RAYMOND E. FEIST
A király kalóza I-II.

[Kígyóháború 2.]

(Tartalom) (Térkép 1-2)

 

 

I. KÖTET

 

Prológus
A találkozás

Ghuda nyújtózkodott egyet.
Az ajtón át női hang hallatszott:
– Na, tűnés innen!
Az egykori zsoldos hátradőlt a fogadója előterében elhelyezett karosszékében, és feltette a lábát a korlátra. Hátul már kezdődött a szokásos esti csetepaté. A gazdag utazók inkább a város szállodáiban, vagy az ezüstös homokkal borított tengerpart mentén álló palotaszerű fogadókban szálltak meg. Ghuda Bulé fogadója, a Horpadt Sisakhoz durvább közönségnek örvendhetett: kocsisok, zsoldosok, gabonát szállító parasztok és vidéki katonák tértek be hozzá.
– Hát azt akarjátok, hogy riasszák a városi őrségett – veszekedett az ivóban a női hang.
Ghuda – nagydarab ember lévén – elég kemény munkát talált magának a fogadóban ahhoz, hogy ne hízzon el, és a fegyvereit is szorgalmasan olajozgatta. Össze se tudta számolni, olyan gyakran kellett kidobnia az eldurvuló vendégeket az ivóból.
Legjobban a kora estét szerette: a vacsora előtti időszakot. Ilyenkor foteljében ülve nézhette a naplementét az Elarial-öböl felett. A napközbeni verőfény lágy pírrá szelídült, amely narancssárgára vagy aranyszínűre festette a környező épületeket. Ez egyike volt annak a kevés örömnek, amelyet Ghuda megtartott magának egyébként egész embert kívánó munkája mellett. Ekkor hangos reccsenés hallatszott odabentről, de a férfi ellenállt a sürgető kísértésnek, hogy be kellene mennie.
– Tűnjetek el innen! Verekedjetek odakinn!
Ghuda előhúzott egy tőrt – az egyiket a kettő közül, amelyet rendszerint övébe tűzve viselt –, és szórakozottan fényesítgetni kezdte. A fogadóból összetörő edények csörömpölése hallatszott. Ezt követően hamarosan egy lány visítása hallatszott, majd testeknek csapódó öklök csattanása kapcsolódott a hangzavarhoz.
Ghuda a naplementét bámulva élesítgette tőrét. Már közeledett a hatvanadik életévéhez. Arca, amelyet törött orra uralt, szinte térképszerűen ráncos lett a hosszú karavánkísérősködéstől: a harcoktól, a túl sok rossz időtől, rossz ételtől és rossz bortól. Erősen kopaszodott a feje búbján, füle vonalától lefelé megmaradt ősz haját viszont vállig érőre növesztette. Sose mondhatta magát jóképűnek, de az őt körüllengő nyugodt, nyílt légkör mindenkiben bizalmat ébresztett, így az emberek kedvelték a nagydarab férfit.
Tekintete elkalandozott az öbölben. Az alkony ezüstös és rózsás visszfényei szikráztak a smaragdszín hullámokon. A sirályok vijjogva csaptak le vacsorájukra. A nap forrósága tovatűnt, a kellemesen hűvös szellő enyhe sószagot hozott magával az öböl felől. A férfi egy ideig eltűnődött, hogy vajon lehetne-e ennél jobb élete egy hozzá hasonlóan alacsony származású embernek. Aztán hunyorogva nézett a horizonton eltűnni készülő nap felé, mert nyugat felől egy alak masírozott céltudatosan a kis fogadó irányába.
Első látásra csak fekete pöttynek tűnt a lenyugvó nap ragyogásában, de hamarosan már részleteket is ki lehetett venni. Amikor megpillantotta, Ghudának végigfutott a hátán a hideg, ezért tovább bámulta az idegent, amíg nem látta tisztán és világosan az illetőt. Sovány, karikalábú emberke közeledett, poros és szakadozott kék köntösét az egyik vállán kötötte meg. Isalani volt, a Nagy Kesh Birodalom déli részén elterülő Isalan polgára. Ócska, megfeketedett zsákot vetett az egyik vállára, és hosszú botra támaszkodott út közben.
Amikor a férfi elég közel ért ahhoz, hogy jól kivehetőek legyenek az arcvonásai, Ghuda csöndes imát repített az ég felé:
– Te jó ég, add, hogy ne ő legyen az!
Az épületből dühös kiáltozás hallatszott, amikor Ghuda felállt. A kis ember előre húzta a zsákját. Egyébként kopasz fején gyűrű alakban hajpihék díszelegtek. Összehúzott szemmel, keselyűszerű arcán ünnepélyes kifejezéssel közeledett az egykori zsoldoshoz, aztán szélesen elmosolyodott. Ismerős, komoly hangon hirtelen megszólalt:
– Kérsz egy narancsot? – azzal belenyúlt a zsákjába, és előhúzott belőle két szép nagy narancsot.
Ghuda elkapta a felé dobott gyümölcsöt.
– Nakor, a hét alsó pokol melyike vetett errefelé?
Nakor, az isalani, alkalmankénti hamiskártyás és szélhámos, a szó bizonyos értelmében vett varázsló és – Ghuda megítélése szerint – vitathatatlanul holdkóros férfi, valaha az egykori zsoldos társa volt. Kilenc évvel ezelőtt találkoztak, amikor együtt utaztak egy fiatal csavargóval, aki meggyőzte Ghudát – Nakort nem kellett győzködni –, hogy kísérjék el őt Kesh városába. Ezzel belevetették magukat egy gyilkosságok, politika és hazaárulási kísérlet övezte cselszövénybe. A csavargóról később kiderült, hogy ő Borric herceg, a Szigetkirályság trónörököse, és Ghuda annyi pénzzel került ki a kalandból, hogy ideutazhatott, ahol rábukkant erre a fogadóra, az előző tulajdonos özvegyére, és a legpompásabb naplementékre, amelyet valaha is látott. Azt kívánta, bárcsak soha többé ne lenne hasonló kalandja. Most viszont elnehezedő szíve mélyén érezte, milyen hiú ábránd volt a kívánsága.
– Érted jöttem – mondta a karikalábú kis ember.
Ghuda ismét leült és hátradőlt, amikor egy söröskupa repült ki az ajtón. Nakor fürgén félreugrott előle, aztán megjegyezte:
– Jó kis csetepaté folyhat odabenn. Kocsisok?
A volt zsoldos megrázta a fejét.
– Ma este nincs vendégünk. Csak az asszonyom hét kölyke rendezi át az ivót szokás szerint.
Nakor ledobta a zsákját, majd felült a korlátra barátjával szemben.
– Na, adj valamit enni, aztán indulunk.
– Ugyan hová? – tért vissza a tőre élesítéséhez Ghuda.
– Krondorba.
Ghuda egy pillanatra behunyta a szemei. Az egyetlen személy, akit ott ismertek, Borric herceg volt.
– Az életem nem igazán tökéletes, de én elégedett vagyok vele, úgyhogy itt maradok. Most pedig menj el!
Az isalani beleharapott a narancsba, fogával lehúzta a héj egy darabját, majd kiköpte. Hangosan szürcsölve harapott ismét a gyümölcsbe, aztán a kézfejével megtörölte a száját.
– Elégedett vagy ezzel? – mutatott a sötét ajtónyílásra, amelyen át gyerekek visongása hallatszott az általános kiáltozáson és az összetörő edények csörömpölésen felül.
– Hát, néha nem könnyű, de általában senki sem tör az életemre; minden nap tudom, hol fogok aludni; jókat eszem és rendszeresen fürdöm. Az asszonyom vonzó, a gyerekek meg... – újabb gyermekvisítás, és hüppögő sírás szakította félbe szavait. A férfi Nakorra nézett. – Tudom, hogy még megbánom a kíváncsiságomat, de miért kellene Krondorba mennünk?
– Találkoznunk kell valakivel – dőlt hátra kissé az isalani a korláton, miközben beakasztotta a lábát az alsó rúdba, hogy le ne essen.
– Egy dolog biztos veled kapcsolatban, Nakor: te sose untatod halálra az embert a szükségtelen részletekkel. Szóval kivel?
– Nem tudom. De rá fogunk jönni, ha odaértünk.
– Amikor utoljára láttalak- sóhajtott Ghuda –, északnak lovagoltál Keshből, a varázslók szigete, Csillagdokk felé. Lobogó köpönyeget viseltél, meg finom szövésű sötétkék köntöst, egy pompás fekete sivatagi paripa hátán ültél, amely egy tisztességes ember egyévi fizetésébe kerülne, az erszényed pedig dagadt a császárnő aranyától.
– A paci mérges füvet evett, kólikát kapott és elpusztult – vonta meg a vállát a varázsló szakadt, piszkos, kék köntösét tapogatva. – A szép köpönyeg folyton beleakadt mindenbe, úgyhogy eldobtam. A köntös még ugyanaz, csak túl hosszú volt az ujja, ezért letéptem belőle egy darabot. Az alja meg a földet söpörte, és amikor már sokadszor léptem rá a szegélyére, megkurtítottam a késemmel.
Ghuda rongyos ruhájú egykori útitársát szemlélve megszólalt:
– Hiszen megengedhetted volna magadnak, hogy szabót fogadj.
– Kinek van arra ideje? – Az isalani felpillantott a rózsaszín és szürke bárányfelhőkkel tarkított türkizkék égre. – Mire meguntam Csillagdokkot, az összes pénzt elköltöttem. Úgy döntöttem, Krondorba megyek.
Az egykori zsoldos kezdte elveszíteni a türelmét.
– Amikor utoljára tanulmányoztam a térképet, úgy láttam, Csillagdokkból csak jókora kerülővel lehet Elarialon keresztül Krondorba jutni.
– Meg kellett találnom téged – vont vállat Nakor. – Ezért visszamentem Keshbe. Azt mondtad, talán Jandowaeben telepedsz le, tehát ott kezdtem. Aztán hallottam, hogy Faráfrába indultál, én meg utánad eredtem. Onnan követtelek Draconiba, Caralyanba, aztán ide.
– Úgy tűnik, igencsak eltökélted, hogy megkeresel.
Nakor előrehajolt, és a hangja is megváltozott; Ghuda már korábban is hallotta ilyennek, tudta, hogy az isalani valami fontosat akar mondani.
– Nagy dolgok készülnek, Ghuda. Ne kérdezd, miért; én sem tudom. Csak mondjuk, néha előre látok bizonyos dolgokat. Velem kell jönnöd. Olyan helyekre jutunk el, ahol Kesh népéből alig járt még valaki. Holnap indul egy karaván Durbinba. Szereztem neked kísérői munkát náluk: még sokan emlékeznek Ghuda Bulére. Durbinban pedig felszállunk egy Krondorba tartó hajóra. Hamar oda kell érnünk.
– Miért hallgatnék rád? – kérdezte Ghuda.
Nakor elvigyorodott, és a hangja isalanikra jellemzően félig gunyoros, félig vidám lett.
– Mert unatkozol, vagy nincs igazam?
Az egykori zsoldos hallgatta egy kicsit legifjabb mostohagyermeke sírását hat testvére valamelyikének kínzása miatt.
– Hát, nem mintha itt túlságosan eseménydúsak... – kezdte -... vagy békések lennének a dolgok – tette hozzá egy újabb ordítást hallva.
– Gyere! Köszönj el a nőtől, aztán indulunk.
Ghuda, részben beletörődően, részben izgatottan felállt.
– Jobb lesz, ha elmégy a karavánszerájba, és ott vársz meg – fordult még egyszer aprócska társához. – Meg kell magyaráznom egy-két dolgot az asszonyomnak.
– Megnősültél? – csodálkozott el Nakor.
– Arra valahogy sosem jutott időnk – felelte a másik.
– Akkor adj neki egy kis pénzt – már ha maradt még valamennyi –, mondd meg, hogy majd visszajössz, és mehetünk – vigyorgott az isalani. – Egy hónapon belül másik férfi foglalja majd el a helyedet ebben a karosszékben és a fogadósné ágyában.
Ghuda egy kicsikét még álldogált az ajtóban, és a látóhatár mögött eltűnt nap visszfényeit csodálta.
– Hiányozni fognak a naplementék.
Nakor vigyorogva ugrott le a korlátról, majd a vállára vette a zsákját.
– Máshol is bealkonyul az óceán felett, barátom. Felséges látványok és hatalmas csodák várnak még ránk.
Azzal további szó nélkül elindult az Elarial városa felé vezető úton. Ghuda Bulé belépett a fogadó ivójába. Ezt a házat nevezhette otthonának hét évig, és kíváncsi volt, vajon jár-e még erre valaha.

 

 

1.
A döntés

Az őr előremutatott:
– Hajó előttünk!
Amos Trask a királysági haditengerészet admirálisa volt a nagyhercegi flottánál.
– Mi? – kérdezett most vissza.
Az admirális mellett állá révkalauz a nagyhercegi zászlóshajót, a Királyi Sárkányt vezette be a palota dokkjába.
– Küldd el őket az útból! – kiáltott oda hajóorrban álló segédjének.
– Királyi címer alatt hajóznak! – jelzett vissza a savanyú képű fiatalember.
Amos Trask teketóriázás nélkül félretolta a révkalauzt. Az admirális elmúlt hatvanéves de mit sem vesztett hordómellkasa és bikanyaka vastagságából. Biztos léptein látszott, hogy egész életét a tengeren töltötte. Mivel majd húsz évig vitorlázott Arutha zászlóshajójával ki-be Krondorból, akár bekötött szemmel is be tudott volna futni, de a hagyományok megkövetelték a révkalauz jelenlétét. Amos nem szerette átadni hajója irányítását, legkevésbé pedig a Királyi Kikötőparancsnokság hivataloskodó, merev személyzetének. Az admirális gyanította, hogy a poszt betöltésének második feltétele az ellenszenves természet lehet. A legfontosabb követelmény ugyanis láthatólag az volt, hogy feleségül kellett venni a kikötőmester számos húgának vagy leányának egyikét.
Az orrba érve Amos előrekémlelt. Sötét szeme összeszűkült, miközben a kibontakozó látványt szemlélte. Egy kis, legfeljebb ötméteres vitorlás próbált betolakodni a rakpart felé sikló nagy hajó elé. A Krondor nagyhercegi címeréhez hasonló jelet viselő árbocszalagot ügyetlenül a vitorla fölé erősítették. Két fiatalember megszállottan dolgozott a vitorlákkal és a kormánylapáttal: az egyik megpróbálta irányban tartani a bárkát a part felé, miközben a másik bevonta, az orrvitorlát. Mindketten nevettek a rögtönzött verseny miatt.
– Nicholas! – üvöltött rá Amos a vitorlával foglalatoskodó, integető fiúra. – Elment az eszed? Kifogjuk a szelet a vitorládból! Térj ki az útból!
A kormányt markoló fiatalember tiszteletlenül az admirálisra vigyorgott.
– Tudhattam volna – mondta Amos a révkalauz segédjének, majd visszafordult a nevetgélő fiúkhoz. – Harry! Te megkergültél? – Az idősödő férfi hátranézve látta, hogy már az utolsó vitorlájukat is megkurtították. – A part felé sodródunk, nincs helyünk megfordulni, és egészen biztosan nem tudunk megállni – jegyezte meg tárgyilagosan.
A Krondorba érkező hajók mindig lehorgonyoztak az öböl közepén, és megvártak egy evezős bárkát, amely bevontatta őket a dokkba. Amos volt az egyetlen, akinek rangja révén sikerült – mellesleg fenyegetésekkel – rábírnia a kikötőmestert, hogy engedje őt besiklani a dokkba. Parancsai alapján mindig a kellő pillanatban vonták be a vitorlákat, és ügyes kormányzással pontosan a megfelelő helyre érkeztek. A kintieknek csak a kötelet kellett elkapniuk, és az admirális büszke volt rá, hogy soha nem ütköztek a rakpartnak, és soha nem szorultak vontató segítségére. A húsz év alatt legalább százszor partra tette már hajóját Krondorban, de eleddig soha nem kellett két, őrült játékokat űző gyerekre vigyáznia közben. Amos az egyre lassuló kis vitorlásra nézve megkérdezte:
– Mondja, Lawrence, milyen érzés itt állni az orrban, amikor az ön vezetése alatt mindjárt vízbe fullad Krondor nagyhercegének legkisebb fia?
A révkalauzsegéd elsápadt, majd elvékonyodott hangon üvöltözni kezdett a fiúkkal, hogy álljanak félre az útból.
Amos hátat fordított a jelenetnek, és nekitámaszkodott a korlátnak. Végigsimította kopaszodó fejét. Maradék ősz haját, amely egykor sötét színű és göndör volt, lófarokban hordta. Egy percig megpróbált tudomást sem venni a mögötte zajló eseményekről, de aztán feladta. Visszafordulva kihajolt jobboldalon, hogy ellásson a hajó orrdíszétől. Odalent – egyik lábát az árboc tövének feszítve – Nicholas küzdött egy evezővel, amelyet a nagy hajó orrának támasztott. Rémültnek látszott.
– Harry! – hallotta meg Amos Nicholas kiáltását. – Jobb lenne, ha balra fordulnál.
Amos egyetértőleg bólogatott. Ha Harry gyorsan balra veszi az irányt, a kis vitorlás elszakadhat a másik, nagyobb hajótól; valószínűleg ugyan zátonyra fut, de legalább a fiúk megússzák élve. Ha viszont jobbra sodródnak, a bárka beszorul a föléjük magasodó móló és a hajótest közé.
– A nagyherceg tartja a távolságot tőlünk – jegyezte meg Lawrence, a révkalauzsegéd.
– Hmm! – rágta meg a fejét Amos. – Úgy érti, hagyja, hogy belepasszírozzuk őket a rakpartba. – Azzal tölcsért formálva a kezéből lekiáltott: – Harry! Keményen balra!
A fiatal apród vad csatakiáltással reagált, miközben a kormánylapáttal küzdött, hogy közvetlenül a nagy hajó orra előtt keresztben tarthassa a kicsit.
– Mintha labdát akarnánk egy kard hegyén egyensúlyozni – sóhajtott fel Amos. A hajó sebességéből és helyzetéből ítélve eljött az ideje, hogy előkészítsék a köteleket. Ismét hátat fordított a fiúknak.
Odalentről Harry izgatott kiáltozása hallatszott, miközben a gyorsan mozgó hajó tolta maga előtt az aprócska vitorlást.
– A nagyherceg egyensúlyban tartja a hajót. Nem könnyen, de kitart!
– Orrköteleket előkészíteni! Tatköteleket előkészíteni! – kurjantotta el magát a kapitány. A matrózok a jobb oldali korláthoz vitték a kikötő-köteleket, hogy ha eljött az ideje, kidobhassák azokat a parton várakozó segítőknek.
– Admirális! – szólította meg Lawrence idegesen.
– Nem akarom hallani – hunyta be a szemét Amos.
– Admirális! Elvesztették az uralmat a bárka felett! Jobbra sodródnak!
– Azt mondtam, nem akarom hallani! – csattant fel Amos a rémült arcú révkalauz-segéd felé fordulva. A kis vitorlás csikorogva súrlódott a hajótest és a móló között. Nagy csattanással összetörtek a gerendái, és közben emberek ordítozása hallatszott a partról.
– Nem az én hibám volt – mentegetőzött Lawrence.
Amos barátságtalanul elmosolyodott ezüstös szakálla felett.
– Majd tanúsítom a bíróság előtt. Most pedig adjon parancsot, hogy dobják ki a köteleket, különben mi is mindjárt a rakpartnak ütközünk! – Látva, hogy a döbbent férfi nem reagál a kérésére, felkiáltott: – Köteleket rögzíteni!
A révkalauz egy pillanattal később parancsot adott, hogy dobják ki a köteleket a parton várakozóknak, akik ügyesen befejezték a kikötést. A hajó gyorsan lelassult, és amikor megfeszültek a kötelek, megállt.
– Minden kötelet rögzíteni! – adta ki a következő utasítást Amos. – Kikötőpalánkot leengedni!
Aztán a part felé fordult, és a hajó meg a dokk közötti habzó vizet figyelte. Észrevette, hogy az úszkáló fadarabok között néhány buborék tör a felszínre, ezért odakiáltott a mólón állóknak:
– Dobjanak le egy kötelet annak a két eszementnek, mielőtt megfulladnak! Ott úszkálnak a móló alatt.
Mire Amos kiszállt a hajóból, a két elázott fiatalember is partra evickélt. A kapitány odament hozzájuk, és szemügyre vette a csöpögő párost.
Nicholas, Krondor nagyhercegének legkisebb gyermeke enyhén jobb lábára támaszkodva állt. Bal cipőjének magasabb sarka kompenzálta születés óta rövidebb bal lábát. Ettől eltekintve Nicholas csinos, karcsú tizenhét éves fiú volt. Szögletes arcvonásai és sötét haja miatt az apjára hasonlított, de hiányzott belőle Arutha erőteljes egyénisége, viszont fantasztikus reflexeivel ismét csak rá ütött. Édesanyja csöndes szelídségét örökölte, s emiatt sötétbarna szeme csöppet sem hasonlított apjáéra, hiába volt ugyanolyan színű. E pillanatban tekintete mély zavarodottságot tükrözött.
Társát azonban egész más fából faragták. Henryt az udvarban mindenki Harrynek szólította, mivel édesapját, Ludland grófját ugyancsak Henrynek hívták. A fiú most úgy vigyorgott, mintha nem is ő eszelte volna ki a tréfát. Egykorú volt Nicholasszal, de fél fejjel magasabb nála. A legtöbb fiatal udvarhölgy jóképűnek tartotta a vörös, göndör hajú, pirospozsgás arcú apródot. A játékos kedvű fiatalember általában egyszerűen hagyta, hogy kalandos természete kihozza belőle a legjobbat, néha azonban csínyei meghaladták a józan belátás határait. Többnyire Nicholas is vele tartott kalandjaiban. Harry ujjaival hátrasimította nedves haját, és felkacagott.
– Mi olyan vicces? – nézett rá Amos.
– Bocsásson meg a vitorlás miatt, admirális – felelte az apród –, de ha látta volna a révkalauz segédjének az arcát...
Amos szigorúan a fiúkra nézett, aztán ő sem tudta visszafojtani a nevetést.
– Láttam. Igazán emlékezetes képet vágott. – Aztán kitárta izmos karját, és Nicholas megölelte őt.
– Örülök, hogy visszajöttél, Amos – mondta a nagyherceg. – Kár, hogy lemaradtál a Nyárközép Fesztiválról.
A férfi eltúlzott fintorral eltolta magától a fiút.
– A fenébe! Hiszen te csuromvizes vagy! Most mehetek átöltözni, mielőtt apád elé járulok.
Mindhárman elindultak a palota felé.
– Mi hírt hoztál? – érdeklődött Nicholas.
– Nincs semmi különös. Kereskedőhajók jönnek-mennek a Távoli Partok, Kesh, Queg és a Királyság között, meg a szokásos forgalom a Szabad Városokkal. Nyugalmas évünk volt.
– Reméltük, hogy hallunk néhány kalandos történetet – sajnálkozott Harry kissé csúfolódó hangsúllyal.
Amos játékosan nyakon vágta a fiút.
– Majd adok én neked kalandot, te őrült! Mit képzeltél ott a kikötőben, mi a csodát csinálsz?
Harry megdörzsölte a nyakát, és megpróbált sértődött arcot vágni, miközben válaszolt:
– Elsőbbségünk volt.
– Még hogy elsőbbségetek! – fortyant fel Amos. – A nyílt öbölben esetleg, mert ott elég hely van a forduláshoz. Az „elsőbbség” azonban nem állít meg egy felétek száguldó háromárbocos hadihajót, amelynek nincs helye elkanyarodni. – Még hogy elsőbbség! – rázogatta hitetlenül a fejét. Aztán Nicholasra nézett: – Egyáltalán, mit csináltatok odakinn az öbölben? Azt hittem, ilyenkor tanulni szoktál.
– Graham püspök ma apámmal tárgyal – felelte Nicholas. – Úgyhogy kijöttünk horgászni.
– És, fogtatok valamit?
– A legnagyobb halat, amit valaha is látott, admirális vigyorodott el Harry.
– Már úgy érted, most, hogy visszakerült az öböl vizébe, nyugodtan nevezheted a legnagyobbnak, ugye? – hahotázott Amos.
– Semmi említésre méltót sem fogtunk – tette hozzá Nicholas.
– Na menjetek, vegyetek fel valami kevésbé vizeset! – biccentett az admirális. – Én is rendbe szedem magam, aztán jelentkezem édesapádnál.
– Velünk vacsorázol? – kérdezte az ifjú herceg.
– Gondolom, igen.
– Akkor jó; nagymama is Krondorban van.
Amos láthatólag örült az újságnak.
– Akkor egészen biztosan eljövök.
Nicholas az Aruthára is oly jellemző félmosollyal válaszolt:
– Kétlem, hogy bárki is véletlen egybeesésnek tartaná, hogy nagymama mindig pont akkor látogatja meg anyánkat, amikor a te visszaérkezésed is várható.
– Határtalan vonzerőmnek köszönhetően – vigyorodott el Amos. Aztán játékosan tarkón legyintve a fiúkat folytatta: – Na, menjetek! Jelentést kell tennem Geoffrey hercegnek, aztán átöltözöm valami megfelelőbb ruhába a vacsorához... apátokkal.
Azzal Nicholasra kacsintott, majd fütyörészve elsietett.
A két fiú víztől tocsogó cipőben sietett a nagyherceg lakosztálya felé. Harry közvetlenül mellette lakott egy kis szobában, mivel hivatalosan ő volt Nicholas herceg fegyverhordozója. A palota az öböl partján feküdt; az ősidőkben ez volt a Királyság keserű-tengeri védőbástyája. A királyi dokkokat egy nyílt partszakasz – amely történetesen a palotát körülvevő falon belülre esett – választotta el a kikötő többi részétől.
Nicholas és Harry tehát a víz felől közelítette meg otthonát.
A hegytetőn magasodó palota fenséges látványt nyújtott a kék ég hátterében. Az épületegyüttes szívét még mindig az eredeti erőd jelentette, mostanra azonban számos terjedelmes lakosztályt és csarnokot illesztettek hozzá. Bár az utóbbi évszázadokban épített tornyok némelyike mellett eltörpült, a régi vár azért még mindig magához vonzotta a tekintetet. Azokra az időkre emlékeztetett, amikor a világ még sokkal veszélyesebb hely volt.
Nicholas és Harry belökte az ódon fémkaput, amely a konyhában dolgozók számára átjárást biztosított a tengerpartra. A kikötő csípős hal-, só- és kátrányszaga a konyha felé közeledve étvágygerjesztőbb illatoknak adta át a helyét. A fiúk keresztülsiettek a mosókonyhán, a pékségen, egy kis zöldségeskerten, majd leszaladtak a szolgák kunyhói mögött húzódó lépcsősoron.
A lakosztályt a személyzeti bejárón keresztül közelítették meg, mivel nem akartak Arutha tisztviselőivel, vagy netalántán magával a nagyherceggel találkozni.
Amikor kinyitotta az ajtót, Nicholas két ágyneműt cipelő szolgálóval találta szemben magát. Nehéz terhük miatt utat engedett a lányoknak, bár rangja szerint övé lett volna az elsőbbség. Harry elbűvölő mosolyt igyekezett vetni a náluk néhány évvel idősebb cselédekre. Az egyikük kuncogni kezdett, a másik viszont olyan tekintettel méregette a fiút, mint aki patkányt fedezett fel az éléskamrában.
Miután a fiatal nők eltűntek, tudatában annak, milyen hatást tettek a kamaszodó nemesifjakra, Harry vigyorogva odavetette a barátjának:
– Kíván engem.
– Nem jobban, mint én egy kiadós hasmenést – veregette hátba Nicholas a társát, amitől az kis híján keresztülesett az ajtónyíláson. – Álmodozz csak!
– De tényleg! – felelte Harry, miközben elindult a szobájuk felé vezető lépcsőn. – Ügyesen titkolja, de azért csak meg tudom állapítani.
– Íme Harry a hölgyek lovagja! Jól zárd el leányaidat, Krondor! – csúfolódott a nagyherceg.
A ragyogó délutáni napsütés után a palota belseje határozottan sötétnek tűnt. Egy folyosó végén újabb lépcsőházba jutottak, amely átvezetett a kiszolgáló helyiségekből a nagyhercegi család lakosztályaihoz. A lépcső tetején óvatosan kilestek az ajtón. Mivel egyetlen nemes sem járt arra, a két fiú odasietett saját ajtajához, amely a szolgabejáró és a következő kereszteződés között nagyjából félúton helyezkedett el.
– De jó, hogy apa nem látott bennünket! – mondta a nagyherceg, amikor megnézte magát az ajtaja mellett, a folyosón elhelyezett tükörben.
Nicholas belépett a lakosztályába, amely két hatalmas szobából, óriási beépített szekrényekből és saját fürdőszobából állt; így nem kellett kimennie, ha könnyíteni akart magán. Gyorsan levetette vizes ruháját és megszárítkozott. Amikor megfordult, meglátta magát a tükörben. Ez valódi luxuscikk volt: egyrészt mérete, másrészt értéke folytán, mivel Keshből importált ezüstözött üvegből készült. A fiú mellkasa és válla már kezdett szélesedni, és mindenhol férfias szőrzetet viselt; borotválkoznia is naponta kellett. Arca azonban még mindig gyerekesnek látszott, még nem jelentkeztek rajta azok a vonások, amelyeket csak az idő érlelhet meg.
A törülközést befejezve Nicholas – csakúgy mint minden nap – szemügyre vette a bal lábát. A lábujjakat helyettesítő kicsiny dudorokkal rendelkező húslabda egy különben jól kidolgozott lábszárból meredt elő. Születése óta kísérleteztek vele az orvosok és a mágusok, de nem sikerült meggyógyítani. Bár a fiú a bal lábával is ugyanúgy érzékelt, mint a jobbal, a helytelen méretű csontokhoz hibásan kapcsolódó izmok nehezen végezték el a természet által rájuk szabott feladatot. Mint a legtöbb olyan ember, aki születése óta testi hibás, Nicholas is addig a pontig fejlesztette magát, hogy szinte sosem zavarta a rendellenesség. Járás közben alig bicegett. Kiváló vívó volt, talán ugyanolyan ügyes, mint az apja, aki pedig a nyugati országrész legjobbjának számított. A vár fegyvermestere azt mondta róla, hogy már most jobban vív, mint a két bátyja ilyen idősen. Képes volt táncolni, amint azt el is várták a Nyugati Birodalom uralkodójának fiától. Egy dolgot azonban képtelen volt ellensúlyozni: mindig úgy érezte, kevesebbet ér, mint amennyi tőle elvárható lenne.
Nicholas halk szavú, megfontolt fiatalember volt, aki jobban szerette édesapja könyvtárának csöndes magányát, mint a magakorabeli fiúk vadabb szórakozásait. Hiába volt kiváló úszó, jó lovas és ügyes íjász (amellett, hogy tehetségesen vívott), egész életében fogyatékosnak érezte magát. Időnként – maga sem tudta, miért – a kudarc érzete és kísértő bűntudat töltötte el, és ilyenkor sötét merengésében teljesen befelé fordult. Társaságban többnyire vidám volt, és ugyanúgy élvezte a tréfákat, mint a többi fiú, de ha egyedül maradt, gyakran markolt aggodalom a szívébe. Ez volt az egyik ok, amiért Harryt Krondorba rendelték.
Öltözködés közben Nicholas vidáman megrázta a fejét. Az elmúlt egy évben Harry szegődött kísérőjéül, s ez gyökeres változást hozott magányos kis világába: folyton belerángatta őt valami esztelen vállalkozásba. A nagyherceg élete sokkal izgalmasabbá vált, amióta Ludland gróf középső fia megérkezett.
Rangja és versengő fivérei révén Harry igencsak harcias természetű fiú volt, aki elvárta, hogy engedelmeskedjenek neki, és nemigen érdekelte a közte és a nagyherceg között húzódó rangbéli különbség. Csak többszöri nyomatékos figyelmeztetésre vette tudomásul, hogy Nicholas nem az öccse, akinek parancsolgathat. Harry uralkodói ösztönei miatt alighanem a nagyhercegi udvar volt az egyetlen hely, ahová a gróf elküldhette fiát önmérsékletet tanulni, mielőtt még igazi zsarnok válnék belőle.
Nicholas kifésülte nedves, nyakba lógó haját, amelyet ugyanolyanra nyírtak, mint az apjáét. Felváltva törölgetve és fésülve a haját, egy idő után sikerült viszonylag rendbe hoznia magát. Irigyelte Harryt göndör vörös fürtjeiért, amelyeket csak alaposan meg kellett törölnie, egy kis igazítás a fésűvel, és már mehetett is.
A nagyherceg úgy ítélte, most már társaságképes annyira, amennyire ez jelen körülmények között lehetséges, így hát elhagyta a szobáját. A folyosón észrevette a rá várakozó Harryt, aki most éppen egy másik szolgálót – ezúttal nála jó néhány évvel idősebbet – próbált megállítani és feltartani munkájában.
Harry a palota apródjainak zöld-barna egyenruháját viselte, ami elviekben a nagyhercegi kamarás alá rendelte őt. A fiút azonban a megérkezése után néhány héttel Nicholas kísérőjéül választották. A nagyherceg két bátyját, Borricot és Erlandot már öt éve a király rillanoni udvarába rendelték, hogy felkészítsék őket a napra, amikor Borric örökli majd a koronát nagybátyjától. Lyam király egyetlen fia tizenöt évvel korábban vízbe fulladt, ezért Arutha és a király úgy határoztak, hogy amennyiben Arutha tovább élne, mint a bátyja, akkor is Borric következik a trónon. Nicholas nővére, Elena a közelmúltban feleségül ment Ran hercegének legidősebb fiához, így a fiatal nagyhercegnek nem maradt rangjabéli társasága, amíg Harry meg nem érkezett.
Nicholas hangosan megköszörülte a torkát, s ezzel annyi időre elvonta barátja figyelmét a szolgálóról, hogy az elsiethetett. A nő hálásan mosolyogva, udvariasan meghajolt a fiú felé, aztán távozott.
A nagyherceg a menekülő asszony után nézve megszólalt:
– Harry, ne használd arra a pozíciódat, hogy zaklatod a szolgálókat!
– De én nem zaklattam... – kezdte a fiú.
– Ezt nem véleménynyilvánításnak szántam – szakította félbe kurtán Nicholas.
Ritkán használta arra a rangját, hogy bármire is utasítsa Harryt, de amikor mégis, barátja nem vitatkozott – olyankor pedig különösen nem, amikor Nicholas hangja vészesen hasonlított Arutha hercegére, ami azt jelezte, hogy nem tréfál. Az apród megvonta a vállát.
– Nos, vacsoráig még van egy óránk. Mit fogunk csinálni?
– Azt hiszem, ki kellene dolgoznunk a mesénket.
– Miféle mesét? – kérdezte Harry.
– Magyarázatot kell adnunk papának, hogy mit keres a vitorlásom az öböl fenekén.
Harry magabiztos mosollyal nézett Nicholasra.
– Majd én kigondolok valamit.

 

– Hogy nem láttad? – hitetlenkedett Krondor hercege, miközben legkisebb fiát és a ludlandi nemesifjút szemlélte. – Hogyhogy nem vetted észre a krondori flotta legnagyobb hadihajóját mindössze harminc méterről? – Arutha, Krondor hercege, a Szigetkirályság uralkodójának fivére, az ország második leghatalmasabb ura összeszűkült szemmel, helytelenítőleg nézett a fiúkra, akik túlságosan is jól ismerték ezt a tekintetét. A vékony testalkatú férfi nyugodt, határozott vezető volt, aki ritkán mutatta ki érzelmeit, s akkor is csak azok előtt, akik közel álltak hozzá, vagyis a családja és közeli barátaik előtt. Számukra viszont hangulatának finom változásai is jól olvashatóak voltak. Most láthatólag nem találta mulatságosnak a helyzetet.
Nicholas bűntársához fordult.
– Jó kis magyarázat, Harry – súgta oda neki. – Bizonyára rengeteg időbe telt, amíg kidolgoztad.
Arutha most már beletörődve fordult a feleségéhez. Anita hercegnő megrovó tekintetet vetett a fiára, de látszott rajta, hogy valójában jól szórakozik. Bosszantotta, hogy Nicholasék ilyen ostobaságot csináltak, Harry mesterkéletlenül ártatlan viselkedése azonban mulattatta. Bár az asszony már elmúlt negyvenéves, még mindig lányosan tudott kacagni, és ezt most nagyon nehezére esett visszafogni. Vörös hajába már ősz szálak vegyültek, és kissé szeplős arcára a nemzete szolgálatában töltött esztendők hatására néhány ránc került, szeme azonban most is tisztán csillogott, amikor szeretettel nézett legkisebb gyermekére.
A kötetlen vacsorán csak néhány tisztségviselő volt jelen. Arutha nem szerette a rangjához illő merevséget, és csak akkor viselte el a pompás ceremóniákat, ha muszáj volt. A család magánétkezőjében elhelyezett hosszú asztalnál öt-hat emberrel több is kényelmesen elfért volna, ha szükséges. Krondor dísztermében helyezték el a nyugati országrész legtöbb harci trófeáját és állami lobogóját, a családi ebédlőt viszont csak régi uralkodókról és csodálatos tájakról készült festmények díszítették.
Arutha az asztalfőn ült, jobbján pedig Anita. Geoffrey, Krondor udvarnagya, az adminisztráció vezetője a szokásokhoz híven, a nagyherceg balján foglalt helyet. Geoffrey csöndes, barátságos férfi volt, amellett tehetséges hivatalnok, akit az egész személyzet szeretett. Tíz évig szolgált a királyi udvarban, mielőtt – nyolc évvel ezelőtt – Krondorba helyezték volna.
Mellette a Dala Rend, a Gyengék Pajzsa püspöke, Graham atya ült, aki jelenleg Arutha egyik tanácsadója volt. Szelíd, de határozott tanítóként a püspök gondoskodott arról, hogy Nicholas, bátyjaihoz hasonlóan, széles műveltségű férfiúvá váljék: ugyanannyit tudjon a képzőművészetről, irodalomról, zenéről és drámáról, mint amennyit a gazdaságról, történelemről és hadviselésről. A két fiú mellett foglalt helyet, és arckifejezése világosan mutatta, hogy ő egyáltalán nem találja mulatságosnak a mentegetőzésüket. Bár elengedte a fiúkat, mivel neki Aruthával kellett tanácskoznia, feltételezte, hogy azok tanulnak, nem pedig összeütköznek egy hadihajóval a kikötőben.
A fiúkkal szemben Anita édesanyja és Amos Trask ült. Az admirális és Alicia hercegnő évek óta játékos viszonyban álltak egymással, amely – az udvari pletykák szerint – sokkal intimebb volt, mint holmi egyszerű flört. Amoshoz hasonló korú, még mindig csinos nő lévén az asszony szinte kivirágzott a férfi figyelmétől. Anya és lánya feltűnően hasonlítottak egymásra, bár Alicia egykor vörös haja már őszre váltott, és arca is tükrözte idősebb korát. Amikor azonban elpirult az admirális valamely tréfájától, csillogó szeme és zavart kacagása ismét kislányossá tették vonásait.
Amos megszorította Alicia kezét, és odasúgott neki valamit – feltehetően nem szalonképeset –, amin az anyahercegnő fölkacagott a szalvétája mögött. Anita ennek láttán elmosolyodott, mert még emlékezett rá, mennyire szenvedett édesanyja a férje halála után, és milyen örvendetes változást jelentett Amos feltűnése az udvarban a Résháború után. Anita mindig örült, ha vidámnak látta anyját, akit pedig senki sem tudott jobban megnevettetni, mint az admirális.
A flotta vezetőjének balján Arutha katonai helyettese, Krondor generálisa, William, a királyi család egyik rokona ült. Willie kuzin, ahogy a család minden tagja hívta, a két fiúra kacsintott. Húsz éve szolgált a palotában, és ez idő alatt végignézte, hogyan fedeznek fel Nicholas fivérei minden lehetséges módszert, amivel magukra vonhatják apjuk haragját. Legkisebb fia miatt Arutha eleddig még nem jött ki a sodrából.
William elvett egy szelet kenyeret az asztalról.
– Briliáns stratégia, úrfi – jegyezte meg halkan. – Legalább nem kellett részletekkel terhelnie az agyát.
Nicholas igyekezett megfelelően bűnbánónak látszani, de kudarcot vallott. Gyorsan levágott egy darabot a báránysültből, és a szájába tömte, hogy el ne nevesse magát. A barátjára nézett, aki egy kupa bor mögött küszködött a kacagással.
– Majd kigondolunk valami megfelelő büntetést kettőtöknek – mondta Arutha. Valami olyasmit, ami ráébreszt benneteket mind a hajó, mind a tulajdon nyakatok értékére.
Harry a kupája mögött megkockáztatott egy vigyort Nicholas felé. Mindketten tudták, hogy a nagyherceg komoly eséllyel megfeledkezik a büntetésről, ha sürgős ügyek várják az udvarban, ami igen gyakran előfordult.
A nagyhercegi udvarban csaknem olyan sok teendő adódott, mint a királyéban. A nyugatot, amely tulajdonképpen teljesen külön közigazgatás alatt állt, Krondorból irányították, és csak a legfontosabb politikai alapelvek származtak Lyam királytól. Egy nap leforgása alatt Arutha rendszerint húsz-huszonöt fontos nemessel, kereskedővel és követtel találkozott, azonkívül elolvasott hat-hét jelentős okiratot, és minden, a Nagyhercegségre vonatkozó helyi döntést is neki kellett jóváhagynia.
A palota küldönceinek lila-sárga libériáját viselő fiú lépett be az ajtón, és megállt a ceremóniamester, Jerome báró mögött. A báró fülébe súgott valamit, aki közvetítette a hallottakat Aruthának.
– Nagyuram, két ember áll a palota bejáratánál, és bebocsátást kérnek.
Arutha azonnal tudta, hogy valami szokatlanról lehet szó, ha az őrparancsnok futárt küldött a főkamaráshoz az ügyben, ő pedig hajlandó vacsora közben zavarni az urát.
– Kik azok? – kérdezte.
– Azt állítják magukról, hogy Borric herceg barátai.
– Borric barátai? – húzta fel a szemöklökét a nagyherceg. Aztán a feleségére pillantva tovább kérdezősködött: – És megtudhatnánk a nevüket?
– Ghuda Bulé és isalani Nakor néven jelentkeztek be – felelte a ceremóniamester. A roppant precíz Jerome, aki számára a méltóság és pompa fontosabb volt, mint a víz és a levegő, rosszallólag hozzátette: – Keshből jöttek.
Arutha megpróbált rájönni, kik lehetnek azok, amikor Nicholasnak hirtelen eszébe jutott:
– Apa! Ők ketten segítettek Borricnak, amikor elfogták a kesh rabszolgavadászok! Biztosan emlékszel rájuk, hiszen mesélt róluk.
A nagyherceg pislogott egyet, miközben emlékezetébe idézte a történteket.
– Hát persze! – Aztán Jerome-ra nézett: – Azonnal vezessék be őket!
A ceremóniamester intett a küldöncnek, hogy továbbítsa a parancsot a kapuőrnek. Harry Nicholashoz fordult:
– Rabszolgavadászok?
– Hosszú történet. A fivérem kilenc évvel ezelőtt követségben járt Keshben. Rablók fogságába esett, akik nem tudták, hogy a királyi ház tagja. Megszökött, sikerült eljutnia az uralkodó udvarába és megmentette a császárnő életét. Ez a két ember segített neki útközben.
Mindenki váraltozóan nézett az ajtóra, amíg a küldönc – két piszkos és rongyos férfi társaságában – vissza nem tért. A magasabbik az öltözékéből ítélve harcos lehetett: régi, megviselt bőrpáncélt és horpadt sisakot hordott, a hátán fattyúkard lógott, kétoldalt pedig egy-egy hosszú tőr. Társa karikalábú kis emberke volt, aki meglepően gyerekes örömmel vette tudomásul az őt körülvevő újdonságokat. Arcán szeretetreméltó mosoly derengett, bár egyébként senki sem nevezte volna őt jóképűnek.
Mindketten az asztalfőhöz járultak, és meghajoltak: a harcos mereven és magabiztosan, az alacsonyabb férfi pedig bizonytalanul, szinte szórakozottan.
– Üdvözlöm önöket! – köszönt Arutha.
Nakor gondolataiba merülten szemlélte a szoba részleteit, ezért egy hosszú pillanat után Ghuda szólalt meg:
– Bocsásson meg a zavarásért, fenséges uram, de ő – bökött a hüvelykujjával Nakor felé – ragaszkodott hozzá. – A férfi lassan, erős akcentussal beszélt.
– Semmi baj – nyugtatta meg a nagyherceg.
Az isalani végre Aruthára nézett, és miután alaposan végigmérte, hirtelen azt mondta:
– A fia, Borric nemigen hasonlít magára.
A nagyherceg szeme elkerekedett a közvetlen hangú állítás hallatán, de csak bólintott. Ekkor Nakor megnézte magának a nagyhercegnőt is, aztán szélesen elvigyorodott; elővillantak szabálytalanul nőtt fogai, amelyek még komikusabbá tették megjelenését.
– Tehát ön az édesanyja. Az a fiú teljesen önre ütött. Ön igazán csinos, hercegnő.
Anita felnevetett, aztán a férjére pillantva válaszolt.
– Köszönöm, tisztelt uram.
– Hívjon csak Nakornak – intett nagylelkűen az isalani. – Valaha én voltam Nakor, a Kék Lovas, a paripám azonban elpusztult. – A kis emberke körülnézett a teremben. Tekintete végül Nicholason állapodott meg. Egyre szélesebben mosolyogva bámulta a fiút, míg az már kezdte kínosan érezni magát. Végül vigyorogva így szólt: – Ez a fickó pont úgy néz ki, mint ön!
Aruthának elakadt a szava, de végül sikerült összeszednie magát.
– Megkérdezhetem, mi szél hozta ide önöket? – érdeklődött. – Természetesen szívesen látjuk önöket, mivel nagy szolgálatot tettek a fiamnak és a nemzetemnek, de... az már kilenc éve történt.
– Bárcsak megmondhatnám, nagyuram – mentegetőzött Ghuda. – Több mint egy hónapja utazom ezzel a holdkórossal, de csak annyit sikerült kiszednem belőle, hogy ide kell jönnünk, itt találkoznunk kell önnel, aztán újabb hosszú útra indulunk. – Nakor ismét elveszni látszott saját belső világában; mintha megbűvölte volna a csillárok ragyogása és a nagyherceg széke mögötti hatalmas üvegablakokon visszatükröződő fény tánca. Egy percnyi fájdalmas csend után a zsoldos ismét szabadkozni kezdett: – Bocsásson meg, fenség! Nem lett volna szabad megzavarnunk önt.
Arutha látta az öreg harcos nyilvánvaló zavarát.
– Nem, inkább én kérek elnézést – mondta, amikor észrevette vendégei rongyos, piszkos ruháját. – Kérem. Hiszen önöknek pihenésre van szükségük. Előkészíttetek néhány szobát, ahol megfürödhetnek és kipihenhetik magukat. És tiszta ruhát is küldetek. Aztán reggel majd megbeszéljük, miként segíthetek önöknek céljuk elérésében, bármi legyen is az.
Ghuda bizonytalan lévén abban, hogy mit kellene válaszolnia, inkább ügyetlenül tisztelgett.
– Ettek valamit? – kérdezte a nagyherceg. A zsoldos vágyakozva a gazdagon terített asztalra pillantott. – Üljenek csak le oda! – folytatta Arutha a William tábornok melletti székre mutatva.
Nakor összerezzent az étel említésére, és teketóriázás nélkül leült a jelzett helyre. Megvárta, amíg a szolgák megterítenek, aztán úgy esett neki az ételnek, mint aki napok óta nem evett.
Ghuda igyekezett tőle telhető illendően viselkedni, de látszott, hogy kényelmetlenül érni magát a főnemesség asztalánál. Amos mondott valamit egy különös nyelven, mire Nakor felkacagott.
– Szörnyű a kiejtése – felelte a Királyság nyelvén. – De a vicc jó volt.
Válaszul Arcos is hahotázni kezdett.
– Azt hittem, egész jól beszélek isalaniul – magyarázta a többieknek. – Majd harminc éve voltam utoljára Shing Laiban, úgyhogy nem csoda, ha sokat felejtettem – vonta meg a vállát, majd visszafordult a krondori hercegnő édesanyjához.
Arutha gondolatokba merülten visszaült. Valamit jelentett a furcsa páros, a megfáradt harcos és a komikus emberke megjelenése, és ez idegesítette; mintha még a szoba is lehűlt volna pár fokkal, Megérzés? Megpróbálta elhessegetni, de képtelen volt rá. Intett az egyik szolgának, hogy elviheti a tányérját, mert elment az étvágya.

 

Vacsora után Arutha kisétált az öbölre néző balkonra. A zárt ajtók mögött szolgák sürgölődtek hogy rendbe tegyék a lakosztályt. Amos is kilépett a házból, és odament a kikötő fényei fölött merengő nagyherceghez.
– Beszélni akartál velem, Arutha?
– Igen – fordult meg a másik. – Szükségem van a tanácsodra.
– Kérdezz!
– Mi a baj Nicholasszal?
Amos arckifejezése világosan mutatta, hogy nem érti a kérdést.
– Hogy érted ezt?
– Nem olyan, mint a többi korabeli fiú.
– Talán a lába miatt?
– Nem hiszem. Van benne valami...
– Túl óvatos – mondta ki helyette az admirális.
– Igen. Ezért is nem akarom őt és Harryt komolyan megbüntetni a mai csínyért. Ez egyike annak a kevés alkalomnak, amikor Nicholas hajlandó volt kockázatot vállalni.
Amos sóhajtva támaszkodott a falnak.
– Én nem aggódnék túlságosan a helyedben, Arutha. Nicky rendes kölyök – nem olyan bajkeverő, amilyenek a bátyjai voltak.
– Borric és Erland annyi galibát okoztak, hogy először örültem Nicholas szelídségének. Mostanra azonban ez a szelídség határozatlansággá és végletes óvatossággá vált. Ami veszélyes kombináció egy vezető esetében.
– Sok mindenen mentünk keresztül, te meg én. Már mennyi is, huszonöt éve ismerlek? Mindig azok miatt aggódtál a legtöbbet, akiket a legjobban szeretsz. Nicky jó fiú, és rendes ember válik majd belőle.
– Nem tudom – érkezett a meglepő válasz. – Persze tudom, hogy a gonoszságnak vagy rossznak csírája sincs benne, de az ember ugyanúgy hibázhat az óvatossága miatt, mint ha meggondolatlan lenne. És Nicholas mindig óvatos. Pedig fontos lesz a számunkra.
– Újabb házasság?
A nagyherceg bólintott.
– De ez nem szivároghat ki innen, Amos. Diigaí császár tudatta velünk, hogy még szorosabbra fonhatjuk a kapcsolatunkat. Borric esküvője Yasmine hercegnővel is egy lépés volt ebbe az irányba, a sivataglakók azonban mindössze Kesh hűbéresei. Diigaí szerint most eljött az idő egy tisztavérű hercegnő férjhez adására.
– A politikai házasságok nem az én ízlésem szerint valók – rázta meg a fejét Amos.
– Mindig is Kesh jelentette a legnagyobb fenyegetést a Királyság számára – kivéve persze a Résháború időszakát –, ezért kesztyűs kézzel kell bánnunk velük. Ha a császárnak van egy unokahúga, akit feleségül kíván adni a Szigetek leendő uralkodójának öccséhez, jobb, ha nagyon komolyan megerősítjük a határainkat, mielőtt nemet mondunk.
– De nem Nicky az egyetlen jelölt, ugye?
– Nem, ott van még Carline két fia is, de politikai szempontból Nicholas lenne a legmegfelelőbb, már ha alkalmasnak látnám.
Amos kis ideig némán tűnődött.
– Még nagyon fiatal hozzá – mondta végül.
– Fiatalabb, mint az évei mutatják – értett egyet Arutha. – Magamat hibáztatom...
– Mindig azt teszed – szakította félbe az admirális nevetve.
– ... amiért a széltől is óvtam. A béna lába... a szelídsége...
Amos ismét hallgatott egy sort.
– Akkor edzd meg! – javasolta aztán.
– Hogyan? Talán küldjem el a határbárókhoz, mint annak idején a bátyjait?
– Azt hiszen, az egy kicsit túl kemény edzés lenne – vakargatta a szakállát az admirális. – Inkább arra gondoltam, nem ártana, ha elküldenéd egy időre Martin udvarába.
A nagyherceg nem szólt semmit, de arckifejezéséből látszott, hogy tetszik neki Amos ötlete.
– Crydee – ízlelgette halkan. – Egy másfajta otthon.
– Te meg Lyam is egész jól felnőttetek ott, és Martin ügyelhetne a fiú biztonságára anélkül, hogy elkényeztetné. Itt senki sem meri felemelni a kezét vagy akár csak a hangját a „nagyherceg nyomorék fiával” szemben. – Arutha arca összerándult a kifejezés hallatán, de nem szólt semmit. – Küldj Martinnak utasításokat, hogy ne engedje Nicky számára mentségként használni a rossz lábát! Marcus herceg nagyjából egykorú vele és Harryval, tehát ha azt a bajkeverőt is mellé adod, már két főnemesi társa lesz, aki kicsit vadabb, mint amihez a fiad szokott. Képes lesz parancsolni nekik, de nem fognak félni tőle. A Távoli Partok messze nem olyan rossz hely, mint Magosvár vagy Vasszurdok, de elég civilizálatlan ahhoz, hogy Nicky megkeményedjék egy kicsit.
– Meg kell győznöm Anitát.
– Meg fogja érteni – kuncogott Amos. – Nem hinném, hogy sokat kell győzködnöd. Bármennyire is szeretné megoltalmazni a fiút, tudja, hogy szükség van erre.
– A fiút. Gondoltál már arra, hogy alig három évvel voltam idősebb, mint Nicholas most, amikor átvettem a parancsnokságot apám helyőrségében?
– Ott voltam, és nem felejtettem el: – Aztán a nagyherceg vállára tette a kezét. – De te sosem voltál fiatal, Arutha.
– Igazad van – nevetett fel erőltetetten a másik. – Komoly fickó voltam.
– És ez azóta sem változott.
Amos már távozni készült, amikor Arutha utánaszólt:
– Feleségül veszed Anita anyját?
Az admirális meglepetten fordult vissza. Aztán csípőre tette a kezét és elvigyorodott.
– Kivel beszéltél erről?
– Anitával, ő pedig az édesanyjával. Az egész palota rólatok pletykál egy éve: az admirális és az anyahercegnő románcáról. Épp elég magas a rangod, és mindenki nagyra becsül. Ha újabb címre vágysz, azt is elintézem Lyamnél.
– Nem, ehhez semmi köze a rangnak – tette fel a kezét Amos. Aztán halkabban folytatta: – Veszélyes életet éltem, Arutha. Amikor a hajóm fedélzetére lépek, sohasem biztos, hogy vissza is térek. Undok egy alak vagyok, különösen odakinn a tengeren. Mindig megvan az esélye, hogy megöletem magam, mert végképp feldühödik rám valaki.
– Talán a visszavonulást fontolgatod?
Amos igent intett.
– Tizenkét éves korom óta hajókon élek – kivéve azt a kis időt, amíg veled meg Guy du Bas-Tyrával mászkáltam a Résháború alatt. Ha megházasodom, inkább otthon maradnék a hölgyemmel, köszönöm kérdésed.
– Mikor?
– Nem tudom – felelte az admirális. – Nehéz döntés; te is láttad, mire képes a tenger. – Mindketten emlékeztek első közös útjukra, amikor sok-sok évvel azelőtt télvíz idején nekivágtak a Sötétség-szorosnak. Aruthát nagyon megváltoztatta az az utazás, mert nemcsak a halállal nézett szembe a tengeren, de Krondorban találkozott imádott Anitájával. Amos folytatta: – Nehéz otthagyni a hajózást. Talán még egyszer, utoljára nekivágok.
– Martin segítséget kért az új, barrani kaszárnya felállításához, Crydee-től felfelé a parton. A Királysas a kikötőben vesztegel; kétszáz embernek egy évre elegendő fegyver és élelem van a fedélzetén. Miért nem leszel a kapitánya? Elvihetnéd Nicholast Crydee-be, onnan továbbmehetnél az új helyőrségbe, aztán visszamehetnél, hogy elidőzz egy ideig Martinnál és Brianánál, mielőtt visszaindulsz.
– Egy utolsó út ugyanoda, ahol a balszerencsém kezdődött – mosolygott az admirális.
– Balszerencséd? – csodálkozott Arutha.
– Hogy találkoztam veled, Arutha. Azóta folyton tönkre akarsz tenni minden szórakozást az életemben.
Régi ugratás volt ez a két férfi között.
– Egész jól viselted magad, te megátalkodott kalóz.
– Hát, legalábbis mindent megpróbáltam – tárta szét a karját Amos.
– Na menj, udvarolj egy kicsit szíved hölgyének! Én is hamarosan csatlakozom az enyémhez – mondta a nagyherceg.
Amos meglapogatta Arutha vállát, aztán távozott. Amikor a nagyherceg egyedül maradt, gondolataiba merülve tovább mélázott az öböl távoli fényei felett.
Álmodozásából az riasztotta fel, hogy valaki megállt mellette. A különös kis isalani jelent meg a balkonon.
– Beszélnem kell önnel – mondta Nakor.
– Hogy sikerült eljönnie az őrök mellett? – csodálkozott a nagyherceg.
Nakor megvonta a vállát.
– Nem volt nehéz – mindössze ennyit válaszolt. Aztán a vízre szegezte a tekintetét, mintha látott volna valamit a távolban. – Elküldi innen a fiát – jegyezte meg végül.
Arutha az isalanira szögezte tekintetét.
– Mi maga: látnok, próféta, varázsló?
– Szerencsejátékos – jelentette ki Nakor. Szemléltetésképpen elővarázsolt a semmiből egy csomag kártyát. – Többnyire így keresem a kenyeremet. – Egy csuklómozdulattal eltüntette a paklit. – De néha azért látok dolgokat. – Néhány pillanatnyi szünet után folytatta: – Évekkel ezelőtt, amikor találkoztam Borrickal, valami vonzott hozzá. Ezért amikor összebarátkoztunk, vele maradtam.
Egy kicsit elhallgatott, és engedélykérés nélkül felült a fal tetejére.
– Sok mindent nem tudok megmagyarázni, hercegem – nézett le Aruthára. – Például, hogy miért érzek meg és tudok megcsinálni bizonyos dolgokat – amiket trükköknek hívok. De bízom az adottságaimban. Azért vagyok itt, hogy életben tartsam a fiát:
Arutha hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Életben?
– Veszély leselkedik rá.
– Miféle veszély?
– Nem tudom – tárta szét a karját Nakor.
– És mi lesz, ha itt tartom?
– Azt nem teheti. – Az isalani megrázta a fejét. – Nem, ez így nem igaz. Nem szabad itt tartania.
– Miért?
Nakor felsóhajtott, és elhalványult a mosolya.
– Hosszú-hosszú idővel ezelőtt találkoztam Jamesszel, a barátjával. Mesélt önről, és arról, hogy mikkel nyerte el a megbecsülését. A történetei olyasvalakiről szóltak, aki sok mindent látott.
Arutha sóhaja szinte Nakoré visszhangjának hallatszott.
– Láttam, hogyan kelnek fel a halottak, hogy öljenek; láttam idegen varázslatokat; ismerek másik világban született embereket. Beszéltem sárkányokkal, és szemtanúja voltam hihetetlen álmok megvalósulásának.
– Akkor bízzon bennem! – kérte az isalani. – Ön döntött. Ragaszkodjon ehhez! De engedje meg, hogy Ghuda és én a fiával tartsunk!
– Miért éppen Ghuda?
– Hogy életben tartson engem – vigyorodott el ismét Nakor.
– Borric szerint ön varázsló.
– Néha hasznos, ha ezt hiszik rólam. A barátja, Pug, tudta, hogy a mágia nem létezik.
– Ismeri Pugot?
– Nem. De ő már azelőtt is híres volt, hogy Borrickal találkoztam volna. Rengeteg csodálatos dolgot művelt. Azonkívül egy ideig Csillagdokkban éltem.
Arutha összehúzta a szemét.
– Húsz éve nem láttam, mert üzent, hogy elköltözött a Varázsló-szigetre, és nem kíván kapcsolatot régi barátaival. Tiszteletben tartottam a kérését.
– Itt az ideje, hogy megfeledkezzünk róla – ugrott le Nakor a fal tetejéről. – Mondja meg a kapitánynak, hogy nyugat felé menve útközben ott is megállunk!
– Tudja, hová küldöm Nicholast?
Nakor tagadólag rázta meg a fejét.
– Csak azt tudom, hogy amikor annyi év után találkoztam Ghudá-val, a fogadója előtt ült, és a naplementét bámulta. Valahogy úgy éreztem akkor, hogy nyugat, a naplemente felé utazunk majd. – Az isalani ásított egyet. – Most már megyek lefeküdni, hercegem.
Arutha biccentett, a különös emberke pedig visszatért a balkonra; vezető folyosóra, ahonnan érkezett. Krondor hercege egy darabig némán a korlátra támaszkodott és a hallottakon töprengett. Nakor szavai visszhangoztak az elméjében.
Egy dolgot biztosan tudott: azok közül, akiket szeretett, Nicholas volt a legkevésbé képes rá, hogy vigyázzon magára, ha bajba kerül. Hosszú órák teltek még el, mire a nagyherceg végre hajlandó volt lefeküdni.

 

 

2.
Az utazás

A palotában nagy volt a nyugtalanság.
Arutha feleségével beszélgetett a csöndes reggelen. Mire befejezték a reggelit, az asszony is egyetértett vele, hogy egy-két Martin mellett töltött év jót fog tenni a fiának. Anita a Résháború utolsó évét Crydee-ban töltötte, és azóta is nosztalgiával gondolt vissza a Távoli Partok szerény kis városkájára. Krondori mércével mérve talán keménynek tűnt ott az élet, csakhogy a nő itt ismerte meg valójában imádott Arutháját, annak borongós hangulatait, szorongásait, és persze természete szép oldalait is. Megértette férje aggodalmát Nicholas miatt. Attól félt, hogy a fiúnak készületlenül kell mások irányítását vállalnia. Ha Nicholas elbukna, azt Arutha saját kudarcának tartaná. Az asszony beleegyezett – bár tudta, hiányozni fog neki legkisebb gyermeke –, mert megértette, hogy az utazás legalább annyira a férje, mint a fia érdeke. Arutha, a felesége iránti tapintatból, az őket körülvevő világ számos nehézségétől megvédte Nickyt. Most azzal érvelt, hogy a fiú fivérei mögött harmadik helyen áll a trónöröklési sorrendben, és eddigi életében semmi sem készítette fel őt arra a félelmetes eshetőségre, ha valami szörnyűség folytán rászállna a korona – amint az nagybátyja, Lyam esetében történt.
Anita érzett még valamit a férje szavai mögött, de meg nem mondta volna, mit. Pedig láthatólag nemcsak a szülő idegességével kínlódott, aki először bocsátja el otthonról felnövekvő gyermekét. A nő tudta, hogy Arutha nagyon szeretné irányítani, vezetni, megóvni és támogatni Nicholast, és ez talán nehezebbé tette számára az elválást, mint Anita számára.
Amikor kiderült, hogy Nicholas és Harry Crydee-be utaznak, egy órán belül kitört a felfordulás: az egész háznép óriási pánikban sürgött-forgott, hogy előkészítse az ifjú nagyherceg indulásához szükséges ezeregy részletet. De Arutha tudta, a rengeteg állami esemény során megedződött személyzet – a főkamarás, valamint apródokból, küldöncökből és szolgákból álló hada – időben elkészül a feladattal: mire a nagyherceg és társa holnap felszáll a hajóra, minden szükséges a fedélzeten lesz.
A Királysas arra is felkészült, hogy elvigye a Martin által kért fegyvereket és készleteket az új helyőrségbe. Amos lesz a kapitány, és a kora hajnali dagállyal indulnak Crydee-be. Azért kerekednek fel ilyen hirtelen, mert Arutha nem akart időt hagyni magának, hogy meggondolhassa a döntését, azonkívül az időjárás is nagyon kedvezőnek látszott. A rossz hírű Sötétség-szoros az elkövetkező néhány hónapban még hajózható lesz, mire azonban Amos visszatér, már beköszönt az ősz. Rossz időben a Keserű-tenger és a Végtelen-tenger közötti átjáró rendkívül veszélyesnek számított, és a hajósok csak végszükség esetén kockáztatták meg az utat.
Amos végigsétált a palota vendégszárnyába vezető folyosón. Mióta Krondorban élt, sosem vette magának a fáradságcet, hogy saját lakosztályt kérjen a főépületben, mint a nagyherceg főtisztviselőinek többsége. Ő volt az Aruthát körülvevő tanácsadók és parancsnokok közül az egyetlen, aki nem nősült meg, ezért nem volt szüksége állandó helyre a családja számára. Mivel pedig ideje kétharmad részét a tengeren töltötte, egyébként is mindig csak néhány napig maradt egyszerre a palotában.
Most azonban eltöprengett, vajon milyen irányt vesz élete a következő út végén. Megállt, majd egy pillanatnyi tűnődés után kopogott az ajtón. Egy szolga jelent meg. Amikor meglátta, hogy az admirális áll odakint, szélesre tárta az ajtót. A férfi belépett. Alicia a balkonra vezető nagy, nyitott üvegajtó előtti díványon ült, és a frissítő hajnali szellőt élvezte. Amint észrevette Amost, mosolyogva felállt.
Az admirális megfogta az asszony kezét és megcsókolta az arcát. Bár a szolgák is jól tudták, hogy mindketten ebben a lakosztályban töltötték az éjszakát, az udvari etikett nevében úgy tettek, mintha semmit sem vettek volna észre. Amos még napkelte előtt kisurrant a szobából, és visszaosont a sajátjába. Ott átöltözött, aztán kiment a kikötőbe és gyors ellenőrzést tartott a Királysason.
– Amos! – szólította meg az anyahercegnő. – Azt hittem, estig nem találkozunk.
Az admirálisnak elakadt a szava, s ez meglepte Aliciát. Tudta, hogy valami fontos dolgon járt az esze tegnap éjjel, mert bár szenvedélyes volt, valahogy mégis zavarodottnak látszott. Többször is úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán csak egy lényegtelen kérdéssel vagy állítással rukkolt elő.
A férfi körülnézett. Amikor végre kettesben maradtak, lehuppant a díványra, és megfogta a nő kezét.
– Alicia, kedvesem! Sokat gondolkodtam a dolgon... – kezdte.
– Milyen dolgon? – szakította félbe a nő.
– Hadd folytassam! Ha most nem hagyod, hogy elmondjam, elvesztem a bátorságom, hajóra szállok és elvitorlázom.
Alicia elfojtotta mosolyát, mert a férfi nagyon komolynak látszott. De sejtette, mi következik.
– Már jól benne járok a korban...
– Hiszen még szinte kölyök vagy – vágott a szavába a nő évődve.
– A pokolba is, asszony, anélkül is elég nehéz elmondanom, hogy itt hízelegsz nekem! – mordult rá Amos kétségbeesetten, és Alicia nem sértődött meg. Szemében vidám csillogással, de komoly arccal szemlélte a vén tengeri medvét.
– Sok olyasmit tettem, amire nem vagyok büszke, Alicia, s ezek közül néhányat neked is bevallottam. A többit én is igyekszem elfelejteni. – Egy pillanatra elhallgatott, amíg a megfelelő szavakat keresgélte. – Úgyhogy, ha nincs kedved hozzá, megértelek, és nem sértődöm meg.
– Mihez nincs kedvem, Amos?
A férfi szinte elvörösödve nyögte ki:
– A házassághoz.
Alicia kacagva szorította meg kedvese kezét, majd előrehajolt, és megcsókolta őt.
– Buta fiú! Hát ki a csodához mehetnék még? Hiszen téged szeretlek.
– Akkor hát minden rendben van, igaz? – vigyorodott el az admirális, és magához ölelte az asszonyt. – De ugye nem fogod megbánni?
– Amos, az én koromban már annyi ballépésen túlestem. Azért mentem hozzá Erlandhoz, mert a király fivére volt, apám pedig Timons hercege, de nem éreztem iránta semmit. Később megkedveltem a férjemet, mert kedves, szeretnivaló ember volt, de soha nem lettem szerelmes belé. Amikor meghalt, azt hittem, a szerelmet a fiatalokra hagyhatom. Akkor bukkantál föl te. – A férfi hátradőlt a díványon, a nő pedig játékosan megpaskolta az arcát. – Nincs már annyi időm, hogy rosszul válasszak. A durva külsőségek alatt fürge ész és nagylelkű szív lapul, amit pedig tettél, az volt és elmúlt. Te voltál az egyetlen nagyapa, akit az unokáim ismertek. Bár ezt sose mondanák a szemedbe, de így éreznek irántad. Tehát nem követek el hibát.
Azzal a férfi felé hajolt, aki ismét átölelte őt. Amos elégedetten sóhajtott. Alicia érezte, hogy örömkönnyek gyülekeznek a szemében, ezért nagyokat pislogott, nehogy végiggördüljenek az arcán. Amos mindig is rosszul viselte a nyílt érzelemkitöréseket. Már évek óta intim kapcsolatban álltak, de az asszony megértette, miért ódzkodik a leánykéréstől kedvese: nem az az ember volt, aki megszokta a szoros kötöttségeket. Bár feltűnően sokat törődött Arutha családjával, néha mégis olyan távolinak tűnt. Alicia tudta, hogy ilyen a természete: semmire sem kényszerítheti rá, amit nem adna oda saját elhatározásából, szabadon. Az évek olyan bölcsességet adtak az asszonynak, amelyet sok fiatalabb nő sosem értett volna meg. Nem akarta elijeszteni Amost azzal, hogy megkéri, válasszon a tenger és őközötte.
A férfi kelletlenül elengedte Aliciát.
– Nos, bármennyire is szeretnék maradni, feladatot kaptam a vejedtől.
– Megint elmégy? De hiszen csak most érkeztél! – mondta a nő hallhatólag csalódottan.
– Így igaz. Viszont Nicholasnak el kell jutnia valahogy Martin udvarába, ahol egy-két évet tölt majd, hogy megedződjön, és valakinek az új barrani helyőrségbe is el kell vinni a felszerelést. – Aztán az asszony zöld szemébe nézve folytatta: – Ez lesz az utolsó utam, szerelmem. Nem maradok el sokáig, és meglátod, milyen hamar rám unsz majd, ha folyton láb alatt leszek.
– Alig hiszem – rázta meg a fejét mosolyogta Alicia. – A birtokaimon is lesz mivel elfoglalnod magad. – Gondozni kell a földet, felügyelni az alattvalókat, azonkívül kétlem, hogy Arutha egyszerre egy hónapnál hosszabb időre elengedne az udvarából. Igencsak nagyra értékeli a meglátásaidat és a tanácsaidat.
Egy kis ideig beszélgettek, aztán Amos búcsúzkodni kezdett:
– Sok dolgunk van. Nekem ellenőriznem kell, hogy készen áll-e a hajó, te és Anita pedig biztosan meg akarjátok tárgyalni az esküvővel kapcsolatos teendőket.
Amos felemás érzésekkel távozott menyasszonya lakosztályából. Egyrészt boldog volt, másrészt viszont legszívesebben továbbvitorlázott volna nyugatra, miután kirakta Nicholast Crydee-ben. Úgy szerette Aliciát, mint még soha egyetlen nőt sem, a házasság azonban határozottan félelmetes kilátásnak tűnt a megrögzött agglegény számára.
Gondolataiba merülten kis híján nekiment Ghuda Bhulénak, amikor befordult a sarkon. Az ősz hajú zsoldos elhátrált, majd ügyetlenül meghajolt.
– Bocsásson meg, uram!
Amos megtorpant.
– Igazán nem kell bocsánatot kérnie, kedves... – felelte kesh nyelvre váltva.
– Ghuda Bulé, uram.
– ...Ghuda – fejezte be az admirális. – Kicsit elkalandoztam, és én nem figyeltem oda.
– Ne haragudjon, uram, de azt hiszem, ismerjük egymást valahonnan – méregette a zsoldos a másikat összehúzott szemmel.
– Hát, voltam néhányszor Keshben – dörzsölte meg az arcát elgondolkodva Amos.
– Én leginkább karavánkísérő voltam – mosolygott Ghuda ironikusan. – Nemigen létezik a Császárságban olyan hely, ahol ne jártam volna.
– Nos, biztosan valamelyik kikötőben találkoztunk, mivel én sosem jártam beljebb a szárazföldön, mint amennyire muszáj volt. Talán Durbinban.
– Lehet – vonta meg a vállát Ghuda, aztán körülnézett. – A társam régi jó szokása szerint eltűnt, ezért gondoltam, barangolok egy kicsit idebenn. Tudja, néhány éve, amikor a nagyherceg fiával utaztam, jártam Kesh városában a császárnő palotájában. – A városra néző boltíves ablakokra pillantott. – Ez a hely nagyon másmilyen, de érdekes látvány.
– Hát akkor csak barangoljon! – vigyorodott el Amos. – Napkeltekor indulunk a dagállyal.
– Indulunk? – csodálkozott Ghuda.
– Én Trask admirális vagyok – mosolygott még szélesebben Amos.
– Arutha említette, hogy önök is velünk tartanak.
– Hová megyünk? – érdeklődött a zsoldos.
– Aha! – mordult fel Amos. – Tehát az a fura barátja nem mesélte el. Velünk jönnek Crydee-be.
Ghuda lassan megfordult, és legalább annyira magának, mint Amosnak azt mondta:
– Hát persze, hogy nem mesélte el. Soha nem mond nekem semmit.
Az admirális barátságosan hátba veregette.
– Nos, nem tudom, miért, de örülök, hogy velünk tart. Meg kell ugyan osztozniuk egy kabinon a kis emberrel, de úgy láttam, már megszokta a társaságát. Holnap pirkadatkor találkozunk az udvaron. Viszlát!
– Természetesen ott leszünk. – Amos távozása után a zsoldos megrázta a fejét. – Miért megyünk Crydee-be, Ghuda? – mormogta maga elé keserűen. – Halvány lila gőzöm sincs róla, Ghuda. Megkeressük Nakort, Ghuda? Hát persze, Ghuda. Aztán megfojtjuk őt, Ghuda? – Kurta biccentéssel megfelelt magának: – A legnagyobb örömmel, Ghuda.

 

Nicholas keresztülsietett a katonai gyakorlótéren, ahol éppen folyt a délutáni edzés. Harryt kereste.
A fiatal apródot ott találta, ahol számított rá. Azt figyelte, hogyan készülnek a krondori focisták Ylith vendégcsapata elleni meccsükre. A nagyherceg húsz évvel ezelőtt rögzítette a szabályokat, s azóta ez vált a Nyugati Birodalom nemzeti sportjává. Az egyes városok legjobb csapatai rendszeresen kihívták egymást. Évekkel ezelőtt egy vállalkozó kedvű kereskedő pályát és lelátókat építtetett a palota közelében. Azóta többször kibővítette és továbbfejlesztette a helyet, így mostanra a város olyan stadionnal dicsekedhetett, amely negyvenezer nézőt is könnyedén befogadott. Várhatólag tele is lesz jövő hatodnapon, amikor sor kerül a meccsre. Az ylith-i Északi Vidék Kincsei Krondor bajnokaival, a Molnárok és Pékek Szövetsége Kőszikláival fog megmérkőzni.
Amikor Nicholas megérkezett, éppen a támadást gyakorolták: öt Kőszikla megközelítette a kapust és a három védőt, majd három villámgyors átadás után megszületett a gól.
– Szörnyű, hogy elszalasztjuk a meccset – fordult meg Harry.
– Szerintem is, de gondolj bele: egy tengeri utazás kedvéért! – felelte a nagyherceg.
Harry a barátjára nézett, és olyan izgatottnak látta Nicholast, mint még soha.
– Te tényleg el akarsz menni, igaz?
– Miért, te nem?
– Nem is tudom – vonta meg a vállát az apród. – Crydee álmos kisváros lehet. Kíváncsi vagyok, milyenek ott a lányok – vigyorodott el, mire Nicholas grimaszolt egyet.
A nagyherceg épp annyira félénk volt a lányokkal szemben, mint amennyire Harry szégyentelen. Ennek ellenére élvezte, ha jelen lehetett, amikor a barátja udvarolt a fiatalabb kisasszonyoknak vagy a szolgálólányoknak, mert úgy gondolta, tanulhat tőle valamit – kivéve persze, amikor az apród úgy lerohanta őket, mint az előző napon. Harry időnként elbűvölő tudott lenni, máskor viszont túl durva Nicholas ízlésének.
– Lehet, hogy neked hiányozni fog a lányok rendreutasítása, de én úgy érzem magam, mint a madár, amit kieresztenek a kalickájából.
Hirtelen eltűnt Harry szokásos fölényeskedő modora:
– Nem rossz, mi?
A nagyherceg otthagyta a stadiont, és visszaindult a palotába, barátja pedig csatlakozott hozzá.
– Mindig én voltam a legfiatalabb, a leggyengébb, a... nyomorék.
– Még hogy nyomorék! – szaladt fel Harry szemöldöke. – Több ütést és vágást kaptam tőled a vívóleckék során, mint az összes többi partneremtől együttvéve; nekem pedig jó, ha kétszer sikerült hozzád érnem az elmúlt év folyamán.
Nicholas az arcán megjelenő félmosoly miatt hirtelen nagyon hasonlított apjára.
– Azért te is szereztél egy-két pontot.
Az apród vállat vont.
– Nézd, én sem vívok rosszul, de te kivételes tehetség vagy. Hogyan tekinthetne bárki is nyomoréknak?
– Ludlandban létezik a Bemutatási Ünnepség?
– Nem, hiszen az csak a királyi családra vonatkozik, vagy nem?
– Nem – rázta a fejét Nicholas. – Elvileg minden nemesi származású csecsemőt be szokás mutatni a köznépnek a születése utáni harmincadik napon, hogy láthassák, a gyermeknek nincs semmi baja. A keleti országrészben rég kiment a divatból, de itt nyugaton gyakorlat maradt. A bátyáimat még bemutatták csakúgy, mint a nővéremet – azonkívül a királyi család összes tagját, egészem az én születésemig.
– Rendben – biccentett Harry –, tehát az apád nem óhajtott megmutatni az embereknek. És akkor mi van?
– Néha nem az számít, milyen ember vagy, hanem hogy milyennek tartanak a többiek – tárta szét a karját a nagyherceg. – Engem mindig úgy kezeltek, mintha valami baj lenne velem. Ez megnehezíti az életemet.
– És azt hiszed, Crydee-ben megváltoznak a dolgok? – kérdezte Harry, miközben elhagyták a stadion körzetét, és odaértek a palota kapujához.
A két őr tisztelgett az elhaladó nagyhercegnek.
– Nem ismerem túl jól Martin bácsit – mondta Nicholas –, de akkor is kedvelem. Azt hiszem, Crydee-ben másképp fogunk élni.
– Azért remélem, nem túl sok minden változik – sóhajtott fel Harry, aztán megnézett magának egy különösen csinos szolgálót, aki éppen arra járt. Addig figyelte a lányt, amíg az el nem tűnt egy ajtó mögött. – Annyi lehetőséget hagyunk itt kihasználatlanul!
Nicholas beletörődve ingatta a fejét.

 

Az evezősök meglendítették a lapátokat. A vontató eltávolodott tőlük, a hajó farában pedig megfeszültek a láncok. Arutha, Anita és a tisztségviselők egy csoportja a mólóról integetett a hercegnek. Anitának bepárásodott a szeme, de visszatartotta könnyeit. Nicky az ő kicsi fia volt, de korábban már végigkínlódta három idősebb gyermeke távozását, és mostanra sikerült valamelyest hozzászoknia a dologhoz. Azért szorosan a férje karjába kapaszkodott. Valami idegesítette Arutha viselkedésében.
Nicholas és Harry a tatról integettek a hátramaradottaknak. A mögöttük álló Amos le sem vette a szemét imádott Aliciájáról. Az ifjú nagyherceg nagymamájáról az admirálisra nézett, aztán megkérdezte:
– Mostantól „nagypapának” szólíthatlak?
– Csak azt merészeld, és úszhatsz Crydee-ig! – nézett rá fenyegetően az idősebb férfi. – Ha kiértünk az öbölből, „kapitánynak” fogsz szólítani, mint mindenki más. Már apádnak is megmondtam húsz évvel ezelőtt: akár nagyherceg, akár nem, a tengeren vitorlázó hajókon csak egyetlen úr létezik: a kapitány. Itt főpap vagyok és király egy személyben, ezt ne feledd!
Nicholas a barátjára vigyorgott, mert nem igazán tudta elképzelni, hogy amint nyílt tengerre érnek, Amos azonnal tajtékzó zsarnokká változik.
A kikötői személyzet egy darabig még vontatta őket, aztán amikor kiértek a királyi dokkból, elszakadt tőlük. Amos odakiáltott a révkalauznak:
– Vegye át a kormányt, révkalauz uram! – Ezután a legénységhez fordult: – Csúcsvitorlákat felvonni! Fővitorlákat és fősudárvitorlákat előkészíteni!
A vitorlák felvonásával a hajó szinte életre kelt. Nicholas és Harry érezte, hogy megremeg a talpuk alatt. A révkalauz mozdulatára a hajótest finoman jobbra fordult. Amos magára hagyta a fiúkat, és elindult az orr irányába.
A hadihajó lassan, fenségesen siklott el a tucatnyi kisebb bárka között. A nagyherceg minden részletet megfigyelt, miközben a legénység sietve teljesítette a révkalauz parancsait. Két kisebb kutter közeledett az öböl szája felé, miközben ők éppen elhagyták azt. Látva a főárboc csúcsán a krondori nagyhercegi címeres zászlót, tisztelgésképpen félárbocra eresztették saját lobogójukat. Nicholas integetett nekik.
– Ez nem volt túl ünnepélyes, fenség – jegyezte meg Harry.
– Kit érdekel? – könyökölt bele nevetve a fiú társa gyomrába.
A kikötő bejáratán túl a hajó szélbe fordult, s ettől gyakorlatilag megállt. Egy kis csónak zárkózott fel melléjük. A révkalauz és segédje átadta a parancsnokságot Amosnak, majd átszállt a csónakba. Amint eltávolodtak, az admirális odakiáltott első tisztjének, egy Rhodes nevű férfinak:
– Csúcsvitorlákat megkurtítani! Fővitorlákat és fősudárvitorlákat felvonni!
Nicholas önkéntelenül is megragadta a korlátot, mert a hajó szinte megugrott, ahogy megfeszültek a vitorlák a szélben. Csak úgy szelte a vizet az élénk hajnali szellőben. A nap felszívta a kora reggeli párát, az ég pedig vakító kékre váltott. Sirályok köröztek fölöttük, arra várva, hogy tengerbe dobják az aznapi szemetet.
A nagyherceg a vízfelszínre mutatott, ahol delfinek keltek versenyre hajójukkal. A két fiú vidáman kacagott a látványon.
Amos figyelte, ahogy eltűnik a kikötő a látóhatáron, majd felnézett a napra, hogy ellenőrizze a helyzetüket.
– Nyugatra fordulunk, Mr. Rhodes – fordult az első tiszthez. – A Varázsló-szigetre tartunk.

 

Hat napig száguldottak a nyugati szelek szárnyán, míg végül az őrszem lekiáltott az árbockosárból:
– Föld a láthatáron!
– Merre? – kérdezte Amos.
– Két fokkal jobbra, kapitány! Sziget!
– Ügyeljen a zátonyokra, Mr. Rhodes! – intett Amos. – Van egy öböl délnyugatra, ahol kiköthetünk. Mondja meg mindenkinek, hogy legfeljebb egy napig maradunk! Senki sem hagyhatja el a hajót az engedélyem nélkül.
– Parancs nélkül senki sem tenné a lábát a Varázsló-szigetre, kapitány – mondta az első tiszt lakonikusan.
Az admirális bólintott. Ő ugyan tudta, ki él most a szigeten, de a régi babonák nehezen tűnnek el. Fekete Macros idejében az a hír járta, hogy démonok és más gonosz szellemek laknak itt. Pug, akit örökbefogadás révén rokoni szálak fűztek Aruthához, már majdnem nyolc éve élt ezen a helyen, de ki tudja, miért, ő sem igen fogadott senkit.
– Legyenek éberek, fiam! – mondta Amos szinte öntudatlanul.
Amikor azonban körülnézett, rájött, hogy szükségtelen volt a figyelmeztetése. A hajón minden ember a közeledő földdarabon tartotta a szemét. Az admirális is izgatott volt, bár úgy gondolta, ha Pug nem kíván látogatókat, akkor sem támadna meg egy krondori felségjelvényekkel érkező hajót.
Nakor és Ghuda feljöttek a fedélzetre. A furcsa kis ember odarohant a hajóorrba Nicholas és Harry mellé. A nagyherceg rámosolygott. Megkedvelte az isalanit, aki szórakoztató társaságnak bizonyult az egyébként unalmas úton.
– Most látni fogsz egy-két dolgot – jelentette ki Nakor.
– Nézzétek, egy kastély! – mutatott előre Ghuda.
Ahogy közelebb értek, már mindenki látta a dombtetőn magasodó vár körvonalait. Fekete kőből épült egy sziklás földnyelven, amelyet keskeny, vízzel teli hasadék választott el a sziget többi részétől. A szakadék fölött felvonóhíd ívelt, s bár le volt eresztve, ettől sem lett barátságosabb a hely. Egy toronyban egyetlen ablak mögött baljós, kékes fény villódzott.
A hajó délnek fordult, hogy megkerülje a földnyelvet szegélyező zátonyokat, majd besiklott a mögötte húzódó kis öbölbe. A fiúk, Ghuda és Nakor is hallották Amos kiáltását:
– Vitorlákat bevonni! Lehorgonyzunk.
A hajó perceken belül megállt, aztán az admirális előrejött.
– Nos, ki szálljon partra ezen a kettőn kívül? – mutatott Nakorra és Ghudára.
– Nem igazán értem, mire gondolsz, Amos... izé, kapitány – helyesbített Nicholas.
Amos mintha a fiúra kacsintott volna:
– Hát, ezek szerint apád veled még kevésbé volt közlékeny, mint velem. Csak annyit mondott, hogy álljunk meg a Varázsló-szigetnél egy kis időre, hogy meglátogathasd rokonodat, Pugot. Azt hittem, neked is szólt róla.
– Egészen kicsi korom óta nem láttam őt – ingatta a fejét a fiú. – Talán meg sem ismerném.
– Velünk jössz – mutatott a nagyhercegre Nakor. Aztán Harry felé intett: – Te is. – Majd Amoshoz fordult: – Veled kapcsolatban nem vagyok biztos a dolgomban. Azt hiszem, jönnöd kéne, de nem is tudom... Ghuda mindenesetre velünk tart.
Amos megvakargatta a szakállát.
– Arutha megkért, hogy tegyek a kívánságaid szerint, úgyhogy én is kiszállok.
– Akkor jó – vigyorgott az aprócska isalani. – Gyerünk! Pug már vár minket.
– Tudja, hogy itt vagyunk? – csodálkozott Harry.
– Nem, biztosan mélyen alszik, és észre sem vette ezt a hatalmas hadihajót az elmúlt fél napban – felelte epésen Ghuda.
Harry rákvörös lett, Nicholas pedig nevetett.
Az admirális visszafordult a legénység felé, akik közül sokan a korlátba kapaszkodva bámulták a kastély kísérteties fényeit.
– Csónakot leereszteni!

 

A csónak kisiklott a fövenyre, és két matróz kiugrott, hogy teljesen partra húzza. Nicholas és Harry szálltak ki először, még bokáig érő vízben, de Nakor, Ghuda és Amos is mindjárt követte őket.
Az isalani rögtön megindult egy ösvényen, amely felvezetett az öbölre néző szikla tetejére.
– Hé, hova mész? – szólt utána Amos.
Nakor meg sem állt, úgy nézett hátra.
– Arra – mutatott az ösvény felső szakasza felé.
Ghuda a többiekre nézve megvonta a vállát, aztán a kis ember után eredt. A fiúk csak egy pillanatig tétováztak; ők is sietve fölkerekedtek.
Arcos fejét csóválva fordult a tengerészekhez:
– Menjetek vissza a hajóra! Mondjátok meg Mr. Rhodesnak, hogy figyelje ezt a partszakaszt: jelezni fogjuk, ha azt akarjuk, hogy felszedjetek bennünket.
A két matróz tisztelgett, majd visszalökte a csónakot a vízbe; a másik kettő, aki ki sem szállt, evezni kezdett a hullámokkal szemben. A két férfi gyorsan beugrott a csónakba, és ők is keményen húzták az evezőket, a hajó viszonylagos biztonsága felé.
Amos felbaktatott az ösvényen, és a dombtetőn ott találta négy rá váró társát. Egy másik út ágazott le a kastélyba vezetőtől, és Nakor azon indult el.
– A vár arra van, kesh barátom – mutatta az admirális.
– Isalani – nézett vissza Nakor. A keshiek magas, sötét bőrű fickók, akik nagyjából ruha nélkül szaladgálnak. Különben is, Pug arra lakik.
– Jobb, ha nem vitatkozik vele, admirális – mondta Ghuda.
A többiek is felzárkóztak mögéjük, és követték Nakort egy keskeny hasadékba, majd ismét fel egy másik dombra. Ennek a tetejéről egy kis völgyet pillantottak meg. Benőtték a bokrok, és tele volt hatalmas, öreg fákkal. Az ösvény az erdő peremén, a domb lábánál láthatólag eltűnt.
– Hová viszel minket? – érdeklődött Ghuda.
Nakor szökdécselve haladt tovább, sétapálcájával az utat kopogtatva.
– Erre. Nincs messze.
A fiúk utánasiettek, szinte szaladtak, és hamarosan utolérték az isalanit.
– Nakor – kezdte Nicholas –, honnan tudod, hogy Pug itt lesz?
– Egyszerű trükk – vonta meg a vállát a varázsló.
Az erdőszélre érve áthatolhatatlannak látszó aljnövényzettel találták szemben magukat, és a fák is olyan sűrűn nőttek, hogy lehetetlennek tűnt a továbbjutás.
– És most merre? – kérdezte Harry.
Nakor elvigyorodott.
– Nézzétek! – Botjával az ösvényre mutatott. – Ezt nézzétek! Fel ne pillantsatok!
Azzal lassan elindult, majd megfordult, és hátrálni kezdett, miközben pálcája hegyét folyamatosan továbbhúzta a földön. A fiúk tekintetüket az út porát felkavaró botra szegezve követték. Lassan haladtak, de egy perc múltán Nicholas ráébredt, hogy már régen a bozóttal kellene küszködniük, az ösvény mégis tiszta előttük.
– Fel ne nézz! – intette Nakor, kitalálva a fiú gondolatát. Félhomály vette körül őket, mégis tisztán látták az utat, ahol a pálca hegye megérintette. Aztán hirtelen kivilágosodott, és az isalani megint megszólalt:
– Most már körülnézhettek.
A sűrű erdő közepe helyett gondozott uradalom peremén jártak, amelyet szépen metszett gyümölcsfák határoltak. A birtok másik szélén birkák legelésztek és néhány ló is harapdálta a füvet. Amikor Nicholas hátrapillantott, észrevette, hogy Amos és Ghuda úgy tekinget körbe-körbe, mint aki eltévedt.
– Túl lassúak voltak – magyarázta Nakor. – Visszamegyek értük.
– Arra nem lesz szükség – szólalt meg mögöttük valaki.
A nagyherceg megpördült. Fekete köntösű, nála kicsit alacsonyabb férfival találta szemközt magát, aki kérdően nézett rájuk. A fiú szeme elkerekedett, mert az illető egy pillanattal korábban még egészen biztosan nem állt ott. A férfi intett, és hirtelen Amos és Ghuda is tágra nyílt szemmel közeledett.
– Eltávolítottam az illúziót – jelentette ki a feketeruhás.
– Mondtam nektek: egyszerű trükk – bólogatott Nakor.
A férfi végigmérte a két fiút és az isalanit, aztán a közeledő Amosra és Ghudára szögezte tekintetét. Néhány pillanat után szakállas arca kisimult, és mintha hirtelen megfiatalodott volna.
– Trask kapitány! Ezt nem hittem volna!
Amos odasietett hozzá, és felé nyújtotta a kezét.
– Pug, örülök, hogy megint találkozunk – rázta meg a másik kezét. – Semmit sem változtál Sethanon ostroma óta!
– Már más is mondta – jegyezte meg vidáman Pug. – Hát az útitársaidban kit tisztelhetek?
Amos intett Nicholasnak, hogy lépjen közelebb.
– Nekem jutott az öröm, hogy bemutathatom rokonodat, Nicholas herceget.
– Nicky, egészen kicsi gyerekkorod óta nem láttalak – mosolygott a varázsló melegen a fiúra.
– Ő Harry, Ludland grófja, Nicholas fegyverhordozója – folytatta az admirális. – Ők ketten pedig Ghuda Bulé és...
– Én Nakor vagyok, a Kék Lovas – fejezte be helyette az isalani.
Pug váratlanul felkacagott.
– Te vagy az? Már hallottam rólad. – Majd jókedvűen így folytatta: – Mindannyiótokat szívesen látlak a Villa Beatában.
Azzal intett, hogy kövessék, és elvezette őket szokatlan tervezésű otthonába. A nagy, fehér központi épületet piros cseréptető fedte és alacsony kerítés övezte, amely megóvta a virágoskertet és a gyümölcsfákat a legelésző állatoktól. A kert közepén három, delfint formázó márvány szökőkút csobogott vidáman. A távolban melléképületek húzódtak meg.
Nicholas Pug mellé lépett.
– Mi az a Villa Beata? – kérdezte.
– Ez a hely. Építői nyelvén azt jelenti, „áldott otthon”, legalábbis ezt mesélték nekem. Én is így találtam.
– Honnan tudtad, hogy nem a kastélyba kell mennünk? – fordult Amos Nakorhoz.
– Ez a dolgom – vonta meg a vállát mosolyogva a kis ember.
– Ha odamentetek volna, üresen találjátok, eltekintve néhány működő csapdától a legmagasabb toronyban – szólt hátra a válla fölött Pug. – Úgy vélten, könnyebben megőrizhetem a magányomat, ha életben tartom a gonosz varázsló legendáját. Az ott elhelyezett bűbájok figyelmeztettek volna a jelenlétetekre, és odaugrottam volna megnézni, ki keres, de így megtakarítottatok egy fél napnyi elfecsérelt időt. – Aztán Nakorra pillantott: – Mielőtt távoztok, beszélnünk kell egymással.
Az isalani lelkesen bólogatott.
– Tetszik a házad – jelentette ki. – Van értelme.
Pug válaszul csak biccentett egyet.
Amikor az alacsony falban nyíló kapuhoz értek, Pug kitárta azt a többiek előtt, és csak utánuk lépett be ő is.
– Figyelmeztetlek benneteket – mondta –, nem minden szolgám ember, némelyikük láttán lehet, hogy meglepődtök. De itt senki sem árthat nektek.
Mintha csak illusztrálni akarná az elmondottakat, egy magas teremtmény jelent meg a ház főbejáratánál. Ghuda már majdnem kirántotta a kardját, amikor eszébe jutottak az előbb hallottak. A lény manónak tűnt, bár magasabb volt, mint amilyet a zsoldos valaha is látott. A manók ugyanis általában egy kicsivel alacsonyabbak az embereknél. Ennek a teremtménynek sima, kékeszöld árnyalatú bőre volt, hatalmas, kerek szemét pedig sárga alapon fekete írisz díszítette. Arcvonásai finomabbak voltak, mint azoknak a manóknak, akikkel Ghuda harcolt, előreugró szemöldöke és komikusan nagy, lapos orra viszont egyértelművé tette származását. Jól szabott ruhája azonban finom anyagból készült, és valami ünnepélyes légkör lengte őt körül. Amikor elmosolyodott, láthatóvá váltak hosszú, hegyes fogai, amelyeket egy udvariatlanabb ember akár agyaraknak is nevezhetett volna.
– Pug mester, előkészítettem a frissítőket – mondta udvariasan meghajolva a társaság előtt.
– Ő Gathis, a háznagyom – mutatta be a teremtményt a varázsló. Ő fog gondoskodni minden szükségletükről. – Aztán felpillantva az égre így folytatta: – Azt hiszem, a vendégeink velünk vacsoráznak, és itt töltik az éjszakát. Készítsétek elő a szobáikat! – Majd az öt látogatóra nézett: – Rengeteg helyünk van, és nem ártana egy kellemes este. Te majdnem pont úgy nézel ki, mint az apád ilyen idősen – fordult végül Nicholas felé.
– Te már ismerted az apámat ennyi idősen?
A fiatalnak látszó mágus igenlően bólintott.
– Nos, egyszer majd mesélek erről. – Aztán a társaság többi tagja felé intett. – Gyertek! Frissítsétek fel magatokat! Még van néhány elintéznivalóm, de nemsokára én is csatlakozom hozzátok. – Így szólván Gathis gondjaira bízta őket, majd eltűnt a házban.
A különös kinézetű teremtmény a fogai között tátongó lyukak miatt kissé selypített ugyan, de rendkívül szabatosan szólt hozzájuk:
– Ha bármire szükségük lenne, uraim, kérem, tájékoztassanak engem, s én igyekszem gondoskodni az igényeikről. Erre parancsoljanak!
Bevezette őket egy hatalmas előcsarnokba, ahonnan számos ajtó nyílott a csinos központi kertre. Jobbra és balra folyosók húzódtak. A lény balra indult, majd az első saroknál jobbra fordult. Egy fedett oszlopcsarnokon keresztül átkísérte őket a szomszédos épületbe.
– Íme a vendégszárny, uraim – mutatott körbe Gathis.
Ghuda ismét a kardjához kapott, amikor egy ágyneműt cipelő troll toppant eléjük az ajtónál. A lény egyszerű tunikát és harisnyát viselt, de kétség sem férhetett troll mivoltához: bár emberszerű alakja volt, de hihetetlenül széles válla, és a karja csaknem földig ért. Arca gorillaszerűnek látszott, hatalmas agyarak lógtak alsó ajkára és előreugró szemöldöke alól teljesen fekete szempár pillantott rájuk. A teremtmény szó nélkül arrébb lépett, és könnyedén meghajolva utat engedett a vendégeknek.
– Ő Solunk, a ház gondnoka – mutatta be Gathis. – Ha tiszta törülközőre vagy forró vízre lenne szükségük, csak csöngessenek neki. Nem beszél a Királyság nyelvén, de eleget megért belőle ahhoz, hogy teljesíthesse a kívánságukat. Ha olyasmit kérnek tőle, amit végképp nem ért, megkeres engem. – Azzal a manó sorban megmutogatta a szobáikat, majd magukra hagyta őket.
Nicholas egy csinos, de nem agyondíszített szobában találta magát. A vastag paplannal felszerelt ágyat az egyik sarokban, a nagy ház mögötti kisebb melléképületekre néző ablak mellett helyezték el. Amint kinézett, egy embert és egy másik, Gathishoz hasonló, ám kisebb termetű teremtményt pillantott meg, akik tűzifát cipeltek a konyhaház felé.
A szobát alaposabban szemügyre véve látott még egy egyszerű íróasztalt és széket, egy nagy ruhásszekrényt, továbbá egy ládát. A ládában tiszta ágyneműt talált, a szekrényben pedig különböző szabású, színű, minőségű és méretű ruhákra bukkant, mintha csak minden vendég itt hagyott volna egy-egy darabot.
Kopogtak az ajtón. Amikor Nicholas kinyitotta, Solunk állt a bejáratnál. A troll hátramutatott két, fémkádat cipelő férfira, majd kérdően a nagyhercegre nézett. A fiú megértette, így bólintott, majd szélesre tárta az ajtót. Amint a szolgák beléptek, Nicholas önkéntelenül is megbámulta őket. Mindketten egy szál vörös nadrágot viseltek. Feketék voltak, mégsem hasonlítottak a krondori vagy keshi sötétbőrű emberekre, mert bőrük nem egyszerűen sötétnek látszott. Olyannak tűnt, mintha korommal vagy festékkel kenték volna be őket. Semmiféle szőrzetük nem nőtt (bár lehet, hogy csak borotválták), a szemük pedig hihetetlenül kéken ragyogott, és egyáltalán nem volt fehérje.
Letették a kádat a szoba közepére, aztán távoztak. A troll kinyitotta a szekrényt, és keresgélés nélkül kiválasztott egy nadrágot és tunikát, amely éppen a nagyherceg méretének látszott. Aztán turkált egy kicsit a ládában, ahonnan alsónadrágot és zoknit vett elő a lepedők alól. A két szokatlan színű férfi vödrökkel tért vissza. Megtöltötték a kádat forró vízzel, a peremén pedig törölközőt, körömkefét és illatos szappant hagytak.
A troll kérdő hangsúllyal eljátszotta, hogy megmossa Nicholas hátát.
– Köszönöm, nem. Inkább egyedül – tiltakozott a fiú.
Solunk elégedettnek hangzó morgással intett a többieknek, hogy mehetnek. Ő is követte őket, és becsukta az ajtót maga mögött.
Nicholas döbbent némaságban rázta meg a fejét, majd levetkőzött és belemászott a kádba. A víz meleg volt, de nem túl forró, ezért azonnal belemerült. Miután leült, nagyon sóhajtva hátradőlt. Élvezte a fürdő luxusát azután, hogy az elmúlt hetet egy pöttömnyi hajókabinban kellett töltenie. A folyosón át behallatszott Harry éneklése, aki alighanem szintén éppen fürdött. A nagyherceg úgy döntött, elkezd mosakodni, mielőtt kihűl a víz. Hamarosan csupa szappanhab volt, és halkan dudorászott, aláfestésként barátja hangosabb énekéhez.
A frissítő fürdő után Nicholas felöltözött: a kikészített ruha szinte tökéletesen illett rá. Felhúzta a csizmáját, aztán kilépett a szobából. A folyosó üres volt, de ő senkit sem akart a szobájában zavarni: Harry nem túl vonzó hangja még mindig zengett a levegőben. Úgy döntött, jár egyet és felderíti a környéket. Átsétált a főépületbe, azon belül is a belső kertbe. A kinti parkhoz hasonlóan itt is gyümölcsfák és virágok uralták a látványt. A négyzet alakú udvar négy legfontosabb ajtajától ösvények vezettek a szemközti bejárathoz, amelyek keresztet alkottak. A két út kereszteződésénél a bejárat előtt állóhoz hasonló szökőkút állt, emellett pedig egy fehér kőpad. Pug ezen ült, és egy nővel beszélgetett.
Amikor Nicholas közelebb ért, Pug felállt.
– Fenség, nekem jutott az öröm, hogy bemutathatom egy kedves barátomat, Ryana kisasszonyt. – Majd társához fordulva így folytatta: – Ryana, ez itt Nicholas herceg, krondori Arutha legkisebb fia.
A lány felállt, szabályos mozdulatokkal pukedlizett, és közben meglepően zöld szemét a fiúra szegezte. Az életkorát nem lehetett megállapítani: lehetett tizenéves, de akár a harmincas évei elején is járhatott. A nő finom arcvonásairól az „arisztokratikus” szó jutott a nagyherceg eszébe, és valahogy alacsony származásúnak érezte magát a belőle áradó nemesi légkörben. Ryana vitathatatlanul gyönyörű volt, ugyanakkor viselkedése és mozdulatai valahogy idegenszerűvé tették. A haja nem szőke volt, hanem tényleg aranyszínű, elefántcsont bőre pedig szinte csillogott a nap fényében. Nicholas pillanatnyi tétovázás után szabályszerűen meghajolt.
– Hölgyem – mondta.
– Ryana egy régi barátom lánya – folytatta Pug. – Azért jött, hogy egy darabig nálam tanuljon.
– Tanuljon?
A varázsló bólintott, és intett Nicholasnak, hogy foglaljon helyet, aztán maga is leült a szökőkút peremére.
– Az itt élők többsége szolga vagy a barátom, néhányan azonban a tanítványaim is egyben.
– Azt hittem, azért építetted a csillagdokki Akadémiát, hogy a mágusok ott tanulhassanak.
Pug halvány iróniával az ajkán elmosolyodott:
– Az Akadémia épp olyan, mint a legtöbb emberi létesítmény, fiam. Ez azt jelenti, hogy az idő múlásával rögzülnek a szokásai, egyre inkább ragaszkodnak a „hagyományokhoz”, és egyre kevésbé hajlandóak változtatni. Első kézből láttam az ilyesféle viselkedés eredményeit, és nem szeretném még egyszer átélni. A befolyásom azonban korlátozott Csillagdokk felett. Utoljára hét éve jártam ott, és nyolc év telt el azóta, hogy az ottani mágusok között éltem. Nem sokkal a feleségem halála után eljöttem onnan. – Egy ideig gondolatokba merülten szemlélte az eget. – Régi barátaim, Kulgan és Meecham is elmentek. A gyermekeim felnőttek és megházasodtak. Nem sokan élnek Csillagdokkban, akiket meg akarnék látogatni. Idehozom azokat, akik érdemesek rá – mutatott körbe a kezével –, s közülük sokan más világokról származnak. Kétlem, hogy azokat, akikkel eddig találkoztatok, szívesen látnák az Akadémián.
– Igazad lehet – csóválta a fejét Nicholas. Aztán megpróbált udvarias lenni, és megszólította Ryanát. – Hölgyem, ön is egy másik világ lakója?
– Nem, én a közelben születtem, fenség – felelte a nő, de hangja különösen, idegenszerűen csengett.
Nicholas nem tudta volna megmondani, miért, de libabőrős lett a hallatán. A nő minden mércével mérve gyönyörűnek számított, szépsége azonban nem volt emberi, a fiút nem érintette meg. A nagyherceg elmosolyodott, mert képtelen volt még egy udvarias témát találni.
Pug talán megérezte zavarát, mert így szólt:
– Minek köszönhetem ezt a látogatást, Nicholas? Meglehetősen határozottan kértem az apádat, hogy ne zavarjanak itt.
– Igazán nem tudom, Pug – vörösödött el a fiú. – Apa szerint Nakor ragaszkodott hozzá, és valamilyen általam ismeretlen okból úgy érezte, hogy teljesítenie kell a kívánságát. Martin udvarába igyekszem Crydee-be. Ott fogok apródoskodni egy darabig... gondolom azért, hogy megkeményedjek a határszolgálattól.
Pug elmosolyodott, és Nicholas ismét megnyugodott.
– Hát, az igaz, hogy Krondorhoz képest kemény ott az élet, de Crydee aligha nevezhető a határvidék részének. A város manapság kétszer akkora, mint gyerekkoromban, legalábbis azt hallottam. A jonrili helyőrség pedig már maga is nagyváros. Igencsak felvirágzott a hercegség – szerintem tetszeni fog neked.
– Remélem – mosolygott Nicholas is, de nem túl meggyőzően. Megpróbált közönyösnek látszani, az utóbbi néhány napban azonban honvágy gyötörte. Az utazás varázsa elmúlt, és csak a fáradalmak maradtak. A hajón semmit sem lehetett csinálni, csak a kabinban üldögélni vagy a fedélzeten sétálni, s ez bizony unalmassá vált egy idő után.
– Hogy mennek a dolgok apád udvarában? – érdeklődött Pug.
– Csöndesen. És nagy a nyüzsgés. Szóval a szokásos. Nincs háború, járvány vagy más krízis, ha erre gondoltál. – A varázslóra nézve észrevette annak kérdő tekintetét. – A fiad pillanatnyilag Krondor generálisa.
Pug elgondolkodva biccentett.
– William és én kicsit összevesztünk azon a döntésén, hogy katonának akart állni. Különleges és nagy erejű adottságai vannak.
– Apa mondott erről valamit, de nem biztos, hogy jól értettem – felelte a fiú.
– Én sem biztos, hogy értem, Nicholas – tért vissza Pug mosolya. – Hiába a hatalmam, az apaság – legalábbis William esetében – meghaladta a képességeimet. Ragaszkodtam hozzá, hogy Csillagdokkban tanuljon, de ő nem kért belőle. – A varázsló szomorúan megrázta a fejét. – Nagyon sokat követeltem tőle, erre ő az engedélyem nélkül távozott. Arutha a rokonság miatt befogadta, és kisebb hivatalt adott neki. Örömmel látom, milyen jól megállta a helyét.
– Meg kéne látogatnod – jegyezte meg a nagyherceg.
– Meglehet.
– Kérdezni szeretnék valamit. Mindenki Willie kuzinnak nevezi Williamet, és ha rólad beszélnek, olykor téged is így emlegetnek. De ha jól tudom, Borric nagypapának csak három fia volt és egyetlen unokaöccse sem...
– Nagy szívességet tettem a nagyapádnak, amikor a háztartásában szolgáltam – felelte Pug. – Árva fiú voltam, és amikor elveszettnek hittek, csatolták a nevemet a családi krónikákhoz Rillanonban. Mivel Borric hivatalosan nem adoptált a fiaként, a király sem nevezhet fivérének, a „kuzin” kifejezés viszont megfelelőnek tűnt. Nem szoktam erről beszélni – mert itt senkit sem érdekelnek a nemesi pátensek és címek –, de elvileg én is a Királyság nagyhercegének számítok.
– Nos, fenség – vigyorgott Nicholas –, még egy fontos hírem van. A lányod életet adott harmadik gyermekének.
– Fiú? – mosolygott Pug még szélesebben.
– Végre az – mondta a nagyherceg. – Jimmy bácsi imádja a két lányát, de már nagyon szeretett volna egy kisfiút.
– Nem láttam őket a lakodalmuk óta. Talán ellátogatok Rillanonba a családomhoz, ha másért nem, hogy megnézzem az unokáimat. – Barátságosan Nicholasra pillantott. – Lehet, hogy Arutha udvarát is útba ejtem. Talán egy makacs apa és hasonlóképp makacs fia képes lesz mondani valamit egymásnak.
Ekkor Nakor és Ghuda jelent meg a kertkapunál. A harcos finom selyeminget viselt, buggyos szárú nadrágját pedig régi, kopott csizmája szárába tűrte. Fattyúkardját a szobájában hagyta, két tőrétől azonban most sem vált meg. Az apró termetű szerencsejátékos élénk narancssárga köntöst húzott magára. Nicholas túl rikító színűnek látta az anyagot, Nakor viszont láthatólag elégedett volt vele.
– Köszönet a szép köntösért – hajolt meg Pug előtt, amikor odaértek.
Ryanára pillantva elkerekedett a szeme, és döbbent „Ó”-ra nyílt a szája. Hadart valamit egy Nicholas számára ismeretlen nyelven. A nő zöld szemében váratlan riadalommal lesett mesterére. A kis ember igencsak megijeszthette őt.
Pug a szájához emelte mutatóujját, hogy hallgasson, mire Nakor Ghudára és Nicholasra nézett.
– Elnézést! – nevetett zavartan.
A nagyherceg a zsoldosra nézett, de az csak széttárul a karját:
– Én sose kérdezem.
– Mindjárt Amos és Harry is itt lesznek – mentette meg a helyzetet Pug. – Akár el is indulhatunk az ebédlőbe.
Az ebédlő a főépület oldalában elhelyezkedő nagy, négyzet alakú terem volt a vendégháztól legtávolabb eső részen. A közepén alacsony, szintén négyzet alakú asztalka állt, amelyet párnákkal vettek körül. Pug éppen ezt magyarázta, amikor Amosék megérkeztek:
– Tudjátok, jobb szeretem a tsurani stílusú étkezést; remélem nem bánjátok?
– Amíg evésről van szó, mindent kibírok, ha muszáj – felelte az admirális. Amikor észrevette Ryanát, megtorpant, így Pug bemutatta őket egymásnak.
Harry le sem tudta venni a szemét a nőről, így nem csoda, ha kis híján felbukott a párnákban, amikor odaért Nicholas mellé és le akart ülni.
– Ki ez? – suttogta barátja fülébe, mikor végre helyet foglalt.
– Egy varázslónő vagy legalábbis Pug tanítványa – felelte a nagyherceg halkan. – És ne sugdolózz, nem illik!
Harry elpirult, majd elnémult, amikor a két különös, fekete férfi, karján tálakat egyensúlyozva megjelent. Miután mindenki elé teli tányérokat raktak, eltűntek, majd kisvártatva ismét visszatértek, ezúttal borral és kupákkal a kezükben.
– Nem vagyok túl gyakorlott házigazda, így elnézést kérek, ha valamiben hiányt szenvednétek – mondta közben Pug.
– Hiszen nem figyelmeztettünk az érkezésünkre, de különben sem lehet semmi kifogásunk a bánásmód ellen – válaszolta mindnyájuk nevében Amos.
– Igazán kedves vagy – udvariaskodott Pug.
– Azt hittem, apám képes kapcsolatba lépni veled – jegyezte meg Nicholas.
– Csak vészhelyzetben, de úgy is csak akkor, ha nagyon muszáj. Eddig nem kellett használnia az eszközt, amit neki adtam. A Királyság békés hellyé vált, mióta otthagytam.
A továbbiakban pletykáltak egy kicsit az udvarról, és más jelentéktelen dolgokról társalogtak. Nakor szokatlanul hallgatag volt, csakúgy, mint Lady Ryana. Pug – szerénysége ellenére – ügyes házigazdának bizonyult: úgy vonta be a beszélgetésbe a két fiút, hogy azok észre sem vették, hogy irányítják őket.
Nicholas és Harry azóta ihattak bort a vacsorához, mióta elég idősek voltak, hogy apjuk étkezőasztalánál üljenek, de – a többi nemesi csemetéhez hasonlóan – eddig mindig vízzel hígítva szolgálták fel nekik az italt. Ma este azonban valódi, testes kesh vörösbort ittak. Két pohár után mindketten igencsak ünnepélyes hangulatba kerültek, és hangosan hahotáztak Amos ezerszer hallott történetein.
Amikor az admirális harmadik kalandos meséjébe kezdett, Pug megszólalt:
– Ha megbocsátanál egy percre, Nakor, beszélhetnénk néhány szót négyszemközt?
Az isalani azonnal talpra ugrott, és elindult a jelzett ajtó felé. Amikor megérkeztek a birtok számos kertjének egyikébe, Pug megállt egy alacsony pad mellett.
– Úgy hallottam, a te ötleted volt ez a látogatás – mondta.
– Sose gondoltam volna, hogy találkozom egy... – kezdte.
– Honnan tudtad? – vágott a szavába a másik.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát az isalani. – Egyszerűen csak tudtam és kész.
– Ki vagy te? – kérdezte Pug.
Nakor leült a padra és maga alá húzta a lábát.
– Egy ember. Sok mindent tudok. Trükköket csinálok.
A házigazda egy percig némán tanulmányozta vendégét. Végül leült egy közeli vízmedence szélére, és megszólalt:
– Ryana népe bízik bennem. Ő olyasvalaki lánya, akit húsz évvel ezelőtt ismertem meg. Fajuk utolsó tagjai közé tartoznak, és a legtöbb ember legendának hiszi létezésüket.
– Láttam egyszer egy közülük valót – mondta a kis ember anélkül, hogy zavarba jött volna. – Toowombából Injunébe utaztam a hegyek között. Alkonyatkor megláttam egyiküket a hegy csúcsán, amint épp a lenyugvó nap fényében sütkérezett. Különösnek találtam, hogy csak ül ott egyedül; de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én is egyedül járok arra, és ha ebből a perspektívából nézzük, jobb, ha nem zavarom meg az elmélkedésben. De azért figyeltem őt néhány percig. Bár ellenkező nemű, ő is gyönyörű volt, akárcsak Lady Ryana. Csodálatos teremtmények – rázogatta a fejét. – Azt hallottam, némely ember istenként imádja őket. Úgy szeretnék beszélni egyikükkel!
– Ryana még nagyon fiatal – magyarázta Pug. – Csak most ébredt öntudatra; eddig fajának szokása szerint vadállat módjára élt. Egyelőre nem is igen képes felfogni újonnan jött képességeit és hatalmát. Jobb, ha egy ideig még korlátozzuk az emberekkel való kapcsolatát.
– Ha te mondod – vonta meg a vállát Nakor. – Láttam őt. Nekem ennyi elég.
– Különös egy ember vagy te – mosolygott Pug.
Az isalani ismét vállat vont.
– Nem szoktam elkeseredni olyan dolgok miatt, amelyekre nincs befolyásom.
– Miért ez a látogatás, Nakor?
A kis ember többnyire mosolygós ábrázata elkomorodott.
– Két okból. Először is találkozni akartam veled, mivel a te szavaid vezettek el Csillagdokkba.
– Az én szavaim?
– Egyszer azt kérted egy James nevű férfitól, hogy ha hozzám hasonló fickóval találkozik, mondja azt: „A mágia nem létezik”. – Pug bólintott. – Tehát, amikor ezt hallottam tőle, elindultam Csillagdokkba, hogy beszéljek veled. Nem voltál ott, de azért maradtam egy kicsit. Rengeteg komoly ember él ott, akik nem értik meg, hogy a mágia egyszerű trükkökből áll.
Pug akaratlanul is elvigyorodott.
– Hallottam, jó kis fejfájást okoztál Watuménak és Körshnek.
Nakor mosolya szinte tükrözte Pugét.
– Fontoskodó emberek, akik túl komolyan veszik az iskolájukat. Mászkáltam egy kicsit a tanítványok között, és többüket megnyertem az én szemléletemnek. A tiszteletemre Kék Lovasoknak nevezik magukat, és egyesített erővel ellenállnak a két vén sárkány zaklatásának, akiket vezetőként otthagytál.
– Körsh és Watume a legtehetségesebb tanítványaim voltak – nevetett a mágus. – Nem hinném, hogy örülnének, ha meghallanák, hogy vén sárkánynak tituláltad őket.
– Nem bizony – felelte az isalani. – De ha egyszer úgy viselkednek! Ne csináld ezt; ne mondd el azt! Egyszerűen képtelenek megérteni, hogy a mágia nem létezik.
Pug felsóhajtott:
– Amikor megfigyeltem, hogy mivé lett Csillagdokk tízévi munka után, láttam, hogy megismétlődik a múlt: kialakult a Nagy Emberek új Gyülekezete. Épp olyan lett, mint Kelewanon: egy csapat ember, akiket semmi más nem érdekel, csak a saját hatalmuk és nagyságuk, mégpedig mások rovására.
– Imádnak titokzatoskodni, és azt játszani, hogy mennyire fontosak – helyeselt Nakor.
– Ó, ha sok-sok évvel ezelőtt meglátogattál volna Kelewanon, rólam még rosszabbakat mondtál volna – kacagott Pug.
– Találkoztam néhány Nagy Emberrel. A Rés azóta is működik, és virágzik a kereskedelem a Birodalommal. Jönnek a tsurani áruk, és mi fémet küldünk cserébe értük. A Birodalom úrnője ravasz tárgyalópartner, így mindkét oldalon mindenki boldog. Időről időre egy tsurani Nagy Ember is meglátogat bennünket. Meg néhány idegen mágus Chakaharból. Ezt is tudtad?
Pug sóhajtva rázta meg a fejét.
– Ha chakahari cho-ja mágusok jelenhettek meg Csillagdokkban, akkor tényleg véget ért a Gyülekezet befolyása a Birodalomban. Vannak dolgok, amikről azt hittem, az én életemben nem változhatnak meg – ködösült el a tekintete. – Ezek egyike a Nagy Emberek hagyománya volt. A Gyülekezet hatalma nagyrészt félelmen és hazugságokon alapult: hazudtak a mágusokról, a Birodalomról és azokról, akik a határain kívül éltek.
Nakor láthatólag megértette az elmondottakat:
– A hazugságok sokáig élhetnek. De nem örökké. Vissza kellene menned látogatóba.
Pug megrázta a fejét, bár nem volt benne biztos, hogy a kis ember Csillagdokkra vagy Kelewanra gondolt.
– Majd kilenc éve magam mögött hagytam a múltamat. A gyermekeim most velem egykorúnak látszanak, de hamarosan még idősebbek lesznek. Eltemettem a feleségemet és a tanítóimat. A régi barátaim mindkét világból átköltöztek a halál csarnokaiba. Nem akarom végignézni, ahogy a gyermekeim megöregszenek. – A varázsló felállt, és egy darabig fel-alá járkált. – Nem tudom, bölcs dolog-e ez, Nakor, de annyi biztos, hogy ettől félek a legjobban.
– Sok dologban hasonlítunk egymásra – bólogatott az isalani.
Pug hirtelen megtorpant, és a kis emberre bámult.
– Mint például?
– Háromszor annyi ideje élek, mint egy átlagos ember – vigyorodott el Nakor. – Kesh virágkorában születtem, Sajanjaro császár idején, aki Diigaí császár feleségének ükapja volt. Kilenc évvel ezelőtt találkoztam a császárnővel, az előző uralkodóval. Idős asszony volt, aki több mint negyven évig uralkodott. De arra az időre is emlékszem, amikor megszületett, és akkor is ugyanígy néztem ki, mint most. Én sosem bíztam senkiben, talán a mesterségem miatt – sóhajtott a férfi, majd a semmiből elővarázsolt egy pakli kártyát. Egyik kezével legyező alakot formált belőle, majd egy csuklómozdulattal eltüntette az egészet. – De azért értem, miről beszélsz. Akiket gyermekkoromban megismertem, azok közül ma senki sem él.
Pug ismét leült a szökőkút szélére, és megkérdezte:
– És még miért jöttél?
– Látok bizonyos dolgokat. Fogalmam sincs, hogyan, de vannak pillanatok, amikor egyszerűen tudom. Nicholas olyan útra indult, amely messze túlvezet Crydee-n. És számos veszély kíséri majd a fiú útját.
Pug hosszú ideig némán töprengett a kis ember szavain.
– Miben segíthetek? – szólalt meg végül.
– Én természetemnél fogva nem vagyok bölcs ember – ingatta a fejét Nakor. – Sokan könnyelműnek hisznek – például Watume és Körsh vagy legutóbb Ghuda. – Pug elmosolyodott ennek hallatán. – Néha magam sem értem a képességeimet – sóhajtott fel. – Te nagy tehetségű férfiú vagy és sok mindent elértél. Csodálatos teremtmények között élsz, és a legkevésbé sem tartod furcsának ezt. Láttam lenyűgöző munkádat Csillagdokkban. Önhitt lennék, ha én akarnék tanácsot adni neked.
– Önhittség vagy sem, kérlek, tedd meg!
Nakor töprengve beharapta alsó ajkát.
– Azt hiszem, a fiú egy csomópont. Sötét erők mozgolódnak – intett körbe határozatlanul –, és valami Nicholas felé vonzza őket. Ezen nem változtathatunk, így hát fel kell készülnünk, hogy segítsünk neki.
Pug hosszas hallgatás után azt mondta:
– Közel harminc évvel ezelőtt Nicholas apja volt a csomópont. Ha ő meghalt volna, a sötét erők győzelmet aratnak.
– A kígyóemberek.
Pug döbbenten kapta fel a fejét.
– Sokkal a vége után hallottam Sethanon ostromáról – vont vállat az isalani. – De keringett egy pletyka, amit érdekesnek találtam: a Királyság ellen támadó seregek fővezérének egy pantathiánus varázsló adott tanácsokat.
– Te hallottál a pantathiánusokról?
– Régebben is belebotlottam már a kígyó papokba. Felteszem, bármit is terveztek a ti északi sötét tündéitek, az egész kavarodás mögött a pantathiánusok álltak. Ennél többet azonban én sem értek a történtekből.
– Még meglepőbb lenne, ha értenél – felelte Pug. – Nos jó – bólintott aztán, – Segítek Nicholasnak.
– Mennünk kéne aludni – állt fel az isalani. – Hiszen te azt szeretnéd, ha holnap távoznánk.
– Bárcsak te maradhatnál – mosolygott a másik varázsló. – Igazán értékes lennél a közösségünk számára, de megértem, mit jelent az, ha az ember sorsa másokéhoz kötődik.
Nakor tekintete elsötétedett, és Pug most látta a legkomolyabbnak, mióta megismerték egymást.
– Ebből a társaságból öten szeljük majd át a tengert, és még négyen, akikkel csak később találkozunk. – Tekintete elködösült, mintha látott volna valamit a távolban. – Kilencen távoznak, de nem mind térnek vissza.
– Tudod, kik lesznek azok? – nézett rá aggodalmasan Pug.
– Én is egy vagyok a kilencből – felelte az isalani. – Az ember nem ismerheti saját sorsát.
– Te sosem találkoztál Fekete Macrosszal, ugye?
Nakornak visszatért szokásos állandó vidámsága.
– Egyszer igen, de ez hosszú történet.
– Vissza kell mennünk a többiekhez – állt fel Pug is. – De ezt a történetet még szeretném meghallgatni egyszer.
– És mi lesz a fiúval?
– Az előbb említett okokból nem örülök túlságosan, ha bele kell ártanom magamat a halandók ügyeibe, még akkor sem, ha az illetők történetesen rokonaim – ingatta a fejét bosszúsan Pug. – Mégsem hagyhatom magukra azokat, akiket szeretek. Segíteni fogok a fiúnak, ha itt lesz az ideje.
– Helyes. Ezért mondtam az apjának, hogy ide kell jöttünk.
– Te aztán tényleg szokatlan ember vagy, Kék Lovas – állapította meg Pug.
Nakor nevetve ismerte el a másik varázsló igazát.
Amikor visszaértek az ebédlőbe, Amos – Ghuda és Nicholas nagy örömére – éppen befejezte egyik hosszú meséjét. Ryana láthatólag zavarban volt, Harry pedig, akit teljesen elbűvölt a nő, szórakozottnak tűnt.
Pug kávét és desszertbort kért a szolgáktól, a társalgás pedig ismét visszafordult a krondori pletykák felé. Kis idő múlva ásítások bizonyították, hogy a vendégek szívesen nyugovóra térnének.
Pug jó éjszakát kívánt vendégeinek, majd a karját nyújtotta Ryanának, és kikísérte őt a teremből. Nicholasék felálltak, és elindultak a szobáik irányába. A nagyherceg észrevette, hogy amíg evett, megágyaztak, illetve égő gyertyát készítettek az éjjeliszekrényre. Ezenkívül hálóinget terítettek a párnájára.
Nicholas a fal felé fordult és éppen elaludt, amikor valaki megrázta a vállát. Dobogó szívvel ébredt, de csak Harry hajolt fölé. Barátja az övéhez hasonló hálóinget viselt.
– Mi van? – kérdezte nyűgösen.
– Nem fogod elhinni. Gyere velem!
Nicholas kikászálódott az ágyból és követte Harryt a folyosó másik végén elhelyezkedő szobájába.
– Már majdnem aludtam, amikor különös zajokra lettem figyelmes – mondta, és intett a nagyhercegnek, hogy menjen oda az ablakhoz. – Csak halkan! – kérte.
Nicholas kinézett, és Ryana kisasszonyt vette észre, aki a mezőn állt.
– Különös hangokat adott ki, mintha kántált vagy énekelt volna, de nem egészen olyat – magyarázta a másik fiú. Nem tévedhettek, a lány aranyhaja ragyogott Midkemia két, az égbolton levő holdjának fényében. – Hiszen meztelen! – esett le a nagyherceg álla.
– Egy perccel ezelőtt még fel volt öltözve, de tényleg! – bámult ki Harry is. A hölgyön tényleg nem volt semmi, és mintha transzban lett volna. Harry halkan füttyentett. – Szerinted mit csinál?
Nicholasnak végigszaladt a hátán a hideg. A mezőn álló nő hihetetlen szépsége ellenére sem keltett erotikus vágyakat benne. A nagyherceg inkább zavarban volt. Nemcsak betolakodónak érezte magát, de veszélyt szimatolt.
– Hallottam olyan történeteket, hogy a boszorkányok démonokkal párzanak a holdfényben – jegyezte meg Harry.
– Nézd! – intette le Nicholas.
A nő körül erősödött az aranyló fény, és csakhamar vakítóvá vált. A fiúk kénytelenek voltak eltakarni a szemüket, úgy tündökölt. Néhány pillanatra megtört az éj homálya, aztán megint sötétedni kezdett. Amikor felnéztek, azt látták, hogy a derengő fény már sokkal nagyobb, mint egy asszony. Először akkora lett, mint egy kunyhó, aztán mint Amos hajója, és még tovább nőtt, ráadásul valami kezdett alakot ölteni a belsejében. Ekkor a fény eltűnt, és Ryana helyén egy hatalmas mesebeli lény állott, és kiterjesztette száz méter széles szárnyait. Arany pikkelyei ezüstösen csillogtak a holdak fényében, hosszú nyakán szétnyílt ezüst taraja, ahogy a hüllőfej az ég felé tekintett. Aztán egy ugrással, egy hatalmas szárnycsapással és kis tüzet lehelve a sárkány felemelkedett.
Harry úgy szorongatta Nicholas karját, hogy megmaradt az ujja nyoma, de egyikük sem tudott megmozdulni. Amikor Ryana eltűnt a magasban, a fiúk összenéztek. A félelemmel vegyes csodálattól könnyek peregtek arcukon. A nagysárkányok nem léteztek. Persze voltak kisebb repülő hüllők, amelyeket sárkánynak neveztek, de azok csak egyszerű wyvernek voltak, mindenféle intelligencia nélkül. A nyugati országrészben még ilyenek sem éltek, a pletykák szerint azonban gyakran megjelentek Kesh nyugati hegyeiben. Beszélő és varázsolni tudó aranysárkányok azonban csak a mítoszokban léteztek. És mégis, a fiúk szemtanúi lehettek, hogy egy nő, akivel együtt vacsoráztak, átváltozott a legfenségesebb lénnyé, aki valaha is repült Midkemia egén.
Nicholas nem tudta abbahagyni a sírást, annyira megindította a látvány. Harry szedte össze magát előbb.
– Felébresszük Amost? – kérdezte.
– Soha ne beszélj erről senkinek! – rázta meg a fejét a nagyherceg. – Megértetted?
Harry elvesztette szokásos nagyképűségét, most rémült kisgyerek módjára bólogatott.
– Nem fogok – ígérte.
Nicholas magára hagyta barátját, és visszament saját szobájába. Majd kiugrott a szíve a helyéből, amikor észrevette, hogy Pug ül az ágyán.
– Csukd be az ajtót! – parancsolta a varázsló.
A nagyherceg szótlanul engedelmeskedett.
– Ryana nem bírja ki túl sokáig azon a szegényes koszton, amit mi vacsorának nevezünk – mondta Pug. – Az elkövetkezendő néhány órában vadászni fog.
Nicholas elsápadt. Életében először érezte, hogy milyen távol van apja óvó karjától és anyja szeretetétől. Tudta, hogy Pugot mindenki családtagnak tekinti, de a férfi mégiscsak nagyhatalmú mágus volt, ő pedig olyasmit látott, amit nem lett volna szabad.
– Nem mondom el senkinek – suttogta.
– Tudom – mosolyodott el Pug. – Ülj le!
A fiú leült a varázsló mellé az ágyra.
– Add ide a lábadat! – kérte Pug.
A nagyhercegnek nem kellett megkérdeznie, melyiket. Felemelte bal lábát, hogy a varázsló megvizsgálhassa a deformitást. A férfi néhány pillanatig tapogatta, majd megszólalt:
– Pár évvel ezelőtt apád megkérdezte, meg tudnám-e gyógyítani a lábadat. Elmondta neked?
Nicholas tagadólag intett. Még mindig ijedt volt az előbb átéltek miatt, és félt, hogy elsírná magát, ha megszólalna.
– Akkoriban sokat beszéltek a deformitásról és a meggyógyításodra tett erőfeszítésekről – folytatta a mágus.
– Sokan próbálkoztak vele – suttogta a fiú.
– Tudom. – Pug felállt, odasétált az ablakhoz, és felnézett a csillagos égre. Kis idő múlva visszafordult Nicholashoz. – Azt feleltem Aruthának, nem vagyok rá képes. Nem mondtam igazat.
– Miért? – hökkent meg a nagyherceg.
– Mert bármennyire is szeret téged az apád – és hidd el, mélységesen szeret, még ha nem is tudja kimutatni –, egyetlen szülőnek sincs joga ahhoz, hogy akarata ellenére megváltoztassa gyermeke természetét.
– Ezt nem igazán értem – mondta Nicholas. Kezdett szűnni félelme, így tovább kérdezett: – Mi lenne abban a rossz, ha meggyógyítanának?
– Nem tudom, képes leszek-e ezt most megértetni veled, Nicky – ült le a mágus a fiú mellé. – Mindannyiunkban megvan a képesség, hogy átformáljuk magunkat, ha akarjuk. A többség nemcsak nem próbálkozik ilyesmivel, de el sem ismeri, hogy ez a lehetőség létezik. Annak alapján, amit a mágiáról tudok, a gyerekkorodban használt gyógyításnak sikerülnie kellett volna. Valami megakadályozta, hogy a varázslatok kifejtsék hatásukat.
– Ezt nem értem – ráncolta a homlokát a fiú. – Azt mondod, nem hagytam, hogy meggyógyítsanak?
– Valami ilyesmi – bólintott Pug. – De ez nem ilyen egyszerű. Mindent megadnék, hogy normális lehessek – jelentette ki Nicholas.
– Igazán? – vetett rá átható pillantást a mágus.
A fiú egy pillanatig hallgatott.
– Azt hiszem – mondta aztán bizonytalanul.
Pug felállt, és megnyugtatóan rámosolygott.
– Menj aludni, Nicky! – Előhúzott valamit a zsebéből, és az éjjeliszekrényre tette. – Ez az amulett az én ajándékom. Majdnem ugyanolyan, mint amit az apádnak adtam. Ha szükséged lenne rám, fogd szorosan a jobb kezedbe, miközben a nyakadban viseled, és mondd ki háromszor hangosan a nevemet! Eljövök.
A fiú megnézte az amulettet, és észrevette, hogy ugyanazt a három delfint ábrázolja, amit annyi helyen látott a birtokon.
– Miért? – kérdezte.
– Mert a rokonod vagyok és a barátod – vált szélesebbé Pug mosolya. – És hamarosan mindkettőre szükséged lesz. És mert remélem, hogy te és a barátod megszolgáljátok a bizalmamat.
– Ryana kisasszonnyal kapcsolatban?
– Ő még nagyon fiatal, és butaság volt hagynia, hogy meglássátok. Az ő fajtájában a kicsinyek alig többek közönséges állatoknál. A sárkányok tízévente elrejtőznek egy barlangban, levedlik a bőrüket, és minden alkalommal más színben tűnnek elő. Nem kevesen pusztulnak el ebben az időszakban, mert teljesen védtelenek, amíg a sötétben át nem alakulnak. Csak a leghosszabb életűek, akik számos emberöltőt túléltek, jutnak el az arany bőrig és a teljes tudatosságig. Mikor végre intelligenssé válnak, nagyon megrémülnek. A hirtelen öntudatra ébredés és a teljes univerzum érzékelése komoly megrázkódtatást jelent ezeknek a teremtményeknek, akik emberi mércével mérve már nagyon öregek. Az ősidőkben fajának más tagjai tanították volna őt. – Pug kinyitotta az ajtót. – Mostanra azonban alig maradtak nagysárkányok. Ryana anyja segített nekem egy küldetés megoldásában, így én is segíteni fogok a gyermekének. Nem lenne bölcs dolog tudatni az emberekkel, hogy olyanok járnak közöttük észrevétlenül, akik nem emberek.
– Apa egyszer azt mondta nekem, hogy sok olyan dologról fogok tudomást szerezni, amelyről senkinek sem beszélhetek – mondta Nicholas. – Megértettem.
Pug nem szólt többet, csak becsukta maga mögött az ajtót. Nicholas lefeküdt, de még sokáig nem jött álom a szemére.

 

 

3.
Crydee

A hajó lehorgonyzott.
A kikötő személyzete láncokkal rögzítette a Királysast. Crydee nyüzsgött az élettől. Nicholas örömmel szemlélte új otthonát. A hosszú, eseménytelen út alatt végig honvágya volt, kivéve a másfél napos izgalmas átkelést a Sötétség-szoroson. Aztán északnak fordultak Tulan, Carse és most Crydee felé.
A város sokat fejlődött az elmúlt húsz évben: minden irányban kiterjesztette határait. Észak felé haladva Amos egy halászfalura mutatott, amely az általa Matrózbánatnak nevezett szirttől délre épült. Amikor a hajó besiklott a kikötőbe, észrevették, hogy a délnyugati dombokra is mindenütt házakat emeltek. Nicholas hunyorogva szemlélte a fehér falakat a visszatükröződő napfényben. Látta, hogy két hintó és néhány szekér kanyarodik egy királyi lobogós épület elé, és feltételezte, hogy az lehet a vámhivatal. A hintók hátulján ülő szolgák leugrottak, és kitárták az ajtókat az utasok előtt. Az első kocsiból egy magas nő és egy még magasabb férfi szállt ki. Nicholas nagybátyját és ángyát ismerte fel bennük: Amint a többi jármű is megállt, nagy sürgés-forgás kezdődött.
Amos parancsot adott, hogy tegyék ki a hajópallót. Nicholas és Harry mellette várakoztak, hogy kiszállhassanak. Martin herceg, Briana hercegnő és az udvartartás a parton állva várta, hogy köszönthesse a koronaherceget és kíséretét.
– Most legalább tudjuk, hogy legalább egy postagalamb megtette az utat Ylithtől idáig – jegyezte meg Amos, meglátva őket.
A Résháború óta eltelt huszonnyolc évben gyors lovasokból és postagalambokból álló folyamatos futárhálózatot építettek ki a Távoli Partok és Krondor között. Mivel Nicholas utazásáról csak az indulását megelőző napon döntöttek, a hír legfeljebb néhány nappal a hajójuk előtt érhetett Crydee-be.
A matrózok sürgölődése közepette Harry megszólalt:
– Kik lehetnek azok a lányok?
Most már Nicholas is észrevette a két fiatal lányt a herceg kíséretében.
– Az egyikük feltehetőleg az unokatestvérem, Margaret. A másik... fogalmam sincs.
– Majd én kiderítem! – határozta el magát az apród.
Mikor végre rögzítették a pallót, Amos odafordult a fiúkhoz.
– Fenség? – szólalt meg hivatalos hangnemben jelezve, hogy Nicholasnak kellene elsőként kiszállnia.
Harry előrelépett, de Amos a mellére tette a kezét, hogy visszatartsa.
– Rangsorrendben, apród – mondta nyomatékosan.
A fiú elvörösödve hátrált egy lépést.
Amikor Nicholas partra ért, a messziről látott magas férfi odalépett hozzá. Martin, Crydee hercege meleg mosollyal hajolt meg az unokaöccse előtt.
– Fenség, örömmel üdvözöljük önt Crydee-ben – mondta a protokoll szerint. Martin némiképp hasonlított Aruthára, csak magasabb és erőteljesebb testfelépítésű volt nála. Haja ezüstszürkére őszült, arcát pedig a sok napsütés és a kor ráncosra cserzette, mégis olyan erő sugárzott belőle, amely mindenkinek első pillantásra feltűnt. Nem élveteg nemes volt, aki ivászattal és parancsolgatással tölti napjait. Ez a férfi ma is gyakran aludt a csillagos ég alatt a földön, és képes volt a hátán egyedül elvinni egy szarvast.
Nicholas a hivatalos hangú üdvözlés miatt kissé zavarba jött, de azért határozottan válaszolt:
– Bácsikám, számomra az öröm, hogy itt lehetek!
Másodikként az admirális szállt partra.
– Kegyelmes uram! – hajolt meg, aztán keményen megveregette Martin vállát.
A hivatalos légkör azonnal tovatűnt, amikor Martin megölelte Amost.
– Vén kalóz! – nevetett. – Olyan rég találkoztunk! – Azzal megropogtatták egymás csontjait, majd kezet ráztak. Amos fejével Nicholas felé intett.
Martin ismét a nagyhercegre fordította figyelmét.
– Fenség! Engedje meg, hogy bemutassam hitvesemet, Briana hercegnőt.
Nicholas akkor látta őt utoljára, amikor járni tanult, így nem is igen emlékezett az asszonyra. Mintha csak most találkoztak volna először. A délceg termetű nő meghajolt a fiú felé. Magas homlokából hátrafésülte ezüstösre őszült haját, melyben halántékánál egyetlen fehér tincs díszelgett. A hercegnőt senki sem nevezte volna szépnek, mégis vonzó asszony volt. Bár elmúlt ötven, arcát nem szabdalták ráncok, eltekintve a szeme sarkában gyülekező néhány szarkalábtól. Rendkívül praktikusnak látszó bőrmellényt viselt selyeminge és hosszú szárú csizmájába tűrt nadrágja fölött.
– Hölgyem! – fogta és rázta meg finoman Nicholas a nő előrenyújtott kezét. Viszonzásképpen erős kézszorítást kapott, és tudta, a nagybátyja különös feleségéről szóló történetek alighanem igazak.
Az asszony Armengar lerombolt városából származott, ahol a nők is egyenlő értékű katonaként harcoltak. A jelentések alapján Lady Briana jobban tudott vadászni, harcolni és lovagolni, mint a legtöbb férfi. Most, hogy élőben látta őt, Nicholas elhitte a híradásokat.
Martin folytatta a bemutatást.
– Ő a fiam, Marcus.
Amikor a nagyherceg meglátta az unokatestvérét, megtorpant: a fiatalember halványan ismerősnek tűnt. Barna haja és szeme miatt Nicholas úgy gondolta, biztosan valamelyik krondori fiúra emlékezteti. Marcus ugyanolyan magas volt, mint ő, és a haját is ugyanolyan hosszúra vágatta. Viszont két évvel idősebb volt Nicholasnál, s ennek megfelelően kissé erőteljesebb testfelépítésű. Marcus kurtán meghajolt, majd hátralépett.
– Kuzin! – biccentett felé Nicholas.
Amos megállt a fiúk mellett, majd odaszólt házigazdájuknak:
– Emlékszel, amikor először kiszúrtam, hogy Arutha fivére vagy?
– Hogy is felejthetném el? – felelte a herceg. – Az volt az első tengeri utam, és kis híján vízbe fullasztottál bennünket.
– Úgy érted, mesteri hajóstudásommal megmentettem értéktelen bőrötöket? – felelte Amos, aztán Nicholas és Marcus felé intett. – Ha a világnak valaha is bizonyítékra lenne szüksége a származásodat illetőleg, épp elég ez a két kölyök. Azt hiszem, jobb lenne, ha egyiküket zöldre festenénk, hogy meg tudjuk őket különböztetni – vakargatta meg a szakállát.
Nicholas értetlenül nézett az admirálisra, Marcus arcáról viszont semmit sem lehetett leolvasni.
– A hasonlóságra gondoltam – magyarázta Amos.
– Miféle hasonlóságra?
– Hasonlítotok egymásra.
A nagyherceg unokatestvérére pillantott.
– Azt hiszed...?
– Én nem vettem észre... fenség – rázta meg a fejét Marcus.
– Soha nem is fogod – hahotázott Amos.
Martin a rövid közjáték után folytatta a bemutatást.
– Fenség, ő a leányom, Margaret.
A két fiatal lány egyike pukedlizett. Haja ugyanolyan sötét volt, mint a bátyjáé, mégis az anyjára hasonlított. A természet egyenes orrot és magas arccsontot adott neki, bár Brianához képest kevésbé előreugrót. Vállig érő egyenes hajában semmilyen díszt sem hordott. Sötét szemével a nagyhercegre pillantva megszólalt:
– Micsoda öröm, kuzin! – mosolyodott el, s ettől hirtelen kifejezetten bájossá vált.
Nicholas pillantása átsiklott a Margaret mellett álló fiatal nőre és elakadt a lélegzete. A valaha is látott legnagyobb búzavirágkék szempárba bámult. Hirtelen esetlennek és bizonytalannak érezte magát.
– Ő a társalkodónőm, Abigail kisasszony, a carse-i Bellamy báró leánya – mutatta be Margaret.
Amikor a karcsú lány pukedlizett, Nicholas meg mert volna esküdni, hogy senkit sem látott még, aki ilyen kecsesen hajtotta végre a szertartásos mozdulatot. Társnőjével ellentétben Abigail szőke haját ezüst diadém fogta hátra, ahol pedig művészi csigákba rendezték. A lánynak hibátlan fehér bőre és finom arcvonásai voltak. Amikor mosolyogva felemelkedett, Nicholas akaratlanul is visszamosolygott rá, de ez hamarosan idétlen vigyorrá változott.
A fiút halk torokköszörülés zökkentette ki az álmodozásból.
– Kisasszony! – mondta némiképp rekedten, majd nagybátyja felé fordult.
– Ő Harry, a fegyverhordozóm és apródom – mutatta be társát, aki Nicholas és saját úti holmiját cipelve botladozott le a pallón. A fiú ledobta a csomagokat a földre, majd meghajolt Crydee hercege és hercegnője előtt. Amikor meglátta a fiatal hercegnőt és kísérőjét, szélesen rájuk vigyorgott.
Martin intett unokaöccsének, hogy utazzon velük az első hintóban. Harry már éppen utánuk indult, amikor Amos ismét megállította – ezúttal a vállánál fogva.
– Az első hintóban a nagyherceg, a herceg és a hercegnő utazik. A másodikban jómagam és a hercegi pár gyermekei. – De... – próbált megszólalni a fiú.
Az admirális a szekerekre mutatott.
– Te gondoskodsz róla, hogy a nagyherceg csomagjait rendben kocsira rakják, miután mindet lepakolták a hajóról. Azután felülhetsz valamelyikre, amikor felhajtanak a várba.
Ekkor szállt ki Nakor és Ghuda.
– És velük mi legyen? – érdeklődött Harry.
– Mi majd sétálunk – vigyorgott az isalani. – Nincs olyan messze – mutatott az öbölből is jól látható erődre.
– Nem is árt egy kis mozgás – nyújtózkodott egyet a zsoldos.
Harry sóhajtva dobta fel a magával hozott két táskát az első szekérre.
– Hé, kölyök, mi ez? – szólt rá a kocsis.
– Krondor nagyhercegének csomagja – mordult rá Harry dühösen. – Én pedig a fegyverhordozója vagyok!
A férfi lustán tisztelgett, de továbbra sem mozdult a kocsi mellől, amelynek eddig támaszkodott.
– Akkor mit kíván, hova tegyük a többit, úrfi? – mutatott hátra.
Harry megfordult, és látta, hogy éppen most rakják ki az első adag poggyászt a hajóból: két matróz cipelte le Nicholas egyik nehéz utazóládáját a pallón. Hamarosan három másik követte az elsőt. Nagy csikorgással és kötélnyikorgással hatalmas teherháló emelkedett ki a raktérből, legalább tucatnyi ládával és egyéb poggyásszal a belsejében. Rövid idő múlva az egészet sikerült leereszteni a rakpartra, és szorgos kikötőmunkások ugrottak, hogy kibogozzák a hálót.
– És gondolom azt is tudja, hogyan helyezzük el ezt itt mind, igaz, úrfi? – csúfolódott a hajtó.
Harry lemondó sóhajjal emelte ki a szekérből a két táskát, amelyben Nicholas és a saját ruhái és legszükségesebb személyes holmijai voltak a hajóút idejére. Nyilvánvalóan ezek lesznek a legutolsó csomagok, amelyeket felpakolnak.
– És még tőlem várják, hogy felügyeljem a rakodást? – rázta meg a fejét a fiú.
A kocsis cinkosan kacsintva ellökte magát a szekér oldalától.
– Mindenki számára gyorsabb és egyszerűbb lesz a dolog, ha onnan ellenőriz minket, fiam – mutatott egy ajtóra húsz méterrel arrébb az út mentén. – Jó a sör, finom a húsos lepény, és az ablakon keresztül is felügyelheti a munkát.
Harrynek már a húsos lepény említésére is összeszaladt a nyál a szájában az egyhangú hajóskoszt után. De azért nem állt kötélnek.
– Nem lehet, teljesítenem kell a kötelességemet.
A kocsis megrázta a fejét.
– Akkor tegyen egy szívességet, úrfi, és nagyon csöndben felügyeljen bennünket, ha érti, mire gondolok!
Az apród bólintott, majd félreállt az útból, mert az első két ládával épp most értek a szekérhez. Keresett magának egy árnyékos helyet a vámház eresze alatt és nekidőlt a falnak. A hegy irányába nézve látta, hogy Ghuda és Nakor már elhagyták a kikötőnegyedet, és felfelé tartanak a várba vezető széles úton. Alighanem egy órával előtte fel fognak érni.
– És én még azt hittem, érdekes lesz – mormogta magában Harry.

 

Amint a hintók felértek a kastély udvarába, elsőként katonák kettős sorfalát pillantották meg. Valamennyien a vár barna-arany egyenruháját viselték; egyik kezükben Crydee barna mezőben arany sirályos címerével díszített pajzsot fogtak, a másikban pedig barna-arany szalagos alabárdot tartottak. A páncéljuk csillogott a nap fényében. Amikor a kocsis kinyitotta a hintó ajtaját és Nicholas kilépett, egy alacsony, karikalábú, ősz hajú, ráncos arcú férfi elkiáltotta magát:
– Tisztelegj!
A katonák vigyázzba merevedtek és előredöntötték, majd visszahúzták alabárdjukat. Miután Martin és a többiek is kiszálltak, a kocsisok elhajtottak a vár túlsó végében elhelyezett kocsiház felé.
Nicholas jól megnézte magának új otthonát. Crydee kastélya sokkal kisebb volt, mint amihez hozzászokott. Az ősi erőd köré egyetlen épületgyűrűt emeltek, amelyet később egy újabb csarnokkal toldottak meg hátul. A nagyherceg gyorsan felmérte a távolságokat, és némiképp rosszallóan vette tudomásul, hogy bárki is emelte a külső falat, túl keskeny helyet hagyott a védmű számára. Ha valaha is áttörnék a falat, nem sokáig lehetne visszatartani a támadókat a központi erőd elfoglalásától.
Martin – mintha olvasott volna a gondolataiban – megszólalt:
– A dédapám foglalta el ezt az erődöt az itt létesített kesh helyőrségtől, és ő építtette köré a falat. – Majd Arutháéra emlékeztető félmosollyal az ajkán folytatta: – Nagyapám toldotta hozzá a két újabb épületet, és nemigen maradt hely további terjeszkedésre. Apa mindig tervezte, hogy kijjebb tolatja a falakat... de sosem sikerült hozzáfognia. – Aztán Nicholas vállára tette a kezét. – Valahogy eddig még nekem sem jutott rá időm.
A harcosok sorfala között egy hatalmas termetű, rövid, fekete szakállú, fekete bőrű férfi közeledett hozzájuk az előbb megpillantott alacsony, ősz hajú katona mögött. Amikor odaértek hozzájuk, mindketten meghajoltak a nagyherceg előtt.
– Charles főfegyvermester! – vigyorgott Amos az alacsony férfira.
– Fenség, ez itt a főfegyvermesterem, Charles, illetve Faxon istállómester – mutatta be őket Martin.
Nicholas főhajtással fogadta tisztelgésüket, majd mondott néhány szót egy idegen nyelven Charlesnak. A fegyvermester meghajolt, és ugyanígy válaszolt. Aztán a Királyság nyelvére fordította a szót:
– Ön kiválóan beszél tsuraniul, fenség.
– Csak néhány szó erejéig, de tényleg – vörösödött el a fiú. – De az egész udvar hallott Martin bácsi tsurani fegyvermesteréről. És természetesen Faxon istállómesterről is – tette hozzá gyorsan.
– Köszönöm, fenség – mondta Faxon.
A herceg sorban bemutatta háztartása többi fontosabb tagját is, majd amikor túlestek a formaságokon, karon fogta unokaöccsét.
– Ha fenséged velem tartana...
Martin és Nicholas felsétáltak a kastélyba vezető lépcsősoron, Martin gyermekei és Abigail pedig utánuk indultak, mivel a saját lakrészük is ott volt.
Briana ott maradt Amosszal.
– Este fogadást adunk a tiszteletetekre, de addig is valakinek meg kell mutatnia a lakosztályodat.
– Csak mondd meg, melyik szobát kaptam, kedvesem! Elég sokáig éltem itt ahhoz, hogy ne tévedjek el egyedül.
– A régi szobádban alhatsz, Amos – mosolygott rá Briana.
Az admirális a főkapu felé nézett, amely előtt két őr strázsált.
– Szóljatok azoknak a fiúknak – intett Amos a katonák felé –, hogy hamarosan két, nagyon valószínűtlen figura érkezik ide. Az egyikük egy Shing Laiból származó alacsony őrült, akit Nakornak hívnak, a másik pedig egy magas zsoldos, név szerint Ghuda Bulé. Engedjék be őket, Nicky kíséretéhez tartoznak!
Briana felhúzta a szemöldökét, de azért megkérte Charlest:
– Intézkedjen, legyen szíves!
A fegyvermester tisztelgett, majd elsietett, hogy tájékoztassa a kapunál álló őröket.
– Kik ezek, Amos? – kérdezte aztán Briana.
– Olyan eredeti fickók, amilyeneket máshol keresve se találnál – felelte az admirális látszólag könnyedén.
Az asszony a férfi vállára tette a kezét. Együtt szolgáltak Armengarban, a nő otthonában, amikor Amos segített megszervezni a város védelmét a Sötét Ösvény Testvériségének ostroma ellen.
– Elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, valami más rejlik a dolog mögött. Mi az?
Az admirális a fejét csóválta.
– Csak... Arutha mondott valamit, mielőtt elindultunk. Arra kért, ha bármi történnék, hallgassunk Nakorra. – Azzal a férfi felnézett a kastély kapujára, amely mögött épp most tűnt el Martin és Nicholas.
Briana pillanatnyi csöndes gondolkodás után így szólt:
– Azt hiszem, a „bármi” alatt bajt értett.
Amos kényszeredetten felnevetett:
– Hát, kétlem, hogy arra gondolt, hallgassunk a varázslóra, ha meglepetés-parti készül.
Briana egy mosollyal válaszolt. Megölelte Amost és megpuszilta az arcát.
– Hiányoztál, te és a humorod, vén kalóz!
A férfi emlékektől eltelve pillantott körül.
– Túl sok embert láttam meghalni azokon a falakon, és túl sok időt töltöttem a védelmükkel, úgyhogy hazudnék, ha azt állítanám, hogy hiányzott nekem Crydee. – Aztán ő is jól megszorongatta az asszonyt. – De legyek átkozott, ha te és Martin nem hiányoztatok!
A magas hercegnő és a nagydarab hajóskapitány egymás dereka köré font karral felsétált a vár lépcsőjén.

 

Martin intett Nicholasnak, hogy foglaljon helyet, aztán ő maga is leült az íróasztala mögé. A fiú körbenézve megállapította, hogy a hercegi hivatal Arutháéhoz képest kicsi.
A Martin mögötti falon Crydee sirályos lobogója függött. A madár feje fölött halványan egy korona körvonalai látszottak, amelyet eltávolítottak a szövetről. Nicholas tudta, hogy régen az ő nagyapjáé volt ez a szoba, aki másodikként szerepelt a trónöröklési rendben. Martin azonban házasságon kívül született, s ezért sem ő, sem leszármazottai nem kerülhettek trónra, s így a családi címeréből is eltávolították az erre utaló jeleket.
– A Résháború idején egy darabig apád dolgozott ebben a hivatalban, Nicholas. Előtte a nagyapád, még korábban pedig az ő apja, illetve nagyapja.
A fiú most vette észre, hogy a hercegi zászló kivételével a falon egyetlen személyes tárgy, emlék vagy trófea sem lóg, mindössze a Hercegség és a Királyság hatalmas térképe díszíti a csupasz követ. Martin íróasztala rendszerető emberre vallott: mindössze tintatartó, gyertya, egy lúdtoll és egy rúd vörös pecsétviasz állt rajta. Két összetekert pergamen valami befejezetlen ügyről árulkodott, de ettől eltekintve az egész szoba rendezett benyomást keltett, mintha a helyiség tulajdonosa gyűlölt volna megoldatlan feladatokat hátrahagyni a nap végén. Az egész olyan ismerősnek tűnt, s végül a fiú rájött, hogy a helyiségnek ugyanolyan a légköre, mint otthon az apja irodájának. Amikor ismét a nagybátyjára nézett, észrevette, hogy Martin őt figyeli. Nicholas elvörösödött.
– Ne feledd, Nicky, itt is a családod vesz körül – mosolygott rá a herceg.
– Apa sokat mesélt Crydee-ről, és hallottam Amos véget nem érő történeteit, de... – nézett körül még egyszer – ...azt hiszem, nem tudtam, mit várjak.
– Többek között ezért vagy itt – felelte Martin. – Arutha szeretné, ha megismernéd a gyökereidet. A mi udvarunk krondori mércével mérve igencsak szerény – folytatta –, Rillanonhoz és némelyik keleti udvarhoz képest pedig egyenesen primitív. De meglátod, minden lényeges szempontból egészen kényelmes hely.
A fiú egyetértőleg intett.
– Pontosan mi lesz a dolgom? – kérdezte.
– Ennek eldöntését Arutha rám hagyta. Azt hiszem, egyelőre magam mellé veszlek apródomul. Egy kicsit ugyan öreg vagy már erre a tisztségre, de ily módon a közelemben maradhatsz, és egy idő után talán komolyabb feladatokat is adhatok. A barátodat pedig kinevezem Marcus mellé.
Nicholas már éppen tiltakozni akart, amikor a nagybátyja megmagyarázta:
– Az apródoknak nincsen apródjuk, Nicky.
A fiú bólintott.
– Ma este hivatalos fogadást adunk. Egy csapat színész is fellép, akik éppen a városban időznek. Holnap pedig megkezdődik a munkád.
– Megtudhatom, mi lesz az?
– Samuel háznagy majd ad néhány feladatot. Charles fegyvermester és Faxon istállómester is kitalál a számodra valamit. Minden nap rengeteg dolgod lesz, amelyet többnyire azért kell elvégezned, hogy én hatékonyabban irányíthassam a hercegséget. Bizonyára észrevetted a déli sziklákon és azokon is túl az új házakat. Crydee a Távoli Partok mércéjével mérve kezd egész kis metropolisszá fejlődni. Tehát van mit csinálnunk. Most pedig szólok egy szolgának, hogy mutassa meg a szobádat.
– Köszönöm, Martin bácsi.
Nicholas felállt, a herceg pedig megkerülte az asztalt, kinyitotta az ajtót és odahívott egy szolgát.
– Holnaptól fogva, fenség, kegyelmes uramnak fogsz címezni, a te megszólításod pedig úrfi, illetve apród lesz.
A fiú zavarában elvörösödött, bár maga sem tudta, miért érez így. Elgondolkodva követte vezetőjét a szobájába.

 

Az est folyamán Nicholas nagybátyja és unokatestvére, Marcus között ült. A vacsora egyszerű, de kiadós volt, a hozzá felszolgált testes bor rendkívül ízletes, és a szórakoztatás is színvonalas. A fiú az este nagy részét azzal töltötte, hogy az asztal túloldalán, Margaret mellett ülő Abigailt bámulta. A két lány az étkezés ideje alatt gyakorta összedugta a fejét, hogy megbeszéljen valamit, és Nicholas – maga sem tudta miért – többször is elpirult. Megpróbált ugyan csevegni egy kicsit Marcusszal, de mindig csak kurta válaszokat, utána pedig hosszú csendet kapott feleletül. Kezdte úgy érezni, hogy az unokabátyja valamiért nem kedveli őt.
Amos, Nakor és Ghuda Bulé az asztal túlsó végén ültek, ezért velük nem beszélhetett. Ők láthatólag jól érezték magukat, miközben történeteket cseréltek Charles fegyvermesterrel és Faxon főlovásszal.
Végigtekintve az asztal körül ülőkön Nicholas látta, hogy Harry megpróbál társalgásba elegyedni a mellette ülő fiatalemberrel. Az illető nagyon halkan beszélhetett, mert amikor megszólalt, Harry mindig egészen közel hajolt hozzá. A férfi nagyjából velük egykorú lehetett: legfeljebb egy-két évvel volt több vagy kevesebb húsznál. Hihetetlenül szőke haja vállig ért, és kék szemébe lógó hosszú frufruját percenként hátrasöpörte. Nicholas úgy gondolta, hogy ha a fiú mosolyogna, egész szeretetreméltó fickónak látszana.
– Kuzin, ki az ott?
Marcus az unokaöccse által mutatott irányba pillantott.
– Ő Anthony. Mágus.
– Tényleg? – kérdezte Nicholas örülve, hogy végre sikerült egy több, mint egyszavas választ kicsikarnia asztalszomszédjából. – És mit keres itt?
– Apám néhány évvel ezelőtt megkérte a te apádat, járjon közben Csillagdokk vezetőinél, hogy küldjenek nekünk egy mágust. – Marcus vállat vont. – Ennek azt hiszem, van valami köze nagyapához. – Letette a lerágott csontot, megmosta ujjait a kikészített edényben, majd megtörölte a kezét egy vászonszalvétában. – Apád beszélt valaha arról, hogy volt egy varázsló az udvarukban?
Nicholas megkönnyebbült, hogy végre sikerült valami társalgási témát találniuk.
– Néhányszor – felelte. – Úgy értem, mesélt Kulganról és Pugról. Idefelé találkoztam is Puggal.
Marcus továbbra is a máguson tartotta a szemét.
– Anthony kedves fickó, ezt bizton állíthatom; igazán barátságos, ha az ember közelebbről megismeri. De sokat titkolózik, és ha apa nagy néha a tanácsát kéri, megpróbálja elkerülni a válaszadást. Attól tartok, hogy a csillagdokki mágusok tréfának szánták az ideküldését.
– Tényleg?
Marcus savanyúan nézett a nagyhercegre.
– Folyton azt kérded, „tényleg?”, mintha bizony hazudós lennék.
– Ne haragudj! – vörösödött el kissé a fiú. – Rossz szokás. Úgy értettem, miből gondolod, hogy a csillagdokkiak ilyet tennének, mármint hogy tréfából küldenének ide valakit?
– Mert nem valami nagy varázsló, amennyire én meg tudom ítélni.
Nicholas azon kapta magát, hogy majdnem megint azt mondta „tényleg”, de gyorsan helyesbített:
– Érdekes. Úgy értem, az ember nem túl sok mágussal találkozik, és azok sem igen varázsolnak, legalábbis nem olyankor, amikor látjuk őket.
– Gondolom, biztos Anthony is jó valamire – vonta meg a vállát Marcus –, de én úgy érzem, óvakodnom kell tőle. Annyira titkolózó.
Nicholas felkacagott. Marcus felé fordult, hogy lássa, rajta nevet-e.
– Tudod, szerintem ez a színjáték része – mondta a nagyherceg. – Az árnyékban bujkálni, rejtélyeskedni, meg ilyesmi.
Unokafivére kivételesen engedélyezett magának egy halvány mosolyt.
– Talán igazad van. Mindazonáltal, ő apa tanácsadója, bár eddig nem sok mindent tett ebbéli minőségében.
A nagyherceg örült, hogy végre nincs az a nyomasztó csend körülötte, így tovább erőltette a beszélgetést.
– Tudod, én ismertem Faxon istállómester apját. Nem hittem volna, hogy ennyire hasonlítanak egymásra.
Marcus semmitmondóan megköszörülte a torkát.
– Gardan már nagyon öreg volt, mire visszatért Krondorból. Észre sem vettem, hogy hasonlítanak.
Nicholas úgy érezte, megint kezd kicsúszni a kezéből a társalgás.
– Elszomorodtam, amikor tavaly meghallottam a halálhírét.
Marcus megvonta a vállát. Úgy tűnt, ez a kedvenc gesztusa.
– Itt nemigen csinált semmit, csak horgászott meg történeteket mesélt. Öreg volt. Kedveltem őt, de... – vonta meg ismét a vállát. – Az ember megöregszik, aztán meghal. Ez az élet rendje.
Most Nicholas vonogatta a vállát.
– Majdnem tíz éve láttam őt utoljára. Közben nyilván idősebb lett. – Amikor rádöbbent, mennyire semmitmondóvá vált a csevegésük, nem erőltette tovább a dolgot. A vacsora további részében nem szóltak egymáshoz.
Amikor mindenki befejezte az evést, Martin felállt, és szót kért.
– Nagy örömmel üdvözöljük otthonunkban rokonunkat, Nicholast – A jelenlévő nemesek és szolgák udvariasan tapsoltak. – Holnaptól fogva ő lesz a személyes apródom. – Ezt hallva Harry kérdő pillantást vetett barátjára. Nicholas széttárta a karját. – Társát, Harry Ludlandot pedig fiam kísérőjének nevezem ki.
A grófcsemete olyan képet vágott mint aki azt mondja: ez mindent megmagyaráz.
– Most pedig – folytatta Martin – valamennyiüknek jó éjszakát kívánok!
Ekkor előrenyújtotta a karját, Briana pedig ünnepélyesen belekarolt, és a hercegi pár kisétált a teremből. Margaret és Abigail követték őket, majd Marcus is felemelkedett, és odafordult Harryhez.
– Nos, ha te leszel az apródom, ébressz fel napkelte előtt egy órával! Kérdezd meg bármelyik szolgát, hol van a lakosztályom, és ne késs el! – Majd Nicholasra nézett. – Apa azt akarja, hogy addigra te is légy készen.
Nicholas nem törődött unokabátyja hangsúlyával, udvarias meghajlással válaszolt:
– Ott leszek!
Marcus elmosolyodott. A nagyherceg meghökkent, mert amióta megérkeztek, rokona arcán még semmilyen érzelmet sem látott, egy-egy homlokráncolástól eltekintve.
– Biztosan úgy lesz – mondta, majd intett a szolgáknak. – Mutassák meg az apródoknak a szállásukat!
A fiúk elindultak a két szolga mögött. Amikor elhaladtak a varázsló mellett, Harry odaszólt neki:
– Még találkozunk, Anthony.
A fiatalember mormogott valamit válaszul Amint maguk mögött hagyták őt és egy hosszú folyosóra értek, Harry azt mondta:
– Ő a herceg mágusa.
– Tudom – felelte Nicholas. – Marcus szerint nem valami jól végzi a munkáját.
Harry jelezte, hogy erről a témáról nem tud véleményt alkotni, de azért hozzátette:
– Rendes fickónak látszik, csak kicsit szégyenlős. Szörnyen motyog.
A szolgák két szemközti ajtóhoz vezették a fiúkat. Nicholas kinyitotta a neki mutatottat. Amikor belépett, számára cellaszerűnek tűnő helyiségben találta magát. Legfeljebb három méter hosszú, illetve két és fél méter széles lehetett. A földön szalmazsák hevert. A személyes holmijai számára kis méretű láda állt az egyik sarokban. Ezenkívül egy szék, aprócska íróasztal, rajta pedig egyszerű lámpa jelentették az összes berendezést.
– Hol vannak a holmijaim? – kérdezte Nicholas visszafordulva a távozni készülő szolgához.
– Egy raktárban, úrfi – felelte a férfi. – Őkegyelmessége azt mondta, nem használhatja őket addig, amíg haza nem tér, így egy pincében helyeztette el. A ládában mindent megtalál, amire szüksége lehet.
Harry hátba veregette barátját.
– Hát, Nicky úrfi, jobb, ha lefekszel és alszol egyet. Holnap korán kelünk.
– Ne hagyd, hogy elaludjak! – kérte Nicholas elnehezült szívvel.
– Mit ér meg neked, ha felébresztelek?
– Mit szólsz ahhoz, hogy nem váglak jól hátba? – felelte a nagyherceg.
Harry egy pillanatra úgy tett, mint aki elgondolkodott az ajánlaton.
– Egész jó cserének tűnik. – Aztán nevetve hozzátette: – Ne aggódj! Hamar hozzászoksz az apródoskodáshoz. Nézz csak rám! Én is egész jól belejöttem.
Azzal bement a szobájába. Nicholas égnek emelte a tekintetét, mintha csak azt mondaná: mert neked sosem kellett úgy viselkedned, mint egy igazi apródnak. Balsejtelmektől gyötörve belépett a cellájába, becsukta az ajtót és levetkőzött. Elfújta a lámpát, lefeküdt a szalmazsákra, majd magára húzta a vékony pokrócot. Az éjszaka nagy részét forgolódással töltötte; nemigen tudott pihenni, mert rettegett a másnaptól.

 

Nicholas ébren volt, amikor kopogtak az ajtaján. A sötétben botladozva bosszúsan jött rá, hogy elfelejtett utánanézni a lámpagyújtáshoz szükséges eszközöknek, mielőtt eloltotta a fényt. Nagy nehezen megtalálta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.
– Így akarsz jönni? – kérdezte Harry, mert persze ő állt odakinn.
Nicholas ostobán érezte magát egy szál alsónadrágban álldogálva, és magyarázkodni kezdett:
– Elfelejtettem megnézni, hova tették a kovát és az acélt.
– Az asztalon, a lámpa mögött van, a szokásos helyén. Majd én meggyújtom; te addig öltözz!
A nagyherceg kinyitotta a ládát. Egyszerű barna-zöld tunikát talált benne, ami alighanem a crydee-i apródok egyenruhája lehetett, mivel Harry is ilyet viselt. Egész jól eltalálták a méretét.
– Szerinted mi miatt kell pirkadat előtt felkelnünk? – kérdezte, miközben a csizmáját húzta.
Harry letette a most már égő lámpát, és behúzta maga mögött az ajtót.
– Gondolom, mert parasztok – mondta.
– Parasztok?
– Tudod, vidékiek. Mindig hajnalhasadáskor kelnek, és a csirkékkel fekszenek.
Nicholas nyögve nyugtázta a magyarázatot, miközben a csizmájával küszködött. Bal lába kissé feldagadt, s emiatt még nehezebben tudta felvenni a speciálisan neki készített lábbelit.
– A fenébe! – káromkodott. – Itt alighanem nagyobb a páratartalom, mint odahaza.
– Csakhogy észrevetted! – csúfolódott a társa. – Úgy érted, fel se tűnt, hogy moha nő a szobád falán?
Nicholas lustán Harry felé legyintett, aki könnyedén kitért a csapás útjából.
– Gyerünk! – mondta nevetve. – Nem lenne jó rögtön az első nap elkésni.
A két fiú kilépett a folyosóra, de Harry hirtelen megtorpant.
– Hol vannak a szolgák?
– Mi vagyunk a szolgák, te tökfilkó – felelte Nicholas. – Azt hiszem, tudom, melyik a családi lakószárny.
Próbálkozás és kisebb eltévedések után végül sikerült odatalálniuk. A lakosztályok ugyan kisebbek voltak, mint amilyenekhez a nagyherceg otthon hozzászokott, viszont kétségtelenül sokkal kényelmesebbek lehettek, mint a cellák, amelyekben a fiúk előző éjszaka aludtak. Szolgák jöttek ki két ajtón; amikor Nicholas kérdezősködni kezdett, kiderült, hogy a hercegi pár és Marcus szobájából.
A barátok a csukott ajtók előtt várakoztak egy darabig, aztán Nicholas megkockáztatott egy halk kopogást.
Az ajtó kitárult, és Martin kidugta rajta a fejét.
– Néhány perc múlva jövök, úrfi – mondta.
Még mielőtt a fiú válaszolhatott volna, hogy: – Igen, kegyelmes uram – az ajtó már vissza is zárult az orra előtt.
Harry vigyorogva emelte fel a kezét, hogy ő is bekopogjon, de mielőtt a fához érhetett volna, a bejárat kinyílt, és Marcus lépett ki rajta.
– Elkéstél – vakkantotta oda köszönés helyett. – Gyerünk! – sietett végig a folyosón, és Harrynek szinte futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele.
Néhány perccel később Martin is előkerült a hálószobájából, és szó nélkül elindult egy irányba. Nicholas követte. A fiú azt várta, hogy a nagyterembe mennek, ehelyett azonban végiggyalogoltak az erődön, és a főbejáraton át kimentek az istállókhoz. Marcus és Harry épp kilovagoltak a kapun, amikor a szolgák a herceghez és unokaöccséhez is odavezettek egy-egy paripát.
– Tudsz lovagolni? – kérdezte Martin.
– Persze... kegyelmes uram – tette hozzá sietve.
– Akkor jó. Nem vagyunk híján frissen betört lovaknak, amikre ráfér, ha biztos kézzel dolgozik velük valaki.
Amint Nicholas nyeregbe szállt, azonnal meg kellett küzdenie hátasával. Egy gyors csavarintás a zablán, meg egy határozott térdszorítás azonban gyorsan lecsillapította az ideges állatot. A fiatal heréltet a nyakán látható, a ménekre jellemző foltból, és agresszív viselkedéséből ítélve túl későn vehették kezelésbe. A fiúnak a túl nehéz nyereg sem tetszett, mert ez megnehezítette az állattal való kapcsolattartást.
Martin azonban nem hagyott időt neki, hogy a lovaglás szépségeiről töprengjen, rögtön megfordította paripáját, és a kapu felé indult. Nicholas megsarkantyúzta lovát, és rögtön rájött, hogy rengeteget kell majd használnia a lábát, ha normális sebességre akarja ösztönözni az állatot. Aztán a ló hirtelen felágaskodott, majd megiramodott. A fiú azonban automatikusan megszorította combjával hátasát, visszaült a nyeregbe, és biztos kézzel meghúzta a kantárszárat. Kis körbe irányította a paripát, amíg az könnyű ügetésig nem lassult. Amikor pedig nagybátyja mellé értek, Nicholas annyira visszafogta az állatot, hogy ugyanolyan sebességgel haladjanak, mint a herceg.
– Jól aludtál, úrfi?
– Nem igazán, kegyelmes uram.
– Talán nem felelt meg a szállásod? – érdeklődött Martin.
Nicholas először azt hitte, nagybátyja gúnyolódik vele, de amikor ránézett, látta, hogy a herceg arca teljesen közömbös.
– De, megfelelt – mondta, mert nem akart rögtön panaszkodni.
– Gondolom csak a szokatlan környezet miatt van.
– Hamar meg fogod szokni Crydee-t.
– Kegyelmed sosem szokott enni reggel? – váltott témát Nicholas, amikor megérezte, hogy korog a gyomra.
Martin szája szöglete kissé felfelé kunkorodott a kérdés hallatán, s ez az arckifejezés nagyon emlékeztette a fiút apja félmosolyára.
– Ó, természetesen fogunk reggelizni, de mindig dolgozom néhány órát evés előtt, úrfi.
Nicholas bólintott, hogy érti.
Mire beértek a városba, már sokan jártak az utcákon. Lehet, hogy a boltok még nem nyitották ki spalettáikat, de a munkások már útban voltak a kikötő, a malom és más munkahelyek felé. A halászhajók már kifelé tartottak a kikötőből a pirkadat fényénél, bár a nap még nem emelkedett a távoli hegyek fölé. Finom illatok szálltak a kéményekből, amint a pékek folytatták tegnap éjjel előkészített munkájukat, az aznapi kenyér sütését.
Amikor a dokkokhoz értek, ismerős hang hallatszott:
– Készítsétek azokat a hálókat! – kiáltotta Amos.
Nicholas látta, hogy Amos valamilyen áru bepakolását felügyeli. Marcus is felbukkant a sarkon, egy lassan mozgó szekér mellől, mögötte pedig Harry lépkedett.
– Ez az utolsó, apám – jelentette Marcus.
Martin nem magyarázta el Nicholasnak, mi történik, de ő így is feltételezte, hogy az új északi helyőrségbe küldenek még némi rakományt a krondorin kívül.
– Amos, kifuttok a ma reggeli dagállyal? – kérdezte a herceg.
– Az utolsó pillanatokban – ordított hátra az admirális –, feltéve, hogy ezek a hájas majmok képesek lesznek a következő fél órában feljuttatni a maradék rakományt a fedélzetre!
A dokkmunkásokat láthatólag nem zavarta az ordítozás, megszokták, hogy csak a minél hatékonyabb rakodásra figyeljenek. Amikor a teherháló tele lett, a legénység felhúzta, átlendítette a raktér fölé, majd pillanatnyi megtorpanás nélkül leeresztette a helyére.
Amos odasétált Martin és Nicholas mellé.
– A neheze akkor jön, amikor kipakoljuk ezt a tömérdek szemetet. Gondolom, a helyőrség katonái segítenek majd, de akkor is legalább két-három hétbe telik, amíg csónakokkal mindent partra hordunk.
– Lesz időd, hogy benézz hozzánk visszafelé?
– Rengeteg – vigyorgott rá Amos. – Ha egy hónapig kell ott maradnom, néhány napot akkor is itt tölthetek, mielőtt visszaindulnánk Krondorba. Ha viszont gyorsan megy a kirakodás, akár egy hét szabadságot is adhatok az embereknek, mielőtt nekivágnánk a szorosnak.
– Biztosan örülni fognak neki – mondta Martin.
Amikor a teherhálót megtöltötték a rakomány utolsó darabjaival, a herceg Nicholashoz fordult:
– Menj vissza a kastélyba, és értesítsd Samuel háznagyot, hogy fél órán belül ott leszünk reggelizni!
A fiú már éppen indulni akart, amikor eszébe jutott valami.
– Utána vissza kell jönnöm ide... kegyelmes uram?
– Te mit gondolsz? – nézett rá Martin.
Mivel nem tudta mit feleljen, Nicholas válasza a saját fülében is ügyetlenül csengett:
– Nem vagyok benne biztos.
– A fegyverhordozóm vagy – jelentette ki a herceg se nem korholóan, se nem melegen. – A te helyed mindig mellettem van, hacsak mást nem parancsolok. Térj vissza, amint végrehajtottad a rád bízott feladatot!
Nicholas elvörösödött. Tehetetlennek érezte magát, amiért nem tudta ezt az egyszerű választ.
– Igenis, kegyelmes uram.
Azzal megsarkantyúzta heréltjét, és hagyta, hogy a ló kivágtázza magát a kikötőn túl. Amikor közelebb értek a város forgalmas utcáihoz, lassú ügetésre fogta az állatot. A lovasok mind nemesek vagy katonák voltak, ezért a többség utat nyitott neki, amikor meghallotta vagy meglátta, hogy közeledik. De azért óvatosan kellett haladnia. Lépésre fogta lovát, s szemügyre vette a körülötte elterülő várost. Most nyitottak a boltok: a kereskedők kirakták portékájukat az ablakba, a mozgóárusok kocsijaikat rendezgették, és egyre több dolgozó haladt a munkahelye felé. Néhány fiatal nő – talán egy-két évvel idősebbek a nagyhercegnél – összesúgott, ahogy elhaladt mellettük.
Crydee különösnek tűnt Nicholas számára. A környezet nem hasonlított sem Krondor gazdag részére, sem szegénynegyedére; valahogy másmilyen volt. A kereskedők pultjai mellől hiányoztak a koldusok, és a fiú gyanította, hogy tolvajok sem zaklatják a város lakóit. Azt sem tartotta valószínűnek, hogy az utcasarkokon esténként lányok árulnák magukat, bár a kikötői kocsmában biztosan akadt elég könnyűvérű nő, aki pénzért osztogatta kegyeit. Nem látszottak a nehézipar nyomai: a nagy malmok, a festő- és tímárműhelyek, a bognárok és más hasonlók. Nyilván élt Crydee-ben néhány kelmefestő és cserzővarga, de üzletük helyét nem árulta el messziről a bűz, mint a krondori kikötő környékén.
Crydee kétségtelenül város volt – nyüzsgő, növekvő, fejlődő város de nem nagyváros, s ez egyszerre töltötte el Nicholas csodálattal és félelemmel. Honvágya miatti idegességét elnyomta az új hely és lakói iránti kíváncsisága.
Miután keresztülvágott a tulajdonképpeni város keleti szélén, ismét ügetésre fogta hátasát. Nemcsak azért sietett, hogy minél jobban teljesítse nagybátyja óhaját, sokkal alapvetőbb indokai voltak: kezdett rettenetesen éhes lenni.

 

 

4.
Az apród

Nicholas megbotlott.
– Siess már, vagy Samuel leharapja a fejünket! – kiáltott oda neki Harry.
Az egy hét alatt, mióta Crydee-ben szolgáltak, a fiúk felfedezték a legnagyobb csapást Samuel háznagy személyében. A nyolcvanadik életévéhez közeledő férfi már Nicholas nagyapja alatt is Crydee-ben szolgált. És még mindig jól forgatta a pálcáját.
Amos távozásának reggelén Harry egy feladat teljesítése közben megállt trécselni néhány csinos helyi lánnyal, és emiatt alaposan elkésett. Samuel úr összeszorított szájjal várta. Amikor megmutatta neki a pálcát, Harry megpróbálta mókára venni a dolgot, mert azóta nem vesszőzték meg, hogy elhagyta apja udvarát. Amikor kiderült, hogy az öregember nem tréfál, egy vállrándítással intézte el a dolgot, amíg rá nem jött, hogy bár Samuel már nem fiatal, mégsem erőtlen a keze. Nicholas megpróbálta megúszni a hasonló büntetést, a harmadik napon azonban megfeledkezett valamiről seregnyi feladata közül, amit a herceg bízott rá. Bár titokban reménykedett, hogy rangja miatt megússza a dolgot, Samuel csak annyit mondott:
– Annak idején még nagybátyját, a királyt is megvesszőztem.
A két apród keresztülrohant az udvaron, hogy pirkadatkor megjelenjen felügyelője előtt. A háznagy tájékoztatta őket, ha valami különleges feladatot kaptak, és nem Martin, illetve Marcus szobája előtt kellett kezdeniük a napot. Általában a herceg és fia szolgálatára kellett állniuk, ha szükség volt rájuk, néha azonban Martinnak lefekvés után jutott eszébe valami tennivaló, s ilyenkor ezt a háznagy útján tudatta az apródokkal.
Mire a háznagyi hivatalhoz vezető folyosóra értek, Samuel éppen az ajtaját nyitotta. A szabály egyszerű volt: amennyiben a fiúk nincsenek ott, mire az öreg leül íróasztala mögé, úgy tekinti, hogy elkéstek, és megbünteti őket.
A két fiú rohanvást közeledett, és mire a babkaró vékony háznagy leült, addigra ők is az irodájában álltak.
– Hajszálpontosak voltak ma reggel, igaz-e, fiúk? – húzta fel egyik deres szemöldökét.
Harry megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem sikerült.
– Valami különleges megbízatás, uram?
Samuel szeme összeszűkült, amíg átgondolta a tennivalókat.
– Harry, maga menjen le a kikötőbe, és nézze meg, megérkezett-e az éjjel a carse-i postacsomag! Már tegnap meg kellett volna jönnie, és a herceg tudni akar róla, ha még mindig nincs itt. – Harry nem várta meg, hogy Nicholas milyen feladatot kap; amikor a háznagy parancsot adott valamire, egy kis apródocska vagy küldönc soha nem merészelt tovább ott időzni, rohanvást teljesítette az utasítást. Samuel folytatta: – Nicholas, ön jelentkezzen a hercegnél!
A nagyherceg visszasietett Martin lakosztályához. Most, hogy nem kellett annyira rohannia a még mindig sötét folyosókon, hirtelen nagyon elfáradt. Természeténél fogva nem volt az a kimondott korán kelő. A mindennapos hajnali ébredés nem tett jót neki.
A fogadás utáni reggel óta a határerőd idegen világa lassan rutinszerűvé változott: mindig sietett valahova, vagy órákat várt valahol. A tennivalók kora hajnaltól vacsora utánig tartottak. A nagyherceg tudta, hogy más lesz, mint otthon, de ekkora változásra azért nem számított.
Odaért Martin és Briana szobájának ajtajához, és megállt előtte. Az elmúlt hét tapasztalata alapján a hercegi pár már felöltözött és perceken belül kijön. Nicholas megfordult és a falnak támaszkodott. Kibámult az udvarra néző ablakon, amelyen a falon túl elterülő város egy részét is látni lehetett. A reggeli szürkület még sok mindent eltakart, és bár Nicholas kezdett hozzászokni Crydee jellegzetességeihez, egyelőre nem volt elég világos, hogy minden részletet felismerjen. Egy órán belül felkel a nap, s akkor az egész város fényárban fürdik majd, vagy marad a szürkeség, ha felhős lesz az ég. Az időjárás igencsak kiszámíthatatlan errefelé, állapította meg a nagyherceg.
Ásítva arra gondolt, bárcsak még a matracán fekhetne. Nem – javította ki magát –, inkább a krondori ágyamban szeretnék heverészni. – El kellett ismernie, hogy a fáradtság elviselhetővé tette a szalmazsákot, kényelmesnek azonban akkor sem lehetett nevezni. Nicholast még mindig gyötörte a honvágy, de csak a mostanihoz hasonló pillanatokban, amikor maradt egy kis ideje, hogy magával törődjön. Többnyire ugyanis túlságosan elfoglalt volt.
A fiút zavarba ejtette nagybátyja stílusa. Crydee-be érkezése előtt úgy emlékezett Martinra, mint egy nagy, gyengéd karú férfira, aki a vállán hordozta őt krondori látogatása alkalmával. Az azonban tizennégy évvel ezelőtt történt. Az emlékek kedves, gyengéd nagybácsija a valóság távolságtartó férfiújává változott.
Samuellel ellentétben Martin sosem vesztette el a türelmét vagy emelte fel a hangját. De néha úgy tudott ránézni a fiúkra, hogy azok legszívesebben elrejtőztek volna valami mélységesen mély üregben a föld alatt. Ha Nicholas vagy Harry kudarcot vallottak feladatukkal, nem szólt semmit, csak kimondatlan rosszallással elfordult. A fiúkra hagyta, hogy kijavítsák hibájukat.
Harrynek legalább ott volt Marcus, aki előszeretettel dörgölte az orra alá ballépéseit. A személyzet egyik tagja elárulta, hogy Marcus hűvös viselkedése részben annak köszönhető, hogy a fiúk érkezéséig ő volt apja apródja, ezért persze mindent a saját teljesítményéhez mért. Nicholas egyszer elkövette azt a hibát, hogy tiltakozott, amiért megdorgálták őket, mert egy feladattal kapcsolatban nem tudták, hová kell menniük. Marcus odafordult hozzá, és hűvösen közülte vele:
– Akkor tehát meg kellene tudnod, hol van az a hely, nemde?
Az ajtónyitásra a fiú felébredt álmodozásából.
– Jó reggelt, úrfi! – szólította meg a férje mögött megjelenő Briana.
– Asszonyom! – köszöntötte őt mély meghajlással Nicholas. Udvariassága mindig megmosolyogtatta a nőt, s ez egyre inkább kis játékká kezdett válni közöttük.
Martin becsukta az ajtót maguk mögött.
– Nicholas, ma reggel a hercegnő és én kettesben megyünk lovagolni. Nyergeltesd fel a lovainkat!
– Igenis, kegyelmes uram – felelte a fiú, miközben futva megindult a folyosón. Samuel tájékoztatta őt, hogy amikor a hercegi pár kíséret nélkül lovagol ki hajnalban, akkor rendszerint két-három órás kirándulásra készülnek, s ezért megállnak a konyhában valami útravalóért. Úgy döntött, magához ragadja a kezdeményezést, és először a konyhába sietett.
A konyhában rengeteg szolga sürgölődött: közel kétszázan éltek a kastélyban, akik valamennyien reggelizni akartak. A masszív testfelépítésű, öreg Megar főszakács, a helyiség közepén állva felügyelte beosztottjai ténykedését. Idős felesége, Magya a tűzhely mellett állt; éles szemét a fazekakban rotyogó ételre szegezte. Nicholas lelassított, és belépett.
– Főszakács, a hercegi pár kilovagol ma reggel – lihegte.
Megar barátságosan rámosolygott, és odaintett neki. Az egy hét alatt kiderült, hogy az egyetlen hely a kastélyban, ahol szívesen fogadják őket, az a konyha. Az idős szakács és felesége ugyanis szerették a fiatal fiúk társaságát.
– Tudom, úrfi, tudom – mutatott az öreg egy élelemmel teli nyeregtáskára. – Azért jó gondolat volt – mosolyodott el. – De most aztán iszkiri az istállóba!
Nicholas barátságos nevetés közepette kiszaladt a konyhából, egyenest az istállóba. Ott minden csendes volt, s ebből tudta, hogy Rulf, a főlovász még alszik. A fiú rejtélyesnek találta, hogyan kerülhetett a férfi ebbe a pozícióba, bár hallotta, hogy az előző főlovász Rulf apja volt. A fiú keresztülsietett a sötét épületen, a lovak pedig üdvözlésképpen felnyerítettek, és megbökdösték őt az orrukkal, hátha hozott nekik valami finomságot.
A bokszok közötti út túlsó végén kis híján beleütközött egy alakba a félhomályban. Sötét arc fordult felé, és az illető az ajkára tette a mutatóujját.
– Csak halkan, úrfi! – intette. Faxon istállómester a szomszédos helyiségre mutatott, ahol a kövér Rulf horkolt az ágyán, olyan hangosan, hogy az, a fiú érzése szerint megremegtette az eget. – Kár lenne megzavarni ilyen békességet, nem?
Nicholas nehezen tudtat elfojtani vigyorát, miközben válaszolt:
– A hercegi pár kilovagol ma hajnalban, istállómester úr.
– Nos, ebben az esetben... – emelt fel egy vízzel teli vödröt Faxon, majd egy lépéssel a kis szobácskában termett, és nyakon öntötte a hortyogót. Rulf köpködve, fuldokolva ült fel.
– Jaj! Mi a...?
– Fajankó! – ordított rá Faxon, most már egyáltalán nem barátságosan. – Hasadra süt a nap, és te még mindig itt hortyogsz, és a városi szajhákról álmodozol!?
Rulf tovább köpködött. Amikor meglátta Nicholast, egy pillanatra összeszűkült a szeme, mintha a fiút okolná saját nyomorúságáért. Aztán, amint teljesen felébredt, megváltozott a modora.
– Bocsásson meg, Faxon úr!
– Martin hercegnek és Briana hercegnőnek szüksége lesz a lovára. Ha nincsenek felnyergelve a vár előtt, mire urunk és felesége az erődből kivezető lépcsőre teszi a lábát, kiszögezem a füledet az istálló ajtajára!
A testes férfi savanyú képet vágott, de csak annyit mondott:
– Azonnal, Faxon úr. – Majd a szénapadlás felé üvöltött: – Tom! Sam! Ebadta lusta kölykei! Felkelni! Dolgunk van, ti meg nem ébresztettetek fel, ahogy kértem!
A padlásról álmos mormogás felelt, és egy pillanattal később két borzas fiatalember botladozott le a létrán. Legfeljebb egy év lehetett közöttük, talán huszonöt körül járhattak, és mindketten nyilvánvalóan hasonlítottak Rulfra. A főlovász szitkozódva küldte el a fiait a kért paripákért, majd Faxonhoz fordult:
– Idejében elkészülünk, istállómester úr.
Amint Nicholas megfordult, látta, hogy Faxon a három lovászt figyeli.
– Az ember sose gondolná, ahogy így elnézi őket, de kivételesen ügyesen bánnak a lovakkal – mondta Faxon. – Kölyökkoromban Rulf apja Algon istállómester lovásza volt.
– Ezért tartja itt Rulfot? – kérdezte a nagyherceg.
A másik bólintott.
– Nehéz elhinni, de Rulf nagyon bátran viselkedett, amikor a Rés-háború idején a tsuranik megostromolták a várat. Számtalanszor hozott vizet a katonáknak – köztük nekem is –, miközben egyetlen fegyvere a vállán lógó két vödör volt.
– Tényleg?
– Tényleg – vigyorodott el Faxon.
– Erről le kéne szoknom – vörösödött el a fiú.
Az istállómester megveregette a vállát.
– Majd kinövöd. – Aztán a folyosóra nézett, ahol Rulf és fiai a lovak körül sürgölődtek. – Meg sajnálom is Rulfot, mióta a felesége meghalt. Az asszony jelentette az egyetlen gyengéd szálat az életében. Neki és a fiainak nem maradt más, csak az istálló. Van ugyan lakásuk a szolgaszálláson, de többnyire itt alszanak.
Nicholas bólintott. Most döbbent rá, hogy eddigi életében mindig kész ténynek tekintette a szolgákat. Semmit sem tudott azokról, akik Krondorban körülötte sürgölődtek. Szinte azt feltételezte, hogy mindig eltűnnek egy „szolgatárolóban”, ahol némán várakoznak, amíg szükség nincs rájuk.
– Jobb, ha visszamegyek a herceghez – mondta, amikor kizökkent merengéséből.
– A lovak időre készen lesznek – ígérte Faxon.
Nicholas visszasietett a konyhába, és tényleg ott találta Martinékat: épp az útravalót nézték át. A herceg felesége jóváhagyta a kikészített élelmet. Briana intett két szolgának, hogy kövessék, majd távozott. Martin a fegyvertárba indult. A fiú semmit sem kérdezett, szó nélkül a nyomába eredt. Amikor odaértek, az előtte álló őr tisztelgett, majd ajtót nyitott a herceg előtt.
Odabent Martin megvárta, amíg Nicholas meggyújt egy lámpást az örökké sötét szobában. A felszikrázó fény táncot járt a fényesen csillogó ezernyi fémtárgyon. Kardokkal, lándzsákkal, pajzsokkal és sisakokkal teli állványok álltak minden falnál. A fiú átsietett a szemközti ajtóhoz, és kinyitotta Martin előtt, mert sejtette, miért jöttek ide.
A herceg belépett a kis fülkébe, amelyben saját fegyvereit tartották, aztán kiválasztotta az egyik falon lógó hosszú íját. Átadta Nicholasnak, majd megtöltött egy tegezt rőfösnek hívott nyílvesszőkkel. Ezeket azért nevezték így, mert a szabók ugyanilyen hosszú mércével mérték a ruhaanyagot. Nicholas még sosem látta a hosszú íj hatását, mivel Krondorban nyílpuskával szerelték fel a katonaságot, a lovasság pedig rövid, lovas íjakat használt. Hallott viszont történeteket a fegyver erejéről egy ügyes íjász állítólag szinte bármilyen páncélon képes áthatolni acélhegyű vesszőjével.
A fiú tudta, hogy Martin édesapja fővadászmestereként szolgált abban az időben, amikor származását még mindenki elől titkolták. Borric herceg csak közvetlenül a halála előtt ismerte el legidősebb fiát sajátjának, s ezzel a férfi közrendűből nemessé változott, míg végül ő örökölte édesapja egykori címét. Martin azonban ekkorra már elismerten a nyugati országrész egyik legjobb íjászának számított.
A herceg átadta unokaöccsének a vesszőkkel teli tegezt. Megszemlélte az asztalon sorakozó vadászkéseket, aztán kettőt közülük átnyújtott a fiúnak. Ekkor választott egy íjat a felesége számára, amit szintén Nicholasnak kellett megfognia. Végül összeszedett még egy tegezre való nyílvesszőt, majd távoztak.
Mire kiértek az udvarra, Briana hercegnő már a lovak mellett állt. Nicholas tudta, hogy ez nemcsak egyszerű hajnali lovaglás lesz, hanem egész napos vadásztúra, sőt, talán hosszabb, ha a hercegi pár úgy dönt, hogy az éjszakát is a szabadban tölti.
Harry bukkant elő, és lihegve megszólalt:
– Kegyelmes uram! Még mindig nincs hír a carse-i postahajóról.
– Üzenem Marcusnak, hogy írjon feljegyzést Bellamy úr számára Carse-ba! Kérdezze meg, visszafordult-e a hajó valami okból, és galambbal küldje el a levelet! – felelte elsötétedett ábrázattal a herceg.
Harry meghajolt, majd futva elindult, de Martin megállította, mondván:
– És apród...
– Igen, kegyelmes uram? – torpant meg és fordult vissza a fiú.
– Ha máskor a kikötőben lesz dolgod, lóval menj!
– Igenis, uram – mosolygott a fiú zavarában, majd elsietett, hogy teljesítse Martin parancsát.
Briana nyeregbe szállt (nem várta meg a szükségtelen segítséget), majd átvette Nicholastól az íját, a tegezét és a kését. Miután Martin is lóra ült, apródja átadta neki a maradék fegyvereket.
– Lehet, hogy csak holnap alkonytájban érünk vissza – fordult a herceg unokaöccséhez.
– Kegyelmes uram? – nézett rá kérdően a fiú.
– Holnap hatodnap lesz, ha netán elkerülte volna a figyelmedet – mondta, és igaza volt. – A délutánod szabad. Addig is nézz be Samuel háznagyhoz, hátha tud neked adni valami feladatot.
– Igenis, kegyelmes uram.
Miközben a hercegi pár ellovagolt, Nicholas felsóhajtott. Hatodnapon a hagyományok szerint minden vár és kastély gyermekei félnapos felmentést kaptak a munka alól, hogy kipihenhessék magukat. A hetednap hivatalosan az imádságok és elmélkedés ideje volt, bár Nicholas megfigyelése szerint ilyenkor is épp elég szolga sürgölődött Krondorban. Harry és ő múlt héten hetednapon érkeztek a városba, így fogalma sem volt, mihez kezdjen a szabadidejével.

 

Fiúk kiáltozása visszhangzott keresztül a hátsó udvaron. Ez egy kis park mellett terült el, amelyet a Nagyhercegnő kertjének neveztek. Annak idején ez Nicholas nagynénje, Carline nagyhercegnő birodalma volt, és a név rajta ragadt.
Odaát vadul fociztak; egy katona vállalta a bíró szerepét. A csapatok a kastélyban szolgálók gyerekeiből álltak, azonkívül néhány kis küldöncből és két fiatalabb apródból. Krétával megfelelő méretű pályát rajzoltak a porba, amelynek mindkét végében toldozott-foldozott hálót feszítettek ki. Lehet, hogy nem hasonlított Krondor, smaragdzöld pázsitú profi stadionjára, de azért valódi pálya volt.
Körülnézve Nicholas megpillantotta Margaretet, Abigailt és Marcust, akik a kert túlsó végében húzódó alacsony fal tetején ülve nézték a mérkőzést. Nakor és Ghuda a másik oldalon, egy csapat katona gyűrűjéből figyelték a pályát, és Nicholast látva mindketten integettek neki. A fiú visszaintett.
A nagyherceg egész délelőtt a háznagy utasításai ügyében futkosott, míg végül elszökött a konyhába egy gyors ebédre, amelyet Magya készített az apródok számára. Ezután kiderült, hogy már nincs több dolga, így eltűnődött, mihez kezdjen a szabad idejével. Éppen vissza akart menni a szobájába, hogy szundítson egyet, amikor a játékosok zsivaja felhangzott.
Marcus odabiccentett neki, a lányok pedig rámosolyogtak. A fiú Margaret mellé ült a fal tetejére, és előrehajolt, hogy viszonozza unokabátyja üdvözlését. Aztán a barátságosan mosolygó Abigail megszólalt:
– Mostanában nemigen láttam önt, fenség, kivéve amikor éppen rohant valahová.
Nicholas fülig pirult a lány tekintetétől.
– A herceg elég sok elfoglaltságot ad nekem, kisasszony – felelte, majd figyelmét zavartan a mérkőzésre fordította. A játékosok nem voltak túl ügyesek, viszont hiányosságaikat bőven pótolták lelkesedésükkel.
– Krondorban is futballoznak, apród? – kérdezte Marcus, erőteljesen hangsúlyozva az utolsó szót. Beszéd közben látványosan megfogta Abigail kezét. Nicholasra tett is némi hatást a birtokló mozdulat, mégis hirtelen támadt magabiztossággal felelt.
– Van pár hivatásos csapat a városban, amelyet a céhek, a kereskedők, illetve néhány nemes szponzorál.
– Úgy értem, ön... te játszol?
– Nem nagyon – felelte a nagyherceg.
Marcus unokaöccse lábára nézve finoman bólintott. Nicholas nem örült annak a pillantásnak; szörnyen bosszantotta rokona stílusa. Margaret egyik fiatalemberről a másikra nézett, s szárazon elmosolyodott, amikor a nagyherceg ismét megszólalt:
– Amikor azonban még volt időm ilyesmire, jó játékosnak számítottam.
– A lábad ellenére – szűkült össze Marcus szeme.
– Igen, a lábam ellenére! – vörösödött el dühében Nicholas.
Ekkor Harry bukkant fel, kenyérrel és sajttal az egyik kezében.
Marcus mindössze egy pillantást vetett rá, mert tudta, hogy holnap reggelig minden apród maga rendelkezik az idejével.
– Hogy áll a meccs? – intett Harry a játékosok felé.
– Mi is beszállunk – ugrott le a fal tetejéről Nicholas.
– Én eszem – tiltakozott Harry.
– Majd én kiegyenlítem a két oldal esélyeit – mosolyodott el Marcus.
Harry nyíltan vigyorogva felült a nagyherceg üresen maradi helyére Margaret mellé.
– Mutasd meg nekik, Nicky! – buzdította a barátját vidáman.
Nicholas levetette tunikáját; a nap melege és a hűvös óceáni szellő végigsimította bőrét. Szinte senkit sem ismert a csapatából – talán csak két küldöncöt –, viszont értett a játékhoz. Marcus viselkedése felbosszantotta, s dühét le kellett vezetnie valahogy.
Egy perccel később a labda pályán kívülre tévedt.
– Majd én bedobom – mondta Marcus, lehajolva érte.
Nicholas körülnézett, majd beszaladt a pályára. Odaintett egy konyhásfiúnak.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle.
– Robertnek, fenség – felelte a másik.
A nagyherceg homlokát ráncolva rázta meg a fejét.
– Egyszerűen csak a herceg apródja vagyok. Kik tartoznak a mi csapatunkba?
Miután megmutatták neki a másik hét fiút, akikkel egy csapatot alkottak, Nicholas így folytatta:
– Akkor majd én fogom Marcust, jó?
– Ezt a kiváltságot senki sem fogja elvitatni öntől, úrfi – bólintott vigyorogva Robert.
És Nicholas már meg is indult. Elvágta az útját egy fiúnak, aki sietve próbálta elérni Marcus passzát. A nagyherceg kis híján kivetődött a vonalon túlra, miközben megszerezte a labdát, és odarúgta csapata egyik meglepődött tagjának. Pillanatnyi megtorpanás után megindult a küzdelem.
Harry hahotázva vetette oda a lányoknak:
– Nicholas a legügyesebb a beérkező lövések ellopásában, akit valaha is láttam.
Margaret unokatestvérét figyelte, aki éppen feltápászkodott a földről, aztán ismét belevetette magát a meccs sűrűjébe.
– Ez fájhatott neki – mondta.
– Kemény legény ő – felelte Harry. Aztán a mellette ülő hölgyekre nézett: – Mit szólnának a hölgyek egy kis fogadáshoz?
– Fogadás? – nézett egymásra a két lány.
– Arra, hogy ki fog nyerni – magyarázta az apród, miközben Marcus ügyes csellel a védők orra előtt csúsztatta oda egyik társának a labdát.
– De nem tudom, melyikük a jobb – tiltakozott Abigail.
Margaret hölgyhöz nem illő módon felhorkant.
– Egyikük sem „jobb”. Viszont képesek megölni egymást, csak hogy kiderítsék.
Abigail megrázta a fejét, amikor egyik ellenfele fellökte Nicholast, mégpedig a bíró háta mögött, hogy ne kapjon büntetést. A fiú az alkarjával tarkón vágta a nagyherceget, amitől az néhány pillanatig csillagokat látott. Marcus sajnálkozón tárta szét a karját, miközben Nicholas feltápászkodott. A szabálysértő addigra már messze járt.
– Vigyázz magadra! – kiáltott oda unokaöccsének Crydee ifjú hercege. – Ebben a játékban nem finomkodnak túlságosan.
– Észrevettem – rázogatta zúgó fejét Nicholas.
Aztán mindketten megindultak a labda után.
– A fenébe is! – füttyentett Harry. – Olyan egyformák így egymás mellett a pályán!
– Akár testvérek is lehetnének, az biztos – helyeselt Abigail is.
A kavarodás kellős közepén egymás bordái közé könyökölve küzdött Marcus és Nicholas, hogy kiszabadítsák a lábak sűrűjéből, és saját csapattársaik félé rúgják a labdát.
– Akkor mi legyen a fogadással? – nézett az apród ismét a lányokra.
Margaret kényszeredetten rámosolygott:
– És mi lenne a tét?
– Egyszerű – próbált Harry minél könnyedebb, nagyvilágibb stílusban válaszolni. – Úgy hallottam, két hét múlva mulatság lesz a városban. Kísérőre lesz szükségük, hölgyeim.
– Mindkettőnknek? – mosolyodott el a hercegnő Abigailre nézve.
– Miért is ne? – kacagott az apród. – Ez mindkettőjüket megőrjítené.
– Micsoda barát! – nevetett Margaret is.
Harry megvonta a vállát.
– Ismerem Nickyt, és ha nem tévedek, ő és Marcus hosszú, izgalmas vetélkedés előtt állnak. Azt hiszem, mindketten az ön rabjai, kisasszony – nézett nyíltan Abigailre, aki ugyan elpirult a bók hallatán, de arckifejezéséből látszott, hogy nem újdonság számára a hír.
– És mik az ön ambíciói, fiatalember?
Margaret őszinte kérdése készületlenül érte a fiút.
– Ugyan, semmi, azt hiszem – dadogta zavartan.
A hercegnő barátságosan megveregette Harry combját, aki azon kapta magát, hogy most ő pirult el.
– Ha maga mondja, úrfi – válaszolta a lány.
Harry teste bizseregni kezdett, bőre szinte sütött, ahol Margaret megérintette, és a fiú úgy érezte, legszívesebben most egész máshol ülne. Krondorban sosem okozott gondot, ha beszélgetnie kellett a fiatal lányokkal, akár szolgálókról, akár az udvari nemeskisasszonyokról lett légyen szó, ők ugyanis hátrányban voltak Harryvel szemben: az előbbiek a rangbéli szakadék, az utóbbiak fiatalságuk miatt. Margaret azonban csöppet sem hasonlított a félénk, tapasztalatlan kislányokra. Igencsak életrevalónak tűnt ahhoz képest, hogy kicsivel fiatalabb volt Harrynél és Nicholasnál.
Abigail lelkesen nézte a meccset, bár láthatólag kétségek gyötörték, hogy kinek szurkoljon, Margaret viszont nem túl sok érdeklődést mutatott. Amikor észrevette a közeledő Anthonyt, odaintett neki, hogy csatlakozzék hozzájuk.
A fiatal mágus odalépett, majd ügyetlenül meghajolt.
– Hogy van, Anthony? – mosolygott rá Margaret.
– Pompásan, kisasszony – felelte a fiatalember halkan. – Gondoltam, kijövök levegőzni, és nézem egy kicsit a meccset.
– Üljön csak le oda, Abigail mellé! – intett a hercegnő vidáman. – Szegénynek támogatásra van szüksége. Két bolond mindjárt egymás vérét ontja a kegyeiért.
Abigail elvörösödött, majd hűvösen odavetette:
– Ez nem volt tréfás, Margaret.
A két lány sosem állt igazán közel egymáshoz, Margaret ugyanis gyermekkora nagy részét fivérével és annak barátaival töltötte durva játékok közepette. A néhány városbéli kisasszony – gazdag kereskedők lányai –, akit társalkodónőként melléadtak, mindig ugyanúgy megbotránkozott, mint a hercegnő nevelői, amikor látták, hogy Margaretet csöppet sem érdeklik a rangos hölgyhöz illő elfoglaltságok. Édesanyja élete első szakaszában harcosként élt, s ezért – az írás-olvasástól eltekintve – nem látta értelmét annak, amire a lányát tanítani próbálták. Így aztán gyakran felmentette Margaretet nevelői büntetése alól, amikor a ráerőltetett hímzés helyett inkább kilovagolt vagy elment vadászni.
Abigail volt a herceg neveletlen lánya mellett a legújabb társalkodónő. Ő sem illett jobban Margarethez, mint az elődei, viszont a többieknél lényegesen kevésbé idegesítette a hercegnőt. Abigail jó humorérzékét gyakran tette próbára barátnője, például most is, amikor vidáman így szólt.
– Szerintem pedig igen!
Harry megörült, hogy végre elterelődött róla a közérdeklődés. Ő személy szerint a meccset néző hercegnő profilját figyelte. A lány első pillantásra nem volt igazán szép. Büszke, királynői tartása nem magamutogató és hiú kisasszonyról árulkodott, hanem (édesanyjához hasonlóan) olyan nőről, aki tudatában van saját képességeinek és a világban elfoglalt helyének. Harry hirtelen úgy érezte, ő maga nem üti meg a mércét.
A játékosok fel-alá hömpölyögtek a pályán, és az apród észrevette, hogy valamikor az elmúlt öt percben Nicholast nagyon megüthették, mert vérzett az orra. Marcust keresve látta, hogy nincs túl messze unokafivérétől; neki a bal szeme dagadt fel.
Harry hirtelen észrevette a pálya túloldalán álló Nakort. A kis ember fejét rázva égnek emelte tekintetét, majd mutatóujjával megütögette a fejét, jelezve, hogy szerinte itt valaki nem egészen normális. Amikor az apród kérdő arckifejezéssel megpróbálta megtudakolni, ki volt az, Ghuda, aki követte a néma párbeszédet, intett, hogy mindketten. Harry felkacagott.
– Mi az? – ráncolta a homlokát Margaret.
– Elég durván játszanak, nem?
A hercegnő hölgyhöz méltatlan módon hahotázni kezdett, aztán abbahagyta, mondván:
– Csak olyankor, amikor azt hiszik, bizonyítaniuk kell valamit.
Harry még sosem látta Nicholast ilyen vadul játszani. A fiú eddig minden általa űzött sportban az eszét és természet adta fürgeségét igyekezett kihasználni, most azonban mintha teljesen megőrült volna.
Marcus elszakadt unokaöccsétől, és sikerült elérnie az ellenfél egy passzát, amellyel azután megindult a pálya túlsó végén álló kapu felé. Nicholas a sarkában loholt. A nézők hangosan éljeneztek, mert rég lehettek tanúi ilyen látványos meccsnek.
Margaret nevetett, Abigail viszont aggodalmas arckifejezéssel tördelte a kezét. A kiáltozva szurkoló Harrynek hirtelen a torkán akadt a hang. Nicholas sántítani kezdett, és így már nem érhette utol Marcust. A nagyherceg erőt vett magán, és egyre jobban igyekezett, de mozdulatain látszott, hogy valami nem stimmel.
Harry leugrott a fal tetejéről.
– Mi az? – szólt utána Margaret.
Az apród – ügyet sem vetve a kérdésre – rohanvást indult a pálya vége felé, ahol Nicholas ebben a pillanatban esett össze. A többi játékos nem vette észre, mi történt, mert mindenki a győztes gólt berúgó Marcusra figyelt. A bíró időt kiáltott, és lefújta a meccset. Míg a győztesek Marcus köré gyűltek, Harry is odaért a barátjához, és letérdelt mellé.
– Nicholas! Mi baj van? – kérdezte.
A nagyherceg hamuszürke, fájdalomtól eltorzult arcán könnyek csorogtak. Megragadta bal lábát, és levegőért kapkodva suttogta:
– Segíts fel!
– Nem, a pokolba is, hiszen te megsérültél!
– Segíts fölállni! – suttogta fájdalmasan Nicholas, mérgesen megragadva Harry tunikáját. Az apród megragadta barátja derekát, és talpra segítette őt.
Ekkorra Marcus is odaért a többi fiú gyűrűjében, ráadásul Nakor és Ghuda is beszaladt a pályára.
– Jól vagy? – kérdezte a herceg fia.
Nicholas mosolyt kényszerített az arcára.
– Megrándult a bokám, ennyi az egész – mondta, Harry számára a felismerhetetlenségig eltorzult hangon. Az apród ránézett, és látta, hogy barátja arca krétafehér. – Harry majd visszakísér a szobámba. Mindjárt rendbe jövök.
Még mielőtt Martus válaszolhatott volna, Nakor előrelépett, és gyanakodva nézte a sápadt fiút.
– Eltört valamid? – tudakolta.
– Nem, semmi bajom – tiltakozott a nagyherceg.
– Hullákat is láttam már, amik jobban festettek nálad, fiam – jegyezte meg Ghuda. – Hadd vigyelek vissza a szobádba!
Mielőtt azonban a zsoldos megmozdulhatott volna, Anthony megfogta a fiú másik karját.
– Majd én segítek neki – mondta.
A lányok is odaértek hozzájuk, és Margaret tőle szokatlan módon gúnyolódás nélkül pillantott unokafivérére.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen – kényszerített ismét mosolyt az arcára Nicholas.
Abigailen is látszott, hogy aggódik, miközben a nagyherceg Anthony és Harry vállára támaszkodva elbicegett.
Addig sántikált közöttük, amíg befordultak a kert sarkán, és eltűntek a figyelő tekintetek elől, aztán egyszerűen elájult.

 

Nicholas csak akkor tért magához, amikor a szobájába értek. Lefektették őt a szalmazsákra, aztán Harry megkérdezte:
– Mi történt veled?
– Valaki rátaposott a beteg lábamra, és úgy éreztem, mintha valami elroppant volna benne – felelte a fiú még mindig szürke arccal.
– Le kell vennünk a csizmádat – mondta Anthony.
A nagyherceg összeszorította a fogát, és bólintott, hogy csinálhatják. Megszédült a fájdalomtól, de ezúttal nem vesztette el az eszméletét.
Anthony megvizsgálta deformált lábát.
– Nem hinném, hogy eltört, viszont úgy tűnik, kificamodott. Nézd csak meg itt!
Nicholas félkönyékre emelkedve rögtön látta, mit mutat a varázsló: a lábfeje felső részét az egyik oldalon csúnya lilás duzzanat éktelenítette. A mágus keményen belenyomta ujját a duzzanatba, Nicholas pedig felordított fájdalmában. Anthony nem hagyta abba. Az ezután következő roppanás meglepett nyögést váltott ki a fiúból. Aztán megmozdította a lábujjait. A varázsló finoman leengedte a nagyherceg lábát, aki nagy sóhajjal hátradőlt.
– Leküldök egy szolgát egy vödör sós vízért a kikötőbe – mondta Anthony. Fél óráig áztasd benne a lábad, aztán polcold fel, és tartsd melegen a nap további részében! Megkérem a herceget, hogy holnapra mentsen fel a munka alól, és egyébként is könnyítsen a feladataidon egy időre. Pár napig csúnyán sántítani fogsz, barátom. – Aztán a fiatal varázsló felállt. – Holnap első dolgom lesz, hogy benézek hozzád.
– Ezek szerint te nemcsak a herceg tanácsadója, hanem a gyógyítója is vagy? – csodálkozott Harry.
– Ami azt illeti, igen – bólintott Anthony.
– De én azt hittem, a gyógyítók papok.
– Többnyire igen – mosolyodott el a varázsló –, azonban néhány mágusnak is van tehetsége a gyógyításhoz. Viszlát holnap, Nicholas!
Amikor a fiatalember elindult az ajtó felé, a nagyherceg utánaszólt:
– Anthony!
A varázsló megtorpant, és lenézett a fiúra.
– Igen?
– Köszönöm.
Anthony néhány pillanatnyi hallgatás után rámosolygott Nicholasra, és most semmivel sem látszott idősebbnek a másik két fiúnál.
– Megértem – mondta.
Miután távozott, Harry odafordult a barátjához:
– Mit ért meg? – kérdezte, azzal odahúzta a kisszéket szalmazsák mellé, majd leült. A ruhája alól előhúzott egy almát, kettétörte, és odaadta a felét a nagyhercegnek.
Nicholas hátradőlt és beleharapott az almába.
– Megérti, ha Marcus és én egy darabig keresztülgázolunk egymáson, és betörjük a másik fejét – felelte.
– Ez nem játék, amit odakinn műveltetek, Nicky. Ez háború volt. Több ütést kaptál fél nap alatt, mint odahaza az egész eddigi szezonban, ami pedig tizenhárom meccset jelentett. És olyat se láttam még, hogy te ennyit használtad volna a könyöködet meg a válladat. Ti nem is fociztatok, hanem megpróbáltátok kinyírni egymást.
– Hogy süllyedhettem idáig? – sóhajtott a nagyherceg.
– Elkövetted azt a hibát, hogy ugyanazt a lányt akarod, akit Marcus. Igaz, hogy itt és most apródjelmezt öltöttél, de attól még az unokabátyád tudja, hogy te a Királyság koronahercege vagy, ő meg csak egy vidéki herceg fia.
– Csak egy herceg fia?
– Néha olyan nehéz a felfogásod, barátom – rázta meg a fejét Harry. Élénken gesztikulálva folytatta: – Ha Marcus bevitorlázik egy városba (kivéve persze Krondort és Rillanont), minden ottani kisasszony a lába előtt hever. Itt a Távoli Partokon ő a legkívánatosabb partiképes agglegény, aki rokona a királynak meg minden. Te viszont, kedves szégyenlős kisfiú, most, hogy a bátyáid megnősültek, te magad vagy a legkívánatosabb partiképes agglegény a Nagy Kesh Birodalomtól északra, ráadásul a testvéred lesz a következő királyunk. A bájos Abigail kisasszony úgy futhatott Marcus után, hogy majd elbotlott a szoknyájában, de amikor te besétáltál, mégis muszáj volt megállnia, hogy vessen rád egy pillantást. Az emberek már csak ilyenek – tette hozzá még vállvonogatva.
Abigail említésére Nicholas felsóhajtott.
– Gondolod, hogy ő...?
– Mi van vele?
– Szerelmes Marcusba?
– Nem tudom – tárta szét a karját Harry. Aztán vigyorogva folytatta: – De megtudhatom.
– Nem, ne csinálj semmit! – tiltakozott a nagyherceg. – Ha elkezdesz kutakodni meg kérdezősködni, mindjárt rájön.
– Jaj! Attól félsz, rájön, hogy tetszik neked? – nevetett az apród kényelmetlenül fészkelődő barátján. – Emiatt igazán nem kell aggódnod, barátom. Már késő.
– Gondolod? – nyögött fel Nicholas.
– Egészen biztosan. Ahányszor csak rád néz, te mindjárt úgy elsápadsz, mint aki rögtön elájul. Mit gondoltál, Marcus honnan tudja? És nem örül neki.
– Ő amolyan hidegvérű fickó – mondta a nagyherceg félig csodálattal, félig ellenszenvvel a hangjában.
A barátja bólintott.
– Ti ketten nagyon hasonlítotok egymásra, csak ő méginkább elfojtja az érzelmeit, mint te.
– Hát, mindenki azt hangoztatja, mennyire hasonlítunk, pedig szerintem egyáltalán nem.
Harry felállt.
– Na jó, áztasd kicsit a lábad és borogasd be, aztán aludj egy keveset! Később hozok neked valami ennivalót a konyháról.
– Hová mész?
– Vissza a kertbe; megkeresem Abigailt.
– De ugye te nem...? – nyögött fel Nicholas.
– Még véletlenül sem – legyintett a másik fiú. – Engem Margaret érdekel.
– Miért? – kérdezte a nagyherceg, és Harry megtorpant az ajtóban.
– Nos, egyrészt ő Marcus húga, és bár előfordult már a történelem során, hogy unokatestvérek is összeházasodtak a királyi családban, de a ti esetetekben erre semmi esély. Azonkívül azt hiszem, beleszerettem.
– Jó – húzta fel Nicholas kétkedve a szemöldökét.
– De tényleg. Összeszorul a gyomrom, ha ránézek.
Azzal a fiú további magyarázat nélkül magára hagyta barátját.
Nicholas nevetve dőlt vissza matracára, de a jókedve hamar elszállt, amikor megértette, mire is utalt Harry. Abigailre gondolva ő is úgy érezte, mintha kövek nyomnák a hasát.

 

 

5.
A tanulóidő

Nicholas felszisszent.
Tegnap egész nap feküdt, és bár még mindig fájt a lába, már tudott járni. Így ma napkelte előtt rezzenetlenül állt szokásos helyén, a herceg ajtaja előtt.
Nyílt Marcus ajtaja, és a kilépő fiú intett Harrynek, hogy kövesse. Egy pillanattal később Martin és Briana is előbukkant a szomszédból.
– Hogy van a lábad? – érdeklődött a hercegnő.
– Túlélem – préselt ki magából egy halvány mosolyt a nagyherceg. – Kicsit még érzékeny ugyan, de azért elboldogulok, úrnőm.
– Történnek néha balesetek – mondta Martin. – Egyelőre küldöncként nem vesszük hasznodat, úgyhogy menj vissza Samuel háznagyhoz, hátha ő tud neked valami megfelelő feladatot találni!
– Kegyelmes uram – hajolt meg a fiú, majd elbicegett.
Miközben végigment a szolgaszárnyba vezető folyosón, ahol Samuel irodája volt, dohogott magában. A hatodnapi meccs kudarcot jelentett a számára. Amíg egész nap ott feküdt az ágyán, rájött, hogy bolondot csinált magából.
Az évek folyamán Krondor hercegének fiaként Nicholas gyakran került olyan helyzetbe, ami elől szívesen visszakozott volna, de többnyire nem volt menekvés, szerepelnie kellett a nyilvánosság előtt: integetnie kellett egy erkélyről vagy táncolnia az udvari bálon. Legtöbb területen azonban a fiú jobban szerette, ha mások (például Harry) vállalták magukra az irányítás terhét. A fociban Nicholas elismert hátvéddé fejlesztette magát: képes volt úgy ellopni a labdát, hogy a másik fél csak akkor vette észre a cselt, amikor ő már továbbpasszolta. Amikor azonban góllövésre került volna a sor, mindig átengedte a dicsőséget a többieknek. Két nappal ezelőtt fordult elő először, hogy többször is magának kérte a labdát, és megpróbált csatárszerepet vállalni – tehát ő próbálta irányítani a játékot. De Marcus szereplése árnyékot vetett a teljesítményére.
Halvány elégedettséget keltett benne, hogy ő ugyanolyan eredményesen akadályozta unokabátyja próbálkozásait, mint az az övét; a játék többé-kevésbé kiegyensúlyozottan folyt, amíg Nicholas lábsérülése előnyhöz nem juttatta a másik csapatot.
Miközben óvatos lépésekkel lement a lépcsőn, a fiú sokkal inkább tudatában volt fogyatékosságának, mint általában. Mint a hasonló deformitásokkal születettek többsége, ő is annyira hozzászokott már, hogy teljesen alkalmazkodott hozzá, és általában meg is feledkezett az egészről. Arutha fia lévén megmenekült a sok csúfolódástól, amelyhez közrendű gyermekként hozzá kellett volna szoknia, de így is el kellett viselnie a bámuló tekinteteket és a háta mögötti sugdolózást. Ma azonban – életében először – igazi hátránynak érezte beteg lábát. Ha az nincsen, legyőzhette volna Marcust – ebben bizonyos volt. Az egész világra és leginkább saját magára haragudva halkan káromkodott egyet.
Amikor odaért Samuel hivatalához, beszólt:
– Háznagy úr?
Samuel intett, hogy lépjen be. Nicholas fél órával korábban járt itt, és akkor semmilyen különleges feladatot sem találtak neki. A háznagy ihletet keresve körülnézett, aztán így szólt:
– Miért nem megy vissza a szobájába, és pihenteti a sérült lábát, úrfi?
Nicholas bólintott, majd távozott, bár semmi kedve sem volt tétlenül heverészni egész délelőtt. Visszatért a szobájába, és ledobta magát a szalmazsákra. Mivel végigaludta az előző napot, szörnyen zavarta a szúrós szalmazsák. Azonkívül éhes is volt.
Néhány perc múlva felült, és elindult a konyhába. Mire odaért, már csorgott a nyála a folyosón terjengő illatok miatt. Magya a konyhai személyzetet felügyelte: úgy sétálgatott a kukták mögött, mint egy csapatait ellenőrző generális. Mosolyogva odaintett Nicholasnak.
– Jobban érzed magad, úrfi? – érdeklődött. Kövérsége és idős kora ellenére az asszony felülmúlhatatlan ügyességgel sürgött-forgott a konyhában.
– Igen, de a herceg szerint még nem állok készen a komolyabb szolgálatra.
– A reggelire viszont készen állsz, igaz? – kuncogott Magya.
– Valahogy úgy – mosolygott vissza a nagyherceg.
– Azt hiszem, találunk neked valamit, még mielőtt a hercegi pár megreggelizik – veregette meg a fiú vállát az asszony.
A szakácsnő egy tálcára mutatott, amit Nicholas gyorsan oda is vitt hozzá. Magya szedett neki egy merőkanálnyi sűrű kását a tűzhelyen fortyogó fazékból, megszórta fahéjjal, nagy adag mézzel locsolta meg, majd az egészet leöntötte tejjel. Letette az ételt a tálcára, majd vágott egy vastag szelet meleg kenyeret és sonkát, aztán biccentett a fiúnak, hogy viheti. Ő elhelyezkedett a sarokban álló kis asztalnál.
Megar lépett be, a nyomában két, tojással teli kosarat cipelő konyhás fiúval. Intett nekik, hogy menjenek a dolgukra, aztán leült Nicholas mellé. A nagyherceg már első látásra megkedvelte a nagydarab, idős főszakácsot barátságos mosolya és kedvessége miatt.
– Jó reggelt, úrfi! – köszönt Megar.
– Nem látta véletlenül Ghudát és Nakort? – érdeklődött Nicholas. – A meccs óta nem találkoztam velük.
– Kit? – nézett össze az idős házaspár.
Nicholas leírta két társa kinézetét.
– Ja, őket! – bólogatott Magya. – A kicsikét Anthonyval láttam párszor a múlt héten. A nagydarab katona meg kiment az őrjárattal, azt mondta, a móka kedvéért. Tegnap reggel indultak.
A nagyherceg felsóhajtott. Tulajdonképpen nem voltak a barátai, de Harry után őket ismerte legjobban a kastélyban. A szakács házaspár ugyan nagyon kedves volt hozzá, de tudta, hogy ők csak udvariasságból töltenek vele néhány percet, és amint befejezte az evést, ők is visszatérnek a főzéshez.
Reggeli közben beszélgettek egy kicsit. Megkérdezték, mennyire sikerült hozzászoknia Crydee-hez, aztán hogy milyen volt az utazás idefelé. Pug említésére félig büszkén, félig szomorúan mosolyogtak.
– Olyan, mintha a mi fiunk lenne – sóhajtott Megar. – Tudja, sok-sok évvel ezelőtt mostohagyerekünkként neveltük.
Nicholas fejrázással jelezte, hogy nem tudta, ezért Megar mesélt róla egy kicsit, aztán a saját fiukra, Tomasra terelődött a szó, aki a mágus legközelebbi barátja volt. Bár az öregek sokat vitatkoztak, hogy melyikük emlékszik jól az eseményekre, a nagyherceg előtt hamarosan kibontakozott hihetetlen sorsuk.
Nicholas hallotta már Amos anekdotáit a Résháborúról, és egyszer az apját is sikerült rábeszélnie, hogy meséljen a saját szerepéről, Magya és Megar egyszerű elbeszélése azonban az eddigi legszínesebb változat volt. Mindenhez sajátos megjegyzéseket fűztek: elmondták, hány vödör vizet vitt a konyhai személyzet a falakra, mennyivel több adag ételt kellett főzniük, mint békeidőben, hogyan sikerült ez ilyen vagy olyan alkotóelemek híján, meg hogy folyton kihűlt az ennivaló, mert nekik kellet ápolniuk a sebesülteket is. Az egész sokkal élénkebben jelent meg a nagyherceg képzeletében, mint akár Amos legszínesebb dicsekvései nyomán.
Nicholas kérdezett egy-két dolgot, aztán hirtelen előbukkantak a Pug gyerekkorával kapcsolatos emlékek. A nagyherceg mosolyogva hallgatta Megar hosszas fejtegetését arról, milyen nehéz volt bánni vele, mivel Pug nőtt a legkisebbre az erődben élő azonos korú fiúk közül, meg arról, hogyan vette őt Tomas a védőszárnyai alá. Mire a főszakács befejezte, Nicholas is mindent megevett, amit elétettek. Magya csillogó szemmel mesélte, milyen volt a fia férfivá avatásának napján, a Választáson, az ősi rítus során, amikor a fiúkat átadják a mestereknek, akik majd továbbképzik őket.
A nagyherceg számára ismerősnek tűnt Tomas neve, de nem tudott rájönni, honnan, ezért megkérdezte:
– Merre jár most a fiuk?
Rögtön megbánta a kérdést, mert az idős házaspár arca elborult. Azt gondolta, bizonyára a háborúban vesztették el gyermeküket.
Meglepetésére azonban Megar azt mondta:
– A tündék között él.
Nicholas előtt hirtelen megvilágosodtak az összefüggések.
– Tehát az önök fia a tünde-királynő házastársa!
Magya bólintott, aztán felsóhajtott:
– Nem látjuk túl gyakran. A gyerek születése óta csak egyszer jött el hozzánk, de időről időre azért üzen nekünk.
– Az unokánk – bólintott a főszakács. – Calis.
– Rendes fiú – mesélte lelkesen Magya. – Minden évben legalább kétszer meglátogat minket. Különben jobban hasonlít az apjára, mint a tündékre, akik között él – folytatta meggyőződéssel. – Nagyon örülnék, ha átköltözne Crydee-be.
A beszélgetés megfeneklett. Nicholas kimentette magát, majd a hátsó ajtón át távozott. Megpróbálta összeilleszteni a részleteket annak alapján, amit a nagybátyja, Laurie, illetve Amos mondott a Résháború utolsó napjairól. Tomas nem ember volt. Legalábbis a fiúban az a benyomás maradt, hogy inkább a tündékkel állt rokonságban, bár közéjük sem tartozott. A nagyherceg arra gondolt, hogy ha valakinek ilyen szerető és rendes emberek a szülei, ugyanolyan marad, mint a többi erődbeli gyerek. Azon tűnődött, vajon mi változtathatta meg ennyire.
Nicholas keresztülsétált a Nagyhercegnő kertjén, mert halványan remélte, hogy ott találja Margaretet és Abigailt. Ebben az órában ugyan nagy valószínűséggel éppen ebédeltek, a fiú azonban mégis reménykedett.
A két lány helyett azonban Nakort és Anthonyt pillantotta meg, akik hason fekve szemléltek valamit egy kőpad alatt.
– Ott van, látod? – szólalt meg Nakor.
– Azt? – kérdezett vissza Anthony.
– Igen.
Ekkor felálltak, és leporolták magukat.
– Mindig győződj meg róla, hogy apró narancssárga pöttyöket látsz rajta! Ha ugyanis a pöttyök pirosak, az halálos. Amennyiben pedig más színűek, az egész teljesen használhatatlan – magyarázta a kis termetű isalani.
Ekkor vették észre Nicholast.
– Fenség! – hajolt meg a fiatal varázsló könnyedén.
– Úrfi – javította ki a fiú, majd leült a padra, amely alatt az előbb a két férfi feküdt, hogy ne terhelje fájós lábát.
Nakor szokásos vigyorával az arcán válaszolt:
– Jelenleg úrfi, de azért mindig nagyherceg maradsz. Anthony tudja ezt.
Nicholas nem vett tudomást a megjegyzésről.
– Mi a csodát csináltatok ti ketten?
A fiatalabbik varázsló zavarba jött.
– Hát, létezik egy apró gombaszerű növény, amely sötét, nedves helyeken nő...
– A pad alatt – vágott a szavába az isalani.
– És Nakor megmutatta nekem, pontosan miről ismerhetem fel.
– Varázsitalhoz kell? – kíváncsiskodott a fiú.
– Gyógyszerhez – mordult rá Nakor. – Erős altató – ha megfelelően készítik el. Kapóra jön, ha az ember ki akar metszeni egy nyílhegyet egy katona testéből, vagy ki akarja húzni valaki fogát.
A nagyherceg elszégyellte magát.
– Azt hittem, ti mágusok csak intetek egyet, és a páciens máris transzba kerül.
Anthony megvonta a vállát, mintha csak azt akarná mondani, hogy ő nem is igazi mágus, Nakor azonban így felelt:
– Látjátok, ez lesz belőle, ha a gyerekek kellő oktatás nélkül nőnek fel. – Aztán kinyitotta a zsákját, és előhúzott belőle egy narancsot. – Kérsz egyet? – kérdezte.
A fiú bólintására az isalani odanyújtotta a gyümölcsöt, majd elővett egy másikat Anthonynak. Ekkor Nicholas kezébe adta a zsákot.
– Nézz bele!
A nagyherceg engedelmesen megvizsgálta a nagy hátizsákot. Egyszerűnek látszott: közönséges feketére festett gyapjúhól készülhetett. A száját a belefűzött bőrszalaggal lehetett összefogni, amelyet csat helyett fából faragott hurokszerűség rögzített. A zsák üres volt.
– Nincs benne semmi – adta vissza Nicholas.
Nakor belenyúlt, és előhúzott egy tekergő kígyót. Anthonynak elkerekedett a szeme, a fiú pedig ültében hátrahőkölt, és nekiütközött a mögötte húzódó falnak.
– Hiszen ez egy vipera!
– Ez? – intett Nakor. Ugyan, ez csak egy pálca.
És tényleg: egyszerű fadarabot tartott a kezében, amelyet mindjárt vissza is dugott a zsákba, amelyet megint a fiú kezébe adott. Nicholas alapos vizsgálódás után így szólt:
– Üres. Ezt meg hogy csináltad? – adta vissza a zsákot a gazdájának.
– Ha tudod a trükkjét, nem nehéz – vigyorgott a kis emberke.
– Félelmetes dolgokra képes, mégis azt állítja, hogy a mágia nem létezik – rázogatta a fejét Anthony.
– Egyszer talán elmagyarázom neked, varázsló. De Pug is tudja.
Nicholas válla fölött az udvar körül húzódó falra nézett.
– Úgy látszik, ma mindenütt Pugról hallok.
– Ő afféle legenda a városban – mondta Anthony. – Egyébként Csillagdokkban is. Még azelőtt távozott, hogy én csatlakoztam volna az ottani közösséghez.
– Ezek szerint nem lehettél túl sokáig az Akadémia tagja, hiszen a kuzinom csak nyolc éve hagyta ott a szigetet.
– Attól tartok, én nagyon kezdő varázsló vagyok – mosolygott Anthony. – A mestereim ügy érezték...
– Mesterek! – horkant fel Nakor. – Az a két felfújt hólyag, Körsh és Watume! – Azzal megrázta a fejét, és leült a padra. – Miattuk jöttem el Csillagdokkból. – Majd Anthonyra mutatva Nicholasra nézett. – Ez a fiú igencsak tehetséges, de azok az eszementek „kisebb” varázslónak tartják, mivel a Keskeny Ösvény művelője. Ha ott maradtam volna, őt is beszervezem a Kék Lovasaim közé! – Ekkor a fiatal mágusra mosolygott. – Azért jó kis felfordulást okoztam az Akadémián, igaz?
Anthony felkacagott, és a nagyherceg megint ugyanolyan fiatalnak látta őt, mint Harry és jómaga.
– Igaz bizony. Csillagdokk legnépszerűbb frakciója a Kék Lovasoké, és néha igencsak kemény harcokat vívtak...
– Harc! – csodálkozott Nicholas. – Hát a mágusok is harcolnak?
– Tulajdonképpen csak a tanoncok verekedtek össze – magyarázta az ifjú mágus. – Van pár idősebb varázslóinas, akik Körsh Kezének hívják magukat – bár az öreget nem érdekli a dolog. Ők gyakorta balhéznak Csillagdokk kocsmáiban. Senkinek sem esik komoly baja (mivel a mesterek ezt már nem engednék), de időről időre betörik valaki fejét. – Emlékezés közben felsóhajtott. – Én nem maradtam ott annyi ideig, hogy belekeveredjek a politikába. Túl sok gondom volt a tanulással. Azért is küldtek ide Martin herceg kérésére, mivel nem vagyok igazi varázsló.
Nakor fintorogva rázta meg a fejét.
– Ha nem vagy olyan, mint ők, az csak jó. – Azzal felállt. – Elmegyek az erdőbe, megnézek valamit. Vacsoránál találkozunk. Tegyél valami kenőcsöt a fiú lábára, attól holnapra jobban lesz! – intett Anthony felé.
– Keresek valamit, ami segíthet – válaszolta a másik.
Az aprócska isalani további beszélgetés helyett átvágott a kerten, és magára hagyta a két fiatalembert. Nicholas szólalt meg elsőként:
– Nem hiszem, hogy ismernék még egy ilyen különös embert.
– Én találkoztam néhány fura figurával Csillagdokkban, de egyikük sem versenyezhet Nakorral.
– Téged is tanított, mielőtt otthagyta az Akadémiát?
Anthony megrázta a fejét, majd leült az isalani előbbi helyére.
– Nem igazán. Tulajdonképpen nem is tudom, mit csinált ott, azon kívül, hogy gondokat okozott Watume-nak és Körshnek. Állítólag egy napon felbukkant Borric herceg ajánlólevelével a kezében, és azzal, hogy Pug hívta őt Csillagdokkba. Három vagy négy évig maradt, s ez alatt különös dolgokat csinált. Nagyon sok tanoncot meggyőzött arról, hogy bárki megtanulhatja a mágiát – vagyis azt, amit ő következetesen „trükköknek” nevez –, meg hogy a varázslók nem túl okosak, ha ezt nem látják be. Akkoriban rengeteg problémám volt, és nem figyeltem oda az egészre – sóhajtott. – Még új voltam, és legfeljebb ha kétszer-háromszor láttam Nakort a szigeten.
– És tényleg azért küldtek el, mert nem vagy igazán jó? – érdeklődött tovább a nagyherceg.
– Gyanítom, hogy igen. Rengeteg sokkal tehetségesebb tanonc és néhány mestermágus is él Csillagdokkon.
– Ez már szinte sértés, tudod? – sötétedett el Nicholas arca.
– Nem tudtam – vörösödött el Anthony.
– Nem akarom lekicsinyelni a képességeidet. Talán sokkal tehetségesebb vagy, mint hiszed. Legalábbis Nakor szerint így van – tette hozzá gyorsan. Mindketten tudták, hogy ez a gyengécske kísérlet volt hivatott elvenni a megjegyzés bántó élét. – Csakhogy a király fivére kért egy udvari varázslót, aki betölti Pug egykori tanítójának helyét. A lehető legjobbat illett volna küldeniük.
– Talán igen – állt fel Anthony kissé mereven; zavarában nem tudta eldönteni, hogy most megsértődjön-e vagy sem. Még mindig vörösen folytatta: – Attól tartok, Csillagdokkban nem érzik lekötelezettnek magukat a Királysággal szemben. Ha Pug is ott lenne, máshogy állnának a dolgok, mivel ő a király rokona meg miegymás. Ami azonban a mostani állapotokat illeti, Körshnek és Watume-nak van a legnagyobb befolyása a mágusok között, ők pedig keshiek. Azt hiszem, szeretnék Csillagdokkot kivonni mindkét szomszédos ország politikája alól.
– Azt hiszem, ez nem is olyan rossz ötlet, de akkor is sértő, ahogyan ezt a tudomásunkra hozzák – jegyezte meg Nicholas.
– Ha velem jössz, adok egy kenőcsöt, ami meggyorsíthatja a gyógyulásodat; mindenesetre, ha nem használ, legalább biztosan nem is árt.
A nagyherceg követte a fiatal varázslót. Utoljára még körbepillantott a kertben, és sajnálta, hogy a lányok nem voltak ott.

 

Döbbenetes sebességgel teltek-múltak a hetek. Minden nap reggeltől estig lótottak-futottak, és Nicholas rájött, hogy egészen kedvére való ez az őrületes iram. Elfoglaltságai távol tartották a borongós mélázástól, ettől az apjától örökölt rossz szokástól. Az állandó mozgás és fizikai munka megkeményítette fiatal izmait. Bár eddig is jó erőben volt a gyakori lovaglástól és vívástól, most az ereje is hozzáidomult fürgeségéhez. Amikor először kellett kicipelnie az összes fegyvert és páncélt, hogy megtisztítsák, majd az egészet újra visszaraknia a fegyvertárba, azt hitte, belehal. Mostanra meg se kottyant volna neki kétszer annyi teher.
Úgy látszott, a munka Harrynek is jót tett, bár ő minden alkalmat megragadott, hogy siránkozhasson. A három hét alatt, amit Crydee-ben töltöttek, a két apród alig tudott egy kis időt Margarettel és Abigaillel tölteni, bár e tekintetben Harry volt a szerencsésebb. A fiú imádott barátja idegeivel játszani a fiatal udvarhölggyel kapcsolatban, s néha sikerült komolyan feldühítenie Nicholast. Idejük nagy részét azonban a crydee-i udvar fenntartása érdekében végzett, látszólag végeérhetetlen feladatok töltötték ki. Eleddig Nicholas mindössze hatodnapokon udvarolhatott Abigailnek. Legnagyobb elkeseredésére azonban Marcus – ahányszor csak látta őket – mindig körülötte legyeskedett.
A fiúk hamar megismerték a Crydee kastélyában dolgozó személyzetet. A konyhában mindenki barátságosan viselkedett velük, a többi szolga távolságtartóan és tiszteletteljesen. A fiatalabb szolgálólányok kedvesen, de óvatosan néztek Harryre, némelyikük viszont leplezetlen csodálatot mutatott a nagyherceg iránt, ami kifejezetten idegesítette a fiút. Charles fegyvermestert érdekes egyéniségnek találták, bár ő mindig meglehetősen hivatalosan bánt a fiúkkal. Faxon viszont nyílt és barátságos férfiúnak bizonyult, akiről az is kiderült, hogy jó hallgatóság. Nakor és Ghuda csak ritkán bukkantak fel, idejük nagy részét a városban vagy a közeli erdőségben töltötték. Hamarosan elmúlt az újdonság varázsa, amely megérkezésükkor annyira lehengerelte Nicholast, és bár Crydee-t továbbra sem érezte otthonának, azért némiképp megbarátkozott vele. Ezenfelül Abigail sokkal inkább foglalkoztatta a fiú gondolatait, mint előtte bármelyik nőismerőse. Azon ritka alkalmakkor, amikor Marcus nem ólálkodott a lány közelében, Abigail rendkívül kedves volt a nagyherceghez, érdekelte, mivel foglalkozik a fiú. Amikor pedig el kellett válniuk, Nicholas mindig úgy érezte, már megint szamarat csinált magából, pedig a lány tényleg szívesen volt a társaságában.
Körülbelül egy hónappal az első esti fogadás után a két apród ismét a hercegi családdal vacsorázott. Ez elvileg normális eseménynek számított, a fiúknak azonban Crydee-be érkezésük óta mindig annyi elfoglaltságuk akadt, hogy nem ehettek a többiekkel. Az asztal végében ültek, s innen nemigen hallhatták, miről társalog a hercegi család. Nemcsak a háznép tagjai voltak jelen, hanem néhány fontosabb céh képviselői is odaülhettek a herceg asztalához, néhány, a városba látogató kereskedő pedig a terem másik végében ehetett.
Nicholas keresztülbámult a termen, ahol Abigail szórakozottan hallgatta Marcus csevegését. Időnként a nagyherceg felé pillantott, és amikor találkozott a tekintetük, mindig elpirult.
– Tetszel a kislánynak – jegyezte meg Harry.
– Honnan veszed? – kérdezte Nicholas.
– Onnan, hogy folyton feléd tekintget – kortyolt a fiú vigyorogva egy kupa borba.
– Zalán csak mulatságosnak talál – mondta a nagyherceg félve.
Harry felkacagott.
– Tekintve, hogy te és Martus mennyire hasonlítotok egymásra, és hogy a lány rajtatok kívül senkit a legkisebb figyelemre sem méltatott, azt kell mondanom, hogy egy bizonyos típust kedvel. – Majd megveregette barátja vállát. – Tetszel neki, te ostoba!
A vacsora további részében a fiúk érdektelen dolgokról csevegtek a Nicholas mellett ülő két fiatalemberrel. Az egyikük szponzorokat keresett egy, a Szürke Tornyok-hegységbe indítandó expedícióhoz. Állítása szerint ott még mindig vannak kiaknázatlan gyémántbányák, amelyekkel még sem emberek, sem törpök nem foglalkoztak. Nicholas tudta, hogy a férfi csalódni fog, mivel a hegy nem tartozik a Királyság területéhez. A drágakő-kereskedőnek, így Dolgannal, a nyugati – törpök királyával kell üzletelnie, aki egy Caldara nevű faluban él, Crydee-től jó egyheti utazásnyira.
A másik asztaltárs quegből érkezett. Selyem- és parfümkereskedő lévén az egész délutánt a lányokkal töltötte: megmutatta nekik az áruit. Hát ezért nem látta őket Nicholas egész nap. Margaret és az édesanyja jobban szerette a bőr vadászruhákat, de azért mindig megfelelő öltözékben és ékszerekkel jelentek meg az udvar előtt. Abigail és a gazdagabb kereskedők leányai viszont eleget vásároltak a finom portékákból, hogy érdemes legyen Crydee-t útba ejteni, mielőtt a férfi továbbindul Carse-ba és Tulanba hazaúton.
A kereskedőt Vasariusnak hívták, és a viselkedése valamiért bosszantotta Nicholast. Talán amiatt, hogy többször is rajtakapta a férfit, amint sóvár tekintettel Margaretet és Abigailt bámulta. Amikor észrevette, hogy a nagyherceg figyeli, egyszerűen másfelé fordult, mintha csak körbe-körbenézne a teremben, más alkalommal pedig a fiúra mosolygott.
Vacsora után a kereskedők összegyűltek a hercegi pár mellett egy kis beszélgetésre, mielőtt távozniuk kellett volna a kastélyból. Nicholasnak feltűnt, hogy míg a többiek igyekeznek felkelteni Martin figyelmét, addig Vasarius inkább Charlesszal és Faxonnal csevegett kedélyesen.
Nicholas már éppen ott tartott, hogy megbeszéli ezt Harryvel, amikor Marcus megjelent.
– Holnap vadászni megyünk – mondta. Ti ketten kezdhettek mindent előkészíteni, amire szükségünk lehet. Vigyetek magatokkal néhány szolgát is!
Nicholas bólintott, Harry viszont csak nyögött egyet. Elsietve intettek a környéken álldogáló szolgáknak, hogy kövessék őket. Ahogy a nagyherceg hátrapillantott a válla felett, észrevette, hogy Abigail figyeli. A lány csöndesen jó éjt intett neki, és amikor Nicholas megfordult, észrevette, hogy Marcus szúrós tekintettel nézi a közjátékot. A fiú elmosolyodott, és Crydee-ba érkezése óta most először kicsivel jobban érezte magát.

 

Későre járt, mire a két apród befejezte a vadászat előkészítését. Csak két-három napra mennek, viszont hatan lesznek a csapatban – Martin, Marcus, Nicholas, Harry, Ghuda és Nakor –, ezért jelentős mennyiségű felszerelésre és élelemre volt szükség. Néhány percig azt sem tudták, hogyan fogjanak hozzá a feladathoz, aztán engedték a tapasztalt szolgáknak, hogy átvegyék az irányítást. Így végül leginkább csak figyelték a személyzet ténykedését, kivéve persze, amikor a fegyverek kiválasztása került sorra. Az apródok tudták, hogy ezért egyértelműen ők a felelősek, és mostanra azzal is tisztában voltak, hogy mit kérne a herceg és fia. Apjához hasonlóan Marcus is kiváló íjász volt, és legjobban hosszú íjat szeretett használni.
Amikor minden készen állt, Nicholas és Harry visszatértek a bankett-terembe. Nicholas magára hagyta barátját, és odament a herceghez.
– Igen, úrfi? – fordult felé Martin, befejezve a beszélgetést egy helyi kereskedővel.
– Minden készen áll holnapra, kegyelmes uram – jelentette a fiú.
– Nagyon helyes. Ma este már nem lesz szükségem rád. Holnap pirkadatkor indulunk.
Nicholas meghajolt, majd távozott, magára hagyva Martint vendégeivel. Úgy látszott, Harryt is elbocsátották, mivel a fiú sietve közeledett barátjához a terem túlsó végéből.
– Hová mész? – kíváncsiskodott.
– Aludni akartam. Holnap korán kelünk.
– Margaret kisasszony említette, hogy sétál egyet a Nagyhercegnő kertjében.
– Ezek szerint te oda tartasz. Itt a nagy lehetőség!
– Abigail is vele ment – somolygott Harry.
– Akkor meg mire várunk? – vigyorodott el válaszképpen Nicholas.
Azzal a fiúk az illendőség határait súroló sietséggel elhagyták a nagyherceg étkezőtermét.

 

A lányok összenéztek, majd elmosolyodtak, amikor meglátták a kertbe vezető három lépcsőn felrohanó két fiút. Margaret magabiztosan és vidáman, Abigail pedig félénken és örömtelien.
A lányokat megpillantva a két apród megtorpant, aztán a tökéletes udvaronc eleganciájával meghajolt.
– Jó estét, hölgyeim! – szólalt meg Nicholas magabiztosan.
– Üdvözlöm, úrfi! – felelt Margaret.
– Jó estét, fenség! – mondta Abigail halkan.
A két fiú csatlakozott a hölgyekhez, Nicholas felzárkózott Abigail, Harry pedig Margaret mellé. Néhány pillanatig csöndesen sétáltak, majd mindketten egyszerre próbáltak megszólalni.
A lányok nevettek, a fiúkban pedig volt annyi jó modor, hogy zavarodottságot mutattak. Újabb hosszú némaság után Harry és Nicholas ismét egyszerre kezdtek beszélni.
– Tudom, hogy egy percig sem bírják ki egymás nélkül – mondta Margaret –, de elkísérne erre egy darabon, Harry úrfi?
Harry a barátjára nézett. Arcán meglepetés, öröm és rémület keveréke tükröződött, amikor Margaret kézen fogta, és elvezette egy bimbózó rózsabokor alatti padhoz.
Nicholas és Abigail lassan elsétáltak a kert túlsó vége felé, ahol leültek egy másik padra.
– Úgy látom, már hozzászokott az itteni élethez, fenség – jegyezte meg csöndesen Abigail.
– Itt csak egyszerű apród vagyok, kisasszony – szögezte le a nagyherceg. Kissé elpirulva folytatta: – Én... azt hiszem, szeretek itt lenni. Legalábbis többnyire. – A lányra nézve elcsodálkozott, milyen finomak, szinte babaszerűek az arcvonásai. Sima és tiszta bőrét nem csúfították pattanások, mint a legtöbb lánynak az ő korában. A fiú életében nem látott még ilyen nagy és kék szempárt, amely szinte világított a falakon lobogó fáklyák sápadt fényében. Abigail haját ezüst diadém fogta hátra, és aranyló selyemzuhatagként hullott kecses vállára. – És vannak olyan vonatkozásai, amelyeket sokkal jobban szeretek a többinél – pillantott jelentőségteljesen a lányra.
Ő kicsit elpirult, de azért mosolyogva kérdezte:
– Nem dolgoztatja agyon a herceg? Hiszen alig találkozunk a kastélyban. Az utóbbi hetekben legfeljebb néhány szót beszélgethettünk.
– Sok dolgom van – felelte a fiú –, de igazság szerint ez érdekesebb, mint az otthoni tanórák, vagy a mindennapos parádékon, bemutatásokon és fogadásokon való részvétel apám udvarában.
– Azt gondolná az ember, hogy csodálatos ott az élet – mondta. Abigail csalódottan. – El sem tudok izgalmasabbat képzelni, mint hogy bemutassanak a nagyhercegi vagy a királyi udvarban. – Ezeknél az őszintének tűnő szavaknál szeme kerekre tágult a vágyakozástól. – Nagyurak és bájos hölgyek, meg távoli földek követei – ez egyszerűen fantasztikusnak tűnik – áradozott szinte ragyogva.
– Gyakran tényleg érdekes – próbált Nicholas meggyőző hangon válaszolni. Valójában rettentően unalmasnak találta az udvari pompát. Mindazonáltal biztos volt benne, hogy Abigail nem ezt akarja hallani, és pillanatnyilag nem szeretett volna csalódást okozni neki. A lány olyan tágra nyitotta szemét, hogy a nagyherceg úgy érezte, akár el is merülhetne benne. A fiú kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen, mert most vette észre, hogy egy ideje visszafojtja lélegzetét. – Egy napon talán ellátogathatsz Rillanonba vagy Krondorba.
A lány arckifejezése beletörődővé vált.
– Én csak egy báró lánya vagyok a Távoli Partokról. Ha apámnak sikerül, hamarosan eljegyez Marcusszal. Öregasszony leszek sok gyerekkel, mire elutazhatom Krondorba, Rillanont pedig sohasem láthatom.
Nicholas nem tudta, mit mondhatna. Csak annyit érzett, hogy fájdalmasan összeszorult a torka és a gyomra, amikor a lány arról beszélt, hogy feleségül megy Marcushoz.
– Nem kényszeríthet – mondta végül.
– Nem kényszeríthet, mire? – kérdezett vissza a lány halvány mosollyal az ajkán.
– Arra, hogy hozzámenj Marcushoz, ha nem akarsz – felelte a fiú tétován. – Ez nem olyasmi, amit az apád egyszerűen csak úgy megparancsolhat.
– Nagyon megnehezítheti a helyzetemet, ha nemet mondok – sütötte le Abigail hihetetlenül hosszú szempilláit.
Nicholasnak mintha fadarabok lógtak volna a karjai helyén, mégis tenyerébe fogta a lány egyik kezét, és ügyetlenül simogatni kezdte.
– Én talán...
– Mit tehetnél? – nézett a szemébe Abigail szelíden.
– Megkérhetném az apámat... – nyögte ki nagy nehezen a fiú.
– Ó, Nicky! Te egyszerűen csodálatos vagy! – lelkesedett a lány, és átölelte a nagyherceg nyakát.
Nicholas hirtelen azon kapta magát, hogy megcsókolják. Nem tudta, hogy egy csók ilyen lágy, érzéki és kellemes lehet. A lány ajka tökéletesen illett az övére, lehelete pedig rózsaillatú volt. A fiú szédülten viszonozta a csókot. A teste felforrósodott, amint közelebb vonta magához Abigailt, és megérezte annak lágy domborulatait. A lány tökéletesen illett karjaiba, szinte eggyé olvadt a testük.
Aztán Abigail hirtelen ellökte magától a nagyherceget.
– Marcus! – suttogta, és mielőtt még Nicholas összeszedhette volna magát, elrohant.
A fiú zavartan pislogott, úgy érezte, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakába. Néhány pillanattal később Marcus bukkant elő a hátsó, focipálya felőli lépcsőn. A nagyherceg úgy belemerült a csókolózásba, hogy meg se hallotta unokabátyja közeledtét. Amikor az meglátta a padon ülő Nicholast, elsötétült a tekintete.
– Apród – biccentett felé hűvösen.
– Marcus – felelt Nicholas bosszúsan.
– Gondolom, Abigail kisasszony nincs itt.
A nagyherceg rájött, hogy nem tetszik neki, ahogy Marcus bámul rá, és az meg különösen nem tetszik, ahogy Abigail nevét kimondta.
– Nincs.
Marcus körülnézett.
– Mindazonáltal, hacsak rá nem szoktál az ő kölnijére, pillanatokkal ezelőtt még itt volt. Tehát, hol van? – húzta össze a szemöldökét.
– Azt hiszem, arrafelé – állt fel Nicholas.
Marcus elindult a jelzett irányba, és unokaöccsének szinte futnia kellett, ha lépést akart tartani vele. Átgyalogoltak a Nagyhercegnő kertjének másik végébe, ahol Harry ült egy padon. A ludlandi nemesúrfi a feje búbjáig piros volt.
Felállt, majd meghajolt Marcus és Nicholas előtt.
– Gondolom, a húgomat szórakoztattad – jelentette ki a herceg fia. Harry most már céklavörös színt öltött. – Nem vagyok biztos benne – felelte, majd elnézett a kastély felé.
A lányok valószínűleg arra mehettek. – Igazán figyelemreméltó hölgy – tette hozzá.
Marcus előrelépett, és szembefordult a két apróddal.
– Azt reméltem, ti ketten magatoktól is rájöttök bizonyos dolgokra, de most már látom, hogy tévedtem. Nos, a következő fog történni. – Harryre mutatott. – A húgom ugyan tud vigyázni magára, de akkor is többet érdemel, mint egy jelentéktelen románc egy senki kis grófocska fiával.
Harry arca skarlátvörösen égett a haragtól, de nem szólt semmit. Marcus most Nicholasra nézett.
– Ami pedig téged illet, kuzin... Abigailnek nincs szüksége arra, hogy egy nyavalyás udvaronc hanyatt döntse, aztán magára hagyja, amikor haza kell mennie. Világos?
A nagyherceg előrelépett.
– Az, hogy mit csinálok, amikor az apád nem ad számomra semmilyen feladatot, a magánügyem, Marcus. Az pedig, hogy Abigail kivel óhajtja tölteni a szabadidejét, az ő magánügye.
Az unokatestvérek úgy néztek, mint akik mindjárt megölik egymást, ezért Harry közéjük lépett.
– Az semmire sem vezet, ha most összeverekedtek – mondta rekedten, mert ő maga is nagyon dühös volt. Kihívóan Marcusra bámult, mintha ürügyet akarna találni, hogy behúzhasson neki egyet.
– A herceg nem örülne, ugye?
Marcus és Nicholas egyaránt döbbenten pillantottak Harryre, aztán farkasszemet néztek.
– Napkeltekor indulunk, úrfi – mordult fel végül a herceg fia.
– Nézzetek utána, hogy minden készen álljon addigra! – Aztán szálegyenes háttal elmasírozott.
– Sok bajt fog még okozni – nézett unokabátyja után a nagyherceg.
– Te vagy az, aki már eddig is rengeteg bajt csináltál – replikázott a barátja.
– A lány nem szereti őt.
– Ó, és ezt meg is mondta neked?
– Szavakkal nem igazán, de...
– Majd elmeséled a szobánkba vezető úton. Ki kell aludnunk magunkat holnapra.
– Nem akar itt maradni Marcusszal, annyi biztos – folytatta Nicholas menet közben.
Harry bólintott.
– Tehát arra gondoltál, hogy magaddal hoznád Krondorba?
– Miért ne? – kérdezett vissza élesen a nagyherceg.
– Te is tudod, miért – nyugtatgatta a barátja. – Mivel te egy roldemi vagy keshi nagyhercegnőt fogsz feleségül venni, esetleg egy hazai hercegkisasszonyt.
– És mi van, ha én nem akarom? – vitatkozott mérgesen Nicholas, mivel még mindig ott égett az ajkán Abigail csókja.
– És mi van, ha a király parancsot ad rá? – sóhajtott Harry.
Nicholas álla megfeszült, de nem szólt semmit. Tehetetlennek érezte magát: zavarta a félbe maradt együttlét, és hogy legszívesebben képen törölte volna Marcust. Végül másra terelte a szót:
– Mit csináltatok Margarettel, amitől így kipirultál?
Harry még jobban elvörösödött.
– Ő egy... elképesztő nőszemély. – Mély levegőt vett, majd színpadiasan felsóhajtott. – Azzal kezdte, hogy megkérdezte, hogyan csókolnak a krondori férfiak, aztán megkért, hogy mutassam meg. Egyik dologból következett a másik. – Megállt, mintha elakadt volna a lélegzete. – Fülig pirulva folytatta: – Nagyon vakmerő volt, és... – akadt el a szava, aztán kitört belőle, amit szégyellt elmondani: – Nicholas, arra volt kíváncsi, hogy voltam-e már nővel!
– Nem igaz! – hitetlenkedett a nagyherceg félig kacagva, félig nyögve.
– De igen! Aztán...
– Mi történt aztán?
– Tudni akarta, milyen volt!
– Nem igaz!
– Hagyd ezt abba! Tényleg így volt.
– Szóval, mit mondtál neki?
– Elmeséltem, milyen volt.
– És?
– Kinevetett! Aztán így szólt: „Amikor majd tudod, miről beszélsz, gyere vissza hozzám! Rettentően kíváncsi vagyok.” Ezután ismét megcsókolt, és közben olyan szenvedélyesen simult hozzám, hogy azt hittem, mindjárt lángba borulok! Ekkor jött Abigail azzal a hírrel, hogy Marcus mindjárt odaér, úgyhogy elrohantak.
– Döbbenetes! – állapította meg Nicholas. Szinte teljesen elszállt a haragja és keserűsége annak hallatán, milyen különös unokahúggal áldotta meg a sors.
– Tényleg az – helyeselt Harry.
– Még mindig azt hiszed, szereted őt? – tréfálkozott vele a nagyherceg.
– Ha rá gondolok, a gyomrom még jobban görcsöl, mint valaha, de...
– Mi az?
– A te Margaret unokahúgod igazán rémisztő teremtés.
Nicholas nevetve jó éjszakát kívánt a barátjának. Miközben visszasétált a szobájába, elmerengett a puha ajkak és a vérpezsdítő illat emlékén meg a legcsodálatosabb szempáron, amit valaha is látott. Gondolatai hatására teste felforrósodott. És szörnyűségesen összeszorult a gyomra.

 

 

6.
A rajtaütés

Martin intett.
A csapat megállt, amikor megfordult és azt mondta:
– Maradjatok itt egy kicsi! Van valami előttünk.
A két apród örült a pihenőnek. Fájt a lábuk és elfáradtak. Hajnalban hagyták el Crydee határát. Martin némi erdőismeretre tanította a két városi fiút, ezért végig gyalog közlekedtek. Céljuk még egynapi járóföldre volt innen, a Crydee folyó partján. Most Nakorral és Ghudával hátul várakoztak, miközben Martin és Marcus zajtalanul eltűnt a fák között.
– Hogy csinálják ezt? – csodálkozott Nicholas.
Garret fővadászmester felelt:
– Az ön nagybátyját a tündék nevelték, miután a Silban Apátság szerzetesei megtalálták, és ő tanított nekem és Marcusnak mindent, amit csak tudunk. – Nicholas az elmúlt éjszaka találkozott először a Crydee-i fővadászmesterrel.
– Valaki figyel bennünket – intett szórakozottan a fák felé Nakor.
– Körülbelül fél órája – tette Ghuda öntudatlanul is a kardja markolatára a kezét.
Bejelentésük ellenére úgy tűnt, egyikük sem aggódik különösebben.
Nicholas körülnézett, Harry pedig megszólalt:
– Én semmit sem látok.
– Mert tudnod kell, hova nézz – érkezett egy hang balról.
Egy fiatalember bukkant elő a sűrűből ugyanolyan könnyed mozgással, mint a herceg és fia.
– Különben meg inkább egy órája – tette hozzá.
Az idegen sötétzöldre festett bőrtunikát és nadrágot viselt. Szőke haja nem az Anthonynál megismert sápadt szalmaszín volt, inkább aranyszínben csillogott a napfényben. Vállig ért, oldalt azonban rövidre nyírták, így előbukkant alóla cimpa nélküli, ám egyébként szokványos füle. Halványkék szeme egészen világos volt, szinte átlátszó; mozdulatai pedig törékeny alkata ellenére hatalmas erőről tanúskodtak. Amikor pedig elmosolyodott, évekkel látszott fiatalabbnak, mint egyébként.
– Tudjátok, ez egy játék Martin és közöttünk.
– Közöttetek? – kérdezett vissza Nicholas.
A fiatalember intésére három másik alak emelkedett fel az aljnövényzetből, mire a nagyherceg felkiáltott:
– Tündék!
– Én pedig Calis vagyok – mutatkozott be az első idegen.
A három tünde csöndesen álldogált a közelben, aztán az egyik hirtelen megfordult, amikor Martinék visszaérkeztek.
Csak nem képzeltétek, hogy lóvá tehettek bennünket azzal a hamis csapással? – kérdezte a herceg félmosollyal az ajkán.
Martin könnyed kézmozdulatokat tett a tündék felé, amire azok bólogatással vagy szemöldökráncolással válaszoltak.
– Van egy néhány szavas gesztusnyelvük, amit időnként használni szoktak – magyarázta Garret suttogva a többieknek. Aztán a herceg fennhangon folytatta:
– Ő Nicholas, Arutha öcsém fia és kísérői, Harry Ludlandból, Nakor, az isalani, valamint Ghuda Bulé Keshből.
– Üdv mindenkinek! – hajolt meg Calis könnyedén. – Elvandarba igyekeztek?
– Nem – rázta meg a fejét Martin. – Garret azzal a hírrel érkezett tegnap a kastélyba, hogy a folyótól délre táboroztok. Az, hogy bemutassam neked az unokaöcsémet, jó ürügynek tűnt, hogy elszabadulhassak egy kis vadászatra. Talán egyszer elviszem Nicholast anyád udvarába.
– És engem is – tette hozzá Nakor.
Calis mosolyogva vakarta meg a homlokát, majd hátrasimította hosszú haját. A nagyherceg meglepődött, mennyire embernek látszik és hallatszik a tünde uralkodó fia.
Martin a homlokát ráncolta, Nakor azonban nem zavartatta magát:
– Még sosem találkoztam tünde bűbájosokkal, pedig nagyon szeretnék.
Martin és Calis összenéztek, az isalani azonban folytatta:
– Igen, tudok a varázslóitokról, és nem, én nem vagyok mágus. Egy ideig mozdulatlanul álltak, aztán Calis elvigyorodott:
– Honnan tudsz ilyen sokat?
– Egyszerűen odafigyelek, amikor az emberek mesélnek – vonta meg a vállát Nakor. – Sok mindent meg lehet ám tudni, ha egyszerűen csak befogod a szádat. – Azzal belenyúlt nélkülözhetetlen zsákjába. – Kérsz egy narancsot?
Négy gyümölcsöt húzott elő, és odadobta őket Calisnak és három kísérőjének. Calis beleharapott, fogával lehúzta a héj egy darabját, aztán szürcsölni kezdte a levet.
– Mióta legutóbb Crydee-ban jártam, nem ettem narancsot – mondta.
A tündék meghámozták a gyümölcsöt, és köszönőleg odabiccentettek Nakornak.
– Csak azt tudnám, hogy fér abba a zsákba ennyi narancs! – sóhajtott fel Harry.
Nakor már éppen meg akart szólalni, amikor Nicholas a szavába vágott:
– Én tudom. Egyszerű trükk.
– Talán egy napon megmutatom neked, hogyan működik – nevetett az isalani.
– Miért küldött benneteket a királynő a Crydee folyótól délre? – fordult Martin az újonnan érkezettekhez.
– Kezdtünk hanyaggá válni az őrjáratok során, Martin úr – felelt az egyik tünde. – Túl sokáig honolt béke a határainkon.
– Baj van? – kapta fel a fejét a herceg.
– Semmi figyelemre méltó – vonta meg a vállát Calis. – Néhány hónappal ezelőtt egy mordel banda kelt át a folyón a határainktól keletre. Nagy sebességgel délnek tartottak, de nem hatoltak be a területünkre, így békén hagytuk őket.
Nicholas már hallott a tündék gonosz rokonairól, akiket Sötét Ösvény Testvérísége néven emlegettek. Legutóbbi felkelésüket Sethanon ostrománál verték le.
– Tathar és a többi bűbájos sötét erők halvány visszhangját érzékelte, de semmi olyasmit, ami közvetlen veszélyt jelentene. Ezért indítottunk kicsivel komolyabb őrjáratokat, és a birodalmunk távolabbi környékét is bejárjuk.
– Egyéb?
– Szokatlan eseményről kaptunk jelentést az új, Sodina folyó melletti, barrani helyőrségetekkel kapcsolatban. Néhány héttel ezelőtt valaki partra tett egy bárkát a folyó torkolatában. Megtaláltuk a nyomokat az iszapban, és a környékén is nagy volt a jövés-menés.
Martin eltöprengett.
– A csempészek nem jönnének ilyen közel a helyőrséghez, azonkívül északon nincs is kivel kereskedni.
– Esetleg felderítők? – feltételezte Marcus.
– Ugyan kinek? – torkolta le Nicholas.
– Északon nincsenek szomszédaink, kivéve persze a manókat és a mordeleket – magyarázta a herceg. – Ők pedig Sethanon óta nyugton maradtak.
– Azért ez túlzás – tiltakozott Calis. – Volt néhány határ menti csetepaténk velük Elvandar északi részén.
– Talán újabb invázióra készülnek? – kérdezte Marcus.
– Úgy tűnik, nincs összefüggés – ingatta a fejét Calis. – Apám kilovagolt, és szerinte ez csak kivándorlási kísérlet a rossz termés vagy törzsi háborúk miatt. Üzent a kőhegyi törpöknek is, hogy hamarosan nemkívánatos szomszédok jelenhetnek meg a környékükön.
Ekkor villant fel Nicholas agyában az összefüggés: hiszen ez a férfi Megar és Magya unokája! Az apja pedig Tomas, a Résháború legendás harcosa.
Martin bólintott.
– Mi is üzenni fogunk Dolgannak, hogy a mordelek talán visszatérnek a Szürke Tornyok vidékére. A nagy népvándorlás óta több, mint harminc év telt el, és lehet, hogy vissza akarják foglalni elhagyott szülőföldjüket.
– A tündenép számára harminc esztendő nem olyan nagy idő – jegyezte meg Garret.
– Mindenesetre komoly gondot jelentene, ha a mordelek ismét megtelepednének a Szürke Tornyok-hegységben és a Zöld Szívben – vitte tovább a gondolatot Marcus.
– Jonril parancsnokának is üzenünk – töprengett Martin. – Ha a Sötét Testvérek falvakat alapítanak a Zöld Szívben, az minden Carse-ból Crydee-be tartó karavánra és futárra veszélyt jelent.
– Tábort kellene vernünk, apa – pillantott körül Marcus. – Kezd sötétedni.
– Calis, csatlakozol hozzánk? – kérdezte a herceg.
A férfi a sötétedő égre, majd mozdulatlannak tetsző társaira pillantott.
– Nagy örömünkre szolgálna, ha megoszthatnánk veletek a tüzet – szólt kisvártatva.
Martin a két apródhoz fordult:
– Menjetek tűzifát gyűjteni! Tábort verünk.
Harry és Nicholas összenéztek, de tudták, hiábavaló lenne megkérdezni, hol talál az ember tűzifát. Így aztán eltávolodtak a tisztástól, és kutatni kezdtek. Rengeteg letört ágat, és néhány kidőlt fát is láttak a környéken. Ahogy a nagyherceg nekigyürkőzött a munkának, hirtelen valaki megérintette a vállát. A fiú ugrott egyet ijedtében, de csak Marcus volt az, aki egy szekercét nyújtott felé.
– Ezzel egyszerűbb lesz, mintha a fogaddal próbálnád darabokra rágni az ágakat – mondta, és Harrynek is adott egyet.
Nicholas ostobának érezte magát, miközben a többiekhez visszatérő unokabátyja hátát figyelte.
– Néha tényleg képes lennék gyűlölni őt.
Harry elkezdet feldarabolni egy kisebb kidőlt fácskát.
– Hát, ő sem imád téged túlságosan – jegyezte meg.
– Azon tűnődöm, hogy fogom Abigailt, és Amosszal együtt visszamegyek Krondorba.
– Jaj, mit nem adnék, hogy ott lehessek – akár falon ülő légy alakjában –, amikor megmagyarázod ezt apádnak! – nevetett Harry.
Nicholas elcsöndesedve folytatta a favágást. Amikor összegyűlt annyi, amennyi egyszerre elfért a fiúk karjában, visszatértek vele a tisztásra. Martin moha és tapló segítségével már begyújtotta a tüzet, és most rárakta a frissen hozott ágakat.
– Kezdetnek nem rossz! mondta. – Hozzatok még háromszor ennyit, akkor egész éjszakára elég lesz a tüzelő!
A piszkos és izzadó apródok alig titkolt nyögések közepette visszamentek a kidőlt fához, és folytatták az aprítást.

 

Az őrszem kihajolt a toronyból. Valami mozgott a vízen az öböl szájánál. A hosszúfoki világítótoronybeli állandó őrség volt a legfontosabb a hercegség biztonsága szempontjából, mivel Crydee legsebezhetőbb pontja a tengeri oldal, amint azt a Résháború során oly keservesen megtanulták. A tsuranik alig harminc emberrel a fél falut felégették.
Ekkor meglátta: hat alacsony árnyék suhant a vízen. Minden lapos fenekű csónakot tucatnyi ember hajtott evezők segítségével, másik tíz-tizenkettő pedig fegyverrel a kezében állt a bárkák közepén. A katona tudta, hogy most egy speciális port kell a tűzbe szórnia, amely vérvörösre színezi a lángokat, azután meg kell szólaltatnia a gongot. Haramiák hatoltak be az öbölbe! Az őr sietve megfordult, de egy zsinór csapódott felé, súlyos zsákocskával a végén, és mielőtt a férfi egyetlen lépést is tehetett volna, már eltört a nyaka.
Az orgyilkos a torony ablaka alatt rejtőzött, egy tartórúdon kuporogva, amely mindössze öt centire lógott ki a fal kövei közül. Gyorsan felhúzódzkodott az ablakpárkányra, majd maga után vonta a fémkampókat, amelyek segítségével felmászott idáig. Lesietett a csigalépcsőn, és menet közben még két őrt megölt. Idefenn minden éjszaka három ember volt szolgálatban, másik három pedig a torony tövében épített legénységi szálláson pihent. Amikor odaért, három, az asztalra borult holttestet látott, két feketébe öltözött alak pedig lassan távolodott a kunyhótól. Gyorsan utolérte őket, és a három gyilkos együtt sietett tovább a Hosszúfoknak hívott földnyelvről a városba vezető töltésen. Az egyikük a tenger felé pillantott. Újabb tucatnyi bárka követte az első hatot. A rajtaütés hamarosan igazán megkezdődik. Még mindig nem hangzott fel a riadó; minden a tervek szerint haladt.
Hosszúfok vége kiszélesedett: egyik oldalán alacsony dokk, a másikon pedig boltok és raktárak helyezkedtek el. Csöndes hajók pihentek kikötve, féléber őrszemekkel a fedélzetükön. Amint az orgyilkosok elhaladtak egy kocsma mellett, akkor bukdácsolt ki az ajtón az utolsó vendég. Meghalt, mire két lépést tehetett volna, az őt kitessékelő kocsmárossal egyetemben. A három gyilkos egyike bekukkantott az ajtón. A kocsmárosné összeesett egy mesterien elhajított késtől, mielőtt még rájött volna, hogy a férje helyett egy idegen áll a bejáratnál.
Föl fogják gyújtani a dokkokat, és közelben horgonyzó hajókat is elpusztítják, de majd később. Most csak felriasztanák a kastélybelieket, márpedig ha sikeres rajtaütést akarnak, a helyőrséget addig nem riadóztathatja senki, amíg nyitva nem állnak az erőd kapui.
Az orgyilkosok a központi dokkokhoz értek. Az utolsó hajó tatján megmozdult valaki. Az egyik orgyilkos előkészítette dobótőrét, hogy ha az illető riadót akarna fújni, azonnal elnémíthassa, de csak egy ismerős feketébe öltözött alak intett nekik, majd a kikötő-kötélen lecsúszva csatlakozott társaihoz. Azon a hajón minden őrt elintézett. Délnek fordultak a parton, ahol éppen megérkeztek az evezősök. Két újabb feketeruhás alak is várta őket, meglehetős távolságban a partra szálló fegyveresektől. Az a vérengző csőcselék nem ismert hűséget, és csak egyetlen célja volt: ölni a zsákmányért. A hat feketébe öltözött ember nem tekintette bajtársainak ezeket a haramiákat.
De még ezek a kemény férfiak is rémülten húzódtak félre az utolsó csónakból kiszálló csuklyás alak útjából. Az illető a kastély felé intett, mire a hat orgyilkos sietve nekiindult a várba vezető útnak. Az ő feladatuk lesz, hogy felmásszanak a falon, és kinyissák a kapukat. Minden más megfontolás várhatott, amíg végső csapást nem mérnek Crydee védelmi rendszerére.
A csuklyás alak kézmozdulatára kisebb csoport lépett elő a főerő soraiból. Ők lesznek az elsők, akik behatolnak a kapun. Ezek az emberek voltak a legmegbízhatóbbak, akik valószínűleg a csata első dühödt pillanataiban is képesek lesznek teljesíteni a kapott utasításokat. A biztonság kedvéért azért odaszólt nekik:
– Ne feledjétek a parancsaimat! Ha valaki nem engedelmeskedik, személyesen hasítom ki a máját és eszem meg, mielőtt az illető végleg lehunyná a szemét – mosolyodott el. Ennek láttán még a legkeményebb fickók hátán is végigfutott a hideg, mivel a vezér elővillanó hegyesre csiszolt fogai azt mutatták, hogy a férfi a skashakan kannibálok közé tartozik. Most hátradobta csuklyáját, s így láthatóvá vált kopaszra borotvált feje. Előreugró szemöldöke és állkapcsa miatt szinte már torzszülöttnek látszott. Fülcimpája olyan hosszúra nyúlt a beleaggatott arany fétisektől, hogy szinte a vállát verdeste. Orrát aranykarika díszítette, világos bőrét pedig lila tetoválások borították, amelyek még jobban kihangsúlyozták szörnyűségesen villogó, hihetetlenül kék szemét.
A kapitány visszanézett a tengerre, ahol a bárkák harmadik hullámának, vagyis még háromszáz embernek kellett közelednie. Most már nem volt annyira fontos a zajtalanság, mert eleve úgy tervezték, hogy mire a harmadik támadó csapat megérkezik, addigra felharsan a riadó.
– Kapitány, mindenki a helyén van – jelentette egy ember.
A kapitány a legközelebb álló csoporthoz fordult:
– Induljatok a kapuhoz! Mire odaértek, nyitva lesz. Tartsátok is nyitva őket, vagy haljatok meg a védelmében! – Aztán az előbbi jelentéstevőre nézett: – Mindenki megértette a parancsokat?
– Igen, uram. Megölhetik az idős férfiakat és öregasszonyokat meg minden gyereket, aki túl kicsi ahhoz, hogy túlélje az utazást, a fiatal és erős embereket azonban ne öljék meg, hanem ejtsék foglyul!
– És a lányok?
– A fiúknak nem tetszik a dolog, kapitány. Egy kis erőszak mindig a móka része szokott lenni. Sőt, egyesek szerint a legjobb része – tette hozzá somolyogva.
A kapitány megragadta a férfi ingét, és olyan közel húzta magához, hogy az érezhette édeskés-bűzös leheletét.
– Vasarius, ismered a parancsot – mondta baljós felhanggal, majd durván ellökte magától a férfit, és néhány őket figyelő alakra mutatott. Az illetők öltözéke nemigen felelt meg az itteni hűvösebb éghajlatnak: mindössze keresztpántos szandált, mellükön és hátukon H alakot formáló fekete bőrszíjakat, bőr álarcot és fekete bőrszoknyát viseltek. Mozdulatlanul álltak, nem mutatták, hogy zavarná őket a hűvös éjszakai szél, amelytől a többiek meg-megborzongtak. A durbini rabszolgavadászok híre elég volt, hogy elgyávítson egy olyan tapasztalt legénységet is, amilyenek Marcang kapitány haramiái voltak.
– Tisztában vagyok azzal, hogy ki ültette el a morgolódást a fiúkban – szólalt meg Marcang. – Túlságosan is fáj a fogad a zsenge pipihúsra ahhoz, hogy jó rabszolgavadász légy, queg, úgyhogy ne feledd: ha egyetlen szüzet is megerőszakolnak, én magam ölöm meg a tettest, és elrettentés céljából neked is fejedet veszem! A te részesedésedből akár tíz kislányt is vásárolhatsz, amint Keshbe érünk. Most pedig tűnés az embereidhez! – lökte el magától a queg kalózt, aztán visszafordult a többi banditához, akik támadásra készen vártak.
Csöndre intve a társaságot feltartotta egyik kezét. Megvárták, amíg a csatazaj elért hozzájuk. Teltek-múltak a percek, mire felharsant a riadó az erődben. A kalózkapitány jelzésére a gyülevész horda, csatakiáltást hallatva rohant be a városba. Perceken belül tüzek világították be az éjszaka sötétjét, amint lángba borították a stratégiai fontosságú épületeket.
Marcang kapitány sátáni kacajjal nézte, hogyan uralkodik el a káosz a nemrég még békés városon. Elemében érezte magát, és ugyanúgy kiélvezte az események óramű pontosságú, tervek szerinti alakulását, mint egy kastélyban rendezett nagyszabású fogadáson a ceremóniamester. Kivonta a kardját és rohamozó legényei után eredt, hogy ő maga is kivegye a részét az öldöklésből.

 

Briana szeme fölpattant, Valami baj történt. Armengar, az állandó harckészültségben élő város szülötteként már kislánykorában megtanulta, hogy páncélban, karddal a kezében aludjon. Bár elmúlt hatvan éves, ugyanolyan kecses könnyedséggel ugrott ki az ágyból, mint egy feleannyi idős nő szokott. Gondolkodás nélkül előrántotta a kardját öltözőasztala mellett függő hüvelyéből. Úgy, ahogy volt, egy szál vékony, hálóingben, válla körül csapkodó kócos hajjal az ajtóhoz sietett.
Sikoly visszhangzott végig a folyosón, amikor a kilincsért nyúlt. Mielőtt elérhette volna, az ajtó kinyílt, ezért Briana hátraszökkent, és felemelte fegyverét. Kivont kardú idegennel állt szemben. Egy durva hang szűrődött be odakintről, az erőd más pontjairól pedig távoli csatazaj hallatszott. Nem látszott, hogy néz ki az ajtóban álló alak, mivel egy másik fickó fáklyával a kezében világított mögüle, ily módon elhomályosítva az első alakját. Briana egyensúlyi helyzetbe helyezkedve várakozott.
Az árnyalak belépett. Alacsony, ritkás szőke hajú férfi volt, kék szeme gonoszul villogott, ahogy elvigyorodott.
– Csak egy karddal hadonászó nagymama – nevetett fel nyerítve. – Túl öreg ahhoz, hogy eladjuk. Mindjárt kinyírom – szúrt előre hirtelen. A hercegnő könnyedén hárított, majd a férfi karja alá csúsztatva pengéjét, gyilkos csapással válaszolt.
– Megölte Kicsi Haroldot! – ordított fel a fáklyás.
Három bandita rohant oda gyorsan, majd legyező alakban helyezkedtek el. Briana hátralépett; tekintetét a középső támadóra szegezte, de azért a két szélsőre is figyelt. A legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy a középső fickó támadást színlel, a valódi csapás azonban az egyik vagy mindkét oldali ellenfelétől érkezik majd. Egyetlen reménye az maradt, hogy a haramiák talán nem alkotnak összeszokott csapatot, s ezért akadályozni fogják egymást a küzdelemben.
Amint arra számított, a középső vívó előre-, majd visszaszökkent. Balról (gyengébb oldaláról) ellenfele kaszáló mozdulattal megpróbálta kettévágni őt handzsárjával. Az asszony lehajolt a csapás elől, majd kardja hegyére tűzte a banditát. Amikor a férfi térde megroggyant, Briana elkapta az üres kezét, és annál fogva jobb oldali támadója elé lódította. Következőnek a középső fickó halt meg, mivel arra számítva, hogy a kétoldali támadás lefoglalja az asszonyt, eszébe sem jutott védekezésre gondolni. Briana pengéje megvillant, s nyakon találta a férfit. Az hátratántorodva meg sem tudott nyikkanni, mivel a vér szökőkútként bugyogott elő sebzett torkából. Az utolsó abba pusztult bele, hogy nem tudta elég gyorsan lehámozni magáról társa hulláját, és a hercegnő hátulról átvágta a gerincét.
Briana lehajolva kihúzott egy hosszú tőrt az utolsóként megölt betolakodó övéből, mivel tudta, hogy nem lesz ideje páncélt ölteni vagy pajzs után kutatni. A kinti fáklyás háttal az ajtónak a folyosót figyelte; feltételezte, hogy három férfi csak elbánik egy magányos öregasszonnyal. Így aztán meghalt, mielőtt még ellenőrizhette volna, hogy sikerrel jártak-e társai.
A haldokló egyenesen a fáklyájára zuhant, és testével kioltotta azt. A hercegnő döbbenten vette tudomásul, hogy továbbra sem lett sötét. Dühös, vörösessárga fény világított: a folyosó túlsó vége lángolt. Egy sikoly hallatán az asszony hátat fordított a tűznek, és rohanvást elindult leánya szobája felé. Meztelen talpa csak úgy csattogott a kőpadlón.
Abigail tépett hálóingben kuporgott az ajtóban. Félelemtől kitágult szemmel sikoltott újra meg újra. A lábánál egy halott bandita hevert, mellette pedig Margaret állt, egy hosszú tőrrel védve magát. Egy sebesült férfi tartotta sakkban őket. Margaret nem adta tanújelét, hogy észrevette volna anyja közeledését, nehogy felkeltse a támadó figyelmét. Néhány pillanattal később az illető már meg is halt, mivel Briana hátba szúrta.
Margaret elvette az elesett kardját, és megsuhintotta, hogy érezze, hogyan van kiegyensúlyozva. Amikor végre Abigail is felállt, barátnője markolattal előre felé nyújtotta a tőrt. Abigail ránézett a véres fegyverre, és érte nyúlt, de amikor szakadt hálóinge elkezdett lecsúszni róla, inkább az után kapott.
– A fenébe, Abigail, aggódj kicsit később a méltóságod miatt! Már ha lesz időd, mert életben maradsz.
A lány most már elvette a tőrt. Mivel ruhája a derekáig csúszott, baljával a keblét takargatta, jobbjával pedig ügyetlenül fogta a véres markolatot. Aztán megragadta hálóinge szövetét, és megpróbált némiképp felöltözni.
Briana végigmutatott a folyosón.
– Ahhoz, hogy itt lehessenek, meg kellett ölniük a katonákat az alsóbb emeleteken. Ha képesek leszünk kitartani a toronyban, amíg a helyőrség többi tagja keresztülvágja magát a laktanyától idáig, túlélhetjük.
A három nő elindult az erőd déli tornyának bejárata felé. Félúton sem járhattak, amikor hat férfivel találták szembe magukat. Briana megállt, intett a lányoknak, hogy hátráljanak vissza a lakosztályuk felé, ő pedig felkészült, hogy megvédje a fiatalokat.
Margaret tett egy lépést, majd megtorpant, amikor látta, hogy hátulról is bekerítették őket.
– Nem fog menni – mondta hátát az anyjáénak vetve.
– Akkor igyekezz olyan sokáig kitartani, amíg csak lehetséges – pillantott oda Briana.
Margaret a baljára húzta Abigailt.
– A gyengébbik oldalamról próbálnak majd támadni – mondta neki. Amikor a barátnője zavarodottnak látszott, megmagyarázta: – Balról! Ne aggódj a jobb oldalad miatt, viszont döfj le mindenkit, aki balról közeledik!
Az ijedt lány ügyetlenül maga elé tartotta a pengét. A kezén kifehéredtek az ujjpercek, olyan erősen szorította. Baljával igyekezett maga előtt tartani rongyos hálóingét. A folyosó két végéről óvatosan közeledtek a banditák. Kardtávolságon kívül megtorpantak, és vártak.
Aztán az Abigailék oldalán lévők félreálltak, és előreengedtek három fekete álarcos férfit. A trió vezetője végigmérte a nőket, majd megszólalt:
– Öljétek meg az öreget, de a két fiatalt ne bántsátok!
Ekkor egyik társa váratlanul megsuhintott egy vastag fekete ostort. A rabszolgavadász ostorszíja Margaret kardforgató karja felé kígyózott. A lány ösztönösen lefelé fordította fegyverét, hogy hárítson, csakhogy most nem karddal támadtak rá. A szíj rátekeredett az alkarjára, és a fájdalom könnyeket csalt Margaret szemébe. Nagydarab ellenfele most rántott egyet az ostoron. Margaret ugyan erős, fiatal nő volt, most mégis kibillent egyensúlyából, és felordított, amikor elesett.
Briana megpördült, hogy lássa, mi történt a lányával. Abigail csak rémülten elkerekedett szemmel bámulta, amint barátnőjét a rabszolgavadász magához húzza a padlón. A hercegnő odaugrott, hogy megpróbálja elvágni a szíjat.
– Vágd már el! – kiáltott oda Margaret Abigailnek, miközben a hátára fordult.
Azután észrevette édesanyja meredt tekintetét. Egy bandita állt az asszony mögött, és Margaret tudta, hogy a férfi – kihasználva a pillanatot –, hátulról csapott le rá.
– Abby! Vágd el a szíjat! – sikoltotta ismét, társnője azonban megdermedt a félelemtől.
– Anya! – ordította Margaret, amikor Briana térdre esett. Egy másik férfi lépett az első mellé, és hajánál fogva hátrafeszítette a hercegnő fejét, hogy elvágja a torkát. Briana azonban megfordította a kardját, és keményen hátraszúrt. Támadója rögvest elengedte a haját, és kétrét görnyedve fogta a hasát, miközben vér patakzott a szájából.
A másik bandita azonban nem tétovázott: ismét keményen hátba döfte az asszonyt.
– Anya! – sikoltott fel Margaret megint, amikor Briana üres tekintettel elterült a kövön.
A harmadik rabszolgavadász odaszaladt Abigailhez, és hajánál fogva olyan magasra emelte őt, hogy kénytelen legyen lábujjhegyre állni. A lány rémülten felsikoltott, hálóruhája a derekáig omlott, a tőr pedig kicsúszott ujjai közül, amikor haja után kapott, hogy megszabaduljon a fájdalomtól.
A férfiak ujjongva röhögtek, amikor meglátták Abigail meztelen mellét. Egyikük átlépett a hercegnő mozdulatlan testén, de a rabszolgavadászok vezére ráüvöltött:
– Ha hozzáérsz, megöllek!
Két férfi felragadta a rúgó és karmoló Margaretet a földről, megkötözték a kezét, majd a lábát is, hogy ne tudjon rúgni. Az ostoros rabszolgavadász a lány csuklóját rögzítő kötél közé dugott egy farudat, majd intett az embereinek, hogy emeljék fel a földről a foglyot. Abigailhez hasonlóan Margaretnek is lábujjhegyen kellett pipiskednie, s így nemigen tudott ellenállást tanúsítani. A csapat vezére letépte a ruhát a lányról. Margaret leköpte a férfit, ő azonban ügyet sem vetett fekete álarcán végigcsorgó nyálra. Gyakorlott szemmel felmérte az előtte álló mezítelen testet. Megtapogatta a mellét, majd végigfuttatta a kezét lapos hasán.
– Fordítsátok meg! – parancsolta.
Két férfi megfordította a lányt, így most háttal állt a rabszolgavadásznak. Úgy vizsgálgatták a hercegkisasszonyt, ahogy a lovakat szokás a vásáron. Az álarcos megpaskolta Margaret fenekét, majd végigsimította futástól és lovaglástól izmos hosszú combjait.
– Ez itt nem olyan csinos, de a bársonyos bőr alatt acélos izmok feszülnek. Van kereslet az erős lányokra, akik harcolni is tudnak. Némelyik vásárló imádja, ha durvák és gonoszak vele. De az arénában is megkereshetné a kenyerét.
Aztán visszanézett Abigailre. A rabszolgavadász intésére róla is letépték a ruhát. A férfiak elismerően vigyorogtak a teste láttán, és néhányan hangosan morogtak, amiért nem tehették ott helyben magukévá.
Az álarcos tekintete is elidőzött a lány formás, fiatal alakján.
– Ez itt kifejezetten szépség. Megér vagy huszonötezer arany ecut. Ha szűz, talán ötvenet is. – Néhány bandita felröhögött, mások pedig füttyentettek az összeg hallatán: el sem tudtak képzelni ennyi pénzt. – Bugyoláljátok be őket, hogy meg ne sérüljön a bőrük! Ha egyetlen karcolást is meglátok rajtuk, ami most nincs ott, tudni fogom, hogy nem vigyáztatok rájuk, és megölöm a felelősöket.
A két másik rabszolgavadász formátlan, de puha anyagból készült köntösöket vett elő, amelyeket úgy terveztek, hogy a váll alatt vagy nyakban kellett megkötni. Így akkor is fel lehetett adni a foglyokra, ha nem oldozták el a kezüket és a lábukat. Abigail nyíltan zokogott, Margaret pedig tovább küzdött – most már az öltöztetőkkel. Az egyik férfi még akkor is simogatta Abigailt, amikor már helyére került a köntöse.
– Elég! – üvöltött rá a vezér. – Még a végén olyan ötleteid támadnak, amik miatt meg kell, hogy öljelek. Aztán a torony bejárata felé mutatott: – Fejezzétek be a kutatást!
A földön fekvő sebesült felnyögött fájdalmában. A rabszolgavadász rápillantott, miközben Abigail kezét a feje fölött egy rúdhoz kötözték.
– Nem segíthetünk rajta. Öljétek meg! – parancsolta.
– Bocs, Hosszú John – mondta az egyik társa. – Majd helyetted is iszunk egyet a részedből – azzal szakértő módon átvágta a torkát. Amikor a haldoklóból elszállt az élet, gyilkosa a halott ingébe törölte fegyverét. – Találkozunk a pokolban! – búcsúzott tőle barátságosan.
Ekkor egy férfi érkezett rohanvást a folyosó túlsó végéről.
– Terjed a tűz! – kiáltott oda nekik.
– Indulás! – adta ki az utasítást a főnök. Azzal a csapat élére állt.
A rúd két végét, amelyhez a foglyok csuklóját rögzítették, egy-egy férfi vette a vállára. Margaret megbéklyózott lába ellenére sem volt hajlandó csak úgy rabul ejtőivel menni. Megragadta a rudat, és páros lábbal a mögötte haladó férfiba rúgott. A bandita elesett, de a lány is elvesztette a támaszkodási lehetőségét, és a földre zuhant. A földön ült, amikor a vezér kiadta a parancsot:
– Cipeljétek, ha muszáj!
Most már Margaret lábát is a rúdhoz kötözték, és úgy fellógatták, mint a vadászzsákmányt szokás. Amikor felkapták, a lány visszanézhetett a küzdelem színhelyére. A harag és szomorúság könnyein át látta, hogy édesanyja arccal lefelé fekszik a hideg kövön, és körülötte tócsába gyűlt a vér.

 

Nicholas arra ébredt, hogy valaki bosszúsan felmordul, aztán az illető megkérdezte:
– Mi az?
A fiú felült. A halvány holdfényben látta, hogy Nakor keltegeti Martint.
– Mennünk kell. Most azonnal!
Marcus és a többiek is ébredeztek, ezért Nicholas odafordult Harryhez, és megrázta.
– Na! – tiltakozott a fiú kábán, bár azonnal felpattant a szeme.
– Mi történt? – kérdezte ismét a herceg.
Nakor hátat fordított neki, és elnézett délnyugatra.
– Nagy baj történt. Arra – mutatta.
Az éjszakai égbolton halvány derengés látszott.
– Mi lehet az? – érdeklődött Harry.
Martin talpra ugrott, és sietve összeszedte a holmijait. Csak annyit mondott:
– Tűz.
Calis magyarázott valamit a tündéknek. Az egyikük bólintott, aztán mindhárman eltűntek a sötét erdőben.
– Veletek megyek – jelentette ki Calis. – Talán van valami köze a szokatlan eseményekhez.
Martin jóváhagyólag biccentett. Nicholas most vette észre, hogy a herceg és fia már csaknem útra készen állnak. A nagyherceg megbökte Harryt:
– Ha nem sietünk, itt hagynak bennünket!
A két apród gyorsan összeszedte a holmiját. Mire menetkészen álltak, Martin és Marcus már el is tűntek a tisztásról, Calis pedig követte őket.
– Majd én vigyázok rá, hogy biztonságban visszaérjenek, urunk azonban nem várhatott – szólalt meg Garret.
Nicholas megértette: nagybátyja nagyon idegesen reagált az égen derengő fény láttán. Egy ekkora tűz, amely félnapi járóföldre is ellátszik, óriási pusztítást jelenthet, akár a Crydee környéki erdőségben, akár magában a városban támadt.
Ghuda és Nakor megvárta a fiúkat, így aztán ötösben indultak útnak.
– Mindannyian zárkózzanak fel mögém libasorba! – kérte Garret.
– Az ösvényen maradunk, de attól még számtalan helyen megsérülhetnek a sötétben, ha nem vigyáznak. Ha bármelyiküknek túl gyors lenne az iram, csak szóljanak!
– Kell egy kis fény? – kérdezte Nakor.
– Nem – felelte a fővadász. – A fáklyák és lámpások nem világítanak elég messzire, és nehezebb belátni miattuk a fák közé.
– Jaj, de hát én rendes fényre gondoltam! – tiltakozott a kis emberke.
Azzal kinyitotta a zsákját, előhúzott egy labdaszerű tárgyat, és feldobta a levegőbe. A labda nem esett le, hanem pörögni kezdett és ragyogni: először csak halványan, de egyre nőtt a fényereje. Miközben fényesebb lett, fel is emelkedett, míg végül négy-öt méterrel a fejük fölött megállapodott, és előttük is, mögöttük is jó százméternyire bevilágította az erdei ösvényt.
Garret felnézett a kékesfehér tárgyra, majd megcsóválta a fejét, mondván:
– Gyerünk!
A fénylabda kíséretében gyors menetelésbe kezdett, de a többieknek sikerült lépést tartaniuk vele. Végigsiettek az erdőn, amelyben az idegen ragyogás miatt éles kontrasztok és teljesen fekete árnyékok látszottak. Nicholas úgy gondolta, hamar utolérik majd a nagybátyjáékat, de nem így történt.
Útjuk mintha a jól kivilágított, sötétségbe vezető ösvény összefüggéstelen darabkáiból állt volna. Olykor akadályok bukkantak fel: át kellett mászniuk egy kidőlt fán, átugraniuk egy patakocskán, vagy megkerülniük egy nagyobb sziklát. A nagyherceg még mindig fáradt volt a tegnapi menetelés és a félbemaradt alvás miatt, de leküzdötte vágyát, hogy megálljon. Idegei összecsomósodtak a fáradtságtól és a feszültségtől. Martin és Marcus arca zord maszkká változott; a fiú még nem látta ilyennek őket, ezért neki is szörnyű balsejtelmei támadtak.
A percekből órák lettek, és a nagyherceg egyszer csak észrevette, hogy Nakor fénylabdája eltűnt, az erdőt most már a hajnal szürkesége világítja be. Itt, a tengerpart közelében a keletről érkező fényt szétszórta az óceáni pára, amely beszökött a Crydee-t körülölelő völgyekbe és hasadékokba. Nicholas tapasztalatból tudta, hogy a köd még reggel felszáll, hacsak nem marad felhős az idő.
Később Garret megálljt kiáltott. A nagyherceg nekidőlt egy fának. A fiú verejtékben fürdött, és a bal lába szét akart robbanni a megerőltetéstől és az időjárás-változástól.
– Vihar készülődik – mondta szórakozottan.
A fővadász bólintott.
– Nekem is sajognak a csontjaim. Azt hiszem, igaza lesz, úrfi.
Miközben szusszantak egyet az aprócska tisztáson, felszállt a köd.
– Nézzétek! – kiáltott fel Harry.
Délnyugati irányban hatalmas füstgomolyag – a pusztulás szörnyű jele – emelkedett az ég felé.
– A méretéből ítélve legalább a fél város – mondta a zsoldos. Garret szó nélkül ismét nekiindult, a többiek pedig követték.

 

Déltájban értek Nicholasék a hegygerincre, ahonnan már láthatták az erődöt és az alatta elterülő várost. Közeledvén nőttön-nőtt a füstoszlop mérete. Amikor lepillantottak Crydee-re, legrosszabb félelmeik beigazolódtak.
A kastély koromtól fekete kővázként meredezett; a központi erődből pedig még mindig szivárgott a füst. Az egykor békés tengerparti kisváros helyén csak füstölgő gerendahalmaz maradt, s itt-ott még mindig dühöngött a tűz. Mindössze a távolabbi déli dombokon lehetett néhány érintetlen épületet látni.
– Az egész várost elpusztították – suttogta Harry; hangja elfulladt a fáradtságtól, illetve a szemet és tüdőt maró füsttől.
Garret a többiekről megfeledkezve rohant tovább. Ők csak feleolyan gyorsan haladtak, mert az apródok szörnyen megrémültek az eléjük táruló pusztulás láttán. Nakor a fejét csóválva mormogott magában, Ghuda pedig az egyes épületeket fürkészte, hátha megpillantja az ellenséget. Nicholas csak öt perc múlva vette észre, hogy a kesh zsoldos előhúzta a kardját. Példáját követve a nagyherceg is elővette a kését. Nem tudta, mi mást tehetne még, de fegyverrel a kézben valahogy felkészültebbnek érezte magát.
A város peremén, az egykori szerény munkásházak között kanyargó utcán Nicholas alig bírta elviselni az égett fa keserű szagát. Könnyező szemmel siettek tovább, míg egy piactérre nem értek, ahonnan a városközpontba vezető főutca indult. Ott megtorpantak, látván, hogy legalább húsz-harminc holttest hever szanaszéjjel.
Harry egy pillanatig meredten nézte a megfeketedett hullákat, aztán elfordult és hányt. Nicholas nagyot nyelve fékezte meg gyomra háborgását. Úgy látszott, Harry mindjárt elájul, ezért Ghuda megtámogatta a fiút.
– Barbárok! – szólalt meg Nakor.
– Ki tehette ezt? – suttogta Nicholas.
Ghuda elengedte Harryt, majd megvizsgálta a holttesteket. Közéjük lépett, megszemlélte, hogyan fekszenek, majd a környező épületekre nézett.
– Kegyetlen, mocskos állatok! – mondta végül, majd a házakra mutatott. – Felgyújtották a házakat, és idekinn vártak. Akik elsőként rohantak ki, azokat miszlikbe aprították, akik meg bennmaradtak, azok is kénytelenek voltak kijönni, mihelyst túl forróvá vált a tűz. Különben elevenen megsültek – törölte meg izzadó homlokát.
A nagyhercegnek könnyek szöktek a szemébe. Nem tudta, hogy a füst vagy a félelem miatt.
– Kik lehettek?
A zsoldos körülnézett.
– Nem reguláris csapatok, az biztos. – Majd a közelben heverő és a többi utcán fekvő halottakra pillantott. – Nem tudom – mondta végül.
– De hol voltak a mi katonáink? – hitetlenkedett Harry.
– Ezt én sem értem – felelte Ghuda.
A hullák között elindultak a főtér és a kastély bejárata felé. Kellemetlen, édeskés szag kúszott Nicholas orrába, és hirtelen ráébredt, hogy égett hús bűzét érzi. Képtelen volt tovább uralkodni magát, és barátjához hasonlóan ő is hányni kezdett.
Harry még mindig alig támolygott, szinte alvajáróként rakosgatta egymás elé a lábait, mintha az elméje képtelen lenne elfogadni a látott szörnyűségeket.
– Gyerünk! – szólt rá Ghuda megnyugtatólag. – Szükség lesz ránk.
Nicholas megrázta a fejét, nehogy elájuljon, aztán követte a zsoldost. Lépten-nyomon szembesültek a pusztulással. A nagyherceg mindig megdöbbent, amikor hirtelen egy-egy ép tárgyra bukkant. Látott egy kék cserépedényt az út közepén, amelyet – maga sem tudta, miért – érintetlenül ott hagyott, és átlépett. Egy kisgyerek rongyokba öltöztetett csutkababája üldögélt egy ép falszakasznak támasztva, mintha némán szemlélné a körülötte dúló őrületet.
A nagyherceg a barátjára nézett. Harry hamuszín arcán fehér csíkokat vágtak a lecsorduló könnyek. Ghudára és Nakorra pillantva látta, hogy az ő arcuk is szürke a levegőben szállongó füsttől. Nicholas kezét is sötét korom borította, amikor pedig az arcához ért, nedves lett az ujja. A fiú kis híján megállt, annyira elborította a kétségbeesés.
A kastélyhoz közeledve egyre rosszabb lett. A városiak többsége a hercegi vár vélt biztonsága felé menekült, csak hogy elbukott menedékük közelében lelje halálát. Egy útkereszteződésben három férfi feküdt nyílvesszőktől átütött testtel.
Akkor látták az élet első jeleit, amikor a nagypiachoz értek. Egy kisgyerek ült rémületes csendben édesanyja teteme mellett. A fiúcska szeme tágra nyílt a félelemtől, arcát pedig rászáradt vér borította. Nakor fölkapta a gyereket, aki először észre sem vette.
– Fejseb – állapította meg. Csettintett kettőt a nyelvével, mire a kisfiú szorosan belekapaszkodott az isalani rongyos kék köntösébe. – Nem vészes, csak rondán néz ki. Valószínűleg ez mentette meg az életét: azt hitték róla, hogy meghalt. – A gyerek legfeljebb négyéves lehetett, és bizalommal teli tekintetét Nakorra emelte. A varázsló szabad kezével eltakarta a kicsi arcát egy pillanatra. Amikor elvette onnan, a fiúcska szeme lecsukódott, teste pedig az isalani mellkasának dőlt. – Most aludni fog. Jobb lesz így. Túl fiatal még ennyi borzalomhoz.
– Mindannyian túl fiatalok vagyunk még ehhez, Nakor – mondta reszelős hangon Harry.
Az alvó gyermeket átölelve a kis emberke tovább indult a vár felé. A hangok figyelmeztették őket a többi túlélőre: egyesek sírtak, mások fájdalmasan nyögtek. Az erőd kapujához érve megálltak. Mintha a pokol legmélyebb bugyraiban jártak volna. Az épület üszkös kőcsontvázában vad lángok dúltak. Az előtte húzódó udvarban minden lehetséges helyen sebesültek feküdtek, a néhány viszonylag ép túlélő pedig megpróbált a lehetőségekhez mérten segíteni rajtuk.
Nicholas és Harry óvatosan átlépdeltek a sebesültek és haldoklók között, míg végül megpillantották Martint, Marcust és Calist. A herceg egy fekvő alak mellett térdelt.
Az apródok odasiettek hozzájuk. Charles főfegyvermester hevert ott vérmocskos hálóruhában. Az egykori tsurani harcos fájdalomtól és vérveszteségtől elszürkült arcán patakzott a verejték. Bár senki sem mondta, Nicholas magától is tudta, hogy a férfi haldoklik. Charles mozdulatlan lábai furcsa szögben meredtek elő a hálóruha alól, amelyet a közepe táján teljesen átáztatott a vér: Crydee főfegyvermestere halálos szúrást kapott a gyomrába.
Martin dermedt arcán a legkisebb érzelem sem látszott, szeme azonban elárulta fájdalmát.
– Van még valami? – hajolt közelebb Charleshoz.
A haldokló nagyot nyelt, majd erőlködve suttogni kezdett:
– A támadók némelyike... tsurani volt.
– LaMut-i renegátok? – kérdezett vissza Marcus.
– Nem, nem a háborúból ittmaradt katonák. – Felköhögött, majd levegőért kapkodva folytatta: – Orgyilkosok. Pénzért ölnek. Nincs... becsületük. – Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán ismét kinyitotta. – Ez nem becsületes küzdelem volt, hanem... mészárlás. – Azzal felnyögött, újból lecsukódott a szeme, és szaggatottá vált a légzése.
Ekkor Anthony bukkant elő bicegve; sérült bal karját pánt rögzítette a nyakához. Jobbjában egy vödör vizet cipelt. Harry odasietett hozzá, és elvette tőle a vödröt. A varázsló sziszegve letérdelt Charles mellé, és megvizsgálta őt. Néhány pillanat múlva Martinra nézett, és kurtán megrázta a fejét.
– Nem fog magához térni.
A herceg fegyvermesterére szegezett tekintettel felállt.
– Faxon? – érdeklődött.
– Az istállóban halt meg néhány katonával egyetemben – felelte Anthony. Megpróbálták visszatartani a támadókat, amíg Rulf és fiai kivezetik a lovakat. Őket is megölték: csak patkolókalapáccsal és vasvillával tudtak védekezni.
– Samuel?
– Őt nem láttam. – Amikor Anthony körülnézett, Nicholas egy pillanatra azt hitte, a fiatal varázsló mindjárt összeomlik, de ő csak nyelt egyet és folytatta: – Én már aludtam. Csatazajra ébredtem. Nem tudtam, honnan jön: kívülről vagy odabentről. Az ablakhoz siettem és kinéztem. Akkor valaki berontott a szobámba, és hozzám vágott valamit – talán egy szekercét. – Homlokát ráncolva próbált emlékezni. – Kizuhantam az ablakon. Ráestem... valakire. Az illető meghalt – tette hozzá zavartan. – Nekem semmim sem tört el, csak ájultan feküdtem egy darabig. Szörnyű forróságra eszméltem. Elvonszoltam magam onnan, és a többire nem nagyon emlékszem.
– Marcus, mi történt a családoddal? – kérdezte Nicholas.
– Anyám még mindig odabenn van – koppant élettelenül a fiatalember hangja, miközben a fennen lobogó tűzre mutatott, amely lassan elemésztette a tegnapig otthonát jelentő várat. De szomorúsága hirtelen átváltott dühbe, majd riadalomba: – Margaret! Abigail?! – kiáltott fel.
– A lányokat állítólag elhurcolták – próbálta megnyugtatni őt Anthony. – A fiatal férfiak egy részét is. – Aztán szemhája mögé rejtette fájdalmas tekintetét. – És nem csak innen. Az egész városban összeszedték a fiúkat és a lányokat.
Egy közelben álló, törött lándzsára támaszkodó katona hozzátette:
– Láttam, amint fogolyként elvezették őket, kegyelmes uram. – Aztán a falra mutatott. – Ott voltam szolgálatban. Valami zajt hallottam az udvarból, ezért lenéztem, aztán már csak azt éreztem, hogy valaki megüt hátulról. Amikor magamhoz tértem, félig kilógtam az egyik lőrésből – gondolom le akartak hajítani a falról. Le kellett szúrnom valakit, de sikerült visszahúzódzkodnom. Addigra már tucatnyi halott hevert szerteszét. És a kastély is lángokban állt. Amikor kinéztem a város felé, láttam, hogy idegen férfiak fiúkat és lányokat terelnek a kikötő felé.
– Felismerted, kik voltak azok? – szólt közbe Ghuda.
– Olyan világos volt, mint nappal, mert addigra már a fél város égett. Öten vagy hatan lehettek: nagydarab, fekete szoknyás, palantéros és álarcos férfiak. Mindegyikük korbácsot vitt a kezében.
– Durbini rabszolgavadászok – mormolta a zsoldos.
– Ennek majd később utánanézünk, most azonban a sebesültekkel kell foglalkoznunk – jelentette ki Martin.
A két apród bólintott, majd elindult, és néhány perc múlva vizesvödrökkel tértek vissza. A nap további részében segítettek a mozgásképes embereket fedél alá juttatni a város déli peremén épségben megmaradt tizenegy épület valamelyikében. Másokat pedig az egymérföldnyire lévő halászfaluba vittek.
Crydee döbbent és zilált, maradék lakossága megkezdte a túléléshez szükséges fájdalmas feladatokat. Időközben még többen meghaltak, s őket is elszállították a piactéren gyújtott máglyához.
Nicholas segített egy bekötözött kezű katonának felrakni az utolsó hullát is a rakás tetejére, majd rájuk hordtak némi fát az erdőből. Mire befejezték, beesteledett.
– Ez volt az utolsó – mondta egy másik, fáklyát tartó katona. – Holnap biztosan találunk még néhányat, de ideje, hogy abbahagyjuk.
A nagyherceg némán biccentett, és elbotladozott a máglyától. Mire a lángok a magasba emelkedtek a halottak körül, a fiú már elindult Crydee túlsó végébe, ahol hívogató fények és emberi hangok várták. Úgy érezte, hogy bensőjében végre kiszáradt a gyötrelmek kútja, amikor azonban végigvonszolta magát az egykor virágzó város üszkös romjai között, ismét eleredtek a könnyei. Elméje nem volt képes befogadni a groteszk képeket: a többé-kevésbé összeégett testeket, amelyeket neki kellett a máglyához vonszolnia; a bezúzott fejű kisgyermekeket; az értelmetlenül lenyilazott kutyákat és macskákat. Most jutott el a tudatáig az a keserű megjegyzés, amit az egyik segédkező katona tett, hogy a támadók sok munkától kímélték meg őket, amikor a fele népességet elevenen megégették. Nicholas egy üres földdarabon állt, és kezét a térdének támasztva reszketni kezdett, pedig nem is volt igazán hűvös. Amikor már össze-összekoccantak a fogai, a fiú vett egy mély lélegzetet a füstszagú levegőből, és dühödten felmordult. Jobb lábát előre rakva felegyenesedett, és továbbkényszerítette magát. Úgy érezte, ha még egyszer megáll a gyülekezőhely előtt, soha többé nem lesz képes megmozdulni.
Nagy keservesen elért a legnagyobb épségben megmaradt házig. Eredetileg új fogadónak készült, de még nem épült fel teljesen. Az első emelet az ivó egyik fele fölött húzódott, a tető pedig egyelőre nem készült el, így a földszint egy részéről látni lehetett az eget. Jó néhány városi polgár kuporgott a fedél alatt, Martin és társai azonban a csillagos ég alatt ettek csöndesen, egy kis tűzserpenyőben gyújtott tűz körül üldögélve. A halászok forró halpaprikást és kenyeret hoztak saját szűkös készleteikből.
Nicholas odabotladozott Harry és Marcus mellé, de megrázta a fejét, amikor felényújtottak egy tányért. Nem volt étvágya, és úgy gondolta, most már örökké érezni fogja a füstszagot az orrában.
– Mostanáig tizenkét nyomkereső és erdőkerülő jelentkezett, kegyelmes uram – jelentette Garret. – Holnap hajnalra a többiek is itt lesznek.
– Küldd ki őket újból! – parancsolta a herceg. – A jövő hét folyamán ejtsenek el és hozzanak ide annyi vadat, amennyit csak tudnak! Alig van élelmünk, és két napon belül rengeteg éhes szájat kell jóllakatnunk. A halászok nemigen képesek többre, mivel a hajók többsége elpusztult.
Garret bólintott.
– Talán néhány katona is segíthetne a vadászoknak – javasolta.
– Legföljebb ha húsz épkézláb emberem maradt a helyőrségben – rázta meg a fejét Martin.
– Hiszen több, mint ezer fegyveresünk volt, apa! – tiltakozott Marcus.
– Legtöbbjük a barakkokban halt meg – bólintott a herceg. – A banditák megölték a falakon őrködőket, kinyitották a kaput, eltorlaszolták a barakkok mindkét ajtaját, aztán felgyújtották a tetejét. Ezután naftával teli korsókat dobáltak be az ablakokon. Mire a katonák felébredtek, már pokoli tüzek lobogtak odabenn. Azt a néhányat, akinek sikerült kimenekülnie az ablakon, az íjászok szedték le. Az erődben lakó testőrséget szobáról szobára előrenyomulva vágták le. Körülbelül száz közülük csak könnyebben sebesült. Ha ők meggyógyulnak, talán nélkülözni tudjuk néhányukat, hogy elmehessenek vadászni. Hamarosan nyakunkon az ősz, és akkor délre vonulnak a vadállatok. Carse és Tula kegyelmén múlik majd, hogy túléljük-e a telet. – Martin harapott egyet a kenyeréből. Miután lenyelte a falatot, folytatta: – További száz körüli emberünk élet-halál között lebeg. Fogalmam sincs, hányan fogják túlélni. Anthony szerint a legcsúnyábban megégettek biztosan meghalnak, így mire leesik az első hó, körülbelül százötven katonánk lesz.
– Plusz kétszáz fő Barranban – tette hozzá Marcus.
– Lehet, hogy visszahívom őket – bólogatott a herceg –, de előbb szeretném látni, mit küld Bellamy segítségül.
Harry Nicholas kezébe nyomott egy vastagon megkent szelet vajas-mézes kenyeret, és a fiú öntudatlanul is beleharapott. Hirtelen rádöbbent, hogy farkaséhes, ezért intett a paprikást körbehordozó nőnek, hogy mégiscsak kér egy tányérral.
Nicholas nem szólt semmit evés közben, hallgatta az előző éjszakáról szóló szomorú beszámolókat. Nap közben valaki megemlítette, hogy a hercegnő hat támadójával végzett, mire legyűrte a túlerő. A lányát próbálta megmenteni, amikor hátulról leszúrták. Egy sebesült katona látta, hogy az asszony holtan feküdt Margaret ajtaja előtt. A harcos a tűz elől menekült, de egyrészt túl magasak voltak a lángok, másrészt ő maga is túlságosan megsebesült ahhoz, hogy kimenekítse úrnője holttestét.
Nicholas remélte, hogy megtud valamit a lányok sorsáról, Martin és a többiek azonban csak a pillanatnyi gondokról beszéltek. Ahogy sorban egymás után jöttek az emberek, jelentéseikből lassan kibontakozott a rajtaütés szörnyű eredménye. A virágzó, majd tízezer lakosú városkában legfeljebb ha kétezren maradtak, köztük olyan súlyos sebesültek, akik nem fogják megérni a következő hetet. Ezer katonából csak minden ötödik maradt életben, hogy tovább szolgálhassa a Királyságot. A hosszúfoki világítótoronytól az óváros déli végéig az összes épület elpusztult, valamint az új házak fele is. Egyetlen műhely sem maradt épségben. A mesteremberek közül egy patkolókovács, két ács és egy molnár élt. Hat mesterlegény és tíz tanonc érte meg, hogy segédkezhessen az újjáépítésben. A túlélők többsége ugyanis halász vagy paraszt volt. Persze ők is megtesznek minden tőlük telhetőt, de előreláthatólag a közeljövőben Crydee nem lesz más, mint primitív falucska a Királyság Távoli Partjain.
– Azonkívül meg kell kérnünk Bellamyt és Tolburtot lenn Tulan-ban, hogy küldjenek mesterembereket – hallatszott Martin hangja. – Azonnal meg kell kezdenünk a vár újjáépítését.
Nicholas már nem bírta tovább.
– És mi lesz a lányokkal? – kérdezte halkan.
A beszélgetés abbamaradt, és a körben mindenki a nagyhercegre szegezte tekintetét.
– Mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte Marcus alig titkolt keserűséggel a hangjában.
Nicholas erre nem tudott mit felelni.
– Minden hajót felgyújtottak az öbölben – folytatta Marcus kegyetlenül. – A legtöbb bárkát is elsüllyesztették. Talán fogjunk egy halászcsónakot, és evezzünk Durbinig?
A nagyherceg a fejét rázta.
– Üzenjetek...
– Apádnak? – fejezte be helyette Marcus. – A fél Királyság közöttünk van! Talán maradt egyetlen postagalambunk? Vagy legalább egy ép lovunk, amellyel eljuthatnánk Carse-ig? Nem! – zúdította fájdalmát és haragját az egyetlen elérhető célpontra, vagyis Nicholasra.
Martin megnyugtatólag a fia vállára tette a kezét, aki erre elhallgatott.
– Majd holnap megbeszéljük.
Nicholas nem kért engedélyt a távozásra, egyszerűen felállt, és otthagyta a kis tűz kellemes melegét. Talált magának egy viszonylag védett helyet az első emeletre vezető lépcső alatt, és lefeküdt. Néhány perc múlva iszonyatos honvágy tört rá. Szeretett volna együtt lenni az édesanyjával, az apjával, a testvéreivel, a tanítóival és mindazokkal, akik megvédték és szerették eddigi életében. Évek óta először megint kisfiúnak érezte magát, aki rettegett azoktól a gyerekektől, akik védelmezői távollétben kicsúfolták és bántották. Nicholas tehetetlenségében és szégyenében a falnak fordulva zokogni kezdett.

 

 

7.
Választási lehetőség

Vihar kerekedett.
Nicholast az arcára csorgó nedvesség ébresztette. Mély, álomtalan álom után merev tagokkal, kimerülten ébredt. Egy kis ideig azt sem tudta, hol van, aztán hirtelen eszébe jutott minden szörnyűség.
Miközben a fedél nélküli fogadóban egyre jobban zuhogott az eső, hatalmába kerítette a kétségbeesés. A fal mellett vagy a szabad ég alatt alvók gyorsan behúzódtak az első emelet védelmébe. Az átázott ruhák okozta kellemetlen hűvösséget hamarosan az előző nap történtek szörnyűségei miatti fagyos érzések váltották fel.
Az eső ellenére világosodni kezdett. Közeledett a hajnal. A víztől csöpögő Harry óvatosan odalavírozott barátjához az ébredezők között.
– Gyere, dolgunk van! – szólt oda Nicholasnak.
A fiú bólintott, majd ügyetlenül felállt. Fájt a lába, ezért nehézkesen bicegve indult el a szitáló esőben. Pillanatokon belül ő is bőrig ázott. Az egyetlen örömet az jelentette, hogy a vihar legalább nagyjából elmosta az előző napi égésbűzt.
A fogadó nyitott ajtajához érve kisétáltak, és megálltak Martin előtt. A herceg eső elleni védelme mindössze egy viaszosvászon takaróból állott, amelybe íját és tegezét csavarta.
– Annyi használható fát kell összeszednünk, amennyit csak tudunk, úrfi – fordult a herceg unokaöccséhez.
Nicholas bólintott, majd odafordult három, az eresz alatt kuporgó férfihoz, akik láthatólag ott próbáltak menedéket találni az eső elől.
– Maguk hárman – kiabálta túl az apród a vihart –, megsérültek?
A férfiak a fejüket rázták, majd az egyik megszólalt:
– De átáztunk, úrfi.
Nicholas intett nekik, hogy csatlakozzanak hozzá.
– Attól már úgysem lesznek vizesebbek, ha dolgoznak egy kicsit. Szükségem van magukra.
Az egyik férfi Martinra nézett, aki kurtán biccentett, így mindhárman felálltak, és a fiú után eredtek.
A nap további részében Crydee romjai között kutattak. Itt-ott találtak egy-egy használható gerendát vagy kerítésdarabot. Ezeket visszavitték a fogadó mellé, a nagyobb darabok helyét pedig megjegyezték, hogy a jövőben hasznosíthassák azokat is.
Délre csitulni kezdett a vihar. Nicholasnak és három társának (egy parasztnak, akinek a város túlsó végén leégett a háza, meg két testvérnek, akik a malomban dolgoztak) sikerült találnia egy hordónyi szöget, néhány sértetlen ácsszerszámot meg elegendő fát, hogy tucatnyi kezdetleges fedelet eszkábáljanak össze. A túlélő ács megnézte az eszközöket, aztán kijelentette, hogy ha elég felvágott épületfát hoznának neki, három ügyes ember segítségével egy héten belül megcsinálhatná a fogadó tetejét. Martin azt felelte, utánanéz, maradt-e elegendő fejsze, amit fák kidöntésére használhatnának.
Most jutott eszébe Nicholasnak az ősi hagyomány, amely szerint a városban élő minden gyermeknek számos foglalkozást ki kell próbálnia, mielőtt elérkezik a Választás, amikor véglegesen eldöntik, hogy mi legyen az ifjú hivatása. Bár ezek az emberek nem voltak ácsok vagy kőművesek, mégis ismerték mindkét szakma alapjait, és meglepően jól emlékeztek a kölyökkorukban tanult fogásokra.
Mire leszállt az alkony, Nicholas ismét kimerült és farkaséhes volt. Az élelem hamarosan gondot fog jelenteni, ma azonban még mindenkinek jutott elég a halászok által hozottakból. Miközben a nagyherceg evett, egy bicegő, durván faragott mankóra támaszkodó katona lépett be, és jelentette Martinnak, hogy a folyó mellett hat lóra bukkantak. A herceg láthatólag örült, hogy lehetőség adódott gyors lovas őrjáratot küldeni Bellamy báróhoz. Aznap délután ugyan elindítottak egy halászbárkát Carse-ba, körbemenni a parton azonban jó néhány napba beletelik.
Harry leült a barátja mellé, és belefeledkezett a tál forró paprikásba.
– Sose gondoltan volna, hogy a halpaprikás ilyen finom lehet – szólalt meg két kanál között.
– Mert éhes vagy – jegyezte meg Nicholas.
– Na ne mondd, tényleg? – csattant fel Harry keserűen.
– Ehhez most nincs hangulatom, Harry – felelte Nicholas. – Ígérem, ha nem rajtam töltöd ki a mérgedet, én sem morgok veled.
– Ne haragudj! – mormogta Harry.
A nagyherceg percekig bámult szótlanul maga elé.
– Mit gondolsz, látjuk még őket valaha? – mondta végül.
A másik fiú felsóhajtott. Nem kellett megkérdeznie, kikre is gondol a barátja.
– Véletlen meghallottam ma Martin és Marcus beszélgetését. Arról volt szó, hogy ha Bellamy időben továbbítani tudja az üzenetünket Krondorba, akkor a flottánk még azelőtt ostromzár alá veheti Durbint, mielőtt odaérnének a rabszolgakereskedők. Úgy vélik, hogy apád talán kényszeríthetné az ottani kormányzót, hogy küldje vissza az összes foglyot.
– Bárcsak itt lenne Amos! – sóhajtott fel Nicholas. – Ő tudja, hogy megy ez. Valaha ő is durbini kapitány volt.
– Én is örülnék, ha itt lenne – helyeselt Harry. – Úgy érzem, a történtek nagy részének semmi értelme. Miért kellett ennyi embert megölni és mindent felgyújtani?
Körbepillantva a fogadóban gyülekező nyomorult társaságon, Nicholas is egyetértett. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.
– Hol van Calis? Charles halála óta nem láttam őt.
– Visszament Elvandarba – válaszolt Harry – Azt mondta, erről értesítenie kell az édesanyját.
– Te jó ég! – riadt meg a nagyherceg. – Mi van a nagyszüleivel? – A fiú ugyanis nem látta Magyát és Megart a túlélők között.
– Lehet, hogy láttam ma Megart a halászfalu túlsó végén. Legalábbis azt hiszem, ő volt. Ennek az ételnek a főzését felügyelte.
– Akkor biztosan ő volt – nevetett Nicholas most először, mióta elindultak vadászni.
Robin, a korábban Samuel háznagynak dolgozó küldöncfiú átverekedte magát a tömött szobán, és leült a két apród mellé. Összevetették egymással az egész nap látottakat, de sajnos a megtudottak épp olyan szörnyűek voltak, mint eredetileg gondolták. A kastély teljes személyzete meghalt a rajtaütés során, vagy másnap a sebektől – kivéve Magyát, Megart, még egy szakácsot, egy mosogatófiút, két apródot, továbbá egy maroknyi küldöncöt és más szolgát, Az éjszaka és a reggel folyamán újabb tucatnyi katona halt bele a sérüléseibe, és a városlakók közül is sokan voltak betegek vagy sebesültek.
Evés után Nicholas, Harry és Robin odamentek az Anthonyval és Marcusszal beszélgető herceghez. Amikor meglátta a közeledő fiúkat, a herceg megkérdezte:
– Ettetek?
Mindhárman bólintottak.
– Helyes – mondta Martin. – Az eső kioltotta a tüzeket, ezért holnap pirkadatkor segíthettek nekem felmérni, milyen állapotban van a kastély Most pedig menjetek aludni!
Nicholas és Harry keresett magának valami tiszta helyet, ahol lefekhet, és a túlsó falnál találtak is egyet. A két fiú – óvatosan átlépve az alvókat – odament. A nagyherceg szorosan Harry és egy hangosan horkoló idős halász között találta magát. A zaj azonban most csöppet sem zavarta, sőt, inkább örült az öreg teste által nyújtott melegnek.

 

Teltek-múltak a napok, és lassan visszatért az élet Crydee városába. Az ács és segítői befejezték a fogadó tetejét, így ez lett a herceg főhadiszállása, bár Martin nem volt hajlandó az első emeleti szobákban aludni, inkább átadta azokat a betegeknek és sebesülteknek, akiknek nagyobb szükségük volt a melegre és fedélre a fejük felett. Anthony és Nakor fáradozásai ellenére újabb száz katona és polgár halt bele sebesüléseibe. A tragédia híre valamiképp eljutott az Elvandar peremén fekvő Silban Apátságba, ezért a rend fél tucat szerzetesét küldte segítségül.
Harry lett a nem hivatalos fogadós, mivel az a férfi, aki az új épületet építtetni kezdte, meghalt a rajtaütés során. Így most a fiatalember osztotta el a szűkös élelmet, ő oldotta meg a vitákat, és minden szempontból igyekezett fenntartani az intézmény rendezett működését. A támadás előtti pimasz hetykesége ellenére a fiú mindenki meglepetésére kiváló tehetségnek bizonyult tárgyalói és közvetítői szerepkörében. Tekintve, hogy Crydee lakói valamennyien idegessé és érzelmileg kiegyensúlyozatlanná váltak, Nicholas elámult barátja ügyességén. Harrynek komoly érzéke volt ahhoz, hogyan kell rávenni az ésszerű teendőkre olyanokat, akiknek semmi kedvük sincs racionálisan gondolkodni. Nicholas megjegyezte magában, hogy ha valaha ennél kevésbé őrült körülmények közé jutnak otthon, Harry értékes tisztségviselővé válhat a nagyhercegi udvarban.
Nicholas csatlakozott az erődbe tartó Martinhoz és Marcushoz. Semmi sem maradt épségben. A tűzgyújtáshoz használt nafta és a várban tárolt éghető anyagok olyan forróvá izzították a lángokat, hogy azok mindent felperzseltek, ami útjukba került. A tűz olyan intenzitással lobogott, hogy az évszázados kövek megrepedtek vagy darabokra pattantak, és a falon elhelyezett fém fáklyatartók megolvadtak.
A megfeketedett falak között felmentek a felső szintre, de ott is minden a felismerhetetlenségig szétégett. Martin és Marcus hosszú ideig toporogtak a Margaret szobájába vezető ajtó környékén, a megrepedt küszöbökre és az olvadt zsanérokra meredve. A halottakból semmi sem maradt, a tűz forrósága még a csontokat is fekete hamuvá égette. Mindössze néhány, a kőre keményedett fémpocsolya mutatta, hová ejthették el fegyverekeit a legyőzöttek.
Csak a legmélyebb pincékben találtak néhány használható holmit: füstszagtól bűzlő vásznakat, pokrócokat és lepedőket, meg néhány láda régi ruhát, cipőt és más öltözékeket.
Harry ostromkészletekre bukkant, amelyeket Martin vizsgált meg. A szárított marhahús megfeketedett, és olyan kemény volt, mint a régi cipőtalp; a kenyér porrá omlott, mint a kiszáradt agyag. Három hordó azonban valamivel frissebbnek látszott, azonkívül papírral és viasszal volt lezárva. Amikor az egyiket felbontották, kiderült, hogy szárított almát tartalmaznak. És mindenki derült egy kicsit, amikor tucatnyi palack jóféle kesh pálinkára leltek. Az egészet megjelölték, hogy Nicholas felügyelete alatt a városba szállítsák majd.
Visszaúton a nagyherceg nem szólt semmit: arra várt, hogy Martin vagy Marcus mondjon valamit a hercegnő halálával kapcsolatban, de apa és fia egyaránt néma maradt.

 

Az idő múlásával a város lassan kezdte meggyógyítani önmagát. Egy második, majd harmadik épületet is kijavítottak, és amint a sebesültek gyógyulásnak indultak, ők is bekapcsolódtak a munkába, ezzel is gyorsítva a folyamatot.
A hét második felében Calis is visszatért több másik tünde kíséretében, akik elejtett vadakat cipeltek. Három megnyúzott őzet póznákon hoztak, nyulakat és fürjeket pedig csomókban, a lábuknál összekötözve. Crydee éhes népe megköszönte a tündéknek, aztán gyorsan nekikezdett a főzésnek.
Calis egy órát a nagyszüleivel töltött, majd csatlakozott Martinékhoz vacsorára. Nicholas és Harry már az őzsültet ették, amikor a fiatal féltünde beszélni kezdett:
– Anyámat és apámat felzaklatta a rajtaütés híre, különösen, mert más szomorú újságot is hozok. A barrani erődre is lecsaptak.
– Amos? – rémült meg a herceg.
– Az ő hajóját is megtámadták – bólintott Calis –, de ő kiverekedte magát azok közül, akik fel akarták gyújtani. Most végzik a javításokat, és két-három napon belül itt kell lenniük.
– Minél többet tudunk a dologról, ez az egész annál kevésbé érthető – töprengett Martin. – Ugyan miért támadnak meg a rabszolgavadászok egy katonai helyőrséget?
– Apám szerint talán azért, hogy ne küldhess üldözőket utánuk – mondta Calis.
Marcus megrázta a fejét.
– De miért töltenénk heteket azzal, hogy Durbinig üldözzük a rabszolgavadászokat, amikor üzenetet küldhetünk Krondorba Bellamy galambjaival, és elvághatjuk az útjukat?
A féltünde szeme összeszűkült az aggodalomtól.
– Kaptatok már hírt Carse-ból azóta?
– Te jó ég! – tette le Martin a csontot, amit éppen rágott. – A carse-i postahajó! Nem érkezett meg!
– Ha Bellamyt is megtámadták... – találgatta a fia.
Martin felállt, és körülnézett a helyiségben. Ismerős arcot látva odaintette magához az egyik katonáját.
– Holnap napkeltekor induljon el két lovas Carse felé. Ha útközben onnan jövő futárokkal találkoznak, akik egy ottani támadás hírét hozzák, akkor is menjenek tovább Bellamyhoz, váltsanak lovakat, és folytassák az utat Tolburthoz Tulanba! Minél előbb részletes jelentést akarok a történtekről.
A katona tisztelgett, majd távozott. A megmaradt lovak a fogadó mögötti tisztáson legeltek, és néhány lónak több napra elegendő takarmányt is össze tudtak szedni.
A herceg visszaült. Ghuda és Nakor lépett be, és egyenesen hozzá fordult.
– Azt hiszem, akik mostanáig nem haltak meg, azok többségükben fel fognak épülni – mondta a kis ember. – Legalább valami jó hírt is hallunk – kommentálta Martus.
Martin intett nekik, hogy üljenek le és egyenek, aztán egy idő után megszólalt:
– Nagyon rossz érzések gyötörnek: talán csak most kezdődött valami sokkal rosszabb, mint egy rajtaütés.
– Láttam már a durbini rabszolgavadászok keze nyomát azelőtt, nagyuram, és ez nem hasonlít arra – jegyezte meg Ghuda. – Ez itt mészárszék volt. Mintha szórakozásból tették volna – ingatta a fejét hitetlenül.
Martin behunyta a szemét, mintha fejfájás kerülgetné, aztán újra kinyitotta.
– A Résháború óta nem éreztem magam ilyen nyugtalannak.
– Gondolod, hogy a tsuranik újból felénk tekintgetnek? – kérdezte Marcus.
– Nem – rázta meg a fejét a herceg. – A Birodalom úrnője elég szorosan tartja a gyeplőt ahhoz. Mióta a fia ül a trónon, bebizonyosodott, milyen ravasz kereskedelmi partner, de mindig tisztességesen tárgyalt. Azt el tudom képzelni, hogy néhány engedély nélküli fémkereskedő titokban átsurranjon a résen. Ennek azonban – mutatott körbe a város romjain – semmi értelme, ha tsurani renegátok tették.
– De Charles azt mondta, hogy a támadók egy része tsurani volt, apám – érvelt Marcus.
– Hogy is hívta őket? – kérdezte Ghuda. – Tongnak?
– Brimanu Tongot mondott – felelte Nakor. – Azt jelenti „Arany Vihar Testvérisége”.
– Te beszélsz tsuraniul? – csodálkozott Martin.
– Valamennyire igen – ismerte be az isalani. – Ezek bérgyilkosok voltak. Ha jobban teszik, tsurani Éjsólymok: fizetett gyilkoscéh, amely megbízásra öl. A Birodalom úrnője tizenöt évvel ezelőtt szétzúzta a legbefolyásosabb tongot, a Hamoi klánt, de nemcsak ez az egy létezett.
Martin az orrnyergét masszírozva ingatta a fejét.
– Vajon mit jelenthet ez?
– Azt jelenti, komoly bajban vagy, barátom – hallatszott egy ismerős hang az ajtóból.
Mindenki a testes alak felé fordult, aki most belépett.
– Amos! – örült meg a herceg. – Hamarabb ideértél, mint vártunk.
– Minden négyzetcentiméternyi vásznat összehordattam, és addig dolgoztattam a fiúkat, míg össze nem estek a kimerültségtől – jött beljebb az ivóba Amos Trask vászon viharkabátját rázogatva. Aztán ledobta a ruhadarabot a földre, és leült Martin mellé.
– Mi történt Barrannal? – kérdezte a herceg.
Az admirális levette gyapjúsapkáját, a zsebébe tömte, aztán megfogta a bögre forró teát, amelyet Harry nyújtott felé. Hogy a fiú hol találhatta a teafüvet, azt senki sem tudta, de az éjszaka hűvösében mindenkinek jól esett fanyar melege.
– Hét éjszakával ezelőtt ütöttek rajtunk, ami, ha jól sejtem, az itteni támadás előtti napot jelenti. – Mártin bólintott. – Amióta összefutottam a tsuranikkal a háború idején, mindig több őrt állítok a szokásosnál éjszakára, ha lehorgonyzunk. Ez a szerencse, mert az őrök többsége így is meghalt, mire sikerült riadót fújniuk. De az egyik emberemnek sikerült időben felkeltenie minket, és az összes szemetet megöltük, akik megpróbálták felgyújtani a hajómat. A kaszárnyában viszont nem voltak ilyen szerencsések – sóhajtott fel. – Már majdnem befejeztük a fegyverek és készletek kirakodását – még egy nap, és elkészültünk volna. A banditák már a barakkokban gyilkolásztak, amikor megszólalt a riadó. Mindazonáltal jól kivéreztettük a disznókat, mire sikerült felgyújtaniuk az erődöt.
– Leégett az erőd? – riadt meg Marcus.
– Teljesen a földig – erősítette meg Amos.
– És a helyőrség? – tudakolta Martin.
– Nem volt más választásom. Magammal hoztam őket.
A herceg bólintott.
– Hányan élték túl?
– Sajnálom, hogy ilyen hírt kell közölnöm, de nem egész százan – sóhajtott az admirális. – Edwin épp most hajózza ki őket. Amint ideér, azonnal jelentést tesz.
– Sikerült néhány dolgot kimentenünk a romok közül – folytatta –, meg ott van az a kevés, amit még nem rakodtunk ki, de a készletek és fegyverek nagy része odaveszett. Az erőd eltűnt a föld színéről, és nyakunkon a tél, úgyhogy ésszerűnek tűnt elhalasztani a tervet jövő tavaszig. – Amos végigsimított az arcán. – Ahogy Crydee kinéz, egyébként is minden munkáskézre szükség lesz itt.
– Így igaz – mondta Martin, aztán elmesélte az admirálisnak, amit ő tudott a rajtaütésről.
Amint sorolta a tényeket, Amos arca egyre jobban elfelhősödött. Amikor a támadók hajójának leírásához ért, amit egyébként valamelyik halásztól hallottak, Amos felkiáltott:
– Hiszen ennek semmi értelme!
– Nem te vagy az első, aki ezt mondod – jegyezte meg Marcus.
– Nem, most nem a rajtaütésre gondolok – tiltakozott. – Mindenesetre folytassátok!
Martin tovább mesélte a szemtanúktól megtudott részleteket. Újabb fél óra múlva befejezte. Amos felállt, és megpróbált ide-oda járkálni a zsúfolt fogadóban, miközben elgondolkodva vakargatta a szakállát. Végül megszólalt:
– A hallottak alapján legalább ezer ember vett részt a csínynek csak ebben a részében.
– Csíny? – csodálkozott Harry.
– Munka, feladat, kísérlet, próbálkozás – magyarázta Nakor vigyorogva. – A bűnözők használják erre a kifejezésre.
– Ja – mondta az apród.
– Tehát? – kanyarodott vissza a tárgyhoz Marcus.
Amos megfordult, hogy jobban láthassa a fiatalembert.
– Ez azt jelenti, legalább hat, de inkább nyolc durbini kapitány dolgozott együtt. Ez nem történt meg azóta, hogy otthagytam őket.
– Tényleg? – kérdezett vissza Martin szárazon. A herceg jól ismerte Amos távoli múltját: valaha ő volt a Keserű-tenger legrettegettebb kalóza, Trancsír kapitány, a Tengeri Tőr. Az évek során Amos elmondásában sokat változott a történet, mostanság úgy szeretett emlékezni régi énjére, hogy saját hajója volt, amellyel a durbini kormányzónak dolgozott.
– Igen, tényleg! – csattant fel Amos. – A Parti Kapitányok széthúzó népség, nem szívesen működnek együtt túl sokáig. Az egyetlen ok, ami miatt a városban maradhatnak, hogy védelmet jelentenek Queg ellen. Keshnek ez így pompásan megfelel, mivel nem szeretnének külön flottát állomásoztatni a Keserű-tengeren. – Aztán a hercegre nézett: – Azonkívül a fivéred admirálisaként én is sokkal szívesebben veszek egy csapat vitatkozó kalózkapitányt a Királyság határában, akiket akár személyesen is földbe döngölhetek Durbinban, mint a Kesh Császárság hajóraját. A politika, kedves Martinom, majdnem mindent elfogadhatóvá tesz.
– Tehát akkor félretették szokásos ellentéteiket, és egyesített erővel indultak zsákmányt szerezni? – következtetett Ghuda.
– Nem valószínű – rázta a fejét Amos. – Crydee-t és Carse-ot megtámadni? Ráadásul az új erődítményt Barrannál? És fogadni mernék rá, hogy Tulanban sem maradhatott egyetlen mélytengeri hajó sem – csapott öklével a bárpultra, amelyre támaszkodott. – Mit meg nem adnék egy pohárka brandyért – mormogta magában.
– Nos, ezt ugyan arra tettem félre, hogy Nakor és Anthony adhasson belőle a betegeknek... – húzott elő Harry egy palackot a pult alól. Töltött belőle Amosnak, aki felemelte.
– A mennyek emlékezni fognak erre a cselekedetedre, kölyök – nyalta meg a száját az admirális, aztán visszatért Martin körébe és letérdelt. – Ide figyeljetek, ez a rajtaütés nem érkezhetett Durbinból!
– De a rabszolgavadászok... – ellenkezett Marcus.
– Nem érdekel – emelte fel a kezét Amos. – Az hamis nyom, fiam. A rabszolgavadászok beosonnak egy faluba, lecsapnak az ott élőkre, és elviszik az egészséges férfiakat, nőket és gyermekeket. Nem fognak mindent felgyújtani, ami a szemük elé kerül. Nem foglalkoznak hosszú távú hadviseléssel, és nem rabolják el királyok unokahúgait. Az túl sok bajt zúdítana a nyakukba. – Megvakarta az arcát. – Ha legalább tudnám, ki volt benne, úgy értem, melyik kapitány...
– Az egyik katona szerint a vezetőjük egy magas, világos bőrű, tetovált arcú férfi volt.
– Kék szemű és hegyesre csiszolt fogú? – kérdezett vissza az admirális.
Nicholas bólintott.
– Marcang – mormolta Amos döbbenten. – Azt hittem, meghalt.
– Ki az a Marcang? – hajolt előre a herceg.
Amos halkan, csodálkozó hangsúllyal beszélt.
– Egy nyomorult démonfattyú. Tengerész korában eltűnt a nyugati szigetvilágban. A skashakan szigetlakók elfogták őt és a legénységét. Marcang valahogy elnyerte a bizalmukat, és befogadták a törzsbe. Ő volt a legénység egyetlen túlélője. Tetőtől talpig beborították törzsi tetoválásokkal, és hegyesre reszelték a fogát a felvételi szertartás során. A beavatáshoz meg kellett ennie az egyik tisztjét. A skashakan szigetlakók ugyanis kannibálok.
– Először Őrgrófváradon találkoztunk – ült le az admirális. – Kegyelmes kapitány első tisztje volt.
– Kegyelmes? – nevetett Nicholas hitetlenkedve.
– A Parti Kapitányok többsége a csúfnevén vált közismertté. Én voltam Trancsír, Trevor Hull Fehérszem, Gilbert de Gracie pedig Kegyelmes kapitány, mert valaha Dala, a Kegyelmes templomának beavatottjaként szolgált. Nyilván nem érzett elhivatottságot, de a név akkor is rajta ragadt.
Amos kissé elhúzta a száját.
– Mi az, Amos? – kérdezte Martin.
– Marcang ismerte a rabszolgakereskedelmet, mert ez volt a Kegyelmes hobbija, de ő maga sohasem volt durbini kapitány. Amikor utoljára hallottam róla, John Avery legénységének tagja volt, Avery pedig elárulta Durbint a queg támadó flotta közeledtekor. Marcang halott ember, ha valaha Durbin földjére teszi a lábát.
Az egyik közelben álló katona közbeszólt:
– Bocsásson meg, admirális, de queget mondott?
– Mi van vele? – fordult Martin a férfihoz.
– Nagyuram, eddig a pillanatig nem jutott eszembe, de még valaki ismerősnek tűnt, bár nemigen láttam az illetőt a nagy zűrzavarban. Emlékszik arra a queg kereskedőre, aki a vadászat előtt néhány nappal látogatott az udvarába? Ő is a támadókkal jött.
– Vasarius – suttogta Nicholas. – Már akkor sem tetszett, ahogyan Abigailt és Margaretet bámulta.
– Azonkívül rengeteget érdeklődött a fegyvermester és az istállómester úrtól a helyőrség működéséről és elszállásolásáról – folytatta a katona. – Persze csak úgy barátságosan társalogva, de valószínűleg a védelmet próbálta kipuhatolni.
– Ez percről percre egyre bonyolultabbá válik – ingatta a fejét Amos. – A durbini rabszolgavadászok nem vetemednének efféle csínyre. Azzal gyakorlatilag hadat üzennének. Jó hírüket annak köszönhetik, hogy körültekintően válogatják meg az áldozataikat, és elkerülik a megtorlással fenyegető ügyleteket. Egy ilyen mértékű rajtaütés egyetlen célja az lehet, hogy megakadályozzák az üldözés lehetőségét, mert láthatólag ettől az egy dologtól félnek.
– Hogy érted ezt? – kérdezte a herceg zavartan.
– Az embereid azt jelentették, hogy a durbini rabszolgavadász céh tagjai részt vettek a támadásban. Mi van, ha nem igaziak voltak? Mi van, ha a támadók el akarták hitetni velünk, hogy Durbin felé tartanak? Tudniuk kellett, hogy üzenetek révén eléjük kerülhetünk, miközben hazatérnek a Keserű-tengeren. Lovas futárokat indíthattunk volna a hegyeken át a Szabad Városokba, onnan pedig továbbhajózhattak volna Krondorba. Ebben az évszakban az ottani hajóhad a part mentén előbb érhet Durbinba, mint ők a Sötétség-szoroson át. Nem, ők nem Durbinba tartanak, és ezért nem akarják, hogy kövessük őket.
– Ugyan hogy követhetnénk őket? – hitetlenkedett Nicholas. – Hiszen a tengeren nem maradnak nyomok.
– Úgy, hogy tudom, hová mennek először, Nicky – somolygott Amos.
– Hová viszik a lányomat, Amos? – egyenesedett fel a herceg ültében.
– Szabadkikötőbe. Marcang az Alkony-szigetekről származik – legalábbis legutóbb ezt hallattam felőle –, és annak alapján, amit az általuk használt hajókról mondtatok, körülbelül ilyen távolságba juthatnak el biztonságosan.
– Ezt nem értem – mondta Marcus. – Mi van a hajókkal?
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy ennek semmi értelme? – fordult Amos ismét Martinhoz.
A herceg bólintott.
– Akkor a hajókról beszéltem. Egyszerű dereglyék voltak. Kicsi, keskeny járművek egyetlen, leszerelhető árboccal. Nagyobb hajók nem jöhettek volna ilyen közel Crydee-hoz anélkül, hogy Hosszúfoknál vagy Matrózbánatnál észre ne vették volna őket a megfigyelők. Az elmondottak alapján közel ezer ember csapott le a városra, és további kétszáz jött a nyakunkra Barranban. Az egyetlen hely, ahonnan az efféle bárkák indulhattak anélkül, hogy eleve halálra ítélték volna az utasok felét, az Alkony-szigetek!
– De az ottani kalózok évek óta csendesek – tiltakozott Marcus.
– Valaki felpiszkálta őket – tárta szét a kezét az admirális. – Na, ez a másik, ami zavar engem.
– De ki? – erőltette Martin.
– Ha az Alkony-szigetek összes csibésze partra szállna itt, és magukkal hoznák a nagyszüleiket, meg a nagyszüleik összes macskáját is, akkor sem állíthatnának ki nagyobb sereget ötszáz főnél. Mi viszont több, mint kétszer ennyiről beszélünk, továbbá néhány tsurani bérgyilkosról, talán pár eredeti durbini rabszolgavadászról és queg renegátról.
Martin bólintott.
– Akkor honnan jöhettek a támadók, és ki küldhette őket?
– Nem lehet, hogy Marcang áll mögötte? – kérdezte Nicholas.
– Nem – rázta meg a fejét Amos –, hacsak nem változott meg jobban az elmúlt harminc év folyamán, mint gondolom. Nem, ezt a csínyt komolyabb szándékkal követték el, mint amilyet Marcangból kinézhetnénk. Azonkívül rengeteg pénzbe kerülhetett. Áthozni azokat a tsurani bérgyilkosokat a résen Kelewanról... valakit meg kellett vesztegetni ehhez, talán mind a két oldalon. A durbini rabszolgavadászok mindig biztosítékot követelnek. Ha minden csinos fiút és lányt csúcsáron adnának el a piacon, valószínűleg akkor sem térülne vissza az az összeg, amibe ez a vállalkozás került.
– Tehát mennünk kell – jelentette ki Martin.
Amos biccentett.
– Beletelik néhány napba, mire menetkész állapotba hozzuk a hajót.
– Hova megyünk? – érdeklődött Nicholas.
– Az Alkony-szigetekre – felelte Amos. Ott eredünk a nyomukba, Nicky.

 

Martin kicsit később megkérte Harryt és Nicholast, hogy jöjjenek ki Marcusszal és Amosszal egyetemben. Amikor már nem hallhatták őket az arra járók, Martin megszólalt:
– Nicholas, úgy döntöttem, hogy Harryvel egyetemben itt maradtok Crydee-ben. Edwin parancsnoknak segítségre lesz szüksége, amikor pedig megérkezik a hajó Tulanból vagy Krondorból, azzal hazamehettek atyád udvarába.
Martin elfordult, mintha ezzel befejezte volna a mondanivalóját, Nicholas azonban így szólt:
– Nem.
– Nem kértem a beleegyezésedet, úrfi – felelte a herceg.
Nicholas egy hosszú pillanatig hallgatott, farkasszemet nézett nagybátyjával, majd mély lélegzetet vett:
– Fenség, vagy Nicholas herceg, ha kérhetem, Martin úr.
– Oda mégy, ahová az apám küld téged – hörrent fel Marcus.
Unokaöccse nem kiabált, de jeges tónusán át csak úgy sütött a harag:
– Oda megyek, ahova akarok, Marcus.
Marcus előrelépett, mintha meg akarná ütni a másik fiút, amikor Amos közéjük állt.
– Azonnal hagyjátok abba! – Amikor Marcus megtorpant, az admirális megkérdezte: – Nicky, mire gondolsz?
Nicholas egyik arcról a másikra nézett, aztán Martinon állapodott meg a tekintete.
– Bácsikám, te esküt tettél, csakúgy, mint én. Amikor a tizennegyedik születésnapomon beiktattak a hivatalomba, megesküdtem, hogy óvni és védeni fogom a Királyságot. Hogy állíthatnám, hogy megtartottam az eskümet, ha most hazaszaladnék?
Martin nem felelt, Amos azonban nem állta meg szó nélkül:
– Nicholas, apád azért küldött ide, hogy megtanuld a különbséget a határvidék és a nagyhercegi udvar között, nem pedig azért, hogy rabszolgákat üldözz az óceánon át.
– Apám azért küldött ide, hogy megtanuljam, mit jelent a Királyság nagyhercegének lenni, admirális. Jómagam épp annyira királyi vérből való herceg vagyok, mint Borric és Erland, és hozzájuk hasonlóan nekem is kötelességem alattvalóink jólétéről és biztonságáról gondoskodni. Az én koromban fivéreim már egy esztendeje Magosvár ura mellett harcoltak a határon. – Martinra nézve így folytatta: – Nem engedélyt kértem, hercegem, hogy veletek mehessek. Parancsot adtam.
Marcus már éppen nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, édesapja azonban megszorította a vállát.
– Biztos vagy ebben, Nicholas? – kérdezte a herceg halkan.
A fiú Harryre nézett. Az egykori vidám ludlandi nemesifjú piszkos volt a kormos városban végzett egész napos munkától, a szeme alatt pedig karikák húzódtak a kimerültségtől, de azért bólintott.
– Biztos, bácsikám – felelte a nagyherceg.
Martin a vállánál fogva arrébb húzta a fiát.
– Valamennyiünket eskü köt... – mondta csendesen, aztán hozzátette –, fenség.
Marcus összehúzta a szemét, de nem szólt semmit, miközben apja után ballagott. Amos megvárta, amíg hallótávolságon kívül értek, aztán felcsattant:
– Azt hittem, ennél okosabbnak neveltelek, Nicky.
– Margaret és Abigail odakinn vannak valahol, Amos, és ha bármi módon megtalálhatom őket, meg is találom.
Az admirális megrázta a fejét. A hold fényénél körbepillantva a kiégett városon lemondóan felsóhajtott.
– Úgy szeretlek téged, Nicky, mintha a saját unokám lennél, de ha választhatnék, inkább valami varázslatot vennék igénybe, semmint hogy egy zöldfülű nagyherceg parancsoljon ezen az úton.
– Pug! – kiáltott fel erre Nicholas.
– Mi van vele?
A fiú keresgélt egy kicsit a tunikája alatt.
– Ezt adta nekem arra az eshetőségre, ha szükségünk lenne rá – mondta.
– Nos, nem hiszem, hogy ennél komolyabb szükségünk lehetne rá – bólintott Amos.
A nagyherceg jobbjába ragadta a talizmánt, és háromszor elismételte Pug nevét. A kis fémtalizmán felmelegedett a fiú kezében, de más nem történt.
Néhány pillanattal később Nakor bukkant elő.
– Mit csinálsz? – érdeklődött.
– Hát megérezted? – csodálkozott Harry.
– Mit éreztem meg?
– A mágiát.
– Ugyan! A mágia nem létezik – intett lekicsinylően az isalani. – Csak észrevettem, hogy Martin és Marcus visszatért a kocsmába, de nem látszottak valami boldognak.
– A hivatalos kifejezés erre, hogy „a rangjára hivatkozott” – magyarázta Amos. – Úgy értem, ifjú nagyhercegünk eldöntötte, velünk jön, függetlenül attól, mit szól ehhez a nagybátyja.
– Ennek így kell lennie – jelentette ki Nakor.
– Mi? – csodálkozott Harry.
Az isalani vállat vont.
– Nem tudom miért, de Nicholas nélkül, bármi várjon is ránk, az győzedelmeskedne.
– Mivel ő a Nyugat Urának fia – hallatszott egy hang a hátuk mögül.
Megfordulva Pugot látták előlépni az árnyékból. Sötétbarna köntöst viselt, amelynek a csuklyáját hátravetette, úgyhogy jól láthatták aggodalmas arckifejezését.
– Meg akartam kérdezni, miért hívtatok – pillantott a romokra. – De azt hiszem, nyilvánvaló.

 

Pug és Martin sokáig beszélgettek úgy, hogy a többiek ne hallhassák. A varázsló kérésére Amos ismét kihívta a fogadéból a herceget. Most pedig ő és a mágus érkezésének többi tanúja csendben várták, mi lesz.
– Gondoljátok, hogy képes egyszerűen visszakívánni őket ide? – találgatta Harry.
– Nagyon nagy a hatalma – mondta Nakor. – De nem hinném, hogy a kívánságoknak sok köze lehet ehhez. Majd meglátjuk.
Pug és Martin visszatért a többiek közé, majd Pug megszólalt:
– Megpróbálom behatárolni, merre lehet Margaret és a barátnője. Némi helyre lesz szükségem magam körül – pillantott körbe. – Kérlek, maradjatok itt.
Azzal elindult a fogadó elől a nagy nyílt területre, amelyet új piactérnek jelöltek ki. Egyelőre még fű borította, a közepén pedig egy méteres szikla magasodott. A mágus felmászott a kőre, és mindkét kezét a feje fölé emelte.
Nicholas távoli zümmögés okozta halvány bizsergést érzett. Amikor a barátjára nézett, ő is bólintott. Egy hosszú perc után Anthony kijött a házból, hogy csatlakozzon a többiekhez.
– Ő Pug? – kérdezte az ifjú varázsló nagyon halkan.
Nakor igent intett.
– A lányokat keresi. Ügyes trükk, ha tényleg meg tudja találni őket.
A levegő rezgése egyre erősödött, míg végül Nicholas már úgy érezte, mintha valami mászna a bőrén. Ellenállt a kísértésnek, hogy vakarózni kezdjen.
– Mi az ott? – kérdezte Anthony.
A nagyherceg hunyorogva nézett arra, amire a varázsló mutatott, és halvány vörös derengést pillantott meg a távolban, úgy egy tenyérnyivel Pug feje fölött. Egyre fényesebbnek látszott.
– Hasra! – ordította Nakor egy pillanat múlva.
Mivel Anthony tétovázott, az isalani a ruhája ujjánál fogva húzta le a fiatal varázslót, és hasonlóképpen Nicholas karját is megrángatta.
– Feküdjetek a földre! Takarjátok el a szemeteket! Ne nézzetek oda! Most!
Úgy tettek, ahogy a kis emberke kérte, a nagyherceg azonban felpillantott, és észrevette, hogy a vörös fény rettenetes sebességgel közeledik. Nicholas Nakor kezét érezte a tarkóján, ezután pedig a varázsló a földre nyomta a fiú arcát.
– Ne nézzetek oda! Takarjátok el az arcotokat!
A sötétben Nicholas hirtelen forróságot érzett. A perzselő hőség olyasformán csapta meg a fejét és a vállát, mintha hirtelen kinyitott kemence előtt feküdt volna. A hő hatására elakadt a lélegzete. Ha Nakor nem ismételgeti folyamatosan a figyelmeztetését, bizony kinyitotta volna a szemét.
Aztán a forróság elmúlt.
– Nézzétek! – kiáltott fel az isalani.
A mereven álló Pugot vörösen sistergő energiaburok vette körül. Olykor fehéren villanó szikrák pattantak elő a felszínéből, mintegy ellenpontozva a belül táncoló ezüstös pöttyöket. Nakor felpattant és odarobant.
A többiek néhány lépéssel lemaradva követték. Amikor az aprócska termetű férfi karnyújtásnyira ért Pugtól, megtorpant, és figyelmeztetően feltartotta a kezét, hogy a többiek se jöjjenek közelebb.
A mágus szobormereven, feltartott karokkal állt a cikázó vörös energiák között. Nakor körbejárta a fényburkot, majd megrázta a fejét.
– Mi ez? – kérdezte Amos.
– Nagyon erős mágia, admirális – felelte Anthony.
– Ugyan! – intett Nakor lekicsinylően. – A mágia nem létezik. Ez egy rendkívül hangos figyelmeztetés: ne gyere közelebb! Meg ilyesmi – tette hozzá bólogatva.
– Milyesmi? – firtatta Martin.
– Nagyobb bajban vagytok, mint gondoltuk – jelentette ki, aztán elindult vissza a fogadó felé.
– Itt akarod hagyni? – csodálkozott Harry.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezett vissza Nakor. – Nincs semmi, amit Pugért tehetnék, amire ő maga nem képes. Nem lesz semmi baja. Csak beletelik egy kis időbe, mire kikászálódik abból a csapdából.
– Nem kellene megvárnunk? – tétovázott Nicholas.
– Ha akarod, várd meg! – felelte az isalani. – Én viszont átfagytam, és éhes is vagyok. Pug nyilván magától is bejön, ha befejezte.
– Mit fejezett be? – eredt utána Amos.
– Amit ott csinál. Nem tartana ilyen sokáig kiszabadulnia, ha csak ennyit akarna. Valami mással foglalatoskodik. Ez biztos.
Azzal a kis ember kitárta a fogadó ajtaját. A többiek követték, Anthonyt kivéve, aki úgy döntött, inkább a híres mágus közelében marad, és figyel.

 

Pug árnyékokon siklott át. Kiterjesztette érzékeit délnyugat felé, mert arra helyezkedtek el a szigetek, amelyeken Amos szerint fogva tarthatták Margaretéket. Könnyedén megtalálta a szigetet, mert volt rajta egy nagy város, ahonnan az emberekből kiáramló energia úgy tündökölt, mint a tábortűz világa egy elhagyatott tengerparton.
Ekkor vészjelzés hangzott fel. Valami figyelmeztető érzés közölte vele, hogy megtámadták. Sikerült mentális védelmet emelnie, mielőtt a vörös energia lecsapott volna. A védelem több mint elégnek bizonyult. Pug nem állt ellen, egyszerűen csak megóvta magát. Könnyedén elpusztíthatta volna az őt fogva tartó bűbájt, de ezzel azonnal figyelmeztette volna létrehozóját, hogy az áldozat kiszabadult. Ehelyett inkább vizsgálódni kezdett.
Mint minden hasonló küldeménynél, itt is nyomon követhető volt a mágia fonala elindítójától a célpontig. Pug tanulmányozta a fonalat – a milyenségét, az irányát, a szerkezetét –, aztán megalkotta saját árnyékát.
Nem volt igazi árnyék, de Pug annak vizualizálta, képzelte el az entitást. Az árnyalak mágiából készült, az illuzórikus lény csak a varázsló tudatának kivetítéseként létezett. A férfi gyanította, hogy azért gondol rá árnyékként, mert a mágia ösvényei közötti sötét és anyagtalan helyeken rejtette el teremtményét. Az ellenséges varázslat létrehozója ott valószínűleg nem fogja észrevenni őt.
Amint megalkotta az árnyékot, elküldte, hogy nem létező helyeken rejtőzve, sötét űrökbe olvadva derítse fel a mágikus fonalat. A keresés időbe telik, de valószínűleg sikerül megtalálnia a támadás forrását és az ellenség kilétét.
Pug megkezdte a kutatást.

 

Már hajnalodott, mire a mágus kilépett a fények közül. Anthony szorosan maga köré csavart köntösben a közelben szunyókált. A fiatalember azonnal felébredt, amikor meglátta, hogy Pug eltámolyog a csapdától. A burok a helyén maradt: fehér szikrák pattogtak vörösén; a belsejében pedig egy Pugra hasonlító árnyalak maradt.
Anthony felpattant, és karon ragadta a másik varázslót.
– Jól van?
– Csak elfáradtam – felelte az, egy pillanatra behunyva a szemét, majd mély lélegzetet véve újra kinyitotta. Megvizsgálta a rubin obeliszkként álló vörös energiákat. – Hol vannak a többiek? – kérdezte végül.
– Odabenn – felelte Anthony.
Pug bólintott, mutatóujjával megérintette a vörös fényt, majd árnyékmását tanulmányozta.
– Ez megteszi egy darabig – fordult el végül, és elindult a fogadó felé. Amikor Anthony követni kezdte, megkérdezte.
– Ismerjük egymást valahonnan? – Anthony bemutatkozására Pug így szólt: – Tehát te vagy az utódom?
– Önnek senki sem léphet a nyomába, mester – pirult el a fiatalember.
– Szólíts Pugnak, és tegeződjünk! – kérte a mágus. – Ha egyszer időnk lesz rá, emlékeztess, hogy meséljem el neked, milyen kis szerencsétlen voltam, amikor itt éltem Crydee-ben. – Anthony halványan elmosolyodott, de látszott rajta, hogy nem hiszi el, amit hallott. – Komolyan beszélek – erősködött Pug. – Kezdetben igencsak gyatra varázsló voltam.
Amikor Pug benyitott az ajtón, Martin azonnal felébredt. Rázogatva vagy halk szavakkal gyorsan felkeltették a többieket is. Az ásítozó és nyújtózkodó Harry rögtön azzal kezdte:
– Megnézem, de azt hiszem, van még egy kis kávém. – Azzal álmosan a bárpult felé indult.
Pug Martin mellé kuporodott.
– Azt hiszem, Amos feltevései helytállóak. Ezzel a rajtaütéssel valami mást akartak álcázni.
– Mi volt az a vörös fény? – érdeklődött a herceg.
– Egy nagyon ügyes csapda.
– És figyelmeztetés, nem igaz? – bólintott Nakor.
– De, az is.
– Margaret és a többiek? – tudakolta Martin.
– Ott vannak, ahol Arcos gyanította – magyar ázta Pug. – Pontosabbat nem mondhatok, mivel éppen akkor támadtak rám, amikor megpróbáltam jobban behatárolni. Csak annyit tudok, hogy egy nagy és sötét helyiségről van szó. Talán raktárról. Éreztem a hangulatukat. Mindannyian szörnyen megrémültek és kétségbeestek. – Aztán Pug elmosolyodott: – A lányod ráadásul még rettentődühös is.
Martin nem tudta elrejteni megkönnyebbülését.
– Attól féltem...
– Legalábbis tegnap éjjel még jól volt – tette hozzá a varázsló.
– Ki próbált csapdába ejteni? – firtatta Nakor.
– Nem tudom. – Pug elgondolkodott. – A támadás nem onnan jött, ahol a lányokat tartják. Sokkal messzebbről érkezett, és az illető nem akármilyen erővel és gyakorlattal rendelkezik. Arra küldték válaszul, hogy keresni kezdtem a foglyokat.
– Tehát bárki is áll a dolog mögött, azt akarja, hogy foglalkozz inkább a saját dolgoddal – sóhajtott fel Nakor.
Pug bólintott.
– A kinti árnyéklény hamarosan összeomlik. Terveim szerint addigra már messze kell járnom innen, hogy amikor megint támadnak, ne vonjam a haragjukat senki más fejére. Én meg tudom védeni magamat, de nem vagyok biztos abban, hogy közületek is mindenkit megóvhatnék, ha szélesítenék vagy erősítenék a támadást.
– Tehát nélküled kell útra kelnünk- harapta be az ajkát Nakor.
– Nem tudlak követni benneteket – szűkült össze Martin szeme.
– A figyelmeztetésről van szó – magyarázta az isalani. – Pug nagyon tapintatos. Nem akar tovább aggasztani benneteket. Jobb lesz, ha elmondod neki – nézett szakállas kollégájára.
– Micsodát? – kérdezte a herceg értetlenül.
Pug a fejét rázta. Harry közeledett: forró kávéval teli csészéket egyensúlyozott tálcáján. Miután szétosztotta őket, a mágus kortyolt egyet, majd megszólalt:
– Nem tudom, honnan tudhat erről színes egyéniségű barátunk, de a támadáshoz egy figyelmeztetést csatoltak: ha megkísérlem követni a foglyokat, ha varázslattal próbálkozom a kiszabadításukra, vagy ha a Királyság üldözőbe veszi őket, a fiatalokat elkezdik kivégezni – egyesével, egészen addig, amíg a követők vissza nem vonulnak. Ők nem egyszerűen foglyok, hanem túszok.
Amos elgondolkodva felfújta az arcát.
– Ez azt jelenti, hogy amint meglátják a Királyság zászlaját a horizonton, kezdik elvagdosni a torkukat.
– Pontosan – bólintott Pug.
– Honnan tudtad? – faggatta Harry az isalanit.
– Nem tudtam – vonta meg a vállát. – Csak kitaláltam. Logikusnak tűnt, hogy hallottak arról, Pug a herceg rokona, és talán a lánya után eredhet. A fenyegetés, hogy ebben az esetben megölik a foglyokat, ésszerű választás.
– De ki varázsolhatott? – töprengett Anthony hangosan.
– Számomra idegen. Sose láttam még ehhez hasonlót – válaszolta Pug. Martinra nézve hozzátette: – Ha bizonyítni akarjuk, hogy Amosnak igaza volt, és ez a rajtaütés nem egyszerű rabszolgavadász expedíció, ez a varázslat ékesen tanúskodik.
Nakor általában vidám arca most elsötétedett:
– Ezeknek a rabszolgavadászoknak igencsak nagyhatalmú szövetségesei vannak, Martin úr.
Mindenki elnémult.
Amos arca egyszer csak felderült: őszes fekete szakálla mögött széles vigyor jelent meg.
– Megvan! – ujjongott.
– Micsoda? – kérdezte Martin.
– Tudom, hogyan vitorlázhatunk be Szabadkikötőbe anélkül, hogy a raboknak bántódása esnék.
– Hogyan? – érdeklődött Pug.
Amos most már úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek, aki új játékra lelt.
– Uraim, önök mától fogva valamennyien kalózok!

 

Munkások sürgölődtek a Királysas körül. Amos utasításai alapján mindent megtettek, hogy megváltoztassák a hajó kinézetét. Az admirális aggódott, hogy a Barrannál megmenekült támadók valamelyike felismerheti, mielőtt még behajóznának Szabadkikötőbe, és akkor a mentőakció katasztrófába torkollik.
Két ácstanonc sasból sólyommá alakította az orrdíszt. Amos órákig kiabált velük, mire befejezhették, de végül úgy ítélte, már elég nagy a különbség. A Királysas feliratot lekaparták a tatról és az orról, egy festő pedig megpróbálta tőle telhetőleg eltüntetni a nyomokat.
Ahol lehetett, áthelyezték a vitorlarudakat, és az egyik árbocot is arrébb szerelték. Középre új korlátot állítottak. Közelről ugyan jót látszott a csalás, de Amos nem tervezte, hogy látogatókat fogad a fedélzeten. Odalentről úgy nézett ki, mintha az eredeti szerkezet része lenne, csakúgy; mint a két-két balliszta-állvány, amelyet az orrban, illetve a hajó két oldalán építettek. Az árbocokról leszedték az íjászállásokat, mivel ilyeneket kizárólag királysági csatahajókon alkalmaztak. A helyükre vászonból és kötélből készült ülőkéket rögzítettek, ahonnan nyílpuskások lövöldözhetnek az ellenséges legénységre. Az ormányárbocot megemelték és állványra tették, így most egy ember elfért alatta.
Egy másik csapat azon igyekezett, hogy „bemocskolja” a hajót, ahogy Amos nevezte a műveletet. A matrózok nem örültek, hogy a Királyi Haditengerészet e szépséges és méltóságteljes gyöngyszemét el kell csúfítaniuk, de azért segítettek lekapargatni róla a festék egy részét, hogy a párás levegő berozsdásítsa a fémet. A hajó hamarosan olyannak látszott, mintha csak minimális erőfeszítést tennének arra, hogy tengerátló maradjon. Az admirálisnak nem volt kétsége afelől, hogy bizonyos távolságból a Királysas egészen másmilyennek nézett ki, mint azelőtt.
Martin, Pug és Nicholas a móló végén álltak – az egyetlen helyen, ahol anélkül szemlélődhettek, hogy útban lettek volna. Még mindig rengeteg törmelék és rom hevert a rakparton a dúlás után. Amos integetve közeledett.
– Hogy megy? – érdeklődött a herceg.
– A hajóm kezd úgy kinézni, mint egy kiélt, vén boszorkány, pedig milyen finom hölgy valójában! – Megfordulva, az arcát dörzsölgetve figyelte a munkát. – Ha lenne még egy hetem, istenigazából el tudnám változtatni a külsejét, de tekintve, hogy a támadók úgy is csak éjszaka láthatták... ez is megteszi.
– Reméljük – mondta Martin.
– Mikor indulunk? – kérdezte Nicholas.
Amos a fejét rázta.
– Tudom, eldöntötted, hogy velünk jössz, Nicky, de jobban örülnék, ha meggondolnád magad.
– Miért? – tudakolta a fiú kihívóan.
– Tudod, hogy úgy szeretlek, mintha a tulajdon unokám lennél – sóhajtott az admirális –, de mégis azt mondom, úgy kellene gondolkodnod, mint egy nagyhercegnek, nem pedig mint egy szeretetéhes kisgyereknek. – Amikor látta, hogy Nicholas közbe akar vágni, feltartotta a kezét. – Kímélj meg ettől! Már az első este láttam, hogyan néztél Abigail kisasszonyra. Közönséges esetben sok szerencsét kívánnék neked, meg hogy mielőbb fektesd le a kislányt, de most komoly tét forog kockán, Nicky. – A fiú vállára tette a kezét. – Néztél mostanában tükörbe?
– Miért? – nézett rá a nagyherceg értetlenül.
– Mert az apád kiköpött mása vagy. Te is tudod, hogy Arutha nem az a kifejezett visszahúzódó uralkodó. Több, mint harminc éve Krondor nagyhercege, és még az Alkony-szigetek zsiványai közül is többen felismernék őt.
– Megváltoztathatom a kinézetemet – grimaszolt Nicholas. – Megnövesztem a szakállamat és...
– Pillants csak le, Nicky! – mondta Amos fájdalmasan halkan.
A fiú lenézett, és ráébredt, mire gondol öreg barátja. Szerencsétlen cipőjére, amely kiegyenlítette deformált lábát, és amely fennen hirdette személyazonosságát.
– Az a láb majdnem olyan híres, mint az apád, Nicholas. – Nem titok, hogy Arutha legkisebb fia ugyanúgy néz ki, mint az apja, eltekintve nyomorék bal lábától.
A fiatalember érezte, hogy az arca és füle fellángol.
– De én... – kezdte.
Martin unokaöccse vállára tette a kezét.
– Ezt nem rejtheted el, Nicholas.
A fiú elhúzódott az érintés elől. Először Amosra, aztán Martinra, végül Pugra nézett. A mágus arckifejezésében látott valamit, ami megragadta a figyelmét.
– Mi az? – intett felé az állával.
Pug is végighordozta a tekintetét valamennyiük arcán, aztán Nicholas szemébe nézett.
– Én segíthetek – mondta határozottan.
Rövid, terhes csend után a nagyherceg megkérdezte:
– De ...?
– Segíthetek, de csak akkor, ha bátrabb vagy, mint gondolnám.
– Mutasd meg, mit kell tennem! – követelte mérgesen.
– Nyugalom kell hozzá – tette a fiú vállára a kezét, elhúzva őt a többiektől. Aztán Martinra nézett: – Felviszem őt a várba. Segítségre lesz szükségem. Megkérnéd Nakort és Anthonyt a nevemben, hogy csatlakozzanak hozzánk?
Amikor Martin bólintott, Pug határozottan elvezette Nicholast.
A nagyherceg némán követte a mágust, míg végül odaértek a kiégett kastélyhoz. Volt ideje átgondolni elhamarkodott követeléseit, és hogy beteg lába miatt milyen gyakran ragadtatta magát indokolatlan dühkitörésekre.
A kapunál Pug megállt.
– Itt bevárjuk a többieket – mondta.
Nicholas egy darabig hallgatott, aztán nagyot sóhajtott, amikor elillant a mérge. Újabb csöndes perc után a mágus megkérdezte:
– Hogy érzed magad?
– Az igazat?
Pug bólintott. A fiú lepillantott a távoli kikötőre. Nem sok maradt a bájos kisvárosból, amelyre Crydee-be érkezése első estéjéről emlékezett.
– Félek.
– Mitől? – erőltette Pug.
– A kudarctól. Hogy elmegyek, és miattam vallanak kudarcot nálam jobb emberek. Hogy megöletem a lányokat. Hogy... rengeteg mindentől.
– És mitől félsz legjobban?
A nagyherceg elgondolkodott.
– Attól, hogy nem vagyok elég jó.
– Akkor van remény, Nicholas – mondta a varázsló.
Többet nem beszéltek, amíg Anthony és Nakor sietős léptekkel fel nem ért a hegyre. A kapuhoz érve Anthony megszólította őket:
– Martin herceg szerint azt kérted, csatlakozzunk hozzátok.
– Nicholas megpróbálkozik valamivel, és szüksége lesz a segítségetekre.
Nakor bólintott.
– Nem értem – mondta Anthony.
– Pug meggyógyítja a lábamat – jelentette ki a nagyherceg.
– Nem – ellenkezett a varázsló.
– De én azt hittem... – kezdte Nicholas.
Pug feltartotta a kezét.
– Senki más nem gyógyíthatja meg a lábadat.
– Csakis te magad – egészítette ki Nakor.
Pug bólintott.
– Mi legfeljebb segíthetünk. Ha tényleg akarod.
– Nem értem – mondta a fiú.
– Gyere velünk, és megmagyarázzuk!
Azzal beléptek a kiégett előcsarnokba, elmentek az északi toronyhoz, és felmásztak a romos lépcsőn.
Az első ajtónál megálltak.
– Valaha ez volt a szobám, a mesterem, Kulgan pedig fölöttem lakott – mondta Pug.
– Most az én szobám... vagy legalábbis múlt héten még az volt – tette hozzá Anthony. – Inkább ezt választottam, mint a felette levőt, amiatt a furcsa kémény miatt – mutatott egy lyukra a falon, amely alatt olvadt fémcsíkok látszottak. – Ettől sokkal melegebb van idebenn.
– Én építtettem – bólogatott Pug. Körülnézett a szobában, és a többiek látták rajta, hogy visszatérnek az emlékei. – Akkor kétszeresen is megfelel ez a hely – mondta végül. Intett Nicholasnak, hogy lépjen be. – Ülj le az ablak elé! Vedd le a csizmádat! – utasította.
A fiú leült a megfeketedett padlóra, és lehúzta a csizmáját. Pug elhelyezkedett vele szemben a földön – láthatólag nem zavarta, hogy korommal piszkítja be kezét és köntösét. Nakor és Anthony megálltak a két oldalukon.
– Nicholas, meg kell értened valamit a saját természetedről, olyasvalamit, ami minden emberben közös – kezdte Pug.
– Mit?
– Legtöbbünk élete során nem túl sok mindent tanulhat meg magáról. Tudjuk, miket szeretünk és miket nem, van némi halvány fogalmunk arról, mi tesz minket boldoggá, de általában anélkül halunk meg, hogy tudnánk, mi lakozik lelkünk legmélyén.
A fiatalember bólintott.
Pug folytatta.
– Bizonyos okokból néha történnek olyan dolgok, mint például hogy valaki deformált lábbal születik. Ezeket az okokat néha lehetetlen megérteni. Számos elmélet született – különösen a különböző vallású papok körében –, de senki sem tudja biztosan a miértet.
– Lehet, hogy a lábad egyfajta lecke számodra ebben az életszakaszodban – szólt közbe Nakor.
– Sokan így hiszik – hajolt meg Pug.
– Mit tanulhatnék a beteg lábamból?
– Rengeteg mindent: korlátokat, a balsors legyőzését, alázatot, büszkeséget.
– Vagy semmit – tette hozzá Nakor.
– Tudom, hogy apád egészen kicsi gyermekkorodban megpróbálta meggyógyíttatni a lábadat – beszélt tovább Pug. – Emlékszel?
Nicholas a fejét rázta.
– Egy kicsit. Nem igazán. Csak arra, hogy fájt.
– Gondoltam – tette a varázsló a fiú karjára a kezét. Barna szeme összekapcsolódott Nicholas tekintetével, és a hangja megnyugtatóvá vált. – Tudnod kell, hogy egyedül neked áll hatalmadban kijavítani azt, ami elromlott benned. Megérted a félelmet?
A fiú úgy érezte, elnehezül a szemhéja, de azért válaszolt:
– Nem is tudom... A félelmet?
– A félelem fogva tart és megkötöz bennünket, és megakadályozza, hogy fejlődjünk, Nicholas. – Pug hangja kezdett ellenállhatatlanná válni. – Minden nap megöl belőlünk egy darabkát. Hozzárögzít bennünket a bizonyossághoz, távol tart minket a lehetőségektől, ezért a legnagyobb ellenségünk. A félelem nem mutatkozik nyíltan, könnyedén álcázza magát. Egyszerűen csak a biztonságos ösvényt választjuk; többségünk úgy érzi, „ésszerű” okokból kerüli a kockázatot. – Megnyugtatóan elmosolyodott. – A bátor ember nem az, aki sosem fél, hanem az, aki félelmei ellenére megteszi, amit kell. Ahhoz, hogy sikerrel járj, hajlandónak kell bizonyulnod a kudarcot kockáztatni – ezt meg kell tanulnod.
– Apa beszélt egyszer valami ilyesmiről – mosolygott a fiú. A nyelve olyan nehezen forgott, mintha részeg, vagy nagyon álmos lenne.
– Nicholas, ha gyerekkorodban azt akartad volna, hogy rendbe hozzák a lábadat, a papok, mágusok és gyógyítók sikerrel jártak volna. Lelked mélyén azonban ott élt a félelem, amely olyan erősen kötődik hozzád, mint egy anya vagy szerető. Szembe kell szállnod a félelemmel, és el kell taszítanod magadtól; magadhoz kell ölelned, aztán hagynod, hogy átáramoljon rajtad. Csak így ismerheted meg az okát; csak így gyógyíthatod meg magadat. Hajlandó vagy megpróbálni?
Nicholas most vette észre, hogy nem tud beszélni, ezért csak bólintott, miközben a szemhéja olyan nehézzé vált, hogy nem tudta többé nyitva tartani.
A távolból Pug hangját hallotta:
– Aludj! És álmodj!

 

A fiú sötét, meleg helyen lebegett. Érezte, hogy biztonságban van. Aztán egy hang szólalt meg az elméjében:
– Nicholas?
– Igen?
– Készen állsz?
– Készen?- zavarodott meg.
– Arra, hogy megtudd az igazságot.
Hirtelen megrémült, és a sötét hely már nem is volt olyan kellemesen meleg. Egy idő után mégis megszólalt:
– Igen.
Vakító fény ölelte körül, amint ott lebegett a szobában. Odalenn egy kisfiút látott, aki egy vörös hajú nő karjaiban hüppögött. Az asszony ajka megmozdult. Nem lehetett érteni semmit, de ő oly sokszor hallotta azelőtt. A nő azt mondta, amíg él, soha semmi sem bánthatja a fiacskáját.
Harag szikrázott fel benne. A nő hazudott! Nem is egyszer bántották őt. A kép elhalványodott, majd hirtelen ismét megjelent a kisfiú, ezúttal néhány évvel idősebben. Esetlen mozdulatokkal haladt a szobájához vezető folyosón. Két apród sétált arra, és miután elmentek mellette, összesúgtak a háta mögött. Tudta, hogy róla beszélnek, a testi hibáján csúfolódnak. Potyogó könnyekkel rohant be a szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót, és megesküdött, hogy soha többé nem mozdul ki onnan. Emésztette a düh, a harag és a fájdalom. Magányosan zokogott, amíg egy küldönc be nem szólt, hogy az apja közeledik.
Feltápászkodott az ágyról, és megmosta az arcát az állványra tett lavórban. Mire kinyílt az ajtó, ő már összeszedte magát: tudta, hogy az apja nem szereti, ha sír. Arutha megkérte, menjen vele valami miatt a nagyterembe, a fia pedig engedelmeskedett. Valamilyen államügy kívánta a jelenlétét, és ő elfelejtette az esküjét, hogy soha többé nem hagyja el a szobáját. Csakhogy ezt az esküt újra meg újra, több százszor elismételte, hiszen ekkor még csak hatéves volt.
A kép ismét elhalványult, és most két magas fiatalember állt vele szemben, akiknek ugyanolyan színű hajuk volt, mint az édesanyjának. Csúfolódtak vele, kigúnyolták, úgy tettek, mintha ott sem lenne, „kismajomnak” nevezték, ő pedig elmenekült előlük, miközben ismét jeges fájdalom hasított belé.
Újabb képek villantak fel: a nővére, akit túlzottan elfoglalt a hercegnőség, és nem maradt ideje a kisöccsére. A szülei, akiknek a politika és a protokoll irányította az életét, ezért nem lehettek mindig félénk és ijedt gyermekük mellett. A kötelességtudó szolgák, akik nem szerették különösebben hűbéruruk legkisebb fiát.
Az évek során számtalan hasonló esemény rögzült Nicholas elméjébe. Amikor visszatért a jelenbe, Pug hangját hallotta:
– Készen állsz, hogy szembenézz a fájdalmaddal?
Nicholas megrémült.
– Azt hittem... azt... tettem – motyogta félálomban.
– Nem – felelte a varázsló lágyan, megnyugtatóan. – Csak emlékeztél. Most már veled van a fájdalom. A gyökeréig kell hatolnod, és szembe kell szállnod vele.
– Muszáj? – remegett meg a fiú.
– Igen – felelte a hang, s ettől ő még mélyebbre süppedt a sötét ürességbe.
Hangot hallott. Meleget, lágyat, ismerőset. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült, azután hirtelen mégis látni kezdett. Egy fiatal, aranyhajú lány közeledett felé valami folyosóféleségen keresztül. Áttetsző ruhája a vékony szövet alatt izgalmasan domborodó idomokról árulkodott. Arcvonásai csak akkor rögzültek, amikor odaért hozzá.
– Abigail? – kérdezte hitetlenkedve.
A lány gyöngyözően felkacagott, de ő inkább érezte, mintsem hallotta a hangját:
– Az vagyok, akit csak akarsz.
A lány érzéki hangjától lúdbőrözni kezdett a háta. Aztán úgy érezte, mindjárt elsírja magát, mert a fiatal nő csábító volta ellenére megrémítette őt.
Hirtelen az édesanyja állt előtte, de olyannak látszott, amilyennek egészen kicsi korában ismerhette. Az asszony puha, fehér karjába emelte, és kebléhez szorítva ringatta az ő kicsi fiát, miközben megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. A gyermek érezte anyja meleg leheletét a nyakán, és biztonságban érezte magát.
Figyelmeztető hang harsant, és ő ellökte magától az anyját.
– De én nem vagyok gyerek! – kiáltotta, és hirtelen egy kemény mell töltötte ki a tenyerét. Világoskék szemek mosolyogtak rá, és telt ajkak nyíltak szét hívogatóan. Nagyot kiáltva lökte el magától Abigailt.
– Mi vagy te?
Váratlanul egyedül találta magát a sötétben, és reszketni kezdett. Nem kapott válasz, mégis tudta, hogy van még valaki a sűrű homályban. Látni próbált, de semmit sem talált, pedig érezte, hogy nincs egyedül.
Akaratát megfeszítve megfordult. Hangja a saját fülében csöngött, amint megkérdezte:
– Mi vagy te?
Nagyon messziről Pug hangját hallotta:
– Ez a félelmed, Nicholas. Ez az ok, amiért ragaszkodsz hozzá. Nézd meg, milyen valójában!
A fiúnak összeszorult a gyomra.
– Ne! – suttogta.
Hirtelen érzett valamit maga mellett: a távoli jelenlét felé sikló fenyegetéssé változott. Valami közeledett, ami bántani akarta, valami, ami darabokra szaggathatta a védelmét és elpusztíthatta őt.
Sötétség gyűlt köré, amely bezárta és elszigetelte őt. Megpróbált elhúzódni előle, de miközben a szabadságáért küzdött, lassan minden oldalról nyomás nehezedett rá, amíg mozgásképtelenné nem vált.
Fojtogató érzés fogta el. Levegőért kapkodott, de sehogy sem akart megtelni a tüdeje. Tehetetlenül fuldokolni kezdett. Elhalt torkában a sikoly, és halk hüppögés közepette könnyek csorogtak az arcán.
– Nicholas – szólította a meleg, megnyugtató hang. Lágy kezek simították végig, és szépséges édesanyját... nem, Abigailt látta közeledni. – Érints meg! – kérte a hang szelíden.
– Valójában mi ez, Nicholas? – kérdezte most Pug hangja.
A nők képe elenyészett, és ő egyedül maradt a toronyban. A nap véget ért, leszállt a hűvös, közönyös éjszaka. Egyedül volt.
Felállt és körbejárta a szobát, de nem találta az ajtót. Amikor kinézett az ablakon, látta, hogy Crydee nincs többé. Még hamu sem maradt a városból, és a kastély többi része is eltűnt; ez az egyetlen torony állt közel s távol. Odalenn csak töredezett kövekkel és homokkal borított síkság várakozott élettelenül és reményvesztetten. A fekete tenger olajos hullámai unott közönnyel csapódtak a terméketlen sziklapartnak, amelyen még moszatok sem voltak képesek megtapadni.
– Mit látsz? – kérdezte a távoli hang.
Nicholas küszködött a szavakkal, de végül megtalálta a hangját:
– Kudarcot.
– Kudarcot?
– Tökéletes és végzetes kudarcot. Semmi sem éli túl.
– Akkor menj oda! – parancsolta Pug hangja.
És már odakinn állt a töredezett síkságon, ahol az élettelen hullámok gyászos morajlása zúgott a levegőben.
– Hová menjek? – kérdezte.
– Hová akarsz menni?
Most már tudta.
– Oda! – mutatott az öblön túl nyugatra. – Oda akarok menni!
– Mi akadályoz meg ebben? – szólt Pug.
– Azt hiszem, ez – pillantott körül.
– Mitől félsz, Nicholas – jelent meg a varázsló mellette.
– Ettől – nézett körül a fiú ismét. – A teljes kudarctól.
Pug bólintott.
– Mesélj nekem a kudarcról.
Nicholas nagy levegőt vett.
– Apám... – a fiúnak elszorult a torka és könnybe lábadt a szeme. – Tudom, hogy szeret engem. – Nicholas hagyta, hogy átjárja a fájdalom. – De képtelen elfogadni.
Pug ismét bólintott.
– És?
– És anyám, ő pedig rettenetesen félt engem.
– És?
Nicholas elgondolkodva bámulta a fekete tengert.
– Ez megijeszt.
– Miért?
– Elhiteti velem, hogy nem tudom... – akadt el a szava.
– Mit nem tudsz?
– Nem tudom... megtenni, amit meg kell tennem.
– És mit kell tenned?
– Nem tudom – zokogott fel a fiatalember. Aztán hirtelen eszébe jutott, amit Samuel háznagytól hallott egyszer, és sírásból nevetésre váltott. – Hát ez az! Rá kell jönnöm, mit kell tennem.
Pug mosolyától Nicholas hirtelen megkönnyebbült. A varázslóra nézve megismételte: – Rá kell jönnöm, mit kell tennem.
Pug intett a fiúnak, hogy kövesse.
– Miért rettegsz ennyire a kudarctól?
– Gondolom, azért, mert apám minden másnál jobban gyűlöli a kudarcot.
– Nincs sok időnk – jelentette ki ekkor a mágus. – Rohamléptekkel száguld az idő, nekem pedig mindjárt el kell mennem. Megbízol bennem annyira, hogy megtaníthassak neked valamit?
– Azt hiszem, igen.
Nicholas hirtelen egy kőpárkányon találta magát, magasan a tengerszint felett. Odalenn hullámok nyaldosta sziklafelszín hívogatta. Hirtelen megszédült és megroggyant a térde.
– Lépj előre! – kérte Pug.
– Elkapsz? – kérdezte a nagyherceg, és a hangja gyerekesen vékonynak hangzott a fülében.
– Lépj előre, Nicholas!
A fiú engedelmeskedett, és hirtelen zuhanni kezdett. Felsikoltott.
A sziklák csak úgy száguldottak felé, és tudta, hogy meg fog halni. Bénító fájdalom cikázott végig rajta, és nyögve feküdt egy kicsit a kemény kövön, miközben a hullámok átcsaptak a feje fölött.
– Élek – kapkodott levegőért, miután kiköpte a kesernyés vizet.
Pug ott állt mellette, és a kezét nyújtotta.
– Igen, élsz.
Nicholas megragadta a felé nyújtott kezet, és máris megint a sziklapárkányon állt.
– Lépj előre! – mondta Pug.
– Nem! – tiltakozott a fiú. – Azt hiszed, megőrültem?
– Lépj előre! – parancsolta a varázsló.
Nicholas tétován becsukta a szemét, és lépett egyet. Nem segített, hogy lehunyta a szemét; a levegőn átsüvítve megint a szikláknak csapódott. Pillanatnyi kábultság után döbbenten eszmélt rá, hogy még mindig semmi baja. Pug ismét mellette térdelt.
– Készen állsz?
– Mi? – állt fel imbolyogva.
– Újból meg kell tenned.
– Miért? – szipogott csendesen.
– Hogy megtanulj valamit.
A fiú megragadta a varázsló kezét, és már fenn is termett a párkányon.
– Lépj előre! – kérte Pug halkan.
Nicholas engedelmeskedett, de egyik lába beleolvadt a kőbe. Felkavarodott a gyomra, ahogy kibillent a szakadék fölé, bal lába azonban szilárdan a párkányhoz szegezte.
Hasogató fájdalmat érzett, ahogy ott lógott kicsavarodott lábbal, fejjel lefelé, háttal a sziklafalnak. Hirtelen Pug jelent meg előtte.
– Fáj, ugye?
– Mi történik? – kérdezte a fiú.
– Ez a fájdalmad, Nicholas – mutatott a mágus a kőhöz nőtt lábára. – Ez édesanyád és a kedvesed szeretete. Ez a mentséged. Emiatt nem vallhatsz kudarcot.
– Hiszen állandóan kudarcot vallok – felelte a nagyherceg keserűen.
– Csakhogy megvan az oka, amiért kudarcot vallasz, vagy nem? – mosolygott Pug kérlelhetetlenül.
Nicholas hideg nyilallást érzett a gyomrában.
– Hogy érted ezt?
– Nem azért vallasz kudarcot, mert hibát követsz el, hanem mert te vagy a szegény nyomorék gyermek. – A varázsló a fiú előtt lebegett a levegőben. – Két választásod van, Királyság hercege. Itt lóghatsz késő öregségedig, tudván tudva, hogy számtalan nagy tett várna rád: megmenthetnél ártatlanokat, megtalálhatnád álmaid asszonyát, megoltalmazhatnád alattvalóidat... ha nem lenne a sánta lábad. Vagy megszabadíthatod magadat a mentségedtől.
Nicholas megpróbált felhúzódzkodni, de semmi kapaszkodót sem talált.
Pug vádlón rámutatott.
– Hiszen lezuhantál a sziklákra! Tudod, milyen érzés.
– Nagyon fáj! – sírt fel a fiú.
– Hát persze, hogy fáj – dorgálta meg a varázsló –, de túléled. Hiszen csak fájdalom! Nem haltál bele, és újra megpróbálhatod. Nem járhatsz sikerrel, ha nem mersz megkockáztatni egy esetleges kudarcot. – Pug a fiú bokája felé intett, amely beleolvadt a sziklába. – Ez itt egy kifogás. Mindnyájan találhatunk ilyet magunknak, ha akarunk. Olyan képességeid vannak, amelyek sokkal komolyabb előnyöket jelentenek, mint amilyen hátrányt ez a nevetséges kis deformitás.
Hirtelen hatalmas bizonyosságérzet töltötte el Nicholast.
– Mit kell tennem?
– Hiszen tudod – mondta Pug, majd távozott.
A nagyherceg felnyúlt, és megragadta a bal lábát. A vér a halántékán dobolt, és pattanásig feszültek az izmai, miközben felhúzódzkodott. Ujjaival a sziklán kotorászva egyre előrébb hajolt. Centiméterről centiméterre küzdötte előre magát, miközben szeméből patakzottak a fájdalom és az elkeseredettség könnyei.
Végül ott ült a peremen, bár a lába még mindig a kő foglya volt. Kés lógott a derekán, ahol egy perccel ezelőtt még semmi sem volt.
Megértette. Fogta a kést, és kis tétovázás után lesújtott vele a saját bokájára. Fájdalom hasított a lábába, a lába szinte lángolt. Kíntól sziszegve kényszerítette magát, hogy tovább nyiszálja. Olyan érzés volt, mintha kemény kenyeret vágna, nem pedig csontot és izmokat, a gyötrelem azonban újra meg újra villámokat szórt rá.
Amikor saját húsának utolsó szövetét is átvágta, észrevette, hogy áll. Tulajdon édesanyja torkához tartotta a kést. Zavartan pislogva húzta vissza a fegyvert. Anita, Krondor nagyhercegnője megszólította:
– Nicholas! Miért bántasz engem? Hiszen szeretlek.
Azután Abigail állt előtte áttetsző ruhában. Lesütött szempillákkal nyitotta szóra érzékien telt ajkait:
– Nicholas! Miért bántasz engem? Hiszen szeretlek.
A fiatalember rémülten, földbe gyökerezett lábbal állt egy pillanatig, aztán felordított:
– Te nem Abigail vagy! És nem is az anyám! Te vagy az a gonosz dolog, ami megkötöz engem!
A látomás arcán szomorúság suhant át.
– Hiszen szeretlek – mondta.
Nicholas összefüggéstelenül kiáltozva előreszúrt. A kés eltalálta a nőt, aki köddé és párává foszlott.
Fájdalom hasított Nicholas agyába, és a fiú felsikoltott. Valami értékes szakadt ki a melléből, s ezért szörnyű veszteségérzet gyötörte. Aztán hirtelen megszűnt a nyomás, és ő megkönnyebbülten hanyatlott vissza a sötétségbe.

 

Nicholas kinyitotta a szemét. Nakor és Anthony segített neki felülni. Hátát a fal hideg, fekete köveinek vetette. Napnyugta volt, és kezdett leszállni a köd.
– Mióta vagyok itt? – kérdezte. A hangja rekedtnek tűnt, és kapart a torka.
– Másfél napja – felelte Anthony. Vizestömlőt nyújtott a fiú felé, és ő ráébredt, hogy nagyon szomjas. Nicholas nagyot húzott a tömlőből.
– Fáj a torkom – suttogta.
– Nagyon hosszú ideig kiáltoztál és sikoltoztál, Nicholas – magyarázta Anthony. – Szörnyű küzdelmet vívtál.
A nagyherceg bólintott, de ettől forogni kezdett körülötte a világ.
– Szédülök – mondta.
– Csak éhes vagy – adott neki egy narancsot Nakor.
Nicholas lehúzott egy darabot a héjból, és beleharapott a gyümölcsbe. Hagyta, hogy az édes lé végigcsorogjon az arcán, miközben megrágta a puha gerezdet. Lenyelte a falatot, aztán megszólalt:
– Úgy érzem, mintha elveszítettem volna valamit.
Anthony bólintott, az isalani pedig így szólt:
– Az emberek szeretik a félelmeiket. Ezért is ragaszkodnak hozzájuk annyira. Te nagyon fiatalon tanultál meg valamit, hercegem, amit az öregebbek közül is csak kevesen értenek. Ráébredtél, hogy a félelem nem valami szörnyűséges dolog, hinnem nagyon is elbűvölő és csábító.
A fiú bólogatva fejezte be az evést. Nakor adott neki még egy narancsot. Nicholas ezt már teljesen meghámozta.
– Megöltem az anyámat vagy Abigailt – illetve valamit, ami ugyanolyannak látszott, mint ők.
– Nem ők voltak – nyugtatta meg a kis emberke. – A félelmeidet ölted meg.
– Úgy érzem, egyszerre sírni és nevetni tudnék – hunyta be a szemét a fiatalember.
– Egyszerűen csak enned és aludnod kell – kacagott Nakor.
Nicholas felsóhajtott.
– Pug?
– Az árnyék-teremtménye összeomlott, és elenyészett a vörös fény – felelte az isalani. – Pug azt mondta, hamarosan csúnya dolgok veszik őt üldözőbe, és nem akarta, hogy amikor utolérik, emberek legyenek körülötte. Fogta a talizmánodat, és Anthonynak adta.
A nagyherceg önkéntelenül érte nyúlt, és érezte, hogy a bőrszíjon lógó delfin medál hiányzik. Anthony előhúzta a köntöse alól, és megmutatta, hogy most ő viseli.
– Nem tudom, miért, de azt kérte, hogy egy darabig én őrizzem, viszont ne használjam többé, csak ha végképp nincs más választás.
– Aztán pedig istenhozzádot mondott, és távozott – vonta meg a vállát Nakor.
A félhomályban Nicholas lepillantott a lábára. Valami idegen dolog nőtt ki a bal bokájából. Próbát tett, és sikerült megmozdítania a lábujjait. Könnyek gyülekeztek á szemében.
– Istenek! – adott hálát az égnek. Egészséges, formás bal lábára nézett, amely életében először tökéletesen illett a másikhoz.
– Az átalakulás nem volt könnyű – magyarázta Anthony. – Nem tudom, mit csinált Pug, de te és ő sok-sok óráig tartó transzba estetek. Figyeltem, ahogyan gyógyulás közben megnyúlt és növekedett a csont és a hús: Döbbenetes volt. Viszont szörnyen fájhatott, mert rekedtre ordítottad magad.
Nakor felállt. Előrenyújtotta a kezét, Nicholas pedig belekapaszkodott. A kis emberke meglepően erősnek bizonyult, miközben talpra segítette a fiút. A nagyherceg kísérletképpen ránehezedett frissen gyógyult lábára, de bizonytalannak érezte az egyensúlyát.
– Még hozzá kell szoknom – mondta.
Az isalani fejét csóválva nézett Nicholas formás bal lábfejére.
– Muszáj neked mindent ilyen bonyolultul intézned?
A fiú nevetve ölelte át a kis emberke nyakát. Úgy hahotázott, hogy belefájdult az oldala. Egy idő után elengedte Nakort.
– Igen. Muszáj – mondta könnyes arccal.

 

Martin felnézve észrevette a felé tartó Anthonyt, Nakort és Nicholast. Nicholas óvatosan lépkedett a kövek között, és minden lépésnél elfintorodott, mintha fájdalmai lennének.
Martin már éppen mondani akart valamit a mellette álló katonának, amikor észrevette, hogy a fiú mezítláb van. Ráadásul Nicholas mindkét lába normálisnak tűnt!
Crydee hercege magára hagyta a katonát, és unokaöccse elé sietett. Mélyen Nicholas szemébe nézett, és megpróbálta megérteni, amit ott látott.
– Segíthetek valamit? – kérdezte végül.
– Hát, nagy hasznát tudnám venni egy pár új csizmának – vigyorodott el a fiú.

 

 

8.
A baleset

Nicholas suhintott egyet.
Marcus hátraugorva hárított, majd riposztozott. Nicholas könnyedén félreütötte a pengéjét, és még egy lépéssel hátrébb kényszerítette őt.
– Elég – engedte le a kardját a nagyherceg.
A két fiatalember zihált és verejtékben úszott. Mindketten szakállat növesztettek, amely meglehetősen marcona külsőt kölcsönzött nekik.
Harry kilépett a fogadóból, és odasétált az edzést tartó unokatestvérekhez.
– Na, mit szóltok? – kérdezte.
Még Marcus többnyire rezzenéstelen arca is elváltozott, amikor a hivalkodó alakra nézett. Harry lehajtott szárú csizmába tűrt lila nadrágot viselt, a derekára pedig sárga selyemkendőt tekert övként. Zöld ingének elejét megfakult aranybrokát díszítette, és ugyanebből készült a buggyos ujj kivágásaiból elővillanó betét. Inge fölé gesztenyebarna bőrmellényt húzott, amelyet elöl zsinórral és facsattal fogott össze. Fején hosszú, vörös jambósapkát hordott, melynek fehér bojtja hetykén a jobb oldalra billent.
– Ijesztően nézel ki – kommentálta Nicholas.
– Minek akarsz látszani? – érdeklődött Marcus.
– Bukanírnek! – rikkantotta a fiú. – Amos szerint hajlamosak arra, hogy színesen öltözködjenek.
– Hát, ez neked is sikerült – ismerte el Nicholas.
Ekkor Nakor jelent meg narancsot majszolva. Harryre nézve felkacagott. A fiú is szakállat növesztett, de neki igencsak gyér szőrzete nőtt.
– Tulajdonképpen mi az a bukanír? – érdeklődött Harry.
– Nagyon régi, bas-tyrai szó – felelte Nakor. – Eredetileg úgy írták, boucanier. Azokat a fickókat – roncsrablókat, tolvajokat, kalózokat – hívták így, akik tüzet gyújtottak a parton, hogy zátonyra csalják a hajókat.
– Mennyi kifejezés létezik ugyanarra a dologra: tengeri rabló, kalóz, korszár:..
– A sok nyelv miatt – magyarázta Nakor. – A Királyság ugyanolyan, mint Kesh: hódításokra épült. Az ősidőkben a Sötétmocsárban és Rillanonban élők még beszélni sem tudtak egymással. – Azzal bólogatva a fiúkra kacsintott, láthatólag elégedetten, hogy megoszthatta velük tudását.
– Remélem, Amos nem ragaszkodik hozzá, hogy valamennyien így öltözzünk – ingatta a fejét Marcus, majd Nicholashoz fordult. – Még egyet?
– Nem – emelte fel a kezét a nagyherceg. – A lábam sajog, meg el is fáradtam.
Marcus hirtelen előrelépett, és gonoszul az unokaöccse feje irányába sújtott.
– És mi lesz, ha valaki akkor támad rád, amikor elfáradtál?
Nicholasnak éppen csak sikerült hárítania, pedig a csapás komoly sérülést okozhatott volna, ha eltalálja. Marcus tovább támadott, hogy ellenfelét hátrakényszerítse.
– Az ellenség hajlamos rá, hogy a lehető legkényelmetlenebb időpontokban ölje meg az embert – kiáltotta Marcus felső és alsó vágásokat váltogatva.
A páros mindkettőjük számára idegen fegyverrel, szablyával küzdött. Rapírral a kezében itt Crydee-ben senki sem érhetett Nicholas nyomába, ennél a nehezebb fegyvernél azonban sokkal fontosabbak voltak a vágások, így jól érvényesült Marcus fürgesége és ereje.
A nagyherceg nyögve hárított egy gyomrára irányzott szúrást, aztán hangos csatakiáltást hallatva ellentámadásba kezdett. Egy váltogatva fejre és combra célzott vad sorozattal visszaszorította unokabátyját, végül villámgyors csavarintással kiröpítette ellenfele kezéből a kardot. Marcus a következő pillanatban Nicholas pengéjének hegyét érezte a torkán. Hátrálni próbált, de egy mostanában újjáépített téglafal állta útját, s ezen keresztülesve a fenekén landolt. A nagyherceg előrehajolva követte rokona mozdulatait, s így Marcus folyamatosan a torkán érezte a szablya hegyét.
Harry tétován előrelépett, majd megtorpant. Nicholas szeme csak úgy szikrázott a dühtől.
– Igazán jól példázott tanulság volt, kuzin – mondta csípősen. Egy pillanatig csak állt ott, aztán leeresztette fegyverét. – Nagyon jól példázott – ismételte meg száraz kacagással. Ekkor Marcus felé nyújtotta a kezét, és felsegítette őt a földről.
– Jobb, ha megjegyzed, Marcus – hallatszott egy másik hang –, ha náladnál jobb vívókkal kezdesz ki, az egyenes utat jelent a halálba.
A három fiatalember és Nakor megfordult. Amost pillantották meg a fogadó ajtajában. Az admirális megszabadult viseltes sötétkék egyenruhájától. Magas szárú fekete csizmát húzott széles, piros lakkbőr hajtókával. Bő nadrágja és rövid kabátja rég kifakult, eredetileg kék posztóból készült, a kabát mandzsettáját és gallérját megkopott ezüstzsinórozás díszítette. Alatta egykor fehér, mostanra megsárgult inget viselt, rongyos selyemzsabóval az elején. Fején fekete, aranyszegélyes háromszögletű kalap ült, a tetején megviselt, sárga bojttal. Vállán keresztbevetett fegyverszíjáról tekintélyes súlyú tengerészkard lógott. Haját és szakállát beolajozta, így az csigákban lógott arca körül.
Amos levette a kalapját, és végigsimított tar feje búbján.
– Inkább maradj a hosszú íjadnál, Marcus – tanácsolta. – Apádnak sosem volt olyan tehetsége a kardhoz, mint Arutha bácsikádnak, Nicky meg mindannyiótoknál jobb vívó. – Ekkor a nagyherceghez fordult: – Hogy van a lábad?
– Még mindig fáj – grimaszolt a fiú.
– Ez „fantomfájdalom” – rázta meg a fejét Nakor –; csak a fejében fáj.
Nicholas kissé bicegve odament mogorván üldögélő unokabátyjához, és elhelyezkedett mellette a falon.
– Fantomfájdalom? – csodálkozott Amos. – Ennek nemigen van értelme.
– Hát, mindenesetre nagyon is úgy érzem, mintha fájna – ismerte el a nagyherceg. – Nakor szerint meg fog szűnni, ha végre megértem a leckét, amelyet tegnap éjjel kezdtünk el a toronyban.
– Így igaz – helyeselt a kis emberke. – Amint teljesen megérti, nem fog többé fájni.
– Nos, akkor jobb lesz, ha minél előbb megtanulod. A hajnali dagállyal indulunk.
– Van még némi dolgom indulás előtt – állt fel Marcus.
Miután a fiú távozott, Amos megkérdezte:
– Ti ketten nem szívelhetitek egymást, igaz?
Nicholas a földet bámulta maga előtt, ezért Harry felelt helyette:
– Nem is fogják, amíg Abigail nem választ közülük.
– Ha képes lesz rá – tette hozzá a nagyherceg keserűen. – Nekem is össze kell szednem a holmijaimat – mondta, azzal távozott.
Amos most Harryhez fordult:
– Vajon miért van az az érzésem, hogy ha nem tudnak a közeljövőben kibékülni, előbb-utóbb megölik egymást?
– Vérfagyasztó gondolat, nem? – felelte az apród. A meglévő falszakaszra könyökölve folytatta: – Olyan sok bennük a közös: egyik sem engedne egy milliméternyit sem. – A fogadó ajtajára nézett. – Többnyire könnyen kezelhető embernek találtam Nicholast, admirális. Lehet, hogy ön régebb óta ismeri őt, de azt hiszem, én ismerem jobban. – Amos egyetértőleg bólintott. – Marcus láttán ez az egyébként jó természetű fiú komoly beszarást okoz.
Nakor felnevetett.
– Marcus meg úgy viselkedik, mint egy fafejű bugris – jegyezte meg Amos. Aztán hátba veregette Harryt, és hozzáfűzte: – Te meg jobb lesz, ha mostantól fogva „kapitánynak” hívsz, nem pedig „admirálisnak”. Hiszen ismét Trancsír, a hírhedett kalóz vagyok. – Baljós vigyorral előhúzott egy kést az övéből, és mutatóujjával kipróbálta, mennyire éles. – Évekkel öregebb és szintekkel lassabb lettem, de amit az idő elvett tőlem korban, azt visszaadta gonoszságban. – Hirtelen Harry orrának szegezte a kést. – Talán nem értesz egyet?
A fiú ijedten felszisszenve ugrott hátra.
– De igen, uram! Kapitány! Uram!
Amos hahotázni kezdett.
– Tudod, a kalózok között mindig a kapitány a legkegyetlenebb állat. Emiatt választják meg. Az ember addig fenyegeti a legénységet, amíg rá nem szavaznak.
Harry elvigyorodott.
– Így lett kapitány olyan fiatalon? – érdeklődött.
Az admirális bólintott.
– Így. De az is hozzájárult, hogy még hajósinas koromban megöltem azt a szemét másodtisztet. – A falnak dőlve visszadugta a kést az övébe. – Tizenkét évesen szálltam először hajóra. A második utamon a másodtiszt – egy Barnes nevű fickó – meg akart verni valamiért, amit el sem követtem. Ezért megöltem. A kapitány rögtönítélő bíróság elé állított...
– Rögtönítélő bíróság? – csodálkozott az apród.
– Akkor és ott, azonnal az emberek szeme láttára. Nem a szokásos hivatalos eljárásra gondoltam. Az ember előadja a történetét, a legénység meg dönt. Kiderült, hogy a fiúk többsége utálta Barnest, én pedig egyértelműen bebizonyítottam, hogy olyasvalami miatt vert meg, ami nem az én hibám volt. Ráadásul a bűnös előlépett, és elmondta a kapitánynak, hogy nem én tettem, amivel vádoltak...
Amos tekintete elködösült.
– Mulatságos, nem? Tulajdonképpen nem is emlékszem, mivel vádoltak. Mindenesetre a bűnöst megvesszőzték, bár a kapitány viszonylag elnézően bánt vele, amiért szólt, hogy megmentse az életemet. Engem megtettek harmadik tisztnek.
– Húszéves koromra én voltam a kapitány, Harry. Mire betöltöttem a huszonhatot, már a Keserű-tenger majd minden kikötőjében portyáztam, Krondort és Durbint kivéve. Huszonkilenc évesen pedig jó útra tértem. – Ekkor felkacagott. – És az első tisztességes utamon a tsuranik felgyújtották a hajómat, aztán meg itt hagytak minden nélkül Crydee-ben. Ez több mint harminc évvel ezelőtt történt. Most pedig itt állok, túl a hatvanon, és visszavedlettem kalózzá! – hahotázott megint. – Ördögi kör, nem igaz?
– Micsoda történet! – rázta hitetlenül a fejét Harry.
Amos felpillantott az egykori crydee-i vár kiégett romjára. Tegnap két kőműves érkezett Carse-ból, és most kezdték a felújításhoz szükséges felülvizsgálatokat. Martin is velük ment, és számos instrukciót adott nekik, hogy amint megkezdődik az olvadás, hozzákezdhessenek a munkához, attól függetlenül, hogy ő visszatér-e addigra.
– Amikor először odaérkeztem ahhoz az erődhöz, szokatlan emberekkel találkoztam – pillantott a földre elgondolkodva. – Megváltoztatták az életemet. Sokkal tartozom nekik. Azért szoktam szidni Aruthát, hogy túl komolyan veszi az életet, és az igazat megvallva olykor elég sótlan fickó tud lenni. – Aztán a fogadóra emelve tekintetét folytatta: – Ugyanakkor sok tekintetben csodálatos ember, és ha lehetne, őt választanám tisztemnek, amikor viharos tengerre készülök. Úgy szeretem őt, mintha a fiam lenne, az ő fiának lenni viszont nem könnyű feladat. Borric és Erland számos területen tehetségesek, különösen pedig abban, hogy rendkívüli módon különböznek az édesapjuktól, Nicholas viszont...
– Épp olyan, mint ő – fejezte be Harry.
Az admirális felsóhajtott.
– Még soha senki előtt nem ismertem be, de mindig Nicky volt a kedvencem. Szelíd kölyök, és bár örökölte Arutha legtöbb erősségét, megvan benne édesanyja gyengédsége is. – Amos ellökte magát a faltól. – Imádkozom, hogy épségben visszavihessem őt a családjához. Nem tudnám megmagyarázni a nagyanyjának, hogy engedhettem, hogy bármi baj történjék vele.
– Bárcsak így érezne az én irányomban is, és ugyanilyen nehézségei lennének az apámmal kapcsolatban, kapitány – jegyezte meg az apród.
– A te apádat nem akarom feleségül venni, Harry – felelte Amos gonosz vigyorral. – Tehát magadra vagy utalva.
A fiú felnevetett, de a hangja hamisan csengett. Ekkor egy kiáltás hallatszott a hegyről, és az egyik carse-i kőműves őrült iramban rohanni kezdett lefelé. Feléjük ordított valamit, és Amos Harryre nézett.
– Nem értettem... – mondta az apród tanácstalanul.
Ekkor a munkás megismételte.
– Jaj, ne! – nyögött fel az admirális.
– Mi történt? – sürgette a fiú.
– Baleset – mondta Nakor hirtelen felbukkanva mellettük, majd rohanvást a kastély felé indult.
Most már Harry is értette. Mindössze hárman voltak odafönn a várnál: két kőműves és a herceg.
– Előkerítem Marcust és Nicholast! – lépett a fogadó ajtajához.
Amos is elrohant a kastély felé, de előbb Harry után szólt:
– Anthonyt is keresd meg! Lehet, hogy gyógyítóra lesz szükségünk!

 

Mire mindannyian fölértek a várba, Martint már a Silban Apátság egyik szerzetese gondjaiba vette. A falfehér arcú herceg ájultan feküdt a kopár földön, mellette a sérüléseit vizsgáló barát térdelt.
– Mi történt? – kiáltott oda Marcus még messziről.
Az idősebbik kőműves válaszolt:
– A mellvéd egy része leomlott, és őkegyelmessége lezuhant. Pedig mondtam neki, hogy veszélyes odafenn! – mondta a férfi, és hallatszott, hogy legfőbb gondja, hogy ne őt hibáztassák a történtekért.
– Súlyos? – nézett Marcus a szerzetesre.
A kérdezett bólintott, ezért Anthony és Nakor is letérdelt a sérült mellé. Egy darabig suttogtak, aztán a fiatal udvari varázsló felállt.
– Le kell vinnünk a fogadóba.
– Ne csináljunk valami hordágyféleséget? – javasolta Nicholas.
– Arra most nincs idő! – jelentette ki Anthony.
Harry, Nicholas és Marcus felemelték Martint, és lassan, a lehető legkevésbé rázós útvonalon lementek a hegyről.
A fogadóhoz érve felvitték a herceget egy kisebb szobába az emeleten. Anthony intett, hogy mindenki hagyja el a helyiséget, aztán Nakor társaságában bezárkózott a szobába. A többiek egy darabig még ott őgyelegtek a csukott ajtó előtt, végül Amos megszólalt:
Nincs értelme itt várakozni. Millióegy dolgunk van a holnapi indulásig.
– Holnap? – kérdezett vissza Marcus. – Ezt nem gondolhatod komolyan.
– De igen – nézett farkasszemet az admirális Martin fiával. – Komolyan gondolom. A reggeli dagállyal indulunk.
Marcus dühösen toppantott.
– De apa nem lesz utazásra alkalmas állapotban holnap.
– Az apád jövő tavaszig nem lesz utazásra alkalmas állapotban, fiam. Nem várhatunk rá.
Marcus már éppen tiltakozni akart, amikor Nicholas leintette:
– Várj egy percet! – Aztán Amoshoz fordult: – Honnan tudod?
– Életem során, Nicky, számos embert láttam az árbockosárból a fedélzetre zuhanni. – Marcusra pillantva folytatta: – Fiam, te is tudod, Martin közelebb áll a hetvenhez, mint a hatvanhoz, bár az ember ránézvést meg nem mondaná. Nála fiatalabb férfiak is haltak már bele efféle sérülésekbe. Senki sem fog hazudni neked, és azt állítani, hogy apád élete nem forog veszélyben. Csakhogy ez igaz a húgodra és a többi fogolyra is. Ha itt várunk, attól apád még nem lesz jobban, a testvéred és a többiek viszont napról napra reménytelenebb helyzetbe kerülnek. Holnap indulunk.
Azzal megfordult, és magára hagyta a három, némán álldogáló fiatalembert.
– Sajnálom, Marcus – törte meg végül a csendet Nicholas.
Az unokabátyja ránézett, aztán szó nélkül lesietett a lépcsőn.

 

Calis lépett be a fogadóba, egy váratlan zápor miatt sietve. Megrázta magát, levette csuklyás köpönyegét, majd az ajtó melletti kampóra akasztotta azt. A helyiségben még mindig sokan voltak, bár nem annyira, mint amikor a féltünde legutoljára járt Crydee-ben, mivel azóta jó néhány másik menedéket emeltek a városban.
Amikor meglátta Nicholast és Harryt, odament hozzájuk, és leült melléjük.
– Üzenetet hoztam a nagybátyjának, Nicholas herceg.
A fiú elmondta neki a balesetet. Calis türelmesen végighallgatta, majd így szólt:
– Ez rossz hír.
Ekkor Anthony bukkant fel a lépcsőn, és amikor meglátta a nagyherceget, odasietett az asztalához.
Őkegyelmessége visszanyerte az eszméletét; hol van Marcus?
– Megkeresem – pattant fel Harry.
Anthony odabiccentett Calisnak.
– Üzenetem van a herceg számára – mondta a tünde herceg.
– Kap néhány percet – intett felfelé a varázsló.
Amikor Nicholas is felállt, Anthony visszaültette:
– Egyszerre csak egy mehet be hozzá.
A tünde királynő fia követte a fiatal mágust felfelé a lépcsőn. Néhány perc múlva Marcus és Harry is megérkezett. A nagyherceg odalépett unokatestvére mellé.
– Apa felébredt? – kérdezte az.
Nicholas bólintott.
– Calis üzenetet hozott a tünde királynőtől, és most nála van. Te is bemehetsz hozzá, amint ő kijött.
Ekkor Calis jelent meg a lépcső tetején, ezért Marcus elindult felfelé. A féltünde azonban a fiú mellére tette a kezét, hogy visszatartsa őt.
– Őkegyelmessége Nicholasszal óhajt beszélni.
Marcus szeme felszikrázott, de a fiatalember nem szólt semmit, amikor unokaöccse elsietett mellette. A nagyherceg belépett a szobába. Martin a háta mögé polcolt párnákkal, melléig húzott vastag takaróval ült az ágyban.
Anthony, Nakor és az ápoló szerzetes körülötte ténferegtek.
– Bácsikám? – szólította meg Nicholas.
Martin kinyújtotta a kezét. A fiú megfogta és gyengéden megszorította. A herceg hangja rémisztően gyengének hallatszott, amikor megszólalt:
– Beszélnem kell veled, Nicholas. Négyszemközt.
A fiatalember a többiekre pillantott.
– Odakinn várunk – mondta Anthony.
Martin behunyta a szemét, és verejtéktől gyöngyöző homlokkal hátradőlt. Amint csukódni hallotta az ajtót, így szólt:
– Calis ezt hozta nekem – nyújtott egy gyűrűt unokaöccse felé.
A fiú elvette és megvizsgálta. Ezüstös-fekete fémből készült, és hidegen csillogott. Az ékszer valahogy taszítólag hatott: két, egymást keresztező kígyóból állt, amelyek egymás farkát tartják a szájukban. A fiú vissza akarta adni a nagybátyjának, de az megállította:
– Nem, tartsd csak meg! – tiltakozott. Nicholas az övén lógó erszénykébe tette.
– Mennyit mesélt neked az apád Sethanonról? – kérdezte hirtelen a herceg.
Nicholast meglepte a kérdés.
– Egy kicsit – válaszolta. – Nem beszélt róla túl gyakran, és általában akkor is nagyon szerény volt a saját szerepét illetőleg. Amos azonban sok mindent elmondott róla.
– Nem kétlem – mosolyodott el halványan Martin. – Azzal a csatával kapcsolatban azonban sok olyan dolog van, amiről Amos sem tud. – Ekkor intett a fiúnak, hogy üljön az ágy szélére. Amikor az engedelmeskedett, folytatta: – Lehet, hogy haldoklom.
Nicholas tiltakozni akart, de Martin azt mondta:
– Nincs időnk az értelmetlen udvariaskodásra, Nicky. Túl sok forog kockán. Lehet, hogy meghalok, de az is lehet, hogy életben maradok, az istenek akarata szerint – ámbár Briana nélkül... – Nicholas most először látta, mennyire meggyötörte nagybátyját a veszteség. Ekkor azonban megkeményedett a férfi tekintete. – Tudnod kell bizonyos dolgokról, nekem pedig a sérülésem miatt nehezemre esik, hogy elmondjam.
A fiú bólintott, Martin pedig pihent néhány pillanatig, mielőtt belekezdett.
– Az ősidőkben világunkon egy nagy hatalmú faj uralkodott – Nicholas döbbenten pislogott. A herceg folytatta: – Ők valheruknak nevezték magukat. A mi legendáinkban sárkány nagyuraknak hívták őket...

 

Marcus magában fortyogott.
– Miért akarta látni Nicholast?
– Én is csak annyit tudok, mint te – vonta meg a vállát Harry. A fiú figyelte egy darabig a fiatalembert, aki mellett az elmúlt egy hónapban apródoskodott. Még mindig nem ismerte jól Marcust, de azt így is tudta, hogy csak nehezen tudja magában tartani fokozódó dühét. Először ott volt a versengés Abigail miatt, azután az édesanyja halála és a húga elrablása, majd az, hogy Nicholas nem volt hajlandó többé apródszerepet játszani, hanem kinyilvánította, hogy ő a Királyság nagyhercege – ez az egész több, mint egy hete forrpontra hevítette Marcus indulatait.
Nicholas jelent meg a lépcső tetején, és odaintett Anthonynak, Nakornak és a szerzetesnek. Ők hárman visszamentek a szobába, miközben Marcus kettesével vette a lépcsőfokokat fölfelé.
– Látni akar téged – szólt oda unokabátyjának a nagyherceg.
Marcus szó nélkül elsietett mellette. Harry látva barátja elgondolkodó arckifejezését, nem állhatta meg kíváncsiskodás nélkül:
– Mi történt?
– Csak egy kis levegőre van szükségem – felelte Nicholas.
Harry mellészegődött, és együtt hagyták el a fogadót, azután, félreértelmezve a másik arckifejezését, megkérdezte:
– A herceg...?
– Térd alatt és fölött is eltört a lába, és Anthony szerint belső vérzései vannak.
– Meg fog... – Harry majdnem azt mondta, „halni”, de még időben észbekapott és helyesbített. – ... gyógyulni?
– Nem tudom – ingatta a fejét Nicholas. – Öregebb, mint gondoltam, viszont nagyon szívós. – Azzal a fiú folytatta a sétát az óceán irányába.
– De valami más is van, ugye? – erősködött Harry.
A nagyherceg bólintott.
– Mi az?
– Nem mondhatom meg.
– Nicky, azt hittem, barátok vagyunk.
– Ez igaz is, Harry – torpant meg egy pillanatra Nicholas, és társára pillantott. – Csakhogy léteznek olyan dolgok, amelyekről kizárólag a királyi család tudhat.
Volt valami a hangsúlyában, ami megállította Harryt. Pillanatnyi tétovázás után ismét a barátja nyomába eredt.
– Komoly a helyzet?
Nicholas bólintott.
– Annyit azért mondhatok: léteznek olyan erők odakinn, amelyek arra törekszenek, hogy elpusztítsanak minket és minden mást – komolyan mondom, hogy mindent –, amit szeretünk. És lehet, hogy az ő kezük van az itt történtekben is.
– Valóban – jegyezte meg egy hang a sötétből.
A két fiú megpördült, és Nicholas már félig kihúzta a kardját hüvelyéből, mire felismerte Calist. A tünde királynő fia előlépett a félhomályból, mondván:
– Azt hiszem, nagyjából ugyanazt a beszélgetést folytattam az apámmal, mint ön a nagybátyjával, Nicholas herceg.
– Tud a kígyókról?
– Az egyik felderítőcsapatunk a Kőhegyek mentén húzódó határnál egy csapat mordelbe ütközött, és megküzdött velük. Azt a kígyós gyűrűt az egyik mordel holttestén találták. Lehet, hogy a nagy felkelés idejéből származik, amikor a hamis Murmandamus Sethanon ellen vonult. Ha így van, nincs mitől tartanunk.
Nicholas bólintott.
– De ha nem...
– Akkor ismét baj készülődik.
– Mit akar tenni Tomas és az ön édesanyja?
– Egyelőre semmit – vonta meg a vállát Calis. – Nem szokásunk árnyékok ellen hadakozni. De mivel lehet, hogy a félhomályban veszélyek leselkednek, én is önökkel utazom.
– Miért éppen ön? – mosolyodott el a nagyherceg.
Calis visszamosolygott.
– Én legalább annyira ember vagyok, mint amennyire a tündenéphez tartozom. A kinézetem nem árul el úgy, mint bárki mást Elvandarból. – Végignézett Crydee romjain. – Látni akarom, miféle emberek tették ezt. – Aztán ismét a két fiúra nézett. – És megtudhatok néhány dolgot az emberi örökségemről is. – A vállára vette az íját. – Azt hiszem, a nagyszüleimmel töltöm ezt az éjszakát. Ritkán látom őket, és az ő fogalmaik szerint soká tarthat, amíg visszaérünk. – Azzal további magyarázkodás helyett távozott.
– Mi ez a dolog a gyűrűvel? – kérdezte Harry egy idő múlva.
Nicholas elővette a gyűrűt és a tenyerén tartotta, hogy a barátja is lássa. A félhomályban szinte úgy látszott, saját fénnyel ragyog.
– Ez aztán a baljóslatú ékszer – jegyezte meg az apród fintorogva.
– Talán sokkal több annál – felelte a nagyherceg, majd visszatette a gyűrűt az erszényébe. – Gyerünk! Számtalan elintéznivalónk van még indulás előtt.

 

A hajó elhagyta a kikötőt, ezért Amos minden vitorlát felvonatott. Tiszta és meleg hajnalnak tűnt: biztató kezdet – reménykedett Nicholas. A kapitányi hídon állva figyelte, hogyan igazgatja egy fürge matróz az orrvitorla ráncait. Aztán lenézett a mellettük habzó vízre. Játékos delfinek át- meg átugrották a hajó orrdíszét.
– Jó jel – jegyezte meg egy matróz, felkapaszkodva a korláton. Könnyedén beugorva meztelen talpára érkezett, és már el is sietett következő feladatára.
A nagyherceg végigmérte a legénységet, és összehasonlította a látványt azzal, amire Crydee-be érkeztével emlékezett. Akkor minden matróz a királysági flotta egyenruhájának valamely változatát viselte: kék nadrágot, kék-fehér csíkos trikót vagy inget és kék gyapjúsapkát. Most viszont a levetett ruhák és a kölcsönzött darabok legegzotikusabb gyűjteményét hordták, amit valaha is látott. A falusi halászok örömmel cserélték el mocskos nadrágukat és ingeiket az erős és meleg kincstári holmiért. A kastély pincéjében épen maradt ládákban találtak egy csomó divatjamúlt selyemkabátot és -nadrágot, finom vászoninget, meg különböző fazonú pomponos vagy tollas kalapot. A ruhák szabásuk alapján eredetileg Borric herceg (Nicholas nagyapja), Lyam király és Arutha herceg tulajdonát képezhették, amikor még itt éltek Crydee-ben. Néhány tucat ruha Carline hercegnőé vagy az édesanyjáé, lady Catherine-é lehetett, de ezeknek is jó hasznát vették, mivel – amint arra Amos rámutatott – a túlcicomázott öltözék a Korszárok Testvériségének – mert így hívta őket – egyik ismertetőjegye volt. Így most a közönséges királysági matrózok annak a férfinak a harminc évvel ezelőtti tunikáit hordták, aki ma a Királyság trónján ült, gallérjukra és kézelőjükre pedig olyan csipkéket és hímzett brokátokat varrtak, amelyek valaha Salador jelenlegi hercegnőjének, az uralkodó húgának ruháit díszítették.
Nicholasnak mosolyognia kellett. Ő maga az édesapja egyik régi öltözékét választotta: szabása és mérete kétségtelenné tette, hogy Arutháé volt. Fekete, combig érő csizmájának bő szára visszahajtva a térdét védte. Egyszerű fekete nadrágja elég kényelmesnek tűnt ahhoz, hogy könnyedén mozoghasson benne, fölül pedig közönséges fehér inget viselt, amelynek azonban széles gallérja és buggyos ujja volt. Erre fekete bőrmellényt húzott, amely néminemű védelmet biztosított a kardok hegye ellen. A legénység hivalkodóbb öltözékének tett egyetlen engedményt a dereka köré tekert vastag, vörös selyemöv jelentette. Bal vállára fekete bőr kardszíjat vetett, amelyet egymást keresztező szőlőindák díszítettek. Erről lógott szablyája. Nicholas ugyan nem szívesen választotta ezt a fegyvert, de a kalózok sokkal gyakrabban használtak ilyet, mint rapírt, amely közismerten Krondor nagyhercegének és fiainak kedvenc fegyvere volt. Övébe pedig hosszú tőrt tűzött.
A fiú fedetlenül hagyta a fejét. Hosszú haját lófarokba fogta és összekötötte egy vörös szalaggal. Szakállát már tíz napja nem borotválta le.
Harry továbbra is a fantáziadús színkavalkádot viselte; Amos azonban ragaszkodott hozzá, hogy hagyja bepiszkolódni kissé és kifakulni a napsütéstől. Az apród morgolódott a kényelmetlenség miatt, a kapitány azonban leszögezte, hogy bár a kalózok színesen öltözködnek, ugyanakkor azonban általában piszkosak.
Antikor Marcus is feljött a fedélzetre, Harry felkacagott. Kiderült, hogy a herceg fia majdnem pontosan ugyanolyan ruhát vett föl, mint Nicholas, kivéve, hogy ő kék selyemövet viselt, nem fogta össze a haját, viszont kék gyapjúsapkát nyomott a fejébe. Oldalán tengerészkard lógott: ezt a rövid, egyenes pengét a hajók fedélzetén vívott közelharcban szokták használni.
– Ha ti ketten nem úgy néztek ki, mint a testvérek, akkor én... – hallgatott el Harry, amikor észrevette, hogy az unokatestvérek vasvilla szemeket meregetnek rá.
– Hogy van az apád? – kérdezte Nicholas.
– Nem sokat beszélt velem – felelte Marcus. – Rám mosolygott, sok szerencsét kívánt, aztán mély álomba merült. – A fiatalember megfogta a korlátot, és úgy megszorította, hogy elfehéredett az ökle. – Egész éjjel mellette maradtam... de még akkor is aludt, amikor reggel otthagytam.
– Erős szervezete van a korához képest – próbálta megnyugtatni Nicholas.
Marcus csak bólintott. Hosszas csend után az unokaöccsére nézett.
– Tisztázzunk valamit! Nem bízom benned. Nem érdekel, mit csináltál, amióta Crydee-be jöttél; szerintem amint véresre fordul a helyzet, ki fogsz szállni. Nincs gyomrod ahhoz, amit hamarosan meg kell tennünk.
Nicholas érezte, hogy az arcába szökik a vér a vád hallatán, de nyugodt maradt.
– Nem érdekel, hogy bízol-e bennem, vagy sem, Marcus, legalábbis amíg engedelmeskedsz nekem – felelte, azzal hátat fordított, és elsétált.
– Én nem leszek esküszegő, Nicholas – kiáltott utána az unokabátyja –, de ha bármi bajt okozol a húgomnak vagy Abigailnek... – hagyta kimondatlanul a fenyegetés végét.
Harry lesietett a fedélzeti lépcsőn, hogy utolérje a barátját.
– Ennek véget kell vetni – mondta.
– Minek? – értetlenkedett a nagyherceg.
– A Marcusszal való rivalizálásnak. Előbb-utóbb belehal valamelyikőtök, ha nem lesztek óvatosak.
Nicholas félrehúzódott, hogy elengedjen két matrózt, akik egy kötelet vittek el mellettük, amivel rögzítették az egyik vitorlarudat. Amos parancsokat üvöltött feléjük a kapitányi hídról.
– Amíg Marcus ennyire utál engem vagy bizalmatlan velem, semmit sem tehetek.
– Nézd, tulajdonképpen nem rossz ember – mentegette őt Harry – Elég időt töltöttem körülötte, hogy tudjam. Sok tekintetben nagyon hasonlít az édesapádra. – A nagyherceg szeme összeszűkült a megjegyzés hallatán. – De komolyan! Apád nagyon szigorú, de igazságos. Marcus egyszerűen nem veszi észre, hogy igazságtalan veled, ennyi az egész. Adj esélyt neki, hogy azt tegye, ami helyes, és meg fogja tenni!
– Mit javasolsz?
– Nem tudom, de valahogyan módot kell találnod, hogy bebizonyítsd, nem vagy az ellensége. A valódi ellenség arra jár – bökött hüvelykujjával nyugat felé.
Eltöprengve a hihetetlen dolgokon, amiket előző este a nagybátyjától hallott, Nicholas kurtán bólintott.
Azt hiszem, talán tehetek valamit.
– Na megyek, beszélek Marcusszal, és megpróbálom megmagyarázni neki a helyzetet – jelentette ki Harry – Ha eszedbe jut valami, ami segíthet, tedd meg, mert biztosan szükségünk lesz egymásra, még mielőtt ez az egész véget érne.
– Mikor lettél ilyen okos, Harry Ludland? – vigyorodott el a nagyherceg.
– Amikor az élet megszűnt mókás lenni – vigyorgott vissza a barátja.
Nicholas rábólintott.
– Beszélek Amosszal. Megtennéd, hogy néhány percen belül a kabinjába küldöd Marcust?
Harry bólintott és előreszaladt, miközben a nagyherceg visszaverekedte magát a kapitányi hídra.
– Beszélnünk kell – mondta Amos mellé érve.
A kapitány a fiatalemberre pillantva látta, hogy komoly dologról lehet szó.
– Négyszemközt?
– Legjobb lenne a kabinodban, Amos.
– Átadom a parancsnokságot, Mr. Rhodes – fordult Amos az első tisztjéhez.
– Igenis, kapitány! – kiáltotta a tiszt.
– Tartsák irányban a hajót! A kajütömben leszek.
Elindultak a kapitány szállására. A folyosón elhaladtak egy nyitott ajtajú kabin mellett, amelyet Marcus megosztott Nakorral, Calisszal, Ghudával és Anthonyval. Utóbbi négy a priccsén feküdt, hogy kipihenje a hosszú éjszakai készülődést, és mert arra számítottak, hogy nem lesz sok nyugalmuk az elkövetkező időszakban. Nicholas odaintett nekik, amikor meglátta őket.
Amos kinyitotta saját szobája ajtaját, majd amikor belül voltak, megkérdezte:
– Miről van szó, Nicky?
– Meg kell várnunk Marcust.
Néhány perccel később kopogtak, és Nicholas ajtót nyitott.
– Mi történt? – kérdezte a belépő Marcus.
– Ülj le! – kérte a nagyherceg.
A másik fiatalember a kapitányra pillantott, de ő is biccentett.
– Tudok Sethanonról – jelentette ki Nicholas Amosra nézve.
– Magam meséltem neked róla, Nicky- mondta az admirális. – Mire gondolsz?
– Úgy értem, Martin bácsi mindent elmondott.
Amos bólintott.
– Van néhány dolog azzal a csatával kapcsolatban, amit csak az apád és a bácsikáid tudnak. Még mi, akik ott voltunk, sem értesültünk róla. Én nem kérdezősködtem. Ha elég fontosnak ítélik ahhoz, hogy beszéljenek a... – hagyta befejezetlenül a mondatot.
– Mit mondott erről az apád? – fordult Nicholas az unokabátyjához.
Marcus savanyúan nézett rokonára.
– Hallottam a mordelek nagy felkeléséről. Tudok a csatáról, illetve Kesh és Tsurannuanni segítségéről.
Nicholas nagy levegőt vett.
– Van egy titok, amelyről kizárólag a király és a fivérei tudtak. Borric bátyámnak elmondták, mivel ő lesz a következő királyunk. Erland bátyám is tudja, mivel ő követi apánkat Krondor trónján. És most már én is tudom.
– Miféle titok lehet az, amelyet apám neked elmondott, előlem pedig elhallgatott? – szűkült össze Marcus szeme.
A nagyherceg elővette a gyűrűt erszényéből, és átadta unokabátyjának, aki egy darabig nézegette, majd továbbította Amosnak.
– Azok az átkozott kígyók! – mormogta a kapitány.
– Mi ez? – kérdezte Marcus.
– Mindkettőtöknek titoktartást kell esküdnötök – jelentette ki Nicholas. – Amit most mondok, az nem hagyhatja el a kabin falait. Rendben?
A két férfi bólintott. A nagyherceg folytatta:
– Csak néhányan tudják, hogy a nagy felkelés, amikor a hamis mordel próféta, Murmandamus megtámadta a Királyságot, mások kezétől eredt.
– Mások? – csodálkozott Marcus.
– A pantathiánus kígyó papok – suttogta Amos.
– Én még soha nem hallottam róluk – jött zavarba Marcus.
– Kevesen hallottunk – mondta Nicholas egyetértőleg. – Murmandamus több tekintetben is hamis prófétának számított. Nemcsak hogy nem ő volt a rég halott vezér, aki visszatérve ellenünk vezette népét, valójában nem is volt igazi sötét tünde. Egy kígyó papot sikerült valamiképpen átalakítani a legendás vezér hasonlatosságára. A mordeleket becsapták, de ők sohasem tudták meg az árulást.
– Értem – tárta szét a kezét Marcus. – De miért akkora titok ez? Azt gondolná az ember, segíthetett volna nekünk az északi határnál, ha a mordelek megtudták volna, hogy egy csaló vezette őket.
– Azért, mert sokkal nagyobb dolgok forognak kockán – felelte a nagyherceg. – Sethanon városában van egy ereklye. Egy hatalmas kő, amelyet egy valheru néven ismert ősi faj készített.
Marcus szeme elkerekedett, Amos viszont bólintott, mintha lassan kezdenének helyükre kerülni a széttöredezett kép darabkái.
– A sárkány nagyurak? – csodálkoztak.
– A pantathiánusok egyfajta gyíkemberek az apád szerint, Marcus – folytatta Nicholas. – Az egyik ősi valherut istennőjükként imádják. Azért akarták megszerezni az Életkristályt, hogy annak hatalmas erejével visszahozzák úrnőjüket erre a világra.
– De hiszen Sethanon elhagyatott – tiltakozott Amos. – A híresztelések szerint átok sújtja a várost. Senki sem lakik ott. Van valami oka, hogy őrizetlenül hagyták ezt a felbecsülhetetlen értékű holmit?
– Martin azt mondta, van egy őrzője, egy nagysárkány, aki egyben orákulum is. Erről nem beszélt többet, azon kívül, hogy menjek el hozzá egyszer. Miután visszatérünk erről az útról, engedélyt kérek majd apámtól, hogy meglátogathassam az orákulumot.
– De miért nem maga az apám mondta el mindezt nekem? – ingatta a fejét Marcus.
– Martin bácsi megesküdött Lyamnak. Csak a király, az én apám, a te apád és Pug tudott a kristály és őrzője létezéséről.
– Macros is tudta – ellenkezett Amos. – Ebben biztos vagyok.
– Fekete Macros eltűnt a csata után – hangzott fel Calis hangja, amint belépett az ajtón.
– Nem kopogtál! – mordult rá a kapitány.
A tünde herceg megvonta a vállát.
– Élesebb a hallásom, mint másoké, ezek a falak pedig nem olyan vastagok, mint szeretnétek. – Becsukta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodott. – Azonkívül az én apám is ismeri a kő őrét, mivel az a sárkány valaha a barátja volt, és elmesélte nekem a Sethanonnál történteket. De miért szegted meg az esküdet, Nicholas?
– Mert Marcus a vérem és a királyi család tagja, még akkor is, ha az édesapja az összes leszármazottja nevében lemondott a koronához való jogukról. Amos pedig hamarosan feleségül veszi a nagyanyámat, így ő is családtag lesz. De ami a legfontosabb, megbízom bennük, és ha bármi történnék velem, muszáj, hogy mások is megértsék, milyen nagy a tét. Több forog itt kockán, mint az elraboltak élete, és az sem számít, mennyire szeretjük őket. Eljöhet az az idő, amikor ésszerűnek látszik, hogy felhagyjunk az üldözéssel, és ha én már nem lennék itt, akkor azt akarom, hogy tudjátok, miért nem adhatjuk fel. – Nicholas egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelni akarná, milyen szavakat használjon. Aztán unokabátyjához fordult: – A te apád nem olyan ember, aki bármit is eltúlozna, de jómagam is alig hiszem el, amit utoljára mondott. Ez a tárgy, az Életkristály valami módon összeköttetésben áll Midkemia minden élőlényével. Ha a pantathiánusok megszereznék, megpróbálnák kiszabadítani úrnőjüket, akit istennek tekintenek, de ezzel elpusztítanának minden teremtett lelket ezen a világon. Azt mondta nekem, mindent, a leghatalmasabb sárkánytól a legapróbb rovarig. Teljes világunk élettelen földtömeggé válna, amelyen csak a visszatért sárkány nagyurak taposnának.
Marcus elkerekedett szemmel pillantott Calisra.
– Apám is erre figyelmeztetett – igazolta a féltünde az elmondottakat. – És neki sem szokása eltúlozni a dolgokat, tehát így kell lennie.
– Miért tennének ekkora gonoszságot a pantathiánusok? – halkult suttogásig Marcus hangja. – Ők is meghalnának, nem?
– Ők a halálkultusz papjai – felelt a nagyherceg. – Azért imádják a valherukat, mert ők formálták őket ilyenné, és tőlük kaptak értelmet. Azelőtt közönséges kígyók voltak. – Saját hangja hallatán hitetlenül megrázta a fejét. – Bárcsak Pug távozása előtt hallottam volna erről! Lenne néhány kérdésem hozzá. Mindenesetre a kígyók azt hiszik, ha úrnőjük visszatér, félistenekként maga mellé emeli őket, és minden további nép, amely elpusztult, az ő szolgájukként támad fel újra.
– De még ha tudnák az igazat, a halál akkor sem rettentené el őket. Örömmel üdvözölnék a pusztulást, ha cserébe visszahívhatnák „istennőjüket”. Most már értitek, miért kell akkor is folytatnunk, ha néhányan odavesznek az ügyért?
Ez utóbbit tulajdonképpen unokabátyjától kérdezte, aki bólintott.
– Értem.
– Tehát te is bölcsen megértetted, mikor ostobaság a vak engedelmesség – mosolygott Calis.
– Érted már, miért nem lehet ellenségeskedés közöttünk?
– Igen – állt fel a fiatalember, és rokona felé nyújtotta a kezét. Kezet ráztak, és Nicholas hirtelen az apjától megszokott félmosollyal találta szembe magát. Aztán Marcus hozzátette: – De amikor ennek az egésznek vége, és Abigail biztonságban hazakerül Crydee-be, vigyázz magadra, Királyság nagyhercege!
A kihívás félig tréfásan, félig komolyan hangzott, és Nicholas ilyennek is fogadta.
– Majd ha biztonságban hazaér a húgoddal és a többiekkel egyetemben.
Ismét kezet ráztak, majd mindketten elhagyták a kajütöt. Calis a halványan somolygó Amosra nézett.
– Mit talál olyan mulatságosnak, kapitány?
– Csak néhány gyereket figyelek, akik lassacskán férfivá érnek, barátom – sóhajtott fel. – Talán a világ sorsa múlik azon, amit teszünk, ők mégis találnak időt arra, hogy egy csinos lányért vetélkedjenek. – Aztán elsötétült arckifejezéssel felmordult: – És ha még egyszer engedély nélkül lépsz be a kabinomba, kiszögezem a füledet az ajtajára! Világos?
– Igenis, kapitány! – mosolygott Calis.
Amos egyedül maradva visszagondolt a Résháború és az azt követő nagy felkelés sötét napjaira. Sok ismerőse halt meg hajója, a Sidonie fedélzetén Crydee ostromakor, meg később, amikor a Királyi fecskét felgyújtották a manók, ő pedig Guy du Bas-Tyra társaságában fogságba esett. Azután következtek az armengari évek, és az állandó háborúság Briana népe és az északi sötét tündék között, amely Sethanon ostromával fejeződött be.
Amos sóhajtva mormolt el egy halk fohászt Ruthiának, a szerencse istennőjének, ezzel a kitétellel:
– Ne hagyd, hogy újra megtörténjen, te szeszélyes boszorkány!
Brianára gondolva elszomorodott, és remélte, hogy Martin túléli a történteket. Aztán belefáradva az emlékezésbe és morbid gondolatokba, feltápászkodott, és elhagyta a szobáját. A hajója a kapitányát várta.

 

 

9.
Szabadkikötő

A lány felzokogott.
– Abbahagynád végre? – szólt rá Margaret. A hangja nem volt sem fenyegető, sem parancsoló; egyszerűen csak unta már, hogy állandóan valamelyik fogoly lány vagy fiú jajveszékelését kell hallgatnia.
Martin herceg leánya egész úton küzdött azokkal, akik elejtett állat módjára cipelték őt a kikötőben várakozó hajóhoz. Mélyen emlékezetébe vésődött a kép, ahogyan édesanyja ott feküdt a kastélyuk padlóján, a folyosón közeledő tűzvész fényében, s ez őrjöngő dühre ragadtatta a lányt.
Az elkövetkező, rémálomba illő napok összemosódtak. A rabok hét-nyolcévestől a húszas éveik végén járókig kerültek ki. A többség tizenkettő és huszonkettő között volt, mivel a fiatal, erős rabszolgákért lehetett a legtöbbet kapni Durbin piacain.
Margaretben kétség sem merült fel afelől, hogy ezeket a gyilkosokat fel fogja tartóztatni a királyi flotta valahol a Sötétség-szoros és Durbin között. Édesapja mindenképpen üzen a nagybátyjának, Arutha hercegnek, és akkor a többi fogollyal egyetemben őt is kiszabadítják majd. Éppen ezért gondolatait inkább az foglalkoztatta, hogy megóvja a körülötte élőket, amíg segítség nem érkezik.
Az első éjszaka volt a legrosszabb. Valamennyiüket bezsúfolták két nagy hajó rakterébe, amelyek Crydee látótávolságán kívül horgonyoztak. Néhány kisebb dereglyével továbbvitorláztak, a bárkák többségét azonban a nyílt vízen elsüllyesztették, így most ezek legénysége is ott szorongott a fedélzeten, és várták, hogy mielőbb a célállomáshoz érjenek. Margaret elég sokat forgolódott hajók körül ahhoz, hogy tudja, nem mehetnek túl messzire, mivel sehol sem látszott hosszú utazáshoz elegendő élelem ilyen mennyiségű matróz és fogoly számára.
Abigail váltakozva aludt (elméje próbált elmenekülni az átélt szörnyűségek elől) vagy rettegve találgatta eljövendő sorsukat. Olykor egy-egy pillanatra megvilágosodott a tekintete, de az őket körülvevő környezetet látva mindig nagyon hamar zokogásba tört ki, majd elcsöndesedett.
Az első nap végére kialakult valamiféle rend: a rabok igyekeztek minél kevésbé bepiszkítani kényszerű szállásukat. Nem volt árnyékszék, így mindenki elmászott a raktér egyik sarkába, és ott növelte a terjeszkedő ürülékhegyet. Margaret már megszokta a bűzt – kellemetlen volt, de semmi több –, csakúgy mint a hajótest állandó nyikorgását, az emberek sírását, átkozódását és halk beszélgetését. Most csak az aggasztotta, hogy néhány rab hasmenést kapott, vagy belázasodott és rázta a hideg. A raktér zsúfoltsága sem javított az állapotukon, ezért a lány megpróbálta minél kényelmesebbé tenni a helyzetüket. Megparancsolta a körülöttük elhelyezkedőknek, hogy húzódjanak arrébb: így a betegek viszonylagos kényelmet élvezhettek. Margaret rangja és veleszületett magabiztossága miatt senki sem kérdőjelezte meg az utasításait.
– Ők a szerencsésebbek – mormogta a mellette ülőnek egy idősebb városi lány. – Hamarosan meghalnak. Mi, többiek viszont egész életünkben robotolhatunk vagy kurválkodhatunk majd. Nem árt, ha hozzászokunk a gondolathoz: nem várhatunk segítséget.
Margaret megpördült, és keményen pofon ütötte a nőt. Szikrázó szemmel méregette az előtte kuporgót.
– Ha még egyszer ilyesmit hallok valakitől, kitépem az illető nyelvét!
Ekkor egy férfihang harsant fel a túloldalról:
– Kisasszony, tudjuk, hogy jót akar, de végignéztük a rajtaütést! Minden katonánk halott. Ugyan honnan érkezhetne segítség?
– Apámtól – felette a lány határozottan. – Amint visszatér a vadászatról, azonnal üzen Krondorba. Bácsikám, a nagyherceg az összes krondori hadihajót elénk küldi, még mielőtt Durbinba érnénk. – Aztán lágyabban, szinte könyörögve hozzátette: – Ki kell bírnunk. Semmi többet nem kérek. Csak éljük túl, és ha lehet, segítsünk a többieknek is, hogy túléljék.
– Bocsásson meg, kisasszony! – mondta erre a lány, aki elsőként fogalmazta meg aggodalmaikat.
Margaret barátságosan megpaskolta a fiatal nő karját, aztán visszaült a helyére. Ekkor vette észre, hogy Abigail őt bámulja.
– Te tényleg azt hiszed, hogy megtalálnak bennünket? – kérdezte a társalkodónő. Mióta elrabolták őket, most először halvány remény csillogott a szemében.
Margaret némán bólintott, de magában azért hozzátette:
– Legalábbis remélem.

 

Margaret súrlódó zajra ébredt. Napközben a bűzös raktér egy ráccsal fedett szellőzőnyíláson át kapta a fényt. Éjszaka a hold halványan beragyogta a helyiség egy részét, máshol viszont koromsötét uralkodott. A hercegnő ismét hallotta a súrlódást, és hirtelen meglátta a hold sugarait maga fölött. Kötél ereszkedett le, rajta pedig egy óvatos férfialak. Az egyik rabló tőrrel a fogai között érkezett két alvó fogoly közé.
A férfi odalépett egy fiatal lányhoz, és gyorsan befogta a száját. A lány ijedten elkerekedett szemmel próbált arrébb húzódni, de egy helyben tartották a mellette fekvők, és a ránehezedő idegen súlya.
– Kés van nálam, kicsikém – suttogta a kalóz. – Egy hang, és halott vagy, érted?
A halvány fénynél is látszott, hogy a lány tágra nyílt szemében a félelem könnyei csillognak. A férfi foglya hasához tartotta tőre hegyét, és így folytatta:
– Vagy ezt döföm beléd, vagy valami sokkal barátságosabbat. Nekem mindegy.
A lány – szinte még gyermek – meg sem tudott moccanni rémületében. Margaret a hullámokon himbálózó hajóhoz igazítva egyensúlyát felállt.
– Hagyd őt békén! – suttogta. – Ő még nem érti, mit szeretnek a férfiak.
A rabló – tőrét Margaret felé irányítva – megfordult. Minden rab egyforma öltözéket viselt: egy darab szövetet, amelyen lyukat vágtak, hogy átdughassák a fejüket, és megkötöttek a derekukon. A hercegnő kioldotta az övét, és lehúzta magáról a ruhát; ott állt meztelenül. A férfi tétovázott, bár ebben a halvány megvilágításban is biztosan látta a lány mozdulatát. Margaret a leendő erőszaktevőre mosolyogva kilépett a fényre, hogy a kalóz jobban lássa őt.
– Ez csak egy gyerek. Csak ott feküdne alattad. Gyere ide, majd én megmutatom, hogyan kell megülni egy makrancos pónilovat!
Margaret nem feltűnően csinos, de azért vonzó lány volt. A lovaglással, vadászattal és mozgással töltött évek hatására teste formássá, izmossá vált, amelyet most igyekezett minél jobban kidomborítani, ahogy büszkén állt a holdfényben. Kihúzta magát, és hívogató mosolyt vetett a rablóra.
A férfi elvigyorodott; elővillantak megfeketedett, rothadó fogai, miközben elengedte a fenyegetett lányt.
– Rendben – mondta. – Megölnének, amiért egy szűzzel játszadozom, de látom, te már túl vagy ezen, drágaságom. – A kést leengedve odalépdelt a hercegnőhöz. – Most pedig maradj csöndben, és a jó öreg Ned megadja neked, amire képes! Így mindketten szórakozhatunk egy kicsikét. Aztán meg fölmászom, és a haverom is lejön hozzád, hogy magáévá tegyen.
Margaret gyengéd mozdulattal a férfi arca felé nyújtotta a karját. Aztán baljával hirtelen megragadta annak kést tartó kezét, jobbjával pedig keményen megmarkolta a rablót a lába között. Ned felüvöltött fájdalmában. Bár magasabb volt a lánynál, nem lehetett sokkal erősebb, mert nem tudott szabadulni a fájdalmas szorításból.
A rabok kiáltozni kezdtek. Pillanatokon belül két őr és egy rabszolgakereskedő ereszkedett le a kötélen. Az őrök arrébb vonszolták a botcsinálta erőszaktevőt. A kereskedő egy pillantást vetett a meztelen lányra és Nedre, aztán megszólalt:
– A férfit vigyétek fel a fedélzetre! És keressétek meg azt is, aki kinyitotta neki a rácsot! Kötözzétek össze őket, hasítsátok fel a karjukat meg a lábukat, hogy jól vérezzen, aztán vessétek a cápák közé őket! Mindenkinek meg kell tudnia, hogy senki sem szegheti meg büntetlenül a parancsainkat.
Odafentről újabb kötelet eresztettek le, és felhúzták a két őrt, akik egy pillanatra sem engedték el a zokogó Nedet.
Ekkor a rabszolgavadász Margarethez fordult:
– Bántott téged? – kérdezte.
– Nem.
– Magáévá tett?
– Nem – felelte a lány ismét.
– Akkor öltözz fel! – parancsolta a férfi, majd elfordult, amikor megint leeresztettek egy kötelet.
A foglyok hamarosan újból magukra maradtak. Margaret a holdfénynégyzetet bámulta, amelyet részben elsötétített a kimászó rabszolgavadász alakja. A rács hangosan megnyikordult, aztán olyan csattanással zúdult a helyére, amely megpecsételni hallatszott reménytelen helyzetüket.

 

A hajó a rajtaütés után egy héttel horgonyzott le. Odafentről hangok sürgették a rabokat, hogy készüljenek a kiszállásra. Félrehúzták a rácsot és leeresztettek egy kötéllétrát. A zsúfolt szálláson töltött hét, a kevés élelem és ital megtette a hatását: miközben Margaret fel segítette a hágcsón a botladozó foglyokat, észrevette, hogy néhányan meghaltak az éjszaka. Eddig minden reggel lejött két rabszolgavadász a raktérbe, és odavonszolta a hullákat a nyílás alá. Áthurkoltak egy kötelet a halottak hóna alatt, és felhúzták őket a fedélzetre. Az egyik férfi említette, hogy a cápák mindig követik a hajót, és a hercegnő most már értette, miért.
Margaret letérdelt két sorstársa (egy férfi és egy nő) mellé, akik túlzottan legyengültek ahhoz, hogy felmásszanak a kötélen. Hirtelen egy durva kéz nehezedett a lány vállára, és egy hang azt kérdezte:
– Talán beteg vagy?
A hercegnő meg sem próbálta elrejteni beteg társai iránt érzett aggodalmát:
– Én nem, te disznó, ők viszont igen – felelte.
A rabszolgavadász – mert ő fogta meg a lány vállát – a létra felé lódította őt.
– Tűnés föl a fedélzetre! Róluk majd mi gondoskodunk.
Miközben mászni kezdett, látta, amint egy második rabszolgavadász letérdel a nő mellé, és kötelet hurkol annak nyaka köré. Egyet csavarintott a kötélen, és eltörte a nő légcsövét. A beteg rúgkapált, hánykolódott, aztán meghalt.
Margaret most már fölfelé fordította a tekintetét, mert nem volt hajlandó végignézni a férfi halálát is. A sötétben töltött egy hét után az ég kékje úgy elvakított mindenkit, hogy a lány könnyei fel sem tűntek a többi fogolynak.
Abby a barátnője közelében maradt akkor is, amikor lassan a korlát felé terelgették őket. Négypárevezős, egy árbocos bárkák vártak rájuk, A raboknak le kellett mászniuk a hajó oldalára erősített hálókon, és amint minden csónakban húsz ember ült, partra eveztek velük.
Margaretnek mászás közben remegni kezdett a lába az erőfeszítéstől. Amikor a bárka szintjére ért, egy matróz végigfuttatta a kezét felfelé a lány combján, miközben – úgymond – besegítette őt a járműbe. Margaret a férfi felé rúgott, aki durván röhögve könnyedén kitért előle. A hercegnő látta, hogy Abigail is elhúzódik egy tengerésztől, aki a mellét simogatja a ruháján keresztül.
– Hagyd békén azokat a lányokat, Szoknyapecér! – érkezett a figyelmeztetés a fedélzetről.
A férfi röhögve odaintegetett.
– Nem tesszük tönkre az árut, kapitány. Csak egy kis ártatlan szórakozás. – A bajusza alatt viszont azt morogta: – A fene vinné el Rém Peter szemét! De ez az utolsó alkalom, amikor vele hajózom! Egy magamfajta durbini kurafi számára igazán szívet melengető érzés lenne ilyen szépségeket megerőszakolni, most meg még meg se paskolhatja az ember a feneküket, máris a cápáknak vetnék.
– Fogd be a pofád! – szólt rá egy másik tengerész. – Több aranyat kapsz, mint amennyit egész eddigi életedben láttál. Addig költhetsz a kurvákra, míg a végén már fel sem tudsz kelni az ágyukból, és még marad is. Igazán megéri viselkedni egy kicsit.
Azzal kieveztek a partra. A foglyok látták, hogy az előttük levőket egy kezdetleges épületbe terelik az egyébként elhagyatott szigeten. Margaret és Abigail az utolsók között voltak. Amint bezárultak mögöttük a nagy kapuk, körülnéztek új szállásukon. Semmi sem volt odabenn, csak elkeseredett nyomorultak: legfeljebb a koszos földre ülhettek, és mindössze a deszkafal repedésein hatolt be némi világosság. Margaret – ismerve a betegek és sebesültek sorsát – elkiáltotta magát:
– Figyeljetek!
Hangja túlharsogta a halk mormolást és szipogást, így a közelében állók ránéztek.
– Én Margaret vagyok, a herceg leánya. – Ismét körülnézve folytatta: – Néhányótok beteg. Akik egészségesek, azoknak segíteniük kell nekik. Vigyétek őket oda, ahhoz a falhoz! – mutatott az ajtótól legtávolabb eső falra. Néhányan tétován megmozdultak. – Csináljátok már! – parancsolta.
Azokat, akik alig bírtak mozdulni, elsegítették a falig, aztán Margaret is odament. Végigsétált a fal mentén, míg végül Abigail megkérdezte:
– Most mit csinálsz?
– Azt nézem, nem lejt-e a padló.
– Miért?
– Árnyékszékre lesz szükségünk, és jobb lenne, ha nem felénk folynának a dolgok. Ha nem kell a saját mocskunkban aludnunk, többen maradunk életben.
A lány már a következő fal tövét vizsgálgatta.
– Ez az – mutatott egy mélyedésre az alsó gerenda alatt, ahol beszűrődött némi fény. – Itt ássatok!
– De kisasszony, nekünk nincsenek eszközeink, amelyekkel áshatnánk! – tiltakozott egy férfi, aki a közelben üldögélt.
Margaret letérdelt, és puszta kézzel ásni kezdett a laza, homokos talajban. A férfi néhány pillanatig figyelte, mit csinál, aztán elkezdte marokszámra arrébb szórni a mocskos talajt. Hamarosan legalább tízen csatlakoztak hozzájuk.
Amikor látta, hogy a munka megy a maga útján, Margaret visszament a kapuhoz, és kikiáltott:
– Őrség!
A túloldalról durva férfihang felelt:
– Mi van?
– Vízre van szükségünk.
– Majd kaptok, ha a kapitány parancsot ad rá.
– Mondd meg a kapitányodnak, hogy értékes árucikkek pusztulnak el!
– Nem mondok neki semmit – érkezett a válasz.
– Akkor majd én mondom meg az első erre járó tisztnek, hogy megpróbáltad megerőszakolni az egyik lányt.
– Na ne!
– És többtucatnyi tanúm lesz rá.
Hosszú csend után résnyire nyílt az ajtó. Egy teli vizestömlőt csúsztattak be rajta.
– Csak akkor kaptok többet, ha hoznak – mondta az őr. Addig ezzel kell megelégednetek.
Margaret anélkül, hogy megköszönte volna, elvette a tömlőt, és átment a betegekhez.

 

A következő tíz napban a szűkös helyre bezárva szorongtak: senki sem törődött a kényelmükkel. Újabb foglyokat hoztak. Margaret az ő beszámolóikból tudta meg, hogy Carse-ot és Tulant is megtámadták. A hírek alapján a folyótorkolatban, egy szigeten álló tulani helyőrség sikerrel küzdött, Carse várának azonban ugyanaz lett a sorsa, mint Crydee-nek, bár a városban kisebb kár esett. Abigail szörnyen elkeseredett, mivel senki sem tudta megmondani, túlélte-e az édesapja a rajtaütést. Margaret is érezte, hogy visszatér anyja elvesztésének fájdalmas emléke, de összeszedte magát, és inkább a többiekkel törődött. Mostanra minden rab piszkos volt és nyomorultul érezte magát. Legalább tucatnyian meghaltak: ezeket az őreik elvitték. A kezdetleges árnyékszék eredményeképpen nem történtek újabb megbetegedések, de így is nehéz volt elviselni a bűzt és a töméntelen legyet. Margaret csíkokat tépett le egyszerű ruhája szegélyéből, s azzal kötözte be a nehezen gyógyuló sebeket, így öltözéke igencsak rongyossá vált a térde táján.
A tizenegyedik napon minden megváltozott.
A hat durbini rabszolgakereskedő lépett be tucatnyi őr (fekete maszkot és félelmetes mennyiségű fegyvert viselő férfiak) kíséretében. A kereskedők a szállás közepére húzódva megkezdték a rabok szokásos napi szemléjét.
A tizenkét feketébe öltözött harcos hirtelen felajzotta íját, és lelőtte a rabszolgakereskedőket. A foglyok többsége sikoltozva menekült a falhoz, mások pedig meredten bámultak, rettegve, hogy az öldöklés folytatódik.
Újabb szakasz őr lépett az épületbe, és az egyikük elkurjantotta magát:
– Foglyok, kifelé!
Az ajtóhoz legközelebb állók sietve engedelmeskedtek, Margaret pedig segített azoknak, akik betegek voltak, de még tudtak járni. A lány az éles fénytől pislogva nézett körül. Odakinn olyan nép fiai álltak, amilyeneket a hercegnő még soha életében nem látott. A Jal-Pur-i sivataglakók turbánjához hasonló, de lényegesen nagyobb fejfedőt viseltek. A fehér turbánok közepén, a homlok fölött mindenféle színű és fajtájú ékkövek csillogtak. Selyemköntösük alapján magas rangú és gazdag férfiak lehettek. Kesh nyelven beszéltek, de Margaret számára ismeretlen akcentussal, ráadásul sok olyan szót használtak, amelyet a lány nem ismert tanulmányaiból. Mögöttük fegyveresek álltak, ezek azonban nem rongyos kalózok voltak, akik idefelé őrizték őket, hanem egyenruhás katonák: fekete tunikát és nadrágot, valamint fejük köré tekert vörös kendit viseltek. Felszerelésükhöz görbe kard és kerek, fekete alapon arany kígyót ábrázoló pajzs tartozott.
Megvizsgálták a rabokat; különválogatták őket egészségesekre és betegekre. Tízet-tizenkettőt, akik túl rossz állapotban voltak az utazáshoz, visszavezettek az épületbe. A gyorsan elhaló sikoltozás alapján mindenki sejthette sorsukat.
A megmaradt foglyokat a vízpartra vezették, s ott megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le és fürödjenek meg. A sós tengervíz ugyan túl hidegnek bizonyult, Margaret azonban így is örült, hogy lemoshatja magáról a koszt. Fürdőzés közben megpillantotta a hajót.
Abigail a sekély vízben pancsolt; megpróbált tudomást sem venni az őrök megjegyzéseiről. Még mocskosan, piszoktól ragadó hajjal is látszott, milyen szép lány.
– Láttál már ehhez hasonló hajót azelőtt? – kérdezte tőle Margaret nagyon halkan.
Abigail, feleszmélve sötét gondolataiból, tanulmányozni kezdte a járművet.
– Nem. Még soha – mondta végül.
Kétszer akkora volt, mint bármely királysági hajó, mégis könnyedén egyensúlyozott a partról visszacsapódó hullámokon. A fekete hajó magasított orr- és tatfedélzettel, továbbá négy árboccal rendelkezett.
– Olyan, mint egy queg gálya, csak nincs evezőpadja. Egyszerűen óriási.
Többtucatnyi csónak közeledett a part felé, és Margaret ráébredt, hogy a megmaradt foglyokat arra a hajóra viszik. Néhány kisebb bárkába már kezdték is beterelni a tengerből kijött rabokat.
Majdnem egy teljes napig tartott, de alkonyatra a fekete hajó felhúzhatta a horgonyt, és megkezdhette útját. A nőket mélyen a hajó gyomrában, a bal oldalon, a három fedélzet legalsóbbikán helyezték el. Mindenki külön priccset kapott, körülötte épp annyi hellyel, hogy el lehessen menni. Mindannyiukat egy-egy matrac fejéhez állították, majd megparancsolták nekik, hogy vegyék le a ruhájukat. Margaret – boldogan, hogy végre megszabadulhat mocskos gönceitől – gyorsan engedelmeskedett. Abigail habozott, aztán amikor végre lehullott róla a lepel, takargatni kezdte magát a kezével.
– Abby – feddte meg a barátnője –, ha szégyenlősnek mutatod magad, az újabb fegyvert ad ellenünk ezeknek az állatoknak a kezébe.
Abigail szeme tágra nyílt a rémülettől, miközben válaszolt:
– Én nem vagyok olyan erős, mint te, Margaret. Ne haragudj rám!
– Erősebb vagy, mint hinnéd. Csak fel a fejjel!
Abigail majdnem ugrott egyet riadalmában, amikor egy írótáblás férfi bukkant fel mellette.
– Neved? – tudakolta.
– Abigail – felelte a lány halkan.
– Honnan jöttél? – kérdezte a számvivő. A férfi hangja szokatlanul zengett, és a kiejtése is hihetetlenül ismerősnek tetszett Margaret fülének.
– A carse-i Bellamy báró leánya vagyok.
– Menj, állj oda! – parancsolta a férfi, miután alaposan megszemlélte a foglyot.
A meztelen lány karjaival ügyetlenül takargatva magát elindult a raktér túlsó oldalára. A számvivő ugyanezeket a kérdéseket tette fel Margaretnek is, és mivel a lány nem látta értelmét a hazugságnak, elárulta kilétét. Barátnőjéhez hasonlóan őt és a helyiség végébe küldték. Végig kellett nézniük a kikérdezést. Minden egyes foglyot megvizsgált néhány férfi, akik feljegyezték az eredményt írótáblájukra. Orvosok módjára tapogatták végig a lányokat, akiknek csendben tűrniük kellett ezt a bánásmódot. Amikor a férfiak végeztek, minden rab tiszta köpönyeget kapott. Ezután matrózok érkeztek, akik bokájuknál fogva odabilincselték őket az ágyukhoz, olyan hosszú lánccal, hogy mozoghassanak egy kicsit, de semmiképpen se szökhessenek ki a raktérből.
Ekkor odaléptek Margarethez és Abigailhez, mondván:
– Ti jöttök.
A két lánynak fel kellett másznia a létrán, és végig kellett menniük a kabinokhoz vezető keskeny folyosón. Még Margaret is megpróbálta elfedni bájait, amikor észrevette, hogy a matrózoknak, akik mellett elhaladnak, szinte kocsányon lóg a szemük. Vezetőjük egy nagyobb kabinba vitte őket, ahol körbemutatott:
– Keressetek valami rátok illőt!
A szobában változatos méretű és szabású ruhák kupacai hevertek. A lányok gyorsan kiválasztottak egy-egy megfelelő méretűt közülük és felöltöztek, boldogan, hogy végre megint felvehetnek valamit. Ezek az egyszerű ruhák is komoly előrelépést jelentettek azokhoz a pokrócszerűségekhez képest, amelyeket foglyul ejtésük óta viselni kényszerültek.
Ezután vezetőjük egy nagyobb kabinhoz vitte őket a taton. Odabenn két férfi várt rájuk. Az illetők udvariasan felálltak, amikor a két lány belépett, majd helyet kínáltak nekik egy díványon.
– Hölgyeim – szólalt meg az egyik különös akcentussal –, nagy örömmel tölt el bennünket, hogy ilyen rangos vendégekre bukkantunk soraikban. Megkínálhatom önöket egy kis borral?
Margaret a gyümölccsel, sajttal, kenyérrel, húsfélékkel és hűtött borral megrakott asztalra pillantott. Farkaséhes volt, először mégis megkérdezte:
– Mit akarnak tőlünk?
Az előbbi férfi elmosolyodott, bár arcán nyoma sem volt barátságosságnak:
– Információt, hölgyem. És meg is fogjuk kapni.

 

– Föld a láthatáron! – kiáltotta az őrszem az árbockosárból.
A nap már kezdett lenyugodni a látóhatáron. Amos szemét a tenyerével beárnyékolva felnézett.
– Merre? – kérdezte.
– Két fokkal balra – érkezett a felelet.
Amos lesietett a hídról a főfedélzetre, majd felmászott az orrba, ahol Nicholas és a többiek nézelődtek. Dél óta ott tébláboltak, mivel a kapitány azt mondta, hamarosan megpillantják a legközelebbi Alkony-szigetet.
– Több, mint harminc éve – merengett Amos. – Nem csoda, hogy eltévedtem.
– Két foknyi az már eltévedés? – mosolygott rá a nagyherceg.
– Pontosan az orrunk előtt kellene lennie – intett az admirális türelmetlenül. – Most majd nagy ívben délre kell fordulnom, hogy ellensúlyozzam a hibát.
– Ez gondot jelent?
– Nem, csak bántja a szépérzékemet. – Aztán felkiáltott az őrszemnek: – Egy magányos hegycsúcsot látsz?
– Igen, kapitány úr – jött a válasz. – Olyan alakú, mint egy törött kardpenge.
– Helyes – mondta Amos, majd a kormány felé fordult. – Öt fokkal balra, Mr. Rhodes!
– Igenis, kapitány úr – engedelmeskedett a tiszt.
– Kapitány, pontosan kik élnek itt? – kíváncsiskodott Harry.
Amos felsóhajtott, ahogy elözönlötték az emlékek.
– Eredetileg egy szerencsétlen kis kesh helyőrség épült itt, amelyet néhány császári tisztek vezette kutya harcos, meg pár apró hajó védett. Amikor Kesh kivonult Bosania tartományból (Crydee-ből és Yabon Szabad Városaiból), nyilvánvalóan megfeledkeztek az itteni erődről.
Teltek-múltak az évek, és senki sem tudja, hogy vajon a katonák fellázadtak, és megölték feletteseiket, vagy továbbra is a tisztek vezették őket. Mindenesetre azidőtájt, amikor Nicholas ükapja megpróbálta meghódítani Bosaniát, ez a vidám kis rablócsapat portyázni kezdett. Általában a keshi Elarialból vagy a Távoli Partokról Quegbe, a Királyságba vagy Keshbe illetve visszafelé tartó kereskedőhajókra csaptak le.
– Időről időre Tulant is megtámadták – fűzte hozzá Marcus.
– De miért nem szabadult meg tőlük a király vagy a kesh császár?
– Haha! – nevetett Amos. – Gondolod, hogy nem próbálták meg? Pillants csak arra a szigetre előttünk! – mutatott a hegycsúcsra a szakállát vakargatva. – Emögött tucatnyi nagy és legalább száz kisebb sziget terül el egy sávban. Ez a vidék egy messze nyugatra nyúló szigetvilághoz csatlakozik. – Harry elgondolkodni látszott. – Egy hónapi hajóútra innen ezernél is több szigetre lelhetünk. Némelyikük nagy, akár száz mérföldnyi széles is lehet. A többségükről semmit sem tudunk, még a lakóikról sem. Mások, mint például Skashakan, viszont hírhedettek. Ott vetette partra a sors a mi Marcang barátunkat.
– Innentől a szigetvilágig majdnem ötszáz szigetet találhatunk. Némelyik alig több egyszerű homokzátonynál, és csak egyetlenegy rendelkezik elég mély vizű öböllel ahhoz, hogy a miénkhez hasonló hajót fogadhasson: Szabadkikötő.
– Ha bármilyen királysági hadihajó idáig vitorlázna, igencsak meleg fogadtatásra számíthatna Szabadkikötőnél. Emlékeztek még azokra a dereglyékre, amelyeket Crydee megtámadásakor használtak? Legföljebb másfél méternyi a merülésük; úgyhogy ha egy egész flottával törnénk a városra, mindenki felpakolna, és elmenekülne. Porig égethetjük a várost – Kesh és a Királyság nem is egyszer megtette –, de amint távozunk, rögtön újjáépítenék az egészet.
Szóval a szabadkikötői kalózok olyanok, mint a csótányok: öldösheted őket számolatlanul, de végleg nem szabadulhatsz meg tőlük.
Ekkor elfordult, és odakiáltott az első tisztjének:
– Szedje össze a legénységet, Mr. Rhodes!
Miközben Amos visszaindult a kapitányi hídra, meghallották a tiszt hangját:
– Mindenki a fedélzetre!
A parancs hallatán a tengerészek a főfedélzeten gyülekeztek, Nicholasék pedig az orrból figyeltek. Amos megszemlélte a legénységet.
– Emberek, ti mindannyian ismertek engem, kivéve azt a néhány crydee-i katonát, akiket a herceg választott az útra. Valamennyiőtökben megbízom. Ha kétségeim támadtak volna, nem lennétek itt.
– Ettől a pillanattól fogva nem álltok többé a Királyság szolgálatában. Kalózok vagytok, akik most érkeztek Őrgrófvárad kikötőjéből. Aki sosem járt még ott, kérdezze meg azokat, akik igen; amúgy is kisváros, ahol nincs túl sok látnivaló. Ha nem emlékeznétek a leírására, inkább tartsátok csukva a szátokat, amint befutunk Szabadkikötőbe.
Egyik emberéről a másikra nézett.
– Hamarosan olyanok szemébe néztek majd, akik megölték matróz- és katonatársaitokat, barátaitokat és családotokat. Legszívesebben megfojtanátok a mocskokat, de nem tehetitek. Szabadkikötőben legalább olyan szigorúak a törvények, mint Krondorban, de sokkal durvább az igazságszolgáltatás. Szabadkikötő seriffjének szava törvény, és ítéletei alól csak a Kapitányok Tanácsa adhat felmentést, de ez nagyon ritkán fordul elő. A vitás ügyeket karddal oldják meg, és tilos a verekedés. Tehát amennyiben találkoznátok azzal a disznóval, aki megölte a fivéreteket, mosolyogjatok rá, tudván, hogy egyszer még eljön az ő napja.
– Nem azért jöttünk, hogy bosszút álljunk. Azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk Martin herceg leányát, meg a többi fiút és lányt, akit elraboltak Crydee-ből. A gyermekeiteket keressük vagy a barátaitok gyermekeit.
– Ha bárki úgy érezné, hogy nem tudja majd türtőztetni magát, akkor ne szálljon partra. Mert megesküszöm, hogy felakasztatom, aki verekedésbe keveredik, és ha miatta kudarcot vallunk a gyerekek megmentésében, örökké a pokolban fog égni.
Felesleges volt a figyelmeztetés, mert ezek a férfiak eltökélték, hogy minden foglyot kiszabadítanak, vagy belehalnak a próbálkozásba.
– Akkor minden rendben – mosolyodott el Amos. – Most pedig az első disznót, aki admirálisnak mer szólítani, magam korbácsolom végig a hajó orrától a tatjáig, világos?
Nevetés harsant, aztán valaki odakiáltott:
– Igenis, kapitány!
– Én vagyok Trancsír kapitány! – vigyorodott el szélesen Amos. – A Tengeri Tőr! Áthaladtam a Sötétség-szoroson télközép napján! Hajóm, a Ragadozó fedélzetén lementem a hetedik pokol fenekére, söröztem egyet Kahoolival, aztán hazavitorláztam! – A legénység nevetett és éljenzett a dicsekvés hallatán. – Anyám tengeri sárkány volt, apám villám, én meg matróztáncot járok az áldozataim koponyáján! Csatáztam a hadistennel, és magát a halált is megcsókoltam már. A férfiak az árnyékomtól is megijednek, az asszonyok elalélnak nevem hallatán, és nem él olyan ember, aki hazugnak nevezett! Én vagyok Trancsír, a Tengeri Tőr!
Az emberek kacagtak, éljeneztek, tapsoltak.
– Most pedig húzzátok fel a fekete lobogót, és uzsgyi mindenki a helyére! – parancsolta Amos. – Ebben a pillanatban is figyelnek bennünket – mutatott a távoli csúcs felé.
– Nappali őrség a fedélzetre! – kiáltotta el magát Rhodes. – Éjszakai őrség a helyére!
Az egyik matróz elrohant, és egy hatalmas fekete zászlóval tért vissza, amelyet Amos utasításai alapján varrtak Crydee-ben. Felvonták az egyik árbocra, ahol megfeszült a szélben.
Nicholas megszemlélte a lobogót. Fekete alapon fehér koponyát ábrázolt, alatta ferdén egy hosszú tőrrel, melynek hegyéről rubinszín csepp látszott lehullani. A nagyherceg körülnézve észrevette, hogy Harry, Calis és Marcus tátott szájjal bámulják a zászlót. Nakor vigyorgott, Anthony és Ghuda viszont közönyös maradt.
Végül Harry megszólalt:
– Az a furcsa, hogy.. nem csak színészkedett, ugye?
Nicholas a fejét rázta.
– Szerintem Amos ezt úgy fogalmazná, nehéz gyerekkora volt.
– Már a palotában is úgy éreztem, ismerem őt valahonnan – jegyezte meg Ghuda.
– Igen? – kérdezte a nagyherceg.
– Éppen LiMethben voltam, amikor megtámadta a várost – felelte a zsoldos. – Láttam őt a barikád túloldaláról. Régi emlékek – csóválta a fejét. Aztán válla fölött a közeledő szigetre nézett, amelyet a hajó balról szándékozott megkerülni. – Kicsivel ezelőtt láttam valami villanást odafönn – intett a hegycsúcs felé.
– Őrszem – mondta Marcus.
– Kétségtelenül az – helyeselt Ghuda.
– Kíváncsi vagyok, milyen lesz a fogadtatás Szabadkikötőben.
– Hamarosan megtudjuk – felelte Nakor szokásos nemtörődömségével.

 

Napnyugtára az öböl bejáratához értek. Amos a fősudárvitorla kivételével minden vitorlát megkurtíttatott; a Ragadozó fenségesen besiklott Szabadkikötőbe. Az öböl egy korall borította zátonyokkal övezett ovális vízfelület volt. Mögötte óriási fekete kőkézként meredeken emelkedett a hegy, és elfogta a lenyugodni készülő napot, amely narancsra és lilára festette az eget, a felhőket pedig feketére, szürkére vagy ezüstösre változtatta. Az öblöt elnagyolt, nádfedeles viskók övezték. Minden sarkon lámpás vagy fáklya égett, mivel a városban megkezdődött a szokásos esti nyüzsgés.
– Hallottam már efféle helyekről, mint ez a sziget – jelentette ki Ghuda.
– Hogy érted ezt? – kérdezett rá Nicholas.
– Megfigyelted, hogy a hegy szinte tökéletes kört alkot az öböl körül?
– Igen? – várta a folytatást a fiú.
– Ez biztosan egy tűzhányó szíve.
– Mégpedig jókora tűzhányóé – bólintott Nakor. Láthatólag felvillanyozta a tény. – Majdnem fél mérföld a belső átmérője! – lelkendezett.
Lassanként fények gyúltak a hegyoldalban. Nicholas ámulva figyelte a kibontakozó panorámát. Langyos szellő simogatta őket, miközben a hajó besiklott az öböl közepére. Hét másik hajó ringatózott lehorgonyozva a szelíd hullámokon – közülük kettő majdnem akkora, mint a Ragadozó, a két legkisebb pedig egyárbocos kereskedőbárka volt. Amikor megfelelő pozícióba értek, Amos bevonatta az utolsó vitorlákat is, és parancsot adott, hogy dobják ki a vasmacskát. A lágy szellő érzékeket megbabonázó fűszer- és parfümillatot sodort feléjük. A szárazföld belsejéből távoli beszélgetésfoszlányok szűrődtek el hozzájuk, maga a part azonban szinte tökéletes csendbe burkolózott.
– Ehhez a díszkivilágításhoz képest meglepően nagy a csönd – jegyezte meg Marcus.
– Szerintem arra várnak, nem hamis lobogó alatt hajózunk-e – találgatta Ghuda.
Amint lehorgonyoztak, Amos kérte, hogy eresszenek le egy csónakot. A legénység sietve engedelmeskedett. A kapitány sértéseket és fenyegetéseket köpködve sürgette őket. Nicholas döbbenten hallgatta a durva megjegyzéseket, míg rá nem ébredt, hogy Amos a parton várakozó esetleges hallgatózóknak játszik.
Megint Ghuda szólalt meg, de most halkabban:
– Beszédem lenne mindkettőtökkel. – Amikor látta, hogy Marcus és Nicholas figyelnek, folytatta: – Rengeteget utaztam, és sok ehhez hasonló helyet láttam; mi idegenek vagyunk, és nem bíznak bennünk. Ajánlom, egyezzetek meg a nevetekben, mert nem lenne jó, ha ezzel kapcsolatban kétségek merülnének fel.
A két unokatestvér összenézett, és végül Nicholas szólalt meg:
– Van egy birtokom Esterbrook falu mellett. Többször is jártam már ott.
– Tehát Marc és Nick Esterbrookból – bólintott Ghuda. – Ki volt az apátok? – kérdezte hirtelen.
– Anya sem tudja – húzta el a száját Marcus.
Ghuda felkacagott, és játékosan hátba veregette a fiatalembert.
– Úgy látom, menni fog, Marc. Hát az anyátok? – nézett most a nagyhercegre.
– Meg Esterbrook – felelte ő. – Szolgáló a falu egyetlen kocsmájában, amelyet egy Will nevű fickó vezet. Még mindig csinos nő, csak az a baj, hogy egyetlen férfinak sem tud nemet mondani.
– Jól adod – nevetett megint a zsoldos.
Közben elindultak a főfedélzetre, ahol csatlakoztak Amoshoz. A kapitány megcsillogtatta szitkozódásokkal és sértésekkel kapcsolatos szókincsét. Néhány katona is vele játszott: ízesen káromkodtak a parton álló esetleges nézők kedvéért.
A csónakban ülve Amos megkérdezte:
– Fiúk, kitaláltátok már a történeteket?
A nagyherceg igent intett.
– Marc a bátyám. Esterbrookból származunk. Nem ismerjük az apáinkat.
– Nick kicsit nehézkes, de anya kedvéért elviseljük a társaságát.
Nicholas egy fintorral ajándékozta meg újdonsült fivérét, aztán így folytatta:
– Ez csak a második utunk. Mondjuk... – tétovázott – ...Őrgrófváradon szegődtünk el hozzád.
– Ti ketten saját magatokat alakítjátok- mutatott Amos Ghudára és Nakorra. Aztán megdörzsölte az arcát, és elgondolkodva Anthonyra pillantott, aki láthatólag feszengett az ingben és nadrágban, széles karimájú, puha kalappal a fején. – De mit mondjunk rólad, ki vagy te?
– Talán a gyógyítód? – javasolta a varázsló.
A kapitány helyeslően bólintott.
– Szükséged van ehhez valamire?
– Rengeteg gyógyfű, gyökér és más efféle használható sebek kezelésére – felelte komolyan. – Meggyőzően bevásárolhatok a városban.
– Rendben – mondta Amos, majd Calishoz fordult. – A yaboni vadász szerepe nem jelenthet komoly nehézséget a számodra.
– Jól beszélem az ottani nyelvet, ha arra lesz szükség – felelte a féltünde.
– Tehát, bárki kérdené, csak annyit tudtok, hogy Trancsír kapitány vagyok, aki mostanában tért vissza a Keserű-tengerre. Azelőtt talán Kesh vagy a Királyság zászlaja alatt hajóztam, de erről nem lehet biztosat tudni. Okosabbak vagytok annál, mintsem kérdezősködjetek – mosolyodott el baljósan.
A továbbiakban mind csöndben várták, hogy a két matróz kievezzen velük a partra. Néhány perc múlva egy alacsony partszakaszhoz értek, amely mellett több csónak és bárka is ringatózott. Senkit sem láttak, miközben egy kikötőbakhoz rögzítették a kötelet és kiszálltak, ezért elindultak felfelé a rakpart lépcsőjén.
– Állj! Igazolják magukat! – hallatszott hirtelen.
– Ki akarja tudni a nevünket? – bődült el Amos a homályt fürkészve.
Egy magányos alak jelent meg két épület között. Kopasz, sasorrú, karcsú, de széles vállú férfi volt. Olyan arcot vágott, mint aki jól szórakozik, és mély hangja is kellemesen csengett:
– Én akarom tudni. Meg néhány barátom – intett körbe a kezével. Mozdulatára tucatnyi fegyveres gyűlt a csapat köré.
– Maradjatok nyugton! – suttogta Amos, amikor felhúzott nyílpuskákat fogtak rájuk.
A kopasz férfi céltudatosan odamasírozott Amoshoz, és megállt vele szemben.
– Jól ismert zászló alatt hajózik, barátom, bár már harminc esztendeje nem bukkant fel a vizeinken.
Amos hirtelen felkacagott.
– Patrick Duncastle! Hát téged még nem akasztottak föl?
Azzal fogta, és ököllel úgy orrba vágta a másikat, hogy az hátratántorodott, majd elterült a rakpart kövezetén. Ekkor vádlóan rámutatott:
– Mondd csak, hol van az a húsz aranykorona, amivel tartozol nekem?
A férfi vigyorogva tapogatta az állkapcsát:
– Üdv, Amos! Ugyan már, azt hittem, meghaltál.
Az admirális átnyomakodott Patrick két embere között, akik mindvégig ráirányozták fegyverüket, és kezét nyújtotta a földön ülő felé. Talpra rántotta, barátságosan megölelte, és hangosan felnyögött, amikor az viszonzásképpen jól hátba veregette őt.
Az üdvözlés végeztével kérdezősködni kezdett:
– Mit keresel te Szabadkikötőben? Utoljára azt hallottam, fegyvert csempészel a Troll-lak-hegységben mozgolódó lázadóknak.
Patrick Amos vállára tette a kezét, és lassan elindultak.
– Te jó ég, az már nagyon rég volt, legalább tíz éve. Pillanatnyilag én vagyok Szabadkikötő seriffje.
– Seriff? Úgy tudtam, az a gonosz kis rodezián szemétláda – hogy is hívták? –, Francisco Galatos volt a seriff.
– Annak már harminc éve. Meghalt, két utódjával egyetemben. Már öt éve enyém ez a tisztség. – Aztán halkabban folytatta: – Merre jártál közben? Utoljára akkor hallottam rólad, amikor fegyvert szállítottál Quegből a Távoli Partokra.
– Ha már szóba került a múlt – csóválta a fejét Amos –, ez hosszú történet, jobb lenne, ha egy pohár sör vagy bor mellett mesélhetném el.
Patrick megtorpant:
– Amos, sok minden megváltozott, amióta nem jártál itt.
– Hogyhogy?
– Gyertek velem!
Intett az embereinek, hogy kísérjék el a társaságot, és elindultak egy, a partra merőleges kis utcán. Menet közben mindenfelé kíváncsi helyi lakosok bámulták őket az ajtókból vagy ablakokból. Néhány agyonfestett nő hívogatta őket, az ajánlathoz hozzátéve, hogy amennyiben nem felakasztani viszik őket. Ezeket a megjegyzéseket kacagás fogadta.
– Ezek a kalyibák semmit sem változtak – jegyezte meg Amos.
– Ugyanolyan patkánylyukak, mint régen.
– Csak várd ki a végét! – felelte a seriff.
Egy széles sugárúthoz érkezve befordultak a sarkon. Patrick Duncastle egy széles mozdulattal végigmutatott rajta.
– Megjöttünk – mondta.
Amos megállt és körülnézett. Ameddig a szem ellátott, mindenütt két-három emeletes, gondozott, színes vakolatú házak sorakoztak. Az utcán hömpölygő tömeg alapján Szabadkikötő komoly méretű közösségnek tűnt. A távolban az út felkanyarodott a hegyoldalba.
– Nem hiszek a szememnek, Patrick – álmélkodott az admirális.
Duncastle szórakozottan megdörzsölte az állát, ott, ahol Amos megütötte.
– Csak hidd el nyugodtan, Amos! Gyarapodtunk egy kicsit, mióta legutóbb erre jártál. Már nem az a falucska vagyunk, amely egyetlen fogadóval meg egy bordélyházzal szórakoztatja az erre tévedőket. Igazi város lettünk. – Továbbhaladva az utcán intett a többieknek, hogy kövessék. – Közel sem vagyunk olyan törvénytisztelőek, mint a Királyság, de nem is váltunk korruptabbá, mint a kesh városok, sőt, valószínűleg kevésbé korrupttá, mint Durbin. Ötven fegyveres dolgozik nekem, és jól megfizetnek bennünket, hogy rendet tartsunk Szabadkikötőben. – A két oldalon búzódó házsorra mutatott: – Számos itteni kereskedő a Királyságban, Quegben és Keshben üzletel.
– Gondolom, hogy az adózást megkerüljék – hahotázott Amos.
– Általában igen – mosolyodott el a seriff. – Mások viszont törzsvendégek a szigeteki vagy keshi vámhivatalokban: túl sokat veszítenének, ha a célállomáson elkoboznák az árujukat. És igazán nem nehéz megoldani, hogy az áru papíron ne innen származzon. Mi ugyanis jobb szeretjük, ha Szabadkikötő neve kimarad az efféle ügyletekből. Ennek eredményeképpen a város egészen komoly átmenő forgalmat bonyolít. – Az egyik épület felé intett, mondván: – Az ott a legnagyobb független fűszer-nagykereskedés Kesh városától északra.
– Független – nevetett az admirális. – Ez tetszik. Mivel a fűszerkereskedelem Keshben uralkodói monopólium, nemigen működhet legálisan a Császárság területén.
– De azért vannak forrásai a Császárságban – mosolyodott el ravaszkásan Patrick –, és gyanítom, hogy olykor magával az udvarral is köt szerződéseket. Olyan helyekkel is üzletel, amelyekről szerintem még te sem hallottál, Amos. A tsurani világgal. Brijanával Kesh túlsó oldalán. Olyan tengerentúli városokkal, amelyeknek még a nevét sem tudom kiejteni, és amelyekről a közelmúltig azt sem tudtam, hogy léteznek.
Továbbindult, a többiek pedig követték. Az üzletekben a késői óra ellenére még mindig dolgoztak.
– Az itteniek egy részét te is ismered – magyarázta a seriff. – Olyanok, mint mi: fiatalon kalózkodtak, de azóta rájöttek, hogy a kereskedelem nagyobb hasznot hajt, és kevesebb kockázattal jár.
Nicholas szemében ez a város alig különbözött a többitől, amit élete során látott, attól eltekintve, hogy a polgárság durvábban és gyakrabban civakodott. Két férfi hangosan vitázott, a seriff két embere azonban odalépett hozzájuk, és gyorsan véget vetett a vitának azzal, hogy továbbparancsolta a rendbontókat. Szabadkikötő minden tekintetben virágzó településnek tűnt.
– Tehát ezért váltál ilyen gyanakvó kurafivá öregkorodra, Patrick – szólalt meg az admirális.
– Muszáj volt – biccentett a másik. – Azoknak a napoknak vége, amikor felmenekülhettünk a hegyekbe, és megvárhattuk, amíg a krondori vagy elarieli hajóhad elunja magát és hazamegy. Túl sok vesztenivalónk van.
– Szóval ezért várt ránk ennyi útonálló? – nézett Amos vészjóslóan régi barátjára.
Patrick bólintott.
– És ha nem tudjátok meggyőzni a Kapitányok Tanácsát, hogy tényleg azok vagytok, akiknek mondjátok magatokat, ezért leszünk kénytelenek elvenni a hajódat.
– Csak a holttestemen ár- mondta Amos halkan, de fenyegetően.
Erre ismét felhúzott számszeríjak meredtek rájuk. Patrick Duncastle sajnálkozó arckifejezéssel felelt:
– Ha muszáj, Amos. Ha nagyon muszáj.

 

Az Alkony-szigetek kapitányai a sugárút túlsó végén gyülekeztek egy házban. Útközben a társaság számos szokatlan és változatos dolgot láthatott. Az esti szellő különféle nyelvek egyvelegét sodorta feléjük, minden sarkon színpompás, egzotikus öltözékek vonzották magukra a tekintetet. Játéktermek és kuplerájok álltak a tisztes kereskedőházak tőszomszédságában. Azonkívül minden ajtón soknyelvű kiírás hirdette, hogy mivel foglalkoznak odabenn.
Utcai árusok forgolódtak körülöttük, kocsikról vagy tálcákról ajánlgatva minden elképzelhetőt felölelő választékukat: selymektől és ékszerektől kezdve süteményekig és cukorkákig terjedt a kínálat. A nagyherceget lenyűgözte a látvány: Szabadkikötő nagyobbnak és egyértelműen nyüzsgőbbnek tűnt Crydee-nél.
– Hogy jöhetett ez létre anélkül, hogy egy szót is hallottunk volna róla a Királyság Tengerén? – álmélkodott Amos.
– Ez is ellened szól, barátom – felelte a seriff. – Minden nemzet adózói két ösvényen haladnak: az egyenesen vagy a kerülőn. De mindenki, aki ravaszkodni akar, hallott arról, hol vannak a legjobb orgazdák, és hol lehet a rablott árut kirakodni. Mostanában nem hajózhattál az alatt a hírhedt lobogód alatt, különben tudnád, hogy pillanatnyilag Szabadkikötő a világ legnagyobb mosodája mindenféle zsákmány számára. Ráadásul még tisztességes kereskedők is megkeresnek bennünket, mivel itt nincsenek adók és vámok.
– Amint már mondtam, Patrick, ez hosszú történet.
Az utca végén csinos ház állt, kapuja felett a következő felirattal: „Kormányzói Hivatal”. Széles oszlopcsarnoka két oldalán egy-egy ablak helyezkedett el. A kitárt zsalugáteren át hangok szűrődtek ki odabentről.
A társaság felmasírozott a lépcsőn, és belépett az épületbe. Ha valaha léteztek is falak a belsejében, azokat eltávolították, mert most egyetlen hatalmas helyiség foglalta el az egész földszintet. A hátsó fal mellett lépcső vezetett fel az emeletre. A mennyezetről fából faragott csillár lógott; tucatnyi gyertyájával ez biztosította a világítást.
A lépcső előtt hosszú asztal helyezkedett el, amely mögött hét férfi ült. Amos tiszteletteljesen levette a kalapját, társai pedig követték példáját. Ezzel azonban véget is ért az admirális jólneveltsége, mert odarohant az asztalhoz, és elbődült:
– Mi a kénköves poklot képzelsz, hogy fegyveresekkel fogadtatsz egy ismerős kapitányt, Fecske William?
– Látom, épp olyan jámbor vagy, mint valaha – felelte a középen ülő ősz hajú férfi.
– Ki ez a barom, Fecske? – érdeklődött egy fiatalabb, fekete, vállig érő, göndör hajú és ápolt bajuszú kapitány.
– Barom! – méltatlankodott Amos szembefordulva a fiatalemberrel. – Még élek, és lélegzem, Morgan! Hallottam, hogy apád halálra itta magát; és átvetted a hajója parancsnokságát. Fiacskám, én már akkor is kesh kuttereket gyújtogattam, és queg gályákat küldtem hullámsírba, amikor te még az anyád csöcsét szoptad – nézett fenyegetően a másikra. – Kiraboltam Port Natalt, és megvert kutyaként űztem vissza Lord Barry flottáját Krondorba! Trancsír kapitány vagyok, a Tengeri Tőr, és elevenem megnyúzom, aki ezt tagadni merészeli.
– Azt hittem, meghaltál, Amos – felelte Morgan engedékenyebben.
Amos előhúzott egy tőrt a kabátja alól, és mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, odaszögezte vele a fiatal kapitány ruhája ujját az asztalhoz.
– Azóta sokat fejlődtem – vicsorgott.
Nicholas megbökte Marcust, és fejével az asztal vége felé intett. Egy világos bőrű, kék tetoválásokkal borított férfi ült ott. Aranykarikát viselt az orrában, és kék szeme rémisztően villogott sápadt arcán.
– Kapitány, ő Amos, Trancsír kapitány, akit ismerek – jelentette Patrick Duncastle hivatalos hangnemben.
– Azt hallottuk, a Királyság zászlaja alatt hajóztál, Amos – jelentette ki Fecske kapitány.
– Egy darabig igen – vonta meg a vállát a kérdezett. – Előtte meg északon ténykedtem. Rengeteg mindent csináltam. Dolgoztam Keshnek és Kesh ellen, a Királyságnak és a Királyság ellen egyaránt. Mint mindenki ebben a teremben.
– Én azt mondom, a Királyság kémei vagytok – szólalt meg egy kapitány az asztal végéről.
– Én meg azt mondom, még mindig idióta vagy, Rém Peter – utánozta Amos a férfi hanglejtését. – Egyszerűen rejtély, hogyan lett belőled kapitány. Talán meghalt a Kegyelmes, vagy Marcang és te elintéztétek, hogy „visszavonuljon”?
Amikor a férfi felemelkedett, a seriff rászólt:
– Nincs verekedés!
– Az embereim szerint ugyan fekete lobogó alatt vitorláztál be a kikötőbe, csakhogy királysági hadihajón! – vádaskodott most a tetovált arcú.
Amos farkasszemet nézett vele.
– Mert valóban királysági hadihajó volt, Marcang, amíg el nem loptam. – Baljós pillantást vetett Rémre, majd ismét visszanézett a tetováltra. – Úgy tűnik, a vezetés színvonala a béka feneke alá süllyedt errefelé. Rém és Marcang, mint kapitányok? – csóválta a fejét. – Mi történt a kapitányoddal, John Averyvel, Marcang? Talán megetted?
Marcang megragadta az asztal peremét, és úgy látszott, mindjárt leköpi Amost, de nem felelt a kihívásra.
– A Bantamina tíz évvel ezelőtt elsüllyedt Taroomnál. Akkor lettem kapitány! – sziszegte.
– Akár egész éjjel itt állhátunk, és sértegethetjük egymást, Amos, de ez nem viszi előre az ügyedet – jegyezte meg a seriff.
Az admirális körülnézett a szobában.
– Már akkor a Testvériség kapitánya voltam, amikor Fecske Willyt kivéve még egyikőtök sem. Ki vitatja el tőlem a szabad áthaladás jogát? Szabadkikötő mindig nyitva állt bármely hajó számára. Vagy már nálatok is adószedők vannak? Csak nem civilizálódtatok, az ördögbe is?
– Változnak az idők, Amos – felelte Patrick. – Sok a vesztenivalónk, ha valaki körülöttünk szaglász.
– A szavamat adom – ígérte az admirális.
– Mi dolgotok Szabadkikötőben? – kérdezte egy fiatal kapitány, aki eddig egy szót sem szólt.
Amos jól megnézte magának a férfit. Alacsony, hordómellkasú, vörös szakállú és vállig érő, göndör, vörös hajú fiatalember volt.
– Te bizonyára Skarlát James vagy – találgatta széles mosollyal.
A férfi bólintott.
– Háznagy Posztjától Queg túloldaláig üldözött egy hajó, amely nagyon emlékeztetett a tíédre, Trancsír.
– Tavasszal múlt két éve – vigyorodott el Amos. – El is kaptalak volna, ha nem mégy olyan közel a parthoz, meg ha nem bukkan fel az a két queg gálya, hogy utánanézzen a mi kis fogócskánknak.
– Te a király zászlaja alatt hajóztál! – ordította az asztalra csapva Skarlát.
– Most mondtam, hogy igen! – csattant fel Amos. – Tán süket vagy, vagy egyszerűen csak ostoba? Jól megfizettek minden hozzátok hasonló anyagyilkosért, akit elkaptam, ráadásul bocsánatot nyertem minden korábbi bűnömért. Az én helyemben egyikőtök sem habozott volna egy pillanatig se, hanem ugyanezt tette volna! – Amos áthajolt az asztalon, és egészen közelről Skarlát szemébe nézett. – Különösen, ha a másik választási lehetőség a bitófa – tette hozzá halkabban.
– Van egy kis gond – mondta most Patrick. – Többen is ismerünk téged, Amos, de sok-sok éve senki sem látott téged errefelé, kivéve amikor a Királyság zászlaja alatt hajóztál. Azt állítod, megint kalózzá vedlettél, de mi a biztosíték, hogy nem adsz el bennünket annak, aki többet kínál?
– Ugyanaz, mint a többi gyilkos kurafi esetében – mutatott az admirális az asztalnál ülőkre.
– Nekünk érdekeltségeink vannak itt – ingatta a fejét Skarlát. – Ez a szigetek történetének legjövedelmezőbb időszaka, ezért nagy a tét. Bolondok lennénk megmérgezni a forrást, amiből iszunk.
– Mit akartok? – horkant fel Amos.
– Itt kell maradnod egy darabig.
– Meddig?
– Addig, amíg ki nem derül, hogy nem várakozik egy támadó hajóhad a horizonton túl – válaszolt Skarlát.
– És amíg nincs bizonyítékod, hogy nem hajózol vissza Krondorba, és jössz vissza egy egész flottával – fűzte hozzá Fecske.
– Mindenesetre nem lesz több néhány hónapnál, legfeljebb egy év – mondta Patrick Duncastle elmosolyodva, mintha csak apróbb kellemetlenségről lenne szó.
– Ti megőrültetek- tiltakozott Amos. – Nem véletlenül jöttem ide, sürgős ügyben járok.
– Biztos, hogy kém – ismételte Rém.
– És mi lenne az a sürgős ügy? – érdeklődött a seriff. Amos vádlón Marcangra mutatott.
– Azért jöttem, hogy megöljem ezt az embert.

 

Marcang karddal a kezében ugrott talpra.
– Abbahagyni! – üvöltött rá a seriff, majd Amoshoz fordult. – Mi bajod van vele?
– Egy hónappal ezelőtt egy gyilkosokból álló hadsereggel és néhány durbini rabszolgavadásszal vonult Crydee ellen. Az egész nyomorult várost porig égette, és csaknem mindenkit megöletett.
– Egy hónappal ezelőtt a kesh partok mentén hajóztam, Trancsír – horkant fel Marcang. – Hajósinas korom óta nem jártam Crydee-ben. Ugyan mit lenne érdemes ellopni onnan?
– Tagadja a rajtaütést – állapította meg Patrick. – És még ha meg is támadta Crydee-t, miért kellene emiatt ellenségeskednetek?
– Mert öt évi zsákmányomat rejtettem el egy ottani kikötői raktárban, és éppen el akartam hozni onnan, amikor elrabolta.
– Nem is volt ott semmiféle zsákmány – üvöltötte Marcang.
Mindenki felé fordult, Amos pedig gonoszul elvigyorodott.
– Ha nem támadta volna meg Crydee-t, honnan tudhatná ezt?
– Hazudott velem és a rajtaütéssel kapcsolatban, tehát biztosan a kincsekkel kapcsolatban sem mondott igazat – próbált helyesbíteni Marcang.
Patrick kapitányról kapitányra nézett, és valamennyien bólintottak.
– Ez Szabadkikötő törvénye. – mondta. a seriff – Egyetlen kapitány sem emelhet kezelt a másikra, különben kitör a háború a legénységük között. Rendezhetitek egymás között ezt a dolgot, ha kivitorláztatok az öbölből, de ha az előtt bármelyikőtök harcot provokál, annak elkobozzuk a hajóját, őt magát pedig bedobjuk a lyukba.
Nicholas egész idő alatt Marcangot figyelte. Most halkan megszólalt:
– Hazudik.
– Mit mondtál? – kérdezte Patrick Duncastle.
– Azt mondtam, a tetovált hazudik. Számos barátom él Crydee-ben. Ez a gyilkos vadállat nőket és gyerekeket mészárolt le. Ha Trancsír kapitány nem teheti, majd én végzek vele.
– Marcang azt állítja, hogy a kesh partok mentén időzött múlt hónapban. Bizonyára valaki más lehetett – próbálta lebeszélni a seriff.
– Két kék szenű kannibál kalóz? – ingatta a fejét Nicholas. – Ugyan már!
Patrick most Amoshoz fordult:
– Trancsír kapitány, a legénységgel együtt próbaidő alatt álltok. A városban szabadon mozoghattok, de ha akár te, akár az embereid bajt kevertek, lefoglaljuk a hajódat, a matrózokat pedig eladjuk Quegbe gályaraboknak. Te vagy felelős a többiekért. Bármikor visszatérhetsz a Tanácshoz, és ha legalább négyet meggyőzöl a hét itt ülő kapitány közül, hogy a történeted igaz, újból felveszünk a kapitányok társaságába.
Amos nem szólt semmit, csak biccentett egyet, majd megfordult és távozott. Társai felsorakoztak mögé.
Lefelé a lépcsőn odasúgta Nicholasnak:
– Jó ötlet volt.
– Igen, most már biztosan megpróbál megölni téged – nézett rájuk Ghuda.
– Én is pontosan erre számítok – felelte a nagyherceg.
Amos az utcára érve folytatta:
– A kapitányok úgy vélik, még egy hónapig itt leszünk, én viszont abban a pillanatban el akarok tűnni innen, amikor sikerül rábukkannunk a foglyokra. – Aztán Harryhez fordult: – Menj vissza a hajóra! Azt üzenem, hogy a szolgálattevő őrök kivételével mindenki partra szállhat. Mondd meg nekik, hogy viselkedjenek rendesen, és ne veszítsék el a fejüket! Azt akarom, fogy mindenki füleljen a pletykákra. Megtalálnak minket a Vörös Delfin cégéres fogadóban, amelyet ideúton láttunk:
Harry elrohant. Az admirális most Anthonyra nézett:
– Kezdd meg a bevásárlást!
A varázsló is távozott. Amos egy fejmozdulattal jelezte Ghudának, hogy diszkrét távolságból kövesse a fiatal mágust. Végül amikor eltűntek a távolban, még egyszer megszólalt:
– Na gyerünk, keressük meg azt a kocsmát! Lássuk, életben tudjuk-e tartani Nicket!

 

A Vörös Delfinhez csinos, tiszta és viszonylag csöndes fogadó volt, mivel főképp kereskedők lakták. Amos lefoglalta hátul a különtermet. Nakor a résnyire nyitott ajtó mellé ült, hogy lássa, ha valaki jön.
– Nyilvánvalóan nincs időnk arra, hogy egyenként győzködjük a kapitányokat – jelentette ki az admirális. – Lévén az egyikük Marcang, így is hatból négyet kell rábeszélnünk, hogy gondolja meg magát. – Ujjaival dobolt egy kicsit az asztalon. – Szerintem még egy benne van.
– Miből gondolod? – kérdezte Marcus.
– Túl sok dolog nem stimmel. Láttad a hajókat a kikötőben? – A fiú bólintott. – Valakinek iszonyatos mennyiségű zsoldost kellett elhoznia valahonnan, aztán kihajózni őket a támadó flottilláig, amely lecsapott a Távoli Partokra. Ez rengeteg tervezést és rengeteg embert jelent. Azt hiszem, két, ha nem három mélytengeri hajóra volt szükség, ez pedig azt jelenti, hogy legalább még egy kapitány részt vett a dologban Marcangon kívül.
– Akkor gyorsan kell dolgoznunk – bólogatott Nicholas.
– Talán egy hetünk lehet, amíg a legénység valamelyik tagja hibát követ el, és akkor úgy kell kiverekednünk magunkat innen – számolgatta az admirális.
Nicholas leült mellé az asztalhoz, Marcus pedig mögéjük állt.
– Ha a rabok még itt vannak, meg kell találnunk a rejtekhelyüket, mielőtt továbbvinnék őket – mondta a nagyherceg.
– Szinte semmi esély arra, hogy még itt vannak – rázta meg a fejét Amos.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Marcus.
Nakor megfordult, és ő felelt:
– Azért, mert Marcang kapitány mindenkinek hazudott. Azt állítja, nem is volt rajtaütés. Pug szerint viszont biztosan idehozta a foglyokat. Túl sok a hazugság.
– Amiből az következik, hogy bárki is áll Marcang portyája mögött, valószínűleg gyorsan magával vitte a rabokat – töprengett Amos. Levette a kalapját, és megtörölte a homlokát. – Már elfelejtettem, milyen fülledt ezen a szigeten a levegő – sóhajtott fel. – Látva, mekkorára nőtt Szabadkikötő, már értem, hogyan szervezhette meg a rajtaütést Marcang anélkül, hogy a többi kapitány tudomást szerzett volna róla.
– Legalább tucatnyi sziget van a környéken, amely egy ilyen portya kiindulópontja lehet – intett körbe széles mozdulattal. – Alkonyatkor kilibeg az öbölből, azzal a felkiáltással, hogy Keshbe megy. Aztán levitorlázik oda, ahol a többi bandita vár rá, felszedi őket és megtölti a két hajó rakterét csónakokkal. Elmegy addig, ahonnan még nem látni Crydee-ből, ott kirakja a csónakokat, és már kezdheti is a támadást a Távoli Partok ellen.
– De miért csapnának le éppen innen, Amos? – vetette fel Marcus. – Ha nem akarják, hogy a többi kalóz megtudja, miért innen indulnak?
– Mindig rengeteg idegen fordul meg Szabadkikötőben. És ugyan mi lenne ennél jobb hely egy efféle balhé megszervezésére? A kérdés csak az, hol rejthette el azt a több száz foglyot?
Nakor arca elfelhősödött, miközben emlékezni próbált:
– Pug mondott valamit egy nagy házról. Egy hatalmas, sötét épületről.
– Azt hiszem, körül kellene néznünk – javasolta Amos. – Mennyire értesz a tengerhez? – intett Marcus felé.
– Ahhoz eléggé, hogy egy kis vitorlás fedélzetén ne fojtsam vízbe magam.
– Helyes. Keress egyet holnap, és vedd meg! Ha bárki kérdezősködne, mondd azt, hogy fel akarod deríteni a környező szigeteket, mert Trancsír errefelé akar házat építeni magának. Némelyik kapitány egész kis királyság felett uralkodik itt. Vidd magaddal Harryt is, és ügyelj, hogy ő se fojtsa vízbe magát!
– Marcangnak túl sok a vesztenivalója ahhoz, hogy magától bajt keverjen csak azért, mert Nicholas és én megfenyegettük, minket meg eltiltottak attól, hogy rászálljunk. – Amos vigyorogva megveregette Nicholas kezét. – Te szerencsés gyermek, tiéd a hálátlan feladat, hogy addig bosszantsd Marcangot, amíg valami ostobaságot nem csinál! Figyeltetni fogjuk, te meg örökké a nyomában leszel. Azt akarom, olyan közel járj hozzá, hogy végül az árnyékának nézzen.
A nagyherceg bólintott.
Amos kidugaszolt egy nagy korsónyi sört, és körbeintett vele:
– Na, ki kér inni?

 

 

10.
Felfedezések

Sirály rikoltott.
Amint a nap felbukkant a horizonton, Marcus, Calis és Harry kisétáltak a kikötőbe. A féltünde ifjú nem látszott idősebbnek Harrynél, pedig már betöltötte a harmincat. Számára a város ezernyi izgalmas látnivalót és zajforrást jelentett. Csöndben maradt, társaira hagyta a szükséges társalgást, de folyamatosan figyelt, és elbűvölte a szigeten élők sokfélesége. Harry előző este bevallotta Nicholasnak, hogy olykor még Calis létezéséről is megfeledkezett, és összerezzent, amikor az hirtelen megmoccant vagy megszólalt.
Az apród éppen kérdezni akart valamit, amikor egy fürge alak surrant elő egy felfordított csónak alól, és melléjük szegődött. Calisnak már kezében volt a kése, mire a többiek arra fordultak. Harry majdnem ugrott egyet a váratlan felbukkanás miatti ijedelmében.
– Te jó ég! Mit akarsz? – hápogott.
– Térjünk inkább a tárgyra: ti mit akartok? – suttogott vissza egy hang.
Fürge kísérőjük formátlanul bő tunikát és nadrágot viselt. Túl hosszú nadrágja alól kikandikáltak mocskos lábujjai. Vékony karja, amely itt-ott elővillant rongyos ruhaujja alól, épp olyan piszkosnak tűnt, mint a lába, és az arca sem volt sokkal tisztább. Keskeny arcocskáján kiemelkedett kicsiny szája, magas arccsontja és hatalmas, kék szeme. Tépett vörös haja rég nem láthatott fésűt.
– Tűnj el, fiú! – szólt rá Marcus türelmetlenül.
– Fiú! – háborodott fel a koldus. A lány vadul sípcsonton rúgta Marcust, majd hátratáncolt. – Ezért kétszer annyit fogsz fizetni az értesülésekért.
Marcus felszisszent, Harry pedig döbbenten állt.
– Akkor hát tűnj el, te lány! – helyesbített Calis.
Folytatták a sétát. A koldus kisvártatva felzárkózott Marcus mellé.
– Sok mindent tudok ám – jelentette ki. – Kérdezzetek meg bárkit Szabadkikötőben, mindenki azt fogja mondani: „Tudni akarsz valamit? Érdeklődj Brisánál!”
– És te lennél Brisa – tette hozzá Harry.
– Személyesen.
Marcus és Calis nem szólt semmit, az apród azonban így szólt:
– A kapitányunk házépítéshez keres magának szigetet.
Brisa most Marcus útjába állt.
– Igen? – kérdezte gúnyosan.
A fiatalember kénytelen-kelletlen megállt, amíg a többiek elhaladtak a koldus mellett.
– Igen, így van – nézett le rá.
A lány rávigyorgott, és Marcus meglepetten vette észre, hogy mellei is vannak.
– Igen, így van – ismételte meg bosszúsan, és megpróbálta kikerülni a koldust.
A lány vele együtt lépve ismét elvágta az útját.
– Nincs időm efféle ostoba játékokra – mordult rá a fiú, miközben a másik irányba próbált kitérni.
Brisa fél lépést hátrált, de a sarka beleakadt egy tekercs kötélbe. Hátrabillenve a fenekére huppant. Marcus elmosolyodott, Harry nevetett, Calis viszont meg sem rezzent. A lány felhorkant, aztán amikor látta, hogy ügyet sem vetnek rá, odakiáltotta:
– Jól van! Majd ha belefáradtatok a körbe-körbevitorlázásba, keressetek meg!
Marcus visszafordult felé, és tőle szokatlan módon jókedvűen szalutált. Még Calis is somolygott, Harry pedig tovább kacagott.

 

Aznap késő éjjel kötöttek ki. Amikor Calisék felmásztak a partra vezető létrán, Brisa ott ült egy szövetbálán, és almát evett.
– Belefáradtatok már? – érdeklődött.
A férfiak egymásra néztek, majd rá sem pillantva elmentek mellette. A koldus leugrott a bála tetejéről, és máris hátratett kézzel lépkedett mellettük.
– Tudom ám, mit kerestek – jelentette ki olyan éneklő hangsúllyal, mint egy gyermekmondókát.
– Megmondtuk neked... – kezdte Marcus.
– De nem – énekelte a lány.
– Mit nem?
– Nem szigetet kerestek a kapitányotoknak.
Azzal harapott egy utolsót az almából, majd a tengerbe dobta a csutkát. A sirályok visongva csaptak le rá.
– Akkor mit keresünk? – tudakolta Harry türelmetlenül, mivel az egész napot elhagyatott szigetek nézegetésével töltötték.
– Mit ér nektek, ha megtalálom, amit kerestek? – fonta össze a karját Brisa.
– Nincs időnk játszadozni, kislány – rázta a fejét Marcus.
Amikor sietősre fogták lépteiket, a koldus utánuk szólt:
– Tudom, hová mentek a durbini rabszolgakereskedők.
Megtorpantak. Összenéztek, majd visszafordultak. Calis visszasétált a várakozó lányhoz, és megragadta a karját.
– Mit tudsz? – kérdezte Marcus.
– Au! – kiáltott fel Brisa, és szabadulni próbált, a féltünde azonban szorosan fogta. – Engedj el, különben semmit sem mondok! – követelte.
– Engedd el! – paskolta meg Calis karját Marcus.
Ő engedelmeskedett, a lány pedig sajgó karját dörgölve arrébb lépett.
– Sosem mondta a mamád, hogy jobb módja is van annak, hogy felkeltsd a lányok figyelmét? – duzzogott Brisa. Aztán dühösen Marcushoz fordult: – Mocskos csirkefogó létedre egész jóképű fickó vagy, bár szerintem szakáll nélkül sokkal jobban néznél ki. Eredetileg kedves akartam lenni, de most felmentek az áraim.
– Na jó, lássuk, mit tudsz, és mit akarsz? – kérdezte Harry.
– Tudom, hogy egy hónappal ezelőtt néhány fura fickó érkezett a városba – nem is néhány, jó sok. És még többen gyülekeztek a környező szigeteken, akik próbáltak elbújni a Szabadkikötőben élők elől. Többnyire Kesh nyelvét beszélték, de olyan szokatlan kiejtéssel, amilyet még sose hallottam azelőtt. Mások is jöttek, akik kaját vettek nekik. Nem az egészet egyszerre, de olyan nagy mennyiségben, hogy kíváncsi lettem. Errefelé semmi szokatlan sem történhet, amit én nem veszek észre. Tehát szaglászni kezdtem. Tehetségem van a nyomozáshoz – somolygott.
Harry akaratlanul is rámosolygott.
– Elhiszem.
– Tehát, kötünk üzletet? – tudakolta a lány.
– Mennyit kérsz? – érdeklődött Marcus.
– Ötven aranykoronát.
– Nem hordok magammal annyi pénzt.
– Mit szólnál ehhez? – mutatott fel Harry egy rubinköves aranygyűrűt.
– Hol szerezted azt? – kérdezte Marcus.
Harry alig észrevehetően megrázta a fejét, majd így felelt:
– Már nem is emlékszem. Aztán a lányra pillantott: – Kétszer annyit ér, mint amennyit kértél.
– Akkor jó – bólintott Brisa. – Követtem egy csoportot, megjegyeztem, merre mentek, és kivitorláztam napnyugta után. Megtaláltam a gyülekezőhelyüket. Ott horgonyzott a legnagyobb hajó, amit valaha is láttam. Fekete volt, és queg gályára emlékeztetett magasított első és hátsó fedélzetével, hatalmas fővitorláival és pokoli sok árbocával. Nem merült mélyre, úgyhogy, gondolom, üres lehetett, viszont állandóan jöttek-mentek az emberek közte és a sziget között. Nem tudtak partközelben horgonyozni azzal a nagy hajóval, ezért több napig kellett fuvarozniuk rá a felszerelést és az embereket. A parton látottak alapján hosszú útra készültek, talán Kesh túlsó végébe.
– Pár héttel később néhány hajó haladt el mellettünk, de nem Szabadkikötőbe jöttek. Kíváncsi lettem – folytatta szélesen vigyorogva –, ezért visszamentem a szigethez. Láttam, hogy a legtöbb embert felrakták a nagy hajóra. Ugyanakkor tucatnyi kisebb bárka rengeteg foglyot hozott a szigetre. Hat durbini rabszolgavadász is volt velük.
– Honnan veszed, hogy erre vagyunk kíváncsiak? – lóbálta meg Harry a gyűrűt.
– Királysági hajóval jöttetek, a foglyok pedig a Királyság nyelvén beszéltek. Valami híres kapitány harminc év után kerül elő – számomra túl sok a véletlen egybeesés. A kapitányotok tényleg valódi, a többiek viszont... Olyan átkozottul tiszták és udvariasak vagytok; biztosan a haditengerészettől jöttetek. Szóval a rabokat keresitek, nem igaz?
Az apród feldobta a gyűrűt, Brisa pedig elkapta.
– Hová vitték őket?
– Két szigettel nyugatra, a szélárnyékos oldalra – felelte a lány, és elszaladt. Azért még hátrakiáltott a válla fölött: – Ha visszajöttetek, mesélhetek még mást is!
– Hogy találunk meg? – szólt utána Harry.
– Csak kérdezősködjetek valahol Brisa után! – jött a válasz, miközben a koldus eltűnt két épület között.

 

Ezen az éjszakán a Ragadozó legénységének több tagja is látta a tetovált kapitányt, és megvitték a hírt. Nicholas és Ghuda váratlanul megjelent Marcang kedvenc kocsmájában.
Olyan közeli asztalt választottak, ahonnan hallhatták a közönséges társalgást, mire Marcang emberei rögtön elnémultak.
– Csak idő kérdése, nem igaz? – szólalt meg Nicholas kis idő múlva olyan hangosan, hogy mindenki hallhatta az ivóban.
– Előbb vagy utóbb... – kontrázott rá Ghuda, bár fogalma sem volt, miről beszél a nagyherceg.
– A napokban jön majd egy hajó a Távoli Partokról a rajtaütés hírével. Évekig nincs több zsákmány és kereskedelem. Ezt hallván a város minden kereskedője ott tolong majd a kormányzói palotában, és póznán akarja tudni a bűnös fejét. – A fiú most Marcangra nézett, aki visszabámult rá: – És én örömmel nyújtom majd át nekik.
A tetovált dühösen súgott valamit az embereinek, majd felállt és távozott. Két matróza kihívóan meredt Nicholasra és Ghudára, mintha arra várnának, hogy a két férfi kapitányuk után eredjen.
A nagyherceg hátradőlt a székén és várt.

 

Anthony, Nakor és Amos másnap pirkadatkor elindult Marcusszal körülnézni a szigeten. Három órába telt, míg odaértek. A sziget, csakúgy, mint számos környékbeli földdarab, egy réges-régi vulkánkitöréskor keletkezhetett. Szél és víz koptatta, a madarak által elpotyogtatott magokból bokrok és szívós füvek nőttek rajta, mégsem volt túl barátságos hely: a szélárnyékos oldal meredek szirtjei között egyetlen kikötésre alkalmas hely sem akadt. Amikor már egy órája köröztek, kis öbölre bukkantak a túlsó oldalán. Kevéssel a dagályvonal fölött hatalmas épület terpeszkedett, amelyet magas sziklák rejtettek mindenki elől, aki nem az öböl felől érkezett. Mozgásnak nyomát sem látták.
Partra tették a vitorlást, hogy körülnézhessenek.
– Mostanában rengeteg csónak kötött ki itt – mutatott Amos a dagályvonal fölött látható nyomokra. A homokban szélesre taposott ösvény vezetett a házhoz. – Erős szél vagy eső után az egész eltűnne. Ez itt csak az elmúlt néhány nap folyamán keletkezhetett.
Felsétáltak a kezdetleges épülethez. Belökték a kaput, és beléptek. Emberi ürülék és valami még rosszabb bűze lengte be a helyiséget. Légyfelhő lebbent fel, és most már azt is láthatták, min lakmároztak a rovarok.
Amos káromkodott egyet. Gyorsan számolni kezdett, majd megszólalt:
– Több, mint tucatnyian vannak.
A padlón holttestek hevertek.
Marcus erőt vett háborgó gyomrán, és megvizsgálta a legközelebbi hullát. Egy fiú elég közel feküdt az ajtóhoz, hogy könnyedén meg lehessen nézni.
– Fájdalmak közepette halt meg – mondta.
Amos a fejét rázta.
– Láttam már ilyesmit.
Nakor megszemlélt egy másikat.
– Három, esetleg négy napja lehetnek halottak. A bőrük felpüffedt, és a legyek lárvái kezdenek kikelni.
– Ez itt nem piknik, fiam – pillantott fel Amos. – Ha ki akarsz menni...
Marcus tudta, hogy az admirális meg akarja kímélni őt a látványtól, ha netalántán a húga vagy Abigail is itt feküdne.
– Nem – felelte kurtán.
Keresztülóvakodtak a szörnyű helyen. A szoba közepén Amos megtorpant.
– Bannath bugyraira! – káromkodott a tolvajok és kalózok istenét szidva.
A földön hat férfi feküdt a durbini rabszolgavadászok öltözékében. Testüket számos nyílvessző ütötte át. Amos kényszeredetten letérdelt a hullák közé. Az egyikről levette a fekete maszkot, és meglátta az arcán céhük tetoválását.
– Ezek tényleg durbini rabszolgavadászok! – suttogta hitetlenül. – Vajon ki merhet szembeszállni céhük haragjával?
Valójában azonban tudta, kicsoda: az a könyörtelen ellenség, aki saját céljai szolgálatában átvette az orgyilkos klán irányítását Krondorban, és aki Midkemia történetének legnagyobb szélhámosságával a legendás Murmandamus lobogója alatt fellázította észak népeit (a sötét tündéket vagy mordeleket és a manókat), hogy támadják meg a Királyságot. Csak ők gyilkolhatták meg a rabszolgavadász céh hat mesterét, és Amos azzal is tisztában volt, miért. Egyetlen élő ember sem tudta, merre laknak a pantathiánus kígyó papok, csak annyit, hogy egy tengeren túl elterülő távoli földön van a fészkük.
Anthony körbesétált. Arca a mészárszék láttán sem tükrözött érzelmeket. A halott foglyok túl gyengének bizonyultak ahhoz, hogy folytassák az utazást, ezért elvágták a torkukat.
– Csak egy nőt láttam, arrafelé – mutatta Nakor.
Mind odasiettek.
– Ő Willa – mondta Anthony. – A konyhán szolgált.
Az isalani egy másik holttest felé intett. A férfi gatyájával a bokája körül halt meg.
– Ez itt gonosz ember volt. Megpróbálta megerőszakolni azt a beteg kislányt, mielőtt végzett vele – mondta, mintha olvasna a múltban –, és valaki más megölte ezért. – A kis emberke a fejét csóválta. – Kegyetlenség volt vágómarhaként ideterelni azt a sok gyereket; az meg, hogy napokig itt tartották őket halottak és haldoklók között, egyenesen embertelenség.
– Senki sem mondta, hogy emberek állnak a történtek mögött, isalani – felelte halkan Amos.
Anthony tovább járkált a házban, mintha csak keresett volna valamit. Amikor Amos indulást akart parancsolni, a fiatal varázsló néhány ruhafoszlányra bukkant, amelyet egy tunika vagy ruha aljából téphettek le. Felvette és megvizsgálta a rongyokat. Hirtelen elkerekedett a szeme, és magasra emelt egyet, amelyet a rajta talált vérfoltok alapján kötszernek használhattak.
– Margaret! – suttogta.
– Honnan tudod? – kérdezte az admirális.
– Egyszerűen csak tudom – felelte a mágus. – Ezt ő viselte.
Marcus kikapta a kezéből.
– Nézd csak, véres! Megsebesült?
Anthony a fejét rázta.
– Azt hiszem... valaki mást kötözött be vele.
– Honnan tudod? – kérdezte a lány bátyja.
– Én... egyszerűen csak tudom – ismételte.
Amos körülpillantott.
– Ezt a rajtaütést jó előre eltervezték, és minden részletét kiszámították. A támadók nagy része Keshből vagy valahonnan máshonnan jöhetett, de legalább száz szabadkikötői is érintett. – Miközben visszamentek a hajójukhoz, tovább magyarázott: – Nehéz lesz olyan embert találni, aki benne volt, és beszélni is hajlandó. Bárki is szervezte a rajtaütést, nyilván jól fizetett, és – mutatott a félmeztelen, elvágott torkú férfira – gondolkodás nélkül büntet. Nem sokan lesznek hajlandóak elárulni egy ilyen gazdát. – Aztán Marcushoz fordult: – Keresd meg azt a lányt, és kérdezd ki, mit tud még!
Hazaúton Szabadkikötőbe egyikük sem beszélt.

 

Napnyugtára értek vissza a Vörös Delfinbe. Harry már várta őket a különteremben.
– Mi történt? – kérdezte.
– Marcang kis híján kihívta Nicket máma – felelte a fiú vigyorogva. – Aztán úgy döntött, inkább másik fogadóban kortyolgatja tovább az italát. Az egyik emberünk kiszúrta őt, ezért Nick is odament, és a közelében foglalt helyet. Erre távozott, és egy harmadik kocsmában akadtunk a nyomára. Nick persze ott is megjelent. Marcang üvöltözni kezdett vele. Rosszul tette. A legénységünk rengeteget pletykált a rajtaütésről, és a városiak már kezdenek kíváncsiak lenni, tényleg történt-e valami. Épp elég polgár tud arról, hogy az elmúlt néhány hónapban valami titokzatos folyt errefelé, ezért egyre inkább hajlanak arra, hogy higgyenek nekünk, és kételkedjenek Marcangban. – Harry a fejét csóválta: – Megfelelő körülmények között, mondjuk, ha különösen meleg lenne hatodnap este, és valaki fizetne néhány italt azoknak, akik meghallgatnák, hogyan tette tönkre az a kannibál mindenki üzletét az elkövetkező öt évre... el tudom képzelni, hogy akkor fellázadnának az emberek, és bizonyítékok nélkül is felakasztanák Marcangot az első fára. – A fiú vidám arckifejezése most megkomolyodott: – Azt hiszen, Marcangnak már elege van belőlünk. Úgy hírlik az utcán, hogy holnap vagy holnapután Keshre szándékozik lecsapni, és ehhez keres további matrózokat.
– További matrózokat? – vakargatta az arcát Amos. – Ha tényleg Nicholast akarja, akkor még ma éjjel le kell csapnia rá – tűnődött. – Marcang számos módon lebonyolíthatja a dolgot: a legokosabb az lenne, ha még ma éjjel kivitorlázna, és soha többé nem térne vissza Szabadkikötőbe. Ő azonban sosem a nagy eszéről volt közismert. Ügyes és ravasz, az igaz, de nem különösebben intelligens.
Amos egy darabig töprengett, aztán folytatta:
– Ha jól ismerem azt a kannibált, kifelé menet valószínűleg megpróbálja elfoglalni a hajómat – ezért van szüksége további emberek-re. Megölné Nicket, rám kenné a felelősséget, ezért követelné, hogy akasszanak fel engem, közben megkaparintaná a szigetek legjobb hadihajóját – és mindezt egyetlen éjszaka alatt – mormogta maga elé.
– Tehát, mit tegyünk? – kérdezte Marcus.
– Mit tennénk? Hagyjuk, hogy megpróbálja – felelte Amos. Aztán Harryhez fordult:
– Menj, keresd meg Ghudát, Nicket és annyi emberünket, amennyit csak meg tudsz találni, és mondd meg nekik, hogy jöjjenek ide!
A fiú távozott. Az admirális Anthonyra nézett:
– Kezdj el olyanok után kutatni, akik tudnak valamit az épületről, amelyben a foglyokat tartották! Lehet ugyan, hogy saját ácsokat hoztak magukkal, bárhonnan is jöttek, de nem hinném, hogy az építéshez szükséges fát is úgy hurcolták ide. De aztán bajba ne keverd magadat!
Amikor Anthony és Marcus is kiment, Amos eltöprengett:
– Kíváncsi vagyok, honnan tudhatta, hogy az a rongy Margareté volt?
– Hiszen mágus – somolygott Nakor. – Azonkívül meg szerelmes a lányba.
– Tényleg? – csodálkozott az admirális. – Olyan vérszegény fickónak látszik.
A kis emberke a fejét rázta.
– Félénk a fiú. De tényleg szerelmes belé. Ezért is fog rátalálni, ha eljön az ideje.
– Már megint rejtélyeskedsz, isalani? – hunyorított rá Amos.
Nakor vállat vont.
– Megyek, szundítok egyet. Hamarosan túl nagy lesz itt a nyüzsgés.
Azzal hátradöntötte a székét, amíg a támlája a falhoz nem ért, és becsukta a szemét. Egy perc múlva már hangosan horkolt.
Amos az alvó emberkére nézve elcsodálkozott:
– Hát ezt meg hogy csinálja?

 

A hajó megnyikordult.
– Figyeld csak! – mondta Margaret.
– Mit? – kérdezte Abigail halvány érdeklődéssel a hangjában.
– Irányt változtattunk. Nem érzed a különbséget? Most máshogy csapódnak a hullámok a hajótestnek.
– Nem. És akkor mi van? – tudakolta Abigail közömbösen. Hiába kaptak a rangjuk miatt tágasabb szállást, saját kabint és jó minőségű ennivalót, a lány továbbra is levert maradt. Olykor csillapíthatatlan zokogás tört fel belőle.
– Eddig délnek tartottunk, és úgy gondoltam, hamarosan kelet felé kell kanyarodnunk, a Sötétség-szoros felé. Csakhogy mi jobbra fordultunk! – A másik lány értetlenül nézett rá. – Délnyugat felé megyünk! – magyarázta.
Abigail zavarodottan rázta meg a fejét. Aztán az érdeklődés halvány szikrája csillant szemében:
– És ez mit jelent?
Margaret félt, de azért nem vesztette el a reményt.
– Nem Keshbe visznek minket – suttogta.

 

A szajhák hangosan kacagtak, amikor a férfiak kiáltozva üdvözölték vagy barátságosan ugratták őket a szoba túlsó végéből. Nicholas már a hetedik vagy nyolcadik kupa bort kortyolgatta. A helyiség túlsó végében ült Marcang, és suttogva beszélgetett öt emberével. A nagyherceg és a kalózkapitány jó egy órán át szúrós tekintettel méregették egymást, miközben Ghuda és Harry nyomatékosan és hangosan megpróbálták lebeszélni a fiút az ivásról. Nicholas ügyet sem vetett rájuk. Egy órával ezelőtt sértegetni kezdte Marcangot. Először csak a legközelebb ülők hallották, az utóbbi öt percben azonban már mindenki tisztán érthette, miket mond.
Nicholas felpattant, és odatántorgott Marcang asztalához. Ghuda és Harry nem voltak elég gyorsak, és csak akkor érték utol, amikor Marcang öt emberéből hárman már kardjuk markolatára tett kézzel álltak.
– Ki fogom vágni a szívedet, te gyilkos disznó! – ordította a nagyherceg. A terem elcsöndesedett. – Az istenekre esküszöm, megfizetsz azért, amit tettél!
A kapitány a fiatalemberre bámult, miközben Ghuda és Harry visszahúzták őt.
– Vigyétek innen ezt a részeg állatot, mielőtt mi gyógyítanánk ki a nyomorúságából! – szólt utánuk az egyik fegyveres.
– Megpróbálhatjátok – ajánlotta Ghuda nagylelkűen. – Szerintem jó mulatság lenne.
A zsoldos nyugalma és a ráaggatott rengeteg fegyver látványa megtette a magáét: többen nem fenyegették meg őket.
Marcang felállt, és vádlón rájuk mutatott:
– Mindenki hallotta. Ez a férfi újra meg újra megfenyegetett: Ha bármi történnék, az az ő műve, és Trancsír kapitány a felelős érte. Itt, mindenki színe előtt megesküszöm, hogy csak önvédelemből fogok fegyvert húzni!
Nicholas küzdeni kezdett a társaival, és megpróbálta elérni a tetovált kalózt, Ghuda és Harry azonban erősen fogták. Félig húzták, félig cipelték a fiút kifelé a kocsmából. Végigtámogatták barátjukat a sugárúton, és végül odaértek a Vörös Delfinhez, ahová bementek. Felvonszolták a nagyherceget a lépcsőn, majd bevitték a folyosó végén elhelyezkedő szobába.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Nicholas felegyenesedett.
– Hogy vagy? – kérdezte Harry.
– Életemben nem ittam még ennyi vizet ilyen rövid idő alatt. Hol az éjjeliedény?
A barátja megmutatta, a nagyherceg pedig könnyített magán.
– Mit gondoltok, megbízhatunk a csaposban?
– Nem – felelte Ghuda –, viszont szép pénzt fizettem neki, és eléggé megfenyegettem ahhoz, hogy egy-két napig tartsa a száját.
– Akkor most várni fogunk – mondta Nicholas.

 

Hajnaltájban egy csapat lopakodott be a Vörös Delfin ivójába. A takarítófiú, aki egy asztal alatt aludt, azonnal felriadt. Az ő dolga volt, hogy őrizze az ivót, és riassza a fogadóst, ha szokatlan időpontban új vendégek érkeznek, illetve ha koldusok vagy tolvajok jönnének be.
A kivont kardot szorongató férfiakat látva a gyerek még jobban az asztal alá húzódott, és összekuporodott a fal mellett. Nem szándékozott felhívni magára a figyelmet, amikor ilyen sok fegyveres bandita, mászkált körülötte.
Amint a behatolók a folyosó végébe értek, minden ajtó felpattant, és újabb fegyveresek ugrottak elő. Acélpengés visszhangzott a fogadóban, amint igazán megkezdődött a küzdelem.
Nicholas és Ghuda az utolsó ajtóban álltak. Két támadó nem túl lelkes kísérletet tett, hogy megközelítse őket, a többi ajtóból kitóduló ellenfelek láttán azonban meggondolták magukat. Ekkor egy kiáltás hangozott fel a helyiség túlsó végéből, a lépcső tetejéről:
– Abbahagyni! A seriff nevében parancsolom, hogy tegyétek le a fegyvert!
A folyosón ragadt behatolók megpördültek, és néhányan megpróbálták visszaverekedni magukat a lépcsőn. Pillanatok alatt legyűrte őket a tucatnyi, dorongokat és kardokat lóbáló férfi; kettőt megöltek közülük, a többit csak körülvették. Akik a folyosón maradtak, most egy csoportba tömörültek, és kisvártatva kiszólt valaki közülük:
– Nem tanúsítunk ellenállást!
Nicholas Ghudára mosolygott.
– Ez Marcang – mondta keserű elégtétellel a hangjában.
Amos és Harry lépett ki az egyik ajtón, őket pedig Fecske William követte. Anthony, Marcus és Nakor egy másik szobából bukkantak elő. Lekísérték a támadókat a lépcsőn, az ivóban pedig Patrick Duncastle emberei vették őrizetbe őket.
Amos odasétált az asztal alatt kuporgó gyerekhez, és adott neki egy aranyat.
– Ügyes voltál. Mondd meg a gazdádnak, köszönöm, hogy használhattuk a fogadóját!
A fiú elsietett, Amos pedig a kocsma különtermébe lökdöste Marcangot. Az asztalnál Szabadkikötő négy kapitánya ült, és az előttük térdepelő Marcangot bámulta.
Fecske William is belépett.
– Úgy igaz, ahogy Amos állította: Marcang és az emberei gyilkos szándékkal érkeztek – jelentette ki, majd leült az asztalhoz. – Ismered a törvényt, Marcang – folytatta. – A hajód elkobozzuk, téged pedig bezárunk a lyukba.
– Ne! – sikoltott a tetovált. – Engem tőrbe csaltak!
– Mielőtt még elvitetnétek innen ezt a nagy rakás szart, lenne hozzá néhány kérdésem – mondta Amos. – Lehet, hogy ti is izgalmasnak találnátok a válaszait.
Fecske a többi kapitányra nézett. Rém Peter kivételével mindegyikük jelen volt, aki a városban tartózkodott. Valamennyien bólintottak.
– Ki fizetett azért, hogy lerohand a Távoli Partokat? – kérdezte az admirális.
Marcang leköpte Amost, aki válaszul kesztyűs kezével hatalmas pofont kevert le a fogolynak. A tetovált elesett, és vértől csöpögő arccal feküdt a padlón.
– Nincs időm finomkodni, Marcang – térdelt mellé Amos –, ráadásul kedvem sincs hozzá. Ha kidobunk az utcára, és elmeséljük, hogy, te tetted tönkre a Távoli Partokkal folyó kereskedelmet az elkövetkezendő öt évre, hogy durbini rabszolgavadászokkal dolgoztál, és megfosztottad a többi kapitányt meg a legénységüket a zsákmánytól... Nos, mit gondolsz, mennyi ideig fog tartani, amíg Szabadkikötő polgárai darabokra szaggatnak?
A férfi szeme tágra nyílt, de nem szólt semmit.
– Gondolj a kurvákra, akik nem látnak több aranyat, most, hogy nem lesz több szállítmány Crydee-ből, Carse-ból és Tulanból! Gondolj Szabadkikötő lakosaira, akik nem foszthatnak ki több hajót! Gondolj a becsületes kereskedőkre, akiknek Elarial illetve a Szabad Városok jelentik a legközelebbi piacot!
– Amos, mi is hallottuk a pletykákat – szólt közbe Fecske. – Tényleg igaz?
– Igaz bizony, William. Ez a szemét több mint ezer embert vezetett múlt hónapban a Távoli Partok ellen, és Porig égette Crydee várát. A barrani erőd elpusztult, és Carse-ot meg Tulant is kifosztották. Nem tudjuk, ott mennyire súlyos a helyzet, de a legrosszabbat feltételezzük. Az elkövetkező években minimálisra csökken a kereskedelmetek a hercegséggel, a zsákmányszerzésnek pedig teljesen vége.
Fecske William haragtól égő arccal pattant fel.
– Te ostoba! – ordított Marcangra. – A Királyság teljes hadiflottáját a nyakunkra hozod! Miért?
A fogoly nem válaszolt, Amos azonban megragadta egyik megnyúlt fülcimpáját, és megcsavarta benne a fétist. Miközben a férfi felüvöltött, az admirális maga felelte meg a kérdést:
– Vagy több pénzért, mint amit egész életében tisztességes módon összelophatna (legjobb lesz, ha ellenőrzitek a hajója rakterét), vagy...
Amos letépte Marcang övéről a bugyellárist, és belenézett. A földre szórta a tartalmát. Pénzérméken és drágaköveken kívül egy kígyós gyűrű esett ki belőle. Az admirális felvette, és megmutatta Fecske Williamnek.
– Láttál már ilyet?
A férfi megnézte, majd továbbadta a többi kapitánynak. Egyikük sem ismerte a díszítését.
– Vajon egyszerű bérenc vagy készséges eszköz lehet? – tűnődött Nicholas fennhangon.
Amos megragadta a tetovált karját, és talpra rántotta őt.
Gyáva ahhoz, hogy meggyőződéses vallási fanatikus legyen. Közönséges bérenc.
– Amos, köszönjük a figyelmeztetést – mondta Fecske. – Fel kell készülnünk a Királyság megtorlására. – Majd Marcangra mutatott: – Téged pedig hajnalban felakasztunk! Azonkívül a legénységed minden tagját eladjuk rabszolgának!
– Tegyetek, amit akartok a matrózokkal, de szükségem lenne Marcangra – alkudozott az admirális.
– Minek?
– Hogy megtalálhassam a főnökeit.
– Nem engedhetjük, hogy csak úgy elsétáljon, Amos – felelte Fecske. – Ha megtesszük, ugyan mit ér a Kapitányok Tanácsa?
– Ugyanannyit, amennyit mindig: nagyon keveset – vont vállat az admirális. – Ezt az egyezséget a félelem szülte, és a kapzsiság játszotta a mérleg nyelvének szerepét. Soha semmi sem hozott annyi hasznot egy kapitánynak, hogy megszegje az egyezséget, amíg valaki több pénzt nem ígért, mint amennyi esze van Marcangnak. – Körülpillantott a szobában. – És ha már itt tartunk, hol van Rém Peter?
– Üzentünk neki, hogy legyen itt – mondta Fecske.
Amos felsóhajtott.
– Akkor kezdjétek el kerestetni! Gyanítom, hogy két idióta vett részt abban a támadásban. Itt volt Rém múlt hónapban, a rajtaütés időpontjában?
– Mi azt hittük, a Keserű-tengeren les zsákmányra – felelte Morgan.
– Találjátok meg, még mielőtt értesíthetné a megbízóit, hogy a nyomukban vagytok! – erőltette Amos. – Üzletet ajánlok.
– Milyen üzletet?
– Ha hagyjátok, hogy kiszedjem Marcangból, amit tudni akarok, megígérem, hogy semmiféle megtorló hajóhad nem jön Szabadkikötőbe.
– Hogy ígérhetsz te ilyet? – szűkült össze Fecske szeme.
– Én vagyok a Királyság nyugati részének admirálisa – árulta el Amos.
Az öt kapitány összenézett.
– Tehát – kezdte Skarlát – ezek szerint nem egészen az amnesztia elnyeréséért üldöztél végig engem a queg partok mentén.
Amos bólintott.
– Hadd világítsam meg az ajánlatom lényegét, aztán dönthettek! Nincs időnk és nem is áll érdekünkben véget vetni az itteni üzletnek. Martin herceg leánya és más Crydee-ből elhurcolt rabok után kutatunk. Valaki megbízta Marcangot és Rémet ezzel a portyával, és adott melléjük ezer embert, köztük tsurani bérgyilkosokkal és durbini rabszolgavadászokkal. – Elmesélte a többieknek, amit a rajtaütésről tudott, majd így fejezte be: – Tehát van sürgetőbb dolgunk is, mint hogy tönkretegyük a megélhetéseteket.
– De miért ne tartsunk itt benneteket, mint túszokat, Amos? – kérdezte Skarlát.
– Mert egyetlen módon akadályozhatjuk meg, hogy Arutha ideküldje a hajóhadát és porig égesse a várost, te idióta! – bődült el Amos. – Ha egy darabban és épségben hozzuk vissza az unokahúgát! Talán fessem le szemléletesebben?
– Azonkívül megoldhatjuk, hogy megérje a dolog önöknek – jegyezte meg Nicholas.
– Hogyan? – kapott rajta Fecske.
– A kereskedelem, mint tantárgy sosem volt az erős oldalam – szabadkozott a fiú –, de annyit azért tudok, hogy azért gazdagodhattak meg, mert szükség van arra, amit kínálnak. – Az öt kapitányra pillantott. – Egy esztendeig nem jönnek haderők Szabadkikötőbe. Akkor viszont királysági hajók érkeznek majd. Mindenki, aki itt marad, teljes felmentést kap régi bűnei alól, amennyiben hűséget esküszik a Királyságnak, és nem szegi meg többé a törvényt. Aki nem óhajt élni a lehetőséggel, az szabadon és büntetlenül távozhat, és újra kezdheti valahol másutt.
– Miért jó ez nekünk? – kérdezte Skarlát kihívóan.
– Egyrészt a nyugalom érdekében – felelte Marcus.
– Azonkívül megvédik a várost Keshtől és Quegtől, ha netalántán arra gondolnának, milyen jól mutatna a térképeken, ha ez a sziget a birodalmuk része lenne – fűzte hozzá Ghuda.
– Kesh, Queg, a Királyság, egyre megy – ingatta a fejét Fecske. – Kormányzók, adószedők, törvények és más effélék. Ez az életmódunk halálát jelentené.
– Részben – intett Nicholas. – Megszűnne a portyázás.
Amos elvigyorodott.
– Nem sokat nyertünk azzal, hogy úgy hajkurásztuk a kereskedőhajókat, mint mások a szűzlányokat nyárközép ünnepén, pedig igencsak pimasz fráterek voltunk, William.
– Ez igaz – bólintott Fecske –, de mi értelme lenne maradni? Ha egy újabb királysági kikötővé válunk...
– Mi lenne akkor, ha Szabadkikötőben továbbra sem lennének vámok? – ajánlotta Nicholas. – Ha idejöhetnének a kereskedők, és hivatalos papírokkal szállíthatnák tovább az árujukat anélkül, hogy vámot vagy adót kellene fizetniük a Királyság számára?
– Lennének olyanok, akik továbbra is kikötnének nálunk – annak ellenére, hogy ez komoly kerülőt jelent, ha az ember Quegből Krondorba hajózik –, legalábbis bizonyos nagy hasznot hajtó árukkal mindenképpen.
– A király ezt nem nézné tétlenül, Nick – rázta a fejét Amos.
– Szerintem viszont igen – jelentette ki Nicholas. – Az elmúlt néhány hét folyamán világosan megmutatkozott, mekkora veszélyt jelent Szabadkikötő léte. Igazán megér némi kieső adóbevételt, ha cserébe megnyugtatóan rendezzük a helyzetet. Ha Kesh megengedheti a durbini kapitányoknak, hogy kedvükre jöjjenek-menjenek, ugyan miért ne tehetné ugyanezt a Királyság Szabadkikötővel kapcsolatban?
– Miért is ne? – helyeselt az admirális.
– Meg tudod győzni erről a királyt, Amos? – tudakolta Fecske.
– Valószínűleg nem, William. Az unokaöccse viszont igen – felelte, miközben Nicholas vállára tette a kezét.
– Az unokaöccse? – csodálkozott Skarlát.
– Esküdjetek meg, hogy amit most hallotok, az a szoba falai között marad! – kérte Amos. – Azt viszont rátok bízom, hogyan mondjátok el a lakosságnak, miben egyeztünk meg itt. Ez a fiatalember Nicholas, Krondor nagyhercegének fia és unokatestvére Margaretnek, annak a lánynak, akit elraboltak.
– Én pedig a lány bátyja vagyok, Marcus – szólt közbe a másik fiú. – Atyám Crydee hercege. – Az apjára gondolva Marcus kissé elszomorodott, de kívülről nyugodt maradt.
– Van más választásunk? – kérdezte Fecske.
– Nem igazán – ismerte el Amos –, mégis kaptok egyet. Egy év alatt rendezhetitek a folyó ügyeiteket.
– Adjanak nekem papírt és tollat, és írok egy üzenetet apámnak (vagy annak, aki erre vitorlázik helyette jövő tavasszal), arra az esetre, ha nem térnénk vissza. De jövő ilyenkorra dönteniük kell, így vagy úgy.
Fecske egyetértett.
– Patrick – nézett fel a nagyherceg.
– Ööö... fenség? – bizonytalankodott a seriff.
– Minden úgy marad, mint eddig, amennyiben azonban a kapitányok a jövő év folyamán bármikor megnyerik a polgárokat a tervünknek, ön azonnal a Király főbírájává válik Szabadkikötőben. Már persze ha egyetért.
Patrick bólintott, majd hátralépett.
– Önök öten pedig – folytatta Nicholas a kapitányok felé fordulva – megbízólevelet kapnak, mint a krondori flotta nyugati szakaszának parancsnokai. Még meggyőzőbb lenne, ha királysági lobogó alatt hajóznának, mire apám jövő tavasszal felbukkan errefelé. Döntsék el önök, ki legyen a vezetőjük.
Végül Amos Marcangra nézett:
– Most pedig mindent el fogsz mondani nekünk, amit tudnunk kell, te mocskos kutya. Csak egy kérdés maradt: könnyen vagy nehezen jutunk hozzá az információhoz?

 

Marcang megint leköpte Amost.
– Követelem, hogy tartsák be a kapitányi jogaimat! Még nem vagyunk része annak az átkozott Királyságnak, Trancsír! Nem bíráskodhatsz felettem, mert személyes igazságtételt kérek!
– Talán megengeditek, hogy... – fordult a többiek felé Amos.
– Muszáj, barátom – vágott a szavába Fecske. – Nem szeghetjük meg az egyezség feltételeit, amíg a nép el nem fogadta a Királyság törvényeit. Mert ha megtennénk...
– Azt mondtátok, kivallathatjuk Marcangot, ha cserébe a Királyság nem áll bosszút! – bődült el az admirális.
– Vérünkkel esküdtünk a Kapitányok Tanácsának! – ordított vissza Morgan, a többiek pedig hangosan helyeseltek. – Ha azt akarjuk, hogy pokoli tetteink ellenére legalább egy kicsit tiszteljenek bennünket, hűnek kell maradnunk az eskünkhöz!
– Te magad is épp elég ideig voltál a Testvériség tagja, hogy ezt tudd, Amos – győzködte Fecske. – Légy bár gyilkos, tolvaj, szentségtörő, mi magunk közé fogadunk, de ha valaki esküszegőnek nevez, nincs többé ember, aki veled hajózna.
– Legszívesebben magam tépném ki a szívét ennek az árulónak, és tálcán vinném neked, Trancsír- mondta Morgan –, de az ígéret kötelez. Ha megszegjük a szavunkat, semmivel sem vagyunk jobbak nála.
– Hát rendben, Marcang – bólintott Amos, és levette a kalapját meg a kabátját –, ha ragaszkodsz a kapitányi előjogaidhoz...
– Nem! – tiltakozott a fogoly. – Nem veled, Trancsír. Vele! – mutatott Nicholasra.
– A fiú volt az eredeti vádlója, és az egyezség különben is tiltja, hogy kapitányok megküzdjenek egymással – mondta Fecske.
– Most mi van? – kérdezte Nicholas.
Amos odalépett hozzá.
– Kapitány lévén Marcangnak joga van ahhoz, hogy párbajban védje meg magát. Neked kell megölnöd.
– Én még sohasem öltem meg senkit, Amos – suttogta döbbenten a nagyherceg.
Az admirális Marcangra nézett, aki levette a kabátját és az ingét. Az egész mellét és hátát lila tetoválások borították.
– Nemigen hiszem, hogy akad olyasvalaki, akit nála jobban kellene gyűlölnöd, fiam – felelte. – Ő a felelős Briana nénikéd meggyilkolásáért, és ő rabolta el unokahúgodat, meg azt a kislányt, aki annyira tetszik neked.
Nicholas arckifejezéséből kitűnt, hogy nem igazán győzték meg az érvek.
– Nem tudom, képes lennék-e... egyszerűen csak megölni őt.
– Nincs más választásod, fiam: Ha nem vagy hajlandó, szabad emberként távozhat.
– Ezt nem tehetik...
– De igen, és meg is teszik. Ez nem a Királyság, itt semmit sem jelent a rangod. – Amos most lehalkította a hangját, és Nicholas vállára tette a kezét. – Nomármost, egészen biztosan megpróbál megölni téged, ha esélyt adsz rá, úgyhogy ne tedd. Ha ő győz, kisétálhat innen, és a hajóját sem üldözhetjük. Ez a kapitányok törvénye. Tehát muszáj megölnöd.
– És mi lesz a lányokkal? Nem fogjuk tudni...
– Ezeket a fickókat – intett Amos a kapitányok felé – sokkal jobban aggasztja a saját fejük sorsa, mint a foglyoké. Adj nekik esélyt, hogy meggondolják magukat, és lehet, hogy úgy döntenek, nem is olyan rossz ötlet túszként itt fogni téged arra az esetre, ha az apád felbukkanna a hajóhadával! Inkább azután aggódj az információszerzés miatt, miután sikerült életben maradnod, Nicky! – Az admirális hangsúlyából és arckifejezéséből is látszott, mennyire aggódik. – Most viszont muszáj megtenned ezt.
Nicholas bólintott, majd levette kardszíját és kabátját. Az ivóból gyorsan kihordták az asztalokat és a székeket. Skarlát kapitány krétával egy nagy kört rajzolt a padlóra. Fecske egy nyílpuskást állított a lépcsőre, mondván:
– A szabályok egyszerűek. Mindketten beléptek a körbe, de csak egyikőtök hagyhatja el azt. Ha valaki megpróbál kimenekülni a körből, azt bűnösnek ítéljük, és lelőjük.
A küzdő felek besétáltak a körülbelül hat méter átmérőjű körbe. Harry még odasúgta a barátjának:
– Ez ugyanolyan, mint a pást a palotában. Csak a kardodra koncentrálj!
A nagyherceg bólintott. Az edzés egyik részében mindig egy keskeny folyosón kellett vívniuk, ahol az ember nem támadhatott túl gyorsan, és nem térhetett ki túlzottan oldalra anélkül, hogy ne kockáztatta volna a találatot. A lábmunka nem sokat számított ebben a párbajban, a pengekezelés viszont mindent eldönthetett.
Marcang fogta nehéz szablyáját, és magasra emelte, majd leeresztette a feje mögé. Nicholas előrenyújtotta saját szablyáját, tudva, hogy ellenfele pillanatokon belül pillanatokon belül előreránthatja pengéjét, akár azért, hogy hárítson vele, akár azért, hogy lecsapja az ő fejét.
– Adjon Banath, a tolvajok és kalózok istene erőt annak, aki igaz ügyet szolgál! – mondta Fecske szertartásosan.
A fiú felkészülten várakozott, amikor hirtelen szúró fájdalmat érzett a bal lábában. Ekkor azonban Marcang pengéje suhogva szelte a levegőt, és Nicholasnak épp csak annyi ideje maradt, hogy saját kardját felemelve blokkoljon. Így is alig tudta megállítani a rohamot. A nagyherceg ekkor ébredt rá, hogy nem otthon gyakorol egy kulturált ellenféllel; most meg akarják ölni őt.
Félelem ébredt a szívében. Rettegése kis híján a pánikba vezette, de a sokévnyi gyakorlás ezúttal megmentette az életét. A reflexei akkor is működtek, amikor az agya nem, ezért minden csapást sikeresen kivédett. Egyetlen perc alatt Marcang nem kevesebb, mint tíz támadást indított, a nagyherceg azonban mindet hárította. A fiú lábába azonban valahányszor rálépett, belehasított a fájdalom, és minden egyes mozdulattal egyre rosszabb és rosszabb tett.
Nicholas orrában érezte saját izzadsága szagát, miközben félelemtől eltelve megpróbált életben maradni. De még mindig nem kockáztatott meg egyetlen ellentámadást sem. Harry bátorítóan biztatta, a többiek azonban vérfagyasztóan némák maradtak.
Marcang újra meg újra próbálkozott, a nagyherceg védelme azonban áthatolhatatlan maradt. Úgy fájt a lába, hogy legszívesebben ordított volna, és a padlón összegömbölyödve addig szorongatta volna a lábát, amíg nem csillapul az égető kín, de tudta, hogy az a halállal lenne egyenlő.
Marcang a fiú felé sújtott, ő azonban kényszerítette magát, hogy a hárítás után visszavágjon. A tetovált kalózkapitány hökkenten ugrott hátra a váratlan riposzt elől. Nicholas azonban nem követte, mert a hasogató fájdalom miatt remegni kezdett a bal térde.
A nagyherceg hátralépett, és Marcang tekintetét keresve mélyeket lélegzett.
Fájni fog – figyelmeztette magát –, de túléled. Hiszen ez csak fájdalom, azt pedig el tudod viselni.
A tetovált most, hogy már látta fiatal ellenfele gyorsaságát, óvatosabb lett. A fiú mozdulatlanul állt, és csak tekintetével követte a másik mozgását, amint az közeledett. Nicholas egyensúlyi helyzetben állt – mindkét lábára egyenlő súly nehezedett –, a bal azonban úgy sajgott, mintha szét akarna robbanni. Ekkor Marcang egy kombinációval próbálkozott – fönt, lent és megint fönt –, arra kényszerítve ellenfelét, hogy egy ütemre mozogjon vele. Nicholas minden csapást megfogott; már csak ellenfele pengéjére összpontosított. A félelem szaga az orrában, a lábába hasító fájdalom, a környezet mind nem számított, amikor magával ragadta a küzdelem ritmusa.
Aztán egyszer a kalóz felső csapása túl nagy ívűre sikeredett, és a nagyherceg riposztjával mélyen a másik vállába hasított. Vér patakzott a lila tetoválásokon és a fehér bőrön, Marcang azonban szinte fel sem vette a sérülést.
Nicholas előrelépett, majd hátra. Miközben távolodni próbált, egy pillanatra megszűnt összpontosítani, és ismét akkora fájdalom cikázott végig a lábán, hogy elakadt a lélegzete. Megingott, és a kalóz tovább erőltette a támadást, látva, hogy valami összezavarta ellenfelét.
A nagyhercegnek éppen csak sikerült kivédenie egy, a nyakára irányzott vágást, a lecsúszó kard lapja azonban szörnyű ütést mért a könyökére. Kis híján vakon a fájdalomtól hárított, és érezte, hogy pengéje Marcang bordái közé szalad. A másik felszisszent és elhátrált, de Nicholas is érezte, hogy szinte megbénultak az ujjai. Átvette a fegyvert a bal kezébe, és nagyokat pislogott, hogy kitisztuljon a látása.
Marcang az oldalát markolta, és a fiú hirtelen meghallotta Amos kiáltását:
– Nem tud védekezni, kölyök! Végezz vele!
A nagyherceg baljával ügyetlenül felemelte a kardot, de addigra úgy látszott, a tetovált is kezd magához térni. A vállából csorgó vér és az oldalán tátongó seb ellenére mosolygott. Nicholas megpróbálta átvenni az irányítást, de ismét fájdalom hasított a bal lábába, és most ez volt elöl. Hátrálni kezdett, erre viszont Marcang indult rohamra.
Nicholas kihasználva a támadás lendületét, félresöpörte a kalóz pengéjét. A fiú kardjának hegye éppen gyomorszájon találta a tetováltat. Marcang szeme hitetlenül elkerekedett, majd vér bugyogott elő a szájából és az orrából. Egy pillanatig ellenfele tekintetét kereste. A fiatalember nem gyűlöletet vagy félelmet látszott tükröződni a szemében. Mintha csak azt kérdezte volna tőle: Miért? Aztán összeesett.
Az emberek köréjük gyűltek.
– Mi történt veled?- kérdezte Amos a fiútól.
Nicholasnak eltartott néhány másodpercig, mire eljutott a tudatáig a kérdés, és remegni kezdett a lába. Hirtelen összecsuklott alatta; Harry és Marcus éppen csak el tudták kapni őt.
– A lábam... – nyögte halkan.
Odacipelték a legközelebbi székhez, és leültették. A nagyherceg némán tűrte, hogy a barátja lehúzza a csizmáját. Amikor Harry meglátta a lábát, felszisszent: az egész lila és fekete színben pompázott.
– Te jó ég! – kiáltott fel. – Ez úgy néz ki, mintha egy ló taposott volna rá.
– Mi történt? – kérdezte Amos.
Nakor a fejét csóválta, de nem szólt semmit.
Néhány pillanat múlva a fájdalom enyhülni kezdett, és a szemük láttára kezdett eltűnni az elszíneződés is.
– Mit kérdeztél, Amos? – szólalt még a fiú, amikor múlófélben volt a rosszulléte.
– Azt, hogy mi történt?
– Ja, a kezem? – nézett a karjára Nicholas, de nem vérzett. Az inge ujját felgyűrve gyorsan sötétedő színű, haragos vörös hurkát vett észre a könyökén, sebnek vagy törésnek azonban nyoma sem látszott.
Most Harryn volt a kérdezés sora:
– Bámultalak, amikor órákon át gyakoroltál bal kézzel. Miért okozott ez most akkora gondot?
– Nem tudom. A lábam...
Amos és Crydee-ből érkezett társai megszemlélték, de semmi különöset nem láttak a szóban forgó végtagon.
– Megváltozott! – jelentette ki Ghuda.
Nicholas a fejét rázta. A lábán semmi sem látszott.
– Nagyon fájt. Élesen hasogatott, amikor ráléptem, és a küzdelem során egyre rosszabb lett.
– Fáj még? – kérdezte hirtelen Nakor.
Nicholas próbaképpen ráállt.
– Csak egy kicsit... El is múlt.
Nakor bólintott, de most sem volt hozzáfűznivalója.
Amos a helyi kapitányokhoz fordult:
– Nos, itt van az igazságtétel; amihez annyira ragaszkodtatok. – Aztán Marcusra és Harryre nézett. – Vigyétek magatokkal néhány emberünket, és kísérjétek el a seriffet! Persze, csak ha nem bánod – intett Patrick felé.
– Persze hogy nem – felelte ő.
Az admirális ismét Marcusra pillantott.
– Amint összeszedtétek Marcang embereit, hirdesd ki közöttük, hogy hajlandó vagyok megvásárolni bárki szabadságát, aki elárulja nekünk, kik vitték el a lányokat arról a szigetről, és merre mentek tovább. Egyenként kérdezd ki őket, mert azok közül a mocskos kutyák közül mindegyik hazudni fog neked!
A fiatalember bólintott, majd Harry kíséretében távozott.
Amikor Amos megfordult, látta, hogy Nicholas Marcang élettelen testét bámulja. A fiú arca elszürkült; úgy nézett ki, mindjárt rosszul lesz. Az admirális megveregette a vállát.
– Ne aggódj, fiam. Majd megszokod.
Nicholas könnybe lábadt szemmel felelte:
– Remélem, nem.
Azzal ügyet sem vetve az őt bámuló emberekre összeszedte a holmiját, és felment a lépcsőn, egyenesen a szobájába.

 

Másnap Nicholas későig aludt. Marcang bandájának foglyul ejtése könnyebben ment, mint gondolták. A teljes legénység a hajóján, a Sötétség úrnőjén csücsült, és csak a parancsra várt, hogy foglalja el a Ragadozót. Csak néhány fenyegetés kellett az őket körülvevő bárkákról, hogy felgyújtják a hajót, ha nem teszik le a fegyvert. Amos szerint azért nem voltak olyan elszántak, mint például a királysági matrózok, mert csak a zsákmány kedvéért követték kapitányukat. De már csak öt óra volt hátra virradatig, és Nicholas nagyon kimerült a párbajtól, meg a legénység utáni kajtatástól.
Lábdobogás fogadta, amikor kilépett az ajtón. Harry állt a lépcső tetején lihegve.
– Mi van? – kérdezte Nicholas.
– Jobb lesz, ha lejössz – indult el visszafelé, a barátja pedig követte.
Odalenn a különteremben, amelyet Amos főhadiszállásnak használt, már ott beszélgetett Fecske William és Patrick Duncastle.
– Meghaltak – mondta Amos, amikor meglátta őket.
– Kik? – kérdezte Nicholas félve, hogy Margaret és Abigail nevét hallja.
– Marcang legénysége. Mind meghaltak.
– Mindegyikük? – próbálta a nagyherceg megemészteni a hallottakat.
– Igen – felelte Patrick, és látszott, hogy alig tud uralkodni haragján. – Azonkívül hatan az én embereim közül. Tegnap este valaki megmérgezte az ivóvizet a börtönben, ezzel mindenkit meggyilkolva odabenn. Öt őrt és egy szakácsot vesztettem.
– Senki sem élte túl?
– Ronda egy ügy. Valaki szándékosan elsózta az ételt, így mindenki megszomjazott. Nem vagyunk kegyetlenek, ezért hát adtunk nekik vizet. Mivel a börtönőrök is ugyanazt eszik, mint a rabok, valamennyien meghaltak.
– Van még más is – fűzte hozzá Amos.
– Tucatnyi halottat találtunk a városban – mondta Fecske. – Alighanem ők is részt vettek a rajtaütésben – találgatta Amos.
– Ha sikerülne megtalálnunk Rém Petert és csapatát, fogadni mernék, hogy a tenger mélyén bukkannánk rájuk. És szerintem az a hat tsurani bérgyilkos is velük van. Valaki igyekszik eltüntetni a nyomokat.
– Mindannyian halottak? – hitetlenkedett a nagyherceg.
Az admirális bólintott.
– Nem nehéz megoldani, ha az ember vallási fanatikusokkal dolgozik, akik akár meghalni is hajlandók. Egy hajón ezerszer könnyebb megmérgezni a vizet, mint a börtönben. És szerintem alkonyatig még néhány tucat újabb hullát fogunk találni a városban is. Nem mintha sajnálnám azokat a szemeteket, akik lerohanták a Távoli Partokat, de szívesen megszorongatnám egyiket-másikat némi információért.
– Kihirdettetem az utcán, hogy aki Marcanggal és Rémmel portyázott, jobb esélye van az életben maradásra, ha feladja magát – ajánlotta Patrick.
– Nem hinném, hogy ez segít – állt fel Amos. Megvakarta a fejét. – Egy egész börtönnyi halott ember tanúskodik arról, hogy ez az ígéret hamis.
– A fenébe is, Amos! – szitkozódott Patrick. – Meg tudom oldani, hogy egyetlen idegen se juthasson azok közelébe, akik feladják magukat.
– És még te mondod, hogy túl régen nem jártam az árnyékban, Patrick – ingatta a fejét az admirális. – Te mit tennél, ha részt vettél volna abban a portyában? Ugyanazt, amit én. Irány a hegyek, és csak gyümölcsön meg madártojáson élnél, amíg úgy nem gondolnád, hogy ami a halálodat akarja, biztosan elhagyta a szigetet.
– Ami? – nézett rá szúrósan Fecske. – Nem akit akartál mondani, Amos?
– Ne akard tudni, William. – Majd Marcusra és Harryre pillantva megkérdezte: – Tudjátok, mi a teendő?
Marcus bólintott.
– Meg kell találnunk azt a lányt.

 

Marcus arra az érzésre riadt, hogy nincs egyedül. Ghuda csöndre intette őt, és a kardjáért nyúlt.
– Mondtam nektek, hogy csak kérdezősködjetek egy kicsit, és megtalállak titeket! – szólalt meg egy hang.
Brisa leült Marcus lábához az ágyra. A fiú hirtelen magához tért. Sietve a tunikájáért és a nadrágjáért nyúlt.
– Mit tudsz arról, hová vitték a foglyokat?
Brisa figyelmesen szemlélte Marcust, aki a takaró alatt próbált felöltözni.
– Jó kis tested van, morcos! – kacsintott rá mosolyogva a lány. – Szóval, hogy is hívnak?
– Marcus – felelte a fiú nyersen.
– Jól áll neked, ha zavarban vagy, tudod? – vigyorgott rá Brisa.
Marcus egy pillanatra megmerevedett, majd – még mindig az ágyban ülve – befejezte az öltözködést. Ügyet sem vetve a csipkelődésre felhajtotta a takarót, és felhúzta a csizmáját.
– Mit találtál? – tudakolta.
– Mennyiért?
– Mit akarsz? – kérdezte savanyúan.
– Azt hittem, tetszem neked – felelte játékos ajakbiggyesztéssel Brisa.
Marcusnak fogytán volt a türelme, ezért hirtelen megragadta a lány vékony karját.
– Még csak nem is... – kezdte.
Ekkor azonban egy tőr szegeződött a torkának. Erre elengedte Brisa karját, aki most már tényleg duzzogott:
– Most már jobb. Utálom, ha így szorongatnak. Ha csak egy kis esélyt adtál volna, megmutattam volna, mit szeretek, de most, hogy elrontottad a kedvemet, pénzbe fog kerülni.
Brisa hirtelen úgy érezte, mintha satuba került volna a karja, mivel Ghuda igencsak megszorította, miközben elhúzta a tőr hegyét Marcus torkától.
– Elég a játszadozásból, kislány! – morrant rá az öreg zsoldos. – És meg ne próbáld előrántani azt a tőrt a csizmádból! Előbb töröm el a másik kezedet, mint sikerülne! – A férfi egy pillanatig várt, aztán elengedte a kolduslányt.
– Na jó – húzta el a száját Brisa. – Ezer aranyért megadom, amit szeretnétek.
– Miért gondolod, hogy ennyit fizetnénk érte?
– Mert igaz – nézett vissza sötéten a lány.
Marcus tétovázott.
– Várj itt! – mondta végül.
Azzal elment, majd néhány perc múlva Amos és Nicholas társaságában tért vissza.
– Ez a lány azt állítja, tudja, mi történt, amikor a foglyokat elvitték a szigetről. Ezer aranykoronát kér azért, hogy elmondja.
– Megkapod – vágta rá Amos. – Szóval, hol vannak?
– Előbb az aranyat.
Amos füstölgött egy kicsit, de azért nem tiltakozott.
– Rendben – mondta, majd a többiekhez fordult. – Gyerünk!
– Hová? – csodálkozott Nicholas.
– A hajóhoz.
Azzal Ghuda felé intett, mire ő ismét szorosan megragadta Brisa karját.
– Hé! – tiltakozott a koldus.
– Nem hordok magammal ezer aranyat, kislány. A kabinomban van. Azonkívül nem foglak bántani, a szavamat adom rá. De ha hazudsz, kidobunk a hajóból, és úszhatsz hazáig.
Brisa morogva, de engedelmesen baktatott velük. Amos sietve felébresztette a többi emberüket, aki a fogadóban lakott, és valamennyien együtt indultak a kikötőbe. A legénység nagy részét már a Ragadozó fedélzetén találták, a többiek pedig most szálltak be Amosszal.
Az admirális megkereste az első tisztjét, és néhány percig halkan beszélt hozzá. Ezután a lány és Nicholas társaságában bement a kabinjába. A többiek a fedélzeten várakoztak.
Odabenn Amos intett úrisának, hogy üljön le, a nagyherceget pedig a keskeny ajtó elé állította.
– Tehát, hol vannak a foglyok? – kérdezte.
– A pénzemet – erősködött a lány.
Amos odalépett az íróasztalához, amely mögött egy csapóajtó rejtőzött a padlón. Felemelte, és egy iszákot halászott elő alóla. Ahogy letette az asztalra, fémcsörgés hallatszott belőle. Kikötötte a zacskó száját összefogó bőrszíjat, és előhúzott belőle egy marék aranyat.
– Íme az arany – mutatta meg a lánynak. – Most pedig meséld el szépen, mit tudsz.
– Kérem a pénzemet – követelte Brisa.
– Majd ha elmondtad, hol vannak a foglyok, megkapod.
A koldus habozott, és Nicholas egy pillanatra azt hitre, ragaszkodni fog a kéréséhez, de aztán meggondolta magát.
– Rendben. Amikor elmeséltem a társatoknak, hogy néhány banditát követtem odáig, ahol a barátaitokat tartották, nem mondtam el mindent.
Elhallgatott.
– Folytasd! – biztatta Amos.
– Egy hajó horgonyzott a mély vízen, messze túl a szigeten. Életemben nem láttam még ilyet, pedig itt Szabadkikötőben rengeteg fajta megfordult. Azzal leírta a hajó kinézetét Amosnak. – Legalább tíz csónak szállította oda hozzá az embereket a szigetről. Nem mentem túl közel, de tudom, hogy mindenkit magukkal vittek.
– Hová mentek?
– Nem maradtam ott elég ideig ahhoz, hogy láthassam, de csak egyetlen tiszta kivezető csatorna létezik errefelé, tehát néhány napig mindenképpen dél felé kellett vitorlázniuk. Annak a hajónak még ennél is nagyobb a vízkiszorítása, úgyhogy tudod, miről beszélek.
Amos bólintott.
– Ha olyan nagy a merülésük, valószínűleg egy teljes hétig délnek tartottak, hogy maguk mögött hagyhassák a szigetek közötti zátonyokat.
– Ezek szerint nem láttad, merre vitték őket – jegyezte meg Nicholas. – Akkor miért kellene kifizetnünk neked a pénzt?
– Mert két nappal ezelőtt egy kesh kereskedő érkezett Taroomból. Egy hétig sodorta őt nyugatra a szélvihar, ezért északkeletnek kellett fordulnia, hogy Szabadkikötőbe jöhessen. Az egyik matróza mesélte nekem, hogy néhány nappal a kikötőbe érkezésük előtt éppen ő őrködött az árbockosárban, amikor észrevette a legnagyobb hajót, amit valaha látott. Olyan fekete volt, mint az éjszaka, és egyenesen napnyugtának hajózott.
– Napnyugtának? – csodálkozott Amos. – Hiszen az délnyugatot jelent ebben az évszakban.
– De Kesh keletre fekszik-jegyezte meg a nagyherceg.
– A szigetek pedig innen nyugat felé húzódnak – egészítette ki Brisa.
– Arra nincs semmi – mondta Nicholas. – Az a Végtelen-tenger.
– Apád egyszer mutatott nekem néhány térképet – kezdte az admirális.
– Fekete Macros könyvtárából! – vált izgatottá a nagyherceg.
– Azokon más kontinensek is szerepelnek!
Amos egy pillanatig némán töprengett, aztán bólintott.
– Nyisd ki az ajtót!
Nicholas engedelmeskedett. Odakinn az első tiszt állt.
– Mr. Rhodes, küldjön üzenetet a partra, hogy a teljes legénység jöjjön vissza, amilyen hamar csak lehet. Az esti dagállyal indulunk.
– Igen kapitány – felelte ő.
– A pénzemet! – követelte a lány felpattanva a helyéről.
– Meg fogod kapni – válaszolta Amos –, amint visszajöttünk.
– Visszajöttünk?! – fújt Brisa dühös macska módjára. – Ki mondta, hogy hajlandó vagyok veletek utazni a világ végére?
Amos arcán válaszul olyan gonosz mosoly terült el, amilyet Nicholas még sose látott.
– Én mondom, kislány. És ha rájövök, hogy fantomok után küldtél bennünket, sokkal többet kell úsznod hazafelé, mint innen az öbölből.
Brisa előrántotta a tőrét, Nicholas azonban felkészülten várta, és kardjával azonnal kiütötte a lány kezéből a fegyvert.
– Viselkedj rendesen! – figyelmeztette a lányt, és nyomatékul a torkának szegezte a kardot. – Senki sem fog bántani téged, ha nem csinálsz galibát. Mindazonáltal akiket keresünk, azok fontosak a számunkra, és ha hazudsz, nem leszünk kíméletesek. Jobb, ha most elmondod az igazat.
A lány szeme olyan riadtan járt körbe, mint egy sarokba szorított patkányé, amely menekvést keres. Látván, hogy nincs kiút, azt mondta:
– Nem hazudok. Az a matróz túl sok egyező részletet mesélt a hajóról. Ugyanazt láttuk. Hatórányira délre jártak a Fejes-zátonytól, a Három Ujj szigettől nyugatra. Ismeritek?
– Tudom, melyik az – bólintott Amos.
– Tájoljátok a hajót alkonyat előtt egy órával úgy, hogy a nap öt fokkal jobbra legyen, és máris egy vonalban haladtok a fekete vitorlással.
– Ha igazat mondtál, megkapod a pénzedet, sőt, többet – bólogatott Amos. Tetetek neked néhány takarót a kötélraktárba. Maradj távol az embereimtől, mert ha gondunk lesz veled, bezáratlak a horgonykamrába, ami sokkal kényelmetlenebb hely! Megértetted?
A lány morcosan bólintott. Azután kihívó arckifejezéssel megkérdezte:
– Most elmehetek?
– Igen – állt fel Amos is. – És Nicholas...
– Igen?
– Maradj a közelében, amíg elég távol nem kerülünk a parttól, nehogy eszébe jusson hazaúszni. Ha a korlát felé szaladna, üsd le!
– A legnagyobb örömmel – mosolygott a nagyherceg szomorkásan.
Brisa sötét és dühös pillantást vetett rá, amikor kifelé a kabinból elhaladt mellette. A fiú féllépésnyivel lemaradva mögötte követte.

 

 

11.
Az üldözés

Margaret összerezzent.
– Mi az? – kérdezte Abigail.
– Már megint az a... furcsa érzés – hunyta be a szemét a lány.
– És még? Meséld el! – kérte Abigail. Margaretnek egy hónapja naponta egyszer vagy kétszer különös érzése támadt. Néha kissé megborzongott, máskor vibrálás töltötte be az egész testét. Nem volt sem fájdalmas, sem félelmetes, csak szokatlan.
– Közelebb jött – mondta a lány.
– Mi jött közelebb?
– Az, ami miatt így érzem magam.
Margaret felállt, és odament az ablakhoz. A hajó tatjában, a kormánymű fölött kaptak szállást. Nem volt túl nagy hely, eggyel vagy kettővel a kapitány kajütje alatt helyezkedett el, de igazi megkönnyebbülést jelentett aprócska első kabinjuk után. A két ágy fejét az ablakhoz tolták, közöttük kis asztalka, a lábuknál pedig dívány helyezkedett el. Az ennivalót csöndes férfiak szolgálták fel, akik még a legjelentéktelenebb társalgásba sem voltak hajlandóak bekapcsolódni. Ha az időjárás engedte, naponta kétszer felvitték őket a fedélzetre, ahol megmozgathatták a lábukat, és napozhattak egy kicsit.
Odakinn egyre melegebb lett. Margaret ezt különösnek találta, mivel közeledett a tél, a legénységet viszont láthatólag nem foglalkoztatta az enyhe időjárás. Azonkívül hosszabbodtak a nappalok. Margaret ezt szóvá is tette, a barátnőjét viszont egyáltalán nem érdekelte a téma.
Margaret felállt az ágyára, és kinyitotta az ablakot. Ha kidugta a fejét, láthatta a hatalmas kormánylapátot és a körülötte örvénylő vizet. Nagyon örült, hogy szellőztethettek a kajütben azok után, hogy annyi időt töltöttek a kisebb hajó fülledt rakterében. Gyakran töprengett, vajon mi lehet a kevésbé szerencsés foglyokkal, akik – bár saját priccsük volt – csak kevés friss levegőhöz és fényhez juthattak.
Nyílt az ajtó, és egy ismerős arc jelent meg. Arjuna Svadijan meghajolt a maga különös módján: két kezét összetette, és ujjai hegyét az arca elé emelte.
– Remélem, jól érzik magukat – mondta. A lányok most már megtanulták, hogy ezt a mondatot hivatalos üdvözlésnek szánta.
A férfi nap mint nap meglátogatta a lányokat, és látszólag céltalan csevegésbe kezdett velük. Semmi fenyegető nem volt a viselkedésében vagy a megjelenésében. A középmagas, gondosan nyírt szakállú férfi drága anyagból készült, ám egyszerű szabású ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint egy jól menő üzletember: a Királyságban járva akár egy Kesh valamely távoli kikötőjéből érkezett kereskedőnek is elment volna.
Kezdetben a társalgást üdítő változatosságnak érezték a percek egyformaságában. A kabinjuk ugyan sokkal kényelmesebb volt, mint korábbi szállásuk, de attól még börtöncella maradt. Azután a lányok egy darabig megpróbáltak gondot okozni: semmitmondó válaszokat adtak a kérdéseire, vagy szándékos ellentmondásba keveredtek saját magukkal. A férfi mindvégig közömbösnek tűnt, egyszerűen csak meghallgatta, amit meséltek.
Olykor-olykor egy másik idegen is elkísérte őt – az a férfi, akivel az első nap találkoztak –, de ő nemigen szólt semmit. Időnként lejegyzett valamit a magával hozott pergamenre, többnyire azonban csak figyelt.
– Ma arra fogom kérni önt, hogy meséljen még egy kicsit a nagybátyjáról, erről az Arutha hercegről – mondta Arjuna.
– Minek, talán, hogy jobban felkészülhessenek ellene a háborúra?
A férfi nem látszott bosszúsnak, de nem is mutatta, hogy mulattatta volna a vád.
– Ilyen hatalmas tengeren keresztül kissé nehézkes a hadviselés – jegyezte meg. Több hozzáfűznivalója nem volt a lány kérdéséhez, ezért így folytatta: – Ön jól ismeri Arutha herceget?
– Nem igazán – felelte Margaret.
Bár Arjuna sosem mutatta ki érzéseit a lányok előtt, Margaretnek most mégis az a benyomása támadt – talán amiatt, ahogyan kissé előrehajolt –, hogy a férfi örült a válasznak.
– De azért találkozott vele, ugye?
– Még kislány koromban.
– És mi a helyzet önnel? – fordult Arjuna most Abigailhez. – Ön találkozott már Arutha herceggel?
– Apám soha nem vitt magával az udvarba –, rázta a fejét Abigail. Arjuna idegen nyelven odasúgott valamit Sajinak, a kis ember pedig feljegyezte a táblájára.
A kérdezősködés folytatódott. A kérdések látszólag egyáltalán nem kapcsolódtak korábbi beszélgetéseikhez. Lassan végére járt a délelőtt. A lányok unták az egészet, elfáradtak és csalódottak voltak, Arjuna azonban soha nem fáradt bele a tudakozódásba. Délben hoztak valami ennivalót, a férfi azonban nem evett, csak lassított a tempón, hogy a lányok elfogyaszthassák a kétszersültből, szárított húsból, aszalt gyümölcsökből és egy kupa borból álló egyszerű ebédet. Akkor megtanulták, hogy mindent egyenek meg, amit kapnak, amikor Abigail egy napon hozzá sem ért az ételhez. Két csöndes férfi látogatta meg. Az egyikük lefogta, a másik pedig a lány szájába tömte a falatokat. Arjuna csak annyit mondott:
– Nem hagyhatjuk, hogy legyengüljön és megbetegedjen.
Ebéd után kimentette magát, és a lányok hallották, hogy belép a mellettük nyíló kajütbe. Margaret – mint mindig, amikor a férfi átment a szomszédba – odasietett a válaszfalhoz, és hallgatózni próbált. Odaát titokzatos utas lakott, akivel a kihallgató időről időre tanácskozott, Arjunán kívül azonban soha senki nem tette be a lábát a szobájába. Margaret egyszer odáig merészkedett, hogy megkérdezte, ki lakik odaát, Arjuna azonban, mintha nem is hallotta volna, saját kérdést tett fel a válaszadás helyett.
A lány halk mormolást hallott, de egyetlen szót sem értett belőle. Ekkor Margaret ismét megérezte a furcsa bizsergést, ezúttal erősebben, mint valaha. Ugyanebben a pillanatban a szomszédos fülkében valaki riadtan felemelte a hangját, és hátrafelé tartó lábdobogás hallatszott.
A jobb oldali kis ablakon kinézve Margaret egy csuklyás alakot látott kihajolni a szomszédos ablakon. Az illető a hajó mögé mutatva előrenyújtotta a karját.
– She-cha! Ja-nisht souk Svadijan! – jelentette ki.
Margaret elsápadt, és tágra nyílt szemmel húzódott vissza.
– Mi történt? – suttogta Abigail, megpillantva barátnője arckifejezését.
Margaret megragadta, és szorongatni kezdte a másik lány kezét.
– Láttam a szomszédunkat. Ő... az a valami kidugta a kezét. Zöld pikkelyek borították.
Abigail szeme elkerekedett, és könnyek gyülekeztek benne.
– Ha megint bőgni kezdesz, óriási pofont kapsz tőlem, hogy legyen végre valami okod a sírásra – figyelmeztette Margaret.
– De úgy félek, Margaret – felelte remegő hangon Abigail.
– Azt hiszed, én talán nem? – kérdezte a másik lány. – Viszont nem engedhetjük, hogy ezt ők is tudják.
– Megpróbálom – ígérte az udvarhölgy.
– De van még valami.
– Micsoda?
– Követnek bennünket.
Abigail szeme ismét elkerekedett, és elrablásuk óta most először látszott bizakodónak.
– Honnan tudod? Ki lehet az?
– Az a valami a szomszéd szobában megérezte azt a borzongást, ami az utóbbi időben minden nap rámtör, és aggódik, hogy valaki utolér bennünket.
– Hát ezt mondta?
– Csak a hangsúlyát hallottam, azt, hogy nagyon nem örült. És végre rájöttem, mi okozza azt a bizsergető érzést.
– Mi?
– Tudom, ki követ bennünket.
– Ki az?
– Anthony.
– Anthony? – kérdezett vissza csalódottan Abigail.
– Ugyan már, nincs egyedül, abban biztos lehetsz. Alighanem valamiféle varázslatát érzem meg mindig. Csak az a különös, hogy én érzem, te pedig nem – töprengett.
– Ki értheti a mágiát? – vont vállat a másik lány.
– Mit gondolsz, keresztül tudnád préselni magadat azon az ablakon?
Abigail felnézett, és azt mondta:
– Talán igen, feltéve, hogy nincs rajtam ez a ruha.
– Akkor majd levetjük – bólintott Margaret.
– Mire gondolsz?
– Azt tervezem, hogy abban a pillanatban, amint meglátok mögöttünk egy hajót, elszököm innen. Jó úszó vagy?
Abigail a fejét rázta, és láthatólag nem mert válaszolni.
– Tudsz egyáltalán úszni? – kérdezte Margaret hitetlenül.
– Elevickélek valahogy, ha nem túl nagyok a hullámok.
– Egész életében a tengerparton élt, és elevickél valahogy! – ingatta a fejét Margaret, majd szigorúan a barátnőjére nézett. – Akárhogyan is, de úszni fogsz, én meg majd segítek, ha muszáj. Ha egy hajó jön mögöttünk, akkor különben sem kell túl sokáig a vízben maradnunk.
– De mi lesz, ha nem vesznek észre bennünket?
– Emiatt ráérünk akkor aggódni – hangzott fel Margaret válasza.
Aztán a lány ismét megérezte a furcsa bizsergést, és így szólt:
– Közelednek.

 

Anthony előrenyújtotta a kezét, Amos pedig tekintetével követte a mutatott irányt.
– Két fokkal balra, Mr. Rhodes – mondta.
Nicholas, Harry és Marcus egy percig figyelték a fiatal mágust, aztán Harry megszólalt:
– Nem tudom, hogy lehet annyira biztos benne. Crydee-ben mindenki azt állította, hogy nem valami jó varázsló.
– Lehet, hogy varázslónak nem túl jó, de Nakor szerint egyszerűen tudja, hol... – már majdnem azt mondta, „hol van Margaret”, de ismerve barátja érzelmeit, gyorsan módosított – ...vannak a lányok. Nakor meg van győződve arról, hogy Anthony jó nyomon jár. Pug pedig azt ajánlotta, kövessük Nakor tanácsát.
Amos arra kérte a fiatal mágust, hogy naponta háromszor – napkeltekor, délben, illetve napnyugtakor – használja a varázslatot, amelynek alapján módosíthatták útjukat.
Nakor a hajóorrban beszélgetett Calisszal. Ghuda gondolatokba merülve álldogált nem messze az aprócska isalanitól.
Harry a látóhatár felé nézett.
– Egyszerűen nem értem, hogyan lehet képes valaki tájékozódni ezen a végtelen, egyforma vízfelületen – mondta.
Nicholas kénytelen-kelletlen egyetértett. A kissé északra lebegő bárányfelhőktől eltekintve az ég és az óceán egyaránt teljesen üres volt. Semmi sem törte meg a vízfelszín folyamatos mozgását. Az utazás első három hetében olykor még láttak egy-egy földdarabot – az Alkony-szigetek messze elnyúló láncából –, amely megtörte a hajózás unalmát.
Amint elmúlt az üldözés kezdeti izgalma, az élet rutinszerűvé vált. A feszültség nem csökkent, mert Marcus, ha az időjárás engedte, ketrecbe zárt vadállatként rótta a fedélzetet, rossz időben pedig magában búsongott. Nicholas és Harry unaloműzőként ahol tudtak, segítettek. Ennek eredményeként egészen tűrhető nyíltvízi tengerészekké váltak. A kemény munka és a sovány koszt nyúlánkká és karcsúvá tette a fiúkat, és Nicholas szépen lebarnult a napon. Harry fehér bőre először csúnyán leégett, Anthony azonban bekente valami kenőccsel, és mostanra ő is olyan napbarnított lett, mintha világéletében a tengerparton élt volna. Nicholas leborotválta a szakállát, Marcus pedig hagyta megnőni a sajátját, s így már nem volt olyan szembetűnő a hasonlóság a két fiatalember között.
A többiek is találtak maguknak elfoglaltságot. Nakor és Anthony sokat beszélgettek a mágiáról – vagy ahogy Nakor következetesen hívta, a „trükkökről”. Úgy tűnt, Ghuda egymagában sem unatkozik, bár időről időre jóízű társalgásba merült Calisszal.
Az utazás hossza mindenkit egyre jobban aggasztott a fedélzeten, mert Amos elrendelte a fejadagok csökkentését. Egyelőre ugyan úgy érezte, élelem tekintetében megfelelően felszerelkeztek, de mivel nem tudhatta, hogy a szárazföld közvetlenül a látóhatáron túl húzódik vagy többheti hajóútra tőlük, inkább takarékoskodott. És a szűkös fejadagok miatti éhség mindenkit ráébresztett, hogy tényleg ismeretlen vizeken hajóznak.
Az elmúlt egy hónapban semmiféle földet sem láttak; utolsó kapcsolatuk az Alkony-szigetekkel szánalmas homokpadok és korallzátonyok sorából állt, amelyek még a sziget nevet sem érdemelték meg. Amikor azonban ezeket is maguk mögött hagyták, semmi más nem maradt körülöttük, csak a tenger.
Nicholas tudta, hogy az óceánon túl újabb földrész található. Tényként fogadta el, mivel az apjától hallott róla. Most azonban egy hajó fedélzetén állt, a közhiedelem alapján Végtelennek nevezett tengeren vitorlázott egy olyan föld felé, ahol a Királyság egyetlen lakója sem járt még. Bármilyen keményen tagadta maga előtt is, nem volt képes félretenni kétségeit, mert egy kis hang folyton azt sugdosta a, fülébe: „Talán a tengerészeknek igazuk van; talán a térkép csak beugratás.”
A matrózok csak két ok miatt maradtak nyugodtak, és végezték a dolgukat türelmesen: a királysági haditengerészetnél alapos képzést kaptak, és Amos határozottan irányította őket. Meglehet, nem mind hittek abban, hogy a varázsló tényleg meg tudja állapítani az előttük haladó fekete hajó helyzetét, abban viszont valamennyien biztosak voltak, hogy ha létezik olyan ember, akivel képesek oda-vissza átszelni a Végtelen-tengert, akkor az Trask admirális.
Nicholas felnézett a főárbocra; a tetején elhelyezett árbockosárban őrszem csücsült. Nem remélték igazán, hogy megpillantják az üldözött hajót, mégis felküldtek oda valakit. Amos a lány leírásából kiindulva úgy vélte, gályáról lehet szó. Ezt a hajótípust leginkább Quegben használták, olykor evezőpadokkal, olykor anélkül. Ha a találgatása helyesnek bizonyult, a másik vitorlás lényegesen lassabb lehetett, mint az övé, ezért akár a tíz nap lemaradás ellenére is utolérhették a támadókat, még mielőtt azok befutnának távoli kikötőjükbe.
Nicholas remélte, hogy így lesz, mivel a Ragadozó fedélzetén töltött üres óráiban egyre többet ábrándozott az Abigaillel való találkozásról, és egyre inkább színezgette a képet. Azonkívül Marcang megölésének komor emléke is kísértette: nem számított, mennyire akarta, nem tágított mellőle az érzés, amikor megmarkolta szablyáját, és pengéje mélyen a kalóz hasába hatolt. Még amikor Marcusszal, Harryvel vagy Ghudával gyakorolt a tatfedélzeten, akkor is feltört benne az a hirtelen különbség, a különös, émelyítő érzés, amikor az éles penge lágy húsba vág, pedig csak acélcsengés közepette hárította soros ellenfele kardját. Ha pedig a vérre és a halottra gondolt, kis híján rosszul lett.
Beszélt a dologról Harryvel és Ghudával, de ez sem segített a dolgon: valahogy piszkosnak érezte magát a történtek miatt. Nem számított, milyen keményen próbálta igazolni maga előtt Marcang megölését, nem számított, hányszor mondta el magának, hogy ő volt az az ember, aki meggyilkolta a nagynénjét, ő mészárolt le több száz ártatlan polgárt, és ő változtatott egy virágzó várost kiégett romhalmazzá, a fiú képtelen volt belátni, hogy helyesen cselekedett.
Azért annyi esze volt, hogy Marcus előtt ne említse kétségeit, mert hogyan sajnálhatna az unokabátyja valakit, aki meggyilkolta az édesanyját, és elrabolta a húgát?
És senkivel sem beszélt legbelsőbb félelméről: attól tartott, ha a szükség úgy hozza, akkor sem lesz képes újból ölni.
Brisa libbent fel a fedélzetre. Nicholas öntudatlanul is elmosolyodott. Soha nem találkozott még a lányhoz hasonlóval, és jól érezte magát a társaságában. Bizonyos értelemben James bácsira, a király egyik tanácsadójára és édesapja barátjára emlékeztette őt. James most a királyi udvar grófja volt. Felesége és fia társaságában gyakorta ellátogatott Krondorba. A grófban valami vadság és merészség lappangott a felszín alatt, és Nicholas is hallotta, a meséket, hogy gyermekkorában egyszerű tolvaj volt Krondorban. Ugyanezt a vadságot érezte Brisában is, bár nála nem rejtőzött olyan mélyen a felszín alatt. És idegesítő következetességgel tört elő, amikor a lány Marcus körül sertepertélt.
Nicholas és Harry összenéztek. A nagyherceg látta, hogy a barátja is vigyorogva figyeli a lányt, aki Marcusra szegezett tekintettel indult feléjük. El sem tudták képzelni, miért, de Brisának nyilvánvalóan tetszett a herceg gyakran mogorva fia. Legalábbis élvezte, ha okkal vagy ok nélkül ugrathatta a fiatalembert. Nicholas nem is mindig volt biztos abban, hogy tényleg ugratásnak szánta-e provokatív kijelentéseit. A lány olykor igencsak botrányosan viselkedett. A matrózok is maguk közé fogadták. Hiába ragaszkodtak néhányan az ostoba babonához, amely szerint a nők balszerencsét hoznak a hajóra, a lány a legdurvábbakat is túlkáromkodta; majomügyességgel kúszott-mászott a kötélzeten; és ő mesélte a legmocskosabb vicceket a fedélzeten.
Kezdetben Amos attól tartott, hogy a fiatalabb matrózok hasznot akarnak húzni a lány jelenlétéből, és ez torzsalkodásra vezethet a legénység tagjai között, aggodalma azonban alaptalannak bizonyult. A kócos, nagy szemű, vézna teremtést a hajó teljes legénysége idősebb fivérként oltalmazta, és boldogan behúztak volna egyet bárkinek, aki túl tolakodóvá vált volna a „húgocskájukkal” szemben. És mindegyikük jól mulatott azon, hogyan készteti Brisa újra meg újra pirulásra Marcust.
Marcus mellé érve Brisa meglátta a fiatalember beletörődő arckifejezését.
– Szia, csinos fiú! – szólította meg. – Van kedved lejönni velem? Megtaníthatnálak egy-két dologra.
Marcsis elvörösödve rázta meg a fejét:
– Nincs. De azért lemegyek. Még nem ebédeltem. – A lány elindult utána, de ő hirtelen megfordult. – Egyedül! – tette hozzá, és otthagyta a sértődöttet játszó Brisát. Nicholas és Harry vigyorogva nézett utána.
– Miért kell állandóan ugratnod? – kérdezte Harry a lánytól.
– Legalább elfoglalom magam – vonta meg a vállát a másik. – Különben nagyon unalmas itt. Azonkívül valami miatt nagyon vonz ez a fiú. Talán azért, mert semmi humorérzéke. Kihívást jelent.
Nicholas szerencsésnek érezte magát, amiért a lány nem őt, hanem Marcust pécézte ki magának. Együtt érzett unokabátyjával: a szabadkikötői koldus kész természeti katasztrófa volt. Amikor jól megnézte magának, rájött, hogy Brisa a maga fiúsan egyszerű módján egész csinos. Néhány együtt töltött nap után már látta, hogy a rongyos öltözék és a piszkos megjelenés nem elhanyagoltságot takar, hanem álcázásul szolgál. Egy Szabadkikötőhöz hasonló városban egy csinos lánynak az utcán szaladgálni már önmagában is veszélyt jelentett, védelmező nélkül viszont szinte egyértelmű felhívásnak számított: „itt vagyok, erőszakoljanak meg vagy dugjanak be egy bordélyházba!” A szükségesnél több számmal nagyobb ruhák és a minden látható bőrfelületén díszelgő kosz viszont kevéssé vonzóvá tették a lányt, sőt, sokszor és sokan fiúnak nézték őt.
Brisa hátratett kézzel, fütyörészve őgyelgett egy kicsit odafenn, aztán leballagott a lépcsőn. Nicholas felkacagott.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Harry, bár ő maga is jól tudta a választ.
– Csak azt számolgattam, vajon mennyi ideig tart, amíg Marcus visszajön?
– Egy nap lehet, hogy jól meglepődik az a lány.
– Kétlem, hogy a mi utcán felnőtt kolduslánykánkat túl sok mindennel meg lehetne lepni – ingatta a fejét a nagyherceg.
– Kíváncsi lennék, hogy nézne ki egy rendes ruhában – töprengett Harry.
– Én is épp erre gondoltam – mondta Nicholas. – Azt a kóctömeget leszámítva szép arca van, és gyönyörű a szeme.
– Kezdünk megfeledkezni Abigailről, mi? – kérdezte a barátja.
Nicholas elkomorodott.
– Nem – felelte hűvösen.
– Bocs. Csak vicceltem.
– Rossz vicc volt – vágta rá a nagyherceg.
– Tényleg sajnálom – sóhajtott Harry. Aztán derültebben folytatta:
– Csak azon töprengtem, hogy nézne ki egy olyan ruhában, amilyet Abigail és Margaret viselt az utolsó fogadáson, tudod, aminek az eleje csupa csipkéből áll.
Nicholas sem tudta elfojtani mosolyát.
– Arra a kivágottra gondolsz, ami anyám szerint botrányosan néz ki?
Harry viszonzásképpen rávigyorgott.
– Hát, Brisának hosszú, karcsú nyaka van, és a karja is kecses.
– Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki megfeledkezik azokról, akik után kutatunk – tett szemrehányást a nagyherceg.
– Azt hiszem, igazad van – sóhajtott fel Harry ismét. – Talán csak unatkozom. Mindenesetre Brisán kívül egyetlen lányra sem figyeltem fel az utolsó este óta, amikor Margarettel és Abigaillel beszélgettünk. Találkoztam ugyan eggyel-kettővel, de túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy észre is vegyem őket.
Nicholas bólintott.
– És még valami – mondta Harry.
– Mi?
– Kíváncsi lennék, miért Marcust szúrta ki magának, és nem engem.
A nagyherceg a barátjára pillantva látta, hogy az maga sem tudja, tréfának szánta-e a kérdést.
– Kapitány! – harsant ekkor az őrszem hangja. – Embereket látok a vízben!
– Merre? – kiáltott fel neki Amos.
– Háromfoknyival jobbra az orrtól.
Amos előrerohant. Mire az orrba ért, Nicholas, Harry és a legénység fele is mögötte tolongott. A vízben apró alakok lebegtek. Az admirális kiköpött.
– Rabszolgavadászok – mondta alig titkolt gyilkos haraggal. – Aki haldoklik, azt a halaknak dobják.
– Az egyikük még él! – jelentette az őrszem.
Amos megfordult.
– Eresszenek le egy csónakot! – parancsolta. – Készüljenek fel a túlélő felszedésére! Fordítsa szélirányba a hajót, Mr. Rhodes!
A vitorlás elfordult, hogy lelassuljanak, és leengedhessék a csónakot. A matrózok evezni kezdtek a lebegő holttestek és a túlélő felé, amikor az őrszem felkiáltott:
– Cápák!
Amos elnézett arra, amerre a férfi mutatta, és észrevett egy vizet hasító hátuszonyt.
– Barna hegyű, tehát emberevő.
– Ott van még egy – mutatta Harry egy kicsit arrébb.
– Lehet, hogy az embereink érnek először a túlélőhöz? – kérdezte Nicholas.
– Kizárt dolog – felelte a kapitány. – Ha a cápák először egy hullát ragadnak meg, talán van esélye. Fura állatok. Lehet, hogy órákig köröznek körülötted, de az is lehet, hogy egyenesen neked rontanak, és abban a pillanatban halálra marnak, amikor a vízbe érsz. Képtelenség előre megmondani – rázta meg a fejét.
– Talán én elvonhatom a figyelmüket – javasolta Calis. Elővette az íját, és hosszú vesszőt illesztett az idegre. Megfeszítette az íjat, megcélozta a legközelebbi cápát, majd útnak indította nyilát. Az acélhegyű vessző csak úgy süvöltött a levegőben, és hátuszonya alatt találta el a cápát. Vére szökőkútszerűen tört elő.
A három másik cápa azonnal elfordult az emberi testektől, és egyenesen vérző társukhoz iramodott.
– Szerencsés lövés – intett Amos feléjük. – A cápabőr nagyon vastag. Olyan, mintha páncélt akarnál nyílvesszővel átütni.
Calis letette az íját.
– Ennek semmi köze a szerencséhez – mondta Calis dicsekvés nélkül.
A csónakban ülők közben kihalászták a túlélőt, és elindultak visszafelé.
– Köteleket leereszteni! – parancsolta Amos.
Mire a csónakkal visszaeveztek a Ragadozó mellé, már leeresztve várta őket két kötél és egy hintaágyszerűség. Néhány matróz félig lemászott, hogy segítsenek eligazgatni a hálóban a sebesültet.
Mire felhúzták a fedélzetre, Anthony is odaért hozzá. Megszemlélte a férfi arcszínét, felhúzta a szemhéját, majd fülét a mellkasára helyezte. Végül bólintott.
– Vigyék le! – állt fel mellőle.
Amos intett két emberének, hogy emeljék fel a beteget, és vigyék le a legénységi szállásra, aztán a kormány felé fordult:
– Állítsa vissza a hajót az eredeti irányba, Mr. Rhodes!
– Igenis, kapitány – érkezett a válasz.
Az admirális megvakargatta a szakállát.
– Ha még él valaki közülük...
– Akkor nem lehetünk túl messze tőlük! – egészítette ki Nicholas.
– Legföljebb kétnapnyira – biccentett Amos. – Gyorsan számolni kezdett magában, aztán így folytatta: – Ha nem tévedek, holnap alkonyatra megpillantjuk őket.
Az admirális baljós tekintetét látva Nicholasnak meg sem kellett kérdeznie, mit forgat a fejében. Ha Amos utoléri azt, aki felelős Crydee megtámadásáért, mészárlás várható.

 

Nicholas, Marcus és a többiek napnyugtáig a fedélzeten várakoztak. Amos Nakorral és Anthonyval lement, hogy megnézze a tengerből kihalászott férfit. A nap nagyobb részét odalenn töltötték, de semmit sem üzentek a többieknek.
Végül megjelent Amos, és odaintette magához a nagyherceget és unokabátyját. Ők otthagyták az előfedélzeten összegyűlt társaikat, és átmentek a főfedélzetre.
– Él, de épphogy csak – mondta az admirális, amikor odaértek hozzá.
– Ki ő? – érdeklődött Marcus.
– Azt mondja, a neve Hawkins, és a carse-i kerékgyártó legénye volt.
– Akkor hát tényleg a fekete hajóról dobták ki! – örült meg Nicholas.
Amos bólintott.
– Azt is mondta, hogy két napja lebegett a vízben, mire rátaláltunk. Pirkadatkor a szeméttel együtt dobálják ki a halottakat és azokat, akik túl betegnek látszanak ahhoz, hogy túléljék. Ő egy kihajított törött ládába kapaszkodott, és így bírta ki. Szörnyűségesen köhög – Anthony szerint ezért dobhatták vízbe. Kész csoda, hogy még él.
– Mi van a lányokkal? – kérdezte a nagyherceg.
– Csak pletykákat hallott. A kifutás után még az első este elkülönítették őket a többi fogolytól, úgyhogy csak annyit tud, hogy akkor még a fedélzeten voltak, de azóta nem látta őket. Azt állítja, valaki hallotta egy matróztól, hogy a rangjuk miatt jobb szállást kaptak, de nem tudja biztosan.
– Vajon utolérjük őket, mielőtt befutnának a hazai kikötőjükbe, admirális? – tudakolta Marcus.
– Igen, hacsak nem vagyunk közelebb a szárazföldhöz, mint gondolnám. – Miközben a nap eltűnt a látóhatárról, folytatta: – Másféle a víz színe, mélynek látszik. De fogalmam sincs, hol lehetünk valójában – fűzte hozzá felnézve –, olyan a csillagok állása, amilyet még sose láttam. Néhány régi ismerős már egy hónapja eltűnt az északi látóhatár mögött, viszont számomra ismeretleneket látok a déli égbolton. De ha jól emlékszem arra a térképre, akkor még jó ideig kell hajóznunk, mire elérjük a barátaink kikötőjét.
– Ezek szerint hosszú utunk lesz – állapította meg Marcus.
– Közel négy hónap Krondorból annak a földrésznek az északi széléig, ha nem tévedek. Több, mint kéthónapnyira járunk Szabadkikötőtől, így azt hiszem, két hetünk lehet még a partig – magyarázta Amos. – Feltéve, hogy Anthonynak igaza van az útiránnyal kapcsolatban – ingatta a fejét. Lepillantott a fedélzetre, mintha csak keresztül akarna látni a deszkákon, egészen a carse-i beteg ágyáig. – Bár odalenn fekvő félhalott barátunk léte arról tanúskodik, hogy Anthony (legalábbis ennyire) ért a mágiához.
– Nem lesz gond a visszaúttal? – aggódott Nicholas.
Amos a fejét rázta.
– Széliránytól függően ugyan, de vissza tudom gombolyítani a megtett utunkat. Minden este feljegyzem az aznapi feltételezett útirányunkat és sebességünket. Elég régen foglalkozom ilyesmivel ahhoz, hogy a becsléseim viszonylag megbízhatóak legyenek. Igaz, hogy az égbolt megváltozott, de bejelöltem az új csillagképeket, meg hogy az ismerősek hol kelnek fel esténként. Némi munkába fog ugyan kerülni, de valahol a keshi Elarial és Crydee között fogunk partot érni, mikor visszatérünk.
Azzal visszament a kapitányi hídra, és magára hagyta két fiatalembert gondolataikkal.

 

Anthony nyúzottan, kimerülten érkezett a fedélzetre. Nakor mögötte lépkedet.
– Hogy van? – érdeklődött Nicholas.
– Rosszul – felelte a fiatal varázsló. – A rabszolgavadászok értenek a mesterségükhöz – folytatta keserűen. – Még ha felépül, akkor sem lesz többé egészséges ember, és egészen biztosan nem venné meg senki.
– Mikor tudjuk meg, hogy rendbe jön-e?
Anthony Nakorra nézett, végül így szólt:
– Ha túléli ezt az éjszakát, komoly esély van rá.
– Azt hiszem, rajta múlik – vonta meg a vállát az isalani.
– Nem értem – mondta, a nagyherceg.
– Tudom – somolygott Nakor. – Amikor majd megérted, nem fáj többé a lábad.
Az alacsony férfi könyökénél fogva átvezette Anthonyt a hajó túloldalára, ahol kettesben maradhattak. Nicholas Harryre pillantott, aki megvonta a vállát.
– Gyakoroljunk kicsit! – mondta, azzal előhúzta szablyáját. – Mire utolérjük azt a hajót, olyan éles akarok lenni, mint ez a kard.
A nagyherceg bólintott, közösen kijelölték a fedélzet egy darabját, és pengeváltásba kezdtek.
Nakor egy ideig a vívókat figyelte, aztán Anthonyhoz fordult.
– Jól csináltad, varázsló – dicsérte meg.
A fiatalember kimerülten simította végig az arcát.
– Köszönöm. Csak abban nem vagyok biztos, hogy te mit csináltál odabenn.
– Néhány trükköt. Olykor nem a testnek van szüksége gyógyításra. Ha az ember gyakorolja, nem csak a felszínt látja meg a többiekben. Beszélgettem a szellemével.
– Mintha egy papot hallanék – húzta el a száját Anthony.
Nakor vadul rázta a fejét.
– Nem, ők a lélekre- gondolnak. – A kis emberke néhány pillanatig azon tűnődött, mit mondjon, aztán így folytatta: – Csukd be a szemed!
Anthony engedelmeskedett.
– Mondd meg nekem, hol van a nap?
A fiatalember előremutatott a hajó orra fölött.
– Ugyan! – bosszankodott az isalani. – Azt kérdem, hol érzed?
– Az arcomon.
– Reménytelen! – mondta Nakor még bosszúsabban. Mágusok. Teljesen összezavarják az elméteket Csillagdokkban, ostobaságokkal tömik a fejeteket.
Anthonyt általában szórakoztatta a kis ember, most azonban túlságosan elfáradt.
– Miféle ostobaságokkal?
Nakor elgondolkodva ráncolta homlokát.
– Ha vak lennél, meg tudnád mondani, merre jár a nap?
– Nem tudom – felelte a fiatal varázsló.
A hajó megremegett, mivel Amos a szélirány változása miatt enyhe korrekciót rendelt el.
– Egy vak ember is érzi a nap melegét az arcán, és „belenézhet” – magyarázta az isalani.
– Rendben. Ezt elismerem – felelte Anthony.
– Igazán nagylelkű dolog tőled – csattant fel Nakor. – Megint csukd be a szemed! Érzed a napot?
A fiatalember az orr felé fordulva így szólt:
– Igen. Arrafelé melegebb van.
– Jó. Kezdünk eljutni valahová. És hogyan érzed a napot? – vigyorodott el.
– Hát... – nyitotta ki a szemét meglepetten. – Nem tudom. Egyszerűen csak érzem.
– Hiszen ott van fönn – mutatott Nakor a délutáni égbolton lebegő napra.
– Meleget ad – próbálkozott Anthony.
– Á! – somolygott a kis ember. – És a levegőt érzed?
– Nem... Úgy értem, csak a szelet érzem.
– Tehát nem látod a levegőt, de érzed?
– Néha.
Nakor tovább vigyorgott.
– Ha tudod, hogy léteznek olyan dolgok, amiket nem látsz, nem létezhetnek-e olyan dolgok is, amiket nem látsz, és nem is tudsz rónak?
– De, azt hiszem, igen – zavarodott meg Anthony.
Az isalani a korlátnak dőlve megigazította elmaradhatatlan zsákját. Kinyitotta, és előhúzott belőle egy narancsot.
– Kérsz egyet?
Anthony kért, aztán megkérdezte:
– Hogy csinálod ezt?
– Mit?
– Hát hogy mindig van benne narancs. Majdnem négy hónapja már, hogy elindultunk Crydee-ből, és nem tűnt fel, hogy egyet is vásároltál volna azóta.
Nakor elvigyorodott.
– Ez egy...
– Tudom, trükk, de hogy csinálod?
– Te varázslatnak hívnád.
– De te nem – ingatta a fejét a fiatalember.
– A mágia nem létezik – erősködött Nakor. – Nézd, úgy van, ahogy mondtam: vannak dolgok, amiket nem láthatunk, de attól még léteznek. – Karjával nagy kört írt le maga előtt. – Ha így csinálsz, érzed a levegőt. – Aztán összedörzsölte mutató és hüvelykujját. – Ha pedig így, akkor nem érzed.
Az óceánra pillantva folytatta:
– A világegyetem nagyon különös anyagból épül fel, Anthony. Nem tudom, mi ez az anyag, de olyasféle, mint a nap heve, vagy a szél. Néha képes vagy megérezni, sőt, akár meg is mozdíthatod.
– Folytasd! – kérte kíváncsian a fiatalember.
– Már gyerekkoromban is ismertem néhány trükköt. Olyasféléket, amelyek elszórakoztatták a falu népét. Paraszt lett volna belőlem, mint az apámból meg a fivéreimből, egyik nyáron azonban egy varázsló utazott keresztül a falunkon, aki gyógyszereket és varázslatokat árult. Nem volt egy nagy mágus, de engem elbűvöltek a trükkjei. Érkezése estéjén otthagytam apám házát, elmentem hozzá, és megmutattam neki néhány trükkömet. Ő megkérdezte, nem akarok-e a tanítványa lenni. Így hát vele mentem, és soha többé nem láttam a családomat.
– Évekig vele maradtam, amíg rá nem jöttem, hogy az én trükkjeim jobbak, mint az övéi, és hogy többre is képes lehetnék. Akkor felkerekedtem, és a saját utamat jártam. – A narancsba mélyesztve az ujját lehúzott egy darabot a héjából. Beleharapott a gyümölcsbe, és amíg megrágta, nem beszélt tovább. – Évekkel később – folytatta aztán – elvetettem a mágia összes külsőségét, mert rájöttem, hogy anélkül is képes vagyok mindenfélére, hogy kántálnék, porokat szórnék a tűzre, jeleket rajzolnék a földre, vagy más efféléket csinálnék. Egyszerűen csak sikerültek.
– De hogyan?
– Nem tudom – vigyorgott. – Látod, azt hiszem, Pug nagyon okos ember, és nem azért, mert akkora hatalma van, hanem mert tudja, mennyi mindent nem tud még. Megérti, hogy átlépte oktatása korlátait. – Nakor Anthonyra kacsintott. – Azt hiszem, te is képes lennél túllépni a tanultakon, ha megértenél egyetlenegy dolgot.
– Mit?
– Hogy a mágia nem létezik. Csak az az anyag létezik, amelyből a világegyetem felépül. Mágiának azt nevezik a kevésbé felvilágosult emberek, amikor valaki manipulálja ezt az anyagot.
– Egyszerűen csak „anyagnak” hívod? Nincs valami neve ennek a mágikus elemnek?
– Nincs – nevetett Nakor. – Mindig csak anyagként gondoltam rá, és különben se mágikus.
Az isalani feltartotta hüvelyk és mutatóujját, de olyan közel egymáshoz, hogy éppen csak nem értek össze. Közben még egyet harapott a másik kezében tartott narancsból. Teli szájjal beszélni kezdett:
– Képzelj el egy ekkora területet! Most képzelj el egy feleekkorát! Felezd meg még egyszer és még egyszer! Képes vagy egy ilyen pirinyót elképzelni?
– Nem hinném – ismerte el Anthony.
– A bölcs ember ismeri saját korlátait – szélesedett Nakor mosolya. – De ha így is van, képzeld el ezt a területet, helyezd el benne magadat, és képzeld el, hogy ez hatalmas, akkora, mint a legnagyobb terem, amit életedben láttál, és tedd így az ujjadat! – tartotta fel megint a kezét. – Aztán kezdd újból, és csináld végig megint! Az utolsó hely már igazán aprócska lesz, de ott találhatod meg az anyagot.
– Az tényleg kicsi – ismerte el Anthony.
– Ha az ember megnézhetné, hát ott meglátná.
– Hogyan fedezted fel ezt az anyagot?
– Már kisfiúként is képes voltam bizonyos trükkökre, csak úgy, magamtól. Rakoncátlan kölyök voltam; hol felborítottam egy vödör vizet, hol feltettem az alvó macskát a tetőre. Apám, aki fontos személyiségnek számított a falunkban, elküldetett Shing Lai városába, Dav-lu (a Királyságban őt hívjátok Banathnak) rendjének egy papjáért, mivel azon a vidéken, ahol felnőttem, úgy ismerik őt, mint Csínytevőt. Apám bizonyos volt benne, hogy egy pajkos szellem vagy démon háborgat bennünket. Amikor forró parazsat raktam a pap feneke alá, lelepleződtem. A pap megmondta az apámnak, hogy verjen meg, amit ő meg is tett, aztán megígértették velem, hogy ezentúl jól viselkedem, s ezt többnyire be is tartottam.
Ismét megevett egy falat narancsot, majd folytatta:
– Mindazonáltal egész életemben azt láttam, hogy azért vagyok képes bizonyos dolgokra, amelyeket trükköknek nevezek, mert tudom, hogyan kell manipulálni azt az anyagot.
– Képes vagy másokat is megtanítani erre? – kérdezte Anthony.
– Éppen azt próbáltam elmagyarázni a csillagdokkiaknak, amikor ott jártam, hogy bárki megtanulhatja.
A fiatalember megrázta a fejét.
– Azt hiszem, én kudarcot vallanék, ha megkísérelnél megtanítani rá.
– Hiszen már tanítalak – nevetett Nakor. – Ezzel az anyaggal beszélgettem odalenn, a beteg emberben. Minden tele van energiával, vagyis ezzel az anyaggal. – Ekkor kinyitotta a zsákja száját: – Nyúlj bele, és vegyél ki még egy narancsot! – kérte.
Anthony belenyúlt a zsákba.
– Nincs benne semmi! – csodálkozott.
– Egyszerű trükk – mondta a másik. – Hunyd be a szemed! – A fiatal varázsló engedelmeskedett. – Érzed azt a kis hasadást az alján, a tőlem távolabb eső oldalon?
– Nem.
– Keresd csak! Nagyon vékony, tényleg nehéz észrevenni. Próbálj meg a nagyujjad hegyére koncentrálni; csak húzd végig a körmödet a szöveten! Érzed már?
Anthony hosszú összpontosítás után megszólalt:
– Azt hiszem, találtam valamit.
– Finoman húzd hátra felém a szövetet.
– Azt hiszem, elvesztettem... Nem, megvan.
– Amikor elhúztad a szövetet az útból, nyúlj be a lyukon, és egy narancsot fogsz érezni a kezed alatt.
A fiatalember lejjebb nyúlt, és megfogott egy narancsot. Előhúzta, és kinyitotta a szemét.
– Tehát ez egy trükk.
Nakor levette a zsákot a válláról, és odaadta Anthonynak.
– Nézz bele!
Alaposan megvizsgálta a vastagon bélelt gyapjúzsákot, és végül így szólt:
– Nem látom a rejtett alját. – Majd végigtapogatta a szövetet. – És azt sem érzem, hogy lenne benne valami elrejtett tárgy.
– Nincs is – kacagott Nakor. – Félrehúztad az anyag egy rétegét, és találtál egy keskeny átjárót egy másik helyre.
– Hová?
– Egy ashuntai raktárházba, ahol dolgoztam egy ideig. Egy gyümölcskereskedő tulajdona, és ha átnyúlsz a lyukon, a kezed éppen egy hatalmas konténer fölött bukkan elő, amelyben a kereskedő narancsot tart.
– Hát így csinálod! – nevetett Anthony. – Hiszen ez egy rés!
– Azt hiszem, igen – vont vállat Nakor. – Nem tudom. Mindenesetre nem úgy működik, mint a rések, már amennyit tudok róluk. Inkább olyan, mint az anyag egy repedése.
– De miért egy gyümölcskereskedőt választottál? Miért nem egy kincstárat?
– Mert amikor először kipróbáltam a trükköt, éppen az jutott eszembe, és azóta sem tudom elmozdítani onnét.
– Nem tanította senki, hogyan kell – jegyezte meg Anthony.
– Talán igazad van, a varázslás azonban nem egyéb, mint hogy olyan irányba tereled az elmédet, ahol az képes manipulálni az anyagot. Egyszerűen csak nem tudtad, hogy ezt csináltad. Szerintem Pug rájött erre. Őt nem köti sem a Széles Ösvény, sem a Keskeny Ösvény, sem más efféle ösvényes ostobaság. Ő tudja, hogy az ember egyszerűen csak kinyúl, megragadja az anyagot, és tetszése szerint mozgatja.
Anthony ismét felnevetett.
– A kereskedőnek nem hiányoznak a narancsok?
– Nagyon nagy hordóval van neki, és csak néhányat veszek belőle naponta. Azonkívül csak hetente egyszer-kétszer mennek be oda a munkások. Az egyetlen nehézséget az jelenti, amikor tárgyakat rejtek az edény tetejére, hogy a zsák üresnek tűnjön, amikor átkutatják. Egyszer néhány aranypénzt is beletettem. Azt hiszem, másnap volt egy nagyon boldog munkás abban a raktárban.
A fiatalember már éppen mondani akart valamit, amikor kiáltás hallatszott az árbockosárból:
– Hajó a láthatáron!
– Merre? – kérdezte Amos a kapitányi hídról.
– Pontosan előttünk, kapitány.
Mire az admirális előresietett az orrba, már ott találta a szemüket meresztő többieket.
– Ott van! – mutatta Calis.
Nicholas a lenyugvó nap miatt hunyorogva észrevett egy kis fekete pöttyöt a horizonton.
– Ők azok? – kérdezte.
– Hacsak a mi Anthony barátunk meg nem lepett bennünket valami illúzióval, akkor igen – felelte Amos.
– Mikor érjük utol őket? – kíváncsiskodott Harry.
Amos megdörzsölte az arcát.
– Nehéz lenne megmondani. Várjuk meg, mennyi távolságot faragunk le az éjszaka folyamán, akkor könnyebben meg tudom becsülni! – Aztán hátrafordulva elkurjantotta magát:
– Legyen még egy őrség a fedélzeten, egy pedig az orrban ma éjjel, Mr. Rhodes! Különös éberséggel figyeljenek a fényekre!
– Igenis, kapitány – érkezett a válasz.
– Most pedig várni fogunk – mondta végül Amos a közelében állóknak.

 

 

12.
A katasztrófa

Az őrszem előremutatott.
– Hajó a láthatáron.
– Merre? – kérdezte Amos.
– Egyenesen előttünk.
Az admirális már akkor ott állt a hajó orrában, amikor a nap kelletlenül előbújt a horizonton. A nyugati látóhatárt sűrű köd borította, de néhány perccel azután, hogy az őrszem azonosította a fekete gályát, Calis megszólalt:
– Látom őket.
– Fiatalabb a szemed, mint nekem, tünde – mondta Amos halkan. Calis nem szólt semmit, de halvány mosoly játszott az ajkán annak hallatán, hogy tündének nevezték. Aztán megmutatta, amit látott:
– Arra!
A hajnal szürkéskék derengésében egyetlen pont látszott, egy fekete folt, amelyet csak azok azonosíthattak vitorlásként, akik hosszú éveket töltöttek a tengeren.
– A fenébe! – szitkozódott Amos. – Nem túl sokat hoztunk rajtuk.
– Meddig tart? – tudakolta Marcus.
Amos elfordult, és elindult a főfedélzetre vezető létrához.
– Ebben az ütemben egy hétbe is beletelik, mire utolérjük – szólt vissza. – Három fokkal jobbra, Mr. Rhodes! – kiáltott fel a hídra túlságosan harsányan, inkább csak azért, hogy levezesse a feszültséget.
– Vitorlákat megkurtítani! Fordítsák őket szélbe, amennyire csak lehet, az irány tartása mellett!
– Igenis, kapitány! – jött a felelet; a matrózok külön parancs nélkül ugrottak, felmásztak a kötélzeten, és megkurtították a legfelső vitorlákat, miközben a fedélzeten segítettek átfordítani a hatalmas boomokat.
Nicholas az admirális után ment.
– Azt hittem, gyorsabbak vagyunk, Amos.
– Azok vagyunk – felelte ő folytatva útját a kapitányi hídra. – Csakhogy másmilyen a hajónk. Ők jobban haladnak majdnem teljes szélnél. Mi oldalszélnél megyünk jobban, és szűkebb íveket tudunk leírni, ebben az irányban viszont, amerre most haladunk... nos, gyorsabbak vagyunk, de nem sokkal.
– Mi lenne, ha megpróbálnánk nagy ívben oldalszéllel menni, és elvágni az útjukat?
Az admirális elmosolyodott.
– Ez nem egy kikötői vitorlásverseny, Nicky. Mindenfelé óceán vesz körül minket, és mire visszaérnénk oda, ahová a másik hajót várjuk, a kapitánya akár meg is változtathatná az útirányukat, és megint csak mérföldekre lennénk tőlük. Szóval egyszerűen muszáj hátulról követnünk őket.
– Egyszerű követés, jó hosszú üldözés – idézte Nicholas a régi tengerészmondást.
– Honnan hallottad ezt? – kacagott Amos.
A fiú elvigyorodott.
– Te szoktad emlegetni minden alkalommal, mikor arról mesélsz, hogyan segítettél apának és anyának elszökni Krondorból, amikor Jocko Radburn megpróbált utolérni benneteket.
Az admirális visszamosolygott.
– A fenébe! Ezek szerint odafigyeltél. – Egyik karjával átölelve Nicholas vállát, másik kezével játékosan a fiú gyomrába bokszolt. – Te vagy a kedvenc leendő unokám – mondta, majd eltolta magától a fiatalembert. – Most pedig tűnés a kapitányi hídról, és engedély nélkül meg ne lássalak itt még egyszer, fenség!
– Igenis, kapitány! – felelte Nicholas nevetve.
Azzal a feszültségtől egy időre megszabadulva vidáman lemászott a létrán. Visszament az orrba. A többiek mind ott maradtak, és az előttük mozgó fekete foltot bámulták. Calis és Marcus szobormereven álltak, Harry pedig magában dudorászott. Brisa Marcus vállára tette az egyik kezét, de a fiatalember észre sem vette. Ghuda előhúzta a kardját, és azt fényesítgette a mindig magánál hurcolt ronggyal. Nakor és Anthony egyszerűen csak figyeltek.
Nicholasnak feltűnt Anthony arckifejezése. A fiatal mágus feszülten összpontosított, mintha látni akarna valamit a távolban.

 

Margaret összerezzent. Abigail felállt a díványról, és odaült a barátnője mellé az ágyra.
– Megint... – kérdezte.
Margaret bólintott.
– Anthony – suttogta. Szemében könnyek csillogtak.
Abigail megfogta a másik lány kezét.
– Mi történt?
Margaret a sírással küszködve válaszolt:
– Nem tudom, de olyan érzésem van... – Fejét csóválva elmosolyodott. – Képtelen vagyok leírni, milyen. Azzal kapcsolatos a dolog, ahogyan Anthony elér engem, ennyi az egész.
Abigail arckifejezéséből látszott, hogy nem érti, miről van szó. Felállt, odament az ablakhoz, és kipillantott az óceánra.
– Valahol ott jönnek mögöttünk.
Margaret is odalépett mellé.
– Igen – mondta, és hirtelen felkapta a fejét. – Ott vannak! – mutatta, miközben igyekezett úrrá lenni izgatottságán. – Az a kicsi fekete folt!
Abigail sokáig bámult kifelé, mielőtt megszólalt volna.
– Én is látom – suttogta. – Ők azok!
A lányok némán figyeltek, és magukban biztatták az üldöző hajót, hogy jöjjön gyorsan közelebb. Egy óráig ott álldogáltak, megpróbálták kivenni a részleteket, meglátni egy vitorlát vagy lobogót, míg végül lábdobogást hallottak odakintről. Margaret becsukta az ablakot, és mire Arjuna és Saji belépett, már mindketten ültek.
– Jó napot, hölgyeim! – köszöntötte őket Arjuna hűvösen.
Leült a díványra, Saji viszont állva maradt.
– Most pedig, Margaret kisasszony, kérem, mesélje el, mit tud Sethanon városáról?

 

Három napja éberen figyelték az előttük haladó hajót. Nicholasék minden reggel odasiettek az orrba, hogy lássák, mekkora távolságot sikerült lefaragniuk. Most már tisztán láthatták a hajótest és a vitorlák körvonalait. Hatalmas hajó volt. Királynői méltósággal mozgott a víz színén, a Ragadozó legénysége mégsem találta szépnek.
Késő délelőtt egyszercsak megszólalt az őrszem:
– Irányt változtatnak, kapitány úr!
– Merrefelé? – kérdezte Amos.
– Balra, uram.
– Kanyarodjunk kicsit balra, Mr. Rhodes! – parancsolta Amos.
– Mire készülnek? – kiáltott hátra a nagyherceg az orrból.
Amos a fejét rázva jelezte, hogy nem tudja. Aztán fölkiáltott az őrszemnek:
– Figyelj a zátonyokra! – Majd az első tisztjéhez fordult: – További őröket kérek föntre és az orrba!
Perceken belül matrózok ültek a kötélzet különböző részein, és mindannyian a vizet figyelték. Ha megváltozna a színe, az zátonyt jelentene.
Az admirális folytatta:
– Nézze meg, vissza tudunk-e menni a másik hajó nyomvonalába, Mr. Rhodes. Ha homokpadok fölött kell áthaladnunk, azt akarom, hogy mutassák meg nekünk az utat.
– Változik a víz, színe, kapitány! – jelentette hangosan egy tengerész az orrból.
Amos előrerohant, és úgy kihajolt a korláton, hogy Nicholas késztetést érzett, hogy megfogja a derekát.
– Kezd sekély lenni – mondta az admirális, miután visszatornászta magát –, de egyelőre még elég mély.
A többiek is odagyűltek, hogy hallják a véleményét.
– Azt hiszem, hamarosan partközelbe érünk. Szigetekhez, vagy esetleg ahhoz a térképen szereplő földrészhez. – Az őrszemhez fordult: – Tartsd a szemed a másik hajó farán! Ha megkurtítják a vitorlákat vagy irányt változtatnak, azonnal szólj!
– Igenis, kapitány.
Amos intett Nicholasnak és társainak, hogy gyűljenek köré.
– Ghudának van a legnagyobb katonai tapasztalata közületek, ezért javaslom, hogy maradjatok a közelében. – Majd egyenként Nicholas, Marcus és Harry szemébe nézett. – Ne hősködjetek, és ne próbáljátok egyes-egyedül megnyerni a csatát! Átkozottul nagy az a bárka, és akár száz fegyveres is lehet rajta a szokásos legénységen felül. Az én fiaim kemények és ügyesek, úgyhogy tudnak vigyázni magukra – pillantott a fedélzeten sürgölődő legénységre, majd ismét az ellenséges hajót bámulta. – A körülmények pillanatok alatt megváltozhatnak. Ha más szélirányhoz kell alkalmazkodniuk, lehet, hogy hirtelen utolérjük őket, tehát a harc minden percben elkezdődhet. Sok szerencsét!
Azzal sarkon fordult, és otthagyta őket. Nicholas Ghuda felé fordult.
– Szolgáltam a tengerészetnél is – mondta az öreg zsoldos. Harry válla fölött a távoli hajóra pillantott. – Az a nagy dög magasabban emelkedik a víz fölé, mint mi. Ez baj. Vagy a kötélzetről kell átugrálnunk rá, vagy csáklyák végére erősített köteleken kell felmásznunk. Az ugrás gyorsabb. De azoknak, akik ezt választják, meg kell állniuk a korlátnál és tartani magukat, amíg a mászók is fel nem érnek. Maradjatok közel egymáshoz, és figyeljétek a társaitok hátát, mert nem létezik csatarend. A mögötted álló ember akár közéjük is tartozhat. – Nakornak és Anthonynak a következőket ajánlotta: – Talán az lenne a legjobb, ha ti ideát maradnátok egy darabig, és csak később jönnétek utánunk, hogy kezelésbe vegyétek a sebesülteket.
– Van egy-két trükk a tarsolyomban, ami segíthet – mondta Nakor.
– Nem kétlem – mondta Anthony szárazon, de azért egyetértőleg bólintott Ghuda felé.
A zsoldos most Calisnak és Marcusnak címezte szavait:
– Ti ketten úgy segíthettek a legtöbbet, ha felültök a keresztrúdra, és onnan nyilaztok. Jól célozzatok, mert ha az a hajó katonákat visz, egészen biztosan lesznek köztük nyílpuskások.
– A mi hosszúíjaink messzebbre hordanak, mint bármilyen számszeríj – jegyezte meg Calis.
Marcus rábólintott.
– Ha vannak is nyílpuskásaik, mind egy szálig holtan fekszenek majd, mire a közelükbe érünk.
– Tudom, hogy nem lesz könnyű, de próbáljatok meg minél többet pihenni – nézett végig rajtuk Ghuda. – Mire a csata kezdődik, olyan ébereknek kell lennetek, amennyire csak lehetséges, mert a fáradt katona gyakran hibázik.
Azzal fogta magát, lekuporodott a palánk mellé, és összehúzva magán a köpönyegét szunyókálni kezdett.
Harry és Nicholas arrébb húzódott a zsoldos mellől.
– Vajon hogy csinálja? – ingatta a fejt Harry.
– Nem először történik vele ilyesmi – biccentett oda Marcus –, úgyhogy számára semmi különös vagy meglepő nincs ebben a helyzetben.
– Meglehet – felelte az apród –, de szerintem én akkor sem tudnék csak úgy egyik pillanatról a másikra elaludni.
– Láttam, ahogy Crydee-ban pontosan azt tetted – pillantott rá Nicholas.
Harry kénytelen volt beismerni, hogy a barátjának igaza van. Elszomorította őket akkori kimerültségük felidézése – amikor vég nélkül azon munkálkodtak, hogy segítsenek a rajtaütés után életben maradtaknak. Még a távolabb álló Brisa sem tréfálkozott most.
Nicholas azon tépelődött, vajon mit találnak majd, ha utolérik a távoli hajót. Kellemetlen gondolatait félretéve visszatért a fülkéjébe, és megpróbált pihenni egy kicsit.

 

Margaret kitárta az ablakot. Mozgást vett észre a szeme sarkából, ezért gyorsan visszahúzódott, mielőtt még a szomszédos kajüt lakója megláthatta volna. Figyelmeztetően csendre intette Abigailt, és hallgatózni kezdett.
Arjuna hangját hallotta, aki ugyanazon a bugyborékoló, sziszegő nyelven beszélt, mint a gyíkfajzat. A lény válaszolt valamit: a hangsúlyából ítélve elég ingerülten – már ha a lány helyesen ítélte meg a teljesen idegen hangzású párbeszéd alapján.
Abigail is odalépett az ablakhoz. Már tisztán kivehető volt az üldöző hajó, és még az ő csekély ismeretei alapján is meg tudta állapítani, hogy királysági vitorlást lát.
– Mikor kíséreljük meg a szökést? – súgta oda a barátnőjének.
Margaret a fejt rázva az ablak felé nyúlt, hogy becsukja.
– Azt hiszem, holnap reggelre elég közel lesznek – suttogta vissza. – Ha ugyanebben az ütemben közelednek, akkor megpróbálhatjuk. Így legfeljebb egy mérföldnyire lesznek mögöttünk, és könnyedén odaúszhatunk hozzájuk.
Úgy tűnt, Abigail azért nincsen erről meggyőződve, de azért bólintott.
Felpattant az ajtó, és Arjuna lépett be.
– Hölgyeim – mondta a maga különös, mostanra mégis megszokott módján meghajolva feléjük. – Bizonyára önök is észrevették, hogy valaki követ bennünket. Bár nem a király lobogója alatt hajóznak, úgy gondoljuk, hogy az önök szülőföldjéről érkeztek. Ha bizonyosak lennénk abban, hogy a Királyság haditengerészete üldöz bennünket, figyelmeztetésképpen kidobnánk egy foglyot a gályáról. – Úgy tűnt, a férfi sajnálja, hogy nem lehet biztos a dolgában. – De mivel lehet, hogy csak egy szabadkikötői kalózról van szó, más módon kell eljárnunk. Szeretném meggyőzni önöket arról, hogy bár talán csábítónak tűnhet a szökés, ez lehetetlen: Viszont arra az eshetőségre készen, ha netalántán megkísérelnének valami ostobaságot, attól tartok, óvintézkedésekre kényszerülünk.
Intésére két matróz lépett be a kabinba. Félretolták a lányokat, kalapácsot vettek elő az övükből, majd jókora szögeket vertek az ablakkeretbe.
– Amint megszabadulunk követőinktől, ismét engedélyezzük önöknek, hogy kinyissák az ablakot.
A matrózok kimentek. Nyomukban Arjuna is távozott, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– És most mi lesz? – kérdezte Abigail, miután magukra maradtak.
Margaret megvizsgálta a szögeket, és megpróbálta kihúzni az egyiket. Képtelen volt fogást találni a szög nagy fején. Elkeseredésében káromkodott egyet, majd alaposan körülnézett a szobában. Odalépett a kis asztalkához. Nehéz volt, hogy vihar esetén se csúszkáljon ide-oda, és egyszerű facsapok tartották a padlóba fúrt apró lyukakba rögzítve a lábait. Margaret az ágyára térdelt, és intett a barátnőjének, hogy fogja meg az asztallap másik végét. Kísérletképpen megpróbálták megmozdítani a bútort. Az asztalka kelletlenül ugyan, de megemelkedett, ezért Margaret így szólt:
– Tegyük le!
Amint visszaigazgatták az asztalt a helyére, a lány folytatta: – Azt hiszem, ki tudjuk dobni az ablakon. – Sikerülni fog?
Margaret megszemlélte az ablakot.
– Ha előbb levetjük a ruhánkat, aztán betörjük az ablakot, talán elég üveget és fát sikerül eltávolítanunk, hogy kiférjünk... Lehet, hogy szerzünk néhány karcolást és horzsolást, de megszökhetünk, még mielőtt bejönnének, és megállíthatnának bennünket.
Abigail megint csak bizonytalanul, de bólintott.
– Most pedig megvárjuk a reggelt.
Margaret leült, és magában morfondírozva próbálta elterelni gondolatait az uszonyokról, amelyek a hajó mögött hasították a vizet.

 

Calis az orrárboc baloldali keresztfáján állva előre nézett. A nap még nem kelt fel a horizont mögül, és az éjszaka még csak szürkés derengésnek adta át a helyét. Az ő szeme volt a legélesebb mindőjük közül, és már akkor az orrban volt, amikor Nicholas felkelt, hátha meglátja a fekete hajót.
– Még mindig előttünk vannak? – kérdezte a nagyherceg.
– Még mindig – felelte a féltünde. – Éjfélkor minden fényt kioltottak és útirányt változtattak, hogy megszabaduljanak tőlünk, Anthony azonban minden órában megmondta a kapitánynak, merre tartanak.
Nicholas előre bámult, de semmit sem látott. Teltek-múltak a percek, és a fiú egyszer csak észrevette, hogy Marcus is ott áll mögötte. Harry az egyik oldalon várakozott Brisa mellett, aki karjait dörzsölgette, hogy ne fázzon. A lány hirtelen Harrynek támaszkodott, aki meglepetéssel vegyes örömmel karolta át Brisát.
Az időjárás dél felé haladva egyre melegebb lett. Amos úgy vélte, valószínűleg átlépték az egyenlítőt, ezért késő tavaszra járhat. Hallotta ugyanis, hogy a Kesh Konföderáció távoli államaiban is fordítva működnek az évszakok, de még sosem járt olyan messzire délre, hogy ezt ellenőrizhette volna.
Amint a nap megjelent a keleti égbolton, Calis előremutatott:
– Ott vannak!
Most már Nicholas is látta a hajót: ott feketéllett a szürke háttér előtt a hatalmas, magasított farú és háromszögletű farvitorlával rendelkező gálya. Minden vitorlát felvontak, s azok megfeszültek a szélben.
Amos is előrejött, és onnan szemlélődött egy darabig.
– Jó kis teknő, mi? – kérdezte.
– Meddig tart? – érdeklődött Marcus.
Amos a távolságot és a sebességet méregetve azt mondta:
– Még délelőtt utolérjük.
– Föld a láthatáron! – kurjantotta el magát az őr az árbockosárból.
– Merre? – kérdezte Amos.
– Egyenesen előttünk.
Miközben mindannyian előre bámultak, mögöttük sötét árnyék kerekedett. A reggeli párák hamar felszálltak a nap sugaraitól, és percről-percre messzebbre lehetett látni. Mintha csak függöny emelkedett volna fel, kitisztult a levegő, és most már a hajó orrában állók is látták, amit az őrszem észrevett.
– Ezer ördög és pokol! – szitkozódott Amos. – Odanézzetek!
Gigantikus, meredek sziklafal emelkedett a köves part mentén. Legalább harminc méter lehetett a legalacsonyabb pontján, a legmagasabbon pedig akár a száz métert is elérhette. Úgy nézett ki, mint egy távoli fal. A hajnali napsugarak tüzében rózsaszín és narancs fényben csillogott, a teteje pedig sárgának látszott.
– Őrök a helyükre! – parancsolta Amos. – Sekély vízen járunk.
Pillanatok alatt féltucatnyi matróz mászott fel az árbocokra, ahonnan jobban láthatták, ha zátonyhoz vagy homokpadhoz közelednek.
– Nézzétek! – mutatott a kapitány a hajó jobb oldala mellett húsz-harmincméternyire elsuhanó sziklákra. A vízen a partnak csapódó hullámok moraja visszhangzott halkan. – A pokolba is! Az elmúlt éjjel akár több tucatszor is zátonyra futhattunk volna. Nagy kegyben állhatunk Ruthiánál.
– Lehet, hogy megpróbáltak zátonyra futtatni minket? – kérdezte Nicholas.
– Lehet – felelte Amos. – Csakhogy nekik sokkal nagyobb a vízkiszorításuk, tehát kell lennie egy biztonságos csatornának errefelé. – Behunyt szemmel folytatta: – Próbálok visszaemlékezni arra a térképre, amit apád mutatott nekem. Ha a vén fejem nem csap be, Novindus kontinense mellett járunk, annak is az északkeleti partvidékén. – Kezével beszéd közben mutogatva magyarázta: – Valahol délre tőlünk, úgy egyheti hajóútnyira van egy félsziget, és ha azt megkerülnénk, egy városra bukkannánk.
Nicholasnak is voltak halvány emlékei arról a térképről, de kevesebb részletet tudott visszaidézni, mint Amos.
– Fordulni kezdtek, kapitány – mondta most Calis.
Anthony azóta némán várakozott, amióta megpillantották a hajót, most azonban megszólalt:
– És van itt valami...
Hatalmas dörrenéssel energia-kisülés csapott le felettük. Az őrszem felsikoltott, és leesett az árbockosárból. Egyenesen a vízbe pottyant a hajó mellett. Nicholas úgy érezte, mintha villám cikázott volna, keresztül rajta: egy névtelen erő végigfutott a fejétől a talpáig, ahonnan aztán eltűnt a hajó testében. Brisa átható sikolya a legénység rémülettel teli ordításán át is jól hallatszott. Amikor a nagyherceg körülnézett, látta, hogy Ghuda előrántotta a kardját, és még a mindig nyugodt Calis is valami ismeretlen ellenség után kutat.
Aztán az energia minősége megváltozott, és Nicholas érezte, hogy bizsereg a bőre és a haja. Kék villám táncolt hatalmas égzengéssel a kötelek között, és valamennyiüknek égnek állt a haja.
Aztán minden elcsöndesedett.
– Mi a ...? – pislogott Amos.
A hajó lassan hintázni kezdett: finoman egyik oldaláról a másikra billent.
– Az ördögbe! – sietett Amos a korláthoz. – Szélcsendbe kerültünk – mondta a vízre nézve.
– De hogy lehet ez? – csodálkozott Nicholas. – Nézzétek!
A kapitány a fekete hajóra pillantott. Az feszülő vitorlákkal, kissé balra kanyarodva teljes sebességgel távolodott tőlük.
– Nem értem.
– Ez varázslat – jegyezte meg Anthony.
– Egy trükk – mormolta Nakor. – Kiszivattyúzták a szelet a minket körülvevő levegőből. Nagyon csúnya trükk.
Amos úgy érezte, a képzelete játszik vele. A hajója körül jó ötvenméternyire minden irányban csöndes volt a víz, azon túl viszont tarajos hullámokat emelt a szellő. Bosszúsan a korlátra vágott.
– Már majdnem utolértük őket. – Nagy levegőt véve így szólt: – A nagy csónakot leereszteni, Mr. Rhodes! Készüljenek a vontatásra!
– Ki akarsz vontattatni minket a varázslat hatóköréből? – kérdezte Marcus.
– Voltam már máskor is szélcsendes övezetben – felelte Amos kurtán. – Néha nem tehet mást az ember.
Nicholas megfordult, és a többiekre nézett.
– Jobb lesz, ha pihenünk egy kicsit – mondta Ghuda.
Nicholas azonban ott maradt, ahol volt, úgy figyelte az egyre kisebbé és kisebbé váló fekete hajót.

 

– Megálltak – mondta Margaret.
– Mi? – kérdezte Abigail.
– Lemaradnak.
Abigail kinézett a kis üvegpanelek között.
– Jaj, istenek, ne! – Szemét elfutották a könnyek, és látszott, hogy nehezen fojtja, el kitörni készülő zokogását. – És most mihez kezdjünk?
– Azonnal indulunk – felelte a barátnője, és máris vetkőzni kezdett. Megoldotta az előrészt összetartó zsinórokat, és már épp le akarta engedni a válláról a ruhát, amikor Arjuna toppant be.
– Hölgyeim, azt javaslom, tartsák magukon a ruhájukat! Még zavarba ejtené az embereimet, ha mezítelenül mutatkoznának előttük.
Intésére két nagydarab, feketébe öltözött matróz lépett be.
– Ők fognak ügyelni önökre – folytatta Arjuna –, amíg még egy olyan vakmerő hölgy, mint ön, Margaret kisasszony, sem merné megkockáztatni, hogy átússzon a cápáktól hemzsegő vízben a másik hajóhoz. Akkor viszont el fogják távolítani a szögeket, és önök ismét élvezhetik a friss levegőt a fülkéjükben.
Azzal mosolyogva sarkon fordult, és távozott. Abigail leült és barátnőjére pillantott. Margaret mosolyogva biccentett felé, mert látta, milyen nehezére eshet a másik lánynak, hogy méltóságát megőrizve el ne sírja magát. Lassan összehúzta ruhája meglazított zsinórjait, miközben az ablakon át a gyorsan kisebbedő másik hajót bámulta.

 

Brisa kétségbeesetten felnyögött.
– Még hogy szélcsend! – toppantott a társaira nézve. – Egyszerűen megőrjít ez a zsongás!
Nicholas együttérzően nézett össze Harryvel. Ők is osztották a lány érzéseit. A szélcsendvarázs kezdetétől számítva perceken belül ezernyi zajt hallottak, amit soha azelőtt. Friss szélben haladva csak a hájóorr hasította a vizet, a kötélzet súrlódott, és az emberek siettek a dolgukra a fedélzeten – más nem hallatszott.
Most a kötelek és vitorlák bágyadtan lógtak. A hajó lustán ringatózott az árapály keltette enyhe hullámokon. A hajótest nyikorgott, ahogy megfeszültek és ellazultak a gerendák és eresztékek. Számos nehezék és csiga lifegett a laza köteleken. Olykor egymásnak vagy az árbocoknak ütődve folyamatosan csattogtak. Palánkok recsegtek, sarokvasak csikorogtak, és állandósult a partnak csapódó hullámok távoli moraja.
Az evezősök már ötmérföldnyit vontatták őket, de nem javult a helyzet, Nakor úgy vélte, a varázslat a hajóval együtt mozog, és gondolatokba merülve töprengett, hogyan oldhatná fel.
– Nagyon ügyes trükk! – ennél többet nem volt hajlandó mondani a dologról.
A nap további részében elkeseredetten bámulták, hogyan távolodik tőlük a fekete hajó. Amos intézkedett, hogy a vontatóban ülő embereket váltsák le, így a hajó most egy áramlat hátán sodródott, amíg a matrózok visszaeveztek, hogy másoknak adják át a helyüket. A kapitány egy darabig magában szitkozódva járkált fel-alá a hídon, majd csatlakozott Nicholasékhoz az orrban.
– Nem tudnátok tenni valamit? – kérdezte meg Nakortól.
A kis ember megvonta a vállát.
– Talán, ha elég sokáig töröm rajta a fejem. De az is lehet, hogy nem. Nehéz előre megmondani.
– Tanultam egy varázslatot, amit még sosem próbáltam ki: egy időjárás, befolyásoló ráolvasást – szólalt meg Anthony. – De lehet, hogy nem fog működni.
– Van még valami, ugye? – méregette Amos összehúzott szemmel a fiatal mágust.
– Veszélyes lehet.
– Olyan trükköket csinálni, amiket nem tudsz igazán jól, mindig veszélyes – jegyezte meg Nakor.
Amos a szakállát vakargatta.
– Mit gondolsz erről a varázslatról, amely rabul ejtett bennünket?
– Ugyanaz a mágia... – kezdte Anthony.
– Trükk – vágott a szavába Nakor.
– ... mint amivel meg szeretnék próbálkozni. Ha semmit sem teszünk, még legalább egy napig csücsülhetünk benne, talán tovább is. Ha egy igazán tehetséges vagy képzett mágus hozta létre, akár egy hétig is kitarthat.
Amos káromkodott egyet, majd azt kérdezte:
– És mi a másik lehetőség?
– Ha utolérjük azt a hajót, még mielőtt kiköt, vagy nem sokkal azután, marad némi reményünk, hogy megtaláljuk a rabokat – mondta Nicholas. De ha több, mint néhány nappal utánuk érünk a kikötőbe, valószínűleg lehetetlen feladatra vállalkozunk.
Az admirális nem örült túlságosan, de azért egyetértőleg bólintott.
– Szükséged van valami különlegesre? – kérdezte Anthonytól.
– Csak minden szerencsére, amit össze tudunk szedni – mosolygott a fiatalember halványan.
– Mindenki a fedélzetre, Mr. Rhodes! – adta ki a parancsot Amos. Amint a teljes legénység felsorakozott, Amos beszédet intézett hozzájuk a hídról.
– Emberek, megpróbálunk kitörni ebből a varázslatból, amelyik a szélcsendet okozza. Fogalmunk sincs a következményekről, ezért azt akarom, minden matróz ugrásra készen álljon a posztján, hogy azonnal teljesíthesse a parancsokat, ha a szükség úgy kívánja.
Többet nem mondott, ezért Mr. Rhodes utasította az embereket, hogy készítsék fel a vitorlást az esetleges rossz időre.
Némelyik tengerész megtorpant egy pillanatra, hogy csöndes imát mondjon ehhez vagy ahhoz az istenséghez, de mindannyian a helyükön álltak, mire Amos a fiatal varázsló felé intett.
Anthony megszólalt:
– Nakor, ha tudsz segíteni, most itt az ideje.
Az isalani megvonta a vállát.
– Nem ismerem ezt a trükköt, úgyhogy nem fogom tudni, vajon jól hajtod-e végre vagy sem. Egyszerűen csak csináld, és bízzunk abban, hogy az istenek nem haragszanak ránk túlságosan máma!
Anthony behunyta a szemét.
– Elmémben látom a mintát, és a minta hordozza az erőt. A minta kulcsa az akaratom, és a mintán belül akaratom erővé válik – kántálta. Ahogy ismételgette, hangja fokozatosan halkulni kezdett, míg végül Nicholasék már egyáltalán nem hallották. Ajka azonban tovább mozgott, és ütemesen himbálni kezdte felsőtestét.
Enyhe szellő érintette meg Nicholas arcát. A fiú társaira pillantott. Marcus és Brisa az árbocot bámulták. A nagyherceg is felnézett és látta, hogy a vitorla fodrozódni kezdett felettük.
Szinte megkönnyebbült sóhajnak hangzott, ahogyan a szél feléledt, és amint megduzzasztotta a vásznakat, a hajó lassan fordulni kezdett.
– Vitorlákat megkurtítani, Mr. Rhodes! Irány a fekete hajó!
Az őrszem jelentette, hogy halványan még látja a szökevényt a déli horizonton, és megadta a pontos útirányt.
– Minden őr a helyére! – kurjantotta el magát a kapitány. – Ügyeljenek a zátonyokra!
Anthony tovább kántált. Nicholas egy idő után Nakorra nézett. A kis emberke vállat vont.
– Nem ismerem ezt a trükköt.
A szél erősödni kezdett, ezért Amos újabb parancsot adott ki:
– Figyelje az időjárást, Mr. Rhodes!
A nagyherceg hátranézett, aztán felkiáltott:
– Nézzétek!
Északkeleten hatalmas, fekete felhőtömeg gomolygott az egyébként tiszta kék égen. Mintha egy tálból öntötte volna ki őket valaki, úgy ömlöttek lefelé, majd terültek szét, dühös vonalat alkotva a hajó mögött.
Nicholas vízcseppet érzett az arcán, és látta, hogy a felhőkből zuhogni kezd az eső, és az erősödő szél feléjük hordja a nedvességet. Amos intézkedett, hogy készítsék fel a hajót a viharra. A legénység sietve reffelte a nagyobb vásznakat, és kurtította meg a kisebbeket.
Matrózok szaladgáltak ide-oda: egyesek kapaszkodóköteleket feszítettek ki a fedélzeten, mások viaszosvászon kabátokat osztottak ki mindenkinek. Az ég percről percre sötétedett, ahogy a fekete fellegek szétterjedtek az égen, s mindezenközben Anthony csak állt ott csukott szemmel, magában mormolva.
– Nakor! – próbálta Nicholas túlkiabálni az üvöltő szelet. – Nem tudjuk megállítani valahogy?
– Hogyan? – mondta a kis ember. – Fogalmam sincs, mit csinál.
– Néha a közvetlen megközelítés a legjobb – lépett oda Ghuda. Megragadta Anthony vállát, és szólongatni kezdte őt. A varázsló nem reagált. A zsoldos erőteljesen rázni kezdte, de továbbra sem volt képes kizökkenteni a mostanra bőrig ázott szőke mágust. – Ha ez a vihar nem zavarja, az én kiáltozásom biztos nem segít.
– Próbálkozzatok valami mással! – követelte riadtan Brisa. A szél dühe egyre fokozódott. A hatalmas hullámok úgy kapták fel a Ragadozót, mint egy gyermek a játékszerét. A lány úgy érezte, a fedélzet folyton kifut a lába alól, s ezt már nem bírta elviselni. – Csináljatok már valamit!
A matrózok eszeveszetten siettek megkurtítani a vitorlákat, mert túl sok vászon volt fenn egy olyan orkánban, amely másodpercről másodpercre erősebben tombolt. A kötélzet nyikorogva tiltakozott a süvítő szél ellen.
Nicholas csatlakozott Ghudához, és most már ketten rázták Anthonyt, a fiatalember nevét kiáltozva. Egy üvöltést hallva mindannyian hátrafordultak a tat felé. Amos hangja még a vihart is túlharsogta:
– Banath, könyörülj rajtunk!
Északkeletről egy akkora hullám közeledett, amekkorát még soha életükben nem láttak.
– Keményen balra, Mr. Rhodes! Fordítsuk szélbe a kislányt! – Aztán a közelében állókra ordított:
– Kapaszkodjatok bele valamibe, de szorosan ám! Ha az a hullám oldalról kap el bennünket, biztosan elvesztünk egy árbocot, ha nem többet.
A nagyherceg megragadta a korlátot, és elszörnyedve, mégis kíváncsian figyelte, ahogy a víz egyre magasabbra emelkedett. Fekete falként közeledett, miközben a legénység azzal küszködött, hogy szembefordítsa vele a hajót.
Még nem sikerült teljesen irányba állni, amikor a víz lezúdult. Először úgy tűnt, a hajó megpróbál felkapaszkodni a hullám tetejére: az orr magasan a levegőbe emelkedett, miközben a vitorlás hirtelen jobbra pördült. Brisa felsikoltott, miközben kétségbeesetten kapaszkodott egy rakodódaruról elszabadult kötélbe. Marcus érte nyúlt, és derékon ragadva a lányt, magához húzta őt, a fedélzeten kifeszített egyik kötél mellé.
A hajó tovább emelkedett, és Nicholas döbbenten figyelte, mennyire megdől a világ. Már majdnem a hátán feküdt, legalábbis úgy érezte, és a vitorlás még mindig felfelé haladt, aztán hirtelen minden előrelódult.
A kötélzetről lezuhanó férfiak ordítottak, mások pedig átkozódva próbáltak elkapni valamit, hogy mentsék az életüket. A hajó most a hullámvölgy felé tartott, mégpedig ugyanolyan meredek szögben, mint fölfelé. Ráébredtek, hogy a mágia megváltoztatta a tenger törvényeit: ez a hullám majdnem ugyanolyan szögben ereszkedik lefelé a taraja mögött, mint ahogy emelkedett előtte. Aztán meglátták, hogy az orr vízbe merül.
Amikor a nagyherceg észrevette, hogy a vitorlás alábukik a tengerbe, tudta, hogy elvesztek. Behunyta a szemét, és a víz szilárd falként hömpölygött át rajta, kis híján leszakítva kapaszkodó karját. Aztán hirtelen nagyon nehéznek érezte a tagjait, ahogy a fedélzet megemelkedett alatta.
A padló kisiklott a lába alól és elesett, de a víz alatt is tovább szorította a korlátot, és hamarosan ismét szabad levegőn voltak. Mindenfelé víz fröcskölt, ahogy felbukkantak a felszínen.
Nicholas levegőért kapkodva pislogott, majd gyorsan körülnézett. Egyelőre minden barátját látta.
Ghuda kősziklaként állt, egyik karjával Anthony derekát kulcsolva át, a másikkal egy kötelet markolva. A hajó jobbra dőlt, aztán amikor már majdnem az oldalán feküdt, visszabillent balra. Mindannyian kétségbeesetten küzdöttek, hogy le ne csússzanak. Végül a hajótest kiegyenesedett, és egy pillanatig úgy tűnt, meg is marad ebben a helyzetben.
– Nézzék! – kiáltotta el magát egy matróz a közelben.
Nicholas megfordult, és látta, hogy egy újabb – még az előzőnél is nagyobb – hullám közeledik feléjük. Amint az orr megint felemelkedett, a fiú Ghudára ordított:
– Csinálj valamit!
A zsoldos bólintott, majd elengedte Anthonyt. Még mielőtt a fiatal mágus elcsúszhatott volna mellőle, a termetes katona állcsúcson vágta őt. Anthony eszméletlenül terült el a fedélzeten.
Az ég azonnal kitisztult, de Nicholas rémületére a vízfal továbbemelte a Ragadozó orrát.
– Kapaszkodjatok! – kiáltotta, és a hajó megint megkezdte lehetetlenül meredek útját.
Ordítások és sikolyok harsantak, ahogy az embereket ismét ide-oda dobálta az elemek szeszélye, és hangos reccsenések visszhangzottak az újból mozdulatlan levegőben, amikor a fedélzethez rögzített kormánykerék letört, és nekicsapódott az árbocnak, vagy a kapitányi hídnak.
A hajó egyre csak emelkedett, és ezúttal Nicholas még jobban megrémült, mint korábban, mivel most nem homályosította el látását a szemébe csapódó eső. Csak a hullámhegyről szitált némi permet feléjük, miközben a vitorlás bukdácsolva igyekezett a felszínen maradni. Nicholas halványan hallotta, hogy Brisa sikít, Harry pedig káromkodik, és eszébe jutott, hogy az előző hullám óta nem látta Calist.
Aztán, amikor már azt hitték, a hajó mindjárt a hátára fordul, a csúcspontra értek. Amikor elindultak a túloldalon, mindannyian felordítottak szörnyű rémületükben. A mágia eltűntével megszűnt a tenger hamis hajtóereje is, és a következő hullám helyén a tenger csak a szokásos szintjén állt. Minden elvárásuk ellenére a víz visszaomlott korábbi nyugalmi helyzetébe ahelyett, hogy továbbvitte volna ezt a félelmetes vihart. Így hiába élték túl az óriási hullám legrosszabb részét, az alóluk szertefoszló víz hatására még nagyobb lendülettel csapódnak majd a felszínnek. Nicholas tisztán látta az alattuk húzódó homokpadokat és korallzátonyokat, tudta, nem élhetik túl a becsapódást, mert ezen a részen nem elég mély az óceán ahhoz, hogy csillapítsa a zuhanás erejét.
A tenger hirtelen megemelkedett körülöttük, és a nagyherceg érezte a víz óriási ütését a testén. A fedélzet egy pillanatra eltűnt a lába alól, aztán az egész megrázkódott, ahogy a fa szétőrlődött a sziklákon. A hajó felsikoltott pusztulásában: a fa és vas csikorgása egybeolvadt a rémült legénység sikolyaival.
Ekkor Nicholas a fehér habok alá került. Miközben igyekezett visszatartani lélegzetét, valami a víz alá rántotta. A szemébe került víztől vakon csak azt érezte, hogy valami hihetetlen erő szívja lefelé. A vibráló hangok tengerében az óceán úgy dobálta ide-oda, hogy elvesztette az irányérzékét. Kapálózni kezdett: küzdött az örvénnyel, amely az elsüllyedő hajó keltette vákuum hatására mindent magába szívott.
Aztán hirtelen fát érzett a lába alatt, mintha keményen a szobája padlójára lökte volna valaki. Éles fájdalom hasított a bal lábába, s ettől felszisszent. A szája és az orra rögtön megtelt vízzel. Nicholas tüdeje égni kezdett, és fulladozott a tengervíztől. Az örvény megforgatta, és végül térdelő pózban a fedélzethez csapta a fiút, miközben egyre több folyadék került a tüdejébe. Egy riasztó, világos pillanatában tudta, hogy meg fog halni. Béke áradt végig Nicholas tagjaiban; mintegy külső szemlélőként érezte a halántékán doboló vért, és az égő tüdejében dúló fájdalom is csak távoli visszhangja volt a néhány pillanattal korábban tapasztaltnak.
Aztán hirtelen döbbenetes sebességgel megindult fölfelé, mintha csak egy óriás keze emelte volna. A hajó megállapodott a tengerfenéken, majd ismét feldobta a víz a raktérben rekedt levegő miatt. A fiú sós vizet köpködve tátogott, karjaival pedig úgy hadonászott, mintha repülni akarna. Ekkor a vitorlás visszaérkezett a hullámokra, és ismét a felszínnek csapódott. Ahogy a hajó kiegyenesedett alatta, Nicholas félig kúszva, félig úszva odamászott a korláthoz, ahol az életéért kapaszkodott. A Ragadozó megsebzett vadállatként a bal oldalára dőlt, ahogy a víz kezdte elönteni a rakterét.
A nagyherceg köpködött, köhögött, levegőért kapkodott, aztán megint köhögött, kihányva a sós víz maradékát. Kifújta az orrát, egyik kezével megtörölte az arcát, majd körülnézett. Mindhárom árboc eltört, az előárboc a fő vitorlarúd fölött, a többi alatta. A fedélzetet törmelék, testek és moszatok borították. Majdnem egy percig tartott, mire a fiú összeszedte magát.
Marcus és Calis az elülső fedélzetre vezető lépcsőbe kapaszkodtak, Brisa pedig szorosan átölelte Marcus derekát. Ghuda egyik kezével még mindig Anthonyt tartotta, a másikkal pedig egy rakodódarut fogott. A zsoldos arcán vér csorgott végig egy csúnyának látszó fejsebből. Nakor belegabalyodott az előárboc kötélzetének maradványaiba, és azért óbégatott, hogy szabadítsa ki valaki.
Ekkor Nicholas ráébredt, ki hiányzik.
– Harry! – kiáltott fel. Összeszorult a gyomra, és megint tengervizet hányt.
A hajó nyikorogva megrázkódott, és Amos előbújt egy törött vitorlafa alól. Feltápászkodott, és megszemlélte a károkat. Felsegítette Nicholast is, mondván:
– Micsoda felfordulás! – Aztán a tat felé fordult: – Mr. Rhodes!
Nem kapott választ. Amos tovább vizsgálgatta a hajóját, de kisvártatva visszatért a nagyherceghez.
– Szedj össze mindenkit, és vigyetek minden használható holmit a főfedélzetre! Tegyetek annyi vizeskorsót és tömlőt a mentőcsónakokba, amennyit csak lehet, és minden fellelhető élelmet! Süllyedünk.
– Tehetünk ellene valamit? – kérdezte a fiú.
Amos a fejét rázva elfordult. Nicholas odament Calishoz, aki éppen Nakort vágta ki a köré tekeredett kötelek közül, és azt mondta neki:
– Mindenki a főfedélzetre! Elhagyjuk a hajót.
Gyorsan továbbadták a hírt, aztán Marcus és Nicholas visszasiettek a fülkéjükbe. Odalenn már kezdett keresztülszivárogni a víz a padló deszkái között. Összeszedték a felfordulásból, amit tudtak, aztán visszarohantak. Calis előkerítette az íját és a nyilait. Ezeket viaszkosvászonba csomagolva tartotta, és nem lett semmi bajuk, Marcus íja viszont tönkrement. Tudva, hogy hamarosan ellenséges partra sodorja őket a tengerár, Nicholas keresztülverekedte magát egy csomó törmeléken, és bement Amos kajütjébe. Kinyitotta a titkos csapóajtót, és elővette alóla az arannyal teli erszényt, amit akkor látott, amikor Brisát a fedélzetre hozták. Már éppen sarkon fordult, amikor eszébe jutott valami. Keresztülgázolt az emelkedő vízen a kapitány íróasztaláig. Kinyitotta a fiókot. Benne megtalálta a vörös bőrkötéses hajónaplót, amit magához vett. Az aranyat a tunikájába csúsztatta, a naplót a hóna alá szorította, és a lépcsőhöz futott. Mindenhol víz örvénylett. A hajó rohamosan süllyedt.
Felsietve a főfedélzetre vezető lépcsőn, Nicholasnak ismét fájdalom hasított a lábába, és majdnem leejtette a naplót. Idejében érkezett, hogy lássa, amint a néhány túlélő matróz éppen a vízbe ugrik. Amos a hídon állva integetett neki.
Amikor a kapitányhoz ért, Nicholas odaadta neki a hajónaplót.
– Elhoztam a pénzt is a kabinodból. Valószínűleg szükségünk lesz rá.
– Áldjon meg az ég, fiam, amiért ennyi eszed van! – Amos a melléhez szorította a könyvet. – Ezzel talán még hazajutunk egy nap.
A nagyherceg átmászott a korláton, és látta, hogy a csónak mindössze másfél méterrel lejjebb várakozik.
– Amos? – kérdezte felnézve.
– Jövök, Nicky. – A kapitány egy utolsó pillantást vetett a fedélzetre. – Jövök.
Mindketten bemásztak a mentőcsónakba. Ghuda és egy matróz nagy evezőcsapásokkal igyekezett minél messzebbre kerülni a süllyedő hajótól. Nem egészen negyedmérföldnyire jutottak, amikor a Ragadozó, korábban Királysas, a krondori flotta büszkesége elmerült hullámsírjában.
– A pokolba is, hogy utálom elveszíteni a hajómat – mormogta Amos keserűen.
Nicholas nem tudta miért, de szörnyen viccesnek találta a megjegyzést, és bár keményen küzdött, nem tudta megállni kacagás nélkül. Nagyon igyekezett, de pillanatokon belül szinte fetrengett a nevetéstől Az admirális összevonta szemöldökét, de Brisa és Ghuda is bekapcsolódott, és még Marcus sem tudta türtőztetni magát. Nakornak sosem kellett kifogás egy kis vidámságra, így ő meg sem próbálta takargatni jókedvét. Egy percen belül már csak az ájult Anthony és a morcos kapitány nem nevetett.
– Mi a fene ilyen pokolian mulatságos? – duzzogott Amos.
– Hát hány hajót vesztettél már el? – érdeklődött Ghuda. A férfi arca csupa vér volt, de úgy tűnt, nincs komoly baja.
– Hármat – felelte Amos, majd hirtelen elvigyorodott, mert láthatólag őt is megfertőzte a többiek vidámsága.
A csónak mellől rekedt hang hallatszott.
– Ha már kimulattátok magatokat, segítene valaki beszállni?
Nicholas körülnézett, és egy ismerős alakot látott egy törött vitorlarúdba kapaszkodva lebegni a vízen.
– Harry! – örült meg, és besegítette barátját a már amúgy is zsúfolt bárkába.
– Azt hittem, megfulladtál – mondta a nagyherceg. Harry egy zúzódás miatt felszisszent, majd így felelt: – Látom, mennyire szomorkodtatok miattam. Nicholas elkomorodott.
– Csak kicsit megkergültünk a megmenekülés után.
Harry bólintott.
– Én lezuhantam a fedélzetről. Csak annyit láttam, hogy az orr nekicsapódik a tengerfenéknek, és azt hittem, mind meghaltatok.
– Én is csodálom, hogy ennyien élünk – jegyezte meg Amos.
– Nézzétek csak! – mutatott hátra, ahonnan két másik mentőcsónak evezett feléjük. Amikor beszédtávolságra kerültek, Amos átkiáltott hozzájuk: – Mr. Rhodes ott van?
– Láttam, amikor az egyik vitorlafa levágta a fejét, kapitány – felelte az egyik matróz. – Egészen biztosan meghalt.
– Hányan vannak?
– Huszonheten ebben a bárkában, és tizenkilencen a másikban, uram.
– Élelmiszer?
– Nincs, uram, legalábbis ebben a csónakban semmi.
Most a második mentőcsónakból kiáltott vissza egy matróz:
– Nálunk van egy hordó disznóhús meg egy hordó szárított alma, kapitány.
Amos körbepillantott, majd így folytatta:
– Nos, mielőbb partra kell szállnunk. Néhány órán belül besötétedik, és nem akarok céltalanul kóvályogni a vízen. Kövessenek minket! – intett a másik két csónaknak, hogy sorakozzanak fel mögéjük.
Amikor Ghuda és egy matróz evezni kezdtek, Amos tovább beszélt:
– Calis, figyeld a sziklákat előttünk! Nézd, nem látsz-e hullámtörést, vagy olyan helyet, ahol a víz kétfelé fodrozódik, mert ott sziklák lesznek a felszín alatt!
Amint tovább haladtak a magas szirtek felé, Nicholas megszólalt:
– Kíváncsi lennék, mi van odafönt.
– Talán erdő, vagy bozótos, esetleg nyílt síkság – válaszolta Calis. – Olyan hely, ahol vadászhatok.
– De az is lehet, hogy egy városra bukkanunk – kockáztatta meg Harry, aki még mindig úgy nézett ki, mint egy ázott ürge.
– Legalább megszáríthatom majd az ingemet – sóhajtott Brisa.
– És ehetünk is valamit – mutatott rá Nakor félresikerült vigyorral.
Sziklák mentén eveztek tovább, és keresték a helyet, ahol a tenger áttör a szirtek között, hogy követhessék a fodrozódó víz útját. Egy hullám arrébb lökte őket a part felé.
– Zátony! – kiáltott fel hirtelen Calis. – Forduljatok jobbra!
Amikor Ghuda, aki a bal oldalon ült, elkezdett őrülten visszafelé evezni, nagy reccsenés hallatszott, és a csónak megállt, mintha csak falba ütközött volna. Calis és Marcus átestek a csónak orrán, Brisa pedig felsikoltott.
Egy kőszirt – legfeljebb ha két-három centiméter magasan – állt ki a bárka padlójából, de a víz sebesen zúdulni kezdett befelé mellette. – Kilyukadt a hajónk feneke – kiáltotta Amos. – Mindenki kapjon fel valamit, amit elbír, aztán gyerünk úszni!
Azzal megfordult, és integetve átüvöltött a többiekhez:
– Zátonyra futottunk! Ne jöjjenek közelebb!
A második csónak orrában ülő matróz jelezte, hogy érti, aztán balra kormányoztak, és nagy ívben kikerülték Amosékat.
Nicholas megragadott egy vizestömlőt, és kiugrott. Könnyedén ki tudott úszni addig, amíg leért a lába, aztán partra evickélt. A többiek is rendben megérkeztek, mire a másik két csónak megkísérelte a partraszállást.
A második bárka az oldalára fordult, amikor váratlanul nekiütköztek egy víz alatti sziklaszirtnek. A tengerészek káromkodva hagyták sorsára a vízzel teli járművet. A harmadik csónak számára még idejében jött a figyelmeztetés, így ők sérülés nélkül jutottak ki a partra.
Amos parancsot adott néhány matróznak, hogy ússzanak vissza, és nézzék meg, nem lehet-e valahogy leszedni a második csónakot a zátonyról.
– Ha nem sikerül, a hullámok hamarosan összetörik a sziklákon.
Legalább tucatnyi kimerült férfi sétált vissza a vízbe és úszott oda a szirthez. Húzták és tolták a nehéz bárkát, de az meg sem mozdult.
Végül az admirális intett nekik, hogy jöjjenek vissza. Amikor mindannyian kiértek, az a matróz, aki eredetileg is beszélt Amosszal a mentőcsónak orrából, jelentette:
– Tele van vízzel, kapitány, és olyan szilárdan ül azon a zátonyon, mint egy keselyű a dögön.
– A fenébe!
Amos megfordult, és megvizsgálta jelenlegi tartózkodási helyüket. A föléjük magasodó sziklák már a tengert is árnyékba borították, így kezdett hűvösödni.
– Nézzétek meg, találtok-e fát egy méretes tábortűzhöz! – fordult Nicholashoz, Marcushoz, Calishoz és Brisához csak úgy általában. – Hamarosan hideg lesz, és nincs takarónk. – Gyorsan összegezte magában a látottakat: negyvenkilenc katona és matróz, azonkívül Nicholas és társai, az összesen ötvennyolc túlélő – a több, mint kétszáz fős csapatból. Röpke imát intézett Killianhez, a tengerészek istennőjéhez, kérve kegyét az elveszett emberek számára.
Lemondóan felsóhajtott.
– Fésüljék át a terepet, hátha partra vetett valami hasznosat a víz! – Aztán körülnézett: – Még van néhány óránk sötétedésig, próbáljuk meg megállapítani, hol is vagyunk!
A legénység engedelmesen elindult körülnézni, egy részük északnyugatra, más részük délkeletre a part mentén, a sziklák között. A maradék túlságosan megsérült, s ezért egyszerűen végigvetették magukat a homokon, és ott kucorogtak nyomorultul nedves ruháikban.
Amos nézte a távozókat, aztán odaszólt Nakornak és Ghudának, akik még mindig az ájult Anthonyt fogták.
– Ébresszétek fel őt, ha tudjátok, de aztán ti is segítsetek a kutatásban! Valahogy az az érzésem, minden előnyre szükségünk lesz, amit csak képesek vagyunk kicsiholni ebből az istenverte roncsból, ha túl akarjuk élni a dolgot.
Ghuda letette az eszméletlen fiatalembert, és rázni kezdte, de az továbbra sem mozdult. Egy perc után otthagyta, és a kutatók után eredt. Nakor Amoshoz fordult:
– Sajnálom, ami a hajóddal történt – mondta.
– Hát még én – biccentett az.
Az isalani belenyúlt a zsákjába, majd úgy rántotta vissza a kezét, mintha valami megcsípte volna.
– Ó, a francba! – káromkodott.
– Mi történt?
– Van egy kereskedő Ashuntában, aki nagyon el fog keseredni, amikor felfedezi, hogy a gyümölcskészletét tönkretette a tengervíz.
A karikalábú kis emberke szomorúan megrázta a fejét, majd otthagyta a kapitányt, és keresgélni kezdett a sziklák között.
Amos magára maradva arrafelé bámult, ahol oldalára fordult hajója feküdt a vízben, és lassan süllyedt túl a hullámtörőn. Még a vártnál is nagyobb szomorúságot érzett, és le sem vette a tekintetét róla, miközben az elmerült a hullámok között.

 

 

II. KÖTET

 

13.
A hegyoldal

A tűz alig parázslott már.
Brisa fázósan húzta össze magát: a hamvadó fa mellett keresett némi meleget. A többiek két másik tűz mellett kuporogtak, vagy fel-alá járkáltak a tengerparton, hogy ne fázzanak annyira. Előző nap mindkét irányban felderítették a terepet. Semmit sem találtak, csak végeérhetetlen köves partot, amely mögött végtelennek tűnő sziklafal magasodott. Mostanra az a kevés fa is elfogyott, amit találtak, és bár a nappalok elviselhetetlenül forróak voltak, az éjszakák bizonyultak rosszabbnak. A roncsokból eleget kisodort a víz, hogy kezdetleges menedéket építsenek vitorlavászonból és törött rudakból, a partra vetett fa azonban olyan vizesnek bizonyult, hogy csak füstölgött a tűzön, de nem kapott lángra. A sózott disznóhús tönkrement, a szárított alma viszont ehető maradt. Viszonylag tekintélyes vízkészlettel rendelkeztek, és elég hálóval ahhoz, hogy néhány matróz lehalászhatta a parti sziklák hasadékait. Néhány hal megrekedt az apálykor visszamaradt pocsolyákban, de fazék nélkül igencsak szerény eledelnek bizonyultak. Alig éltek a környéken tengeri madarak, az a néhány meg, ami ott keringett felettük, láthatólag nem a közelben fészkelt.
Anthony másnap reggel nyerte vissza az eszméletét, de nemigen emlékezett, mi történt, miután elvesztette uralmát a varázslat felett. Döbbenten és ijedten konstatálta, hogy oda a hajójuk, és csak akkor tért magához rémületéből, amikor kiderült, hogy szükség van gyógyítói képességeire.
A második reggel is elérkezett, amikor Amos odament Nicholashoz.
– Haldoklunk – mondta nyíltan. – Ha létezik ennél kevésbé vendégmarasztaló partszakasz a világon, én mindenesetre még nem jártam arra.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte a nagyherceg.
– Egy mentőcsónak nem fog elvinni ötvennyolcunkat innen. Két választásunk marad. Vagy kiválasztunk egy csapatot, akik megpróbálnak délre evezni, megkeresni a legközelebbi civilizált helyet és segítséget hozni, vagy megkíséreljük megmászni a sziklafelszínt. Esetleg mindkettőt egyszerre.
– Nem – tiltakozott Nicholas. – Együtt kell maradnunk.
Amos kis híján vitába szállt vele, de aztán csak megrázta a fejét.
– Igazad van. Egy dolog azonban biztos. Itt nem maradhatunk. Éhen halnánk.
– Jobb lesz, ha máris keresni kezdjük a felfelé vezető utat.
Az admirális bólintott.
– Én vagyok a legöregebb közülünk, és nem örülök túlzottan a kilátásnak, hogy fel kell másznom oda, de nincs más választásunk.
– Én sem igen másztam még – sóhajtott fel a fiú. – A lábam... – Marcushoz és Calishoz fordult. – Felismernétek egy mászható felületet, ha látnátok egyet?
Marcus az ajkát biggyesztette, Calis azonban bólintott és felállt.
– Melyik irányban?
– Te menj arra! – kérte Nicholas észak felé mutatva. Aztán Marcushoz fordult: – Te pedig indulj az ellenkező irányba! Félnapi járóföldnél ne merészkedjetek messzebbre. Amikor a nap a fejetek fölé ér, forduljatok vissza!
Mindketten biccentettek, majd felkerekedtek. Céltudatosan haladtak, de nem túl gyorsan, hogy takarékoskodjanak az energiával, amit nem tudnak egyhamar visszaszerezni. Mindenki éhes volt, és Nicholas tudta, hogy ha nem jutnak élelemhez, mégpedig hamar, mindannyian itt pusztulnak. Legalább tucatnyi matróz megsérült vagy megbetegedett a hajótörés során, vagy a tüdejükbe szorult tengervíztől, vagy belső sérülésektől. Nakor és Anthony keményen dolgozott, hogy kényelembe helyezze őket, de gyógyszerek híján nem sokat tehettek. A nagyherceg együtt érzett velük: rajta is annyi zúzódás és kék folt éktelenkedett, mint még soha életében, és tudta, hogy a legkevésbé sérült matróz is legalább olyan rosszul érzi magát, mint ő. Maga is csodálkozott, hogy nincsenek súlyosabb sebesültek, de aztán rájött, hogy aki még a hajótörés közben komolyan megsérült, az nem élte túl a dolgot.
Miután Marcus és Calis távozott, a többiek összeszámolták, mit sikerült megmenteniük a partra mosott roncsok közül. Csak néhány fegyverük maradt: Nicholas és Ghuda hozták a kardjukat, Calis az íját, és volt néhány tőrük meg késük. Egy kis hordónyi épen maradt kétszersültet is partra vetett a víz, ez éppen jól jött kiegészítésül a szárított alma mellé. A sziklák között mindenfelé a kötélzet darabjai hevertek, ezért Nicholas megbízott néhány embert, hogy szedjék össze őket, és válogassák ki közülük azokat, amelyeket még használhatónak ítélnek a sziklamászáshoz.
A nagyherceg elszomorodva ébredt rá, hogy milyen rövid a készleteik listája: egy óra alatt mindent átnéztek. A fiú megpróbált nem gondolni arra, milyen éhes, leült a kialudt tábortűz mellé, és várt.
Brisa mellételepedett, és Nakorra meg Harryre nézett, akik lefeküdtek aludni, hogy tartalékolják az erejüket.
A lány Nicholas felé fordult.
– Kérdezhetek valamit?
– Mondjad! – bólintott a fiú.
– Marcus... – kezdte a lány, de aztán elhallgatott.
– Mi van vele?
– Te jól ismered őt... – tétovázott.
A nagyherceg a szavába vágott:
– Alig ismerem.
– De én azt hittem, testvérek vagytok – csodálkozott Brisa.
– Azt gondoltam, tudod – mondta Nicholas.
– Mit tudok?
– Hogy kicsoda Marcus.
– Valami herceg fia, legalábbis Harry ezt mondta. Nem is tudom, elhiggyem-e.
Nicholas igenlően intett.
– Nem a testvérem – magyarázta aztán. – Az unokabátyám.
– De hiszen azt mondtad, alig ismered!
– Így igaz. Csak néhány héttel korábban találkoztam vele először, mint veled. Én nem a Távoli Partokon élek.
– Hanem hol?
– Krondorban.
– Reméltem, hogy te majd mesélsz nekem róla valamit.
Nicholas kicsit sajnálta a lányt, mert már látta, hogy azért csúfolódik annyit Marcusszal, mert rejtegeti mélyebb érzelmeit.
– Nem tudom, mit mesélhetnék. A többségünk Krondorból származik. Talán valamelyik katona...
– Semmi baj – vonta meg a vállát Brisa. – Valószínűleg úgysem keveredünk ki innen.
– Ne mondj ilyet! – szólt rá élesen, parancsolóan a nagyherceg.
A lány elkerekedett szemmel bámult rá, és Harry is felült.
– Mi történt? – kérdezte félálomban az apród.
Nicholas most jött rá, hogy túlzottan megemelte a hangját.
– Úgy értem, ne mondj ilyeneket, még ha úgy is gondolod! A kétségbeesés ragályos. Ha most föladjuk, mind meghalunk. Nincs más választásunk, mint hogy továbbmegyünk.
Brisa lefeküdt a hortyogó Nakor mellé, mondván:
– Tudom.
A nagyherceg végignézett a parton, először fölfelé, majd lefelé, bár tudta, túl korán van még ahhoz, hogy akár Marcus, akár Calis visszatérjen. Nem volt mit tenni, várni kellett.

 

Alkonyattájt Calis visszaérkezett, majd néhány perccel később Marcus is felbukkant a másik irányból.
– Semmi olyasmi sincs, ami akár távolról is emlékeztetne egy ösvényre, vagy akár megmászható helyre – jelentette a féltünde.
– Délre sincs – mondta Marcus is.
– Akkor felmászhatunk itt, vagy próbálkozhatunk valamivel délebbre – bólogatott szomorúan Nicholas.
– Miért pont délre? – kérdezte Marcus kimerülten. – Hiszen most mondtam, hogy nincs ott semmi.
– Egyszerűen azért, mert úgyis arra kell mennünk. Ha már dönteni kényszerülünk, akár az úti célunkat is figyelembe vehetjük. Amos bólintott.
– Ha csinálni akarunk valamit, ez sem rosszabb terv, mint amit én kitalálhatnék. Aludjunk egyet, és induljunk pirkadatkor!
– Jó értett egyet a nagyherceg. – Együk meg, amit nem tudunk magunkkal vinni, hogy minél több erőnk legyen.
Nakor és Anthony közeledett a szürkületben, némi fával a kezében.
– Kiraktuk ezeket a sziklákra, hogy megszáradjanak – magyarázta a kis ember.
– Ha sikerül tüzet szítani, ezek égni fognak – tette hozzá Anthony.
Calis összegyűjtötte az előző éjszakáról maradt tábortüzek maradványait, azokat az apró fadarabokat, amelyek nem hamvadtak el teljesen. Leszedte róluk az elszenesedett részeket, és pici halomba rakta őket. Elővette az övéből a kését, meg egy darab kovát, amit mindig magával hordott, és szikrát csiholt velük. Hamarosan sikerült egy kis lángot gyújtania, amelyet addig táplált óvatosan egyre nagyobb fadarabokkal, míg egész tekintélyes tűz nem lett belőle. Aztán rátették a két varázsló szárította fát, és hamarosan kellemes tábortűz körül ülhettek.
Köréjük gyűltek a matrózok is, ezért Anthony fogott egy ágat, és gyújtott egy másik máglyát a közelben, hogy minél többen élvezhessék a meleget. Ő és Nakor átköltöztették a betegeket a tábortűz mellé, és felkészültek a hosszú éjszakára.
Az aprócska isalani Nicholas mellé ült. Senkinek sem volt kedve beszélgetni; a többség pihent vagy evett, amennyit tudott a kemény kétszersültből, a szárított almából és a félig sült halból.
– A vízzel gond lesz – szólalt meg hirtelen Nakor.
– Miért? – kérdezett rá Nicholas.
– Semmiféle ivóvízforrást nem láttunk a közelben. Megmentettünk néhány tömlőt a, hajóról, de nem eleget, a korsókat pedig nem tudjuk túl messzire elcipelni.
– Az biztos, hogy nem tudjuk felcibálni őket a sziklákon – szólt közbe Amos.
A nagyherceg felsóhajtott.
– Mit javasolsz?
– Mindenki igya tele magát, mielőtt elindulunk! – vonta meg a vállát a varázsló. – Az segít valamit. Ha találunk egy megmászható helyet annak a közelében, ahonnan Marcus visszafordult, ideküldhetünk néhány embert, hogy töltse meg a tömlőket. Ha sokat kell mennünk lefelé a parton, annyival kell beérnünk, amennyit egyszerre magunkkal vihetünk.
– Mi lesz az élelemmel? – kérdezte a fiú.
– Holnapra nem sok marad – felelt Anthony, miközben láthatólag kimerülten helyet foglalt a tűz mellett. – Néhány perccel ezelőtt meghalt valaki.
Amos káromkodott egyet. Maga mellé intett két matrózt, és így szólt:
– Kerítsenek némi vásznat! Ha nem is varrhatunk neki igazi szemfedőt, becsavarhatjuk egy vitorladarabba, amit körültekerünk kötéllel. Holnap kivisszük a parti sziklákra, és tengerésztemetést rendezünk neki, már amennyire ez lehetséges.
A két férfi bólintott, és elindult, hogy teljesítse a parancsot.
A kapitány hangja egészen öregnek hallatszott, amikor ismét megszólalt:
– Nem ő lesz az egyetlen.
Erre senki sem felelt.

 

A következő másfél nap folyamán lefelé meneteltek a parton. Nicholas időnként megálljt parancsolt, mivel az élelem hiánya, a kevés víz és a hőség igencsak kimerítette őket. A második nap délutánjának vége felé Marcus megszólalt:
– Itt hagytam abba a kutatást.
A nagyherceg elkeseredett. Majdnem két napot vett igénybe, hogy a betegek és sebesültek társaságában elgyalogoljanak addig, ahová Marcusnak mindössze fél napig tartott az út. Nicholas elhessentette magától baljós érzéseit.
– Calis és te menjetek előre, derítsétek fel még egy darabon a terepet.
A fiú imádkozott magában, hogy találjanak valami felfelé vezető utat.
Marcus és a féltünde ügetve eltávolodtak a pihenő matrózoktól. Amos intett Nicholasnak, hogy csatlakozzon hozzá, és elindult. Amikor hallótávolságon kívülre értek, így szólt:
– Bármi történjék is, holnap el kell indulnunk felfelé a sziklán.
– Különben hamarosan haldokolni kezdünk – bólintott Nicholas.
– Már most is haldoklunk – ingatta a fejét az admirális. – Két, legfeljebb három napon belül, még ha viszonylag járható kaptatóra is bukkannánk, a fele legénységnek nem lenne ereje, hogy megmássza. – Mereven kinyújtóztatta a karját. – Lehet, hogy nekem sem. – Aztán körülpillantott. – Nyilallik a karom. Időjárási front közeledik.
– Vihar lesz?
– Általában – bólintott Amos. – Néha csak kisebb változás az időjárásban.
A nagyherceg a szürkülő keleti látóhatár felé nézett.
– Néhány órán belül sötét lesz. Jelentsük be, hogy megállunk, és pihenjünk! Szükségünk van rá.
A kapitány biccentett, majd visszatértek a többiekhez. Amos megparancsolta, hogy osszák ki a szűkös készleteket az emberek között. Nicholas odament, ahol a sajgó talpát masszírozó Harry üldögélt Brisa mellett. A lány felhúzott lábát átölelve, a térdére támasztott állal kuporgott, mintha már most is hideg lenne.
– Hogy bírjátok? – kérdezte a nagyherceg.
– Fáj a lábam, és éhes vagyok – felelte a barátja. Aztán elvigyorodott: – Én vagyok az egyetlen a társaságban, nem igaz?
Nicholas önkéntelenül is elmosolyodott. Tudta, Harry az utolsó a csapatban, aki elveszítheti a jókedvét.
– Azt szeretném, ha holnap a hátvéddel maradnál – mondta neki. – Megpróbálunk felmászni a sziklafalon, és szükségem lenne valakire hátul, aki gondoskodik róla, hogy senki sem marad le vagy gyávul el az utolsó pillanatban.
– Megteszem, ami tőlem telik – bólintott az apród.
– És te hogy vagy? – fordult Nicholas a lányhoz.
– Fáj a lábam, és éhes vagyok – válaszolta savanyúan.
– Két bolond egy pár – nevetett a nagyherceg, majd felállt, és odasétált a matrózokhoz, hogy lelket öntsön beléjük.
Brisa figyelte, ahogy elmegy, és egy darabig csak bámult utána.
– Nagyon igyekszik, nem? – mondta végül.
– Gondolom, igen – felelte Harry. – Azt hiszem, a vérében van. Szolgálatra született, a nemesség kötelezettségei, meg ilyesmi.
– És te? – kérdezte csúfondárosan a lány.
– Én nem vagyok nagyherceg. Csak egy kisnemes második fia, ami azt jelenti, kevesebb kilátásom van a tekintélyszerzésre, mint egy átlagos sörkereskedőnek. Kivéve persze, ha összekötöm a sorsomat egy nagyhatalmú emberrel.
– Vele? – intett Brisa Nicholas irányába. A hangja hitetlenségről árulkodott.
– Ne becsüld le őt. Nicky sokkal több, mint hinnéd. Egy napon nagyon fontos és befolyásos személyiség válik majd belőle. Tudod, ő a király öccse.
– Persze – mondta Brisa hallhatólag hitetlenül.
– Nem viccelek – erősködött Harry. – Ő Arutha herceg legkisebb fia. De tényleg! Marcus pedig Crydee hercegének a fia.
– Ha engem kérdezel, elég szegényes nemesek.
– Jól van, higgy, amit akarsz! De egy napon igazán fontos ember lesz belőle.
– Feltéve, hogy megérjük – horkant fel a lány.
Harry erre már nem tudott mit mondani.
Brisa a fiúnak dőlt.
– Ne is jusson eszedbe próbálkozni! – mondta. – Csak így melegebb van.
Harry sértődést színlelt:
– Ja, most hogy Marcus nincs itt, én is jó leszek?
Brisa felsóhajtott:
– Nem, csak szükségem van egy kis melegségre, és veled biztonságban vagyok.
– Most már aztán igazán megsértettél – ugratta Harry. – Még hogy biztonságban!
Brisa szemérmesen megpuszilta a fiút.
– Igazán vonzó vagy, úrfi, a magad esetlen, kamaszos módján. Ne vedd úgy a szívedre! Ki fogod nőni.
Azzal fejét a fiú vállára hajtva kényelmesen elhelyezkedett. Harry átölelte a lányt, és élvezte a közelségét. De azért a tüske benne maradt.
– Esetlen?

 

Calis és Marcus egész éjszaka nem jöttek vissza.
Pitymallatkor Nicholas mindenkit felkeltett, és indulást parancsolt. Egy órával később meglátták Marcust, aki kezét a feje fölé emelve integetett nekik. A nagyherceg odasietett hozzá, és megkérdezte:
– Mit találtatok?
– Calis észrevett egy helyet úgy félmérföldnyire innen. Úgy gondoljuk, ott fel lehet jutni.
Nicholas lehalkította a hangját, hogy a mögöttük haladók ne hallhassák, amit mond:
– Ma mindenképpen meg kell próbálnunk. Az emberek egy része már így sem lesz képes felmászni. Nem várhatunk tovább.
Marcus a lerongyolódott tengerészekre nézve bólintott.
Eltartott egy darabig, mire odaértek Calishoz, mivel a betegek és sebesültek nehezen mozogtak a mély homokban. Nicholas odasietett a várakozó féltündéhez. Calis egy jó háromméternyivel feljebb húzódó sziklaperemre mutatott. Bakot tartott, és felemelte a nagyherceget. Nicholas így már fel tudott mászni. Odafönn egy hasadékra bukkant, amely a sziklába nyúló barlanggá szélesedett. Marcus felsegítette Calist, aztán a féltünde lehasalt, és felhúzta a társát. Amikor mindhárman a peremen voltak, Nicholas megkérdezte:
– A barlang?
– Nem – ingatta a fejét Marcus. – Nem túl mély, és sehova sem vezet. De védelmet nyújthat a hátramaradóknak.
– Senki sem marad hátra – tiltakozott a nagyherceg. – Akit itt hagyunk, az meghal.
Marcus kicsit élesen felelt, bár nem volt dühös, csak tehetetlennek érezte magát:
– Nicholas, az emberek egy része még segítséggel is alig tud járni: Nem fognak tudni felmászni oda! – mutatott felfelé.
A barlang szája közelében két szikla V alakban találkozott. Az egyik oldalon keskeny ösvény kapaszkodott fölfelé, míg végül a magasban eltűnt a szem elől. Onnan, ahonnan Nicholas állt, nem lehetett látni, vajon folytatódik-e.
– Voltatok odafönn?
– Én, igen – válaszolt Calis. – A sziklafal feléig visz, de úgy kétméternyire a vége fölött egy kürtő indul. Amennyire láttam, talán felmászhatunk rajta a fennsíkra.
– Hogyan? – tudakolta a nagyherceg.
– Ez a legnehezebb része. De ha ketten vagy hárman feljutunk csak úgy, minden nélkül, elég kötelünk van, hogy leeresszük, és felhúzzuk azokat, akiknek segítségre van szükségük.
Most Marcus folytatta:
– De a komolyabb sebesültek és betegek nem tudják végigcsinálni: mindenkinek keményen meg kell dolgoznia, hogy feljusson abban a hasadékban. Nem tudunk tíz-tizenöt embert több, mint száz méter magasra felhúzni. Azok a szedett-vedett kötelek ki sem bírnák.
Nicholast elöntötte a kétségbeesés, de dühösén lerázta magáról az érzést.
– Megtesszük, amit lehet. Először is mindenkit fel kell juttatnunk ide.
Odalenn felforrósodtak a kövek a déli napsütésben, ezért amint leértek, a nagyherceg szólt, hogy mindenki vonuljon a barlang árnyékába. Maga mellé intette Amost.
– Amikor már nem süti a nap a sziklafalat, azonnal elindulok fölfelé Calisszal és Marcusszal.
– Miért pont ti? – kérdezte az admirális.
– Mert ha nem tévedek, mi hárman vagyunk a legjobb állapotban a csapatból.
– De még sosem próbálkoztál azelőtt ilyesmivel, ugye?
– Nézd, előbb vagy utóbb mindnyájunknak meg kell próbálnia, vagy itt rohadunk meg a tengerparton. Ha lezuhanok, és összezúzom magam a köveken, azzal ugyanúgy teljesítettem a kötelességemet, mintha felhúzattam volna magamat egy kötélen.
Amos káromkodott egyet.
– Napról napra egyre jobban emlékeztetsz az apádra. Ám legyen, de amint rögzítettétek a kötelet, Ghudát is odafönn akarom tudni.
– Miért?
– Mert idelenn egészen biztosan nem lesz szükségünk a kardjára, viszont ki tudja, mi van odafönn! – magyarázta türelmetlenül.
– Rendben. De te jössz utána.
– Csak az embereim után – erősködött az admirális.
Nicholas Amos vállára tette a kezét.
– Te is tudod, hogy néhányan közülük nem jutnak fel.
Amos elfordult, és az óceánt bámulta.
– Én vagyok a kapitányuk. Nekem kell utolsónak felmennem.
A fiú kis híján vitába szállt vele, de aztán meggondolta magát.
Amos bólintott, majd elment. Nicholas visszasétált a barlang bejáratához, és ott ülve várakozott, amíg a nap már nem sütötte a sziklafalat.

 

Nakor odaült Nicholas mellé. A sziklafal alig néhány centiméternyi árnyékot vetett; a nagyherceg ezt figyelte.
– Hamarosan indulsz? – kérdezte a kis emberke.
Nicholas bólintott.
– Még néhány perc, és a nap már egyáltalán nem süti a sziklát. Egyelőre még túl forró lenne.
– Hogy érzed magad?
– Éhes vagyok, fáradt, és igencsak aggódom – vonta meg a vállát a fiú.
– Aggódsz?
Nicholas felállt, majd intett Nakornak, hogy menjen vele. Úgy csinált, mint aki a nap állását vizsgálgatja, majd fojtott hangon megszólalt:
– Legalább féltucatnyi emberünk nem jöhet velünk oda föl, lehet, hogy több.
– Egyszer mindenki meghal – sóhajtott Nakor. – Ezt tudjuk. Mégis bánt bennünket, ha egy ismerősünk hal meg, még akkor is, ha egész életünkben nem beszéltünk két szónál többet vele.
Nicholas hátat fordított a barlangnak; a partot és a mögötte húzódó óceánt bámulta. Az enyhe szellő hátrafújta a fiú vállig érő haját.
– Annyi halált láttam mostanában. Nem tudom, hozzá fogok-e szokni valaha.
– Az jó – vigyorgott Nakor. – Az ember könnyen filozofál kényelmes otthonában, egy pohár jó borral a kezében, a kandallóban lobogó fahasábokat bámulva, de a pillanat hevében, amikor életek forognak kockán, az ember nem gondolkodik. Egyszerűen csak cselekszik.
– Azt hiszem, értem – bólintott a nagyherceg.
Az isalani a fiú vállára tette a kezét.
– Tudod-e, miért fognak ma jó néhányan meghalni az embereid közül?
– Nem – felelte a fiú keserűen. – Bárcsak tudnám!
– Hát azért, mert egyes lelkek imádják az életet, mások viszont már belefáradtak.
– Ezt nem értem.
Nakor körbeintett.
– Az élet is csak anyag.
– Anyag?
– Az anyag, amiből minden felépül. – Az óceánra pillantott. – Hiszen te is látod: itt van a víz, a felhők, érzed a szelet. De olyan anyag is létezik, amelyet nem látsz. Például az, amit az Anthonyhoz hasonló bolondok mágiának hívnak. Ez az egész, a csizmádtól kezdve az égen ragyogó csillagokig, ugyanabból az egy dologból épül fel.
– Ebből az „anyagból”, ahogy te nevezed?
Nakor elvigyorodott.
– Ha ki tudnék találni egy elegánsabb nevet neki, feltétlenül úgy hívnám. De bármi is legyen ez az alapvető anyag, olyasvalamiről van szó, amit nem láthatunk. Olyan, mint a ragasztó: mindent ez tart össze. És az egyik megjelenési formája az, amit mi életnek hívunk. – A varázsló mélyen Nicholas szemébe nézett. – Sok mindenen mentél keresztül rövid idő alatt, és már nem az a gyermek vagy, aki elhagyta Krondort.
Ugyanakkor még nem is az a férfi, akivé válni fogsz. Tehát vésd jól az eszedbe a következőt: olykor a halál váratlanul érkezik, és akit magával ragad, az nem szívesen megy el Lims-Kragma csarnokába. Ilyen a sors. Ámde amikor a lélek választhat, mint most is –, akkor bele kell nyugodnunk választásába.
– Még mindig nem világos, miről beszélsz – ingatta a fejét töprengő arckifejezéssel Nicholas.
Nakor állával a barlang bejárata felé intett.
– Ezek közül az emberek közül néhánynak már felkészült a lelke a halálra. Itt az ideje, hogy távozzanak. Érted már?
– Azt hiszem – mondta a nagyherceg. – Szóval ezért van, hogy olykor egy súlyos sebesült felépül, míg a kevésbé súlyos meghal?
– Bizony. Ne legyen lelkiismeret-furdalásod emiatt. Olyan döntés ez, amelyet minden ember saját maga hoz meg, bár talán nem is tud róla. Ezen ezer herceg vagy pap sem változtathat. Csak az ember lelkén és a sorsán múlik.
– Azt hiszem, értem. Amikor a hajónk másodszor is víz alá merült nem tudtam levegőt venni, egyre mélyebbre és mélyebbre sodort az örvény, és azt hittem, vége az életemnek.
– Mit éreztél?
– Szörnyű félelmet, de végül közvetlenül, mielőtt visszadobott volna az ár a levegőbe, különös, de megnyugodtam.
– Tanulságos lecke volt – bólintott Nakor. – De neked még nem jött el az időd. Néhányuknak viszont igen – mutatott a barlang felé. – Ezt el kell fogadnod.
– De attól még nem kell örülnöm neki.
– Ezért lehet belőled jó uralkodó egy napon – vigyorgott az isalani. – De ami a jelent illeti, most meg kell másznod azt a falat, nem igaz?
Nicholas részben kimerülten, részben megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Igen. Indulnom kell, vagy sosem leszek képes rá.
– Nem gondoltál az amulettre? – kérdezte a kis emberke.
A fiú bólintott.
– Pug azt mondta, Anthonynak adta, de ő is csak végszükség esetén használhatja. – A barlangra nézett, mintha csak a belső végében a sebesülteket ellátó fiatal varázslót akarná megpillantani. – Bízom benne, ő tudni fogja, mi az, hogy végszükség. Ami a jelenlegi helyzetet illeti, szerintem, amit külső segítség nélkül is túlélhetünk, az nem tartozik a végszükség kategóriájába.
– Menned kell.
Nicholas felnézve látta, hogy a nap már nem süti a sziklafelszínt. Bólintott, és odament a barlang szájához.
– Marcus, Calis! Itt az idő.
Calis fürgén felpattant, és karikába tekert egy hosszú kötelet, majd az egészet átvetette a vállán. Marcus és Nicholas követték a példáját. Amikor mindhárman felérnek a csúcsra, összeköthetik majd a három kötelet és leereszthetik, hogy az utánuk jövőknek könnyebb dolguk legyen. Harry odalépett a nagyherceghez.
– Bárcsak hagynád, hogy én menjek helyetted!
Nicholas elvigyorodott:
– Még hogy, te! – tette a barátja vállára a kezét. Köszönöm, de ha még emlékszel, nem én voltam; akinek izzadni kezdett a tenyere, csak mert kiállt a bástya fokára a kastélyban. Sosem bírtad a magasságokat.
– Tudom, de ha egyikünk lezuhan...
– Senki sem fog lezuhanni.
Nicholas elsétálva a barátja mellett belépett a barlangba. Az összegyűlt matrózokhoz fordult:
– Ha minden jól megy, még napszállta előtt felérünk a csúcsra. Akkor leeresztjük a kötelet, és jöhetnek a többiek. – Amosra nézett: – Te határozd meg a mászás sorrendjét, és hogy ki segítsen a nehezebben mozgóknak! Ha lehetséges, szeretném, ha alkonyatra mindenki felérne.
Amos bólintott, de mindketten tudták, hogy a kérés teljesítése lehetetlen. Egy tengerész bicegett elő, egyik lába csúnyán feldagadt, mivel eltört a bokája. Arca elszürkült a fájdalomtól; de bátran így szólt:
– Majd én gondoskodom róla, hogy minél többen feljussanak, fenség.
Nicholas bólintott, majd elindult. A válla fölött hátrapillantva még látta, amint Amos átadta a tőrét a férfinak, így gyorsan elfordult. Tudta, miért van szüksége fegyverre a matróznak. Az éhezés és szomjazás nem a legkönnyebb módja a halálnak.
A nagyherceg felsietett a keskeny ösvényen, egyenesen a kürtő tövébe, ahol Calis és Marcus várták. Harry követte.
– Én megyek először – mondta a féltünde –, mivel nekem van a legnagyobb gyakorlatom a dologban. Marcus, te jössz utánam. Nicholas, nagyon figyelj, hová tesszük a lábunkat és a kezünket! Néha egy szilárdnak látszó kő nem az. Jó néhány repedés futhat a sziklában, amelyben meggyűlhet a víz. Ha ez megfagy, az gyengíti a követ. Próbálj ki minden kapaszkodót, mielőtt a teljes súlyodat áthelyeznéd rá! Ha elfáradnál vagy bajba kerülnél, szólj! Nem sietünk sehová.
Nicholas bólintott. Megkönnyebbült, hogy a féltünde átvette az irányítást. Most nem számított a rang.
– Amint ledobjuk a kötelet, hívd a többieket, hogy kezdjenek el mászni! – mondta Harrynek. Aztán a vállára tette a kezét, és a fülébe súgta: – És ügyelj, hogy Amos még előtted följöjjön! Ha fejbe kell verned egy kővel, és úgy kell felvonszolnunk a platóra, akkor se hagyd, hogy itt maradjon a sebesültekkel.
Harry bólintott.
Calis megfogott egy kiálló szikladarabot, és két lábát a kürtő két szélének támasztva elindult felfelé. A hasadék túloldalán talált egy másik kapaszkodót, s ennek segítségével haladt tovább. Marcus és Nicholas figyelték, hová lép és hol fogódzkodik meg, aztán amikor a féltünde már három méter magasan járt, Marcus is utána eredt.
Nicholas figyelte unokabátyját, és amikor már ő is elég magasan volt, a nagyherceg felnyúlt ahhoz a kőhöz, amit a többiek használtak. Hirtelen pánikba esett, mert alig lehetett belekapaszkodni. Pillanatnyi habozás után felhúzódzkodott, és odatette a lábát, ahová korábban a társai. Tompa fájdalmat érzett a bal lábában, ezért halkan szitkozódni kezdett:
Ne most, hogy a fene egye meg!
– Mi az? – nézett vissza Marcus.
– Semmi – felelte Nicholas.
Erőszakkal elfordította figyelmét makacsul sajgó lábáról, és fölnézett. Meglepődött, hogy a világos égbolthoz képest milyen sötét van a kürtő belsejében. Kicsit erőltetnie kellett a szemét, hogy lássa Calist és Marcust, de azért figyelte őket. Átnyúlt a hasadék túloldalára, és kezét a falra tapasztva feljebb húzta magát.
Úgy haladtak centiméterről centiméterre felfelé a sziklákon, mint valami falmászó bogarak.

 

Az idő összefolyt. Nicholas számára szünetek, az előtte járók figyelése és egy-egy kis szakasz megtétele váltogatta egymást. Calis háromszor szólt le, hogy figyelmeztesse őket a valószínűleg meggyengült falszakaszra, egyszer pedig megcsúszott a lába, és apró kavicsok záporoztak Marcus és Nicholas nyakába.
A nagyherceg időnként megállt, hogy kifújja magát, de aztán rájött, hogy mászni általában semmivel sem nehezebb, mint mozdulatlanul függeszkedni a falon. Fáradt volt, de egyszerűen a feladatra koncentrált: egyik kezét magasabbra tette, megmozdította a lábát, átlépett egy másik biztonságos helyre, és kicsivel följebb húzta magát.
Egyszer lenézett, és csodálkozva vette tudomásul, hogy még csak a harmadát tették meg a szirtről az ösvényig vezető útnak. Úgy döntött, többé nem tesz ilyet, mert nem egyszerűen csak csalódott volt, hanem ismét fájdalom hasított a bal lábába.
Annak ellenére, hogy az árnyékos oldalon másztak, a hőségtől verejték csorgott az arcán, amely időről időre elvakította, amikor felnézett. Szitkozódva törölgette a szemét a vállával.
Telt múlt az idő, s ő igyekezett tartani a lépést Calisszal és Marcusszal. Minden órával közelebb jutottak a tetőhöz. Amikor a nagyherceg már kezdett örülni, meghallotta Calis, aggodalmas hangját:
– Baj van.
Nicholas felnézett, de nem igazán látta a féltündét unokatestvére mögül.
– Mi az? – érdeklődött.
– Itt kiszélesedik a kürtő.
– És most mit csináljunk?
– Nem lesz könnyű. Amikor ideértek, ti is látni fogjátok, hogy a bal oldal kifelé dől. Úgy néz ki, ha az ember még egy icipicit nyújtózkodik, eléri, de ez túl veszélyes. Jobb lesz, ha visszahátrálok egy kicsit ezen az oldalon, aztán a hátammal jobbra, a lábammal balra támaszkodva indulok fölfelé. Érted?
– Azt hiszem – felelte Nicholas. – Majd figyelem Marcust.
Marcus sokáig meg sem mozdult, és a nagyherceg úgy érezte, mindjárt begörcsölnek az izmai az egy helyben kapaszkodástól. Riadtan észlelte, hogy jobb keze csúszni kezd lefelé, ezért gyorsan még szorosabban megmarkolta a sziklát. Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, s közben azt mondogatta magában: Ne hagyd, hogy megtörjön az összpontosításod!
Az idő csigalassúsággal vánszorgott. Nicholas megismerte a merev izmok minden kínját, és tudta, soha életében nem volt még ilyen fáradt. Ekkor Marcus végre megszólalt:
– Calis túljutott a kiszélesedésen.
A nagyherceg figyelte, ahogy az unokabátyja felmászott jó három métert, majd hirtelen meglendítette és szilárdan a bal oldali falnak feszítette a jobb lábát, a másik falnak pedig a hátát. Egy lábbal megtámasztva magát mellézárta a másikat is, majd kezével följebb tolta magát a kürtőben: Lassan haladt, de Nicholas számára a mutatvány nem tűnt túl nehéznek. Ki könnyen hisz, könnyen csalatkozik – figyelmeztette egy pici hang odabentről.
Amikor felért arra a helyre, ahol Marcus megfordult, hirtelen hasogatni kezdett a bal lába.
– A francba! – káromkodott halkan, miközben megpróbálta áthelyezni rá a súlyát.
A lába reszketett. Muszáj volt becsuknia a szemét, hogy tovább tudjon koncentrálni, és ne hagyja abba a mozdulatot. Legszívesebben visszahúzta volna a lábát, de sikerült kitartania. Végül a jobb csizmája is szilárdan a szemközti falnak támaszkodott, és pihenhetett egy kicsit. Sóhajtott egyet, majd felnézett.
Marcus éppen igyekezett visszatérni az eredeti testhelyzetébe, amikor hirtelen megcsúszott a bal lába. Felordított, és gyorsan megpróbált támaszkodóhelyet találni. Nem sikerült, sőt pillanatokon belül már csak a két kezével kapaszkodott egy keskeny sziklaperembe, miközben a lábával kalimpálva keresett valami hasadékot a sima felszínen.
Nicholasnak összeszorult a gyomra, de mindjárt felkiáltott unokabátyjának:
– Tarts ki!
Azzal munkára kényszerítve sajgó lábát és hátát, araszolva megindult fölfelé a kürtőben.
– Húzódj vissza! – szólt le Marcus. – Ha... leesem... téged is lesodorlak.
A szavak közt elakadó lélegzetéből ítélve Marcus hősiesen küzdött, hogy fenntartsa magát.
A nagyherceg ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Őrült iramban igyekezett felfelé. Nagyokat pislogott, hogy a lezúduló törmelék minél kevésbé szóródjon a szemébe. Calist egyáltalán nem látta.
Amikor Marcus kalimpáló lába alá ért, felkiáltott:
– Maradj nyugton egy pillanatra!
Marcus csöndben lógott, amíg Nicholas felkászálódott alá. Finoman megérintette unokabátyja egyik csizmáját.
– Meg ne rúgj, vagy mindketten lezuhanunk! – kiabált föl.
Neki is nehezére esett ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne kapaszkodjon az orra előtt lebegő lábba. Amennyire a körülmények engedték, szilárdan megtámaszkodott, majd Marcus jobb talpa alá tette a kezét.
– Nehezedj rá, de óvatosan! – szólt föl.
Marcus áthelyezte a súlyát unokaöccse tenyerére. Nicholas elfintorodott: a válla le akart szakadni az erőfeszítéstől, a hátát pedig a ruha alatt is felsértette a szikla. A lába remegett, a bal lábfeje pedig úgy égett, mintha meggyulladt volna, de azért szilárdan tartotta Marcust.
A nagyherceg azon kapta magát, hogy kapkodja a levegőt, és egyenletes, nyugodt légzésre kényszerítette magát. Potyogtak a könnyei a lábában és hátában érzett fájdalomtól, mégis olyan feszesen tartotta magát, mint az íj húrja, és mereven, mint egy vasrúd, mert tudta, ha csak egy pillanatra is meginog, az mindkettőjük életébe kerül.
Aztán hirtelen megszűnt a súly: Marcus tovább haladt felfelé. Nicholas az istenekhez fohászkodott, hadd pihenhessen egy kicsit, de tudta, az egész mászás során nem volt veszélyesebb testhelyzetben, mint éppen most. Kicsit lejjebb kellett ereszkednie, hogy folytathassa a mászást.
A fiú hirtelen azt érezte, hogy égő válla lejjebb csúszik, és ráébredt, hogy beszorult.
– Izé... Calis! – szólt föl.
– Mi az? – hangzott a kérdés viszonzásképpen.
– Van egy kis gondom.
– Micsoda? – nézett le Marcus.
– A lábam feljebb került, mint a vállam. Nem tudom lejjebb csúsztatni, és meg sem bírom tolni magamat eléggé, hogy kiszabaduljak.
– Maradj ott, ahol vagy! – javasolta a féltünde. – Én már majdnem felértem a csúcsra.
Nicholas tudta, hogy amint fönn lesz, Calis leereszthet neki egy kötelet, és felhúzhatja őt. Csak annyit kell tennie, hogy kapaszkodik.
A másodpercek olyan lassan múltak, mint ahogy egy csigafelvonulás mászik a kerti ösvényen. Kényszerítette magát, hogy a szemközti rideg sziklafalat bámulja, mert tudta, ha lenéz, lezuhanhat.
Kezdett kétségbe esni, mert a bal lába már annyira hasogatott, mint Crydee-ben, amikor megsérült. Szerette volna megmozdítani a combját, hogy enyhítsen valamennyire kényelmetlen helyzetén, de félt, hogy lecsúszik. Behunyta a szemét, és Abigailről álmodozott.
Visszaemlékezett arra, amikor utolsó éjjel egymás mellett ültek a kertben, és eszébe jutott, hogyan domborodott ki a lány keble a ruha alatt, hogyan aranylottak a fáklyák fényében csigás hajfürtjei. Nyári virág- és fűszerillat áradt belőle, a szeme pedig hatalmas tóként kéklett. A fiú felidézte első csókjukat, és szinte érezte a lány puha ajkát az ajkán. Muszáj feljutnom a szikla tetejére – mondogatta magában. Ha valaha is látni akarom még Abigailt, nem szabad leesnem.
Hirtelen azt érezte, hogy valami pofon üti, aztán egy hangot is hallott:
– Kösd a derekad köré!
Nicholas kinyitotta a szemét. Kötél himbálózott az orra előtt. Gyorsan megragadta a bal kezével. Meghúzta, mire a társai utánaengedtek egy kicsit, és ő hagyta, hogy végigkígyózzon a csuklója mellett. Lehorzsolt bőre sajgása és fájó izmai ellenére keményen a sziklafalnak vetette a vállát, jobb kezével lenyúlt, és alulról megkereste a kötél végét. Megragadta, maga köré tekerte, és középen ügyetlenül megkötötte.
– Nem tudom, kitart-e – mondta.
– Nem tart sokáig. Csak szorítsd erősen mindkét kezeddel!
Jobbjával megfogta a kötelet, majd felkiáltott:
– Készen vagytok?
– Igen – érkezett a felelet.
Amikor baljával is megkapaszkodott, a lába elvesztette a támasztékot a szemközti falon. Aztán már a kötél végéről lógott, amely tekeregve csúszkált a csuklója körül. Beütötte a fejét, amikor a falnak csapódott. Úgy tűnt, a kötél kitart.
– Húzd! – kérte.
Gyorsabban emelkedett, mint gondolta volna. A könyörtelen kövek minden csupasz bőrfelületet lehorzsoltak róla. És már a kürtő pereménél is járt. Először két hatalmas, barna, bámuló szemet pillantott meg.
A kecske meglepetten felmekegett, majd arrébb botorkált, miközben Nicholast felhúzták a csúcsra. Hagyta, hogy arrébb vonszolják, aztán a hátára fordulva a kék eget bámulta. Megpróbált felülni. Gyomrában és hátában minden izom görcsbe rándult, és a fiú felordított fájdalmában.
– Ne mozogj! – intette Marcus. – Csak feküdj, és pihenj egy kicsit!
A nagyherceg elfordította a fejét. Látta, hogy Calis néhány lépésnyire áll tőlük, és most teszi le a kötelet.
– Egyedül húzott fel engem?
Marcus bólintott.
– Sokkal erősebb, mint gondoltam volna.
– Különleges szüleim vannak – jegyezte meg a féltünde. Majd további fecsegés helyett fogta Marcus kötelét, és erős csomóval odakötötte a sajátjához. Ezután végigfuttatta a kezében, és újra feltekercselte, míg végül minden milliméternyi darabkáját megvizsgálta, hogy elég erős-e. Mivel megfelelőnek ítélte, így szólt:
– Szükségem lesz a harmadikra.
Marcus segített Nicholasnak felülni. Bár a fiúnak minden izma sajgott, tudott mozogni. Hagyta, hogy unokabátyja levegye a tekercset a válláról, és körülnézett. Egy kis ligetben voltak. Sűrű, kemény szálú fű nőtt a különös alakú fák között. A fák törzse úgy nézett ki, mintha felfelé álló pengék borítanák kéreg gyanánt, az aljuktól kezdve egészen a hat-hét méter magasan húzódó koronáig. Széles, legyezőszerű levelek vetettek árnyékot rájuk. A közeli vízcsobogás egy kis forrás jelenlétét visszhangozta. A sziklaperem közelében egy csapat kecske legelészett, köztük az is, amelyik a fiút érkezésekor üdvözölte.
Calis odament a plató széléhez, és lekiáltott:
– Hallotok engem?
Halk válasz jelezte, hogy igen, bár Nicholas nem értette, mit mondtak. A nagyherceg intett Marcusnak, hogy segítsen neki fölállni.
– Örülök, hogy magunk mögött tudhatjuk ezt – mondta, amikor már állt.
Unokabátyja elmosolyodott. Ez volt az első barátságos megnyilvánulás, amit Nicholas látott tőle.
– Örülök, hogy magam mögött tudhattalak – nyújtotta ki a kezét Marcus.
Nicholas megrázta.
– Mondhatnám, hogy szívesen máskor is, de akkor hazudnék. – Aztán körözött egyet a vállával, és hozzátette: – Nem hiszem, hogy létezik olyan porcikám, amelyik nem sajog.
– Tudom – bólintott Marcus.
– Mennyit másztunk?
– Ha jól ítélem meg, legfeljebb százméternyit.
– Azt hittem, jó néhány mérföld volt.
– Ismerem az érzést – nyugtatta meg Marcus.
Calis jól megvetette a lábát a földön, aztán társaira nézett:
– Nem bánnám, ha valamelyiktek segítene.
– Te csak pihenj! – mondta Nicholasnak az unokabátyja, és odament segíteni a féltündének.
Nem egészen öt perc múlva Brisa feje jelent meg a kürtő nyílásában, és hamarosan át is mászott a peremen. A lány felállt, leporolta magát, és Marcusra mosolygott.
– Régebben sokat másztam. Jó ötletnek tűnt, ha én jövök először. Utánam Ghuda következik.
Nicholas föltápászkodott, és Marcus mögé bicegett, majd megfogta a kötelet. Bár már rajta kívül hárman húzták, ettől a kis erőfeszítéstől is le akart szakadni a karja és a válla. De eltökélte magában, hogy segít, és néhány percen belül Ghuda is felbukkant.
A termetes zsoldos felhúzódzkodott a peremen, és azonnal fel is pattant. Calisra nézve megszólalt:
– Leváltalak. – Azzal átvette a féltünde helyét a kötél mellett, és megvetette a lábát. – Ha lenne még harminc méter kötelünk, hozzáköthetnénk ahhoz a pálmához.
– Tehát ez pálma? – kérdezte Nicholas nyögve az erőfeszítéstől.
– Igen. Ha akarod, később megmutatom, hogyan lehet felmászni rá. Lehet, hogy van rajta egy kis érett datolya, amit megehetnénk. Lehet, hogy otthon ősz van, de itt még csak most tavaszodik.
– Nem hiszem, hogy ma már bárhová is fel akarnék mászni – jegyezte meg a nagyherceg, miközben egy matróz jelent meg a kürtő tetején.
Amikor a tengerész már a szilárd talajon állt, Calis megkérte:
– Segíts!
A férfi nem felelt; egyszerűen csak átvette Nicholas helyét. A fiú odabotladozott a kis tavacska széléhez, és bár egész teste tiltakozott, letérdelt. Nagyokat kortyolt, aztán felegyenesedett, és mély lélegzetet véve körülnézett. Az ég hirtelen megpördült körülötte, és ő egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant.

 

Már sötétedett, amikor Nicholas visszanyerte az eszméletét. Harry tűz fényétől megvilágított arca hajolt fölé.
– Mennyi idő telt el?
– Néhány órával ezelőtt ájultál el. Ghuda azt mondta, egyszerűen hagyjunk pihenni.
Nicholas felült. Még mindig szédült kicsit, és tetőtől talpig sajgott a teste, de megszűntek azok a szörnyű izomgörcsök, amelyeket a kötél elengedése után érzett.
Harry talpra segítette. A nagyherceg körülnézett, és látta, hogy a tisztás közepén tüzet raktak. Az emberek némán falatoztak körülötte.
– Mindenki felért? – érdeklődött Nicholas.
– Mindenki, aki felérhetett – lépett oda hozzá Amos.
Nicholas számolt, de csak negyvenhatan voltak a tisztáson.
– Még tizenegyen?
– Hatan túl betegek voltak a mászáshoz – mondta az admirális keserűen. – És a kötél elszakadt, amikor öten lógtak rajta. Közeledett az éjszaka, pánikba estek, és nem várták meg, hogy az előttük levő felérjen. Hármat még elbírt volna egyszerre, de ötöt semmiképpen.
Calis és Ghuda olyan mélyre lógatták a náluk lévő kötelet, amennyire csak bírták – mondta Harry –, én felkapaszkodtam a leszakadt részével, jó erősen rögzítettem, aztán tovább másztam. Utánam már nem jött senki.
– Talán leengedhetnénk nekik egy kis élelmet – javasolta Nicholas.
– Gyere velem! – vonta félre Ghuda.
A nagyherceg Amosra pillantott, aki bólintott. Calis is odalépett hozzájuk, és hármasban átsétáltak a sűrű fűben egy másik nyílt területre. Nicholas megállt.
Előttük a fű csak néhány lépésnyire terjedt, utána homok következett. A holdfényben, ameddig a szem ellátott, mindenütt csak homok volt.
– Az emberek odalent halottak – szólalt meg Calis. – Bele kell törődnöd. Minden élelemre és vízre szükségünk lesz, amit csak magunkkal tudunk vinni.
– Meddig terjed? – kérdezte a nagyherceg.
– Nem tudom – felelte Ghuda. – Csak kicsivel napnyugta előtt néztem körül, de úgy saccolom, három-négynapi járóföld lehet. Reméljük, találunk egy másik oázist odakinn.
– És van még valami – tette hozzá a zsoldos.
– Mi?
Megint Ghuda válaszolt.
– Azok a kecskék. Valaki itthagyta őket. Az idősebb példányok fülébe bélyeget tetováltak. A fiatalabbaknak még nincsen. – Megvakargatta őszülő szakállát. – Sokat utaztam a Jal-Purban. Ha a sivataglakók állatokat hagynak egy oázisban, az azt jelenti, egy bizonyos törzs tart igényt a vízlelőhelyre. A többi törzs ilyenkor hozzá se nyúl. Háborúságot okozhat, ha valaki egy másik törzs vizét használja annak engedélye nélkül.
– Gondolod, hogy ide fog jönni valaki? – kérdezte Nicholas.
– Előbb-utóbb – biccentett a zsoldos. – Nem tudom, hogy vajon csempészek használják-e ezt a helyet, vagy csak nomádok, akik nem kedvelik az idegeneket, és hogy miért hagyták itt a nyájukat a semmi szélén. Arra viszont mérget vennék, hogy nem nagyon örülnének, amiért az egész nyájat le akarjuk vágni. Biztosan nem hagyják túl sokáig őrizetlenül őket, mivel a kecskék egy éven belül csupaszra rágnák az egész oázis növényzetét. Ez a néhány kecske valakiknek az élelmiszertartaléka volt, és nem hiszem, hogy lelkesednének az ötletért, hogy az egész készletüket megesszük.
– Azonkívül mindössze két kardunk, egy íjunk, egy tegeznyi nyílvesszőnk meg vagy kéttucatnyi tőrünk és késünk van negyvenhatunknak – mutatott rá Calis.
– Nem egy nagy hadsereg – helyeselt Nicholas. – Hogy állunk az élelemmel és a vízzel?
– Ha körültekintően bánunk vele, öt napra elegendő datolyánk, kecskehúsunk és vizünk van – összegezte Ghuda.
A fiú megpróbálta felidézni, amit gyermekként tanult a sivatagokról.
– Nem éjszaka kellene haladnunk? – kérdezte.
– Az egészségünk szempontjából úgy lenne a legjobb – mondta Ghuda. – Majd én megmutatom mindenkinek, hogyan kell elvackolnunk magunkat nappalra, és éjszaka gyalogolunk.
Nicholas bólintott.
– Akkor a mai éjszakát és a holnapi napot pihenéssel töltjük, hogy visszanyerjük az erőnket. Holnap alkonyatkor indulunk.

 

 

14.
Banditák

Feltámadt a szél.
Nicholas a földön szunyókált. Könyökhajlatában egy botot szorongatott, amely a rögtönzött tetőt tartotta fölötte. Ghuda ragaszkodott hozzá, hogy nappalra mindenki eszkábáljon valamiféle árnyékadó „tetőt” magának a nála lévő ruhadarabokból, hogy bőrét szabadon érhesse a levegő. Tunikájukon és nadrágjukon kívül mindenféle szövetet felhasználtak. Minden mellényből, köpönyegből, vitorlafoszlányból, amelyekkel korábban az éjszaka csípős hidege ellen védekeztek – sőt, még az élelmiszeres zsákokból is – fejfedőt készítettek. Továbbá elvették azok ruháját, akik az első sivatagban töltött éjszakán meghaltak. Nicholas most, hogy megpróbált pihenni a második nap könyörtelen hőségében, már megértette, miért ragaszkodott hozzá Ghuda annyira, hogy az élők védekezése sokkal fontosabb, mint a halottak méltósága. Mindannyiuknak szükségük volt fejfedőre, és valamire, ami a lábukat védi. A homok sokkal forróbb volt, mint Nicholas képzelte volna.
A sivatag nem olyan volt, mint várta. Mint a Királyság legtöbb polgára, Nicholas is tudta, hogy a Jal-Pur-sivatag a Nagy Kesh Birodalom északi határán terül el, de valójában még sosem látta. Végtelen homoktengerre számított.
Ehelyett ez a sivatag főleg töredezett kövekből és sóteknőkből állt. Ezek között azért elég homokos puszta terült el ahhoz, hogy Nicholas örüljön, amiért a vidék nem csak homokból áll. Amikor homokos részhez értek, mindig a társaság fele felnyögött. Haladási sebességüket ilyenkor felére lassította, hogy kimerült lábuk alól folyton kicsúszott a talaj, vagy besüppedt alattuk, amikor léptek.
A szél lassan felőrölte a fiú idegeit. A száraz légmozgás szinte kiszívta belőlük a nedvességet, még akkor is, ha éppen hűvöset hozott. És mindig tele volt olyan finom szemcséjű porral, amelyet semmiféle ruha sem tudott távol tartani a szemüktől, szájuktól és orruktól. Kiszáradt szája miatt Nicholas vízről álmodott, és nagyon vágyott rá, hogy megmoshassa a kezét és az arcát, illetve kitisztíthassa ruháját. A szállongó homok kidörzsölte kezüket és lábukat, és az étel is mindig csikorgott a foguk között.
Két éjszakával ezelőtt indultak, és lassan, de folyamatosan haladtak. Ghuda vállalta magára, hogy fel-alá járkál a menetoszlop mellett, nehogy valaki megtörje a haladás ütemét, idő előtt igyon, vagy megálljon. Mindannyian tudták, hogy aki elesik, az ott is marad. Egyszerűen senkinek sem volt annyi ereje, hogy mást is cipeljen.
A sivatagi éjszakák épp olyan hidegek voltak, mint a tengerpartiak. A mozgás mindenkit melegen tartott, de kiszívta az erejüket. Aztán amint felkelt a nap, hullámokban érkezett a hőség.
Nicholasnak eszébe jutott az előző nap. Először kivilágosodott az ég, majd amikor megjelent a nap, a fennsík peremén, azonnal perzselni kezdett. Amikor teljesen fölkelt a sziklák mögül, Ghuda megálljt parancsolt. A zsoldos ekkor – egy oázisban vágott bottal a kezében lekuporodott, és megmutatta, hogyan lehet úgy ülni, hogy az ember sátorként tartja a feje fölé a köpenyét. Aztán körbesietett, és ellenőrizte, hogy mindenkinek sikerül-e utánacsinálnia, amit mutatott.
Amikor lement a nap, Ghuda mindenkit talpra parancsolt, és szólt, hogy figyeljék a látóhatárt víz után kutatva. Ezt abból lehetett volna látni, hogy madarak köröznek valahol, vagy máshogy rezeg a forró levegő egy terület fölött. Semmit sem találtak, viszont kiderült, hogy még három ember meghalt. Negyvenhárman maradtak. Nicholas tudta, hogy amikor majd harmadik éjszakai útjukra indulnak, valószínűleg még néhányan nem kelnek majd föl. Tompa elkeseredettséget érzett, amiért nem tudott segíteni rajtuk.
Elszunnyadt, de képtelen volt mély álomba merülni. Amikor végre egy pillanatra tényleg elaludt, eldőlt a botja, és ettől megint felébredt. Néhányan megpróbálták beásni, vagy kövekkel megtámasztani a botot, de a kemény talaj egyik módszernek sem kedvezett. Ghuda azt állította, hogy bár fáradtak maradnak, az egész napos kényelmetlen pihenés után képesek lesznek folytatni az utat. Pillanatnyilag Nicholas nemigen hitte a dolgot. Kikukucskált a sivatagra. A felfelé áramló forró levegő elhomályosította a látóhatárt.
Nicholas hagyta, hogy elméje elkalandozzon: így próbált aludni. A sivatag eszébe juttatta Borric bátyja meséjét arról, hogyan hurcolták fogolyként végig a Jal-Puron, de az elmondottak meg sem közelítették a valóságot. Amióta elhagyták az oázist, nyomát sem látták életnek. Nicholas a fivéreire gondolt, és arra, hogy megváltoztak az utazás során, amikor meglátogatták a császárnőt Kesh városában. Egy összeesküvés nyomaira bukkantak, amelynek résztvevői úgy akarták tönkretenni az uralkodói családot, hogy a Császárságot háborúba kényszerítették volna a Királyság ellen. Borricot rabszolgavadászok ejtették foglyul, de megszökött, és útja során találkozott Ghudával és Nakorral. Még valaki elkísérte – egy Suli Abul nevű gyerek –, akit később megöltek, mikor Borric segítségére sietett. Ez a tapasztalat sokkal megértőbbé tette Borricot kisöccsével szemben, akivel korábban oly kegyetlenül csúfolódott. Nicholas felébredt. Hirtelen újból kicsinek érezte magát, és nagyon vágyott arra, bár csak otthon lehetne, családi körben, ahol gyengéd, szerető édesanyja és erős, igazságos édesapja megvédené a szigorú valóságtól.
A nagyherceg behunyta a szemét, és megint aludni próbált. Tudata elúszott, amint Abigailre gondolt, de mostani álmában képtelen volt felidézni a lány arcát. Tudta, hogy gyönyörű, a részletek azonban elszöktek előle, s egyszer csak egy krondori szolgálóra, majd egy Crydee-ben megpillantott leányzóra hasonlított.
Egy hang szakította félbe felszínes álmát.
– Itt az idő!
Nicholas megrázta magát, hogy felébredjen, majd feltápászkodott a kényelmetlen kucorgásból, és a vállára kanyarította köpönyegét. A botot a bal kezébe fogta. Nem kellett neki szólni, magától is a nyugati látóhatárt kémlelte, nem lát-e véletlenül víz fölött köröző madarakat. A többiek más-más irányba tekingettek, de senki sem szólt, hogy madarakat pillantott meg.
A nagyherceg körülnézve látta, hogy két embere még mindig fekszik. Elkeseredetten nyelt egyet, de azért odament, hogy közelebbről is megvizsgálja őket. Félelem hasított belé, amikor észrevette, hogy az egyikük Harry. Nicholas letérdelt a barátja mellé, és nagyon megkönnyebbült, amikor halk szuszogást hallott. Megrázta az alvó vállát, hogy felébredjen, mondván:
– Itt az idő.
Harry lassan ébredt. Alig bírta kinyitni a melegtől és vízhiánytól beragadt szemét:
– Mi van?
– Ideje indulnunk.
Harry kelletlenül feltápászkodott.
– Nem értem, hogy sikerülhetett ilyen mélyen elaludnod – csodálkozott Nicholas.
– Ha elég fáradt az ember, akkor alszik – mondta Harry rekedten.
Ekkor Ghuda lépett oda hozzájuk.
– Még egy halott.
Tehát negyvenketten maradtak. A matrózok gyorsan levetkőztették a holttestet, és kiosztották a ruháját azok között, akiknek szükségük volt rá. Ghuda odanyújtott egy vízestömlőt Nicholasnak, aki tagadólag megrázta a fejét.
– Igyál! – parancsolta a zsoldos. – Gyilkosságnak számít, ha többet iszol a részednél, viszont öngyilkosságnak, ha nem iszol, amikor itt az ideje. Láttam már olyan embert, aki nem kérte a részét, aztán két óra múlva meghalt anélkül, hogy még egyszer kérhette volna.
Nicholas elvette a tömlőt. Abban a pillanatban, amikor a meleg, kesernyés víz az ajkához ért, mohón inni kezdett.
– Csak két kortyot – figyelmeztette Ghuda.
A nagyherceg engedelmeskedett, majd továbbadta a tömlőt Harrynek, aki szintén elfogyasztotta a fejadagját, majd odaadta a vizet valaki másnak. Nicholas örült, hogy a Királyi Haditengerészet katonái kísérik, mert az ő fegyelmük volt a záloga annak, hogy az amúgy is kétségbeejtő helyzet egyelőre nem vált reménytelenné. Tudta, hogy mindenki nagyon szeretne minél több vízhez jutni, mégis követni fogják a parancsot, és nem isznak többet az engedélyezett két kortynál.
Nicholas a mozdulatlanul álló Amosra nézett. Az admirális három tengerészét figyelte, akik köveket görgettek társuk holttestére. Számos matróza halt meg az évek során, de most kétszeresen is bántotta a dolog, mert ezek a férfiak abban a tudatban hajóztak ki Krondorból, hogy egyszerűen csak elvitorláznak a Távoli Partokra, azután haza kapitányuk esküvőjére.
Nicholas kíváncsi volt, vajon hogy viseli a nagyanyja Amos távollétét. Tudta, hogy mostanra a rajtaütés híre már Krondorba ért, és valószínűleg maga Arutha vezeti a segélyflottát a Távoli Partokra, hogy a kapitányok vissza ne riadjanak a Sötétség-szoros átszelésétől a rájuk váró késő őszi vagy kora téli időjárás ellenére sem. Azonkívül segítség várható a Szürke Tornyok hegységen keresztül vezető Északi-hágón át, Yabonból is.
Aztán a fiú azon morfondírozott, vajon mi lehet Martin bácsival. Egyáltalán él még? Marcus a sziklamászás óta látványosan megváltoztatta a viselkedését Nicholasszal szemben, és bár a fiatalembert senki sem vádolhatta volna túlzott kitárulkozással, a nagyherceg még a ritka társalgásaikban is érezte a különbséget. Talán sosem lesznek barátok, de legalább nem ellenségek többé. Tudták, bárhogyan is döntsön Abigail, mindketten elfogadják majd a választását.
Ghuda intésére felkerekedtek. Délnek tartottak; ugyanazért, amiért már a parton is ezt az irányt választották: így közeledtek tulajdonképpeni céljukhoz.
Naplemente után egy órával a levegő lehűlt. A menetelők lassan felvették eddig fölösleges ingeiket, tunikáikat, köpönyegüket.
Megpróbáltak minél rövidebb pihenőket tartani, de nem gyalogolhattak egész éjszaka megállás nélkül. Volt valami, amit Amos a csillagok és a nap járásából állapított meg: az évszakok itt tényleg ellenkezőleg működtek. A nappalok hosszabbodtak, ahogy a tavasz nyárba hajlott – s ez azt is jelentette, hogy egyre melegebb lesz. Nicholas úgy vélte, hogy a jelenlegi iram mellett két napon belül menedékre és vízre kell bukkanniuk, különben mind meghalnak.
Egész éjszaka meneteltek.

 

Harmincnégyen maradtak.
Nicholas tudta, hogy a ma éjszakai menet lesz az utolsó, ha most sem találnak vizet. Nagyjából fele olyan gyorsan haladtak, mint az első éjjelen. Ghuda úgy becsülte, tegnap nem egész tízmérföldnyit tettek meg, és szerencsésnek mondhatják magukat, ha ma is sikerül elérniük ezt az eredményt.
A zsoldos felkelt ingekből és köpönyegből rögtönzött sátrából, és megszólalt:
– Itt az idő!
Mindannyian a látóhatárt fürkészték, amikor az egyik matróz hirtelen elkurjantotta magát:
– Víz!
A zsoldos a mutatott irányba pillantott, és Nicholas is követte a tekintetét. A nyugati látóhatárón halványkék vibrálás hívogatta őket.
– Ghuda? – kérdezte a nagyherceg.
Az idős zsoldos a fejét rázta.
– Lehet, hogy csak délibáb.
– Délibáb? – érdeklődött Harry.
– A meleg levegő fura dolgokat művel – magyarázta Nakor. Néha úgy csinál, mint egy égi tükör: az ég kékjét a földre vetíti. Épp úgy néz ki, mint a víz.
Ghuda csak állt, és az arcát vakargatta. Nicholasra pillantott, és az arckifejezésén látszott, hogy nem fűlik a foga a döntéshez. Ha délibáb, és arra indulnak, mind meghalnak. Ha víz, és nem vesznek róla tudomást, akkor is meghalnak.
– Figyeljük, amíg le nem megy a nap – javasolta Nicholas.
Calis látta meg őket. A nap éppen eltűnt a nyugati horizonton, amikor megszólalt:
– Madarak!
– Hol? – kérdezte a nagyherceg.
– Ott, délnyugaton.
Nicholas odanézett, de semmit sem látott. Az összes matróz erősen bámult abba az irányba, amelyikbe a féltünde mutatott, de egyikük sem tudta megerősíteni felfedezését.
– A szemed egyszerűen kész csoda – jegyezte meg Amos a szomjúságtól rekedten.
Calis nem válaszolt, csak céltudatosan elindult arra, amerre a madarakat látta.

 

Egy óra múlva a sivatag szélére értek. A sötétben szinte semmit sem láttak, de érezték a talpuk alatt. Hirtelen rugalmas talajon lépkedtek a durva, könyörtelen homok vagy szikla helyett. Brisa térdre esett.
– Még sosem éreztem ilyen finom illatot – mondta a szomjúságtól rekedten.
Nicholas lehajolt, és letépett egy hosszú, kiszáradt fűszálat, és morzsolgatni kezdte. Ha valaha volt is víz benne, mára csak emlék maradt.
– Calis? – szólalt meg a nagyherceg.
– Arra – mutatott délnyugatra a féltünde.
A sivatag után a füves terep új erőt öntött a társaságba. Kicsit gyorsabban és céltudatosabban haladtak. Nicholas azonban tudta, hogy csak óráik vannak hátra.
A terep enyhén emelkedett, és a homokos földet egyre keményebb talaj váltotta föl. Hiába sötétedett, Calis egyszer csak felkiáltott:
– Ott van!
Hirtelen kocogásra váltott, az emberek pedig megpróbálták követni. Nicholas alig vánszorgott, de azért felkényszerítette kimerült lábait az emelkedőn, aztán ő is meglátta a holdfényben. Forrás! Félig futott, félig gurult lefelé a lejtőn. A környező sásban fészkelő madarak felháborodott sipítással rebbentek fel, amikor Calis arccal a vízbe vetette magát.
A nagyherceg egy pillanattal később érkezett, de követte a példáját. Nagyot ivott, és már éppen folytatni akarta, amikor Ghuda a gallérjánál fogva visszahúzta őt.
– Lassan igyál, különben az egészet visszaöklendezed! – figyelmeztette.
Mindenfelé megismételte a jó tanácsot, de úgy tűnt, az emberek nemigen hallják. Nicholas hagyta, hogy a meleg víz végigcsorogjon az arcán. Iszapos volt, és olyan ízű, hogy a fiú jobbnak látta nem töprengeni, mi lehet benne (amikor a madarak ilyen közel fészkelnek), de azért víz volt.
Bizonytalanul felállt, és körülnézett ebben a második oázisban. A vizesgödör körül három irányban pálmák húzódtak, a negyedik oldalon pedig folytatódott a sivatag. Nicholas – Amosszal és Ghudával egyetemben – a matrózok között járkált, és vigyázott, hogy senki se igyon túl gyorsan. Az első kortyok után a többség hajlandó volt szót fogadni, néhány embert azonban úgy kellett elrángatni a tavacska mellől.
– Körülnézek – mondta Calis.
Nicholas bólintott, és intett Marcusnak, hogy kísérje el a féltündét. Amikor látta, hogy Marcus fegyvertelen, előhúzta saját kését az övéből, és odaadta neki. Unokabátyja köszönetképpen biccentett, majd Calis után eredt. Senki sem tett megjegyzést a kimondatlan figyelmeztetésre: most, hogy elhagyták a sivatagot, mások is lehetnek a közelben, akik nem feltétlenül barátságosak. A felderítők délnyugatnak indultak.
Az emberek egy része tűrhetően rendbejött, így Amos élelemszerző csapatot alakított belőlük, és néhány őrszemet is állított. A legerősebb matrózok fölmásztak a fákra datolyát szedni. A nagyherceg odaintette magához Harryt. Északnyugat felé indultak az oázisból. Amikor már jó száz métert megtettek, észrevették, hogy a sivatag megváltozik.
– Látod? – mutatta Harry.
Nicholas bólintott. Különös növények csoportjai látszottak mindenfelé, a távolban pedig idegen, levéltelen fák magasodtak, amelyek azonban nem látszottak halottnak.
– Talán napközben, a hőségben alszanak – találgatta a nagyherceg.
– Lehet – helyeselt Harry, aki még a barátjánál is kevesebbet értett a növényekhez. – Margaret tudná.
– Honnan? – lepődött meg Nicholas.
– Legutoljára a kertben elmesélte, hogy sok időt töltött az erdőben az apjával, a bátyjával és... az anyjával.
– Félek, Harry.
– Ki nem fél? Távol vagyunk az ismerős vidékektől, és azt sem tudom, hogyan találhatnánk meg a lányokat, azt meg pláne nem, hogyan vihetnénk haza őket, ha már egyszer megvannak.
– Nem erről van szó – rázta meg a fejét Nicholas. – Anthony elvezet minket a lányokhoz, ebben biztos vagyok.
– Gondolod? – kérdezte a másik fiú.
A nagyherceg jobbnak látta nem említeni Anthony Margarettel kapcsolatos érzelmeit. Nem azért, mintha úgy gondolta volna, hogy Harry komolyan versengeni fog a lány kegyeiért, hanem mert meg akarta kímélni barátját a csalódástól, és főleg, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzon. Ezért csak annyit mondott:
– Szerintem igen.
– És mi lesz a hazautazással? – firtatta Harry.
Nicholas egy vigyorral lepte meg barátját.
– Hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen velünk tart a Keserű-tenger leghíresebb kalóza! Ugyan már, majd lopunk egy hajót.
Harry mosolya igencsak halványra sikeredett.
– Ha te mondod.
– Szóval attól félek, hogy én fogom a vesztünket okozni.
– Nézd, én egy semmirekellő vagyok – legalábbis az apám épp elégszer nevezett annak –, de azért akkor sem aludtam azon ritka alkalmakkor, amikor segítenem kellett neki a báróság kormányzásában. És a te apád udvarában is eleget láttam ahhoz, hogy tudjam: egy közönséges embert legfőképpen az különböztet meg a vezetésre alkalmastól, hogy az utóbbi hajlandó hibázni.
Most Nicholason volt a sor, hogy megkérdezze:
– Gondolod?
– Igen. Szerintem a vezető egyszerűen csak annyit mond: „Ezt fogjuk csinálni, még akkor is, ha nem helyes”, és már csinálja is.
– Hát – bólogatott a nagyherceg –, apa mindig azt mondta, hogy nem lehet igazad, ha nem vagy hajlandó kockáztatni, hogy tévedsz.
Ekkor egy kiáltás hallatszott a vizesgödör felől. A fiúk sarkon fordultak, és visszasiettek. Már Marcus és Calis is visszaért.
– Jobb lesz, ha ezt megnézed – javasolta Marcus.
Nicholas, Harry, Amos és Ghuda követték a felderítőket. Egy kis völgyön túl szelíd emelkedőn haladtak tovább. Miután felértek a gerincre, ismét lementek egy mélyedésbe, majd fel egy még magasabb dombra. Ennek a tetejéről már Nicholas is látta, hogy egy fennsík délnyugati csücskében állnak. A terep rohamosan lejtett, és a platótól távolodva egyre zöldebbé vált. Északnyugatra a sivatag messzebbre terjedt, mint ameddig a szem ellátott. A nagyherceg végül megszólalt:
– Dél volt a helyes választás.
– Egyértelműen – szólt hozzá Calis. – Ha nyugatnak indulunk, biztosan meghaltunk volna.
– De nemcsak erről van szó – mondta Marcus. – Nézzétek! – mutatott előre, és most már Nicholas is észrevett a távolban valami halvány ködszerűséget.
– Mi ez?
– Egy folyó – felelte Calis. – A távolságát figyelembe véve mondhatom, igencsak nagy lehet.
– Milyen messze van?
– Néhány napnyira, talán többre.
– Ma és holnap egész nap pihenünk – mondta. Nicholas –, és holnapután pirkadatkor indulunk.
Azzal hátat fordítottak a látványnak, és mire visszaértek az oázisba, a nagyherceg is megfeledkezett kudarccal kapcsolatos gondolatairól.

 

A Ragadozó harmincnégy túlélője céltudatosan menetelt lefelé a lejtőn, a távoli folyó felé. Már két napja mentek, és a sivatag iszonytató forrósága után a fák árnyékában szinte kellemesnek érezték a továbbra is fullasztóan meleg időjárást. Elég vizük volt, mivel a fennsíkon eredő forrás egy sziklahasadékon csordogált lefelé, és kis erecskeként tovább folyt dél felé. Calis javaslatára ezt követték, mert az ér valószínűleg a folyóba ömlött, de ha mégsem; legalább akkor sem volt gondjuk a vízre az út hátralévő részében.
Déltájban, amikor megálltak pihenni, Calis felderítő útra indult. Nicholast egyre inkább elképesztette a féltünde hihetetlen életereje és kitartása. Mindenki máson meglátszottak a hajótörés és az azt követő utazás nyomai, Calis viszont ugyanúgy nézett ki, mint amikor először találkoztak – csak kicsit piszkosabb volt, és elrongyolódott a ruhája.
A féltünde most néhány percen belül visszatért, mondván:
– Nicholas, ezt neked is látnod kell!
A nagyherceg intett Marcusnak és Harrynek, hogy tartsanak velük. A négyes lesietett egy kis völgybe az ér mentén, míg egy sziklás emelkedőhöz nem értek. Calis elindult fölfelé, és szólt a többieknek, hogy másszanak utána. Jó három méterrel a fejük fölött állt meg a szikla peremén.
Nicholas követte. Calis mellé érve tisztán látta a folyót, amely keskeny kék szalagként kanyargott a zöldellő síkságon.
– Milyen messze van? – kérdezte.
– Egy-két napnyira.
– Sikerülni fog – vigyorodott el Nicholas.
Marcus halványan elmosolyodott, mint aki nem biztos a dologban, de Harry teljes szívvel osztotta barátja jókedvét.
Amint visszaértek a többiekhez, a nagyherceg bejelentette:
– Jó irányba tartunk.
Ez az egyszerű állítás az egész társaságot fellelkesítette, még Brisát is, aki a sivatagi átkelés óta szokatlanul csöndes volt. Nicholas szinte azt kívánta, bárcsak folytatná a lány a Marcusszal kapcsolatos durva tréfáit, mert akkor tudnák, hogy visszatért régi önmaga. Brisa most sem volt barátságtalan, csak távolságtartó, és kizárólag a hozzá intézett kérdésekre válaszolt, különben nem beszélt.
Calis visszament, hogy felderítse a környéket. A többiek vártak és pihentek a nap legmelegebb óráiban, míg a féltünde megkereste nekik a legkönnyebb utat az odalent húzódó síkságra.
Több, mint egy óra telt el. Nicholas már kezdett aggódni, mert Calis rendkívül megbízható volt a tekintetben, hogy akkor és ott legyen, amikor és ahol megígérte. A nagyherceg már éppen utána akarta küldeni Marcust, amikor a féltünde visszaért, egy jókora állatot cipelve a vállán. Kisebbfajta őzre emlékeztetett, de két, hosszan hátrahajló csavart szarva volt.
– Valami antilopféle lehet – morrant föl Ghuda –, bár ilyet még nem láttam Keshben.
– Egy ilyenekből álló csordára bukkantam odalenn – mondta Calis, miután ledobta terhét. – Ezt az egyet kiszemeltem, és elejtettem. Lesz mit ennünk, ha nem vonulnak túl messzire.
Gyorsan tüzet raktak, és megsütötték az állatot. Nicholas meg mert volna esküdni rá, hogy életében nem evett még ilyen finom és laktató ételt.

 

Már egy napnyira sem jártak a folyótól, amikor Nicholas nyugaton füstöt vett észre. Calis és Marcus épp abban a pillanatban látták meg, amikor a nagyherceg megálljt parancsolt. Intett Ghudának, hogy fogja Harryt, és kerüljenek keletre, Marcust és az egyik matrózt pedig a nyugati oldalra irányította. Aztán szólt Calisnak, hogy tartson vele, és toronyiránt elindult a füst felé. Mostanában magas fűben haladtak, amely olykor egészen a mellükig ért, és alaposan lelassította a járást. Mindig volt víz a közelben, és beigazolódott Calis jóslata az elegendő vadászzsákmányról. Bár nem találtak túl sok elejthető állatot, de éppen eleget ahhoz, hogy valamennyiük egészsége visszatérjen. Nicholas kíváncsi volt, vajon hogy nézhet ki. Mindenki mocskos volt, rongyos és sovány, de a rándulások, horzsolások és más sérülések már meggyógyultak.
Egy kis emelkedő tetejére érve a társaság szeme elé pusztulás képei tárultak. A folyó közelében hat társzekér táborozott körben, de közülük kettő lángolt. Másik kettő az oldalán feküdt. Tucatnyi elpusztult ló és néhány holttest hevert körülöttük. A szekérkörön tátongó nyílásokból ítélve többen otthagyhatták a csata helyszínét.
– Lemegyek – jelentette ki Nicholas. – Ti kerüljétek meg a tisztást, és nézzetek körül, maradt-e a környéken valaki!
Calis bólintott, és amikor a nagyherceg elindult lefelé a dombról, a féltünde is eltűnt a magas fűben. Nicholas odaért a legközelebbi szekérhez, és körülnézett. A rajtaütés legfeljebb három-négy órával korábban történhetett, a még mindig égő kocsikból ítélve. A többi jármű kiégett, és csak az üszkös vázuk maradt meg.
A magas falú társzekereken eredetileg vaskeret tartotta a ponyvát, amely a tetőt alkotta, és eltakarta a jármű oldalát. A vásznat fel lehetett tekerni, hogy szellőztethessenek, vagy megkönnyítsék a ki- és berakodást, illetve le lehetett rögzíteni, hogy megóvják a rakományt. A szekerek tágasnak látszottak: nagyméretű árukat vagy számos utast szállíthattak. A kocsik hátulja az alsó részhez zsaluzott masszív fából állt, amelyet leengedve rakodórámpának használhattak, a közepén pedig emberméretű ajtó nyílott, amelyen át akkor közlekedhettek, ha a rámpa éppen fenn volt. A nyomok alapján mindegyiket négy ló húzta.
Nicholas megvizsgálta az egyik holttestet. Átlagos magasságú férfit látott, akinek a bőre kicsivel sötétebb volt, mint az övé, de nem olyan füstös, mint a kesheké. Kinézete alapján akár a Királyság polgára is lehetett volna. Csúnya seb éktelenkedett a mellkasán: nyilvánvalóan kardcsapás okozta a halálát – mégpedig gyorsan.
Nem tartott sokáig, míg megállapította, hogy minden értéktárgyat elvittek. A nagyherceg mindössze egy, a királysági katonai fegyverekre emlékeztető kardot talált az egyik ló alatt.
Ekkor Marcus bukkant elő egy matróz társaságában.
– Elkéstünk – nyújtotta át neki a kardot Nicholas.
– De az is lehet, hogy csak szerencsénk volt – mondta Marcus, és a szekérkör felé intett. – Legalább húsz-harminc halott van a táborban – mutatott a kocsik mellett heverő tetemekre. – Jó nagy csapat támadhatta meg ezt a karavánt – szerintem minket is egy szentpillantás alatt elsöpört volna.
– Igazad lehet – bólintott a nagyherceg. – Végül is fogalmunk sincs, kik ezek, és kik támadhatták meg őket.
Ghuda és Harry érkezett meg nyugati irányból, és elkezdték átkutatni a holttesteket. Nicholas odament hozzájuk.
– Ghuda? Te mit gondolsz?
Az idős zsoldos megvakargatta az arcát.
– Kereskedők, és felbérelt kísérők. – Aztán körülnézett. – Először onnan csaptak le rájuk – intett a magas fű felé, amerről Nicholas is érkezett. – De ez csak csel volt, mert utána a fő csapat a folyó irányából ütött rajtuk – mutatott arra az oldalra, ahol a legtöbb tetem halmozódott fel. – A küzdelem nagy része ott folyt. Hirtelen történt, és gyorsan be is fejeződött. Ezek pedig – biccentett a szekérkörön kívül fekvők felé – vagy támadók, vagy azok, akik menekülni próbáltak.
Nicholas most a matrózhoz fordult:
– Menj vissza, és hozd ide a többieket!
A matróz tisztelgett, majd távozott.
– Banditák? – találgatta Marcus.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Ghuda. – Túl jól kitervelték az egészet. Inkább azt mondanám, katonák.
– Egyetlen egyenruhát sem látok – mondta a nagyherceg.
– A katonák sem mindig viselnek uniformist – jegyezte meg Ghuda. Ekkor bukkant fel Calis, aki egy vézna alakot terelgetett maga előtt. Az illető alacsony, láthatólag rémült férfi volt, aki Nicholasék elé érve hasra vágta magát a földön, és hadarni kezdett valamit.
– Ki ez? – kérdezte a nagyherceg.
– Azt hiszem, egy túlélő – vont vállat Calis.
– Érti valaki, mit karattyol? – kérdezte Nicholas.
– Csak figyeld, mit mond, és te is megérted – javasolta Ghuda.
Nicholas most már jobban odafigyelt, és hirtelen rájött, hogy az idegen valami rendkívül szokatlan kesh nyelvjárásban beszél, vagy legalábbis az általa használt nyelv rendkívüli módon hasonlított a Császárságban beszéltre. A nagyherceg csak a szokatlan akcentus és a rémületes hadarás miatt nem értette elsőre, hogy a férfi az életéért esedezik.
– Egész olyan, mint a natali, de tényleg – jegyezte meg Marcus. Natal ugyanis egykor a Nagy Kesh Birodalom egyik tartománya volt, és a császárságiból fejlődött ki saját nyelve is.
– Kelj fel! – mondta Nicholas keshül. A fiatalember ugyan nem szokott hozzá, hogy a Császárság nyelvén beszéljen, de elég sokáig tanulta ahhoz, hogy ne okozzon gondot megszólalnia.
Az idegen megértette, mert engedelmeskedett.
– Sah, Encosi – mondta.
Nicholas Ghudára pillantott, aki így szólt:
– Nekem úgy hangzott, mintha azt mondta volna „Igen, encosi”. – Amikor látta, hogy a nagyherceg így sem érti, megmagyarázta: – Az encosi egy cím, valami olyasmit jelent, hogy „mester” vagy „főnök” vagy „nagyuram”. Kesh Derekán akkor használjuk, ha az ember nem tudja valakinek a hivatalos rangját.
– Ki vagy te? – kérdezte Nicholas a kis embertől.
– A nevem Tuka, és kocsis vagyok, encosi.
– Ki tette ezt? – vallatta tovább Nicholas.
A férfi megvonta a vállát.
– Nem tudom, melyik egység lehetett az, encosi.
Annak alapján, ahogy a csapat egyik tagjáról a másikra kapta tekintetét, látszott, hogy Tuka nem igazán biztos abban, melyikük is a parancsnok.
– Egység? – kérdezett rá Harry.
– Nem volt lobogójuk, és nem viseltek (itt egy olyan szót használt, amit Nicholas nem értett), encosi – felelte Tuka Harrynek.
– Szerintem azt mondta, nem viseltek jelvényt.
A kis ember, aki Tukának nevezte magát, hevesen bólogatott.
– Igen, igen, egy nem hivatalos egység volt, az biztos, encosi. Valószínűleg banditák.
Nicholasnak nem igazán tetszett a férfi hanghordozása. Intett Ghudának, hogy menjenek arrébb egy kicsit.
– Ezt ő maga sem hiszi. Vajon miért hazudik? – kérdezte.
A zsoldos visszanézett a nagyherceg válla fölött.
– Fogalmam sincs. Nem ismerjük az itteni politikai viszonyokat, és lehet, hogy valami helyi csetepatéba keveredtünk két földesúr vagy üzleti szerveződés között. Az is lehet, hogy tudja, kik voltak a támadók, de reméli, hogy ha adja az ostobát, könnyebben életben hagyjuk.
Nicholas vállat vont, és visszafordult az idegenhez.
– Te vagy az egyetlen túlélő?
A férfi körülnézett, mintha így akarná eldönteni, mit érdemes válaszolni. Ghuda is észrevette pillantását, ezért ráordított:
– Ne hazudj, kutya!
A férfi térdre rogyott, és könyörögni kezdett az életéért, esengve, hogy három feleségének és számtalan gyermekének szüksége van rá. Nicholas Marcusra lesett, aki finoman bólintott, hogy hagyja Ghudára a kihallgatást. A nagydarab zsoldos nevetségesen eltúlzott mozdulatokkal fenyegette meg a kis embert, de Tuka nem vette észre a dolgot. Ehelyett a földön csúszva zokogott, és siránkozott, hogy ő ártatlan, egyáltalán nem kétszínű, és legalább fél tucat, Nicholas számára ismeretlen istenhez könyörgött, hogy védelmezzék meg.
A nagyherceg végül arrébb hessentette Ghudát.
– Nem hagyom, hogy bántson, ha elmeséled nekünk az igazat – mondta. – Semmi közünk azokhoz, akik felégették a szekereiteket. Tehát, ki vagy te, merre tartottatok, és ki támadott meg benneteket?
A kis ember körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken, és újabb rövid kitörés után (amelyben a mennyek segítségét kérte), beszélni kezdett:
– Encosi, könyörüljön rajtam! A nevem Tuka, és a nagy tehetségű kereskedő, Andres Rusolavi szolgája vagyok. Gazdámnak hat városban van kiváltságlevele, és a jeshandik barátjaként ismerik.
Nicholasnak fogalma sem volt, vajon kik vagy mik lehetnek azok a jeshandik, de azért intett a kis embernek, hogy folytassa.
– Éppen hazafelé tartottunk a Tavaszi Gyűlésről, mégpedig nagy értékű rakománnyal a szekerekben, amikor ma reggel egy lovascsapat ütött rajtunk. Megfordulásra kényszerítettek minket. Gazdámat Jawan Csapata védte, akik jól küzdöttek, és könnyedén visszaverték a támadást. Csakhogy ezután a folyó felől, csónakkal érkezett harcosok csaptak le ránk, és elsöpörtek bennünket. A gazdám összes szolgáját és Jawan Csapatát, mind egy szálig kardélre hányták, azonkívül a négy megmaradt kocsinkat is elvitték – mondta a férfi rémült arckifejezéssel. – Én azon a szekéren ültem – mutatott a két fölfordult jármű egyikére –, és amikor fölborultunk, lerepültem róla a magas fűbe – intett arrafelé, amerre Calis megtalálta őt. – Nem vagyok egy túlzottan bátor ember. Elbújtam – sütötte le a szemét, mintha most ismerte volna be gyávaságát.
– Higgyünk neki? – kérdezte Nicholas.
Ghuda megkérte; hogy húzódjanak távolabb, majd így, szólt:
– Nem hinném, hogy hazudik. – Szerinte tudnunk kellene, kik azok a jeshandik, vagy ki volt Jawan, különben azt is elmondta volna. Viszont úgy véli, a gazdáját nem ismerhetjük, ezért is mesélte el, milyen fontos ember az illető. – Ghuda visszafordult Tukához: – A Rusolavi-ház tagja vagy?
– Akárcsak az apám – bólogatott vadul a kis ember. – Az ő szabad szolgáik vagyunk.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha mi viszont megtartjuk magunknak, hogy kik vagyunk – javasolta az idős zsoldos.
A nagyherceg rábólintott.
– Menj körbe, és mondd meg mindenkinek, hogy tartsák a szájukat, ha a kis emberrel beszélgetnek, én meg felteszek neki még néhány kérdést.
Nicholas intett Tukának, hogy kísérje el a szekerek közé, és megpróbált rájönni, mi lehetett az az értékes rakomány. Hamarosan a többiek is előkerültek, miután Ghuda figyelmeztette őket, hogy tartsák titokban a kilétüket.
Egyszer, amikor a nagyherceg már hozzávetőleges képet alkotott arról, mit szállíthatott a karaván, Tuka megkérdezte:
– Encosi, miféle csapat ez?
Nicholas hátranézett a lerongyolódott matrózokra és katonákra, akik túlélték az utat Crydee-ből.
– Az én csapatom – felelte.
A férfi szeme elkerekedett.
– Enyém lehet a határtalan tisztesség, hogy megtudhatom a nevét, encosi?
– Nicholas – mondta a nagyherceg, és kis híján hozzátette, hogy Krondorból, de még idejében észbe kapott.
Tuka láthatólag zavarba jött, de azért meghajolt.
– Hát persze, nagyhatalmú uram. Önt messze megelőzi a hírneve. Legendás tettei hallatán minden más kapitány megremeg a félelemtől, vagy belesárgul az irigységbe:
Nicholas nem tudta, mit kezdjen a hízelgéssel, így csak intett a kis embernek, hogy kövesse.
– Egyébként nem erről a környékről származunk – jegyezte meg menet közben.
– A kiejtése és a ruházata alapján ezt már sejtettem, encosi. Az ön híre azonban az egész vidéket bejárta.
– Ha már itt tartunk, milyem országban járunk?
Tuka összezavarodott a kérdéstől, és nem azért, mert Nicholas nem beszélte tökéletesen a nyelvet. A nagyherceg úgy ítélte, rossz lehet a megfogalmazás, ezért így szólt:
– Milyen messze vagyunk az úti célotoktól?
A kis ember felderült.
– Mindössze négynapnyira a Shingazi Átkelőtől. A gazdám azt tervezte, hogy ott bárkákra tesszük a rakományt, és lehajózunk a folyón.
– Hová? – tudakolta Nicholas, miközben odaértek a többiekhez.
Ettől Tuka még jobban megzavarodott.
– Hogy hová? Hát természetesen a Kígyó-folyó Városába. Hova máshova mehetne az ember Kelethonban, encosi? Hiszen nincs más nagyobb település errefelé.
Nicholas várakozó társaira nézett.

 

Margaret a nyakát tekergette, hátha lát valamit a kormánylapát mellett.
– Egy kikötőben vagyunk – mondta.
– De érdekes! – felelte Abigail gunyorosan. A lány – mióta eltűnt az üldöző hajó – keserű humorral próbált védekezni minduntalan feltörő mélységes kétségbeesése ellen. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb odaérünk egybe.
– Egy dolgot jól megtanultam a vadonban, Abby, ostoba vagy, ha anélkül követsz egy csapást, hogy megjelölnéd az utat.
– Bármit jelentsen is ez – mondta Abigail.
Margaret megfordult, és leült az egyik ágyra.
– Ez azt jelenti, hogy amikor megszökünk, nem akarunk úgy menekülni, hogy fogalmunk sincs, hogyan jutunk vissza.
– Vissza, de hová? – csattant fel Abigail, most már barátnőjére zúdítva keserű dühét.
Margaret karon fogta egykori társalkodónőjét.
– Tudom, hogy csalódott vagy – mondta halkan. – Én is épp ilyen dühös voltan, amikor szem elől veszítettük Anthonyékat. De értünk jönnek. Lehet, hogy csak egy vagy két nappal maradtak le. Amikor kiszabadulunk ezeknek a gyilkosoknak a karmaiból, ide kell visszajönnünk, mert erről érkezik a segítség.
– Ha kiszabadulunk – tette hozzá Abby.
– Nem ha – amikor! – erősködött Margaret.
Abigailnek könnybe lábadt a szeme, és elszállt a dühe.
– Úgy félek – mondta, és Margaret átölelte.
– Tudom – csitítgatta. – Én is félek. De mindent meg kell tennünk, amit csak lehet, attól függetlenül, mennyire rémültek vagyunk. Egyszerűen nincs más lehetőség.
– Azt csinálom, amit mondasz – mondta Abby.
– Helyes – bólintott Margaret. Mindig maradj a közelemben, és ha esélyt látok a szökésre, azonnal cselekszem. Te csak kövess engem!
A másik lány nem szólt semmit.
A kabin ajtaja váratlanul kivágódott. Két feketébe öltözött matróz lépett be, és vigyázzállásban megálltak a bejárat két oldalán. Arjuna Svadjian helyett most egy nő érkezett. Egészen fekete hajával, fehér bőrével és kék szemével egzotikus látványt nyújtott. Köpönyeget viselt, amelyet a kajütbe érve azonnal hátradobott a vállára. Alatta szinte semmit sem hordott: keblét könnyű melltartó fedte, csípőjén pedig vékony selyemből készült rövid szoknya feszült. A lenge öltözéken látszott; hogy mesteri kéz varrta a legfinomabb anyagból. A nő pedig szinte ruha helyett is ékszereket hordott.
Margaret tudta, hogy az asszony nem lehet bártáncosnő, sem gazdag kurtizán, mert volt valami fenyegető a tekintetében. A nő ekkor könnyed hanghordozással megszólalt, mégpedig a Királyság nyelvén.
– Te vagy a hercegkisasszony?
– Igen, én vagyok – felelte Margaret. – És te ki vagy?
A nő nem felelt.
– Akkor ezek szerint te lehetsz Carse bárójának leánya – fordult Abigailhez.
A lány némán bólintott.
– Most elvisznek, innen titeket, de kérjenek bármit tőletek, engedelmeskedjetek! Tudnotok kell, hogy élhettek jól avagy rosszul, vagy esetleg végignézhetitek valamelyik honfitársatok lassú, hihetetlenül fájdalmas halálát. Biztosíthatlak benneteket, megvannak az eszközeink arra, hogy a dolog egy örökkévalóságnak tűnjék. Ti választotok. De javaslom, hogy jól döntsetek. – Aztán csak úgy mellesleg hozzátette: – Nem mintha az alattvalóitok kínzásának lenne valami jelentősége, de ti királysági nemesek mind úgy érzitek, felelősek vagytok ezekért a barmokért. Remélem, ez elegendő ösztönzésnek bizonyul, hogy együttműködésre bírjunk benneteket.
A nő intésére újabb két őr jött be, akik egy kislányt hurcoltak magukkal. Az asszony, tekintetét továbbra is Margaretre szegezve folytatta:
– Ismered ezt a gyereket?
Margaret bólintott: a kislány a konyhai személyzetben szolgált, és Meggynek hívták.
– Akkor jó – mondta a nő. – Nincs túl jó állapotban, így ha megöljük, az csak annyit jelent, hogy egy éhes szájjal kevesebbet kell etetnünk. – Egy pillanatig kivárt, aztán parancsot adott:
– Öljétek meg!
– Ne! – sikoltott fel Margaret, amikor az egyik őr kést húzott elő, megragadta Meggy haját, és hátrarántotta a fejét. Egy könnyed, villámgyors mozdulattal elvágta a kislány torkát. Az egész olyan hirtelen történt, hogy a gyermeknek kiáltani sem maradt ideje, és máris felakadt szemmel rogyott térdre, miközben a vér szökőkútként patakzott a nyakából.
– Erre semmi szükség nem volt! – tett szemrehányást Margaret. Abigail csak némán, a rémülettől tágra nyílt szemmel álldogált.
– Egy kis bemutató – mondta az idegen nő. – Ti különleges értéket képviseltek a számomra, ezért nem akarlak bántani benneteket, amíg van más lehetőségem. De egy pillanatig sem fogok habozni, ha ki kell választanom a legkisebb gyermeket a barátaitok közül, és a szemetek láttára forró parázson kell sütögetnem, ha csak így nyerhetem el az együttműködéseteket. Világos, amit mondtam?
Margaret lenyelte, amit dühében mondani akart. Szemében a harag könnyei csillogtak, de hangjára nyugalmat erőltetett, s úgy felelt:
– Igen. Teljesen világos.
– Helyes – mondta a nő, majd megfordult, maga köré vonta köpönyegét, és távozott. A katonák, akik bevonszolták a kislányt, most összeszedték az élettelen tetemet, és kimentek. A másik két őr becsukta az ajtót. A kajüt most épp olyan volt, mint korábban, eltekintve a padlón vöröslő, imbolygó vértócsától.

 

Amint mindenki a rajtaütés színhelyére érkezett, átkutatták a környéket. Három kardot és maréknyi tőrt találtak a magas fűben. Egy hordónyi útikenyér és szárított marhahús is előkerült, amit gyorsan szét is osztottak az emberek között.
Tuka megszemlélte a rongyos csapatot, majd így szólt:
– Ó, encosi, úgy látom, az ön serege nehéz időket élt át.
Nicholas felnézett, és úgy érezte, a kis ember valamit ravaszul közölni próbál.
– Mondhatni, igen – felelte. – Csakúgy, mint te, ha jól látom.
– Így igaz, hatalmas kapitányom – roskadt magába Tuka. – A gazdámat bizonyára megszomorítja majd, ha értesül eme értékes karaván vesztéről. Gyengül pozíciója a Dhiznasi Brukuban, és biztosan engem tesz majd felelőssé a történtekért.
Nicholasnak fogalma sem volt, mi lehet az a Dhiznasi Bruku; de lelke mélyén szórakoztatta a kis ember legutóbbi megjegyzése.
– Ugyan miért tenne téged, egy közönséges kocsist felelőssé a gazdád, aki nyilvánvalóan éles elméjű férfiú?
– De hát ki mást hibáztathatna, amikor csak én maradtam életben? – vont vállat Tuka.
– Mindegy, milyen messzire utazik az ember, bizonyos dolgok sohasem változnak – nevetett Ghuda.
– Ez így van – mondta Nakor, aki ekkor ért a nagyherceg mellé. – Tehát az is valószínű, hogy ez az intelligens férfiú valószínűleg hálás lenne, ha valaki visszaszerezné a tulajdonát.
Tuka szemében reménykedő fény gyúlt.
– Volna olyan kegyes a kapitány úr, hogy elfogadná egy hozzám hasonlóan alacsony rangú személy megbízását?
Ghuda alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Nem – felelte Nicholas –, viszont szívesen elfogadnám a gazdád megbízását, feltéve, hogy jogodban áll az ő nevében nyilatkozni.
– Jaj! – sóhajtott fel csalódottan a kis ember. – Ön gúnyt űz szegény Tukából, encosi. Hiszen ön is tudja, hogy nem áll jogomban. Lehet, hogy szégyenben maradok, és a Bruku megbüntet; talán elűznek, és arra ítélnek, hogy soha többé ne végezhessek tisztességes munkát, de akkor sem köthetek a gazdám nevében semmilyen szerződést, jaj, dehogyis.
Nicholas vakarta a fejét, mert nem igazán tudta, hogy mit mondhatna erre. Ghuda viszont nem habozott:
– Nos, szerintem azért még az útonállók után mehetünk, hogy egyszerűen elvegyük tőlük, amit a gazdádtól raboltak.
Tuka most már tényleg kétségbeesett.
– Jaj, nemes kapitány uram, ha ezt tennék, végleg a reménytelenség árjába taszítanának engem. Nem, lennie kell valami módjának, hogy megegyezzünk.
Amos, aki eddig nem szólt bele a tárgyalásba, most azt mondta:
– Hát, a megmentett rakományra vonatkozó törvények mindenütt nagyjából ugyanolyanok.
– A tengeren talán – fordult felé a nagyherceg –, de otthon, a... ahonnan jöttünk, ott felakasztják azokat, akiknél lopott árut találnak, nem emlékszel?
– A civilizáció áldásai – sóhajtott az admirális. – Már el is felejtettem – tette hozzá szárazon.
– Megmondom, mi legyen – folytatta Nicholas. – Miután kikémleltük a banditák erejét, meglátjuk, mit tehetünk. Ha vissza tudunk szerezni valamit, a szokványos díjat, számítjuk fel érte.
Tuka reménykedni kezdett.
– Hány harcos van a seregében, encosi?
– Rajtani kívül harminchárom – felelte a nagyherceg.
– A lánnyal együtt? – intett a kis ember alkudozólag Brisa felé.
Tuka lába között egy szempillantás alatt egy kés állt bele a földbe, amely még rezgett a becsapódás erejétől.
– A lánnyal együtt – villantotta elő Brisa legádázabb mosolyát.
– Harcos nők – mosolyodott el kényszeredetten Tuka. – Nem vagyok a haladás ellensége. Tehát harminchárom harcos és ön, encosi. Innentől a Shingazi Átkelőig, külön jutalommal a csatákért, önöknek hatvanhat khaipuri cerlander jár, és...
Ghuda meg sem várta, hogy a kis ember befejezze a mondanivalóját, máris nyakon ragadta, és alaposan megrázta, majd a ruhájánál fogva fölemelte a földről Tukát.
– Te be akarsz csapni minket!
– Dehogy, mélyen tisztelt uram, még csak most kezdtem a számolást! – Úgy látszott, rögtön elájul. – természetesen úgy értetten, napi hatvanhat cerlander, teljes ellátás, és külön jutalom a kapitánynak, amikor a Shingazi Átkelőhöz érünk!
Nicholas a fejét rázta.
– Amikor a Kígyó-folyó Városába értünk a gazdádhoz, ugye így értetted?
Tuka elsápadt, és úgy látszott, másik ajánlatot akar tenni, Ghuda azonban ismét felkapta őt, hogy lábaival a föld fölött harangozott.
– Juj! – sikított, amikor érezte, hogy emelkedik. – Ha az encosi így kívánja, bizonyára a gazdámnak is meg fog felelni a dolog.
Ghuda letette a kis embert, Nicholas pedig azt mondta:
– Ó, neki biztosan meg fog felelni, ha viszont akarja látni a rakományát.
Tuka egyik lábáról a másikra állt, s közben olyan képet vágott, mint aki parázson táncol, de végül beleegyezett:
– Rendben!
– Megkeresem Calist – indult el az idős zsoldos.
A nagyherceg bólintott, majd kiadta a parancsot Marcusnak:
– Intézkedj, hogy még egyszer fésüljék át a füvet a környéken, hátha találnak még valami hasznosat! – Majd Tukához fordult: – Létezik olyan hely errefelé a Shingazi Átkelő előtt, ahol a rablók a hajókra rakhatnák a zsákmányt?
– Nem, encosi. És különben is csak kis csónakjaik voltak. Ha nagy folyami hajókat akarnak, olyanokkal kizárólag a Shingazi Átkelőnél lehet kikötni.
– Tehát oda tartanak – szögezte le Nicholas.

 

Nicholas Amos segítségével gyorsan felmérte az erejüket. A csapat pillanatnyilag egy íjat, öt kardot és elegendő tőrt birtokolt ahhoz, hogy mindenkit felfegyverezzenek. A túlélők mindegyike kipróbált katona volt, vagy olyan matróz, aki rendelkezett némi harci tapasztalattal.
A nagyherceg számos tervváltozatot megbeszélt Amosszal, de inkább csak azért, hogy levezesse idegességét, mivel a tanulmányaitól eltekintve nem sokat tudott a hadviselésről. Elméleti téren a jelentévők bármelyikét felülmúlta, abban biztos volt, éles csatában viszont ő volt a legtapasztalatlanabb. Marcus gyakran küzdött Martin oldalán a manók ellen, sőt, Krondorba érkezése előtt olykor még Harry is részt vett apjával némely banditák üldözésében.
Calis késő délután tért vissza.
– Ghuda figyeli őket – mondta az íjára támaszkodva. – A rakományban lehetett némi bor vagy sör...
– Pálinka – erősítette meg Tuka.
– Mindenesetre a kocsikísérők eltökélték magukat, hogy nagy részét megisszák, mire csatlakoznak cimboráikhoz az átkelőnél. Ezért lehúzódtak az útról, és hősiesen dolgoznak azon, hogy lerészegedjenek. – Ekkor a féltünde intett Nicholasnak, hogy húzódjanak távolabb Tukától. Amikor hallótávolságon kívülre értek, folytatta: – Van még valami. Foglyokat ejtettek.
– Foglyokat?
– Nőket.
A nagyherceg hosszan elgondolkodott, majd lassan, színpadiasan előhúzta a kardját. Döngő léptekkel közeledett Tukához, aki holtsápadtan várta, mire készül az elvadult külsejű fiatalember.
– Encosi? – nyögte.
Nicholas a kis ember torkához szegezte kardja hegyét.
– Most pedig mesélsz nekem a nőkről.
Tuka zokogva térdre rogyott.
– Kegyelmezzen, nagyuram, amiért annyira ostoba voltam, hogy hazudni próbáltam egy ilyen tiszteletreméltó kapitánynak. Mindent elmondok, ha oly kegyes lesz, és megengedi, hogy lélegzetet vegyek, amíg Kal úrnő meg nem öl.
– Beszélj! – rivallt rá Nicholas, miközben igyekezett tőle telhetőleg fenyegetőnek látszani.
Meggyőző tehetett, mert Tukából csak úgy ömlöttek a szavak. Az egyik nő egy nemes lánya volt, rangja szerint rándzsána (bár Nicholasnak fogalma sem volt, mit jelenthet ez), akit négy szolgálólánya kísért. A hölgy Kilbar városából származott, és „a hadúr” címen emlegetett férfiúhoz, vagyis a Kígyó-folyó Városának uralkodójához tartott. A tervek szerint hozzá ment volna feleségül. Tuka gazdája, Andres Rusolavi szép pénzt kapott azért, hogy közvetítse a házasságot, és biztonságban eljuttassa a lányt Khaipurból a Kígyó-folyó Városába.
Tuka megesküdött, hogy azt hiszi, a banditákat valójában azért bérelték fel, hogy viszályt szítsanak a hadúr és a Dhiznasi Bruku között – ami Nicholas szerint alighanem valami kereskedelmi társulás vagy szövetség lehetett.
– Kinek állhat ez érdekében? – kérdezte Ghuda.
Tuka összezavarodott.
– De hát olyan messziről csak nem jöhettek, hogy ne tudják, mennyi ellensége van a hadúrnak. Az a legvalószínűbb, hogy a támadás a mahartai rádzsa műve, mivel ő jelenleg is háborúban áll a hadúrral.
– Nagyon távoli városból érkeztünk.
– A gazdám és szövetségesei szeretnék elnyerni a hadúr jóindulatát azzal, hogy számos ajándék kíséretében elviszik hozzá legújabb mátkáját.
– És valószínűleg ennek a rádzsának is küldtek ajándékokat – jegyezte meg Ghuda.
Tuka elvigyorodott.
– A gazdám arról ismert, hogy minden lehetőséget megragad, sab.
A sab kifejezést még Nicholas is ismerte: annyit jelentett, mester.
– Tehát ha megmentjük ezt a lányt meg a társnőit, nemcsak a gazdádtól, hanem ettől a hadúrtól is jutalomra számíthatunk – töprengett a nagyherceg.
– A gazdámtól nagyon valószínű, encosi, de hogy a hadúrtól...? – vonta meg a vállát. – Már így is nagyon sok felesége van.
– A támadás nem jelenthet komoly gondot – mondta Calis.
– De az, hogy életben tartsuk a lányokat, igen – vélte Amos.
– Milyen a táboruk? – kérdezte Nicholas miközben leguggolt, és elsimította a földet maga előtt.
Calis előhúzta a tőrét, és rajzolni kezdett vele a porba.
– Négy kocsijuk van, és nagyon magabiztosak, mert nem szekértábor alakzatban rendezték el őket. Egyszerűen csak félrehúzódtak az útról, tehát nem számítanak bajra. – Négy hosszú vonalat húzott a földön, ezzel jelezve a járművek helyzetét. – A lányokat a második kocsiban tartják.
– Hány férfi van velük?
– Szekerenként négy; valamennyien jól felfegyverkezve.
– Milyen közel osonhatunk?
– A folyó felőli oldalon magas a fű. Szerintem öten-hatan akár húszlépésnyire is eljutunk, anélkül hogy észrevennének.
– Hányat tudnál leszedni közülük távolból?
– Akár mindet, ha lenne elég nyílvesszőm. Hármat vagy négyet valószínűleg úgy, hogy közben rá sem jönnének, mi történik. Talán többet is, ha elég részegek.
Nicholas ismertette a tervét:
– Marcusszal és néhány emberrel mögéjük kerülünk a fűben. Mi onnan támadunk, Ghuda és tíz másik katonánk pedig erről az oldalról. A többiek a kocsik hosszában csapnak le rájuk, és azt akarom, hogy erre te add ki a parancsot, Calis. Mi akkor indulunk, ha kiáltozást hallunk.
A féltünde kis gondolkodás után megszólalt:
– Azt akarod, hogy megöljem a nőkhöz legközelebb esőket?
– Előre nem tudom megmondani, hogyan reagálnak majd; öld meg vagy használd őket túsznak, ahogy jobbnak tűnik. Könnyedén legyűrhetjük tizenhatukat, de nem biztosíthatjuk, hogy a hölgyeknek ne essék bántódásuk. Ez lesz a te feladatod.
Calis bólintott.
– Elég ideig feltartom majd a rablókat, hogy ti érjetek előbb a nőkhöz.
– Helyes.
A nagyherceg kiadta az utasításokat a katonáknak, akiket a támadáshoz válogatott, majd Anthonyhoz és Nakorhoz fordult.
– Maradjatok itt azokkal, akik nem elég erősek a harchoz, és csak akkor gyertek utánunk, ha minden elcsöndesedett! Lehet, hogy szükségünk lesz a tudományotokra.
– Találtam itt néhány dolgot, ami jól jöhet a sebek kezelésénél – mondta Anthony.
– Várni fogunk – biccentett Nakor.
Féltucatnyi embert hagytak hátra, köztük Brisát, aki szemmel láthatóan nem is akart részt venni a csatában.
Már majdnem lement a nap, mire odaértek, ahol Ghuda várt rájuk. A férfi egy domb tetején hasalt, ahonnét jól lehetett látni a leghátsó kocsit. Amikor Nicholas felkúszott hozzá, megszólalt:
– Már nagyon részegek; azt hiszem, kicsivel ezelőtt összeverekedtek a nők miatt. Látod?
A nagyherceg odanézett, és valóban, egy holttest feküdt az egyik szekér alatt.
– Nem túl békésen intézik el a vitákat, mi?
– Tényleg nem – értett egyet a zsoldos. – Mi a terv?
– Magammal viszek egy csapatot a túloldalra – felelte Nicholas. – Calis távol tartja a banditákat a lányoktól, mi meg három oldalról lecsapunk rájuk.
– Nem túl részletes, de nekem sincs jobb ötletem – mondta Ghuda.
A nagyherceg intett a katonáknak, hogy váljanak szét a megbeszéltek szerint. Calis vezetésével néhányan elindultak egy, az úttal párhuzamos szikla fedezékében: A második szekérrel szemközt megálltak, majd a féltünde jelzett Nicholasnak, hogy ők is indulhatnak.
A fiú meggörnyedve futott, és amikor elérték a tervezett helyet, készenlétbe parancsolta a katonákat. Minden a gyorsaságon és a meglepetésen múlott. Ha a rablók jól szervezettek lettek volna, tizenöt felfegyverzett harcos több, mint elég lett volna Nicholasék visszaszorítására.
Calis embereinek csatakiáltására a nagyherceg is felpattant, és futni kezdett. Nem nézett hátra, hogy a többiek követik-e; feltételezte, hogy igen.
A táborban zűrzavar fogadta. Egy férfi felállt – a kezében kis korsót tartott, amelyből valami borostyánszínű folyadékot öntött le a torkán –, és amikor észrevette a felé rohanó Nicholast, zavartan álldogált, miközben a likőr végigfolyt az arcán. Végül aztán elhajította a flaskát és előrángatta a kardját, de valaki rögtön vállon is találta egy tőrrel.
A nagyherceg elviharzott mellette és megölt valakit, aki éppen megfordult, hogy lássa, mi ez a zaj. Aztán újabb fegyveres termett előtte, és harcolni kezdtek.
Nicholas annyira az ellenfelére összpontosított, hogy alig volt tudatában a körülötte zajló küzdelemnek. A férfi középkorú veteránnak tűnt, aki egyszerű, közvetlen támadást intézett a fiú ellen. A nagyhercegnek egy pillanatig sem tartott, amíg rájött a végrehajtott lépéskombinációra, és könnyedén leszúrta a rablót.
És már véget is ért a csata. Amikor Nicholas körülnézett, rájött, hogy emberei egy szervezetlen és részeg társaságon ütöttek rajta, ezért a banditák többségét még azelőtt megölték, mielőtt azok ráébredtek volna, hogy megtámadták őket.
A nagyherceg meglátott egy matrózt Amos hajójáról. Megragadta a férfit, és kiadta neki a parancsot:
– Gyűjtsetek össze minden fellelhető fegyvert, valamint minden egyebet, aminek hasznát vehetjük! Vigyázzatok, senki se dobja a hullákat a folyóba!
Ódament a második szekérhez, amelyen öt rémült nő (nagyjából vele egykorúak) kuporgott. Kettejükről rongyokban lógott a ruha, és kék foltok éktelenkedtek az arcukon.
Mivel más nem jutott eszébe, Nicholas azt kérdezte:
– Jól vagytok?
Az egyik, selyemköntöst viselő nő felelt:
– Semmi bajunk.
Tágra nyílt barna szeme és remegő hangja azonban elárulta, hogy nem biztos benne: most megmentették őket, vagy csak az egyik rablócsapattól egy másikhoz kerültek. Nicholasnak elakadt a szava, amikor észrevette, milyen hihetetlenül szép a nő.
Amikor észrevette, hogy bámulja őt, a fiú megrázta magát, majd megnyugtatta:
– Biztonságban vagytok.
Körülnézett, és meglátta Ghudát. Az idős zsoldos átfésülte a tábort.
– Ezek nem képzett katonák voltak – mondta, amikor a fiú odaért hozzá.
A nagyherceg is egyetértett.
– Kiválasztották a létező legrosszabbul védhető pontot az úton, és még őrszemeket sem állítottak.
Ghuda a szakállát vakargatta.
– Vagy azt hitték, nincs senki a környéken...
– Vagy erősítésre vártak – fejezte be a hirtelen felbukkanó Nakor.
– Jobb lesz, ha rendet teremtünk, és eltűnünk innen, amilyen gyorsan csak lehetséges – bólintott Nicholas.
– Már késő – mutatott fel a kis emberke a dombra, ahol a rajtaütés előtt Ghuda csapata várakozott.
Odafentről felsorakozott lovasok figyelték őket szenvtelenül.

 

 

15.
A váratlan fordulat

Nicholas jelt adott.
Az emberek egy része gyorsan felsorakozott a szekerek mögötti jól védhető helyen, miközben a többiek összeszedték a halott banditák kardját és íját. Marcus egy rövid íjjal a kezében bukkant fel unokaöccse mellett.
– Nem az én ízlésem – mondta, miközben próbaképpen megfeszítette a húrt –, de azért megteszi.
– Jeshandik! – kiáltott fel ekkor Tuka, hevesen mutogatva a tucatnyi lovas felé.
– Talán a barátaink? – érdeklődött Nicholas.
A kis embert láthatólag aggasztotta a kérdés.
– Békeszerződésünk van a Tavaszi Gyülekező idejére, amikor mindenki szabadon jöhet-mehet és kereskedhet. De annak már vége; mi pedig az ő oldalukon vagyunk.
– Az ő oldalukon? – kérdezett vissza Harry, aki kopott rövid kardot lóbált a kezében.
Tuka bólintott.
– Shingazi Átkelőtől északra, aztán pedig nyugatra addig, ahol a Kígyó-folyó majdnem találkozik a Vedrával; azonkívül a folyótól egészen a sivatagig a füves síkság a jeshandik otthona. Senki sem haladhat át rajta az engedélyük nélkül. Olykor végtelenül vendégszeretők, máskor viszont alig többek közönséges útonállóknál. Az ott elöl, akinek piros rojtok díszítik a kantárszárát, a hetman, aki pedig nagyon fontos személyiség.
– Nos, mi is várhatunk addig, amíg ők – mondta Nicholas.
Kisvártatva újabb tucatnyi lovas bukkant elő az északi, illetve a déli oldalon.
– Lehet, hogy mégsem várhatunk – gondolta meg a nagyherceg.
Azzal felmászott az egyik kocsi tetejére, és magasra tartotta a kardját, hogy mindenki lássa. Azután látványos mozdulatokkal visszadugta a fegyvert az oldalán lógó hüvelybe, majd leugrott a szekérről.
– Ghuda, te velem jössz – parancsolta. – Martus, te és Calis fedeztek bennünket, ha sietve kell visszatérnünk.
Az idős zsoldos csatlakozott a nagyherceghez, és kettesben elindultak egy ponthoz a tábor és a dombtető között félúton. Két lovas otthagyta a többieket, és lassacskán lekocogtak a völgybe.
Amíg közeledtek, Nicholas szemügyre vette őket. Minden jeshandinál volt íj és tegez, azonkívül kardot és késeket is hordtak maguknál. Hosszú, sötét köntöst viseltek tunikájuk és nadrágjuk fölött, a fejükön pedig indigókék vagy vörös kúpos kalpag díszelgett, némelyik nyakvédővel kiegészítve. Arcukat szövetdarabokkal védték a portól, így csak a szemük látszott.
Amikor odaértek Nicholashoz és Ghudához, megálltak. A nagyherceg a Jal-Pur-i sivataglakók módjára homlokához, szívéhez, majd hasához érintette a kezét, és elmondta az általuk használt udvarias köszöntést:
– Béke legyen veletek!
Az egyik lovas a kesh nyelvnek abban a változatában szódalt meg, amely a vidék köznyelvének tűnt:
– A kiejtésed szörnyű. – Aztán leugorva a lováról hozzátette: – De legalább udvarias vagy. És persze béke legyen veletek is – intett szertartásosan. Amikor a férfi közelebb lépett, Nicholas élénkkék szempárt látott elővillanni az indigószín fátyol fölül. – Mi történt itt? – kérdezte a jeshandi a szekerek felé mutatva.
Nicholas beszámolt neki a rajtaütésről, és arról, hogyan szerezték; vissza a kocsikat. Majd így fejezte be:
– Elhagyni szándékozunk a jeshandik földjét, és nem akartunk megsérteni benneteket. Ez a karaván útban van a tavaszi Gyülekezőről célja felé. – Remélte, hogy meggyőzően adta elő igényét, hogy tartsák tiszteletben a békeszerződést addig, amíg a gyülekezőről érkezők nem távoznak a jeshandi területről.
A lovas, aki eddig beszélt hozzájuk, most levette a fátylát. A férfi fiatal vonásait magas arccsontja és átható tekintete tette különlegessé. Nicholasnak ismerősnek tűnt, és hirtelen arra is rájött, miért.
– Calis! Nem ártana, ha idejönnél – kiáltott hátra.
A féltünde leugrott a szekér tetejéről.
– Mi van? – kérdezte Ghuda értetlenül.
– Nézd meg az arcát! – felelte a nagyherceg.
– Talán valami sértőt találtatok az arcomon? – érdeklődött a lovas feszülten, és látszott rajta, hogy egy szempillantás alatt képes elégtételt venni, ha kell.
– Nem, csak nem hittük volna, hogy a jelen körülmények között találkozunk valakivel a te fajtádból.
A férfi előrehajolt, farkasszemet nézett Nicholasszal, és harciasan rákérdezett:
– Egészen pontosan hogy érted azt, hogy „az én fajtámból”?
Calis éppen idejében ért oda ahhoz, hogy hallja a szóváltást, így ő válaszolt:
– Úgy értette, hogy nem számítottunk arra, hogy egy edhellel találkozunk itt:
A lovas zavartan megrázta a fejét.
– Bármit is jelentsen az a szó, engem a nevemen és a címemen kell szólítanotok.
Calis nehezen tudta. elrejteni meglepetését.
– A neveden és a címeden?
– Én Mikola vagyok, a Zakosha Lovasok hetmanja.
A nagyherceg ismét meghajolt, elvonva a hetman figyelmét Calis zavaráról:
– Én pedig Nicholas vagyok, ennek a csapatnak a kapitánya, és nem szeretnék az ellensége lenni olyan embereknek, akik a barátaim is lehetnének.
– Jól beszéltél – mosolygott szélesen Mikola. – De engem nem érdekelnek a városi emberek gondjai. – Majd vádlón Nicholasra szögezte mutatóujját, és a mosolya elenyészett. – Az érdekel, hogy ki fogja kifizetni a kecskéimet!
– A kecskéidet?
– Pontosan. Talán nem láttátok a felnőtt példányok fülében a tetoválást? Vagy nem ismertétek fel a jelemet? Ne mondd, hogy nem vettétek észre, amikor lemészároltátok és megettétek őket! Egyáltalán mit kerestetek olyan közel a világ pereméhez? – Válaszra sem várva folytatta: – Itt letáborozunk, és számos dolgot megbeszélhetünk. De először is a kecskéink áráról fogunk tárgyalni.
Azzal visszaszállt a nyeregbe, fellovagolt a dombtetőre, és parancsokat harsogott társai felé.
– Mi volt ez az egész? – érdeklődött Ghuda.
– Ez a férfi tünde – felelte Nicholas.
– Én nem vettem észre semmit, a füle meg rejtve maradt. Különben is, Calison kívül eggyel sem találkoztam közülük.
Calis bólintott.
– Lehet, hogy még sosem találkoztál anyám népével, de attól még így van. Ő is edhel, és ráadásul fogalma sincs, mit jelent ez a szó.
Calis látható aggodalommal az arcán nézett a lovas után.

 

Napszállta után Mikola vendégül látta őket a sátrában. Calis az est nagy részében néma maradt. Lehet, hogy a jeshandik vezetőjét felbosszantotta, hogy levágták a kecskéit, de vendégszeretete világosan megmutatkozott abban, hogy óriási lakomát tartott a Ragadozó túlélőinek tiszteletére.
Tuka Nicholasszal, Harryvel, Ghudával, Nakorral, Marcusszal, Amosszal és Anthonyval tartott a hetman sátrába, amelyet ő jurtának nevezett. A hatalmas kör alakú építmény favázára nemezelt kecskeszőrt és birkagyapjút feszítettek. Mikola akár kéttucatnyi embert is kényelmesen leültethetett odabenn. A vázat teleaggatták a legkülönbözőbb színű és mintájú zászlókkal, lobogókkal: volt köztük arany, ikonokkal díszített vörös szövet, de gyöngyökkel szegélyezett állatbőr is. A levegőt nehéz fűszerillat ülte meg, mert állandóan égett bent a tömjén, hogy elnyomja a lovak és az emberi izzadság sokkal kellemetlenebb szagát. Nicholas előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nép nem jut túl gyakran fürdővízhez.
Brisának – a lány nagy bosszúságára – megmondták, hogy nők nem léphetnek be a hetman sátrába, eltekintve persze a vezér feleségeitől, de ők is csak uruk szórakoztatására tartózkodhatnak odabenn. Nem rendezett jelentet, de mormogása világosan megmutatta, mi a véleménye a dologról. Nicholas észrevette, hogy Marcus elmosolyodott, amikor meghallotta a lány káromkodását; biztos volt benne, hogy unokabátyja is ugyanarra gondol, amire ő: mindketten örülnek, amiért kezd visszatérni Brisa életkedve.
Miután megették a különlegesen finom vacsorát, és ittak hozzá egy kevés testes bort, Nicholas megszólalt:
– Mikola, nagylelkűséged határtalan.
– A vendégszeretet törvénye szent és sérthetetlen – felelte a hetman szelíden mosolyogva. – Most pedig áruljatok el nekem valamit: jó fülem van az akcentusokhoz, de a tiétekhez hasonlót még sohasem hallottam. Honnan jöttetek?
Nicholas mesélt neki az útjukról, és Mikola láthatólag nem jött zavarba attól az állításától, hogy az óceánon túlról jöttek.
– Sok ősi történet szól hasonló utazásokról – magyarázta, majd mélyen a nagyherceg szemébe nézve azt kérdezte: – Melyik istenben hisztek?
Nicholas – érezve a feszültséget a férfi hangjában – óvatosan válaszolt:
– Társaságunk tagjai számos istent imádnak...
– De mindenekfölött Al-maralt – vágott a fiatalember szavába Nakor.
A hetman bólintott.
– Mivel külföldiek vagytok, a ti dolgotok, hogy miben hisztek, és amíg a jeshandik vendégszeretetét élvezitek, biztonságban vagytok. De tudnotok kell, hogy ha elhagyjátok a földjeinket, és valaha is vissza akartok térni ide, hűséget kell esküdnötök az Egyetlen Igaz Istennek, különben az életetek fabatkát sem ér. Az összes többi isten csak az Ő kivetülése.
Nicholas biccentett, majd Nakorra nézett.
– Mit tudsz azokról az ősi történetekről? – kérdezte Calis a hetmantól.
– Valaha mi is azon a földrészen éltünk, amelyen ti – kezdte Mikola. – Legalábbis a Könyv ezt állítja, és abban csak Isten igaz szavai szerepelnek, tehát így kellett lennie. Van még valami, amit tudni kívánsz? – nézett Calisra.
A férfi bólintott.
– Ti rokonságban álltok az én népemmel.
– Te is a hosszúéltűek közé tartozol? – kerekedett el kissé a hetman szeme.
Calis hátrasimította a haját, hogy látsszon kissé felfelé ívelő füle.
– Al-maral neve legyen áldott! – mondta Mikola, és viszonzásképpen ő is félresöpörte hosszú szőke haját, hogy megmutassa tényleg hegyes fülét. – De a tiéd nem ugyanilyen! Hogy lehet ez?
– Édesanyám a te fajtádból való felelte Calis lassan, tagoltan. – Ő népünk királynője Elvandarban.
Ha Calis valami reakciót várt, hát csalódnia kellett.
– Folytasd! – kérte Mikola.
– Atyám viszont ember, bár különleges mágia járja át a testét.
– Ebben igazad lehet – helyeselt a hetman –, mert törzsünk legrégebbi emlékei között sem szerepel olyan, hogy a rövid- és a hosszúéltűek egyesüléséből utód származott volna. Tapsolt egyet, mire egy szolga behozott egy tál vizet. A férfi megmosta a kezét, majd így szólt: – Éppen ezért a jeshandik népénél tiltott az efféle egyesülés.
– Az én népem számára nem tilos – jelentette ki Calis –; de nagyon ritka, és szinte mindig boldogtalan véget ér.
– Te a rövid- vagy a hosszúéltűek közé tartozol? – kérdezte Mikola.
– Még nem tudom, ezt majd az idő dönti el – felelte szomorú mosollyal a féltünde.
– A Könyv azt írja – mondta a hetman –, hogy a hosszúéltűek ezen a földön vándoroltak, amikor az igazhitűek megérkeztek a tengeren túlról. Keserű küzdelem dúlt közöttünk, míg végül a hosszúéltűek meghallották isten szavát, és elfogadták a hitet; Al-maral kegyelméből. Azóta úgy élünk, mint a testvérek.
– Ez sok mindent megmagyaráz – bólogatott Calis.
– A Könyv mindent megmagyaráz – jelentette ki a hetman határozottan.
Nicholas féltünde barátjára nézett, aki intett, hogy befejezte.
– Mikola, sosem tudunk kellőképpen köszönetet mondani a mesés vendéglátásért – udvariaskodott a nagyherceg.
– Nem szükséges megköszönnötök; mindig annak kell hálásnak lennie, aki adhat, mert az írás szerint csak az ismerheti meg a bőkezűséget, aki ad. – A főnök egy darabig a fogát piszkálta egy hosszú fapálcikával, majd témát váltott: Nos, mi a terved, hogyan fogtok fizetni a kecskéimért?
Hosszú alkudozás következett. Nicholas tudta, hogy hátrányos helyzetben van, mivel az üzlet már megköttetett: most csak a fizetségről vitatkoznak. Az éjszaka előrehaladtával az állatok minősége folyamatosan javult, miközben a nagyherceg nem tehetett mást, mint hogy ócsárolta őket, mondván, hogy a húsuk inas, rágós és íztelen volt. Végül így is legalább háromszor annyit fizetett, mint amennyit a kecskék valójában értek. Ha Mikola érdekesnek is találta a Királyság pecsétjét az érméken, mindenesetre nem mutatta; elégedettnek látszott a pénz minőségével és súlyával, és ennyi elég is volt.
Ezután Nicholas fegyverekre és készletekre alkudott. Mire befejezte a vásárlást, a teljes csapatnak megfelelő felszerelése volt, viszont későre járt, és ő iszonyatosan elfáradt. Jó éjszakát kívánt a hetmannak, és társaival együtt visszatért a szekerekhez.
– Calis, hogy értetted azt, hogy a Könyvnek az a bekezdése sok mindent megmagyaráz? – kérdezte út közben.
A féltünde vállat vont.
– Mindig azt tanultam, hogy az edhelek, a tündék eredetileg egy fajt alkottak, egy királynővel – az anyámmal – az élükön, és egyetlen otthonuk volt, Elvandar. Azelőtt pedig a valherukat szolgáltuk. A Káosz Háborúk után három különböző törzsre váltunk szét: az eledhelekre (ez volt anyám népe), a mordelekre (akiket ti a Sötét ösvény Testvériségének hívtok), és a glamredhelekre, más néven az őrültekre. De most már látom, hogy olyan fajtársaink is vannak – pillantott hátra a válla fölött –, akik sohasem ismerhették meg elvandari otthonunkat. Legendáink csak azokról szólnak, akik ugyanazon a kontinensen élnek, amelyen a ti Királyságotok is fekszik. Erről a népről semmit sem tudunk.
– És ők sem tudnak semmit rólatok – egészítette ki Nakor.
– Mi volt ez a dolog Al-marallal? – kérdezte Nicholas.
Nakor a fejét ingatta.
– Kényes ügy, Vallásháborúk, mégpedig a legrosszabb fajtából. Évszázadokkal ezelőtt szakadás történt Ishap egyházában, mégpedig azok között, akik azt hitték, ő az egyetlen isten minden másik fölött, és azok között, akik azt állították, ő Al-maral, vagyis minden isten, tehát a kisebb istenségek tulajdonképpen az ő különböző kivetülései. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a viszály egyben hatalmi harcot is jelentett az egyházon belül, míg végül Al-maral követőit eretneknek kiáltották ki, és vadásztak rájuk. A legenda szerint a Nagy Kesh Birodalomban élő hívek a sivatagba menekültek és elpusztultak, néhányan azonban hajóra szálltak, és elvitorláztak a Végtelen-tengeren.
– Ez megmagyarázná, miért beszélnek mindannyian keshül – mondta Ghuda.
– Inkább úgy, ahogy évszázadokkal ezelőtt beszélhettek a Császárságban – jegyezte meg Harry.
– Encosi tehát az óceánon túlról érkezett? – szólt közbe Tuka.
– Mondtam már, hogy egy távoli városból jöttünk – intette le Nicholas.
A kis ember tekintete elárulta, mire gondol, amikor tovább kíváncsiskodott:
– Akkor bizonyára nagyon fontos ügy miatt keltek át az óceánon, nem igaz?
– Olyan ügy miatt, amit a gazdáddal kívánok megbeszélni – zárta le a témát a nagyherceg. Amikor azonban látta, hogy milyen csalódottan fogadja gazdagságról szőtt álmainak elillantát a kis ember, hozzátette: – De a te jóvoltodból a rándzsánát is eljuttatjuk a hadúrhoz.
– A gazdám legnagylelkűbb pillanatában is úgy fogja ítélni, hogy fáradozásaim éppen csak fedezik a kárt, amit azzal okoztam, hogy nem tudtam megvédeni a karavánját – felelte Tuka.
– Vigyél el minket a gazdádhoz, és majd mi gondoskodunk róla, hogy neked is megérje a dolog.
A férfi arckifejezése ismét megváltozott.
– Ó, köszönöm, ön igazán nagylelkű, encosi.
– Meg kell tanulnunk néhány tudnivalót arról, hogy mennek a dolgok errefelé. Tehát, nagylelkűségünkért cserébe, eligazítasz bennünket hazád szokásaiban.
– Természetesen, encosi.
A szekerekhez érve azt látták, hogy Brisát két matróz őrzi.
– Mi történt? – csodálkozott Nicholas.
Az egyik matróz a Királyság nyelvén felelt:
– Már majdnem megfojtotta az egyik lányt ezen a kocsin, mire lerángattuk róla, fenség.
– Többé ne hívj így! – parancsolta a nagyherceg. – Én a csapat kapitánya vagyok, és beszélj kesh vagy natali nyelven!
A tengerész natali dialektusra váltott:
– Nem tudom, miért, de ez a nőszemély megpróbálta megölni azt, akin az a rengeteg ékszer van.
– Ékszer?
– Azt, akit a többiek rándzsánának hívnak.
– Brisa, mi történt? – térdelt le Nicholas a lány mellé.
– Senki sem nevezhet engem...
A nagyherceg felemelte a kezét, hogy lecsöndesítse a lányt.
– Kezdjük elölről!
– A saját dolgom után jártan, amikor az a turcsi orrú baba odahívott, és megkért, hogy hozzam el neki a ládikóját, ami az első kocsiban volt. – Összehúzva szemét a második szekér felé pislantott. – Gondoltam, mért is ne? Odaviszem neki, mire ő kinyitja, és elkezdi magára aggatni az összes ékszerét. Ezek után megparancsolja nekem, hogy hozzak neki vizet, mert fürödni óhajt. Mondom neki, hogy hozzon magának, ha akar, erre ő fogja, és egyszerűen le...
Nicholas ismét félbeszakította.
– Ezért próbáltad megölni?
– Csak egy kicsikét. Abbahagytam volna, mielőtt meghal.
A nagyherceg felállt.
– Azt hiszem, meglátogatom a vendégünket.
Azzal odament a második szekérhez. Látta, hogy az oldalán körös-körül leeresztették a vásznat, hogy ne lehessen benézni. A kocsi hátuljánál megállt, és kopogott az ajtón.
Odabentről egy hang megkérdezte, ki az, mire ő azt felelte:
– Nicholas... Nicholas kapitány.
Nyílt az ajtó, és egy fiatal lány kidugta a fejét a nyíláson.
– Úrnőmet rendkívül lesújtotta a kis szajha támadása. Jöjjön vissza holnap! – mondta fensőbbséges hangon. – És ne ölesse meg a szajhát, amíg úrnőm fel nem ébred! Ő is szeretné végignézni a kivégzést.
Az ajtó becsukódott, és Nicholas nagyokat pislogott. Ellenállt a kísértésnek, hogy benyisson, és a szolgáló után eredjen, mert úgy ítélte, mindenkinek jobb lesz, ha alusznak rá egyet. Azonkívül fogalma sem volt, mit mondhatna.
Visszasétált a tábortűzhöz, és leült Brisa mellé.
– Majd reggel elrendezem – ígérte.
– Azt mondta rám...
– Tudom, mit mondott – szakította félbe Nicholas. – Majd reggel elrendezzük ezt a dolgot. Most pedig menj aludni!
A nagyherceg megkérte Tukát, Amost, Ghudát és Nakort, hogy csatlakozzanak hozzá a tűz mellett.
– Tuka – kezdte – mi, ha nem is gazdaggá, legalábbis jómódú emberré tehetünk téged. Ha viszont megpróbálsz félrevezetni bennünket a későbbi haszon reményében; ez a barátom – mutatott Ghudára – vidáman kitöri a nyakadat. Most pedig beszélj nekünk erről a nemzetről!
– Nemzetről, encosi? – kérdezett vissza a férfi értetlenül.
– Erről a vidékről. Ki uralkodik itt?
– A jeshandik magukénak vallják a folyónak ezen a partján elterülő földeket.
– Mi a helyzet a túlparttal?
– Az senkié, encosi. Túl messze vagyunk a Kígyó-folyó Városától, encosi. Mivel a hadúr katonái nem őrjáratoznak errefelé, ezért nem is terjesztette ki uralmát erre a területre. A többi város meg a hegyek túlsó oldalán fekszik. Az ott élőknek pedig megvan a saját vezetőjük.
Késő éjszakáig beszélgettek, s közben ráébredtek, milyen különös és szokatlan ez a világ, amelybe belecsöppentek. Nem léteztek országok, birodalmak vagy más nagyobb politikai szerveződések; Tuka nem is értette az ezzel kapcsolatos kifejezéseket. Ezen a földrészen városállamok alakultak (saját független uralkodóval), amelyek mindegyike azt a területet tartotta magáénak, amelyet fegyveres erővel le tudott igázni. Kelethonban a Kígyó-folyó Városa volt a vezető nagyhatalom, de jelentős erőnek számított még a jeshandikhoz kapcsolódó laza törzsszövetség is. Mostanság azonban őket is a hadúr irányította, mert a húsz évvel korábban hatalomra került férfinak sikerült egymás ellen uszítania a törzseket.
A beszélgetés folyamán Nicholas rájött, hogy a vidék egyik pontjáról a másikra való utazáshoz mindenki zsoldosseregek szolgálatait veszi igénybe, s ezért is gondolta Tuka, hogy ő a „hatalmas kapitánya” harminchárom emberének.
Amikor a kis ember már annyit mesélt, hogy nem voltak képesek többet befogadni a fárasztó nap és a bőséges lakoma után, a nagyherceg alvást parancsolt. Megkérte Amost, hogy állítson néhány őrt, bár erre a jeshandik közelsége miatt valószínűleg nem volt komoly szükség. A rándzsána kocsija mellé viszont mindenképpen akart egy katonát.
Mivel már több, mint két hete a földön aludtak, a Mikolától vásárolt úti matrac olyan kényelmesnek tűnt, mint a legpuhább ágy, amelyben a nagyherceg valaha aludt. Nicholas lefeküdt, és a hajótörés óta először, mély pihentető álomba merült.

 

Nicholas átható sikolyra riadt. Fegyverrel a kézben ugrott talpra, és úgy pislogott, mint bagoly az éles fényben, miközben megpróbálta összeszedni magát. Néhány matróz is kivont karddal tekingetett körbe. Ekkor újabb sikolyt hallottak a második szekér felől. A nagyherceg eltette fegyverét, mivel egyértelműen dühös, és nem fájdalom- vagy félelemkiáltást hallottak.
Nicholas odament a kocsi végéhez, ahol az egyik crydee-i katona őrködött.
– Bocsásson meg, kapitány – mentegetőzött az őr –, de a hölgy azonnal látni kívánta önt, és amikor megmondtam neki, hogy nem ébresztem fel, rögtön visítozni kezdett.
A nagyherceg biccentett, majd intett a férfinak, hogy álljon félre. Kopogott az ajtón. Egy pillanat múlva egy fej bukkant elő.
– Elkésett! – jelentette ki a tegnapról ismert lány.
– Mondd meg az úrnődnek, hogy itt vagyok! – kérte Nicholas.
– Hamarosan fogadja önt.
Nicholas morcos volt, amiért felébresztették legédesebb álmából, azonkívül még nem is evett.
– Most fogad! – tolta félre a szolgálót.
Belépve le kellett hajolnia, mivel nagyon alacsony volt a mennyezet. A kocsi belsejét hálószobává alakították: a túlsó végén úti matracokat terítettek le, amelyen az együtt utazó öt nő kényelmesen aludhatott. A szekér innenső végében, a fal mellett csomagokat halmoztak fel, alighanem a hölgyek személyes holmijait. A ponyva egyik részét most felhajtották, hogy a rándzsána a nap fényénél kedvére szépítkezhessen a tükör előtt.
Nicholas most nézhette meg először igazán a nőt. Elképedt. Elsőre csak csinos lánynak látta, most viszont azt is észrevette, hogy legalább olyan szép, mint Abby, bár olyanok lettek volna egymás mellett, mint a nappal és az éjszaka. Abigail szőke hajával és világos bőrével szemben a rándzsána fekete hajú volt, a bőrszíne pedig a tejszínes kávéra emlékeztetett. Hatalmas barna szemét olykor sejtelmesen hosszú pillái mögé rejtette, telt ajkát pedig pillanatnyilag nem túl vonzó módon lebiggyesztette. Vörös selyembúzát sietve összehúzta magán, de így is elővillant alóla a fekete mellemelő szalag, amely a blúz alatt is kihangsúlyozta keble ívét. Nicholas kissé elpirult a csupasz idomok láttán. Zavara azonban pillanatok alatt megtört, amikor a nő rázúdította haragját.
– Hogy merészeltél belépni az engedélyem nélkül? – követelt választ a lány.
– Megtettem, és kész – felelte a nagyherceg. – Lehet, hogy otthon van némi hatalma, rándzsána, itt azonban én parancsolok. Ezt sose feledje! – Ekkor meghajtotta egyik térdét, hogy az ülő nő szemébe nézhessen, majd így folytatta: – Tehát, mi ez a képtelenség, hogy azt hiszi, egyetlen sóhajára ugrom?
– Nem nagyobb képtelenség, mint a te képzelgésed, hogy én ugrok teljesíteni a parancsaidat – felelte a nő dühösen szikrázó tekintettel. – Én vagyok a rándzsána! – Természetesen jössz, ha hívlak, paraszt!
Nicholas elvörösödött. Életében nem beszéltek vele még így, és nem tetszett neki a dolog. Kísértésbe esett, hogy megmagyarázza, az apja nagyherceg, a bátyja pedig egy napon király lesz, de úgy döntött, inkább leegyszerűsíti a dolgot.
– Hölgyem, ön a vendégünk, de az sem jelentene különösebb gondot, ha ehelyett a foglyunknak tekintenénk. Nem tudom, milyen sorsot szántak önöknek azok, akik kezéből megmentettük, de el tudom képzelni. – Kihívóan végigmérte a négy szolgálót, majd azt mondta: – Ötüket olyan összegért adhatnánk el a rabszolgapiacon, amiből még az unokáink is kényelmesen megélhetnének. Bár önért a rossz modora miatt valószínűleg kicsivel alacsonyabb árat kapnánk – mutatott a rándzsánára vádlón. – Javaslom, ne hozzon kísértésbe!
Azzal felállt; és megfordult. A nő utánaszólt:
– Még nem adtam engedélyt, hogy távozz.
Az ajtóhoz érve Nicholas visszanézett.
– Majd ha megtanulta, hogy némi hálát mutasson azok iránt, akik kimentették a rablók karmai közül, beszélhetünk. Addig viszont idebenn maradnak!
Kilépett a kocsiból, és becsukta maga mögött az ajtót, közben pedig odaszólt az őrnek:
– Ne hagyd őket kijönni egy darabig!
A katona tisztelgett, Nicholas pedig visszament a matracához. Feltekerte, majd intett Marcusnak és Amosnak, hogy kövessék. Kistávolságra a többiektől megállt.
– Csak mi hárman és Calis tudjuk, hogy mi itt a valódi tét, ezt sosem szabad elfelejtenünk. Jelenlegi helyzetünknek azonban van néhány előnye is.
– Hogyhogy? – csodálkozott Amos.
– Elvihetjük ezt a hangos és modortalan gyermeket a jövendőbelijéhez, és jó viszonyba kerülhetünk az illetővel. Ráadásul hihető történettel a tarsolyunkban érkezünk a városba: egyszerű zsoldoscsapat vagyunk, amely véletlenül épp a megfelelő időben és megfelelő helyen tartózkodott.
Marcus odahívta Tukát. Amikor a kis ember csatlakozott hozzájuk, megkérdezte tőle:
– Mire számíthatunk, amikor elérünk a Kígyó-folyó Városába?
– Encosi?
– Úgy érti, tart-e őrséget a hadúr a kapunál, vagy esetleg kell-e valamilyen hivatalnoknál jelentkeznünk, hogy beléphessünk a városba? – magyarázta a nagyherceg.
Tuka elmosolyodott.
– Bizonyára szükségük lesz egy bérelt kikiáltóra, aki mindenkinek elmeséli nagy tetteiket, mert így pénzesebb megbízásokat kaphatnak, encosi. Ami pedig a hadurat illeti, számára nincs jelentősége a városban történteknek, amíg nem zavarják a személyes nyugalmát.
– Voltam már ehhez hasonló helyeken – mondta Ghuda. – Ha úgy tekintjük, mint egy katonai tábort, nagyot nem tévedhetünk.
– Van még egy kis problémánk, mielőtt a város miatt kellene aggódnunk – jegyezte meg Amos.
– A Shingazi Átkelő – bólintott Nicholas.
– Gondolod, hogy a csónakos banditák ott fognak várni ránk? – kérdezte Marcus.
– Ezt kell feltételeznünk, különben a mi kis utazásunk csúfos véget érhet. Mi a helyzet – fordult Amoshoz –, mindenkinek van felszerelése?
– Van, de nem olyan, mint szeretném. Hat rövid íjjal rendelkezünk, és minden férfi kapott valami kardra emlékeztető eszközt. Pajzsunk nincs, de a jeshandik egyébként is csak állatbőrből készültet használnak. Páncélunk sincs. Ha zsoldosoknak is látszunk, igencsak szegényes a felszerelésünk:
– De van egy előnyünk – mondta Nicholas.
– Mégpedig? – kérdezett rá Harry.
– Nem tudják, hogy jövünk.

 

Egy órával azután, hogy Nicholas magára hagyta a rándzsánát, az egyik szolgáló ki akart menni valamiért, de az őr nem engedte. Hangos szóváltás kezdődött a katona és két lány között, ezért a nagyherceg is kénytelen volt segíteni. Türelme fogytán Nicholas egyszerűen visszalökte a szolgálókat a kocsiba, majd rájuk csukta az ajtót, és megparancsolta az őrnek, hogy reteszelje be.
Távoztában észrevette, hogy Brisa igencsak jól szórakozik a jeleneten. A közeledő csatával elfoglalva bosszantotta a lány önelégültsége.
– Csak egy okot adj, és téged is bezáratlak velük együtt! – fenyegetőzött.
Brisa előhúzta tőrét, és látványosan végighúzta hüvelykujját a fegyver élén.
– Ó, kérem, bátor kapitányom! Kérem!
Nicholas bosszúsan hessentette félre a lányt. Ekkor kiáltozás hallatszott a jeshandi táborból, és hirtelen nagy nyüzsgés támadt odaát.
– Tábort bontanak – jött oda Amos.
A nagyherceg bólintott.
– Jobb lesz, ha mi is indulunk. Tuka szerint, ha egész nap menetelünk, és csak napszállta után egy órával állunk meg, holnap alkonyatra ahhoz az átkelőhöz érünk.
Az admirális megvakargatta az arcát.
Megbeszélem a dolgot Ghudával, de azt hiszem, jobb lesz, ha korábban megállunk, és csak holnapután hajnalban érkezünk meg.
Nicholas megfontolta a dolgot. Tanulmányai alapján a csaták alapigazságai közé tartozott a tény, hogy az emberek hajnaltájban vannak a legrosszabb formában. Olyankor még vagy alszanak, vagy kimerültek a hosszú, unalmas, eseménytelen őrszolgálattól – mindenesetre napkelte előtt a legkevésbé éberek.
– Majd én beszélek Ghudával.
Néhány perccel a menetparancs kiadása után a jeshandik már az összes sátrat lebontották, és a közösség lassan útnak indult. A nagyherceget lenyűgözte a dolog. Mire az ő kis karavánjuk elkészült, a tündék már el is tűntek a szemük elől.
A folyó mentén kicsivel, de nem sokkal hűvösebb volt, mint a fennsíkon. És amennyivel kellemesebb volt az alacsonyabb hőmérséklet, annyival kellemetlenebb a rengeteg bögöly. Nicholas odasietett a rándzsána kocsijához, és felült a bakra. A lovakat Ghuda hajtotta, aki tapasztalt kocsisnak bizonyult. Miközben a négy szekér tovagördült, a nagyherceg hallotta a rándzsána panaszait odabentről. A lány tudomást sem vett arról; hogy alig néhány órája még tizenhat bandita fogságában volt, akik közül egy meghalt csak azért, mert testi örömökre áhítozott.
Néhány perccel később Nicholas arra riadt, hogy egy könnyű kéz ér a vállához. Ijedtében majdnem leugrott a bakról, de végül sikerült összeszednie magát, és hátrafordult. A szekér elején egy fej kukucskált ki a félrehajtott ponyva mögül.
– Az úrnőm panaszkodik a hőség miatt – mondta az egyik szolgáló.
– Rendben – felelte Nicholas. A lány viselkedésében valami rettenetesen bosszantotta. Úgy érezte magát, mint kiskorában, amikor a nővére folyton piszkálta őt. De még Elena is értelmes emberi lénnyé változott, amikor Nicholas abbahagyta vele kapcsolatos kisded játékait.
Néhány pillanattal később a panasz megismétlődött. Amikor a nagyherceg megfordult, egy másik szolgálót látott a nyílásban.
– Ha az úrnőtök veszi magának a fáradságot, és szépen megkér, hogy vetessem le a ponyvát, talán megfontolom a dolgot.
Heves vita hallatszott odabentről, majd ismét felbukkant az első szolgáló.
– Úrnőm őszinte szívvel kéri, hogy tekerjék fel a kocsi falait, hadd kapjunk egy kis friss levegőt.
Nicholas úgy döntött, nem erőlteti tovább a dolgot, ezért lemászott a szekérről. Mivel olyan lassan haladtak, hogy azok is lépést tudjanak tartani, akik nem fértek fel a kocsikra, nem okozott nehézséget neki, hogy meglazítsa a rögzítőket, aztán felhúzza, majd kikösse a ponyvát.
Amikor elkészült, egy különösen bájos szolgáló hajolt ki az oldalfal fölött.
– Úrnőm köszönet mond a bátor kapitánynak.
Nicholas félig-meddig bosszúsan pillantott hátra a válla fölött, és látta, hogy a rándzsána mereven bámul kifelé, és ügyet sem vet rá. Úgy tűnt, a szolgáló rádöbbent, hogy jobb, ha úrnője nevében is udvarias lesz.
A nap további események nélkül zárult. Nicholas Ghuda segítségével összegezte helyzetüket és lehetőségeiket. Az idős harcos egyszer csak azt mondta:
– Van valami zavarba ejtő azokkal a fiúkkal kapcsolatban.
– Micsoda? – kérdezte Nicholas.
Ghuda megigazgatta a gyeplőt, majd folytatta:
– Nem azok voltak, akiknek látszani akartak. A temetés során jól megnéztem őket, és nem katonák voltak.
– Banditák?
– Dehogy – rázta a fejét Ghuda aggodalmasan. Ha ez a Tuka igazat mond, a rajtaütést igencsak hatékonyan kitervelték: nem túl fantáziadúsan, de precízen. Tuka szerint a karaván őrzésével megbízott csapat jónak számított. Az a tizenöt viszont, akiket mi megtámadtunk, csupa zöldfülűekből állt. Ügyes kardforgatók voltak, akik önmagukban talán megállnák a helyüket, de semmi rend és fegyelem nem létezett a táborukban. A felük... szóval, a kezük puha volt, és öltözékük ellenére sem lehettek csóró útonállók. Inkább úgy festettek, mint jelmezbe bújt úri fiúk.
– Te mit gondolsz? – csóválta a fejét Nicholas.
– Szerintem valaki kifejezetten azt akarta, hogy valaki – talán a jeshandik – megtalálja ezeket a szekereket. – Ghuda megvakarta az állát. – Azt hiszem, csak egy részét látjuk annak, amit kellene.
– Tehát azt hiszed, hogy talán senki sem várja ezeket az embereket a Shingazi Átkelőnél – szögezte le Nicholas.
– Vagy olyasvalaki van ott, aki biztosítja, hogy ha mégis felbukkannának, akkor se menjenek tovább egy tapodtat se.
A nagyherceg bólintott. Lemászott a bakról, és előresietett az első kocsihoz, amelynek az elején Marcus és Tuka ült.
– Tuka! – szólt oda Nicholas.
– Igen, encosi – nézett rá a kis ember.
– Van olyan hely innentől Shingazi Átkelőig, ahol könnyű lenne rajtaütést szervezni?
Tuka némi töprengés után felelt:
– Igen, encosi. Van egy gyönyörű hely félnapnyira előttünk, ahol egy kis csapat is komoly gondokat okozhat egy egész hadseregnek.
– Hát ez csodás! – jegyezte meg a nagyherceg. Aztán odaszólt Marcusnak: – Álljatok meg!
Integetett a következő kocsinak, majd odarohant a harmadikhoz, amelyen Calis és Harry üldögélt.
– Tuka szerint félnapnyira innen van egy hely, ahol könnyedén csapdát állíthatnak, és Ghuda valószínűnek tartja, hogy ez meg is fog történni – mondta a féltündének.
Calis bólintott, és egy szó nélkül leugrott a szekérről, majd könnyű ügetéssel előre indult. A negyedik kocsihoz érve Nicholas az ott ülő Amost és Brisát is tájékoztatta, hogy miért álltak meg.
– Hát, Ghuda érti a dolgát, annyi szent – szállt le az admirális.
Nakor és Anthony a szekér hátuljában ültek, a még mindig kezelésre szoruló katonák között. Amikor leszálltak, Nakor azt mondta:
– Ghuda érti a dolgát; ha akarná, akár saját sereget is vezethetne. – Aztán körülnézett. – Anthony! Ez a hely éppúgy megfelel, mint bármelyik másik.
– Mire? – kérdezte Nicholas.
– Hogy meglássuk, sikerül-e még meghatároznom a foglyok tartózkodási helyét – felelte a fiatal varázsló. – A hajótörés óta meg sem próbáltam.
A nagyherceg bólintott, hogy érti, Anthony pedig behunyta a szemét. Egy hosszú perc után megszólalt:
– Halvány a jel, de arra vannak – mutatott dél felé.
– Nos, úgyis arra megyünk – jegyezte meg Nicholas.

 

Calis a földön hasalt.
– Ott – mutatta.
Nicholas hunyorgott a lenyugvó nap fényétől. A magas fűben feküdtek, egy alacsony fallal körülvett nagy fogadótól nyugatra. Amit a nagyherceg látni akart, az egy csapat férfi volt az udvar túlsó sarkában.
– Azt hiszem, tizenketten vannak – mondta, miután összeszámolta őket.
– A zsivajból ítélve odabenn még sokkal többen lehetnek – jegyezte meg Ghuda.
Tulajdonképpen ünneplés hangjait hallották: kiáltozást, nevetést, zenét, és szórakozó férfiak és nők évődését. Nicholas hátrálva lekúszott a dombról. Olyan közel voltak, hogy – bár hamarosan beállt az éjszaka – nem akarta megkockáztatni, hogy meglássák.
A többiek követték, miközben visszasietett a karavánhoz, amely egy mérfölddel lejjebb táborozott. Ghuda azt javasolta, ne gyújtsanak tüzet, nehogy egy különösen éber őr észrevehesse a fényt a fogadóból A rándzsána mindenkivel közölte, hogy nem érdekli mások véleménye, és még bosszúsabb lett, amikor Nicholas ügyet sem vetett kitöréseire.
Útközben Ghuda egyszer csak megszólalt:
– Engem leginkább az a nagyjából tucatnyi fickó zavar, aki az udvaron lebzsel.
– Miért? – tudakolta a nagyherceg.
– Ezek profik, ha valamit is értek a szakmámhoz. Ők vezették a rajtaütést, ők szervezték az időzítést, a többiek pedig... nem tudom, kik lehetnek a többiek. De amíg ezek isznak és szajhákon civakodnak a fogadóban, addig a profik odakinn tárgyalnak valamiről.
– Árulás?
Ghuda vállat vont; a mozdulat még a kevéske esti fényben is jól látszott.
– Ezen tűnődőm. Azokat, akikre a karavánt bízták, nyilvánvalóan a sorsukra hagyták. De ha az a feladatuk, hogy megzavarják Tuka gazdájának szövetségét ezzel a hadúrral, miért nem ölték meg egyszerűen a lányt? Vagy miért nem vitték el a rabszolgapiacra? Vagy tartották fogva váltságdíjért? Miért nem tették föl egy csónakra? És miért hagyták meg azt a rengeteg ékszerét? Ahhoz képest, hogy banditák, nemigen érdekelte őket a zsákmány. – A zsoldos megvakarta a fejét. – Annyi kérdés merült fel, és semelyikre sem tudom a választ.
Nicholas nem szólt semmit a visszaút további részében. Amikor a közelbe értek, egy hang hasított az éj sötétjébe:
– Jó estét, kapitány!
A nagyherceg intett az őrszemnek, aki egy tüskebokor mögött rejtőzött, és halványan elmosolyodott a megszólítás, hallatán. Eltartott egy darabig, mire mindenki hozzászokott, hogy kapitánynak szólítsa őt, de végül mindannyian megtanulták, még Amos is, akinek láthatólag tetszett a helyzet iróniája.
Amikor a négyszög alakzatba rendezett szekerek közé értek, látták, hogy Marcus és a többiek éppen hideg vacsorájukat fogyasztják. Nicholas letérdelt unokabátyja mellé, mondván:
– A többségük most issza le magát a sárga földig.
– Mikor csapunk le rájuk? – kérdezte Marcus.
– Napkelte előtt.
Ekkor a mellettük üldögélő Brisa megjegyezte:
– Azt mondtad, a többségük.
– Nagyjából egy tucatnyian közülük tudják, mit csinálnak, és ők még gondot okozhatnak.
– Mekkora gondot? – érdeklődött Marcus.
– Kipróbált veteránoknak látszanak – felelte Ghuda, majd végigmérte a közelben ülő matrózokat és katonákat. – Nekünk több tapasztalt emberünk van, viszont hiányos a fegyverzetünk, és ráadásul még jó néhányan nem nyerték vissza teljes erejüket.
– De a mi oldalunkon van a meglepetés – mondta a nagyherceg.
– Remélem, igazad lesz – válaszolta az idős zsoldos.
Nicholas előhúzta a tőrét.
– A fogadó közvetlenül az átkelő mellett fekszik; az egyik oldalról a folyópart védi.
– Encosi – szólt közbe Tuka –, van egy csapóajtó a raktárszoba padlóján. Shingazi azért csináltatta, hogy könnyebben bevihessék az italt és az élelmiszert a folyóról.
– Voltál már ott?
– Nem is egyszer – felelte a kis ember.
– A hely építése alapján azt mondanám, a tulajdonos nemigen számít bajra – jelentette ki Ghuda.
– Nem, sab – helyeselt, Tuka. – A jeshandik évekkel ezelőtt átengedték ezt a területet még a mostani tulajdonos apjának, azonkívül rendszeresen érkeznek ide kereskedők és utazók. Shingazinak számos barátja van, és nincs ellensége, mivel tisztességes kereskedő és fogadós. Nem lenne könnyű annak a csapatnak, aki meg akarná támadni a Shingazi Átkelőt. Egy csomó ellenséget szereznének maguknak.
– Tehát ha itt csapunk le a banditákra, bajba sodorjuk magunkat? – kérdezte Nicholas.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, encosi, de így igaz.
– Ha viszont nem mutatkozunk, keresni fognak bennünket. Lehet, hogy a karaván mellett hagyott őrök hanyagok és lusták voltak, de legfeljebb fél nap múlva akkor is oda kell érniük, különben holnap délután kiküldenek értük valakit.
– És már oda is a meglepetés – tette hozzá Calis.
– Marcus és Calis! Fogjatok öt-öt embert, és vigyétek magatokkal az összes íjat! – Adta ki a parancsot Nicholas. – Azt akarom, hogy Calis csapata menjen körbe, és a folyó mentén jöjjön fölfelé vissza hozzánk. Marcus, ti pedig folyásirányban gyertek! A karaván egy darabig az úton marad, de még mielőtt meglátnánk a fogadót, az utolsó szirteknél letérünk róla. Körbemegyünk, és felmászunk arra a dombra a főkapuval szemben. – Egy percig gondolkodott, majd folytatta: – Ha elég részegek, talán észrevétlenül besurranhatunk, és lefegyverezhetjük őket.
– Feltéve, hogy az odakinn táborozók mind alszanak tette hozzá Ghuda.
– Nem, az is elég, ha csak három vagy négy őrt hagytak.
– Az az alacsony fal nem jelent védelmet, Nicholas, viszont fedezéknek jó – magyarázta a zsoldos.
– Ismerek egy trükköt – szólt közbe Nakor.
Minden szem arra fordult, ahol az aprócska isalani üldögélt. Nakor Anthony csuklójára tette a kezét.
– Majd ő segít.
– Én?
Nakor megfogta a zsákját, belenyúlt, majd azt mondta:
– Jé! A kereskedő rendbe hozatta a raktárát! – Előhúzta a zsákmányát, és magasra tartotta, hogy mindenki lássa. – Kér valaki almát?
– Hát persze – nevetett Nicholas. Beleharapott az almába, majd megkérdezte: – Mi az a trükk?
– Leúszom a folyón, felkapaszkodom a csapóajtón, amit Tuka említett, és meggyújtok egy csomó nedves füvet. Nagyon fog füstölni, és amikor már tényleg ég, elkezdek kiabálni, hogy „tűz van”.
– Azt hittem, mágiáról beszéltél – kacagott tovább a nagyherceg.
Nakor grimaszolt egyet. Nicholas azt várta, mindjárt rávágja, hogy „a mágia nem létezik”, ehelyett azonban csak annyit mondott:
– Mit gondoltál, hogy jutok be anélkül, hogy észrevennének, különösen, ha esetleg zárva tartják a csapóajtót, és hogyan gyújtom meg a tüzet?
– Ghuda? – nézett a zsoldosra Nicholas.
– Ha lefoglaljuk az őröket, csak egy ajtó és néhány nagy ablak marad... elvileg lehetséges.
– Akkor próbáljuk meg!
Most Brisa szólalt meg:
– Lehet, hogy nem vagyok túl okos, de miért kell megtámadnunk ezt a helyet? – kérdezte olyan hangsúllyal, amiből kiviláglott, hogy nem tetszik neki az ötlet. – Miért nem kerüljük meg egyszerűen?
– Mert ott, tartják a hajókat – felelte Harry.
– Hajókat?
– Amikkel eljuthatunk a Kígyó-folyó Városába – magyarázta Nicholas, majd Tukára pillantott. – Mennyi ideig tartana az út szekérrel?
– Az szinte lehetetlen – mondta a kis ember. – A délre vezető ösvények csak vadászok és lovasok szánára járhatók. De még ha lenne is út, akkor is több hónapba telne egy ilyen utazás. A gazdám arra számít, hogy én meg a többi kocsis visszatérünk Kilbarba az üres szekerekkel, miután hajóra raktuk a rándzsánát. A folyón csak néhány hetet vesz igénybe az út.
– Tehát – összegezte Nicholas – ott vannak a hajók, nekünk pedig szükségünk van rájuk. Ugyanakkor nem szeretnénk, ha a földrész minden zsoldosa minket kergetne, ezért nem szabad kárt tennünk a fogadóban. A legjobb tervnek még az hangzik, hogyha az éjszaka közepén egy macskajajos csapat szépen kibotladozna az égő házból.
Még egy óráig tárgyalták a tervet, aztán megették a hideg élelmet. A nagyherceg mindenkinek azt javasolta, hogy pihenjenek, amennyit tudnak; amikor egy őrszem trappolt be lélekszakadva a táborba.
– Kapitány! – kiáltotta.
– Mi történt? – kérdezte Nicholas látva a riadalmat a férfi arcán.
– Ég a fogadó a Shingazi Átkelőnél.
Nicholas dél felé pillantva maga is láthatta a vörösessárga ragyogást a horizont felett.

 

Akkor értek a fogadó feletti dombhátra, amikor a tűz tetőfokára hágott. Nicholas a húsz legegészségesebb katona és matróz kíséretében rohanvást tette meg a másfél mérföldet idáig, miközben a többiek hátra maradtak őrizni a szekereket.
Innen tisztán látszott, hogy az egész épületet elborították a lángok. És a tűz fényében jól kivehetőek voltak az udvaron heverő holttestek.
Ghuda megszámolta őket.
– Úgy tűnik, valakinek ugyanaz az ötlete, támadt, mint nekünk, csak ő valódi tüzet használt a füst helyett. Legalább harminc hulla fekszik azon az udvaron. Azok a szerencsétlen balekok az ajtón meg az ablakokon át menekültek, amikor pedig kiértek, lekaszabolták őket. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Ugyanaz a taktika, mint amit Crydee-ben használtak.
Nicholas megborzongott a felismeréstől.
– Igazad van.
Lesétáltak a domboldalon, és közelebbről is megszemlélték a mészárszéket. Átlépve az alacsony falon kerülgetniük kellett a holttesteket és a romokat. Tuka letérdelt, hogy megvizsgálja az egyik halottat.
– Encosi! Ezek valamelyik klán tagjai! – mondta egy perc után.
Azzal egy férfira mutatott, aki bőrszíjon ezüst oroszlánfejet viselt a nyakában. Gyorsan körbejárta a halottakat, hogy megnézze őket.
– Ez az ember a medve klánból való, ez a másik meg a farkas klánból. Ez itt egy szövetség: minden ellensége a hadúr ellen fordult.
Ghuda átsétált az udvar legtávolabbi sarkába, olyan közel az épülethez, amennyire csak a lángoktól lehetett.
– Nicholas, nézd csak!
A nagyherceg, Calis, Amos és két katona odasietett Ghudához. A zsoldos egy halom holttestre mutatott. Némelyik már füstölgött a forróságtól.
– Ezek azok a zsoldosok, akikről beszéltem.
– A fenébe is! – káromkodott Amos. – Amikor árulást emlegettél, tudtad, miről beszélsz. – Körülnézett. – Valaki sokat bajlódott, hogy mindenki, aki érdekelt a rajtaütésben, rendkívül bosszús legyen.
Nicholas letérdelt, és megpróbált keresztüllátni a füstön. Amos követte a tekintetét.
– Az istenek óvjanak minket!
– Mi az? – tudakolta Marcus.
– Az a sisak ott, azon a férfin, aki két másik halott alatt fekszik.
– A vörös? – szemlélte meg Marcus.
– Igen, az az.
– Mi van vele?
– Már láttam ilyet, bár az fekete volt.
– Apám is beszélt róla – mondta Nicholas. – Teljes, az arcot is eltakaró fémsisak, a teteje sárkányt formáz, amely kiterjesztett szárnyaival védi az oldalsó és a hátsó részt.
– Elmondta, kik viselték? – kérdezte Amos.
– Igen – felelte a nagyherceg. – Elmondta. Murmandamus Fekete Gyilkosai hordtak ilyet.
– Ez a Vörös Gyilkosok sisakja – jegyezte meg Tuka.
– Mit tudsz róluk? – érdeklődött Nicholas.
A kis ember bonyolult kézmozdulatot tett, rontás elleni jelet mutatott.
– Nagyon gonosz emberek. Harcosok testvérisége, akik a Kígyó-folyó Városának hadurát szolgálják.
Nicholas Calisra, Amosra és Marcusra pillantott. Bár úgy tűnt, mintha mindenkihez szólna, valójában csak hozzájuk beszélt:
– Ezek szerint jó irányba tartunk.

 

 

16.
A folyó

Valaki felköhögött.
Nicholasék a hang forrása felé fordultak, majd gyorsan odasiettek. Két férfi feküdt kábultan a fal mellett. Ghuda segített két katonának arrébb húzni őket a tűz közeléből.
Az egyiküknek csúnya vágás éktelenkedett a fején, amely folyamatosan vérzett, a másik pedig egy számszeríj lövedéket kapott a vállába.
A meglőtt vállú eszméletlenül hevert, társa azonban megmozdult.
– Hozzatok egy kis vizet! – kérte Ghuda.
Az egyik katona vizestömlőt nyújtott Ghuda felé, aki megmosta a férfi arcát.
– Te jó ég! – szólalt meg Amos. – Ha nem ez a legcsúnyább fickó, akit életemben láttam...
A férfi vizet köpködve pislogott, és megszemlélte a fölé hajló arcokat.
– Hát, te sem vagy éppen gyönyörű – mondta Amosra nézve.
Előreugró homlokát mintha gránitból formálták volna. Az alját sötét szőrzet borította: a férfi teljesen egyenes vonalú, bozontos, összenőtt szemöldöke. Szeme mélyen besüppedt a szemöldök alatti mély üregbe, amelyet krumpliorr osztott ketté. Az orra valaha akár formás is lehetett, de azóta olyan sokszor törték be, hogy nyoma sem maradt az eredeti alaknak. Tépett szakálla az álla nagy részét benőtte, és az alja hetykén előreállt. Szája is különösnek tűnt: mintha a sok veréstől véglegesen megduzzadt volna. Bőre a szakáll felett tele volt himlőhelyekkel és hegekkel, és a tűz fényénél egészen szederjesnek, foltosnak látszott. Nicholas arra gondolt, Amosnak tényleg igaza van: ez a férfi talán a világ legrútabb embere.
Eszméletlen társa viszont épp olyan jóképű volt, mint amilyen csúnya ő. Sötét haja, akkurátusan nyírt bajusza és finom arcvonásai a rőt fényben is jól látszottak.
Ghuda a kezét nyújtotta a csúf sebesültnek, majd amikor felállt, megkérdezte:
– Mi történt?
A férfi a fejéhez emelte kezét.
– Gyilkos ármány. – Végigmérte a csapatot. – A fegyverzetetekből ítélve, ez nem nagy meglepetés számotokra.
Nicholas most vette észre, hogy a katonái még mindig a fegyverüket szorongatják, és intett nekik, hogy tegyék el.
– Ki vagy tej – tudakolta Marcus.
– A nevem Prajichetas, ez pedig a barátom Vajasiah. Szólíthattok Prajinak és Vajának.
– Tagjai voltatok ennek a zsoldoscsapatnak? – érdeklődött Ghuda.
– Nem igazán. Egy, a folyó mentén felfelé vezető ösvényt kerestünk; a háborúba tartottunk...
– Háború? – csodálkozott Nicholas.
– Ki ez? – kérdezte Praji Ghudától.
– Ő a kapitány.
– Ő? Hiszen még kölyöknek látszik!
– Hozzám beszélj! – parancsolta a nagyherceg.
– Ő a kapitány – erősítette meg Harry.
Praji továbbra is Ghudához beszélt:
– Azt hittem, a fiad vagy a játékszered vagy...
Nicholas a férfi torkának szegezte a kardját..
– Én vagyok a kapitány – mondta halkan.
Praji ránézett, végigmérte a fiút, majd óvatosan félretolta a kard hegyét.
– Tehát, kapitány – címezte most már neki a mondandóját –, éppen a háborúba tartottunk...
– Milyen háborúba? – szakította félbe Amos.
A férfi gyorsan Amos felé fordult, aztán a fejéhez kapott. Behunyta a szemét.
– Ez rossz ötlet volt. Van valami innivalótok?
– Sajnos csak vizünk – felelte Nicholas.
– Az is megteszi – mondta Praji.
Azzal elvette a felé nyújtott tömlőt, és jól meghúzta. Közben Anthony is odaért, és kigombolta a másik férfi ingét, hogy megvizsgálhassa.
– Nem vészes – jelentette ki. – Láncinget visel a tunikája alatt. Az nagyrészt felfogta az ütés erejét. – Sikerült kihúznia a lövedéket az idegen vállából, a vérpatakot pedig egy erre a célra előkészített ronggyal állította el. – Túléli.
– Akkor jó – nyugodott meg Praji. – Túl sok mindenen mentünk keresztül együtt ahhoz, hogy nélkülem haljon meg.
– Háborúról beszéltél – tért vissza az eredeti témához Marcus.
– Tényleg? – kacsintott rá a férfi.
– Felfelé tartottatok a folyón – folytatta Amos.
– Ösvényt kerestünk Nadosa faluja felé: ez Lanada és Khaipur között terül el a Vedrán. Sikerült felkéredzkednünk egy gyapjúkereskedő mellé, aki innen néhány mérföldnyire, délre rakott ki bennünket, úgyhogy így kerültünk ide. A nyugati mellékfolyó forrásvidéke felé akartunk továbbhaladni – ott mindig akad egy Khaipurba tartó karaván. Mindazonáltal rábukkantunk erre a banditákból és klántagokból álló vidám csapatra, és amikor folyni kezdett a pia, mi is csatlakoztunk. Valaki rendelt egy kört az egész háznak, és én nem az az ember vagyok, aki kihagy egy korsó ingyen sört.
– Tehát nem ezzel a bandával vagytok? – kérdezte Nicholas.
– Ha velük lettünk volna, most ott lennénk – mutatott az égő fogadó tövében füstölgő hullákra.
– Mi történt? – kérdezősködött tovább a nagyherceg.
A férfi felsóhajtott.
– Ott ültünk és ittunk egy csapat ostoba kölyökkel, meg néhány szokványos anyagyilkossal, amikor odajött hozzánk az a fickó, aki az ingyen kört rendelte, és odasúgta, hogy lenne valami munka a számunkra, és csatlakozzunk a többi profihoz a kocsmán kívül. Nem igazán tetszett a dolog, de azért kimentünk, viszont kicsit távolabb álltunk a többiektől, és vigyáztunk, hogy a harcosok mindig köztünk és az idegen között legyenek, aki kihívott bennünket.
– Egyszer csak valaki kiáltott, aztán mindenfelé lövedékek röpködtek. Vaja meg én átvetődtünk a falon. Én keményen érkeztem, és csak annyit láttam, hogy a barátomat eltalálták, aztán minden elsötétült. – Ekkor a homlokát ráncolva matatni kezdett a ruhája alatt. Egy idő után megtalálta, amit keresett: egy erszényt húzott élő. – Helyes – mondta, miközben meglazította a zsinórt a száján. Elővett egy aprócska pergamentekercset – legfeljebb hét-nyolc centi széles lehetett meg egy kihegyezett fadarabot. Megnyálazta a fadarab végét (Nicholas most vette észre, hogy az teljesen fekete), és kigöngyölítette a tekercset. Végignézte az eddigi sorokat, majd odaillesztette az íróeszközt a pergamenhez, és megkérdezte: – Azt, hogy hadúr, egy szóba írják, vagy kettőbe?

 

Bár a holttestek többsége félig-meddig elhamvadt, de nem maradt fa a közelben, amelyből máglyát rakhattak volna, ezért Nicholas úgy rendelkezett, hogy temessék el a halottakat.
Mire befejezték, és a szekerekkel is felértek, már benne jártak a délutánban. A Vajának nevezett férfi egy órával azután, hogy rájuk találtak, felébredt, és megerősítette Praji történetét.
Nicholas hagyta, hadd pihenjenek a sebesültek. Fogta Calist, Marcust, Harryt és átkutatták a környéket. Bárki ölte meg a zsoldosokat és a klántagokat, már távozott.
Amikor visszaértek, Nakor azzal az újsággal fogadta őket, hogy a lenti raktárszoba, amelyet Tuka említett, épségben maradt. A nagyherceg néhány embere segítségével átkutatta a fogadó üszkös maradványait, és rábukkant a csapóajtóra. Bár megfeketedett, de nem esett komolyabb baja. Nicholas leereszkedett az alsó szobába. Tuka, Ghuda Nakor és Marcus követte.
Harry lenyújtott egy égő fáklyát majd ő is csatlakozott a többiekhez. A nagyherceg megfordult, és kis híján keresztülesett egy férfi holttestén. Az illető nem égett meg, de az arca eltorzult a fájdalomtól.
– Shingazi – azonosította Tuka. Biztosan ide menekült a tűz elől.
Nakor megvizsgálta a tetemet, majd így szólt:
– Szerintem füstmérgezést kapott. Nem túl kellemes módja a halálnak.
– Miért, van kellemes módja is? – kérdezte Harry.
– Nem is egy – vigyorodott el a kis emberke. – Létezik például egy kábítószer, amitől az ember biztosan meghal, de élete utolsó pillanatait hihetetlenül élvezi, aztán egy gyönyörű nő...
– Elég! – mordult rá Nicholas. – Nézzünk körül, találunk-e idelenn valami hasznosat!
Átkutatták a helyiséget.
– Nézzétek! – szólalt meg hirtelen Marcus.
A nagyherceg odalépett unokabátyja mellé, és kiderült, hogy egy fegyvertárra bukkantak.
– Úgy tűnik, a házigazdánk felkészült rá, hogy akár egy egész hadsereget is felszereljen.
Egy rakás láncinget, dísztelen pajzsot és mindenféle kardot találtak, azonkívül kések, nyílpuskák, különböző méretű íjak és hozzájuk való nyilak sorakoztak az állványokon.
Hozzunk le pár embert, és kezdjük el felhordani ezeket! – mondta Nicholas.
Ghuda felnyitott egy hordót, és belekukkantott. Egy darabka szárított húst húzott elő belőle, amit rögtön meg is kóstolt.
– Kicsit füstízű, de azért ehető – jegyezte meg.
A nagyherceg ránézett.
– Vigyünk fel mindent, és ha készen vagyunk, majd számba vesszük, mink van.
Azzal visszament a csapóajtóhoz, ahol Harry bakot tartott neki, hogy felkapaszkodhasson. A kiégett fogadóba érve kiáltozást hallott a szekerek felől. Égnek emelve a tekintetét káromkodott egyet: A rándzsána hangja volt az.
A kocsikhoz érve Nicholas megpillantotta a fiatal nemes kisasszonyt, amint csípőre tett kézzel, felhúzott orral állt Amos előtt, és úgy nyávogott, mint egy megsebzett macska.
– Hogy érted azt, hogy nincs hajó? Nekem két héten belül a Kígyó-folyó Városába kell érnem...
– Mi folyik itt? – szakította félbe a nagyherceg.
– Én megpróbáltam a kocsiban tartani őt, fen... izé, kapitány – kezdte az őr, aki karmolás nyomokat viselt az arcán –, de véletlenül meghallotta, amikor valaki azt mondta, hogy a fogadó elpusztult...
– Ezért kijöttem, hogy ellenőrizzen, hogy már megint mit csináltatok, ti szerencsétlenek – fejezte be a lány.
– Azt csináltuk – csattant fel Nicholas türelme végére érve –, hogy megmentettük az életét, a szüzességét, továbbá a vagyonát, szóval szépen felhagy ezzel az ostobasággal... Most pedig takarodjon vissza a kocsijába! – fejezte be rendkívül dühösen.
A nő sértődötten megfordult, és egész idő alatt dacosan felszegve a fejét visszalépdelt a szállásához. Amikor odaért a második szekérhez, egy pillanatra hátrafordult:
Amikor majd a hadúr meghallja, mi mindent kellett elviselnem piszkos, durva és barbár zsoldosok kezében, azt fogjátok kívánni, bárcsak inkább rabszolgának születtetek volna!
Nicholas figyelte, amíg a lány távozik, majd Amosra nézett.
– Piszkos?
– Hát, nem illatozol úgy, mint egy rózsa – vigyorodott el az admirális. – Ami azt illeti, egyikünk sem.
A nagyherceg a csapatra pillantott, és most döbbent rá, mennyire mocskosak és rendezetlen külsejűek mindannyian. Kezét végigfuttatva az állán érezte, hogy a Ragadozó fedélzetén simára borotvált arcán most loncsos szakáll díszeleg.
– Hát akkor – ingatta a fejét – talán vehetnénk egy fürdőt.
– Ha te mondod, kapitány – somolygott Amos.
A fiatalember bosszúsan felmordult, aztán félretolta az admirálist, és odakiáltott a fogadóban talált árukat cipelő katonáknak:
– Nézzétek meg, van-e közte valami szappanféle!

 

Többek között egy csomó ruhát is találtak a raktárbeli holmik között, így rongyos, mocskos ruháik többségét lecserélhették. Különös választékra bukkantak: a kínálat az egyszerű férfiingektől és nadrágoktól kezdve az egészen divatos, gazdagon díszített öltözékekig terjedt. Ghuda és Tuka azt gyanította, hogy a legdrágábbakat vagy itt felejtették, vagy pénz híján biztosítékként hagyták itt tulajdonosaik. A látottakból ítélve Shingazi vagy nagyon jószívű lehetett, vagy imádta a divatos holmikat.
Nicholas parancsot adott, hogy minden ruhát mossanak ki, hogy ne legyenek olyan füstszagúak, aztán pedig az emberek fürödjenek meg, mielőtt átöltöznek. A késő délutáni hőségben minden gyorsan megszáradt a szekerek közé kifeszített köteleken. Alkonyatra minden katona végzett a fürdéssel, és aki akart, az meg is borotválkozhatott.
Marcus egy dolognak örült rettenetesen: a sok-sok fegyver között még egy hosszú íjat is találtak. Amikor az emberek befejezték a tisztálkodást, Amos és Harry bukkant elő, egy repedezett, vasalt faládát cipelve.
– Nézd mit találtunk! – mondta Amos.
Kinyitották: tele volt kis erszényekkel. Nicholas belekukkantott az egyikbe: gyémántokkal volt tele. Mások drágaköveket, ezüstöt és aranyat tartalmaztak.
– Gazdagok vagyunk! – ujjongott Harry.
A nagyherceg fogta az egyik zacskó aranyat és odavitte, ahol Praji és Vaja pihentek egy szekér árnyékában. A két férfi már evett, és most szunyókáltak. Praji a közeledő Nicholast meglátva felállt.
A nagyherceg odaadta neki az erszényt.
– Ez a tiétek.
Praji megcsörgette a bugyellárist, hogy hallja, mi van benne, aztán megkérdezte:
– Miért?
Hasznomra lenne két ember, akik tudják, hogy mennek a dolgok a Kígyó-folyó Városában. – Aztán a pénzre mutatott. – Ezt a fáradozásotokért cserébe, és hogy hazajuthassatok, mindenképpen megtarthatjátok. Mi azonban újdonsült zsoldos csapat vagyunk, és az a szerencsétlen kis kocsis az egyetlen közöttünk, aki ismeri ezt a világot. Azonkívül csak hasznunkra válhat, ha két olyan segítőnk van, akik elég okosak ahhoz, hogy életben maradjanak, amikor mindenki más meghal.
Praji félálomban fekvő barátjára nézett.
Nos, ami azt illeti, nemigen vagyunk alkalmasak arra, hogy gyalogoljunk. Vaja nagyjából akkorra épülne fel, mire szekérrel a városba érnénk. De van egy kérdésem...
– Mi lenne az?
– Ti a hadúrral vagytok, vagy ellene?
A férfi arckifejezése alapján Nicholas sejtette, hogy fontos, amit válaszol.
– Egyik sem – mondta. – Más dolgunk van. Abból a vörös gyilkos sisakból ítélve azonban attól tartok, amikor csatasorba állunk, az ellenkező oldalon találhatjuk magunkat.
– Nos, akkor veletek tartunk – simogatta a szakállát Praji. – Mire elérjük a várost, úgyis jobban megismerjük egymást. Addig nem írunk alá semmiféle szerződést, amíg többet nem tudunk rólatok. Rendben?
– Rendben – értett egyet a nagyherceg.
Ekkor Praji elvigyorodott; az arcán húzódó hegek miatt igencsak rémisztő látványt nyújtott.
– Most, hogy a hadúr is szerepel a listámon, igazán nem segíthetek olyanoknak, akik őt támogatják, nem igaz?
– Lista? – tudakolta Harry.
– Tudod, van egy listám, és amikor valaki betesz nekem, ha nem tudom ott helyben elintézni a dolgot, felírom rá az illető nevét. Nem állítom, hogy mindenkivel rendezni fogom majd a számlát, de az biztos, hogy sosem feledkezem meg róla.
Harry már épp felelni akart valamit, amikor Calis megjelent, futólépésben közelítve meg a tábort dél felől. Egész nap felderítést végzett.
– Társaságot kapunk – mondta, amikor odaért Nicholashoz.
– Merről?
– Négy-ötmérföldnyire táboroznak folyásirányban. Egy csapat lovas: ha jól számoltam, huszonketten vannak. Állig felfegyverkeztek, és azt is tudják, hogyan kell őrszemeket állítani. Fekete tunikát viselő sorkatonák, akik egy arany sárkánnyal díszített fekete lobogót cipelnek magukkal Úgy látszott, éppen tábort bontanak, és napnyugtakor indulnak.
– A hadúr emberei lesznek – jegyezte meg Praji a szekérnek támaszkodva. – De átkozottul messze vannak a várostól ahhoz, hogy sorkatonák legyenek.
Nicholas intett Ghudának és a többieknek, hogy csatlakozzanak hozzá, és elmesélte nekik a Calistól hallott híreket.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte aztán a zsoldostól.
Ghuda vállat vont.
– Épp elég véres cselszövést láttam már életemben, de ezek felét az utóbbi két napban. Szerintem azért vannak itt, hogy megkeressék a szekereket, megöljék a „bűnösöket”, megmentsék a hercegnőt, aztán diadalmasan hazalovagoljanak.
– Azt mondod, ezt az egészet előre megszervezték? – hitetlenkedett Praji.
– Mit szólnál ahhoz, ha azt állítanám, a karavánt a klánok támadták meg?
A férfi szeme megrebbent; láthatólag vágott az esze.
– Azt mondanám, a klánok megpróbáltak viszályt szítani a hadúr és az északi kereskedelmi szövetségek között. Ez senkit sem érne meglepetésként. Amit viszont mindenki furcsállana, hogy akkor miért voltak olyan ostobák, hogy az egészet nyilvánosan hajtották végre, és szemtanúkat hagytak?
– És mit szólsz ahhoz; hogy az összes klántagot holtan találtuk?
– Ravasz húzás – ismerte el Praji. – Attól függ, ki ölte meg őket. Ha a hadúr, akkor... – akadt el a hangja. – Ha meg tudnák oldani, hogy úgy nézzen ki, mintha összezördültek volna, az megosztaná a klánokat.
– Mennyire van biztonságban a hadúr? – érdeklődött Ghuda.
– Már húsz éve rebesgetik, hogy fel fognak lázadni ellene. Még mindig a helyén van – vonta meg a vállát a harcos.
– Nos, úgy tűnik, besétáltunk egy csetepatéba, amihez semmi közünk, de ez az egyik oldalt sem érdekli – mondta Nicholas. – Jobb lesz, ha felkészülünk a harcra. – Ekkor körülpillantott. – Ha azok a katonák tényleg a cselszövés részei, azt várják, hogy tizenhat klántag kísérje a kocsikat, úgyhogy pattanjon fel rájuk tizenhat ember. Vigyék vissza a szekereket a dombon túlra! – Aztán Calisra mutatott: – Szeretném, ha visszamennél délre. Amint meglátod a közeledő lovasokat, figyelmeztetésképpen lőj egy nyílvesszőt ide az udvarra! Meg tudod csinálni anélkül, hogy valakit eltalálnál?
A féltünde olyan pillantást vetett a nagyhercegre, hogy az tudta, ezt meg sem kellett volna kérdeznie. Nicholas megmutatta, meddig menjen vissza, aztán Ghudához fordult:
– Te maradj itt velem és néhány emberrel, akik majd az udvaron fekszenek. Azok a katonák úgy tudják, hogy holttestek hevernek itt szanaszéjjel, úgyhogy ne okozzunk nekik csalódást! Mire odaérnek a szekerekhez, mi már mögöttük leszünk. – Az idős zsoldos bólintott. – Amos, te felelsz a kocsikért. Amint a dombok takarásába értetek, rakjatok tüzet! Jó lenne, ha a lovasok csak a fényt látnák, magukat a máglyákat nem. És próbáljátok meg úgy rendezni, hogy amikor a katonák átkelnek a dombon, elvakuljanak. Szeretném, ha kirajzolódnának a tűz fényénél, amikor a hátuk mögé kerülünk. – Amos mosolyogva tisztelgett, aztán intézkedett, hogy fogják be a lovakat.
– Harry, te vidd le a hölgyeket a folyóparton, és rejtőzzetek el a magas fűben! – folytatta a nagyherceg. – Vigyázz, hogy észre ne vegyék őket, és maradjanak csöndben!
– És velem mi lesz? – kérdezte Brisa.
– Kísérd el Harryt! Ha a rándzsána megnyikkan, felhatalmazlak, hogy megölheted.
– Köszönöm – vigyorgott a lány.
A katonák és a matrózok sürgölődni kezdtek, Nicholas pedig Prajira nézett:
– Ha segíteni akarsz, vidd a barátodat valami biztonságos helyre. Nincs igazán harcra kész állapotban.
– Ő nincs, de én igen – tiltakozott a férfi. – Majd berakom az egyik kocsiba, én meg a randa barátod mellett lovagolok.
– Randa? – nézett hátra sértődést tettetve Amos.
Az udvarra hordott készleteket gyorsan elrejtették szem elől, miközben a szekerek kigördültek. Mire a nap eltűnt a látóhatáron, mindenki a helyén volt.
Nicholas maga vezette az udvaron elhelyezkedőket, így ő is ott feküdt a jelre várva: Ahogy telt-múlt az idő, sajogni kezdett a bal lába. Inkább csak idegesítette a dolog, mintsem igazán fájt volna, így elhessegette az érzést, és még egyszer átfutotta magában a tervet, hátha talál benne valami hibát.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy meglepődött, amikor egy nyílvessző hussant az udvar közepére. Azonnal visszanyerte éberségét. Már hallotta is a patkókopogást, ezért szorosan megragadta kardja markolatát.
A lódobogás egyre erősödött, míg végül előbukkant a csapatnyi katona a fogadótól délre fekvő tisztáson. Valaki káromkodott.
– Hol vannak azok az átkozott szekerek?
– Nem tudom, kapitány. Már ide kellett volna érniük – felelte egy másik hang.
– Nézze, kapitány – szólalt meg egy harmadik –, fénylik az ég alja: a dombhát mögött valaki tüzet gyújtott!
– Azok a disznók még arra is lusták voltak, hogy még negyed mérföldet megtegyenek! – mondta az, akit Nicholas a többiek megszólítása alapján, kapitányként azonosított. – Nos, akkor megtesszük, amiért jöttünk. – Hallatszott, hogy valaki fegyvert húz, majd félig nyögve, félig kiáltva vágtára biztatja a lovát.
A nagyherceg csak néhány pillanatig várt, hogy a lovasok biztosan maguk mögött hagyják a fogadót, aztán talpra ugrott.
– Rajta! – parancsolta halkan.
Az emberei már rohantak is előre, az íjászok pedig elfoglalták helyüket az úton. Ahogy azt a nagyherceg remélte, a lovasok körvonalai szépen kirajzolódtak a tábortüzek fényében, amikor a dombhátra értek.
– Most! – kurjantotta el magát Nicholas, mire az íjászok útjukra engedték a nyílvesszőket. Amos emberei ugyanígy tettek a túloldalról. Mire rájöttek, mi történik, már a lovasok fele lezuhant a nyeregből.
Akiknek nem jutott íj, azok csatakiáltásokat hallatva rohamoztak. A lovasok – akik arra számítottak, hogy tizenhat, valószínűleg részeg és mindenképpen tapasztalatlan férfit várja őket – most harminc harcedzett katonával és matrózzal találták szembe magukat. Az egyikük megpróbált oldalirányban kitörni, de egy hosszú nyílvessző őt is lesegítette hátasáról. Nicholas hátrapillantva meglátta a feléjük siető Calist, aki éppen újabb vesszőt illesztett a húrra.
Az ellenséges kapitány rohamot parancsolt; a maradék kilenc lovas az életéért vágtázott. Még kettőt lelőttek az íjászok, a többiek azonban szorosan hátasuk nyakához simulva lovagoltak.
– Célozzatok a lovakra! – parancsolta Nicholas. – Ne hagyjátok, hogy bárki is elmeneküljön!
Acélcsengés tudatta a nagyherceggel, hogy a nyeregből lezuhantak egy része nem halt meg, és már harcra kész. Az egyik lovas legázolta a Nicholas előtt állókat, és felkészült a támadásra. A nagyherceg sokat gyakorolt ugyan lovasok ellen, de azok a katonák tudták, hogy ő a vezérük fia. Ez most egészen más volt.
A fiú hátán verejték csorgott az idegességtől, és érezte, hogy fogása bizonytalanná válik a kardja markolatán. Megfeszítette a térdét, és magasra tartotta a kardját a rohamozó ellenféllel szemben.
Nicholas is tudta, hogy ostobaság egy közönséges egyenes karddal szembeszállni egy vágtázó lóval és lovasával. Ha egy Ghudáéhoz hasonló másfélkezes kardja, vagy legalább egy nehéz szablyája lett volna, megkísérelhette volna, hogy kisöpörje a paripa lábát, miközben elkerüli az ellenfél támadását. Ezzel a karddal azonban csak azzal próbálkozhatott, hogy megtorpanásra vagy elfordulásra kényszeríti a lovat, és ugyanakkor mind az állat, mind az ember támadását kivédi.
Egyszer csak a ló fájdalmasan felnyerített, és a mellső térdére rogyott. A lovas úgy repült le róla, mint egy képzett akrobata: megpróbált a vállára érkezve bukfencezni egyet, majd felpattanni. A sötétben valaki eltalálhatta az állatot egy nyílvesszővel vagy karddal.
A lovas keményre érkezett és fájdalmasan felnyögött, de azért igyekezett felállni. Most Nicholas támadott. Miközben a férfi felemelkedett, a nagyherceg a vállával felöklelte. Ellenfele felkiáltott fájdalmában, ezért Nicholas feltételezte, hogy valamije eltörhetett az eséskor. A fiú lesújtott kardjával, és ellenfele karját találta el, amitől az rögtön elejtette a kardját. A férfi hátrabotladozott, majd megfordulva menekülni próbált. A nagyherceg két katonája azonban ráugrott, ledöntötte a földre, majd gyorsan megkötözte az idegent. Nicholas ugyanis azt kérte, ejtsenek foglyokat, ha lehetséges.
Mire a nagyherceg felnézett, a küzdelem véget ért.

 

Nicholas megparancsolta, hogy rakjanak tábortüzet, azután számba vette az embereit. Akkora meglepetést okoztak, hogy senki sem sebesült meg komolyabban közülük. A legsúlyosabb sérülés egy felszínes vágás volt az egyik katona alkarján. Úgy tűnt, az illető kicsit szégyelli is magát, amiért ő az egyetlen. A többiek legfeljebb zúzódásokat, horzsolásokat vagy rándulást szereztek.
Nakor megvizsgálta a két fogoly sebeit.
– A kapitány túlélheti, bár a karján elég mély a vágás, és néhány bordája is eltört, a másik viszont biztosan meghal – jelentette Nicholasnak. – Őt hasba szúrták, és elmondta nekem, hogy közvetlenül a támadás előtt evett. Tapasztalt katona, és gyors halált kért.
A nagyherceg összerázkódott, és látta, hogy Ghuda bólint.
– A gyomorvérzés elég ronda módja a halálnak.
– Nem tehetsz érte valamit? – kérdezte Nicholas Anthonytól.
– Talán ha nálam lennének a gyógyfüveim és más poraim, de akkor sem lenne egyszerű. Egy gyógyító pap esetleg megmenthetné őt, de idekinn, az én felszerelésemmel ez lehetetlen. Semmit sem tehetek:
Amos karon fogta Nicholast, és elvezette a többiek hallótávolságán kívülre. Szándékosan lehalkított hangon így szólt:
– Nicky, eddig nem szóltam semmit, mióta átvetted a parancsnokságot, mert szinte mindig helyesen döntöttél. Ha hibáztál, akkor is csak olyasmiben, amit egy tapasztaltabb vezető sem kerülhetett volna el. Most viszont meg kell értened, hogy a rangodnak vannak árnyoldalai is.
– Úgy érted, hagyjam, hogy Ghuda megölje azt a foglyot?
– Nem, úgy értem, mindkettőjüket ki kell végeztetned.
– Crowe – sóhajtott Nicholas.
– Tessék? – kérdezte Amos értetlenül.
– Apám mesélt nekem arról, amikor a Sötét Ösvény Testvérisége megtámadta a Királyságot, és ő északra lovagolt – még mielőtt találkozott volna veled és Guy du Bas-Tyrával Armengarban. Egy csapat fekete gyilkos járt a nyomukban. – A fiú behunyta a szemét. – Egy Morgan Crowe nevezetű férfi, egy renegát, rájött, hogy kik ők, és apámnak kellett kiadnia a parancsot, hogy öljék meg őt. – Nicholas a fejét rázta. – Apa azt mondta, hogy minden alkalom közül, amikor neki kellett kiszabnia a büntetést, az volt a legnehezebb. – Az admirális szemébe nézve folytatta: – Itt még elméletben sincs törvénykezési jogom, Amos. Ez nem a Királyság, és az az ember csak azért próbált megölni engem, mert ezt a parancsot kapta a gazdájától. Nem áruló abban az értelemben, mint Crowe volt.
– Megértelek – felelte Amos –, csakhogy idekinn nincsenek más törvények, mint amiket mi hozunk. Te egy csapat kapitánya vagy a fű tengerében, és úgy kell viselkedned, mintha a támadóink kalózok lettek volna, akik a zsákmányért törtek rá a hajónkra. Halálra kell ítélned őket, miután annyi információt szedtél ki belőlük, amennyit csak lehetséges.
Nicholas keményen az admirális szenébe nézett, aki – ha az istenek is úgy akarják – egyszer a mostoha-nagyapja lesz. Végül nagyot sóhajtott, és eltökélten biccentett egyet.
Amikor visszaértek a tűz fénykörébe, Ghuda felé bólintott, azonnal elsietett.
– Hozzátok ide a kapitányt! – parancsolta a nagyherceg.
Két férfi vonszolta oda a sebesült kapitányt, aki felnyögött, amikor Nicholas lábánál ülő helyzetbe segítették.
– Hogy hívnak? – kérdezte a fiatalember.
– Dubas Nebu. Őfényessége második századának kapitánya vagyok.
– A fene egye meg, azok a hadúr magántestőrei! – mormogta az éppen arra ballagó Praji.
– Ez mit jelent? – érdeklődött Nicholas.
– Vagy a hadúr szervezte ezt az egészet, vagy áruló van a legmagasabb rangú tanácsadói között – vakargatta az arcát a férfi, majd villámgyorsan lenyúlt, és feltépte a kapitány ingének elejét.
A fogolyfelordított fájdalmában.
– Szedjék le rólam ezt az állatot!
Praji azonban látott valamit a férfi nyakában, és letépte onnan.
– Nézd csak! – adta oda Nicholasnak. Miközben a nagyherceg nézegette a tárgyat, hozzátette: – Klán szimbólum. Bár még sosem láttam ehhez hasonlót – folytatta zavarodottan.
– De én igen – vágta rá Nicholas. A medál két kígyót ábrázolt, és nagyon hasonlított az ő gyűrűjére.
Amos már éppen mondani akart valamit, a nagyherceg azonban leintette.
– Mindenki távozzon! Hagyjatok magamra ezzel a fickóval!
Az admirális ismét szólni akart, aztán erőt vett magán, és bólintott. Intett a többieknek, hogy kövessék. Amikor Nicholas kettesben maradt a sebesülttel, letérdelt mellé.
– Te ostoba! – suttogta a tőle telhető legtitkolózóbb hangsúllyal. – Milyen parancsot kaptatok?
Dubas kapitány szeme láztól csillogott, az arca pedig verejtékben fürdött, de úgy tűnt, nagyon is tiszta az elméje.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, renegát.
Nicholas belenyúlt az övén függő erszénybe, és elővette belőle a gyűrűt, amelyet Calis hozott nekik Elvandarból. Megmutatta a férfinak.
– Én nem hordom ezt, kivéve, ha azonosítanom kell magamat! – jelentette ki. – Tehát, ki volt az az ostoba, aki ideküldött benneteket? Nekünk az volt a dolgunk, hogy megöljük a klántagokat, aztán a városba vigyük a rándzsánát.
– De... tétovázott Dubas – ...Dahakon azt mondta nekem, hogy... nem lesz több csapat.
A nagyherceg előhúzta a tőrét, és a sebesült mellének szegezte.
– Meg kellene, hogy öljelek, de valaki odafenn tolt el valamit.
– Ki vagy te? – kérdezte a kapitány.
– Milyen parancsot kaptatok?
Dubas elsápadt a fájdalomtól, de azért válaszolt:
– El kellett tennem láb alól azokat, akik a kocsikat kísérik. A vörös gyilkosok már visszafelé tartanak a hajókkal... de nem értem...
– És mi van a foglyokkal? – érdeklődött Nicholas.
– Úgy volt, hogy nem lesznek foglyok. Meg kellett volna ölnöm a lányokat, és csak a hullájukat vinni haza.
– Nem, én másik csapat fogolyra gondolok. Akik a hajón voltak.
– A hajón? – csodálkozott Dubas, aztán hirtelen megértette. – Tehát te tudsz a hajóról! – És mielőtt Nicholas megmoccanhatott volna, a kapitány előrevetette magát, egyenesen a nagyherceg tőrébe. Halkan felnyögött, amikor a fegyver a mellébe hatolt.
Amikor Amos és a többiek észrevették a küzdelmet, azonnal visszarohantak.
– Mi történt? – kérdezte az admirális, miközben leszedte a halottat a fiúról.
– Megölte magát – felelte ő keserűen. – Okos próbáltam lenni, és azt hiszem, túljátszottam a szerepemet.
– Megtudtál valamit? – érdeklődött Harry, miközben talpra segítette barátját.
– Csak egy nevet.
– És ki az? – tudakolta Praji.
– Dahakon.
– Hát ez csodás! – húzta el a száját Praji. Igazán eredeti módon, válogatod meg az ellenségeidet, kapitány!
– Ki az a Dahakon? – kérdezte Marcus.
– A hadúr legfőbb tanácsadója, és a legkegyetlenebb kurafi egész Kelethonban, Folyamhonban, a fenébe is, az egész istenverte világon!
– És ráadásul annak alapján, amit láttunk, áruló – jegyezte, meg Nicholas.
– Az nem lehet – tiltakozott Praji.
– Miért nem? – érdeklődött Harry.
– Mert ő az, aki hatalmon tartja a hadurat, mióta átvette a város irányítását – vagyis jó húsz éve. Ő az, akitől valósággal retteg a város.
– De miért? – csodálkozott Marcus.
– Ő egy mágus.
– Ez különlegesnek számít errefelé? – kérdezte a nagyherceg.
– Hm! Hát ti aztán tényleg pokoli messziről jöhettek! – Majd komolyan hozzátette: – Kapitány, Kelethonban csak egyetlen mágus létezik, és az Dahakon. Néha felbukkan egy-egy a környéken, de ha varázslót találnak a városban, az az illető halálát jelenti. Mégpedig a pletykák alapján nem valami szép halált: Dahakon felfalja őket.
Nicholas Nakor felé pislantott, mire Anthony finoman megrázta a fejét. Praji folytatta:
– Állítólag ő teremtette a vörös gyilkosokat, akik azt teszik, amit parancsol – nem a hadúrnak engedelmeskednek. Beszél a halottakkal, és egy lélekszívó a szeretője. Az a nő tartja őt életben: állítólag már több száz éves.
Nakor rontás elleni jelet vetett.
– Ez nagy baj. A nekromancia a létező legrémesebb iskola.
Anthony bólintott. Látszott rajta, hogy megrázták a hallottak.
– Köztünk nincsenek mágusok, úgyhogy nincs mitől tartanunk – mondta nyomatékosan Nicholas.
– Az jó – helyeselt Praji. – Szóval, Dahakon nem lehet áruló, akkor távolíthatná el a hadurat, amikor csak akarja.
– Hát, akkor sosem fogunk rájönni, ki állhat e mögött a cselszövés mögött – sóhajtott a nagyherceg. – Hogyan juthatunk el legkönnyebben a városba?
– Hajóval. De most, hogy ez a hely romokban áll, egyetlen folyami karaván sem kötne itt ki: még azt gondolnák, mi vagyunk a gyilkosok, akik ezt tették. Ha pedig a jeshandik mostanában erre járnak, nagyon gyorsan kellene kimagyaráznunk magunkat, mielőtt nyársra húzva megpörkölnének minket; amikor ugyanis átengedték Shingazi apjának a földet, védelmük alá vették ezt a kis fogadót is.
Azzal idegesen körülnézett, mintha a nomádok emlegetése eszébe juttatta volna, hogy bármikor megjelenhetnek.
– Jobb lesz, ha délnek indulunk a folyóparti úton. Van egy falu ötnapi járóföldre innen, és olykor-olykor ott is kikötnek a hajók. Ha nem bérelhetünk bárkát, és egész úton lovagolnunk kell, akkor csak egy-két hónap múlva érhetünk a városba.
Nicholas nem szólt semmit. Egy hónap múlva már túl késő lenne.

 

Abigail felsikoltott.
– Ne merj hozzám érni! – rúgott a lény felé, mire az elhúzódott.
– Nem hinném, hogy bántani akar téged – jegyezte meg Margaret.
– Nem érdekel! – csattan fel Abigail mérgesen. – Egyszerűen gusztustalanok.
A szóban forgó lények ember alakúak voltak, de bőr helyett zöld pikkelyek borították őket. Széles szemöldökív uralta a homlokukat, és hatalmas hüllőszemek bámultak kifejezéstelen arcukból. A fogaik is különösnek tűntek: nem voltak olyan hegyesek, mint a hüllőké, de nem is olyan szabályosak, mint a legtöbb emberé. Ha volt is valamilyen nemük, az nem látszott rajtuk: lapos mellükről hiányoztak a mellbimbók, és az ágyékuk is teljesen sima volt: Margaret nem tudta, mik lehetnek ezek a teremtmények, de abban biztos volt, hogy van valami közük a szomszédos kabin lakójához a fekete hajón.
A lányokat egy nagyobb bárka szállította el a fekete hajóról: fekete tunikát és nadrágot, valamint vörös fejfedőt viselő férfiak eveztek velük a partra. Margaret azt várta, hogy egyenesen a rabszolgapiacra viszik őket, ehelyett azonban szekérkaravánra ültek, és a városon kívül, egy magas falakkal körülvett hatalmas birtokon helyezték el a lányokat. Ott megkapták azokat a szobákat, amelyekben most laktak. Arjuna és Svadijan tovább folytatta a kihallgatást. Margaret most már biztos volt abban, hogy kell lennie valamilyen rendszernek a látszólag véletlenszerű kérdésekben, de képtelen volt rájönni az összefüggésekre. Tudta, hogy sok mindenről csak azért érdeklődnek, hogy álcázzák a fontos témákat, de lehetetlennek tűnt kitalálni, melyek a fontosak. Soha többé nem látták a titokzatos asszonyt, aki elrendelte a kislány meggyilkolását, csak hogy szemléltesse, honfitársaik élete a lányok együttműködésétől függ. Egyszer Margaret érdeklődött is felőle Arjunánál, ő azonban tudomást sem vett a kérdésről, csak folytatta a kihallgatást.
Margaret megkérte Abigailt, hogy segítsen kideríteni fogva tartóik célját, s ezzel kihúzta barátnőjét legutóbbi kétségbeesési rohamából. A lány most már dühös volt, s úgy látszott, hajlandó közreműködni a következő szökési kísérletben; Margaret újból megerősítette a szándékát, hogy minél előbb ki kell jutniuk innen.
A napirendjük kiszámíthatóvá vált. Megengedték, hogy kettesben maradjanak, kivéve, amikor Arjuna kérdezgette őket. A reggelit, az ebédet és a vacsorát olyanok szolgálták fel, akik nem voltak hajlandóak beszélni velük. Délután néhány órát a keleti lugasban tölthettek, amely megvédte őket a tűző naptól.
Aztán egyszer csak megváltoztak a dolgok. Aznap reggel Arjuna helyett a két lény lépett be a szobájukba. Abigail a legtávolabbi sarokba menekült, Margaret pedig készen állt, hogy szükség esetén egy székkel védekezzen. A két lény lekucorodott, és egy darabig csak messziről nézte a lányokat, mégpedig az egyik Margaretet, a másik Abigailt.
Abigail egy idő után visszaült az ágyára. Az egyik teremtmény további egy órán keresztül bámulta őt. Aztán megpróbált hozzáérni.
– Hallottál már valaha ezekhez hasonlókról? – kérdezte Margaret.
– Nem – felelte a barátnője. – Szerintem valami démonfajzatok.
A hercegnő egy darabig az ő bámulóját tanulmányozta.
– Nem hinném. Nincs bennük semmi varázslatos. A bőrük viszont olyan, mint az a kéz, amely kinyúlt a hajó ablakán.
Nyílt az ajtó, és a szolgák behozták a reggelit. A lányoknak nem volt étvágyuk, de tudták, hogy muszáj enniük, különben beléjük tömik az ételt. Úgy tűnt, a két lényt rendkívüli módon érdekli a folyamat, mert megint megpróbáltak közelebb menni. Abigail hozzávágta a tányérját az őt bámuló szerzethez, hogy elhessegesse, Margaret viszont egyszerűen tudomást sem vett a sajátjáról.
Evés után megérkezett Arjuna is. Még mielőtt megszólalhatott volna, Margaret nekiszegezte a kérdést:
– Mik ezek a szörnyetegek?
– Ezek? – kérdezett vissza a férfi szokásos nyugodt hangján. – Teljesen ártalmatlanok. Társaságként adtuk önök mellé.
– Nos, nekem nincs szükségem rájuk – szögezte le Abigail. – Vigyék innen őket!
Arjuna azonban csak annyit felelt:
– Nem fogják bántani önöket. Itt maradnak. – Azzal kihúzott magának egy széket és leült, mondván: – Tehát, mit tudnak Sarth legendájáról?
Margaret az őt bámuló teremtményre pillantott, és egy pillanatra intelligenciát látott megcsillanni a szemében. Végigfutott a hátán a hideg a tekintetétől, ezért hátat fordított neki.

 

A bárkák lassan sodródtak lefelé a folyón. Nicholas a legelső orrában ült. A bárka esetlen jószág volt magas, evezőnyílásokkal szabdalt korlátjával és teljes hosszában lehajtott árbocával. A hajósok ugyanis általában csak a Kígyó-folyó sodrását használták arra, hogy célba juttassa őket. Oldalt két hosszú evező csapkodta lustán a vizet, amitől épp csak annyival mentek gyorsabban, hogy legyen valami értelme a kormánylapátnak. Már egy hete utaztak a bárkán, és hamarosan fel kellett bukkannia a Kígyó-folyó Városának.
Nicholas átgondolta a helyzetet. A Shingazi Átkelőnél zsákmányolt holmikkal és kincsekkel Nicholas Csapata – mert mostanában így nevezték magukat – jól felszereltnek és viszonylag gazdagnak számított. Leutaztak a folyó menti kis faluhoz, amelyet Praji említett, és ott pihentek egyet.
A helybéliek először rémülten menekültek, mert rablóknak nézték őket. A nagyherceg azonban türelmesen várakozott egy napig a szekerekkel, amíg a legbátrabb lakosok egyike elő nem merészkedett, hogy beszéljen vele. Csak néhány kedves szóba és egy aranypénzbe került, hogy meggyőzze a férfit, semmit sem áll szándékukban ellopni – amit mellesleg megtehettek volna, amíg a falusiak rejtekhelyükön kuksoltak.
Ekkor a többiek is előkerültek, és több, mint egy hétig élelmezték a csapatot. Addigra az összes sebesült felépült. Nicholas nem örült, hogy ott kell vesztegetniük az időt, de egyetértett abban, hogy mindannyiuknak pihenésre van szükségük, mielőtt kipróbálják a déli utat a szekerekkel. Azonkívül a település éppen alkalmas kikötőnek látszott a folyón. A faluban töltött idő alatt Praji társa, Vaja is meggyógyult annyira, hogy részt vehessen a társalgásban. A nagyherceg rájött, hogy a férfi rendkívül hiú: büszke jóképűségére és göndör fürtjeire. A falu fiatalabb asszonyai is megerősítették magáról alkotott véleményét, amikor rendkívüli figyelmet szenteltek a fess harcosnak: vizet, friss gyümölcsöt és mézes kenyeret hordtak elé nappal, de Nicholas gyanította, hogy éjszakánként intimebb bizonyítékokat is szolgáltattak. Az is kiderült, hogy Vaja csak színleli a nemesi hanghordozást: valójában azt takargatja vele, hogy nem túl intelligens ember. Úgy tűnt, Praji a páros igazi vezetője, de igyekszik elhitetni az idegenekkel, hogy karizmatikusabb barátja a főnök.
Miközben az emberek lábadoztak, Nicholas sietős leckéket vett Ghudától az ilyen méretű csapatok vezetésével kapcsolatban. Ha Praji és Vaja is velük maradnak, a sereg harmincöt főt fog számlálni, plusz Brisát. A matrózok morgolódtak, amikor gyakorolniuk kellett, a katonák azonban addig csúfolták őket, amíg meg nem állták a helyüket a harcban. Minden harcosnak végtelen kard- és íjgyakorlatokat kellett végeznie, míg mindannyian használni tudták ezeket a fegyvereket – még ha nem is túl nagy tehetséggel. Praji és Tuka szavai alapján harmincöt ember túl kevés volt ahhoz, hogy komolyabb csapatnak számítsanak, ahhoz azonban elegendő, hogy hihetően eljátszhassák a zsoldosok szerepét.
Hét végén egy folyami karaván bukkant fel. Praji azonnal kirohant a partra egy zászlóval, és leintette őket, a tárgyalás jelét mutatva. Az első hajó kapitánya elég közel húzódottra parthoz, hogy beszélhessenek. Jó tízpercnyi kiáltozás után Nicholasnak parancsot kellett adnia, hogy valaki ússzon oda némi arannyal, és fizessen előleget a férfinak.
A nagyherceg Harryt választotta, miközben Marcus, Calis és a legjobb íjászok készen álltak, hogy akár büntetés-, akár fedezésképpen lőjenek, ha szükséges. Amint azonban a kapitány meglátta a pénzt, a többi bárka is a part mellé sorakozott. Majdnem két órába tellett, mire mindenkit behajóztak.
A távolban Nicholas szokatlanul sötét felleget látott a horizonton.
– Mi lehet az? – kérdezte meg Prajitól.
– A Kígyó-folyó Városának füstje. Napnyugta előtt odaérünk.
A társaság az egész utat a lehetőségek latolgatásával töltötte, és mostanra készen állt a tervük. Legalábbis Nicholas reménykedett, hogy tényleg kész a terv, mert az az érzés gyötörte, hogy katasztrófába vezeti csapatát. Egyetlen dolog hajtotta előre mégis: félt, hogy Margaretnek és Abigailnek baja eshet. Azonkívül érett benne a bizonyosság, hogy az elmúlt két hét rejtélyes árulásai mögött valamiképpen a pantathiánus kígyó papok állnak.

 

 

17.
A város

Nicholas éberré vált.
– A Kígyó-folyó már egy órája mocsárvidéken kanyargott, most pedig egy hatalmas tavon siklottak. A legénység szívvel-lélekkel evezni kezdett, amikor nyílt vízre értek, mert az áramlatok elvesztek a hatalmas felszín alatt. A kormányos nekifeszült a rúdnak, hogy elkanyarodjanak a tó keleti oldalán folytatódó folyó irányába. Nicholas felegyenesedett, hogy jobban lássa a távoli várost.
– Hol vagyunk? – kérdezte Prajitól.
– A Királyok Taván.
– Miért nevezik így?
Praji egy rakománybálának támaszkodva ült, Vaja pedig a közelben aludt. A két férfi – legalábbis Nicholasnak úgy tűnt – ritkán mutatkozott külön.
– A település úgy alakult ki, hogy réges-régen itt találkoztak Kelethon déli törzsei. Az évek során város épült, és mostanára aligha mondanánk meg, hogy az itt lakók a jeshandik és a többi síksági törzsek leszármazottai. – Praji elkezdte piszkálni a körmét a tőre hegyével. – Tudod, minden törzsnek volt egy királya, és minden évben másik törzs vezethette az éves összejövetelt. Ez aztán komoly vetélkedéssé fajult, mert a város minden évben új királyt kapott, aki azon igyekezett, hogy törzse számára kiegyenlítse az elmúlt tizenhárom év vélt vagy valós igazságtalanságait – mert tizennégy nagy törzs volt, világos?
Mindenesetre a város lakosai néhány száz év után belefáradtak a dologba, és hatalmas felkelés tört ki. Mire véget ért, mind a tizennégy királyt és a rokonaik nagy részét belefojtották ebbe a tóba. Ezért is hívják a Királyok Tavának.
– Aztán mi történt? – tudakolta Nicholas. Közben Marcus és Harry is melléjük telepedett. Már a tó közepe táján jártak, és látták, hogy még egy folyó indul a tóból, amely aztán a város keleti oldala köré fonódik.
– Nos, egy darabig megpróbáltak uralkodó nélkül boldogulni, de néhány nagyobb tűz és komolyabb lázadás után, amelyben több százan haltak meg, úgy vélték, ez ostobaság. Eldöntötték, hogy a klánok főnökeiből kell tanácsot alapítaniuk. Mivel ugyanazon klánok tagjai nem csak egy törzsben éltek, ez mindenki számára elfogadhatónak tűnt. Senkit sem keserítettek el túlzottan a változások, és néhány száz évig minden jól ment, amint azt hallottam.
– Akkor bukkant fel a hadúr? – találgatta Harry.
– Nos, gondolom, egy ideje már ott lehetett – mondta Praji az arcát vakargatva. Itt-ott hallottam róla néhány történetet, de senki sem tud semmi bizonyosat. Nem kifizetődő, ha az ember túl sokat kérdezősködik ilyesmikről.
– Titkos rendőrség? – kérdezte Nicholas.
– Fekete Rózsának hívják, ha elhiszed, amit pletykálnak. A vezetőjét egyszerűen „Felügyelőnek” nevezik, de nem lehet tudni, ki lehet ő. A népek egy része szerint ő tartja kordában Dahakont, mások úgy vélik Dahakon maga a Felügyelő. De az tény, hogy az ismerőseim közül senki sem tudja biztosan.
Praji ekkor eltette a kését.
– Tehát a következőket tudom a hadúrról. A neve Valgasha. Ez nem jeshandi név, és az általam ismert helyeken nem szoktak így hívni senkit. Magas férfi, merthogy láttam egyszer a Nyárvégi Fesztivál felvonulási napján. Mondhatom, legalább akkora, mint a ti Ghuda barátotok. Olyan harminc év körülinek látszik, de azt hallottam, nem változott, mióta átvette az irányítást, és a varázslójáról szóló történetek alapján, ki tudja? Kedvenc jószága egy sas, amellyel, ugyanúgy vadászik, mint más a sólyommal. Állítólag mágikus az a madár.
– Meddig tart még, mire a városba érünk? – érdeklődött Nicholas.
– Nem sokáig. – Praji a túlsó parton elterülő távoli fasorra mutatott. – A tóból ott ered a folyó, amely körülöleli a települést.
A harcos egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:
– Amikor odaértünk, le kellene táboroznunk valahol: egy csapatnak olyan helyen kell laknia, ahol a lehetséges megbízók megtalálhatják. Van valami kifogásod az egyszerű de kényelmes szállás ellen? – kérdezte hirtelen.
– Nincs. Miért? – kérdezett vissza a nagyherceg.
– Nos – felelte Praji –, a látottak alapján több pénzetek van, mint az logikus lenne, és ha egy ilyen kis csapat luxuskörülmények között él, az vonzza a bajt. Ha a város legdrágább fogadójában laknánk, már a második vagy harmadik éjszakán több száz harcos törne ránk. Ha viszont túl szegényes; szállást választunk, azt hiszik, hogy le vagytok égve, vagy olcsón megkaphatnak benneteket. – Némi tűnődés után azt mondta: – Azt hiszem, ismerek egy megfelelő helyet. A bazár mellett van. Szerény, nem túl mocskos, és a tulajdonos nem fogja kilopni a szemeteket.
– Gondolom, olyasféle hely, ahol akár pletykákat is hallhatunk? – mosolyodott el Nicholas.
– Azt gondolsz, amit akarsz – villantotta rá csorbafogú vigyorát Praji –, de sosem az okoz gondot, hogy halljon valamit az ember, hanem hogy kiszűrje az igazságot a mendemondák közül. – Aztán ásított egyet. – Bár már húsz éve járom az utakat, őszintén mondhatom, még sosem láttam a Kígyó-folyó Városához fogható helyet. Ott van például Maharta. Tiszták az utcák, nyüzsgő kereskedőváros, és rengeteg büszkeség szorult a polgáraiba. A Folyam Királynőjének is hívják, és mégis, ott is ugyanolyan könnyen meggyilkolnak valakit egy rézpénzért, mint bárhol másutt a világon.
A harcos elmerült az általa meglátogatott nagyobb települések erősségeinek és gyengéinek taglalásában, miközben Nicholas a közeledő, mégis távoli várost fürkészte. Ahol korábban csak szürke árnyékok magasodtak a látóhatáron, ott most kezdtek kibontakozni a tornyok és falak.
A tó körül ingovány és nádas húzódott, ezért nehéz lett volna megállapítani, hol ér véget a víz, és hol kezdődik a szárazföld. Valahol a part közelében jó néhány alacsony földkupac emelkedett. Nem volt rajtuk semmi, eltekintve néhány szívósnak látszó növénycsomótól. Jobbra (a tó nyugati partján) a talaj kiemelkedett a mocsárból. Néhány falmaradvány tanúsította, hogy egykor valaki ide építkezett, a terület azonban most teljesen elhagyatottnak tűnt. Mögötte egy nagyjából tizenöt méter magas sziklafelszín húzódott, és ezen Nicholas látott némi mozgolódást, bár az egész túl messze volt ahhoz; hogy meg lehessen állapítani, mi is az.
– Tanyák – jelentette ki Praji, mintha olvasott volna az ifjú elméjében. – A város közelében több hasonlót is fogsz látni. Legszívesebben oda telepednék, a biztonság kedvéért. A folyó túlpartján meg néhány kiégett birtok terül el. Kemény vidék ez; a hadúr katonái meg nemigen mozgolódnak, hacsak nem a falakat ostromolja valaki, vagy uruknak úgy nem tartja kedve – köpött ki a hajókorlát felett.
Egy idő után behajóztak a keleti folyóágba, és kissé fel is gyorsultak; amint a sodrás megerősödött. Amikor közelebb értek a város pereméhez, megláttak egy kiégett tanyát a keleti parton.
– Látom már, mire gondoltál – jegyezte meg Nicholas.
– Á, ezt nem a fosztogatók tették – mondta Praji, aztán egy birtok felé intett, amely félmérföldnyire, egy dombtetőn terült el, és magas falak övezték. – Az ott Dahakon uradalma. Amikor éppen nem a hadúr palotájában időzik, ott lehet megtalálni, ámbátor, hogy miért keresné őt bárki is, arról fogalmam sincs – mutatta a jószerencse jelét. Úgy döntött, az a tanyaház túl közel van a birtokaihoz, ezért megparancsolta a vörös gyilkosoknak, hogy gyújtsák föl.
Miután áthaladtak a mágus házához vezető híd alatt, kunyhók, és kikötött kis csónakok között siklottak tovább. A látvány alapján szegény emberek tulajdonában lehettek: halászok és kétkezi munkások birtokolhatták őket, akik nem engedhették meg maguknak, hogy a városban éljenek. A némelyik kunyhó mögött elterülő szántóföldekből ítélve talán néhány paraszt is lakott a környéken. Kis egypárevezősök cikáztak ide-oda körülöttük, amelyek főképp élelmiszereket szállítottak. Olykor egy-egy csónakból kacagó gyerekek integettek a folyami karaván utasai felé, és Nicholas visszaintett nekik.
Minél tovább haladtak a folyón, annál több csónak nyüzsgött körülöttük. A kikötőhöz közeledve a nagyherceg észrevette, hogy a parti épületek némelyike nagyon régi, és egyesek két-három emelet magasságba emelkedtek. Bizonyos házak balkonján különböző ruházatú nők tették közszemlére magukat, miközben a nevüket kiáltozták a hajósok felé.
– Kurvák – jegyezte meg Praji közönyösen.
Nicholas elpirult, amikor az egyik szajha odakurjantott neki, és olyasvalamit ajánlott, amiről ő eddig nem is tudta, hogy lehetséges. Praji hahotázni kezdett, amikor észrevette, hogy az ifjú elvörösödött.
– Kapitány – mondta szárazon.
A keleti part eltávolodott, amikor a torkolatba érve kiszélesedett a folyó. Ők a jobb part mentén maradtak, amíg az első rakpartból és dokkokból álló részhez nem értek. Az orruk előtt egy kisebb bárka húzott el. Nicholasék kormányosa fennhangon átkozta a kisebb jármű kormánylapátjánál álló fickót, mert éppen csak elkerülték az ütközést.
A nagyherceg tekintetével követte a kis hajót, míg végül a szeme megakadt valamin az öbölben.
– Marcus! – szólalt meg.
– Mi van? – lépett közelebb az unokabátyja.
– Mondd meg Amosnak, hogy ezt neki is látnia kell! – intett.
Marcus odanézett, majd bólintott, és hátrament a tatba. Onnan átkiáltott a második hajóra, amelyen Amos utazott.
– Nicholas kéri, hogy nézd meg azt.
– Mondd meg neki, hogy már észrevettem! Tényleg ugyanaz – kiáltott vissza az admirális.
Marcus visszament előre, majd közölte a választ:
– Amos szerint ugyanaz.
– Gondoltam – bólogatott a nagyherceg.
Az öböl közepén horgonyzó, üres raktere miatt csekély merülésű fekete hajó olyan volt számukra, mint egy jelzőtűz.
– Tehát jól döntöttünk – fordult Nicholas az unokabátyja felé.
Marcus Nicholas vállára tette a kezét, és nem szólt semmit.

 

Miután otthagyták a hajókat; elindultak a nyüzsgő kikötőben. A hatalmas, nyitott bazárhoz széles utca vezetett. Praji és Vaja vezette át a csapatot a tömegen; előre figyelmeztettek mindenkit, nehogy lemaradjanak, különben menthetetlenül eltévednek.
Nicholas érzékeit elkápráztatta az öltözékek és áruk színes forgataga. Az emberek éppoly különbözőek voltak, mint odahaza Krondorban, vagy Kesh északi részén. A nők és férfiak között voltak szőkék és kékszeműek, de tetőtől talpig éjfeketék is, és mind ott tolongtak a piacon – vagy áruik értékét ecsetelve, vagy alkudozva az árakon. A helyiek öltözéke is épp eléggé különbözött egymástól ahhoz, hogy senkinek se tűnjön fel különösebben Nicholasék ruházatának idegenszerű volta. Még a rikító színek is szokványosnak számítottak, ezért Harry sem lógott ki a tömegből.
Praji utasítására két nagyobb bevásárlóutca kereszteződésénél délnek fordultak, és keresztülverekedték magukat a bazár egy másik részén. Hamarosan kijutottak a piacról, és egy keskeny utcán keresztül egy másikba jutottak, ahol az ígért fogadó előtt találták magukat. Praji Nicholasszal együtt belépett, és elkurjantotta magát:
– Keeler!
A hátsó szobából egy köpcös férfi szaladt elő, akinek hosszú sebhely futott végig a bal arcán.
– Praji! – kiáltotta el magát kezében egy felemelt húsvágó bárddal. A nyomaték kedvéért belevágta az eszközt a bárpultba, aztán megszólalt: – Azt hittem, még legalább egy hónapig nem látom a nyomorult pofádat.
– Jobb ajánlatot kaptam – vonta meg a vállát a harcos, majd Nicholas felé intett a fejével. – Ő az új kapitányom.
Keeler Nicholasra kacsintott fürkésző, kék szemével, aztán megvakargatta borostás állát.
– Az jó. És mire van szüksége... kapitány?
– Szállásra negyven ember számára.
– Ötven helyem van – felelte a fogadós. – Hat négyszemélyes külön szobám, meg egy huszonhat fős közös alvóhelyiségem. De beszuszakolhatunk még néhányat, mert sok jó ember kis helyen is elfér – tette hozzá mosolyogva.
– Az egészet kivesszük – felelte Nicholas. – Új embereket keresek.
Ugyanis abban egyeztek meg, hogy ezzel a mesével pár napig semmit sem kell csinálniuk. A zsoldos csapatok rendszerint nem időztek túl sokáig egy helyen két megbízatás között, és ha néhány napnál tovább maradnának, felkelthetnék valaki gyanúját. Nicholas és Keeler megegyeztek az árban, és végül a nagyherceg egy erszény aranyat hagyott biztosítékképpen a fogadósnál.
Nicholas intett az ajtónál várakozó Harrynek, aki kiszólt a többieknek, hogy bejöhetnek. A rándzsána sötét pillantást vetett Nicholasra, majd szemügyre vette az ivót. A nagyherceg nem osztotta meg a nővel az értesülést, hogy miért is jöttek a hadúr katonái a Shingazi Átkelőhöz. A lány eddig azt hitte, egyenesen leendő hitvese palotájába viszik, és tajtékzott a dühtől, amiért még egy napot a zsoldosokkal kell töltenie. De Brisa gondjaira bíztak, s ez jó megoldásnak látszott: a szabadkikötői csavargólány megfenyegette a rándzsánát, hogy ha bármi bajt csinál, ő örömmel kivágja a nyelvét.
Miután elfoglalták szállásukat, Nicholas alaposan körülnézett a fogadóban. Bérbe vették az udvart (ez megfelelőnek tűnt ahhoz; hogy a katonák itt gyakoroljanak), az istállót (ahol pillanatnyilag csak egy öreg csacsi álldogált, amely békés közönnyel tűrte az idegenek közeledését) és az ivót is. A hagyomány szerint, ha egy csapat a teljes fogadót kibérelte, jogában állt eldönteni, hogy idegenek is betérhetnek-e az ivóba, vagy sem. Ez volt az első pont, amit Nicholas meg akart vitatni az általa választott tanácsadókkal: Marcusszal, Ghudával, Amosszal és Prajival. A nagyherceg kiötölt egy történetet, miszerint kis csapata a kontinens másik oldaláról, egy nagyon távoli városból származik. Ezt Praji is elfogadni látszott, mivel a városállamok közt elterülő vidékeken olyan zavaros állapotok uralkodtak, hogy az emberek ritkán utaztak többet, mint néhány száz mérföldnyit lakóhelyüktől. Még az olyan sokat próbált harcosok, mint Praji is legföljebb Lanadáig, a papkirály otthonáig jutottak el, aki a pillanatnyi nyugtalanság oka volt, mert kétfrontos háborút vívott Maharta rádzsájával és a Kígyó-folyó Városának hadurával.
Nicholas leült az ivóban helyetteseivel, miközben Harry felügyelte, ahogy az emberek behordják a felszerelést, és rendben elfoglalják szállásukat.
– Praji, neked mi a véleményed? Hagyjuk nyitva az ivót, vagy zárjuk be a nyilvánosság elől? – kérdezte a nagyherceg.
– Ha bezáratod, anélkül, hogy közismert személyiség lennél, az felkelti az emberek kíváncsiságát. Ha viszont bárki bejöhet, akkor alkonyat után egy órával már nyüzsögni fognak itt a szajhák, tolvajok, illetve a legkülönbözőbb klánok, céhek, érdekcsoportok és más zsoldoscsapatok kémei.
– Te mit gondolsz, Amos?
– Tapasztalataim alapján az ilyen helyeken két dolgot tehet az ember: vagy elmegy információt szerezni, vagy hagyja, hogy a hírek jöjjenek el hozzá – vont vállat az admirális.
Nicholas bólintott.
– Akkor nyissuk meg az ivót, de azt akarom, hogy mindenki tudja közülünk, ha valaki túl sokat iszik, és fecsegni kezd, annak velem gyűlik meg a baja.
Megpróbált fenyegetően hangzani, de sután érezte magát ebben a szerepkörben. Ettől függetlenül senki sem mosolygott az asztalnál. Ekkor a fiú megint Prajira nézett.
– Miért szaglásznának körülöttünk más zsoldosok?
– Hátha kötsz valami jó üzletet. Ha valami nagy fogásra lenne kilátásod, lehet, hogy megpróbálnák elhalászni előled, és a hátad mögött megegyezni a megbízóddal. De az sem ritka, hogy egy-egy munkához nagyobb seregre van szükség, és ilyenkor keresnek pár kisebb csapatot, amellyel egyesülhetnek a feladatra. – Praji merev tekintettel fürkészte a nagyherceget. – Nem kell elmondanod, mit kerestek itt, amíg jól megfizetsz, és nem akasztanak fel miattatok valamiért, amihez semmi közöm. Viszont nem igazán látszotok zsoldosoknak. Ő – mutatott Ghudára a hüvelykujjával – jól elboldogul, de a többiek... – nézett hátra a válla fölött, amikor éppen Amos két matróza lépett be a helyiségbe – ... ők mások. Abból ítélve, ahogy ugranak teljesíteni a parancsokat, ahogy visszafogják magukat, meg hogy egy komolyabb vita vagy csetepaté sem tört ki közöttük idefelé... én inkább sorkatonáknak nézném őket.
– Nem vagy buta – ismerte el Nicholas.
– Senki nem mondta, hogy az vagyok. Egyszerűen csak hagyom, hogy az emberek azt higgyenek rólam, amit akarnak, és rendszerint előnyt kovácsolhatok a dologból. – Arrafelé intett, ahol az emberek rendezgették a szállásukat, és hozzátette: – Azok a fiúk valószínűleg jó katonák, de nem túl meggyőzőek, mint zsoldosok. Ghuda viszont tipikus zsoldosnak látszik.
Ekkor Nicholas szemébe nézett:
– Háromféle kapitány létezik: az első az a kegyetlen kurafi, aki ráijeszt az embereire, hogy azt tegyék, amit kíván; a második, aki gazdaggá teszi a csapatát; a harmadik pedig, akit tűzön-vízen át követnének, mert életben maradnak mellette. Az első fajtába biztosan nem tartozol: bocs, de még az öreganyámat sem tudnád megrémíteni. Nem szórod a pénzt, és nem hordasz minden ujjadon gyűrűket, úgyhogy senki sem hinné el, hogy gazdaggá teszed az embereidet. Így hát a legjobb lesz, ha arról próbálod meggyőzni a kívülállókat, hogy a harmadik típusba tartozol.
– Egész életemben taktikát és stratégiát tanultam, Praji, és csatában is vezettem már sereget – mondta Nicholas. Azt már nem tette hozzá, hogy a gyakorlati tapasztalatai csak néhány nappal azelőtt kezdődtek, hagy a Shingazi Átkelőnél találkoztak.
Praji felállt.
– Most egy jó kis csatáról beszélsz. Amikor el akarod mesélni, mi folyik itt, megmondom, Vaja és én benne vagyunk-e a dologban. Addig is megyek, és alszom egyet.
– Megbízhatunk benne? – kérdezte a nagyherceg, miután a férfi távozott.
– Nos, nem az az ember, aki hajlandó lenne megesküdni, hogy utolsó leheletéig védelmezi a koronát – kezdte Ghuda –, de kitartóan harcolna amellett, akivel leszerződött, vagy – tette hozzá vigyorogva – az ellen, aki szerepel a „listáján”. Szerintem ő pontosan az, akinek látszik.
– És most mihez kezdünk? – váltott témát Marcus.
– Rá kell jönnünk, hová vitték a foglyokat. Olyan sokan voltak, hogy biztosan feltűntek valakinek. Csakhogy óvatosnak kell lennünk a kérdezősködéssel.
– Azt hiszem, én körbeszaglászhatnék a kikötőben – ajánlotta Amos.
– Vidd Marcust is, és keressetek egy hajót, amit elköthetnénk!
– Megint kalózzá vedlünk? – vigyorgott az admirális.
– Amint kiderítjük, hol van Margaret, Abigail és a többiek – viszonozta a mosolyt Nicholas.
Miután Amos és Marcus távozott, a nagyherceg így szólt:
– Ghuda, nem tudnál tenni valamit, hogy az emberek többé-kevésbé zsoldosnak látsszanak?
Ghuda fölállt, miközben Harry és Brisa sétált be az ivóba.
– Majd félrevonom őket kettesével-hármasával, és elmesélem nekik, hogyan kellene viselkedniük – ígérte az idős zsoldos.
– Köszönöm.
Harry és Brisa leült a nagyherceg mellé.
– És most mit csinálunk? – kérdezte az apród.
– Nos, először is ki kell találnom, mihez kezdjünk a rándzsánával – felelte Nicholas.
– Adjuk el valakinek! – javasolta Brisa, bár a pajkos mosolyt látva a nagyherceg majdnem biztos volt benne, hogy a lány tréfál.
– Szerintem egy darabig még ragaszkodjunk hozzá, hátha be kell jutnunk valahogy a palotába – mondta Harry.
– Ezt nem értem – vonta fel a szemöldökét Nicholas.
– Nézd – magyarázta Harry –, alig hiszem, hogy egy ekkora hajó, a fedélzetén több száz fogollyal, nem keltené fel a hatóságok figyelmét. Talán maga a hadúr is benne van a dologban – vonta meg a vállát. – Ha igen, hogyan juthatnánk be egyszerűbben a palotába, mint hogy elvisszük az uralkodónak a menyasszonyát?
– De hiszen megpróbálta megöletni őt – tiltakozott a nagyherceg.
– Az odakinn volt, a pusztaságban – intett nagyjából észak felé Brisa. – Ha a saját palotájában öleti meg, azt nem kenheti a klánokra, igaz?
– A palota a város legbiztonságosabb helye a lány számára – bólintott rá Harry. Aztán előrehajolt: – Nézd, tartsuk itt még néhány napig! Ha nem lesz rá szükségünk, még mindig feltehetjük a következő észak felé induló hajóra, és visszaküldhetjük az apjához. Ha viszont be kell jutnunk, ő a belépőjegyünk.
– Mintha nem is egy lányról beszélnénk! – jegyezte meg Nicholas.
– Lány? – horkant fel Brisa. – Annak a boszorkának kemény a bőre, akár a teknős páncélja. Nem számít a hatalmas szeme és a csókos ajka, Nicky; képes lenne rá, hogy saját kezűleg vágja ki a szívedet, és közben még mosolyogna is. Lehet, hogy úgy néz ki, mint valami bajba jutott kiscica, de van benne valami keménység, amit te is könnyen észrevehetsz, ha a nyakánál följebb emeled a tekintetedet.
– Na várj egy percet! – szűkült össze a nagyherceg szeme.
Brisa elhessentette a tiltakozást.
– Igazi szépség, ezt én is tudom, de nem az, akinek első pillantásra látszik.
Harry is bólogatni kezdett.
– Beszéltem vele, és van benne valami... hidegség.
Nicholas úgy döntött, nem veszi figyelembe Brisa vádját.
– Nos, mindenesetre nem ma fogok dönteni. Miért nem mégy el szaglászni egy kicsit? Brisa, te jói kiismered magad az ehhez hasonló környéken, te pedig, Harry, körülnézhetnél. – Azzal elővett néhány aranyat az erszényéből, és a barátja elé tolta. – Vegyél meg mindent, amiről úgy gondolod, hogy szükségünk lehet rá! Ja, és vidd magaddal Anthonyt is, hogy föltölthesse a készleteit! Ha már itt tartunk, vajon merre járhat, és hol van Nakor? – nézett körül.
– Anthonyt az egyik hátsó szobában láttam: éppen Vaja sebén cserélte a kötést – felelte Harry. Nakorral viszont azóta nem találkoztam, hogy megérkeztünk.
A nagyherceg intett, hogy induljanak. Egy darabig gondolataiba merülve üldögélt egyedül. Aztán Calis jelent meg, és kérdezés nélkül helyet foglalt mellette.
– Gondterheltnek tűnsz.
Nicholas körbepillantott, majd azt mondta:
– Gyere, sétáljunk egyet!
Azzal fölálltak, és kilépve az ivóból elindultak a bazárba vezető rövid utcácskán.
A bazár tulajdonképpen egy óriási, négyszög alakú terület volt, amelyet egy északról délre, illetve egy keletről nyugatra vezető út osztott részekre. A kereszteződésükben hatalmas teret mélyítettek, amelynek a lépcsőin koldusok, jövendőmondók és mutatványosok nyüzsögtek. A Keeler fogadójánál induló út dél felől csatlakozott a bazárhoz. Minden irányból féltucatnyi út érintette a terület szélét, kivéve keletről, ahol fal jelezte a hadúr palotájának határát.
Az embertömegben tülekedve számos aznap emelt stand mellett haladtak el, amelyeken – amint azt hallhatták – minőségi kerámiákat, ékszereket, édességeket, ruhaneműket és minden más elképzelhető árut kínáltak. Calis nem szólt semmit, amíg Nicholas úgy tett, mint akit érdekelnek egy féllábú árus fegyverei. Miután átverekedték magukat egy gyümölcsárus kocsija mellett, a nagyherceg az mondta:
– Úgy érzem, mintha... nem idevaló lennék.
– Megértelek – biccentett Calis.
– Tényleg? – pillantott Nicholas a féltündérre.
– Én kicsit idősebb vagyok, mint a bátyáid, de veled egykorúnak látszom – magyarázta Calis. – Az én népem mégis alig tekint többnek gyermeknél. – Aztán körbenézett a bazárban. – Ez az egész idegen számomra. Eddigi életem során sokszor ellátogattam Crydee-ba, de attól eltekintve, amikor Martin bácsikád és Garret vagy pár natali vándor Elvandarba érkezett, sosem beszélgettem egy-két esténél többet egyszerre.
– Szóval tényleg tudom, mit jelent másnak lenni. – Ekkor ritka mosolyai egyikét a fiúra villantotta. – De te most nem erről beszélsz, igaz?
– Nem – rázta a fejét Nicholas. – Úgy érzem magam, mint egy szélhámos, aki egy csapat zsoldos kapitányának tetteti magát.
– Pedig nem kellene – vont vállat Calis. – Legalábbis szerintem nem. A többiek elfogadták a vezetésedet, és eddig nem tettél semmit; amivel meghazudtoltad volna a bizalmukat.
Elhallgatott, mert félre kellett húzódniuk egy rabszolgákkal teli szekér elől. Nicholas a foglyok arcát fürkészte, hátha véletlenül felismer közülük valakit. A rabszolgák lesütött szemükből és közönyös arckifejezésükből ítélve tudták, hogy az életük örökre mások kezébe került.
A nagyherceg egy pillanatra még a kocsi után nézett, majd megszólalt:
– Köszönöm. Azt hiszem, ha elég jól játszom a szerepemet, nem számít, hogyan érzem közben magamat.
– Nagyon emlékeztetsz a nagybátyádra, Martinra: ő latolgatja ennyit a dolgokat – mosolyodott el halványan Calis. – Ironikus, de valószínűleg sok tekintetben jobban hasonlítasz rá, mint Marcus.
– Ez tényleg ironikus lenne – somolygott Nicholas is.
További fél órán át barangoltak a bazárban, az áruk szemkápráztató kavalkádját bámulva, míg végül a központi téren találták magukat. Koldusok rohamozták meg őket, akik adományokért cserébe áldást ígértek, aztán amikor süket fülekre találtak, átkokat szórtak. Jövendőmondók ajánlgatták, hogy kiolvassák a sorsukat kártyából, csontokból, füstből, de őket is elhessegették.
A tér peremén haladva hamarosan a bazár egy másik részébe jutottak, ahol nagy tömeg gyülekezett. Keresztülverekedve magukat a tömegen egy hatalmas emelvény előtt bukkantak ki, amelyet félúton a tér és a hadúr palotája között építettek. A tömeg úgy tíz méterre a faltól megállt, és ott üres helyet hagyott. Felnézve Nicholas észrevette, hogy ketrecek lógnak a falról. A ketrecekbe embereket zártak: kettőnek már csak a csontváza látszott, egy férfi viszont még meg-megmoccant. Calis követte a nagyherceg tekintetét.
– Úgy látom, ez a kivégzés helyi módja.
– És nyilvánvaló üzenet a városiaknak: ne keveredj bajba! – fűzte hozzá Nicholas. Aztán hátat fordított, és megszemlélte az emelvényen állókat.
Egy kikiáltó ajánlgatta a rabszolgákat megvételre. A nagyherceg egyesével végignézte őket – félig reménykedve, félig félve, hogy felismer valakit közülük Crydee-ből, de néhány perc alatt látta, hogy ezek a nyomorultak bennszülöttek. Néhány fiatal lány és egy különösen erősnek látszó középkorú férfi csak lelkes licitálás után kelt el, a többiek azonban vagy túl öregek, vagy túl fiatalok voltak ahhoz, hogy hasznot hajtsanak.
A látványtól megcsömörlött Nicholas elfordult.
– Gyerünk! Menjünk vissza a fogadóba!
A bazár északi oldalán indultak el, és félúton azt látták, hogy mindenki félrehúzódik egy közeledő csapatnyi férfi elől. Elöl egy szekéren ülő gyerek dobolt, mögötte pedig egy kopját tartó férfi gyalogolt. A kopja tetejére két zsinórral egy rudat erősítettek, amelyről zászló lógott. A hosszú, szürke szövetdarabra egy a zsákmányán kuporgó vörös sólymot hímeztek. Nicholas és Calis is kitért az útjukból, és félreállva figyelték, ahogy a kétszáz fegyveres férfi elhalad mellettük. Amikor elmentek, a nagyherceg megállított egy mögöttük bandukoló embert:
– Kik ezek?
– Haji kapitány Vörös Sólymai – felelte az illető, de közben úgy nézett Nicholasra, mint egy gyengeelméjűre, majd továbbsietett.
– Ezek szerint Tuka nem túlzott, amikor azt mondta, hirdetnünk kell magunkat.
– Talán akkor – válaszolta Calis –, ha már tudjuk, mit akarunk elmesélni magunkról.
– Jó meglátás.
Mire visszaértek a fogadóba, már Amos és Marcus is megérkezett, Nicholas leült melléjük az asztalhoz, Calis pedig hátrasétált a szobájába.
– Ez gyorsan ment – jegyezte meg a nagyherceg. Találtatok hajót?
Amos lehalkította a hangját, hogy a bárpultot törölgető Keeler meg ne hallja őket.
– Rengeteg olyat láttunk, ami megfelelne, most, hogy tudjuk, meddig tart az út, de két királysági hajó is horgonyoz a kikötőben.
– Micsoda? – döbbent meg Nicholas.
– Ráadásul az egyik a Ragadozó.

 

Nicholas tátott szájjal állt a móló végén.
– Csukd be, különben még belerepül egy légy! – javasolta Amos.
– Hogy lehet ez?
– Nézd csak meg közelebbről! – mondta az admirális. – Nem egészen olyan, mint amilyennek lennie kellene. Van néhány apró különbség. És én még lehorgonyozva se hagynám ilyen lazára a vitorlázatot. Egy hirtelen széllökés, és már el is vesztettek egy árbocot. Azonkívül a csarnakok, meg a vitorlák állása sem teljesen egyezik. Ez itt a Királysas másolata, amelyet valaki megpróbált olyanná alakítani, amilyen a Ragadozó volt. – Aztán egy másik hajóra mutatott, amely kicsivel kisebb volt ugyan, de különben akár az első ikertestvére is lehetett volna. – Az pedig vagy a Királyi Sirály pontos másolata, vagy tényleg az igazi.
– Én úgy tudtam, az igazi elsüllyedt a kesh partok mentén, egy viharban, jó két évvel ezelőtt – mondta Nicholas.
– Eddig én is azt hittem, de talán mégsem.
A nagyherceg bólintott.
– De ez még mindig nem magyarázza meg a nagy kérdést.
– Igen – felelte Amos. – Mit keresnek ezek itt?
Azzal a trió némán visszasétált a szállásukra.

 

Hazaérve Nicholas végigkérdezte az embereket, nem látták-e Nakort. Mindenki nemmel felelt: a kis emberke röviddel az érkezésük után eltűnt.
A nagyherceg úgy döntött, visszavonul a szobájába, hogy pihenjen egyet, és hogy eltöprenghessen, mit jelent a kikötőben látott két hajó rejtélye. Amikor elhaladt a rándzsána szállása mellett, a szobából kihallatszó sikoly késztette megtorpanásra.
Már éppen a kilincsért nyúlt, amikor kitárult az ajtó, és egy ijedt szolgáló nézett ki rajta.
– Uram, kérem! – könyörgött.
Nicholas belépett. A másik három szolgáló egy sarokban tördelte a kezét, miközben a rándzsána elvett egy hajkefét az asztalról, amelyen a pipereholmijait tárolta, és hozzájuk vágta.
– Egy percig sem maradok itt tovább! – ordította.
– Hölgyem! – próbálkozott a nagyherceg.
De mielőtt folytathatta volna, kénytelen volt félreugrani a felé repülő háromágú aranyfésű elől, ami súlyánál fogva akár fegyvernek is beillett volna. Aztán közelebb lépett, és megfogta a lány egyik csuklóját. Ez taktikai hibának bizonyult, mert a rándzsána már le is kevert neki egy pofont a másik kezével. Nicholas gyorsan azt is megragadta, és rákiabált:
– Hagyja ezt abba, hölgyem!
A lány erre megpróbálta tökön rúgni, ezért a nagyherceg kénytelen volt ellökni őt magától. A rándzsána hátraesett és elterült a földön.
– Ebből elég volt! – intett felé figyelmeztetően a fiatalember.
A lány azonban felpattant, és megint rátámadt, mire Nicholas visszalökte a padlóra. Amikor másodszor is beütötte hátsóját a kemény fába, a rándzsána szeme döbbenten elkerekedett.
– Te kezet merészeltél emelni rám!
– Ennél többet is teszek, ha nem magyarázza meg azonnal, mi ez a felfordulás – felelte Nicholas.
– Követelem, hogy azonnal vigyetek a palotába! – mondta a rándzsána. – Ezt az egyik katonának is megmondtam, aki arcátlanul azt válaszolta, hogy várjak, amíg visszaérsz. Azt akarom, hogy felakasszák a szemtelent! – pattant fel. – Most pedig vigyetek a palotába!
– Ezzel van egy kis gond – jegyezte meg a nagyherceg.
– Gond! – rikoltotta a lány. Karmolásra görbítette az ujjait, és megint Nicholasnak ugrott. A fiatalember azonban ismét megragadta a csuklóját. – Nem hagyná ezt abba?
A rándzsána azonban tovább vergődött: láthatólag elhatározta, hogy kikaparja fogva tartója szemét. A nagyherceg végül kénytelen volt az előbbieknél is keményebben ellökni magától A nő megint elesett, és most egészen a falig csúszott a padlón. Mielőtt még felállhatott volna, Nicholas közelebb lépett.
– Fel ne keljen! – figyelmeztette. – Csak üljön ott szépen, és hallgassa végig, amit mondok, különben megkötöztetem!
A rándzsána duzzogva ugyan, de ülve maradt.
– Miért nem mehetek a palotába?
– Reméltem, hogy elkerülhetjük ezt – sóhajtott Nicholas –, de azt hiszem, meg kell tudnia az igazságot. Azért nem viszem a palotába, mert úgy tűnik, maga a hadúr a felelős az ön elleni merényletért.
– Az lehetetlen. Hiszen a következő Nyárvégi Fesztivál estéjén hozzámegyek feleségül.
Nicholas látta, hogy a lány már nem akar harcolni, ezért lehajolt, hogy felsegítse. Ő azonban félrelökte a felé nyújtott kezet, és egyedül állt fel. Egy táncos kecsességével mozgott, és a nagyhercegnek el kellett ismernie, hogy Brisának igaza volt. Szokványos öltözékében tenyérnyi felsője és lenge szoknyája között elővillant a lány hasa, és tulajdonképpen az egész testét – mégpedig egy kivételesen gyönyörű testet – közszemlére tette. A stílusa azonban épp olyan ellenszenvessé tette, mint amilyen vonzóvá a külseje.
– Hazudsz! – mondta a nő. – Váltságdíjat akartok értem.
– Ha ez igaz lenne – sóhajtott fel a nagyherceg –, akkor egyszerűen bezárnám az ajtót, és őrt állítanék az ablaka elé. Tehát, ha bebizonyosodik, hogy valóban a hadúr próbálta megöletni önt, elrendezzük a visszaútját az édesapjához...
– Ne! – szakította félbe rémülten a rándzsána.
– Ne?
– Ne. Az apám megöletne.
– Ugyan miért tenne ilyet? – csodálkozott Nicholas.
– Apámnak, a rádzsának harminckilenc felesége van. Én a tizenhetedik feleség legkisebb lánya vagyok. – Szemlesütve folytatta: – Az egyetlen értékem az apám számára, hogy feleségül adhat egy szövetségeséhez. Ha visszamegyek, dühöngeni fog, és lefejeztet. Elvesztem az értékemet, mert ha felajánlana egy másik szövetségesének is a hadúr után, az sértés lenne.
– Nos, talán mégis kiderül, hogy a hadúrnak semmi köze sincs a támadáshoz, és akkor elszállíthatjuk önt a palotába.
A nagyherceg kicsit összezavarodott a dolgok ilyetén fordulatától, mert a lány most sebezhetőnek és riadtnak látszott, ami felkeltette ifjúi védelmező ösztöneit. Bosszús lett, hogy hirtelen így aggódni kezdett a kis boszorkány miatt.
– Megteszem, amit tudok – mondta, és gyorsan elhagyta a szobát. A folyosón állva fogalma sem volt, mit is akart csinálni a rándzsánával történt vitája előtt, ezért visszatért az ivóba, hogy ott várja meg Harryt és Brisát.

 

Napnyugta után két órával az ivó már zsúfolásig megtelt Nicholas csapatával és idegenekkel. A nagyherceg kiválasztotta magának és barátainak a hálótermekhez vezető legközelebbi asztalt. Harry, Anthony és Brisa még mindig nem tértek vissza, de Nakort sem látta senki, mióta megérkeztek. Nicholas már kezdett aggódni.
Kétszer zsoldosok mentek oda hozzá, és megkérdezték, hogy van e hely néhány új ember számára a csapatban. A „kapitány” diplomatikusan azt felelte, hogy attól függ, milyen szerződést sikerül kötniük, és hogy nézzenek be pár nap múlva.
A felszolgált étel meleg volt és laktató, ha nem is különösebben ízletes, a bor pedig átlagon felüli, s ez mindenkinek nagy örömet szerzett a társaságban. A vacsora nagy fejlődést jelentett ugyanis a hajón kapott mindennapos babhoz, kenyérhez és hideg, sózott disznóhúshoz képest. Evés közben végre Harry, Anthony és Brisa is megérkezett.
– Mi tartott ilyen sokáig? – tudakolta Nicholas, miután leültek mellé.
– Nagy a város – mosolygott Harry.
– És az egészet megnéztétek egy nap alatt? – vigyorgott rá Amos.
– A tizedét se láttuk, viszont találtunk néhány érdekes dolgot – pontosabban Anthony és Brisa talált.
– A kikötőben találkoztam egy fickóval, aki mágikus csecsebecséket árult – kezdte a fiatal varázsló. – Persze csaló volt, és az árui használhatatlanok, viszont elmesélt pár pletykát a hadúrról és legfőbb tanácsadójáról.
Nicholas előrehajolt, mert Anthony nagyon lehalkította a hangját.
– Praji nem tréfált, a mágiatilalommal kapcsolatban. Az egyik, amit az amulettárus elmondott, hogy a város teljes területét egy védőrúna felügyeli, amely figyelmezteti Dahakont, ha bárki varázsolni próbál. Legalábbis úgy hírlik. A fickó azt állította, az amulettek különlegessége épp abban rejlik, hogy anélkül működnek, hogy felriasztanák a tanácsadót. – Anthony megrázta a fejét: – Kéri ezt valaki? – húzott elő egy különös fétist a zsebéből. Az ékszer egy hatalmas péniszű férfit ábrázolt. – Ez állítólag ellenállhatatlanná teszi a tulajdonosát a nők szemében.
A fiatalember elpirult, amikor Brisa nevetve a szájához kapta a kezét.
– Anthony, légy az enyém! – kérlelte a lány pajkosan.
Nicholast azonban nem mulattatta a jelenet.
– Tedd azt el! Ezek szerint nem használhatod a hatalmadat, hogy megtaláljuk a lányokat.
– Lányokat? – értetlenkedett Harry.
– A foglyokat – vörösödött el még jobban az ifjú varázsló. – Képes voltam megállapítani, merre van Margaret és Abigail – magyarázta.
A nagyherceg eddig eltitkolta az igazságot Harry elől, mert tudta, hogy a barátja érdeklődik Margaret iránt, de most ez sem számított.
– Mit találtatok még? – érdeklődött.
– Itt is működik a háttérben valamiféle tolvajszövetség – válaszolt Brisa. – Te Krondorból származol, úgyhogy biztosan hallottál már a Csúfolódókról.
Nicholas bólintott.
– Na, ez is valami olyasmi – folytatta a lány –, de a látottak alapján – az az érzésem, hogy sokkal kevésbé hatékony, és valószínűleg kisebb a hatalma is.
– Miből gondolod?
– Életemben nem láttam még ennyi fegyverest negyed mérföldön belül, még Szabadkikötőben sem. Ráadásul az illetők fele valamelyik klán vagy a hadúr katonája.
– Igaza van, Nicky – értett egyet Harry. – Mindenütt katonák nyüzsögnek, és minden polgárnak testőrök vagy zsoldosok őrzik a házát. Pont, ahogy Ghuda mondta: olyan ez, mint egy katonai tábor.
A nagyherceg elgondolkodott. Krondorban is léteztek magántestőrök és kereskedőknek vagy nemeseknek dolgozó zsoldosok. A legtöbb polgár azonban fegyvertelenül járt-kelt – kivéve persze a szegénynegyedben, vagy a kikötőben éjszaka –, mivel a városi őrség és a nagyhercegi katonaság fenntartotta a békét, és többé-kevésbé megfékezte a Csúfolódókat. Nicholas azt is megtudta az apjától, hogy a tolvajcéhnek is érdeke, hogy rendben menjenek a dolgok, mert a hadiállapot jelentősen megnehezítené az üzletüket.
– A rabszolgapiacon kiderítettetek valamit? – érdeklődött tovább Nicholas:
– Semmi fontosat – felelte Harry. – Nem volt túl egyszerű. Ha az ember nem vásárol, gyanakodva néznek rá. Egy dolgot azért megemlítenék. A rabszolgapiac mögötti faltól jó tízméternyire egy fehér vonalat húztak. Észrevetted?
– Calis és én arrafelé barangoltunk, de nem tűnt fel – mondta a nagyherceg.
– Az a halálhatár – folytatta a másik fiú.
Nicholas bólintott. Tudta, ez azt jelenti, hogy valószínűleg íjászok vannak a falon vagy katonák a piacon, akik azt a parancsot kapták, öljenek meg mindenkit, aki átlépi a vonalat.
– A hadúr nem akarja, hogy bárki kiszabadítsa az elítélteket.
– Vagy egyszerűen csak nem szeretne váratlan látogatókat – fűzte hozzá Brisa.
– Miért, te talán akarnál, ha neked kéne igazgatnod ezt a fegyveresektől nyüzsgő várost? – jegyezte meg Amos.
– Ha én igazgatnám, biztosan másképp csinálnám – mondta Nicholas.
Amos felnevetett.
– Nem te vagy az első, aki így gondolja, mielőtt el kéne látnia a feladatot. Kérdezd csak meg az apádat, mennyit üzletelt a Csúfolódókkal uralkodása kezdetén!
Nicholas Brisához fordult:
– Mit gondolsz, fel tudnád venni a kapcsolatot a helyi tolvajokkal?
– Lehet, hogy beletelik néhány napba – felelte a lány. – Az itteni lakosok felének űzött vadra emlékeztet az ábrázata. – Aztán még jobban lehalkította a hangját: – Szerintem most is legalább öt-hat informátor és kém van ebben a szobában. Nem túl nagy a bizalom a városban. Mindegy, egyetek, igyatok, legyetek boldogok... – hagyta befejezetlenül a régi mondást.

 

Margaret szívdobogva riadt fel. Úgy érezte, lassan a másik ágy felé kell fordulnia. Egy alak hajolt fölé a szoba sötétjében. Pislogva megpróbálta megállapítani, ki lehet az.
Amikor felült, hirtelen mozdulata megriasztotta a másikat, aki gyorsan hátrahúzódott. A lány az elsötétített, de éjszakára is égve hagyott lámpáért nyúlt, és kinyitotta a fedelét. A földön, az ágya mellett az egyik gyíklény üldögélt. Sötét szemét eltakarva a fény elől, halk nyögéseket hallatva arrébb mászott.
Margaret megdermedt, riadtan kapkodta a levegőt, a szája sikolyra nyílt. A lény halkan mondott valamit. Csak egyetlen szót:
– Ne!
De a lány éppen a hangjától ijedt meg. Nem volt idegen, emberinek hangzott. Mintha egy közönséges nő szólalt volna meg. Egészen pontosan olyan hangon, mint Margaret.

 

 

18.
Titkok

Nicholas felnézett.
Ketten léptek be a szobába: Tuka, a kocsis, és egy vörös arcú, lihegő, pókhasú férfi. Az idegen rikító színekbe öltözött: sárga mellényt, kockás inget, vörös nadrágot, zöld selyemövet és lila kalapot viselt. Ez utóbbinak a helyi divat szerint széles karimája volt, amelyet minden oldalon a fejfedő tetejéig fölhajtottak.
– Harry, valaki ellopta a ruhádat tegnap este? – kérdezte Ghuda.
A fiú nagyot ásított. Még nem teljesen ébredt fel, miután tegnap este számára szokatlanul sok sört ivott.
– Úgy tűnik – mondta a ludlandi nemesúrfi. – Az enyém azért ízlésesebb volt:
Ghuda és Amos abbahagyták a tréfálkozást, és inkább a közeledő furcsa párt figyelték.
– Encosi – kezdte Tuka –, ezennel alázatosan bemutatom Anward Nogosh Patát, aki gazdám képviselője a városban.
Az idegen engedélykérés nélkül elfoglalta az egyetlen üres széket az asztalnál, és odasúgta:
– Ez igaz?
– Micsoda? – kérdezett vissza Harry.
Nicholas azonban leintette a barátját.
– Igen. Tényleg nálunk van a lány – felelte.
A férfi nagyokat szusszantott, és közben ujjaival dobolni kezdett az asztalon.
– Évek óta ismerem Tukát, és bár ő sem megbízhatóbb, mint a többi kocsisunk, nem elég intelligens ahhoz, hogy egyedül kieszeljen egy ilyen gonosz árulásról és öldöklésről szóló mesét. – Aztán áthajolt az asztalon, és még halkabban folytatta: – Mit akarnak tenni? Váltságdíjat vagy jutalmat kérnek?
– Ön mit tenne a helyemben? – vonta föl a szemöldökét Nicholas.
A férfi abbahagyta a dobolást.
– Nem is tudom. Ha a főnök áldozatul esik egy cselszövésnek, amely széthúzást teremt a klánok között... A klánok többsége erősen kötődik egy-egy fontos kereskedőházhoz itt vagy más városokban, és valószínűleg nemigen törődnének azzal, hogy a gazdám is csak bábu volt egy nagyobb erő kezében. – És az igazat megvallva tárta szét a karját –, a főnök se örülne túlzottan, ha bábunak neveznék – mert bár kiváló ember, azért hiú egy kicsit. Azonkívül, ha ez a dolog kiderülne, az rontaná az üzletmenetet.
– Nekünk is van néhány gondunk, amely kihatással lehet az ügyre – mondta Nicholas.
– Tehát, mit javasol?.- kérdezte Anward.
– Hogy néhány napig még ne tegyen semmit – felelte a nagyherceg. – Feltételezhető, hogy ha valóban a hadúr áll a támadás és a gyilkosságok mögött, akkor a lány élete veszélybe kerülhet a palotában. Ha viszont a rándzsána a tétje egy nagyszabású játszmának, amelyet nem értünk, akkor ott lenne a legnagyobb biztonságban. Hadd kérdezzek valamit: mit szólna a főnöke, ha visszaküldenénk a lányt?
– Nem örülne, de csak azért, mert nem sikerült teljesíteni a megbízást. Ámde ha a megbízatás valami álnokság miatt eleve kudarcra volt ítélve, akkor nem hibáztatna senkit szükségtelenül.
– A rádzsa megbüntetné a lányát?
– Igaz, hogy rengeteg lánya van, de mindőjüket nagy becsben tartja. Ugyan, biztosan nem bántaná. De miért kérdi?
Nicholasnak szerencsére vágott az esze.
– Csak biztos akartam lenni abban, hogy minden tényezőt ismerek.
– Mi történt az értékes ajándékokkal, amelyeket a rándzsána mellé adtak?
– Valamennyi biztonságban van.
– Majd küldök egy kocsit és kíséretet, hogy hozzák el a gazdám áruját.
– Jobb szeretném, ha ezzel még várnánk egy kicsit – tartotta fel tiltakozólag a kezét Nicholas. – Nem hiszem, hogy bárki gyanítaná, hogy valami közünk van a folyón történt gyilkosságokhoz, de az ember sohasem lehet biztos az ilyesmiben. Ha figyelnek bennünket, nem szeretném kihirdetni, hogy megtaláltuk a rándzsánát vagy a kincsét. Hadd higgyék csak, hogy a lányok a táborunkhoz tartoznak. – Amikor Anward gyanakodva nézett rá, a nagyherceg hozzátette: – A szavamat adom: amikor a rándzsána távozik innen, minden pénzét és ékszerét magával viheti.
Az ügynök fölállt.
– Óvatos leszek, de megpróbálok körbekérdezősködni, ki lehet a felelős ezért a szerencsétlen ügyért mondta. – Itt maradnak egy darabig?
– Néhány napig.
– Akkor a viszontlátásra, kapitány! – hajolt meg tiszteletteljesen.
Amikor Tuka nem követte a férfit, Ghuda megkérdezte:
– Hát téged kirúgtak?
Az apró termetű kocsis vállat vont.
– Ez már csak így megy, sab. Elbocsátottak, amiért nem tudtam megvédeni a gazdám rakományát; de nem botoztak vagy öltek meg, mivel hírt vittem arról, hogy a rándzsána megérkezett a városba.
– Gondolom, nem túl könnyű munkát szerezni errefelé – jegyezte meg Marcus.
– Legalábbis ilyen háttérrel biztos nem – egészítette ki Amos.
– Nagyon nehéz, sab – felelte Tuka. Lesújtva tette hozzá: – Lehet, hogy lopnom kell, ha enni akarok.
Nicholas nem tehetett róla, de elmosolyodott a kis ember komikus voltán.
– Nem hinném, hogy van hozzá érzéked. – Tuka egyetértőleg bólintott. – Megmondom, mi legyen – folytatta a nagyherceg. – Eddig jó szolgálatot tettél nekünk, szóval mi lenne, ha nekünk dolgoznál, amíg a városban maradunk. Gondoskodunk róla, hogy ne kelljen éhezned.
Tuka arca felderült.
– Encosinak szüksége van egy kocsihajtóra?
– Nem igazán. Viszont kellene valaki, aki ismeri az országot, és nem túl sok alkalmasabb jelöltem lenne. Mit fizettek a munkádért?
– Hetente egy kígyó-folyói rézpastolit, a. kosztomat, és megalhattam a szekéren.
– Nem nagyon ismerem a helyi pénzeket – ráncolta a homlokát Nicholas. Előmarkolt néhány érmét az egyik Shingazi Átkelőnél zsákmányolt erszényből. – Melyik a pastoli? – teregette szét őket az. asztalon.
Tuka szeme elkerekedett a pénz láttán.
– Ez itt, encosi – mutatott a legkisebb rézérmére a halomból.
– És a többi? – kérdezte Ghuda.
Ha Tuka különösnek is találta, hogy a zsoldosok nem ismerik a helyi pénzek értékét, nem tette szóvá a dolgot.
– Ez itt a stolesti – mutatott egy nagyobb rézdarabra. – Tíz pastolit ér.
Aztán végigfutott a többi érmén: a húsz stolestis ezüstkathanrin és az aranydrakmastin vagy egyszerűen csak drakon. A maradék pénzek más városokból származtak. Tuka elmagyarázta, hogy errefelé annyi külföldi pénzt használnak, hogy ugyanolyan megszokott dolog az érme típusa és súlya alapján fizetni, mint a hivatalos érték alapján. A legtöbb kereskedőnek megvan a maga kis mérlege, mert pénzváltók nem léteznek. Nicholas odatolt elé egy stolestit, mondván:
– Menj, vegyél magadnak valami ennivalót és tiszta ruhát!
A kis ember vadul meghajolt.
– Encosi, ön igazán nagylelkű. – Azzal kisietett az ivóból.
– Gondolom, a szegényeknek a Királyságban sincs túl sok vagyonuk, de azok a szegények – jegyezte meg Marcus.
– Itt tizedannyit fizetnek a kocsisoknak, mint Keshben szokás.
– A kereskedelem sosem volt az erősségem – vonta fel a szemöldökét Nicholas –, de szerintem az állandó harcok és cselszövények miatt kevés a munka, és nagy a nyomás, hogy komoly hasznot termeljenek. Ez pedig olcsó munkaerőt jelent – vonta meg a vállát.
Ghuda rábólintott.
– Amiből viszont valami jó is következik – mondta Amos.
– És mi lenne az? – kérdezte a nagyherceg.
– Hogy könnyebb a megvesztegetés – vigyorodott el az admirális. – És ez azt is jelenti, nem egyszerűen jól jártunk Shingazi kincseivel, hanem gazdagok vagyunk, nagyon gazdagok.
– Ennek örülök, de ettől még egy lépéssel sem kerültünk közelebb a foglyok megtalálásához.
– Sajnos igazad van – ingatta a fejét Amos.
– Hol lehet Harry és Brisa? Már vissza kellett volna érniük. – Nicholas ugyanis elküldte őket a bazárba, hátha a lánynak sikerül kapcsolatot teremtenie a helyi tolvajokkal és koldusokkal – És hol a pokolban van Nakor?
– Nakor? – vont vállat Ghuda. – Majd előkerül. Rossz pénz nem vész el.

 

Nakor belépett a palotába. Néhány perccel korábban vett észre egy csapat szerzetest, amikor éppen azt fontolgatta, hogyan juthatna be. Azonnal feltűnt neki, hogy mindannyian térdben és könyökben elvágott rövid sárga vagy narancssárga köntöst viselnek, a vállukon pedig vastag fekete pánt díszelgett keresztben. Gyorsa döntött. Beállt az utolsó szerzetes mögé, hátizsákját pedig megfordította. Úgy nézett ki, mintha fekete pánt húzódna a vállán, elöl pedig csomagot cipelne – és máris egy volt Agni rendjének szerzetesei közül (tudta, hogy ez Prandur, a tűzisten itteni neve). Azzal fogta magát, és egyszerűen keresztülsétált a kapunál strázsáló két vörös gyilkos között.
A szeme sarkából megnézte az egyik őrt, miközben elhaladt mellette, és összehasonlította azzal, amit Amostól hallott Murmandamus fekete gyilkosairól. Amos volt a csapat egyetlen tagja, aki személyesen látta őket, és ő mesélt Nicholasnak meg a társaság többi tagjának róluk, amikor megtalálták a sisakot a Shingazi Átkelőnél. Ezek a vörös gyilkosok mozdulatlanul álltak. A nyakuktól a csizmájukig vörös láncing borította őket. A sisakjuk teljesen eltakarta az arcukat, csak két keskeny nyílás maradt, ahol kiláthattak. A sisak tetején sárkány kuporgott, amelynek lenyúló szárnyai alkották a fejfedő oldalát. A sárkány szemét ónixszal vagy zafírral rakták ki – ebben Nakor nem volt biztos, de nem állt szándékában közelebbről megszemlélni. Az őrök vörös tabardot viseltek, amelynek közepén fekete körben vörös szemű, S-alakot formázó aranykígyó díszelgett.
A palota bejárata hosszan elnyúló folyosó volt: feltételezhetően a külső fal vastagságában. Aztán újra szabad ég alatt jártak; áthaladtak az ősi védművön, majd a központi palotaépülethez értek. Néhány lépcsőfok vezetett a széles bejárathoz. Karcsú oszlopok között lépdeltek fölfelé, amelyek a második emelet magasságában lőrésekkel szabdalt, alacsony oromzatot tartottak. Nakornak feltűnt, hogy bár igyekeztek egyfajta klasszikus stílust alkalmazni, ez nem ment a védelmi funkció rovására. Egészében ítélve, különösen rondának találta a hadúr lakhelyét.
Bemasíroztak a hatalmas előtérre, ahol már mások is várakoztak. A fal mellett közönséges katonák sorakoztak. Legtöbbjük fekete ruhát viselt, de a tabardjukon ugyanaz a kígyós címer díszelgett. A tűz szerzetesei előtt számos más papi rend képviselői gyülekeztek. A szerzetesek és papok szabályos sorai körül legalább száz, gazdagnak tűnő férfiú tolongott. Díszes öltözékük alapján némelyikük kereskedő lehetett, mások pedig a fontosabb zsoldosseregek kapitányai.
Nakor egy lépéssel lemaradt, amikor Agni követői elfoglalták helyüket az óriási fedett udvar egyik oldalán. Úgy sorakoztak fel, hogy Nakor egy vonalba került két őrrel, akik hatalmas márványoszlopok előtt álltak. Az isalani jobbra, majd balra nézett, aztán tett egy lépést hátrafelé, hogy a katonák mögé kerüljön. Megfordult, és barátságosan rámosolygott egy kereskedőre, aki őt figyelte, majd szívélyesen intett neki, hogy foglalja el az ő helyét – mintha onnan jobban lehetett volna látni. A férfi köszönetképpen visszamosolygott, és előrelépett oda, ahol az előbb még az isalani állt. Nakor egy oszlop árnyékába rejtőzve figyelte a ceremóniát.
A helyiség túlsó végén ekkor több férfi lépett fel a függönyök mögül egy emelvényre. Az utolsónak feltűnő férfi kis híján két méter magas lehetett. Nagyon izmos volt, de nem kövér – inkább karcsúnak látszott. Hosszúkás arcát akár jóképűnek is mondhatnánk, ha nem ült volna valami kegyetlen vonás a szemében és a szája sarkában, ami még Nakor távoli nézőpontjából is látszott. Kétségtelenül ő volt a hadúr. Egyszerű, térdig érő, bíborszín tógát viselt, amely hatásosan kiemelte nagyszerű fizikumát. Fölemelte kesztyűs kezét, és füttyentett. Odafentről, az árkádok alól rikoltás felelt; majd nagy szárnycsattogás közepette egy fekete madár – egy fiatal szirti sas – ereszkedett le. Ifjú kora ellenére elég nagy volt ahhoz, hogy csak a legerősebb emberek legyenek képesek huzamosabb ideig megtartani a csuklójukon. A hadúr azonban könnyedén viselte a hatalmas terhet.
Mögötte két kihívóan öltözött nő érkezett. A szőke hölgy arany hímzéssel és rubintokkal díszített, nyakpántos selyem felsőrészt és egyszerű fehér lapszoknyát viselt; utóbbit egy hatalmas rubinnal ékesített aranytű fogta össze. Járás közben elő-elővillant a szoknya alól hosszú combja. Vállig érő haját aranyfésű fogta hátra. Világos bőre volt, és Nakor azt feltételezte, hogy kék a szeme, bár ilyen távolságból persze nem tudta megállapítani. Minden ízlés szerint meseszép nőnek számított, bár az isalani túl fiatalnak találta magához. A lány a magas férfi mellett állt meg, de egy lépéssel lemaradva mögötte.
A másik hölgy hasonlóképpen szép volt, viszont némileg idősebb. Fekete haja ellenére csaknem olyan világos bőrrel büszkélkedhetett, mint fiatalabb társnője. Ő rövid, vörös mellényt viselt, amely részben nyitott elejével némiképp látni engedte dús keblét. Szoknyáját a másik nőéhez hasonlóan szabták, de fekete volt. Ugyanolyan míves, zafírokkal kirakott aranyékszereket viselt, a szoknyáját pedig egy hatalmas smaragddal fogta össze. Ez a hölgy egy fekete köntösű férfihoz csatlakozott; aki épp most tolta hátra csuklyáját, ekképpen megmutatva ábrázatát. Tar feje volt, és aranykarikát viselt az orrában. Az asszony megfogta a férfi karját.
Egy herold szólalt meg:
– Gyülekezzetek, és legyetek tanúink, ó szent férfiak és asszonyok! Nagylelkű hadurunk a tanácsotokat kéri, mert ünnepelnünk kell. Feleségül veszi Kilbar rándzsánáját. A szertartást és az ünnepséget a következő Tavaszünnep végén rendezzük.
A fiatal szőke arckifejezéséből ítélve ő a legkevésbé sem örült bejelentésnek; de azért tovább álldogált némán a hadúr mögött.
– Lady Clovis! – kiáltotta most a herold:
Minden tekintet a sötét hajú hölgyre szegeződött, aki most meg szólalt:
– Az én uram, Dahakon kéri, hogy valamennyien áldjátok meg e frigyet, és készítsétek elő azokat a szertartásokat, amelyeket megfelelőnek ítéltek a nagy eseményhez.
A férfi, akiről Nakor feltételezte, hogy ő Dahakon, mozdulatlanul és némán várakozott.
– Ez érdekes – gondolta az isalani.
Most a hadúr kezdett beszélni, és Nakor figyelmesen hallgatta. Közben lassan besurrant a galériát alátámasztó oszlopsor mögé, és annak takarásában elment a sarokig. Ott még jobban behúzódott az árnyékba, és óvatosan elindult az emelvény felé, hogy jobban megnézhesse magának a rajta állókat.

 

Harry és Brisa lépett be a fogadóba. Miközben átnyomakodtak a tömegen, Harry odaintett a nagyhercegnek, hogy csatlakozzon hozzájuk az egyik hátsó szobában. Nicholas az asztalnál ülők felé biccentett, hogy maradjanak, aztán elindult hátra. Nicholas szobájában Brisa suttogva megszólalt:
– Tudjuk, hol tartják a foglyokat.
– Hol? – kérdezte a nagyherceg halkan.
– Azon a birtokon, amelyet a folyó túlpartján láttunk – felelte Harry.
– Biztos vagy benne?
A fiú elvigyorodott.
– Brisának ez egész napja és a fél estéje ráment, de végül rábukkantunk a Rongyos Testvériségre...
– Mire?
– A tolvajokra – mondta a lány. – Itt így hívják őket. Nem mintha említésre méltó lenne: nagyrészt koldusokból és néhány zsebtolvajból áll. Az összes jó tolvaj egyedül dolgozik, vagy levadászták a hadúr emberei.
– Harry, menj, hozd ide Calist és Marcust! – kérte a nagyherceg.
Miközben a fiú távozott, Nicholas tovább kérdezősködött:
– Van még valami érdekes?
Brisa megvonta a vállát.
– Én nem tudok túl sokat a városokról. Egész életemben Szabadkikötőben laktam, és az nem igazán összehasonlítási alap, de ha létezik ennél nyomorultabb patkányfészek a világon (Durbint is beleértve), akkor én még nem hallottam róla.
A lány a homlokát ráncolta, azért Nicholas tovább erőltette:
– Mi van még?
– Csak... az egyik koldus mondott valamit. Miközben igyekeztem a közelébe férkőzni, és meggyőzni őt, hogy nem tartozom a hadúr „Fekete Rózsái” közé, megemlítette, hogy ő csak ott lop, ahol szabad.
– Ahol szabad?
– Később megkérdeztem egy másik tolvajt, hogy érthette ezt. Azt felelte, létezik egy nem hivatalos szabály azzal kapcsolatban, hol úszhatja meg az ember a tolvajlást, és hol kerül szinte biztosan a ketrecekbe, ha rajtakapják. Ronda módja a halálnak – borzongott meg. – Az ember csak ott himbálózik; éjszaka megfagy, nappal meg pecsenyére sül; le sem ülhet, de fel sem tud egyenesedni; látja, ahogy odalenn a téren mindenki megy a dolgára, és közben úgy érzi, ez az egész nem lehet a valóság.
– Úgy hangzik, mintha sokat töprengtél volna ezen – jegyezte meg Nicholas.
– Mutass nekem egy tolvajt, aki nem gondolkodott el azon, mi lesz, ha elkapják, és már találtál is egy ostoba tolvajt. – Aztán grimaszolt egyet. Az igazat megvallva mind ostobák vagyunk. Eltöprengünk azon, milyen lenne, ha elkapnának, de soha senki nem hiszi el, hogy tényleg elkaphatják.
– Ez meglehetősen önkritikusan hangzott – mosolygott halványan a fiatalember.
– Mostanában túl sok időt töltöttem Harry közelében – vont vállat a lány, majd elvigyorodott. – Próbál megnevelni engem.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó; Harry, Calis és Marcus lépett be. Nicholas elmesélte nekik az előbb hallottakat, majd hozzáfűzte:
– Várjatok az éjszaka közepéig, aztán nézzétek meg, át tudtok-e kelni a folyón észrevétlenül. Nem tudom, milyen közel juthattok anélkül, hogy meglátnának benneteket...
– Én nagyon közel – vágott a szavába Calis.
– ... hátha sikerül kifürkészni valahogyan, hol tarthatják az embereinket.
– Ha egyedül megyek, sokkal jobb eredményt érhetek el – jegyezte meg a féltünde.
Nicholas felvonta a szemöldökét. Aztán eszébe jutott a játék az erdőben, és Marcusra pillantott.
– Valószínűleg így van – mondta a fiatalember: Amikor azonban észrevette Calis csúfondáros mosolyát, helyesbített: – Na jó, tényleg így van.
A nagyherceg pillanatnyi tűnődés után döntött.
– Akkor menj vele félútig! Azt akarom, hogy legyen a közelben valaki, aki segíthet neki, ha sietősen kellene távoznia.
– Köszönöm, hogy aggódsz értem – somolygott a féltünde. – Remélem, nem megalapozottan. – Ekkor Marcusra pillantott: – Most kéne indulnunk, és először körülnézhetnénk abban a kiégett tanyaházban. Onnan is kideríthetnék valamit.
Távoztak. Amikor a nagyherceg megfordult, észrevette, hogy Harry Brisa mellett áll, és otthonosan átöleli a lány derekát.
– Ó! – vonta fel a szemöldökét.
– Mi az, hogy ó? – csodálkozott Harry. Aztán amint észrevette, hogy a lány derekán tartja a kezét, gyorsan elhúzódott mellőle. – Ó!
Brisa kesernyésen elmosolyodott.
– Ne izgulj emiatt, Nicholas! Csak hozzájárulok Harry neveltetéséhez.
Azzal a lány kisétált a szobából, és becsukta az ajtót, maga mögött hagyva a piruló Harryt és a barátját bámuló Nicholast.
– Csodálkozom rajtad – mondta a nagyherceg.
Harry még vörösebb lett.
– Szóval, egy csomó időt töltöttünk együtt, és ez a lány tulajdonképpen egész csinos, ha nem számítjuk a rémes ruháit és a koszréteget rajta.
– Nem kell mentegetőznöd – emelte fel a kezét megadóan Nicholas. Az ajtóra nézett, mintha keresztül akarna látni rajta. – Mostanában döbbentem rá, hogy alig emlékszem Abigailre. Mókás, nem? – rázta meg a fejét.
– Nem hiszem – vonogatta a vállát a barátja. – Hónapok óta nem láttuk Margaretet és Abigailt, és... – vont ismét vállat.
– És az ágyadban fekvő Brisa sokkal valóságosabb, mint az álmaidban megjelenő Margaret? – egészítette ki Nicholas.
– Valami ilyesmi. – Aztán mintha kicsit mérges lett volna. – De itt többről van szó. Brisa rendes lány, Nicky. Ha neked vagy nekem ilyen durva körülmények között kellett volna felnőnünk, feleennyit sem érnénk. És tudom, hogy rávehetem, hogy hagyja abba a topást. – Nicholas megint felemelte a kezét. – Azonkívül Anthony szerelmes Margaretbe, de úgy istenigazából.
– Hát rájöttél?
– Eltartott egy darabig – vigyorgott Harry –, de végül kitaláltam, hogy a két lány közül az egyikre kellett fókuszálnia, amikor használta azt a varázslatot. Aztán eszembe jutott, hogy Abigail mellett egészen nyugodtan viselkedett, amikor azonban Margaret közelébe került, úgy ficánkolt, mint egy partra vetett hal.
– Hol van Anthony?
– Elment megkeresni Nakort.
– És hol van Nakor? – bosszankodott Nicholas. – Már két napja eltűnt.
Harry azonban nem tudott válaszolni.

 

– Bárcsak abbahagynák! – mondta Abigail.
– Tudom – bólintott Margaret. – Engem is idegesít.
A két lény a közelükben ülve utánozta mozdulataikat, ahogy ebédeltek. Ha Margaret elvágta a húsát, az egyik lény ugyanolyan mozdulatokat tett egy elképzelt asztalon és tányéron.
A teremtményék napközben elviselhető távolságban maradtak: sosem jöttek karnyújtásnyinál közelebb. Viszont állandóan bámulták a lányokat, és most elkezdték utánozni őket.
Margaret félretolva üres tányérját megszólalt:
– Nem is tudom, miért eszem ilyen sokat; hiszen nem is csinálunk semmit. De úgy tűnik, mégse hízom.
– Én tudom – felelte Abigail. – Nem vagyok éhes, de engem nem fognak még egyszer lekötözni és megtömni. – Azzal kötelességtudóan megrágta az ételt, lenyelte, majd folytatta: – Egyébként láttad már enni őket?
– Nem – ingatta a fejét a barátnője. De arra gondoltam, talán akkor etetik meg őket, amikor mi már lefeküdtünk.
– És azt se láttam, hogy... tudod, mire gondolok.
Margaret elhúzta a száját.
– Hogy használnák az éjjeliedényt.
Abigail bólintott.
– És szerintem nem is alszanak.
A hercegnőnek eszébe jutott, hogy egyszer arra ébredt, hogy az egyik lény az ágya mellett ólálkodik, ezért azt mondta:
– Azt hiszem, igazad lehet.
Margaret felállt, és megfordult. Látta, hogy az a lény, amelyre egyre inkább úgy gondolt, mint az övére, ugyanezt teszi. Hallotta, hogy Abigail felszisszen.
Margaret most vette észre, hogy a teremtmény teste kissé megváltozott. Magasabb lett – ugyanolyan magas, mint ő –, a csípője és a melle kigömbölyödött, a dereka pedig karcsúsodott.
– Mi történik itt? – suttogta a lány.

 

Nicholas felnézett, amikor a fogadó ajtaja recsegve beszakadt. Három fegyveres ugrott be rajta, és még mielőtt az ivóban ülő katonák megmozdulhattak volna, hat íjász követte őket.
Az íjászok után egy termetes, tekintélyt sugárzó külsejű, ősz hajú férfi érkezett.
– Ki itt a parancsnok? – kérdezte követelő hangsúllyal.
– Én – állt fel Nicholas.
Az idős férfi odasétált a nagyherceg elé, és közvetlen közelről a szemébe nézett. A fejét rázta.
– Majd megemlítem a bátorságodat a kapitányod előtt, fiacskám, de azzal semmire sem mész, ha rejtegeted őt előlem.
– Gyere ki velem, nagyapó, és szívesen megmutatom, hogy tényleg én vagyok ennek a csapatnak a kapitánya! – mondta Nicholas.
– Nagyapó? – háborodott fel a tagbaszakadt öregember. – Mi a fene, te kis...
Nicholas kardot rántott, és olyan gyorsan a férfi torkához szegezte a hegyét, hogy az íjászoknak esélyük sem volt lőni.
– Ha úgy véled, az embereid megölhetnek, mielőtt beléd döfhetném a pengémet, hát csak rajta, adj parancsot nekik, hogy lőjenek!
Az idős férfi kezét feltartva intette türelemre az íjászokat.
– Ha te vagy ennek a csapatnak a kapitánya, elintézendő ügyünk van egymással. Mind a ketten egy pillanaton belül halottak lehetünk, úgyhogy ne hazudj nekem! Az a férfi nem szerez dicsőséget, aki hamissággal az ajkán távozik el Kal úrnő házába.
A nagyherceg emberei közben lassan, ám harcra készen elhelyezkedtek az idegenek körül. Amos elbődült:
– Ha valaki valami ostobaságot művel, a többség meghal, mielőtt kideríthetnénk, hogy mi a fészkes fene folyik itt!
– Biztos vagy benne, hogy nem ő a kapitány? – nézett hátra az öreg.
– Ő a hajóm kapitánya – felelte Nicholas.
– Hajó? Neked hajód is van? – csodálkozott az idegen.
A nagyherceg figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Most pedig lennél olyan szíves, és elmondanád, hogy miért is törtetek ránk, miért fenyegetitek az embereimet, és miért akartál annyira látni engem?
Az idős férfi kesztyűs kezével lassan félretolta az ifjú pengéjét.
– Azért jöttem, hogy kiderítsem, te vagy-e az az ember, aki meggyilkolta a fiaimat.
Nicholas alaposan szemügyre vette az idegent: magas volt, nagyjából akkora, mint Martin bácsikája, és ugyanolyan széles vállú. Vállig érő haját harcosok módjára hátrakötötte. Az arcát és karját borító forradásokból ítélve nem csak hiúságból viselte így a haját. Oldalán függő kardja réginek, de gondosan ápoltnak látszott.
– Nagyapó, én nem öltem még annyi embert, hogy ne emlékeznék mindegyikre. Kik voltak a fiaid, és miből gondolod, hogy én okoztam a halálukat?
– A nevem Vaslaw Nacoyen, az oroszlán klán főnöke vagyok. A fiaimat Pyturnak és Anatolnak hívták. Azért hiszem, hogy tudsz valamit a halálukról, mert az egyik emberem látta, amikor a városba érkeztél. Volt veled egy lány, akiről úgy vélem, Kilbar városából jött.
Nicholas Ghudára és Amosra pillantott, aztán eltette a kardját.
– Ez a hely nem alkalmas arra, hogy ezt megbeszéljük – intett körbe, jelezve, hogy az ivó tele van olyanokkal, akik sem hozzá, sem Vaslawhoz nem tartoznak.
– Odakinn is beszélhetünk – mondta az öreg.
A nagyherceg intett Amosnak és Ghudának, hogy csatlakozzanak hozzá. A két férfi felállt, és amikor az ajtóhoz értek, Nicholas ismét megszólalt:
– Megoldanád, hogy senki se távozzon, amíg vissza nem térünk?
Vaslaw megparancsolta az íjászoknak, hogy senkit se engedjenek az ajtó közelébe, aztán kilépett. Odakinn tucatnyi lovas várta, mögöttük pedig ugyanannyi gyalogos katona állt.
– Úgy látom, minden válaszra felkészültél – jegyezte meg Nicholas.
Az öreg felmordult; lehelete meglátszott a hűvös éjszakai levegőbeli. Intett Nicholaséknak, hogy kövessék, és a fegyveresek gyűrűjében állt meg.
– Itt senki sem hallgathat ki bennünket, aki nem az én vérem – mondta. – Tudsz valamit a fiaimról?
– Ha részesei voltak egy hihetetlenül ostoba rajtaütésnek odafönn, a Shingazi Átkelőnél, akkor igen.
– Meghaltak?
– Ha a rajtaütő csapattal voltak, akkor egészen biztosan halottak.
– Te ölted meg őket?
Nicholas igyekezett óvatosan válaszolni.
– Nem hiszem. Megöltünk ugyan néhány klántagot, akik elfogták a szekérkaravánt, de rajtuk csak medve és farkas talizmánokat láttunk. – Szándékosan nem említette a kígyót: – A többiek pedig zöldfülű zsoldosok voltak, akiknek még az sem jutott eszébe, hogy őrséget kellene állítaniuk.
Nicholas elmesélte az egész történetet, attól kezdve, hogy megtalálták Tukát és a kiégett szekereket, egészen addig, amíg rábukkantak a halott klántagokra és zsoldosokra.
– Ti csak úgy véletlenül arra jártatok? – hitetlenkedett az öreg.
A nagyherceg nem akarta elmesélni a származását, ezért azt felelte.
– Igen, éppen arra jártunk.
Vaslaw azonban nem látszott elégedettnek.
– Miért kellene hinnem neked?
– Mert nincs okod, hogy ne higgy. Ugyan, milyen indítékom lett volna, hogy megtámadjam a szekereket?
– Pénz – vágta rá a férfi.
Nicholas felsóhajtott. Krondor nagyhercegének fiaként még az egészséges kapzsiságot sem tanulhatta meg, s erre csak most döbbent rá.
– Mondjuk úgy, hogy az arany a kívánságlistámnak eléggé a vége felé szerepel. Más céljaim vannak.
– Nézd, hallottad, amikor azt mondta, hogy én a hajója kapitánya vagyok – szólt közbe Amos. – Az apjának egész flottája van. – Ki az apád? – kérdezte Vaslaw.
– Egy távoli város uralkodója – mondta Ghuda. – Ő a harmadik fia.
Az öreg bólintott.
– Tehát harcban akarod bebizonyítani a férfiasságodat. Így már értem.
– Valami ilyesmi – felelte Nicholas. – Mindazonáltal sokkal fontosabb, hogy megkérdezd magadtól, kinek állhatott érdekében a fiaid halála.
– Senkinek. Ez a legpokolibb az egészben. Az a rajtaütés egy rosszul kigondolt terv volt a hadúr bosszantására, amelyet a fiaim és a többi klán néhány forrófejű ifjonca megálmodott. Ezeknek a fiataloknak a meggyilkolása senkinek sem áll érdekében, még a hadúrnak sem. Az egész csak arra jó, hogy bizalmatlanságot szítson a klánok és a hadúr között, és általában csökkenjen a bizalom abban a városban, ahol már amúgy sem teng túl az ilyesmi.
– Nos, ebben az ügyben látszólag elég sok mindennek nincs semmi értelme – mondta Nicholas. – Mit szólsz ahhoz, ha elárulom, hogy a rablók kétszerannyi mennyiségű aranyat hagytak hátra, amiből akár egy egész város váltságdíját meg lehetne fizetni? És ha elmesélem, hogy az egyik halott egy vörös gyilkos sisakját szorongatta a kezében?
– Lehetetlen – jelentette ki Vaslaw.
– Miért?
– Mert a vörös gyilkosok sohasem hagyják el a várost a hadúr nélkül. Ők a személyi testőrei.
Nicholas latolgatta, hogy mit mondjon. Az idős férfi körül a bizalom légköre lengett, valami egyszerűbb korokról regélt, amikor ez a nép is úgy élt, mint a jeshandik: a füves pusztákon vágtázva, jurtákban lakva, a legelésző nyájakat hajtva. A klánok tagjai lehet, hogy nemzedékek óta városban éltek, mégis megbecsülték örökségüket. Voltak köztük uralkodók és harcosok, de egy biztos, mindig bízni lehetett a szavukban.
– És mit szólsz ahhoz, hogy jött még egy szakasz katona, hogy mindenkit kivégezzen, akinek sikerült elmenekülnie, és a rándzsánát is megölje; ráadásul ezek őfényessége, a hadúr személyes hadseregéből származtak?
– Milyen bizonyítékod van erre?
– Megöltem egy Dubas Nebu nevű férfit.
– Ismerem azt a disznót. A második század kapitánya. Miért ölted meg?
A nagyherceg részletesen elmesélte, mit találtak Shingazinál; csak a kígyós talizmánt hagyta ki a történetből. Amikor befejezte, az öreg így szólt:
– Hát, adtál némi töprengenivalót nekem és a többi klánfőnöknek. Valaki megpróbál bennünket egymás és a hadúr ellen uszítani.
– Kinek állna érdekében a káosz? – tudakolta Amos.
– Ezt mindenképpen meg kell beszélnem a többi klánvezér tanácsával – felelte Vaslaw. – Gyakori a versengés, sőt, a gyűlölködés a különböző klánok egyes családjai között – ez már hagyomány –, de az ilyesfajta katasztrófa évtizedekkel visszavetné a hadúrral kötött szövetségünk helyzetét.
– Szövetségben álltok a hadúrral? – csodálkozott Nicholas.
– Igen – mondta az öreg. – De nem mesélhetem el az egész történelmünket idekinn állva a hidegben. Gyere el a város nyugati negyedében álló házamba holnap este, és vacsorázz velem! Ha aggódsz a biztonságod miatt, a barátaidat is elhozhatod. Akkor majd elmondok még néhány dolgot.
Intésére elővezettek egy lovat. Kora ellenére könnyedén nyeregbe pattant, majd jelt adott az íjászoknak, hogy távozhatnak a fogadóból.
– Érted küldök egy vezetőt holnap – mondta végül. – Addig is a viszontlátásra! – Azzal megfordult, és katonái élén elkocogott. Amos, Ghuda és Nicholas megvárta, amíg az oroszlán klán tagjai eltűnnek, majd visszament az ivóba.
Amikor visszaértek az asztalukhoz, Harry megkérdezte:
– Mi volt ez a nagy felhajtás?`
– Vacsorameghívás – felelte Nicholas. Amosból és Ghudából kitört a nevetés.

 

Calis jelekkel Marcus tudtára adta, hogy várjon. Már majdnem egy órája a kiégett tanyán várakoztak, mégpedig némán, hátha arra téved egy őrjárat. A folyón való átkelés bonyolultabbnak bizonyult, mint gondolták, mert egy csomó katona strázsált a hídon. Végül kilopakodtak a partra, és elkötöttek egy kis csónakot. Áteveztek a folyón, a csónakot pedig elrejtették egy bokorba.
Calis kettőt mutatott, mire Marcus bólintott. Ha a féltünde nem ér vissza két órán belül, társa valószínűsítheti, hogy elfogták, vagy valami más módon megakadályozták a távozását. Marcusnak akkor vissza kell térnie a hírrel Nicholashoz. Calis futva átvágott a tanyaházat egy fasortól elválasztó úton. A fák között tovább gyorsított, mert biztos volt benne, hogy szükség esetén azonnal el tud rejtőzni. Bár ebben a ligetben még sosem járt, a terepet akkor is ismerősnek érezte. Tekintete az emberi szem számára áthatolhatatlan homályt fürkészte. Ő tisztán látta a bokrok és ágak körvonalait – természeténél fogva szinte semmi fényre sem volt szüksége. Csak a teljes sötétségben vált volna világtalanná.
A liget szélére érve megtorpant. Hallgatózva próbálta érzékeit a lehető legnagyobb távolságra kiterjeszteni. Állatok motoszkáltak a közelben – nyulak vagy földi mókusok. A féltünde előreküldött egy megnyugtató gondolatsort, mire a neszezés elhallgatott.
Calis egyedülállónak számított Midkemia halandói között. Anyja tünde volt, apja viszont ember, aki a legendás valheruk, más néven Sárkány Nagyurak számos tulajdonságával rendelkezett. Édesapja mágikus ereje tette lehetővé az ő születését, és ugyanez a mágia adott neki olyan képességeket, amelyeket csak varázslatosnak nevezhetünk. Calis halványan elmosolyodott, amikor eszébe jutott, mit szólna ehhez Nakor. Sok mindent hallott, amikor az isalani Anthonynak magyarázott a hajón – Nakor azt állította, hogy mágia nem létezik, és hogy a világegyetem valamiféle anyagból áll. Calis tudta, hogy Nakor közelebb jár az igazsághoz, mint gondolná, és eltűnődött, nem kellene-e magával vinnie az apró termetű isalanit Elvandarba, ha valamiképpen sikerül hazajutniuk.
A féltünde keresztülrohant a fákat az uradalom határától elválasztó úton. Annyira gyorsan haladt, hogy alig látszott többnek egy elmosódott villanásnál a holdfényben, kivéve persze, ha valaki egyenesen rá nézett. Még a tündék között nevelkedettekhez képest is természetfölötti zajtalansággal mozgott. Amikor megállt a fal közelében magasodó magányos tölgy mögött, a lélegzete ugyanolyan nyugodt volt, mint máskor: nem látszott rajta, hogy megerőltette volna a vágta, eltekintve a homlokára kiült vékony verejtékrétegtől.
Calis megvizsgálta a falat, aztán várt. Emberfölötti türelemmel mozdulatlanul állt egy helyben – több, mint fél óráig. A lőrésekkel csipkézett fal tetején nem látszott mozgás. Egy alacsonyra nőtt ág alatt átmászva a féltünde odaosont a fal tövébe. Jó öt méter magas volt, és nemigen kínált kapaszkodót a mászáshoz. Calis eddig a kezében vitte íját; most a hátára vetette. Jó mélyen behajlította a térdét, aztán teljes erőből elrugaszkodott, és felugorva megragadta a fal tetejét.
Csöndesen fölhúzódzkodott annyira, hogy bekukucskálhasson. A gyilokjáró üresnek bizonyult. Gyorsan átlendült a külső peremen, és lekuporodott a mellig érő pártázat árnyékába, nehogy kirajzolódjanak a körvonalai az éjszakai égbolton. Egy éber őr figyelmét akár néhány eltakart csillag is felkeltheti, ráadásul a város távoli fényei is éppen mögötte ragyogtak.
A lenti térséget tanulmányozva már értette, miért nincs őrség a fal tetején. A birtok hatalmas volt: számos ösvény kígyózott a kertek és melléképületek között. A központi épület még bő negyedmérföldnyire lehetett tőle, és saját védőfallal rendelkezett.
Calis, személyiségéből kifolyólag, sosem átkozta a sorsot vagy követelőzött az isteneknél. A terület átkutatása sok-sok éjszakát vett volna igénybe, hacsak nem nagyon szerencsés. Azt is tudta, hogy legfeljebb egy órája maradt a felderítésre; aztán vissza kell térnie Marcushoz. Nem mintha az aggasztotta volna, hogyan kel át a folyón csónak nélkül: ugyanolyan könnyen átúszhatta az örvénylő áramlatokkal teli vizet, mint ahogy felugrott a falra. Felelősnek érezte magát Marcus biztonságáért. Tünde számítások szerint nagyjából egykorúan voltak, és sok tekintetben ő, volt Calis egyetlen igazi barátja. Martinhoz hasonlóan Marcus is fenntartások nélkül elfogadta a féltündét, miközben Elvandarban a legjobb barátai is némi távolságot tartottak tőle. De Calis nem érzett emiatt haragot vagy szomorúságot: a tündék egyszerűen így viselkedtek, és kész. Az édesapjának sem volt túl sok igazi barátja, de ő legalább a felesége szerelmével vigasztalódhatott, és tetteivel bizonyított hadifőnökként tisztelték. Calis tudta, neki az a sorsa, hogy végül elhagyja Elvandart – többek között ezért is csatlakozott olyan készségesen Marcushoz ezen az úton.
Calis megjegyezte, hogy az alatta húzódó ösvény merre kanyarog és hány rendezett kertet szel át, mielőtt elér a főépülethez. Könnyedén leugrott a gyilokjáróról, majd elindult az úton, s közben hallgatózott, nem közeledik-e valaki.

 

Margaret felébredt. Mintha ködfelhőben lebegett volna: nehezen jött rá, hol is van valójában. A feje lüktetett a fájdalomtól, és kiszáradt a szája. Egyszer már érezte ilyen rosszul magát: amikor először kapott engedélyt az apja asztalánál, hogy bort igyon; most viszont; semmiféle szeszesitalt nem kapott az étkezéshez.
Már szürkület volt, de a hajnal még nem köszöntött rájuk. Nagy nehezen felült, és mély lélegzetet vett. Hirtelen feltűnt neki, hogy különös, fűszeres illata van a levegőnek – nem kellemetlen vagy taszító, de szokatlan.
A hálószoba félhomályában látta Abigail mozdulatlan alakját a másik ágyon. Abból látszott, hogy lélegzik, hogy keble szabályosan emelkedett-süllyedt a vékony takaró alatt. A lány arca eltorzult, mintha rosszat álmodott volna.
Ekkor Margaretnek eszébe jutott: őt is az álma ébresztette föl. Emlékezett, hogy valami szörnyetegek lefogták, hogy ne mocorogjon... de elfelejtette, hogy néztek ki.
Valami megmozdult: az egyik különös lény volt az. Egyik kezével fésülködő mozdulatot tett, és Margaret halványan meglepődött. Mintha ugyanaz az erő, amely a fejfájását okozta, az érzelmeit is eltompította volna. A lény úgy csinált, mint aki hátrasimítja a haját.
Margaret felkelt az ágyból, bár nehezen nógatta mozgásra elgyengült, szinte önálló életet élő lábait. Átvonszolta magát a szoba túlsó végébe, ahol a teremtmények üldögélés közben összedugták a fejüket, mintha sugdolóznának. A lány enyhe riadalmat érzett. A lények megváltoztak. Az ablakon beáradó homályos fény szürke és fekete tónusokba öltöztette a helyiséget. Úgy látszott, a lények bőre valahogy simábbá és világosabbá vált, a fejük búbján pedig haj serkent. Margaret hátrált egy lépést, és a szájához kapta a kezét. Az egyik lény haja Abigail szőke fürtjeihez hasonlított, a másiké pedig pontosan olyan árnyalatú volt, mint az övé.

 

Marcus felajzotta íját, bár biztos volt benne, hogy Calis érkezett meg. Alig pár ember – talán csak Marcus apja és néhány natali erdőjáró – érezhette volna meg közeledését a kora reggeli szürkületben.
– Tedd el az íjadat! – suttogta Calis.
Marcus felállt, és külön kérés nélkül elindult. Nagyon rövid idejük maradt, ha észrevétlenül akarnak átkelni a folyón. Amint bekerülnek a vízi közlekedés sodrába, csak egy csónak lesznek a sok közül, de ha valaki észreveszi, hogy erről a partról, ráadásul az Első Tanácsadó birtokának közeléből indulnak, akkor biztosan gyanúba keverednek.
Amint a csónakban ültek, Marcus evezni kezdett.
– Találtál valamit? – kérdezte.
– Nem túl sok hasznosat. Egy furcsaságot: úgy tűnt, nincsenek őrök, és a szolga is kevés.
– Egy ekkora birtokon? – csodálkozott Marcus.
Calis vállat vont.
– Nincs túl nagy tapasztalatom az emberek birtokaival kapcsolatban. – Aztán fanyarul elvigyorodott, ami épp csak látszott a félhomályban; majd hozzátette: – Ez az első, amit láttam.
– A méretéből és a messze elnyúló falaiból ítélve azt hittem, egy egész város lehet odabenn – mondta Marcus.
– Pedig nincs. Csak rengeteg kert, üres házak és különös jelek.
– Jelek?
– Lábnyomok, amilyeneket sosem láttam azelőtt; az emberinél kisebbek, de hasonló az alakjuk. A lábujjak előtt pedig halvány karcolások.
Marcusnak mondani sem kellett, hogy a társa karmokra gondolt.
– Kígyóemberek?
– Nem tudhatom, amíg egyet sem láttam – felelte Calis.
– Visszamész?
– Muszáj lesz. Rengeteg helyet fel kell derítenem, ha meg akarjuk találni a foglyokat, és rá akarunk jönni, mi folyik itt. – Aztán elmosolyodott, hogy megnyugtassa a barátját. – Óvatos leszek és alapos. Az egész külső részt felderítem, mielőtt hozzákezdenék a belsőhöz. És azt is átfésülöm, mielőtt bemennék a főépületbe.
Marcus nem nyugodott meg egészen, de tudta, hogy Calis gyors, erős, nyugodt és fürge észjárású.
– Meddig fog tartani? – kérdezte a kutatás befejezésére utalva.
– Három, legfeljebb négy további éjszaka. Még annyi sem, ha megtalálom őket anélkül, hogy be kellene mennem a nagy házba.
Marcus felsóhajtott, de most már további kérdések nélkül evezett vissza a folyó túlsó partján fekvő kikötőbe.

 

 

19.
Felderítés

Megérkezett a vezető.
Nicholas Amost és Ghudát választotta társul. Harry és Brisa ismét nyakukba vették a várost, hátha megtudnak még valamit a foglyok sorsáról. Calis jelentése aggasztotta a nagyherceget; az őrök hiánya újabb érthetetlen dolognak tűnt. Túl sok rejtély merült fel ebben az ügyben, s ez nem tetszett neki. Egyetlen pozitív pontnak az a nyom tűnt, amely talán pantathiánus kígyó papé is lehetett, de Nicholast ez sem nyugtatta meg túlságosan. Annak sem örült, hogy Calis vissza akar menni, de egyetlen jó okot sem talált, amiért ezt megtilthatná.
Anthony Prajival, Vajával és a többiekkel együtt a kocsmában maradt, hátha hall valami hasznos helyi pletykát. Prajit és Vaját jól megfizették, hogy maradjanak, mert Nicholas még mindig nem árult el mindent a helyi zsoldosoknak az útjukkal kapcsolatban; mindössze néhány dolgot mesélt el, hogy nagyjából kielégítse a kíváncsiságukat. Praji biztosra vette, hogy legalább öt-hat ügynök ül az ivóban, aki a konkurens csapatoknak, a titokzatos Fekete Rózsáknak vagy a klánoknak kémkedik, és diszkrét kérdéseket tesz fel a mulatozóknak.
A nagyherceg és két társa elhagyta a fogadót. A gyalogút majdnem egy órát vett igénybe, s közben alkalmuk nyílt alaposabban megszemlélni a várost.
A bazár és az azt körülvevő kereskedőnegyed, illetve kikötő egyszerű közterület volt, ahol bárki szabadon járhatott; a békét a hadúr magánserege tartotta fenn. A feketébe öltözött katonák párosával sétáltak fel-alá, de olykor egy-egy nagyobb, tíz-tizenkét fős szakasz is átmasírozott a tömegen.
Amint azonban kiértek az üzleti negyedből, mintha háborús övezetbe csöppentek volna. Az utcák végén barikádokat emeltek, arra kényszerítve a szekereket és lovasokat, hogy lelassítva kerüljék meg őket: így nem lehetett lovasrohamot vezényelni. A férfiak csoportosan mászkáltak. Asszonyokat sehol sem lehetett fegyveres kíséret nélkül látni. A mellettük elhaladók gyakorta átmentek az út túloldalára, nem bízva abban, hogy Nicholasék ártalmatlanok.
A nagyherceg észrevette, hogy minden járókelő visel valamilyen címert. A többségük ruháján állatfej díszelgett: alighanem ezek voltak azok a klánjelvények, amelyekről Baka és Praji beszélt. A többiek azon zsoldoscsapatok címereit hordták, amelynek hűséget esküdtek. Nicholas már gondolkodott azon, nem kellene-e valamilyen címert készíttetni az embereinek, de remélte, hogy mire ez szükségessé válna, már rég távoznak a városból, és úton lesznek hazafelé. Így is az az érzése volt, hogy túl sokáig maradtak.
Amikor megközelítették vendéglátójuk otthonát, az oroszlán klán örökletes központját, újabb példáját látták annak, milyen is a városi élet. A terület fegyveres táborra emlékeztetett, és már jóval a ház előtt minden sarkon őrök álltak. Maga a ház háromszintes volt, a harmadik tetejére pedig megfigyelőteraszt építettek. Odafönn íjászokat láttak, és a külső fal is több, mint két méter magas volt.
– Kész erőd! – jegyezte meg Amos, amikor beléptek a kapun.
A külső és a belső fal közötti üres terület láthatólag a sarkon túl is folytatódott: A belső fal három és fél méter magasra emelkedett, két fal közötti távolság pedig tíz méter volt.
A vezető megszólalt:
– Kétszáz évvel ezelőtt a patkány klán és szövetségeseik magába a házba is betörtek. Az akkori klánfőnök szégyenében szánűzetésbe vonult, az utódja pedig felépítette ezt a kettős falat, hogy soha többé ne történhessen ilyesmi.
Vaslaw Nacoyen néhány harcosa társaságában várta őket a bejáratnál. Nicholas most örült igazán, amiért korábban találkoztak a jeshandikkal, mert világosan látszott a két nép hasonlósága. A városlakó klánok tagjai hiába öltöztek finom selyemköntösbe és fürödtek illatos vízben, még mindig ragaszkodtak ősi viseletükhöz és fegyvereikhez. A tetőn őrködők valamennyien rövid lovassági íjat használtak; egyetlen nyílpuska vagy hosszú íj sem látszott. A férfiak ugyanolyan harcosi kontyba tűzték hajukat, mint Mikola a sátrában, és a többségük hosszú, lelógó bajuszt vagy rövidre vágott szakállat viselt.
Vaslaw egy hatalmas szobába vezette őket, amely leginkább ebédlőnek vagy tanácsteremnek látszott. A közepén hosszú, vacsorához terített asztal terpeszkedett, körülötte pedig szolgák várakoztak. Vaslaw intett Nicholasnak és a vendégeknek, hogy üljenek le. Az idős férfi bemutatta egyetlen túlélő fiát, Hatonist és két lányát. Az idősebbik, Yngya a terhesség utolsó hónapjában járhatott, és egy férfi – nyilván a férje – kezét szorongatta. A kisebbik lány, Tashi úgy tizenöt éves lehetett. Elpirult, és lesütötte szempilláit. Ezután Vaslaw bemutatta Regint, Yngya férjét is.
Miután a nagyhercegék és a többi vendég is mindannyian helyet foglaltak, felszolgálták az ételeket. Mindenből csak keveset hoztak, ezért Nicholas feltételezte, hogy itt az a szokás, hogy mindegyiket végigkóstolgatják. A vacsorázók jobb keze felől sorakozó serlegekbe is különféle borokat töltöttek: a különböző ételekhez különböző ital dukált.
A nagyherceg udvariasan várta, hogy házigazdája társalgásba kezdjen. Az idős férfi a vacsora első szakaszában meg sem szólalt. Végül Regin kérdezett először:
– Messziről érkeztetek, kapitány?
– Meglehetősen – bólintott Nicholas. – Gyanítom, hogy a népemből én járok először ebben a városban.
– Nyugathonból jöttek? – kíváncsiskodott Yngya.
Novindus kontinense durván három részre oszlott. Kelethon, ahová megérkeztek, két nagyobb területet tartalmazott: a Tűzföldet (így hívták a sivatagot) és a Nagy-sztyeppét, a jeshandik otthonát, de ide tartozott a Kígyó-folyó Városa is. Folyamhon alkotta a földrész szívét: ez volt Novindus legsűrűbben lakott térsége. A Vedra a Sothu-hegységben eredt, és délnyugati irányban végigfolyt a gazdag mezőgazdasági övezeten. A folyótól nyugatra terült el a Djam-síkság, az a viszonylag barátságtalan füves alföld, amelyet még a jeshandiknál is primitívebb nomádok laktak. Ezen túl magasodott a Ratn'gary-hegység – az Istenek Csarnoka – gigászi vonulata, amelyet délről a tenger, északról pedig Irabek Erdeje határolt. Ez utóbbi Rat'ngary és a Sothu-hegység között húzódott. Ezen az észak-déli hegyekkel és erdővel lezárt területen túl feküdt Nyugathon. Kelethon átlagos polgárai nemigen tudtak semmit arról a vidékről és lakóiról. Még ennél is kevésbé ismerték Pa'jkamaka szigetkirályságát; amely ötszáz mérföldnyire a szárazföldtől terült el. Csak maroknyi vakmerő kereskedő látogatott el valaha is azokba a városokba.
– Mikor érkezik a baba? – kérdezte Ghuda, hogy megszabadítsa Nicholast a válaszadástól.
– Hamarosan – mosolyodott el Yngya.
Amikor eltakarították az első fogásnak szánt ételek romjait, a nagyherceg nem bírta tovább szótlanul.
– Vaslaw, tegnap éjjel azt mondtad, meg kell tanulnom még néhány dolgot a helyi történelemről.
Az öreg bólintott, majd felszürcsölte az utolsó kagylódarabkát, és letette a héjat egy tálcára, hogy a szolga elvihesse.
– Igen – mondta végül. – Sokat tudsz a város történetéről?
Nicholas felvázolta, amit eddig hallott, mire az idős férfi bólintott.
– Miután megszabadultunk a királyoktól, a főnökök tanácsa évszázadokig jól uralkodott, és a város békében élt. Számos ősöreg gyűlölködést megoldottak, és elszaporodtak a klánok közötti házasságok, így az idő múlásával egyre inkább egyetlen néppé váltunk. – Egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. – Rendkívül hagyománytisztelő emberek vagyunk. Saját nyelvünkön pasbandinak hívnak bennünket, ami azt jelenti: „becsületes nép”.
– Ezek szerint a jeshandik rokonai vagytok – jegyezte meg Amos.
– Az annyit jelent: „szabad nép”. Mi azonban egyszerűen a shandi vagyunk, a „nép”. A régi szokások azonban sokáig megmaradnak. Továbbra is minden másnál fontosabb a számunkra, hogy jó vadászok és harcosok legyünk. Elismert kereskedő vagyok, akinek a hajói és karavánjai egész évben járják a vidéket. Kétszer jártam Nyugathonban, egyszer még Pa'jkamaka királyságába is eljutottam, azonkívül a Vedra minden városába, gazdagságomnak azonban semmi jelentősége a klán szempontjából: Jó szemem és íjásztehetségem, nyomkövető és lovaglótudásom, valamint kardom ereje révén érdemeltem ki a vezérséget.
Fia, lányai és veje büszkén néztek az öregre.
– De hiába első valaki a kardvívásban, az íjászatban vagy a lovaglásban, attól még nem lesz bölcs uralkodó – folytatta Vaslaw. – Az évek során számos főnök művelt ostobaságokat büszkeségből vagy becsületbeli ügyre hivatkozva, és gyakorta a klánjuk szenvedte meg ügyetlenségüket. Ugyan a tanács uralkodott a városban, de egy-egy klánon belül a főnök szava döntött. Aztán közel harminc évvel ezelőtt szörnyű dolgok kezdődtek – ingatta a fejét.
– Miféle szörnyű dolgok? – kérdezte Nicholas.
– A rivalizálás gyűlölködéssé fajult, vérontás és nyílt háború dúlta a klánokat. Tizennégy pashandi törzs van, Nicholas. A küzdelem csúcsán hat klán (a medve, a farkas, a holló, az oroszlán, a tigris és a kutya) csatázni kényszerült öt másikkal (a sakállal, a lóval, a bikával, a patkánnyal és a sassal). A jávorszarvasok, a bivalyok és a borzok megpróbáltak kívül maradni a harcon, de végül ők is belebonyolódtak.
– Tehát a küzdelem csúcsán felbukkant egy Valgasha nevezetű zsoldoskapitány, aki csapatával elfoglalta a tanács épületét. Kijelentette, hogy ő a semelyik klánba nem tartozó városlakók szószólója, és hogy a bazárt illetve a kikötőt a védelme alá vonja. Minden olyan klántagot kivégeztetett, aki fegyveresen behatolt az említett területekre. A klánok kis híján egyesültek ellene, de mielőtt összehangolt támadásba kezdhettünk volna, békéért könyörgő követeket küldött hozzánk. Találkoztunk vele, és ő meggyőzött nemcsak engem, hanem a többi főnököt is, hogy szüntessük be a háborút. Ekkor vette fel a hadúr címet. Azóta is békéltetőként és döntőbíróként működik a klánok között, habár az évek során számos megoldatlan ügy halmozódott fel, és a gyűlölködés sem hagyott alább.
– Az az érzésem, hogy ő lett a város abszolút ura – mondta Nicholas.
– Így van, de akkoriban az ő javaslata is sokkal jobbnak tűnt, mint a folyamatos háborúskodás. Amikor azonban a városban helyreállt a béke, megerősödött a hatalma. Először csak városi őrséggé alakította a zsoldosait, akik a bazárban és a kikötőben őrjáratoztak, majd tevékenységüket a kereskedőnegyedre is kiterjesztették. Legközelebb már állandó hadsereget létesített, a legrégebbi és leghűségesebb katonáit pedig „őfényessége” személyes testőrséggé szervezte. Aztán kibővíttette a régi királyi palotát, és kinevezte saját székhelyének. Ekkor jelent meg Dahakon – mondta Vaslaw, undorral ejtve a nevét. – Az a feketeszívű gyilkos vadállat a felelős azért, hogy a város hercegséggé vált, amelynek Valgasha a hercege. Ő teremtette a vörös gyilkosokat, ezeket a fanatikusokat, akiket darabokra kell szaggatni, különben nem hagyják abba a harcot, ha egyszer elszabadultak.
– Mikor történt mindez? – kérdezte Amos.
– A bajok huszonhét évvel ezelőtt kezdődtek, a hadúr pedig huszonnégy esztendeje vált egyeduralkodóvá.
Nicholas az admirálisra nézett, aki bólintott.
– És mi a helyzet ezzel a rajtaütéssel, amelybe belebotlottunk? – érdeklődött a nagyherceg.
Vaslaw a veje felé biccentett.
– Néhány fiatal harcos úgy akarja aláaknázni a hadúr hatalmát, hogy tönkreteszi a kapcsolatait az északi kereskedőszövetségekkel – felelte Regin. – A főnökök engedélye nélkül láttak munkához.
– Ostobaság volt – sóhajtott fel az öreg –, bármennyire is bátorságra vallott. Egy ilyen akció alig több darázscsípésnél Valgasha számára.
– Azt hiszem, közösek az érdekeink – jelentette ki Nicholas. – Mint azt már említettem, szerintünk a hadúr, vagy valamelyik magas rangú tisztviselője felelős a fiaid haláláért.
A nagyherceg ismét elmesélte az előző este felvázolt történetet a támadásról, a vörös gyilkos sisakjáról és a hadúr magánhadseregének érkezéséről, csak most sokkal részletesebben.
Hatonis tette fel az első kérdést:
– Csak egy apró részlet: mit kerestetek ott?
Nicholas Ghudára pillantott, aki vállat vont, és Amosra, aki visszaintett, hogy folytassa.
– Meg kell esküdniük, hogy amit most hallanak, nem hagyja el e szoba falait – mondta a fiatalember.
Vaslaw ünnepélyesen bólintott.
– Én Krondor nagyhercegének a fia vagyok – mondta Nicholas.
– Apa említette, hogy az édesapád valami város uralkodója – nézett rá Hatonis. – Még soha nem hallottam Krondorról, Talán Nyugathonban van, ahogy a nővérem kérdezte?
– Nem – felelte Nicholas.
Aztán a következő egy órában mesélt nekik a Szigetkirályságról, a Nagy Kesh Birodalomról, az óceánon átvezető útjukról, és a rajtaütésekről. Mire befejezte, a vacsora véget ért. Konyakjuk és édesített kávéjuk mellett üldögéltek.
– Nem fogok hazugnak nevezni egy vendéget az otthonomban, Nicholas, de bevallom, nemigen hiszem a történetedet – szólalt meg Vaslaw – Aligha elképzelhető, hogy a mesén kívül léteznek ilyen birodalmak, amelyekről beszéltél: messzire kiterjedő királyságokkal és tízezrekben mérhető hadseregekkel. De a való életben? Ezt hihetetlennek tartom. A múltban is hallottunk leendő hódítókról, és a jelenben is megvan a magunk baja: Lanada papkirálya megpróbálja elfoglalni a folyó mentén fekvő többi várost. A hadúr máris szövetkezett Maharta rádzsájával, hogy letörjék a szarvát. Nem, az ilyen embereket mindig megállítják.
– Nem mindig – cáfolta meg Nicholas. – Az őseim is ilyen hódítók voltak, bár a történelmünkben ma már hősöknek számítanak. – Majd Amosra nézve hozzátette: – Csakhogy mi írtuk a történelmet.
Az admirális elvigyorodott.
– Nicholas az igazat mondja. Egyszer ülj hajóra, és látogass el hozzánk, Vaslaw! Különösnek fogod találni, ebben biztos vagyok, de tényleg ez az igazság.
Most Reginen volt a kérdezés sora:
– Nos jó, de ugyan mi oka lehet egy ilyen titokzatos hatalomnak, hogy a mérhetetlen óceánon (amit mi Kék-tengernek hívunk) keresztül háborúzzon, mindössze zsákmányért és rabszolgákért, mikor idehaza is elég zsíros falatot találhatna?
Nicholas Vaslaw felé fordult:
– Azt mesélted, tizennégy törzs van, és sorban meg is nevezted őket. Nem volt valaha egy tizenötödik?
A főnök elkomorodott. Intett a szolgáknak, hogy távozzanak, aztán körbehordozta tekintetét a többi vendégen és a lányain.
– Kérlek, ti is távozzatok!
Tashi már éppen tiltakozni akart, az apja azonban szinte harsogva beléfojtotta a szót:
– Eredj!
Amikor kiürült a szoba, és csak Nicholasék, Vaslaw, a fia és a veje maradtak, az öreg ismét megszólalt:
– Hatonis az utolsó élő fiúörökösöm, és Regin lesz a következő klánfőnök, ha én meghalok. A többiek azonban nem tudhatnak erről. Tehát, hol is tartottál, Nicholas?
A nagyherceg előkereste erszényéből a talizmánt, és odaadta Vaslawnak.
– A kígyók visszatértek – mondta még komorabban az idős férfi.
– A kígyók, apám? – csodálkozott Hatonis, de Regin is zavarodottnak látszott.
Vaslaw letette a talizmánt.
– Gyermekkoromban atyám, aki akkoriban a főnök volt, mesélt nekem a kígyó klánról – Egy darabig hallgatott, de aztán folytatta. – Valaha húsz klán volt. A rozsomák, a sárkány és a vidra klán egyszerűen kihalt, másik kettő – a sólyom és a vaddisznó – pedig viszály okozta háborúk következtében pusztult el. Dédapám idején a kígyók, akárcsak mi többiek, még itt éltek a városban. Aztán árulás történt, oly mélységes becstelenség, hogy mindenkinek megtiltották, hogy beszéljen róla. A kígyókra vadászni kezdtek, és – úgy hitték, az utolsó szálig – legyilkolták őket. Tudjátok, mit jelent az, hogy az utolsó szálig? – halkította le a hangját. – Minden férfinak, asszonynak és gyermeknek, akinek kígyó vér csörgedezett az ereiben, a nyomába eredtek, és kardélre hányták őket; nem számított, hogy az illető milyen fiatal vagy ártatlan. Fivérek megölték a saját nővéreiket, akik kígyókhoz mentek feleségül. – Az öreg összeszedte gondolatait. – Ti idegenek vagytok itt, ezért sok mindent nem érthettek a klánokkal kapcsolatban. Mi egyek vagyunk a totemjeinkkel. A mágiahasználóink fel tudják venni az alakjukat, és ismerik a bölcsességüket. Beszélünk hozzájuk, és látomások alakjában ők vezetik ifjainkat küldetésükön. A kígyó klánnal, amely valaha a legnépesebbek közé tartozott, történt valami. Látomásaik sötétségbe és gonoszságba vezették őket, míg végül saját fajtájuk is elfordult tőlük.
– Nézd meg ezt! – vette elő Nicholas a gyűrűt. – Ezt egy mordel ujjáról húzták le – a mordelek az általatok hosszúéltűeknek nevezett nép rokonai – a nagybátyán otthona közelében.
Vaslaw hosszú ideig bámulta Nicholast, aztán megkérdezte:
– Mit titkolsz előlem?
– Van valami, amit akkor sem mondhatnék el, ha az életen múlna rajta – felelte a nagyherceg. Esküt tettem, csakúgy mint minden rokonom. De oka van annak, hogy találkoztunk: mi, akik átkeltünk a tengeren, és ti itt. Közös az ellenség, és biztos vagyok benne, hogy ők állnak a cselszövény hátterében.
– Kik? A hadúr és Dahakon? – kérdezte Hatonis.
– Talán, de akkor mögöttük is áll valaki – válaszolta Nicholas.
– Mit tudtok a pantathiánus kígyó papokról?
– Lehetetlen! – vágta rá Vaslaw. – Azok csak a legendákban élnek. Egy titokzatos vidéken, Pantathiában laknak – ami valahol nyugaton terül el – ezek a két lábon járó és ember módra beszélő kígyók. Ilyen lények csak a mesében léteznek: velük riogatják az anyák engedetlen gyermekeiket.
– Nem csak legendák – tiltakozott Amos. Vaslaw az idős hajóskapitányra nézett. – Jómagam is láttam egyet – mondta az, majd röviden mesélt nekik Armengar ostromáról; amikor Murmandamus a Királyság ellen masírozott.
– Már megint kísértésbe esem, hogy hazugnak nevezzen házam egyik vendégét – jegyezte meg a klánfőnök.
Amos bosszúsan elvigyorodott.
– Állj ellen a kísértésnek, barátom! Én közismert vagyok arról, hogy nem megyek a szomszédba egy-egy jó meséért, de megesküszöm: amit most mondtam, az igaz. És senki sem élte túl, hogy hitszegőnek nevezett.
Most Nicholas szólalt meg:
– Nem ismerem a szokásaitokat, amint azt korábban megjegyezted. De nem lehetséges, hogy valamikor régen ez a totemekkel való egység sebezhetővé tette a kígyó klánt a parttathiánusok befolyásával szemben?
– Ma már senki sem él, aki tudná, miféle szörnyűség miatt irtották ki a kígyó klánt, Nicholas. A sötét titok meghalt azokkal a törzsfőkkel egyetemben, akik elrendelték a pusztítást.
– De bármi is volt az a titok, elképzelhető, hogy lehetett valami köze a pantathiánusokhoz, igaz? – erősködött a nagyherceg.
Az öregember megrendültnek látszott.
– De ha a kígyóemberek jelentik a baj gyökerét, hogyan állhatnánk ellen? Hiszen ők csak fantomok, és egyetlen élő ember sem találkozott velük. Talán lovagoljunk ki a szélrózsa minden irányába, és kezdjük el keresni őket?
– Azért van remény- szólt közbe Amos.
– Micsoda? – kérdezte Regin.
– Hogy én már meghalni is láttam pantathiánust.
– Ők is halandók – magyarázta Nicholas. – Még nem tudom, mit terveznek. Csak az biztos, hogy meg akarom találni a szülőföldemről elraboltakat, és hazajuttatni őket. De ha ez sikerül, azt hiszem, ez az egyszerű tett is meghiúsítaná a kígyóemberek terveinek egy részét, és utánam erednének.
– És mit kívánsz az oroszlán klántól? – kérdezte Vaslaw.
– Pillanatnyilag békét – felelte a nagyherceg. – De örömmel látnám, ha bosszút állhatnátok azokon, akik a fiaid haláláért felelősek. Ez nyilvánvalóan egybevág az én céljaimmal is. És lehet, hogy még szükségem lesz a segítségetekre.
– Ha tudunk, segítünk-jelentette ki az idős férfi. – Amikor hivatalába lép, minden főnöknek számos esküt kell tennie. Ezek között van egy, amelyet mindig kiemelnek, s amelynél csak az fontosabb, hogy halálunkig védelmezzük klánunkat. Az eskü szövege pedig azt mondja, hogy minden fellelhető kígyót elpusztítunk. Persze ez csak, a szertartás része, és szerintem nemzedékek óta egyetlen főnök sem gondolta, hogy egyszer be kell tartania. – Egy darabig á kígyó talizmánt nézegette. – Egészen mostanáig.

 

Calis egy sövény mögött guggolt: ez takarta el a nagy házban tartózkodók elől. Már számos más épületet felderített. Talált egy fegyvertárat, egy raktárkomplexumot, egy konyhaházat és egy szolgaszállást, de mindet elhagyatottan. Több jel mutatott arra, hogy ezeket az épületeket nemrég még használták. Most egy másik konyhában főztek, mégpedig igencsak nagy mennyiséget, s ez zavarba ejtette a féltündét, mivel a főépület nagy része sötétbe borult. Csak egy szárnyában laktak, legalábbis az ablakban világító fények erre utaltak.
Calis követett két feketébe öltözött, vörös turbános férfit, akik vödrökben forró ragut cipeltek a konyháról. A nagy házba tartottak, s ott ugyanolyan ruházatú, de kardot és íjat viselő őrök bocsátották be őket a kétszárnyú ajtón.
A féltünde rejtekhelyéről megszemlélte a falakat. Az épületnek nem volt ablaka. Leginkább egy óriási raktárra emlékeztetett. Körülnézett, nem ólálkodik-e valaki a közelben, aztán odarohant a ház falához. Hatalmas szökkenéssel a tető gerincén termett.
És kis híján lezuhant a túloldalon. Az épület tulajdonképpen nem volt más, mint egy négyszög alakú, nyitott udvart körülölelő folyosó. A keskeny, csúcsos tető összességében legfeljebb ha öt méter széles lehetett; vörös cserepek óvták az épület raktárként használt részét.
Lekuporodva a félhomályba kémlelt: több, mint emberi szeme tökéletes tisztasággal vetítette elé az udvaron észlelteket. Mivel tündék nevelték, mindig elfojtotta érzéseit, bármennyire is megrázta, amit látott. Most mégis olyan erővel szorította az íját, hogy elfehéredtek az ujjpercei.
Több, mint száz, nehéz fapriccsekhez bilincselt rab feküdt odalenn. Tavasz lévén éjszakánként még meglehetősen hideg volt. A foglyok állapotából látszott, hogy eddig is szabad ég alatt tartották őket. Nyúzottnak és soványnak tűntek, és nem egy közülük nyilvánvalóan beteg volt. Az üres priccsek számából ítélve, a Távoli Partokról elhurcoltaknak legalább a fele meghalt.
De Calist nem az ő állapotuk rázta meg annyira, hanem a rabok között járkáló lények látványa. Groteszk emberutánzatoknak tűntek. Ahogy ott lépkedtek, szélesen gesztikuláltak, és némelyikük az ajkát is mozgatta, mintha beszélne. A kiadott hangok azonban különösek voltak, leginkább érthetetlen szótagok. A két férfi, aki a ragut hozta, végigment az udvaron, és adott egy tányérnyit minden fogolynak.
Calis lassan körbeóvakodott a ház tetején, egyrészt, hogy minél többet megtudjon a környezetről, másrészt pedig, hogy hátha megpillantja Margaretet vagy Abigailt. A szöktetés nehéz feladat lesz. Bár csak néhányan őrizték a rabokat, a birtokon rengeteg helyen útjukat állhatják. Ráadásul a többség járni is alig tudott, nemhogy szaladni.
A féltünde teljesen megkerülte az épületet, és minden részletet az emlékezetébe vésett. Egy ideig tanulmányozott két lényt is, akik a foglyok mellett kuporogtak. Az egyik teremtmény szinte simogatóan húzta végig kezét egy férfi haján, aki megpróbált elhúzódni előle. Ekkor ébredt rá Calis: a lény hasonlított a fogolyra! A féltünde ismét körülnézett, és most már tisztán látta, hogy minden priccshez bilincselt rab közelében mocorgott egy lény, aki kezdett hasonlítani az illető férfira vagy nőre! Calis még egyszer körbement, és alaposan felmérte a bentieket, hogy megbizonyosodjon róla, nem tévedett. Amikor ahhoz a ponthoz ért, ahol felugrott, leszökkent a tetőről, és gyorsan a sövény mögötti rejtekhelyre sietett. A két crydee-i nemes kisasszonynak nyomát sem látta.
Calist kétség gyötörte, mit kellene tennie. Vajon azonnal térjen vissza Marcushoz, és tájékoztassa a foglyokról, vagy folytassa a kutatást?
Az óvatosság kerekedett felül; egyébként amúgy sem volt türelmetlen természetű. Visszaindult a külső fal, a Marcushoz vezető út felé.

 

Nakor elragadtatottan figyelt. Már csaknem fél napja leste a széken ülő embert, és bár a férfi meg se moccant, azért Nakort elbűvölte a dolog.
Mióta beszökött a palotába, az apró termetű isalani háborítatlanul barangolt a termekben és folyosókon. Odabenn – a bejárat melletti előcsarnoktól eltekintve – nem volt őrség, a néhány szolgát pedig könnyedén elkerülte. A szobák többségét nem használták – és a padlót borító por vastagságából ítélve nem is takarították. Nakor könnyedén be tudott surranni a konyhába, hogy elvigye, amit akar, azonkívül bármikor ott voltak az almái, bár kicsit hiányoztak neki a régi narancsok. Már úgy hozzájuk szokott.
Puha ágyban aludt, sőt, meg is fürdött és új köntöst vett föl, amelyet egy nála nem sokkal magasabb személy számára készíthettek. Szinte ragyogott térdig és könyökig érő levendulaszín köntösében, amelyet arannyal átszőtt sötétlila övvel fogott össze. Fontolgatta, hogy ezentúl ne hívja-e magát Lila Lovasnak, de úgy döntött, ebből a névből valahogy hiányzik a méltóság. Majd ha visszatér a Királyságba, szerez magának egy kék köntöst, már ha lesz rá ideje.
Aznap kora reggel meglátta a gyönyörű, sötét hajú Lady Clovist, és úgy döntött, követi. A hölgy lesietett a palota mélyébe, egy talajszint alatti csarnokba. Ott találkozott a hadúrral, akivel beszélt néhány szót. Nakor a rejtekhelyén sajnos túl messze volt ahhoz, hogy akár kihallgassa őket, akár leolvassa a szájukról, mit mondanak (ez utóbbi trükköt gyakran nagyon hasznosnak találta), amikor azonban a hadúr távozott, az isalani úgy döntött, továbbra is a nőt követi. Valamiért bosszantóan ismerősnek találta.
A hölgy elindult egy hosszú alagúton, és Nakor kénytelen volt jócskán lemaradni, ha észrevétlenül akart a nyomába szegődni. Az isalani csaknem fél órája haladt, mire az alagút végére ért, ahol ajtó zárta el az útját. A zár kinyitása nem sok időt vett igénybe. Az ajtó mögött lefelé vezető lépcső húzódott. Nakor gondolkodás nélkül elindult rajta, miután becsukta maga mögött az ajtót. Egy teljesen sötét alagútba érkezett. Az isalani megtorpant. Nem félt a sötétségtől, viszont semmit sem látott, és a hallása sem volt különösebben jó. Azt viszont nem merte megkockáztatni; hogy valami fénytrükköt alkalmazzon, mert a végén még varázslónak néznék, és nem akarta Dahakon vacsorájaként végezni – már ha tényleg ez volt a gyakorlat. Nakor ugyanis kezdett kétkedni a dologban. Viszont jó mese volt, de a férfi vele született kíváncsisága ellenére sem akarta a saját bőrén kitapasztalni, vajon igaz-e a történet. A zsákjába nyúlva megkeresett benne egy másik ráncot, amely nem az ashuntai gyümölcsraktárba vezetett. Vállig elmerült a hasadékban, és körbetapogatózott az asztalon, amelyet azelőtt készített elő, hogy majdnem két évvel ezelőtt elindult Ghuda felkutatására. Egy csomó hasznos holmit cipelt fel a Landreth melletti hegyekbe (nem messze Csillagdokktól), aztán köveket görgetett a barlang szája elé, nehogy valaki véletlenül rábukkanjon. Ezután nagyon óvatosan létrehozott egy lyukat abban a valamiben, amit ő „anyagnak” nevezett, mégpedig pontosan megfelelő távolságban és magasságban az asztaltól, hogy rajta keresztül mindent elérjen, ha belenyúl a zsákjába.
Megtalálta a tárgyat, amit keresett. Ügyetlenül előhúzott egy lámpát. Visszahajtotta a ráncot, és néhány pillanatig összpontosított. Szemét behunyva vizsgálgatta a körülötte futó láthatatlan erővonalakat. Az anyag szövetében semmiféle hirtelen változás nem jelzett mágikus riadót. Nakor vállat vont, és belevigyorgott a sötétbe. A mágus hírhedett riadóvarázslata ezek szerint csak egy újabb hazugság. Már így is sok hazugságra bukkant a palotában való kutakodás közben, és biztos volt benne, hogy még többre lel majd, mielőtt ez a kirándulás véget ér. Tarsolyából kovát és acélt vett elő, és gyorsan meggyújtotta a lámpást.
Most, hogy már látott, megvizsgálta környezetét. Az alagút enyhén lejtett, és a vége sötétségbe veszett. Nakor addig ment a folyosón, amíg az vízszintessé nem vált. Akkor, megállt, mert észrevette, hogy a falakat zöld moha fedi, és itt-ott tócsába gyűlik a víz a lába alatt. Behunyta a szemét, és megpróbálta kitalálni, mekkora utat tett meg, mióta elhagyta a palotát. Úgy tippelt, a folyó alatt járhat. Magában mosolyogott, amikor rájött, hová vezethet az alagút. Mivel tetszett neki az úti cél, továbbsietett.
Újabb fél óra múlva egy felfelé vezető létrához ért. Az alagút oldalába vasfokokat kalapáltak, amelyek egy kürtőben tűntek el odafönn. Mivel nem sietett, elfújta a lámpást, és felkapaszkodott a fokokon. Amikor a létra tetejére ért, jól beverte a fejét valami keménybe. A fején nőtt púpot dörzsölgetve halkan káromkodott, aztán körbetapogatózott a sötétben. Egy reteszt talált. Amikor elhúzta, fémes kattanást hallott, tehát sikerült kinyitnia a zár nyelvét. Felnyomta a csapóajtót, és az kelletlenül bár, de engedett. A sötétség után csaknem megvakította a fény. Óvatosan kikukucskált, és látta, hogy kiégett tanya melletti fedett kútban van. Megörült a felfedezésnek, de visszaengedte a csapóajtót, és lement a létrán. A reteszt nem zárta vissza; hátha sietősen kell távoznia.
Amikor ismét az alagútban állt, megint meggyújtotta a lámpát, és folytatta az utat. Kicsivel később felfelé vezető lépcsőhöz érkezett, annak a végén pedig újabb zárt ajtó várta. Vigyázva kinyitotta a zárat, és bekukucskált. Mivel nem látott mozgást, besietett, és bezárta maga mögött az ajtót. Eloltotta a lámpát, mivel fáklyák égtek a falakra szerelt tartókban. A lámpást gondosan visszatette a zsákjába, és elindult a pincében. Szinte biztos volt benne, hogy Dahakon birtokán van, amely a palotával szemközt, a folyó túloldalán terül el. A titkos alagutak és rejtett folyosók mindig is vonzották Nakort, ezért kellemesnek ítélte az aznapi felderítést. Ezenkívül izgatta a képzeletét az a gyönyörű nő, aki nem egészen annak látszott, mint aki valójában volt.
Egész délelőtt a birtokon bóklászott a nő után kutatva; de csalt fekete nadrágot, tunikát, és vörös turbánt viselő néma szolgákat látott. Déltájban ételt szimatolt. Meg is találta a konyhát a főépület mögött egy kisebb házban. Három férfit látott, akik épp távoztak; ketten közülük egy nagy kondérnyi forró ételt cipeltek. Lehajolva beosont a konyhába. Odabenn két szakács szorgoskodott. Az isalani lopott magának egy meleg cipót, aztán kisurrant. Amikor befordult a sarkon, majdnem nekiment két feketeruhás férfinak, de szerencséje volt, mert háttal álltak. Gyorsan visszasietett az ellenkező irányba, és néhány percre elbújt egy alacsony sövény mögött.
A kenyeret majszolva úgy döntött, hogy mielőtt tovább csatangolna idekinn, körülnéz a főépületben. Miközben feltápászkodott, valami furcsát vett észre a fűben. Még közelebb hajolva egy lábnyomot látott, amely, szinte felismerhetetlenné vált, mert a fűszálak már majdnem teljesen felegyenesedtek. Nakornak nagyon tetszett, hogy az illető, aki a nyomot hagyta, úgy lépdelt, hogy nem bolygatta meg a talajt a pázsit alatt, és a fűszálak közül is csak néhány tört le. Elvigyorodott, mert tudta, ilyesmire ember nem képes. Calis járt itt az előző éjszaka.
Az isalani megörült, mert most már kevésbé aggasztotta, hogy vissza kellene mennie, és tájékoztatnia Nicholast arról, amit talált. Mindazonáltal nem is tudta igazán, hogy valójában mire bukkant, ezért jobbnak látta, ha tovább vizsgálódik és megbizonyosodik a dolgokról, mielőtt visszatérne a fogadóba.
A főépület belsejében szobák sorára lelt. Odabenn számos jelét látta annak, hogy – legalábbis részben – mégiscsak igazak a híresztelések, amelyek Dahakonról szólnak. Rengeteg szerencsétlen maradványai lógtak a falakra erősített kampókról vagy a földbe ásott karókon, néhány testrész pedig polcokra rakva sorakozott. Egy férfi a mellén előbukkanó kampón függött, de egyetlen centiméternyi bőr sem maradt a testén. Egy hatalmas, emberméretű asztalt barnás foltok borítottak, amely csak megszáradt vér lehetett. Az egész szoba vegyszerektől, fűszerektől és enyészettől bűzlött. Egy másik teremben Nakor könyvtárat talált. Nagyot dobbant a szíve. Ennyi könyv amit még nem olvasott! Odalépett a legközelebbi polchoz, és elolvasgatta a címeket. Némelyiket hírből ismerte, a többségükről azonban még nem is hallott. A legtöbb mű nyelvén folyékonyan olvasott, de azért olyan is akadt, amely idegen volt számára.
Már éppen nyúlt volna egy könyvért, amikor az óvatosság megálljt parancsolt neki. Felemelte a fejét, félig lehunyta a szemét, és úgy, hogy csak a fényt lássa, pilláin át meredt a polcokra. Fogalma sem volt, mitől működik ez a trükk, de már rég rájött, hogy ily módon látja bizonyos trükkök jeleit, amelyeket mások mágiának hívnak.
Egy pillanattal később észlelt is valami halvány kékes ragyogást.
– Csapda – suttogta. – Nem szép dolog.
Hátat fordított a könyveknek, és átsétált egy másik szobába. Amint kinyitotta az ajtót, mindjárt a torkában kezdett dobogni a szíve, mert egy karosszékben ülő férfival nézett farkasszemet. Dahako volt az!
A férfi azonban meg se rezdült. Nakor becsusszant az ajtón, és becsukta maga mögött. Látta, hogy a varázsló teste mozdulatlan, tekintete pedig a semmibe réved. Az isalani odasétált hozzá, és lehajolva a szemébe nézett. Nakor biztos volt benne, hogy él, és valamit csinál, de rá valamiért ügyet sem vetett.
Ekkor Nakor meglátta a másik Dahakont, és elvigyorodott. Odasietett a fal mellett mozdulatlanul álló alakhoz, és közelebbről is megszemlélte. Az a valami bűzlött a fűszerektől és a parfümárusoktól vásárolt olcsó pacsulik tömegétől. Az isalani megérintette a kezét: nyilvánvalóan halott volt. Nakor a szemébe nézett, s átgondolta, mit látott az előző két helyiségben. Most már tudta, hová tűnt annak a szerencsétlen halottnak a bőre.
A valódi Dahakon mögötti íróasztal tele volt tekercsekkel és más izgalmas dolgokkal, ezért Nakor leült mellé, és nekiállt átkutatni.
Teltek-múltak az órák, s ezalatt az isalani minden érdekeset megvizsgált a szobában. Az íróasztalban kristálylencsére bukkant, amelyen keresztülnézve látszott a különféle trükkök energiája. A könyvek körülötti kék nimbusz szinte harsogott, pedig innen, a másik szobából nyitott ajtó mellett is alig látszott belőle valami. Dahakon körül pedig rubinpiros fény világlott, amelynek egyik sugara még a mennyezeten is áthatolt.
– Pug? – suttogta Nakor, és hirtelen kezdte megérteni az összefüggéseket. Most már tudta, mi foglalja le Dahakont. Sajnálkozás nélkül eltette a lencsét a zsákjába.
Felpattant, elsietett a mozdulatlan varázsló mellett, és elindult vissza a városba. úgy döntött, a kiégett tanyán át távozik, mert így nem kell azzal vacakolnia, hogy kiosonjon a palotából, bár kénytelen lesz átúszni a folyón. Kicsit sajnálta, hogy tönkreteszi a szép új köntösét, de azért nem tétovázott.

 

Margaret megpróbált elfutni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Hátranézett a válla fölött, mégsem látta, mi üldözi. Elöl az édesapja bukkant fel; kinyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson, de képtelen volt hangot kiadni. Rémülten sikítani próbált. Az a valami már majdnem utolérte. Miközben a félelem elnyelte, kinyitotta a száját.
Sikoltva ébredt. A zaj meglepte a szobában időző két lényt, ezért félrehúzódtak. Margaret csatakos volt a verejtéktől. Hálóinge a testére tapadt, miközben félredobta takaróját, és elindult Abigail ágyához. Bizonytalanul állt a lábán, de napok óta most először érezte tisztának az elméjét.
Leült a barátnője ágyának szélére, és megrázta őt.
– Abby! – szólongatta halkan.
A lány mocorogni kezdett, de nem ébredt fel.
– Abby! – ismételte Margaret, és rázogatni kezdte.
Ekkor a lány egy kezet érzett a vállán; majd kiugrott a szíve, úgy megijedt. Megfordult, hogy elhessentse a lényt, de az idegen teremtmény helyett Abigail állt mögötte. Margaret felállt, hátát a falnak vetette, és rémülten elkerekedett a szeme. A második Abby mezítelen volt, és minden ízében tökéletes. Margaret épp elégszer fürdött együtt a barátnőjével, hogy felismerje az aprócska anyajegyet a köldöke fölött, vagy a forradást a térdén, amelyet még gyerekkorában szerzett, amikor a bátyja egyszer ellökte.
A második Abby minden részlete tökéletes volt, kivéve a szemé. Az mereven, élettelenül bámult.
– Menj vissza aludni! – suttogta a lény.
Margaret elindult az ágya felé, de közben hátranézett, és meglátta a másik lényt, amely tátott szájjal ült a sarokban. A lány sikolya messze visszhangzott az éjszakában.

 

 

20.
Tervek

Nicholas felnézett.
Nakor lépett be a fogadóba; még mindig csöpögött, mivel átúszta a folyót. A kis ember végigment a zsúfolt ivón, és letelepedett az asztalhoz, amelynél Nicholas, Amos, Harry és Anthony ült. Praji, Vaja, Ghuda és Brisa a szomszéd asztalnál foglalt helyet.
– Van valami meleg étel? – kérdezte vigyorogva.
Nicholas bólintott.
– Harry, hoznál valamit Nakornak? – szólt oda a barátjának.
Amikor a fiú felkelt, a nagyherceg megkérdezte:
– Merre jártál?
– Mindenfelé. Egy csomó helyen. Rengeteg dolgot láttam. Mégpedig érdekeseket. De erről nem itt kéne beszélgetnünk. Majd ha ettem.
A nagyherceg bólintott. Harry egy tál meleg étellel és egy korsó sörrel tért vissza. Az egész társaság csendben nézte, amíg a kis ember evett. Őt láthatólag nem zavarta, hogy a figyelem középpontjába került. Amikor befejezte, felállt, és így szólt:
– Nicholas, beszélnünk kell.
– Amos? – mondta a nagyherceg.
Az admirális is követte őket. Nakor csak Nicholas szobájában folytatta:
– Azt hiszem, tudom, hol vannak a foglyok.
– Calis megtalálta őket – tájékoztatta Nicholas, majd elmesélte, mit derített ki a féltünde.
– Kivéve Margaretet és Abigailt – tette hozzá Amos.
Nakor vadul bólogatott, majd elvigyorodott.
– Tudom, hogy Calis ott járt. Láttam a lábnyomát. Nagyon ügyes. Még egy jó nyomkereső se venné észre, csakhogy amikor egy bokor mögé hasalva elbújtam, két centire se volt tőle az orrom kuncogott.
– Hogy jutottál be a birtokra? – tudakolta Nicholas.
– Találtam egy alagutat a palotából, amely átvezet a folyó alatt.
Amos és Nicholas eltátotta a száját. Végül Amos kérdezte meg:
– Na de hogy kerültél a palotába?
Nakor elmesélte nekik, hogyan surrant be, és mit látott ott.
– Ez a hadúr fura egy fickó. Rengeteg ostobaság foglalja le: mindenféle ceremóniák meg csinos lányok.
– Hát, részben igazad van – somolygott Amos –, az a rengeteg ceremónia tényleg butaság.
– Szerintem ő csak eszköz. Azt hiszem, ez a Dahakon, meg a barátnője irányít mindent. A hadúr úgy viselkedik, mint akinek babráltak az agyával: egyszerűen csak eljátssza a rá osztott szerepet. Viszont az a nő Dahakon mellett – ő nagyon izgalmas.
– Nem érdekel – mondta a nagyherceg. – Mi van Margarettel és Abigaillel?
– Biztosan a nagy házban vannak valahol – vonta meg a vállát az isalani. – Nem láttam őket. De visszamehetek megnézni.
Nicholas a fejét rázta.
– Várjuk meg, amíg Calis visszaér. Nem szeretném, ha egymásba botlanátok odabenn.
– Ugyan – vigyorgott Nakor. – Ez nem fordulhat elő. Ő nagyon különleges tehetség, én meg tudom, hogyan kell elbújni.
– Mindegy, akkor is várj holnapig! – kérte Nicholas. – Ha megtalálta őket, neked már nem kell visszamenned.
Az isalani arca komollyá vált.
– Nem. Visszamegyek.
– Miért? – érdeklődött Amos.
– Mert én vagyok az egyetlen, aki szembenézhet Dahakon barátnőjével, és túléli.
– Boszorkány? – kérdezte a nagyherceg.
– Nem – felelte Nakor. – Egyébként hogy akarunk hazajutni?
Amos az állát vakargatta.
– Van két hajó a kikötőben – akármelyik megteszi –, amely királysági hajó másolata.
– Ez az egész nagyon fura – jegyezte meg Nakor. – Dahakon meg emberekről csinál másolatot.
– Másolatot? – kérdezte Nicholas.
– Igen. Például csinált egy hasonmást magának. Azt láttam, amikor a hadúr bejelentette az eljegyzését a rándzsánával. Ránézésre nagyon jó másolat, már ha nem mész túl közel hozzá, de szörnyen ostoba. Nem tud beszélni, úgyhogy a barátnője szólt helyette. És rémes szaga van. Azt hiszem, hamarosan újat kell csinálnia.
– Hogyan készíti el a másolatokat? – kíváncsiskodott Amos.
Az isalaninak eszébe jutott a hullákkal teli szoba.
– Halottakból. Azt ne akard tudni, hogyan.
– De hát a foglyok nem haltak meg – tiltakozott Nicholas.
Nakor bólintott.
– Ez a legkülönösebb az egészben. Nem ugyanazt a trükköt használja. Dahakon ugyanis nekromanta. Amit viszont Calis látott, az nem halállal kapcsolatos trükk, hanem – vonta meg a vállát – valami más. Élőlényekkel babrál. Azok a másolatok nem lesznek ostobák, sőt, büdösek sem. Ez nem Dahakon módszere.
– Mindenesetre egy dolog világos – mondta az admirális.
– Hát nekem semmi sem világos ebben az ügyben – ingatta a fejét a nagyherceg. – Mire gondolsz?
– Haza fogják küldeni őket.
– A rabokat? – kérdezte Nicholas.
– Dehogy – felelte Nakor. – A másolatokat.
– Csak azt nem tudjuk, minek – vakargatta az állát Amos.
– Kémnek? – találgatta a nagyherceg.
– Túl nagy macera, és nem sokat nyerhetnek vele – hümmögött az admirális. – Ha a Királyi Sirály behajózik bármelyik kikötőnkbe, rengeteg kérdés merülhet föl, és azok a másolatok sem mennének át egy alapos vizsgálaton. Sokkal egyszerűbb lenne becsempészni néhány embert Krondorba, Crydee-be vagy ahova csak akarják, mint mondjuk azt a queg kereskedőt, aki közvetlenül a rajtaütés előtt járt Crydee-ben. Itt valami másról van szó.
– Majd kiderítjük – bizakodott az isalani. – Csak beletelik egy kis időbe.
– Attól tartok, már majdnem kifutottunk az időből – mondta Nicholas.
– Miből gondolod?
– Megérzés. Calis szerint már egy csomó rab meghalt. Nem tudjuk, hogy ez a másolatok miatt van, vagy más az oka, de ha legalább néhányukat meg akarjuk menteni, hamarosan cselekednünk kell.
Annak alapján, amit Calis mesélt, nemigen alkalmasak a futásra – tárta szét a karját Amos.
– Nakor, milyen messze van az, ahol a foglyokat tartják az alagúttól?
– Nincs messze. De nehéz lesz. Először be kell jutniuk a nagy házba, el a konyha mellett és Dahakon lakrésze közelében.
– Hány szolgával és őrrel találkoztál?
– Nem sokkal, de lehet, hogy többen is vannak.
– Calis szerint nem – mondta Nicholas. – Bármi is legyen az oka, úgy tűnik, a hadúr és tanácsadója egyaránt a hírnevére alapozza a hatalmát, nem pedig fegyveresek százaira.
– Talán nem akarnak túl sok szemtanút, vagy nincs annyi emberük, akiben megbízhatnának – találgatta az admirális.
– Amint Calis a lányok nyomára bukkan, azt hiszem, el kell tűnnünk innen – folytatta a nagyherceg. Ha el tudjuk juttatni a foglyokat addig a kiégett tanyáig, és ott néhány csónakkal várjuk őket, nekiindulhatunk a folyón lefelé a tengernek, és fölszedhetjük őket.
– Ami azt jelenti, hogy el kell lopnunk az egyik hajót – szögezte le Amos.
– Meg tudod csinálni?
Az admirális elkomorodott.
– Nincs elég emberünk. Harmincöt fővel... Legalább kéttucatnyira lesz szükségem, hogy kivigyem azt a hajót a kikötőből, és az is csak akkor elég, ha mindössze néhány szolgálattevő ődöng a fedélzetén, a többiek pedig a városban vannak kimenőn. Ha akárcsak egy tucatnyi matróz is lesz a hajón, már komoly harc törhet ki. Ebben az esetben nem biztos, hogy elég legénységem marad arra, hogy elinduljunk, mielőtt mások is odajönnének.
– Akkor csak tizenegy emberem lenne, hogy kihozzam a foglyokat – számolgatta Nicholas.
– Szerezhetünk segítséget – javasolta Nakor.
– Talán Vaslaw segítene – bólintott a nagyherceg.
– Az emberei biztosan jó harcosok, ha nagy ricsajt csapva kell körbelovagolni, nekünk viszont gyakorlott sompolygókra lenne szükségünk, ha be és ki akarunk jutni arról a birtokról – jegyezte meg Amos.
– Esetleg Brisa beszélhetne a tolvajokkal – vetette fel Nicholas.
– Talán – dörzsölgette borostás arcát kétkedve az admirális. – De annak alapján, amit a lány mondott, az egy gyáva és nyomorúságos banda; nem olyanok, mint a Csúfolódók. Inkább Praji és Vaja kereshetne néhány megbízható fickót, akik a megfelelő összegért hajlandóak bátran viselkedni.
– Majd csak találtok valakit – mondta Nakor. – Minden rendben tesz. – Azzal elindult az ajtó felé.
– Hová mész? – tudakolta Nicholas.
– Aludni – felelte a kis ember vigyorogva. – Hamarosan nagy lesz itt a zaj meg a nyüzsgés; mindenki összevissza fog itt rohangálni.
Azzal távozott. Amos a fejét csóválta.
– Ő a legfurcsább ember, akit valaha is láttam, pedig találkoztam egy-két nagyon különössel.
Nicholas elnevette magát.
– Viszont nagy segítséget jelent.
Az admirálisnak eszébe jutott Arutha tanácsa, hogy hallgassanak Nakorra, és lehervadt arcáról a mosoly. Valami sötét közelgett feléjük, mégpedig gyorsan. Amos tudta, hogy amikor régebben ilyen érzése támadt, mindig jó emberek haltak meg.
Nem beszéltek többet, hanem visszatértek a többiekhez az ivóba.

 

– Nicholas, beszélhetnék veled? – kérdezte Anthony.
A nagyherceg éppen elindult vissza a szobájába, ezért intett az ifjú varázslónak, hogy kövesse. Anthony becsukta a saját ajtaját, átment a folyosó túloldalára, és belépett.
– Mi az? – kérdezte Nicholas eltakarva egy ásítást. Már nagyon várta, hogy Calis visszatérjen: a feszültség kimerítette. Leült az ágyára, aztán a fogadós által biztosított egyetlen székre mutatott a kis asztalka mellett.
Úgy tűnt, Anthony zavarban van a mondandója miatt, ezért Nicholas megpróbált udvarias lenni. Lehúzta a csizmáját, és körözni kezdett bal lábfejével.
– Fáj? – kérdezte Anthony.
A nagyherceg megmozgatta a lábujjait, csak azután felelt.
– Nem. Igen. Úgy értem, nem, nem igazán. Inkább csak... kicsit merev, ennyi az egész. Nem fáj, hanem csak... emlékszem, hogy szokott sajogni, amikor túlfárasztom magam. Mintha várnám, hogy fájjon már, ha van ennek valami értelme, és ez kicsit kellemetlen.
– Van értelme – bólintott a fiatal varázsló. – A régi szokásoktól nehéz megszabadulni, a régi félelmek pedig megszokássá válnak.
Nicholas azonban most nem volt abban a hangulatban, hogy a saját problémáiról beszélgessen.
– Mit akartál mondani?
– Haszontalannak érzem magam.
– Mindannyian így érzünk most, hogy várnunk kell...
– De nem, én arra gondoltam, hogy még amikor történik valami, akkor sem vagyok valami nagy segítség.
– Eszedbe juttathatom, hogy ha te nem lettél volna képes követni Margaretet, talán még most is kinn bolyonganánk a tengeren, holtan az éhezéstől és a szomjazástól.
– És azóta? – sóhajtott fel Anthony.
– Én magam legalább három embert tudok, akit te mentettél meg a haláltól. Tán ennyi nem elég?
A fiatalember még nagyobbat sóhajtott.
– Talán igazad van. – Ekkor előhúzta a tunikája alól a talizmánt, amelyet Pug eredetileg Nicholasnak adott. – Néha azon tűnődöm, nem kellene-e használnunk ezt. Pug azt mondta, tudni fogom.
– Ha nem tudod, ne használd – hangzott a válasz. – Nakor szerint azt mondta, akkor kell használnunk, amikor nincs más választásunk.
– Tényleg ezt mondta. Viszont még mindig nem találtuk meg Margaretet és Abigailt.
Nicholas előrehajolt, és a varázsló vállára tette a kezét.
– Mindannyian sok mindenen mentünk keresztül azért, hogy megtaláljuk a rabokat, Anthony. Tudom, hogyan érzel az unokatestvérem iránt...
Anthony lesütötte a szemét, és látszott rajta, hogy zavarban van.
– Pedig megpróbáltam eltitkolni.
– Többnyire sikerült is. – Nicholas ismét hátradőlt. – Én is érzek valamit Abigail iránt, de mostanában inkább úgy látom, ez csak valami gyerekes vonzalom. – Majd hozzátette: – Viszont azt is látom, hogy neked mélyebbek az érzelmeid. Beszéltél vele erről?
– Nem mertem – suttogta Anthony. – Hiszen ő a herceg lánya.
– És akkor mi van? – mosolyodott el Nicholas. Már korábban is volt mágus a családban, és különben is, Margaret sem az a kifejezett etikettbe habarodott kisasszonyka.
– Úgy éreztem, szörnyű lenne, ha sohasem mondhatnám el neki.
– Megértelek. És mégis, ha csak egyetlenegy szerencsétlen nyomorultat is hazaviszünk a Távoli Partokra, már tettünk valamit azokért, akik a koronánál keresnek védelmet. – Majd komoran hozzáfűzte: – Még akkor is, ha Abigail és Margaret számára későnek bizonyul.
– Van valami terved?
Nicholas sóhajtott egyet.
– Nincs mit csinálnom, úgyhogy csak ülök itt, és tervezgetek. Nem is tudom, hogy mondjam, de van valami...
– Megérzésed?
– Talán. Nem állítom, hogy bármiféle mágikus hatalmam lenne. Egyszerűen csak tudom, hogy ha nem teszünk valamit hamarosan, már túl késő lesz.
– Mikor akarsz indulni?
– Reggel első dolgom lesz, hogy beszélek Prajival és Vajával. Nem akarom, hogy túl sok idő teljen el, miután embereket toborzunk a feladatra – hogy a hadúr Fekete Rózsáinak is kevesebb idejük legyen kideríteni, miben sántikálunk. Ha sikerül addig húsz megbízható embert szereznünk, holnap sötétedés után elindulunk a hajóért, napkelte előtt pedig a foglyokért. De ha nem lesznek húszan, holnapután este akkor is elindulunk annyival, ahányan vannak.
– Jó lesz már csinálni valamit – jegyezte meg Anthony.
Nicholas bólintott. A varázsló felállt, és kilépett az ajtón. A nagyherceg lefeküdt, és a famennyezetet bámulva töprengett. Vajon tényleg a megérzései súgják, hogy induljanak haza, még mielőtt újabb katasztrófa történik? Vagy a türelmetlensége tragédiába fogja sodorni őket? Amikor Amosszal és Ghudával volt, vagy a többiekkel beszélgetett, képes volt határozottan dönteni. Tudta, hogy otthon épp arra képezték, hogy a tanultak segítségével nagyon bonyolult helyzetekben is képes legyen dönteni, de amikor egyedül maradt, kétségei és félelmei visszatértek. A lába majd felrobbant, mielőtt elaludt, és tudta, hiába kívánja, hogy elmúljon, az nem segít. Jól kellett lennie. Életek múlhattak ezen. Sírni szeretett volna, de még ahhoz is túl fáradt volt.

 

Calis figyelt és várt. Odalenn két férfi sétált. Halkan beszélgettek, és észre sem vették; hogy ő a lombok árnyékában rejtőzik. A levelek és a sötétség eltakarták. Megvárta, amíg a sétálók eltűnnek egy sarok mögött, aztán leereszkedett az udvarra. Megint hallgatózott. Attól, hogy a férfiak a fal túloldalán vannak, még meghallhatják.
Eltúlozta az óvatosságot: nem létezett olyan ember a világon, aki felfigyelt volna a tompa dobbanásra, ami a leérkezését jelentette. Mindenesetre nem harsant riadó, és senki sem támadt rá. Körülnézett a kertben. Nem volt túl nagy, mindössze egyetlen fürdőmedence díszelgett a közepén. Odafönn könnyű, fátyolszerű szövetből tetőt feszítettek, amely megszűrte a déli nap tűző sugarait, de átengedte a világosságot. A kis szentélyre hatalmas ajtók és ablakok nyíltak. Calis már két másik hasonló kertet is megvizsgált, de azok elhagyatottnak tűntek: benőtte őket a növényzet, a medencében pedig moszatosodott a víz. Ezt viszont láthatólag gondozták és tisztán tartották.
A féltünde keresztülsietett a viszonylag nyílt területen; és bekukucskált az ablakon. Bár zsaluk fedték, azért így is látott valakit egy ágyon. A lány haja halványsárgának tűnt a lámpa fényében, az arcvonásai azonban nem látszottak. Valószínűleg Abigail lehetett annak alapján, amit Calis hallott a kinézetéről. Margaretet látásból ismerte, az udvarhölgyét azonban nem, mert ő csak a féltünde legutóbbi látogatása óta érkezett Crydee-be. Egy kevésbé alapos valaki megkockáztatta volna a feltevést, hogy ő az, akit keres, Calis azonban türelmesebb fajból származott, amely évszázadokban mérte az életeket.
Otthagyta az ablakot, és megvizsgálta az ajtót. Fából készült, közönséges kilincs nyitotta, zár pedig nem látszott rajta. Percekig fülelt, de nem hallott mozgást odabentről.
Már éppen nyúlt volna a kilincsért, amikor valamiért megtorpant. Visszament az ablakhoz, és ismét benézett. Tudat alatt hallott valamit. Most már a forrását is látta. Az első lány mellett egy másik ült az ágyon, és Calis szeme elkerekedett. Akár ikrek is lehettek volna.
A férfi kicsit arrébb lépett az ablak mellett. Látta a rémítő képet a bekerített udvaron, és megfigyelte, ahogy idegen lények sötét, mágikus erők hatására az elrabolt emberek hasonmásaivá válnak. Nyilvánvalóan ez történt Abigaillel is.
Ekkor Margaret sétált be a látóterébe. De a féltünde emberinél sokkal hatékonyabb érzékszervei azonnal felismerték, hogy ez nem Martin lánya. Baj volt a mozgásával, a testtartásával, és az arckifejezése sem tűnt emberinek.
Calis nem tudta, mit kellene tennie, úgyhogy várt. Nem esett nehezére.

 

Nicholas kiugrott az ágyból. Még volt egy óra napkeltéig, de nem tudott aludni. Bement a nagy hálóterembe, ahol minden falnál hat ágy állt, és lábujjhegyen odaóvakodott Praji fekhelyéhez. Vaja vele szemben aludt. A nagyherceg finoman megrázta a zsoldos vállát, aki azonnal felébredt.
Nicholas intett neki, hogy kövesse, Praji pedig engedelmeskedett. Nem vesztegette az idejét arra, hogy csizmát vagy köpenyt húzzon, mert látta, hogy a kapitány is mezítláb van, és melegebb felsőruhát sem vett. A kihalt ivóban Nicholas megszólalt:
– Döntenünk kell, mégpedig mindkettőnknek.
– El fogod mondani az igazságot? – kérdezte a zsoldos.
– Hosszú történet – felelte a nagyherceg. – Jobb, ha leülsz.
Praji ásítva kihúzott magának egy széket, majd nyújtózkodott egyet.
– De aztán érdekesen add elő, kapitány! – zökkent le a székre. – Nem szeretem, ha idő előtt felébresztenek. Többnyire azt jelenti, hogy váratlanul meg kell ölni valakit. – Mosolya nem valami szép látványt nyújtott a szürkület homályában.
Nicholas mindent elmesélt, csak az Életkristályt és Aal orákulumát hagyta ki, aki mélyen Sethanon városa alatt őrködött. Viszont beszélt az édesapjáról, a Királyságról, és a Crydee elleni rajtaütésről. Mire befejezte, felkelt a nap, és Keeler megjelent az ivóban, hogy felkészüljön az aznapi forgalomra. Meleg kenyeret hozatott a két házzal lejjebb található pékségből, nem sokkal később pedig sajt és gyümölcs érkezett. Anélkül, hogy megzavarta volna őket, enni hozott Nicholasnak és Prajinak, aztán olyan gyorsan távozott, hogy senki sem vádolhatta hallgatózással. Keelernek nagy tapasztalata volt abban, hogy ne figyeljen oda, miről beszélnek a zsoldosok vezetői, mert csak így maradhatott benne az üzletben, sőt, olykor az élete múlhatott ezen.
Nicholas befejezte a történetet, majd így szólt:
– Szükségem lenne egy tucatnyi megbízható emberre – még jobb lenne húsz –, és gondoskodom róla, hogy megérje nekik a dolog. Készen kell állniuk arra, hogy kihajózzanak velünk. Valahol a part mentén tennénk ki őket, és onnan egyedül kellene visszajönniük. Meg tudod csinálni?
– Hogy meg tudom-e, az nem kérdés. Hogy hajlandó vagyok-e, az igen. Mit jelent az, hogy megérné nekik a dolog?
– Te mennyit kérnél, ha valami nagyon értékeset kellene ellopni a hadúrtól és a varázslójától?
– Nekem – vigyorodott el Praji – már az élvezet kedvéért is megérné. Még mindig szerepel annak a szemétnek a neve a listámon. Ha már nem ölhetem meg személyesen, legalább hadd bosszantsam fel egy kicsit! De hogy a fiúk az ő katonái ellen harcoljanak – különösen, ha vörös gyilkosokról van szó –, nos, az rendkívül költséges lenne.
– Mennyire költséges?
– Úgy gondolom, egyévi karavánkísérői fizetés. Mondjuk száz aranydrak – még jobb, ha egy kicsit több.
Nicholas fejben átszámolta, mennyi lenne az súlyban, és az eredményt összevetette a Shingazi Átkelőnél zsákmányolt arany mennyiségével.
– Ha kezeskedsz értük, fejenként kétszáz drakot fizetek, továbbá neked és Vajának még százat, ha tényleg megbízhatók és követik a parancsokat. Nem akarom, hogy a Fekete Rózsa ügynökei keveredjenek közénk.
Praji bólintott.
– Kétszer ennyi kemény fiút is ismerek az utakon töltött időből. Egyikük sem valószínű, hogy ügynök lenne. De egy egész napba is beletelhet, amíg megtalálom őket, ráadásul hazudnom is kell valamit azoknak, akik nem akarom, hogy velünk jöjjenek.
– Mondd azt nekik, hogy egy gazdag kalmárt és az egész családját akarjuk felkísérni a folyón; a szolgákkal és a háztartással együtt összesen tíz bárkára férnek fel. Jelentsd ki, hogy a kereskedő nagyon háklis, és a személyeddel felelsz mindenkiért, ezért nem vehetsz fel senkit, akit nem ismersz elég jól. – Aztán Nicholasnak eszébe jutott valami. – Nem lenne kedved a kapitánysághoz?
– Saját csapattal? – vakargatta meg az állát. – Különösebben nem bánnám.
– Ennek örülök. Akkor mondd azt mindenkinek, aki kérdezi, hogy a kereskedő eleget fizet neked ahhoz, hogy saját csapatot alakíthass, és nyilván csak olyan embereket veszel be, akiket jól ismersz.
– Furfangos gazfickó vagy te, kapitány! – bólintott mosolyogva Praji. – Nem is sokan akarnának csatlakozni egy új csapathoz, hacsak nem régi barátok az illetők. Tehát, mit akarsz, hova vigyem a fiúkat?
– Maradjanak a közelben! Kettesével-hármasával szállásold el őket a környékbeli kocsmákban, de készüljenek fel, hogy azonnal indulniuk kell, amint kiadom a parancsot!
– Nos, jobb lesz, ha felkeltem Vaját, és hagyom, hogy egyen valamit. Olyan, mint egy házsártos vénasszony, ha nem reggelizhet; mondhatom, ostrom idején igencsak nehéz vele bánni.
– És küldd ide Tukát is! – kérte a nagyherceg.
Praji távozott. Lassan mások is kezdtek beszivárogni az ivóba, és mire a fejét álomittasan vakaró Tuka előkerült, Amos és Harry már ott reggeliztek Nicholas asztalánál.
– Ma szükségem lesz a szolgálataidra – mondta a nagyherceg.
– Mit kell tennem, encosi?
– Mennyire nehéz tíz bárkát szerezni egy északra vezető úthoz?
– Nem túlzottan, encosi.
– Mennyi időt vesz igénybe?
– Délre lefoglalhatom mindet. A felszerelésük és az ellenőrzésük, hogy kibírják az utat... nos, arra rámegy a nap többi része.
– Csináld meg fele idő alatt! Azt akarom, hogy napnyugtára teljes felszereléssel ott sorakozzanak a kikötőben.
Amos az asztalra könyökölve ült, arcát a tenyerében pihentette.
– Indulunk?
– Hamarosan – mondta Nicholas. – Kérlek, készíts egy listát Harrynak és Brisának! – Majd a barátjához fordult: – Menj, ébreszd fel Brisát! Ti ketten Tukával mentek. Közösen vizsgáljátok át a hajókat, aztán menjetek el bevásárolni! Gondoskodj róla, hogy délutánra minden, amit sikerült beszerezni, ott legyen a kikötőben, napnyugtára pedig a bárkák fedélzetén! Majd odaküldök néhány katonát, hogy egész éjjel őrködjenek. Azt akarom, hogy bármikor egy órán belül indulhassunk.
Harry bólintott. Az ő beszerzői és alkudozói képességei, valamint Brisa utcai tapasztalatai segítségével minden szükségeset gyorsan meg tudnak venni, mégpedig anélkül, hogy különösebb feltűnést keltenének. A Kígyó-folyó Városában annyi különös akcentusú idegen bonyolította az ügyeit, hogy némi körültekintéssel szinte észrevétlenül vásárolhattak komolyabb tételeket is.
Nicholas ismét Amoshoz fordult:
– Amint Marcus és Calis visszaér, szeretném, ha Marcusszal együtt elmennétek horgászni.
Az admirális nyögve feltápászkodott az asztaltól.
– Gondolom, azt akarod tudni, milyen a kapás a két hadihajó környékén.
– Pontosan. Ez az egész semmit sem ér, ha nem tudjuk elkötni az egyik vitorlást, és felszedni a rabokat meg a készleteket a bárkákról.
– Szereztél embereket?
– Praji még húszat hoz nekünk alkonyatra.
– Akkor is szoros lesz. A Crydee-ből hozottak többségére szükségem lesz, hogy elfoglalhassuk a hajót. A zsoldosokra nem számíthatunk, mert lehet, hogy semmilyen hajózási tapasztalatuk sincs.
Nicholas bólintott.
– Ghuda, Marcus és Calis velem marad, de a többiek közül annyi vihetsz, amennyit csak szükségesnek látsz. Ja, és Harry fog felelni a folyami bárkákért.
Amos körbenézett az éhes katonákkal és matrózokkal teli szobában.
– Hát, a fiúk többsége örülni fog, hogy végre csinálhat valamit. Ez a várakozás már kezd az idegeikre menni. Még nem verekedtek össze, de szavakkal már szurkálódnak, és fogytán a türelmük.
– Azt hiszem, épp elég dolguk lesz, mégpedig hamarosan.

 

Marcus és Calis egy órával később érkeztek vissza a fogadóba.
– Megtaláltuk őket – jelentette a féltünde.
Nicholas intett, Amosnak, Ghudának és másik két társának, hogy kísérjék el a szobájába.
– Hol vannak? – kérdezte, amikor mind odabenn voltak.
Ekkor nyílt az ajtó. Nicholas már rántotta is a kardját, de csak az álmos Nakor lépett be.
– A szomszéd szobából hallottalak benneteket – magyarázta ásítva. – Szóval, hol vannak a lányok?
– Van egy kis házikó a birtok délkeleti csücskében: mindössze két szobából és egy kertből áll. Az egyik szoba üres. A másikban tartják Margaretet és Abigailt.
– Jól vannak?
– Nehéz lenne megállapítani. Két Abigailt láttam.
– Lemásolják őket – mondta Nicholas. – De miért nincsenek a többiekkel?
Calis széttárta a karját. Nakor felelt helyette:
– Talán őket más célra szánják.
– Őket? Ezen most a lányokat, vagy a másolatokat értetted? – tudakolta Marcus.
– Bármelyiket – vont vállat az isalani. – Csak találgattam. Viszont ők az egyedüli nemesek a foglyok között, igaz? – A többiek mind helyeseltek. – Talán arra számítanak, hogy őket tüzetesebben szemügyre veszik.
– Igazad van – értett egyet Nicholas. – De hogyan feltételezhetik, hogy nem buknak le azzal a rengeteg hasonmással?
Most Amos szólt közbe:
– Náluk van két királysági hadihajó másolata. Már az is világossá vált számomra, hogy Barrannál elfoglalni próbálták a Királysast, hogy aztán valahol Szabadkikötő környékén elsüllyesszék.
– Na várjunk csak! – állította meg Marcus. – Miért ne akarták volna idehozni? Mi a csodának kellett volna ennyit bajlódniuk a másolat készítésével?
– Talán mem volt elég emberük, hogy a fekete hajó mellett azt is hazajuttassák – magyarázta Amos. Egy csomó idegent béreltek föl, köztük durbini rabszolgavadászokat és tsurani orgyilkosokat. Keshben és Szabadkikötőben is toboroztak embereket. Lehet, hogy nem maradt tartalék legénységük az útra, és roppant valószínű, hogy nem akartak a világ másik végéről szemtanúkat hozni magukkal. – Megvakarta az állát. Tavaly tél óta köztudomású, hogy apád helyőrséget szándékozik fölállítani Barranban, Marcus. Tekintve pedig, hogy rendszeres tengeri őrjáratokat vezettem be, és a flotta új zászlóshajója a Sárkány lett, nem kellett sokat találgatni; hogy a Királysast küldjük a Távoli Partokra. – A fejét ingatta. – Erre régóta készülődtek. Nicky, képzeljük el, hogy akár a Sirály, akár a Sas bevitorlázik Krondorba, a kormánynál pedig egy közönséges matróz áll, aki azt állítja, hogy az összes tiszt halott. A fedélzeten érkezők talán meg tudják győzni apádat, hogy lehurcolták őket Keshbe, ahol összefogtak a rajtaütés túlélőivel, és megszöktek... vagy valami hasonló ostobaságról. Különösen akkor, ha kiképzik őket, hogy mind ugyanazt mondják. Aruthának nem lenne oka rá, hogy ne higgyen nekik. Mivel pedig a legtöbb menekült a Távoli Partokról származna, ugyan kinek tűnne fel, hogy furcsán viselkednek?
– De előbb-utóbb eljönne valaki Carse-ból vagy Crydee-ből Abigailért és Margaretért – hangzott Nicholas ellenvetése. A fiú szándékosan nem említette Martin nevét, mert mind ő, mind Marcus tudta, hogy talán már nincs az élők sorában.
– Ha valakit rabszolga-kereskedők hurcolnak el, annak megváltozhat a személyisége, így a szokatlan viselkedésük sem lenne, különösebben gyanús – magyarázta Ghuda. – Láttam embereket, akik túléltek egy hasonló rajtaütést, de utána a saját családjukra sem emlékeztek.
– De ez csak egy ideig tartott – mutatott rá Marcus. Aztán elgondolkodva hozzátette: – Előbb vagy utóbb valaki hibázna és lebukna. Ami azt jelenti, hogy a hasonmásokra legfeljebb pár hétig, maximum néhány hónapig lehet szükségük.
– És ezzel megint eljutottunk oda, hogy miért is csinálják ezt az egészet – legyintett Nicholas. – Mindenesetre, ha nincs elég emberük, az megmagyarázza, miért tartják ilyen állapotban a várost és a környező vidéket már húsz esztendeje.
– Arra gondolsz, hogy titokban összeugrasztják a klánokat, miközben eljátsszák a békéltető szerepét? – kérdezte Marcus.
A nagyherceg bólintott.
– Ügyes ötletnek tűnik. Ha a hadúrnak van egy titkos ügynöksége, amellyel olyan gondokat okoz magának, mint egy elárult szövetség, annak van értelme. Úgy tünteti fel, mintha ő lenne a klánok cselszövéseinek áldozata. Ha minden a tervei szerint alakul, megöletett volna egy csomó fiatal klántagot, néhány zsoldost, a rándzsánát és a szolgálóit. Ugyanakkor ő maga alig néhány katonáját kockáztatta. Viszont a klánok kellemetlen helyzetbe kerültek volna, mert nekik kellett volna győzködniük a hadurat, hogy nem ők a felelősek a történtekért!
– Hát persze – helyeselt Amos. – Ha a klánok rájönnek, hogy át akarja venni a város irányítását, és ehhez félre szeretné állítani őket az útból, minden, a hadúr ellen irányuló kezdeményezést segítenének. De ha azt hiszik, hogy valaki más próbál bajt keverni, megkísérelnek legalább vele békét kötni. Neki pedig végig nem kell amiatt aggódnia, hogy védtelenek a birtokai. Az erő látszata majdnem annyit ér, mint maga az erő – bólogatott elismerően.
– Nincs túl sok katona a palotában – jegyezte meg Nakor. – A kinti barakkokban láttam néhányat, de odabenn csak az előtérben őrködtek páran, máshol nem volt senki. Különben is alig él valaki a várban, tehát szolga és katona sincs sok. Szinte teljesen üres. Csakúgy, mint Dahakon birtoka.
– Én is ezt tapasztaltam – erősítette meg Calis. – Pár embert láttam ugyan, de egyiküknél sem volt fegyver, és az épületek többsége is elhagyatott.
– Ha gyakorlatilag senkivel sem kellene harcolnom, akár száz emberrel is fenn tudnám tartani a látszatot, különösen, ha időnkén másik század egyenruháját adhatnám rájuk, némelyiküket pedig vörös gyilkosnak öltöztetném – jelentette ki Ghuda.
– De mire készülnek? – tette fel a kérdést Nicholas. – Mit akarnak a mi embereink hasonmásaival?
– Ezt ráérünk találgatni – intette le Amos. – Most viszont meg kell néznünk, el tudjuk-e foglalni valamelyik hajót.
A nagyherceg bólintott.
– Marcus, tudom, hogy elfáradtál, de szeretném, ha elmennél Amosszal. Vigyétek magatokkal Ghudát is!
Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Nicholas folytatta:
– Calis, pihenj egy kicsit! Utána te, Nakor és én kitaláljuk, hogyan juthatnánk be a birtokra, és szabadíthatnánk ki a rabokat.
– Rendben – felelte Calis, majd ő is távozott.
– Én már kipihentem magamat – jelentette ki Nakor. – Elmegyek vásárolni.
– Minek?
– Szükségem lesz néhány holmira. Dahakont lefoglalja Pug. Az a nő, Lady Clovis viszont gondot okozhat nekünk.
– Miért? – kérdezte a nagyherceg.
– Emlékszel, hogy Praji azt mondta róla, lélekszívó?
Nicholas aggodalmas arccal igent intett.
– Tényleg az?
Az isalani vadul megrázta a fejét.
– Nem, dehogy. Ezt csak azért találták ki, hogy az emberek féljenek tőle.
– Micsoda megkönnyebbülés!
– Ő valami más.
– Ha szabad tudnom, micsoda?
– Fogalmam sincs. Bár eszembe jutott valami. Addig nem lehetek biztos a dolgomban, amíg nem beszéltem vele.
– Beszélni fogsz vele? – hökkent meg Nicholas.
– Meglehet – vigyorgott a kis emberke. – Ha nem muszáj, inkább mellőzném a dolgot, de sose lehet tudni: talán nem lesz más választásom. Az viszont biztos, hogy az a nő nagyon veszedelmes.
– Miért?
– Mert ő áll a történtek mögött.
– A rajtaütésre gondolsz?
– Mindenre – ingatta a fejét Nakor. – Ő irányítja Dahakont és a hadurat. Ő a valódi hatalom, amely meghúzódik a városbeli különös események mögött. Ő jelenti a valódi veszélyt. Valószínűleg ő áll kapcsolatban a pantathiánusokkal.
– Képes lennél szembenézni vele? – kérdezte Nicholas.
– Szembenézni könnyű – kacagott az isalani. – Csak túlélni nehéz.
Kénytelen-kelletlen a nagyherceg is elnevette magát.
– Mire van szükséged?
– Ó, csak néhány apróságra. És Anthonynak is velem kéne jönnie.
– Kérdezd meg tőle. Szerintem szívesen menne.
– Valószínűleg. Ő már csak ilyen – mondta Nakor. – Sötétedé előtt visszaérek.
Miután Nakor távozott; Nicholas leült gondolkodni. Fejben rendszerezni kezdte a terv elemeinek időzítését. El kell foglalni a hajót, és elvinni a külső öblön át a folyó torkolatához. Ott találkozik majd a bárkákkal, amelyekről át kell szállítani a fedélzetére a készleteket, és az utasokat. A bárkákkal el kell jutni a folyami kikötőből a kiéget tanya közelébe, ahol felveszik a rabokat, aztán lefelé menve a folyón találkoznak a hadihajóval. A foglyokat ki kell szabadítani a birtokról, és a tanyán megvédeni őket, amíg oda nem érnek a bárkák.
Hátradőlt az ágyon, és karjával eltakarta az arcát. A bal lába lüktetni kezdett.
– Ez így nem fog menni – nyögött fel.

 

Ghuda a fogadó tetején állt, a megfigyelőhelyen, amelyet egykor arra használtak, hogy innen figyelmeztessék a lakókat a közeledő veszedelemre. Praji és Nakor másztak fel az épület belsejéből felnyúló rövid létrán.
– Mit csinálsz te idefenn? – kíváncsiskodott Praji. – Nicholas azt szeretné, ha terveket kovácsolnánk.
– Egy pillanat – hárította el Ghuda.
– Ó! – szólalt meg Nakor.
Ghuda a lenyugvó napra mutatott.
– Egyszer azt mondtad: „máshol is bealkonyul az óceán felett, barátom. Fenséges látványok és hatalmas csodák várnak még ránk.” Emlékszel?
– Csak azért mondtam, hogy velem gyere – vigyorgott az isalani.
– Azóta sem volt időn rá, hogy megnézzek egyet – mosolyodott el Ghuda. – Lehet, hogy nem lesz több lehetőségem rá.
– Komor szavak – jegyezte meg Praji.
Ghuda vállat vont.
– Nekem sosincs rossz előérzetem, és a halálba sem törődöm bele egykönnyen, viszont a mi munkánk mellett...
Praji bólintott, de nem felelt semmit.
A nap lenyugodott a város mögött. Megfigyelőhelyükről, a bazár déli széléről nézve minden irányban tetőtenger húzódott. A város az egyik oldalon az öböl, a másikon a folyótorkolat miatt elkeskenyedett, ezért nyugaton, túl az épületeken láthatták az óceán vékony kék sávját a horizonton.
A nap lejjebb ereszkedett. Narancsszín gömbjét elhomályosította a vízfelszínről felszálló esti köd. Az alacsonyan függő felhők fekete felületét ezüst, arany, rózsaszín és narancssárga árnyékok csíkozták, az ég pedig vörösben és aranyban játszott.
A nap gömbje végül eltűnt, de az utolsó pillanatban még láttak egy zöld villanást. Ghuda elmosolyodott.
– Ilyet még sosem láttam azelőtt.
– A legtöbb ember így van ezzel. Rengeteg napnyugtát kell látnod a víz felett, hogy egy ilyennel találkozhass. A felhős ég ellenére szép időnek kell lennie, és még akkor is elszalaszthatod a pillanatot. Én is csak életemben másodszor látom.
– Mindenesetre megérte megnézni – mondta Praji. Aztán elnevette magát. – Na gyerünk! Egy ideig nem lesz több szórakozás.
Ghuda még egy pillanatig fenn időzött, aztán megszólalt:
– Hatalmas csodák...
Azzal sarkon fordult, és a társai után eredt.

 

 

21.
A szöktetés

Harry rontott be a szobába.
– Mi történt? – kérdezte Nicholas.
– A hadúr katonáinak egy szakasza erre tart – lihegte a másik.
– Ide? – pattant föl Marcus, hátralökve a székét.
– Lehetséges. Nem tudom. Végigjöttek a bazáron, aztán befordultak ebbe az utcába. Nem látszottak valami boldognak.
– Brisa, menj föl a tetőre, és szólj, ha tényleg ide jönnek! – parancsolta a nagyherceg. Aztán parancsokat ordított a Crydee-ből jött katonáknak, akik sietve engedelmeskedtek. Dél volt, így csak féltucatnyi idegen üldögélt az ivóban. – Aki nem akarja magát egy harc kellős közepén találni, az most távozzon! – kurjantotta el magát Nicholas.
Néhányan az ajtó felé rohantak, mások pedig kicsivel méltóságteljesebben sétáltak kifelé. Hirtelen Nakor felkiáltott:
– Nicholas! Ott, az az ember! Ne engedd elmenni!
A nagyherceg megpördült a jellegtelen munkásruhát viselő férfi felé, aki erre még gyorsabban iszkolt a kijárathoz. Nicholas tőrt rántva odaugrott, hogy megállítsa. A férfi kést húzott elő az övéből, és előreszúrt. Vaja azonban mögé lépett, és kardja markolatával tarkón ütötte a támadót. A munkásruhás összerogyott; elmerevült ujjai közül kicsúszott a kés. Ghuda és Praji gyorsan megragadták az ájult férfit, akinek fejsebéből vér szivárgott.
– Vigyétek ki innen! – mondta Amos. – Valaki meg takarítsa fel a nyomokat!
Ghuda és Praji a hátsó szobába vonszolták az eszméletlen támadót. Harry letérdelt, és egy konyharuhával feltörölte a vért, majd odaadta Keelernek a rongyot, aki gyorsan elrejtette azt a bárpult alá.
– Mi volt ez? – nézett a nagyherceg Nakorra.
– Majd ha elmentek a katonák, elmondom – felelte a kis ember, és hátrasietett.
– Marcus, te, Calis és Harry várjatok hátul Ghudával és Prajival! Vaja, te maradj a közelben! Mindenki igyekezzen meglepettnek látszani, amikor a katonák bejönnek, de abban a pillanatban, amikor kiadom a parancsot...
– Készen állunk – nyugtatta meg Marcus, miközben elindultak hátra.
Az ivóban szinte mindenki leült, a kezek azonban a kardmarkolatok közelében babráltak, a tekintetek pedig azt méricskélték, hogy merre a legérdemesebb támadásba lendülni az asztalok között, ha gyorsan föl kell pattanniuk. A bárpultnál négy férfi álldogált félig üres korsója fenekét szemlélve; ők tőröket dugdosva készültek. Maga Keeler egy nehéz számszeríjat támasztott a pult hátuljának.
Nicholas kiabáló női hangot hallott, és tudta, hogy a rándzsána panaszkodik valami miatt. Már fel akart kelni, hogy utánanézzen a dolognak, amikor felpattant az ajtó, és egy tiszt lépett be az ivóba, négy őr kíséretében. A tiszt hasonló egyenruhát viselt, mint az a húsz katona, akikkel a Shingazi Átkelőnél találkoztak.
– Ki a parancsnok? – kérdezte hangosan.
A nagyherceg most már tényleg felállt, mondván:
– Én. A nevem Nicholas kapitány.
A férfi szeme egy pillanatra Nicholas lábára villant. A nagyherceg megborzongott, de nyugalmat parancsolt magára. Az idegen csak két közönséges csizmát láthatott.
– Megtudtuk, hogy van önökkel egy lány – mondta a mély hangú tiszt lassan, gondosan megválogatva szavait. – Ha ő tényleg az, akinek hisszük, önöknek jutalom jár.
– Lány? – kényszerítette vigyorra az arcát Nicholas. – Egyetlen lány sincs velünk.
Az őrparancsnok intett az embereinek, hogy szóródjanak szét.
– Kutassatok át mindenszobát!
Nicholas a legközelebbi katona, és a hátra vezető ajtó közé állt.
– Néhány beteg emberem fekszik hátul; nem akarom, hogy háborgassák őket. – Nagyon hangosan, és tagoltan beszélt, a kezét pedig nyomatékosan az övén függő tőrre tette.
A katona parancsra várva hátranézett. A parancsnoka a külső ajtóhoz legközelebb álló embere felé fordulva bólintott. A férfi kinyitotta az ajtót, mire még tizenöten rontottak be az ivóba.
– Jobb szeretnénk magunk ellenőrizni a dolgot – mondta a kapitány, miután a teljes csapata megérkezett.
– Én pedig jobb szeretném, ha nem tennék – jegyezte meg Nicholas.
– Mi ez a ricsaj? – kérdezte egy női hang hátulról.
Amikor Nicholas megfordult, Brisát látta meg az ajtóban. A fiatalember Amosra és Anthonyra nézett, akik ugyancsak megkövülten bámulták a jelenetet. A lányon most nem a szokásos férfiing és az alatta viselt blúz volt, csak egy mellény (az is kigombolva), amely alól elő-elővillant telt keble (teltebb, mint Nicholas hitte volna), karcsú dereka és lapos hasa. Csípőjén az egyik oldalon felhasított vékony szoknya feszült, amely minden mozdulatra megmutatott valamit viselője formás lábából vagy fenekéből. Brisa kócos haját igazgatva ásított egyet. Kecses mozdulatokkal, ámbár csípőjét kissé eltúlzottan ringatva végiglejtett a helyiségen. Amikor Nicholashoz ért, hozzásimult, mondván:
– Mi ez az ordítozás, Nicky?
– Maga hazudott nekem! – jelentette ki az őrkapitány.
– Én csak azt mondtam, nincs velünk lány – felelte Nicholas. – Ez itt az én asszonyom. – Amikor egy katona mégis elindult a folyosó felé, hozzátette: – Még mindig nem szeretném, ha ott mászkálnának.
– Ó, én nem bánom – szólalt meg Brisa. Aztán a kapitány felé fordulva hozzátette: – A szobánk szörnyen rendetlen, úgyhogy kérem, vigyázzanak!
A nagyherceg a lányra lesett, aki finoman visszabólintott.
– Nos, rendben – állt félre végül.
Féltucatnyi katona eltűnt a fogadó hátsó részében, majd néhány perccel később újra felbukkant.
– Más nőknek nyoma sincs, kapitány – jelentette az egyik. – Csak néhány beteg férfi fekszik a közös hálóhelyiségben.
A parancsnok hosszasan szemlélte Nicholast, aztán szó nélkül távozott. A nagyherceg az egyik saját embere felé biccentett, aki utánuk lesett az ablak spalettája mögül.
– Tényleg elmennek, kapitány – jelentette.
– Hol vannak? – kérdezte Nicholas Brisától.
– Fenn a tetőn – felelte a lány megkönnyebbülten. – Nakor és Calis vigyáznak rájuk.
– Zseniális voltál – vigyorodott el a nagyherceg.
– Nem az én ötletem volt – tiltakozott a lány, s a hangja dühösen csengett, amikor észrevette, hogy minden férfi őt bámulja. Megpróbálta összehúzni a kis mellényke elejét, aztán amikor így sem sikerült megfelelően eltakarnia magát, keresztbefonta a karját a keble előtt. – Nakor hallotta, ahogy a kapitánnyal kiabáltatok. Az a kis mocsok leráncigált a létráról; épp akkor akartam felmászni, ahogy kérted. Aztán belökdösött a rándzsána szobájába, és megmondta Marcusnak, Calisnak és Harrynek, hogy vigyék fel a lányokat, aztán húzzák fel maguk mögött a létrát. Ezután megragadta az ingemet, és egy szempillantás alatt letépte rólam. Az összes gombom leszakadt. Pislogni sem maradt időm, és már le is rángatta a nadrágomat, úgyhogy ott álltam anyaszült meztelenül! Ekkor belökött annak a boszorkának a ruhái közé, és rám parancsolt, hogy vegyek föl valami dögöset, amivel mindenki figyelmét elterelhetem néhány percre.
– Nos, szép kislány, egyértelműen sikerrel jártál – vigyorgott Amos.
Brisa elvörösödve sarkon fordult, és elindult vissza a rándzsána, szobájába.
– Életemben nem voltam még ilyen zavarban – mormogta. – Hogy félmeztelenül kelljen parádéznom mindenki szeme láttára, mint egy kesh táncosnőnek! Megölöm azt a majmot!
Nicholas utána bámult, amíg el nem tűnt a folyosón – nem tudta levenni a szemét a lány ringó csípőjéről. Egyszer csak érezte, hogy Amos a vállára teszi a kezét.
– Harry egy szerencsés flótás! – jegyezte meg a vén tengerész. – Igazán csinos fiatal nőt talált magának.
Nicholas arcán mosoly játszott, aztán elkomorodott.
– Mindenképpen ma kell indulnunk. Észrevetted, hogy nézett a kapitány a lábamra, miután megmondtam a nevemet?
– Igen. Kutatnak utánad, és mindenki más után, aki Crydee-ből érkezhetett. – Megdörzsölte az arcát. – Ne feledd, hacsak nem küldtek vissza valakit, hogy ellenőrizze a dolgot, ők nem tudhatják, hogy a Ragadozó elsüllyedt. Lehet, hogy azt hiszik, akiket nem öltek meg Crydee-nél, azok bármelyik nap fölbukkanhatnak. Ha Nakornak igaza van, és ez a Lady Clovis áll minden mögött, talán gyaníthatja, hogy te is a fekete hajót üldözők között voltál. A rablói valószínűleg minden fontos Crydee-ben tartózkodó személyiség leírását megkapták attól a queg kereskedőtől, Vasariustól. Azt is tudják, ki nem halt meg a rajtaütés során. Ha Martin vezetne minket... – rázta meg a fejét. – Ki tudja, mi történhetett volna?
– Örülök, hogy nem látták Marcust és Harryt – mondta Nicholas. – Két fickó, aki úgy hasonlít egymásra, mintha testvérek lennének, meg egy velük nagyjából egykorú vörös hajú fiatalember már túl sok lenne véletlen egybeesésnek. Még így is visszajöhetnek.
– És valaki azt is elmondta nekik, hogy itt van a rándzsána – egészítette ki Amos. Talán az az Anward Nogosh Pata próbálta meg rendbe hozni valahogy a gazdája és a hadúr viszonyát.
A hátulról kihallatszó kiáltozás hatására a nagyherceg és az admirális besietett. Brisa egyik kezével Nakor fejét és vállát püfölte, miközben a másikkal megpróbálta összefogni magán a mellénykét. A kis ember félig-meddig kacagva tiltakozott:
– Felvarrom a gombjaidat! Rögtön megcsinálom!
A rándzsána kedve sem volt jobb. Sötét pillantást vetett a közeledő Nicholasra.
– Az az ember hozzám nyúlt! – mutatott Calisra, aki szélesen elmosolyodott a vád hallatán: most először, amióta Nicholas ismerte. – Fellökdösött a létrán, és a popsimra tette a kezét! – panaszkodott a lány sértődötten. – Elefántokkal fogom eltiportatni!
– Nem mászott olyan gyorsan, mint a szolgálói, és hallottam, hogy az őrparancsnok elrendeli a kutatást – vonta meg a vállát a féltünde.
– Hölgyem, azok az emberek elhurcolták volna a hadúr palotájába, és szerintem az alkonyatot sem érte volna meg – mondta Nicholas. – Most pedig maradjon csendben, és menjen vissza a szobájába csomagolni!
– Elvegyünk innen?
A nagyherceg bólintott.
– Holnap, de nagyon korán. Úgyhogy vacsoraidőre készíttessen össze mindent a szolgálóival! Most pedig menjen!
Brisa eltolta magától Nakort.
– Majd én fölvarrom, de nehogy azt hidd, hogy minden rendben van közöttünk!
Azzal ő is eltűnt a rándzsána szobájában, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Ez mókás volt – vigyorgott Nakor.
Nicholas egy percig még bámulta az ajtót, és arra gondolt, milyen vonzó lett Brisa, amint levetette azt az alaktalan férfi holmit, majd csak annyit mondott:
– Szerintem is.
– Fura fickó vagy te – hahotázott Amos Nakorra nézve.
– Egyébként honnan tudtad, hogy annak a férfinak nem szabad távoznia? – kérdezte Nicholas, amikor Marcus és Harry is megérkezett a tetőről.
– Kiszagoltam – felelte a kis emberke, és intett, hogy, kövessék. A közös hálóterembe vezette őket, ahol Ghuda és Praji ült az eszméletlen idegen melletti két ágyon. Nakor odament a fekvőhöz, és szétnyitotta az ingét. Egy bőrszíjon függő kis erszényt húzott elő a férfi nyakából.
– Látjátok?
Nicholas elvette az erszényt, és ismerős illat csapta meg az orrát.
– Szegfűszeg?
Nakor bólintott.
– Már korábban is éreztem rajta, az első alkalommal, amikor megpillantottan az ivóban, két vagy három nappal ezelőtt. Aztán megint megéreztem az illatát, amikor távozni próbált.
Amos kinyitotta az erszényt, és kiszórt belőle egy halon szegfűszeget.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte Amos.
– Tudod, hogy hívják a szegfűszeget Kesh delkián dialektusában?
– Nem.
– Clovesnak. Cloves. Clovis. Hiszen ez nyilvánvaló!
– Még mindig nem egészen értem – ingatta a fejét az admirális.
– Ezek szerint azt sem tudod, mit jelent szó szerint az, hogy cloves.
– Tényleg nem.
– Fekete rózsát. Kérdezd csak meg bármelyik fűszerkereskedőt Kesh Derekától délre! Nekem is eltartott egy ideig – ismerte be az isalani. – Nem értettem, miért illatozik a szegfűszegtől az a fickó. De aztán beugrott. – Elvette a zacskót Amostól. – Ha üzenetet hagynak egy másik ügynöknek, mondjuk egy megbeszélt helyen, egy szem szegfűszeget is tesznek mellé, jelezve, hogy hiteles forrásról van szó. Egyszerű.
– Nagyon – mondta Nicholas.
– Túl egyszerű – kétkedett Amos.
– Egy uralkodónak és hódítónak igen – felelte a nagyherceg. – De ne felejtsd el, kivel van dolgunk, mik a céljaik, és látni fogod, hogy így is elég hatékonyak.
Amos bólintott. Eszébe jutott, amit Nicholas mesélt neki, és amit a saját szemével látott Sethanonnál. A pantathiánusokat nem az uralkodás és a hódítás érdekelte. Egy halálkultuszt követtek, amelynek az volt a szándéka, hogy az Életkristály segítségével visszahívják úrnőjüket. Ha az egyetlen cél a halál, az embernek nem kell túl okosnak lennie, gondolta az admirális.
– Mit csináljunk ezzel? – intett Ghuda az ájult ügynök felé.
– Kötözzétek meg és tartsátok valami biztonságos helyen – válaszolta Nicholas. – Majd Keeler kiszabadítja, ha már egy napja elmentünk. Addigra biztonságban leszünk, vagy... úgysem számít.
A többiek bólogattak. Pontosan tudták, mire gondol.

 

Brisa felhúzta a nadrágját, gondosan megkötötte a derekán a madzagját, majd leült a padlóra, nem is törődve azzal, milyen sötét pillantásokat vet rá a rándzsána. Nem volt hajlandó félig felöltözve távozni, tehát ragaszkodott hozzá, hogy addig nem hagyja el a nemes hölgy szobáját, amíg fel nem varrta a gombjait. Fenyegetésekkel rávette az egyik szolgálót, hogy adjon neki tűt meg cérnát.
– Lehet, hogy te hozzászoktál ahhoz, hogy közönséges férfiak fogdossanak a durva kezükkel – mordult rá a rándzsána –, de én nem!
– Töltsd ki valaki máson a rossz kedvedet, húgocskám! – feleselt Brisa. – Én nem fogok meghajolni előtted. – Azzal elharapta a cérnát, majd megvizsgálta az első gomb állapotát. Miután elkezdte varrni a másodikat, így szólt: – És ha te túl ostoba is vagy ahhoz, hogy észrevedd, Calis igencsak messze áll a közönséges férfiaktól.
A rándzsána egy kis időre abbahagyta a kötekedést.
– Szokatlanul erősnek tűnt. Ugyan nem vagyok túl nehéz, de azt azért mégsem gondoltam volna, hogy egy férfi ilyen gyorsan és könnyen fölrakhat engem a tetőre.
– Ráadásul egy kézzel, ha ő is a létrán állt.
A szolgálók meglepett pillantásokat váltottak, mivel ők mindannyian a tetőn voltak, és semmit sem láttak a történtekből.
– Az a fickó nem is néz ki rosszul – jegyezte meg a rándzsána –, habár van valami nagyon különös benne.
– Különösebb, mint valaha is megérthetnéd – felelte Brisa csúfondáros hangon.
– És nem is akarom megérteni – húzta fel az orrát a hölgy. – A szolgálóim talán ismernek közrendű férfiakat, és az is nyilvánvaló, hogy te hozzájuk vagy szokva, engem azonban egy magas rangú személyiségnek tartogattak, egy gazdag és nagy hatalmú férjnek.
– Miért, te azt hiszed, hogy a hadúr tizenötödik feleségének lenni valami különleges élmény? Hogy milyen emberek vannak! – ingatta a fejét a lány.
A rándzsána elmosolyodott.
– A kapitányod egész jóképű a maga kemény módján, és tetszik, ahogy mosolyog. – Amikor látta, hogy Brisa milyen jókedvűen bámul rá, hozzáfűzte: – De persze ő is túl közönséges hozzám.
Brisa nem tudta tovább visszafogni magát, kibuggyant belőle a kacagás.
– Mi olyan mulatságos? – követelt választ a rándzsána.
– Ugyan, semmi – legyintett a lány, miközben befejezte a második gombot.
– Nem-nem, mondd meg, mi az! – kérte a, rándzsána a harmadik gombbal bíbelődő Brisától.
Ő azonban ügyet sem vetett a kérlelésre, és végül belekezdett az utolsó gomb felvarrásába.
– Te lány – követelte a rándzsána –, min mulattál olyan jól?
Brisa letette a tűt, és felöltötte a férfiinget.
– Csak azon, hogy egyes embereknek milyen furcsa elképzeléseik vannak arról, hogy mi nemes és mi közönséges. Akkor sem ismernél fel egy herceget, ha hetekig állnál mellette – mondta, majd szó nélkül távozott.
A rándzsána néhány pillanatig csak állt ott csípőre tett kézzel, aztán odaviharzott az ajtóhoz és felrántotta. Odakinn egy őr várakozott. Amikor a nő megpróbálta kikerülni, megállította.
– Bocsásson meg, hölgyem, de önnek a szobában kell maradnia, és felügyelnie, hogy mindent becsomagoljanak.
– Beszélnem kell azzal a lánnyal...
– Sajnálom, hölgyem – szakította félbe a katona. – A kapitány nagyon világosan meghagyta, hogy ön semmi mást nem csinálhat vacsoráig, csak csomagolhat.
A rándzsána visszalépett a szobába, és becsukta az ajtót. Töprengő arckifejezéssel megfordult.
– Herceg? – Aztán pillanatnyi tűnődés után kettőt tapsolt, mondván: – Gyerünk! Siessetek! Mire vártok még? Vacsoraidőre mindent elő kell készítenünk az utazáshoz!
Amikor látta, hogy a szolgálók sietve csomagolni kezdik a ruháit és az ékszereit, odament az ágyához, és elgondolkodva lefeküdt.
– Herceg? – mosolyodott el, és halkan dudorászni kezdett.

 

Ahogy a nap ereszkedni kezdett nyugaton, Harry idegesen felügyelte a kikötőbe tartó szekereket. A bárkák mind ott várakoztak; a bérelt legénységnek külön pénzt fizettek azért, hogy a nappal vagy éjszaka bármely órájában hajlandóak legyenek indulni. Tuka is ott téblábolt: arra vigyázott, hogy a személyzet nehogy elkóboroljon vagy lerészegedjen, amíg várniuk kell. Praji, Vaja és huszonnégy zsoldos az őrök szerepében tetszelegtek, és gondoskodtak róla; hogy a kis termetű kocsis utasításait végrehajtsák. Később Calis és Marcus is csatlakozik majd hozzájuk, és amint a bárkák elindulnak a folyón lefelé, az ő dolguk lesz, hogy kihozzák a foglyokat Dahakon birtokáról.
Harry a kis karaván élére irányított négy őrt, Brisa pedig a rándzsánát és szolgálóit terelgette. Nicholas úgy döntött, egy darabig még magukkal viszik a hölgyeket, mielőtt szélnek eresztenék őket elegendő pénzzel, hogy kíséretet vásárolhassanak maguknak. Harry némiképp aggódott: a rándzsána az utóbbi időben rendkívül készségesen együttműködött, még Brisával is szinte negédesen csevegett.
Brisa gyanakodva fogadta a nemes kisasszony kérdéseit, de szívesen vitatkozott vele. A kolduslány a késő délután árnyait fürkészte; váratlan mozgást vagy annak jeleit kereste, hogy figyelik őket, s közben szórakozottan hallgatta a rándzsána fecsegését. A kérdések többsége Nicholasról szólt, amelyet a lány ködös válaszokkal hessentett el.
Amikor az utolsó szekér is elhagyta a bazárt, Harry zavarodott kiáltozást hallott, a piactér északi feléről. Egy csapat katona lovagolt elő, akik ostoraikkal mindenkit eltávolítottak az útból. Mögöttük rabokat szállító kocsisor közelgett. Harry szeme elkerekedett.
Odafordult a kocsisához.
– Plusz pénzt kapsz, ha vigyázol rá, hogy az előtted hajtók mind rendben odaérjenek a kikötőbe! Nekem el kell vinnem egy üzenetet a főnöknek.
Mire a kocsis odakiáltotta: „Mennyit?”, Harry már el is tűnt a bazár forgatagában, az árusok és vásárlók tömegében. A fejek fölött jól látta a tisztek sisakforgóját, de a nyitott kocsikban ülő foglyok közül is megpillanthatott néhány arcot.
Harry olyan közel tolakodott, hogy jól láthasson, aztán sarkon fordult, és sietve keresztülnyomakodott a sokaságon, mindenkit félrelökve, aki az útjába állt. Káromkodás járt a nyomában, miközben a fogadó felé igyekezett.
Néhány perccel később meg is érkezett az ivóba, elrohant néhány kíváncsi katona mellett, egyenesen Nicholas szobájába. Kopogás nélkül rontott be. Odabenn Nicholas éppen átfutotta az éjszakai tervet Amosszal, Ghudával, Marcusszal és Calisszal. Anthony és Nakor már távoztak, hogy végrehajtsanak valami titokzatos feladatot, amelyet a kis ember létfontosságúnak ítélt.
– Mi történt? – kérdezte a nagyherceg. – Neked a szállítmány mellett kellene lenned!
– Elköltöztetik a foglyokat! – lihegte Harry.
– Hová? – tudakolta Amos.
Harry próbálta kifújni magát.
– Délnyugat felé. Úgy tűnik, a kikötőbe tartanak!
– A francba! – bosszankodott Nicholas, majd fölpattant, és mindannyian Harry nyomába eredtek. Az ivóban a nagyherceg hátrafordult: – Calis, Marcus! Ti menjetek a folyami kikötőbe! Ha nem üzenünk, csináljatok mindent a terv szerint! Ha bármi változna, futárt küldünk hozzátok.
A fogadó előtt kétfelé váltak: Harry, Amos, Ghuda és Nicholas a szekerek után siettek. Amikor utolérték őket, felzárkóztak a két lovas őr által közrefogott utolsó kocsi mellé.
– Az egyiküket felismerem – jelentette ki a nagyherceg. – Ő Edward, a kastély egyik küldönce – mutatott egy hátul ülő fiatalemberre, aki üres tekintettel bámulta a tömeget.
– Mintha valami nem lenne rendben vele – húzta össze a szemét Amos.
– És ez mindegyikükre igaz – bólintott Ghuda.
Nicholas az utca szélére húzódva előreszaladt, aztán visszafurakodott a nézők közé. Amikor kiért az úttestre, majdnem felborított egy nőt, aki gyümölcsöskosarat cipelt a fején. Az asszony olyan hangosan kezdett óbégatni, hogy még az őrök is felfigyeltek rájuk.
– Elnézést! – fordult a nagyherceg a nő felé.
– Figyelj már oda, hova lépsz, te szerencsétlen! – üvöltött rá a nő.
– Kit nevezel te szerencsétlennek? – ordított vissza Nicholas.
– Már nem figyelnek – rángatta meg a könyökét Ghuda.
Lemaradtak, és a nyakukat tekergetve keresték, merre lehetnek a szekerek. A kikötőig követték őket. Ahogy ritkult a forgalom, kénytelenek voltak jobban lemaradni, nehogy észrevegyék őket. Amikor végre a közelbe juthattak (előresiethettek a raktársor mentén, mintha arra lenne dolguk), alaposan megnézhették a menetet. A foglyokat hosszú bárkák várták, amelyekkel valamelyik nagyobb hajóra rakhatták őket.
Amos behúzta két láda közé a fiatalokat, Ghuda pedig szó nélkül követte őket.
– Mi lehet ez? – töprengett az admirális.
– Nem tudom – felelte Nicholas. – Valami nem stimmel az embereinkkel.
– Talán nem is a mi embereink – találgatta Harry. – Az is lehet, hogy ezek a másolatok.
A nagyherceg káromkodott egyet.
– De ha ez igaz, akkor is be kell jutnunk a birtokra, hogy ellenőrizzük. – Egy percnyi gondolkodás után így folytatta: – Harry, menj vissza a folyami kikötőbe, és mondd meg Martusnak és Calisnak, hogy most induljanak! Azt akarom, hogy Calis hatoljon be az uradalomba, és nézze meg, hogy ott vannak-e még a foglyok. Ha igen, tájékoztassa Prajit és Vaját, aztán folytassanak mindent a tervek szent. Ha nem... vagy ha mind halottak, nincs értelme a bosszú kedvéért betörni oda. Ebben az esetben, tartsák készenlétben a bárkákat, amíg nem szólok. Ha viszont ott vannak, te vagy a felelős a bárkákért. Juttasd el őket a találkahelyre, vegyétek fel az embereket, aztán irány a kikötő!
– Rendben – felelte Harry, és sarkon fordult, hogy induljon.
– És Harry! – kiáltott utána a nagyherceg.
– Mi az? – torpant meg a fiú.
– Maradj életben!
– Te is, Nicky! – vigyorgott vissza Harry, aztán elrohant.
A három ott maradt férfi figyelte, ahogy az első behajózott csapat odaért az egyik hajóhoz. Amos káromkodott egyet.
– Mind a két hajónkat elviszik!
– Mikor? – kérdezte Nicholas.
Amos már kérdezősködött egy kicsit a helyi apály-dagály viszonyokról, de nem tudott túl sok hajózási információt szerezni, mert az gyanút keltett volna.
– Ha jól tippelek, valamikor éjfél és hajnal között, amikor kezdődik a dagály.
– Van itt valami más, amit ellophatnánk?
– Rengeteg hajó jön-megy itt – nézett körül az admirális. – De... talán az a begala. – Az egyik kisebb, háromszögvitorlás kétárbocosra mutatott. – Az ugyan csak part menti hajózásra alkalmas, de legalább gyors. Ha a hadihajók előtt kijutunk vele a kikötőből, feltartóztathatjuk az egyiket. Az öbölből kifelé jövet a part mentén kell haladniuk, amíg délnyugatnak nem fordulnak, hogy megkerüljék azt a félszigetet keleten. Nekünk a másodiknak érkezőt kell elfoglalnunk, mert így az első nem tud megfordulni, és idejében a segítségére sietni. Csakhogy utol kell érnünk, még mielőtt elkanyarodnának, különben könnyedén megszöknek előlünk.
– Elfér mindenki azon a kis hajón? – kérdezte Ghuda.
– Nem – válaszolta Amos. – Vissza kell jönnünk, fölpakolnunk, és csak azután eredhetünk az első hajó nyomába.
– Előbb szerezzünk egyet, aztán majd ráérünk aggódni a másik miatt – mondta Nicholas. – Gyerünk! Menjünk vissza a fogadóba, és üzenjünk a folyami csapatnak a változásról!
Elindultak, de a nagyherceg hirtelen megtorpant:
– Te jó ég!
– Mi van? – ráncolta a homlokát Amos.
– Nakor!
– A „te jó ég” tényleg a megfelelő kifejezés – mondta Ghuda.
– Tudja valaki, mi a csodát csinálnak Anthonyval?
– Nem – felelte Nicholas. – Csak reménykedhetünk, hogy nem bolygatják meg a darázsfészket, amíg a városban vagyunk.
Visszasiettek a szállásukra.

 

Amint leszállt az éjszaka, Calis átlendült az uradalom falán. Sietett, ezért nem törődött azzal, hogy észrevehetik. Már ismerte a normál körülmények kőzött fennálló hiányos biztonsági intézkedéséket, és valószínűnek látszott, hogy ha a hajóra költöztetik a rabokat, még kevesebben őrködnek itt.
Ahogy befordult egy embermagas sövény végénél, kis híján felborított egy őrt: Még mielőtt az illető reagálhatott volna, a féltünde tenyere élével a férfi nyakára csapott, és összezúzta a légcsövét. A katona rángatózva terült el a földön. Calis nem várta meg, amíg meghal, azonnal továbbsietett.
A féltünde nem bosszankodott feleslegesen, amiért valószínűtlen módon összefutott egy őrrel. Tudta, hogy most a gyorsaság sokkal fontosabb, mint hogy észrevétlen maradjon. A rabok állapota a legutóbbi látogatásakor azt sugallta, hogy fogva tartóik nem nagyon akarják életben tartani őket, miután elkészültek a másolatok.
Csizma csikordult a kavicson, s ez újabb őr közeledtét jelezte Calis számára. A féltünde lehasalt egy kerti szerszámok tárolására szolgáló láda mögé. Amint a katona elhaladt mellette, felpattant, és hirtelen megragadta a férfi arcát és tarkóját. Egy mozdulattal eltörte a meglepett őr nyakát, mielőtt az felemelhette volna a kezét.
A féltünde futásnak eredt. Amikor odaért a fallal körülvett udvarhoz, ahol a rabokat tartották, megtorpanás nélkül felugrott a tetőre. Lekuporodott. Látta, hogy a foglyok még mindig a priccseken fekszenek, fogva tartóik és a hasonmásukká vált lények azonban otthagyták őket. Mind egy szálig eszméletlenek voltak, de még éltek. Leugrott az udvarba, és odalépett a legközelebbi rabhoz. Letérdelt egy sovány és piszkos fiatalember mellé, és megpróbálta felrázni: A férfi nyögött egyet, de nem ébredt fel.
Calis felnézett. Valami megváltozott, amióta utoljára itt járt. Felállt, és átment a térség másik végére. Életnagyságú szobrot látott, amely első pillantásra tündét formázott, de amikor közelebbről megvizsgálta, valami egészen másnak bizonyult. Calis megborzongott, és félni kezdett. Soha életében nem érzett még ilyen rémületet, ugyanakkor nem is találkozott még olyasmivel, ami előtt most állt. Egy valherut ábrázoló bálvány, Midkemia egyik ősi uralkodójának képmása magasodott fölé. És Calis lényének egy eleddig rejtett része válaszolt. Születésénél fogva ugyan csak félig volt tünde, de az a fél felsírt félelmében egy olyan lény láttán, akit egyetlen élő sem láthatott soha. Csak Calis édesapjának, Tomasnak voltak első kézből származó értesülései a valherukról, de neki is csak azért, mert ő vitte tovább örökségüket. Egy ideig egyszerre volt ember és sárkány nagyúr, s eközben egy több ezer éve halott teremtmény emlékeit hordozta magában.
Calis megkerülte a szobrot, hogy alaposabban megszemlélhesse. Egy páncélt és sisakot viselő valheru asszonyt ábrázolt. A nő sisakján és pajzsán kígyómotívumok tekergőztek. Nicholas legsötétebb félelmei beigazolódtak: kétségtelenül a pantathiánus kígyó-papok álltak a történtek hátterében. Az asszony Alma-Lodaka volt, az a valheru, aki ezer éve megalkotta a pantathiánusokat, amikor öntudatra ébresztette a kígyókat, és intelligenciát adott nekik, hogy ezek a számára jelentéktelen, de szórakoztató lények szolgálják otthonában. De az évszázadok során, amióta a valheruk elhagyták Midkemiát, ezek a teremtmények átalakultak. Elveszett istennőjüket, Alma-Lodakát imádó halálkultusszá váltak. Abban hittek, hogy ha sikerül visszahozniuk úrnőjüket erre a világra, akkor mindenki meghal és az ő szolgálatába áll, a pantathiánusok pedig hűségük jutalmául félisteni rangra emelkedhetnek.
Calis abbahagyta a tűnődést, és távozott az udvarról. Benyitott a kétszárnyú ajtón, és egy pillantást vetett az épület belsejébe. Üres volt, eltekintve néhány további lánctól és más eszköztől.
A féltünde nagyon sietett, mert értesítenie kellett Marcust és a folyó túlsó partján várakozó Harryt. Tudta, hogyha nem szerez sürgősen segítséget, a rabok valószínűleg meghalnak.

 

Margaret a kötelékek – a széltől lebbenő selyemcsápok – ellen hadakozott, amelyeket a bokája és a csuklója köré hurkoltak, hogy egy helyben maradjon. Kiáltani akart, vagy inkább sikoltani dühében és félelmében, a száját azonban valami puha anyaggal tömték tele. A homályban egy alak közeledett.
– Jaj! – mondta, miközben felült. Az ágya verejtékben úszott. A szobában sötét volt. A feje szét akart robbanni fiatal élete legszörnyűbb fejfájásától. Úgy képzelte, ilyen lehet a másnaposság, annak alapján, amit egy-egy nagyobb ünnepség után hallott Crydee kastélyában.
Abigail is mocorogni és álmosan kérdezősködni kezdett.
Margaret nagy levegőt vett, és összeszedte magát. Úgy dobogott a szíve, mintha sokáig rohant volna. Felkelt, de nagyon bizonytalanul mozgott, mert szédült a feje, és csak az előbb érzett félelem nyújtott számára némi támpontot. Egyik kezével a falnak támaszkodott. A vér tompán dobolt a fülében.
Az ő és Abigail ágya közötti asztalon álló vizeskancsóért nyúlt, de üresen találta. Ezen kicsit meglepődött.
Odalépett barátnője ágyához.
– Abby? – szólongatta, de csak rekedtes suttogás szakadt ki a torkából.
Leült, és megrázta Abigailt, aki mocorogni kezdett, és félálomban mormogott valamit.
– Abby! – próbálta meg Margaret fölemelni a hangját, és teljes erőből megrázta a barátnőjét.
– Mi az, mi az? – ült fel Abigail.
Margaret a másik lányt bámulta. Abigail úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludt. A szemét fekete karikák keretezték, és sápadtabb is volt a szokásosnál. A haja fésületlenül, piszkosan lógott. Folyamatosan pislogott, mintha kínlódott volna, nehogy elaludjon.
– Szörnyen nézel ki – jelentette ki Margaret.
Abigail még erősebbed pislogott, majd a fejét rázta.
– Hát, te sem festesz valami fényesen – mondta kiszáradt torka miatt éppoly rekedten, mint a barátnője.
Margaret nagy nehezen ismét felállt, és odavánszorgott a tükörhöz. A kép, amely üdvözölte, lényegesen idősebbnek tűnt, mint amelyet utoljára látott. Ugyanolyan nyúzott volt, mint Abigail – mintha ő sem aludt volna napok óta.
A hálóinge nyirkos volt és bűzlött.
– Olyan szagom van, mintha napok óta nem fürödtem volna – fintorodott el.
Abigail még mindig nehezen fogta fel a körülötte történő dolgokat.
– Mi? – kérdezett vissza.
– Azt mondtam... – nézett körül Margaret. – Ezek meg hol lehetnek?
– Ezek?
Margaret megfogta a barátnője vállát, és a szemébe nézett:
– Abby?
– Mi van? – tolta el magától bosszúsan a lány.
– Azok a valamik: szerinted hol lehetnek?
– Miféle valamik?
– Hát nem emlékszel?
– Mire? – értetlenkedett Abigail, félretolva a másik lányt. – Hol a reggeli? Mindjárt éhen halok.
Margaret hátralépett. A barátnője hálóinge szintén csupa mocsok volt deréktól lefelé, és az ágya is bűzlött.
– Csupa kosz vagy – mondta.
Abigail úgy nézett körül, mint aki még mindig nem tudja, hol van.
– Kosz?
Margaret ekkor vette észre, hogy odakinn sötét van. Abból, ahogyan érezte magát, és az ágyukat borító mocsokból azonban tudta, hogy nem egyszerűen a szokásosnál korábban ébredtek. Legalább egy egész napot átaludtak, de még valószínűbb, hogy kettőt vagy hármat. Korábban sosem engedtek meg nekik ilyesmit. Minden nap pirkadat után egy órával egy szolga felébresztette őket, és megkapták a reggelijüket. Margaret az ablakhoz lépve megszemlélte a kertet. Elhagyatottnak tűnt. Várt egy pillanatot, de zajokat sem hallott. Más éjszakákon általában hallotta, hogy a környéken emberek járkálnak, olykor pedig egy-egy távoli hang szűrődött be hozzájuk, ami határozottan sikolyra emlékeztetett.
Az ajtóhoz sietett, és lenyomta a kilincset. Nyitva volt. Mindkét irányban kikukucskált a folyosóra, de senkit sem látott.
– Nincs itt senki – fordult a barátnőjéhez.
Abigail némán állt, tekintetét egy pontra függesztve a levegőben. Margaret odament hozzá.
– Abby! – kiáltott rá.
A lány pislantott egyét, de nem felelt. Margaret szeme láttára imbolyogni kezdett, és elerőtlenedett testtel rogyott vissza az ágyra. A szeme lecsukódott, és már majdnem leült, amikor Margaret vállon ragadta. Bár saját szédülésével is nehéz volt megbirkóznia, Margaret megrázta a barátnőjét, és kiáltozva a nevén szólongatta.
Amikor ez sem vezetett eredményre, Margaret magában elátkozta az üres vizeskancsót. Átölelte a másik lány vállát, és félig odalökdöste, félig odavonszolta a kertbe vezető ajtóhoz. Kinyitotta az ajtót, majd átráncigálta a barátnőjét a nyíláson, és odataszigálta a középen fekvő medencéhez.
Aztán belökte a vízbe. A lány először elsüllyedt, de aztán magához tért. Köpködve és köhögve ült fel a sekély medencében.
– Mi történt? – kérdezte dühösen. – Ezt meg miért csináltad? – követelte a választ.
Margaret megszabadult mocskos hálóingétől, aztán beleült a medencébe a barátnője mellé, és sikálni kezdte magáról a több napos izzadságot és szennyet.
– Mert te is éppúgy bűzlesz, mint én, és nem tudtalak felébreszteni.
– Ez a mi szagunk? – fintorgott Abigail.
– Bizony – felelte Margaret, miközben lebukott a víz alá, hogy benedvesítse a haját. Amikor feljött, kifújta a vizet a szájából és az orrából. – Nem tudom, mennyire leszünk így tiszták, de ha kijutunk innen, nem akarom, hogy a szagunk alapján találjanak ránk.
– Kijutunk? – kérdezte Abigail, immáron teljesen éberen. Margaret hősies kísérletet tett, hogy a haját is megmossa a hideg vízzel.
– Nem őrzik az ajtót, nem hallok senkit mászkálni a környéken, és az a két szörnyeteg is eltűnt.
Abigail odakúszott a kis vízköpő szobrocskához, és a kifolyó víz alá tartotta a fejét.
– Meddig tartott?
– Amíg aludtunk?
Abigail bólintott.
– Nem tudom – felelte a barátnője. – Az ágyunk állapotából ítélve néhány napig, esetleg egy hétig. Pocsékul érzem magam, de főleg azért, mert éhes és szomjas vagyok.
Abigail ivott egyet a szökőkútból, aztán megszólalt.
– Én is rohadtul érzem magam. – Még egy pillanatra a vízsugár alá tartotta a fejét, majd hozzátette: – Ennél tisztább szappan nélkül már nem leszek.
Megpróbált felállni, de remegő lábai nem engedelmeskedtek, és visszahuppant a vízbe.
– Óvatosan! – figyelmeztette Margaret, miközben ő is a vízköpőhöz ment, hogy igyon egyet. – Te sokkal rosszabb állapotban vagy, mint én.
– Csak tudnám, mitől? – simította hátra nedves haját a lány, miközben óvatosan felállt a térdig érő vízben.
Margaret is befejezte a tisztálkodást, majd kimászott a medencéből. A kezét nyújtotta a barátnőjének, és együtt tértek vissza a szobájukba.
– Nem tudom – felelte végül. – Valószínűlég én keményebben küzdöttem az ellen, amit... – akadt el a szava. Eltátotta a száját. – Másolatokat készítettek rólunk!
– Te meg miről beszélsz? – pislogott Abigail. – A két lényről, akik velünk voltak.
– Azokról a gyíkizékről? – fintorodott el a másik lány.
– Átváltoztak, hajat növesztettek, és a testük is átalakult: a végén pont úgy néztek ki, mint mi, és a hangjuk is olyan volt!
– Margaret, hogy lehet képes valaki ilyesmire? – ijedt meg Abigail.
– Nem tudom, de ki kell jutnunk innen. Anthony és a többiek valahol odakinn vannak, és kutatnak utánunk. Figyelmeztetnünk kell őket, hogy olyan lények mászkálnak valamerre, amik pont úgy néznek ki, mint mi.
Kinyitották a vesszőkosarat, amiben a ruháikat tartották, és Margaret előhúzott egy alsószoknyát.
– Szárítkozz meg! – nyújtotta oda a barátnőjének, majd ő maga is fogott egyet, és megtörölközött benne. Amikor kész volt, ledobta a szoknyát az ágyra. Kiválasztotta azt a két öltözéket, amely a legkevésbé emlékeztetett rabruhára, és az egyiket odaadta Abigailnek. – Alsószoknyát ne vegyél! Minél kényelmesebben tudunk mozogni, annál jobb. Lehet, hogy át kell másznunk a falon.
Puha papucsot húzott, és amikor elkészült, megnézte, hogy boldogul a másik lány. Ő lassabban haladt, de már így is majdnem fölöltözött, csak a papucsa volt hátra.
Margaret felállt, és odament az ajtóhoz. Kilesett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem bukkant fel, amíg ők fürödtek. Mivel senkit sem látott, kivezette Abigailt az előcsarnokba. Amikor a terem végébe értek, kinyitotta a külvilágba vezető ajtót, és körülnézett. Senki sem járt arra. Csöndre intette a barátnőjét, majd elindultak az éjszakában.

 

– Tényleg szükségem van erre? – emelte meg Anthony az általa cipelt zacskót.
– Igen – felelte Nakor. – Sose tudhatod, mi fog jól jönni. Ez a nő, aki Clovisnak hívja magát, veszedelmes, ráadásul trükköket használ. Talán nincs akkora hatalma, mint Pugnak, de ahhoz így is elég, hogy egy pislantással megöljön mindkettőnket. Mindenre fel kell készülnünk. Ami a zacskóban van, az váratlan lesz.
– De... – kezdte Anthony, aztán mégis becsukta a száját. Jobb dolga is volt, mint az olykor rejtélyeskedő kis emberrel vitázni. A zsák tartalma viszont megzavarta; fogalma sem volt, mire lehet ez jó.
A Dahakon birtokára vezető alagúton haladtak. Nakor egyszerűen besétált a palotába, amikor a helyőrség nagy része elindult a kikötőbe. Úgy lépett be az udvarba, hogy egy üres ládát cipelt, Anthony kezébe pedig egy zsák almát nyomott. Még mielőtt az őr megállíthatta volna őket, az isalani megkérdezte tőle, merre van a konyha. Azt mondta, ők hozzák egy korábbi élelmiszerszállítmány hiányzó részét.
Az őr kicsit zavarodottnak látszott, de mivel a két férfi nem tűnt túl fenyegető jelenségnek, megadta nekik a kért információt. Továbbsiettek. Nakor megállás nélkül ment, tovább a konyha bejáratánál, majd tovább a palota fala mentén, amíg egy őrizetlen ajtóhoz nem értek. Az üres ládát letették egy mellékfolyosóban, aztán az isalani elhelyezte a zsák almát trükkös hátizsákjában, majd levezette Anthonyt az alsó szintre, a folyó alatt húzódó alagúthoz.
Amikor a Dahakon birtokára vezető lépcsősorhoz értek, Nakor megkérdezte:
– Megértetted, mit kell tenned?
– Igen, úgy értem, nem. Azt tudom, mit mondtál, mit tegyek, de fogalmam sincs; mire lesz ez jó.
– Nem számít – vigyorodott el Nakor. – Csak csináld!
Az uradalom szívébe értek anélkül, hogy akár egyetlen élő személlyel találkoztak volna. Már több órája bealkonyult, és Anthony tudta, hogy ha minden a tervek szerint halad, Calis és a szabadítók két órán belül a birtokon lesznek. Az ő feladatuk volt, hogy biztosítsák: a varázsló és lélekszívó hölgye nem avatkozik bele.
Sötét folyosók során haladtak tovább, amelyeket minden kereszteződésnél egy-egy lámpa világított meg. Végül elértek abba a terembe, amelyet Dahakon használt. A fiatal varázsló megrázkódott, amikor észrevette a falakon rothadó holttesteket, aztán döbbenten megtorpant, amikor meglátta az üres tekintetű, mozdulatlanul ülő mágust.
– Még mindig elfoglalt – Lépett oda mellé.
– Pug? – kérdezte Anthony.
Nakor bólintott. Előhalászta a korábban eltett lencsét.
– Nézd csak meg ezen keresztül! – Amikor Anthony engedelmeskedett, így folytatta: – Csatáznak: Szerintem Pug könnyedén győzhetne, de az gondot jelentene nekünk. Jobb, ha ezt a fickót félreállítja az útból.
– Tehát ez történik – szólalt meg egy hang mögöttük.
Anthony és Nakor megpördült. Lady Clovis állt az ajtóban, és összehúzott szemmel bámulta a betolakodókat.
Hirtelen felismerés fénye csillant az arcán.
– Te! – kiáltott fel.
– Jorna? – kerekedett el Nakor szeme. Tátogott egy kicsit, amikor a nő bólintott, majd így folytatta: – Gondoltam, hogy te vagy. Új testet szereztél!
Az asszony előrelépett. Anthony nagyot nyelt. A nő minden porcikája oly mértékben hatott rá, hogy kis híján elfelejtette, hogy ő képviseli mindazt a gonosz erőt, amely a közelmúlt szörnyűségei mögött áll. Minden gyilkosság, minden percnyi szenvedés, minden barátja elvesztése a nő műve. És mégis, csípője domborulatai, hívogatóan elnyílt ajka, keble íve, mélyfekete szeme mind-mind hozzá szóltak, és érezte, hogy a teste válaszol.
– Hagyd abba ezt az ostobaságot! – szólalt meg Nakor, és keményen a fiatalember karjába csípett.
Anthony szeme könnybe lábadt a fájdalomtól. A nő iránti vágya azonnal elenyészett.
– Azok az illatok, amelyekkel csapdába ejted a férfiakat, már vagy száz éve nem hatnak rám, Jorna – folytatta az isalani. Azzal előhúzott egy hagymát a zsákjából, és belemélyesztette az ujját. Odadugta Anthony orra alá, és felkacagott. – És a barátom sem fog felizgulni, miközben folyik a könnye meg az orra.
– Most Lady Clovis vagyok – nézett le a nő Nakorra. – Te viszont nem sokat változtál.
A férfi vállat vont.
– Te mindig is bajkeverő voltál, de azért nem ekkora. Mikor csatlakoztál a kígyókhoz?
– Amikor segítettek, hogy megőrizzem a fiatalságomat. – A nő arrébb sétált, és úgy mórikálta magát, mint egy gyakorlott kurtizán, amikor meg akarja mutatni a testét a vendégnek. – Már kezdtem öregedni. Milyen nevet is használsz most?
– Nakornak hívnak.
– Nakor?
– Nakor, a Kék Lovas – felelte a férfi büszkén.
– Mindegy – vont vállat a nő, és Anthony kénytelen volt mélyet szippantani a hagyma gőzéből, hogy el ne veszítse a józan eszét, amikor a nő keble megemelkedett a mellény alatt, amely alig takart belőle valamit. – Nem számít. Az ügy, ami idehozott, hamarosan lezárul. Azért lehet, hogy maradok még egy darabig, mielőtt a klánok kényére-kedvére bízom Valgashát. De amint a barátaim végleg befejezik a dolgukat, távozom.
– Mit ajánlhatnak valakinek, akinek ekkora hatalma van, mint neked? – kérdezte az isalani lassan közelebb, húzódva fiatal barátjához. – Hiszen gazdag vagy; legalábbis amikor utoljára találkoztunk, az voltál. Vannak képességeid. Egy csomó trükköt ismersz. Fiatalnak látszol.
– Fiatalnak látszom, de nem vagyok az – felelte a nő szinte vicsorogva. – Évi két-három szeretőmet kell megölnöm, csak hogy normális tempóban öregedjem, és még öt-hatot, ha egy évvel fiatalabbnak akarok tűnni. Tudod te, milyen nehéz dolog ez, ha az embernek látszólag hűségesnek kell maradnia a környék leghatalmasabb mágusához? Dahakon túl hasznos volt ahhoz, hogy feldühítsem, és bár bizonyos jelentős szempontokból meglehetősen ostoba...
– A nőkkel kapcsolatos ízlésére gondolsz? – találgatta Nakor.
– Például – mosolygott a nő. – Viszont nagyon ravasznak bizonyult: az idő nagy részében figyeltetett engem. Igencsak nehéz évtized volt ez a számomra, Nakor. A hűség sosem volt erős oldalam.
A nő szinte kedveskedően megpaskolta a mozdulatlan mágus fejét.
– Észrevetted már, hogy azok, akik túl sokat játszadoznak halottakkal, egy idő után távlatot vesztenek? Dahakon elképesztő dolgokra képes halott emberekkel, ők azonban egy idő után meglehetősen unalmas társaság, nincs képzelőerejük, meg ilyesmi, tudod.
– Mit ígértek neked?
A nő felkacagott. Hangja szinte zeneként csengett.
– Halhatatlanságot! Sőt, annál is többet: örök fiatalságot!
Az asszony szeme olyan kerekre tágult, hogy Anthony már-már őrültnek gondolta.
Nakor a fejét rázta.
– És te hiszel nekik? Azt hittem, okosabb vagy ennél. Többet akarnak, mint amit valaha is adhatsz nekik.
– Azt állítod, tudod, mi a végső céljuk, vagy ez csak egy gyönge kísérlet, hogy információt szerezz tőlem? – kérdezte a nő.
– Tudom, mire készülnek. Te viszont nem, különben sosem csatlakoztál volna a pantathiánusokhoz, Pug is tudja, mit tesznek.
– Pug! – bosszankodott a nő. – Macros örököse. Korunk legnagyobb mágusa.
– Némelyek szerint az – intett Nakor. – Az biztos, hogy ennek a kis mókának egy perc alatt véget vethetne – mutatott Dahakonra.
– Akkor miért nem teszi?
– Mert rá kell jönnünk a pantathiánusok pillanatnyi tervére. Így megállíthatjuk őket. Ha megöli Dahakont, akkor te megszöksz, és magaddal viszed a foglyokat. Vagy ha ő maga jönne ide, Dahakon és te megölnétek a rabokat, hogy távol tartsátok. Még nem ismerjük a tervet. – Nakor rákacsintott: – Ehelyett lefoglalja Dahakont, miközben mi kiszabadítjuk a foglyokat, kiderítjük a tervet, és legyőzünk téged. Semmi személyes – szabadkozott.
A nő a fejét rázta.
– A régi idők kedvéért életben hagynálak, ha tehetném, de nem lehet.
– Ne akard, hogy bántsunk! – figyelmeztette Nakor.
– Hogyan? – nevetett a nő?
Az isalani Anthonyra mutatott, aki csak nehezen állta meg, hogy reszketni kezdjen, miközben ott állt könnyező szemmel és csorgó orral.
– Ő Macros valódi örököse! – jelentette ki Nakor drámai hangsúllyal. – Ő Macros fia!
– Ő? – nézett a hölgy a fiatalemberre.
– Anthony, semlegesítenünk kell Jornát! – kiáltott fel színpadiasan az aprócska isalani. – Ereszd szabadjára hatalmad dühét!
Anthony bólintott. Azt beszélték meg, hogy ez után a mondat után kell használnia a kis zacskót. Lady Clovis varázslatba kezdett, és a fiatalember libabőrös lett, olyan energiát érzett gyülekezni. Fölismerte a szavakat: a nő mágikus támadás elleni védőkorlátot emelt. Tudta, az ő ereje és tehetsége nem elegendő ahhoz, hogy egy ilyen varázslat falait áttörje.
A hölgy pillanatokon belül ezüstös fénygömb belsejében állt. Anthony előhúzta a zacskóból a kis papíralkalmatosságot, amit Nakortól kapott, és földhöz vágta. Fekete füstoszlop emelkedett fel belőle, amely gyorsan betöltötte a szobát.
– Mi ez? – kiáltott fel Lady Clovis, majd ismét mormolni kezdett. Anthony tudta, hogy a nő sötét erőket hív segítségül, hogy elpusztítsa őket. Magában imádkozott (remélte, Nakor tudja, mit csinál), s közben kinyitotta az erszény száját, és hirtelen az asszony arcába vágta.
A nő védekezően felemelte a kezét, és abbahagyta a mormolást, amikor a zacskó áthatolt az őt körülvevő ezüstös korláton. Az erszény így is fejbe találta, és tartalma – valami fekete por – beborította Lady Clovis arcát. Egy pillanatra mindhárman megdermedtek, aztán az asszony tüsszentett egyet. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megint prüszkölt, aztán a szeme is könnybe lábadt, amikor harmadszor is tüsszentett. Fuldokolva felköhögött, és folyamatosan tüsszögött. Anthony is rákezdte a prüsszögést.
A hölgy megpróbált megszólalni, hogy újra kezdje a varázslatot, de képtelen volt abbahagyni a tüsszögést. Nakor eközben előhúzott egy nagy szövetzsákot. Megforgatta, és olyan nagyot sózott vele a nő fejére, amekkorát csak tudott.
Lady Clovis összerogyott.
Anthony kifújta az orrát, majd könnyező szemmel megkérdezte:
– Bors?
Nakor prüszkölt egyet.
– Tüsszögés közben nem lehet varázsolni – mondta. – Tudtam; hogy ha mágikus támadásra számít, elfelejti védeni magát a nyilvánvalótól. Mindig ilyen volt: túlságosan lefoglalták a nagy dolgok ahhoz, hogy kicsinységekkel foglalkozzon. – Összehúzott szemmel méricskélte a távolságot, aztán ismét lesújtott a zsákkal. – Egy darabig eszméletlen marad.
– Mivel ütötted le?
– A zsák almával. Fogadni mernék, hogy fájt neki.
– Csak úgy itthagyjuk? – tudakolta Anthony.
– Még ha akarnánk, se tudnánk megölni. Ha levágnánk a fejét, azzal csak még jobban földühítenénk. Ha azt hiszi, hogy elmenekültünk, bosszús lesz, de már most úgy gondolja, hogy ők győztek. Nem lesz oka, hogy kövessen bennünket, hacsak rá nem jön, hogy elkötöttük az egyik hajóját.
Körülnézett a szobában, majd odaadta az almászsákot Anthonynak, mondván:
– Ha éledezni kezdene, üsd le még egyszer!
Azzal átrohant a másik szobába, és egy barna foltos késsel tér vissza.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem tudjuk megölni – jegyez te meg a fiatal varázsló.
– Nem is. De okozhatunk neki némi kellemetlenséget. – Azzal odament Dahakonhoz, és elvágta a mágus torkát. A férfi bőrén halvány vörös vonal jelent meg, de nem követte vérpatak. Ekkor levágott néhány függönyzsinórt, és összekötözte velük Lady Clovis kezét és lábát. – Gyerünk! – dobta el végül a kést. Calis és a többiek már biztosan a foglyok mellett vannak.
– Mit csináltál Dahakonnal? – kérdezte Anthony, miközben kisiettek a teremből.
– Ha abbahagyja a harcot Puggal, kell valami, ami leköti. Ha muszáj azzal foglalkoznia, hogy el ne vérezzen, akkor egy ideig még nem velünk fog törődni. Mivel nem ismerem, nem is számíthatok arra, hogy olyan gyakorlatias, mint Jorna – úgy értem, Clovis. Lehet, hogy utánunk jön.
– Honnan ismered azt a nőt?
– Még Keshből, sok-sok évvel ezelőttről.
– Barátok voltatok?
– Házasok – vigyorodott el. – Na jó, valami olyasmi. Mindenesetre együtt éltünk.
– Te ezzel a gyilkossal éltél? – vörösödött el Anthony.
– Akkor még fiatalabb voltam – vigyorgott Nakor. – Gyönyörű volt és nagyon jó az ágyban. Fiatalkoromban nem ugyanazt kerestem egy nőben, mint mostanában.
– Hogyan ismerted föl?
– Néhány dolog sosem változik az emberekben. Amikor majd jobban tudsz trükköket csinálni, észreveszed, hogy képes vagy meglátni a valódi embert, függetlenül attól, hogy milyen alakot ölt. Ez meglehetősen hasznos tudás.
– Azt hiszem, ha túléljük ezt az egészet, vissza kellene térned Csillagdokkba, hogy megtaníts néhány ilyesfajta trükköt.
– Taníthatok neked párat, aztán visszamehetsz Csillagdokkba. Nem szeretem azt a helyet.
Közben az udvarra vezető folyosóra értek. Egy halott szolga feküdt a padlón.
– A hölgy elfoglalt lehetett, mielőtt belénk botlott – pillantott a tetemre Nakor.
Anthony elfordította a fejét. A meztelen férfi teste úgy össze volt zsugorodva, mintha valami minden csepp folyadékot kiszivattyúzott volna belőle. A levegő feketemágiától bűzlött, és a fiatal varázsló elszégyellte magát, amiért úgy rátört a vágy Lady Clovis jelenlétében. Ha lehet, még jobban tisztelte Nakort, amiért ő képes volt ellenállni.
Már a fallal körülvett udvar közelében jártak, ahol a foglyokat tartották, amikor az isalani megtorpant.
– Nézd csak! – suttogta.
A sötétben két alak kuporgott; onnan, ahol álltak, alig lehetett észrevenni őket. Nakor intett, Anthony pedig követte.
Csöndesen a rejtőzködők mögé osontak. Anthonyt hirtelen elöntötte a forróság, és bizseregni kezdett a teste.
– Margaret! – szólalt meg levegőért kapkodva, mire a két alak felugrott.
Margaret tágra nyílt szemmel fordult felé.
– Anthony? – kérdezte, és két gyors lépéssel a fiatalember karjába vetette magát. – Soha életemben nem örültem ennyire senkinek – hüppögte megkönnyebbülten.
Abigail is az ifjú mágus mellé sietett, és megfogta a karját; mintha azt akarta volna ellenőrizni, hogy tényleg valóságos-e.
– Hol vannak a többiek? – tudakolta.
– Valószínűleg most szabadítják ki a többi foglyot – felelte Nakor. – Menjünk!
Anthony eddig szorosan magához ölelte a hercegnőt, és most nem örült, hogy el kell engednie. Azért erőt vett magán, és arrébb lépett.
– Nagyon örülök, hogy biztonságban vagy – mondta.
A lány könnyes szemmel pillantott fel rá.
– Ez minden, amit mondani tudsz?
Azzal átölelte a fiatalember nyakát, és szájon csókolta. Az ifjú varázsló egy pillanatig csak állt ott, aztán ismét magához ölelte a lányt. Amikor végül szétváltak, Margaret megszólalt:
– Hogy képzelhetted, amikor hónapokig nap mint nap megérintettél, hogy nem veszem észre, mit érzel? – Könnyek peregtek az arcán. – Ismerlek téged, Anthony. Ismerem a szívedet, és én is szeretlek.
– Mennünk kell – mondta Nakor, szétmorzsolva egy könnyet a szeme sarkában.
Karon fogta Abigailt, és a bekerített udvar felé vezette. Kalapács csengését hallották, és amikor bementek, látták is, hogy a zsoldosok keményen dolgoznak azon, hogy leverjék a foglyok láncait.
Abigail ismerős alakot fedezett fel.
– Marcus! – kiáltotta.
A fiú két priccset átugorva rohant oda a lányhoz. A karjába kapta, alaposan megcsókolta, s csak aztán tette le.
– Már azt hittem, soha többé nem látlak téged – mondta a rendszerint szűkszavú Marcus. Átölelte és megpuszilta a húgát is: – És téged.
– Tartogassátok az üdvözléseket későbbre! – szólt közbe Nakor. – Most sietnünk kell. Meddig tart még?
– Úgy tíz percig – felelte Marcus. – Egy csomó szerszámot tároltak ott – mutatott az udvart körülölelő folyosó ajtajára –, de csak két véső volt közöttük.
– Hogy vannak a rabok? – érdeklődött Nakor.
Ezt hallva Anthonyban fölébredt a gyógyító. Kelletlenül eltolta magától Margaretet, és megszemlélte a foglyokat. Miután néhányat megvizsgált, így szólt:
– Adjatok nekik inni minél többet, de csak lassan. Kortyonként. Aztán vigyük őket a hajóra!
Körbejárt a betegek között, míg végül a szoborhoz ért. Különös viszketés vett erőt rajta.
– Nakor? – hívta oda az isalanit.
A kis ember odasietett, és megnézte a bálványt. Körbejárta, és már éppen meg akarta érinteni, amikor Anthony rászólt:
– Ne!
Nakor habozott egy kicsit, aztán bólintott. Az ifjú varázsló megfordult, és odakiáltott a foglyoknak:
– Hozzányúlt valamelyikőtök ehhez?
– Mi nem – felelte a legközelebb álló férfi. – Az alakváltók viszont igen.
– Alakváltók? – hüledezett Nakor.
– Azok a kígyószerű izék. – A férfi felköhögött. – Megláncolva tartottak minket ezekkel a sétáló kígyókkal. Addig változtak, amíg úgy nem néztek ki, mint mi: mármint azok, akik életben maradtak közülünk – pontosította keserűen. Fiatalnak tűnt, de beesett szeme körül sötét karikák húzódtak, és az arca is ráncosabb volt, mint azt a kora indokolta volna. A haját idő előtt megőszült tincsek csíkozták. – Mind bejöttek, megölelték azt az izét, aztán valami rövid esküfélét tettek a maguk obszcén nyelvén. Végül mindannyian az alkarjukba szúrtak egy hosszú tűt, és rákenték a szoborra a vérüket.
– Hova tették a halottaitokat? – kérdezte Anthony riadtan.
A férfi az azzal szemközti ajtóra mutatott, amelyen Calis bejött.
– Oda. Arra vitték őket.
Az ifjú varázsló odarohant, futtában átugrott egy priccset is. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.
– Ki tudod ezt feszíteni? – fordult Marcushoz.
Marcus kalapáccsal és vésővel a kezében odasietett, és feszegetni kezdte a zárat. Néhány percen belül sikerült letörnie. A fiatalember kinyitotta az ajtót, majd a szája elé kapta a kezét, és hátrált egy lépést.
– Te jó ég! – kiáltott fel, aztán elfordult, és hányni kezdett.
– Nakor, csinálj valami fényt! – kérte Anthony. Mindenki más maradjon idekinn!
Az isalani kikapta a fáklyát az egyik zsoldos kezéből, és odasietett. A fal mélyedésében emberi testek és rájuk hasonlító gyíklények halma hevert. A közönséges hullák is ijesztőek voltak, de a gyíklények teteme keltette fel igazán Anthony figyelmét.
A felfúvódott, megfeketedett valamik repedezett bőrén át vér és genny szivárgott. Zöld szájuk kicserepesedett, szemük pedig megfeketedett mazsolaként ült üregében. Arcvonásaik így is elárulták; hogy iszonyú kínok között pusztultak el. Köröm nélküli ujjaik vérbe borultak, amikor megpróbálták kikaparni magukat a kőfalon keresztül. A hatás még szörnyűbb volt, amikor észrevették, hogy egyes tetemek teljesen idegen lénynek tűnnek, míg mások eltorzult arcvonásai az emberré alakulás különböző fokozatait mutatják.
– Te is érzed? – suttogta Anthony.
– Érzek valamit – felelte Nakor. – Valami sötétet és gonoszat.
Anthony behunyta a szemét, és mormolni kezdett. Keze intésére mágia gyűlt köré, aztán hirtelen kinyitotta a szemét, mégpedig olyan tágra, hogy Nakor szinte a teljes fehérjét láthatta a kék írisz körül.
– Kifelé! – suttogta rekedten.
Az isalani kisietett, de Anthony is követte.
– Mindenkit vigyetek ki innét, aztán gyújtsátok fel ezt a helyet! – mondta Marcusnak és Calisnak. Majd olyan határozottsággal folytatta, amilyet még sosem hallottak tőle: – Gyújtsátok fel a többi házat is: a kinti épületeket, az istállókat, a konyhákat, a főépületet, miután áthaladtunk rajta! Égessetek fel mindent!
– Mindenki kifelé! – kiáltotta Marcus.
Miután az utolsó foglyot is kivonszolták az udvarból, égő fáklyát dobtak a hullarakásra. A ház raktárrészében némi lámpaolajat és rongyot is találtak, s ezeket is a tűzre hányták. Marcus megparancsolta a zsoldosoknak, hogy fáklyáikkal kezdjék felgyújtani a többi épületet is. Perceken belül hangos sistergést hallottak, amikor az elhagyatott istállóban felhalmozott száraz széna is lángra kapott. Aztán a konyhát és a szolgaszállást is tűzbe borítottak, majd kiküldtek néhány embert, hogy gyújtsák fel a főépület külső lakosztályait.
Miután tüzet rakott abban a szobában, ahol Abigailt és Margaretet tartották, Calis megkérdezte:
– Mit találtál odabenn, Anthony?
– Holttesteket – felelte az ifjú varázsló.
– Anthony, mi az? – erőltette Marcus is.
A fiatalember egy percig csak nézte, ahogy a zsoldosok beviszik a rabokat a nagy házba, és Nakor elvezeti őket az alagúthoz. Könnyek csorogtak az arcán, miközben azt suttogta:
– Járványt küldenek a Királyságra, Marcus. Egy olyan, mágikusan létrehozott betegséget akarnak elterjeszteni, amihez képest a legrosszabb járvány, amelyről valaha is hallottunk, semmiség. Meg kell állítanunk őket!
Marcus szene elkerekedett, aztán nagyot nyelt, és kézen fogva Abigailt elindult az uradalom központi épülete felé. Anthony és Margaret követte őket.

 

 

22.
A csapda

Harry előremutatott.
– Mi az? – kérdezte Brisa.
– Tűz – felelte Praji. – Mégpedig nagy, abból ítélve, hogy mennyire bevilágítja az eget.
A vezérhajóban ültek, amely a kiégett tanyaház felé tartott, ahol, ha az istenek is úgy akarják, felvehetik a foglyokat. Harry hátán hideg veríték patakzott.
– Hamarosan nagy lesz itt a nyüzsgés.
– Az már biztos – mondta Praji. – Egy csomó katona jön majd ide, hogy megnézzék, mi folyik odafönn. Ha itt is körül akarnak nézni, harcolnunk kell.
A hajós mondott valamit Tukának, aki továbbadta Harrynek.
– Sab, mindjárt partot érünk.
A fiú bólintott, aztán intett a következő bárkának. Mivel a sötétben nem lehetett valami jól látni, minden hajó orrában és tatján volt egy lámpás, amivel közvetíthették a parancsokat. Az első bárka halkan nyikorogva felfutott a partra, a többi pedig szép sorban követte, míg végül mind a tíz kikötött.
Harry kiugrott, és rohanvást a tanya felé indult. A kút fedelét már levették, és egy férfi kecmergett elő belőle. A fiú megragadta a karját, és kisegítette.
– Harry! – szólította valaki halkan a ház romjai közül.
Az integető Calis bukkant elő. Harry eltámogatta a legyengült férfit a házig, aztán leültette a földre.
– Most értetek ide? – kérdezte.
– Tovább tart, mint gondoltuk – felelte a féltünde. – Marcus és a többiek még odalenn vannak, és segítenek kimászni a foglyoknak, de nagyon lassan megy. Legyengültek, és néhányukat úgy kell majd felhúzni.
Amikor Praji is odaért, Harry odaszólt neki:
– Szerezz kötelet, kössetek rá hurkot, aztán hozz ide négy erős férfit, aki felhúzza a gyengébb rabokat a kútból!
Miután a zsoldos elsietett, a fiú megvonta a vállát.
– Amúgy is: az egyik lehetőség tizenkilenc, a másik egy híján húsz; vagy itt várunk, vagy odakinn az öbölben.
– Nicholas és Amos valószínűleg épp most köti el azt a hajót – bólintott Calis.
– Legyen szerencséjük! – Harry felpillantott az égre. Épp akkor kelt fel a második hold, de a harmadik is fenn lesz egy órán, belül. – Nemsokára nagyon világos lesz. – Egyszerre három telihold nagyon ritka esemény volt, és a „három holdas világosság” kifejezés majdnem nappalit jelentett. – Nem nagyon tudunk lopakodni ma éjszaka – jegyezte meg a fiú. – Egyébként mi az a tűz? – kérdezte.
– Attól tartok, rossz hír – válaszolta a féltünde. – Anthony szerint valami gonosz járvány született ott, amit csak a tűz pusztíthat el. Ha nem gyújtottuk volna föl Dahakon birtokát, ebben a városban mindenki meghalt volna egy, de legfeljebb két hónapon belül, és a menekülők továbbhurcolták volna a betegséget. Azt mondja, a fél kontinens lakosságát kiirthatta volna, mire lezajlik.
– Te jó ég! Ez szörnyű! – fintorodott el Harry. Nos, hamarosan néhány kíváncsi katonát üdvözölhetünk errefelé. – Megszemlélte huszonegynéhány betegnek látszó foglyot, de csak egyetlenegyet ismert fel közülük, akivel időnként együtt focizott.
– Hogy vagy, Edward? – térdeit le mellé.
– Nem túl jól, úrfi – felelte, miközben megpróbált kipréselni magából egy bátor mosolyt. – De hamar rendbe jövök most, hogy szabadok vagyunk.
A fiú nyúzottnak tűnt, és Harry látta, hogy nemcsak testben, lélekben is megtört. A rabságban olyan rémségeket élt át, amiket a rajtaütés előtt el sem tudott volna képzelni. Az, hogy megszabadult láncoktól, még nem törölte el az emlékeket.
– Örülnék, ha segítenél – mondta Harry. – Képes vagy rá? – A fiú bólintott, ezért folytatta: – Segíts odajuttatni a többieket a bárkákhoz! Kezdd a legtávolabbival, rendes embernek látszik!
Edward talpra állt, és odament egy üres tekintettel maga elé bámuló fiatal lányhoz.
– Felkelni, mindannyian! Hallottátok az úrfit. Oda kell jutnunk a bárkákhoz. Hazamegyünk! – mondta kissé hüppögve, de ez a mondat megtette a magáét.
A többi fogoly is felkászálódott, és lassan odavánszorogtak a várakozó hajókhoz. Újabb ember bukkant elő a kútból, és Harry odaszaladt, hogy egyenesen a bárkákhoz irányítsa. Aztán lekiáltott a kútba:
– Itt vagyunk a hajókkal! Fel tudnátok gyorsítani az ütemet?
– Megpróbáljuk, de nagyon gyengék – visszhangzott Marcus hangja a sötétből.
– Kötünk egy hurkot, hogy felhúzhassuk vele azokat, akik nem tudnak mászni.
– Rendben.
Az idő csigalassan telt, míg a kiszabadított foglyok felvánszorogtak a létrán. Aztán megérkezett Praji, Vaja és még két férfi a kötéllel, és leeresztették a kútba, hogy a leggyengébbeket is felhozzák.
Harry visszatért a hajókhoz.
– Amint jelt adok, ellökitek azokat a bárkákat, amik már tele vannak, és elindultok az öbölbe – mondta Tukának. – A kikötő bejáratánál várjátok meg Nicholast!
– És mi lesz a folyón felfelé menetellel, sab? – kérdezte a kis ember.
– Később, barátom, később. – Aztán szórakozottan hozzátette: – Még egy megállónk lesz.
Egy darabig mindketten ott álldogáltak, és némán bámulták, hogyan ég porrá Dahakon mágus, a hadúr legfőbb tanácsadója birtoka.

 

– Mi az? – kérdezte Amos.
– Úgy néz ki, mintha égne az öböl túloldala – felelte Nicholas.
– Remélem; ez nem rossz hír a barátaink számára.
– Emiatt ne aggódj! Figyeld csak!
Most már mos is látta, mit mutat a fiatalember.
– Mindenki a fedélzetre! – bődült el. – Készüljetek az átszállásra.
A begala egy kereskedő játékszere volt, aki mind üzleti célokra, mind szórakozásra használta. Akár hét-nyolc utas is kényelmesen elfért a három kis kajütben; mindamellett tekintélyes rakományt tárolhattak odalenn. Teljes szélnél lassúnak bizonyult, hátszélnél viszont szinte száguldott. És Amos úgy fordította, hogy besorolhassanak a kikötőből másodikként távozó hajó mellé.
Az elsőt – a Királyi Sirály másolatát – néhány perce pillantották meg. A Királysas hasonmása viszont most bukkant fel, és Amos felzárkózott mellé. Kiszámolta, hogyan vinné ki egy képzett kapitány a hajóját az öbölből. Hátszélben kellene maradnia, hogy távol tartsa magát a végzetes sziklazátonyoktól, amelyek az öböl keleti oldalát jelentő félszigetet alkották. Bár a fényes holdak hátrányosak voltak, mert nehezen maradhattak észrevétlenek – mint ahogy Harry szerette volna, Amos számára ez hasznosnak bizonyulhatott.
A legénység sürgölődni kezdett. Ugyan idegen vitorláson voltak, de tapasztalt matrózok lévén, mióta a fedélzetre léptek, azzal töltötték az időt, hogy megismerkedjenek a kötélzettel és az árbocokkal. A két őr, akit fedélzetre lépésükkor elfogtak, sértetlenül, bár rémülten és megkötözve feküdt a raktérben.
A begala ragadozó módjára szökkent előre. Ghuda kötélre erősített csáklyával állt az orrban; mellette három másik férfi. Összességében a nagyherceg harminc emberéből tizenketten várakoztak arra, hogy összeakasszák a két hajót, a többiek pedig körülöttük nyüzsögtek. Nicholas imádkozott, hogy a meglepetés segítségével legyűrhessék az ellenséges hajót, mielőtt irányt változtathatna. Nem tudták, hány tagja lehet a legénységnek, de Amos úgy ítélte, hogy legalább harminc matrózra van szükségük, azonkívül valószínűleg ál-rabok és katonák is vannak a fedélzeten.
Figyelmeztetés harsant odafentről, amikor az árbocon elhelyezett őrszem észrevette őket. Egy íjász azonnal el is némította, miközben Ghuda meglendítette és eldobta a csáklyát. A többiek is követték a példáját, és féltucatnyi ember már át is ugrott a korlátról a magasabban fekvő fedélzetre, és kivont fegyverrel ellenfél után nézett. Nicholas felmászott a kötélzeten, és átvetette magát a másfél méternyi vízfelület fölött, majd megragadta a másik vitorlás korlátját. Már felmászott, amikor egy matróz közeledett felé késsel a kezében. A nagyherceg előbb megölte a feketébe öltözött tengerészt, mint ahogy az megmoccanhatott volna. Körülötte csatazaj dúlta fel az éjszaka csöndjét, és a távolból áthallatszott a másik hajóról érkező kérdezősködés.
Nicholas bízott benne, hogy mindenki teszi a dolgát, ezért a hátsó kajüt bejáratához rohant. Ha pantathiánusok vagy hatalmas szövetségeseik tartózkodtak a hajón, akkor ott kellett lenniük. Berúgta a kapitányi kabin ajtaját. Nagy csattanással nyílpuska lövedéke vágódott az ajtófélfába. A kapitány nyugodtan letette a számszeríjat, és kardot rántott.
– Adjátok meg magatokat! – parancsolta Nicholas, a kapitány azonban csak némán közeledett az íróasztala mögül.
A nagyhercegnek védenie kellett magát az idegen dühödt vagdalkozása ellen. Nicholas elhátrált, aztán ellentámadásba ment át, és a párviadal kezdett komollyá válni. Nicholas ugyan fiatalabb és gyorsabb volt, de az idősebb kapitány is ügyes és tapasztalt fegyverforgatónak bizonyult. A nagyherceg megpróbált az ellenfelére összpontosítani, de hiába: aggódott, hogy mi történik odakint. Tudta, hogy a tervek szerint már kiszabadították a begala két őrét, hogy a hajójuk ne sodródjon a sziklákra, s ezenközben Amos az összes emberével együtt átszállt ide. Mindent vagy semmit játékot játszottak, mert ha visszaverik a rajtaütést, Nicholasék nem tudnak hová visszamenni.
A nagyherceg következő vágása eltalálta a kapitány karját, aki annak rendje a módja szerint el is ejtette a fegyverét.
– Add meg magad! – szegezte a melléhez a fiatalember a kardját.
A férfi azonban kést húzott elő az övéből, és Nicholasra vetette magát. A fiú viszont keményen szorította a kardot, amely így a mellcsont alatt egyenesen ellenfele szívébe hatolt. A kapitány összeesett.
Az érzés, amely végigfutott a nagyherceg karján, amikor az acél csontot és inakat ért, ugyanolyan volt, mint amikor megölte Marcangot, és ez nem kevésbé zavarta a fiút. Nicholas végül kihúzta a pengéjét, és megfordult. Még két kajüt volt ezen a szinten, két egymással szemközti ajtó a kapitány fülkéje mellett. A nagyherceg a jobb oldalit választotta. Jobb lábával berúgta, majd (tanulva az előzőkből) balra ugrott. Mivel nem lőttek rá, óvatosan bekukucskált.
A kabin üres volt. Ugyanezt az eljárást megismételte a másik ajtónál is, ahol viszont a kiröppenő nyíl kis híján eltalálta. Ha nem ugrott volna félre, meghalt volna.
Az ajtónyíláshoz szökkenve egy vállat érzett a gyomrában, ahogy az első tiszt nekiugrott, és felborította. Nicholas szövet hasadását hallotta, és érezte, hogy valami a bordái táján kotorászik, ezért keményen tarkón ütötte a férfit kardja markolatával. Az fájdalmában felnyögött, de mivel tovább folytatta a próbálkozást, a fiú még egyszer fejbe verte. Ekkor elájult, és a nagyherceg végre ellökhette magától.
A nagyherceg felállt, de nagyon sajgott a bal oldala. Ahogy odanyúlt, nedves lett a keze. Lenézett a padlóra, és meglátta, hogy a kés, amellyel az első tiszt megpróbálta megölni, véres. Nicholas megvizsgálta szakadt ingét: a penge csak megkarcolta a bőrét, de nem vágott nagyon mélyre. Nagy levegőt vett, hogy leküzdje rosszullétét, amikor az oldala lüktetni kezdett a fájdalomtól.
Visszament a fedélzetre, ahol Ghudáék már kezdtek felülkerekedni. A feketeruhás védőket legyűrte a meglepetés, és többségük már a padlón feküdt.
Jobbra pillantva látta, hogy Amost két férfi egy sarokba szorítja. Nicholas rohanvást a segítségére sietett, de amikor az admirális védte egyik ellenfele vágását, az megakasztotta a pengéjét, s addig a tátsa akadálytalanul hasba szúrta a férfit.
– Amos! – ordított fel Nicholas, és egy csapással halálra sújtotta a férfit, aki fogva tartotta az admirális pengéjét. Ekkor a másik feketeruhás támadott rá, de a fiú azt is könnyedén leszúrta.
Félrerúgta a sebesültet, és Amos mellé térdelt: Eszméletlen volt, és erőlködve vette a levegőt. A nagyherceg felnézett, és látta, hogy Ghuda éppen ledöfi soros ellenfelét. Nem volt megállás a küzdelemben.
Nicholas felpattant Amos mellől, de rögtön el is esett, amikor valaki megragadta a bokáját. A hátára fordult, és nagyot rúgott a másik lábával, egyenesen a sebesült matróz arcába. Csont recsegett a csizmája sarka alatt, és a férfi felüvöltött.
Nicholas felugrott, és nyakon szúrta a tengerészt. Megpördült, amikor Ghuda odakiáltott neki:
– Ezek fanatikusok! Nem adják meg magukat! .
– Nincs kegyelem! – kiáltotta a nagyherceg. Tudta, ez azt jelenti, hogy mindenkit meg kell ölniük a hajón. Fémes ízt érzett a szájában, ezért köpött egyet, aztán rohanvást megtámadott egy feketeruhást, aki súlyos sebei ellenére ismét felkelt, és hátba akarta támadni Nicholas egyik emberét.
A harc végtelennek tetszett, és a nagyherceg kétszer is meg mert volna esküdni rá, hogy olyasvalakivel küzd, akit egyszer már megölt. Aztán hirtelen csend támadt.
– Ennyien voltak – jelentette ki Ghuda.
Nicholas nehézkesen bólintott. Csorgott róla az izzadtság és a vér, a térde pedig remegett a kimerültségtől. Bal lába tompán lüktetett, az oldala égett. Aztán eszébe jutott: Amos!
Odarohant, ahol az elesett admirális feküdt, és megkönnyebbülten látta, hogy még mindig lélegzik. Ghuda is mellétérdelt, majd így szólt:
– Súlyos az állapota. Szükségünk lesz Anthonyra és a gyógyítói tehetségére.
– Vigyük a kapitányi kabinba! – javasolta Nicholas.
Két matróz gyengéden felemelte Amost, és elcipelte. Amikor a nagyherceg felpillantott, látta, hogy mindenki őt bámulja. Ekkor, ébredt rá, hogyaz admirális sebesülése miatt neki kell elvezetnie a hajót. A Ghuda mellett álló tengerészre nézett:
– Ki a legidősebb köztetek? – kérdezte.
– Azt hiszem, Pickens, fenség – felelte az.
– Pickens! – kurjantotta el magát Nicholas, és egy hang felelt az előfedélzetről.
– Itt vagyok! – Egy harmincas évei végén járó férfi sietett le, mondván: – Igen, kapitány?
– Mostantól fogva ön az első tiszt, Pickens. Tüntesse el ezeket a hullákat a fedélzetről!
– Igenis, kapitány! – felelte az újonnan előléptetett tengerész. Aztán a kimerült és véres legénység felé fordult: – Hallottátok a kapitányt! Mire vártok még? Dobáljátok át azokat a hullákat a korláton!
– Te jól vagy? – kérdezte Ghuda a fiútól.
– Ez semmiség – pillantott véres ingére Nicholas. – Inkább Amos miatt aggódom.
– Szívós fickó – mormogta a zsoldos, de nyilvánvaló volt, hogy ő is aggódik.
– Sokat tanultam Amostól ideúton, és már előtte is vitorláztam néha; csak reménykedhetek, hogy nem fogom túlzottan elfuserálni a dolgot – jegyezte meg a fiú.
Ghuda lehalkította a hangját:
– Csak mondd meg a te Mr. Pickensednek, mit akarsz, aztán hadd törje a fejét ő a többin!
– Jól hangzik – kacsintott rá félig mosolyogva, félig elhúzva a száját Nicholas.
Egy matróz szakítottá félbe őket:
– Fen... izé, kapitány, rabokat találtunk odalenn.
Nicholas elindult a tengerész után, de közben hátrakiáltott:
– Mr. Pickens!
– Igen, kapitány?
– Amint befejezték a takarítást, fordítsa vissza a hajót a város felé!
– Igenis, kapitány.
– Lehet, hogy működni fog a dolog – mosolygott a nagyherceg savanyúan Ghudára.
A fedélzeti rakodónyíláshoz siettek. Három szinttel lejjebbről tucatnyi arc kukucskált fölfelé. Egyikük sem szólalt meg.
– Ezek most a mi embereink, vagy a hasonmások? – tűnődött Ghuda.
– Fogalmam sincs – felelte Nicholas határozatlanul. – Zárjátok be őket! Majd kitaláljuk, miután felvettük a többieket.
Amikor felegyenesedett, érezte, hogy a hajó megremeg alatta. A legénység végzett a holttestek kidobálásával, és ismét a hajó irányításával törődött. Ghuda megbökte a fiatalembert, és felfelé intett. Nicholas elértette a célzást. Kelletlenül visszament a kapitányi hídra; mint parancsnoktól, elvárták tőle, hogy ő felügyelje a hajó körüli teendőket.
Felmászva a létrán látta, hogy Pickens a kormány előtt áll, amelyet egy matróz kezel.
– Vitorlákkal forduláshoz felkészülni! – kurjantotta el magát a tiszt. – Jobbra fordulj! Mindenki a helyére!
A matrózok mindannyian kijelölt helyükre siettek.
Pickens így folytatta:
– Ez a hajó átkozottul hasonlít az igazira, kapitány. Nem látok különbséget, pedig tíz évig dolgoztam a Sason.
– Hogy állunk? – tudakolta Nicholas.
– Hat sebesült, három halott. Ha még tíz percet késlekedünk, zátonyra futottunk volna. Ahhoz képest egész jól állunk.
– Remélem, igaza van – mondta a nagyherceg halkan.
Miközben Nicholas csak állt ott mozdulatlanul, együtt imbolyogva a hullámokkal, figyelmeztetés hangzott az árbockosárból, hogy másik hajó van a közelben. Nicholas ereiben lüktetni kezdett a vér, de Pickens megnyugtatta:
– Ne aggódjon, kapitány! Nem megyek neki a begalának visszaúton. – Aztán felemelte a hangját: – Szélzsákot kitenni!
A nagyherceg elmosolyodott, újonnan kinevezett elsőtisztje pedig visszafordult hozzá:
– Miért nem megy le, és kötözteti be azt a sebet?
– Öné a híd, Mr. Pickens – bólintott Nicholas.
– Igenis, uram! – tisztelgett a férfi.
A nagyherceg elhagyta a hidat, és lement oda, ahol a katonák a sebesülteket ápolták. Az egyikük meglátta, és kérés nélkül is lesegítette róla a tunikáját. Nicholas félrenézett, amíg a férfi a sebét nyomkodta, aztán felemelte a kezét, hogy a bordái köré tekerhessék a tiszta kötést.
Közben magában imádkozott, hogy Harry és a többiek is simán elvégezzék a dolgukat.

 

Harry a bárka alacsony kajütjének védelmébe húzódott a nyílzápor elől. Calis nyugodtan felállt, és megeresztett egy válaszlövést, majd amikor a felhangzó sikoly igazolta a találatot, ismét leguggolt.
– Négyen vannak – mondta a földön hasaló Praji. – Az ember azt gondolná, hogy ebből tanulnak, és visszavonulnak.
Harry (a fekvő Praji fölött) odaszólt Tukának:
– Meddig csorgunk még?
– Azt hiszem, úgy száz métert, sab.
Lefelé sodródtak a folyón, miközben a tűz kivizsgálására érkezett lovas íjászok lövöldöztek rájuk. Az első sorozatba egy hajós belehalt, de azután mindenki fedezékbe vonult.
– Marcus! – kurjantotta el magát Harry.
– Igen? – jött a válasz a második bárkáról.
– Hogy vannak az embereid?
Pillanatnyi csend után Marcus visszakiabált:
– Van egy sebesültünk, de nem vészes.
Ekkor Calis szólalt meg:
– Marcus! Van két különösen jó célpont: kirajzolódnak a körvonalaik a felkelő hold előtt.
– A bal oldalit vállalom – felelte ő.
– Háromra – kiáltotta a féltünde. – Egy, kettő, három! – azzal felállt és tüzelt. Harry hallotta, hogy válaszképpen egy másik íj húrja is pendül: Marcusé. Kettős ordítás verte fel az éjszaka csendjét, és nem érkezett több ellenséges nyílvessző.
Harry tízig számolt, majd parancsot adott.
– Az evezőkhöz! Most!
A hajósok az evezőkhöz ugrottak, amelyeket behúztak, amikor lövöldözni kezdtek rájuk. Az evezővillába tették őket, és sebesen lapátolni kezdtek, miközben a kormányosok visszairányították a bárkákat a folyó közepére. Kis idő múlva ismét szabályos sorba rendeződtek. Harry ekkor folytatta a kérdezősködést:
– Mindenki jól van?
A kérdés hajóról hajóra vándorolt, és hamarosan megérkezett a felelet: egy ember meghalt az első lövéstől, és még két sebesült volt, de egyikük állapota sem súlyos. Harry visszasétált az orrba, ahol Brisa még mindig a kajüt mögött kucorgott.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Halálra rémültem – csattant fel a lány. – De ettől eltekintve, semmi bajom.
A fiú letérdelt mellé.
– Hamarosan minden rendbe jön.
– Már ha a barátod és vidám kis csapata el tud foglalni egy mozgó vitorlást... Ne feledd, hajók közelében nőttem fel! Nem ígérem, hogy addig nem veszek levegőt – rázta meg a fejét.
– Minden rendben lesz – fogta meg Harry a lány kezét.
Brisa mosolyogni próbált:
– Remélem.
Az öbölbe érve jó ütemben haladtak, bár a széles fenekű folyami hajók kissé hánykolódtak a hullámokon.
– Örülök, hogy nem ezekkel kell átvágnunk a nyílt tengeren – jegyezte meg a fiú.
Praji és Vaja az alacsony kabin melletti korlátba kapaszkodva álltak.
– Pedig szerintem mókásan hangzik – mondta Praji.
– Ha esetleg eddig nem vetted volna észre, a barátomnak kicsit elferdült humorérzéke van – húzta el a száját Vaja.
– Észrevettem.
Ekkor kiáltások hangzottak fel hátulról, ezért Harry megfordult. A kiáltások ismétlődtek, és végül Marcus hangja közvetítette őket:
– Követnek bennünket.
– A fenébe! – bosszankodott Harry, miközben Prajit félretolva hátranyomakodott a kormánylapáthoz. – Hányan vannak, és milyen vessze? – kiáltott oda Marcusnak.
– Hárman, pár száz méterre tőlünk – felelte ő. – Fegyveresekkel teli dereglyék.
Harry sietve mérlegelte a lehetőségeiket, majd így szólt:
– A legtöbb harcosunk az első két hajón van. Húzódjatok ki jobbra, és engedjétek el a többieket! – kiabált át Marcusnak. – Neked és Calisnak kellene elijesztenetek az üldözőket.
– Nincs túl sok helyünk harcolni – nézett körül Praji. – Szólj a lánynak, hogy ugorjon át egy másik bárkára, amikor elhaladnak mellettünk.
– Jó ötlet – helyeselt Harry. Mielőtt még Brisa tiltakozhatott volna, átszólt Marcusnak: – Ültessétek át Margaretet és Abigailt egy szomszédos hajóra, és rajtuk kívül is mindenkit, aki nem tud harcolni.
A fiú nem foglalkozott Margaret durva megjegyzésével, amellyel a harci képességei lekicsinylését kifogásolta. Csak annyit mondott:
– Le vagy gyengülve, úgyhogy fogd be a szád!
Aztán a közeledő Brisa felé fordult. Mielőtt a lány megszólalhatott volna, ráirányította a mutatóujját:
– És te is átszállsz. Nincs időm vitázni.
Brisa megtorpant, nagyokat pislogott, aztán hevesen megölelte a fiút. Megcsókolta, majd felmászott a kabin tetejére, és a lehető legközelebb húzódott a szomszédos bárkához.
– Szeretlek, te ostoba. Meg ne ölesd magad!
Azzal könnyedén átszökkent az egy-két méterre levő másik hajó fedélzetére.
– Én is szeretlek – mondta Harry.
Azzal kardot húzott, és hátrasietett a hajó tatjába. Még látta, hogy Abigail és Margaret a mellettük elhúzó hajón ülnek, aztán kiáltozást hallott a sorban tizedik bárka felől.
– Lőnek rájuk – közvetítette Marcus az üzenetet.
Calis felmászott a kajüt tetejére.
– Nincs hosszú íjuk – állapította meg.
Marcus is fölmászott. Az evezősök eszeveszetten lapátoltak, hogy megelőzhessék őket. A két íjász egyszerre feszítette meg a húrt, egy szerre engedte útjára a nyílvesszőt, és az üldözők két embere egyszerre bukott föl. A dereglyékben azonnal visszafelé kezdték húzni az evezőket. Harry felnevetett.
– Ez biztosan elveszi a kedvüket egy kis időre – mondta Calis. – Már ha nem jönnek rá, hogy fogytán a nyilunk – veregette meg a tegezét.
Ekkor kiáltás hangzott elölről:
– A Királysas!
Harry megfordult, és nagyon megkönnyebbült, amikor meglátta a hajót. Szélbe fordulva megkurtította a vitorláit, hogy lelassuljon, és átszállhassanak a bárkákról.
– Fel kell tartanunk az üldözőket, amíg átrakodunk – jelentette ki Harry.
– Sab, mi lesz velünk? – kérdezte Tuka.
– Előbb meg kell mentenünk az életeteket, aztán ráérünk azon aggódni; hogyan tegyünk partra benneteket.
Tuka bólintott, de látszott rajta, hogy a beígért tíz hajó elvesztése, amelyeknek ő parancsolhatna, nagyon elkeseríti. Amikor Harry észrevette ezt, hozzáfűzte:
– Ne aggódj! Gondoskodunk róla, hogy neked is megérje. Megfizetünk azért, hogy hazajuttasd a rándzsánát az apjához.
A kis ember megpróbált örülni, de látszott rajta, hogy nem győzték meg az elmondottak.
Amikor az első bárka odaért a tengerjáró oldalához, leeresztették a teherhálót. A zsoldosok és a hajósok kinyitották a rakományt rejtő fülkék tetejét, és a vízbe dobálták az árut. Őrülten siettek a hazavezető úthoz szükséges dolgok átrakodásával, és amikor végeztek, felmásztak a vitorlás oldalán lelógatott köteleken.
Néhányan várják meg a második bárkát, és segítsenek nekik! – parancsolta Harry.
Két hajós megállt a kötélen, amíg az első bárkát ellökték a Királysas oldalától, aztán leereszkedtek a helyére álló második fedélzetére, és segédkeztek a kipakolásban.
Az üldözők egy darabig a közelben keringtek, aztán az egyikük megfordult, és elment.
– Visszavonulnak? – csodálkozott Harry.
– Nem – felelte Calis. – Nem hinném. Szerintem erősítésért mennek.
A bárkák egymás után a vitorlás mellé álltak. A segéderők kihasználásával gyorsan ment a rakódás. Nicholas aggódva figyelte a fedélzetről az odalenn sürgölődőket, mivel már hozzá is eljutott a történtek híre. Pickens tájékoztatta, hogy amint kiadja a parancsot, perceken belül indulhatnak, de eltart majd egy ideig, amíg kijutnak az öbölből.
Ekkor a nagyherceg meglátta a fedélzetre mászó Margaretet és Abigailt: a két lány két gyengébb rabnak segített átjutni a korláton. Odasietett, hogy segíthessen nekik, aztán a kezét nyújtotta feléjük, hogy megkapaszkodhassanak benne. Mindketten melegen üdvözölték, de Abigail mindjárt elfordult, és a kis bárkákat bámulta.
– Marcus? Vajon minden rendben lesz vele?
Nicholason féltékenység és megkönnyebbülés keveréke hullámzott át, de aztán mindkét érzelemről megfeledkezett, amikor odakiáltottak neki:
– Kapitány! Egy hajó felvonja a horgonyt!
– Hol van? – tudakolta.
– A tattól balra!
A nagyherceg hátrasietett. Most már ő is látta a holdak fényénél, hogy egy hajó vitorlát bont.
– Meddig tart? – kérdezte Pickenstől.
– Legjobb esetben is tíz percen belül elindul. És legfeljebb kétszer annyi idő, amíg utolér bennünket.
– Hány bárka van még hátra? – szólt le.
– Kettő – érkezett a válasz.
Odasietett a hajó oldalához, ahol a matrózok és zsoldosok igyekeztek kiüríteni a teherhálót, hogy ismét leereszthessék az utolsó előtti fordulóhoz. Kihajolt a korláton, és lekiáltott:
– Harry!
– Tessék?
– Kinél van a pénz?
– Itt van nálam!
– Akkor fogd, és szálljatok át! Hagyjátok a csodába a többi rakományt. Mindenki jöjjön át a fedélzetünkre. Indulunk.
– De kapitány! – tiltakozott a rándzsána. Az én holmijaim még a bárkán vannak.
– Majd veszünk önnek néhány új dolgot, ha megérjük – felelte Nicholas. Majd Margaretre és Brisára nézve így szólt: – Tudom, hogy rátok számíthatok. Margaret, ő Brisa; Brisa, ő Margaret. Megtennétek, hogy lekíséritek a rándzsánát az Amosétól balra lévő kajütbe?
A két lány közrefogta a rándzsánát és szolgálóit, és elindult. Hamarosan Harry, Calis és Marcus is megérkezett, a Shingazi aranyát tartalmazó nehéz ládát vonszolva. Nakor és Anthony az utolsók között szálltak át, aztán Nicholas kiadta a parancsot:
– Mr. Pickens! Tűnjünk el innen!
Utasítások szálltak a levegőben, míg a nagyherceg körülnézett. A crydee-i katonák és matrózok rohanvást teljesítették Pickens parancsait. Praji zsoldosai az egyik oldalon álltak, a Tuka által felbérelt folyami hajósok pedig a másik oldalon gyülekeztek.
– Csak ne legyenek útban! – kiáltott oda nekik Nicholas, majd Prajihoz fordult. – Még lehet, hogy az embereidnek tényleg harcolniuk kell. – Amikor némelyikük morgolódni kezdett, a nagyherceg rájuk szólt: – Hiszen ezért fizetünk benneteket! – Azzal sarkon fordult, és felsietett a kapitányi hídra.
– Mr. Pickens, sikerülni fog? – kérdezte, amint felért.
– Szoros lesz – felelte a tengerész. Aztán hátralesve a válla fölött elvigyorodott: – De a mi sodrunkban kell majd haladniuk.
Nicholas visszamászott a főfedélzetre. Éppen megfordult, hogy mondjon valamit a többieknek, amikor hirtelen összeesett.

 

Nicholas az első tiszt kabinjában tért magához. A kerek ablakon besütött a nap, s ebből a fiú tudta, hogy jócskán átaludta a pirkadatot. Amikor fel akart kelni, érezte, hogy az oldala merev és forró. Amikor alaposabban megvizsgálta magát, kiderült, hogy valaki átkötözte a sebét, és ágyba dugta őt.
Felhúzta a nadrágját, aztán kinyitotta az ágy mellett álló tengerészládát. A kajüt előző lakójának csak egy fekete tunikája volt. A nagyherceg jobb híján azt vette fel, de végül egész tűrhetően illett rá. Felhúzta a csízmáját, aztán nehézkesen kinyitotta az ajtót.
Mielőtt felment volna a fedélzetre, átkukkantott a kapitányi kabinba, ahol Amos feküdt. Az admirális már egészségesebben lélegzett, de még mindig nagyon sápadt volt. Nicholas néhány pillanatig nézte, aztán sarkon fordult és magára hagyta a beteget.
A főfedélzetre érve látta, hogy emberek csoportjai álldogálnak odafenn, mások pedig a puszta deszkákon alszanak. Marcus, Anthony, Harry és Ghuda a hídra vezető létra tövében állt, Praji és Vaja pedig a túloldalon beszélgetett a zsoldosokkal.
– Mi folyik itt? – kérdezte a nagyherceg, amikor Marcus mellé ért.
– Van néhány problémánk – felelt Harry.
– Például?
Ghuda körbepillantott.
– Nos, Calis odafenn van a hídon arra az esetre, ha Praji és barátai túlzottan erőszakossá válnának a partraszállással kapcsolatban.
Nicholas is körülnézett, hogy képet alkothasson az eseményekről.
– Mikor hagytuk el a félszigetet?
– Tegnap, kicsivel alkonyat előtt.
– Mennyi ideig aludtam? – tudakolta a nagyherceg.
– Tegnapelőtt éjjel hagytuk el a Kígyó-folyó Városát. Most dél múlt – tájékoztatta Marcus.
– A sebed komolyabbnak bizonyult, mint hitted – mondta Harry.
– Anthony kitisztította, aztán ágyba dugott téged. Öt perccel később kezdődtek a bajok.
– Meséljétek el, de röviden! – kérte Nicholas, miközben a zsoldosokat figyelte.
– A folyami hajósok kezdték – mondta Ghuda. – Úgy óbégattak, mint egy fürdős kurva, hogy most mi lesz a családjukkal, meg hogy nem is fizettük meg őket azért, hogy átkeljenek az óceánon.
– De miért nem kötöttetek ki, és tettétek partra őket, miután kiértünk az öbölből?
– Én akartam – tárta szét a karját Marcus –, de Anthony és Calis ragaszkodott hozzá, hogy Pickens eredjen a másik hajó után.
– Aztán a zsoldosok is morogni kezdtek – fűzte hozzá Ghuda.
– Azt állították, hogy elraboltuk őket. A dolgok még súlyosabbra fordultak a múlt éjjel, amikor csapra ütöttünk egy hordó bort. Azt gondoltuk, talán az megnyugtathatja őket, e helyett azonban mindenki még feszültebb lett. Mint egy kitörni készülő vulkán.
– Lássuk csak, mit tehetek! – mondta Nicholas.
Felmászott a kapitányi hídra, s ott találta az íjára támaszkodó féltündét.
– Miért nem tettétek partra a hajósokat meg a zsoldosokat?
– Azt hiszem, jobb lesz, ha én itt maradok, arra az esetre, ha Praji barátai még bosszúsabbá válnának. Anthony odalenn van a legénységi szálláson. Ő különben is érthetőbben el tudja magyarázni a dolgot.
– És Praji? – kérdezte Nicholas.
– Vele semmi baj. Szerintem a barátai sokkal komolyabb gondot okoznának, ha nem igyekezne türelemre inteni őket. Azt hiszem, egész jó kapitánynak tart téged, és meg akarja várni, mit mondasz – mosolygott Calis.
Nicholas lement a létrán, és odasétált Prajihoz.
– Kapitány! – mondta a zsoldos, mintegy üdvözlésképpen.
– Fogalmam sincs, mi folyik itt, de a szavamat adom: aki partra akar szállni, azt még napnyugta előtt csónakba rakjuk, és tekintettel a váratlan nehézségekre, kap némi plusz pénzt.
A Praji körül gyülekező férfiak láthatólag azonnal megnyugodtak. Nicholas intett Calisnak, hogy csatlakozzon hozzá. A féltünde mögött azonban észrevette a nyúzott ábrázatú első tisztet.
– Mr. Pickens! – szólította meg.
– Igen, uram?
– Ön már másfél napja szolgálatban van?
– Igen, uram.
– Menjen le, aludjon egyet! De előtte válasszon ki egy embert, aki átveszi a helyét! Nekem egy kis ideig még odalenn lesz dolgom.
– Igenis, uram – felelte a férfi némiképp megkönnyebbülten.
– Harry! – hívta oda a barátját a nagyherceg.
– Igen, Nicholas?
– Menj fel a hídra! A te felelősséged lesz, hogy ne fussunk zátonyra! Te leszel a másodtiszt.
– Igenis, kapitány! – felelte borongós mosollyal a fiú.
A nagyherceg intett Marcusnak és Ghudának, hogy kövessék, aztán elindultak lefelé a legénységi szállásra. Anthony látta el a kiszabadított foglyokat, akik aludtak vagy halkan beszélgettek. Abigail és Margaret segített neki.
– Hogy vagytok? – érdeklődött Nicholas.
– Hát felébredtél? – örült meg Anthony.
A nagyherceg már majdnem tett valami csípős megjegyzést az értelmetlen kérdés hallatán, de ekkor meglátta az ifjú varázsló szemét. Fekete karikák éktelenkedtek körülötte, és az arca is beesettnek tűnt.
– Mikor aludtál utoljára?
– Úgy nagyjából egy nappal az indulás előtt – vont vállat Anthony. – Nem emlékszem pontosan. Annyi dolgom volt.
– Mondtam neki, hogy pihennie kellene, de oda sem figyel rám – jegyezte meg Margaret bosszúsággal vegyes csodálattal.
– Hogy vannak a foglyok?
– Mindannyian jól. A legrosszabbon túlestek, amikor pihenhettek és ehettek. Az élelmiszer nagy részét sikerült átrakodnunk, de azért be kell osztanunk az adagokat.
– És Amos? – halkította le a hangját Nicholas.
– Rosszul – felelte Anthony. – Mindent megtettem, amit tudtam, de mély volt a sebe és sok vért vesztett. De nagyon erős a korához képest, a testén húzódó rengeteg heg pedig arról tanúskodik, hogy nem ez lenne az első eset, amikor egy csaknem biztosan halálos sérülést túlélne. Amennyiben egy-két napon belül felébred, túl van a nehezén. De ha tényleg felébred, akkor sem lesz olyan állapotban, hogy irányítsa a hajót; a kapitányi tisztet még legalább egy hónapig neked kell ellátnod, Nicholas.
A nagyherceg bólintott.
– Mi az oka annak, hogy nem tettétek partra a zsoldosokat meg a folyami hajósokat?
Anthony és Calis összenéztek, aztán Anthony felelt:
– Azt sem tudom, hol kezdjem. – Úgy látszott, ereje végén jár, ezért Nicholas hagyta, hadd szedje össze magát, – Nem hagyhatjuk, hogy a másik vitorlás túlzottan nagy előnyt szerezzen. Annyit sem akartam kockáztatni, hogy lassítanunk kelljen, amikor leengedünk egy csónakot.
A hangja komoly aggodalmat sugallt, így a nagyherceg csak annyit mondott:
– Folytasd!
– Rosszabb a helyzet, mint amit el tudtunk képzelni, Nicholas. Nakor elmesélt néhány dolgot, amiről nem hiszem, hogy tudod, hogy tudom. – Az ifjú varázsló Marcusra nézett, aki visszabiccentett. – Nem tudok mindenről – van valami, amiről csak a királyi család hallhatott, és ez jól is van így –, de amiről tudok, az is elegendő ahhoz, hogy halálra rémisszen.
– A pantathiánusok létrehoztak egy betegséget: borzasztóbb, mint amit valaha is láttam.
– Miért?
– Nincs gyógymódja – felelte Anthony keserűen. – A legszörnyűbb feketemágiával alkották. Azok a lények a saját népükből valók: azért alkották őket, hogy behurcolják a járványt a Királyságba.
Nicholas behunyta a szemét.
– Ez... valami borzalmas értelmet ad mindennek. Egy halálkultusz követői boldogan meghalnak azért... hogy előrevigyék az ügyüket.
– Nem tudom, hogyan működik a betegség – folytatta a varázsló. – Láttam néhány kudarcukat. Rémes volt.
– De azt tudod, hogy gyógyíthatatlan?
– Nakor úgy gondolja, márpedig ő többet tud a mágiáról, vagy ha úgy jobban tetszik, trükkökről, mint én – mosolyodott el halványan. Talán Pug, vagy Dala és Kilian tapasztaltabb papjai, esetleg az ishaposok... nem is tudom. De nem hinném, hogy lenne rá időnk.
– Hogyhogy?
– Ez csak egy... megérzés. Szerintem a ragály gyorsan terjed. Annak alapján, amit láttam, a betegek gyorsan meghaltak. A külső bőrük állapota (a valódi bőrük felett húzódó emberi bőré) és a többi sérülés, amit a fertőzés okozott, azt mutatja, hogy senki sem élhet néhány napnál tovább, ha kitört rajta a kór. Fogalmam sincs, hogyan terjed; Nakor a lényekkel van, hátha rájön valamire velük kapcsolatban.
– Biztonságos ez a számára? – riadt meg Nicholas.
– Annyira, mint bárki másnak – felelte Anthony.
– Hol vannak?
– A raktérben. Arrafelé odajuthatunk- mutatott az ifjú varázsló egy kis ajtóra.
Nicholas bement rajta, és egy újabb ajtóhoz vezető kis folyosón találta magát. Odasietett, és azt is kinyitotta. A háta mögül hallotta, hogy Anthony maradásra inti a többieket.
A nagyherceg a második teherfedélzeten találta magát. Csak a rakodónyílás rácsa engedett be némi fényt. A raktér legalsó szintjét szállásféleséggé alakították, amely egy nyitott hombárfedélen keresztül kapott levegőt. Nicholas most vette észre, hogy készleteik nagy részét ezen a fedélzeten halmozták fél.
– Hol a rakomány többi része? – kérdezte.
– Odafenn – válaszolta Anthony. – Nakor és én nem engedtük, hogy lehozzák. Túl veszélyes lett volna.
– Lám csak; Nicholas! – hallatszott egy ismerős hang lentről.
A nagyherceg lenézett. Nakor ott ült egy üres ágyon, és az embereket bámulta, akik az ágyak felén pihentek. Semmi szokatlan nem látszott rajtuk; Nicholas döbbenten ismerte fel néhányukat, akiket Crydee városában és kastélyában látott.
– Én... ez döbbenetes – mondta halkan.
– Kezded már érteni? – szólalt meg Anthony. – Ezek a teremtmények visszatérhetnének a Királyságba, és akadálytalanul mozoghatnának közöttünk, terjesztve a járványt, míg a fél Nyugati Birodalom meg nem fertőződne. Még ha apád befolyására Csillagdokk és a templomok meg is birkóznának a problémával, évekig zűrzavar lenne a Királyságban, miután ezek a lények partra tették a lábukat.
– Nakor – pillantott le Nicholas –, megtudtál valami hasznosat?
– Igen – felelte a kis emberke. – Eresszetek le egy kötelet!
A nagyherceg körülnézett, és látta, hogy az egyik falon egy kampóhoz erősített kötél lóg. Leeresztette, és az isalani fölmászott. Amikor Nicholas mellett állt, felhúzta a kötelet, mondván:
– Alapvetően ártalmatlanok, amíg ki nem tör rajtuk a betegség.
A nagyherceg lepillantott a felfelé fordított arcokra. Néhányan szégyenlős mosolyt villantottak rá. Mások félénken üdvözölték. A fiatalember elfordult.
– Idegesít, ha rájuk nézek – mondta, majd visszasietett a legénységi szállásra, ahol Ghuda és Marcus várták. A valódi foglyok látványától, hogy mennyire kimerültek és betegek az őket ért megpróbáltatásoktól, a fiú ismét képes volt távlatokból szemlélni a helyzetet.
– Ez a gond – jelentette ki Anthony.
– Micsoda?
– Hogy meg kell ölnünk azokat a lényeket.
– Mi? – kérdezte Nicholas.
Nakor egyetértőleg bólintott.
– Meg fognak betegedni. Még hetekig nem, hiszen nem lenne jó, ha kitörne rajtuk a betegség, mielőtt a Királyságba érnek, igaz? De lehet, hogy már most is fertőzőek. Nem tudom, hogyan; csak annyi bizonyos, hogy továbbterjed a dolog. Egyes templomok szerint gonosz szellemek okozzák, mások szerint a fertőzött levegő. Az én elméletem az...
– Miért muszáj meggyilkolnunk őket? – szakította félbe Nicholas. – Miért ne tegyük ki őket egyszerűen valahol egy szigeten?
– Nem tudjuk, nem üldöznek-e minket – magyarázta Marcus. – Nem lenne értelme otthagyni őket egy szigeten, ha azok, akik követnek bennünket, másnap felszednék őket. Lehet, hogy nem juttathatnák be a hamis Margaretet vagy Abbyt apád palotájába, viszont könnyedén bevihetnének harminc ragályhordozót Krondorba.
– Hogyan csináljuk? – kérdezte Nicholas.
– Nem lesz egyszerű – mondta Nakor. – Engem nem könnyű megölni, ráadásul a hajón lévők közül bárkinél tovább maradhatok a fertőző lények mellett anélkül, hogy én is megbetegednék, szóval nekem kell lemennem. Belekeverhetek valamit a vizükbe, amitől elalszanak, mégpedig nagyon mélyen. Ha leeresztitek a teherhálót, én mindegyiküket belecibálom, ti pedig kidobjátok őket a hajóból.
– Nem keverhetnél inkább olyasmit a vizükbe, ami fájdalommentes halált okoz? – tudakolta Nicholas.
– Nem – ingatta a fejét Nakor. – Túl veszélyes lenne. Lehet, hogy a haláluk felszabadítja a fertőzés folyamatát. Ezt nem tudhatjuk előre. Úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennünk. Legszívesebben elégetném a tetemüket, de ez lehetetlen itt, a tengeren.
– Kegyetlenül hangzik – mondta Nicholas. – Álmukban vízbe fojtani őket...
– Kegyetlen is, fiam – jelentette ki Ghuda. – De az élet gyakran kegyetlen. Ha meg kell acéloznod az akaraterődet, csak gondolj azokra a szerencsétlen halottakra és sebesültekre Crydee-ben!
– Kétlem, hogy ezek a nyomorultak tudnának arról – sóhajtott fel a nagyherceg. – De akkor is igazad van. Csináljuk! – nézett Nakorra.
Az isalani távozott.
– Meg kell állnunk, hogy partra tegyük a folyami hajósokat és a zsoldosokat – folytatta Nicholas.
– Akkor újabb gondok fognak felmerülni – ráncolta a homlokát Ghuda.
– Mégpedig?
Marcus válaszolt:
– Mert nélkülük nem marad elég emberünk, hogy elvezessük ezt a hajót, és elfoglaljuk a másikat is. Ezt is csak azért tudtuk megszerezni; mert nem számítottak rá, hogy megtámadják őket kifelé menet az öbölből. A hamis Sirály látta, ahogy elfoglaltuk a vitorlást. Várni fognak bennünket; tudják, hogy utánuk eredtünk. Közelharcra számíthatunk.
– Gyerünk, beszéljünk velük! – fordult sarkon a nagyherceg.
A fedélzetre lépve látta, hogy a rándzsána és szolgálói a hajó orrában levegőznek. Brisa felügyelt rájuk. A nő szélesen Nicholasra mosolygott, és az egészsége után érdeklődött. A fiatalember a hölgyek felé intett, majd mormogott valami érdektelen választ, miközben továbbsietett a főfedélzetre. Szólt Tukának, hogy gyűjtse össze a hajósokat, és elindult, hogy szembenézzen a zsoldosokkal. Amikor mindenki megérkezett, így szólt:
– A nevem Nicholas. A fia vagyok Arutha conDoinnak, Krondor nagyhercegének.
A hajósok és a zsoldosok üres tekintettel bámultak rá, mert a név és a cím semmit sem mondott nekik. Végül Praji szólalt meg:
– Azt ígérted, hogy jutalmat kapunk és partra szállhatunk, nagyherceg.
– Tudjátok, hogy egy másik hajót üldözünk, amely nagyon hasonlít erre. Nincs időnk, hogy megálljunk, de annyira lelassíthatunk, hogy leeresszünk egy csónakot, amelyben távozhatnak, akik akarnak. – Halk pusmogás kezdődött. – Minden jelenlevőnek kifizetem a jutalmat, amiről beszéltem. – Marcus, hozzátok fel a fedélzetre azt a láda pénzt! – szólt hátra a válla fölött.
Marcus és Ghuda elsiettek. Nicholas folytatta:
– Viszont sokkal többet ígérek azoknak, akik maradnak.
– Mennyivel többet? – érdeklődött Praji.
– Figyeljetek! – felelte a nagyherceg.
Egy perc múlva Ghuda és Marcus visszaért a ládával. Nagyot csattant, ahogy letették a földre. Nicholas kinyitotta. A hajósok kidülledt szemmel bámultak, a zsoldosok pedig felszisszentek a tömérdek arany és drágakő láttán.
– Tuka, vedd ki a ládából, amit az embereidnek ígértem! – parancsolta a nagyherceg.
Az apró termetű kocsis tétován kotorászott a kincshalomban. Végül előhalászott néhány apró ezüstpénzt, és párat a legkisebb aranyérmék közül. Felállt, és odamutatta a kezét Nicholasnak.
– Ennyi jár a hajósoknak, encosi.
A fiatalember bólintott.
– Praji, most te vedd ki az embereid járandóságát!
Praji már nem tétovázott, de neki is egy kezében elfért, amit összeszedett.
– Osszátok szét! – parancsolta Nicholas.
A két férfi engedelmeskedett. Ezután a nagyherceg kivett egy maréknyi aranypénzt, mondván:
– Ezt is adjátok oda!
Praji kivette a kezéből az érméket, és mindenkinek adott egyet. Az emberek egyszerre látszottak meglepettnek és boldognak. Nicholas azonban még nem fejezte be.
– Praji, tartsd a két markod!
A férfi engedelmeskedett, a nagyherceg pedig teleszórta a zsoldos öblös markát arannyal. Praji szeme hatalmasra kerekedett, a hajósok pedig némán tátogtak döbbenetükben.
– Amit az előbb kaptatok, az volt a jutalom. Aki most távozik, azt viheti magával. – Most Praji kezére mutatott: – Akik viszont velem tartanak a szülőföldemre, azok ennyit kapnak, sőt, még többet.
A hajósok és a zsoldosok megint suttogni kezdtek egymás között.
– Nagyherceg, hol van ez a te földed? – kérdezte Praji.
– A Kék-tenger túlsó partján. Háromhavi vitorlázásra, talán kicsivel messzebb is. A világ másik végén.
Hamarosan egy kisebb csoport vált ki a többiek közül. Tuka tolmácsolta a kérésüket:
– Encosi, bár ezeket az embereket is lenyűgözte az ön nagylelkűsége, feleségük és gyermekeik vannak; belehalnának, ha el kellene válniuk tőlük. Azt kérik, hogy tegye őket partra.
– Rendben – mondta, majd a többiekre nézett. – Ti maradtok?
– A világ másik végéig, nagyherceg – felelte a nevükben Praji.
Utasítások szálltak, és előkészítettek egy csónakot. Miközben elindult, hogy szembenézzen a rándzsánával, Nicholas azt mondta Prajinak:
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok agglegény van velünk.
– Mert nincs is – vágta rá a zsoldos. – Csak néhányuk nem hal bele, ha el kell válnia a családjától.
A nagyherceg a fejét rázta. A rándzsána és a szolgálói éppen Margarettel és Abigaillel beszélgettek. Nicholas megszólította a nőt:
– Hölgyem, most készülünk partra küldeni egy csónakot. Öt hajós és három zsoldos fog vele visszatérni a Kígyó-folyó Városába. Ők szolgálnak majd az ön kíséretéül. Elegendő pénzt bocsátok a rendelkezésére, amellyel visszatérhet az atyjához.
– Nem – felelte a lány.
Nicholas már félig elfordult, de most megtorpant:
– Nem?
– Nem tehetnek partra ilyen távol a civilizációtól. Azonkívül, ha hazatérnék, apám megveretne, és eladna egy tevehajcsárnak.
– Nézze, nem tudom, miben mesterkedik, de Andres Rusolavi ügynöke, Anward Nogosh Pata biztosított engem, hogy az ön atyja gyöngéd fér fiú, aki szereti önt, ezért meg sem fogja büntetni önt, amikor hazatér.
A rándzsána modora hirtelen megváltozott:
– Igazad van. Hazudtam. Más okból akarok maradni.
– Mi? – hüledezett Nicholas türelme végére járva.
A lány hirtelen a nagyherceg nyakába vetette magát.
– Elnyerted a szívemet, bátor kapitányom – ölelte át és csókolta szenvedélyesen szájon. Miközben a megzavarodott fiatalember megpróbált kibontakozni az ölelésből, hozzátette: – Feleségül fogok menni hozzád.
Nicholas a hozzá tapadó rándzsána válla fölött látta, hogy Margaret, Abigail, Marcus és Ghuda csak nagy nehezen tudja leküzdeni nevetését.

 

 

23.
A tengeri üldözés

Az őrszem felkiáltott:
– Hajó a láthatáron!
Nicholas végre megszabadult a rándzsánától, aki véghetetlen szerelmét bizonygatta.
– Merre? – kérdezte.
– Pont mögöttünk.
A nagyherceg olyan erővel tolta el magától a lányt, hogy az majdnem elesett: a szolgálói kapták el. A tatba sietve felmászott a hídra, és a látóhatárt fürkészte. Rögtön meg is látta az apró fekete pöttyöt.
– Mr. Pickens! – szólalt még. – Meddig tartana partra tenni a hajósokat és a zsoldosokat?
Az első tiszt néhány pillanatig a partot nézte, amíg megbecsülte a távolságot.
– Ha lehorgonyzunk, egy óráig, de ha csak nagyon lelassítunk, és veszni hagyjuk a mentőcsónakot, tizenöt perc is elég.
– Beférnek ezek mind egy csónakba? – kérdezte Nicholas a fedélzeten várakozókra mutatva.
– Nem, ha azt akarjuk, hogy átjussanak a zátonyokon, kapitány. Túl mélyre merülnének. Az legalább három forduló, de még jobb lenne négy.
A nagyherceg káromkodott egyet.
– Mennyi idő múlva ér ide az a hajó?
– Nehéz lenne megmondani – jelentette ki a tengerész. – Ha ez ugyanaz a vitorlás, ami tegnapelőtt éjjel próbált feltartóztatni bennünket, körülbelül egy óra. Ha viszont egy másik... – hagyta befejezetlenül a mondatot.
– Értem. – Nicholas döntött. – Indulásra felkészülni, Mr. Pickens! – Aztán lekiáltott a fedélzeten állóknak: – Mentőcsónak leeresztésére felkészülni!
Matrózok rohantak megfordítani a hátsó rakodónyílás melletti csónakot. Az egyik vitorlarudat oldalra csapták, és ennek segítségével emelték ki, majd eresztették le az evezőst. A folyami hajósok és azok a zsoldosok, akik leginkább távozni akartak, két matróz kíséretében lesiklottak a kötélhágcsón. Amint mind leértek, vadul evezni kezdtek a part felé. A nagyherceg aggódva figyelte, ahogy átjutottak a zátonyokon, majd kifutottak a partra. Kiugráltak, segítettek visszalökni a csónakot a vízbe, és a két matróz keményen lapátolt, hogy átjussanak a hullámtörőn.
– Ez így túl sokáig tart – ingatta a fejét Nicholas, mert látta, hogy üldözőjük egyre növekszik a horizonton. Amikor a csónak a Sas oldalához ért, a második csapat hajós és zsoldos is beszállt.
– Kapitány, látom a zászlójukat! – kiáltott le az őrszem az árbockosárból, éppen amikor a mentőcsónak partot ért.
Most már a nagyherceg is látta, hogy a közeledő hajó vitorlái feketék.
– Mit ábrázol? – kérdezte.
– Fekete alapon arany kígyót.
– A hadúré – mondta Praji.
Nicholas néhány pillanatig a másik hajó mozgását bámulta.
– Mr. Pickens, ugyan nem vagyok mélytengeri veterán, de azt mondanám, az a vitorlás szél ellenében halad.
A tiszt egy darabig tanulmányozta a hajót.
– Igaza van, kapitány – mondta végül. – Ön nem veterán, de ez akkor is széllel szemben halad.
Egy perccel később megint az őrszem szólalt meg:
– Kapitány, vágósarkantyút tettek az orrára!
– Hadigálya. Ennek nem számít a szélirány, egyenesen nekünk jöhet – bosszankodott Nicholas. – Pedig egy ilyet sem láttam a kikötőben.
– A hadúrnak saját kikötője van a birtokán – magyarázta Praji odalentről –, ott tartja a flottáját.
– Szép kis kikötő lehet – jegyezte meg Ghuda.
– Ez a hadúr saját gályája – folytatta Praji. – Két sor evező mindkét oldalon, egy vágósarkantyú és a kikötőhíd az orrban. Katapultot helyeztek el a hátsó megemelt fedélzeten, a főárboc mellett pedig egy ballisztát.
– Indulásra felkészülni, Mr. Pickens! – rendelkezett Nicholas.
– Nem hagyhatom, hogy lőtávolságba érjenek. A főfedélzetre néző korláthoz lépve lekiáltott: Amint mellénk ér a mentőcsónak, ültessétek bele a rándzsánát és a szolgálóit, meg aki még befér! A többieknek úszniuk kell. Rögtön indulunk.
Marcus körülnézett, majd így szólt:
– Nicholas, a lányok! Nincsenek itt.
– Keressétek meg őket! Nincs időnk a kis játékaira!
Marcus lerohant a lány fülkéjéhez. Amikor a csónak visszaért, az utolsó hajósok és két zsoldos lesiettek a létrán. A kapitányi híd alatti kajütből kiáltozás hallatszott. Calis és Ghuda odasietett, hogy megnézze mi történt. Marcus vonszolta kifelé a visító, rugdosó, harapó, karmoló rándzsánát, Brisa, Abigail és Margaret pedig a szolgálókat terelgette.
– Adjatok nekik elég pénzt, amivel hazajuthatnak, és tegyétek be őket a csónakba! – parancsolta Nicholas.
– Nem megyek haza! – sikította a lány, miközben összevissza karmolta Marcust, hogy kiszabaduljon a markából. A rahadzsan meg fog ölni!
– Ennyit az örök szerelemről – pillantott Brisa gonosz mosollyal Margaret felé.
A víz felől kiáltozás és loccsanások hallatszottak. Egy matróz kinézett a korláton.
– Kapitány! – mondta. – A zsoldosok elvitték a mentőcsónakot. Ezt hallván Praji még két zsoldosa a hajó oldalához sietett, majd beugrott a vízbe, és a távolodó csónak után úszott.
– Leeresszünk még egyet, kapitány? – érdeklődött Pickens.
Nicholas az üldöző gályára pillantott.
– Nem, erre most nincs időnk – felelte.
– Belehajítsam ezt a nőszemélyt a vízbe? – kiáltott fel Marcus.
– Ne! – sikoltott fel a lány. – Nem tudok úszni! Meg fogok fulladni!
– Nem kell – tárta szét a karját lemondóan Nicholas. – Csak vidd vissza! – horkant fel ingerülten. – Juttasson ki innen bennünket, Mr. Pickens! – mondta aztán. – Minden vitorlát fel!
– Minden kötél és vászon mellett felkészülni! – kiáltotta az első tiszt. – Horgonyt felvonni!
A Kárálysas először csak lassan, majd – ahogy a szél megfeszítette vitorláit – delfinként szökellve iramodott meg a vízen.
Nicholas hátranézett üldözőjükre.
– Nincsenek elég közel ahhoz, hogy tüzet nyissanak?- kérdezte.
Mintegy válaszképpen tűzlabda ívelt feléjük, amely tíz-tizenöt méterrel mögöttük sziszegve csapódott a vízbe.
– Nos, reménykedjünk, hogy később áll el a szél, mint ahogy az evezősök kifulladnak! – jegyezte meg Pickens nyugodtan.
A víz fölött halk, ütemes dobolás hallatszott, amely az ütemet szolgáltatta az evezéshez. A nagyherceg hátat fordított a másik hajónak, mondván:
– Nem tarthatják sokáig a támadósebességet. A rabszolgák ott fognak elájulni a lapátok mellett.
Pickens bólintott.
– De van saját vitorlájuk is, kapitány.
Nicholas ismét hátrapillantott, ahol a fekete és arany vitorla gonoszul lobogott a szélben.
– Viszont azzal nem érhetnek utol bennünket.
– Nem, kapitány, de ahhoz elég közel maradhatnak, hogy komoly gondot okozzanak, ha netalántán szélcsend lenne.
– Akkor imádkozzon erős, kitartó szélért, Mr. Pickens! Hosszú az út hazáig.
– Igenis, kapitány!
Amikor Nicholas visszatért a fedélzetre, az eltökélten, csípőre tett kézzel várakozó rándzsánával találta szemben magát.
– Nem tehetsz engem partra! – jelentette ki parancsoló hangsúllyal.
Nicholas megállt, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán ismét becsukta a száját, és felmordult. Hátat fordított a nőnek, és visszasétált a kajütjébe.
Marcus megvizsgálta a mély, karmolás okozta sebet a karján.
– Szerencse, hogy nem parancsolta meg, hogy vesselek a tengerbe, te lány!
A rándzsána felé fordult, és egy kicsi, drágaköves markolatú tőrt húzott elő széles öve rejtekéből.
– Igen, nagy szerencse! – mutatott vele Marcus felé.
Azzal eldobta a tőrt, amely rezegve állt bele a deszkába a fiatalember két lába között Aztán sarkon fordult, és intett a szolgálóinak, hogy kövessék a fülkéjébe.
– Ez a nő tele van meglepetéssel! – nevetett Brisa.
– Szerintem erre Nicholas is hamarosan rájön – tette hozzá Harry.
Margaret és Abigail meglepetten figyelte a jelenetet, aztán a hercegnő megszólalt:
– Azt mondtátok, hogy nehéz természetű, de azt nem, hogy gyilkos hajlamú.
Abigail Marcus mellé lépett, és a fiú zavarba jött, amikor nyugtatgatni kezdte a karmolás miatt. Végül Harryhez fordult:
– Hogy érted azt, hogy „Nicholas hamarosan rájön”?
Brisa válaszolt helyette:
– Mondjuk úgy, hogy az a lány meg fogja találni a módját, hogy Nicholas azt tegye, amit ő akar.
Márpedig Nicholasnak nincs túl sok tapasztalata a nőkkel – bólintott Harry.
– És neked van, úrfi? – kérdezte csúfondárosan Margaret. – Ilyet hallok attól a kölyöktől, aki elpirult, amikor ugratni kezdtem a kertben?
– Sok minden történt, mióta utoljára találkoztunk, húgocskám – jegyezte meg Marcus.
– Barátom, neked aztán van érzéked ahhoz, hogy leegyszerűsítsd a dolgokat! – nevette el magát Harry. Egy pillanattal később Ghuda is felkacagott, és hamarosan az egész társaság együtt hahotázott.

 

Nicholas aludni próbált: lerúgta a csizmáját, de ruhástul heveredett az ágyra. Bár rettenetesen elfáradt, az agya mégsem tudott szabadulni a gondoktól. A hadúr hajója a sarkukban liheg. Bárki is irányította, az illető láthatólag gyakorlottan kihasználta a szél és az evezők előnyeit, és amint lehetősége nyílott rá, lefaragott a távolságból. Pickens szerint, amint elhagyják a partvonalat, és elkezdenek átvágni az óceánon, a gálya le fog maradni. Nicholas üldögélt egy kicsit Amos mellett, majd egyedül evett a kajütjében. Aztán megpróbált kiigazodni Amos térképén, kibogozni az admirális szélekre és áramlatokra vonatkozó jegyzeteit és rövidítéseit. A nagyherceg tudott annyit a hajózásról, hogy megértse, nem mehetnek vissza pontosan arra, amerről idefelé jöttek. Olyan utat kell keresniük, amely kihasználja az ellenkező irányú áramlatokat és szeleket. Ha nem ezt teszik, akár száz mérföldekkel is meghosszabbodhat az útjuk.
Nicholas már éppen elszundított, amikor megnyikordult az ajtó. Azonnal éberré vált.
– Ki az? – kérdezte hangos suhogással kardot rántva.
– Ne! – kérte egy női hang, majd valaki leült mellé az ágyra.
– Abby? – kérdezte a nagyherceg a lámpásért nyúlva.
– Ő Marcusszal van a horgonytárolóban – felelte a hang. – Mondjuk, hogy... újra ismerkednek egymással.
A fiú szikrát csiholt, és életet lehelt a lámpásba. A rándzsána ült mellette.
– Mit keres maga itt? – kérdezte bosszúsan.
– Beszélnünk kell – mondta a lány. Testhez tapadó selyemruhát viselt, amely előnyösen kiemelte gömbölyded idomait, magasra tornyozott hajának feketeségét pedig gyöngyökkel díszített aranycsatok hangsúlyozták.
– Miről? – dörrent rá Nicholas.
– Mi ez a hely, ahová megyünk? Tényleg herceg vagy?
– Rándzsána... mi is a neve? – kérdezte a fiú.
– Iasha.
– Nos, Iasha, nagyherceg vagyok. A nagybátyán király. A bátyán lesz az utána következő király.
Úgy tűnt, a lány kissé zavarban van.
– Bocsáss meg, amiért ilyen sok gondot okoztam! – kérte. – Elbeszélgettem azzal, akit Margaretnek hívnak. Fogalmam sem volt erről a sok gyilkosságról és szenvedésről, meg hogy ilyen messzire eljöttél Abigailért.
Nicholas felsóhajtott, és karját a feje alá téve visszadőlt az ágyra.
– Amikor útnak indultam, elmondtam volna, mennyire szeretem Abigailt. Visszatekintve nagy ostobaságnak tűnik.
– A szerelem sosem ostobaság! – tiltakozott a rándzsána.
– Nos, nem is úgy értettem. Butaság volt azt hinni, hogy amit érzek, az a szerelem.
– Tényleg?
– Tehát mindössze azért jött ide, hogy bocsánatot kérjen?
– Igen... vagyis nem – sóhajtott fel a lány. – Amikor azt mondtam, szeretlek, csak azért tettem, hogy ne küldj vissza Kilbarba.
– Erre valahogy magamtól is rájöttem – mondta Nicholas még bosszúsabban.
– Viszont nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy az életembe kerülne.
– Az édesapja tényleg megöletné vagy eladná valamiért, amit hadúr tett?
A nő még nagyobbat sóhajtott.
– Nem, hanem valami olyasmiért, amit én követtem el. Vagyis inkább a rándzsána.
– Micsoda? – hökkent meg Nicholas.
– Én nem a kilbari rándzsána vagyok.
– Akkor ki maga?
– A szolgálólánya, Iasba. És a többi szolgálója is benne volt a cselszövésben.
– Jobb lesz, ha ezt most megmagyarázza.
– A rándzsána nem igazán vágyott arra, hogy a Kígyó-folyó Városában a hadúr tizenötödik felesége lehessen. Beleszeretett Hamsa egyik kisebb hercegébe, akivel együtt nőttek fel. Ezért aztán lefizette Andres Rusolavit, a közvetítőt, hogy cseréljen ki minket, és engem küldjön le délre, miközben ő Hamsába utazott, és titokban hozzáment a hercegéhez. Szinte egyáltalán nincs kapcsolat Hamsa és a Kígyó-folyó Városa között, így hát az úrnőm megkapta a hercegét, én meg csak egy újabb csinos arcot jelentettem volna a hadúrnak, és luxusban élhettem volna, a többi szolgálót pedig megjutalmaztam volna a hallgatásukért.
– Tehát egy nagy csalás volt az egész? – mordult fel Nicholas.
– Attól tartok, igen, hercegem. De most a kegyelmedre bízom magunkat, úgy könyörgök, ne adj el minket rabszolgának.
Nicholas összehúzott szemmel méregette a lányt.
– Valahogy úgy érzem, Margaret már azt is elmondta önnek, hogy a Királyságban nincs rabszolgaság.
– Tényleg? – villant fel egy halvány mosoly a lány ajkán.
A nagyherceg kitörölte a csipát a szeméből.
– Jobb lesz, ha megnézem Amost – mondta.
Amikor megpróbált felülni, a lány hirtelen előrehajolt, és lágy ajkát a szájára tapasztotta: A fiú megdermedt egy pillanatra. Miután Iasha visszahúzódott, megkérdezte:
– Ezt meg miért kaptam?
– Mert bár nem vagyok szerelmes beléd, bátor kapitányom, azt hiszem, kedves fickó vagy, és ugyanúgy fogsz bánni egy szolgálóval, ahogyan a rándzsánával bánnál.
– Ezt szépen mondta, hölgyem. – Azzal felállt. – De azt hiszem, eltart majd egy darabig, amíg bármit is elhiszek, amit az ön földjéről érkezettek állítanak.
A lány is felpattant.
– Mesélj nekem arról a te Királyságodról!
– Megmutatom, hol van, miután benéztem Amoshoz – ígért meg Nicholas. – Jöjjön velem!
Fogott egy lámpát, és elindult a fülkébe, ahol a sebesült admirális feküdt. A nagyherceg egy pillanatra megtorpant, és némán bámulta a még mindig sápadt, alvó férfit.
– Túléli? – kérdezte a lány halkan.
– Nagyon remélem – felelte Nicholas. – Azt tervezte, hogy feleségül veszi a nagyanyámat, amint visszaérünk. Mi (úgy értem, a családom) nagyon szeretjük őt.
A fiú még néhány hosszú pillanatig nézte a beteget. Aztán odament a térképszekrényhez, és letette a lámpát. Egy darabig azokat a térképeket tanulmányozta, amelyeket a pantathiánusok adtak az eredeti kapitánynak. Remélte, hogy azok és Amos feljegyzései segítségével sikerül megterveznie a hazavezető utat. Végül kiválasztott és kigöngyölt egyet, amely a Keserű-tengert mutatta.
– Ezidáig itt éltem – mutatott Krondorra.
– Én nem tudok olvasni, kapitány sütötte le a szemét a lány. – Mit mondanak ezek a vonalak?
Nicholas elkezdett mesélni Krondorról, majd a térképen is megmutatta, mennyit haladtak a Kígyó-folyó Városa óta.
– Ennyi föld, és mind egyetlen ember tulajdona! – szisszent fel Iasha.
– Nem a tulajdona – javította ki Nicholas. – Majd később részletesebben elmagyarázom neked. A nagybátyám a születése jogán király, de ugyanakkor kötelessége megvédeni azokat, akik itt élnek. Az én országomban a nemesség nemcsak jogokkal, hanem kötelezettségekkel is jár. Uralkodunk, de ugyanakkor szolgálunk is.
A fiú mesélt egy kicsit a családjáról, és amikor befejezte, a lány rákérdezett:
– Ezek szerint te nem kapsz majd egy várost, ahol uralkodhatsz?
– Nem tudom, mit szán nekem az apám és a nagybátyám – vont vállat Nicholas. – Feltételezem, valami politikai házasságot, talán egy roldemi vagy kesh főhercegnővel. Esetleg valamelyik fontos herceg leányával. De az is lehet, hogy Rillanonba küldenek, és a bátyám udvarában fogok szolgálni, amikor ő lesz a király.
– Hol van ez a Rillanon?
A fiú kigöngyölt még egy térképet, és az első mellé fektette. Megmutatta a lánynak a Királyság Tengerét.
– Ez a sziget itt – bökött a térképre – a népem otthona. Itt kezdtük, és ezért hívják az országunkat Szigetkirályságnak.
– Egyszer meg kell mutatnod nekem ezt a Rillanont – kérte a lány, és belekarolt Nicholasba. A fiú elvörösödött, amikor megérezte, hogy, Iasha keble a karjának feszül.
– Nos, talán egyszer – mondta, majd kiszabadította magát és eltette a térképeket. – Habár azt hiszem, nem fog gondot okozni, hogy találj magadnak valakit, aki szinte bármit megmutat neked, amit csak akarsz.
– Hiszen én csak egy szegény szolgáló vagyok – biggyesztette a száját Iasha, amitől a nagyherceg szíve megdobbant. – Ugyan, melyik nemesember tekintete akadna meg rajtam másodszor is?
– Merem állítani, hogy bármelyiké – vigyorodott el Nicholas. – Elbűvölően szép vagy, annyi szent.
– Szerinted tényleg szép vagyok? – lelkesült föl a lány.
A fiú megpróbált könnyedén válaszolni:
– Már amikor nem próbálod kikaparni Marcus szemét, és nem nyávogsz úgy, mint egy sebesült macska.
A lány kezét a szája elé kapva elmosolyodott.
– Így a rándzsána viselkedik, kapitányom. Nekem pedig úgy kellett tennem, ahogy ő viselkedne, ha meggyezően akartam játszani a szerepét.
Hirtelen csend támadt, és Nicholas ráébredt, hogy nem tudja, mit mondjon. A lány csak nézte őt a lámpa halvány fényénél. Tekintetük találkozott, és Iasha egyszer csak előrelépett, és ismét megcsókolta a fiút. Ezúttal azonban Nicholas teste átvette az irányítást, és gondolkodás nélkül szorosan átölelte a lányt.
Jó darabig csókolóztak, amikor egy gyenge, rekedt hang szólalt meg mögöttük:
– Nicky, nem kereshetnétek magatoknak a barátnőddel egy máik kabint?
– Amos! – pördült meg azonnal a nagyherceg.
Két lépést tett a betegágy felé, aztán visszanézett Iashára:
– Menj, hozd ide Anthonyt! – mondta, a lány pedig elrohant a varázslóért.
– Segíts felülni! – kérte az admirális.
Nicholas hagyta, hogy Amos a karjába kapaszkodva kényelmesen elhelyezkedjen, aztán megigazgatta a párnákat a háta mögött.
– Nos, Ghuda ötven arannyal tartozik nekem – jelentette ki az admirális.
– Miért? – hökkent meg a nagyherceg.
– Fogadtam vele, hogy az a nőszemély ráveszi a buja ifjak valamelyikét, hogy magunkkal hozzuk. Tehát te fektetted le?
– Nem, én nem alszom vele – tiltakozott Nicholas.
– Te jó ég, fiam, hát mi a baj veled? – Köhögött egyet, aztán feljajdult: – A fenébe is, ez fájt.
– Örülj, hogy életben vagy!
– Nem te vagy az első, aki ezt mondja nekem – felelte Amos. – Szóval mi történt, amióta ledöftek?
Nicholas kielégítette az admirális kíváncsiságát, és mire befejezte, Anthony is megérkezett. Miután a gyógyító megvizsgálta a beteget, azt mondta:
– Jó lenne, ha egy darabig még ágyban maradnál. Ideküldetek valakivel egy cipót. Hasba szúrtak, és ez veszélyes dolog: egy ideig még ügyelned kell, mit eszel.
– Egy kis bor ugye nem árthat? – kérdezte Amos halványan elmosolyodva.
– Egy pohárkával a cipó mellé, nem – felelte Anthony. – Még segít is, hogy jobban aludjál.
Amikor az ifjú varázsló távozott, Nicholas megszólalt:
– Holnap pedig...
– Meg kell ölnünk azokat a lényeket odalenn – fejezte be Amos. – Igen, már eltűnődtem rajta, mire vársz.
– Nem könnyű dolog, Amos. Tudom, mit mondott Nakor és Calis, és arra is emlékszem, amit Margaret és Abigail mesélt, de hát úgy néznek ki, mint az emberek; pont olyanok, mint a Crydee-ben megismert barátaink.
– Csakhogy nem azok – mondta Amos egyszerűen. – Te királyi vérből való herceg vagy, mint az apád és a fivéreid, és ennek megfelelően vannak kötelességeid. Ez gyakorta azt jelenti, hogy életeket kell elvenned azért, hogy megvédelmezd a saját népedet. Tudom, ez nem tisztességes, nem igazságos, nem is méltányos, egyszerűen csak szükséges. Ez már csak így van.
Nicholas bólintott.
– Most hagylak aludni. Holnap viszont szükségen lesz rád, hogy értelmezd azt a macskakaparást, amit a hajónaplóba írtál, mert csak annak segítségével juthatunk haza.
– Akkor holnap – mondta Amos. Úgy látszott, mindjárt elalszik, de azért a fiú után szólt: – Csak még valamit!
– Igen?
– Az a kislány. Ne engedd túl közel magadhoz!
– Úgy emlékszem, te mondtad, hogy valami baj van velem...
– Ugyan, én nem a lefektetésére gondoltam. Valószínűleg tanulhatsz tőle egy-két dolgot. Szóval, csak ne felejtsd el, ki vagy te, és merre szólít a sorsod. Azt szerethetsz, akit csak akarsz, de a király fogja megmondani, kit kell nőül venned.
– Egész életemben erre tanítottak, Amos – biccentett Nicholas.
– Csak akkor is emlékezz erre, amikor az a lány éppen elkapta a micsodádat. A legtöbb férfi képtelen olyankor gondolkodni; szóval ne tegyél ígéreteket! – Aztán elvigyorodott, és Nicholas megint a régi Amost látta maga előtt. – Azért, mert nem engedheted, hogy átvegye az irányítást az életed fölött, még kiélvezheted, amíg próbálkozik.
Nicholas elvörösödött.
– Jó éjt, Amos! Reggel találkozunk!
Amikor visszaért a kajütjébe, akkor jutott eszébe, hogy a lámpát Amosnál felejtette. Ezért sötétben szabadult meg az ingtől és nadrágtól, majd leült az ágy szélére. Ijedten ugrott fel, amikor valami megmozdult mellette. Aztán Iasha hangját hallotta:
– Bújj be a takaró alá! Hideg van itt meztelenül.
Pillanatnyi habozás után odafeküdt a lány mellé. Érezte, hogy meleg bőr simul a testéhez. Egy pillanatig moccanni sem mert (nem tudta, most mit kellene tennie), aztán a lány ajka megtalálta az övét. Visszacsókolta, majd felnevetett.
– Mi az? – kérdezte a lány vidámsággal vegyes aggodalommal a hangjában. – Mulatságosnak találsz?
– Dehogy – tiltakozott Nicholas. – Csak eszembe jutott valami, amit Amos mondott.
– Micsoda?
– Majd később elmesélem – felelte a fiú, és újból megcsókolta Iashát.

 

Harry megszólalt:
– Még mindig ott vannak, kapitány.
Nicholas ekkor ért fel a fedélzetre. Kék ég és friss szellő köszöntötte.
– Meddig bírhatják még? Biztosan nem készültek ilyen hosszú útra az élelmiszertartalékaikkal.
– Talán nem izgatja őket a dolog – vont vállat Harry. – Egyébként végeztél a fülkédben? – váltott témát.
Most, hogy nők is voltak a hajón, a tisztek és a nemesek kettesével használták a kajütöket. Pickens és az új fedélzetmester, Gregory a kadét kabinját osztották meg. Harry és Nicholas is szintén felváltva dolgoztak (Hang éjszaka), és az egykori első tiszti kajütben aludtak. A rándzsána, Margaret, Abigail és a szolgálók elvileg az utasok vagy vendégek számára fenntartott két apró fülkét használhatták, és a nagyherceg hirtelen kíváncsi lett, hogy vajon ők is ugyanúgy beosztják-e az alvásidőt, mint a férfiak.
– Kicsit meggyőzőbb parancsnok lennél, ha letörölnéd azt az ostoba vigyort a képedről – riasztotta fel töprengéséből Harry.
– Vigyort?
– Ismerem az érzést – mosolyodott el a fiú, és fejével Brisa felé intett, aki éppen akkor vágott át a fedélzeten.
– Tudom, hogy ez kicsit furán fog hangzani, tekintve...
– Tekintve mit?
– Hogy mi történt tegnap éjjel – vörösödött el Nicholas –, de meg kellene próbálnunk elővigyázatosabbnak lenni ezekkel az... alvási intézkedésekkel kapcsolatban.
– Miért? Nekem itt van Brisa, neked a rándzsána, Marcusnak Abigail, Anthonynak pedig Margaret – úgy tűnik, minden a lehető legjobban alakult.
– Magyarázd meg ezt a többi negyvenkilenc férfinak a hajón! – felelte a nagyherceg. Harry az egy helyen csoportosuló zsoldosokra nézett, akik a raktárfedőn üldögélve bámulták az előttük elhaladó Brisát. – A saját embereinkben megbízhatunk: ők valamennyien hivatásos katonák vagy a király matrózai. De a felbérelt fegyveresek? Figyelnünk kell arra, mennyi sört és bort osztunk ki az étkezésekhez, meg hogy nem hallunk-e valami morgolódást. Legalább három hónapba telik, mire átkelünk az óceánon.
– Igazad van – sóhajtott fel Harry. – Majd beszélek a többiekkel is.
– A tényleges gondot a szolgálók jelentik – folytatta Nicholas. – Egy kis szópárbaj nem számít, de ha kést rántanának valamelyikük miatt, az katasztrófa lenne.
– Értem. Továbbadom a többieknek, hogy legyenek éberek.
Odalentről a fedélzetről hallatszó hangos szitkozódás vonta magára a nagyherceg figyelmét. Amos állt ott, és próbálta elhárítani Anthony támogatását.
– Lehet, hogy te vagy a gyógyító, de ez az én testem, és átkozottul jól tudom, mikor van szükségem friss levegőre! Tűnj el innen! – próbálta félrehessegetni az ifjú varázslót, miközben megkapaszkodott a korlátban.
Nicholas lesietett hozzá.
– Hogyhogy felkeltél az ágyból?
– Annyira régen fekszem ott, hogy úgy bűzlök, mint egy tegnap óta ottfelejtett söröskrigli. Levegőre és tiszta ruhára van szükségem.
Nakor bukkant elő a fedélközből, és köszöntötte a társaságot:
– Anthony, kapitány! – Amikor Amost is meglátta, hozzátette: – Admirális! De jó, hogy látlak!
– Én is örülök, hogy láthatom azt az ostoba vigyorodat! – viszonozta Amos.
Nakor ekkor Nicholashoz fordult:
– Azok a lények odalenn elaludtak. A szer elvileg jó sokáig hat, de mivel ezek nem emberek, a fene tudja, meddig. Most kell megcsinálnunk.
A nagyherceg egy pillanatra behunyta a szemét, majd azt mondta:
– Akkor csináljuk!
Az isalani intett Ghudának, aki a munkásokat irányította. Félrehúzták a raktér fedelét és leeresztettek egy ólomballasztokkal nehezített teherhálót a nyíláson. Nakor fürgén odaugrott a hálóhoz, és belekapaszkodott, amíg az leért a hajó gyomrába. Hosszú ideig némán várakoztak, mert egyedül az isalani mehetett le az alsó raktérbe, hogy a hálóba cipelje a harminc ájult teremtményt. Azt állította ugyanis, hogy bizonyos trükkök segítségével ő valószínűleg nem fog megbetegedni, és mivel fogalmuk sem volt, hogyan terjed a fertőzés, Nicholas nem szállt vitába vele.
Ekkor egy kiáltás hangzott odalentről, mire Ghuda jelt adott. A munkások tekerni kezdték a csörlőhöz tartozó kereket, és a teherháló lassan fölemelkedett a fedélzet szintjéig. Nakor most is a háló külsejébe kapaszkodott, és amikor fölért, átszökkent a többiek közé. Továbbtekerték a csörlőt, amíg a háló már a korlát fölött lebegett, s ekkor két férfi rudak segítségével átlendítette a darukart a víz fölé. A foglyul ejtett lények békésen alvó fiatal férfiaknak és nőknek látszottak.
Nakor meg sem várta a parancsot: előhúzott egy kést, és elvágta a hálót a daruhoz rögzítő kötelet. A teher nagyot csobbant a vízben, és Nicholas néma keserűséggel figyelte, hogyan merül le a kötélháló a tenger fenekére anélkül, hogy a benne fekvők akár csak megmozdulnának.
Anthony a nagyherceg vállára tette a kezét.
– Meg kellett tennünk. Nem volt más módja. Csak jusson eszedbe, ezeket a lényeket eleve azért teremtették, hogy meghaljanak!
– Ez még nem teszi könnyebbé a gyilkolást – felelte Nicholas halkan.
– Most lemegyek Nakorral – folytatta az ifjú varázsló. – Mi ketten meg tudjuk tisztítani az alsó rakteret minden esetlegesen ott maradt fertőzéstől. Így a zsoldosoknak sem kell többé a fedélzeten aludniuk.
A nagyherceg rábólintott.
– Mi van azzal a hajóval, ami követ bennünket? – érdeklődött Amos.
– Prají szerint dromannak hívják. Úgy néz ki, mint egy katapulttal és ballisztával felszerelt queg kétsorevezős gálya, csak vágósarkantyúja és átszállórámpája is van. Az árbocán egyetlen háromszögvitorla látszik, bár szerintem egy farvitorlája is lehet, de sosem jött elég közel ahhoz, hogy kivehető legyen.
– Az a kapitány vagy nagyon bátor, vagy megőrült. Ez nem egy mélytengeri hajó. Beüt egy vihar, és máris az életükért lapátolhatnak.
– Jusson eszedbe, mivel állunk szemben! – jegyezte meg Nicholas.
– Azt nálad is jobban tudom, fiam – bólintott Amos. – Én olyan mészárlást láttam az ő nevükben, amit te el sem tudsz képzelni. – Aztán körülnézett a fedélzeten. – Úgy tűnik, az emberek rendesen ellátják a feladatukat.
– Pickens jó első tisztnek bizonyult, Harry pedig sokat tanult menet közben. – Nicholas elmosolyodott: – Akárcsak én.
– Olykor ez a legjobb módszer. Pickens mindig is jó tengerész volt; csak azért kellett a fedélközben maradnia, mert a kikötőkben folyton leitta magát a sárga földig. – Amos az emlegetett matróz felé nézett. – Ha ennek vége, és józan tud maradni a partraszállás után is, véglegesítem a kinevezését.
– Rendben – mondta a nagyherceg. – Egyelőre ennyi elég. Mars vissza az ágyba! Boldogan visszaadom az irányítást, amint készen állsz rá, de annak még nem jött el az ideje.
Nicholas visszatámogatta az admirálist a kajütjébe.
– Nicky, megtennél nekem valamit? – kérdezte Amos útközben.
– Mit?
– Amikor hazaérünk, ne említsd meg ezt a dolgot a nagyanyádnak! Igazán nem akarom elkeseríteni.
– Szerintem akkor is észre fogja venni azt a szúrt sebet a hasadon, Amos.
– Addigra kitalálok valami hihető történetet – felelte a férfi elgyengülve.
A nagyherceg besegítette őt az ágyába, de még el sem hagyta a fülkét, amikor Amos már aludt.

 

Telt-múlt az idő. Nicholas félelme a nők feletti esetleges veszekedések miatt nem igazolódott be – legalábbis addig nem, amíg egy ellenséges gálya üldözte, őket. A droman néha órákra eltűnt, hogy aztán közvetlenül napnyugta előtt, vagy pirkadatkor ismét felbukkanjon. A Királyi Sirályt nem érték utol, s így könnyen lazulhatott volna a fegyelem, s azt hihették volna, hogy az egész utazást megúszhatják harc nélkül, ha nem lebegett volna mindig a láthatáron az a sötét árnyék, amely mindig emlékezetükbe idézte a fenyegető veszélyt.
A Crydee-ben rabul ejtettek nagyjából visszanyerték erejüket, így most már némi időt a fedélzeten is tölthettek. A tucatnyi crydee-i nő és Iasha szolgálói is fel-felbukkantak, így senki sem irigykedett különösebben Nicholasra és barátaira. A nagyhercegnek kétszer kellett közbelépnie a hajósok és zsoldosok közti csetepatéban; de úgy vélte, egyik ügy sem volt komolyabb, mint amikor a krondori inasok összevesztek egy-egy városi kislány kegyeiért.
A matrózok rendben tartották a vitorlást, és a folyami hajósok is tűrhető kisegítőkké váltak. A crydee-i katonák visszatértek az idevezető úton megszokott feladataikhoz, Nicholas, Marcus és Harry pedig a hajó irányítását tanulgatták.
A nagyherceg minden nap tanácskozott Amosszal, aki megpróbált segédkezni abban, hogy elsajátítson némi navigációs érzéket a térképek és a logkötél alapján. Amos úgy ítélte meg, hogy amint elfordulnak Novindus partvonalától és nekivágnak az óceánnak, hamarosan találni fognak egy kedvező áramlatot. Már nem látszott a szárazföld, és a víz is sötétebb kék színt öltött, ami az áramlatok változására utalt. Nicholas egyelőre még nem olvasott olyan biztosan a változásokban, mint az admirális, de hát Amos már negyven éve ezt csinálta.
A hajósélet kezdett rutinszerűvé válni, még ha feszültebbé is, mint általában. De mivel nem sok ember képes örökké árnyékban élni, olykor akadtak vidám és játékos pillanatok is. Harry és Brisa gyakran vívtak szópárbajt, és olykor tréfás fenyegetőzéseket vágtak egymás fejéhez, Nicholas azonban észrevette, hogy szinte sosem válnak el egymástól.
Margaret és Anthony általában az orrban időztek, ahol többé-kevésbé kettesben lehettek. Nem viselkedtek olyan látványosan, mint Harry és Brisa, de rendszerint a többi pár sem.
Marcus és Abigail csöndes elégedettségben üldögéltek egymás mellett, bár a lány még mindig képes volt homlokráncolásra késztetni a fiatalembert, valahányszor csak megemlítette; mennyire szeretné látni Krondort és Rillanont. Nicholas kezdte úgy ítélni, hogy az unokabátyja valószínűleg soha többé nem fog egynapi lovaglásnyinál jobban eltávolodni otthonától, hacsak ez nem feltétlenül szükséges, vagy nem vadászat közben történik.
A nagyherceg a saját életét is meglepően kielégítőnek találta. Iasha ügyes volt és szenvedélyes, a fiú pedig igencsak készséges tanítványnak bizonyult. A kapitányi teendők, az emberek felkészítése a várható csatára, az Amosszal töltött idő – ezek mind-mind olyan lelkiállapotba juttatták, amelyet csak boldogságnak nevezhetett. Tudta, hogy a harc elkerülhetetlen, és a kimenetelétől függ, hogy bekövetkezik-e egy katasztrófa a szülőföldjén, mégis úgy döntött, hogy nem töpreng ezen, amíg nem feltétlenül szükséges. Éppen a konfliktus lehetősége miatt értékelte annyira a kellemes dolgokat. Addig is élvezte a munkáját, a barátai társaságát és egy gyönyörű, fiatal nő vonzalmát.
Nicholas túlságosan gyakorlatias volt ahhoz, hogy elhitesse magával, szerelmes a lányba. Tény, hogy nagyon megkedvelték egymást: Iasha értelmes és okos fiatal nőnek bizonyult, ugyanolyan éles, bölcsességen alapuló intelligenciával, mint Brisa. Ami első látásra hidegségnek tűnt, arról kiderült, hogy csak az életben maradási vágy szülte viselkedés. A nagyherceg az elején még néha összekeverte bizonyos dolgok iránti érdektelenségét az ostobasággal. De hiába álmodozott Nicholas egy varázslatos szerelemről (sok vele egykorú fiatalhoz hasonlóan), amióta csak emlékezett, tudta, hogy ő az állam gyermeke, és soha nem lesz joga meghatározni, hogyan éljen.
Északkeletnek hajóztak a forró nappalokkal terhes egyenlítői vizeken, miután megmentették a foglyokat, akikért jöttek. Ez az időszak olyan szabadságot jelentett az ifjú nagyherceg számára, amilyet még sohasem élvezhetett.
A második hónap vége felé ismerős vizekre értek; egy éjszaka Amos is megjelent a fedélzeten, és az eget fürkészte.
– Olyan a csillagok állása, mint lennie kell – vigyorodott el az admirális. – Hazafelé tartunk – mondta olyan sóvárgó hangsúllyal, amilyet Nicholas még sohasem hallott tőle.
– Mi baj van? – kérdezett rá.
– Semmi. De tényleg – felelte Amos. A korlátnak támaszkodva egy darabig a sötétlő vizet bámulta. – Csak eszembe jutott, hogy ez igazán a legutolsó utam.
– Ezt úgy mondod, mintha ezek után eltemetkeznél a palota falai között. Nagymamának rengeteg birtoka van, és imád utazni. Lehet, hogy inkább Krondorban akarsz majd maradni, miután egy szezont végigutazgattál vele – Rillanon, Bas-Tyra, onnan le Carline nénihez Saladorba, aztán ellátogatni Sötétmocsárba, hogy végigkóstolhassátok az új borokat, és Yabonba is be kell ugrani minden második évben.
– Szárazföldi patkányok – ingatta a fejét Amos. – Sosem fogok hozzászokni.
– Dehogynem – vigyorodott el Nicholas.
– Úgy, ahogy te is hozzá fogsz szokni, hogy vissza kell térned apád udvarába?
A fiú arcáról lefagyott a mosoly.
– Gondolom, úgy.
A nagyherceg témát váltott:
– Mit gondolsz, tényleg Krondor felé tartanak?
Amosnak kérdeznie sem kellett, kikre gondol Nicholas, és abban is biztos volt, hogy a választ is tudja. Korábban számtalanszor megvitatták már a témát, de hiába érett sokat a nagyherceg az elmúlt év folyamán, sok szempontból még mindig ugyanaz az önbizalomhiányban szenvedő fiú maradt.
– Az a leglogikusabb választás – felelte az admirális néhány pillanat gondolkodás után. Aztán körbepillantott, hogy nem hallja-e valaki, amit mond, és lehalkította a hangját. – Hiszen tudjuk a végső céljukat: Sethanon és az Életkristály az. A járvány csak eszköz; ha zűrzavarba taszítják a Királyságot, könnyedén odaküldhetnek egy expedíciót, hogy kiszabadítsák az „istennőjüket”.
– Micsoda ostoba teremtmények! – szólalt meg Nakor.
Mindketten megpördültek, majd Amos azt mondta:
– Ezt ne csináld! Honnan kerültél ide?
– Hát honnan kerülhettem volna? – vigyorgott az isalani. – Hajón vagyunk, nem emlékszel?
– Mennyit hallottál? – érdeklődött Nicholas.
– Épp eleget. De semmi olyasmit, amit ne tudtam volna már korábban is.
A nagyherceg megfeddte magát, amiért már megint lebecsülte a kis emberke tudását, de hát annyira biztos volt benne, hogy alig maroknyi ember hallott az Életkristály létezéséről.
– És, mit gondolsz?
– A kígyók nagyon fura teremtmények. Sok-sok éve így gondolom.
– Korábban is találkoztál velük? – csodálkozott Amos.
– Amikor legutóbb Novindusban jártam.
– Te már jártál Novindusban? – nézett össze az admirális és a nagyherceg.
– Egyszer, réges-régen – bár akkor még nem tudtam, hogy Novindusnak hívják. Hosszú történet: egy trükkel kapcsolatos, ami nem úgy működött, ahogy vártam, egy templomi ereklyével, amiről azt gondoltam, hogy senkié, meg egy titkos papsággal, amelynek semmi humorérzéke. Mindenesetre ezek a pantathiánusok olyan ostobák, hogy kiirtanák az egész világot a hamis istennőjük kedvéért; és a végén úgy is kudarcot vallanak a terveik.
Amos néhány pillanatig azon morfondírozott, mennyit tud Nakor. Végül csak annyit mondott:
– Mindegy, hogy valaki ostobaságból, vagy jó okkal öl meg.
– Hát ez az. Ugyanúgy halott leszel – helyeselt az isalani. – Vallási fanatikusokkal nem szállhatsz vitába.
Ghuda véletlenül épp arra járt, és meghallottá az utolsó mondatot.
– Dehogynem szállhatsz – szólt közbe –, csak nem érsz el vele semmit. Egy sivataglakó ismerősöm azt mondta erre, hogy „olyan, mintha homokkal akarnánk betömni egy egérlyukat”.
Mindannyian elmosolyodtak.
– Hogy megy az edzés? – érdeklődött Nicholas.
– Jól. Már néhány fogoly is rendbejött annyira, hogy csatlakozzon hozzánk; nagyon eltökélten kardot akarnak a kezükbe, mire utolérjük azt a másik hajót.
A nagyherceg nem szívesen engedte meg az inasoknak és tanoncoknak, hogy fegyvert fogjanak: félt, hogy több zavart okoznak, mint amennyi segítséget jelentenek. Ghuda azonban meggyőzte, hogy minden kardra szükségük lehet, ráadásul mivel a vívás gyakorlása kitöltötte az idő jórészét, legalább a zsoldosokat is lefoglalhatták valami hasznossal.
Csöndes este volt; egy idő után Amos fáradtságra hivatkozva lement a kajütjébe. Nicholas látta Harryt a kapitányi hídon, ezért úgy döntött, ő is visszavonul. A fülkéjébe lépve ott találta a beszélgető Brisát és Iashát. Brisa azonnal felugrott, amint meglátta a fiút, mondván:
– Épp indulni készültem.
Nicholas a lányra mosolygott, amikor az elhaladt mellette. Mivel egyre melegebbre fordult az idő, a nők vékony ruhákban kezdtek járni: Brisa például kihívóan rövid és mélyen kivágott öltözéket viselt, amely előnyösen megmutatta a nyakát, karját, keblét és lábát. A nagyherceg utánanézett, mire Iasha nyomatékosan megköszörülte a torkát. Nicholas vigyorogva fordult felé.
– Gyere csak ide! – kérte a lány. – Majd én elfeledtetem veled azt a keszeg kis luvnyát.
A nagyherceg lecsatolta a kardtartó övét, és lehúzta a csizmáját. Miután ledobta a földre, visszakérdezett:
– Keszeg? Brisa?
Iasha felnyúlt, és kioldotta saját ruhája felső részét, aztán hagyta, hadd csússzon le a derekáig.
– Keszeg hát – ismételte.
Nicholas felnevetett, és játékosan a nő keble közé temette az arcát. Aztán megcsókolta őt; majd megkérdezte:
– Egyébként miről beszélgettetek? Brisa úgy elszaladt, mintha lopáson kapták volna rajta.
Iasha segített levenni a fiú ruháit.
– Ha mindenáron tudni akarod, segít nekem megtanulni a ti barbár nyelveteket. Igazán rendes lány. Amint rájött, hogy nem is vagyok nemes kisasszony, egész udvarias lett velem.
– Ahhoz képest, hogy nem bírja a nemes kisasszonyokat, Margarettel is egész jól kijönnek.
– Az unokahúgod rendkívüli nő – mondta Iasha. – Számos gazdag és előkelő hölgyet ismertem, de ő egyikükhöz sem hasonlít.
Nicholas felsóhajtott, és a lány nyakához simított az arcát.
– Kár, hogy nem ismerhetted az édesanyját.
Ő is nehezen tudta maga elé idézni Brianát, s ez elszomorította.
– Mi az? – kérdezte Iasha.
– Tulajdonképpen semmi – vont vállat a fiú. – Az emberek meghalnak, mi meggyászoljuk őket, aztán folytatjuk az életünket. Ez már csak így megy. – Aztán kicsit vidámabban folytatta: – Örülök, hogy megtanulod a Királyság nyelvét.
– Muszáj lesz, ha gazdag férjet akarok fogni – mosolyodott el Iasha.
– Férjet? – ült fel Nicholas.
– Előbb-utóbb. A feleséged biztosan nem örülne, ha a szeretőd mindig a közelben lebzselne. És egyikünk sem hiszi egy pillanatig sem, hogy az apád megengedné, hogy összeházasodjunk.
Nicholas már éppen tiltakozni akart, amikor rádöbbent, hogy a lány semmi olyasmit nem mondott, amit ő már végig nem gondolt magában. Egyszerűen csak nem örült, amiért Iasha szájából hallotta a tényeket.
– Csak nem bántódtál meg? – mondta a lány gunyorosan. – Na gyere, hadd engeszteljelek ki!
Azzal Iasha felállt, megoldotta ruhája övét, és hagyta, hogy a szövet a földre hulljon. Nicholas elvigyorodott, amikor a lány visszabújt mellé, és elhelyezkedett a karjai között.

 

Már egy hete nem látták az üldöző gályát. Amos úgy vélte, alighanem a hosszú út áldozatául esett. Az admirális följött a fedélzetre, és mélyet szippantott a tengeri levegőből. Ismét kora tavasz volt.
– Lehet, hogy hamarosan visszakérem a hajó irányítását – fordult a kapitányi hídon álló Nicholashoz.
– Bármikor.
Amos megveregette a fiú vállát.
– Jól végzed a munkádat.
– Jobban érezném magam, ha tudnám, merre járhat az a másik hajó – jegyezte meg a nagyherceg.
– Ha a kapitánya érti a dolgát, a Fregatt-szikláktól délre, a Három Ujj-szigettől pedig nagyjából egy héttel délre járhatnak. Ott fognak irányt változtatni, onnan egyenesen a Sötétség-szorosnak tarthatnak.
– Elibük vághatunk?
– Nem tudom – rázta a fejét Amos. – Ez a vitorlás majdnem olyan gyors, mint az igazi Királysas, de az igazi Sirály is alig volt lassabb nála. Nehéz kérdés, mert mi nem ismerjük olyan jól a déli vizeket, mint az ő kapitányuk. Viszont nem létezik olyan ember, aki úgy ismerné az északi vizeket, mint én – dörzsölte össze a tenyerét –, és ha egyszer a Keserű-tengeren leszünk, kihasználok majd minden áramlatot és örvényt, minden szelet és fodrozódó hullámot, hogy célba jussunk. Elkapjuk őket, ne félj!
– Legkorábban mikor pillanthatjuk meg őket? – kérdezte Nicholas.
– Most – felelte az admirális. – Az út folyamán bármikor utolérhettük volna őket, attól függően, hogy a kapitányuk mikor fordul keletnek.
Két órával később az őrszem lekiáltott az árbockosárból:
– Vitorla a láthatáron!
Nicholas minden vásznat felvonatott az árbocokra, és minden matróz azon igyekezett, hogy a lehető leggyorsabbá tegye a hajót. Egy idő után ismét megszólalt az őrszem:
– Felismerem, kapitány. Ez a Királyi Sirály!
– Mindenki a helyére! – bődült el Amos.
– Ne! – tiltakozott Nicholas.
– Ne? – kérdezett vissza az admirális.
– Még nem támadjuk meg.
– Az ég szerelmére, miért nem?
Ghuda, a nyomában Prajival és Vajával ekkor ért fel a fedélzetre, így a nagyherceg mindannyiuknak címezte a választ.
– Fogalmunk sincs, hány emberük van. Ráadásul a meglepetés sem áll a mi oldalunkon. Nem megyek oda hozzájuk, amíg át nem haladtunk a Sötétség-szoroson, és majdnem otthon nem vagyunk.
– Miért? – kérdezte Harry, aki épp végszóra bukkant fel.
– Mert nem hagyom, hogy azok közül a lények közül akár egyetlenegy is Krondorba érjen. Ha kell, akár összerögzítem a két hajót, és mind a kettőt felgyújtom. Ha haza kell úsznunk, jobb szeretném, ha csak kis távolságot kéne megtennünk az otthoni partokig.
Amos káromkodott egy cifrát.
– Nos rendben, akkor a nyomukban fogunk lihegni, és remélem, hogy a kapitányuknak nem túl nagy a képzelőereje.
– Továbbítsátok a parancsot: ha megfordulnak harcolni, elmenekülünk előlük! – jelentette ki Nicholas.
– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg az admirális.
– Ez a parancsom – felelte a nagyherceg. – Csak akkor kapjuk el őket, ha netalántán a Szabad Városok vagy Kesh felé fordulnának. Egyébként hazáig követjük a hajójukat.
– Igenis, kapitány! – tisztelgett Amos. Arckifejezése egyszerre tükrözött kétséget és büszkeséget.

 

 

24.
A csata

Nicholas mereven előrenézett.
– A hamis Királyi Sirály megkurtította a vitorláit; annyira lelassított, hogy szinte hívogatta a Királysast: próbálja csak meg utolérni. Amos a kapitányi hídon állt. Az utóbbi két hétben már állandóan ott töltötte az idejét, de még mindig nem kérte vissza a parancsnokságot Nicholastól.
A nagyherceg nyíltan vállalta, hogy a hajó irányításával kapcsolatban hiányosak az ismeretei, de jó tanítványnak bizonyult. Korábbi életében csak kis vitorlásokkal foglalkozott, azóta azonban sokat tapasztalt a Ragadozón, aztán pedig Pickens, majd Amos is okítgatták őt, így mostanra első osztályú mélyvízi tengerész vált belőle. Amos azt mondta neki, hogy ha ebben az ütemben tanul, egy-két éven belül kitűnő hajósinas válhat belőle. Nicholas rögtön rájött, hogy a legendás kapitány csak ugratja, de hiába dolgozott eddig sikeresen, szíve mélyén úgy érezte, hogy hamarosan elfogy a szerencséje.
– Épp csak nem kérnek minket, hogy szálljunk át – morfondírozott az admirális.
– Tudják, hogy nem akarunk... egyelőre – bólintott a nagyherceg. – De képtelen vagyok kiókumlálni, mire készülnek.
– Látszik valami a tat felől? – kiáltott oda az egyik matróznak Amos.
– Semmi, admirális! – szólt vissza az őrszem.
Már egy hete átjutottak a Sötétség-szoroson, és most nagyjából Durbin magasságában járhattak.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy lehet valami a hátunk mögött? – kérdezte Nicholas.
– Az ember sose tudhatja – tárta szét a karját Amos. Aztán kiköpött a korlát fölött. – A kígyók annyi mágiával bírnak, hogy még azokat a ragályhordozókat is képesek voltak megteremteni. Évek óta tervezgettek; valószínűleg abban a pillanatban elkezdték, amikor Murmandamus meghalt Sethanonnál. Nem zárnám ki a lehetőségét, hogy még azt a rohadt gályát is képesek átjuttatni az óceánon. – Elmosolyodott. – De ha gyakorlatiasabban nézzük a dolgokat, azt még inkább kinézem belőlük, hogy a Keserű-tengeren is készenlétben áll egy hajójuk, éppen az ilyen nehézségek elhárítására. És ha az előttünk haladók segítséget várnak, mindjárt van értelme, miért lassítottak le.
– Ezt a kockázatot vállalnunk kell – bólintott a nagyherceg.
Ebben a pillanatban figyelmeztetés hangzott fel:
– Vitorla a láthatáron!
– Merre? – kiáltott oda Nicholas.
– Jobb oldalon, kapitány!
Nicholas és Amos odasietett a korláthoz, de legalább egy percig kellett mereszteniük a szemüket, mire ők is meglátták a hajót.
– Gyorsan közeledik – jegyezte meg a fiatalember.
– Hűha! – mondta az admirális. – Kesh kutter. Szerintem durbini kalóz. Itt az ideje, hogy felvonjuk a lobogónkat.
A királysági hajó másolatát teljes garnitúra lobogóval és jelzőzászlóval is felszerelték, ezért Nicholas kiadta a parancsot:
– Királysági lobogót és királyi címert felvonni!
– Ha már úgyis ott vannak, felhúzhatnák az én zászlómat is – javasolta Amos.
A nagyherceg intézkedett, hogy tegyék hozzá a flotta admirálisának jelvényét, és hamarosan két árbocon is nagy, színes zászlók lobogtak.
A kesh kutter egy darabig még közeledett, aztán hirtelen elfordult balra. Amos felnevetett.
– Az a kapitány két, őrjáratból hazatérő királysági hadihajót lát, amelyek közül az egyik még a királyi család egy tagját is a fedélzetén szállítja. Nagy ívben el fog kerülni bennünket.
A nap további részében Nicholas továbbra is tartotta a távolságot a Királyi Sirálytól. Érdekes üldözésnek bizonyult: a cél nem az volt, hogy utolérjék a másikat, de nem is maradhattak le, hanem csapásmérő távolságban kellett maradniuk.
A Sirály alkonytájban felvont még néhány vitorlát.
– A kis rohadék meg akar szabadulni tőlünk a sötétben – ingatta a fejét Amos. – Hát még mindig nem jött rá, hogy én túl jól ismerem ezeket a vizeket? Tudom, merre kell haladniuk, ha Krondorba akarnak jutni.
– Mi van, ha mégsem Krondorba mennek? – kérdezte Nicholas.
– Muszáj nekik – felelte az admirális. – Kiköthetnének ugyan Sarth-ban vagy Határszélén, de minek bajlódnának ezzel? Édesapád majdnem biztosan a Távoli Partokon tartózkodik, és megpróbálja kibogozni a zűrzavart, amit Szabadkikötőben hagytunk. Szerintem ez volt az értelme annak, amit értelmetlen rajtaütésnek hittünk Carse, Tulan és Barran ellen. Valószínűleg éppen most fontolgatja, hogy visszatérjen ide, vagy utánunk eredjen.
– Északnak fordul! – mondta ekkor Nicholas.
– Ez csak csel – felelte Amos. – Várj néhány pillanatot, vonasd fel a vitorlákat, kövesd, de amint elég sötét lesz, és nem láthatnak minket, állj vissza ebbe az irányba! Az összes vagyonomba le merném fogadni, hogy holnap hajnalban legföljebb egy mérföldnyire leszünk tőlük.
– Jobban ismerlek annál, mintsem hogy fogadjak veled – rázta meg a fejét a fiú. Aztán Amos vállára tette a kezét. – Nincs kedved enni valamit?
– Miért ne?
Az admirális estefelé még mindig kissé bizonytalanul járt, de Anthony ennek ellenére gyógyultnak nyilvánította. Lassanként az ereje is kezdett visszatérni; úgy gondolták, mire Krondorba érnek, tökéletesen fogja érezni magát. A férfi fennhangon mormogott, miközben lemásztak a létrán:
– Ha egyenesen hajóznánk, négy napon belül hazaérnénk. De ezzel a fogócskával olyan, mintha vitorlásversenyt rendeznénk az öbölben: rengeteg jó szelet elfecsérlünk.
Nicholas egyetértett.
– Én is szívesen túl lennék már a dolgon, de nem túl sok esély van rá, hogy azok a gyilkos férgek figyelembe veszik a vágyainkat.
– Füst, kapitány! – hangzott odafentről az őrszem figyelmeztetése.
– Merre?
– A hátunk mögött!
Nicholas és Amos visszasiettek a fedélzet hátuljába, és hunyorogva néztek a lenyugvó nap irányába. A füstpamacsok rongyos zászlóként libegtek az égen.
– Az a kesh kutter összefutott valakivel – kommentálta Amos.
– Igen, de kivel? – kérdezte Nicholas.

 

Amos jóslata helyesnek bizonyult. Pirkadatkor a Királyi Sirály kicsivel északra, de még egymérföldnyire sem volt tőlük. Nicholas egy darabig csak nézte, ahogy a másik hajó lassan növekszik a láthatáron, aztán parancsot adott, hogy forduljanak balra, mert így csökkent a sebességük. Hamarosan Amos is megjelent a fedélzeten.
– Van valami újság? – kérdezte a hídra lépve.
– Igen – felelte a nagyherceg. – Semmi értelmeset nem csinálnak, kivéve, hogy tovább lassítanak. Azon tűnődöm, hogy csak nem akarnak visszafordulni, és megtámadni minket?
Amos a másik hajóra pillantott.
– Ha igen, akkor megfordulnak, mégpedig... most!
Ebben a pillanatban a hajó fordulni kezdett.
– Mindenki a fedélzetre! – kiáltotta Nicholas. – Mr. Pickens, tartson balra, hátha ki tudunk térni előlük, mielőtt még teljesen megfordulnának, és megkurtíthatnák a vitorlákat!
Ekkor Nakor száguldott föl a fedélzetre.
– Történt valami! Történt valami! – kiáltozta.
– Miről beszélsz? – nézett rá Nicholas értetlenül.
– Nem tudom – felelte a kis emberke előre-hátra szökdécselve.
– Valami trükköt használnak. Érzem!
Néhány pillanattal később Anthony is felbukkant, mondván:
– Nicholas, valami szokatlan történik velünk. Érzem.
– Van valami elképzelésed, hogy mi lehet az?
Hirtelen olyan hangot hallottak, mintha egy hatalmas vászon hasadt volna ketté, aztán pedig harangkondulást, amelynek visszhangja azonban ott maradt a levegőben. Ugyanolyan kellemetlenül csengett a fülükben, mint amikor a kréta eltörik, és megcsúszik a táblán. Nicholas libabőrös lett, és szaporábban vette a levegőt.
– Nézzétek! – mutatta Anthony.
Valami reszkető köd közepén a droman jelent meg a látóhatáron.
– Micsoda trükk! – rikkantotta Nakor. – Elrejtették a gályát a szemünk elől, közben meg a másik hajó lelassított bennünket!
– Álcázó varázs – erősítette meg Anthony.
– Legalább tudjuk, kivel találkozott az a kesh kalóz, akivel tegnap összefutottunk – mondta Amos.
– És azt is, ki győzött. – Nicholas egy darabig a két ellenséges hajó helyzetét méricskélte. – Harcra felkészülni! – parancsolta végül. – Mr. Pickens, kanyarodjunk vissza jobbra! Elfoglaljuk a Sirályt.
Utasítások röpködtek; Ghuda és Praji összegyűjtötte saját zsoldos szakaszát: egyikük a kötélzeten, másikuk a fedélzeten. A felgyógyult crydee-i foglyok fegyvert fogtak, de a többiek is köteleket és csáklyákat ragadtak. A matrózok őrülten igyekeztek, hogy visszaállítsák a vitorlákat: ki kellett engedniük azokat, amelyeket most kurtítottak meg a balra forduláshoz, és gyorsan visszahúzni azokat, amelyeket éppen csak felvontak az előbb.
Marcus, Calis és másik fél tucat íjász felmászott a lőállásokba. Célpontot kerestek maguknak, majd nyilazni kezdtek; hosszú íjaikkal messzebbre lőhettek, mint bárki más. A Sirály matrózai fedezékbe vonultak, és amikor Calis kilőtte a kormányost, a hajó elfordult, és egy helyben kezdett lebegni.
A Királysas egyre közeledett testvérhajójához. Amos gyakorlott szemmel felmérte, és folyamatosan továbbította a távolságot Nicholasnak. A fedélzet közepén Margaret, Brisa és Iasha néhány városlakóval és folyami hajóssal egyetemben tüzet csiholt és életet lehelt a serpenyőkben izzó parázsba.
– Élesen balra! – kiáltotta Amos, mire Pickens a tőle telhető leggyorsabban megpörgette a kereket. A Királysas megrohamozta a Sirályt és az emberek mindkét fedélzeten megkapaszkodtak, hogy ne essenek el az ütközéskor. Amikor azonban a Sas orra már csaknem a Sirály korlátjába fúródott, a Sas ügyesen kitért balra. A sarkantyú és az orrdísz így is összetört, és szilánkjaik lövedékként röpködtek a levegőben. Aztán egymásnak csapódtak a hajótestek. Bár épp csak érintették egymást, az ütközés ereje így is elég volt ahhoz, hogy a Sas kötélzetéről lebucskázzon egy katona, egy másik pedig éppen csak meg tudott kapaszkodni és elejtette a kardját.
Legalább húsz ember várt a támadókra, ezért a nagyherceg felkiáltott:
– Nakor, ha van valami trükk a tarsolyodban, most használd!
Az isalani belenyúlt fekete zsákjába, és előhúzott belőle valamit, ami úgy nézett ki, mint egy füstlabda, ahogy feketén kavargott a kezében. Aztán Nicholas meglátta, hogy tulajdonképpen egy rovarfelhő az.
A kis emberke a Sirály felé hajította a „labdát”. A felhő nőni kezdett, és mérges zümmögés töltötte be a levegőt, amikor a két hajó egymáshoz ért. A védők sora felordított, és csapkodni kezdte a csípős rovarokat.
– Nem tart sokáig – mondta Nakor. – Siessünk!
Nicholas jelt adott.
– Most! – kiáltotta Harry aki a csáklyásokra felügyelt.
Mindenki elhajította nehéz, háromágú kampóját. Két csáklya lepattant a korlátról és a vízbe esett, egy másik pedig ártalmatlanul lehullott, amikor a férfi, aki dobta, izgalmában elengedte a kötelet is, A többiek azonban kitartottak, és húzni kezdték a köteleket, míg a két hajó döndülve, nyikorogva egymáshoz nem feszült.
A csáklyások gyorsan rögzítették a köteleket, aztán fegyvert rántva csatlakoztak az átszállókhoz. Mindegyikük fekete fejpántot viselt... Ehhez Nicholas ragaszkodott, mégpedig azért, hogy ha bárki egy másolattal találná szembe magát, meg tudja különböztetni az igazi emberektől, még akkor is, ha az illető a testvére vagy egy barátja arcát viselné. Minden vállalkozó férfit figyelmeztettek, hogy ha elveszíti a fejpántját, lehet, hogy egy barátja fogja megölni, és ebben az esetben azonnal tűnjön el az útból.
Praji zsoldosai megrohanták a fedélzetet, azok pedig, akik Ghudával tartottak, a kötélzeten lendültek át. Nicholas visszapillantott a főfedélzetre, és látta, hogy Tuka a hajósaival meg néhány crydee-i nővel szintén készen áll a támadásra. Vagy az lesz a dolguk, hogy izzó parazsat dobáljanak a szomszéd hajóra, vagy az, hogy eloltsák az esetleges tüzet a Királysason.
A nagyherceg látta, hogy minden a lehetséges legnagyobb rendben megy, ezért kardot rántott, és nekifutott, hogy átugorjon a másik vitorlásra. Egyik lábával a Sas korlátján elrugaszkodott, és átrepülve a két hajó közti majd két méteres távolságon, a Sirály előfedélzetén landolt. Nakor csípős rovarjai már eltűntek, de megtették a magukét.
Az egyik hajó orra a másik farához rögzült, és még mindig felvont vitorláik lassú forgásra késztették a két járművet. Nicholas bosszankodott is emiatt: így sokkal nehezebb lesz elszabadulni a Sirálytól, mintha azonos irányba állnának. Csak reménykedett, hogy emiatt nem válnak túl sebezhetővé a közeledő gályával szemben.
Egy feketébe öltözött tiszt támadott a nagyhercegre, de ő hárította az első csapást. A férfi egy három vágásból álló kombinációt használt, és amikor harmadszor ismételte a sorozatot, Nicholas könnyedén mellbe szúrta.
A nagyherceg körülnézett, és látta, hogy az egyik emberét mindjárt átlökik a korláton. Megölte a próbálkozót, aztán segített katonájának visszamászni a fedélzetre. Ekkor vették észre, hogy rajtuk kívül senki sincs az előfedélzeten.
– Amos, itt vagyunk! – kiáltott le Nicholas.
Az admirális felragadott egy butykost (olyasfélét, amilyenben pálinkát szoktak tartani), és átdobta a fiatalembernek. Nicholas térde megroggyant és tüdejéből kiszaladt a levegő, ahogy elkapta, de azért sikerült megfognia.
A fiú odaszólt a mellette álló katonának:
– Nyisd ki azt a kis rakodófedelet, de aztán nehogy meglepjenek odalentről!
A férfi félretaszította a fedelet a csizmájával. Szerencséje volt, hogy nem hajolt a nyílás fölé, mert egy számszeríjlövedék repült ki. Nicholas nem tétovázott; lehajította a butykost a sötétbe. Elégedetten vette tudomásul a fa reccsenését és a felhangzó fájdalomüvöltést.
– Eddig egy! – kiáltott vissza Amosnak.
Az admirális odadobott még egyet, és a fiú azt is gyorsan az első után küldte, majd visszalökték a fedelet.
A nagyherceg felvette a kardját, és lenézett a főfedélzetre. Látta, hogy mindenütt harcolnak, de semmiféle határvonal sem különítette el egymástól a szembenálló erőket. Lecsusszant a létrán, s útközben hátba rúgott egy férfit, aki éppen Praji egyik zsoldosával harcolt. A feketeruhás matróz elvesztette az egyensúlyát, s így már könnyedén végezhetett vele a zsoldos.
Nicholas megkerülve a harcolókat odaóvakodott a saját hajójához legközelebb eső korlátrészhez. Ghuda, Praji és Vaja tisztán tartották a fedélzet egy részét. A fiú hozzájuk csatlakozott, és végre lassan előre tudtak nyomulni a központi honbár nyílásához. Amikor odaértek, a nagyherceg hátrakiáltott:
– Még egy hordóval!
Amos és Harry odagurított egy nagy hordót, és a két mozgó hajó ingatag korlátjára emelve tartotta, amíg Nicholas meg nem fogta. Harry átbotladozott, és segített a barátjának a cipekedésben. Tíz gallon olajat tartalmazott, és a vitorlás állandó mozgása miatt nem volt túl egyszerű a rakodónyíláshoz vinni. Amikor fölé értek, Nicholas háromig számolt, majd elengedték a hordót.
Lámpaolaj volt benne, ami normális körülmények között nem ég kanóc nélkül, Nakor szerint azonban ha elég forró lesz a tűz, segíti az égést, és kiolvasztja a szurkot a deszkák közül, amitől a hajó vagy a vízvonalig leég, vagy elég sok léket kap, hogy elsüllyedjen.
Amikor megfordult, a nagyherceg látta, hogy pillanatnyilag szabad az út a rakodónyílásokhoz.
– Szerezz még egyet! – szólt oda Harrynek, ő pedig odarohant a következő fedélhez.
A Sirály két matróza bukkant elő a semmiből, és Nicholas egyedül nézett szembe velük. Mióta először fogott kardot, azóta gyakorolta a több ellenfél elleni harcot a kastély udvarán, de azelőtt sosem az élete volt a tét. Eszébe jutott, amit az édesapja és a vívómester annyiszor a lelkére kötött: ha a két szemben álló nem együtt gyakorolt, ugyanolyan valószínűséggel lesznek egymás útjában, mint amilyen eséllyel segítik egymást. Várj, védekezz, és figyelj a lehetőségekre!
Mintha csak az apja által elmagyarázottakat akarná beigazolni, a bal oldali férfi a társa elé lépett. A másik matróz belebotlott, és meglökte, amitől ő Nicholas kardján végezte, mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát. A nagyherceg ezután hátralökte a haldoklót a társa felé, és azt is torkon szúrta, éppen amikor Ghuda – egy nagy hordót cipelve – megérkezett. A zsoldos lehajította a hordót a raktérbe, mondván:
– Ez volt az utolsó!
– Akkor meg kell gyújtani, és tűnjünk el erről a hajóról! – kiáltotta Nicholas.
A rajtaütők mindegyike tudta, hogy amint sikerül lángba borítani a Sirályt, csak egy dolguk lesz: vissza kell verekedni magukat a Királysasra.
Tuka hajósai ott álldogáltak a szénserpenyő fölé helyezett kis fazék körül, amelyben olvadt szurok fortyogott. Fölöttük emberek várakoztak a vitorlarudakon, amíg Nicholas csapata vissza nem vonult.
A Sirály legénysége ahelyett, hogy üldözte volna őket, inkább a két hajót összerögzítő köteleket próbálta elvágni, és a nagyherceg látta, hogy az emberei sorban átlendülnek a korláton.
– Most! – kiáltotta el magát Nicholas.
Odafentről Calis és Marcus lángoló nyilakat kezdett lődözni a Sirály vitorláiba. A rudakon ülő többiek köteleket eresztettek le a fortyogó szurokba. Gyorsan felhúzták őket, mert a szurok gyorsan lehűl, de minél forróbb, annál könnyebb meggyújtani.
Nicholas izgatottan figyelte az eseményeket: a tűz kezelése minden hajó fedélzetén kockázatos, csata közben pedig egyenesen életveszélyes. Nem létezett nagyobb katasztrófa, mint a tengeren fellobbanó tűz, mert a hajók önmagukban is olyanok, mint a gyújtósdoboz. Bárhol meggyullad a vitorla vagy a kötélzet, az egész jármű perceken belül lángba borul. A hajó tömítéséhez és vízállóvá tételéhez használt összes anyag – a kátrány, a szurok és az olaj – mind-mind rendkívül jól ég, és még a nedves vitorlák is csekély védelmet nyújtanak a csatában az ellőtt gyújtónyilak vagy a forró parázs ellen.
A nagyherceg az egyik középen elhelyezett szénserpenyő mellett állt, készen arra, hogy a saját fedélzetére szórja a parazsát, aztán olajat öntsön a tűzre. Ha nem sikerülne felgyújtaniuk a Sirályt, mindkét hajónak vesznie kell, miután parancsot adott a legénységének és az utasoknak a jármű elhagyására.
A kötélzeten ülő crydee-i emberek óvatosan tüzet csiholtak; de kezükkel óvták a szikrát, mert az ő vitorláik ugyanolyan gyúlékonyak voltak, mint a Sirályé. Az izzó parazsat továbbították a vitorlarudak vége felé, ahol újabb emberek a szurkosvödrök felszínéhez érintették. A szurok lángra kapott, s a teli vödröket a szomszédos hajó kötélzetére és vitorláira hajították.
Nicholas egyedül maradt a Sirály fedélzetén. Meg akart bizonyosodni róla, hogy a támadók épségben visszaértek, de amikor végül elkezdett átmászni, két matróz rohamozta meg. Ekkor éppen a korláton ült, és nem tudott túl gyorsan mozogni. Valaki azonban átvetette magát a korláton mellette, és felborította a két férfit. Mindhárman egy kupacban zuhantak a padlóra, és a nagyherceg látta, hogy Ghuda sietett a segítségére. A nagydarab zsoldos felpattant, és mosolyogva Nicholas felé indult.
– Na gye... – kezdte mondani, aztán meglepettre váltott az arckifejezése.
Tett egy lépést a fiú felé, miközben hátranyúlt, mintha meg akarná vakarni a hátát, és elkáromkodta magát:
– A fenébe is!
Nicholas – immáron a Sas fedélzetéről – látta, ahogy Ghuda arccal a két hajó korlátján elterül, és egy kés áll ki a hátából. A fiú a nagydarab zsoldosért nyúlt, és olyan erővel, amivel maga sem hitte, hogy rendelkezik, áthúzta a férfit a Királysasra.
Tuka egy lángoló szurkosedénnyel a kezében előrerohant. Meglendítette az edényt, és nagy ívben áthajította a Sirály fedélzetére, amikor egy nyílvessző mellbe találta. Gurgulázó sikollyal botladozott előre, és átesett a korláton, egyenesen a két hajótest közé, amelyek csikorogva zárultak össze utána. A sikolya azonnal elhalt.
Nicholasnak hányingere támadt.
– Vizsgáld meg! – kérte az odasiető Anthonytól Ghudára mutatva.
A nagyherceg zsoldosai a két hajót összerögzítő köteleket kaszabolták, s közben igyekezték elkerülni a szórványos nyílzáport. A lángok végigfutottak a Sirályon – veszélyesen közel a Királysashoz. Margaret és Iasha homokkal és vízzel teli vödrökkel készült az esetlegesen átterjedő tűz oltására. A vitorlafákon ülők éles késeket vettek elő, amelyekkel gyorsan levághatták a meggyulladó vitorlákat vagy köteleket.
Nicholas látta, hogy a Sirály legénysége eszeveszett igyekezettel küzd a vitorlázaton tovaterjedő lángok ellen. Parancsot adott Pickensnek, hogy távolodjon el az ellenséges hajótól.
– Beszorultunk, kapitány! – kiáltott vissza az első tiszt. – Szélben állunk, és nem tudunk elszabadulni, amíg meg nem fordulunk!
A nagyherceg odakiáltott a folyami hajósoknak, hogy vigyék oda a mentőcsónakok evezőit, és azzal lökjék el a Sirályt. Tucatnyi evezővel siettek oda azonnal, de így sem tudtak eltávolodni.
A körülmények folytán egymáshoz láncolt két vitorlás lustán szélbe fordult. Aztán a két hajótest – az összesúrlódó fa és fém csikorgásától, nyikorgásától kísérve – lassan siklani kezdett egymás mellett. Végül a Királysas elfordult a Sirály tatjánál, és egy utolsó mennydörgésszerű ütközéssel a két hajó elszabadult egymástól.
A kötélzeten és a fedélzeten is kisebb tüzek támadtak, de ezeket sikerült gyorsan eloltani. A férfiak, akik néhány perce még égő szurokkal teli vödröket lóbáltak az ellenség felé, most ugyanazokkal a kötelekkel és vödrökkel vizet húztak a tengerből és a vitorlákra locsolták, nehogy a szél által a Sirályról átsodort szikrák és pernye, lángba borítsa a hajójukat.
Nicholas hátrarohant, és onnan figyelte, ahogy elcsusszannak a Sirály mellől. Marcus leugrott a lőállásból, és unokaöccse vállára tette a kezét.
– Megcsináltuk – mondta.
– Remélem – felelte a nagyherceg.
Ekkor Nicholas érezte, hogy Marcus szorítása keményebbé válik, és hirtelen meglátta, mit is néz az unokabátyja. Amint a lángok végleg elborították a Sirály vitorláit, emberek rohantak fel a fedélzetre. A lentről érkezők között a füst és a szikraeső ellenére is jól kivehető volt Margaret és Abigail rémülten sikoltozó alakja.
Mivel még elég közel voltak hozzájuk, jól hallhatták őket. Nicholas és Marcus elszörnyedten és némán figyelte őket. Nicholas hátrapillantott a főfedélzetre, és ott meglátta a rövid ruhás Margaretet; a Sirályon álló hasonmása viszont hercegnőhöz illő öltözéket viselt.
Ekkor a Sirály Margaretje feléjük kiáltott:
– Marcus! Segíts!
– Nicholas! Ments meg minket! – sikoltott Abigail is.
Tompa dörrenéssel valami odalenn is tüzet fogott, és lángok törtek elő a rakodónyílásokból. A Sirályon álló Margaret ruhája meggyulladt, és ő sikoltozva csapkodta a kezével, hogy eloltsa.
Ekkor nyílvessző röppent a kötélzetről, amely mellbe találta és felborította a lányt, akit így szem elöl vesztettek. Egy második nyíl Abigail keblébe fúródott, aki szintén elesett.
Calis szökkent le egy vitorlarúdról, puhán érkezve Nicholas és Marcus mellé.
– Nem láttam értelmét, hogy meghosszabbítsuk a szenvedést. Lehet, hogy nem igaziak, de attól még épp olyan szörnyű a látvány.
Azzal a fedélzet közepe felé intett, ahol Abigail állt, és kimeredt szemmel bámulta a saját halálát, Margaret pedig elszürkült arccal szorongatta Anthony kezét.
Nicholas bólintott, aztán a tat felé fordult. A gálya közeledett hozzájuk, ezért elkiáltotta magát:
– Felkészülni! Még nem végeztünk! Keményen jobbra, Mr. Pickens!
– Nézzétek! – szólalt meg Amos.
Nakor és Praji is feljöttek, és megálltak a nagyherceg mellett.
– Mit? – kérdezte a zsoldos.
– Ki az ott az orrban?
Nicholas érezte, hogy összeszorul a gyomra Nakor válaszát hallva:
– Dahakon.
A barna köntöst viselő férfi ruhája bő, ujja alatt összekulcsolt karral szenvtelenül bámulta a Királysast, valamint a lángoló Sirályt.
– Biztosan mágiát használt, hogy idejuttassa a hajóját – jegyezte meg Praji.
– Dehogy – mondta Nakor. – Az idejutáshoz nem kellett trükk. Végig minket követett. Csak arra használta a képességeit, hogy elrejtőzzenek előlünk.
– Az lehetetlen – kétkedett Amos. – Az a hajó nem hurcolhatott magával elég ennivalót a rabszolgák és a legénység számára!
– Nézd csak meg jobban! – mutatta Nicholas.
Egy alak állt meg Dahakon mellett: Valgasha, a hadúr volt az. Sápadt bőre felpuffadt, és legyek dongták körül, mozdulatai darabosak, szaggatottak voltak. Csuklóján a sólyom kiterjesztette szárnyát: rothadó teste alig emlékeztetett egykori pompájára.
– Nekromancia – mormogta az isalani. – Az a rohadt szemét!
Dahakon felemelte a kezét, és Nicholas ismét érezte, hogy libabőrös lesz a háta.
– Varázsol – jegyezte meg Anthony odalentről.
Calis megfeszítette íját, és útjára engedett egy nyílvesszőt, a lövedék azonban mintha láthatatlan falba ütközött volna, a mágustól néhány centiméternyire megállt, és a fedélzetre zuhant.
Az emberek összegyűltek a fedélzeten, és sokan az istenek kegyelméért imádkoztak, amikor meglátták, hogy egy halottakkal teli hajó közeleg. A túloldalon is gyülekezett a hullák néma hada.
Nakor behunyta a szemét, tett néhány mozdulatot a kezével, majd újra felnézett.
– Ez rémes – mondta.
– Tényleg? – kérdezte Nicholas.
– Nagyon erős trükkök segítségével tartja mozgásban azokat az embereket, de ami még rosszabb, mindannyian magukban hordozzák a ragályt.
– Nem támadhatunk arra a hajóra – mondta Amos. – Nem maradt elég szurok és olaj.
– Akkor kilyukasztjuk az oldalát – javasolta Nicholas.
– Ebben az életünkben biztosan nem – ingatta a fejét Amos. Előremutatott. A gálya vitorlái nem voltak felhúzva, de a lapátok emelkedni kezdtek, majd lecsaptak. Az evezősök dolgoznak, akár halottak, akár élnek.
– Micsoda mágia! – köpött ki Praji a palánk felett.
– Hogyan akarsz halottakkal harcolni? – kérdezte Marcus.
– Ahogy tudunk – felelte Nicholas előhúzva a kardját. A távoli partvonalra nézve megkérdezte: – Merre járunk, Amos?
– Nem egész félnapi hajózásra Határszélétől, és további három napra Krondortól.
– Akkor a közelünkbe engedjük, hogy megcsáklyázhassanak bennünket, felgyújtjuk a Királysast, aztán akik tudnak, kiúsznak a partra.
– Az több, mint három mérföld – jegyezte meg az admirális csöndesen. – Alig néhányunk lesz képes rá.
– Tudom – felelte Nicholas még halkabban.
Ekkor Harry érkezett rohanvást a főfedélzetről.
– Harcolni fogunk azzal? – kérdezte.
A nagyherceg bólintott.
– Anthony! – szólalt meg Nakor.
– Igen?
– Itt az idő! – kurjantotta el magát az isalani vigyorogva.
– Mire? – pislogott zavartan az ifjú varázsló.
– Használd az amulettet!
Anthony szeme összeszűkült, aztán a fiatalember a tunikájába nyúlt és elővette a talizmánt, amelyet Pug eredetileg Nicholasnak adott. A tenyerébe zárta az ékszert és felkiáltott:
– Pug!
Egy percig semmi sem történt, ezért Anthony lehunyta a szemét, és ismét Pug nevét kiáltotta. Amikor harmadszor is kimondta a nevet, szélroham rázta meg és fordította el kissé a hajót, aztán mintha mennydörgést hallottak volna a közelből. Az emberek izgatottan kiáltozva mutogattak. A gálya előtt egy lény lebegett a levegőben. Legalább akkora volt, mint a hajó, s erőteljes szárnycsapásaival olyan nagy szelet kavart, hogy hátrább taszította a dromant.
– Egy sárkány! – mondta Amos.
Az aranysárkány fején ezüst taréj díszelgett. Rubin szemei akkorák voltak, mint egy-egy pajzs, s csak úgy szikráztak a napfényben, miközben ébenfekete karmait macska módjára kimeresztette. A sárkány megrezegtetve szárnyát ott maradt a gálya előtt, és tágra nyitotta roppant állkapcsát.
Fehéren izzó, vakító fényű tűz tört elő belőle, és végigsöpört a hajó fedélzetén. A vitorlázat, a fedélzet és a halott legénység lángba borult. A hadúr és sólyma szobormereven állt, mintegy a fenségesség kigúnyolásaként, miközben elhamvadt. A madár megfeketedett és lehullott gazdája karjáról, majd néhány pillanattal később a Kígyó-folyó Városának uralkodója is végleg meghalt.
A droman legénységének többi része egy szörnyű pillanatig mozdulatlanul állt, aztán összekuporodva támadásra készült. Az élettelen harcosok nem fogták fel saját pusztulásukat, csak várták a mágus parancsát, hogy elözönöljék a Királysast. Végül megfeketedő kezükből kiesett a kard, és lassan összerogytak.
A Királysas egykedvűen siklott tovább; senki sem irányította, mivel minden teremtett lélek Midkemia földjének legfenségesebb élőlényét bámulta, amelyről csak a legendák meséltek, s amely most mégis ott lebegett alig százméternyire tőlük, s elpusztította a holtak hajóját.
Aztán Anthony előremutatott:
– Nézzétek!
A tűzvihar közepén ott állt Dahakon, rubinszín dicsfénytől körülvéve, amely megvédte őt a sárkány dühétől.
– Tehetünk valamit? – kérdezte Nicholas.
Calis ismét kilőtt egy nyílvesszőt, de az ugyanúgy lepattant a rubin pajzsról, mint a korábbi a láthatatlan falról.
– Azt hiszem... – kezdte Nakor, azzal kiragadott egy nyilat Calis tegezéből, és a térdén kettétörte. – A trükkje az acélt állítja meg – emelte fel a törött nyilat. – El tudnád találni ezzel?
Calis elvette a háromnegyedénél eltört vesszőt.
– Megpróbálhatom – mondta.
Azzal felajzotta íját a nyíl hosszúságáig, és lőtt. Az előbbiektől eltérően ez a vessző mellbe találta a varázslót, aki felordított; a rubin pajzs azonnal elenyészett, és a férfit elborította a sárkány tüze.
A mágus sikolya a Királysast is elérte, amikor lángba borult, hátratántorodott, majd elesett, és eltűnt a tekintetek elől.
A sárkány egy darabig még figyelte az égő hajót, aztán sebes szárnycsapásokkal arrébbröpült. Megrázkódott, és a hullámok fölött szárnyalva, csillogó pikkelyekkel elindult a lenyugvó nap irányába. Lustán körberepülte a hajót, aztán felemelkedett és északnyugat felé fordulva sebesen távolodott.
– Ryana – suttogta Harry.
Nicholas bólintott.
– Nézd csak! – kiáltott fel Harry.
Nicholas hunyorogva próbált rájönni, mit mutat a barátja, aztán észrevett egy aprócska alakot a sárkány hátán.
– Pug lenne az? – kérdezte Harry.
– Gondolom – vigyorgott Nakor. Aztán felkacagott. – Most már végeztünk.
– Nakor! – szólt hátra a főfedélzetről Vaja.
Mindannyian odanéztek, és látták, hogy Ghuda mellett térdel. Nicholas és a többiek is követték a lesiető Nakort és Anthonyt. A sebesült zsoldos a földön feküdt, fejét egy homokzsákkal támasztották alá, és vér csöpögött az orrából.
Anthony az oldalára fordította őt, és megvizsgálta a sebét. Fájdalmas tekintettel pillantott fel a többiekre. Tagadólag rázta a fejét.
– Mi az, öreg barátom? – fogta meg Nakor Ghuda kezét.
A zsoldos felköhögött, és vér szivárgott a szája sarkából.
– Barátom? – kérdezett vissza elhaló, bugyborgó hangon. – Azért fekszem itt saját véremben fuldokolva; mert azt akartad, hogy veled utazzam a fél világon át, és még a barátodnak merészelsz nevezni? – Megszorította az isalani kezét, és könnyek peregtek végig ráncos arcán. – Máshol is bealkonyul az óceán felett. Felséges látványok és hatalmas csodák várnak még rád, Nakor. – Vadul felköhögött, s közben vért köpött Nakorra és Anthonyra. Levegőért kapkodott, de már ez sem segített. – Egy aranysárkány! Barátom! – sóhajtotta még utolsó leheletével, aztán köhögve összerándult, és végül elernyedt.
Nicholas elfojtotta fájdalmát, és körülnézett a fedélzeten. Több sebesült is hevert ott, ezért megszólalt:
– Anthony!
Az ifjú mágus oda nézett, ahová a nagyherceg mutatott, és rögtön felpattant, hogy segíthessen azokon, akiknek szükségük van rá.
Nicholas érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára, és Iashát pillantotta meg maga mellett. A fiú felemelkedett, amikor a lány megkérdezte:
– Most már hazamegyünk hozzád?
Nicholas hagyta, hadd csorogjanak a könnyek az arcán, és a karjaiba vette a lányt. Nem bízott a hangjában, ezért csak bólintott, azután szipogott egyet, és félig megkönnyebbülten, félig szomorúan így felelt:
– Hazamegyünk.
A nagyherceg összeszedte magát, gyengéden letette és félretolta a lányt. A híd felé fordulva elkiáltotta magát:
– Mr. Pickens, irány Krondor!
– Mindenki a helyére, kikötői patkányok! – bődült el Amos is.
A Királysas lassan megfordult, aztán amint a vitorláiba kapott a szél, kecsesen eltávolodott a két égő hajótól. A lenyugvó nappal a hátuk mögött Nicholas figyelte, amint először a hamis Királyi Sirály, majd a hadúr gályája is elsüllyedt a habok között.
Amos megállt a fiú mellett, és a vállára tette a kezét.
– Mondtam már, hogy mostanában kezdesz emlékeztetni az apádra?
Nicholas odafordult; a szeme még mindig csillogott a le nem törölt könnyektől.
– Nem – felelte rekedten.
– Pedig igaz – suttogta az admirális. – És olyan büszke vagyok rád, mintha a saját unokám lennél.
Nicholas nagy levegőt vett, s csak azután felelt:
– Köszönöm – mondta, majd erőltetett vigyorral hozzátette –, nagypapa.
Amos megmarkolta a fiú nyakát hátul, és játékosan megrázta.
– Még hogy nagypapa! A fenébe is, pont olyan vagy, mint ő. Mindig elrontjátok az ember kedvét!
Nicholas elmosolyodott. Most ő tette Amos vállára a kezét.
– Neked soha senki sem ronthatja el a kedvedet, Amos.
Az admirális szomorúan rámosolygott, mondván:
– Hát ez már csak így van, nem igaz? De legalább az ehhez hasonló napok ráébresztenek, miért olyan fontos a vidámság. – Azzal Amos váratlanul megölelte mostohaunokáját. – Temessük el a halottainkat, Nicky, igyunk egyet az emlékükre, aztán menjünk haza!

 

A társaság lesújtva sorakozott fel a főfedélzeten. A legénység egyrészt megkönnyebbült, másrészt még mindig nem tért magához az aranysárkány okozta döbbenetéből, harmadrészt pedig szomorú volt a megsebesült vagy halott barátok miatt.
Nemcsak Ghuda és Tuka esett a csata áldozatául. Iasha egyik szolgálója és barátnője csúnyán megégett, amikor eloltott egy kis kiöntött szurkot, ami gyulladással fenyegette volna a hajót, ha a lány nem lép közbe idejében.
Öt zsoldos és három folyami hajós is meghalt. Tucatnyi crydee-i adta életét a Királyságért. Nicholas szemlét tartott, és kiderült, hogy a halottak közül hatan vele együtt hagyták el a várost a rajtaütés után. A hajón levő hatvanöt férfi és nő közül csak huszonheten maradtak, akik Amosszal és vele indultak útnak.
A nagyherceg parancsot adott, hogy osszanak szét egy kis hordó pálinkát, és amikor mindannyian ott álltak előtte, így szólt:
– Közületek néhányan tudják, mi mindent éltünk át együtt, néhányan azonban csak a közelmúltban csatlakoztak a társasághoz. De ha bármelyikőtök is otthon maradt volna, nem biztos, hogy sikerült volna véghezvinnünk a tervünket. A korona az adósotok. Éppen ezért úgy döntötten, hogy bármennyi zsákmány is maradt abban a lenti ládában, azt egyenlő arányban szétosztjuk – A zsoldosok vigyorogni kezdtek, a Királyság katonái és matrózai azonban meglepetten összenéztek, de aztán ők is hálásan elmosolyodtak. Az ország szolgálatában ritkán fordult elő, hogy valaki külön jutalmat kapott volna. – Sok jó barátunkat veszítettük el – folytatta Nicholas. – Sose felejtsük el őket! – Azzal felemelte a poharát, mondván: – Ghudára és a többiekre!
Miután mindannyian ittak, a nagyherceg tovább beszélt:
– Nektek, akik átkeltetek a hatalmas, óceánon egy távoli földre, csak azt mondhatom, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy otthon érezzétek magatokat. Még nem tudom, hogyan segíthetünk, hogy hazajussatok, de egy napon biztosan hazatérhettek. A szavunkat adjuk. Addig is tisztességes munkát és bőséges fizetést biztosítunk mindannyiótoknak.
Aztán a lenyugvó nap felé fordult, amelyet narancsvörösre és aranyra festett a két égő hajó füstje.
– Vitorlákat felvonni! Irány Krondor!
A legénység éljenzett, majd ugrott a dolgára, mert most már ők is, igyekeztek hazaérni.

 

Három nappal később, déltájban vitorláztak be Krondor kikötőjébe. Amos utasítására felvonták a királyi címeres lobogót, s emiatt egy rendkívül ideges révkalauz sietett az üdvözlésükre. Két segédje kíséretében felmászott a fedélzetre, aztán csodálkozva, döbbenten köszöntötte Amost és Nicholast.
– Amos, van kedved, még egyszer, utoljára behozni a hajót? – kérdezte a nagyherceg.
Az admirális vállat vont.
– Ez már nem lenne ugyanaz. Még ha az igazi Sasról, vagy az én hajómról, a Királyi Sárkányról lenne szó, akkor talán. – A megjegyzés hallatán a révkalauz zavartan nézett az egyik férfiról a másikra. Aztán Amos gonosz vigyorral hozzátette: – De gyakorolnod kellene a vitorlázattal való befutást. Korábban már nem is kezdhetnéd.
Nicholas visszavigyorgott.
– Vitorlák kurtítására felkészülni! – kiáltotta el magát.
– Fenség, kérem – könyörgött a révkalauz –, vonassa be a vitorlákat, és hadd vontassuk be önöket!
– Harry! – mondta a nagyherceg.
– Igen? – szólt vissza a barátja.
– Menj előre az orrba, és vigyázz, nehogy szegény révkalauzsegéd elájuljon! – Aztán vidáman, kihívóan felkurjantott: Felvont vitorlákkal futunk be!
A matrózok siettek teljesíteni a parancsokat, a kisebb bárkák pedig kitértek az útjukból. A királyi címer mindenki mással (kivéve a szintén uralkodói felségjelek alatt haladó hajókkal) szemben elsőbbséget adott a Királysasnak, és akik régen dolgoztak már a kikötőben, mind ismerték a nagyherceg admirálisának azt a szokását, hogy felvont vitorlával siklik be a dokkba. Mivel Trask jelvénye is ott lobogott az árbocon, egyetlen épeszű ember sem próbált meg átvágni a Királysas előtt; az a kettő pedig, aki valaha is megpróbálta, pillanatnyilag ott álldogált a hajó fedélzetén.
– Egyenesben vagyunk! – jelentette Harry.
– Vitorlákat bevonni! Köteleket előkészíteni! – hangzott Nicholas parancsa.
A matrózok odafenn sietve behúzták a vásznakat. A hajót a lendület továbbvitte egyenest a dokk felé. Nicholas figyelte az eseményeket: arra várt, mikor adja ki az utasítást, hogy dobják ki a köteleket a parton felsorakozott segítőknek.
A hajó egyre csak lassult, a nagyherceg pedig csak várt és várt, míg végül Harry megfordult és odakiáltott neki:
– Izé... egy kicsit... rövidre sikerült, Nicky.
Nicholas a korláton nyugvó karjába temette az arcát, aztán így szólt:
– Révkalauz! Hívhatja a vontatót, ha óhajtja.
Amos olyan hahotába kezdett, hogy az még a vitorlákat is megrezegtette.
– Előbb-utóbb ráérzel az ízére! – veregette meg a fiú hátát.
Nicholas felnézett a könyökhajlatából.
– Akkor most ki is rontja el az ember kedvét?

 

 

25.
Az esküvő

A vendégek éljeneztek.
Lyam, a Szigetek királya tósztot mondott a vőlegényre és a menyasszonyra. Amos vigyorogva állt. Szinte felismerhetetlenné varázsolta a hivatalos udvari öltözék: a zsinóros elejű ing és a mélyen felvágott kabát, amely ebben az évben vált divatossá a felsőbb körökben. Csak imádott Aliciája könyörgése vette rá, hogy a legjobb formáját mutassa ebben az „ostoba kinézetű vacakban” – ahogy ő nevezte a ruhát. A másik választása az admirálisi uniformis lett volna, amit még jobban utált, így engedett a nő kérésének, és divatos öltözékben jelent meg.
Nicholas a főasztalnál ült a krondori palota bankett-termében. Jobbján a nővére, Elena és a férje beszélgetett Erlanddal, az egyik bátyjával, illetve Erland feleségével, Genevieve hercegnővel. Borric, Erland ikertestvére a saját hitvesével, Yasmine-nal társalgott, Alicia pedig figyelmesen hallgatta őket.
Nicholas édesanyja kis híján elájult a meglepetéstől, amikor látta, hogy a legkisebb gyermeke besétál az udvarba – mégpedig a nélkül a bicegés nélkül, amelyet egész életében megszokott. A fiú is csak ekkor ébredt rá, hogy az utolsó csata során annyira lefoglalta, hogy mindenre felkészüljön, hátha a dolgok rosszra fordulnak, hogy egyáltalán nem fájt a lába, vagy legalábbis fel sem tűnt neki. Nakor azt mondta erre, hogy most már teljesen meggyógyult.
Hónapokig tartott az esküvő megtervezése, és hogy mindenkit meghívjanak Krondorba. A király is eljött Rillanonból, és még Arutha előtt megérkezett. A hírek végül akkor érték el Krondor nagyhercegét, amikor Bellamy, Carse bárója utánaküldött egy kis hajót Szabadkikötőbe, ahol Arutha flottástul várakozott. Amosnak majdnem igaza volt: Arutha csak egy saját magával folytatott keserves küzdelem után döntött úgy, hogy nem követi a fiát és társait.
Amikor Arutha visszatért Krondorba, Nicholas és Amos az egész történetet elmesélte nekik: a pusztítástól kezdve egészen a két hajó Határszéle melletti elsüllyesztéséig. Lyam külön futárt menesztett a Varázsló-szigetre, hogy megnézze, fellelhető-e Pug, Nicholast és Borricot pedig Sethanonba küldte, mivel ezzel a feladattal csak a királyi család tagjait bízhatta meg.
Nicholas és a bátyja két héttel később tért vissza azzal a hírrel, hogy Sethanonban minden rendben van, és Nicholas elmesélte, mekkora áhítattal töltötte el az Aal orákulumával történt találkozás. Meglepetésére az Életkristály sehol sem látszott; kiderült, hogy Pug egy mágikus időtorzítás segítségével rejtette el a követ. Nicholas azonban – az átélt veszélyek hatására – tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a Kristály mennyire sebezhető.
A Varázsló-szigetről azzal érkezett vissza a küldönc, hogy Pug – Gathison, a helyettesén keresztül – azt üzeni, hogy az esküvőre csatlakozni fog hozzájuk. Időközben a vendégek összegyűltek, és megkezdődött az ünnepség.
Nicholas időtlen idők óta most érezte magát először felszabadultnak. Aznapi kísérőjére pillantva elmosolyodott. Iasha szépen alkalmazkodott az udvarhoz, és egyre jobban beszélt a Királyság nyelvén. Az udvarhölgyekkel is jól boldogult. Sebesült szolgálója felépült, és Anthony mágiája segítségével a forradások többsége is elmúlt róla. A másik három lány hamar a fiatalok érdeklődésének kereszttüzébe került. Az a pletyka terjedt el róluk, hogy a távoli földről érkezett öt nővér egy nagy hatalmú herceg lánya, ők pedig nem cáfolták a híresztelést.
Marcus az apja és a húga között ült; utóbbi Anthony kezét szorongatta. Martus igyekezett nem venni tudomást arról, hogy Abigail időnként szemezik egy kicsit a csinosabb udvaroncokkal. Nicholas azt is észrevette, hogy Abigail már majdnem nyíltan flörtöl Ran hercegének másodszülött fiával, Elena sógorával.
Martin herceg megöregedett: a haja szinte teljesen megőszült, de büszke testtartása és ruganyos léptei is eltűntek. Amire a kor nem volt képes, azt megtette helyette a fájdalom. Nicholas szomorúan konstatálta, hogy nagybátyja életöröme a feleségével együtt meghalt. Már azt fontolgatta, hogy visszavonul, és Marcusra hagyja a hercegséget. A fiú tudta, hogy a király, Arutha és Martin előtt még hosszú beszélgetés áll, s csak azután engedélyezhetik ezt a lépést. Ugyanakkor Martin láthatólag megkönnyebbült, amiért visszakapta a gyermekeit. Megpróbálta kifejezni háláját Nicholas előtt, de ezzel csak mindkettőjük számára kellemetlen pillanatot szerzett. A fiú ekkor döbbent rá, micsoda kínokat állhatott ki a nagybátyja, amíg hírt nem kapott a gyermekeiről. Csak annyit tudott dadogni feleletképpen:
– Te is ezt tetted volna az én helyemben.
Martin könnyekkel a szemében bólintott, aztán megölelte unokaöccsét. Nicholas tudta, hogy még ez a nyílt érzelemnyilvánítás is mennyire nehezére eshetett.
Nicholast Abigail kacagása riasztotta fel merengéséből. A fiú hátrahajolt, és Iasha háta mögött odaszólt Harrynek:
– Mit gondolsz, meddig tart Marcusnak, amíg megbirkózik ezzel a dologgal?
Harry elvigyorodott.
– Szerintem pillanatnyilag még hálás is lenne, ha valaki lecsapná Abbyt a kezéről.
Brisa bokán rúgta a fiút az asztal alatt.
– Ti ketten, hagyjátok ezt abba!
Iasha elmosolyodott.
– Abby csak biztos akar lenni benne, hogy Marcus nem veszi kész ténynek a kapcsolatukat. Az a fiú volt az első szeretője, de azért nem szeretné, ha úgy nézne ki a dolog, mintha nem választhatna akár mást is – nevetett fel. – Végül alighanem össze fognak házasodni; hiszen tényleg szeretik egymást. Egész jóképű fiú a maga zordon módján – sandított Marcusra –, kicsit hasonlít az édesapádra – pillantott aztán Nicholasra. – De mindkettejükből hiányzik a te kedvességed. – Aztán játékosan hozzátette: – Azonkívül hiányzik belőle a te... képzelőerőd.
Nicholasban volt annyi tisztesség, hogy elpirult. Aztán elfelhősödött az arca.
– De honnan...
– Abby mesélte. Az első alkalom után muszáj volt beszélnie a dologról valakivel. Nektek férfiaknak furcsa fogalmaitok vannak arról, miről csevegnek a nők, amikor nem vagytok mellettük.
Nicholas a kezébe temette az arcát.
– Szegény Marcus! – Aztán riadtan elkerekedett a szeme, amikor Brisára és Iashára nézett. – És mi a helyzet veletek?
Brisa elvigyorodott, de nem felelt. Néhány pillanat után Nicholas nem tehetett róla, de visszavigyorgott. Az egykori utcakölyök elbűvölően nézett ki. Sötétvörös haja az út során eléggé megnőtt ahhoz, hogy Anita és szolgálólányai kontyba rendezzék a feje tetején, aztán ezüsttel és gyöngyökkel díszítsék. Külön neki készült mélyzöld ruhát viselt, amely előnyösen kiemelte hibátlan bőrét és a szeme színét.
Iasha sötétkék ruhát választott, és ebben könnyedén vetekedhetett az udvar legszebb hölgyeivel. Még mindig arról beszélt, hogy keres magának egy gazdag férjet, de Nicholas észrevette, hogy nem nagyon siet a dologgal.
Miután lezajlott a vacsora, Borric odajött hozzá, és fivére vállára tette a kezét.
– Rád várnak, kisöcsém, meg a barátnődre a család magánlakrészében. – Aztán Harryre pillantott. – Önt is elvárják, úrfi, a hölgyével egyetemben.
Miközben a vendégek kezdtek kitódulni a bankettről (némelyek hazakocsiztak a városba, mások visszatértek a számukra biztosított vendégszállásra), a király családja is összegyűlt. Mivel minden unokatestvér, nagynéni, nagybácsi, sógor és sógornő jelen volt, a „családi” összejövetel éppolyan zsongó tömegnek bizonyult, mint az egész lakodalom.
Amint belépett a nagy terembe, odabiccentett nagynénjének, Carline-nak, aki még mindig bájos, habár már őszülő hajú asszony volt. A férje, Laurie, Salador hercege rámosolygott és -kacsintott Nicholasra. A fiú tudta, hogy Laurie még az éj leszállta előtt a figyelem középpontjába kerül, amikor énekelni és zenélni kezd a vén lanton, amelyet mindenüvé magával hurcolt. Bár nem volt többé ifjúkora elbűvölő lantosa, dalával még mindig órákra elszórakoztatott bárkit. Lánya és két fia az egyik sarokban üldögélt; csak az alkalomra vártak, hogy kimenthessék magukat, és néhány fiatal udvaronc társaságában a városba szökjenek. Nicholas jóval idősebbnek érezte magát náluk: mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt egy év során.
Gunther, Ram hercegének legidősebb fia az édesanyja mellett ülő Elena kezét szorongatta: Első gyermeküket várták, és a terhesség végére járva az asszony szinte kivirágzott a boldogságtól. Anita már alig várta az unokája érkezését, és valószínűleg a tervezettnél sokkal tovább Krondorban tartja majd a családot.
Borric és felesége, Yasmine hercegnő lépett be, és utánuk bezárták az ajtót. Több kisgyerek is hiányzott, akikről úgy ítélték, hogy túl nyűgösek vagy mozgékonyak lennének a kisebb, de így is hosszú családi ünnepség alatt. Kezdett késő lenni: hamarosan Borric és Yasmine két idősebb gyermekének is ágyban lesz a helye.
A családon kívül Harryt, Brisát, Iashát, Abigailt, illetve az ő édesapját, Bellamy bárót is meghívták. Carse és Crydee újjáépítését Bellamy két fia felügyelte.
Kitárult egy másik ajtó, és Nakor lépett be rajta. Mesés kék köntöst viselt, amelynek hatalmas csuklyáját bonyolult ezüst és fehér minták díszítették. Mögötte egy feketébe öltözött férfiú érkezett, karján egy gyönyörű, aranyhajú asszonnyal.
Nicholas és Harry felpattantak; majd leesett az álluk a csodálkozástól.
– Pug! Ryana! – tátogott Nicholas, de végül csak összeszedte magát. – Lady Ryana, micsoda öröm, hogy látom!
A gyönyörű, mégis szokatlan arcvonású asszony a fiúk felé biccentett, és mosolyt váltottak. Következőnek a rendkívül magabiztos kinézetű Prajichetas és az elegáns Vajasiah lépett be. Utolsónak Calis érkezett, és mögötte ismét bezárták az ajtót.
A kora ellenére fenséges, hatalmat sugárzó király megállt az óriási kandalló előtt, amelyet (tekintettel a forró nyárra) nem gyújtottak be. Szőke bajába egy-egy száltól eltekintve nem vont még ősz csíkokat az idő, inkább csak egyre világosabb színűvé, majdhogynem fehérré vált arca azonban visszatükrözte a hivatalával járó megpróbáltatásokat. Lyam megkönnyebbült sóhajjal vette le aranykoronáját.
– Ezekért a bensőségesebb pillanatokért élünk – nézett a feleségére, Magda királynéra. Ahogy elmosolyodott, szinte elröppentek róla az évek. – Most végre „mi” megint „én” lehetek egy kis időre.
Martin és Arutha odamentek hozzá; előbbi még mindig sántikálva a sérülése miatt.
Egy hordár lépett be, és fogta az ajtót, amíg a társai rengeteg kancsó bort hoztak be. Lyam kivárta, amíg mindenki töltött magának, aztán megszólalt:
– Sokan hallottak arról, mi folyt az elmúlt évben a Távoli Partokon. De közületek is csak néhányan tudják pontosan, mi történt. Egy dolgot azonban mindenképpen tudatnom kell veletek: az unokaöcsém, Nicholas herceg jelentős tetteket vitt véghez. – Szünetet tartott, amíg mindenki a fiúra nem nézett. – Küldetése során, amelyben az unokatestvére és más jogtalanul elrablottak után eredt, a fél világot körülhajókázta, és bár nem volt sok remény, ő mégis visszatért azokkal egyetemben, akiket meg tudott menteni.
– Bár szerettem volna ezt a köszöntőt korábban elmondani, hogy a birodalom minden polgára értesülhessen erről a hihetetlen tettről, az azonban Amos és Alicia pillanata volt. Ezért hát jobbnak láttam, ha megvárjuk, amíg mi – a család és Nicholas barátai – egyedül maradunk. Így most ajánlom ezt a tósztot Nicholasnak, aki büszkeséget és dicsőséget hoz a conDoin névre.
– Nicholasra! – mondta mindenki, és az egybegyűltek kiürítették a kupájukat.
Miközben a szolgák elhagyták a termet, Nicholas észrevette, hogy továbbra is minden tekintet rászegeződik. Elvörösödött, nyelni is nehezére esett, és félt, hogy mindjárt könnybe lábad a szeme. Megköszörülte a torkát, aztán így szólt:
– Mindenkinek köszönöm. – Aztán megszorította Iasha kezét, és folytatta: – De amit én tettem, az nem sikerülhetett volna számos jó ember (férfiak és asszonyok) segítsége nélkül. Közülük sokan nem lehetnek ma közöttünk. A hiányzó barátokra! – emelte fel a kupáját.
– A hiányzó barátokra! – ismételte mindenki, és ittak.
A kisebb összejövetel hamarosan a családról és ismerősökről beszélgető csoportokra bomlott. Leginkább az idősebb családtagok hogylétéről vagy a gyermekek növekedéséről beszélgettek. Nicholast kicsit meglepte, hogy hiába van olyan rengeteg ember jelen, az egész alig különbözik bármely más család összejövetelétől.
Pug odalépett a fiúhoz, és félrehúzta őt egy csöndes sarokba.
– Azóta ez az első alkalom, hogy beszélgethetünk, Nicholas. Te mindent megtettél, amit bárki elvárhatott tőled, sőt, többet.
– Köszönöm.
– Gondolom, van néhány kérdésed – folytatta a mágus.
– Dahakon?
– Végleg halott – felelte Pug. – Veszedelmes volt, de azzal, hogy lefoglaltam néhány hónapig, amíg utaztatok, meggyengítettem az erejét. A maradék nagy részét pedig akkor használta el, amikor azzal a hadihajóval követett benneteket. Ryanával már képtelen volt megbirkózni, amint Calis megzavarta azzal a fanyíllal.
– Nakor mutatta meg, hogyan kell csinálni – mosolyodott el Nicholas. – Meglepődtem, hogy Ryanát is magaddal hoztad.
Pug visszamosolygott.
– Ez is a neveltetése része – mondta halkan. – Az ő fajtájának nem olyan könnyű embernek látszani.
Nicholas megkereste a tekintetével Ryanát. Vajasiah éppen vele beszélt; a férfi minden művészien megtervezett mozdulatán és arckifejezésén látszott, hogy el akarja csábítani a nőt.
– Úgy tűnik, most is épp tanul valamit.
– Nem annyit, mint az a fickó, ha Ryana hajlandó lesz elosonni vele – mosolygott Pug. – Vannak az emberi viselkedésnek olyan részletei, amiket egyelőre még nem ért. Hiába a kora és a hatalma, legtöbb szempontból még mindig kislánynak számít.
– Kérdezhetnék valamit? – mondta Nicholas.
– Mit?
– Amikor először a szigetedre érkeztem, mennyit tudtál már abból, ami később megtörtént?
– Egy keveset. – Azután még jobban lehalkította a hangát: – Üzenetet kaptam Aal orákulumától, hogy egy minta mostanság fog lezárulni. Rengeteg lehetséges végkimenetele lehetett, attól függően, mit teszünk. Elpusztíthattam volna a támadókat, ha tudom, hogy jönnek, de akkor nem tudtam volna meg, hogy a pantathiánusok is belebonyolódtak az ügybe, meg hogy milyen veszélyes járványt terveztek. Ha az elrablottak után eredek, akkor talán az a néhány is elpusztul, akik így életben maradtak, a kígyóemberek pedig egyszerűen új minták után nézhettek volna a ragályhordozók számára.
– Van itt valami, amit nem értek – kezdte Nicholas –, minek kellett ennyit bajlódni a dologgal? Miért nem küldtek egyszerűen néhány megfertőzött lényt Krondorba?
– Mert ha kitört volna a járvány a városban, Csillagdokk és a templomok minden mágikus tálentuma azon dolgozott volna, hogy megmentsék a nagyherceget és a legfőbb minisztereit. Ez a vezetés túl értékes. De ha a járvány a palotában tör ki... képzeld csak el a zűrzavart, ha az apád, az összes tanácsadója, a rangidős parancsnokok, a legfontosabb céhvezérek és kereskedők mind-mind a legelső áldozatok között vannak.
Nicholas bólintott.
– Tehát ezért hagytad, hogy kövessük őket, és kiderítsük a tényleges tervet.
– Gondoltam, az lesz a legjobb, ha lefoglalom a leghatalmasabb varázslójukat, aztán rátok bízom a terv többi részének a tönkretételét. Éreztem, hogy te leszel a sötét összecsapás középpontjában, és Nakor megerősítette azt a hitet bennem. Micsoda izgalmas egy elme! – nézett hátra a válla fölött. Megpróbálom rábeszélni, hogy térjen vissza velem egy időre a Varázsló-szigetre.
Nicholas felsóhajtott.
– És mi van Lady Clovisszal?
– Annak alapján, amit Nakor mesélt róla, nagyon valószínű, hogy ott lapul valahol, és cselszövést sző. Alighanem nem utoljára találkoztunk vele.
– Vagy a pantathiánusokkal – tette hozzá a fiú.
Pug a fiatal nagyhercegre nézett.
– Nem először tűnik fel a tekinteted: apádon is épp elégszer láttam. Na, ide figyelj: egy napon valakinek fel kell számolnia azt a fenyegetést, amit jelentenek, de senki sem mondta, hogy az a valaki te leszel. Már így is többet tettél, mint amennyi egy embernek egy életre kijár – somolygott. Aztán az egy csoportban tereferélő fiatal nőkre pillantott: – El akarod venni szíved hölgyét?
Nicholas elvigyorodott.
– Néha már-már azt hiszem, néha pedig nem. Gyakran beszél arról, hogy keres magának valami gazdag férjet, mert nem hiszi, hogy apám vagy a király engedélyezne egy ilyen házasságot. – Aztán lejjebb halkította a hangját: – Az igazat megvallva olykor szeretném, olykor viszont én magam nézek körül a szóba jöhető gazdag férjek után.
– Ismerős érzés – kacagott fel Pug. – Amikor még fiatalabb voltam, én is gyakran így éreztem Carline nénéddel kapcsolatban.
– Laurie bácsi tud erről? – kerekedett el a fiú szeme.
– Mit gondolsz, ki mutatta be őket egymásnak? – vágta rá Pug.
Ekkor a király szólalt meg:
– Egy bejelentést kell tennen. – Amikor mindenki felé fordult, így folytatta: – Henry Ludland úr tájékoztatott, hogy a fia, Harry nősülni készül.
A szobában éljenzés és taps hangzott fel, és a nők Brisa köré gyűlve sorra megölelték a lányt. Nicholas és Pug odatolakodtak a piruló Harryhez, aki a gratulációkat fogadta. – Te gazember! – rázta meg a kezét nevetve Nicholas. – Egy szót se szóltál a dologról.
Harry előrehajolt, hogy csak a barátja hallja, amit mondani akar:
– Egy kisebb gróf középső fia vagyok; muszáj volt megkérnem, mielőtt még valami gazdag hercegfi elhalássza előlem. Gondoltad volna, amikor először találkoztunk, hogy ilyen gyönyörű lehet?
Nicholas nem szállhatott vitába ezzel az érveléssel.
– Azonkívül gyerekünk lesz – súgta a fülébe Harry.
– Megkérjem Lyam bácsit, hogy ezt is jelentse be? – kérdezte nevetve Nicholas.
Harry grimaszolt egyet, és feltette a kezét.
– Ezzel sírba vinném apámat. Köszönöm, de inkább várunk egy-két héttel az esküvő utánig.
– Mikor lesz?
– A körülményeket tekintve azt hiszem, minél hamarabb.
Nicholas nevetve egyetértett.
Ekkor ismét Lyam szólalt meg:
– Öcsém, Arutha szeretne szólni.
A nagyherceg, ritka mosolyai egyikével az arcán megszólalt:
– A fiam és Harry... – Amos nyomatékos torokköszörülésére Arutha hozzátette – ...Trask admirális segédletével az első új földterületet csatolta hazánkhoz, mióta nagyatyám elfoglalta a Távoli Partokat. Hozzá kell tennem, rendkívül kellemes módon, vérontás nélkül tették ezt – emelte üdvözlésre kupáját. – Mivel mostantól fogva – kormányzóságra lesz szükségünk Szabadkikötőben, fivérem engedelmével ezennel kinevezem Harryt, aki korábban a fiam fegyvernöke volt, Szabadkikötő és az Alkony-szigetek új kormányzójává.
– És ezzel egyidejűleg a nagyhercegi udvar bárójává emelkedik – fűzte hozzá Lyam.
Ismét gratuláltak Harrynak, aztán Arutha maga mellé intette Nicholast.
– Hát veled mi legyen? – kérdezte legkisebb fiától. – Van valami ötleted, hogy mit szeretnél csinálni? Most már nem nagyon küldhetlek vissza Crydee-be apródkodni, nem igaz?
– Már gondolkodtam a dolgon, apa. Azt hiszem, szívesen visszatérnék a tengerre. Szeretnék egy hajót.
Amos felkacagott.
– Én mondtam Aruthának, hogy biztosan át akarod venni a munkámat most, hogy nyugdíjba vonulok.
– Még nem igazán készültem fel rá, hogy admirálisnak hívassam magamat, Amos – nevetett a fiú is.
– A Szabadkikötőn átfolyó áruforgalom révén Carse is hamarosan fő kereskedelmi központtá válik; hiszen az a Távoli Partok legjobb kikötője. Rengeteg gonosz ember próbálkozik majd meg a kalózkodással, úgyhogy sok erős emberre lesz szükségünk odakinn, a nagy hajók hátán.
– Azt tervezzük, hogy állandó osztagot állítunk fel Szabadkikötőben – magyarázta Arutha. – Amosnak igaza van, azzal az idióta szabadkereskedelmi egyezménnyel, amit kötöttél, három nemzet minden kalmárja, kalóza és csempésze a szigetek körül fog ólálkodni. A te Patrick Duncastle-d elég megbízható fickónak látszik, ha fejeket kell betörni, szóval alkalmas a király fő seriffjének, de adminisztrátorokra is szükségünk lesz; ezért küldöm oda Harryt. Amos szerint tökéletesen alkalmas arra, hogy kereskedőkkel és tolvajokkal tárgyaljon.
– Így igaz – helyeselt az admirális. – Ha ismét ki akarnék hajózni, minden teketória nélkül őt is magammal vinném: első osztályú beszerző, és kifejezett érzéke van a vitás kérdések elrendezéséhez. Brisa pedig nyilvánvalóan nagyon jól kiismeri magát abban a városban.
– Akkor hát rendben – mondta Arutha a fiának –, elküldöm a Királysast Szabadkikötőbe, hogy csatlakozzék a másik kettőhöz, amit ott hagytam. Megkapod az áhított kapitányságot, és te leszel a felettese annak a kalózcsapatnak, amit Fecske William szervez odaát. Annak alapján, amit hallottan, igazán odaillesz majd a banditák élére, minthogy nemrégiben magad is megpróbálkoztál a kalózkodással.
– Bizonyos értelemben – vigyorodott el Nicholas.
– Lyam ki fogja nevezni Marcust a Nyugat Védelmezőjének, amikor Martin visszavonul, úgyhogy ő lesz a felettesed. – Félig-meddig komoly, félig-meddig gunyoros hangon folytatta: – Hivatalos rangot is kapsz: ki foglak nevezni a nagyhercegi udvar bárójává, hogy beleszólhass, ha netalántán Harry nagyon kicsúszna az irányításunk alól, de talán meg kellene kérnem Lyamot, hogy szerkesszen számodra egy különleges címet. Mit szólnál például a Király Kalózához?
– A kapitány is megfelel, apa – nevetett Nicholas. – Majd tudatom veled, ha szeretnék megpróbálkozni az admirálissággal.
Arutha kacagva karolta át a fia vállát.
– Büszkévé tettél, Nicky.
Anita is csatlakozott hozzájuk, és ő is megölelte legkisebbik gyermeküket, mondván:
– Tetszik nekem a kedvesed, Nicholas. Ritka lélek lakozik benne.
– Ő olyan... más – felelte a fiú.
Azzal nagy nevetve mindannyian belevetették magukat az ünneplésbe. Ahogy telt az éjszaka, megosztották egymással emlékeiket és reményeiket, és a család, amely egyaránt ismerte az örömet és a szomorúságot, mélységes élvezetett lelt abban, hogy egyszerűen csak megint együtt lehettek.

 

Vége a Résháború sorozatnak

 

 

Midkémia térképe:

 

 

Novindus térképe: