csapásnak tűnt, akárcsak a második férfi szétzúzása. De Erik csak egy távoli tettnek érezte az egészet, mintha valaki más harcolt volna helyette. Vissza tudta idézni a szagokat: az égő falu és a tisztáson égő tábortűz füstjét, az izzadság és a bélsár bűzét, mely a vér és a félelem szagával keveredett. Karjában újra érezte a nagy csapások által keltett rezgéseket, érezte, ahogy fejében lüktet a vér, de az egész olyan távolinak, tompának tűnt, hogy nem tudott megbirkózni vele. Ezért nem is értette igazán, hogy mi történt.
Azt biztosan tudta, hogy Embrisa gyilkosának szenvednie kell. Azt akarta, hogy a férfi ezerszer is átérezze a lány fájdalmait, de meghalt, és most már nem érezhet semmit. Ha Biggónak hinni lehetett, a férfi sorsa felől a Halál Istennője dönt, de bármi is legyen az igazság, a fickó már nem érezte az élet fájdalmait.
Talán de Loungville-nek igaza volt. Erik rájött, hogy most ő ma szenved, amitől szomorú és dühös lett egyszerre. Odaért a sátorhoz, látta, hogy Roo az ő részlegét is felállította, úgyhogy neki már nem kellett ezen dolgoznia.
Erik gyermekkori barátjára nézett.
– Köszönöm.
– Ugyan már – mondta Roo. – Épp eleget törődsz a lovammal.
– Meg az enyémmel – mondta Biggo.
– Mindenkiével – mondta Luis. – Szerintetek fizetnünk kellene ennek a fiúnak, amiért olyan jó hozzánk?
Erik Luisra nézett, aki ritkán fitogtatta humorérzékét. Az általában hirtelen haragú rodezián most barátságosan nézett rá.
– Igen, lehet – mondta Biggo. – Vagy megcsinálhatnánk az ő részét is a sátor lebontásakor és felverésekor. Mint ahogy ma este.
– Elboldogulok – mondta Erik. – Senkinek sem kell helyettem dolgoznia. – Váratlan bosszúságot fedezett fel saját hangjában. Hirtelen rájött, hogy nagyon dühös.
Biggo felült a szemközti pléden.
– Tudjuk, Erik – mondta. – Csak többet csinálsz, mint amennyi rád jut, ennyi. Az egész kis gyilkos csapat lovásza lettél.
A „gyilkos” szó hallatán Erik hirtelen a három férfit látta maga előtt, amint épp de Loungville lekaszabolja őket. Émelyegni kezdett és elvörösödött, mintha alaposan belázasodott volna. Behunyta a szemét.
– Köszönöm. Tudom, hogy jót akartok... – Egy pillanatra elhallgatott, és megpróbált a lehető legjobban kiegyenesedni az alacsony sátorban. – Mindjárt visszajövök. Szívok egy kis friss levegőt.
– Két óra múlva őrség! – kiáltotta utána Roo.
A táborban sétálva Erik megpróbálta megnyugtatni magát. Gyomra összeszorult, és erős hányingere támadt. Futásnak eredt a pöcegödör felé, és épp időben ért oda, hogy ne piszkítsa össze a nadrágját.
Percekig szenvedett a gödör szélénél guggolva, majd gyomra összecsavarodott, és hirtelen okádni kezdett. Mikor végzett, úgy érezte, minden ereje elszállt. Odasétált a közeli patakhoz, lemosakodott, majd visszatért a tűzhöz, ahol Owen Greylock épp egy tál ragut és egy karéj kenyeret majszolgatott.
Erik hirtelen farkaséhes lett, mikor beleszagolt a ragu illatába. Kezébe vett egy fatálat, és nagyot mert a raguból, mikor Owen köszönt neki.
Erik nem is érezte, hogy csuklójáig kiloccsan a forró lé.
– Vigyázz! – szólt neki Owen. – Leforrázod magad!
Erik a szájához emelte a tálat, és nagyot kortyolt.
– A forróság nem zavar. Valószínűleg a sokéves kovácsmunka miatt.
A hideg viszont sokkal jobban idegesít.
Owen felnevetett.
– Látom, éhes vagy.
Erik letört egy nagy darabot az egyik cipóból.
– Beszélhetünk kicsit?
Owen intett Eriknek, hogy üljön le mellé a farönkre, mely fapadként szolgált az étkező emberek számára. Senki sem volt már a tűznél kivéve azt a két férfit, akiknek fel kellett takarítaniuk a főzésre elkerített területet, hogy reggel tiszta padok várják a reggelizőket.
– Hol akarod kezdeni? – kérdezte Owen.
– Azt akarom tudni, hogyan kerültél ide, de előbb kérdeznék valamit?
– Kérdezz csak!
– Milyen érzés az, ha megölsz valakit?
Owen hallgatott egy kicsit, majd felsóhajtott.
– Hát, nem könnyű, mi? – Kicsit hallgatott, majd folytatta. – Kétféleképpen öltem eddig embert, Erik. Mint uram fegyvermestere, én voltam a törvények végrehajtója, így elég sok embert akasztottam. Mindig más a helyzet, és sosem könnyű így ölni. Attól függ, miért akasztom fel őket; gyilkosságért, nők meggyalázásáért, rablásért... nem érzek túl sok dolgot, kivéve azt, hogy megkönnyebbülök, ha vége. De ha valami fortély van a dologban, és nem érdemli meg az áldozat, akkor elég nehéz a munka. Utána legszívesebben vennék egy hosszú fürdőt, bár erre sosem adatik meg a lehetőség.
– A csatában pedig túl gyorsan pörögnek az események, és az ember inkább azzal foglalkozik, hogy életben maradjon. Ez megválaszolja a kérdésedet?
Erik bólintott, miközben az ázott zöldségeket rágcsálta.
– Nagyjából. Veled előfordult már, hogy azt akartad, hogy szenvedjen valaki?
Owen megvakarta a fejét.
– Nem mondhatnám. Volt már olyan, hogy holtan akartam látni pár embert, de hogy szenvedni? Nem igazán.
– Ma azt akartam, hogy pár ember nagy fájdalmat érezzen. – Erik mesélt Embrisáról, és arról, hogy hosszú, lassú, szörnyű halált kívánt a gyilkosának. Később hozzátette: – Aztán minden kijött belőlem. Hasmenésem lett, és hánytam is. Most meg itt eszem, mintha mi sem történt volna.
– A harag érdekes dolgokat hoz ki belőled – mondta Owen. – Nem fogsz örülni, ha ezt mondom, de csak két embert ismertem eddig, aki így viselkedett. Az egyik az apád volt, a másik pedig... Stefán.
Erik megcsóválta fejét, és szomorúan felnevetett.
– Igazad van. Ezt nem volt jó hallani.
– Az apád csak akkor viselkedett így, ha dühbe gurult. Ilyenkor inkább sérülést és fájdalmat akart okozni az ellenségének, nem pedig halált. De csakis akkor viselkedett így, ha dühös lett. – Ezután halkabban folytatta. – Stefán sokkal rosszabb eset volt. Ő aztán élvezte, ha szenvednek az emberek. Őt... felizgatta ez. Az apádnak számos alkalommal kellett lepénzelni egyes apákat, mert a lányuknak... baja esett.
– És Manfréd?
Owen megvonta a vállát.
– A szüleihez képest elég tisztességes ember lett. Kedvelnéd, ha ismernétek egymást. – Owen végigmérte Erik arckifejezését. – Régóta ismerlek téged, Erik, egész kisgyermekkorod óta. Bár apád vérét is örökölted, de anyádé is ott csordogál benned. Anyád pedig néha durva, de sosem kegyetlen. Ő sosem bántott senkit szórakozásból. Stefán a legrosszabb tulajdonságokat örökölte az anyjától és az apjától.
– Azt hiszem, meg tudom érteni, hogy miért voltál olyan kegyetlen a férfivel, aki meggyilkolta a lányt. Kedvelted a lányt, ugye?
– Talán – mondta Erik mosolyogva. – Megpróbált becsalni az ágyába, hogy a falu kovácsának lehessen a felesége. – Sajnálkozva ingatta a fejét. – Annyira feltűnően csinálta! Hamar rájöttem, de...
– Jólesett?
– Igen.
Owen bólintott.
– Mind hiúk vagyunk, és ha egy csinos lány szemet vet ránk, az bizony jó érzés.
– De ez nem magyarázza meg azt, hogy miért akartam annyira ártani annak a gyilkosnak. Még mindig érzem, Owen. Ha fel tudnám éleszteni a halottak közül, és megkínozhatnám, hogy ordítson a fájdalomtól, azt hiszem, megtenném.
– Talán egyszerűen az igazságot akarod. A lány szenvedve halt meg, de a férfi megúszta egy gyors halállal.
Ekkor Nakor lépett elő a sötétségből.
– Épp sétáltam, és hallottam, miről beszéltek. Érdekes téma. – Meg sem kérdezve őket, leült melléjük.
– Elmeséltem Owennek, hogy mi történt ma. Hallottad?
Nakor bólintott.
– Sho Pi elmondta. Dühös voltál. Fájdalmat akartál okozni annak az embernek. Bobby megakadályozta, hogy elmerülhess a kínzásban.
Erik bólintott.
– Vannak, akiknek szükségük van más fájdalmára, mint ahogy egyeseknek szükségük van az italra vagy a bódító gyógyszerekre. Ha ezt a vágyat korán felismered magadban, és megtanulod irányítani, akkor győztél, Erik.
– Nem is tudom, mit akartam – vallotta be Erik. – Talán zavart, hogy nem szenvedett eleget, vagy talán az bántott, hogy nem láttam a szemét, mikor meghalt.
– A legtöbb katonát lesújtja a másik halála, miután megölte. Az, hogy megbetegített...
– Megbetegedtél?
– Hasmenésem volt, és hánytam. Mintha éretlen almát ettem volna – mondta Erik.
Nakor elmosolyodott.
– Akkor nem olyasfajta ember vagy, aki jól érzi magát a méregtől. Ha hánytál, az csak azért lehet, mert a gyűlölet mérge megvetette magát a beledben. – Egyik ujjával megbökte Erik oldalát. – Megetted a gyűlöletet, de a tested kidobta magából, akárcsak azokat a zöld almákat. – Elmosolyodott, és szemmel láthatóan elégedett volt a magyarázatával. – Minden este gyakorold a reikit, és nyugtasd meg magad! Így legyőzheted ezeket a dolgokat.
Owen és Erik egymásra néztek, és megállapították, hogy egyikük sem tudja, miről beszél Nakor.
– Na, mondd el, hogyan kerültél ide! – mondta Erik.
– Tulajdonképpen miattad – mondta Owen.
– Miattam?
– Mikor elkaptak téged – mesélte Owen –, Mathilda úrnőm és a féltestvéred azonnal Krondorba sietett, hogy meggyőzze a nagyherceget arról, hogy mindenképpen felakasszanak.
– Mikor odaértünk, megkértem egyik barátomat a nagyherceg udvarában, hogy meghallgatást kapjak Nicholasnál. Megpróbáltam beszélni vele. Elmondtam, hogy mik történtek gyermekkorodban. – Megvonta a vállát. – Persze, nem sokat segített a védőbeszédem, mivel fel akartak akasztani, ráadásul az özvegy bárónő megtudta, hogy közbenjártam az érdekedben. – Erikre nézett, és elmosolyodott. – Megkértek, hogy adjam át a rangom. Manfréd azt mondta, hogy nem szívesen teszi ki a szűrömet, de Mathilda végül is az anyja.
– Még sosem találkoztam ezzel a nővel, de elég meggyőzőnek tűnik – jegyezte meg Nakor.
– Így is lehet mondani – mondta Owen. – Hát, elég nagy a kereslet egy elbocsátott fegyvermester iránt, ezért munkára jelentkeztem a nagyherceg testőrségében. Készen álltam bármilyen munkára. Aztán bele akartam kóstolni a zsoldosmunkába, és úgy volt, hogy kereskedőket fogok kísérni az Álmok Völgyébe és Nagy Keshbe.
– De ez a Bobby de Loungville megtalált engem egy kocsmában, és nagyon leitatott. Mikor másnap felébredtem, már új munkám volt: úgy volt, Háznagy Posztja és Határszéle között kell majd rohangálnom, és küldetéseket kell teljesítenem Nicholas nagyhercegnek és Calisnak.
– Fura egy alak a mi kapitányunk. Tudtad, hogy az udvarban hercegi rangot visel?
– Csak úgy ismerem, mint...
– Krondor Sasát – fejezte be a mondatot Owen. – Tudom. Elég fontos személyiség. De visszatérve, végül a Szabad Vadászon kötöttem ki három hónapra való feladattal, amit egy hónap alatt kellett végrehajtanom a Mahartába való érkezés után.
Erik befejezte az evést.
– Sajnálom, hogy belerángattalak, Owen.
Owen felnevetett.
– Benne volt a pakliban, ahogy a kártyások mondják. És az igazat megvallva, már kezdtem unatkozni Sötétmocsárban. A bor a legeslegjobb a világon, a nőkön se találhatunk kivetnivalót, de nem sok olyasmi van ott, ami egy kalandra vágyó férfit sokáig marasztalhat. Beleuntam abba, hogy rablókkal foglalkozom és kíséreteket vezetek egyik biztonságos városból a másikba. Épp itt az ideje, hogy felemelőbb dolgot csináljak.
Nakor megrázta a fejét.
– Hát, nem sok felemelő dolog áll előttünk. – Felállt, és nagyot ásított. – Na, én megyek aludni. Három hosszú nap áll előttünk.
– Hogyhogy?
– Miközben a falunál háborúztatok, hírt kaptunk egy gyülekezőről.
– Ez a gyülekező mit jelent pontosan?
– Találkozó – mondta Owen.
– Egy nagy tábor – folytatta Nakor. Elmosolyodott. – A háború két résztvevője idejön, hogy kedvező ajánlatokkal a saját oldalára állítsa a hozzánk hasonló zsoldos seregeket. Itt fogjuk megtalálni ennek a Smaragd Királynőnek a hadseregét, és akkor aztán kezdődhet Greylock barátunk kalandja. – Ezzel tovatűnt a félhomályban.
– A legfurcsább ember, akivel valaha is találkoztam – mondta Owen. – Tegnap óta csak párszor beszéltem vele, de igen furcsa képzetekkel ajándékozott meg. Egy dologban igaza van: holnap hosszú napunk lesz, és mindkettőnknek aludnia kell.
Erik bólintott, és elvette Owen tányérját.
– Elmosom. Úgyis el kell mosnom a sajátom.
– Köszönöm.
– Én köszönöm – felelte Erik.
– Mit köszönsz?
– Hogy beszélgettünk.
Owen Erik vállára tette a kezét. – Máskor is beszélhetünk, Erik. Jó éjt! – mondta, és Nakor után indult.
Erik a mosogatóvödörhöz sétált, ahol leöblítette a tálakat vízzel, megsikálta őket a kőporral, aztán megint friss vizet zúdított rájuk. Odatette a tálakat, ahol a reggelit lebonyolító emberek megszabták, majd visszatért sátrába.
A többiek már aludtak, kivéve Root.
– Jól vagy? – kérdezte Eriktől.
Erik felsóhajtott.
– Nem tudom. De jobban vagyok.
Roo morgott valamit, aztán megfordult és elaludt. Erik is elnyújtózkodott a sötétben. Az öngyógyítást akarta gyakorolni, amit Nakor tanított, de egy perccel Roo után ő is elaludt.

 

A tábor roppant méretűre rúgott. Legalább tízezer fegyveres férfi tartózkodott a mély völgyben, mely a keleti domboktól egészen a nyugatra fekvő folyóig elnyúlt. Közepén a Vedra egyik kis mellékfolyója szelte át a völgyet, aminek mentén számos tábor állt.
A közvetítők, akik a szerződéseket intézték, hatalmas, okkersárga kifeszített vászondarab alatt rendezkedtek be a völgy kellős közepén. Erik a megszokott alakzatban lovagolt társaival, nem messze az oszlop, elejétől, és elég közel Calishoz, hogy hallja a kapitány szóváltásait.
Praji előremutatott.
– Némelyik zászló elég fura; azt hittem, minden zsoldos csapatot ismerek ezen az átkozott földrészen. – Körbepillantott. – Némelyik elég messze került az otthonától.
– Milyen az élet itt? – kérdezte de Loungville.
– Korán van még. Khaipur nem egész egy hónapja esett el. Meglepődnék, ha a Smaragd Királynő képviselői már a következő héten itt lennének. De arra fogadok, hogy Lanada papkirálya úgy szórja a pénzt, mint matróz a kikötőben. – Körbenézett, majd folytatta. – Jobb, ha valamilyen felsőbb szakaszt választunk a folyó mentén. – Beleszagolt a levegőbe. – Annyi részeg fog belepisilni a vízbe, hogy sohase lennék a folyó alsó részén.
De Loungville felnevetett.
– Úgy látszik, a legjobb helyek elkeltek.
– Nem keltek még el – mondta Praji. – Ez csak a kezdet. Már öt éve terjengenek a hírek erről a nagy háborúról. Azt terjesztik, hogy e háború után nem lesz nagyobb, úgyhogy ha valaki kimarad belőle, akkor nem vehet majd részt a fosztogatásban sem. – Megrázta a fejét. – Elég nagy badarság, nem? Az ember azt hinné, hogy minden épeszű ember látja, hogy...
Calis felemelte a kezét, félbeszakítva Prajit.
– Itt ne! Túl sokan vannak.
Praji bólintott.
– Olyan zászlót keressünk, amelyiken ugyanolyan vörös sas van, mint a tieteken! Az Vaja lesz, ha idetalált egyáltalán.
Calis bólintott.
Belovagoltak a tábor területére, mire Erik szíve kalapálni kezdett. Még sosem méregette ennyi szempár ennyire gyanakvóan. A gyülekező semleges területen zajlott, ahol a jövendő csatában résztvevő mindkét fél toborozhatott embereket, sőt, nyíltan licitálhattak egymás ellen. A hagyomány mindenkinek megtiltotta, hogy használja a kardját. De a hagyomány és az íratlan törvény betartása két különböző dolog volt, ezért többször is előfordult, hogy csata kezdődött a találkozó alkalmával. Ebben a táborban minden ember tudta, hogy csak a saját csapatából való katonákban bízhat meg. Hisz a saját csapatán kívüli katona nem jelentett mást, mint esetleges ellenséget, akivel talán a csatamezőn találkozhatott napokkal vagy hetekkel a gyülekező után.
Elhaladtak a folyó túloldalán lévő sárgás sátor mellett, és felfelé kapaszkodtak; Calis talált egy kis dombot, melynek a tetejéről pompás kilátás nyílt a völgyre. Intett de Loungville-nek, hogy ide verjenek tábort.
– Erőd nem kell; itt szabályellenes, de kettős őrséget akarok. Ha jönnek a szajhák, az embereink igénybe vehetik a szolgáltatásaikat, de komoly italozás nincs! A házaló árusokat zavarjátok el! Nem lesz itt háború csak azért, mert egy részeg emberünk odaképzel valami ellenséget, és kardot ránt!
De Loungville bólintott, és kiadta a parancsokat. Mivel nem kellett árkot ásni és falat állítani, a tábor felverése hamar ment. Mikor Erik és csapata végzett a sátor felállításával, Foster jött oda, hogy tájékoztassa őket az őrség beosztásáról. Erik felnyögött, mikor megtudta, hogy a második őrséget kapta, amely éjféltől tartott majdnem hajnalig. Szerinte a megszakított alvás nem ért túl sokat.
A háromnapos lovaglás után mégis jólesett a kis pihenés. Ha pedig éjféli őrséget kapta mára, akkor másnap a hajnalit kaphatta, azután pedig egyáltalán nem kell majd őrködnie. Ez megvigasztalta kicsit, és örült, hogy egyáltalán talált valamit, ami miatt jó érzést csalogathatott ki magából.

 

Harsonák hangja hasított a levegőbe, mire Erik felriadt. Már öt napja tartózkodtak a táborban. Megint az éjféli őrséget kapta, és nappal aludt. Kikecmergett a sátrából, és látta, hogy mindenki lefelé néz a völgybe.
Roo odalépett mellé, és felnevetett.
– Olyan, mint egy hangyaboly, ha botot szúrnak bele.
Erik felnevetett, mert Roonak igaza volt. Mindenhol mozgást látott. Aztán Fostert pillantották meg, aki fel-alá rohangált.
– Mindenki lóra! Sorakozó ellenőrzésre!
Erik és Roo sarkon fordult, és bement a sátorba a kardokért és a pajzsokért. Aztán odaszaladtak a lovakhoz, és felnyergelték sajátjukat. Mikor a sorakozó parancsot megkapták, elhelyezkedtek a megszokott helyükön az oszlopban. Foster lovagolt el mellettük.
– Kicsit pihenjetek, fiúk! Kezdődik a vásár, de egy napig nem sok dolgotok akad. Ha jönnek a közvetítők, próbáljatok ádáz képet vágni!
Erre nagy nevetés tört ki, és Jadow Shati mély basszusa hallatszott a katonák közül.
– Jerome-ot kell előretenni! Attól jól beijednek!
Erre megint nevetés tört ki, majd de Loungville hangja hasított a levegőbe.
– Aki következőnek megszólal, jobban teszi, ha nagyon megnevettet, vagy megbánja azt is, hogy megszületett!
A sereg elhallgatott.
Egy órával később közeledő lovasok zaja törte meg a csendet. Erik odanézett, és egy tucatnyi lovast látott. Az élükön egy nagydarab, ősz hajú, de fiatalos kinézetű férfi lovagolt. Díszes jelvényeket viselt, és szemmel láthatóan adott a külsejére, még akkor is, ha vastagon betakarta az út pora. Mellette egy másik férfi lovagolt, aki bíbor sassal ellátott lobogót tartott.
– Vaja! – kiáltotta Praji. – Te hitvány, vén páva! Már azt hittem, hogy valaki megkegyelmezett neked, és megölt! Mi tartott ennyi ideig?
A másik férfi, aki kora ellenére elég jól tartotta magát, felnevetett.
– Ha nem hallottunk volna a gyülekezőről, akkor még mindig a Kígyó-folyó Városa felé nyargalnánk, és keresnénk a kapitányunkat és az ő szánalmas katonáit.
Calis ekkor ért oda. Vaja és az emberei leszálltak a lóról.
– Épp időben jöttetek. Ma kezdődik a szemle.
Vaja körbenézett.
– Még sok időnk van. Három-négy napig biztos eltart. Mindkét oldal itt van?
– A Smaragd Királynő ügynökeit még nem láttuk. Csak a papkirály küldöttei érkeztek meg – mondta Calis.
– Az jó – mondta Vaja. – Akkor van elég időm arra, hogy lefürödjek és harapjak valamit. Napokig nem fogtok egyetlen ajánlatot sem elfogadni.
– Ezt mindketten tudjuk – mondta Calis –, de ha elég meggyőzőek leszünk, akkor ők – és ekkor a közvetítők sátra felé mutatott a hüvelykujjával – sosem fogják megtudni. Úgy kell tennünk, mintha minden ajánlatot ugyanúgy mérlegelnénk.
– Értem – mondta Vaja. – De azért van időm egy kis fürdésre. Egy óra múlva itt leszek. – Megfordult, és az embereivel együtt távozott.
– Huszonkilenc évig harcoltam az oldalán – mondta Praji –, és esküszöm, hogy nincs nála hiúbb ember a világon. Még a saját kivégzésére is kicsípné magát.
Calis elmosolyodott, Erik pedig rájött, hogy ez egyike volt azon igen ritka pillanatoknak, mikor parancsnokát mosolyogni látta.

 

Napokig sorakoztak újra és újra, a közvetítők pedig jöttek, és szemügyre vették a kis sereget. Vaja és Hatonis embereivel több mint százan voltak: a csapat elég nagy lett ahhoz, hogy komolyan vegyék, de nem olyan méretes, hogy túl nagy figyelem szegeződjön rájuk.
A harmadik, sorakozókkal teli nap után kezdtek jönni az ajánlatok. Calis mindet udvariasan meghallgatta, de nem fogadta el őket.
Egy héttel a szemlék kezdete után, Erik észrevette, hogy pár csapat elhagyja a völgyet. Vacsora közben megkérdezte Prajit erről.
– Leszerződtek a papkirályhoz – mondta az öreg zsoldos. – A kapitányaik bizonyára elszegényedtek, és gyorsan aranyhoz kellett jutniuk, nehogy a katonák átmenjenek egy gazdagabb zsoldos csapathoz. De a legtöbben még itt vannak, hogy meghallgassák, mit ajánl a másik oldal. Még több nap telt el, s a másik oldal még mindig nem jelent meg.

 

Két héttel a völgybe érkezésük után Erik engedélyt kért, hogy feljebb vihesse a lovakat a folyó mentén, mivel teljesen lelegelték a területet, és az árusok elképesztő árakat szabtak ki a szénára és a gabonára. Calis megadta az engedélyt, de megszabta Eriknek, hogy egy teljes őrcsapat vigyázzon folyamatosan a lovakra.
Eltelt még egy hét.

 

Majdnem egy hónappal az érkezésük után Erik épp visszafelé sétált a lovaktól. Mint eddig minden egyes napon háromszor, most is megbizonyosodott arról, hogy a lovak jól vannak. Hirtelen harsonák hangja hasított a levegőbe. Nagyon meleg volt, hisz a nyár legforróbb időszakában jártak. Hatonis klánjából az egyik férfi viszont elmondta, hogy a nyár nemsokára elmúlik. Eriket furcsa érzés töltötte el amiatt, hogy az évszakok fordítva váltakoznak, és a nyár után a tavasz következik. Nakor bizonyára el tudta volna neki magyarázni a jelenséget, de Erik nem igazán akarta meghallhatni a magyarázatot.
A harsonák kitartóan szóltak, mire Erik előresietett, hátha meglátja a hirtelen felfordulás okát. Mikor odaért a sátrához, Foster rohant felé.
– Hozd ide a lovakat! Ez harci riadó! Figyelmeztetés, hogy harc fog kitörni!
Erik felrohant a dombon, majd mikor leért a túloldalon a kisebb völgybe, hadonászva üvöltözni kezdett a lóra vigyázó katonáknak.
– Hozzatok, amennyit csak bírtok! – Odarohant a legközelebbi cölöphöz, eloldott négy lovat, és elindult velük visszafelé. Mások is rohantak a lovak irányába, így még a táborba sem ért, mikor már az összes ló elindult visszafelé.
A sereg gyorsabban bontott tábort, mint valaha. Calis kiadta a parancsot, hogy alakítsák ki a védelmi állást. Egy maroknyi ember nekiállt kiásni a fal helyét. Az íjászok folyamatosan pásztázták a környéket, hátha valaki feléjük tart.
A harci riadó ellenére nem hallatszott semmilyen csatazaj a völgyből. Viszont elég hangos zsivaj hallatszott, és Erik rájött, hogy a lenti embereket hallja, akik valamin hevesen vitatkoztak.
– Bobby! – mondta végül Calis. – Vigyél le pár embert, és nézd meg mi folyik odalent!
De Loungville megfordult.
– Biggo, Sötétmocsárffy, Jadow és Jerome: velem!
Roo felnevetett.
– A négy legtestesebb fickó a csapatban, akik mögé elég könnyű elbújni.
De Loungville Roora nézett.
– És te is, picinyem! – mondta gonosz örömmel a szemében, elmosolyodott. – Mellettem fogsz jönni, és ha zűr támad, felkaplak, és nekiváglak az első embernek, aki felém mer jönni!
Roo az ég felé nézett, és beállt Erik mögé.
– Na, ezek után tartani fogom a számat!
– Kétlem – mondta Erik.
Gyalog ereszkedtek le a nagy táborba, hogy ne keltsenek feltűnést. Mikor hallótávolságba értek, vitára lettek figyelmesek.
– Nem érdekel, ez akkor is sértés. Én azt mondom, hogy menjünk le délre, és fogadjuk el a papkirály ajánlatát, bármit is ajánl.
– Ki akarsz jutni innen, hogy aztán megfordulhass, és megint harcolhass? – kérdezte egy másik hang.
Erik megpróbálta értelmezni a hallottakat, de Loungville viszont intett nekik.
– Kövessetek!
Számos kis táboron mentek keresztül. A legtöbb készen állt arra, hogy azonnal induljon.
– Ha kelet felé törtök ki – mondta valaki –, felfelé a folyó mentén, aztán átvágtok dél felé a dombokon, akkor valószínűleg szabadon mehettek el.
– Micsoda? – kérdezte a mellette álló férfi. – Felcsaptál jósnak?
De Loungville odavezette őket a közvetítők sátrához, amely előtt jó pár rémült alkusz állt. Elmentek mellettük, és beléptek a sátorba.
Bent alacsony faasztalt pillantottak meg, melyet a közvetítők használtak. Most nagydarab férfi ült mögötte. Szép ruhát viselt, amelyet gondosan ápolt, de szemmel láthatóan gyakran hordott. Lábát felrakta az asztalra. Csizmája mellett az iratokon számos sárdarab éktelenkedett. A férfi nem sokban különbözött a tábor többi katonájától, kivéve persze azt, hogy idősebb volt, talán még Prajinál és Vajánál is öregebb, akik pedig a legidősebbeknek számítottak Calis seregében. De nem is a kora, hanem puszta jelenléte sugározta az elképesztő tapasztalatot. Nyugodtan de Loungville-re és társaira nézett, és bólintott egy katonának, aki a háta mögött állt. Mindketten smaragdzöld karszalagot viseltek bal karjukon, de ezen kívül semmilyen más megkülönböztető jelzést sem lehetett látni rajtuk, sőt, egyenruhájuk sem rítt ki a többi közül.
De Loungville megállt.
– Na, melyik bolond fújja itt a harci riadót?
– Fogalmam sincs – mondta az öreg katona. – Nem akartam ekkora felfordulást okozni.
– A Smaragd Királynő képviselője vagy?
– Gapi tábornok a nevem – mondta a férfi. – Senkinek sem vagyok a „képviselője”. Azért vagyok itt, hogy tájékoztassak mindenkit a választási lehetőségekről.
Erik olyasmit érzett ebben az emberben, mint amit Krondor nagyhercegében, James hercegben és alkalomadtán Calisban. A parancsnokság aurája vette körül ezt a férfit; sugárzott belőle, hogy elvárja, hogy parancsait gondolkodás nélkül végrehajtsák. Erik biztosan érezte, hogy a férfi rangja nem egyszerű zsoldos dicsekvés. Ez az ember valóban egy hadsereget irányított.
De Loungville csípőre tette a kezét.
– Ó, és milyen lehetőségek állnak előttünk?
– Vagy a Smaragd Királynőt szolgáljátok, vagy meghaltok.
De Loungville enyhén megdöntötte a fejét, s a jelre Erikék szétszóródtak a sátorban. Erik maga de Loungville jobbjára állt, s így egyenesen szembekerült a Gapi mögött álló katonával.
– Általában megfizetnek, ha harcolok – mondta az őrmester. – De a hanghordozásod mintha azt mondaná, hogy most az egyszer le kell mondjak a fizetségről.
Gapi felsóhajtott.
– Meg is törheted a tábor békéjét, de az elég kockázatos lenne, kapitány.
– Nem vagyok kapitány – mondta de Loungville. – Őrmester vagyok. A kapitányom azért küldött ide le, hogy megnézzem, mi ez a nagy zsivaj.
– A zsivaj, ha már így nevezted – válaszolta Gapi –, ostoba emberek szörnyülködése, akik nem látják jól, hogy nincs választásuk. Hogy ne valami lerövidített változat jusson a füledbe, most megismétlem neked azt, amit egy órával ezelőtt mondtam. Aztán elviheted a hírt a kapitányodnak.
– Minden zsoldos csapatnak, amelyik itt szemlézik ebben a völgyben, hűséget kell esküdnie a Smaragd Királynőnek. Egy hónap múlva megindítjuk a hadjáratot Lanada ellen.
– Ha megpróbáltok kibújni az úrhölgyünknek való behódolás alól, ekkor megtalálunk és megölünk benneteket.
– És ki fog megtalálni és megölni minket? – kérdezte de Loungville.
Gapi könnyedén elmosolyodott.
– Az a harmincezer katona, aki körbezárta e kedves kis völgyet.
De Loungville megfordult, és kinézett. Messzire kémlelt, a völgyet környező csúcsok felé, ahol mozgást látott. Fémtárgyak csillantak meg, s bár nem látott sokkal többet, a jelek elárulták, hogy jókora sereg vette körül a völgyet. Idegesen felsőhajtott.
– Már kezdtünk eltűnődni, hogy mikor érnek ide. Hát, nem tudtuk, hogy teljes létszámban jelentek meg.
– Vidd el a hírt a kapitányodnak! Nincs választásotok.
De Loungville ránézett a tábornokra, és szemmel láthatóan mondani készült valamit. De aztán csak bólintott, és elindult kifelé. A többiek követték.
Nem is beszéltek addig, míg messze nem kerültek a nagy tábortól.
– Idegesnek tűnt, őrmester – mondta Erik. – Azt hittem, pont az a célunk, hogy belépjünk ebbe a seregbe.
– Nem szeretem, ha a másik oldal megváltoztatja a szabályokat – mondta de Loungville. – Errefelé fizetnek az embernek azért, hogy harcoljon. Azt hiszem, még mélyebbre merülünk az örvénybe, mint gondoltuk. Azonkívül – tette hozzá –, ha már megdugnak, jobb szeretem, ha előbb szépen megkérnek. Különben ideges leszek.

 

 

17.
A barlang

Roo a távolba mutatott.
Az összecsapás helyén tűz égett. Tartva a szavát, Gapi tábornok minden csapatot megtámadott, amelyik dél felé menekülni próbált. Pár kapitány elég makacsnak bizonyult ahhoz, hogy megpróbáljon áttörni a völgyet körbezáró hadseregen, de jobb állásban harcoló, alaposan berendezkedett ellenséggel találták szemben magukat.
A völgy kellemes környezetet nyújtott a gyülekező számára, de arra kifejezetten alkalmatlannak bizonyult, hogy bárki támadást indítson belőle. Mivel északra és délre szűk, meredek utak vezettek, az egyetlen menekülési irány kelet lehetett. Onnan érkezett Vaja és kis csapata is, akik elmondták, hogy tekervényes utakon jöttek, és ha nem ismerik az alattomos domborzatot, könnyen odaveszhettek volna. Egyes csapatok mégis megpróbáltak erre menekülni.
A többiek elhagyták kis táborhelyeiket, hogy behódoljanak – hátha később mégis kapnak valami fizetséget, vagy részesedést a fosztogatásból –, vagy hogy később próbálkozzanak meg egy esetleges szökéssel. Calis Bíbor Sasai is a behódolást választották. Amerre Erik nézett, mogorva embereket látott. Nem de Loungville volt az egyetlen, aki dühbe gurult a váratlan lépés miatt.
Akik engedelmeskedtek Gapi tábornok parancsainak, oszlopokban sorakoztak fel a folyó legalsó részén, pont ott, ahol a víz már belefolyt a Vedrába. A parton egy híd romjai éktelenkedtek, amit rég elfelejtett háborúban égettek fel. A Vedra két partját viszont kis hajók szelték át folyamatosan. Innen akár délre is lehetett hajózni.
Calis serege az utolsók között ért oda a hajókhoz, hisz sokkal magasabban táboroztak a völgyben, mint a többiek. Elég sok idejük maradt, amíg csak üldögéltek a lovon, és figyelték, hogy mi folyik odalent. A túloldalról férfiak és néha nők hajóztak át; Novindus minden részéről érkeztek oda, hogy csatlakozzanak a nagy hadsereghez.
Zöld karszalagos férfi lovagolt fel hozzájuk.
– Milyen csapat?
De Loungville Calisra mutatott, aki a bal oldalán üldögélt, majd így szólt:
– Calis Bíbor Sasai, a Kígyó-folyó Városából.
A férfi összeráncolta a szemöldökét, és Calisra nézett.
– Hamsa ostromából?
Calis bólintott.
A férfi elmosolyodott, de arckifejezése nem lett barátságosabb.
– Majdnem elkaptalak, te zsivány! De kelet felé mentél a jeshandikhoz, s mire a csapatommal megfordultunk, te már a sztyeppén voltál.
– Mélyen Calis szemébe nézett. – Ha tudom, hogy hosszúéltű vagy, azonnal kelet felé indulok. A jeshandik között sok hosszúéltű van. Elővett egy pergament és egy széndarabot, aztán feljegyzett valamit.
– De úrhölgyünk mindenkit befogad, úgyhogy most egy oldalon állunk. – Dél felé intett. – Menjetek le a folyó mentén úgy egy mérföldet! Jelentkezzetek a tábormesternél! Pár nap múlva parancsokat fogtok kapni. Addig is egyszerűek a tábor szabályai: ha bárki fegyvert ránt, meghal. Mi mind testvérek vagyunk most a Smaragd Királynő zászlaja alatt, úgyhogy ha valaki bajt kever, azonnal karóba húzzák. Nem ajánlom; láttam már olyat, hogy valaki egy órán át vonaglott a karón.
Meg sem kérdezte, hogy értik-e az elmondottakat. Egyszerűen megsarkantyúzta lovát, és elindult a következő zsoldos csapat felé.
– Elég egyszerű – mondta Praji, aki Calis balján ült.
– Na, keressük meg a tábormestert, és jelentkezzünk be! – mondta Calis. – Jó lenne, ha a lehető leghamarabb elhelyeznének minket! – Bólintott Prajinak és Vajának, akik szó nélkül távoztak a seregből.
– Hova mennek? – kérdezte Erik halkan.
– Tartsd a szádat! – szólt rá Foster, aki mellette lovagolt.
De Nakor felnevetett.
– Néha a nagy zűrzavarban az ember hirtelen nem találja saját csapatát. Prajinak és Vajának napokba telhet, míg megtalálják a mi táborhelyünket. Addig is lesz idejük hallani egyet s mást.
Calis megrázta a fejét, és hátranézett, figyelmeztetve az isalanit, hogy ezt ne kotyogja ki, de a kis ember csak vigyorgott.
– Azt hiszem, én is eltévedek egy időre. – A gyeplőt odadobta Luisnak. – Gyalog sokkal jobban boldogulok – mondta, és leszállt a nyeregből.
Calisnak nem maradt ideje tiltakozni, hisz Nakor már szaladt is lefelé. Lent éppen egy lovassereg szállt ki a hajóból, nyugatról pedig egy másik, jókora csapat érkezett oda. A két csapat hamar nyüzsgő tömeggé vált, melyben Nakor szépen elvegyült. A lovasok néha káromkodtak egyet, mivel Nakor hirtelen mozdulatai megijesztették a lovakat.
– Csinált már ilyet – mondta Calis.
Foster lángoló dühvel nézett Nakor után, de Calis és de Loungville csak rosszallóan csóválták a fejüket.

 

Pár órával később megtalálták a tábormestert. A fekete szemű, keskeny arcú férfi mogorván vette őket szemügyre, mikor Calis bejelentkezett. Odabiggyesztett valamit egy iratra; aztán a folyópart felé intett.
– Találjatok egy helyet a folyó partján! Két mérföldön ne menjetek túl! Más csapatok is táboroznak az út két szélén. Ti a folyó és az út között verjetek sátrat! Tudok is egy pontos helyet. Közvetlenül északra tőletek lesz egy csapat. Gegari Parancsának hívják magukat. Az út másik oldalán lesz egy csapat, amelyik Dalbrine névre hallgat. Ha annál délebbre mertek merészkedni, akkor azt szökésnek tekintjük, és elkapunk titeket. Akik nem halnak meg ekkor, azokra nyilvános kivégzés vár. A folyón se próbáljatok meg átkelni! A túlsó part felé intett, ahol egy csapat lovas ügetett fel s alá.
Valami nagyon nem tetszett Eriknek. Aztán rájött, hogy a lovak és a lovasok sokkal nagyobbak a megszokott méretnél. Hunyorogva próbálta felfogni a látványt.
– Gyíkemberek! – szólalt meg hangosan.
– Úrhölgyünk szövetségeseit szauruszoknak hívják – mondta a tábormester. – Ne hívjátok őket „gyíkoknak” vagy „kígyóknak”, hacsak nem akarjátok magatokra haragítani őt. – Ezzel intett Calisnak, hogy vezesse el a csapatát, mivel újabb zsoldoscsapat közeledett.
Erik megpróbálta jobban kivenni a távoli lovasokat.
– Azok a lovak húszmarkosak is lehetnek – mondta Sho Pi.
– Inkább huszonkettő vagy huszonnégy – mondta Erik. – Nagyobbak, mint a lovasságban használt paripák, de ugyanúgy mozognak. – Erik megcsodálta a távolodó állatok könnyed mozgását. A szauruszok kecsesen lovagoltak, bár szemmel láthatóan nagyon súlyos volt a testük felső része. Öltözetük szinte háromszög alakot vett fel a felsőtestükön, hisz válluk széles volt, derekuk pedig vékony. – Szívesen megnéznék egy ilyen lovat közelebbről – mondta Erik.
– Nem hiszem – csattant fel de Loungville. – Legalábbis akkor nem, ha a lovas is rajta van.
Erik csodálkozva ingatta a fejét, miközben a lovasok elvesztek a délután párás messzeségében.

 

Megtalálták a táborhelyet, Calis pedig az őrei kíséretében bemutatkozott a szomszédos kapitányoknak. Az kiderült, hogy senki sem beszélt sokat, hisz egyik csapat sem tudta, hogy a másik valóban támogatja-e a Smaragd Királynőt, vagy csak belekényszerítették a szolgálatba.
Erik nem számított hadászati szakértőnek, de úgy érezte, hogy ezen a fura földrészen, ahol az embereket megfizetik a harcért, nem volt túl jó ötlet olyanokat tartani egy seregben, akik nem szolgáltak hűséggel. Mégsem látott általános felháborodást, így feltételezte, hogy a hadsereg parancsnokai tudtak valamit, amit ő nem.
Calis megparancsolta, hogy a szabad ég alatt aludjon mindenki. Elmondta, hogy nem fognak sátrat állítani, sem sáncot ásni, vagy falat húzni. A parancsokból kitűnt a szándéka: azt akarta, hogy ha zűr támad, az emberek gyorsan feltápászkodhassanak.
A második nap után a szomszédos táborok már kisebb közösségekké váltak, ahová a szolgálaton kívüli katonák szívesen ellátogattak. Beindult a cserekereskedelem, a szerencsejáték; az emberek történetekkel szórakoztatták egymást, és mindenféle módon próbálták elűzni az unalmat. Jóllehet lassan, a bizalom egyre nőtt a csapatok között, ahogy a szolgálatba kényszerített emberek kezdtek beletörődni sorsukba. A kapitányoknak nem tetszett, hogy nem választhatták meg, melyik oldalra állnak, de a legtöbbjük számára az egyik oldal olyan volt, mint a másik, és a zsákmány az zsákmány maradt, bármelyik oldalon is kaparinthatták meg.
Némely csapat szívesen fogadott minden új arcot, mindenkit, aki híreket hozott, vagy aranyat a szerencsejátékba, vagy csak megtörte a szürke hétköznapokat. De egyes csapatok még mindig bizalmatlankodtak. Kétszer is előfordult, hogy Roonak és Eriknek azt mondták, menjenek tovább, mikor az egyik tábor felé közeledtek.
A második éjszakán Foster végigsétált a táborban. Minden emberrel beszélt. Odaért a kis tábortűzhöz is, ahol Erik, Roo, Sho Pi és Luis üldögélt, szemmel tartva Biggót és Natombit, akik épp az egész seregre főztek.
– Ide hozzám! – mondta, és intett nekik, hogy álljanak fel.
Aztán kinyitott egy tárcát, és beleszámolt két arany és öt ezüstpénz mindenki tenyerébe.
– A zsoldosoknak fizetnek – mondta halkan –, és ha néha nem tudtok megvenni valamit egy árustól vagy egy szajhától, akkor az emberek kérdezősködni fognak. És ha valaki berúg és elköp valamit, annak én magam szedem ki a máját!
Erik méregetni kezdte a pénzdarabok súlyát. Sötétmocsár elhagyása óta nem tartott a kezében pénzérmét. Kellemes érzéssel töltötte el, hogy vásárolhat valamit. Beletette a pénzt a zubbonyára varrt zsebbe, ahol biztonságos helyen tudhatta.
Aznap este megérkeztek a szajhák. Sátrak nélkül csak nyilvánosan lehetett igénybe venni szolgáltatásaikat, de ez nem sok férfit zavart. Sokan egyszerűen behúzták a kiválasztott nőt a takarójuk alá, és ügyet sem vetettek közelben üldögélő társaikra.
Két munkanélküli szajha odament Roohoz és Erikhez.
– Jól jönne egy kis társaság, fiúk?
Roo elmosolyodott, Erik pedig hirtelen elpirult zavarában. Legutoljára akkor jöttek szajhák a táborba, mikor még fenn voltak a Vedra kis mellékfolyójánál. Ráadásul akkor ő éppen a lovakat felügyelte, s mire visszatért a táborba a szajhák már továbbálltak. Biztosra vette, hogy volt az egyetlen ember a csapatban, aki még nem bújt ágyba nővel. Talán sosem lesz rá lehetőségem, gondolta Erik. Barátjára nézett, akinek már fülig ért a szája, és hirtelen ő is elvigyorodott.
– Miért is ne?
– Előre kapjuk meg a pénzt? – kérdezte az egyik nő.
Roo felnevetett.
– Majd ha fagy! – A táborra mutatott. – Mi nem tudunk elmenni innen, de ti hamar leléphettek, nemde?
A nő bólintott.
– Nem vagy olyan fiatal, mint ahogy kinézel, igaz?
Roo felállt.
– Idősebb vagyok, mint valaha életemben.
A szajhát szemmel láthatóan kicsit összezavarta a kijelentés, de követte Root, aki intett neki.
Erik felállt, immáron egyedül maradva a másik nővel. A nő talán fiatal volt, de nem lehetett megállapítani. A rideg arcot gyenge fény világította meg, és Erik nem tudta megállapítani, hogy a nő a tizenötödik vagy a negyvenedik életévéhez jár-e közelebb. A hajában ősz szálakat vett észre, amiből rájött, hogy nála idősebb, de Erik nem tudta, hogy ettől jobban érzi magát, vagy rosszabbul.
– Itt? – kérdezte a nő.
– Micsoda?
– Itt akarod csinálni, vagy valahol máshol?
Erik iszonyúan zavarba jött.
– Menjünk le a folyópartra!
Megfogta a nő száraz kezét. Aztán megbánta a mozdulatot, mivel tenyere izzadt és a szorítása bizonytalan volt.
A nő halkan felnevetett.
– Mi az? – kérdezte Erik.
– Ez az első neked?
– Miért... – hebegte Erik –, persze, hogy nem... csak... régóta volt már... az utazás, meg minden.
– Persze – mondta a nő.
Erik nem tudta, hogy a nő valóban élvezi az ő bizonytalanságát, vagy csak megveti. Levezette őt a folyó partjára. Útközben majdnem rátapostak egy párra, akik hevesen mozgolódtak a takaró alatt. Erik megállt egy aránylag sötét helyen.
A nő gyorsan kibújt ruhájából, Erik pedig érezte, hogy a látvány nagy hatást gyakorol a testére. A nő testén semmi különöst nem látott. Kicsit megereszkedett volt a csípője és a combja, a melle pedig kicsit petyhüdt, de mikor arra gondolt, hogy mi fog történni, Erik gyorsan nekilátott a vetkőzésnek. Zubbonyát már le is vette, és a csizmájával foglalatoskodott, mikor a nő megszólalt.
– Nagydarab fickó vagy, nemde?
Erik lenézett a testére, mintha most látná először. Mióta rabságban élt, olyan izomtömeget szedett magára, ami a hollófalvi izmokhoz képest nagy növekedést jelentett. Mindig is erős volt, de mostanra eltűnt róla a kis hájréteg. Erőteljes, kovácshoz méltó mellkasa és válla formás izmokból állt, mintha egy hősöket megalkotó szobrász faragta volna meg.
– Mindig is nagydarab voltam a koromhoz képest – mondta Erik.
Leült, és levette a csizmáját. A nő odalépett hozzá, és megragadta a nadrágját.
– Nézzük, mekkora! – mondta száraz hangon. Lehúzta a nadrágot, és mikor látta, hogy Erik kifejezetten készen áll, felnevetett. – Elég nagy!
Foglalkozásához képest a nő gyengéd volt. Nem sietett, és nem nevetett Erik ügyetlenkedésén. Ha kellett, megnyugtatta a fiút, és bár szeretkezésük heves volt és gyors, nem hiányzott belőle a csipetnyi törődés. Miután végeztek, a nő gyorsan felöltözött. Erik fizetett, de a szajha még ezután is maradt egy kicsit. – Hogy hívnak? – kérdezte a fiútól.
– Erik. – Kicsit kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy elmondta a, nevét.
– Vad fiú vagy, Erik, egy férfi testében. A megfelelő nő egyszer eljön, és imádni fogja, ahogy hozzáérsz, feltéve ha sosem felejted el, hogy mennyire erős vagy, és mennyire gyenge a nő húsa.
Eriknek hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt.
– Fájt?
A nő felnevetett.
– Nem nagyon. Olyan... lelkes voltál. Lesz a fenekemen egy pár folt, amiért a végén olyan erősen nekivágódtam a földnek. De ez semmi ahhoz képest, amit a rohadt szajhakínzók művelnek velem néha.
Erik is öltözködni kezdett.
– Miért csinálod?
A nő megvonta a vállát a félhomályban.
– Mi mást tehetnék? A férjem katona volt, mint te. Öt évvel ezelőtt halt meg. Nincs családom, se mesterségem. Tolvaj lehetek, vagy szajha.
Sajnálkozás nélkül megismételte:
– Mi mást tehetnék?
Erik nem tudott többet beszélgetni vele, mert a nő elment újabb vendéget keresni. Valami hiányzott a kis kalandból, és bár Erik nem tudta mi volt az, azt biztosan érezte, hogy már alig várja a következő alkalmat, amikor újra kipróbálhatja ezt a csodálatos dolgot.

 

Hat nappal a tábor felverése után Erik Prajit és Vaját pillantotta meg, akik épp feléjük lovagoltak. Calis, aki egészen közel ült hozzájuk, intett a két öreg zsoldosnak, hogy menjenek oda. A két férfi letérdelt Calis mellé.
– Mit tudtatok meg? – kérdezte Calis.
– Semmi meglepőt – mondta Praji, és körbemutatott a tájon. – Mind egy nagy ketrecben vagyunk. Keletről a hegyvonulat zár be minket, itt mellettünk a folyó, északra húsz-, huszonötezer katona van, délen pedig, úgy ötven mérföldre innen, Lanada és Maharta seregei gyülekeznek.
– A mahartai rádzsa ennyire északra küldte a seregeit?
– A pletyka szerint igen – mondta Vaja, elég halkan ahhoz, hogy csak Calis és a körülötte ülők hallják.
– Ez a hadjárat már tizenkét éve folyik. Még Irabek elesésével kezdődött. Előbb vagy utóbb a rádzsák is rájönnek, hogy mi a helyzet. A folyó mentén egymás után estek el a városok, és mindegyik azt remélte, hogy a szomszédja lesz az utolsó város, amelyiket a Smaragd Királynő megkaparintja.
– Mi mást tudtatok meg? – kérdezte Calis.
– Pár napon, de legfeljebb egy héten belül indulunk.
– Mit hallottatok? – kérdezte Calis, miközben Robert de Loungville és Charlie Foster Calis mögé állt.
– Senki sem állította, hogy „három nap múlva indulunk” – mondta Praji. – Csak figyeltünk, és hallgatóztunk.
Vaja észak felé mutatott.
– Nagy hidat építenek, ahol a hajók járnak. Jó pár építész, és néhány száz rabszolga dolgozik rajta éjjel-nappal.
– Innen senki sem mehet északra engedély nélkül – mondta Praji.
– És senki sem hagyhatja el ezt a területet, hacsak nincs írásos engedélye – tette hozzá Vaja.
– A folyó északi részén állomásoznak a veteránok – folytatta Praji –, akik a kezdetektől fogva részt vettek a hadjáratban. Ott vannak persze a szaurusz gyíkemberek is.
Calis egy ideig hallgatott.
– Tehát fali kaja leszünk?
– Úgy néz ki, igen – mondta Praji.
Erik saját csapata felé fordult.
– Fali kaja? – suttogta.
Biggo halkan válaszolt, hogy a tisztek ne hallják meg.
– Azok a fali kaják, akik először mennek a falhoz, fiam. Ugyanis velük lakatják jól a falat védő katonákat.
Luis olyan mozdulatot tett, mintha késsel elvágta volna saját nyakát.
– Azok a csapatok – tette hozzá Luis –, akik elsőnek mennek a falhoz, nagyon sok embert vesztenek. Ők veszítik a legtöbbet.
– Nyitva kell tartanunk a szemünket – mondta Calis. – Közelebb kell férkőznünk ehhez a Smaragd Királynőhöz és a tábornokaihoz, hogy mindent megtudjunk. Ha ehhez az kell, hogy mi jussunk először át a kapun vagy a falon, akkor megtesszük, és bebizonyítjuk, hogy sokat érünk. Majd ha tudjuk, amit tudnunk kell, akkor gondolkozhatunk azon, hogy a pokolba meneküljünk el.
Erik a tarkójára tette kezét, és hátradőlt a takaróján. A délutáni égen átrohanó felhőket figyelte. Éjszakai őrséget kapott, úgyhogy elhatározta, kicsit pihen.
De a gondolat, hogy elsőnek támadják majd meg egy város falát, nem hagyta nyugodni. Eddig négy embert ölt meg, három különböző alkalommal, de csatában még sohasem vett részt. Kicsit aggódott, hogy elront valamit.
Még mindig ezen tűnődött, mikor Foster odalépett hozzá, és belerúgott a csizmájába. Ideje volt elfoglalni az őrséget. Erik meg is lepődött, hogy már éjszaka van. Teljesen elmerült a közelgő csatában, s észre sem vette, hogy lement a nap. Felállt, magához vette kardját és pajzsát, majd lesétált a folyóhoz, hogy a következő pár órát őrködéssel töltse.
Mulatságosnak találta, hogy egy hadsereg kellős közepén kell őrködnie, mely azonnal megtámadná őket, ha igazi céljukra fény derülne. Nem is értette pontosan, hogy miért kell őrséget állni, hisz ötven mérföldön belül nem volt másik ellenség. Mindenesetre őrségbe küldték, úgyhogy teljesítette a parancsot.

 

Nakor a szélén álldogált annak a tömegnek, mely megigézve figyelte, ahogy a pap felemeli a halott birkát. A tűzhöz legközelebb álló szaurusz harcosok helyeslően felkiáltottak, azaz felszisszentek, ami úgy visszhangzott az éjszakában, mint egy igazi sárkánykórus. Az emberek, akik a gyíkok mögött álltak, elképedve bámulták a szertartást, melyet csakis a szauruszok ismertek.
Ünneplés folyt, Nakor pedig szabadon járt-kelt a különböző csapatok között. Sok mindent látott, és elégedett volt, de ugyanakkor rémült is: elégedett, hogy a rejtély több részét is megfejtette, ami segíthet Calisnak, és rémült, mert hosszú életében még sosem látott olyan hadsereget, mely ennyire nagy és gonosz volt.
A hadsereg szívét a szauruszok és a Kiválasztott Őrség alkotta. Utóbbi egy nagy sereg emberből állt, akik a már megszokott smaragdzöld karszalagot és zöld fejkendőt viseltek. Ennek a csapatnak az egyik tagja ott állt nem messze Nakortól. Elvetemültségét fémjelezvén, emberi fülekkel teleaggatott nyakláncot viselt. A táborban keringő pletykák szerint ők voltak a legvadabb, legveszélyesebb és legaljasabb emberek a sötét lelkek hadseregében. Csak úgy lehetett az ő rangjukra emelkedni, ha az ember már számos csatában bizonyított, és sok undorító, gonosz tettet hajtott végre. A pletyka szerint a végső próba alkalmával szertartásos emberevésből kellett jeleskedni.
Nakor nem kételkedett e pletykákban. A Skashakan-szigeteken már találkozott régen kannibálokkal, és jól tudta, hogy ezek az emberek olyan dolgokat művelnek, amelyek még egy kannibált is felháborítottak volna.
Nakor rávigyorgott egy férfire, akinek testét számos tetoválás borította. A férfi egy kisfiút szorított magához, kinek nyakát vaskarika fogta körül, s kinek szemében kábítószer okozta üresség honolt. A férfi rávicsorított Nakorra, aki csak tovább vigyorgott, és arrébb sétált.
Az isalani a legnagyobb ünneplő tömeg körül sétált, hogy találjon egy helyet, ahonnan láthatja a Smaragd Királynő nagy sátrát. Fura energiák cikáztak az éjszakai levegőben, és az ének mellett távoli mágia ismerős hangjaira lett figyelmes; már tudta is, hogy kit és mit fog ott találni.
De nem volt benne biztos, és bizonyosság nélkül nem mehetett vissza Calishoz, hogy elmondja neki, mit kell ezután tenni. Egyelőre csak annyit tudott biztosra, hogy valakinek vissza kell mennie Krondorba, és figyelmeztetnie kell Nicholast, hogy sokkal ádázabb sereg születik e földön, és sokkal gonoszabb erők szabadulnak el, mint ahogy azt ő hitte. A pantathiánusok ősi mágiája mellett valami idegen illat töltötte be a levegőt.
Nakor az égboltra pillantott, és a felhőkben démonok szagát érezte, mintha készen állnának arra, hogy lezúduljanak az égből, mint az eső. Megrázta a fejét.
– Kezdek fáradni – mormogta, a hatalmas szaurusz harcosok között sétálva.
Nakor egyik képessége, avagy ahogy ő nevezte, trükkje az volt, hogy egy-egy tömegben feltűnés nélkül tudott mozogni. De e képessége nem mindig működött, mint ahogy most sem.
Egy szaurusz harcos nézett le rá.
– Hova mész, te ember? – morogta mély hangon.
Nakor belenézett a harcos mélyvörös szemébe.
– Jelentéktelen vagyok, ó hatalmas uram. Nem látok jól. Olyan helyet keresek, ahonnan jobban láthatom e csodálatos szertartást.
Nakor kíváncsi volt a szauruszokra, mikor először lépett a tábor belső területére, de most már legszívesebben távozott volna közülük. Ezek a lények még mindig rejtélyt jelentettek a számára. Külsőre legalább annyira hasonlítottak a pantathiánusokra, mint az emberek a tündékre, de ha az ember közelebbről megvizsgálta őket, rájött, hogy egészen mások. Nakor szinte biztosra vette, hogy egy egészen más világból érkeztek, s hogy melegvérű lények voltak, akárcsak az emberek, a tündék vagy a törpök, ellentétben a pantathiánusokkal.
Erről szívesen elbeszélgetett volna egy tanult szaurusszal, de eddig csak fiatal hím harcosokkal találkozott, akik eléggé megvetően viszonyultak az emberekhez. Kétsége sem volt afelől, hogy ha a táborban tartózkodó emberek nem a Smaragd Királynőt szolgálták volna, a szauruszok szíves örömest legyilkolták volna mindnyájukat, hisz így is alig tudták visszatartani magukat.
Az átlagos szaurusz közel három méter magas volt. Mellkasuk és válluk hatalmasra nőtt, nyakuk viszont annál vékonyabb volt. Bár lábuk elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy irányítsák vele az óriási lovakat, nem lehettek túl jó ugrók és futók. Ha gyalog harcolnának, az emberek méltó ellenfelek lennének, gondolta Nakor.
A gyíkember felmordult, Nakor pedig nem tudta, hogy ez mit jelent. Mindenesetre engedélynek vette, így továbbsétált, és felkészült arra, hogy megbirkózzon a további ellenvetésekkel.
Erre nem volt szükség. A harcos visszafordította figyelmét a szertartásra.
A Smaragd Királynő sátrát hatalmas emelvényre húzták fel, mely vagy fából, vagy földből készült – Nakor nem látta jól. A sátor két méterrel magasabban állt a többi sátornál a tábornak ezen a részén. Az építményt egy sereg szaurusz vette körül, és Nakor most először pillantott meg pantathiánus papokat. A szauruszok mögött álltak. Sőt, pantathiánus harcosokat is látott. Az isalani elmosolyodott, hisz ez egészen új felfedezésnek számított, ő pedig mindig is vérbeli felfedező volt.
A pap most megfordult, rádobta a legyilkolt birkát a máglyára, majd illatosított olajakat öntött rá. Sűrű, fekete illatgőz csapott fel. A pap és a szauruszok feszülten figyeltek. Aztán a pap mutogatni kezdett, és idegen nyelven elhadart valamit. Nakor nem értette, de a hanghordozásából ítélve elégedett volt; bizonyára az istenek elfogadták az áldozatot.
Ekkor valaki előlépett a sátorból: egy zöld páncélos férfi. Őt másik zöldruhás követte, majd jött egy harmadik is, akinek zöld vértezetét arany szegélyezte. Ő volt Fadawah tábornok, a sereg főparancsnoka. Nakor érezte, ahogy a gonoszság körbeveszi a férfit, mint füst a tüzet. Ahhoz képest, hogy katonaként szolgált, sugárzott belőle a mágia.
Ezután egy nő jelent meg. Nyakát és csuklóját smaragdok borították. Zöld ruhát viselt, elöl mély kivágással, hogy a nyakában lógó smaragdok még jobban érvényesüljenek. Hollófekete haján smaragdkorona pihent.
– Jó sok smaragd – mormogta Nakor –, még ha rólad van szó, akkor is.
A nő mozgása kifejezetten idegesítette Nakort. Mikor a királynő előrelépett, hogy magába szívja hadserege üdvrivalgását, Nakort iszonyatos érzés kerítette hatalmába. Valami nagyon nem stimmelt!
A nő beszélni kezdett.
– Híveim! Én, az úrhölgyetek, én, aki csak egy magasabb erőt képviselek, köszönetet mondok az ajándékokért.
– A szauruszok Égi Serege és a Smaragd Királynő győzelmet ígér nektek ezen életetekben, és halhatatlan jutalmat a következőben. Kémeink jelentették, hogy a hitetlenek csak háromnapi menetelésre táboroznak innen. Nemsokára elindulunk, hogy megsemmisítsük őket, aztán tovább égetjük fel a pogány városokat. Minden egyes győzelem gyorsabban jön, mint a másik, s a létszámunk egyre nő.
A Smaragd Királynő előrelépett az emelvény legelejére, és lenézett a hozzá legközelebb álló szaurusz és emberi arcokra.
– Ma éjszaka te leszel a hírnököm az istenek felé! – jelentette ki az egyik férfire mutatva.
A férfi diadalittasan az ég felé emelte öklét, és az emelvény első négy lépcsőfokát futva tette meg. Ezután átvetette magát az utolsó kettőn, így a feje úrnője előtt ért földet. A nő felemelte a lábát, és rátette a férfi fejére, majd levette róla, és elindult visszafelé a sátorba. A férfi mosolyogva felállt, visszakacsintott üdvrivalgó cimborái felé, majd követte a Királynőt a sátorba.
– Elég bizarr! – suttogta Nakor. Körbepillantott, és látta, hogy az ünneplés egyre hevesebb. Nakor tudta, hogy nemsokára berúgnak az emberek, és akkor következnek a kakaskodások. Mivel a tábor eme részén igen laza fegyelem uralkodott, még nagyobb verekedésekre és vérontásra is lehetett számítani.
Nakornak most át kellett kecmeregnie egy nagyon részeg, bódító anyagokat fogyasztó bandán, majd át kellett jutnia a folyón, hogy megtalálja Calis táborát.
Az isalani sosem aggódott, így most sem. De mégis feszülten összpontosított arra, hogy ne időzzön sokáig. Már pontosan tudta, hogy mi áll a tizenkét éve tartó háborúk mögött, sőt, arra is rájött, hogy talán ő volt az egyetlen a világon, aki minden szempontból pontosan értette, amit az imént látott.
Az élet bonyolultságán szörnyülködve a kis ember eltávolodott a Smaragd Királynő sátrától.

 

Küldönc érkezett.
– Te vagy Calis kapitány?
– Én vagyok az – mondta Calis.
– Parancsnok! Szedd össze a csapatodat, és gázoljatok át a folyón! – Északra mutatott, így Erik, aki a közelben üldögélt, azt feltételezte, hogy a közelben találnak majd egy gázlót. – Fésüljétek át a túlsó partot; dél felé, egészen tíz mérföldig! Egyik felderítőnk gilánikat látott. A tábornokoknak nem tetszik, hogy ilyen söpredék törzs csavarog a túlsó parton.
Megfordult és ellovagolt.
– Söpredék? – kérdezte Praji, majd megrázta a fejét, és hitetlenkedve nézett a küldöncre. – Ez a fickó bizonyára sosem látott gilánit.
– Én sem – mondta Calis. – Kik ők?
Praji elkezdte összeszedni a cókmókját.
– Barbárok – magyarázta. – De nem vad, brutális emberek. Törzsközösségben élnek. Senki sem tudja, kik ők, és honnan jöttek. Olyan nyelven beszélnek, amit csak kevesen tudnak megtanulni, és ritkán adatik meg egy idegennek, hogy egyáltalán tanulhassa a nyelvüket. Kemény emberek, és úgy harcolnak, mint az őrültek. A Djam-síkságon szoktak barangolni, vagy Ratn'gary alacsonyabb dombjain. Nagy bölénycsordákra vadásznak, meg antilopra és szarvasra.
Vaja összecsavarta takaróját, és hozzátette:
– Elég sok gondot okoznak a folyó innenső oldalán lakóknak. A legjobb lótolvajok a világon. Náluk az alapján osztogatják a rangot, hogy ki hány ellenséget ölt meg, és ki hány lovat lopott el. Nem lovagolni akarnak rajtuk; megeszik őket. Legalábbis ezt hallottam.
– Sok borsot törhetnek az orrunk alá? – kérdezte Calis.
– Ó, valószínűleg egyet se látunk majd! – válaszolta Praji. Takaróját odadobta Eriknek. – Légy szíves, fogd meg egy percre! – Lehajolt egy, zsákhoz, amelyben személyes holmiját tartotta. – Kemény, kis fickók. Körülbelül kétszer olyan magasak, mint a törpök – mondta, majd gonosz vigyorral Roora mutatott. – Pont olyanok, mint ő!
A férfiak felnevettek, Praji pedig visszavette Eriktől a takarót. Ezután elindultak a lovak felé. De Loungville és Foster mindenkit lóra parancsolt. Praji tovább mesélt.
– Abban a magas fűben, ami a folyó másik oldalán nő, hihetetlen módon el tudnak rejtőzni. Egyébként is ilyen alacsony kunyhókban élnek, amit fűszálakból szőnek. Az ember három méterre áll tőle, és észre sem veszi. Fura egy népség.
– De tudnak harcolni – mondta Vaja.
– Ez igaz – mondta Praji, miközben felkészítették a lovakat. – Tényleg tudnak harcolni. Na, kapitány, most már annyit tudsz a gilánikról, mint bárki más, aki errefelé él.
– Nos – kezdte Calis. – Ha tényleg nem akarnak bajt keverni, akkor még naplemente előtt visszaérhetünk. – Mintha aggódna valami miatt, körbenézett a táborban, majd de Loungville-hez fordult. – Hagyj itt egy kisebb csapatot, akik vigyáznak a táborra! – Majd halkabban hozzátette: – És mondd meg nekik, hogy ameddig ellátnak, keressék Nakort is a szemükkel!
Foster intett az embereknek, hogy szerszámozzák fel a lovakat. Erik Felemelte a nyergét.
– Hol járhat Nakor? – tűnődött magában.

 

Nakor felnyögött. Miközben felvette a deszkát, halkan elátkozta a másik oldalon dolgozó bolondot, aki valószínűleg nem is sejtette, hogy létezik valami, amit „együttműködésnek” hívnak. A férfi, akinek a nevét sem tudta, de akit elkeresztelt „idiótának”, továbbra is csak emelte, vitte és ledobta a deszkákat, anélkül hogy Nakort figyelmeztette volna. Ennek eredményeképp, az elmúlt két nap alatt Nakor elképesztő mennyiségű vágást, horzsolást és karcolást szedett össze.
Nakornak még nem sikerült visszatérnie Calis táborába. A csapatok szemléje befejeződött. A hadsereg magja a Vedra mellékfolyójának északi részén maradt, míg az új zsoldoscsapatok a folyótól délre táboroztak le. A kis folyón már csak hivatalos kinézetű engedélyekkel lehetett átkelni, amit a tábornokok adtak ki. Nakor három ilyen engedélyt tartogatott a táskájában, melyeket két nappal ezelőtt lopott el, de addig nem akarta használni őket, amíg át nem tanulmányozta mindet. Ráadásul nem is talált olyan helyet, ahol nyugodtan megtekinthette volna az iratokat. Nem akarta kockáztatni az elvesztésüket, és amúgy is hozzászokott már, hogy ok nélkül sosem vonja magára a figyelmet.
De a tábornokok hidat akartak építeni a kis mellékfolyón, így a munkások csapata szorgosan dolgozott az építményen. Nakor úgy tervezte, hogy munkásnak adja ki magát, majd mikor a híd eléri a túlsó paRtot, akkor eltűnik a tömegben.
A munka viszont lassabban folyt, mint ahogy remélte, mivel az emberek rabszolgamunkában dolgoztak, s mint ilyenek, a munkások nem siettek. Ráadásul éjszaka is őrség figyelte őket. Az őrök nem vették észre az érkezését; bizonyára nem izgatta őket, hogy eggyel több rabszolga van a csapatban – ami szerintük a számolás elrontása miatt következhetett be –, de arra nagyon figyeltek, nehogy eggyel kevesebb embert találjanak valamelyik reggel.
Ez azt jelentette, hogy Nakornak ki kellett várnia a megfelelő pillanatot, amikor elvegyülhet a zsoldosok között. Tudta, hogy ha az őrök nem figyelnek oda, könnyen megléphet, de a lehető legtökéletesebb lehetőségre várt. Mulatságos időtöltés lehetett, ha vadásznak rá a déli táborban, de Nakor tudta, hogy hamar meg kell osztania tudását Calisszal. Azután lehetett csak elkezdeni kiagyalni a tervet, hogy miként jutnak majd ki a hadseregből, és miként utaznak vissza Krondorba.
Az „idióta” leejtette a deszkának azt a részét, amelyiket ő tartotta, amitől Nakor megint jó pár faszilánkot kapott a vállába. Már készült is bevetni egyik „trükkjét”, amely nagy csípés lett volna a férfi hátsórészébe – mintha az lódarázsba ült volna –, mikor kirázta a hideg.
Hátrapillantott, és összeszorult a torka, mivel egy pantathiánus pap állt ott, nem egész három méterre tőle. A pap az építkezést figyelte, és halkan beszélgetett egy emberrel, aki valamilyen tisztnek tűnt. Nakor gyorsan lerakta a deszka végét, és visszasietett egy másikért, végig a földre nézve. Miközben Krondor jelenlegi nagyhercegével utazgatott, Nakornak már volt dolga kígyóemberekkel és az ő alkotásaikkal, de ilyen közelről még, sosem látott élő pantathiánust. Mikor elhaladt a lény mellett, megérezte az enyhe szagot, amiről már oly sokat hallott. A lénynek hüllőszaga volt, de ez a szag mégis olyan idegennek hatott.
Nakor lehajolt a következő deszkáért, és látta, hogy az „idióta” megbotlik egy kődarabban. A férfi elvesztette egyensúlyát, és a pantathiánus felé billent. A lény megfordult, és karmokkal tűzdelt kezével lesújtott. A karmok belemélyedtek az idióta mellkasába, szétszaggatva zubbonyát. A férfi felordított, mellkasán pedig bíbor mélyedések látszottak. Összerogyott, majd rángatódzni kezdett a földön.
A tiszt Nakorhoz fordult.
– Vidd innen! – Nakor és egy másik rabszolga megfogta a férfit. Mire visszaértek vele a rabszolgák táborába, a sebesült meghalt. Az isalani szemügyre vette a fakó arcot, melyből nyitott szemek bámultak a semmibe. Pár perc múlva pontosan tudta, hogy milyen méreg volt a pantathiánus karmain. Nem természetes, állati méreg volt, hanem több növény méreganyagának keveréke. Nakort elbűvölte a felfedezés.
Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a pantathiánus mennyire szívesen fitogtatta ama képességét, hogy egyetlen érintésével ölni képes. Itt, a Smaragd Királynő táborában komoly vetekedés folyt, amiről a hadsereg külső részén szolgálók nem is tudtak. Nakor szívesen tanulmányozta volna még e dolgokat, ha lett volna rá ideje. Ismerni az ellenség táborában folyó küzdelmeket, kifejezetten hasznosnak bizonyulhatott egy későbbi összecsapás során, de Nakornak nem maradt ideje arra, hogy beférkőzzön oda, ahonnan végignézheti a parancsnokság apróbb közjátékait.
– Ott tegyétek le! – mondta egy őr, és a szeméthalomra mutatott, amelyet naplementekor egy kocsi szokott elvinni úgy egy mérföldnyire a folyótól. Nakor engedelmeskedett, majd az őr megparancsolta a két rabszolgának, hogy térjenek vissza dolgozni.
Nakor lesietett az építkezéshez, de a pantathiánus és a tiszt már elment. Kicsit sajnálta, hogy nem figyelhette meg jobban a kígyópapot, s azt még jobban sajnálta, hogy az „idióta” meghalt. A férfi megérdemelte, hogy belecsípjenek az ülepébe, de a fájdalmas halál nem járt ki neki. A méreg pedig könyörtelenül megbénította tüdejét és szívét.
Nakor ebédig dolgozott. Evés közben a hídon üldögélt, immáron csak pár méterre a túlsó parttól. Lábát a folyó fölött lóbálva majszolta az íztelen zabkását és a kőkemény kenyeret. Közben eltűnődött, vajon mit csinál most Calis és csapata.

 

Calis intett a jobb oldalon lovaglóknak, hogy egymás mellett haladjanak, ugyanis így jobban lehetett látni, ha esetleg valaki oldalról támad. A legközelebbi ember jelezte, hogy érti a parancsot, és továbbadja.
Már dél óta lovagoltak, és embereknek nyomát sem látták a part fentén. A felderítők talán tévesen jelentették, hogy gilánikat láttak, vagy a törzs tagjai már elhagyták a területet. Még az is lehetett, hogy rejtőzködtek, ahogy Praji jósolta.
Erik feszülten figyelte a füvet, hátha észrevesz valami váratlan mozgást, de a délután nagyon szeles volt, így a fű úgy hullámzott, mint a víz. Sokkal jobb szemű embereknek is nehéz lett volna kiszúrni valakit ezen a vidéken.
Kicsit később Calis törte meg a csendet.
– Ha nem találunk valamit fél órán belül, akkor elindulunk visszafelé. Már így is csak sötétedéskor fogunk a gázlóhoz érni.
Az egyik szélső lovas felkiáltott, mire mindenki nyugat felé nézett. Erik a kezével takarta el a napot, hogy lásson. A lovas eszeveszetten integetett egy dombocska aljánál. Calis intett, mire az oszlop felé fordult.
Mikor odaértek a kis bucka aljához, Erik ugyanolyan füvet látott mindenhol. A bucka úgy nézett ki, mint egy felfordított, bozontos tál. Kör alakú alapból emelkedett ki, és kissé elkülönült a következőről, amely mellett még jó néhány domb húzódott a távoli hegyek felé.
– Mi az? – kérdezte Calis.
– Nyomok és egy barlang, kapitány – válaszolta a lovas.
Praji és Vaja kérdően egymásra pillantott, majd leszállt a lóról. Közelebb léptek a barlanghoz, és szemügyre vették. Alacsony bejárat vezetett a homályba, amelyen csak összegörnyedve lehetett átjutni.
Calis lenézett a földre.
– Régi nyomok. – Ezután a bejárathoz lépett, és végighúzta kezét a barlang kőfalán. – Ez nem természetes – mondta.
– Vagy ha az – mondta Praji, aki szintén végigtapogatta a falat –, valaki jól megdolgozta, hogy szilárdabb legyen. A föld alatt kőépítmény van. – Arrébb söpörte a földet, mire összeillesztett kövek bukkantak elő.
– Sarakan – mondta Vaja.
– Lehet – bólintott Praji.
– Sarakan? – kérdezte Calis.
Praji visszaszállt a lovára.
– Egy elhagyott törp város a Ratn'gary-hegységben. Az egész a föld alatt van. Néhány ember beköltözött pár évszázaddal ezelőtt, valami elmebajos vallási kultusz, de aztán kihaltak. Most üres az egész.
– Az emberek állandóan bejáratokba botlanak lent, az Öbölben – mondta Vaja. – A Nagy Déli Erdő dombjainál is van egy pár.
– Javíts ki, ha tévedek – mondta Calis –, de az több száz mérföldre van innen.
– Igaz – mondta Praji. – De ezek az átkozott alagutak mindenhova elérnek. – A dombocskára mutatott. – Ez talán valahova oda vezet – egy másik hegyre mutatott –, vagy csak megy pár száz métert, és vége szakad. Attól függ, ki építette, de ez nagyon úgy néz ki, hogy Sarakan bejárata.
– Talán ugyanazok a törpök építették, de ez egy másik város? – kockáztatta meg Roo.
– Talán – mondta Praji. – A törpök már régóta csak a hegyekben élnek, és a városi emberek nemigen járkálnak a Djam-síkságon.
– Használhatnánk ezt lerakatként? – kérdezte Calis. – Itt hagyhatnánk pár fegyvert meg más felszerelést, hátha járunk még erre.
– Én nem tenném, kapitány – mondta Praji. – Ha a gilánik errefelé kóborolnak, talán pont ezt a barlangot lakják éjszakánként.
Calis egy ideig hallgatott, majd hangosan beszélni kezdett, hogy mindenki hallja.
– Véssétek ezt a helyet az agyatokba! Jegyezzétek meg a tájat! Nemsokára lehet, hogy nagyon nagy szükség lesz arra, hogy idetaláljunk. Ha bármilyen okból ki kell törnünk a táborból, vagy meg kell valahogy szöknünk, és valaki nem tud Lanada felé indulni, az jöjjön ehhez a buckához! Akik itt találkoznak, menjenek dél felé! A Kígyó-folyó Városa a végcél, mert az egyik hajónk ott fog várakozni.
Erik körülnézett, aztán a lovára pillantott. A ló fejével egyvonalban két csúcsot látott a távoli hegyekben. Az egyik egy törött foghoz hasonlított, a másik pedig egy fürt szőlőhöz. A folyó a háta mögött kanyargott, és messze balra egy másik csúcs nyújtózkodott a magasba. Erik az agyába véste a táj képét, és biztosan érezte, hogy meg fogja találni, ha eljön az ideje.
Miután az emberek felmérték a dombocska hollétét, Calis intett az egyik lovasnak, aki kicsit távolabb állt. Jelzett neki, hogy visszafordulnak.
A férfi nyugtázta a parancsot, aztán megfordult, és jelzett egy még távolabbi lovasnak. Calis serege visszafordult, hogy csatlakozzon a Smaragd Királynő hadseregéhez.

 

 

18.
A szökés

Nakor integetett.
Évekkel ezelőtt megtanulta, hogy ha az ember nem akarja, hogy egy alacsonyabb rangú tiszt megszólítsa, tegyen úgy, mintha pontosan tudná, hogy mit művel. A part másik oldalán álló tiszt nem ismerte fel Nakort, amit az isalani jól tudott. A rabszolgák nem voltak emberek. Az ember meg sem jegyezte az arcukat.
És Nakor most nem úgy nézett ki, mint egy rabszolga. Előző éjszakára surrant ki a rabszolgaszállásról, hogy az esti és reggeli sorakozónál ne térjen el a létszám. Kicsit kóborolt a tábor körül, mosolygott, beszélgetett, míg végül odaért arra a helyre, ahová saját holmiját rejtette, mikor beállt építőmunkásnak.
Aztán hajnalban visszasurrant a rabszolgaszállásra, kicsit eltávolodott a munkásoktól. Átsétált az új hídon, közben találkozott egy őrrel, aki már épp kérdezni akart valamit, mikor Nakor barátságosan vállon paskolta.
– Jó reggelt! – üdvözölte. Az őr nem tehetett mást, mint hogy megvakarta az állát.
Nakor most odakiáltott a tisztnek.
– Hé, fogd meg! – És ezzel oda is dobta neki táskáját és összetekert takaróját. A tiszt gondolkodás nélkül elkapta, aztán egyből le is tette, mintha bogarak mászkáltak volna rajta.
Nakor akkorra már át is ugrotta azt a másfél métert, ami elválasztotta a híd végét és a déli part kőalapzatát.
– Nem akartam megkockáztatni, hogy a táska beleessen a vízbe. Fontos iratok vannak benne.
– Fontos...? – kérdezte a tiszt, miközben Nakor felvette a táskát.
– Köszönöm. El kell vinnem ezeket a parancsokat a kapitánynak.
A tiszt tétovázott, és ez volt a veszte, mert miközben a következő kérdést kezdte magában megfogalmazni, Nakor besurrant a lovasok közé, akik épp arra lovagoltak, s mire elmentek, a kis ember eltűnt szem elől.
A tiszt hunyorgott erre-arra, és nem vette észre, hogy pár méterre tőle hat helyett hét zsoldos alszik a kiégett tábortűz mellett. Nakor mozdulatlanul feküdt, és fülelt, hátha riadóztatnak.
Aztán elvigyorodott; általában így nyugtázta egy-egy sikeres eltűnési trükkjét. Elképesztőnek találta, hogy a legtöbb ember azt sem veszi észre, hogy mi történik a saját orra előtt. Mély lélegzetet vett, behunyta a szemét, és elbóbiskolt.
Nem egészen egy óra múlva hangokat hallott, mire kinyitotta a szemét. Az egyik katona épp felült mellette, és heves ásítozásba kezdett. Nakor megfordult, és látta, hogy az átejtett tiszt háttal áll nekik.
Nakor feltápászkodott, jó reggelt kívánt a még félig alvó katonának, majd elindult a csapáson abba az irányba, amerre Calis táborát sejtette.

 

Erik felnézett. Ott ült nem messze Calistól, de Loungville-től és Fostertől, és épp a kardját fényesítette. Szürkület után tértek vissza a táborba, Calis pedig elment jelentést tenni a tisztek sátrába, mely a hídhoz közel állt. Addig Erik és a többiek ellátták a lovakat. Mikor a kapitány visszatért, nem látszott rajta, hogy sikerült-e a találkozó, de Erik csak ritkán látott Calis arcán örömöt vagy bosszúságot.
De most Calis arca érzelmekről árulkodott, miközben mohó kíváncsisággal felállt: Nakor közeledett a kis csapáson, melyet lovak és emberek tapostak ki a Sasok tábora és a másik, keletre fekvő tábor között.
A kis ember szokásos vigyorával cammogott feléjük.
– Ejha! – sóhajtott fel, és lerogyott Foster mellé a földre. – Hát, nem kis munkába tellett megtalálni titeket. Sok a madaras lobogó, a vörös micsoda, és ezeket az embereket – a közeli csapatokra mutatott –, nem is érdekli, hogy ki táborozik mellettük. Tudatlan egy bagázs.
– Nem azért fizetik őket, hogy gondolkodjanak – mondta Praji, aki épp egy fadarabbal piszkálta a fogát.
– Igaz.
– Mit tudtál meg? – kérdezte Calis.
Nakor előrehajolt, és halkan beszélt. Eriknek erőlködnie kellett, hogy hallja, amit mond, mivel Erik és csapata gondosan próbálta leplezni a kíváncsiságát.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet itt beszélni róla, de annyit mondhatok, hogy legszívesebben nem is akarnád tudni, hogy mit láttam.
– De igen – vágta rá Calis.
Nakor bólintott.
– Értem, de te is meg fogsz érteni, ha elmesélem, mit láttam. Most csak hadd mondjak annyit, hogy ha van terved arra, hogyan jussunk ki innen, akkor ma éjszaka pont megfelelő lenne! Nem kell tovább maradnunk.
– Nos, most, hogy tudjuk, hol a gázló – mondta Calis –, átsurranhatunk, vagy majd azt mondjuk a parti őrségnek, hogy megint felderítünk dél felé.
Nakor kinyitotta örök társát, a táskáját.
– Talán ezek az engedélyek majd meggyőzik őket.
Erik majdnem elnevette magát, mikor meglátta Foster és de Loungville arcát. Csak bámultak az iratokra.
– Nem nagyon értem ezt a zagyvalékot – morfondírozott de Loungville –, de elég hitelesnek látszanak.
– Azok is – büszkélkedett Nakor. – Fadawah uraság sátrából loptam.
– A Királynő legfőbb tábornokáról beszélsz?
– Igen, ő az. Nagyon elfoglalt volt, és senki sem figyelt, hisz épp rabszolgásdit játszottam. Gondoltam, jól jöhet ez a pár irat. Egyébként akartam még puhatolódzni. Van valami nagyon különös ebben a tábornokban. Nem az, aminek látszik, és ha nem siettem volna annyira, ott maradok, és kiismerem.
Calis szemügyre vette a négy iratot.
– Elég jók. Ködösen megfogalmazott parancs, mely minden egységet felszólít, hogy az irat felmutatóját átengedje. Azt nem mondja, hogy a tulajdonosnak száznál több embere is lehet, de ha ügyesek vagyunk, nem lehet baj.
Praji felállt.
– Nos, nappal már voltunk járőrözni, és ha meggyőzőek akarunk lenni, akkor most kellene mennünk. Vagy várni akartatok holnap reggelig?
Calis Nakorra pillantott, aki nemlegesen megrázta a fejét.
– Most indulunk – jelentette ki a kapitány.
Körbeadták a parancsot, hogy mindenki gyorsan készüljön fel a lovaglásra, de csakis úgy, mintha nem lenne semmi olyan sürgős. Erik nem látta, hogy a szomszéd táborból bárki is figyelte volna őket. A többi zsoldoscsapat amúgy is el volt foglalva a saját dolgával. Nem igazán érdekelte őket más csapat mozgolódása.
Nem egész egy óra múlva Foster felsorakoztatta az embereket. Calis intett Erik csapatának, hogy mögéje sorakozzanak fel. Nakor, Praji, Vaja, Hatonis és de Loungville Calis mellett lovagolt. Foster elfoglalta helyét leghátul, ahol a sereg legtapasztaltabb csapata lovagolt. Mikor Jadow Shati és Jerome Handy kilovagolt a sorból, Erik sok szerencsét mutatott nekik, amit Jadow vigyorogva viszonzott.
Észak felé lovagoltak a folyóval párhuzamos úton, mígnem látótávolságba került a híd.
– Elég gyorsan épül – jegyezte meg Praji.
– Sokan munkálkodnak rajta – mondta Nakor. – Én is dolgoztam rajta pár napig, hogy átkelhessek.
– Elég sok gázló van a közelben – mondta Vaja. – Miért vesződnek ezzel?
– A Királynő nem akarja, hogy vizes legyen a lába – mondta Nakor.
Calis a kis emberre pillantott, akárcsak Erik. Nakor nem mosolygott.
Odaértek az őrséghez, mire testes őrmester lépett elő.
– Mi a helyzet?
– Jó újra látni téged, őrmester! – mondta Calis.
Az őrmester felismerte Calist az előző estéről.
– Megint átkeltek?
– A tábornokok nem elégedtek meg a jelentésemmel. Azt mondták, nem mentünk le elég délre. Holnap délig fogunk lovagolni, aztán holnapután reggel érünk vissza.
– Nekem senki sem szólt, hogy a csapatoddal átkelsz a folyón, kapitány – mondta az őrmester, és gyanakodva méregette Calist. – Azt sem mondták, hogy bárki egy napnál tovább fog kimaradni.
Calis nyugodtam előrenyújtotta az engedélyt.
– A tábornok nemrég gondolta meg magát. Ezt adta nekem, hogy ne kelljen küldöncökkel húzni az időt.
– Átkozott tisztek! – fakadt ki az őrmester. – Nekünk megvannak a parancsaink, de aztán valamelyik kedves kapitány csak gondol egyet, és az ivócimborájával megpróbálja megváltoztatni a dolgokat. Melyik pöffeszkedő páva hiszi azt, hogy csak úgy aláírja a nevét, és... – a torkán akadt a szó, mikor meglátta a nevet és a pecsétet az engedély alján.
– Ha küldöncöt akarsz küldeni Fadawah tábornokhoz, mondván, hogy nem követi a szabályzatot, mi szívesen megvárjuk a megerősítést – mondta de Loungville. – Addig sem kell gilánikat kergetnem. Szerintem a tábornok sem lenne ideges, őrmester.
Az őrmester gyorsan összetekerte az engedélyt, és visszaadta Calisnak.
– Átkelhettek – mormogta, és intett nekik. Aztán a parton álló katonák felé fordult. – Átkelnek a másik oldalra! – kiáltotta nekik.
A katonák visszaintettek, majd folytatták az unatkozást. Calis lassan lelovagolt melléjük, és óvatosan belegázolt a vízbe.
Eriknek felállt a szőr a hátán, mikor arra gondolt, hogy mindjárt ordítozni kezd valaki, hogy szöknek. Imádkozott, hogy ne figyelmeztess senki az őrmestert, hogy elloptak egy engedélyt a tábornok sátrából.
De nyugodtan keltek át a keskeny gázlón, mígnem az utolsó csapat is partot ért, Foster tizedessel leghátul. Calis ezután intett nekik, hogy gyorsítsanak. Ügetve indultak el dél felé. Erik erős késztetést érzett arra, hogy belevágja sarkát a lóba, és őrült vágtába kezdjen. Eltűnődött, hogy vajon hányan éreznek ugyanígy a seregben.
Mikor megtettek egy kis távolságot, Calis elrendelte a vágtát. Jó iramban megtettek egy mérföldet, amikor megint ügetés következett.
– Elmondhatom most? – kiáltott Nakor.
– Igen, még mielőtt leesel, és kitöröd a nyakad – felelte Calis.
Nakor elmosolyodott.
– Elég rossz a helyzet. Emlékszel régi barátunkra, Clovis úrnőre?
Calis bólintott. Eriknek halvány fogalma sem volt, ki lehet ez a nő, de Calis baljós arckifejezése elárulta, hogy ő ismeri. Eriket meglepte, hogy szemmel láthatóan de Loungville-nek sem mondott semmit a név.
– Az a ringyó, amelyik régen, mikor először találkoztunk, kihasználta Dahakont és Valgash uraságot a Kígyó-folyó városában? – pontosított Praji.
– Igen, ő az – vágta rá Nakor.
– Ő a Smaragd Királynő? – képedt el Calis.
Nakor megrázta a fejét.
– Bárcsak így lenne! Jorna, ugyanis ez volt az igazi neve, mikor még házasok voltunk...
– Micsoda? – kérdezte Calis döbbenten. Erik most látta először, hogy Calis elveszti hidegvérét.
– Hosszú történet. Majd valamikor elmesélem. De már kislánykorában is hiú ábrándokat kergetett. Mikor együtt voltunk, mindig fiatal akart maradni. Örökre.
– Azt hiszem, ha kikecmergünk ebből, minden részletet megosztasz velem – mondta de Loungville, aki éppúgy ledöbbent.
– Visszatérve – folytatta Nakor, intve de Loungville-nek, hogy ne zavarja meg –, a lánynak jó érzéke volt a trükkökhöz, vagy ahogy ti nevezitek, a mágiához. Elhagyott, mikor nem mondtam el neki a titkot arról, hogyan maradhat valaki örökre fiatal. Persze, hogy nem árultam el, hisz nem is tudtam ilyesmiről. Mikor Clovis úrnő volt, még másik testet használt.
– Másik testet? – kérdezte Praji, aki szemmel láthatóan összezavarodott. – Akkor hogy ismerted fel?
– Ha jól ismersz valakit, a testek nem számítanak – mondta Nakor.
– Elképzelhető – tette hozzá Vaja, akinek az egész beszélgetés nagyon tetszett.
– Ugyan már! – mondta Nakor. – Komolyan beszélek. Ez a nő megegyezett a pantathiánusokkal, hogy segíti őket, s ők cserébe örök fiatalságot nyújtanak neki. De nem tudta, hogy kihasználják. Én figyelmeztettem. Még azt is mondtam neki, hogy „Többet akarnak, mint amennyit te valaha is nyújtani tudsz”. És igazam volt. Megszerezték maguknak.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Calis.
Nakor arcára szomorúság ült ki.
– Emlékszel, mi történt az apáddal, mikor az arany és fehér ruhát öltötte magára.
– Igen – hebegte Calis, és elsápadt az arca.
– Megint ugyanaz történik. Jorna, azaz Clovis egy smaragdkoronát visel, ami megváltoztatja őt. Olyanná válik, mint az apád.
Calis feldúltnak látszott. Hallgatott, majd de Loungville-hez fordult.
– Mondd meg Fosternek, hogy egy hátvéd kövessen minket tizenöt percnyire! Tudni akarom, hogy üldöz-e minket valaki. Ha találkoznak valakivel, a leggyorsabb lovasuk vágtázzon hozzánk, a többiek pedig csalogassák el valahová az esetleges üldözőket! Kicsit várni fogunk a barlangnál, amit két nappal ezelőtt találtunk, aztán egyenesen Lanada felé indulunk.
– És ha az üldözőink nem kapják be a csalit? – kérdezte de Loungville.
– Mindenképpen félre kell őket vezetniük – mondta Calis.
De Loungville bólintott, majd hátrafordult lovával, és az oszlop végére vágtatott. Erik hátranézett. Foster és másik hat ember lelassított, majd megállt, miután de Loungville kiadta a parancsot. A kis csapat felkészült a negyedórás várakozásra, miután elindulhattak Calis serege után, és remélhetőleg utol is érhették őket egy-két nap múlva.

 

Másnap, a délelőtt derekán, valaki felkiáltott az oszlop hátsó részén. – Lovas!
Erik hátranézett, és Jadow Shatit pillantotta meg, aki már-már halálra hajtotta lovát. Az állat fürdött a tajtékban, és szélesre tágult orrlyukaiból Erik megállapította, hogy már alig kap levegőt. Jadow elég jól ismerte a lovakat ahhoz, hogy tudja: halálra hajtja a kancát; ebből Erik azonnal tudta, baj van. Kioldozta a zsineget, mely a hüvelyben tartotta kardját, mivel tudta, hogy harc következik.
Mert a távolban, nem egész egy mérföldnyire Jadow háta mögött, porfelhő tűnt fel. Erik megpillantotta a porfelhőben vágtázó alakokat, és mielőtt Jadow meg tudott volna szólalni, felkiáltott.
– A szauruszok azok!
– Honnan tudod? – kérdezte de Loungville.
– A lovak túl nagynak látszanak a távolsághoz képest.
Jadow ekkor ért hallótávolságba.
– Kapitány! – ordította. – A gyíkemberek! Követnek.
Calis de Loungville-hez fordult.
– Nyeregben maradunk. Harci alakzat két vonalban!
– Hallottátok a kapitányt! – kiáltotta de Loungville. – Az első ötven ember balra tőlem sorakozzon! – Ez azt jelentette, hogy az oszlopban álló első ötven embernek egyenes vonalban kellett felsorakoznia de Loungville jobb oldalán. Erik volt a legközelebb de Loungville-hez, mikor a sor felállt.
Jadow lefékezett, hátasa pedig majdnem összerogyott, mikor leugrott róla.
– Hol van Foster? – kiáltotta Calis.
Jadow megrázta a fejét.
– Nem dőltek be a cselnek. Mikor előrelódultam, engem követtek, és ügyet sem vetettek a tizedesre. A tizedes megfordult, és oldalról beléjük rohant, ezért van ez a kis előnyöm, kapitány, de... – Többet nem is kellett mondania.
Erik Jerome Handyre gondolt, akivel végül egész jól összebarátkoztak, miután Sho Pi megszégyenítette a hajón. Erik jobbra pillantott, és biccentett Sho Pinek, aki viszonozta ezt, mintha értené, mire gondol Erik.
– Akkor gyíkokat fogunk irtani – motyogta Luis, de körülötte mindenki hallotta.
Erik előhúzta kardját, és a gyeplőt a szájába vette. Levette hátáról a pajzsot, és felkészült. Már csak a lábával tudta irányítani a lovat, de a gyeplőt a szájában tartotta, hátha meg kell majd rántani.
A szaurusz hátasok elképesztően erősek lehetnek, gondolta Erik, mert bár Jadow lova a halálán volt, a szauruszok állatai csupán fáradtnak tűntek. A zöld bőrű harcosok meg le sem lassítottak, mikor megpillantották a szemben álló katonákat.
– Nem ijesztettünk rájuk túlságosan – mormogta Nakor Erik mögött. Erik egy pillanatra sem vette le a szemét a közeledő lovasokról.
– Ha kiadom a parancsot – mondta Calis –, nyílzáport akarok; aztán majd elindul az első sor. A második sor kivár, amíg parancsot nem adok!
Az íjászok, akik mind a második sor közepén helyezkedtek el, megfeszítették íjaikat.
– Várjatok! – mormogta de Loungville.
A szauruszok rendíthetetlenül közeledtek. Erik egyre több apró részletre lett figyelmes. Némelyik sisakon tollat látott, de volt, amelyiken madarat vagy más állatot. Mindegyik ló pej volt, sőt néhány szinte feketében pompázott, de egyetlen tarkát sem látott. Erik eltűnődött, hogy miért érdekli őt annyira, hogy nincs foltos ló a gyíkemberek csapatában. Erős nevetési kényszert érzett.
Calis ekkor felkiáltott.
– Lőni! – mire a negyven íjász kilőtte a nyílvesszőket a második sorból. A nyílzáportól fél tucat lovas esett el, és az idegen lovak közül több is felnyerített. – Előre! – parancsolta Calis.
Erik megsarkallta lovát. Kiáltása és erős térdszorítása jelezte hátasának, hogy vágtázni kell. Nem nézett a többiekre, csakis az egyik szauruszra összpontosított, akinek sisakdísze nagy lószőrtincsből állt. A lószőrt pirosra festették, úgyhogy könnyű célpontot nyújtott Erik számára.
Erik inkább érezte, semmint látta, amint lova nekiütközik a nagyobb állatnak. Ő inkább azzal törődött, hogy elkerülje a nyakára mért csapást. A szaurusz nagy, egyélű bárdot használt, ami azt jelentette, hogy egyik felével vágni, másik felével pedig ütni tudott. Erik majdnem beesett a két ló között keletkező üres térbe, mikor lova megroggyant. Erik elhajolt a fegyver elől, és épp időben nyerte vissza egyensúlyát ahhoz, hogy elsöprő csapást mérjen a szaurusz combjára.
Azt már nem látta, hogy a lény leesett-e a lóról, vagy egyszerűen továbblovagolt, mert máris másik harcossal került szembe, aki épp ledöntötte Hatonis egyik emberét a nyeregből. Erik nekirontott, és mielőtt a lény feléfordulhatott volna, nagyot szúrt a pajzsa alá. A szaurusz hátradőlt és leesett.
Erik káromkodva húzta arrébb hátasát, mikor az egyik lovas nélküli, szaurusz paripa kirúgott az elülső lábával.
– Figyeljetek a lovakra is! – üvöltötte. – Ők is be vannak tanítva támadásra!
Erik odasietett, hogy segítsen Roonak, aki Luissal együtt próbált meg leküzdeni egy szauruszt. Erik a gyíkember mögé ért, majd gyilkos csapást mért sisakjának hátsó részére. A szaurusz lezuhant a földre. Sisakja is leesett, mire előbukkant zöld, pikkelyes arca, melyet most már vörös vér borított.
– A vérük nem zöld – kiáltotta Biggo, aki épp arra lovagolt. – És elég szépen esnek el.
– Mi is – mondta Roo. Biggo és Erik körbenézett. Bár már a legtöbb szaurusz elesett, mindegyikre jutott egy elesett katona. Biggo megigazította sisakját.
– Háromszor annyian vagyunk, mint ők, de ezt nem érezni igazán!
– Lőni! – üvöltötte Calis, mire a mellette maradt tíz íjász elkezdte lődözni a megmaradt öt szauruszt.
– Nézzétek! – mondta Jadow, és a távolba mutatott.
– Ezért olyan bátrak! – kiabálta de Loungville. – Ez csak az előőrsük!
A messzeségben széles porfelhő kígyózott az égbolt felé, és a paták dobogása még ilyen messziről is mennydörgésként hatott. Erik nem tétovázott; megsarkallta lovát, és megtámadta a maradék szauruszokat, akik megpróbálták lefoglalni őket, hogy a közeledő csapat beérje az előörsöt.
Biggo hatalmas csatakiáltást hallatott, majd követte Eriket. Ketten vetették rá magukat egy szauruszra. Erik eltalálta a lény kardot tartó karját, és szétroncsolva a csontokat, mélyen belemártotta kardját. Biggo közben rendíthetetlenül csépelte a szaurusz pajzsát.
A lény hamar földre került.
– Irány a barlang! – kiáltotta Calis. – Ott még van esélyünk!
Erik mély lélegzetet vett, és rábírta fáradt lovát a vágtára. Nem maradt más választásuk. A fura lovak sokkal erősebbnek bizonyultak, és sokkal jobb állóképességük volt. Nem futhattak el előlük, ez bebizonyosodott, és a szabad ég alatt nem győzhették le a sok szauruszt.
Erik csak remélni tudta, hogy a barlang vezet valahová, mint ahogy azt Praji is mondta. Mert ha csak egy barlang volt a dombocskában, akkor halál várt rájuk.
Calis Bíbor Sasai fáradtan, sebekkel tele indultak a távoli bucka felé. A rövid, de heves csata után már nem törődtek a tartalék lovakkal. Az állatokra bízták, hogy követik-e őket, vagy szétszélednek.
Nakor elsőként ért a dombhoz, ahol levetette magát a lóról. Magához vett egy víztömlőt és egy csomag élelmiszert, majd üvöltve belerúgott lova hátsó részébe, mire az elkezdett vágtatni. Nakor ezután bebújt a barlangba.
Erik és a többiek is leszálltak a lóról.
– Van egy ajtó! Gyertek gyorsan!
– Csiholjatok tüzet! – parancsolta Calis. De Loungville előhúzott egy üveg különleges olajat, és kért egy fáklyát. Gyorsan elővettek pár fáklyát a csomagokból. Az emberek összeszedtek pár dolgot, de a csomagok, az élelmiszerek nagy részét és a lovakat mind fel kellett áldozni.
De Loungville lelocsolta olajjal a fáklyát, aztán egy darab kovakővel és acéllal szikrát szórt rá, mire az meggyulladt. De Loungville is bebújt a barlangba.
Erik követte őt. Alacsony átjáróba ért, ahol csak törpejárásban tudott haladni. Úgy négy métert ment előre, mikor a folyosó kiszélesedett és magasabb lett. Egy üregbe vezetett.
Erik kicsit kereste az ajtót, aztán rájött, hogy az egy hatalmas, kerek kőlap. E kőlap erős, fából és fémből készült keretben nyugodott. A kerek kőtömbön jókora farudak lógtak, melyekkel el lehetett tolni a bejárathoz. Az ajtó előnye az volt, hogy bentről, a kis üregből, pár erős fickó meg tudta mozdítani, de ha már ők a helyére tették, kintről semmilyen fogást nem lehetett találni a kőlapon, és még a betuszkolásához elegendő tolóerőt sem lehetett kifejteni az apró folyosón.
Mikor az utolsó ember is beért a barlangba, Erik, Biggo és Jadow megragadta a farudakat, melyekkel megpróbálták elmozdítani a kőtömböt. Mások beférkőztek a fal és a tömb közé, hogy ha már megmozdult egy kicsit, ők is segítsenek puszta kézzel tolni.
A kő lassan, unottan moccant meg, aztán hangos dübörgéssel elindult, miközben lovasok hangja visszhangzott a bejáraton keresztül. Idegen nyelvű, dühös kiáltások hallatszottak, miközben a kő csikorogva állta el az utat.
Erik hirtelen ellenállást érzett, és ráébredt, hogy a szauruszok megpróbálják megakadályozni a bejárat elzáródását.
– Nyomjátok! – kiáltotta, és egy másik pár kéz feszült neki a kőnek. Erik lenézett, és Root pillantotta meg, aki a földön mászva odaférkőzött, és talált egy talpalatnyi helyet, ahol segíteni tudott.
– Csukjátok be a szemetek! – kiáltotta Nakor.
Erik nem engedelmeskedett elég gyorsan, így kis időre elvakította a villanás. Nakor meggyújtott valamit de Loungville fáklyájával, amit át is hajított a fal és a kőlap közötti, immáron elég szűk résen.
Sikoly és ordítás hallatszott a másik oldalról, és a kőlapot görgetők már nem éreztek ellenállást. A nagy kőtömb utolsó, hangos dübörgéssel a helyére gurult. Erik érezte a vállában, ahogy a kő nekiütődik a falnak.
Térde hirtelen elerőtlenedett, így le kellett ülnie a hideg barlang padlójára. Biggo nevetni kezdett.
– Ez a helyzet melegebb volt, mint ahogy azt én szeretem.
Erik is felnevetett, majd Jadow-ra nézett.
– Foster és Jerome?
Jadow megrázta a fejét.
– Mind harcoshoz méltón haltak meg.
– Bobby – szólt Calis –, gyújts meg még egy fáklyát, hogy lássuk merre megyünk!
– Van még fáklyánk? – kérdezte az őrmester.
– Igen, itt a csomagban, őrmester – szólt valaki a sötétből.
– Biggo – mondta Calis –, amíg mi előremegyünk, hogy felderítsük helyet, addig te és Sötétmocsárffy készítsetek leltárt! A legtöbb csomagunkat kint hagytuk, de látni akarom, hogy mink van. – Körbepillantott. – Bár ha nincs innen kiút, akkor nem is számít, nemde?
Választ nem is várva, elindult a félhomályban. De Loungville meggyújtotta a második fáklyát, melyet odaadott Luisnak, majd követte a kapitányt.
Nakor gyorsan felkapott pár követ, és betette őket a kőtömb és padló közé.
– Nem fog könnyen arrébb gurulni, ha már meg tudják mozdítani – mondta vigyorogva.
Biggo a többiek felé fordult.
– Rendben van, kedveskéim. Hallottátok a kapitányt. Nézzetek körül, csibészek, és meséljétek el az öreg Biggónak, hogy mit szorongattatok, mikor bespuriztatok a barlangba!
Erik felröhögött, de jól tudta, hogy csak azért nevet, mert megkönnyebbült, hogy még él. Nem tudta, hogy a többiek tisztában voltak-e vele, de mielőtt ő belépett a kis buckába, hátranézett, és a százegynéhány fős seregből legalább harminc embert látott, akik holtan feküdtek a földön a kis csata után. A többiek túlélték a hosszú, keserű utazás első összecsapását, de a sereg egyharmada máris odaveszett.
Félretette a gondolatot, és elkezdte felmérni, milyen felszerelés maradt náluk.

 

Órák teltek el. Kívülről tompa zajok hallatszottak, amiből tudták, hogy a szauruszok megpróbálják elmozdítani a kőtömböt. Roo egyszer szóvá is tette, hogy baj lenne, ha jönne egy szaurusz mágus, és kinyitná az ajtót. A megjegyzést olyan heves harag fogadta, hogy az inas fiú azonnal elhallgatott. Erik nem is emlékezett olyan esetre, amikor ilyen gyorsan és hatásosan befogták Roo száját.
Mikor Calis visszatért, Biggo jelentést tett.
– Négy, talán öt napra van élelmünk, kapitány. Van pár tartalék fegyverünk, de leginkább csak azokat kaptuk fel, amiket mindig magunknál tartunk. Sok aranyunk, és drágakövünk van, mert az őrmester elhozta az erszényeket. Kötszerből és gyógynövényekből is elegendő a készletünk.
– De a tábor felszerelését kint hagytuk, és ha nem találunk gyorsan vizet, elég szomjasak leszünk.
Calis felvázolta, mit láttak.
– Az alagút fokozatosan megy le egyre mélyebbre, a kis dombok felé. Láttam nyomokat. Valaki járt erre, de az legalább egy hónappal ezelőtt volt. Mást nem találtunk.
– Talán azok a törzsbeliek voltak? – kérdezte Roo.
– Nem számít – mondta Praji, és felállt. – Ha nem akarunk egy dühös gyíkcsapattal találkozni – az ajtóra mutatott –, akkor arra megyünk. – A félhomály felé intett.
– Mindenki készen áll? – kérdezte Calis.
Senki sem mondott nemet, így Calis de Loungville felé fordult.
– Szedd őket valamilyen rendbe, aztán megnézzük, hová vezet ez a folyosó!
De Loungville bólintott, aztán megfordult, és kiadta a parancsokat. Mikor az emberek beálltak a már megszokott, lovas alakzatba, Erik úgy érezte, hogy a parancsok végrehajtása segít abban, hogy elviselje a félhomályt és a keskeny alagutat.
Ekkor Calis jelére a sereg elindult a sötétben.

 

 

19.
Újabb felfedezés

A gong megszólalt.
A hang hatalmas kőmennyezetekről verődött vissza, bejárva a nagy csarnokot. A Vigyázó megfordult. Érzelem nélkül tekintett Mirandára, de nem tett fenyegető mozdulatot, miközben a nő közeledett.
Mikor elhagyta az óriás várost, amit Nekropolisz, a Halott Istenek Városa néven ismertek, Miranda átrepülte a hegyeket. Követve a fogadóban megismert jós utasításait, visszatért Midkemiába, aztán eljutott Novindusba, onnan pedig Nekropoliszba. Ezután képességei segítségével felrepül és megkereste ezt a mesebeli helyet a hegyek tetején: az Istenek Csarnokát.
Végül megtalálta, amit keresett, bár fel kellett használnia azon képességét is, hogy megtartsa maga körül a levegőt. A pompázatos csarnokot ugyanis nem sokkal egy felhő fölött lelte meg. Jégből és kristályból készült termeket és erkélyeket látott, de olyan is előfordult, amelyik kőből vagy márványból épült.
A felhők ritkulni kezdtek, mire hatalmas épületet pillantott meg, mely a legnagyobb hegy csúcsára épült. A közepén óriás nyílás tátongott.
Miranda átlebegett a Mennyei Várost körülvevő felhőrétegen, majd könnyedén átlibbent a bejáraton. Bizsergést érzett, mikor áthaladt a varázson, mely kinntartotta a jéghideget és benntartotta a levegőt.
A férfi, akit a csarnok túlsó oldalában pillantott meg, most átlebegett a nagy területű padlózat fölött, hogy fogadja Mirandát. Miranda szétnézett a csarnokban. A boltíves mennyezetet tizenkét óriási oszlop támasztotta alá, úgy hetven lépcsőfoknyira a feje fölött. Mirandának meg is akadt a szeme az egyik malachitból készült oszlopon; a csiszolt kő zöld erezetében órákon át lehetett volna gyönyörködni. A rózsakvarcból készült oszlop is lenyűgözte Mirandát, de a zöld kő a szívéhez szólt.
A csarnok padlóját gyenge energiamező osztotta fel külön-külön részekre. Miranda minden érzékelési trükköt bevetett, majd megállapította, hogy az energia nem akadályként vagy csapdaként szolgál, hanem inkább jelzésként: mintha mindegyik területnek meg lett volna a maga célja, de a jelzések csak azoknak jelentettek valamit, akik érzékelték őket. Minden egyes területen lények dolgoztak; külsejükből ítélve emberek, akik mindenféle furcsa öltözékeket viseltek.
A nagy ablakok keretében kristálylapok álltak, melyek annyira tiszták voltak, hogy első pillantásra megfagyott levegőnek tűntek. A kinti hómezőkről visszaverődött a napfény, mely rózsaszín és arany színbe borította a termet. A csarnok padlóján járkáló emberek hosszú árnyékot vetettek, mivel ékkövekkel kirakott gömbök lágy fényt szórtak a csarnok egészére; amúgy e fény forrásának semmi köze sem volt a természethez.
A közeledő férfi átsuhant a levegőn; mindeközben olyan méltóságteljesen állt, mintha láthatatlan hordozók vitték volna egy nagy emelvényen. Aztán leereszkedett a csarnok kőpadlójára, Miranda pedig követte példáját.
Többen is feléjük néztek, de senki sem szólalt meg. Miranda hátrahajtotta köpenyének csuklyáját, és megrázva fekete haját körbepillantott a termen.
– Ki érkezik a Mennyei Városba?
A nő elmosolyodott.
– Szép kis istenek vagytok, ha nem tudjátok, hogy ki látogat el saját palotátokba. A nevem Miranda.
– Senki sem léphet be az istenek palotájába meghívás nélkül – mondta a Vigyázó.
– Ez furcsa, hisz itt vagyok, nem? – vigyorodott el Miranda.
– Senki sem hatolhat be engedély nélkül. Aki így tesz, nem marad életben ahhoz, hogy távozzon – mondta a Vigyázó.
– Akkor inkább tekints hívatlan vendégnek, ne pedig betolakodónak.
– Milyen okból kerested fel az Istenek Csarnokát?
Miranda szemügyre vette az előtte álló alakot. Akárcsak a többiek, ő is furcsa ruhát viselt: vállban nagyon szűk volt, de onnan lefelé egyre csak tágult. A férfi lábánál már szabályos, másfél méteres átmérőjű kört írt le. Miranda feltételezte, hogy a szegélybe vaskarikát, vagy erős drótot varrtak be. A ruha ujja szintén szélesedett, ahogy lefelé haladt, míg a gallér merev volt, és magas: egészen a férfi füléig ért. Mirandának az az érzése támadt, hogy egy-két méter magas bábuval beszél, amit papírkúpokból tákolta össze, és melynek a tetejére ráerősítették a festett agyagfejet. Érdekes alak, gondolta.
A sok napsütéstől a férfi arcra alaposan lebarnult már, szakálla pedig úgy fehérlett, mint odakint a hó. A fehér szemöldök alól halványkék szemek bámultak Mirandára.
Miranda megint körbepillantott a csarnokban, és legszívesebben még sokáig nézelődött volna. A csarnok pompája teljesen magával ragadta, mégis valahogy idegennek és hidegnek hatott, mint a kint tomboló szelek. Az istenek eme lakóhelyét sosem találhatta meg halandó, aki nem tudhatott magáénak komoly varázst. Már a fennsík alatt is annyira ritka volt a levegő, hogy az ember nem tudott megfelelően lélegezni, a hőmérséklet pedig folyamatosan fagypont alatt maradt.
Legtöbben Miranda felé fordultak. A nő észrevette, hogy az egyes csoportok szemmel láthatóan elkülönülnek a kis területeken, melyeket még az érkezésekor észrevett. Az emberek külön területeken belül mozoghattak. Miranda úgy látta, hogy senki sem hagyja el a saját területét.
– Korlátozod az isteneket? – kérdezte Miranda.
– Ők korlátozzák magukat, mint mindig – szólt a válasz. – Újból meg kell kérdeznem, milyen okból látogattál el ide?
– Azért vagyok itt, mert szörnyű erők gyülekeznek, és a világ veszélyben van. Meglátogattam Aal Orákulumát. Készen áll arra, hogy belépjen a nemzés szakaszába. A jövőlátása el fog veszni. A megszálló sereg elkötelezte magát arra, hogy mindent elpusztítson, beleértve ezt is. – Körbeintett a termen.
A Vigyázó behunyta a szemét. Miranda tudta, hogy a férfi gondolatot cserél valakivel.
– Beszélj tovább! – kérte ezután.
Miről?
– Arról, hogy reményeid szerint mit találsz itt.
– Valamiért azt reméltem, hogy Midkemia istenei készen állnak szembeszállni azzal, ami saját létezésüket is veszélyezteti. – Dühét nem tudta palástolni, szavaiban pedig ott bujkált a megvetés.
– Ők csak az istenek anyagi világban való megnyilvánulásai – válaszolta a Vigyázó. – Ők azok a férfiak és nők, akik számunkra, azaz halandók számára érthetetlen okokból arra választattak ki, hogy az istenek megbízásából létezzenek. Azért jöttek ide, hogy az istenek halandó részeiként töltsék le életüket. Szemük és fülük halandó kitekintést nyújt az isteneknek a világba, ahol élnek.
Miranda bólintott.
– Akkor beszélnék az egyik ilyen isteni alakkal, ha nem baj.
– Erre nem tudok mit mondani – szólt a válasz. – Én csak a Mennyei Város Vigyázója vagyok. Az a feladatom, hogy kényelmet biztosítsak az itt lakóknak. – Becsukta a szemét. – Bárkivel beszélhetsz, aki válaszol.
Miranda elsétált a Vigyázó mellett, és megközelítette a bejárathoz legközelebb eső területet, ahol egy csoport férfi és nő körbeállt egy másik embert, aki egész fejjel kimagasodott közülük. Mind fehérbe öltöztek, a csoport közepén álló hölgy pedig színtelen hajzattal dicsekedhetett. Bőrén szintén nem lehetett színanyagot látni, de a nő nem albínóra hasonlított, hanem egy idegen faj tagjára. Igazi fehér bőr fedte be testét. Akik eddig körülötte álltak, most arrébb húzódtak, közelebb engedve Mirandát. Miranda tisztes távolból meghajtotta fejét.
– Segítségre van szükségem.
A megtestesült istennő lenézett a fiatal nőre. Szemében olyan rejtélyek csillantak meg, melyet Miranda nem tudott ilyen gyorsan megfejteni, de az istennő barátságos arckifejezést vágott. Válasz mégsem hangzott el. Miranda nem hagyta annyiban.
– Nagy gonosz tevékenykedik itt, amely, ha nem állítjuk meg, akkor saját hatalmadra törhet. Segítségre van szükségem!
Az istennő szemügyre vette Mirandát, aztán kurta mozdulattal, intett neki, hogy menjen át egy másik területre.
– Keress valakit, aki még nincs közöttünk!
Miranda a csarnok egy másik részébe sietett, ahol üres területet talált. Miranda minden látási formát kipróbált, hogy felderítse a területet.
A gyenge fényben jel vibrált, amit a legtöbb ember nem vett volna észre, de Miranda kiszúrta. Megfordult, és látta, hogy a Vigyázó követte, és most ott lebegett nem messze a padló fölött.
– Ki helyezett ide egy ilyen jelet?
– Egy hozzád hasonló, aki nemrég járt itt.
– Mit jelent a jel?
– Wodan-Hospur jele. Ő egyike az Elveszett Isteneknek, akikre várunk.
– A Káosz Háborúkban elveszett istenekre vártok? – kérdezte Miranda meglepetten.
– Az Istenek Csarnokában minden lehetséges.
– Hogy hívták ezt az embert, aki itt járt?
– Nem mondhatom el.
– Csillagdokki Pugot keresem – mondta Miranda. – A Fogadóban, a Világok Csarnokában mondták, hogy ide jöjjek.
A Vigyázó megvonta a vállát.
– Ez nem az én dolgom.
– Itt járt?
– Nem mondhatom el.
Miranda elgondolkozott.
– Ha nem is mondhatsz mást, akkor elárulod, hogy hol keressem ezt az embert?
A Vigyázó tétovázott.
– Talán vissza kell menned oda, ahol félrevezettek.
– Gondoltam – mondta Miranda. Intett, s egy pillanat múlva eltűnt egy pukkanás kíséretében.
Az egyik ember, aki a közeli istennél álldogált, megfordult, és hátrahajtotta csuklyáját. Kis termetű férfi volt, dió színű szemmel, és sötét szakállal. Viselkedése és termete azonban nem csökkentette a belőle sugárzó erőt.
Odalépett a Vigyázó mellé.
– Megszolgáltatok. – Kezével egy mozdulatot tett, mire a csarnokban minden alak eltűnt, és csak üres szikla és jég maradt. Az immáron védtelen nyíláson hideg, csípős levegő süvített be, s a férfi összehúzta köpönyegét.
Körbepillantott, hogy meggyőződjön arról, hogy nem maradt semmi az ábrándból. Ezután felemelte kezét, készen arra, hogy egy másik helyre irányítsa magát, mikor valaki megszólalt.
– A mindenit, elég hideg van a varázslatod nélkül!
A férfi megfordult, és egy nőt pillantott meg közvetlenül maga előtt.
– Csillagdokki Pug?
A férfi bólintott.
– Szép munka, hölgyem – dicsérte. – Csak kevesen jöttek volna rá a cselre.
A nő elmosolyodott, és a férfi hirtelen ismerősnek találta.
– Nem is jöttem rá. De valami nem volt rendben, és gondoltam, ha eltűnök, de nem megyek el, akkor okosabb leszek.
A férfi is elmosolyodott.
– Egyszerűen láthatatlanná váltál, és hozzáadtad a megfelelő hangot.
A nő bólintott.
– Te vagy Pug?
– Igen, Csillagdokki Pug vagyok – mondta a férfi.
A nő arcára nyugtalanság ült, és a férfi megint valami nagyon ismerős dolgot talált rajta.
– Jó. Mennünk kell! Sok tennivalónk van.
– Miről beszélsz? – kérdezte Pug.
– Khaipur elesett, Lanada pedig szétbomlott az árulások miatt.
Pug bólintott.
– Tudom. De ha túl korán cselekszem...
– Akkor a pantathiánusok elhárítják a mágiádat a sajátjukkal. Tudom, de itt nem csak a varázslatok csatájáról van szó. Itt nem egyszerű háború folyik. – A nő lehelete ott lebegett a fagyos levegőben, miközben várt a válaszra.
– Mielőtt azt mondanám neked – mondta Pug –, hogy olyan erők vívnak, amikről nem is tudsz, azt hiszem, meg kell tudnom, mire vagy képes.
Ezzel eltűnt.
– A mindenit neki! – mondta Miranda. – Utálom, ha ezt csinálják!

 

Pug öntött két pohár bort, majd Miranda is megjelent.
– Ezt miért csináltad? – fakadt ki a nő.
– Ha nem tudtál volna követni, értelmetlen lett volna bármit is mondani neked. – Pug odaadta neki az egyik poharat. – Valahogy ismerős vagy – jegyezte meg.
Miranda kezébe vette a bort, és leült az íróasztallal szemben lévő díványra; Pug előhúzott az asztal alól egy támlátlan széket, és helyet foglalt.
– Hol vagyunk? Csillagdokkban? – kérdezte Miranda, mikor körbepillantott. A szoba kicsi volt, és mindenfajta díszítést nélkülözött. Csak annyit tudott megállapítani, hogy a helyiség egy könyvtár. A falakon könyvek sorakoztak, kivéve azt a szűk felületet, ahol ablak bújt meg. A díványon, az íróasztalon és a széken kívül Miranda nem látott más bútort. A szobát két lámpás világította meg a helyiség két végében.
Pug bólintott.
– Az én lakóhelyem. Csak én tudok ki-be járni. Ráadásul senki se vár ide engem, hisz nem láttak itt már huszonöt éve.
Miranda körbenézett.
– Akkor miért maradt ilyen a szoba?
– Miután a feleségem meghalt, nagy hűhót csaptam azért, hogy mindenki tudja: én szakítok ezzel a hellyel. – Érzéketlen hangon beszélt a felesége haláláról, de Miranda apró feszültséget látott a szeme sarkában. – Ha valaki idejön, és engem keres, az általában elmegy a Varázsló-szigetre. Elég mágiát gyakorló embert hagytam ott, ahhoz, hogy bármely mágia felkutatására szőtt varázslat akkorát szól ott mintha a füledbe harangoznának.
– És mivel itt nap mint nap gyakorolják a mágiát, ha idejössz dolgozni észre sem veszik. – Miranda belekóstolt a borba. – Nagyon ügyes. Finom borod.
– Valóban? – kérdezte Pug, majd ő is kortyolt. – Igen, finom. Vajon melyik... – Felemelte a palackot. – Ha visszatérek a Varázsló-szigetre, meg kell kérdeznem Gathist, hogy van-e még ebből a pincében.
– Miért tettél ennyi óvintézkedést? – kérdezte Miranda.
– Miért kerestél?
– Én kérdeztem először.
Pug bólintott.
– Igaz. A pantathiánusok tartanak tőlem és a tudásomtól. Kitaláltak pár módszert, amellyel hatástalanítani tudnak engem, úgyhogy óvintézkedéseket hoztam, hogy se ők, se az ügynökeik ne leljenek rám.
– Hatástalanítani téged? – Miranda összeráncolta a homlokát. – Én is találkoztam már kígyómágiával, és füstölgő holttesteket hagytam magam után. Ha tényleg annyira jók a képességeid, mint ahogy mondják...
– Nemcsak úgy lehet megakadályozni egy támadást, hogy kétszer annyi erővel viszonozzuk. Mi lenne, ha a szeretteid közül valakit elkapnék, és tőrt szorítanék a torkához?
– Tehát ha nem tudják, hol vagy – mondta Miranda –, akkor nem tudnak ártani senkinek, akit szeretsz.
– Így van. Most pedig mondd el, miért kerestél engem!
– Aal Orákuluma belép a születési időszakba, így nem tud majd segíteni nekünk. Megkértek engem...
– Kik kértek meg? – vágott közbe Pug.
– Pár ember, aki nem szeretné, ha egyhamar elpusztulna a világ – csattant fel Miranda. – Megkértek, hogy segítsek megóvni az Életkristályt...
Pug felállt.
– Honnan tudsz az Életkristályról?
– Kesh vagyok – mondta Miranda. – Emlékszel arra az emberre, aki eljött, hogy segítse a király hadseregét a csatában?
– Lord Abdur Rachman Memo Hazara Khan – válaszolta Pug.
Miranda bólintott.
– Évekbe telt, míg áthatoltak a sok csapdán és hamis útvonalon, de végül páran beszéltek az Orákulummal. Nem tudom, milyen tudással hagyták el őt, de az igazság kiderült. Még évtizedekkel később is tudtak a Malak Keresztjénél lévő átkelőről.
– Tehát a császárnak dolgozol?
– Te a királynak dolgozol? – vágott vissza Miranda.
– Borrickal amolyan rokonok vagyunk – mondta Pug, és belekortyolt a borba.
– Ez mit jelent pontosan?
Pug letette a poharat.
– Mondjuk úgy, hogy már nem vagyok annyira elkötelezettje a hűségnek, mint régen. Ami persze jelen esetben nem fontos. Ha tudsz az Életkristályról, akkor azt is tudod, a nemzeti érdekek eltörpülnek ebben az esetben, hiszen ha a valheruk újra felébrednek, mind elpusztulunk.
– Akkor segítened kell nekem! – mondta Miranda. – Segítettem összeszedni pár fickót a nagyhercegnek. Ha ők életben maradnak, akkor megtudjuk, hogy kivel és mivel állunk szemben.
Pug felsóhajtott.
– Te, egy kesh ember, te toboroztál a nagyhercegnek?
– Megfontolt cselekedet volt, hisz így igazi uramat is jól szolgáltam.
Pug összeráncolta a szemöldökét.
– Kik ezek a fickók?
– Calis a vezetőjük.
– Tomas fia – jegyezte meg Pug. – Amikor utoljára láttam, fiatal volt; talán húsz évvel ezelőtt találkoztam vele.
– Még mindig fiatal. Ráadásul dühös és zavart.
– Kivételes egyéniség. Nincs még egy ilyen lény az egész univerzumban. Egy olyan házasságnak az eredménye ő, amelyben kis esélye volt a megszületésének. Páratlan lényként fog meghalni.
– És magányosan.
Pug bólintott.
– Kik a többiek?
– Egy csapat halálra ítélt, de egyiket sem ismered. És Nakor is velük van, az isalani.
– Nakor hiányzik nekem – mosolyodott el Pug. – Kiválóan bujkál, és nagy mókamester.
– Attól tartok, most nem a mókán jár az esze – mondta Miranda. – Arutha halálával Nicholas lett a Nyugati Birodalom, a Királyság és a világ reménye. Vonakodva fogadta el apja tervét, és nem lelkesedik az ötletért.
– Mi ez a terv pontosan?
Miranda mesélt neki a Novindusban végrehajtott eddigi hadjáratokról. Elmondta, hogy legutóbb mekkora vereséget szenvedett Calis és serege. Beszélt a tervről, miszerint emberek csatlakoznak a megszálló sereghez, és mikor visszatérnek, beszámolnak majd arról, hogy mivel kell szembenézni.
– Úgy gondolod – kérdezte Pug, miután Miranda mindent elmondott –, hogy most összevonják Novindus összes fegyveresét, hogy a tengeren átkelve támadást indítsanak az Életkristály megszerzéséért?
– A pantathiánusok nem túl ravaszak – válaszolta Miranda –, de lehet, hogy valaki irányítja őket, mint ahogy ők irányították a mordeleket a Nagy Felkeléskor.
Pug beismerte, hogy a feltevés valószínűleg igaz.
– De a jelek tényleg arra mutatnak – folytatta Miranda –, hogy egész Novindust uralni akarják. Létre akarják hozni a valaha volt legnagyobb hadsereget, és innen már csak egy lépés kell ahhoz, hogy a Királyságra zúdítsák e sereget. Talán egyenesen Krondorba akarnak hajózni, hogy aztán Sethanonig meneteljenek.
Pug hallgatott egy ideig.
– Nem hiszem, hogy bárki kihasználná őket. A pantathiánusok túl idegenek a többi lény számára. Legalábbis ezt figyeltem meg.
– Eltorzultan látják az univerzumot – folytatta Pug –, és az ésszerű gondolkodás nem az erősségük. Kétezer éven keresztül figyelték, hogyan működik az univerzum, de még ennyi idő sem volt elegendő arra, hogy feladják világnézetüket, melyhez oly fanatikusan ragaszkodnak.
Miranda összeráncolta szemöldökét.
– Elég bonyolultan fogalmazol. A fanatikusokat egyszerűen nem érdekli túlságosan az ésszerűség. – Pug szólni akart, de Miranda csendre intette, – De értem, amit mondasz. Ha ilyen nagy számban dolgoznak e gonosz célon, akkor mindent feltesznek erre a nagy vállalkozásra.
Pug nemlegesen megrázta fejét, és felsóhajtott.
– Nem éppen. A legundorítóbb az egészben az, hogy megint legyőzhetjük őket, minden egyes embert és más lényt elpusztíthatunk, akit átküldenek a tengeren, de ezzel nem nyerünk semmit, csak a saját partunk fog lerombolódni.
– Még mindig nem tudjuk, hogy hol élnek – mondta Miranda.
Pug bólintott.
– Csak homályos pletykákat hallottunk; északon, a Kígyó-folyó forrásvidékén, magában a Kígyó-folyóban, délen a Nagy Déli Erdőben, valahol mélyen Irabek Erdejében. Senki sem tudja.
– Kerested őket?
Pug bólintott.
– Minden varázslatot felhasználtam, amit csak el tudsz képzelni. A földrész nagy részét gyalog is bejártam. A szomorú igazság az, hogy vagy elképesztően ügyesen rejtőzködnek, varázzsal és világi módszerekkel, avagy valami olyan kézenfekvő dolgot tesznek, amit nem veszek észre.
Miranda kortyolt a borból.
– Tehát megint van egy hadsereg, amit le kell győznünk.
– Annál több.
– Hogyhogy?
– Azt hiszem – kezdte Pug –, hogy Calis valami sokkal hatalmasabb dolgot fog találni e hadsereg szívében, és azt is meg tudom mondani, miért. – Odasétált a könyvespolchoz. – Sok kötet van itt, ami a valószerűség különböző szintjei közötti ajtókról, átjárókról, útvonalakról beszél.
– Mint amilyen a Világok Csarnoka?
Pug megrázta a fejét.
– Az a hely úgymond az anyagi univerzumban létezik. Tulajdonképpen természetes alkotás, hisz lehetővé teszi egyeseknek, hogy a tárgyi valószerűség korlátain belül mozogjanak. Emlékszel, mennyire valószerűnek tűnt az Istenek Csarnoka?
– Igen. Elég meggyőző látomás volt.
– Több volt, mint látomás. A valószerűség magasabb szintjéből merítettem; egy magasabb energiával rendelkező szintből. Régen elmentem a halott istenek városába, és átléptem egy... vonalon, majd bementem a Halál Istennőjének Termébe. Beszéltem Lims-Kragmával.
– Érdekes – mondta Miranda.
Pug ránézett, és látta, hogy nem gúnyolódik.
– Tényleg a Halál Istennőjével beszéltél?
– Pont ez a lényeg. Nincs olyan, hogy a Halál Istennője, de mégis van. Létezik a teremtés természetes ereje és a rombolás ugyancsak természetes ereje. Ami elpusztít egy régebben élt lényt, az erőt ad az új élethez. Annyira keveset tudunk ezekről a dolgokról – mondta, és bosszúság ült ki az arcára. – De a megtestesült lények, ezek az istenek és istennők talán csak módszerek arra, hogy egy másik valószerűségi szintből való erővel, lénnyel vagy energiával érintkezhessünk.
– Érdekes elmélet – mondta Miranda.
– Tulajdonképpen Nakor elmélete.
– De mi köze ennek az egésznek a közelgő pusztításhoz?
– Léteznek olyan lények, akik másik létállapotból érkeztek. Csak hogy egy példát is mondjak, találkoztam egy Rémmel.
– Tényleg? – kérdezte Miranda, szemmel láthatóan lenyűgözve. – Azt mondják, az élet tolvajaival nem szabad ujjat húzni.
– Legelőször én is csak ennyit tudtam. – Pug arca egyre elevenebb lett. – Mikor először csaptam össze a Rémmel, másik ritmust éreztem, más szintű energiát. Mikor legyőztem, tanultam pár dolgot. Az évek során más dolgokra is rájöttem. Évekig éltem Kelewanon, a tsuranik hazájában így olyan betekintést kaptam, amihez itt, Midkemiában sosem juthattam volna hozzá. Arra is rájöttem, hogy a Rémek nem „szívják el” e világ lényeinek az életét. Az energiákat olyan állapotba hozzák, hogy fel tudják használni. Ennek a kellemetlen mellékhatása az, hogy ha megérintenek egy lényt, az meghal.
– Az ilyen tudományos megfogalmazások nem sokat segítenek azoknak, akik meghalnak.
– Igaz, de azért fontos tudni. Ha erre képesek, akkor miért ne történhetne az meg, hogy olyan erők, amiket nem látunk saját világunkban, beavatkozzanak az itteni életbe?
– Mindezzel hova lyukadunk ki? – kérdezte Miranda türelmetlenül.
– Hogy nézett ki az Életkristály, mikor legutoljára meglátogattad az Orákulumot? – faggatta Pug.
– Ezt hogy érted?
– Úgy nézett ki, mint mindig?
– Nem is tudom – mondta Miranda zavartan. – Sosem láttam előtte.
– De volt rajta valami furcsa, nemde?
Miranda megvonta a vállát.
– Olyan érzésem támadt...
– Hogy a benne ragadt valheruk valamit csinálnak.
Miranda eltűnődött.
– Mozgolódtak. Azt hiszem, mozgolódtak. Jobban mozgolódtak, mint máskor.
– Attól tartok, hogy megtalálták a módját, hogy közvetlenül érintkezésbe léphessenek valakivel vagy valakikkel a pantathiánus közösségen belül. Talán pont ezzel az úgynevezett Smaragd Királynővel, aki most a vezetőjük.
– Hátborzongató gondolat.
– Van valami, amit csak kevesen tudnak – jelentette ki Pug. – Hallottál már Fekete Macrosról?
– Csak hírből – mondta Miranda. Száraz hangon beszélt, amiből Pug látta, hogy nem hiszi el a fellengzős történeteket a Fekete Varázslóról.
– Sokszor csak színészkedett, de sokszor olyan mágiát gyakorolt, melyet én még ma sem értek. Például az idővel úgy tudott bánni, hogy teljesen elképedtem.
Miranda összeráncolta a szemöldökét.
– Időutazás?
– Több annál. Tomas és én bennragadtunk az időben vele együtt. Elmentünk az idők kezdetére, aztán sikerült visszatértünk. De Fekete Macros irányítani tudta a dolgokat az évezredeken keresztül. Ott sem volt, de a dolgok úgy történtek, ahogy ő akarta.
– Ezt hogy érted?
– Képességeivel elintézte, hogy Tomas, aki egyébként gyermekkori barátom, és Ashen-Shugar között kialakuljon egy kapcsolat...
– Ashen-Shugar! Ő az a valheru, akinek ruháját viseli Tomas! – kiáltotta Miranda.
– A ruhában ősi mágia keringett. Macros arra használta a ruhát, hogy irányítsa vele a barátomat, évszázadokkal később, a Résháborúban. Tomas a ruha miatt úgy viselkedett, mint a Sárkány Nagyúr.
– Az agyafúrt gazfickó! – mormogta Miranda.
– Mi van akkor, ha Tomas ruhája nem az egyetlen eszköz az ilyen irányításra?
Miranda szeme tágra nyílt.
– Ez lehetséges?
– Persze, hogy az – vágta rá Pug. – Minél idősebb vagyok, annál biztosabban tudom, hogy szinte minden lehetséges.
Miranda felállt, és elkezdett fel-alá járkálni a kis helyiségben.
– Honnan tudjuk meg, hogy így van-e?
– Megvárjuk, míg Calis visszatér, vagy üzen nekünk. Nakornak meghagytam, hogy ha lehet, menjen el Calis seregével, mert ő aztán nagyon hamar kiszagolja az ilyesmit. Neki már három évvel ezelőtt elmondtam azt, amit most neked. Mint ahogy mondtad, Nakor elment Calisszal, úgyhogy most legjobb, ha megvárjuk őket. Addig is nem szabad mutatkoznunk, nehogy célpontként szolgáljunk a pantathiánusoknak.
– Meg tudnám védeni magam, mint ahogy te is, de eléggé kifárasztana az állandó védekezés, ráadásul elvonná a figyelmemet egyes tanulmányaimról.
Miranda bólintott.
– De végül is miért hagytál magad mögött ilyen védelmi vonalat a Világok Csarnokában?
– Azt akartam, hogy csak az találjon meg, akinek megvan hozzá az esze és a képessége. Ha elkezdtél volna kérdezősködni utánam a Világok Csarnokában, nos, akkor nehézségeid támadtak volna.
– Figyelmeztettek a bérgyilkosaidra – mondta Miranda.
– Ki volt az?
– A Becsületes Johnban ez volt a nap pletykája.
– Ha legközelebb titkos munkára bérelek fel valakit, elkerülöm a fogadót – mormogta Pug. – De ki irányított Musztafához?
– Vakmerő Vér.
– Mikor távoztál Musztafától, én előrementem a hegyekbe, hogy bevárjalak. Az volt az utolsó trükköm, hogy visszaküldtelek a fogadóba. – Elmosolyodott. – Ha nem lettél volna olyan barátságos vendég, megszabadultam volna tőled ott, a hideg csúcsokon, hogy a lehető legmesszebb legyünk Csillagdokktól, mikor a pantathiánusok észreveszik az esetet.
Miranda savanyú képet vágott.
– Elég színtelen megoldás.
– Lehet, de egyre kevesebb az idő, és sok tennivalóm van, míg Nakor és Calis megérkezik.
– Segíthetek? Vakmerő Vér LaMutban vár rám egy fogadóban.
– Üzend meg neki, hogy várjon; hadd élvezze Tabert lányait és sörét! – mondta Pug. – Ami téged illet, sok dologban tudnál segíteni itt.
– Nem fogok főzni – mondta Miranda –, és az alsóneműdet sem foltozom meg.
Pug felnevetett. Őszinte jókedv sugárzott az arcáról.
– A mindenit! Nagyon rég nevettem ilyen jóízűt. – Megrázta a fejét. – Nem, a Varázsló-szigeten főznek és mosnak rám. Szólok Gathisnak, és mikor minden készen áll, akkor elküldöm a szennyest és behozatok élelmiszert.
– Az lenne a dolgod, hogy átrágd magad egy nagyon régi könyvtár legtöbb könyvén. Nyomokat kell keresned.
– Milyen nyomokat? – kérdezte Miranda szemmel láthatóan kíváncsian.
– Tudnunk kell, hova mehetünk majd el valakiért, ha annak esetleg eljön az ideje.
– Kiről beszélsz? – kérdezte Miranda, de látszott rajta, hogy már tudja a választ.
– Ha Calis olyan híreket hoz, amilyenektől a legjobban tartok – mondta Pug –, akkor meg kell találnunk az általam ismert egyetlen lényt, aki szembe tud szállni azzal a mágiával, amely az ellenség oldalán áll. Megint meg kell találnunk Fekete Macrost.

 

 

20.
Az alagút

Calis jelzett.
Az emberek halkan megálltak mögötte, és jeleztek a többieknek is, hogy álljanak meg. Két napja léptek be a folyosóra, és azóta megtanultak csendben menetelni. Csakis kézmozdulatokkal társalogtak, és megpróbáltak a lehető legkisebb zajt csapni.
Calis seregében mindenkit kiképeztek a halk menetelésre, de a Hatonis alatt szolgáló klántagok és Praji zsoldosai először nem tudtak hozzászokni a csendhez. Aztán gyorsan beletanultak, és többé már nem kellett csendre inteni őket.
A száztizenegy emberből, aki elhagyta a tábort – hatvanhat Calis parancsnoksága alatt szolgált, a maradék negyvenöt pedig Greylockkal, Prajival, Vajával és Hatonisszal érkezett –, hetvenegy maradt életben a fenti szaurusz harc után.
„Fenti”. Ha valaki azt mondta az alagútban, hogy „fent”, mindenki tudta, hogy a Djam-síkságra gondol. Az alagút folyamatosan egyre mélyebbre ereszkedett. Nakor becslése szerint már negyed mérföldnyire jártak a felszín alatt. Az éjszakai táborban Nakor odasúgta Eriknek, hogy valakik nagyon szerettek volna a síkságon kereskedni, ha már ilyen hosszú és mély alagutat építettek; vagy csak azt akarták, hogy a bejárati ajtó nagyon messze legyen a lakóhelyüktől.
Az alagút mérete nem változott az út során. Csak néha türemkedett ki belőle egy-egy sziklatömb, amelyet könnyebb volt kikerülni, mint átásni rajta. A sziklatömböktől eltekintve az alagút mérete nem változott: három méter széles volt és kicsit magasabb, mint két méter.
Az út során számos kis helyiségre bukkantak, amit valószínűleg pihenőhelynek vagy tárolónak ástak ki. Eredeti rendeltetésüket csak találgatni tudták azok, akik most meneteltek végig a folyosón.
Calis Luis felé fordult, és intett neki, hogy lépjen oda hozzá. Erik eltűnődött, hogy vajon miért pont őt választotta a kapitány, de erre azonnal választ kapott, mikor Calis tőrt húzott elő az övéből.
A kapitány előtt újabb bejárat állt, de Erik úgy érezte, hogy ez nem csak egy újabb helyiség bejárata. Légmozgást érzett, és eltűnődött, hogy vajon egy olyan elhagyatott, föld alatti városhoz értek-e, amiről Praji beszélt. Azt tudta, hogy nem meneteltek annyit dél felé, hogy megtalálják azt, amelyiket Praji említett, de talán itt, a hegyekben is építettek hasonló városokat.
Calis és Luis eltűnt a félhomályban. Az egyetlen fáklya az oszlop közepén égett, és a fény alig ért el a menet két végére. Erik nem tudta, Calis hogy csinálja; a látása nem lehetett emberi, hisz a gyenge fényben Erik legfeljebb az előtte görnyedő de Loungville hátát látta. Erik megdörzsölte kezét, mert a folyosón nagyon hideg volt. Mindenki fázott, de csendben megbirkóztak a hideggel.
Mióta Foster meghalt, de Loungville Biggónak és Eriknek felváltva adta ki azokat a feladatokat, melyeket amúgy a tizedes kapott volna. Erik nem is tudta biztosan, hogy ez az ő teljesítményének elismerése miatt volt így, avagy csak azért, mert ők ketten meneteltek de Loungville mögött, és az őrmester nem akart messzebb keresni másik embert.
Calis és Luis nemsokára visszatért. Luis visszaállt megszokott helyére a sorban, Calis pedíg alig hallhatóan suttogni kezdett.
– Nagy csarnokba vezet. A bejárat után két kiszögellés indul a fal mentén. Az egyik felfelé vezet, a másik lefelé. Elég szélesek, három ember is elfér egymás mellett. Az egyik oldalon ott a fal, de a másikon nincs korlát, ha valaki lezuhan, nagyot esik. Terjesszétek el a parancsot, hogy mindenki vigyázzon emiatt! Most elmegyek felderíteni. Ti pihenjetek fél órát, és ha addig nem érek vissza, az azt jelenti, hogy felfelé kell indulnotok.
De Loungville bólintott, és pihenőt intett. Mögötte végigadták a néma parancsot, így a hetvenegy ember leült a folyosó padlójára. Erik addig mocorgott, míg talált egy kényelmes testtartást.
Aztán halk kapargatásra lett figyelmes, és rájött, hogy de Loungville csomókat számol egy kis bőrzsinóron. Régi trükk volt; az ember végig húzta az ujját egy kötélen, madzagon vagy bőrdarabon, és közben ismételgetett magában egy dalocskát, amit már úgy begyakorolt, hogy egyenletes ütemben tudott haladni. De Loungville mindig egy csomóval lejjebb csúsztatta a kezét, mikor egy rím végére ért; ha a bőrszíj végére ért, tíz perc telt el. Ha már háromszor is a végére ért, letelt a harminc perc, amiről Calis beszélt.
Erik behunyta a szemét. Aludni nem tudott, de pihenni igen. Ösztönösen fájós lábára tette a kezét. Érezte, ahogy a meleg szétterjed benne a Nakortól tanult gyógyító energiának köszönhetően. Mivel testének többi része erősen didergett, kellemesen érintette a meleg.
Erik eltűnődött, hogy Weanatban mit csinálhatnak a falusiak, és mi lesz velük, ha a Smaragd Királynő hadserege odaér. Annyi megszálló gyűlt össze, hogy a falusiak nem bújhattak el egyszerűen az erdőben, amíg a katonák távoznak. Erik számításai szerint a nagy hadsereg valószínűleg minden élelmiszert felfal öt mérföldes sávban, a folyó mindkét oldalán. A falusiak egyetlen esélye a hegyekbe való menekülés lehetett. Talán Kirzon segíthetett nekik. Bár Erik nem igazán hitt ebben; a vadászoknak legfeljebb saját maguk számára volt elegendő élelmiszerük a télre.
Aztán eltűnődött azon, hogy vajon mit csinálhat most az anyja. Fogalma sem volt arról, hogy otthon mennyi az idő – azt sem tudta, hogy fent mennyi az idő; úgy gondolta, hogy dél körül lehet, ami azt jelentette, hogy Hollófalvában éjszaka van. Az anyja valószínűleg épp aludt a fogadóbeli kis szobájában. Erik azon tűnődött, hogy az anyja tud-e arról, hogy ő él. Talán az utolsó hír felőle az lehetett, hogy halálra ítélték. Mivel a küldetés elég nagy titokban folyt, Erik gyanította, hogy otthon már halottnak hiszik.
Csendben felsóhajtott, mikor anyjára, Rosalynra, Milóra és a falu többi lakójára gondolt. Annyira távolinak tűntek; az az élet, amit ők éltek, pedig annyira idegennek hatott. Már alig emlékezett, milyen volt minden nap úgy kelni, hogy a műhelyben kemény munka várt rá.
Valaki megérintette csuklóját. Erik felült, és a félhomályban de Loungville-t pillantotta meg, aki intett, hogy eljött az idő, indulniuk kell. Erik felrázta a bóbiskoló Biggót, aki bólintott, és oldalba bökte a mellette fekvő embert.
Erik felállt, és követte az őrmestert, aki belépett a csarnok bejáratán, és egyenesen a felfelé tartó útra lépett. A koromsötétben Erik csak érezte, hogy milyen nagy a helyiség. Már félúton járt a körkörös ösvényen, mikor a fáklyát tartó katona belépett. Erik hirtelen meglátta az egész termet, és ösztönösen a fal mellé lépett. A fáklya fénye ellenére a csarnok alja és mennyezete elveszett a sötétségben. A felfelé áramló enyhe huzat dohos, áporodott bűzt hordozott.
Erik azt kívánta, bárcsak ne tudná, milyen keskeny az átjáró, és milyen nagyot lehet esni, mivel így sokkal kényelmetlenebbül haladt előre. De továbbment, és követte de Loungville-t a sötétségben.

* * *

Útközben számos alagút bejáratával találkoztak. Mindig megálltak megnézni, hogy Calis nem hagyott-e jelet nekik, hogy hagyják el a felfelé kígyózó kiszögellést. Sosem láttak ilyen jelet.
Széles teraszokat is találtak, melyeket mintha csak azért faragtak volna ki a sziklából, hogy kényelmesebben lehessen mozogni vagy ülni rajtuk. Eriknek fogalma sem volt, hogy mennyi ideje követik Calist, de érezte, hogy sajog a lába. A folyamatos felfelé való menetelés kezdte meghozni a hatását.
Hirtelen Calist pillantották meg maguk előtt a félhomályban.
– Ez a hely teljesen kihalt – állapította meg Calis.
Az emberek erre szemmel láthatóan megkönnyebbültek.
– Praji! – szólt de Loungville. – Ez hasonlít ahhoz a törpvároshoz, amiről beszéltél?
– Nem láttam még ilyen várost – mondta az öreg zsoldos. Igencsak kifulladt, így kifejezetten örült a rövid megállásnak. – Elnézést, de nekem csak történeteim vannak. Különböző emberek meséltek róla, akik voltak már ott. – Körbepillantott. – Ez a hely... nem tudom, micsoda.
– Odahaza vannak törpbányák – mondta Calis –, és jártam is némelyikben. Ott is vannak nagy csarnokok, de ez más. Ezt nem törpkéz építette. Ez nem bánya.
Erik Roo hangját hallotta a háta mögül.
– Ez úgy néz ki, mint egy város, kapitány.
– Egy város? – kérdezte Calis.
– Olyasmi – mondta Roo. – Ezek az alagutak máshova vezetnek, talán lakóhelyekhez vagy raktárakhoz. De ezek a szélesebb kiszögellések, ha észrevette, ezek rendszert alkotnak: minden második bejáratra jut egy, és mind ugyanolyan méretű. Szerintem piaci területként szolgáltak.
– Akkor ez valami fontos, központi útvonal, mint egy városban, csakhogy ez felfelé és lefelé halad, nem pedig északra vagy délre.
– Ki épített volna ilyen helyet? – kérdezte Erik.
– Nem tudom – mondta Calis, majd témát váltott. – Körülbelül egy szinten vagyunk most a felszínnel, úgyhogy legszívesebben keresnék egy kijáratot. Feltérképezem a következő alagutat. A következő „piactéren” letáborozunk.
– Már alkonyodik? – kérdezte de Loungville.
– Szerintem már egy órája lement a nap – felelte Nakor hátulról.
– Több, mint két órája – válaszolta Calis.
– Honnan tudja? – csúszott ki Roo száján.
Calis elmosolyodott a félhomályban.
– Hajnal előtt visszaérek.
Ezzel elindult, és a fáradt sereg követte őt, amíg a következő szélesebb kiszögelléshez nem értek. Itt letáboroztak éjszakára.

 

Erik felfedezte, hogy e barlangokban elveszik az időérzéke. Calis azt mondta de Loungville-nek, hogy két és fél napja menetelnek a barlangban. Erik ebből arra következtetett, hogy úgy húsz mérföldet tehettek meg a buckától a hegyekig, aztán pedig felfelé egy nagy hegy belsejében. Erik úgy érezte, sokkal több utat tettek meg, de aztán rájött, hogy sokáig csak felfelé meneteltek a spirálszerűen felfelé tartó, keskeny ösvényen.
A nap során Calis elmondta, hogy biztos benne, az egész barlangrendszer kihalt, de a hangjában olyasvalami csengett, amitől Erik tudta: Calis nem mond el valamit. Bár Erik folyamatosan figyelmeztette magát, hogy ne keverjen bajt, és törődjön a saját dolgával, önkéntelenül is elgondolkozott, hogy vajon mi lappang a kapitány szavai mögött.
Calis felderítésének egyik szerencsés eredménye volt, hogy elmondása szerint közeledtek egy ponthoz, ahol ki lehetett jutni a sötét folyosók és mély üregek eme útvesztőjéből. Egy alkalommal a féltünde tétovázott két alagút között; az egyik lefelé irányult a hegybe, a másik pedig felfelé indult. Erik úgy érezte, hogy Calis lefelé akart indulni, de továbbra is felfelé meneteltek. Erik eltűnődött, vajon miért kerülték el a másik alagutat.
Másnap a fáklyákat cipelő katona jelentette, hogy a fáklyák kifogyóban vannak. Calis nyugtázta a jelentést, de nem mondott semmi mást.
Erik hirtelen megijedt a gondolattól, hogy esetleg fény nélkül kell majd menetelniük a mélységben. Alvás közben mindig eloltották a fáklyát. Az első éjszakán Erik koromsötétben ébredt, és vissza kellett fognia magát, hogy ne kiáltson fel ijedtében. Még sosem ébredt koromsötétben, és sokáig csak hallgatódzva feküdt a földön. Észrevette, hogy nem ő az egyetlen, aki felébredt, mivel hallotta, hogy mások sem tudnak aludni; sőt, páran még sírtak is. Erik megértette a mélységes félelmet, bár nem igazán tudott rá magyarázatot találni.

 

Újabb feszült éjszakát töltöttek el a koromsötétben, majd folytatták a menetelést. Az ötödik napon dél felé megálltak, hogy megebédeljenek. Szárított ételek vártak rájuk. A víz immáron gondot jelentett, mivel már csak két nagy és néhány kicsi tömlőnyi maradt, amit tegnap egy kis tavacskában töltöttek meg. De víznek amúgy nyomát sem látták, ezért Calis elrendelte, hogy úgy igyanak, mint a sivatagban; egy kortyot, nem többet.
Mikor felkészültek a további menetelésre, távoli csattanás ütötte meg a fülüket, mintha valaki köveket mozgatott volna. Calis megálljt intett. Kis idő múlva de Loungville odasúgott neki.
– Sziklaomlás?
– Talán – válaszolta a kapitány. – De meg kell győződnöm róla. – Balra felfelé mutatott. – Ha nem tévedek, valahol fent vagy egy nyílást találtok, mely közvetlenül a felszínre vezet, vagy egy nagy folyosót, amely felfelé vezet, balra. A jobbra, vagy lefelé irányuló alagutakat ne használjátok. – Elmosolyodott. – Mire utolérlek titeket, már a felszínen kell legyetek! Én is megyek utánatok, ha meggyőződöm afelől, hogy senki sem követ bennünket.
– Kérsz fáklyát? – kérdezte de Loungville.
– Boldogulok nélküle. Amennyiben követnek minket a szauruszok, nem akarom elárulni magam a fénnyel, ha közel kerülök hozzájuk.
Erik eltűnődött, vajon Calis hogyan lát a sötétben, és hogy tudott nemet mondani a fáklya csekély nyugtató hatásának. A kapitány elindult mellettük. Hátrafelé haladva minden embernek vagy biccentett, vagy megveregette a vállát.
De Loungville intett, hogy nem akar beszédet hallani. A sereg elindult. Erik rádöbbent, hogy a második helyet foglalta el a sorban. Belenézett a homályba. Az őrmesteren túl talán három méterig láthatott. A sor közepén pislákoló fáklya fénye táncoló alakokat varázsolt a barlang falára. Erik erősen hitt abban, hogy Calis nem téved, és már közeledtek is a kijárathoz.

 

Alig hallható zajok visszhangoztak a folyosókon, miközben a fáklya kezdett teljesen leégni. De Loungville megállapította, hogy Calis már fél napja elment felderíteni az esetleges üldözőket. Az emberek elfáradtak, és a nap ezen időszaka megfelelőnek tűnt az alváshoz.
De Loungville megálljt intett.
– Hány fáklyánk van még? – kérdezte suttogva.
– Még kettő ezen kívül – hangzott a válasz.
De Loungville káromkodott.
– Ha a kapitány nem tér vissza egyhamar, akkor holnap valóban eltévedünk a sötétségben, hacsak nincs ez a kijárat tényleg közel. Oltsd el azt a fáklyát, de legyen nálad minden, ha esetleg gyorsan meg kell gyújtani! Két váltás őrséget akarok; egyet az első négy órára, majd még egyet a második négy órára. Aztán kikecmergünk ebből az istenverte lyukból.
Erik tudta, hogy az első csapatban fog aludni, ezért megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni a földön. Bár teljesen kimerült, még mindig nem tudott könnyen elbóbiskolni a sötét sziklabarlangban.
Behunyta szemét, és a mormogásokból arra következtetett, hogy a fáklyát kioltották; nem ő volt az egyetlen, akinek gondot okozott a fény hiánya.
Erik kellemes dolgokra próbált gondolni. Eszébe jutott az otthoni szüret, és eltűnődött, hogy vajon jól sikerült-e, és szépek-e a szőlők. Visszaemlékezett arra, ahogy a termelők hencegtek egymásnak a termésről, ami legtöbbször felülmúlta az előző évit. A viselkedésükből rendszerint meg lehetett állapítani, hogy a termés jó lett-e. Minél komolyabban hangoztatták, hogy nagyon jó év lesz, annál valószínűbb volt, hogy nem lesz az. De ha érzéketlenül, szinte közömbösen beszéltek a szüretről, biztosra lehetett venni, hogy jó termés van kilátásban.
Aztán is eltűnődött, hogyan boldogulhatott a többi fiatal a faluban. Gwenre gondolt, és azonnal meg is bánta, hogy nem ment el vele az almáskertbe, mikor megtehette volna. Egy barátnő most már sokkal többet jelentett a számára, mint akkoriban. A szajha puhatestének emléke még most, így fáradtan is felgyorsította szívverését. Rosalynra gondolt, és felidézte a pillanatot, mikor meztelenül látta. Az emlék felkavarta, de ugyanakkor izgalommal töltötte el. Gyermekkorukban sokszor fürödtek együtt, de látva nőies melleit, ahogy a lány ott fekszik a fa mellett... Az emlék most megint felkavarta, mert úgy érezte, nem szabadna ilyesmire gondolnia egy megerőszakolt lánnyal kapcsolatban.
Erik megpróbált megfordulni, de ettől csak még kényelmetlenebbül érezte magát. Szeretett volna Nakorral beszélni Rosalynról; a mókás kis ember sokat tudott, és talán elmondhatta volna, hogy Eriket miért korbácsolta fel e nyugtalanító emlékkép.
Mikor arra az éjszakára gondolt, a haragot és a dühöt távolinak érezte, a gyilkosságot meg mintha valaki más követte volna el. De azok a kis, feszes mellek...
Erik mormogván felült, és tájékozódni próbált. Épp szidalmazni kezdte önmagát, hogy mennyire lezüllött, mikor az alagút végében tompa fényre lett figyelmes. A fény nem világított erősen, de a barlang sötétjében nem lehetett nem észrevenni.
Erik inkább érezte, semmint látta de Loungville-t maga előtt, aztán az őrködő katona felé fordult, és látta, hogy a férfi elbóbiskolt. Nem volt dühös rá: a koromsötétben ébren maradni szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. A lassú lélegzetvételek elárulták Eriknek, hogy valószínűleg ő az egyetlen, aki felébredt a fényre.
Finoman megbökte a de Loungville mellett üldögélő őrszemet. A férfi felriadt.
– Mi az?
Erre de Loungville is felébredt, és suttogva megszólalt.
– Mi az?
Mielőtt az őrszem megszólalhatott volna, Erik magához vette szót.
– Marc azt mondja, fényt látott, őrmester. Megkérdezte, hogy én is látom-e. – Az őrszem felé fordult. – Igen, én is látom.
– Ébresszétek fel a többieket! – suttogta de Loungville. – Csendben! Nem gyújtunk fáklyát! Az első hat ember velem jön!
Pár lépés múlva, Erik észrevette, hogy a fény mozog, és jobbról jön, az egyik alagútból, mely az övéket keresztezte. Ahogy közeledtek eme alagút felé, a fény felerősödött, és de Loungville hirtelen intett, hogy tapadjanak a falhoz.
Léptek zaja hallatszott, majd egy alakot pillantottak meg, aki egyenesen átsétált a két alagút kereszteződésében, anélkül hogy balra vagy jobbra pillantott volna. Erik megmarkolta kardjának markolatát, és felkészült arra, hogy ha kell, azonnal kardot rántson.
A lény kígyóember volt. Zubbonyán kívül csak lábszárvédőt visel így rövid kígyófarka szabadon lengett ide-oda.
Mögötte még két pantathiánus tűnt fel, akik nagyobb termetűek voltak, és teljes öltözetben pompáztak. Erik alaposan megnézte magának a szauruszokat a rövid csata közben, de ezek a kígyóemberek nem hasonlítottak hozzájuk. A legmagasabb is egy fejjel alacsonyabb volt egy embernél, ráadásul rugalmasabbnak tűnt a testük. Erik észrevette, hogy lassan, megfontoltan mozognak. Arra gondolt, hogy talán a barlang hideg levegője lassította le őket, hiszen Nakor azt mondta, hogy ezek a lények hidegvérűek.
Újabb két őr haladt át az alagúton, s ezúttal az egyik feléjük pillantott, aztán szó nélkül továbbsétált. Erik csak arra tudott következtetni, hogy a lény látását erősen befolyásolta a kezében lévő fáklya, ráadásul annyira a falhoz tapadtak, hogy nem lehetett látni őket.
Aztán még két őr tűnt fel, majd még kettő, mígnem egy egész tucat pantathiánus haladt át a kereszteződésen.
De Loungville intett a többieknek, hogy várjanak, aztán odalopakodott az alagúthoz, ahol már alig látszott a fény. Gyorsan visszasietett hozzájuk.
– Elmentek – suttogta.
Mikor az alagút megint elsötétedett, visszatértek a sereg többi tagjához, akik már mind ébren várták őket. Nakor, aki utat tört magának a sor elejére, odaszólt nekik.
– Kígyóemberek, nemde?
– Honnan tudtad?
– Éreztem őket – válaszolta. – Sok furcsa dolgot érzek itt. Ez egy rossz hely.
– Nem is vitatom – mondta de Loungville. Lassan felsóhajtott. – Azt akarom, hogy a lehető leghamarabb kijussunk innen.
Erik nyugtalanságot érzett az őrmester hangjában; talán azért figyelt fel rá ennyire, mert koromsötétben folyt a sugdolódzás.
– Merre menjünk? – kérdezte végül de Loungville.
– Most nagyjából délkelet felé haladunk – suttogta Nakor. – Szerintem arra kell menjünk, amerről a kígyóemberek bejöttek, nem pedig arra, amerre ők mennek. Szerintem kintről érkeztek, és lefelé tartanak a hegy belsejébe. Elég magasan vagyunk ahhoz, hogy odakint hűvös, sőt hideg időjárást találjunk. A kígyóemberek nem szeretik a hideget, úgyhogy nem hiszem, hogy odakint egyet is találnánk.
– Szerinted a hegyben élnek?
– Elképzelhető – válaszolta Nakor. – Nehéz megmondani, de itt vannak, és még sok mindent el kell intéznünk, mielőtt újra harcolni akarnánk velük. És ha meghalunk, akkor senki sem tudja meg, mi folyik itt, ami elég rosszul hangzik.
De Loungville csendben maradt. Erik nem bírta elviselni a csendet, így megszálalt.
– Őrmester?
– Csend legyen! – szólt a gyors válasz. – Gondolkozom.
Erik és a többiek csendben maradtak. De Loungville hangja belehasított a sötétségbe. – Greylock! – szólt halk, de ellentmondást nem tűr hangon.
Hátulról egy alak jött előre, vigyázva, nehogy rálépjen valakinek a lábára.
– Igen?
– Te vagy a vezető. Elvárom, hogy a lehető legtöbb embert juttasd ki innen!
– Igenis, őrmester – mondta a volt tiszt. – Eriket szeretném helyettesemnek.
De Loungville nem tétovázott.
– Sötétmocsárffy, ideiglenesen kinevezlek őrmesterré! Jadow, te leszel a tizedese. Mindig figyelembe kell vennetek Nakor és Hatonis tanácsait!
– Elmondom, mit fogunk csinálni. Én itt bevárom Calist. Nem akarom megjelölni az alagutakat, amerre járunk, mert még jöhetnek erre más pantathiánusok is. Hagyjatok itt nekem egy fáklyát, és én itt várok. Csak akkor indulok utánatok, ha úgy látom, a kapitány már nem tér vissza. – Erik olyan aggodalmat hallott a hangjában, mint még soha. Nem tudta, hogy vajon ez feltűnt volna-e, ha látja de Loungville arcát.
– Aztán találkozunk – folytatta de Loungville. – Utolérlek benneteket.
– Most pedig elmondom, mi a ti dolgotok. Ha kiértek, a lehető leggyorsabban átkeltek a füves vidéken, egészen a tengerpartig. Szerezzetek lovakat, vagy lopjatok el egy hajót, de valahogy jussatok el a Kígyó-folyó Városáig! A Trancsír Bosszúja ott fog várni. Ha nem lesz ott, akkor elsüllyedt, mert Nicholas megparancsolta, hogy legalább egy hajónak kell ránk várni. Hatonis és az emberei tudják majd oda az utat.
Hatonis, aki a sor végén állt, elég hangosan beszélt ahhoz, hogy hangja eljusson a sor elejére.
– Van egy régi kereskedelmi út. Végig a szárazföldön megy, és Ispartól egészen a Kígyó-folyó Városáig tart. Mahartán is keresztülmegy. Már nem használják, de lóháton hasznát vehetjük.
De Loungville mély lélegzetet vett.
– Jól van. Gyújtsatok meg egy fáklyát, és induljatok!
A fáklyákért felelős ember meggyújtott egyet, amely hamar lángra kapott. Eriknek hunyorognia kellett a fény miatt, ami igencsak meglepte, hisz a fáklya elég messze égett. Megfordult és megpillantotta de Loungville arcát; az őrmester arcáról a megszokott elszántság tükröződött. Erik úgy vélte, hogy nem vette volna észre az aggodalmat a hangjában, ha látja a férfi arcát beszéd közben.
Erik szó nélkül de Loungville karjára tette a kezét. Megszorította, de nem szólt semmit.
Az őrmester ránézett, kurtán bólintott, Erik pedig elindult. Greylock elérte az alagutak kereszteződését. Mindkét irányba benézett, majd intett az embereknek, hogy kövessék őt balra. Erik is odaért a kereszteződéshez, és miközben balra indult, le kellett küzdenie a kísértést, hogy visszanézzen de Loungville-re.
Bárcsak itt lenne a kapitány, mondta magában. Vajon hol lehetett Calis?

 

Calis közel maradt a falhoz, és ámulattól tágra nyílt szemmel figyelt. Sokat beszélt apjával arról, hogy milyen lenne szembenézni szokatlan örökségükkel: az ősi mágiával, melyet Fekete Macros művelt, és mely felruházta emberi származású apját a legendás valheruk hatalmával.
Tomas szerelmet vallott, és elnyerte Aglaranna, a tünde királynő kezét. Ők ketten nemzették Calist, aki így a történelemben páratlan gyümölcse lett eme egyesülésnek. A tündék számítása szerint Calis még fiatal volt, hisz alig járt túl a fél évszázadon. Az emberi számítás szerint középkorú férfi volt, de minden mérce szerint tucatnyi élet tapasztalatával rendelkezett, hisz sokáig tanulmányozta e világ lényeinek fájdalmait és őrültségeit.
De semmi sem készítette fel a most elétáruló látványra.
A tündék képesek voltak a leggyengébb éjszakai fényben is tájékozódni. Egy hold vagy pár távoli csillag már elegendőnek bizonyult számukra, de a koromsötét földalatti alagutakban még a tündék sem láttak. Mégis rendelkeztek bizonyos képességekkel, és Calis épp eleget utazgatott a törpökkel, hogy eltanuljon tőlük pár trükköt: megfigyelni a szélmozgások hangját és az alagút falairól visszaverődő halk zajokat, megszámolni a sarkokat és fejben tartani a távolságokat. A pletykák azt terjesztették, hogy ha a törp egyszer megtett egy utat, akármikor visszatalált volna eredeti, kiinduló helyére. Calis elsajátította e képességet.
Miután otthagyta a sereget, lement a hatalmas csarnokba, e hegybe épült város henger alakú csarnokába. Mert ebben nem kételkedett: e föld alatti alagútrendszer réges-rég városként szolgált, ahogy Roo is megérezte. De a Hollófalváról érkezett fiatalember nem tudhatta, hogy milyen város volt.
Calis elég sokat tanult Tathartól és Elvandar többi varázsszövőjétől, s ennek eredményeként azonnal rájött, hogy e várost inkább tündék építették, semmint törpök. De azok a tündék, akik megépítették e várost, körülbelül annyira különböztek Calis népétől, mint bármelyik másik halandó fajtól. Ezek a tündék rabszolgaként szolgáltak a valheruk alatt, s csak ősi uraik parancsára építették ilyen formára az alagutak és csarnokok rendszerét.
Mikor beért a csarnokba, Calis biztosra vette, hogy a korábbi zajt távoli sziklaomlás okozta. Üldözőknek nyomát sem látta, de a biztonság kedvéért még lejjebb ment, elhaladva annál a kereszteződésnél is, ahol oly furán érezte magát.
Mélyen legyalogolt a sötétbe, és mikor már csak saját szívverését és lélegzését hallotta, visszafordult. De mikor a furcsa kereszteződéshez közeledett, ahol legelőször tétovázott a sereg élén, megint megállt. Valami ősi dolgot érzett, mely folyamatosan csábította lefelé az alagútba.
Buta döntés volt, de Calis nem tudott ellenállni. Tudta, hogy ki kell juttatni mindenkit a hegy mélyéből, de megbízott de Loungville tapasztalatában és Nakor képességeiben.
Most már tudta, hogy mi hívogatja. E csarnok szívében valami ősi lakozott. Calis félelemmel és bámulattal figyelte.
A lefelé induló alagutat választotta. Újabb csarnokba ért, amely kisebbnek tűnt, mint a központi csarnok, melyben oly sokat haladtak felfelé, de egy kisebb falunak is elment volna. Fent a magasban gyenge fény világított. Egy bejárat volt az; annyira messze nyílt Calistól, hogy a nappali fényből csak egy tűhegynyit látott, de a tény, hogy bejárat volt fölötte, beigazolta ösztöneit.
Ez az ősi hely a valheruk otthonaként szolgált, mint ahogy a Mac Mordain Cadal alatti nagy barlangok, a Szürke Tornyok hegység régi törpbányái is Ashen-Shugar otthonát jelentették. Ashen-Shugar volt az a valheru, kinek ősi lelke birtokába vette Calis apját. A férfi természete ezután változott meg oly mélységesen.
Calis átkelt egy keskeny hídon, és óriás faajtóhoz ért. Az ajtó elég nagynak tűnt ahhoz, hogy akár egy hatalmas sárkány is átférjen rajta. Calis tudta, hogy régen valóban sárkány nagyurak használták. A nagy ajtóban kisebb bejárat is volt, melyet a szolgák vehettek igénybe.
Calis lenyomta a vaskilincset; és meglepetten tapasztalta, hogy könnyen, hangtalanul nyílik az ajtó, mintha nemrégiben olajozták volna. Calis hunyorogni kezdett, mikor hirtelen fény vakította el.
A hosszú, barlangszerű termet fáklyák tömege világította meg, és a végében kiszögellés nyúlt ki a falból. A barlang közepén sárkunyhókból álló falu állt. A kunyhókat nem lehetett szépnek nevezni, mert szemmel láthatóan gyorsan csapták össze őket. A falu házai között számos hasadék tátongott. Gőz gomolygott felfelé, a legnagyobb hasadék közepénél hullámzott a levegő a hőtől. Miközben a barlang felé közeledett, Calist megdöbbentette, hogy hirtelen mennyire meleg lett. Mikor elhagyta a sereget, reszketett a hidegtől, de most úgy izzadt, mint a sivatagban. A hőt eregető hasadékok arról árulkodtak, hogy ez a valheru csarnok egy kialudt vulkánra épült.
A levegőben orrfacsaró rothadás és kénszag terjengett. Calis szemét már csípte a gőz, mikor lenézett a barlang aljára.
A csarnokban kígyóemberek nyüzsögtek. Középen, egy magas emelvényen hatalmas trón magasodott. Régen sárkány nagyúr ült rajta, de most az egyik kígyóember foglalta el. A lény csupa pikkelynek és karomnak tűnt, de a semmibe bámult, hisz már régóta halott volt. A mozdulatlan alakhoz legközelebb álló pantathiánusok szemmel láthatóan papok voltak. Kék, zöld papi öltözéket viseltek, és épp a halott hüllőkirálynak rótták le hódolatukat.
Calis nem volt varázsszövő, de érezte a mágiát a levegőben, és a trón alja körül évezredekkel azelőttről való ereklyéket látott.
Pontosan eme tárgyak jelenléte miatt érezte magát kényelmetlenül. Legszívesebben besétált volna a csarnokba, félresöpörve azokat a lényeket, hogy felléphessen az emelvényre, lehajíthassa onnan e kicsiny lényt, majd magához vehesse a trón körül sorakozó tárgyakat.
Calis ugyanis biztosra vette, hogy a valheruk ereklyéit látja ott. Sosem pezsgett még így a vére, leszámítva azt az alkalmat, amikor apja megengedte, hogy kézbe vegyen egy fehér és arany pajzsot, melyet még ő használt a háborúban.
Calis elnyomta e meggondolatlan késztetéseket, és megpróbálta megfejteni a látványt. Túl könnyű lett volna elkönyvelni e helyet egy átlagos pantathiánus falunak, hisz túl sok furcsaságot tartogatott, amit korántsem lehetett egykönnyen megmagyarázni. A féltünde arra gondolt, hogy bárcsak Nakor is ott lenne – a kis ember nagyon tisztán látta a dolgokat, s eme képessége igencsak jól jött volna most.
Calis megpróbált minden részletet megjegyezni. Magába szívta az egymásnak ellentmondó képeket, és agyába véste őket anélkül, hogy elgondolkodott volna rajtuk. Így biztosan hitte, hogy nem fog egyetlen fontos részletet sem kihagyni.
Fél óra múltán több raboskodó embert hoztak be a csarnokba. Legtöbbjük üres szemekkel nézett a semmibe; nyilván megrázták őket a történtek, vagy varázslat, esetleg bódító szerek hatása alatt álltak. De az egyik nő ellenállt, és megpróbálta levetni láncait. A papok felsorakoztak az emelvény legalsó lépcsőfokára. A középső pap széttárta kezét. Az egyikben pálcát látott, melynek a végén smaragd csillogott.
Sziszegve beszélt, Calis pedig ilyen fajta sziszegést még sosem hallott. A pap intett az őröknek, hogy vigyék odébb a rabokat. Calis sajnálta, hogy nincs nála az íja, amivel megölhette volna a papot; aztán eltűnődött, hogy miért lett ennyire dühös.
A pap intett. Két őr a trón elé cipelte az első foglyot. Fura hörgések és mély sziszegések közepette a pap meglengette a pálcát, mire a smaragd egyre fényesebb lett.
Halálmágia terjengett a csarnokban, mikor az egyik őr hátrahajtotta a rab fejét, amit a másik azonnal levágott egy hosszú késsel. Calis nem moccant, bár erős késztetést érzett. Az őr bedobta a fejet az egyik sarokba. Calis szemmel követte a fej repülését, és azt is jól látta, hogy az tompa puffanással megérkezik a levágott fejek rakásába. Némelyik fej már rohadt, de volt olyan is, mely már koponyaként szolgált a trón mellett.
A két kígyóőr megemelte a rab testét, majd odacipelték az egyik oldalsó bemélyedéshez, amely valószínűleg kisebb helyiség lehetett. Éhes hörgés hallatszott, amitől Calis nagyot nyelt.
A nő, akit szemmel láthatóan nem igazán befolyásoltak a drogok, sikítozni kezdett, mire Calist kirázta a hideg. Megmarkolta kardja markolatát, és arra vágyott, bárcsak megrohamozhatná e szörnytanyát. Az elkábított rabokat egyenként lemészárolták. Miután a sötét mágia megkaparintotta életenergiájukat, fejüket a többihez hajították, testükkel pedig megetették a fiatal pantathiánusokat.
A nő folyamatosan sikoltozott, miközben a földön görnyedt. Félelme messze felülmúlta a bódító szer hatását és kimerültségét. Végül már csak ő maradt egyedül a papok előtt. A smaragdpálcás pap intett az őröknek, akik megemelték, és letépték róla a zubbonyt. Meztelenül állt ott a pap előtt, aki elindult feléje, és ügyet sem vetett arra, hogy belelépett az áldozatok véréből összeállt jókora tócsába.
Calis látta, hogy a pap int az őröknek, akik erősen lefogták a nőt, és hátán fekve leszorították a földre. A pap megint fura mozdulatokat tett a pálcával, majd a pálca tompa végét beledöfte a nő testébe. Mindeközben énekelt az idegen nyelven.
Calis szíve a torkában dobogott. Már találkozott a pantathiánusok gonosz mágiájával. Képesek voltak pantathiánust létrehozni egy emberből, aki továbbra is ember formájú maradt. Calis már látta ennek eredményét, s jól tudta, hogy fekete mágiát gyakorolnak odalent.
Calis sosem tanulmányozta behatóbban a mágiát, de azért eléggé ismerte. Ami ezután következett, viszont túlságosan gonosz tett volt, amit Calis egyáltalán nem értett. A pap előhúzta hosszú tőrét, s odalépett a sikítozó nőhöz. Calis elfordította fejét.
Rájött, hogy túlságosan régóta időzik a sötét mágia termében, így lassan elhátrált a félhomályba. Pár lépést tett felfelé a folyosón, majd bekanyarodott, és felsietett. Gyorsan átsurrant az ajtón, amit becsukott maga mögött, és megállt egy pillanatra, hogy érzékletei hozzászokjanak a félhomályhoz.
Ekkor átgondolta, hogy mit látott a csarnokban. Elképzelni sem lehetett, hogy a pantathiánusok mit nyertek a nő lassú kínzásából. Calis nem kételkedett abban, hogy a pap végül megöli a nőt, a fejét a többihez hajítják, testével pedig tovább táplálják a kicsi pantathiánusokat.
Calis sajnálta, hogy Nakor nem lehetett vele, hisz a furcsa, kis termetű férfi, aki azt állította, hogy nem hisz a mágiában, látszólag többet tudott róla, mint bárki, akivel Calis valaha találkozott. Ő bizonyára meg tudná fejteni, hogy e szertartásos kínzás és mészárlás hogyan kapcsolódik a Smaragd Királynőhöz és a valheruk ereklyéihez.
Calis elindult a sötétben.
Ösztönösen számolni kezdte a lépéseket, és mérni kezdte a távolságot. Remélte, hogy ott találja a seregét, ahol hagyta.

 

De Loungville majdnem hanyatt vágódott, mikor Calis megérintette a karját. Megpördült, majd egy ismerős hang szólt hozzá.
– Hol vannak a többiek?
– Kapitány! – mondta de Loungville. – Már épp imádkozni akartam Ruthiához, és vallomást akartam tenni Lims-Kragmának a te nevedben, hogy aztán a többiek után indulhassak. Most aztán le kell üljek, hogy ne kapjak szívgörcsöt!
– Bocs, hogy megijesztettelek, de nem tudtam, hogy ki van itt a sötétben. A te szagodat éreztem, de biztosra akartam menni.
– Az én szagomat...?
– Elég rég fürödtél, Bobby.
– Te sem vagy egy rózsacsokor, Calis.
– Van nálad fáklya?
Válaszként de Loungville meggyújtotta a gyapotpamaccsal ellátott, botot. A láng gyengén égett, de gyorsan erőre kapott, és mire de Loungville a feje fölé tartotta, már mindketten fényárban úsztak.
– Már megbocsáss, de borzalmasan nézel ki – mondta de Loungville. – Mit találtál odalent?
– Elmondom, ha már messzire vagyunk tőle. Merre megyünk?
– Találtunk egy folyosót, ahol pár kígyóember mászkált, úgyhogy Greylockra bíztam a csapatot, és elküldtem őket a másik irányba, balra.
– Jól van. Ez azt jelenti, hogy most már minden bizonnyal kijutottak. Ha sietünk, még utolérjük őket, mielőtt túl messze mennek le a hegyoldalon. Sokkal magasabban vagyunk, mint mikor bejöttük a föld alá, Bobby.
– És sokkal messzebb attól a ponttól, ahol eredetileg akartunk lenni ilyenkor.
– Jobb, ha indulunk. Hosszú még az út. – Calis halkan hozzátette: – És attól félek, nincs túl sok időnk, hogy odaérjünk.

 

 

21.
Létszámcsökkenés

Erik lehajolt.
Nyílzápor csapott le a levegőből. Pár hajítónyíl Erik pajzsáról is lepattant, miközben összehúzta magát. Mióta csak elhagyták a barlangrendszert, és elindultak lefelé a hegyoldalon a füves vidék felé, Nakor és Sho Pi azt állították, hogy valaki vagy valakik figyelik a sereget.
Ahogy előrehaladtak, a magas füvet kis kőszigetek törték meg; mészkővel, palával és gránittal fedett területek bukkantak fel. Mikor a kövekhez értek, hirtelen megtámadták őket a gilánik. Az első roham alkalmával hatan haltak meg a seregből, és csak a legelső sorban harcolók hősies erőfeszítése verte vissza a támadókat.
Greylock gyorsan megszervezte a védelmet, de a küzdelem még fél napig tartott. Két ember halt meg tőlük, miközben visszavonultak a hegyoldalon. Végül megtalálták e védelmi állást. Praji és Vaja előrement Greylockhoz. A három férfi épp tanácskozott, mikor Erik odaért hozzájuk.
– Mindenkit elhelyeztem a lehető legjobban, Owen. De erősebbek.
– Tudom – szólt a nyugodt válasz. Greylock Prajira nézett. – Miért támadtak meg minket?
Praji megvonta a vállát.
– Mi itt vagyunk, ők pedig gilánik. Senkit sem kedvelnek, aki nem giláni, ráadásul épp a füves vidékre készülünk. Ez pedig az ő területük, és így próbálnak minket jobb belátásra bírni.
– Hogy lehet ilyen magas ez az átkozott fű ebben az évszakban? – kérdezte Greylock.
– Némelyik télen nő, némelyik nyáron. Odalent mindegyikből van jócskán.
Greylock úrrá lett bosszúságán.
– Van másik kivezető út a hegyekből?
Praji megvonta a vállát.
– Nem tudok többet, mint te. Még ha tudnám is, hogy pontosan hol vagyunk, az sem segítene, hisz sosem jártam erre. Kelethonból nem sokat jártak itt. – Körbepillantott. – Talán ha átkelnénk azon a vonulaton – felfelé mutatott a hegyek legmagasabb csúcsaira –, akkor eljuthatnánk a Satpura-folyóig. Ott összerakhatnánk pár tutajt, amivel lejuthatunk a partra, Chatisthan mellett. Vagy visszafordulhatnánk, hogy magasan legyünk ahová a gilánik már nem jönnek utánunk. Aztán megpróbálhatnánk eljutni a Dee-folyóhoz, amit csak követni kellene Isparig. Bár ezt az utat nem ajánlom.
– Miért nem?
– Mert akkor a Nagy Déli Erdőn kellene átvágnunk. Azon pedig nem sokan jutnak át élve. Az a hír járja, hogy a pantathiánusok ott rejtőzködnek, a tigrisek meg beszélni tudnak... – Mikor Greylock hitetlenül tekintett rá, hozzátette: – De ez mind csak pletyka.
A süvítő hang épp időben figyelmeztette őket. Újabb nyílzápor zúdult rájuk. Erik megpróbálta elrejteni nagydarab testét a pajzs mögé. Valaki felkiáltott és káromkodott, ami azt jelentette, hogy nem került elég gyorsan fedezékbe. A lövedékek folyamatosan pattogtak le a pajzsokról és a környező kövekről.
– Hogy vannak a sérültek? – kérdezte Greylock.
– Elég jól – válaszolta Erik. – Az egyiküknek nyíl ment a lábába, de a húsos részbe fúródott, itt alul; segítséggel tud járni. Pár törött kar van még. No, meg a tiburni Gregorynak kiment a válla.
– Az a helyzet – kezdte Greylock –, hogy nem várhatunk addig, míg kiderül, hogy mennyi lövedékük van. – Bosszúsan hozzátette: – A mindenit, hát azt sem tudjuk, hányan vannak. – A kis gilánik először tömegesen jelentek meg, de mikor Calis emberei nem menekültek el, hanem felkészültek a harcra, gyorsan visszaszaladtak a fűbe. Azóta csak véletlenszerű hajigálással próbálkoztak.
Greylock körbepillantott.
– Erik, menj vissza az oszlop végére, és vezesd fel az embereket a barlang felé! Aztán megnézzük, van-e más út, ami elkerüli ezt a darázsfészket.
Erik görnyedten haladt hátrafelé. Útközben kétszer is fedezékbe kellett ugrania, hogy elkerülje a nyilakat. A dobónyilak elég kezdetleges fegyvernek számítottak, de a gilánik nagyon szépen kidolgozták őket. Hosszú, elszáradt fűszálakat kötöttek össze, amiből nyílvessző szilárdságú botot kaptak. A végére megélesített követ vagy üveget raktak. Az összekötözött szálak meglepően erősnek bizonyultak, és olyan lendülettel érkeztek a levegőből, hogy bármely védtelen testrészbe könnyen belefúródtak. Praji elmondta, hogy a gilánik még egy általuk atlatlnak nevezett hajítórudat is használtak, amellyel elég magasra feldobhatták a lövedékeket. Erik bizony tanúsíthatta a fegyver hatékonyságát.
Az oszlop végére ért, és elindult az emberekkel felfelé. Tíz perc múlva Greylock, Praji és Vaja is feltűnt.
Erik hátranézett, s üldözőknek nyomát sem látta.
– Nem rohannak fel utánunk – jegyezte meg.
– Nem ostobák – mondta Vaja. – Kis termetűek. Szabadtéri harcban egy szempillantás alatt összecsomagolnánk őket. De a magas fűben senki sem harcol jobban a gilániknál.
Erik ebben nem kételkedett.
– Mitől lettek olyan harciasak?
Praji visszanézett.
– Általában nem szeretik az idegeneket; lehet, hogy puszta utálatból követni fognak minket. Vagy talán a szauruszok délre szorítják vissza őket, és ettől bedühödtek.
– De a szauruszok nem szedhettek össze akkora sereget, hogy kisöpörjék innen a fűlakókat – mondta Erik. – Ehhez legalább akkora hadseregre lenne szükségük, mint amekkora a Vedránál állomásozik.
Vaja megbökte Erik vállát, és felfelé mutatott. Calis és de Loungville sietett lefelé a hegyoldalon.
Mikor a kapitány odaért hozzájuk, Erik több emberen is észrevette, hogy megkönnyebbültek Krondor Sasának visszatérésétől. Calis visszavette hosszú íját az egyik katonától.
– Miért másztok visszafelé?
Greylock gyorsan elmagyarázta az okot, amelyre Calis gyorsan válaszolt.
– Nem kelhetünk át a hegyeken. Egyetlen szorost sem láttunk. De vissza sem mehetünk a barlangba, kockázatos lenne. – Úgy gondolta, senkinek sem beszél arról, hogy mit látott odalent, míg Nakorral meg nem vitat mindent.
De Loungville-hez fordulva így folytatta:
– Küldd előre Sho Pit és Jadow-t! Mondd meg nekik, hogy találjanak egy dél felé vezető csapást. Ha elindulunk itt a hegyek oldalán, a gilánik mögé tudunk kerülni, aztán pedig átvághatunk Mahartába. Így nem lesz túl sok veszteségünk.
De Loungville bólintott, és elindult hátra, hogy kiadja a parancsot a két férfinek.
– Hogy állunk a vízzel? – kérdezte Calis.
– Nem lesz baj, ha egy- vagy kétnaponként találunk valami forrás – mondta Greylock. – Nyolccal kevesebben fogunk inni. Pár órája elvesztettünk nyolc embert.
Calis bólintott.
– Praji, mennyi vizet találunk a síkságon?
– Akár sivatag is lehet – szólt a válasz. – A Djam-síkság tartogat pár patakot, meg vízzel teli üregeket, de ha az ember nem tudja, hol vannak, könnyen elsétál mellettük, ugyanis a fű alatt rejtőzködnek. Nem nehéz szomjan halni.
– Van olyan madár, amelyiket követni tudunk?
– Van pár faj – felelte Praji –, de a fene egye meg, azt sem tudom, hogy néznek ki. Ha messze lejutunk délre, a kis dombok sokkal barátságosabbak a tengerpart mentén. Sok a patak, a csermely, a kis tó, legalábbis ezt hallottam.
– Irány dél! – mondta Calis.
Saját fáradtságára ügyet sem vetve, előresietett az oszlop elejére, hogy elfoglalhassa saját helyét.
Erik is cammogni kezdett felfelé, s megpróbált éppoly közömbös maradni égő lábaival szemben. Minden egyes lépés fájdalmat okozott, s mikor Calis pihenőt rendelt el, Erik hálásan rogyott a földre.
Ezután sóvárogva várta, hogy a vizestömlő elérjen hozzá. Mikor odaért, Erik hosszasan kortyolt. Lefelé menetelve a hegyoldalon, találtak egy tavacskát, így egyelőre nem kellett megszorítaniuk a fejadagot.
Miután továbbadta a tömlőt, a távolba nézett, és a síkságon észrevett valamit.
– Mi az a mozgás ott a távolban? – kérdezte.
Praji felfigyelt Erik kérdésére, s odalépett hozzá. Hunyorogva a távolba nézett.
– A szemem már nem a régi. – Visszafordult, s felkiáltott: – Kapitány! Ezt meg kellene nézned! – A látóhatár felé mutatott.
Calis hosszan bámult a messzeségbe.
– Uramatyám! – képedt el. – Szauruszok.
– De az lehetetlen! – hitetlenkedett de Loungville. – Ilyen sokan menetelnek, ennyire délen! Biztos, hogy...
– Ez egy második hadsereg – fejezte be Praji.
– Nem csoda, hogy a gazfickók annyira nem akarták, hogy bemenjünk a hegyekbe vezető alagútba! – mondta Vaja.
– Bizonyára arra használták a barlang alsóbb szintjeit, hogy összpontosítsák az erőiket. Giláni barátaink tehát ezért voltak ilyen rosszkedvűek; egy hadsereg épp átlovagolt az otthonaikon.
– Hátulról akarják megtámadni Lanadát! – mondta de Loungville.
Eltelt egy perc, s a legtöbben megjegyzéseket tettek vagy káromkodtak. Calis hangja mindenkit elhallgattatott.
– Nem, délkelet felé menetelnek. Mahartát vették célba.
– Ha a rádzsa elküldte Lanadába a harci elefántjait – mondta Praji –, akkor Mahartát csak palotaőrök és zsoldosok fogják védeni.
De Loungville felháborodott.
– A rohadtak nem azt akarták, hogy szolgáljuk őket! Csak meg akarták akadályozni, hogy a másik oldalra álljunk!
– Mennyi idő, míg elérik Mahartát? – kérdezte Calis.
– Csak nagyjából tudom, hogy hol a pokolban vagyunk – felelte Praji. Elgondolkozott, majd folytatta: – Talán egy hét, de legfeljebb tíz nap. Ha nem kínozzák meg a lovakat, akkor két hét.
– Oda tudunk érni előttük?
– Nem – szólt az azonnali válasz. – Ha szárnyat növesztenénk, akkor igen. Vagy ha átverekednénk magunkat a gilánikon, és a másik oldalon friss lovak várnának ránk. De ha dél felé indulunk, legalább egy héttel a gyíkok után érünk oda.
– A város vajon ki tud tartani egy hétig?
– Lehet – válaszolta Praji őszintén. – Attól függ, mekkora zavart kelt az a sereg, amelyik dél felé menekül. Lehet, hogy annyi ember akar oda bejutni, hogy már most ostrom alatt állnak.
– Meg tudjuk kerülni őket?
– Ha le tudunk érni Chatisthanba, talán találunk egy hajót, amellyel el tudunk jutni a Kígyó-folyó Városába.
– Túl sok a lehet. Elindulunk a tengerpart felé, aztán a Kígyó-folyó Városa felé vesszük az irányt. – Odakiáltott Hatonisnak. – Eljöttök velünk Chatistianba, vagy átvágtok a síkságon a hazátok felé?
Hatonis megvonta a vállát, és elmosolyodott. Ősz haja ellenére egészen fiatalnak nézett ki.
– Egyik harc olyan, mint a másik, és ha nem csapunk össze a kígyókkal Mahartánál, akkor otthon fogunk csatázni velük.
Calis bólintott.
– Gyerünk!
Erik látta, hogy mindenki elfoglalja a helyét. Mikor Roo elsétált mellette, Erik vállon veregette gyermekkori barátját. Roo rámosolygott, de látszott rajta, hogy nincs min mosolyogni. Erik egyetértően bólintott, majd megvárta, míg mindenki elmegy mellette, és elfoglalta helyét az oszlop legvégén. Hirtelen rádöbbent, hogy senki sem mondta neki, hogy vegye át Foster helyét. Előrenézett, hátha de Loungville jelez neki, vagy küld valakit helyette, de mikor nem szóltak neki, maradt a tizedes helyén. Figyelmét visszafordította a célra: az életben maradásra.

 

Szerencséjükre találtak egy dél felé tartó csapást. Leginkább bányászösvénynek tűnt, hisz szélesebb volt, mint a kecskepásztorok csapásai. Több helyen csupasz sziklák árulkodtak arról, hogy az errefelé dolgozó munkások alaposan előkészítették az utat, hogy könnyű legyen kocsikkal közlekedni rajta.
Úgy tűnt, Calis seregére végre rámosolygott a szerencse. Az emberek gyorsan haladtak, felváltva gyorsítottak, lassítottak, hogy a lehető legnagyobb távolságot tegyék meg a nap végére.
A sérültek sem maradtak le, bár a férfi, akinek eltalálták a lábát, a nap végére majdnem elájult a vérveszteségtől. Nakor bekötözte a sebét, és azt mondta Calisnak, hogy ha ő és Sho Pi egész éjszaka gyógyítgatják, akkor rendbe fog jönni.
Vizet találtak, és érezhetően sikerült növelniük az iramot, mikor emelkedőhöz értek. A morajlás már előre árulkodott, de mikor felértek az emelkedő tetejére, meglátták a vízesést.
De Loungville nagyot szitkozódott. Szakadékhoz értek, mely széles sávban szelte át a hegyet. Harminc méterrel alattuk induló, nagy zuhatag ömlött a kis tóba, legalább száz méterrel lejjebb. Onnan a folyó délkelet felé kanyargott a tenger felé.
Rég lerakott talpkövek jelezték, hogy egyszer függőhíd vezetett át a másik oldalra, ahol szintén látni lehetett a köveket.
– A Satpura-folyó – mondta Praji. – Most már pontosan tudom, hogy hol vagyunk.
– Hol? – kérdezte Calis.
– Maharta most pontosan keletre van a Djam-síkság túloldalán – mondta Praji. Aztán Calishoz fordult: – Nem tudom, miféle mágia volt ott az alagútban, de sokkal messzebb vagyunk, mint gondoltam.
– Ezt hogy érted? – kérdezte de Loungville. – Ötven vagy hatvan mérföldre lehettünk a kis buckától, mikor abba a nagy, központi csarnokba értünk.
– Több, mint háromszáz mérföldre voltunk, őrmester – mondta Vaja. – Egy jó lóval egy egész hónapba kerülne, hogy az ember a füves síkságon keresztül eljusson a kis dombhoz, ahol beléptünk a barlangba. Ha át tudnánk verekedni magunk a gilánikon.
– Akkor ez nagyon jó trükk volt, mert egyáltalán nem tűnt fel – jegyezte meg Nakor, és elmosolyodott, mintha valami nagyot mondott volna. – Szerintem már akkor beindult a varázs, mikor beléptünk a bucka belsejébe. Fogadok, hogy nincs is ott alagút. Valószínűleg csak látomás az egész. – Megrázta a fejét. – Most már tényleg visszamennék megnézni még egyszer.
– Majd máskor – mondta Calis. – Milyen messze van Maharta?
Praji megvonta a vállát. – Palamdsból Bánatrévig karavánnal egy hónap. Onnan senki sem megy Mahartába szárazföldön, inkább hajón szoktak utazni. De ott van az a régi, tengerparti út, ha nem okoz gondot, hogy tele van rablókkal és más alvilági alakokkal.
– Melyik útvonal lenne a legjobb? – kérdezte Calis.
Praji megvakarta az állát.
– Azt hiszem, elküldjük Sho Pit és Jadow-t arra – mondta, és lefelé mutatott a szakadéktól induló oldalsó lankán. – Ők megtalálják, ha van a közelben csapás. Ha van, arra megyünk. Ha a folyót követjük, egy hét sem kell, és Palamdsban lehetünk. Találhatunk egy karavánt, vagy vehetünk lovakat, aztán lóháton továbbmehetünk Bánatrévig. Onnan hajóra szállhatunk, és oda megyünk, ahova akarod.
– Vissza kell mennünk Krondorba – jelentette ki Calis. A közelben többen is ujjongani kezdtek, mikor meghallották a város nevét.
– Nem – mondta Nakor –, előbb Mahartába kell mennünk, aztán Krondorba.
– Miért? – kérdezte Calis.
– Elfelejtettük megkérdezni, hogy a Smaragd Királynő miért a folyó menti városokat foglalja el.
– Jó kérdés – mondta Vaja.
– Hatonis, Praji, nektek van valami elképzelésetek erről? – kérdezte Calis.
– Ezen a földön elég gyakoriak a hódítások – felelte Hatonis. – Van, aki a zsákmányért hódít, de van, aki a területért vagy a hírnévért. De ez a fajta hódítás... Mindent meg akarnak kaparintani... – Megvonta a vállát.
– Ha akarnék valamit Mahartában – mondta Praji –, és nem bízhatnék a hátam mögötti városokban...
– Talán azt akarják, hogy mindenki egy lobogó alatt szolgáljon – mondta Erik.
Calis hosszasan Erikre nézett, majd bólintott.
– Azt tervezik, hogy a valaha volt legnagyobb hadsereget indítsák a Királyság ellen.
– De hogy tervezik az odajutást? – kérdezte Roo.
Nakor lassan elvigyorodott, Calis pedig értetlenül nézett.
– Micsoda?
Roo zavartan ismételte meg.
– Hogy tervezik az odajutást? Két hajó kellett, hogy mi idejöjjünk a felszereléssel együtt. Ők meg hányan vannak? Talán százezren, vagy kétszázezren? És ott az a sok ló, meg felszerelés. Honnan szereznek ennyi hajót?
– Novindus legjobb hajóépítői Mahartában vannak – mondta Hatonis. – Csak a Pa'jkamaka-szigeteken dolgozó hajóácsok vetekedhetnek velük. A mi klánunk hosszú ideig Mahartában vásárolta a hajókat. Ott van az egyetlen hajóépítő telep, mely rövid idő alatt képes ennyi hajót előállítani. Talán két év sem kell nekik.
– Akkor ott meg kell álljunk – mondta Calis.
– Igen – mondta Nakor. – Fel kell égetnünk a telepet.
Hatonisnak szélesre tágult a szeme.
– Felégetni...? De a város ostrom alatt fog állni. A kikötő bejáratát hajóvázakkal fogják eltorlaszolni, hogy a Smaragd Királynő serege ne tudjon behajózni. Nem lehet majd húsz mérföldre megközelíteni a várost, annyian fognak őrjáratozni mindkét oldalról.
– Mennyi időbe telik újjáépíteni a telepet, ha leromboljuk?
Hatonis megvonta a vállát.
– A telep óriási. Lassan építették fel őket az évszázadok során. Évekbe tellene újraépíteni. Megfelelő fát kell szállítaniuk innen, vagy a Sothu- és Sumanu-hegységből; hajóval, vagy kocsikkal. A nagy hajógerinceknek való fát legalább egy évig tart kivágni és leszállítani ide. Ráadásul egy vagyonba fog kerülni.
Nakor szinte táncolt izgalmában.
– Ha felégetjük a telepet, legalább öt-hat évet nyerünk, de az is lehet, hogy tízet. Ennyi idő alatt sok érdekes dolog történhet. Vajon ez a Smaragd Királynő együtt tudja tartani a seregét ennyi ideig? Kétlem.
Calis is felvidult a gondolattól, de gyorsan legyőzte saját lelkesedését.
– Ne becsüld le, Nakor!
Az isalani bólintott. Calisszal már megbeszélte, mit látott, és Calis is elmesélte, mit talált a barlangban. Mindketten tudták, hogy a résháború tsurani megszállása óta a legveszedelmesebb ellenséggel állnak szemben.
– Jól van. De ha a pantathiánus mágia nem olyan erős, hogy megváltoztassa a velük harcoló emberek szívét, akkor sokan hagyják majd el a sereget.
– Mindenesetre nagy győzelem lenne elvenni tőle a hajóépítő telepeket – mondta Hatonis. – Az apám a legsikeresebb kereskedést vezette a Kígyó-folyó Városában, így jó kapcsolat alakult ki a Pa'jkamaka-szigeteken dolgozó hajókészítőkkel. Küldhetünk hozzájuk pár embert, nehogy eladjanak hajókat a Smaragd Királynőnek. Én személyesen kezeskedek azért, hogy a Kígyó-folyó Városában egyetlen hajóács se dolgozzon neki.
– Ugye tudod, hogy Maharta után felétek indulnak? – kérdezte Calis. – Elég kézenfékvőnek tűnik.
– Tudom, hogy valószínűleg össze kell csapnunk vele. Ha így lesz, feladjuk a várost, és visszaköltözünk a vadonba. A klánunk nem mindig élt városban. – Hatonis elmosolyodott. – De addig nagyon sok zöldbőrű fog meghalni.
– Mindent a maga idejében – mondta Calis. – Jadow, Sho Pi, keressetek egy utat, ami levezet innen!
A két férfi bólintott, és elindult vissza, hogy keressen egy másik csapást lefelé.
– Amíg itt rostokolunk – mondta Nakor, miközben kinyitotta csomagját –, kér valaki narancsot? – Elvigyorodott, majd elővett egy nagy narancsot, és belevájta hüvelykujját, lelocsolva a lével Prajit és de Loungville-t.

 

Találtak egy lefelé vezető csapást. A keskeny, sziklás út alattomosabb volt, mint az eddigi. Három ember szörnyethalt, mikor egy látszólag szilárd kiszögellés beomlott, és a három férfi lezuhant a mélybe. A maradék hatvan ember most két tábortűz köré zsúfolódott, de hiába próbálták leküzdeni a hideget; a hirtelen lehűlés következtében fagypont alá süllyedt a hőmérséklet.
Calis elment három emberrel vadászni, mivel elfogyott az élelmiszer, de nem találtak vadat a közelben. Calis azt mondta, hogy a csapat túl nagy, ezért a vadak távol tartják magukat. Azt mondta, hogy másnap pirkadat előtt elindul lefelé a csapáson, hátha talál őzet vagy más nagyobb vadat.
Praji elmondta, hogy a síkságon bölények kóborolnak, és elég sok bölény él a kis dombok erdőségében is. Calis azt válaszolta, hogy észben tartja e tanácsot.
Erik és Roo egymás mellett ült. Kezüket kinyújtották a tűz felé, és látták, hogy a többiek is próbálnak a lehető legjobban összehúzódni, hogy megőrizzék a test melegét.
Az egyetlen kivételt Calis képezte, aki nem messze tőlük egyedül állt, és ügyet sem vetett a hidegre.
– Kapitány? – szólt Roo.
– Igen? – válaszolt Calis.
– Miért nem mondja el nekünk, hogy mi folyik itt?
A másik tűznél üldögélő de Loungville erre felfortyant.
– Vigyázz a szádra, Avery!
Roo reszketett a hidegtől.
– Miért nem akaszt fel most, de úgy igazából? Túlságosan fázom ahhoz, hogy érdekeljen! – Aztán a kapitányhoz fordult. – Mióta visszajött, sülve-főve együtt van Nakorral, uram, és ha már meg kell halnunk, szeretném tudni, hogy miért, még mielőtt lehunyom a szemem.
– Igen – mondták páran. – Igaza van. – Ekkor de Loungville hangja mindenkit elcsendesített.
– Ha valaki még egyszer kinyitja a pofáját, a csizmámat találja majd benne! Érthető?
Calis ekkor megszólalt.
– Nem, tényleg van benne valami – mondta, és körbenézett az embereken. – Sokan közületek nem fognak hazaérni. Ezt már akkor is tudtátok, mikor felfüggesztettük a halálbüntetéseteket. Vannak itt olyanok is, akik az Oroszlán Klán iránti hűségből harcolnak, vagy azért, mert Praji régi barátai. No, meg van itt olyan is, aki egyszerűen rossz helyen tartózkodik. – Ekkor Greylockra pillantott, aki enyhén elmosolyodott.
Calis letérdelt, és folytatta.
– Már beszéltem arról, hogy mivel állunk szemben, és figyelmeztettem mindenkit, hogy ha a Smaragd Királynő győzedelmeskedik, e világnak vége van.
A klán tagjai és Praji zsoldosai ezt még nem hallották, ezért többen is hitetlenkedve morgolódni kezdtek közülük. Hatonis lecsendesítette saját embereit.
– Igazat beszél! – kiáltott fel Praji. – Csend legyen, és hallgassátok!
Calis tovább mesélt.
– Régen a sárkány nagyurak uralkodtak ezen a világon. Talán már hallottatok legendákat róluk, de ők nem legendák voltak. Valóban léteztek.
– Mikor a Királyság katonái fél évszázaddal ezelőtt a tsuranikkal harcoltak, kinyílt egy ajtó, mely világokat kötött össze. A sárkány nagyurak, akik már évezredekkel ezelőtt elhagyták e világot, megpróbáltak visszatérni ezen az ajtón. Néhány bátor és talpraesett ember megakadályozta ezt.
– De még mindig ott vannak. – Az éjszakai égboltra mutatott, mire többen felnéztek a távoli csillagokra. – És még mindig azon dolgoznak, hogy visszajussanak ide.
Ekkor Nakor hirtelen átvette a szót.
– Ezt a nőt, mármint a Smaragd Királynőt, régen ismertem. Ti varázslónőnek hívjátok, mágusnak. Megállapodást kötött a kígyóemberekkel, akik örök fiatalságot ígértek neki. De azt nem tudta, hogy elveszti majd a lelkét, és átalakul valami mássá.
– Nagyon sötét mágia van ott a hegyben.
– Te nem is hiszel a mágiában – mondta Calis.
Nakor elmosolyodott, de nem látszott rajta a jókedv.
Akkor hívjuk trükknek, vagy lelki erőnek, vagy akárminek, de ezek a kígyóemberek nagyon torz módon használják fel a képességeiket. Olyan gonoszságokat művelnek, amiket egy épelméjű ember sosem tenne meg. A kígyóemberek viszont őrültek.
– Ezek nem azok a lények, akikkel az anyukák a gyermekeket fenyegetik. Ezek valóban gonosz teremtmények, akik abban a hitben élnek, hogy az egyik sárkány nagyúr, név szerint Alma-Lodaka, istennő. Sőt, azt hiszik, hogy ez az istennő minden teremtés anyja, a Zöld Anya, a Kígyók Smaragd Úrnője. Ez az Alma-Lodaka csak szolgáknak, élő dísznek teremtette őket, de ők azt hiszik, hogy az istennő „kegyencei”; gyermekek, akiket ez az istennő szeret, és ha kinyitják neki ezt az ajtót, akkor Alma-Lodaka félistenné fogja őket felemelni. Sosem fogják elhinni, hogy ha kinyitják az ajtót, Alma-Lodaka elsöpri őket, s minden mást, amit a világon talál.
Nakor kis időre elhallgatott, majd folytatta.
– Ha ez a Smaragd Királynő úgy viselkedik, mint ahogy hisszük, akkor nagyon rosszul áll e világ szénája. Calis, beszélj nekik az apádról!
Calis bólintott.
– Az pámat Tomasnak hívják. Kisfiúként ember volt, mint itt mindenki. Egyszer birtokába jutott pár nagy hatalmú ereklye. Talált egy régi öltözéket és egy aranykardot, mely egyszer egy valheru tulajdona volt, név szerint Ashen-Shugaré. Az apám ebben a ruhában és ezzel a karddal harcolt a résháborúban a tsuranik ellen, majd az évek során megváltozott.
– Az apám nem ember többé. Olyan lény lett, melynek nincs párja e világban. Emberi teste megmaradt, de megváltoztatta a rég halott sárkány nagyúr lelke, aki eredetileg birtokolta e ruhát és kardot.
– Eddig valóban páratlan volt – mondta Nakor. – De a Smaragd Királynő ugyanolyan lehet, mint ő.
Az emberek susmogni kezdtek.
– Valamilyen okok miatt, amiket én is csak félig tudok felfogni, az apám természete olyan, mint egy közönséges fiatalemberé..
Nakor megint közbevágott.
– Ezt majd máskor. Én tudom, miért, és az embereknek itt nem kell tudniuk. – A többiek felé fordult. – Ez egyszerűen igaz. Tomas egy ember, emberi szívvel, bár nagy képességeket kapott. De ez a nő, aki régen Clovis úrnőnek hívta magát...
– Clovis úrnő a Smaragd Királynő? – kiáltotta Hatonis. – Huszonöt évvel ezelőtt elmenekült a városból Valgashával és Dahakonnal. Nakor megvonta a vállát.
– Az ő teste, legalábbis.
– A lényeg az – folytatta Calis –, hogy a pantathiánusok azt teszik ezzel a nővel, amit mások az apámmal...
Calis tömören elmesélte, hogyan történhetett meg az, hogy apja fiatalkorában felvette ezt a ruhát, ami mágikus módon egy ősi sárkány nagyúr emlékeivel és képességeivel ruházta fel.
– Nakor biztosra veszi – fejezte be –, hogy a Smaragd Királynő egy halandó nő, akit régen jól ismert, és mágikus képességei vannak, de azért még mindig nagyjából olyan, mint ti. Bár épp egy átalakuláson megy keresztül, akárcsak az apám ötven évvel ezelőtt.
– Így nemsokára egy másik sárkány nagyúr lehet közöttünk – fejezte be Nakor.
– Akkor miért nem intézi el őt az apád, hogy mind hazamehessünk? – kérdezte Biggo.
– Itt sokkal többről van szó, mint két sárkány nagyúr összecsapásáról – mondta Calis. – Többről van szó, de erről nem akarok beszélni. – Nakorra pillantott, aki bólintott.
– Ez a nő még nem valheru – mondta Nakor. – Ha az lenne, egy sárkány hátán átrepülné a tengert. Nem kellene neki hadsereg sem.
– Az biztos, hogy valakinek vissza kell térnie Krondorba, és el kell mondania Nicholasnak, hogy mi történik itt.
– Mi van akkor, ha csak az egyikünk tér vissza? – kérdezte Luis. – Mit kell mondani Nicholasnak?
Calis elgondolkodott.
– Csak ennyit kell mondani: a pantathiánusok egy hadsereget szednek össze, hogy erőszakkal megszerezzék azt, amit csellel nem sikerült. A vezetőjük egy sárkány nagyúr ruháját viseli, aki elérheti a célját. Tomast és Pugot figyelmeztetni kell.
Végignézett az emberek arcán, melyek leginkább narancssárga színben úsztak a tábortűz fényében. A katonák teljesen megfeledkeztek a hidegről.
– Csak ezt a három dolgot kell elmondani. Ez épp elég.
– Most pedig ismételjétek utánam: a pantathiánusok egy hadsereget szednek össze, hogy erőszakkal megszerezzék azt, amit csellel nem sikerült... – Az emberek elismételték a mondatot, mintha iskolában vették volna át a leckét.
– A vezetőjük egy sárkány nagyúr ruháját viseli, aki elérheti a célját.
Az emberek megismételték.
– Tomast és Pugot figyelmeztetni kell. – A csapat ezt is elismételte. – Valószínűleg még sok más kérdést is fel fognak tenni; mondjatok igazat, és ne színezzétek ki a történetet! Az igazság az egyetlen szövetségesünk. De bármit is mondjatok, mindenképpen emlékeznetek kell e három dologra!
Nakor megint átvette a szót.
– Most pedig elmagyarázom, mit jelent e három dolog. Így ha még el is meritek felejteni a három mondatot, talán meg tudtok épkézláb módon válaszolni egy kérdést.
Páran felnevettek, de a legtöbben csenden várták Nakor beszédét.
Calis megfordult, és elindult lefelé a domboldalon, hogy megkezdje a vadászatot. Magában elgondolkozott, hogy valóban megértették-e az elmondottakat.

 

Hajnalban a didergő emberek elindultak lefelé a csapáson. Csizmájuk talpa alatt hangosan ropogott a zúzmara. Többen belázasodtak, és mindnyájan elfáradtak az éhségtől. Calis már két napja vadászott előttük, és vadnak még a nyomát sem látták.
Szerencsére vízből maradt elég, de hamar enniük kellett valamit, ha nem akartak meghalni. Nakor kifogyhatatlan narancskészlete segített egy kicsit, de arra nem bizonyult elegendőnek, hogy bárkit életben tartson ilyen éghajlat közepette. Nappal hideg volt, éjszaka pedig még hidegebb, legtöbbször fagypont alatti hőmérséklettel. A kiképzésnek és a kemény menetelésnek köszönhetően nem sok zsír maradt a testükön, így táplálóbb ételre volt szükségük. Már jó pár embernek ment a hasa a sok narancstól.
Erik még sosem látta Root ennyire sápadtnak, de jól tudta, hogy ő maga is hasonlóan néz ki. Sűrű erdőségen haladtak keresztül, ahol a fák elvesztették színüket, s a levelek vastagon takarták be a talajt.
De Loungville megálljt intett, hogy lepihenhessen mindenki, mikor hangos üvöltés rázta meg a levegőt, s nyílvesszők süvítettek feléjük.
– Védekező négyszögalakzat! – kiáltott de Loungville.
Erik maga elé tartotta pajzsát, és letérdelt, hogy testének legnagyobb részét lefedezze. A csapat többi tagja is így cselekedett, miközben nagy négyszög alakzatba rendeződtek. Minden oldalon körülbelül tizenöt ember várta a támadást.
A közeli bokrokból és levélrakásokból előugrottak az ott rejtőzködő alakok, de más búvóhelyekről is rohanni kezdtek feléjük. Erik meglátta zöld karszalagokat.
– A kígyók emberei! – kiáltotta.
Kardok csattogtak, Erik pedig hirtelen egy sisakos férfivel találta szemben magát. Minden erejével rácsapott, szétzúzva a férfi pajzsát. Kardja mélyen beleszántott a férfi karjába, aki előreesett, és ellentámadást indított. Erik ellépett a szúrás elől, Roo pedig ott termett mögötte, és oldalba döfte a férfit, aki meghalt, még mielőtt földet ért volna.
Erik balra fordult, és megint lesújtott, míg Roo szembefordult egy másik férfivel, aki egyenesen feléje száguldott. Roo és a támadó pajzsa egymásnak csapódott, mire a kisebb termetű Roo hátraesett.
A négyzet alakzat belsejében de Loungville, Greylock és három másik ember szorgoskodott, készen arra, hogy kitöltsék a harc közben keletkező lyukakat az alakzatban. De Loungville előrelépett, és gyorsan megölte a támadót, aki már rávette magát Roora. Lerántva a holttestet, de Loungville felkiáltott.
– Vissza a sorba, Avery! Kerülöd a munkát?
Roo gyorsan feltápászkodott, megrázta fejét, hogy elmúljon a szédülés, aztán előrelépett a sorba, Erik mellé. A csata elég szorosnak bizonyult, hisz egyik csapat sem kerekedett felül a másikon. Erik nem tudta, hogy meddig bírja még ilyen éhesen.
Ekkor kiáltást hallott, majd még egyet. A négyszög elején támadók estek el, hátukban nyílvesszőkkel. Calis állt ott a csapáson. Gyorsan célzott, és lőtt. A támadók még észre sem vették, hogy valaki van a hátuk mögött, mikor már négyen elhullottak.
A négyszög elején látható kis tétovázást kihasználva, de Loungville felüvöltött:
– Megtámadni őket! – És ezzel öt társát a négyszög elején harcolókhoz vezette, ahol a legtöbb támadó harcolt.
A támadók mindenre felkészültek, csak az ellentámadásra nem, amitől teljesen megzavarodtak. Másodpercekkel később már menekültek, hogy életben maradjanak.
Erik két embert is üldözni kezdett egy szűk csapáson. Az egyiket utolérte és lekaszabolta, de a másik megpördült, és szembefordult vele, magasra emelve kardját. Erik gyors szúrással akart végezni vele.
A férfi megérezte ezt, s alaposan fejbecsapta pajzsával ellenfelét. Erik vörös fényeket látott, és hátrább lépett, ösztönösen felemelve pajzsát.
A kiképzéssel eltöltött sok óra megmentette az életét, mivel hallotta, hogy az ellenfél kardja nagyot csattan a pajzson. Vakon meglengette kardját, s érezte, hogy eltalálja vele a férfi pajzsát. Látása még időben kitisztult ahhoz, hogy elkerülje az újabb döfést. Mindketten elhátráltak, beismerve, hogy veszélyes harcossal állnak szemben.
Valahonnan a háta mögül, Erik de Loungville hangját hallotta.
– Egy foglyot akarok!
Erik kiáltani próbált, de nem tudott. Köpött egyet, és érezte, hogy mozog az egyik foga. Szája megtelt vérrel, szeme pedig égett, s egyre homályosabban látott a szemébe összefutó vértől.
Összeszedve minden erejét, felkiáltott.
– Ide!
A vele szemben álló férfi, egy nagydarab, középkorú, szakadt fickó tétovázott, majd megint hátrább lépett.
– Ide! – ordította Erik, és nekivetette magát a férfinek, aki védekező állást vett fel. De Erik nem sújtott le a karddal, hanem inkább a pajzsa mögé bújt, és nekiugrott a férfinek, hátha ledöntheti a lábáról.
A férfi hátrahőkölt. Erik megint hátrább lépett, de ellenfele most támadott. Erik megint felkiáltott.
– Ide! – Jobbra indult, hogy elvágja a menekülés útját.
A férfi megfeszült. Erik felkészült arra, hogy kivédje a csapást, mikor a férfi hirtelen földre dobta kardját, aztán pajzsát és sisakját.
Erik hátrapillantott, ahol Calis állt, nyílvesszőt szegezve a férfire. Erik nagyot sóhajtott.
– Elég sok időbe tellett.
Calis Erikre nézett, és elmosolyodott.
– Csak úgy tűnt!

 

Miután a férfi megadta magát, elég barátságosan viselkedett. Elmondta, hogy Dawarnak hívják, és hogy eredetileg Hamsa városában élt, de az elmúlt hét év során egy bizonyos Nahoot Nagy Csapata nevű zsoldosseregnél szolgált.
Calis, de Loungville és Greylock a férfivel társalgott, míg Nakor és Sho Pi ellátta a sebesülteket. Erik csak felületi sebeket szerzett: homlokán kis vágás látszott, szája felszakadt, pár foga mozgott, és sok folt éktelenkedett a testén. Sho Pi gyógynövényeket adott neki, amelyeket meg kellett ennie, majd azt tanácsolta neki, hogy kezét tegye az arcára, és fél órán keresztül gyakorolja a reikit, hogy ne veszítse el a mozgó fogakat.
Erik leült egy sziklára, lekönyökölt a térdére, és arcára tette a kezét. Körülötte többen is jajgattak a fájdalomtól; egyesek reikit alkalmaztak magukon, de másokat el kellett látni.
Tizenheten haltak meg a csatában tőlük, s huszonnégyen az ellenség soraiból. Mikor Calis hátba támadta őket, azt hitték, hogy erősítés érkezett ellenük, így szétszéledtek.
Dawar azt mondta, hogy százan bújtak meg a környéken. Nahoot egyik felderítője az előző nap észrevette Calist, és gyorsan visszament a csapathoz, melynek kapitánya még időben megszervezte a váratlan támadást.
– Nem személyes dolog volt – mondta Dawar. – Parancsokat hajtottunk végre. Ezt a csapást kellett figyelnünk, és azt mondták, hogy aki erre jön, azt öljük meg. Elég egyszerű.
– Ki adta ki a parancsokat? – kérdezte Calis.
– Valaki, aki magas beosztású a Királynő seregében. Talán maga Fadawah. Nem tudom. Nahoot nem olyan, hogy mindenkinek elmagyaráz mindent. Ő csak elmondja, mit tegyünk, mi meg megtesszük.
– Tehát levédik a sereg oldalát – mondta Calis.
– Azt hiszem, igen. Eléggé felgyorsultak a dolgok, és mindenki össze-vissza rohangál. Még azt sem tudjuk, ki jön minket felváltani.
– Terv szerint mikor fognak titeket felváltani? – kérdezte de Loungville.
Erik érezte, hogy a kezéből áradó hő gyógyítja az arcát, ezért nem mozdította el, hogy lássa, mi történik, bár nagyon kíváncsi volt.
– Nem is tudom igazán – mondta Dawar. – Pár nap, de az is lehet, hogy egy hét múlva. Már majdnem egy hónapja vagyunk itt. A kapitány is kezd berágni ezért.
– Vezessétek oda! – mondta Calis.
Erik újra Dawar hangját hallotta.
– Kapitány, most akkor egy napot kapok, vagy szolgálatot ajánl nekem?
– Miért? – kérdezte Calis.
– Csak azért, mert elég messze vagyunk mindentől. A lovam és a felszerelésem odalent van a csapás végénél, és mint látjátok, elég hideg van. Holnap naplementéig nem szívesen menekülnék az emberei elől.
– Bízhatunk benne? – kérdezte Calis.
Erik Praji hangját hallotta.
– Annyira, mint ezekben az anyaszomorítókban. Csak hírből ismerem Nahootot. Nem a legszörnyűbbek közé tartozik, de messze nem is a legmegbízhatóbb.
– Harcolnál saját társaid ellen?
– Ti is harcolnátok. A háborúval jár. Nem kaptam fizetséget azért, hogy hiába haljak meg. – Ekkor szinte suttogni kezdett. – A mindenit, kapitány, egyikünknek sem fizettek már egy hónapja! Zsákmány meg egyáltalán nincs kilátásban, legfeljebb a mókusoktól rabolhatunk mogyorót.
Rövid csendet követően Calis így szólt:
– Vezess oda minket, ahol a csapatod van, és akkor visszaadjuk a lovadat, és szabadon elengedünk! Senki sem fog követni, ha Palamds felé indulsz.
– Tisztességes ajánlat, kapitány!
Erik hallotta, hogy a férfit elvezetik, aztán de Loungville beszélt Calisszal.
– Megőrültél? Még mindig hetvenen vannak odalent!
– De nem tudják, hogy jövünk – vágott vissza Calis.
– A meglepetésszerű támadás előnye? – kérdezte de Loungville hitetlenül.
– Ez az egyetlen előnyünk, Bobby – felelte Calis. – Nem sokáig bírjuk már gyalog. Pihenésre és ételre van szükségünk. Odalent van étel és vannak lovak. Ha legyőzzük azt a csapatot, akkor talán zavartalanul eljuthatunk Mahartába.
– Mi a terved? – kérdezte Greylock.
– Ha ezen a szárnyon tényleg ekkora a kavarodás, akkor azoknak, akik idejönnek, hogy felváltsák ezt a Nahootot, valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy néz ki. Ha mi várunk majd rájuk a megbeszélt helyen, a karunkon azokkal a zöld szalagokkal...
De Loungville feljajdult, Erik pedig örült, hogy betakarhatta arcát, hogy elrejtse fintorát.

 

Erik kivárt. Előtte Calis, Sho Pi, Luis és Jadow kúszott. Az őröket keresték, mert tudták, hogy lesznek páran. Calis felemelte kezét, jobbra intett, majd átadta íját Jadow-nak. Megpaskolta Sho Pi vállát, és kihúzta övéből a tőrét. Sho Pi letette kardját és pajzsát, majd előhúzta saját tőrét. Luisnak már kezében volt a tőre, Calis pedig intett neki, hogy balra induljon. A kapitány Jadow-ra mutatott, jelezvén, hogy várjon.
A három ember eltűnt az esti félhomályban. Calis és Sho Pi jobbra, Luis pedig balra indult.
Három hold pihent az égbolton; a közepes méretű magasan helyezkedett el, míg a nagy és a kicsi épp felfelé kúszott. Erik tudta, hogy az éj előrehaladtával egyre világosabb lesz, úgyhogy azonnal cselekedniük kellett.
Hirtelen mozgást látott, majd halk hörgés hallatszott, és megint csend lett. Erik felkészült az esetleges riadóra, de nem történt semmi.
Calis ekkor visszatért, magához vette íját, és intett a többieknek, hogy kövessék. Erik jelzett a mögötte lévő embereknek, és a lehető leghalkabban elindult a csapáson.
Pár méterrel odébb egy halott őrszemet talált, aki üres szemekkel bámult az égboltra. Erik csak egy pillantást vetett a holttestre, aztán gyorsan visszafordította figyelmét a feladatra.
Az orra még mindig fájt, de már csak tompán. Szája felpuffadt, fogai pedig sokszor elmozdultak, mikor nyelvével hozzájuk ért, ezért megpróbálta nem mozgatni őket, de valamiért rendre megpiszkálta a lötyögő fogakat. Kevesebb mint egy órát pihentek, mikor Calis elrendelte, hogy a sérülteket hagyják hátra. Megparancsolta Dawarnak, hogy mutassa meg volt csapatának táborhelyét. Két sebesült, aki még tudott járni, most épp felfelé kísérte a csapáson, hogy kivárja vele az összecsapás végét.
Maguk előtt fényt láttak, Erik pedig elgondolkozott, hogy hányan lehetnek, ha ilyen magabiztosan tüzet gyújtanak pár órával a csata után, amelyből vesztesen kerültek ki. Aztán mozgolódást látott, és rájött, hogy igencsak idegesek odalent, mert legalább tíz őrszemet állítottak a tábor köré.
De ami igazán megdöbbentette Eriket, az volt, hogy nem állítottak erődöt. Húsz darab négyszemélyes sátor állt ott összevissza, középen nagy tábortűzzel. A lovakat tisztán lehetett hallani az éjszakában, és a fiú úgy vélte, hogy a tábor másik végében kötötték ki őket.
Erik Calist figyelte, aki intett neki, hogy menjen oda hozzá. Erik a kapitány mellé lépett, aki suttogva szólt hozzá.
– Az első tíz embert vezesd oda a fák közé! – Jobbra mutatott. – Menjetek körbe, és készüljetek fel, hogy oldalról fogtok támadni.
– Most nagyon óvatosak, de ha semmi sem fog pár órán át történni, megnyugodnak. Azt hiszik majd, hogy az ellenkező irányba indultunk, vagy reggelig nem is nézünk feléjük. – Az égboltra pillantott. – Még négy óra lehet éjfélig. Ha elfoglaltátok a helyet, maradjatok éberek, de pihenjetek le! Addig nem fogunk támadni, míg a legtöbbjük nem alszik.
De Loungville folytatta.
– Ha bármit hallotok, rohanvást támadjatok! A lehető leggyorsabban kell majd rajtuk ütni, és akkor nem számít, hányan vannak! Annyira össze fognak zavarodni, hogy halvány gőzük sem lesz, mi munkálkodik a sötétben. De csakis akkor fog sikerülni, ha gyorsan ütünk rajtuk.
Erik bólintott, és visszament a többiekhez. A háta mögött álló tíz embernek megbökte a vállát, köztük Rooét is, majd intett nekik, hogy kövessék. Natombi, a volt kesh légionárius vigyorogva bújt be a fák közé.
Erik megpróbált a lehető leghalkabban mozogni, de úgy érezte, hogy a tábor bármelyik pillanatban riadót fújhat. Körülbelül egyharmadát tehették meg az útnak, mikor megállította az embereket. Két őrszem állt a számukra kijelölt hely előtt, de szemmel láthatóan inkább a beszélgetés érdekelte őket, semmint az őrködés. Erik nagyon remélte, hogy Calisnak igaza lesz.
Intett, mire az emberek leültek pihenni. Erik Root jelölte ki első őrszemnek. Erik maga is leült, és arcára tette a kezét. Érezte, ahogy a meleg visszatér kezeibe, és örült, hogy megtanulta a gyógyítás eme módszerét. Úgy döntött, hogy csak azért sem fogja elveszíteni azokat a fogakat.

 

A kijelölt időben Calis felkiáltott, és megindította a támadást. A tábor nem mozgolódott már, hisz a legtöbb zsoldos aludt.
Mikor páran megpróbálták visszaverni a támadást az egyik oldalról, Erik és a tíz ember hátulról rohanta le őket.
Erik úgy támadta meg az egyik embert, hogy az épp a sátrából jött kifelé, és még a nadrágját sem tudta felvenni. A férfi kardot sem tudott rántani, mielőtt meghalt. Egy másik is holtan esett össze, aztán hirtelen újabb ember került Erikkel szembe. E férfinek az arcán döbbenet tükröződött.
– Mögöttünk is vannak! – kiáltotta.
Erik lesújtott, mire a férfi üvöltve esett össze. Natombi kesh csatakiáltást hallatott, mire Biggo olyat üvöltött, amitől bárkinek megfagyhatott a vér az ereiben.
Az emberek kétségbeesetten másztak ki alacsony sátraikból, Erik pedig többet is leütött kardjának lapjával, mielőtt magukhoz térhettek volna.
Nem telt el sok idő, s máris sisakok, pajzsok és kardok hullottak a földre. De Loungville körberohant, és megparancsolta, hogy az újdonsült rabokat mind vigyék a tűzhöz. A félig felöltözött, megszédült, bátortalan emberek hangosan káromkodtak, mikor látták, hogy milyen kevés támadó terelgeti őket.
Erik gyanakodva pillantott körbe, s még mindig nem tudta elhinni, hogy ilyen gyorsan sikerült megadásra kényszeríteni a tábort. De csak legyőzött embereket látott, akik döbbenten tekintgettek körbe. Calis negyvenhárom embere közül csak harmincheten tudtak részt venni a rövid csatában, de így is legyőzték a kétszer annyi katonát – szinte vérontás nélkül.
Eriknek hirtelen nevethetnékje támadt. Megpróbálta legyőzni, de nem tudta. Először csak halkan nevetett, de aztán hangos hahotázásba kezdett. Ezután társai is nevetni kezdtek, és nemsokára örömujjongás tombolt Calis Bíbor Sasainak sorában, hisz hosszú idő óta először győztek csatában.
Calis odalépett a rabokhoz.
– Nahoot lépjen ki!
– Meghalt – mondta az egyik fogvatartott. – Te ölted meg tegnap a csapáson.
– Ezt miért nem mondta el Dawar? – kérdezte de Loungville.
– Mert nem tudta, a szemét. A csata után lehoztuk ide Nahootot, de éjszaka meghalt. Nagy vágás volt a hasán. Szétment a bele. Undorító volt.
– Akkor ki a vezető?
– Azt hiszem, én – mondta az egyik férfi, aki előlépett. – A nevem Kelka.
– Te vagy az őrmester? – kérdezte de Loungville.
– Nem, a tizedes vagyok. Az őrmesternek szétloccsant a feje.
– Akkor ez részben magyarázatot ad arra – mondta de Loungville, hogy miért nem állítottatok erődöt.
– Elnézést, kapitány – mondta Kelka. – Szolgálatot ajánlasz nekünk?
– Miért? – kérdezte Calis.
– Nos, az a helyzet, hogy már jó ideje nem kaptunk fizetséget, és nincs már kapitányunk, őrmesterünk... A mindenit, kapitány, kenterbe vertél minket, pedig kétszer annyian voltunk. Az a megérzésem, hogy ha megadod nekünk az egynapos kegyelmet, akkor sem találunk a tiédnél jobb csapatot.
– Majd megfontolom.
– Kapitány, elnézést, de elveszed a sátrainkat?
Calis megrázta a fejét.
– Lépj vissza! Majd elmondom, mit csinálunk veletek, ha eldöntöttem.
Calis intett de Loungville-nek.
– Az embereink egyenek, és küldj valakit vissza a csapáson, hogy a sérültek és Dawar idetaláljanak! Holnap délben mindenkit itt akarok látni. – A foglyok felé intett. – Holnap reggel megbeszéljük, mit csinálunk velük.
Erik leült, mert a lába már remegett. A nap elég hosszúra sikerült, így teljesen kimerült, akárcsak a többiek.
Ekkor de Loungville hangja nyilallt az éjszakába.
– Mi ez? Ki mondta, hogy pihenhettek? Tábort kell vernünk!
Az emberek morgolódni kezdtek, de Loungville pedig folytatta.
– Árkot akarok, és mellvédet! Kihegyezett karókkal! Hozzátok ide a lovakat, és itt kössétek ki őket! Teljes leltárt akarok mindenről, és tudni akarom, ki sérült meg! Majd ha kinéz valahogy ez a tábor, talán megengedem, hogy aludjatok egy kicsit!
Erik minden erejét összeszedve feltápászkodott, és elindult. Közben hangosan gondolkozott.
– Hol találunk ásókat?
– Ha kell, használd a kezedet, Sötétmocsárffy! – ordította de Loungville.

 

 

22.
Elvegyülés

Calis suttogva beszélt.
Erik nem hallotta, mit mond, de azt látta, hogy Praji és Greylock egyetértően bólogat.
A foglyokat kis tisztásra vezették, ahol egy maroknyi csapat is könnyen őrködni tudott felettük. De Loungville mindegyikkel elbeszélgetett, de hogy miről, Erik nem tudhatta.
A hagyományok szerint aki megadta magát, egy napot kaphatott arra, hogy meneküljön. Praji elmondta, hogy akik elkotródtak és meg sem álltak, azokat általában nem is bántották. Erik ezen gondolkozott, mikor Roo ért oda hozzá.
– Hogy vannak a lovak? – kérdezte Roo.
– Kicsit soványak; a fű nem túl tápláló ebben az évszakban, ráadásul sokáig legelték ugyanazt a területet. Amúgy jól vannak. Ha egy hétig cserélgetjük a legelőjüket, felszednek egy kis súlyt. Persze csak akkor, ha sikerül szélvédett részen elhelyeznem őket. A hideg nagyon lesoványítja őket. Most kezd sűrűsödni a szőrük, úgyhogy nemsokára rendbe jönnek.
– Szerinted a kapitány mit forgat a fejében? – kérdezte Roo.
– Nem tudom – válaszolta Erik. – De elég fura, hogy hangosan beszél arról, hogy Bánatrévbe megyünk. A rabok tisztán hallják.
Roo elvigyorodott.
– Ha azt akarjuk, hogy a Királynő ezt higgye, akkor jó csel. Most mit kell csinálnunk?
– Sok munkánk van még – mondta Erik. – Jobb, ha nekilátunk, mielőtt de Loungville visszajön. Ha meglátja, hogy lustálkodunk, nagy baj lesz.
– Éhen halok! – nyögött fel Roo.
Erik hirtelen rájött, hogy előző nap este evett utoljára.
– Harapjunk valamit! – mondta, mire Roo arca felderült. – Aztán folytatjuk csak a munkát. – Roo arckifejezése megint elsötétedett, de követte barátját.
Előző éjszaka teljes leltárt készítettek, mely során kiderült, hogy bár Nahoot embereit már jó ideje nem fizették, élelmiszerrel alaposan ellátták magukat. Erik és Roo a sátor felé indult, melyet Luisszal és Biggóval osztottak meg – Sho Pi és Natombi egy másik sátorba költözött Nakorral és Jadow-val. Mikor odaértek, két társuk épp aludt. A bejárat mellett fél cipó feküdt, amit pár nappal azelőtt sütöttek. A kenyér mellett találtak még egy tálat tele magvakkal és mogyoróval. Erik leült, felsóhajtott, majd kezébe vette a kenyeret. Félbetépte, s az egyik darabot odaadta Roonak, aztán belekanalazott a magvakba, és falatozni kezdett.
A levegő metszően hideg volt, de a nap meleg sugarakkal simogatta a katonákat. Evés után Erik elálmosodott. Mikor Luisra és Biggóra nézett, legszívesebben követte volna példájukat, de aztán legyőzte a kísértést. Dolgozniuk kellett, és tudta, hogy de Loungville ideges lesz, ha nem végeznek, mire visszaér.
Erik felállt, majd felébresztette Luist és Biggót.
– Remélem, jó okod van rá, hogy felrázol minket – mormogott Biggo.
– Persze, hogy jó okom van rá – suttogta Erik. – Gyertek velem!
Luis Erikre pillantott. A férfi szeme körül sötét karikák éktelenkedtek, amitől még veszélyesebben nézett ki. Luis felállt.
– Nálad van a késed? – kérdezte tőle Erik.
– Mindig – suttogta Luis, majd kirántotta övéből a fegyvert. Olyan gyorsan mozgott a keze, hogy alig lehetett szemmel követni. – El kell vágni pár torkot?
– Kövessetek! – mondta Erik.
Átvezette őket a sátrak között. Gyorsan mentek, s Erik néha megtorpant, mintha félne, hogy figyelik őket. Erik odavezette őket a munkálatokhoz, ahol elég sokan dolgoztak, hogy a tegnap este kiásott árkot kimélyítsék és kiszélesítsék.
Mikor odaértek, Erik egy rakás frissen kivágott fakaróra mutatott.
– Gyorsan, mielőtt még elszabadulnak! Ki kell hegyezni őket, aztán a fal tetejére tenni mindet!
Roo és Biggo felnevetett. Mindketten elővették tőrüket, s magukhoz vettek pár karót. Luis viszont fenyegetően nézett.
– Ezért ébresztettél fel?
– Inkább én, mint de Loungville, nemde?
Luis Erikre szegezte tekintetét, és tőre élét felé tartotta, de aztán felnyögött, és lehajolt egy karóért, melyet azonnal el is kezdett kihegyezni.
Roo és Biggo még mindig nevettek, mikor Erik így szólt:
– Jól van! Most elmegyek megnézni, hogy átterelték-e a lovakat.
Mikor elindult, még egyszer hátranézett hegyező barátaira. Jó érzéssel töltötte el, hogy ha valaki be akart volna jutni kívülről, igencsak meggyűlt volna a baja a karókkal; és ha táborbontásra kerülne a sor, eltehették őket későbbre.
Erik átment a nagy, négyszög alakú erőd másik részébe. Csatlakozott két férfihez, akik épp leereszthető hidat barkácsoltak a közelben kivágott fákból. A szerszámok hiánya megnehezítette a munkát, hisz Nahoot csapatánál csak egyetlen fejszét találtak. Ezzel kellett kivágniuk a fát, s aztán késekkel, tőrökkel kellett a megfelelő alakra gyalulni. Erik bármikor odaadta volna az erszényében lapuló kevés aranyat egy jó gyaluért és néhány kovácsszerszámért.
Erik nem értett nagyon az asztalosmunkához, ezért azt tanácsolta, hogy készítsenek kis bevágásokat, amellyel majd össze lehet illeszteni a falapokat, s csak aztán kötözzék össze őket. Így bármikor le tudták ereszteni a kaput a tábor belsejéből, de ezután már nem lehetett szétszedni, és magukkal vinni. A Weanatban készített hatalmas kaput szét lehetett szedni, és magukkal is vitték, de hát a Djam-síkság buckájánál az is odaveszett a sok szerszámmal együtt.
Erik elgondolkozott azon, hogyan kelnek majd át a síkságon. Bár mérföldeket jöttek már dél felé a gilániktól, Erik jól tudta, hogy ha megint összetalálkoznak az apró harcosokkal, az a küldetés végét jelentheti. Végül úgy döntött, hogy amúgy is sok a gondjuk, így a fejtörést ráhagyja Calisra és de Loungville-re, és ő maga csak szépen elvégzi a kijelölt feladatokat.
Miután elkészítették a kaput, észrevette, hogy az idő már dél felé jár. Elrendelte, hogy rakjanak pár tüzet, aztán megnézte, hogy leváltotta-e már valaki az őrséget. Ugyanazokat az embereket találta ott, akiket hajnalban, úgyhogy visszament a sátrakhoz, felrázott pár tiltakozó embert, és elküldte őket őrségbe.
Épp az ebédet intézte el, mikor de Loungville visszatért Nahoot embereinek kihallgatásáról. De Loungville leszállt a nyeregből.
– Kész a mellvéd?
– Már két órája – válaszolta Erik.
– Karók?
– Épp hegyezik és felszerelik őket.
– A kapu?
– A helyén.
– A kitöréshez alkalmas kapu?
– Most építik, bár kétlem, hogy sok hasznát vennénk; ha két ló lép rá egyszerre, szétesik az egész.
– Leváltotta valaki az őrséget?
– Pár perccel ezelőtt váltattam le.
– Hol a kapitány?
– Greylockkal, Prajival, Vajával és Hatonisszal beszélget odafent.
– Jól megy a tiszti munka, he? – kérdezte de Loungville, miközben elvett egy poharat a tűz mellől. Belemártotta a bugyogó levesbe, majd fújni kezdte, hogy kihűljön.
– Így látja, őrmester? Kicsit új nekem ez az egész.
De Loungville mosollyal lepte meg Eriket, aztán kiitta a levest a pohárból.
– Ez sótlan – mondta fintorogva. Ledobta a poharat, majd elindult. – Ha szükséged van rám, a kapitánynál leszek.
Erik az egyik férfihez fordult, aki ott ült az üst mellett.
– Most végül is megdicsért?
A férfit Sámuelnek hívták. Az elsők között volt, akiket megmentettek az akasztástól, így régóta ismerte de Loungville-t.
– Az őrmesternek mindig megvan az oka arra, amit tesz. – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – De mióta Foster meghalt, most mosolygott először igazán, tizedes.
Erik azonnal rá akart szólni a férfire, hisz még senki sem nevezte ki őt hivatalosan tizedesnek, de aztán arra gondolt, hogy a férfi így sokkal gyorsabban fog dolgozni, ha ő ott van, ezért nem szólt semmit, csak megvonta vállát. Mikor az ebéd már majdnem elkészült, Erik elindult, hogy összeszedje az embereket.

 

Eriknek jutott a feladat, hogy ügyeljen arra, milyen lovakat kapnak azok, akik egynapos menekülési idővel elhagyhatták a tábort. Calis szokatlan ajánlatot tett a zsoldosoknak. Azt mondta nekik, hogy ha egyenesen a Dee-folyó felé lovagolnak délnek, aztán követik a folyót Ispar vagy Chatisthan felé, akkor nem küld senkit utánuk. Figyelmeztette őket, hogy ha követni merik a csapatot Bánatrévbe, mindegyikőjüket le fogja öletni. Kis aranyat is adott nekik. A rabok, akiket elengedtek, zsoldos becsületszavukat adták, hogy a megbeszéltek szerint fognak cselekedni. Már készen is álltak, hogy elhagyják a tábort.
Eriket csak az lepte meg, hogy Nahoot emberei közül húszan helyet kaptak a seregben. Mind a húsz Greylock keze alá került, és mind külön voltak elszállásolva a de Loungville által kiképzett emberektől. Hatonis lovasaihoz osztották be őket, de Erik nem kockáztatta volna meg a küldetés eme előrehaladott szakaszában, hogy idegeneket fogadjanak maguk közé. Aztán viszont arra gondolt, hogy Calis nem véletlenül Krondor Sasa, ő pedig nem véletlenül csak tizedes.
De Loungville figyelemmel kísérte, ahogy Erik elindítja a hatvan zsoldost. A legrosszabb lovakat kapták, de egyik ló sem sántított. Magukkal vihettek egy hétre elegendő élelmiszert, az aranyakat, amit Calistól kaptak, ráadásul saját fegyvereiket is megtarthatták. Minden más felszerelés és élelmiszer Calis táborában maradt.
Calis seregéből hat lovas készült arra, hogy nyomon kövesse a zsoldosokat, s aztán egy nap múlva visszatérjen. Mikor mindenki felkészült, a parancsot kiadták, és a legyőzött zsoldosok a kísérettel együtt kilovagoltak.
Erik de Loungville-hez fordult.
– Őrmester, miért fogadtuk magunk közé azt a húsz embert?
– A kapitány tudja, mit csinál – mondta de Loungville. – Csak tartsd szemmel őket, s ne aggódj amiatt, hogy miért vannak itt! Ja, és még egy dolog: mondd meg a többieknek, hogy nem beszélhetnek az új emberekkel a szauruszokkal vívott csatánkról!
Erik bólintott, és elindult, hogy végrehajtsa a parancsot. Mikor a tábor közepéhez ért, Greylockot pillantotta meg, aki épp zöld karszalagokat osztogatott. Erik is elvett egyet.
– Mi ez?
– Ma reggeltől mi vagyunk Nahoot Nagy Csapata. – Greylock de Loungville-re mutatott, aki épp az élelmiszerkészletet mérte fel. – Ő Nahoot. Legalábbis az új emberek szerint Bobby hasonlít rá itt a legjobban.
– Tehát Calis abban reménykedik, hogy a szauruszok azt hiszik, mind ugyanúgy nézünk ki?
Greylock elmosolyodott.
– Mindig is tudtam, hogy nem vagy ostoba. – Erik vállára tette a kezét, és elsétált vele a karszalagok köré gyűlt emberektől. Halkabban folytatta. – Nahootot pár nap múlva fogják leváltani. Legalábbis mindenki ezt beszéli.
– Tehát ha el tudjuk hitetni a váltással, hogy mi vagyunk Nahoot csapata, akkor senki sem fog tüzetesen szemügyre venni minket, mikor visszatérünk a királynő seregébe.
– Valahogy úgy. Ha hihetünk ezeknek az új fiúknak, sokkal nagyobb itt délen a kavarodás, mint fent Lanadánál. Fennáll az esélye annak, hogy valaki felismer minket, aki odafent is járt, de ennek nem nagy a valószínűsége.
Greylock körbenézett, hogy van-e valaki a közelükben, majd folytatta.
– Úgy látszik, Nahootékat azért küldték ide, hogy megtaláljanak minket.
– Ez most tény vagy találgatás? – kérdezte Erik.
– Találgatás, de valószínűleg igaz. Azt a parancsot kapták, hogy lovagoljanak ki ehhez az úthoz, és figyeljék meg, jönnek-e errefelé emberek, akik nem viselnek karszalagot, és nem tudják a jelszót. Nem tudom, ki mást várhattak volna itt, mint minket.
– Akkor igazad van – mondta Erik. – Szerintem is miattunk küldték ide őket.
Greylock megvonta a vállát.
– Talán az izgatja őket, hogy megláttunk valamit a barlangrendszerben.
– Én eleget láttam ahhoz, hogy egyhamar ne akarjak megint lemenni – mondta Erik.
Greylock elvigyorodott.
– Hogy vannak a lovak?
– Jól. Kicsit megmozgattuk őket, és most híznak a füvön. Nincs olyan lovunk, amiért otthon egy nemes mindent megadna, de zsoldosoknak bármelyik megfelel.
– Válassz ki nekem egy jót! – mondta Greylock. – Most vissza kell mennem. Kitalálunk pár dolgot az új embereinknek, hogy ne vegyüljenek el közöttünk túlságosan, aztán várni fogunk.
– Mire?
– A váltásra, hogy aztán csatlakozhassunk Maharta ostromához.
Erik megrázta a fejét.
– Érdekes módon harcolunk: segítjük az ellenséget, hogy elérje célját.
Greylock megvonta a vállát.
– A halottaktól eltekintve elég izgalmas munka ez, Erik. Én már minden háborúnak elolvastam a történetét, amelyikhez csak hozzá tudtam jutni, és egyvalamit megtanultam: mikor a csataterv meghiúsul, érdekes dolgok fognak történni. És ha találkozol az ellenséggel, a terv már nem jelent túl sokat. Ezután csak akkor tiéd a győzelem, ha kihasználod a pillanat adta lehetőségeket. Ilyenkor leginkább remélni lehet, hogy az ellenség hamarabb hibázik, mint te.
– Calisnak megvolt a terve, mikor elindultunk, de mikor Nakorral megtudták, mi rejtőzik a királynő táborában, a terv meghiúsult, és most újat kell kiagyalnia menet közben.
– Akkor most azt reméli, hogy a másik oldal hamarabb hibázik, mint mi? – kérdezte Erik.
– Körülbelül.
– Akkor Ruthiához fogok imádkozni – mondta Erik, Greylock pedig elindult visszafelé.
Erik elgondolkozott azon, hogy eddig mit látott, és mit csinált, s be kellett vallania magának, hogy Greylocknak igaza van. Mióta beléptek a királynő seregébe, Calis tetteiben nem sok megfontoltságot és ötletességet lehetett felfedezni, merészséget és reménykedést viszont annál inkább.
Félretéve a nagy horderejű gondokat, Erik úgy döntött, hogy rendbehozza vértjét és fegyvereit. Visszatért sátrába, melyet üresen talált, mivel három társa a cölöpsoron dolgozott. Lecsatolta magáról kardját, majd levette sisakját és mellvédőjét. Fogott egy rongyot, és a raktárból hozott olajjal letisztogatta vértjét. Fintorogva vette észre, hogy a rozsda kis repedésekbe rejtőzködött, s nagy hévvel nekilátott, hogy minden kis szépséghibát ledörzsöljön a fémről.

 

Az emelkedőn lovas tűnt fel. Tajtékzó lovával minden erejét összeszedve vágtatott feléjük. Erik azonnal megfordult, és felkiáltott:
– Lovas tart felénk!
De Loungville gyorsan kiadta a parancsot, hogy mindenki vegye magához fegyvereit, és foglalja el védelmi állását. Mikor felismerték a lovast, Erik intett, mire leeresztették a hidat. Az árokkal és fallal körülvett tábor elsőrangú erőddé vált, mióta Calis elengedte Nahoot csapatát. Találtak egy kóborló bölénycsordát és pár őzet az erdőben, nem beszélve arról, hogy elég szép mennyiségű mogyorót sikerült összegyűjteniük. A Nahoot Nagy Csapatától szerzett élelmiszeradaggal együtt így bőséges készlettel rendelkeztek.
A lovas odaért a hídhoz, ott lefékezett, és gyorsan leszállt a lóról. Átvezette hátasát a hídon, amely vészjóslóan recsegett és ropogott, de jobban tartott, mint Erik hitte volna. Ám Erik azért mindig aggódott, ha lovat kellett átvezetni rajta.
A lovas odadobta Eriknek a gyeplőt, és rohanni kezdett de Loungville és Calis felé, akik már közeledtek feléje.
– A zöldbőrűek! – kiáltotta.
– Hol? – kérdezte de Loungville.
– A csapáson. Nagy őrjárat, talán húszan is lehetnek. Nem sietnek.
Calis elgondolkozott.
– Mondd meg az embereknek, hogy nincs készültség! Viszont azt akarom, hogy ébernek lássanak minket, de csak annyira, hogy ne keltsünk gyanút!
Erik kiosztotta e parancsokat, miközben elvezette a lovat. A ménesnél Luist találta ott, és meghagyta neki, hogy kicsit sétáltassa meg a lovat, hogy lehűljön, majd csutakolja le, s etesse meg.
Mikor visszament a többiekhez, látta, hogy mindenki visszatért megszokott munkájához, de azt is észrevette, hogy mindenki közelében ott volt a fegyvere, és sokan elég idegesnek tűntek. Mikor elsétált az emberek mellett, halkan odasúgott nekik.
– Nyugi! Semmi gond! Nemsokára kiderül, hogy lesz-e harc.
Mégis iszonyatos hosszú időnek tűnt, míg felbukkant az első szaurusz. Erik végre szemügyre vette őket, hisz legutóbb inkább azzal foglalatoskodott, hogy életben maradjon. Roo lépett oda melléje.
– Nem semmi látvány – szólt oda Eriknek.
– Nagy gazemberek ezek a zöldbőrűek, de ügyesen ülik meg azokat az elképesztő lovakat.
A szauruszok könnyed testtartással lovagoltak, mintha egész életüket lóháton töltötték volna. Minden lovas mögött egy-egy rövid íj lógott a nyeregből, mire Erik elmormolt egy imával fűszerezett köszönetet valamelyik istennek, amiért a legutóbbi összecsapáskor a szauruszok inkább rájuk vetették magukat ahelyett, hogy távolról nyílzáport zúdítottak volna rájuk. A legtöbbjük kerek pajzsot tartott a kezében. A fából készült pajzsokon bőr feszült, melyen Erik ismeretlen jeleket látott. Vezetőjük fémből készült sisakján kékre festett lószőr díszelgett. A többiek egyszerű sisakokat viseltek, melyek oldalra szélesedtek, és orrvédővel is rendelkeztek. Mikor az utolsó lovas is feltűnt, Erik gyorsan számolni kezdett. Húszan voltak, mögöttük pedig négy ló cipelte a felszereléseket.
Mikor a táborhoz értek, megálltak, és a vezető felkiáltott.
– Hol van Nahoot?
Érdekes hangon beszélt, de azért könnyen meg lehetett érteni. De Loungville átsétált a híd túlsó oldalára. Olyan sisakot viselt, melyen keresztül nem lehetett látni a szemét. – Mi az? – kiáltotta.
– Jelents!
Calis már előre betanított mindenkit, kivéve a Nahoot csapatából hátramaradt zsoldosokat.
– Volt pár ember, akik lefelé jöttek az úton, és lesből ránk támadtak. Szétvertük őket, aztán egészen a hegyekig üldöztük a maradékot.
– Mi a kő! – zengte a szaurusz vezető. – Küldöncöt kellett küldenetek, ha azok megpróbálják elhagyni a hegységet!
– Küldtünk is! – kiabálta de Loungville, szorgosan dolgozva azon, hogy dühösnek látsszon. – Azt állítod, hogy nem ért oda?
– Semmit sem állítok, te ember! – ordította a dühös szaurusz. – Mikor történt?
– Nem egész egy hete! – A szaurusz kiabált valamit saját nyelvén, mire csapatának fele elindult felfelé a csapáson. – Élelemre van szükségünk. Ti elmehettek, és visszatérhettek a sereghez. Nem örülök annak, amit mondtál!
– Hát, én sem örülök, hogy elindultatok, és nem talált rátok a küldöncöm! – kiabálta de Loungville. – Majd mesélek erről Fadawah tábornoknak!
– Persze! Az éjszaki manók pedig szeretkezni fognak veled, mert annyira édes vagy! – csattant fel a tiszt. Erik megnyugodott. Ha a szaurusz harcolni akart volna, nem megy bele ilyen szópárbajba de Loungville-lel. Bárki is volt e tiszt, elfogadta de Loungville-t Nahootnak, és szívesen dobálta sértésekkel, miközben a két sereg helyet cserélt.
– Volt gond a gilánikkal?
– Dehogy! – dörmögte a szaurusz tiszt. – A lovasaink visszaterelték őket a hegyekbe, nem messze északra innen. Olyan nyugodt utatok lesz, hogy el is aludhattok a nyeregben. – Ekkorra már le is szállt a lóról, és elindult befelé a hídon. A nehéz ló alatt vészjóslón nyikorgott a faszerkezet, de csak behajlott, s nem tört össze. A szaurusz ügyet sem vetett erre, mikor bevezette lovát a táborba. Erik megint elmormolt egy imát, hogy a híd kitartott. Igencsak örült annak, hogy nem kell majd ott lennie, ha a szauruszok már annyiszor mennek át a hídon, hogy leszakad.
– Tábort bontani! – ordította de Loungville. – Tíz perc múlva mindenkit lóháton akarok látni!
Erik sietni kezdett, akárcsak a sereg többi tagja, hisz mind tudták, hogy minél tovább tartózkodnak a szauruszok közelében, annál nagyobb az esélye, hogy valaki összekap velük. Rooval együtt odafutott a sátrához, ahol Biggo és Luis már bontotta is le a szálláshelyüket.
– Roo – mondta Erik –, vedd magadhoz a felszerelésem! Nekem Nahoot embereire kell vigyáznom.
Roo ezúttal nem rótta fel Eriknek, hogy kerüli a munkát.
– Elintézem – mondta barátjának.
Erik odament a húsz emberhez, akik Nahoot csapatából maradtak hátra, és látta, hogy susmognak egymás között. Erik felkiáltott, nehogy a zsoldosoknak ideje legyen beárulni Calist a szauruszoknak.
– Menjetek oda a lovakhoz, és hozzátok ide őket! Az első hatot a tisztek kapják. Aztán az első sátorhoz vigyetek, majd második, és így tovább, míg mindenki lovat nem kap! Utána szedjétek össze a felszereléseiteket, és szálljatok lóra! Érthető? – Erőteljes hangja sikeresen eljuttatta az emberekhez az üzenetet: az utolsó szó nem kérdés volt, hanem parancs.
A húsz férfi gyorsan nekilátott a feladatnak.
– Igenis, tizedes – mondták többen is, mikor futólépésben elindultak a lovak felé.
Egy perccel később de Loungville tűnt fel.
– Hol vannak az új emberek?
Erik a lovak felé mutatott.
– Rájuk bíztam, hogy hozzák ide a lovakat. Így szemmel tudom őket tartani.
– Jól van – bólintott de Loungville, aztán szó nélkül sarkon fordult, és visszament Calishoz és Greylockhoz.
A szaurusz parancsnok lefoglalta magát azzal, hogy levegyen egy göngyöleget az egyik teherhordó ló hátáról, Erik pedig visszafordult, hogy szemmel tartsa Nahoot embereit. A húsz zsoldos már rohant is a lovakkal, körülöttük pedig nyüzsgött a tábor. Erik odasietett saját sátrához, mikor Roo odadobta neki a csomagját.
– Előbb a tiédet készítettem össze – mondta.
– Köszönöm – mosolyodott el Erik, majd megfogta a nyergét, és visszasietett Nahoot embereihez. Kiválasztott egy lovat, gyorsan felerősítette rá a nyerget, aztán csomagját a nyereg mögé kötötte, és felpattant a lóra.
Végiglovagolt a táboron, mely lassan kezdett eltűnni. A sátrakat összehajtogatták, valahogy belepréselték a kis zsákokba, majd a teherhordó lovakra erősítették. Az erőd falát gyorsan lebontották, és a cölöpöket a lovakra rakták. Egyre többen szálltak nyeregbe, és álltak be a sorba. A szauruszoknak csak az árkot, a hidat, a kaput és a tábortüzeket hagyták hátra.
Erik megfigyelte, hogy mindeközben hogyan épül fel a szaurusz tábor. Tíz kör alakú sátrat húztak fel. A sátrak váza nádból és fából készült, melyeket félkör alakra görbítve tettek a földre, és melyet bőrrel fedtek be. Annyira kicsinek tűntek, hogy nem tudta, a szauruszok hogyan jutnak a belsejébe, de ezt most nem akarta megkérdezni tőlük, így saját seregére fordította figyelmét.
Az újoncok – Nahoot zsoldosai – nagy nehezen összeszedelődzködtek, és beálltak a sorba, készen a kilovaglásra. Erik a kapunál félreállt, Calis pedig kiadta a parancsot az indulásra. Erik figyelte, ahogy a katonák elhaladnak mellette, és azt is észrevette, hogy a szaurusz parancsnok a távozó embereket figyeli.
Mintha azokban a vörös és fehér szemekben gyanú lappangott volna – legalábbis Erik így gondolta, de a parancsnok búcsút intett. Erik önkéntelenül is viszonozta a mozdulatot. Lovát indulásra sarkallta, és elfoglalta helyét a sor végén.
Átkeltek a hídon, hátrahagyva a szauruszokat.
– Mennyire furcsa! Mintha régi barátok intenének búcsút egymásnak – gondolta Erik.

 

Elhagyták a Djam-síkságra néző kis dombokat, majd kiértek a füves síkságra, melyen szaurusz csapatok járőröztek fel-alá. A smaragd karszalagot viselő csapatnyi zsoldos, aki nyugodtan lovagolt a hadsereg közepe felé, nem keltett nagy feltűnést.
Többször is elhaladtak egy-egy álló vagy lebontott tábor mellett. Calis úgy vélte, hogy a szauruszok és szövetségeseik még mindig erős őrjáratot tartanak fenn a gilánik távoltartására, és a déli megszállást esetleg akadályozó csapatok visszaverésére.
Egy héten keresztül lovagoltak, de semmi különös nem történt. Ekkor értek az első nagyobb táborhoz, mely magas cölöpfalból és egy fatoronyból állt. A toronyban álló őr felkiáltott, mire egy csapatnyi szaurusz várta be őket az ellenőrző állomásnál, mely száz méterre helyezkedett el a kapu előtt.
A szauruszok vezetője mindenfajta köszönés nélkül felkiáltott.
– Mi a parancsotok?
– Vissza kell jönnünk a seregbe – mondta Calis egykedvűen.
– Melyik egység?
– Nahoot Nagy Csapata – válaszolta de Loungville.
A szauruszok vezetője folyamatosan de Loungville-re bámult.
– Máshogy nézel ki.
De Loungville ráförmedt a szauruszra.
– Menj fel az átkozott hegyekbe, ahol minden áldott este befagy a hátsó feled, és utána megnézem, mennyit változtál!
A szaurusz meghökkent, mintha nem erre a válaszra számított volna, de Dawar közbeszólt:
– Engedj át minket, Murtag! Nincs időnk a játékaidra.
A szaurusz ránézett.
– Téged ismerlek, Dawar. A sértésekért mindkettőtöket le kellene fejeznem.
– Akkor kit csaphatnál be csontdobálásban? – kérdezte Dawar.
Hosszú csend következett, majd a Murtag nevű szaurusz vonyítani kezdett.
– Átmehettek, fattyúk, de az árkon kívül kell tábort vernetek! Bent már nagy a tömörülés. Ha jössz este játszani, Dawar, hozzál sok aranyat!
Mikor elhagyták az ellenőrző állomást, Erik előrelovagolt Dawar mellé.
– Mi volt ez a hang? – kérdezte tőle.
A zsoldos megrázta a fejét.
– Bár hihetetlen, de ők ezt nevezik nevetésnek. Murtag nagyon keménynek látszik, de inkább csak hencegni szokott. Persze hamar szét tudna szedni egy embert, de jobban szeret halálra ijeszteni, vagy szópárbajozni. Leginkább a középszerű emberek mennek az agyára. Elég sokat játszottam vele. Pár ital után viszonylag kellemes társaság, ahhoz képest, hogy gyík. Tud pár mókás történetet.
Erik elmosolyodott.
– Ezért az alakításért biztosan kapsz egy kis aranyat.
Dawar Erikre nézett.
– Beszélnünk kellene egymással, tizedes.
– Miután a lovakat elláttuk – válaszolt Erik.
Erik előrébbsietett de Loungville mellé, és odahajolt hozzá, hogy csak ő hallja.
– Azt mondtam Dawarnak, hogy ezért kap egy kis aranyat.
– Akkor azt te fizeted ki – mondta de Loungville.
Calis intett, hogy az árok keleti részén fognak letelepedni, egy másik csapat mellett, akik ügyet sem vetettek rájuk. Aztán megfordult a lovával.
– Mi az?
– Az ifjú Sötétmocsárffy épp a pénzedet osztogatja.
Erik elmesélte a történteket.
– Mi az, ami zavar? – kérdezte Calis.
– Túl könnyen átsegített minket a szaurusznál. Nem bízom benne. Emlékszem, hogy mikor harcoltam vele, akkor is hamar feladta, mintha...
– Mintha azt akarta volna, hogy kapjuk el? – fejezte be Calis.
De Loungville elvigyorodott.
– Mi az? – kérdezte Erik.
– Az a húsz ember – mondta Calis –, akit kiválasztottunk, Erik, nem az, akikben a legjobban bízunk.
– Ők azok, akiket leginkább szemmel kell tartanunk – tette hozzá de Loungville.
Erik egy ideig tátott szájjal ült a nyeregben, aztán megrázta a fejét.
– Én, idióta!
– Nem vagy idióta – mondta Calis –, de még bele kell kóstolnod a harcászat kevésbé ismert oldalába. A húsz ember mind túl gyorsan és könnyen válaszolt zsoldos létére. Azt hiszem, a Smaragd Királynőnek az egész hadseregben vannak ügynökei. Persze nem mind a húsz ügynök, de abban biztos vagyok, hogy egy vagy kettő az. Most magunk mellett tartjuk az esetleges ügynököket.
– Mintha bíznánk bennük – jegyezte meg de Loungville. – Most figyelj ide! Társulj össze pár emberrel, akiben bízol, mondjuk Biggóval és Jadow-val, és maradjatok közel az új emberekhez. Ne engedjétek, hogy túl sokan járjanak ki a táborból, és kövessétek őket! Ha bármelyikük bemegy az erődbe, azt akarom, hogy valamelyikőtök velük menjen! – Benyúlt a zubbonyába, és kivett egy vaskos tárcát. – A buckánál elvesztettünk egy kis aranyat, de a legtöbbet megőriztem. – Kinyitotta a tárcát, és Erik tenyerébe nyomott egy tucatnyi apró pénzdarabot. Ezt oszd ki a társaidnak, akiket kiválasztasz a megfigyelésre! Ha a húsz új ember közül valamelyik be akar térni az erődbe egy italra, ti lesztek, akik meghívjátok őket. Érthető?
Erik bólintott.
– Majd jól ellátom őket munkával, nehogy négynél többen akarjanak kimenni. – Megfordult a lovával, és visszalovagolt a sor végére.
– Egészen jól boldogul – mondta Calis.
– Ó, legalább kétszer ilyen keménynek kellene lennie, de erről majd én gondoskodom.
Calis halványan elmosolyodott, majd az emberek felé fordult, akik már elkezdték felverni a tábort.

 

Erik a tábor szélére sétált, hogy lássa, ha valami furcsa történik. Az erőd közelsége miatt Calis ezúttal nem állított falat, és az árok is elmaradt. Az emberek gyorsan felverték sátraikat, rendbe szedték a készleteket, és berendezkedtek az éjszakára.
Erik látta, hogy a Nahoot csapatából való nyolc ember, akiket a lovak őrzésére rendelt ki, a kijelölt helyen állnak. Beszélgettek ugyan, de legalább ott voltak, ahol lenniük kellett. Négy másik már aludt, legalábbis Erik úgy látta, mikor tíz perccel azelőtt elhaladt a sátruk mellett. Azt a csoportot Jadow figyelte. Másik négy az élelmiszer őrizte. Így már csak négy maradt, és ha Biggo a parancsok szerint cselekedett, akkor épp a közelükben ólálkodott.
Erik visszament a sátorba, ahol Roo épp megpróbált elaludni.
– Azt hittem, van dolgod – mondta Erik, majd leült, hogy levegye csizmáját.
– Cseréltem Luisszal. Be akart menni az erődbe, hátha talál pár szajhát.
A nők gondolata felkeltette Erik érdeklődését. Nem húzta tovább a csizmáját.
– Azt hiszem, utána megyek.
– Tedd azt! – motyogta Roo, miközben álmosan átfordult a másik oldalára.
Erik odasietett Calis parancsnoki sátrához, ahol Calis, Greylock és de Loungville beszélgetett. Greylocknak sikerült valahonnan pipát és dohányt szereznie. Erik nagyon kártékonynak tartotta a dohányzást, de a füst egész életében végigkísérte, hisz az Örvös Tyúk fogadó kocsmája rendszerint megtelt vele, még akkor is, ha a komoly borkóstolás miatt betiltották a dohányzást egy-egy órára. Eriknek hirtelen eszébe jutott a tűzszerszámja, amelyet otthon hagyott. Eltűnődött, hogy mi történhetett vele.
– Mi az? – kérdezte de Loungville.
– Bemegyek az erődbe – mondta Erik –, ha nem gond. Luis odabent van, és azt hiszem, Biggo is.
De Loungville bólintott.
– Tartsd nyitva a szemed! – mondta, és intett neki, hogy távozhat.
Erik felsétált a kis dombra, amire az erőd épült, majd elindult az oldala mellett, míg a kapuig nem ért. A kapu még mindig nyitva állt, és az őrök bóbiskoltak. A kapu mellett álló kis kunyhóban pár szaurusz beszélgetett, de ügyet sem vetettek rá, mikor besétált.
De Loungville amolyan igazi várudvaros erődnek nevezte az építményt, s Eriket most elbűvölte a kidolgozása. A faerőd közepén földhalom állt, melynek legmagasabb pontján szép torony nyújtózkodott a magasba. A kis földrakás és a torony körül nagy nyitott térség terült el, amolyan várudvar, melyet az erődfal zárt körbe. A fal mentén számos épület ékeskedett, s Erik ekkor jött rá, hogy Calis is hasonló építményt akart kialakítani, csak sokkal szerényebb keretek között. Az itteni toronyban hat íjász is elfért a kis padlózaton, mely tíz méter magasban helyezkedett el. A kis falu körül öt méter magas cölöpfalat emeltek, melyet földdel és fatámaszokkal erősítettek meg. Egy hadsereg hamar bevette volna az erődöt, de egy átlagos csapatnak igencsak meggyúlt volna vele a baja.
Bent hat nagyobb épület állt, melyek fából készültek, és vályogtakarót kaptak kívülre. A nagyobb épületek körül számos kisebb, sárból és vesszőfonatból épült kunyhó helyezkedett el, amitől az erőd nagy faluhoz hasonlított. Erik most már értette, hogy az ellenőrző állomásnál a szaurusz miért tanácsolta nekik, hogy az erődön kívül verjenek tábort; odabent már nagyon szűkösen voltak.
Nevetést hallott, így elindult a fogadónak látszó hely felé, és mikor belépett, már biztosan tudta, hogy megtalálta a fogadót. A helyiségben sűrű füst kígyózott a gyenge fényben. Eriket azonnal megcsapta a sör és az emberi verejték szaga. Hirtelen honvágya lett, és sóvárogva gondolt az Örvös Tyúkra. Elnyomta magában az érzést, és odasétált a pulthoz.
– Mit adhatok? – kérdezte a pirospozsgás, tömzsi csapos.
– Van jó borod? – kérdezte Erik.
A férfi meglepetten nézett Erikre, ugyanis a legtöbben sört vagy röviditalokat rendeltek, de bólintott, és előhúzott a pult alól egy üveget. A dugó érintetlennek tűnt, ezért Erik remélte, hogy az üveget még nem bontották fel. Az állott bornak olyan íze volt, mint a szőlővel összekevert ecetnek, de egy átlagos fogadóst sosem lehetett meggyőzni arról, hogy nem jó dolog a nap végén visszagyűrni a dugót az üvegbe, és másnap reggel megint felnyitni.
A csapos előhalászott egy poharat, és öntött. Erik megkóstolta az italt. A bor édesebbnek bizonyult, mint ahogy ő szerette, de nem volt olyan émelyítő, mint a csemegeborok, amiket Yabontól északra készítettek. Erik fizetett, és jelezte, hogy megtartja az egész üveget.
Körbepillantott a helyiségben, s Biggót azonnal kiszúrta. Barátja megpróbált feltűnés nélkül elvegyülni; nekidőlt a falnak egy asztal mögött, ahol öt ember játszott két szaurusszal. A gyíkemberek túlságosan testesek voltak a székükhöz, de eléggé összekuporodtak, és szemmel láthatóan elmerültek a játékban. Erik felismerte a csontocskák, azaz az itt használt kockák hangját, melyek szorgosan kopogtak az asztal egész hosszán. A kockák csörgése a győztesek csatakiáltásával és a vesztesek jajgatásával vegyült.
Pár perc múlva Dawar felállt, és otthagyta a játékot. Odalépett Erikhez.
– Van egy perced?
Erik intett a csáposnak, aki hozott még egy poharat, amit Erik megtöltött. Dawar belekóstolt az italba, és elfintorodott.
– Nem az a bor, ami az otthoni nagy szőlőskertekből kerül ki, mi?
– Hol van az az otthon? – kérdezte Erik.
– Messze innen. Menjünk ki egy percre.
Erik magához vette az üveget, és engedte, hogy Dawar kivezesse a friss, hideg levegőre. A férfi körülnézett odakinn, és intett neki, hogy húzódjanak be az egyik sarokba, ahol a fal mellett nem sok fény vetődött rájuk.
– Tizedes – kezdte Dawar –, vessünk véget a némajátéknak! Ti vagytok az a csapat, amelyet Nahootnak távol kellett tartani innen.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte Erik. – Ti támadtatok meg minket.
– Nem vagyok már kisfiú – mondta a férfi vigyorogva. – Tudom, hogy a kapitányotok nem a kapitány. Az a karcsú, szőke fickó az.
– Mit akarsz?
– Meggazdagodni – mondta Dawar, s a mohóság megcsillant a szemében.
– Hogy szeretnél meggazdagodni? – kérdezte Erik, miközben lassan lecsúsztatta kezét a kardjához.
– Talán szerezhetnék pár aranypénzt, ha elmondom Murtagnak, hogy nem azok vagytok, akiknek mondjátok magatokat, de az csak pár aranypénz, és aztán visszamehetek harcolni egy másik csapatba. – Körbepillantott. – De nem tetszik az, ami mostanában történik. Ez a nagy megszállás. Túl sok ember hal meg kis aranyért. Hát nem látod, hogy nem sok haszna lesz az egésznek, ha ez így megy tovább? Tehát arra gondoltam, hogy segíthetnék nektek meg a kapitányodnak, de nem csak fizetséget és ellátást kérek.
– Ha bevesszük Mahartát, sokat kaphatsz a fosztogatás után – felelte Erik ravaszul.
Dawar előrelépett, és még halkabban beszélt.
– Szerinted ezt meddig tudjátok csinálni? Nem hasonlítotok egyik csapathoz sem, márpedig én elég régóta vagyok a hadseregben. Elég érdekesen beszéltek, és úgy néztek ki... nem is tudom..., mint valami katonák, de a pompa nélkül. De bármik is vagytok, nem tűntök annak, aminek akartok, és megérné nektek, hogy tartsam a számat.
– Tehát ezért juttattál át minket a kapun?
– Igen. A szauruszok nagyon nem bírnak megkülönböztetni minket kinézetre, ráadásul Murtag szörnyen ostoba. Pont ezért vezeti ezt a távoli helyőrséget, és ezért nincs ott magában a hadseregben. Én bármikor be tudlak titeket árulni, de gondoltam, előbb lehetőséget adok nektek, hogy tegyetek egy ajánlatot.
– Nem tudom – mondta Erik. Bal kezével szájához emelte a poharat, de jobbjával lassan megragadta kardja markolatát.
– Ide figyelj, Sötétmocsárffy! Én végig kitartok mellettetek, ha szépen fizettek. Szerintem beszéld ezt meg Calis kapitánnyal...
Hirtelen egy alak tűnt fel Dawar háta mögött. Hatalmas kezek ragadták meg a vállát. Az alak megpördítette Dawart, s eközben megfogta a fejét, és hatalmas erővel elfordította az ellenkező irányba. Dawar nyaka hangos reccsenéssel eltörött.
Erik már előhúzta a kardját, mikor felismerte Biggót.
– Találtunk egy kémet – suttogta Biggo.
– Honnan tudtad? – sziszegte Erik. Szíve erősen kalapált, miközben visszatette kardját a hüvelybe.
– Majdnem biztosan tudom, hogy senki sem hívott téged Sötétmocsárffynak, mióta összefutottunk ezzel a bagázzsal, de annyi szent, hogy a kapitányt senki sem nevezte a nevén. – Erik bólintott. Szigorú parancsokat kaptak, hogy ne említsék a Calis nevet. – Honnan tudhatta, hogy hívnak téged?
Erik megrémült.
– Észre sem vettem.
Biggo elvigyorodott a gyenge fényben.
– Nem fogom elmondani senkinek. – Felkapta Dawar testét, és fellendítette a vállára.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte Erik.
– Visszavisszük a táborba. Nem ő lesz az első részeg, akit a barátai kivisznek az erődből.
Erik bólintott, felvette a leesett poharakat és üveget, majd intett Biggónak. Erik lerakta a kocsma ajtaja mellé a poharakat és az üveget, és társával az oldalán elindult a kapu felé.
Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy gond lesz a kapunál, de ahogy Biggo megjósolta, az őrök semmi különlegeset sem találtak abban, hogy egy vidám részeg egy másik részeget cipel a hátán a táborba.

 

Pirkadatkor lovagoltak ki. Erik beszámolt de Loungville-nek és Calisnak az éjszaka történtekről. Az egyik kis pataknál eldobták a holttestet, gondosan figyelve arra, hogy a sziklák elrejtsék. Ezután rövid megbeszélés következett, és Calis azt mondta, hogy bármit is tesznek, azt távol kell csinálni a szauruszoktól és a többi zsoldostól.
Mikor szedelődzködtek, egy szaurusz harcos lement hozzájuk, és megkérdezte, hogy mit csinálnak. De Loungville egyszerűen megismételte, hogy a parancsaik szerint vissza kell térniük a fősereghez. A harcos erre morgott valamit, és visszatért az erődbe.
Ahogy azt Calis is megállapította, az erőd két célt szolgált: megakadályozta, hogy egyes katonaszökevények dél felé meneküljenek, és megvédte a nagy hadsereg oldalát egy esetleges támadástól.
Délben megálltak enni, s ekkor Calis azt mondta Eriknek, hogy Nahoot csapatából vigyen oda öt embert hozzá és de Loungville-hez. Mikor Erik odaért az öt emberrel, Calis így szólt:
– Az egyik társatok, Dawar, tegnap éjszaka verekedésbe keveredett egy szajha miatt. Kitört a nyaka. Nem akarom, hogy még egyszer valaki ilyen ostobaságot tegyen!
Mind az öten zavartnak tűntek, de aztán bólintottak, és elmentek. Calis másik öt embert kéretett, aztán megint egy másikat. Végül a maradék négy ember is Calis elé lépett. Calis megismételte a figyelmeztetést. Hárman közülük üresen néztek, de egyikük igencsak összerezzent a hír hallatán. Calis egy szempillantás alatt tőrt szorított a férfi torkának.
– Vidd innen őket! – mondta de Loungville Eriknek, miközben ő maga, Calisszal és Greylockkal elvitte egy beszélgetésre a férfit.
Miközben Erik visszakísérte az embereket, több társa is megkérdezte, hogy mi történt.
– Elkaptunk még egy kémet – súgta oda nekik.
Ekkor éles sikoly rázta meg a levegőt. A kis emelkedő mögül érkezett, s mikor abbamaradt, Erik újra fellélegzett.
Aztán újra hallatszott a sikoly, és Erik észrevette, hogy mindenki az emelkedő felé néz. Pár perc múlva visszatért de Loungville, Calis és Greylock. Mind mogorvának tűntek. De Loungville körbenézett, és halkan így szólt.
– Mindenki szálljon lóra, Erik! Nagy utat kell megtennünk, és nincs rá sok időnk.
Erik megfordult.
– Hallottátok az őrmestert! Mindenki lóra!
Az emberek szaladgálni kezdtek, Eriknek pedig megkönnyebbülést hozott a hirtelen támadt mozgolódás. A haldokló kém hangja nagyon felkavarta, ráadásul dühös is lett. A hirtelen mozgolódás elűzte mérgét, vagy legalábbis célpontot adott, amelyre Erik rázúdíthatta érzéseit.
Az oszlop nem sokkal ezután elindult a szauruszok hadserege felé, egyenesen Maharta ostromának irányába.

 

 

23.
Támadás

Erik hunyorgott.
Fanyar füst töltötte be a levegőt mérföldeken át, és nem lehetett messzire ellátni tőle. A szél elszenesedett fa szagát hozta feléjük, de azt is érezni lehetett, hogy nem csak fa égett ott a hatalmas tűzben.
Nakor lemaradt kicsit, hogy bevárja Eriket.
– Szörnyű. Kifejezetten szörnyű – jegyezte meg.
– Az elmúlt héten csak szörnyűségeket láttam – mondta Erik.
Már több, mint négy hete lovagoltak a síkságon át a Mahartát körülzáró hadsereg felé. A csata helyszínéhez közeledvén mindenféle csapatokkal találkoztak; a megszálló sereg őrjáratai mellett láttak már zsoldoscsapatot is, amelyik inkább elmenekült a városból a harc helyett. Utóbbiak rendszerint messze elkerülték Calis egységét, de két zsoldoscsapat megpróbált beszélni velük. Mikor látták, hogy Calis nem akar harcolni velük, egymással táboroztak, és megosztották a híreket.
Szomorú híreket. Lanada árulás áldozata lett, és elesett. Senki sem tudta biztosan, hogyan történt, de valakinek állítólag sikerült rávennie a papkirályt, hogy északra küldje a seregét. Ezután a várost csak egy kis csapat védte. Ráadásul annak a csapatnak a vezetője történetesen a Smaragd Királynő ügynöke volt, aki ki is nyitotta a kaput a délnyugatról érkező szaurusz seregek számára. Egyik éjszaka a lakosság elment aludni egy nagy ünnepség után. A papkirály harci elefántjai már korábban elhagyták a várost. Az elefántok borotvaéles agyarakkal rendelkeztek, és a lábukra szerelt sok vasszeg, valamint a hátukon lévő kosárban megbúvó számos íjász nagy veszélyt jelentett bármelyik seregre. Mellettük meneteltek a Királyi Halhatatlanok – a mahartai rádzsa hadserege –, akik egytől egyik kábítószeres fanatikusok voltak. Olyan tetteket tudtak végrehajtani, amiket egy épelméjű ember soha. A Halhatatlanoknak nagy dicsőséget és újjászületésükkor jobb életet ígértek, ha a rádzsa szolgálatában haltak meg.
Másnap reggelre a város már a szauruszok kezén volt. A lakosság jajveszékelésre ébredt. A szauruszok minden lakót, beleértve a legutolsó asszonyt és gyermeket, a főtérre toloncoltak, hogy hallgassák meg a papkirályt. A papkirály, miután elővezették az őrök, tájékoztatta a polgárokat, hogy mindenki a Smaragd Királynő szolgálatában áll. Őt és paptársait visszavitték a palotába, s azóta sem hallottak róluk.
Lanada serege, melyet északra küldtek, hogy szembeszálljanak az ellenséggel, amely már a hátuk mögött volt, visszatért. A visszatérésre a papkirály tábornoka adta ki a parancsot, aki átadta hatalmát Fadawah tábornoknak, majd csatlakozott urához a palotában. A városban több pletyka is szárnyra kapott: egyesek szerint a papkirályt gyorsan kivégezték papjaival és tábornokaival együtt, de mások szerint a szauruszok ették meg őket.
Egy dolog azonban biztosnak látszott: a megszállók közel jártak a teljes győzelemhez. Mikor Lanada eleste szinte biztossá vált, Fadawah tábornok otthagyott egy jelképes sereget a várostól északra, majd az egész hadsereggel felkerekedett, hogy megkerülje Lanadát, és célba vegye Mahartát. Pár nappal azután indultak el, hogy Calis serege megszökött.
A királynő hadserege így szabad utat nyert dél felé, viszont a folyó másik oldalán találták magukat. A sereg északi része most elindult Lanadából a két várost összekötő főúton Maharta felé. Az építészek már meg is építettek pár hidat néhány mérföldre Mahartától.
Erik végignézett a fekete tájon; a helyiek felgyújtották a száraz, téli füvet, hogy a szauruszok ne tudják elkapni őket – legalábbis Erik erre következtetett. Csak egy hideg eső akadályozta meg, hogy a síkságon ne pusztítson tűzvész.
Erik elgondolkozott a hideg időjáráson, és rájött, hogy otthon éppen tombol a nyár. Már lassan egy éve, hogy elhagyta Sötétmocsarat.
Calis seregének annyi előnye származott a megszálló sereg dél felé tartó meneteléséből, hogy a nagy zűrzavarnak köszönhetően viszonylag könnyen eljutottak a harcok színhelyére.
Az előző nap összefutottak egy tiszttel, aki engedélyeket követelt Calistól, de Calis csak ennyit mondott:
– Senki sem adott nekünk semmilyen papírt. Azt parancsolták, hogy menjünk a harcokhoz.
A tiszt erre nem tudott mit mondani, és hamar átengedte őket az ellenőrzési ponton.
Most felértek egy emelkedőre, amelyről letekinthettek a folyó völgyére, ahol a Vedra a Kék-tengerbe ömlött. Erik hunyorogva nézett szét a tájon.
Maharta mindig is fehérlett az épületek kövétől és a gipszbevonattól, de most, a hetekig tartó hamuesőtől csak szürkeség uralkodott mindenhol. A város két nagyobb szigeten feküdt, de számos külváros is látszott a folyó torkolatának kisebb szigetein. A település nagy részét magas fal vette körül északnyugat, észak és északkelet felől, míg a többi irányba a folyó vagy a tenger nyújtott számára védelmet. A sok öböl megannyi kikötőnek adott helyet a delta mélyebb ágaiban és a tengerparton. A szigeteken falvak álltak, a folyó nyugati partján pedig az előváros ékeskedett saját falával.
Nakor szemügyre vette a távoli várost.
– Az események nemsokára befejeződnek.
– Honnan veszed? – kérdezte Erik.
Nakor megvonta a vállát.
– Látod a helyőrséget ezen az oldalon?
Erik megrázta a fejét.
– Nem. Túl sűrű a füst.
Nakor a távolba mutatott.
– Nézd, ott, a folyó torkolatánál! Ott sok híd volt, a fekete maradványok még mindig állnak. A kisebb szigeteken sok falu volt. De ott, a folyónak ezen az oldalán, ott van egy jókora település. Saját fala is van.
Erik hunyorogva próbált átlátni a füstön, és hirtelen megpillantott valami szürke pontot, mely kitűnt a sötétebb vizű tájból. Mikor szemügyre vette, el tudta képzelni, hogy az egy város, fallal körülvéve, de nem látta egészen tisztán.
– Azt hiszem, látom.
– Ez Maharta nyugati része. Még nem esett el.
– A szemed olyan éles, mint a kapitányé – mondta Erik.
– Lehet, bár szerintem csak tudom, hogy mit kell keresni.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Erik.
– Nem tudom – mondta Nakor. – Szerintem Calis már kitalálta, de lehet, hogy nem. Azt viszont tudom, hogy ott kellene lennünk.- A folyó túlsó oldalára mutatott.
Erik a hatalmas hadseregre nézett, mely felsorakozott a folyó partján.
– Úgy látszik, mindenkinek ez a célja – jegyezte meg.
– Micsoda?
– Átjutni oda. – Erik észak felé mutatott, majd folytatta: – Azt mondják, tíz mérföldre innen észak felé hidakat építenek. De akkor miért sorakoztattak mindenkit ide, a folyó partjára? Nem hiszem, hogy át akarnának úszni.
– Kicsit bonyodalmas lenne – vallotta be Nakor. – Kétlem, hogy ez lenne az elgondolásuk. De biztos van valami tervük.
– Terv – mondta Erik, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Greylock szavaira gondolt, a haditervekre és a háború valódi eseményeire. Felsóhajtott. – Csak annyit kell tennünk, hogy átmegyünk ezen a hadseregen, átkelünk a folyón, és rávesszük a város védőit, hogy nyissák ki nekünk a kaput.
– Mindig van megoldás – mondta a kis ember vigyorogva.
Erik megint megcsóválta a fejét. A parancs elhangzott, és elindultak a hadsereg felé. Erik hirtelen úgy érezte magát, mint egy egér, mely besétál a macska karmai közé.

 

Bár a hadsereg külső szárnyán nagy zűrzavar tombolt, Calis és csapata most szigorú renddel találta szembe magát. Calis többször is kiszúrt egy-egy ellenőrző állomást. Ezeket rendre elkerülték, de kétszer is megtörtént, hogy Calisnak hirtelen magyarázkodnia kellett a járőröző tiszteknek. Calis mindig azt mondta, hogy nem igazán tudják, melyik táborhelyre telepedjenek le, és hogy az elsők között fognak átkelni.
A tisztek mindkét alkalommal biztosra vették, hogy senki sem hazudná azt, hogy elsőként fog átkelni, így nem kérdezgettek tőlük sokat. Miközben a hadsereg középső része körül poroszkáltak, megfigyelhették a felépítését.
A sereg közepén nagy domb állt, melyre a Királynő sátrát építették. E sátor körül sorakoztak a tisztek és a szaurusz őrök sátrai, melyeket pantathiánus harcosok vettek körül. Ezután a pantathiánus papok következtek. Nakor azt állította, hogy a levegő csak úgy duzzad a sok mágiától ott, ahol a papok táboroznak. Ezután maga a hadsereg terült szét körös-körül. Az egész úgy nézett ki, mint egy kerék, melyből nagy vasküllők állnak ki.
– Kár, hogy a fűben nem rejtőzködik egy másik hadsereg – mondta de Loungville. – Ezek a fickók annyira elmerültek a megszállásban, hogy semmi védelmet sem állítottak.
Erik nem jeleskedett harcászatból, de a hónapok során elég sok védelmi erődöt épített, és így tisztán látta: e hadsereg elrendezésében szarvashibákat követtek el.
– Nemsokára támadni fognak – jegyezte meg.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte Calis.
– Az elrendezés. Nagyon rossz. A lovakat például minden csapat maga mellé kötötte ki, de nincs megszervezve, hogy az állatok elég vizet kapjanak a folyóból. Pár nap alatt teljes zűrzavar lesz.
Calis bólintott, de nem szólt, csak körbenézett.
– Igazad van – mondta de Loungville. – Ha ez a sereg még egy hetet itt tölt, óriási gondok lesznek. Az emberek le fognak betegedni, vagy összeverekednek, vagy elfogy az ennivaló, és megeszik a lovakat.
– Oda! – mondta Calis, és távolba mutatott.
Erik keskeny, homokos félszigetet pillantott meg a folyó partján. A félszigetet magas fű takarta minden oldalról. Lelovagoltak a hosszú lejtőn, átkeltek pár sziklás patakon, és kijutottak a homokos talajra. Ezután megint emelkedő következett, de végül odaértek.
Erik leugrott a lóról, és letérdelt a vízhez. Tenyerét tölcsérré formálta, és merített a vízből. A folyó vize szennyezett és sós volt.
– Ebből nem is ihatnak.
– Tudom – mondta Calis. – Alkossatok láncot, és hordjatok le vizet a folyó felsőbb részéről! – Körbenézett, és lemenő napot látván, így szólt: – Nem fogunk sokáig maradni.

 

Gyorsan felverték a tábort, és Erik gondoskodott róla, hogy a Nahoot csapatából való tizennyolc ember állandó felügyelet alatt álljon. Nahoot emberei nem értették, hogy mi történt Dawarral és másik társukkal, de azt biztosan tudták, hogy mindkettő meghalt, és szemmel láthatóan nem akartak a sorsukra jutni. De Loungville megjegyezte, hogy talán van még egy ügynök közöttük, de Erik semmi gyanúsat sem vett észre a tizennyolc férfin. Mindenesetre úgy helyezte el őket, hogy egyik oldalról a folyó, másik oldalról pedig ő és csapata fogja közre őket.
Erik épp a lovak állapotát mérte fel, mikor Roo lépett oda hozzá.
– A kapitány hívat. – A kis dombra mutatott, ahol Calis állt, de Loungville, Nakor, Greylock és Hatonis társaságában.
Mikor odaért, éppen Nakor beszélt.
– ...háromszor. Azt hiszem, ez egy kicsit furcsa.
– Ez egy nagyon jól védhető állás – mondta Calis.
– Nem – vágta rá Nakor. – Nézd meg jobban! A falak jók, igen, de nincs hely, ahonnan erősítést lehetne hívni, a férfi mégis azt mondta, hogy minden ostrom alkalmával új, kipihent emberekkel találták magukat szembe. Háromszor egyetlen nap leforgása alatt.
– Tábori pletyka – mondta de Loungville.
– Lehet – válaszolta Nakor. – De lehet, hogy nem, és ha nem igaz, akkor arról a helyről vezet egy út – a város nyugati részére mutatott, mely a folyó innenső oldalán feküdt –, oda. – Ekkor pedig Maharta távoli fényeire bökött. – Talán pont ezért próbálták olyan hevesen bevenni a múlt héten. Ha nem vezet át onnan út, akkor miért nem hagyják, hogy éhen haljon mindenki a falon belül?
De Loungville megvakarta az állát.
– Talán nem akarják, hogy gond legyen esetleg a hátuk mögött.
– Ugyan! – fortyant fel Nakor. – Úgy néz ki ez a hadsereg, mint amelyik aggódna a gondok miatt? Hiszen ez a hadsereg maga egy gond! Gond, ha nem jutnak át hamar azon a folyón. Nemsokára elfogy az ennivaló. Rossz... hogy is mondtad, Erik?
– Rossz elrendezés.
– Rossz elrendezés. A teherhordó lovak sora innen Lanadáig ér. A folyó fenti részén az emberek belevizelnek a folyóba, itt meg hasmenést és hasgörcsöt kapnak a többiek. A lócitrom mindenhol térdig ér. Ha az emberek nem kapnak enni, harcolni kezdenek. Tiszta sor. Be fogják venni ezt a negyedet, és az alagúton átmennek a városba.
– A Kígyó-folyó alatt valóban volt egy alagút – ismerte be Calis.
– Igen, mert ott jó hozzá a talaj – mondta Hatonis. – A mi klánjaink kétszáz éven át építették azokat az alagutakat, a nyári vihar és monszun miatt. Ha magas a tenger szintje, és erős a szél, nem lehet használni a hidat.
– Itt, Mahartában is vannak nagy viharok? – kérdezte Nakor.
– Igen – vallotta be Hatonis. – De nem tudom, hogy itt milyen a talaj.
– Az nem számít – mondta Nakor. – Egy jó építőmester megtalálná az utat.
– Nem beszélve egy törpről – mondta Greylock.
Calis hangján enyhe bosszúság érződött.
– Nem ez a lényeg. Bármit is csinálunk, az életveszélyes lesz. Az viszont nagyonis kellemetlen lenne, ha azért halnánk meg, mert a városból mégsincs kiút, márpedig ezt nem tudjuk biztosan. Tudjuk, hogy a folyó másik oldalán ott van Maharta, de azt nem tudjuk, hogy vezet-e oda alagút a nyugati városrészből.
– Mi lenne, ha odamennék, és keresnék egyet? – kérdezte Nakor.
Calis megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs, hogyan tervezed a városrészbe való bejutást, de a válaszom nem. Azt akarom, hogy éjfélkor mindenki készen álljon az indulásra. Az a hír járja, hogy ma este valamiféle ünnepség lesz. A pantathiánusok és a szauruszok valamiféle csatamágiát fognak felhasználni, és holnap az északi sereg megtámadja a várost.
– Északon hidakat építenek – vakarta meg a fejét Nakor –, de még nem készültek el. Akkor mi ez az egész? És a kígyóemberek milyen trükkel akarják átjuttatni ezt a hadsereget a folyón? Egész nap tervezgettek.
– Nem tudom – felelte Calis –, de a tervem szerint napfelkeltére mindannyiunk átér a másik oldalra. – Erikhez fordult. – Nahoot embereit neked kell elintézned.
Erik gyomra összerándult. Már tudta is, hogy Calis mit fog mondani.
– Igen?
– Ez lesz az innivalójuk. – Borostömlőt nyomot Erik kezébe. – Nakor keverte, úgyhogy egy ideig eszméletlenek lesznek.
Erik önkéntelenül is elvigyorodott, de hamar eltűnt arcáról a mosoly.
– Ha Nakor nem adja ide ezt a bódító szert, akkor azt mondtam volna neked, hogy öld meg mindet – mondta Calis. – Most pedig láss hozzá!
Erik megfordult és elindult. Nem tudta, miért, de szégyent érzett.

 

A tábor zengett a fura hangoktól, a zenebonától, az örömujjongástól, a sikolyoktól, a nevetéstől és leginkább a doboktól.
A szaurusz harcosok nagy, fából készült dobokat ütögettek, melyeken erős bőr feszült. A dobok dübörgése mennydörgésként hatott. A véres szertartások befejeződtek, s a harcosok immáron a holnap reggeli csatára készülődtek.
Kürtök harsogtak, harangok kongtak, és a dobok egyre csak dübörögtek.
Hatonis és emberei a lovakhoz mentek. Erik látta, hogy Nahoot összes embere már eszméletlenül fekszik. Tudta, hogy akire nem hat az ital, azt neki kell megölnie.
Erik visszatért Calishoz, és jelentést tett.
– Mind a tizennyolc mélyen alszik.
– Ha ekkora zsivajban aludni tudnak, tényleg nincsenek maguknál – mondta Praji.
Calis kinyújtotta a kezét:
– Viszlát, barátaim!
Praji, Vaja és Hatonis megrázta Calis kezét. A három vezető, együtt a nyolc megmaradt emberrel, felkészült, hogy elinduljon észak felé a folyó mentén, majd később átkeljen az egyik hídon. A csata zűrzavarában meg kellett próbálniuk elszökni, aztán kelet felé menekülni, egyenesen a Kígyó-folyó Városába. Mindnyájan tudták, hogy a Smaragd Királynő, hatalmas serege nemsokára eléri a Kígyó-folyó Városát is. Hatonisnak figyelmeztetnie kellett a klánokat; a klánok régen nomád életet éltek, akárcsak rokonaik, a jeshandik, és így elbújhattak a környező dombok erdőségeiben, ahonnan egyszer-egyszer még le is lehetett csapni a megszálló seregre. Hatonis pontosan tudta, hogy a nagy háború nem az ő szülővárosánál fog véget érni, és hogy többre volt szükség, mint egyszerű fegyverekre.
Az éj sötétet hozott, mivel a tenger felől felhők érkeztek, melyek eltakarták a holdak fényét. Csak a kivételesen jó látású emberek vehették észre a folyó partjánál mozgolódó alakokat.
Nakor beleszagolt a levegőbe.
– Azt hiszem, esni fog. Biztos, hogy holnap eső lesz.
Calis intett Eriknek, aki megfordult, és jelt adott az első csoportnak. Az első csoport begázolt a vízbe. A terv egyszerű volt: át kellett úszni a gyors folyású, de sekély torkolaton az egyik kis szigetre, mely nem messze feküdt a város falától. Utána fel kellett mászni valahogy a déli mólóra, melynek tetején el kellett jutni a nagyobb kikötőbe. A kikötő legdélibb részét kellett megtalálniuk, a hajóépítő telepet. A hajóépítő telepnél található kis öböl a folyó vizéből táplálkozott, és tulajdonképpen egybetartozott a nagyobb kikötővel, ahol tökéletesen vízre lehetett bocsátani az elkészült hajókat. Calis sok dologról tudott, hisz ügynökei évekig dolgoztak ezen a földrészen, de ennél többet ő sem hallott a kikötőről. Míg Roo nem beszélt róla, senki sem gondolt arra, hogy a Smaragd Királynőnek hajóhadra lesz szüksége.
A hajóépítő telep felégetése után a terv továbbra is egyszerű maradt: hajót kellett lopniuk, mellyel elmehetnek a Kígyó-folyó Városába. Erik újból arra gondolt, hogy az egyszerű nem jelenti azt, hogy könnyű.
A víz elég hűvös volt, de Erik gyorsan hozzászokott. Az emberek magukra erősítették a kardokat, pajzsokat és a többi fegyvert. Többen el is dobták a nehezebb fegyvereket, hogy könnyebben tudjanak úszni.
Útközben vészesen közel haladtak el a Smaragd Királynő hadseregének egyik osztaga mellett, de a védekező erőd őreitől sem úsztak túl messze. A falakon égő fáklyák arról árulkodtak, hogy a királynő táborából kitörő ricsaj felrázta a helyőrséget. Erik remélte, hogy a fal tetején álló őrök a domb tetején világító fényeket figyelik, nem pedig a fal tövénél húzódó sziklás partot.
A csapatban mindenki kiváló úszónak számított. Akik korábban nem jeleskedtek, megfelelő képzést kaptak Krondor mellett. Mégis, mikor odaértek az első pihenőhelyhez – egy kis, homokos szigethez –, hárman hiányoztak. A gyors fejszámolás után kiderült, hogy harmincketten vannak ott a szigeten, ahol eléggé jól lehet őket látni, leszámítva azt a kevés, magas füvet és a magányos fát. Calis intett, mire megint begázoltak a vízbe. Erik megvárta, míg mindenki bemegy a vízbe, majd körbenézett, hátha megpillantja a három hiányzó embert. Nem látott semmit, így követte társait.
A város felé a folyómeder mélyülni kezdett, a sodrás pedig felerősödött. A víz is egyre sósabb lett. A közelből köhögés, csobbanás, fuldoklás hallatszott, mire Erik tudta, hogy valaki megint bajban van. A hang felé úszott, de mikor odaért már csend fogadta. Erik körbenézett, kicsit hallgatódzott, majd folytatta az úszást a távoli part felé.
Valami hirtelen lehorzsolta a térdét. Erik rájött, hogy egy vízalatti szigetecskén mászik épp keresztül. Aztán hirtelen valami lehúzta. Gyors sodrásba került, és alig tudta megakadályozni, hogy ne merüljön el.
A fegyverek most nagy súllyal húzták lefelé, és Eriknek minden akaratára szüksége volt, hogy fennmaradjon a vízen. Órákon keresztül gyakorolta, hogyan kell úgy úszni, ha a hátára van kötözve a kard és a pajzs, de semmi sem készítette fel a vad, sötét folyón való átkelésre.
Mellkasa égett, karja elnehezült, és minden erejét össze kellett szednie, hogy előrehaladjon. Megemelte egyik karját, előrelökte, rúgott, aztán felemelte másik lábát, és megint rúgott. Előrehaladt, de fogalma sem volt, hogy mennyi utat tett meg, és még mennyi várt rá.
Aztán megváltoztak a hangok, és rájött, hogy előtte víz csobban a szikláknak. Sőt, köhögést, szitkozódást és orrfújást hallott. Maradék erejével előrevetette magát, és fejjel nekiment egy sziklának.
A világ elsötétült előtte.

 

Erik fuldokolva köpködte a vizet, aztán hányt. Oldalra fordult, mire megint beverte a fejét egy nagy sziklába. Roo hangja csengett a fülében.
– Maradj veszteg! Még ostobább leszel, ha megint bevered a fejed! Ne mozogj!
Erik teste görcsbe rándult, és nagyon szerencsétlennek érezte magát. – Elég sok tengervizet ittál! – mondta a közelben álló Biggo. – Ha nem azon a sziklán állok, amelyiknek nekimentél, akkor nem tudom, hogy találtunk volna rád.
– Köszönöm – mondta Erik gyengén. A füle még csengett, egész arca fájt, és nem volt benne biztos, hogy örül az életben maradásnak. Calis lépett oda hozzá.
– Tudsz mozogni?
Inogva ugyan, de Erik felállt.
– Persze. – Jól tudta, hogy a mozgásképtelen embereket hátra kell hagyni.
Erik körbepillantott. Összeráncolta homlokát, és számolni kezdett. Tizenhárman álltak a sziklákon. Gyorsan ránézett az arcokra, majd Biggóhoz fordult.
– Luis?
– Odakint – mondta Biggo, és fejével a folyó irányába intett.
– Uramatyám! – mondta Erik. Harmincketten gázoltak bele a folyóba, és csak tizenhárman jutottak át a túlsó oldalra.
Sho Pi ott állt nem messze tőlük.
– Talán néhányan lejjebb kötöttek ki – mondta.
Erik bólintott, bár tudta, hogy inkább kisodródtak a tengerre vagy belefulladtak a folyóba.
A déli kikötő mólóján álltak, melyet sziklatömbökből építettek, hogy a hullámok ne zavarják a kikötő hajóforgalmát. Calis intett, hogy mindenki álljon sorba. Óvatosan elindultak a nagy sziklarakáson. A sötétben minden egyes lépés veszélyt jelentett. Félórás lassú lépkedést követően sima utat találtak maguk előtt a kövek tetején. Nakor suttogva magyarázott.
– Földet hordtak ide, hogy ha egy vihar után megbomlik a móló, tudjanak még sziklákat hozni a kocsikkal.
Calis bólintott, és mindenkit csendre intett. Távoli, fényes pontra mutatott. Kis épület állt pár száz méterre előttük. Az épülettől a partig már kiépített móló állt. Biztosra vették, hogy őrség védi a móló további részét.
Erik a kikötő bejárata felé pillantott, és összerándult a gyomra.
– Kapitány! – suttogta.
– Láttam – szólt a válasz.
Erik hátranézett, s látta, hogy a többiek most mind arrafelé bámulnak. A kikötő bejáratában három hajót süllyesztettek el, hogy a megszállók ne jussanak be a kikötőbe. Magában a kikötőben temérdek hajó sorakozott, de egyik sem tűnt annyira kis merülésűnek, hogy átsurranhatott volna a torlaszként szolgáló hajótestek között.
Az őrség épületében két őr figyelte a folyót. Calis meglepte őket. Gyorsan lefegyverezte mindkettőt, majd legyűrte őket a földre.
Ezután intett a többieknek.
– A terv a következő.
– Megvárjuk, míg reggel elkezdődik a csata. A Smaragd Királynő talán megpróbál pár hajót ideküldeni, úgyhogy várhatunk néhány védőt, de a város serege inkább az északi falakon lesz, hogy megvédje a szárazföld felé néző falakat. Ekkor fogunk mi is elindulni. Végigmegyünk a mólón, aztán balra indulunk a hajóépítők telepe felé, ahol mindent felégetünk, amit csak találunk. Ha bárki akadályoz minket, azt megöljük.
– Aztán visszamegyünk a nagy kikötőbe, ahol ellopunk egy hajót. Olyat kell választanunk, aminek nagyon kicsi a merülése, aztán megpróbálunk kimenekülni ebből a pokolból. Amelyikünk nem tud visszajutni a kikötőbe, az próbálkozzon a város északkeleti oldalán, és a szárazföldön át induljon a Kígyó-folyó Városa felé! – Egyenként végigmérte az arcokat. – Mindenki magáért küzd. Senki sem időzhet a barátjáért! Ha senki sem jut vissza Krondorba, az egésznek semmi értelme sem volt! Ha már a legtöbbünk meghal, haljon meg valamiért!
Komor bólintásokat kapott válaszul. Az emberek elhelyezkedtek a kunyhó körül, és vártak.

 

Erik reszketett. Bóbiskolt ugyan, de a fejében lüktető fájdalomtól nem tudott aludni. Nem hitte el, mennyire fáradtnak érzi magát. Az orrában tomboló fájdalom pedig minden erejét kiszipolyozta.
– Eltört – mondta Roo.
– Micsoda? – kérdezte Erik. Megfordult, és meglepetten könyvelte el, hogy barátját látni lehet a hajnal előtti félhomályban.
– Az orrod. Eléggé szétment. Helyretegyem?
Erik tudta, hogy nemet kellene mondania, de csak bólintott. Roo elég sok utcai harcon esett már át ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Két kezét rátette Erik orrának két oldalára, és hirtelen mozdulattal helyretette a törött darabokat.
A fájdalom úgy nyilallt Erik fejébe, mint megannyi forró vasszeg. Könnyezni kezdett, és majdnem elájult; aztán a fájdalom hirtelen eloszlott. A lüktetés gyengült, és végre úgy érezte, hogy nem fog leesni az arca.
– Köszi – mondta, letörölve könnyeit.
Hangos mennydörgés szelte át a levegőt. Mintha az égbolt kettévált volna, és ezernyi sárkány hallatta volna a hangját. Ezután kongó morajlás hallatszott, mintha a teremtés legnagyobb vízesése visszahangzott volna egy hegyszurdokban.
– Ajaj! – mondta Nakor. – Ez valami trükk!
A folyó túloldalán hatalmas, ragyogóan fehér fény gyúlt, melyet halványzöld szín szegélyezett. Lassan haladt felfelé az égbe, hogy átívelje a folyót. Emberek és szaurusz lovasok léptek fel a fényre. Először csak óvatosan haladtak előre, majd vágtára kényszerítették csökönyös hátasaikat. A lovak lassan kocogtak előre az emelkedő fényhídon.
– Most már tudjuk, hogy miért sorakoztak fel a folyó innenső partján, Mahartával szemben – mondta Nakor. – Nem kell nekik híd. A papok mágiáját használják, hogy átjuttassák a hadsereget.
– Indulás! – mondta Calis.
Felállt, és elindult a mólón. Gond nélkül elérték a kikötő központi részét. Az ott dolgozók észre sem vették őket, annyira elbambultak az égbe nyúló híd látványán. Erik megpróbált csakis a kapitányára figyelni, és összeszedve maradék erejét mindenkit előre hajtott.
Végigfutottak pár szűk utcán, ahol többször is víz mellett haladtak el. Erik nem tudta, merre járnak, de úgy érezte, vissza tudna találni a kikötőbe.
Aztán balra fordultak egy széles útra. Egy csapat lovas vágtatott el mellettük. Fehér zubbonyt és nadrágot viseltek, vörös turbánnal és fekete mellénnyel. Azt egyik hirtelen lefékezett Calis mellett. – Hova mentek? – ordította.
– Megvannak a saját parancsaink! – kiáltotta vissza Calis. – A hajós öböl veszélyben van!
A férfi szemmel láthatóan nem értette a választ, de a folyón átívelő fény annyira megzavarta, hogy elfogadta Calis értelmetlen válaszát, és társai után vágtatott.
Az út hirtelen véget ért, s Erik megállt. Nagy hajókiemelőt pillantott meg maga előtt, mely magasan az égbe nyúlt. A tetején hatalmas hajótest állt, melyet nyilván azért húztak ki a vízből, hogy letisztítsák. A hajójavító faszerkezet legalább száz méter hosszan terült el, és Erik úgy látta, hogy a hajó tatja még ezen is túlnyúlik. Mögötte terült el a hajóépítő telep, mégpedig nem a nagykikötőben, hanem a mellette lévő hatalmas tavon. E körül húzódtak – majdnem tökéletes kört alkotva – a szerelőműhelyek. A kör sugara legalább negyed mérföld volt.
– Végy pár embert, és menjetek arra! – mondta de Loungville, és jobbra mutatott. – Menjetek el egészen a végéig, és ahogy jöttök visszafelé, mindent gyújtsatok fel! Próbáljatok visszajutni a kikötőbe! De ne felejtsétek el, hogy mindenki a saját bőrét kell, hogy mentse! Ezután megfogta Erik karját, megszorította, és futásnak eredt balra.
– Ti hárman – mondta Erik Roora, Sho Pire és Nakorra mutatva –, velem jöttök!
Futás közben éles fájdalom nyilallt a fejébe, de megpróbált nem figyelni rá. Térde erőtlenül tartotta vaskos testét, de szíve szorgosan kalapált, tüdeje sebesen dolgozott, így hamar kitisztult a feje.
Lovasok vágtattak feléjük. Az egyik majdnem elgázolta Eriket; inkább nekiment volna, minthogy arrébb kormányozza lovát. Erik jól látta az őr arckifejezésén, hogy a katonák nem parancsot teljesítenek, hanem rémülten menekülnek.
Mikor az égboltra pillantott, Erik nem is hibáztatta őket. A híd már az út negyedét megtette a folyó felett. Szauruszok ezrei álltak rajta, kiknek csatakiáltása véget nem érő égzengéshez hasonlított.
Erik befordult az egyik sarkon, és már csak két hajóépítő műhelyt látott. Sho Pihez fordult, aki a legközelebb állt hozzá:
– Menjetek oda Nakorral, és égessetek fel mindent!
Erik és Roo egy kunyhóhoz rohant, amely újabb, óriási faszerkezet előtt állt. A kunyhót üresen találták. A bejárati ajtót rács védte, úgyhogy megkerülték az épületet, és találtak egy ablakot. Mikor benéztek, lakóknak nyomát sem látták. Erik betörte az ablakot a pajzsával.
– Most pedig vegyük hasznát a termetednek! – mondta Roonak, és beemelte kis termetű barátját az ablakon.
Roo gyorsan kinyitotta belülről az ajtót.
– Van mit égetni? – kérdezte Erik.
– Van egy rakás pergamen és egy fáklya. Van nálad tűzszerszám?
Erik benyúlt az övére kötözött erszénybe, és kihúzott belőle egy kis kovakövet. Roo elvette tőle, és tőrével szikrát pattintott a fáklyára. A kis tűz egyre jobban életre kelt.
Mikor már erősen lobogott a láng rajta, Roo belenyomta a fáklya végét a pergamenrakásba. Ahogy a pergamen tűzre kapott, kisiettek a kunyhóból. Erik a nagy faszerkezet lábához vezette Root. Találtak egy halom fatörmeléket, amit Roo gyorsan meggyújtott. A halom lassan égett, sötét füstöt eregetve, de végül egész nagy tűz formálódott belőle.
Erik körbepillantott, és látott egy kis füstöt az öböl végében, de nagyobb tüzet még nem. Intett Roonak, mire továbbsiettek a következő műhelyhez, melyet egy hajóépítő és a családja őrzött. Három középkorú férfi és négy tizenéves fiú állt eléjük, készen a harcra. Kalapácsokkal és emelőrudakkal fegyverezték fel magukat.
– Álljatok félre! – mondta Erik.
– Mit akartok tenni? – kérdezte a legöregebb férfi.
– Nem jó érzést ezt mondani egy mesternek, de felégetem a műhelyedet. A hajótartó váz és a szerszámok mind égni fognak. A férfi szeme összeszűkült.
– Csak a kihűlt testemen keresztül – jelentette ki.
– Ide figyelj! – mondta Erik. – Nem akarok harcolni veletek, de senki sem fog hajókat építeni a Smaragd Királynőnek. Érted?
– De hát ez mindenem! – mondta a mester.
Erik a fehér és zöld hídra mutatott a kardjával.
– Ők mindenedet el fogják venni. Asszonyaitokat meg fogják gyalázni, és megölnek titeket mind, vagy rabszolgaként fogtok hajókat építeni nekik, amikkel át tudnak hajózni a mi földünkre, hogy megöljenek minket és családjainkat!
– Szerinted mit csináljunk? – kérdezte a hajóépítő. Hangjából kezdett eltűnni a kihívás.
– Szálljatok hajóra, és meneküljetek, barátom! – mondta Erik. – Vigyétek a fiúkat, a lányokat, és induljatok, amíg van idő! Menjetek a Kígyó-folyó Városába, és maradjatok ott, amíg lehet! De ha most nem indultok, akkor ha kell, megöllek titeket!
Ekkor Biggo ért oda két másik emberrel, és az öt fegyveres látványa, túl soknak bizonyult a hajóépítő számára.
– Adjatok egy órát!
Erik megrázta a fejét.
– Öt percet adok, és elkezdek mindent felégetni! – Kis vitorlást látott, mely az öbölben horgonyzott. – Az a tiétek?
– Nem, a szomszédomé.
– Akkor lopd el, és indulás!
Erik intett társainak, hogy szóródjanak szét. Mikor Biggo elindult, az egyik fiú felkiáltott.
– Nem, apám! Nem engedem, hogy felégessék az otthonunkat!
Mielőtt Biggo meg tudott volna fordulni, a fiú hátulról leütötte egy emelőrúddal. Pontosan a tarkóján találta el.
– Ne! – ordította Erik, de már későn. Biggo nyaka hangos reccsenéssel eltört.
Roo rárontott a fiúra, és pajzsával arconvágta. A fiú visszatántorgott rokonaihoz, s közben elejtette a rudat, mely csattogva hullott a kőre. Erik Biggóra nézett, aki mozdulatlanul feküdt a földön.
A hajóács és családja mozdulatlanul állt, mikor Roo odaállt a fiú elé, és felkészült, hogy lekaszabolja. Erik lépett oda, és arrébb tolta barátját.
– Miért? – üvöltötte az immáron halálra rémült fiúnak. Erik megragadta a zubbonyát és fél kézzel a levegőbe emelte, míg a fiú arca egészen közel nem került az övéhez. – Mondd, miért! – ordította a képébe.
A fiú arca eltorzult a rettegéstől. Ekkor Erik női hangot hallott.
– Ne bántsd!
Erik egy asszonyt pillantott meg, aki siránkozva állt ott.
– Ő az egyetlen fiam – nyöszörögte.
– Megölte a barátomat! – kiabálta Erik. – Miért ne öljem meg most azonnal?
– Ő a mindenem – mondta nő.
Erik érezte, hogy dühe lassan elpárolog. Anyja felé lökte a fiút.
– Menj! – A fiú elindult anyja felé, Erik pedig felkiáltott. – Most!
Majd Roohoz fordult.
– Égessetek fel mindent!
Roo magához vette a fáklyát, és berohant a tehetetlenül toporgó család házába.
– Szálljatok fel arra a hajóra, és induljatok! – mondta Erik. – Vagy mind meg fogtok halni!
Az apa bólintott, és elvezette családját. Erik letérdeli Biggo holtteste mellé, és mikor oldalra görgette a nagydarab férfit, látta, hogy szeme tágra nyílt, mikor meghalt. Nevetés hallatszott; Nakor állt ott mögötte.
– Meglepettnek látszik.
Erik önkéntelenül elnevette magát, hisz Nakornak igaza volt. A nagy ember arcára nem harag vagy fájdalom ült ki, hanem megrökönyödés.
Erik felállt.
– Remélem, a Halál Istennője megfelel majd Biggo elvárásainak. – Roo ekkor lépett ki az épületből. Mögötte füst kígyózott kifelé.
– Gyerünk! – mondta Erik. – Már alig van időnk!
Roo átnézett a folyó távoli, túlsó partjára. A híd már félúton járt a folyó felett. Az északról érkező zajok arról árulkodtak, hogy a falon épp rést ütöttek az erődöt védő katonák, akik rettegve menekültek a Smaragd Királynő mágiája és hadserege elől.
Az öböl másik végéből felszálló füstfelhő Calis és társai munkáját dicsérte. Sho Pi és két másik ember odarohant a következő épülethez, melyet azonnal felgyújtottak, míg Erik és Roo lesietett egy kőlépcsőn, melynek a végén újabb műhelyt találtak. A műhely számos, kis faépületből állt, melyek egymás mellett sorakoztak a part mentén. Gyorsan nekiláttak felégetni mindet.
Mikor leértek a partra, észrevették, hogy a tűz átterjedt az út másik oldalára is, és egyre nagyobb erőre kap. Erik továbbfutott a következő épülethez, és újabb tüzet gyújtott.
Mikor elindult vissza a főút felé, rengeteg rohanó embert látott meg; sokan kis csomagokat cipeltek, s ebből Erik azonnal tudta, hogy az ellenség bejutott a városba. Roo megbökte Eriket.
– Mi az? – kérdezte Erik.
– Ott a kapitány!
A férfiak és nők tömegében Erik megpillantotta Calist, Nakort és de Loungville-t. De nem sokáig látta őket, mert a három férfi elveszett a tömegben.
– Irány a kikötő! – ordította Erik, hátha valamelyik társa a közelben gyújtogat.
Rooval együtt belépett a tömegbe, és kihasználva termetét, utat tört magának. Roo szorosan mögötte maradt, de Erik nem látta a többieket.
Az egyik mellékutcánál utolérték de Loungville-t.
– Hol van a kapitány? – kiabálta Erik.
– Valahol előrébb.
Erik nagy vágást vett észre de Loungville karján, melyet szemmel láthatóan nagyon sietve kötözhetett be.
– Jól vagy?
– Pár percig még biztos életben maradok – mondta de Loungville mókásan.
– Hova megy ez a sok ember? – kiabálta Roo.
– Ahová mi – válaszolta de Loungville. – A kikötőbe. A város nemsokára elesik, és mindenki hajót keres magának. Csak az a dolgunk, hogy mindenkit megelőzzünk.
Roo hátranézett.
– Legalább sikerült felgyújtanunk a telepet.
– Igen, legalább ez sikerült.
Ekkor esni kezdett az eső.

 

 

24.
A menekülés

Erik megfordult.
– A tűz!
– Mit tegyünk? – kérdezte az őrmester, miközben egyre több ember özönlött el mellette.
Hirtelen meglátták Calist, aki feléjük verekedte magát a tömegben.
– Mit tehetünk? – kérdezte de Loungville.
– Életben kell tartanunk a tüzet – mondta Nakor. Mintha csak cukkolni akarná őket, az eső felerősödött, és a szemerkélést zápor váltotta fel. – Ha nagy tüzet sikerülne csinálni, akkor csak a leghevesebb vihar tudná kioltani!
Calis bólintott. Elindultak visszafelé, Erik pedig Root kezdte keresni. Felkiáltott a Királyság nyelvén, hátha túl tudja kiabálni a hangzavart.
– Vissza az öbölbe! Vissza a tűzhöz!
Bármi is történt a városban, a víz közelében szabályos lázadás készülődött. A rendtartásra kiküldött katonák együtt rohantak a néppel a hajók felé. Maharta polgárságát szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy a kikötő bejáratát hajóvázak torlaszolták el, és hogy csak nagyon kis merülésű hajóval lehetett ott átkelni.
A hajók legénysége mindent megtett, hogy távol tartsa a menedéket kereső polgárokat. Néhány kapitány még vitorlát is bontott, hogy eltávolodjon a parttól. Az úton hat, hevesen vágtázó lovas tűnt fel. Az emberek sikoltozva próbáltak kitérni az útjukból.
– Szerezzük meg a lovaikat! – kiáltotta Erik. Mikor az első ló hátrahőkölt az előtte tolongó emberek láttán, Erik előrevetette magát, és elkapta a lovas karját. Önmaga is meglepődött, milyen erővel rántotta le a férfit ahhoz képest, hogy mekkora fáradtságot érzett. Hatalmas csapást mért a férfi tarkójára, amitől az elájult, és leesett a földre. Ezzel valószínűleg halálra is ítélte, hisz a tolongó emberek már taposni is kezdték, de Erik nem sajnált egy olyan embert, aki átgázol gyermekeken és nőkön, csak hogy a saját irháját mentse.
A ló megrémült, és orrlyukai kitágultak. Megpróbált elhátrálni, és mikor nekiütközött a háta mögött álló lónak, azonnal hátrarúgott. A repülő pata egy ártatlan kereskedőt talált el, aki féltucatnyi kenőcsös üvegét cipelte. Az üvegek elszálltak, és széttörtek a kövön, a testes férfi pedig majdnem elájult. Erik szakított egy másodpercet arra, hogy egyik kezével talpra rántsa a férfit, miközben a másikkal megragadta a ló gyeplőjét.
– Maradj talpon, ember! Ha elesel, meghalsz! – kiáltotta oda a kereskedőnek.
A férfi bólintott, Erik pedig elengedte, hisz nem időzhetett tovább. Felszállt a lóra, és látta, hogy Calis és a többiek követik példáját, kivéve Nakort, akit az egyetlen megmaradt lovas épp megtámadni készült. Erik keményen megsarkallta lovát, mire az ijedten előre ugrott. Erik biztos kézzel vezette át a lovat a tömegen. Odaért Nakor közelébe. A kis ember éppen elhajolt egy görbe kard elől. Erik előhúzta saját fegyverét, és hatalmas csapással leszedte a férfit a nyeregből.
Nakor felpattant a megüresedett nyeregbe.
– Köszönöm. Már megfogtam a gyeplőt, de még ki sem gondoltam, hogyan veszem rá, hogy odaadja a lovat!
Erik elhaladt Nakor mellett, és Calis után iramodott. A másik két lovast nem érdekelte, hogy ők négyen lovat szereztek maguknak, és nem is próbáltak közbeavatkozni.
A tömeg utat adott a testes lovaknak, és így sokkal gyorsabban haladtak. Mire visszaértek a tűz felé vezető útra, egyre kevesebb ember jött szembe velük. Az eső rendíthetetlenül esett, és mikor befordultak az egyik sarkon az öböl felé, látták, hogy a tűz már kezd kialudni.
Erik megpróbált a lehető legközelebb maradni a lángokhoz, mivel ott nem ütközött senkibe. A ló nagyon félt a tűztől, de Erik kemény kézzel irányította az állatot.
Az öböl végében, ahol a legelső tüzet gyújtották, a nagy hajó váza és a fa tartószerkezet szinte sértetlen volt, leszámítva egy kis perzselődést. A tűz épp kialudni készült. Erik meglátott egy elhagyott házat az út túloldalán. Odalovagolt, leugrott a nyeregből, és nagy ütéssel elküldte a lovat.
Berohant a házba, ahol felforgatott bútorokat talált. Fosztogatók, gondolta Erik, vagy egy család, amelyik kétségbeesetten próbálta menteni értékeit a tűz elől. Megfogott egy széket, átfutott az úton, és felment arra a gerendára, amelyről jól látta a tüzet. Ezután bedobta a széket a lángok közé, és az utat többször megismételve, minden bútort átadott a tűznek. Ahogy azt Nakor is megjósolta, a tűz elért egy bizonyos fokot, amikor az eső ellenére terjedni kezdett. Ráadásul az eső már csak szemerkélt, és a jelekből ítélve Erik nem tartott komoly záportól.
A következő házban Erik még több égethető tárgyat talált, amiket szintén bedobált a tűzbe. Végül már biztosra vette, hogy a tűz nem fog kialudni, de mikor a parton körülnézett, megdöbbent. Csak az ő tüze égett annyira erősen, hogy ellenálljon az esőnek.
A következő tűzhöz sietett, mely már majdnem kialudt. Az út túloldalán egy bolt állt. A nagy faajtókat valaki kifeszítette, mivel az egyiket már csak egy forgópánt tartotta, míg a másik az úton feküdt. Erik felvette az utóbbi ajtót, odavitte az út széléhez, ahonnan ledobhatta az alacsonyabban fekvő szerelőtelepre. Elhajította az ajtót, amely a haldokló lángok szélén kötött ki, és csak még jobban elfojtotta a tüzet.
Erik káromkodva rohant vissza a boltba. A helyiség elülső részéhez szinte nem is nyúltak; aki felfeszítette az ajtókat, valószínűleg csak benézett, és már rohant is tovább. A hely egy szatócsbolt volt, és a rablók számára nem sok értéket tartogatott. Erik átsietett a bolton, és a hátsó részében többméternyi vásznat talált. Sőt, ezután szurokkal teli hordókra bukkant. Az egyik hordót gyorsan kigörgette az ajtón, majd az út végén kezébe vette, lehajította a lángokra. Ezúttal pontosan célzott. A hordó recsegve tört szét, a szurok pedig hamar lángra kapott. Erik elhátrált, mert nagy lángcsóva csapott az ég felé.
Nakor futva közeledett.
– Mit találtál? Szép kis tűz lett!
– Szurok – válaszolta Erik. – Odabent. – Sarkon fordult, a kis ember pedig követte. Nakor körberohant a bolton. Kis hordókat tett az ajtó elé, aztán visszament. Ezután egy hordót görgetve jelent meg az ajtóban, mikor Erik már a második hordót is rávetette a tűzre.
Erik megállt, és a nyugati égboltra nézett. A fénylő híd most közeledett a csúcspontjához. A szaurusz harcosok és a zsoldosok most legalább száz méterre álltak a víz felett.
– Bárcsak lenne rá trükköm, fiú! – mondta Nakor. – Mármint arra, hogy eltüntessem azt a dolgot – csettintett az ujjával –, nem semmi lenne, ha mind beleesnének a folyóba!
Erik hozott még egy hordót, és a kettőt egyszerre gurították a harmadik telep felé.
– Miért nem gondol erre valamelyik mágus itt? – kérdezte Nakortól zihálva.
– A harci mágia elég bonyodalmas – mondta Nakor miközben szorgosan görgette a hordót. – Az egyik mágusnak van egy trükkje. A másik elhárítja a trükköt. A harmadik elhárítja a másodikat. A negyedik megpróbál segíteni a másodiknak. Ott állnak, megpróbálják legyőzni egymást, de közben jön a hadsereg, és lekaszabolja őket. Nagyon veszélyes, és nem sok mágus szeret ilyesmit csinálni.
– Meg kell lepni őket. – Mikor a lejtő kezdetéhez ért, egy rúgással útnak indította a hordót a telep lángokban álló főépülete felé. – Ezt a trükköt nagyon könnyű lenne elhárítani, ha egy nagy képességű mágusnak lenne ideje tanulmányozni. Sok pantathiánus dolgozik együtt azon a hídon. Sok kígyópap összpontosít egyszerre. Nagyon nehéz a dolguk. Könnyű lenne megzavarni őket. Mint amikor az ember kibogoz egy csomót. Meghúzza a megfelelő szálat, és a csomó szétesik. – Erik kérdőn nézett rá. Nakor elvigyorodott. – Nem tudom, hogyan lehet megcsinálni. De Csillagdokki Pug vagy egy tsurani Nagy Ember meg tudná oldani.
Erik egy pillanatra behunyta a szemét, és így szólt:
– Hát, ha ők nem jönnek ide segíteni, akkor nekünk kell megoldani. Na, gyerünk!
Miközben visszafelé futottak a szatócsbolt felé, Nakor tovább beszélt.
– De ha Pug vagy egy másik nagy képességű mágus ellenszegülne, akkor a Smaragd Királynő bevetné a maradék mágusait is, hogy szétégesse őt... – Ekkor megtorpant. – Van egy ötletem!
Erik zihálva megállt. – Mi az?
– Menj, és találd meg a többieket! Lopjatok egy hajót itt, az öbölben! Ne várjatok tovább! Induljatok el most! Gyorsan jussatok ki a kikötőből! Majd én gondoskodom a tűzről!
– De Nakor, hogyan?
– Majd később elmondom! Nagyon jó ötletet adtál nekem! Most pedig menj! Gyorsan! – A kis ember futni kezdett a szatócsbolt felé, Erik pedig mély lélegzetet vett, és sarkon fordult. Fáradt testét megint csak rábírta a futásra, és elindult, hogy megkeresse Calist és a többieket.

 

Az öböl túlsó végében Erik megtalálta Calist, de Loungville-t és Sho Pit, akik épp egy tüzet próbáltak felszítani. A közelben fekvő két halott őr arról árulkodott, hogy Calisék munkáját akadályozni próbálták.
A eső ekkor felerősödött, s Erik észrevette, hogy egész teste tocsog a vízben.
– Nakor azt mondja, hogy szerezzünk egy hajót, és induljunk most! – szólt oda Calisnak.
– Még alig ég a telep! – válaszolta Calis.
– Azt mondta, hogy ő majd elintézi ezt. Kigondolt valami nagyon jó trükköt.
Calis azonnal eldobta a nagy deszkát, amit a tűzbe akart dobni.
– Láttál hajókat errefelé?
Erik megrázta a fejét.
– De nem is kerestem.
Futva siettek visszafelé az úton, amíg az első kőlépcsőhöz nem értek. A lépcső lefelé vezetett a kikötő partjához, ahol a tűz már haldoklott. Az eső ömleni kezdett, és a zápor fátylán keresztül már alig lehetett látni a hátborzongató hidat, mely már túlhaladt az út felén.
– Ott van valami – mondta Erik az esőben hunyorogva.
Calis arra nézett, amerre Erik mutatott.
– Az felborult.
Elindultak az öböl partján, s nem egyszer előfordult, hogy láttak valamit, ami végül felfordult vagy széttört hajótestnek bizonyult.
– Ott! A bójához kötve!
Calis levetette fegyvereit, és fejest ugrott a vízbe. Erik mély lélegzetet vett, és utána ugrott. Csak a zajokat követte. Minden egyes mozdulatnál úgy érezte, hogy a fáradtság és a hideg kiszívja minden maradék erejét, és nem bírja már tovább.
De ekkor egy hajó oldalához ért. Kis halászbárkának tűnt, melynek mély belsejében elég sok tengervíz volt, hogy a halakat frissen tartsa a hajó tulajdonosa. Az egyetlen árbocot a hajópárkányra kötözve találták meg.
– Ért itt valaki a kis hajókhoz? – kérdezte Calis.
Erik felhúzta magát, és beesett a bárkába.
– Én csak annyit tudok, amennyit a Trancsír Bosszúján tanultam. Hegyekben nőttem fel.
De Loungville benézett a vitorlatárolóba.
– Mindegy, mert nincs vitorla. – Elkezdett kutakodni, és a hajó oldalánál talált két pár evezőt.
Calis leült, elvette az egyik pár evezőt, és betette az evezővillába, de Loungville pedig eloldozta a bárkát a bójától. Calis már a harmadikat húzta, mikor de Loungville felszerelte a második pár evezőt, és evezni kezdett.
Sho Pi talált kormánylapátot és hozzá rudat. Felszerelte őket, Erik pedig lerogyott a bárka aljára. Csuromvíz volt, ráadásul kimerült és elnyűtt, de hálásan könyvelte el, hogy végre ülhet, és nem kell mozognia.
– Látta valaki Root? – kérdezte Erik. – Vagy Jadow-t, Natombit?
De Loungville megrázta a fejét.
– Hol van Biggo?
– Meghalt – felelte Erik.
– Keress egy vödröt! – szólt de Loungville. – Ha több víz szivárog be, mind úszni fogunk.
Erik körbenézett, és az egyik csalival teli ládában talált egy nagy favödröt.
– Mit csináljak vele?
– Ahol összegyűlt a víz, merd tele a vödröt, és öntsd ki a vizet a bárkán kívülre! – válaszolta de Loungville. – Eléggé egyszerű!
– Ja, jó! – mondta Erik, és letérdelt. A bárka alján rács feküdt, mely alatt elég sok víz gyűlt össze. Erik félrehúzta a rácsot, belemártotta a vödröt, ami félig meg is telt.
Az esőn kívül nem szivárgott be víz, s Eriknek nem kellett sokat dolgozni azon, hogy csökkenjen a belső vízmennyiség. Erik előrenézett.
Az öböl déli végén szabad út vezetett a kikötő bejáratához.
– Kormányozz arra! – kiáltotta Calis Sho Pinek. – A mélyebb rész a nagy kikötőbe vezet. Ez a bárka talán ki tudná kerülni a sok nagy hajót, de nem akarok kockáztatni.
– Akkora zűrzavar lehet a kikötőben, hogy tényleg nem járnánk jól – mondta Erik.
– Csak merd a vizet! – szólt rá de Loungville.

 

Pug felült. Furcsa búgás hallatszott. Csillagdokkban éjszaka volt, így Pug aludt. Felvette köntösét, mikor hálószobájának ajtaja kitárult. Miranda állt ott, nagyon rövid, áttetsző hálóingben.
– Mi ez?
– Riasztás – mondta Pug. – Őrszemeket helyeztem el Novindus minden részén, hogy tudjam, mi folyik ott, és ne hívjam fel magamra a figyelmet. – Intett, mire a hang elhallgatott. – Maharta városa.
Az elmúlt hetek során egész jól megismerték egymást. Miranda érdekesnek találta, hogy Pug általában csak bűvészkedett.
Ha „eltűnt”, akkor általában ott volt a közelben, csak nem mutatkozott. Egy mágikus kaput használt arra, hogy kedvére járjon át a Varázsló-szigetre. Rendszerint éjszaka ment át. Ott étellel várták, és mostak is rá, Miranda legnagyobb örömére.
Pug a fekete szemeket nézte, melyek rá szegeződtek.
– Mit teszel most? – kérdezte Miranda. – Odamész?
– Nem – mondta Pug. – Lehet, hogy csapda. Mutatok neked valami érdekeset. – Ezután elhagyta szobáját, és elindult lefelé a Csillagdokk közepén álló torony lépcsőjén.
– Vegyél fel valami ruhát! Csak elvonod a figyelmemet azzal az átlátszó hálóinggel!
Miranda elmosolyodott, és visszatért saját szobájába. Belebújt egyik ruhájába, s harisnyát vett, majd cipőt.
Ezután követte Pugot lefelé a lépcsőn. A hetek során érezte, hogy Pug vonzónak találja őt, Miranda pedig számos alkalommal gondolt komolyabb kapcsolatra, de egyikük sem hozta szóba a témát, és egyikük sem tett semmit a kapcsolat elmélyítése érdekében. Miranda egyedül aludt Pug szobájának szomszédságában.
Fura bizalom alakult ki kettejük között, s bár Miranda nem árult el túl sokat magáról, az esze gyorsan vágott, ami tetszett Pugnak, ráadásul pontosan az a száraz humor volt jellemző rá, mint a férfira. Miranda szabadon járhatott Pug otthonában, de néhány szobát zárva talált. Mikor erről megkérdezte Pugot, a férfi azt mondta, hogy olyan dolgokat tart a szobában, melyeket senkivel sem szeretne megosztani, s gyorsan témát váltott.
Pug intett, mire az egyik ilyen ajtó azonnal kitárult. Miranda értette e varázs működését, de mikor egy hónappal azelőtt szemügyre vette az ajtót, nem érzett semmi mágiát.
A szobában számos jóslásra való eszközt talált. Az egyik kék bársonylepel alatt gömbölyű tárgy bújt meg. Pug levette a leplet, felfedve a tökéletes kristálygömböt.
– Ez egy örökség Kulgan tanítómtól, aki sok évvel ezelőtt halt meg. Althafain készítette. – Miranda bólintott, mikor meghallotta a legendás ember nevét, aki sok mágikus tárgyat készített. Pug elhúzta kezét a gömb felett, mire az homályosulni kezdett, és fehér felhő formálódott a közepén. Mikor megint elhúzta a kezét felette, a felhő rózsaszínű lett. – Ez a tárgy segített neki rájönni, hogy vannak képességeim. De ez nagyon rég történt.
– Mire képes a gömb?
– Ezzel a gömbbel látni lehet bárhova. Az benne a legjobb, hogy nagyon kifinomult. Akiket figyel vele az ember, általában észre sem veszik, hacsak nem nagyon, de nagyon éberek. – Leült egy zsámolyra, majd intett, Mirandának, hogy ő is üljön le.
– Csak annyi a gond, hogy a kifinomultsága miatt elég nehéz vele bánni. Ha nem tudod, hogy mit keresel vele, akkor semmi haszna.
– Szerencsére tudom, hogy hova helyeztem el az őröket. – Pug szeme összeszűkült, Miranda pedig mágiát érzett a levegőben. – Nézzük, mi történik Mahartában! Ott most délelőtt van.
Pug összpontosította akaratát mire Maharta városa megjelent a kristályban. A felhők magasságából lehetett látni, egy madár szemszögéből. A várost füst és sötétség borította.
– Hol van az őröd? – kérdezte Miranda.
– Pont ezt akarom... Itt, azt hiszem.
A nézőpont megváltozott a kristályban. A folyó felett fénylő hidat láttak, melyen hadsereg állt. Pug behunyta a szemét. Egy pillanattal később kinyitotta.
– Egy fontos dolgot kell tudnod a pantathiánusokról: nem sok kifinomult érzékkel rendelkeznek. Ha nem támadom meg őket közvetlenül, akkor sosem jönnének rá, hogy figyelem őket.
– Maharta el fog esni? – kérdezte Miranda.
– Úgy látom, igen – válaszolta Pug.
– Calis?
– Megpróbálom megtalálni.
Pug behunyta szemét, mire a gömbben megváltozott a táj. Ezután kinyitotta szemét. A kígyózó színek színtiszta képbe rendeződtek. Kis halászbárka szelte a háborgó vizet. Négyen voltak a bárkában, kettő közülük evezett. Pug közelebb hozta a képet, és ekkor látták, hogy Calis ott ül, és emberfeletti erejével a hullámzó vizet lapátolja.
Miranda felsóhajtott.
– Segítenünk kell neki!
– Elég nehéz lenne anélkül segíteni, hogy a pantathiánusok ne tudják meg, hogy hol vagyunk. Egy pár pantathiánussal még elbírnék. De akik a hidat őrzik...
– Tudom – mondta Miranda.
Pug Mirandára nézett.
– Szereted, igaz?
– Calis? – Ezután hallgatott egy ideig. – Bizonyos szempontból igen. Ő páratlan e világon, és úgy érzem, hogy... kapcsolatban állok vele.
Pug hátradőlt. Arcáról nem lehetett érzelmet leolvasni.
– Régóta nem éreztem ilyet, amit te érzel. – Aztán visszanézett a gömbre. – Megpróbálhatnánk...
Hirtelen narancssárga fény villant fel a kristálygömbben.
– Mi volt ez? – kérdezte Miranda.

 

– Mi volt ez? – kiáltotta de Loungville, mikor a kikötőnél narancssárga fény csapott fel a magasba.
Folyamatosan haladtak a hullámokkal szemben, majd elérték az öböl határát, és kiértek a folyó vizére. A szél felerősödött, az eső is egyre jobban ömlött, így Eriknek folyamatosan mernie kellett a vizet.
Egy ideig egyikük sem beszélt. Bár megpróbálták felszítani a tüzet, mielőtt elindultak, az eső bizony legyőzte őket. Még a legnagyobb tűz is zsugorodni kezdett. Ráadásul Nakor munkájának sem látták semmi jelét. Aztán morajlás hallatszott a távolból, és fehér energiacsóva csapott be a hajóépítő telep közepébe.
Nagy narancssárga láng kapaszkodott a magasba, fekete füsttel körítve. A robbanás zaja még ilyen távolságból is bántotta a fülüket. A látvány után a bőrükön is érezték a robbanás hatását, ugyanis forró léglöket rázta meg a bárkát.
– Evezzünk tovább! – kiáltotta Calis.
Erik szorgosan merte a vizet, de azért hátranézett.
– Odanézzetek! – kiáltotta Sho Pi, aki szintén hátrafelé bámult. A telep felől apró kék fény emelkedett fel, mely egyenesen nekiütődött a fényes híd szélének.
Pár másodperc múlva hatalmas energiacsóva csapott le a kikötőre, felrobbantva az épületeket, és lángba borítva a partot. Két, addig érintetlen hajó is lángba borult, mikor a lángok belekaptak a vitorlákba.
Most már a telep fele tűzben tombolt, és szemmel láthatóan az eső nem zavarta nagyon a lángokat. Calis és de Loungville erősen evezett, s pár perc múlva újabb kék fénycsóva emelkedett fel, mely nekiütődött a híd szélének.
A fentről érkező, harmadik csapás ugyanolyan erősnek bizonyult, mint az előző kettő. A város partjának fele lángokba borult. De Loungville hirtelen felnevetett.
– Nakor! – ujjongott.
Még Calis sem tudta leplezni megdöbbenését.
– De hát azt mondta, hogy nem tud olyan mágiát, ami árthatna a hídnak! – képedt el Erik.
– De ezt ők nem tudják! – mondta de Loungville. Állával a hídra mutatott, mely már lefelé haladt Maharta felé. – Bármit is csinál Nakor, ők azt hiszik, hogy támadás, és helyettünk végzik el a munkát! A fél várost fel fogják égetni, hogy elkapják a kis dühös embert!
Erik hahotázni kezdett. Nem tudta visszatartani. A gondolat, hogy a kis ember őrült módon cikázik ide-oda, hogy elkerülje a pantathiánusok szörnyű csapásait, mulatságosnak tűnt a számára.
– A kék fény nem is igazi – mondta Sho Pi. – A kígyó papok annyira harcolni akarnak, hogy nem is vizsgálják meg a fényt. Egyből ellencsapást mérnek, mintha valódi támadás lenne.
Újabb apró kék fény lövellt fel, mire újabb csapás érkezett válaszul. A part még jobban tűzbe borult.
– Uramatyám! – mondta Erik szinte suttogva. – Ebből hogyan fog kikecmeregni?

 

Miranda hunyorogva nézett a gömb fényébe.
– Mi folyik ott?
– Valaki meggyőzte a pantathiánusokat, hogy támadás alatt állnak, és most nagy energiát fordítanak, hogy elpusztítsák ezt a valakit.
– Segíthetünk?
– Most elég nagy a kavarodás ahhoz, hogy megkeserítsem a Smaragd Királynő életét. – Behunyta a szemét, Miranda pedig érezte, ahogy áramlik belőle az erő. Pug szája megmozdult, mire a szobában megváltoztak az energiamezők.
Miranda hátradőlt, hogy kivárja, mi fog történni.

 

A tűz egyre csak terebélyesedett, és Erik minden egyes alkalommal bizton hitte, hogy Nakor meghalt. De mindig volt egy újabb apró, kék fénycsóva, mely nekiütődött a hídnak. Az egész part égett már, a hajóépítő teleptől kezdve a nagy kikötőig. Miközben a tenger felé siettek, látták, hogy hatalmas hajók égnek a kikötőben. Erik megpróbált nem is gondolni arra, hogy Roo talán ottragadt a tűzben, és beugrott a vízbe.
Ekkor a hosszú mólóhoz értek, amelyen még éjszaka belopakodtak a városba. Erik mozgást látott.
– Mi az ott?
Erik nem látott túl sokat az esőben, nem úgy Calis.
– A mi embereink – mosolyodott el a kapitány.
Szólt Sho Pinek, hogy kormányozza a bárkát közelebb a sziklákhoz, de nem engedte, hogy túl közel sodródjanak. Erik három embert pillantott meg, akik elvesztek a folyóban az éjszakai átkeléskor. Az egyikük súlyosan sérültnek tűnt, de a másik kettő eszeveszetten integetett.
Calis felállt, és odakiáltott nekik.
– Úsznotok kell! Nem tudunk közelebb menni a sziklák miatt!
A férfiak bólintottak, majd az egyikük begázolt a vízbe. A másik besegítette a sérültet, ezután pedig ketten húzták el a bárkáig.
Az egyik Jadow volt, Erik pedig örült, hogy ismerős arcot láthat. De az ő csapatából csak Sho Pi maradt vele. Roo és Luis nem volt ott a három férfi között. Greylock sem.
Mikor Calis leült; hogy újból evezni kezdjen, Erik hallott valamit. A hang távoli volt, és alig hallható, de ismerősnek tűnt.
– Várjatok! – mondta, és szemével végigpásztázta a mólót.
A távolban apró alak ugrált a sziklákon. Erik szívéről óriási kő esett le, mikor látta, hogy Roo sántikál feléjük.
– Hé! – ordította Roo, miközben hevesen hadonászott.
Erik felállt, és visszaintegetett.
– Látunk téged! – üvöltötte.
Roo a lehető legközelebb ért a bárkához, aztán beugrott a vízbe. Kapálózni kezdett, s Erik már be is vetette magát a vízbe, mielőtt bárki rászólhatott volna.
Bár nemrég majdnem elájult a fáradtságtól, most új erőre kapott Roo állapota láttán, és úgy szelte a vizet, mintha egész nap pihent volna. Mikor odaért barátjához, megfogta az ingét, és elképesztő erővel húzta végig a vízen.
Erik áttolta Root a bárka oldalán, majd felhúzta magát, és hagyta, hogy a többiek besegítsék a hajóba.
– Hogy menekültél meg? – kérdezte Erik, mikor lerogyott a hajó aljára.
– Valamelyik őrült elengedett egy lovat, az meg megrúgott. Majdnem eltörte a lábam. – Felült. – Tudtam, hogy túl nagy a kavarodás a kikötőben, ezért úgy számítottam, hogy ha valamelyikőtök kijut, akkor erre fog jönni. Ezért siettem ide.
– Okos – mondta de Loungville, mikor Calisszal együtt evezni kezdett. – De most merjed a vizet!
– Hogyhogy merjem a vizet? – kérdezte Roo.
Erik a hajó aljában lévő vödörre mutatott.
– Töltsd tele a vízzel, ami itt összegyűlt, és öntsd ki a folyóba!
– De hát sérült vagyok! – tiltakozott Roo.
Erik körbenézett a bárkában, ahol mindenki beszerzett pár sérülést.
– Megszakad érted a szívem, Roo. Kezdd el!
– Natombi és Greylock? – kérdezte Erik.
– Natombi meghalt – mondta Roo. – Épp egy katonát akart elkerülni, mikor egy másik hátba támadta. Greylockot pedig nem láttam, mióta elindultunk visszafelé a kikötőből.
– Beszélj, amennyit csak akarsz, de kezdj el merni! – szólt rá de Loungville.
Roo motyogott valamit a bajsza alatt, de belemártotta a vödröt a vízbe, s átöntötte tartalmát a bárka oldalán.

 

A levegőben hemzsegett az erő. Az éles zajra mindenki a város felé fordult. Már egy órája eveztek, átjutottak a kikötő bejáratán, és végre visszavehettek az iramból. Északkelet felé fordultak, hogy a part mentén eljussanak a Kígyó-folyó Városáig.
A fénylő híd már majdnem leért a túlsó partra, és egész hosszában seregek álltak rajta. De a metsző búgástól a bárkában hajózók mind összerezzentek. Bár nem látták jól a hídon állókat, el tudták képzelni, hogy mekkora fájdalmat okozhat nekik a zaj, hisz még az ő fülüket is bántotta, pedig jó messze jártak.
Ekkor a híd eltűnt.
– Mi ez? – kérdezte Roo.
Ezután eget rengető dörrenés hallatszott, és forró szél lökte meg a bárkát.
– Valaki eltüntette a hidat – mondta Sho Pi.
De Loungville felnevetett.
Erik ránézett.
– Mi az? – kérdezte tőle.
– Remélem, a szauruszok tudnak úszni.
Jadow arcára széles vigyor ült ki.
– Ez a híd annyira magas volt, hogy repülniük is meg kellett tanulni.
– Pár ezren biztos voltak odafent – mondta Roo.
– Minél többen voltak, annál jobb – mondta de Loungville. – Most egyikőtöknek le kell engem váltani. – Hirtelen előredőlt a padról.
Roo és Sho Pi megtartotta de Loungville-t, Erik pedig elfoglalta a helyét.
– Megsérült a karja – mondta Erik.
Sho Pi megvizsgálta.
– És az oldala is. Elég sok vért vesztett.
Jadow vette át a kormányrudat, Calis pedig ismertette a tervet.
– Hajnalig evezünk, aztán partra szállunk. Így valószínűleg megelőzzük azokat, akik a parton menekülnek kelet felé. Talán találunk egy helyet, ahol meghúzódhatunk kicsit.
Sho Pi felállt.
– Kapitány!
– Mi az?
– Azt hiszem, hajót látok!
Calis abbahagyta az evezést, és arra nézett, amerre Sho Pi mutatott. A késő délutáni sötétségben fehér vitorla világlott ki.
– Remélem, barátságosak – mondta Roo.
Calis feléjük fordult, és ezúttal kimutatva örömét, szélesen elmosolyodott.
– Fiúk! Ez a Vadász!
– Ó, a mindenit, én mindjárt megcsókolom a kapitányát! – mondta Jadow.
– Csitt! – mondta Roo. – Ha ilyeneket mondasz, tovább fog menni, ahelyett, hogy megállna!
A többiek felnevettek.
– Kezdjetek el integetni, arra biztos felfigyelnek! – mondta Calis.
Felálltak, és elkezdtek integetni a kardokkal és az ingekkel. Megpróbálták visszaverni a maradék kis fényt a kard pengéjéről, hogy könnyebben észrevegyék őket.
A hajó kanyarodni kezdett, és feléjük indult. Bár számukra nagyon hosszú időnek tűnt, hamar odaért. Valaki lekiáltott nekik.
– Ön az, Calis uraság?
– Küldj le embereket! Van pár sérültem!
A hajó lelassított. Matrózok másztak le, akik segítettek felvinni a sérülteket a fedélzetre. A bárkát szélnek eresztették, és mikor mind felértek a fedélzetre, a hajó kapitánya lépett hozzájuk.
– Nahát, mennyire jó viszontlátni titeket!
Eriknek leesett az álla.
– Fenség – hebegte.
Nicholas, Krondor nagyhercege így szólt:
– Itt csak „admirális” vagyok.
– Hogy győzted meg a királyt, hogy engedjen el? – kérdezte Calis.
– Mikor a Vadász visszatért az általad küldött hírekkel, bejelentettem Borricnak, hogy megyek. Erland Krondorban van Patrickkal, úgyhogy most fia régenseként uralkodik. Így mindketten ott vagyunk, ahol lenni akarunk. De az udvari politika híreiről majd később mesélek. Most menjetek le, és vegyetek fel száraz ruhát!
Calis bólintott.
– Messzire kell mennünk innen. És sok dologról kell beszélnünk!
– Mr. Williams! – kiáltott fel Nicholas.
– Igen, uram?
– Forduljunk meg, és adjon neki annyi vitorlát, amennyit csak elbír! Indulás haza!
– Igenis, uram! – szólt a válasz.
Erik biztosra vette, hogy megkönnyebbülést hallott az elsőtiszt hangjából. Eriket és társait a matrózok levezették a hajó belsejébe. Erik nem sokkal ezután elájult. Valaki levetkőztette, és betette egy meleg ágyba.

 

– Kockáztattál – állapította meg Miranda.
Pug elmosolyodott.
– Nem nagy dolog egy embertől, látván a körülményeket. Igazából csak felbosszantottam őket. A város már az övék volt.
– Most mihez kezdünk?
– Megint várunk – mondta Pug, és Miranda ekkor látta, hogy Pug ennek egyáltalán nem örül. – Ha a királynő felkészül a következő lépésre, és megmutatja, hogyan használja fel a birtokában lévő dolgokat, akkor megtudjuk, hogy mit kell tennünk.
Miranda kinyújtózkodott.
– Szerintem el kellene utaznunk.
– Hová?
Valami meleg éghajlatú, kellemes helyre, ahol üres tengerpartok várnak. Már hónapok óta együtt élünk ezekkel a könyvekkel, és nem jutottunk közelebb a rejtély megoldásához.
– Ebben tévedsz, kedvesem – mondta Pug. – Már régóta tudom, hogy mi a megoldás. A megoldás Fekete Macros. A gond az, hogy fogalmam sincs, hol van.
Miranda felállt, és letérdelt mellé.
– Mit szólnál – karolta át a Pugot –, ha ezzel máskor foglalkoznánk? Nekem pihenésre van szükségem. És neked is.
Pug felnevetett.
– Már tudom is, hova menjünk! Meleg tengerpart, semmi zavaró tényező, persze csak akkor, ha a kannibálok nem vesznek észre. Ott pihenhetünk.
– Jó – mondta Miranda, és gyengéden megcsókolta Pug arcát. – Megyek, és összeszedem a holmimat!
Mikor Miranda kiment a szobából, Pug hátradőlt, s elgondolkodott e fura nőről. Ajkának gyengéd érintése nem árult el túl sokat, de Pug érezte, hogy a nő nyíltan kifejezte éréseit. Felesége meghalt harminc évvel azelőtt, és azóta nem volt ideje nőkkel foglalkozni. Voltak szeretői, de azok inkább csak társak voltak a kalandban, vagy csak zavaró tényezők. Miranda talán nem az, gondolta.
Hirtelen elmosolyodott, és felállt. Arra gondolt, hogy az elhagyatott tengerpart a legjobb hely arra, hogy a felfedezze a nő titkait. A nagy északi szigetcsoport kellemes környezetként szolgált az év ezen időszakában, és sokkal több lakatlan szigetet tartogatott, mint lakottat.
Mikor visszatért szobájába, Pug rádöbbent, hogy szökdécsel, amit már gyermekkora óta nem csinált. Úgy érezte, hogy a világ bajai messze eltávolodnak – legalábbis egy időre.

 

Erik a tajtékos hullámokat figyelte, miközben a hajó sebesen szelte a tengert. Roo elmondta neki a pletykát: Nicholas nagyherceg felszállt a Szabad Vadászra Krondorban, és kezébe vette az irányítást. Elolvasta a jelentéseket, amiket Calis küldött a Hatonisszal való első találkozás alkalmával. Nicholas folyamatosan figyelemmel kísérte az ellenség mozgását. A Trancsír Bosszújának megparancsolta, hogy horgonyozzon továbbra is a Kígyó-folyó Városában, majd lehajózott a part mentén, hátha Calis és társai arra menekülnek.
Már egy hónapja horgonyoztak Mahartában, mikor a városba beépült ügynökök értesítették, hogy a kikötőt el fogják torlaszolni. Ekkor felhúzták a horgonyt, és kivitorláztak. A kikötőmester valamiért őröket küldött utánuk, de könnyedén lerázták őket. Egy héten át hajóztak a nyílt tengeren, és egy hét múlva visszatértek. A kikötő bejáratát eltorlaszolva találták.
Nicholas egy napon át felfelé vitorlázott, hogy elrejtőzzön az esetleges ellenséges hajók elől. Mikor megpillantotta az első csata füstjét, hajóját a lehető legközelebb vitte a parthoz, hogy lássák, mi történik. Épp a kikötő felé igyekeztek, mikor észrevették a halászbárkát, s benne Calis seregének túlélőit.
De Loungville sétált oda Erik mellé a fedélzeten. Karját és bordáját bekötötték.
– Mi a helyzet? – kérdezte Eriktől.
Erik megvonta a vállát. – Semmi. Mindenki pihen. Én még kicsit kába vagyok, de túlélem.
– Jó munkát végeztél – mondta de Loungville.
– Megtettem mindent, amit tudtam – válaszolta Erik. – Most mihez kezdünk?
– Hogy „mi” mihez kezdünk? Semmihez. Hazamegyünk. Először a Kígyó-folyó Városába, ahol elmondjuk a klán főnökeinek, mi történt, ha esetleg Hatonis és Praji nem érnének oda, aztán a Trancsír Bosszújával együtt elindulunk vissza. Krondorba, Ha odaérünk, szabad ember vagy.
Erik csendben maradt egy ideig.
– Fura érzés – szólt végül.
– Micsoda? – kérdezte Roo, aki ásítozva bicegett oda hozzájuk. – Sosem hittem volna, hogy megélem a napot, amikor jó érzéssel kelek fel egy hajón.
– Épp arról beszéltem – folytatta Erik –, hogy milyen fura érzés, hogy szabadok vagyunk.
– Én még mindig érzem a hurkot a nyakamon – mondta Roo. – Tudom, hogy nincs ott, de még mindig érzem.
Erik bólintott.
– Mihez fogtok kezdeni? – kérdezte de Loungville.
Erik megvonta a vállát, Roo viszont azonnal válaszolt.
– Él egy kereskedő Krondorban, akinek van egy csúnya lánya. Az a tervem, hogy feleségül veszem ezt a lányt, és meggazdagodom.
De Loungville jóízűt nevetett, Erik pedig elmosolyodott, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Helmut Grindle – mondta.
– Igen, ő az – bólogatott Roo. – Van egy tervem, amivel egy, de legfeljebb két év alatt meggazdagszom.
– Mi lenne az? – kérdezte de Loungville.
– Ha elmondom neked, te pedig másnak, akkor nem lesz értelme.
De Loungville arcán őszinte jókedv látszott.
– Igaz – helyeselt, majd Erikhez fordult. – És te?
– Nem tudom – mondta Erik. – Visszamegyek Hollófalvára, és meglátogatom az anyám. Aztán nem tudom.
– Azt hiszem, nem árt, ha elárulom a titkot. Aranyat is kaptok.
Erik elmosolyodott, Roo pedig felkapta a fejét.
– Elég lesz ahhoz, hogy megnyisd azt a műhelyt – mondta de Loungville.
– Nem is tudom, akarom-e még – mondta Erik.
– Hosszú az út, és sok időd van gondolkodni – mondta de Loungville. – De van számodra egy ajánlatom.
– Éspedig?
– Ez a csata csak egy volt a sokból. Most megsebeztük őket, véreznek, de nagyon messze vannak a haláltól. A hajóépítő telep felégetésével nyertünk pár évet. Calis szerint ötöt vagy hatot, de azután teljes erővel elkezdik majd építeni a hajókat. Hatonis és a többiek nem hagyják majd annyiban. A hegyek között rajta fognak ütni a faszállítmányokon, és elsüllyesztik majd a csónakokat; ez lassítja a dolgokat, de előbb vagy utóbb akkor is elkészülnek.
– Az egész földrészen vannak ügynökeink, így felégetünk majd pár hajót, amitől nagyon szomorúak lesznek, de előbb vagy utóbb...
– Eljönnek – fejezte be Erik.
– Átkelnek a Végtelen-tengeren, aztán a Keserű-tengeren, és eljönnek Krondorba. – Maharta felé intett, mely már nem látszott, de frissen élt az emlékezetükben. – Gondoljatok csak bele, mi lesz, ha ez történik a nagyherceg városában!
– Nem egy kellemes gondolat – ismerte el Roo.
– Calisnak és nekem sok a dolgunk. És szükségünk lenne egy tizedesre.
Roo elvigyorodott.
– Tizedesre? – hökkent meg Erik.
– Talpraesett vagy, fiam, még akkor is, ha nem vagy elég kemény. De hát Charlie Foster is csak egy kedves fiú volt, mikor hozzám került. Pár év, és tüzes lesz a leheleted, meg villámokat fogsz pisilni.
– Én a hadseregben?
– Ez nem csak hadsereg lesz – mondta de Loungville. – Nicholas megbízást fog adni Calisnak, melyet a király is aláír. Olyan hadsereget építünk fel, mint amilyet ember még nem látott. Kiképezzük őket, és a végén a történelem legjobb harcosai lesznek majd velünk.
– Nem is tudom – mondta Erik.
– Gondolkozz rajta! Fontos munka.
– Kicsit elment a kedvem az öldökléstől, őrmester – mondta Erik.
De Loungville lágy, de biztos hangon válaszolt.
– Ezért fontos a munka, és ezért vagy te a megfelelő ember. Kiképezzük ezeket az embereket, hogy életben tudjanak maradni.
Vállon paskolta Eriket.
– Hosszú lesz az út. Sok időnk lesz arra, hogy mindent megbeszéljünk. Most lepihenek.
Erik és Roo a távozó őrmester után nézett.
– Elfogadod a munkát, igaz? – kérdezte Roo.
– Valószínűleg igen – felelte Erik. – Azt nem tudom biztosan, hogy katona akarok-e lenni egész életemben, de tényleg megvan hozzá a képességem, és tetszik a gondolat, hogy tudom, hova tartozom, Roo. Otthon sosem éreztem ezt. Mindig is a „báró fattyúja” voltam, vagy „az őrült nő fia”. – Egy pillanatra elhallgatott. – Calis hadseregében „Erik tizedes” lennék. – Elmosolyodott. – Ezenkívül nem akarok meggazdagodni, mint te.
– Akkor helyetted is meg kell, hogy gazdagodjak!
Erik felnevetett, majd a két férfi csendben állt ezután egymás mellett. Sokat jelentett nekik, hogy élhetnek, és hogy végre megtervezhetik a jövőt.

 

 

Utószó

 

Az utazó összeszűkítette szemét.
A közeli dombon egy alak ült, aki fűzfasípon játszott... elég pocsékul. Az utazó rátámaszkodott a botra, melyet bicegése miatt hordott magával. Combján a kard ejtette seb most kezdett csak gyógyulni. Levette kalapját, kezével beletúrt a hajába, mire a dombon ülő alak integetni kezdett.
Owen közelebb bicegett, majd végül megszólalt.
– Nakor?
– Greylock! – csodálkozott az isalani, és lesietett a dombról. Az úton rengetegen mentek, mivel ezrek menekültek a megszállók elől. A régi, kereskedelmi utat választották, mely a part mentén haladt egészen a Kígyó-folyó Városáig.
A két férfi megölelte egymást.
– Nem jutottál ki a többiekkel? – kérdezte Nakor.
– Azt sem tudom, ki jutott ki – mondta, miközben a bot segítségével leheveredett a földre. Nakor leguggolt mellé, és eltette fűzfasípját az elmaradhatatlan zsákba.
– A legtöbben nem jutottak ki – mondta Nakor. – Láttam egy hajót, és azt hiszem, Calis ült benne, meg még páran. Láttam egy nagy hajót is, de túl messze voltak ahhoz, hogy meglássanak.
– Akkor tehát valaki elviszi a hírt Krondor nagyhercegének?
– Nagyon nagy az esélye – mondta Nakor vigyorogva.
– Most mit csinálsz amúgy?
– Gyakorolok a fuvolámon, és pihengetek. A Kígyó-folyó Városába tartok.
– Nem bánod, ha veled megyek? – kérdezte Greylock. – Attól tartok, le foglak lassítani.
– Nem gond – mondta Nakor. – Ráérek.
– Veled mi történt? – kérdezte Greylock. – Én a tömegben ragadtam, mikor megpróbáltunk visszajutni a hajótelephez. Szereztem egy lovat, de letaszítottak, aztán egy őr megvágta a lábam. – A combjára mutatott. – Alig tudtam kijutni a városból, mikor a polgárok ledöntötték az északkeleti falat. Valami történt a megszállókkal, mert egy ideig nem sokat láttam, és így sikerült kijutnom a városból. Pár napig csak rejtőzködtem, mire megjavult annyira a lábam, hogy bicegni tudtam. -. Megdörzsölte merev lábát. – Nem tudom, mi történt ott, de valaki alaposan keresztülhúzta a számításaikat.
– Csillagdokki Pug – mondta Nakor. – Azt hiszem, az ő trükkje volt. Mind beleesett a vízbe. Elképesztő. Bár nem láttam túl sokat, mert menekültem a tűz elől.
– A sok tüzet neked köszönhetjük?
– A legtöbbet igen. Csak egy trükk volt. Elvégeztettem a pantathiánusokkal a munkát.
– Hogy jutottál ki abból a tűzvészből?
– Megtaláltam azt az alagutat, amelyikről Calisnak beszéltem. Amelyik a nyugati városrészbe vezet. Átverekedtem magam egy kis kőtömegen meg pár őrön, és mikor a folyó nyugati oldalára értem, a legtöbb védő már elmenekült.
– Ügyes – dicsérte Greylock. – Na, de várjunk csak! Ha a folyó másik oldalán voltál, akkor hogyan... – Greylock felállt. – Útközben mesélj el mindent!
Nakor elvigyorodott.
– Jól van. Ha sietünk, akkor előbb odaérhetünk a Kígyó-folyó Városába, mint Calis és a többiek.
– Biztos vagy benne, hogy kijutottak?
– Ja, azt nem is mondtam – kezdte Nakor vigyorogva –, hogy a hajó, amelyiket pár napja láttam, a Szabad Vadász volt? Ha a kis hajóban tényleg Calis ült, akkor életben vannak, és arrafelé tartanak. – Északkelet felé mutatott. – A Kígyó-folyó Városa. Ott beszélni fognak a klán főnökeivel, tervezgetnek, meg miegymás. – Elindultak az úton. – Ha nem piszmogunk, időben odaérünk.
– Szerinted lopjunk pár lovat? – kérdezte Greylock.
Válasz helyett Nakor csak vigyorgott. Belenyúlt a zsákjába, és kivett valamit.
– Kérsz egy narancsot?

Folytatása következik

 

 

Midkemia térképe: