[Raymond E. Feist – A kalmárfejedelem titka]
(t) (m)

Roo kivárt még egy kicsit, majd előrelépett.
– Jó reggelt, Timothy, Randolph! – mondta üdvözlésképp, miközben megpróbált nyugodtnak hangzani.
– Maga! – ordította Jacoby.
Luis ekkor ért oda, nyomában egy tucatnyi emberrel, akik hamar körbevették a tetten ért társaságot. Némelyikük íjat vett le a válláról, amit a szekérre vagy a hajóra szegezett.
– Azt hitte, hagyom, hogy elpucoljon az aranyammal?
Jacoby szinte már őrjöngött.
– Hogy érti, hogy a maga aranyával?
– Ugyan már, Tim – mondta Roo. – McCraken és Briggs mindent elmondott nekünk.
– Briggs? – kérdezte Jacoby zavartan. – Az hogy lehet? Mi...
– Fogd már be a szád, te bolond! – parancsolt rá Randolph.
Roo McCraken holttestére pillantott, mely még mindig a víz felszínén ringatódzott.
– Herbertet is Briggs után küldte, igaz?
– És magát is utánuk küldöm a pokolba! – csattant fel Timothy Jacoby, és a rá szegeződő nyílvesszők ellenére kardot rántott.

 

 

RAYMOND E. FEIST
A kalmárfejedelem titka

[Kígyóháború Legendája 2.]

(Tartalom) (Térkép)

 

 

Szereplők

Aglaranna – Elvandar tünde királynője, Tomas felesége, Calin és Calis anyja

Alfréd – tizedes Sötétmocsárból

Avery, Abigail – Roo és Karli lánya

Avery, Duncan – Roo unokatestvére

Avery, Helmut – Roo és Karli fia

Avery, Rupert („Roo”) – Krondor ifjú kereskedője

Avery, Tom – kocsis, Roo apja

Aziz – őrmester Shamatában

Betsy – felszolgáló lány a Hét Virág fogadóban

Borric – a Szigetkirályság királya, Erland herceg ikertestvére, Nicholas herceg testvére, Patrick nagyherceg apja

Calin – Elvandar tünde trónörököse, Calis féltestvére, Aglaranna és Aidan király fia

Calis – „Krondor Sasa”, a krondori nagyherceg különleges ügynöke, az udvar hercege, Aglaranna és Tomas féltünde fia, Calin féltestvére

Carline – Salador özvegy hercegnője

Chalmes – a mágusok vezetője Csillagdokkban

Crowley, Brandon – kereskedő a Barret kávéházban

de Loungville, Robert („Bobby”) – Calis Bíbor Sasainak törzsőrmestere

de Savona, Luis – ex-katona, Roo munkatársa

Dunstan, Brian – a Bölcs Férfi, a Csúfolódók vezetője, régi nevén Lysle Rigger

Ellien – lány Hollófalván

Erland – a király és Nicholas herceg testvére, Patrick nagyherceg nagybácsija

Esterbrook, Jacob – vagyonos krondori kereskedő, Sylvia apja

Esterbrook, Sylvia – Jacob lánya

Fadawah – a Smaragd Királynő hadseregének tábornoka

Freida – Erik anyja

Galain – tünde Elvandarban

Gamina – Pug fogadott lánya, William testvére, James felesége, Arutha anyja

Gapi – a Smaragd Királynő hadseregének tábornoka

Gaston – szekérkereskedő Hollófalván

Gordon – tizedes Krondorban

Graves, Katherine („Kitty”) – tolvaj. Krondorban

Greylock, Owen – kapitány a nagyherceg szolgálatában

Grindle, Helmut – kereskedő, Karli apja, Roo társa

Grindle, Karli – Helmut lánya, később Roo Avery felesége, Abigail és Helmut anyja

Gunther – Nathan inasa

Gwen – lány Hollófalván

Hoen, John – vezető a Barretban

Hume, Stanley – kereskedő a Barretban

Jacoby, Frederick – a Jacoby és Fiai Társaság alapítója

Jacoby, Helen – Randolph felesége

Jacoby, Randolph – Frederick fia, Timothy testvére, Helen férje

Jacoby, Timothy – Frederick fia, Randolph testvére

James – Krondor udvarnagya, Arutha apja, James és Dash nagyapja

Jameson, Arutha – Vencar gróf, a nagyherceg udvarának bárója, James udvarnagya

Jameson, Dashel („Dash”) – Arutha kisebbik fia, James unokája

Jameson, James („Jimmy”) – Arutha nagyobbik fia, James unokája

Jamila – „madam” a Fehér Szárnyban

Jason – pincér a Barretban, később az Avery és Fiai, majd a Keserű-tenger társaság könyvelője

Jeffrey – a Jacoby és Fiai kocsisa

Kalied – vezető mágus Csillagdokkban

Kurt – kötekedős pincér a Barretban

Lender, Sebastian – jogtanácsos/ügyvéd a Barret kávéházban

McKeller – főpincér a Barretban

Milo – fogadós Hollófalván, Rosalyn apja

Miranda – mágus, Calis és Pug szövetségese

Nakor, az isalani – szerencsejátékos, mágus, Calis barátja

Patrick – Krondor nagyhercege, Erland herceg fia, a király és Nicholas herceg unokaöccse

Pug – mágus, Csillagdokk hercege, a király unokatestvére, Gamina apja

Rivers, Alistair – a Boldog Ugráló fogadósa

Rosalyn – Milo lánya, Rudolph felesége, Gerd anyja

Rudolph – pék Hollófalván

Shati, Jadow – Calis seregének tizedese

Sötétmocsárffy Erik – Calis Bíbor Sasainak egyik katonája

Sötétmocsárffy Manfréd – Sötétmocsár bárója, Erik féltestvére

Sötétmocsárffy Mathilda – Sötétmocsár bárónője, Manfréd anyja

Tannerson, Sam – krondori tolvaj

Tomas – Elvandar harcászati vezetője, Aglaranna férje, Calis apja

Vér Boldár – zsoldos, akit Miranda bérelt fel a Világok Csarnokában

Vinci, John – kereskedő Sarth-ban

William – Krondor zászlósura, Pug fia, Gamina fogadott testvére, Jimmy és Dash nagybácsija

 

 

MÁSODIK KÖNYV
Roo története

 

Angliában a vagyon, bármiért is gazdag,
Kézművesből, korhelyből úriembert farag;
Patinás múlt vagy származás itt fölösleges;
Arcátlanság és pénz, így lesz a főnemes.

Daniel Defoe:
Tősgyökeres angol (első rész)

 

 

Előszó
Démonia

A lélek felsikított.
A démon megfordult, és mivel tátott szája állandóan mosolygott, a növekvő élvezetet csak szemének enyhe kitágulásából lehetett észrevenni. A fekete szemgolyók leginkább a cápák szeméhez hasonlítottak: élettelenül, tompán csillogtak. A kezében tartott üvegre nézett, mely jelen pillanatban egyetlen tulajdonát képezte.
E lélek szokatlanul tevékenynek tűnt, és a démon úgy érezte, szerencséje volt, mikor megtalálta, és megtartotta. Az üveget az állához emelve érezte a belőle kiáramló energiát. A lény érzelmei között egyáltalán nem szerepelt a boldogság; ha jobban érezte magát, akkor csak csökkent a félelme vagy dühe. De az üvegből kiáramló érzelmek a lehető legközelebb hozták számára a boldogságot. Mikor az üvegbe zárt lélek felsikoltott, az energia új gondolatokkal ajándékozta meg a kis démon elméjét.
A démon hírtelen körbepillantott, mintha félne attól, hogy valamelyik erősebb társa elkobozza tőle a játékszert. Egy teremben állt, mely csak egyik volt a sok közül Cibul palotájában. Cibulban, az immáron elpusztított szaurusz faj fővárosában.
A démon ekkor visszaemlékezett: a szaurusz faj valóban elpusztult, kivéve azon egyedeket, akik elmenekültek a varázskapun keresztül. Érezte, ahogy visszatér a dühe, de ez az érzés hamar alábbhagyott. Kiskorú démon lévén, nem számított különösen intelligensnek, csak ravasznak. Nem értette igazán, hogy a majdnem kihalt faj kis részének elmenekülése miért játszott fontos szerepet. De valamiért mégis fontos volt, mert a démon nagyurak még mindig a. Cibultól keletre fekvő síkságon tevékenykedtek. A zárt rést vizsgálták, melyen keresztül jópár szaurusz megmenekült.
Az Ötödik Kör Nagyurai egyszer megpróbálták kinyitni a kaput, és sikerült is addig nyitva tartani, míg egy apró démon átjutott, de ekkor az egész összedőlt, elzárta a rést, és a kis démon a másik világban rekedt. Sokat tanácskoztak arról, hogy újra meg kell nyitni a kaput, és át kell hatolni eme új világba.
A démon körbejárta a termeket, ügyet sem vetve a körülötte elterülő romhalmazra. A generációkon keresztül szőtt faliszőnyegeket letépték a falról és rájuk tapostak, vérrel és földdel mocskolták be őket. A démon rálépett egy szaurusz bordára, mely nagy roppanással tört össze a lába alatt, Gyorsan arrébb rúgta a csontot. Végre a titkos szobához ért. Elhatározta, hogy kisajátítja magának e szobát, míg az Ötödik Kör Serege ezen a hideg bolygón tartózkodik. A démon birodalom elhagyása szörnyű volt, gondolta a fiatal démon. Most jött először ebbe a világba, és az utazás fájdalma nem esett jól neki.
A lakmározás viszont fenségesnek bizonyult; a démon sosem vett részt ekkor dőzsölésben, bár csak morzsákat kapott a sereg leghatalmasabb démonjaitól, akik a nagy gödrökben lakomáztak. Morzsák ide vagy oda, a démon sokat evett, és nőni kezdett. A növekedés pedig gondot okozott.
Leült, és megpróbált kényelmes testhelyzetet találni változó testének. A lakmározás már egy éve folyt, és sok kis démon nagyon megnőtt. Ez a bizonyos démon viszont gyorsabban növekedett, mint a többiek, bár annyira még nem fejlődött ki, hogy jelentős értelemre vagy nemi azonosságra tegyen szert.
Mikor a játékszerre nézett, a démon felnevetett, azaz halkan kitátotta száját, és gyorsan szívta a levegőt., Halandó szem nem láthatta az üvegbe zárt dolgot. A démon, aki eddig még nevet sem kapott, csak szerencsével tudta tőrbe ejteni a lelket. Az egyik nagy démonkapitány, aki már majdnem nagyúr volt, meghalt, mikor hatalmas varázst zúdítottak rá. Mikor a nagy Tugor szétszedte, és megette a szauruszok vezetőjét, az egyik szaurusz varázsló a saját élete árán pusztította el a démonkapitányt. A kis démon nem volt túl értelmes, de gyorsan cselekedett, és habozás nélkül elkapta a halott varázsló lelkét.
Megint megvizsgálta a szerkezetet, a lélektartó üveget, és megpiszkálta a belsejét. A lélek erre csapkodni kezdett, már amennyire egy test nélküli lélek csapkodhat.
A démon tudta, hogy teste egyre erősebb, de a szüntelen evés már nem tarthatott sokáig. A szauruszok már mind meghaltak, és szinte az összeset felfalták, így a démonok seregének alacsonyabb rendű állatok után kellett néznie. A többi állat viszont csak elhanyagolható lelkierővel rendelkezett. Tartottak pár védett fajt, melyek kicsinyeket hoztak világra, hogy a démonok megehessék őket, de ez csak lassú növekedésre lehetett elég ebben a világban. A démon teste tovább fejlődött, de jelentősen csakis akkor nőhetett, ha behatolnak a következő világba.
Hideg van, gondolta, mikor körbepillantott a szobában. A helyiség eredeti céljáról fogalma sem volt: igazából a szaurusz vezetők feleségei használták hálószobának. A démonok hazájában vad energiák és vibráló hőhullámok uralkodtak, ahol az Ötödik Kör démonjai hamar kifejlődtek, hisz egymást falták fel, és mikor elég erősek lettek, elszöktek, hogy szolgálhassák a démonok királyát, s annak nagyurait és kapitányait. E kis démonnak csak homályos emlékképei maradtak saját születéséről. Kizárólag dühre és félelemre emlékezett, melyet csak alkalmasint tört meg a parányi öröm, mikor valamit felfalhatott.
A démon letelepedett a padlóra. Változó testének nem tudott igazán kényelmes testhelyzetet találni. A háta erősen viszketett, így biztosan tudta, hogy nemsokára szárnyakat fog növeszteni. A szárnyak először csak apróak lesznek, de a test erősödésével hatalmasra nőnek. Elég okos volt már ahhoz, hogy tudja, meg kell küzdeni minden rangért, úgyhogy inkább pihent. Eddig szerencsésen átvészelt mindent, mivel növekedése közben a kritikus időszak a háború idejére esett, mikor a sereg inkább e világ lakóinak felfalásával foglalkozott, semmint azzal, hogy harcokat folytasson a rangokért.
A többiek most már sokat harcoltak egymással. A veszteseket felfalták, s a lakoma után a győztesek erősebbek lettek. Minden rang nélküli démont kihívtak egy-egy harcra, hacsak egy nagyúr vagy egy kapitány rendet nem parancsolt. A faj egyszerűen így élt, és akik legyőzettek, azokra még haláluk után is megvetés várt. Ez a démon viszont úgy gondolta, sokkal egyszerűbb módon is hatalomhoz lehet jutni, és nem kell nyílt harcban bizonyítani. De nem tudta, pontosan mihez is kezdjen.
Körbenézett a régen fejedelmi, gazdagon berendezett helyiségben, majd behunyta szemét, de előbb még rápillantott a lélektartó üvegre. A nagy lakmározások véget értek, a fizikai gyarapodással együtt, de a démon megtanulta a háborúban, hogy a fizikai növekedés – bár látványos – nem lehet annyira fontos, mint a tudás. Az üvegben egy olyan lény raboskodott, aki nagy tudást birtokolt, és a kis démon elhatározta, megszerzi tőle. A homlokához szorította az üveget, és elméjével megpiszkálta a lelket, mire az megint csapkodni kezdett. A csapkodástól pedig a démonba áramlott az energia. A démonok körében legjobbnak tartott érzés járta át: olyan elégedettséget érzett, amit még soha. Nemsokára okosabb lesz, tudni fog dolgokat, és levetve állati ravaszságát, tudásával rangra és hatalomra tehet szert.
Elégedetten könyvelte el, hogy a démon nagyurak meg fogják találni a kapu kinyitásának módját, hogy aztán az Ötödik Kör Démoni Serege a menekülő szauruszok után eredhessen. Tudta, hogy akkor majd még több lehetőség lesz arra, hogy szauruszokon lakmározzanak, és megegyenek minden más értelmes, lélekkel bíró teremtményt Midkemiában.

 

 

1.
A visszatérés

A hajó beért a kikötőbe.
Fekete lévén veszélyesnek látszott: úgy mozgott, mint a gonosz vadász, amikor lecsap a zsákmányra. A három magas árboc, tele duzzadó vitorlákkal, szinte beröpítette a nagyváros kikötőjébe. A kisebb hajók gyorsan utat engedtek neki. Bár a hajó nagyon hasonlított a távoli Alkony-szigetek kalózhajóihoz, az előárbocon táncoló királyi lobogót látván mindenki tudta, hogy a király öccse tér haza.
A hajó hátsó vitorláján, fenn a magasban, egy fiatalember dolgozott. Mikor a legutolsó részen is rögzítette a felvont vitorlát, lenézett, hogy szemügyre vegye Krondort.
A nagyherceg városa körbevette a kikötőt, dél felé dombokra kapaszkodott, északra pedig nem is lehetett látni a végét. A kilátás lenyűgöző volt. A fiatalember, aki a következő Nyárközép ünnepén már tizennyolcadik életévét készült betölteni, az elmúlt egy évben számos alkalommal gondolt arra, hogy talán már sosem látja e várost. Most mégis visszatért, és mára befejezte szolgálatát a Szabad Vadász tatvitorláján. A hajó Nicholas tengernagy parancsnoksága alatt állt, aki a Sziget királyság uralkodójának öccse volt, és a krondori nagyherceg nagybátyja.
Krondor számított a második legfontosabb városnak a Sziget királyságában, hisz a Nyugati Birodalom fővárosaként szolgált, és itt kormányzott Krondor nagyhercege, a királyi trón örököse. Roo rengeteg kis épületet látott a kikötőt körülvevő dombokon, de a látképet leginkább a nagyherceg palotája uralta, mely egy magas dombon állt, nem messze a parttól. A palota pompázatossága élesen elütött a lepusztult épületektől, melyek a víz mellett sorakoztak: raktárépületek, szatócsboltok, vitorla- és kötélgyártó műhelyek, ácsműhelyek és fogadók hemzsegtek. A szegénynegyed után a parti városrészt látogatták legtöbbször a kétes alakok, s a palota közelségében ez a városrész még inkább szegényesnek tűnt.
Roo mégis örömmel nézett a városra, mert immáron szabad embernek tudhatta magát. Még egyszer utoljára megvizsgálta munkáját, aztán elindult a vitorlarúd alá kifeszített kötélzeten. Biztos léptekkel haladt előre, hisz majdnem két évet töltött az alattomosan szeszélyes tengereken.
Roonak eszébe jutott, milyen furcsa, hogy sorban a harmadik tavaszt éli meg tél nélkül. A világ másik oldalán elhelyezkedő földrészen fordítva következtek az évszakok, így történhetett ez meg Rooval és barátjával, Erikkel. A fiú elmosolyodott a fura helyzettől, de ugyanakkor nyugtalanította is a gondolat.
A kötél végénél a hátsó árboc kötélhágcsójához ért. Roo nem kedvelte kimondottan az árbocon való munkát, de termete és fürgesége miatt gyakran felküldték, hogy kiengedje, vagy behúzza a felső sudárvitorlákat. Lemászott a kötélhágcsón, és finoman lehuppant a fedélzetre.
Sötétmocsárffy Erik, Roo egyetlen gyermekkori barátja, rögzítette a vitorla kötelét a bakhoz, majd a hajókorláthoz sietett. Erik két fejjel magasabb volt, mint Roo, és kétszer olyan nehéz is. Erik és Roo a lehető legfurcsább párost alkotta. Míg szülőfalujukban, Hollófalván, Erik számított a legerősebb fiúnak, addig Roonál nem is ismertek gyengébbet. Bár Eriket nem lehetett jóképűnek hívni, őszinte, barátságos arckifejezését nagyra értékelték az emberek; Roo nem hitegette magát a saját kinézetével kapcsolatban. Mindenfajta mérce szerint csúnyácska volt: beesett arcán szűk szemek cikáztak minden irányba, mintha ellenséget gyanítottak volna a közelben. Állandó arckifejezését csakis sunyinak lehetett nevezni. De azon ritka alkalmakkor, mikor mosolygott vagy nevetett, a belőle sugárzó melegség eltompította csúnya kinézetét. Mikor még gyerekek voltak, Eriket a fiú huncut humora és merészsége fogta meg igazán.
Erik a hajókra mutatott, melyek utat engedtek a Szabad Vadásznak, hogy egyenesen a palota kikötőjébe hajózhasson. Az egyik idősebb matróz felnevetett, mire Roo felé fordult.
– Mi az?
– Nicky nagyherceg megint borsot tör a kikötőmester orra alá.
Erik, akinek haja szinte kifehéredett a naptól, a matrózra nézett. A férfi kék szeme szinte világított napbarnított arcában.
– Ezt hogy érted?
A matróz előre mutatott:
– Az ott a kikötőmester bárkája – Roo is arra nézett. – Nicholas nem lassít, hogy felvegye a révkalauzt!
A matróz felnevetett.
– A tengernagy csak az elődjét követi. A jó, öreg Trask admirális ugyanígy bánt a kikötőmesterrel, de ő legalább felengedte a fedélzetre, hogy személyesen bosszantsa fel. Nicky tengernagy a király testvére, így őt még ennyire sem érdekli ez a szokás.
Roo és Erik felpillantott. Az idősebb matrózok ott várakoztak, hogy bevonják az utolsó vitorlákat is a tengernagy parancsára. Roo a hátsó emeletfedélzetre pillantott, ahol meglátta Nicholast, Krondor korábbi nagyhercegét, és a király nyugati hajóhadának jelenlegi tengernagyát. Nicholas megadta a jelet. A tapasztalt matrózok felhúzták a nehéz vásznat, és rögzítették. Roo és a többiek pillanatokon belül érezték, hogy a hajó lendülete gyengül, miközben sebesen haladtak a nagyherceg palotája alatt elhelyezkedő kikötő felé.
A Vadász tovább lassult, de Roo úgy érezte, hogy még mindig túl gyorsan közeledik a part felé. Az idős matróz mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Elég sok vizet tolunk magunk előtt, ami vissza fog verődni, mikor a part közelébe érünk. Szinte teljesen le fogunk lassulni, bár a kikötőbakok eléggé nyikorogni fognak. – A férfi felkészült, hogy kivessen egy kötelet a parton várakozóknak. – Segítsetek!
Roo és Erik szintén felvett egy-egy kötelet, és feszülten vártak a parancsra.
– Kötelet kidobni! – kiáltotta Nicholas, mire Roo ledobta a kötelet az egyik embernek, aki ügyesen elkapta azt, és azonnal hozzákötözte a nagy vasbakhoz. Ahogy az öreg matróz is megmondta, mikor a kötél megfeszült, a vasbakok szinte felnyögtek, és a faszerkezet is hangosan nyikorgott a part mellett, de a hajó által tolt hullám visszafordult a kőfaltól. A hajó megállt, és mintha felsóhajtott volna, jelezvén, hogy milyen jó újra otthon.
– Kíváncsi vagyok – szólt Erik Roohoz –, a kikötőmester mit fog mondani a tengernagynak.
Roo hátrapillantott. A tengernagy épp a főfedélzet felé tartott. Roo akkor látta először ezt az embert, mikor Erik féltestvérének, Stefánnak meggyilkolásáért állt a nagyherceg bírósága előtt. Másodszor akkor látta, mikor kimentették őket a halászbárkából Maharta kikötője mellett. Roo azt mondta, hogy szerinte a tengernagy nem fog beszédet tartani, csak hazamegy, és jól berúg. Mivel alatta szolgált a hazafelé vezető úton, Roo jól ismerte már a férfit.
Erik felnevetett. Azt is tudta, hogy Nicholas roppant tekintélynek örvend, és puszta tekintetével képes arra, hogy teljesen zavarba hozzon egy-egy alattvalót. E szokását csakis Calis utánozta, aki Erik és Roo csapatának kapitányaként szolgált. A Bíbor Sasok kapitányaként.
Az eredeti, többszáz tagú seregből kevesebb, mint ötven ember maradt életben. Hatan menekültek Calisszal a halászbárkán, a többiek pedig eljutottak valahogy a Kígyó-folyó Városába, még mielőtt a Szabad Vadász elindult volna Krondor felé. Nicholas másik hajója, a Trancsír Bosszúja, még egy hónapra a Kígyó-folyó Városa melletti kikötőben maradt, hátha feltűnik még pár túlélő Calis seregéből Aki nem ért oda a Trancsír Bosszújának indulásáig, azt halottnak tekintették.
A pallóhidat leeresztették, és elsőként Nicholas, majd Calis hagyta el a hajót. Lent Nicholas unokaöccse és testvére várt rájuk; Patrik, Krondor nagyhercege, és Erland nagyherceg. A krondori udvar más tagjai is feltűntek a kikötőben.
– Nincs túl nagy felhajtás – jegyezte meg Erik.
Roo bólintott. Sokan haltak meg azért, hogy Nicholas elhozhassa a hírt unokaöccsének, a helyi nagyhercegnek. Ráadásul Roo úgy hallotta, hogy a Novindusból hozott hírek nem fognak sokat segíteni a nagyhercegnek. Ekkor a királyi család felé fordította a figyelmét.
Nicholas, aki unokaöccsének érkezéséig maga viselte Krondor nagyhercegi címét, egyáltalán nem hasonlított testvérére. Erland haja megőszült, de még mindig elég sok vörös tincs árulkodott eredeti színéről. Nicholas, aki szintén őszült már, sötét hajzattal és erős vonásokkal rendelkezett. Patrik, Krondor új nagyhercege, valahol a két nagybátyja között lehetett a kinézet szempontjából: bőre sötétebb volt a másik két férfiénál, de a haja barnán csillogott. Szemmel láthatóan erős alkata volt, mint Erlandnak, de Nicholas erőteljes vonásai is látszottak rajta.
– Tényleg nem – mondta Roo. – Igazad van; nincs nagy hűhó.
Erik bólintott.
– Már mind tudják, hogy most nem a dicsőség a lényeg. A nagyherceg és a nagybátyja valószínűleg izgulnak, hogy Calis milyen híreket hoz.
Roo felsóhajtott.
– Nem túl jó híreket. Borzasztó, ami eddig történt, de ennél még rosszabb idők is jöhetnek.
Valaki hátbaveregette Root és Eriket, mire a két ifjú megfordult. Robert de Loungville állt mögöttük. A vigyorgása eddig mindig baljós dolgot jelentett, de most tudták, hogy de Loungville megpróbálja megmutatni természetének kedvesebb oldalát. A férfi hátrasimuló haja szorosan követte koponyájának vonalát. Az arcára ráfért volna egy borotválkozás.
– Hova, hova, fiacskáim?
Roo megcsörrentette a zubbonyában rejtőzködő, arannyal teli erszényt.
– Azt hiszem, most iszom egy jó nagy sört, elszórakozom egy romlott nővel, aztán holnap döntök a jövőről.
Erik megvonta a vállát.
– Gondolkoztam, és elfogadom az ajánlatot, őrmester.
– Jól van – mondta de Loungville, Calis seregének őrmestere. A visszafelé vezető hajóút elején helyet kínált Eriknek a hadseregben, melyet Calis – Nicholas nagyherceg titokzatos, nem egészen ember szövetségese – készült felépíteni. – Holnap délben gyere James herceg irodájába! Meghagyom a kapuőröknek, hogy engedjenek be.
Roo szemügyre vette a parton álló embereket.
– A nagyhercegünk igencsak feltűnő egyéniség.
– Nem is vitás – helyeselt Erik. – Ő és az apja tényleg úgy néznek ki, mint akik nagy tapasztalatot tudhatnak a hátuk mögött.
– A rangjuk ne tévesszen meg titeket; fiacskáim – mondta de Loungville. – A királyunk és Erland, később pedig az ő gyermekeik mind ott harcoltak az északi határ mentén a manók és a Sötét Ösvény Testvérisége ellen. – Utóbbi megnevezéssel a sötét tündékre célzott, akik a Világ Fogsora nevezetű hegység túlsó oldalán éltek. – Azt hallottam, hogy a király egyszer nagy csetepatéba keveredett Keshben egy pár rabszolgatartóval. A rangjához képest elég nagyra becsüli az átlagembereket.
Rodric óta nem volt olyan királyunk, aki az udvarban nevelkedett volna fel. Ezek az emberek kemények. Jó ideig katonaként szolgáltak, és jópár generációnak kell felnőnie, míg ezek a családok visszahúzódnak az udvarba. A kapitány majd gondoskodik erről. – Volt valami a hangjában, ami éles érzelmekről árulkodott; Roo az őrmesterre pillantott, és megpróbálta megfejteni az érzéseit. De Loungville arcára viszont széles vigyor ült ki.
– Mire gondolsz? – kérdezte Erik Rootól, legjobb gyermekkori barátjától.
– Csak arra, hogy milyen mulatságosak egyes családok – felelte Roo. A parton álló csoportra mutatott, akik figyelmesen hallgatták Nicholast.
– Figyeld a kapitányunkat! – szólt Erik.
Roo tudta, hogy Calisra gondol. A tündéhez hasonló ember oldalra helyezkedett. Elég távol tartotta magát ahhoz, hogy külön legyen, de nem ment olyan messze, hogy ha kérdezik, ne hallja meg a kérdést.
– Már húsz éve a barátom – mondta de Loungville. – Mikor megtalált, épp Daniel Troville-nél szolgáltam, Magosvár nagyuránál. Calis elrángatott a határmenti harcoktól, s ezután olyan helyekre mentünk el, amiről ember nem is álmodik. Én sokkal tovább voltam vele, mint bárki a seregből; együtt éheztünk a hideg élelmen, mellette aludtam, láttam, ahogy emberek halnak meg a karjaiban, sőt még két napon át is cipelt engem Hamsa elesése után. De még mindig nem mondhatom, hogy ismerem.
– Igaz, hogy félig tünde?
De Loungville megvakarta az állát.
– Nem mondhatom, hogy tudom az igazságot. Azt mondta, hogy az apja Crydee-ben született. Nem beszél sokat a múltjáról. Leginkább a jövőbe néz, tervez, no meg katonát farag a hozzátok hasonló képzetlen ifjakból. De a munkája nagyon hasznos. Én sem voltam más, mint egyszerű legény, mikor rám talált. Most meg nézzétek meg, hova jutottam! – Az utolsó mondatot még szélesebb vigyor kíséretében mondta ki, mintha csak egyszerű őrmester lenne, és a megjegyzéssel csupán viccelni próbált volna. De Erik és Roo hallották, hogy a seregben szerzett rangja mellett az uralkodói udvarban is magas hivatalt visel. – Úgyhogy sosem tettem fel neki személyes kérdéseket. Amúgy elég hirtelen szokott dönteni, majd cselekedni. – De Loungville halkabban kezdett beszélni, mintha Calis meghallhatná őt a partról. Az őrmester komoly arcot vágott. – De a fülei tényleg olyan hegyesek. Mindenesetre én még sosem hallottam olyan teremtményről, aki félig tünde, félig ember. Calis viszont olyan dolgokra képes, amit én senki mástól még nem láttam. – Megint elvigyorodott. – Többször mentette meg az irhánkat, mint amit két kezemen meg tudnék számolni, úgyhogy kit érdekel, milyen a családfája? A születéskor kapott rang nem számít. Azt meg lehet változtatni. Az a fontos, hogyan éled le az életed. – Mindkét ifjú vállára rápaskolt. – Azelőtt ti is csak két éhező varjú vacsorájára voltatok jók, de most! Nézzetek csak magatokra!
Erik és Roo egymásra pillantott, majd elnevette magát. Még mindig azt a ruhát hordták, amit a Mahartából való meneküléskor. A sok helyen megfoltozott; tisztíthatatlanul mocskos öltözékben egyszerű, utcai csirkefogóknak néztek ki.
– Két ember, akinek sürgősen friss ruhát kell szereznie – kacagott Roo. – Erik csizmáját leszámítva, úgy nézünk ki, mint két koldus.
Erik lenézett a lábbelijére.
– Erre is ráfér egy kis foltozás. – A sötétmocsári báró csak a csizmát hagyta rá, de ezzel is elismerte Eriket, mint fiát, nem beszélve arról, hogy mindig is megengedte neki a Sötétmocsárffy név viselését. A csizma tulajdonképpen lovaglásra készült, de Erik épp eleget járt-kelt benne, így a sarka lekopott, a bőr pedig feltöredezett rajta.
Sho Pi, a Keshből származó isalani is feltűnt a fedélzeten, kezében útitáskájával. Mögötte megjelent a szintén isalani Nakor, akit Sho Pi saját „mesterének” könyvelt el. Nakor idősnek tűnt; de fürgén lépkedett, Erik és Roo pedig jól ismerte a férfi gyorsaságát. Nakor volt az, aki megtanította őket a közelharcra. Jól tudták, hogy a kis ember, és persze Sho Pi, olyan veszélyesnek számít puszta kézzel, mint a legtöbb ember fegyverrel. Roo biztosra vette, hogy még sosem látta Nakort csúcssebességgel mozogni, de nem is szándékozott egy ilyen bemutatót végignézni. Roo egyébként tehetséges tanulónak bizonyult a Kesh isalani tartományaiban használatos harcművészetben; csakis Sho Pi és Nakor vetekedhetett a tudásával, de Roo pontosan tudta, hogy a két férfi, bármikor alaposan el tudná őt páholni:
– Nehogy azt hidd, fiacskám, hogy végig itt fogsz a sarkamban loholni! – mondta az ó-lábú Nakor hű tanítványának. – Már húsz éve nem jártam olyan városban, amit nem égettek épp fel, vagy nem rohantak le, vagy valamilyen más módon nem bolygattak fel. Kicsit szeretnék kikapcsolódni. Aztán visszamegyek a Varázsló-szigetre.
Sho Pi egy fejjel magasabbra nőtt, mint Nakor, és dús, fekete hajzattal büszkélkedhetett, de ezt leszámítva nagyon hasonlított a kis, inas férfihez.
– Úgy lesz, ahogy mondja, mester.
– Ne hívj mesternek! – csattant fel Nakor, vállára lendítve útitáskáját. A korláthoz közeledve megpillantotta Erikéket. – Erik, Roo! Hova mentek?
– Iszunk, elszórakozunk pár szajhával, aztán új ruhát szerzünk. Ebben a sorrendben – felelte Roo.
– Aztán én hazamegyek meglátogatni az anyámat és a barátaimat – tette hozzá Erik.
– És te mihez kezdesz? – kérdezte Roo.
– Veletek tartok – mondta Nakor – egészen addig, míg haza nem mentek. Akkor majd bérelek egy hajót, és elmegyek a Varázsló-szigetre. – A pallóhíd felé nézett, ügyet sem vetve honfitársára, aki közvetlenül mögötte állt.
Erik Sho Pire pillantott.
– Le kell mennünk a holminkért. Találkozunk a parton!
Rooval az élen elindultak lefelé. Útközben elköszöntek a matrózoktól, akikkel az út során összebarátkoztak. Lent Jadow Shatival találkoztak, aki szintén a „kétségbeesett emberek” seregében szolgált. A férfi épp összeszedte maradék holmiját.
– Hát te mihez kezdesz most? – kérdezte tőle Roo pakolás közben.
– Iszom valamit, azt hiszem.
– Tarts velünk! – javasolta Erik.
– Rendben van, de előbb el kell mondanom annak a szemét Mr. Robert de Loungville-nek, hogy elfogadom a tizedesi munkát. Eriknek leesett az álla.
– Tizedes? Azt nekem ajánlotta fel:
Mielőtt vitatkozni tudtak volna, Roo közbevágott.
– Nahát! Akkor több tizedesre is szüksége lesz.
A két nagydarab férfi egymásra pillantott, majd felnevetett. Jadow arcára kiült a jól ismer vigyor; ébenfekete bőrétől élesen elütött hihetetlenül fehér fogsora. Olyan boldog ábrázatot mondhatott magáénak, melynek láttán Roo mindig elmosolyodott. A többi kétségbeesett emberhez hasonlóan Jadow is gyilkos gazemberként élt azelőtt, de Calis seregében olyan társakra talált, akikért kész volt meghalni, és akik bármikor meghaltak volna érte.
Roo is beismerte magának, hogy bár mindig a saját önzőségével büszkélkedett, a sereg túlélőit legalább annyira szerette, mint Eriket. Mind kemény emberek voltak, minden szempontból veszélyesek, de együtt vészeltek át egy véres próbát, és mind tudták, számíthatnak egymásra.
Roo az utazás közben elvesztett emberekre gondolt; Biggóra, a tagbaszakadt, nevetős gazfickóra, akiben végig ott rejtőzött az a fura jámborság; Jerome Handyre, a hatalmas termetű, könnyen dühbe guruló férfire, aki színészi alakítással tudott történeteket mesélni; Billy Goodwinre, a vad, de amúgy gyengéd fiatalemberre, aki egy értelmetlen balesetben vesztette életét, még mielőtt kiismerte volna az életet; és Luis de Savonára, a rodezián késesre, kinek esze épp oly élesen vágott, mint a tőre, és aki egyaránt jól mozgott az udvari politikában és a sikátorok késpárbajaiban; Luis indulatos ember volt, és odaadó hűség jellemezte. Roo megkötötte zsákjának száját, és mikor megfordult, Erik és Jadow tekintetével találkozott.
– Mi az?
– Kicsit elbambultál – mondta Erik.
– Biggóra gondoltam, meg a többiekre...
– Megértem – bólintott Erik.
– Talán néhányukkal még találkozunk, mikor befut a Trancsír Bosszúja – jegyezte meg Jadow.
– Jó is lenne – mondta Roo. Majd vállára lendítve zsákját, hozzátette: – De Billy és Biggo nem lesz a bajón.
Erik bólintott. Rooval együtt látta, mikor Biggo meghalt Mahartában, Erik pedig annak is szemtanúja lehetett, ahogy Billy leesett adóról, és bevágta a fejét egy sziklába.
Mindhárman szó nélkül másztak fel a fedélzetre. A pallóhídhoz siettek, ahol Robert de Loungville épp Nakorral és Sho Pivel társalgott.
– Hé, maga semmirekellő bugris! – mondta Jadow annak a férfinek, aki már majdnem három éve irányította az életét.
De Loungville megfordult.
– Kihez beszélsz így, te völgylakó söpredék!
– Magához, Bobby de Loungville, őrmester uram! – vágott vissza Jadow, de Erik hamar észrevette az ugratás jeleit a két férfi arcán. A csaták során Erik pontosan megismerte minden társának természetét, és most tudta, a két férfi csak szórakozik egymással. – És maga kit hív „söpredéknek”? Mi, a Völgyből valók, a legjobb harcosok vagyunk a világon. Nem tudta? A csizmánkat pedig mindig letöröljük, ha ilyen szagot érzünk rajta. – Hangosan a levegőbe szippantott, és előrehajolt, jelezvén, hogy de Loungville a forrása e kellemetlen szagnak.
De Loungville belemarkolt Jadow arcába, és megcsípte, mint ahogy egy anyuka csípi meg a rosszcsont gyermeket.
– Olyan aranyos vagy, hogy meg kellene csókolnom téged – mondta de Loungville. Aztán pajkosan megpaskolta a férfi arcát. – De nem ma.
De Loungville a csoport felé fordult.
– Hova mentek?
– Inni! – felelte Nakor vigyorogva.
De Loungville az ég felé emelte a tekintetét, mintha imádkozna.
– Jó, de ne öljetek meg senkit! – Aztán Jadow felé fordult. – Elfogadod az ajánlatot?
– Nem tudom, miért, de elfogadom – mosolyodott el Jadow.
De Loungville arcáról eltűnt a mosoly.
– Pontosan tudod, hogy miért.
A vidámság azonnal elpárolgott. Mindenki egyre gondolt. A tengeren túl hatalmas sereg gyülekezett, és bármit is sikerült véghezvinni az elmúlt hónapok során, a harc még csak most kezdődött el. A Smaragd Királynővel való végső összecsapásig még talán egy évtized is hátra lehetett, de előbb vagy utóbb a Királyság összes emberének szembe kellett szállnia a nagy hadsereggel.
Kis csendet követően de Loungville búcsút intett nekik.
– Menjetek! Ne szórakozzatok túl sokat! – Mikor a csoport elindult, még utánuk kiáltott. – Erik, te és Jadow holnap gyertek vissza az iratokért! Ha nem jöttök, holnapután már katonaszökevények lesztek! Tudtátok, hogy felakasztjuk a szökevényeket?
Roo felnevetett, de a többiek is hamar hahotázni kezdtek. A jókedv visszatért, és nemsokára feltűnt előttük a fogadó.

 

Roo lüktető fejjel, száraz szájjal ébredt. Úgy érezte, szemhája alá homok került, lehelete pedig olyan büdös volt, mintha valami bogár döglött volna meg a szájában. Megmozdult, mire Erik felnyögött. Így a másik irányba mozgott, de ott meg Jadow nyögött fel, és tolta őt odébb.
Mivel nem maradt más választása, felült. Tettét azonnal megbánta. Minden erejével megpróbált nem hányni, és végre sikerült visszanyernie látását.
– Ó, csodálatos – motyogta, amit azonnal megbánt. Saját hangjától is fájt a feje.
Egy cellában voltak. És hacsak nem tévedett, még azt is tudta, melyikben. Hosszú cellát látott, mely egyik oldalán a szomszédos helyiség felé nyílt, a plafontól a padlózatig érő rácsokkal elválasztva. A rácsok mellett nagy vasajtó állt. Az ellenkező oldalon hosszú ablaknyílás húzódott végig, mely kicsit a fejmagasság fölé építettek. Nem lehetett magasabb fél méternél. Roo tudta, hogy a cella a föld alatt helyezkedik el, mivel az ablaknyílással szinte egyvonalban látta a földet, a cellán kívül. A helyiségből kísérteties kilátás nyílt az udvaron álló akasztófára. Roo Krondor nagyhercegének palotájában csücsült, egészen pontosan a siralomházban.
Megbökte Eriket, mire barátja felnyögött, mintha kínoznák. Roo kitartóan rázta, mire Erik felébredt.
– Mi az? – kérdezte olyan fáradtan, hogy nem is bírt ránézni barátja arcára. – Hol vagyunk?
– Megint a siralomházban.
Erik azonnal kijózanodott. Körbepillantott. Nakor a sarokban kuporgott, és horkolt. Sho Pi is ott feküdt nem messze tőlük.
Felrázták a többieket is, majd szemügyre vették egymást. Néhányukon alvadt vérfoltok éktelenkedtek, de mindannyian szereztek pár foltot, vágást és horzsolást.
– Mi történt? – nyögte Roo olyan hangon, mintha homokot evett volna.
– Emlékszel azokra a queg matrózokra? – kérdezte Jadow.
Sho Pi és Nakor, akiken a legkevesebb sérülés látszott, egymásra néztek.
– Az egyikük megpróbálta elvenni a fiatal nőt az öledből, Roo.
Roo bólintott, amit azonnal megbánt.
– Már emlékszem.
– Valakit leütöttem egy székkel... – nyögte Jadow.
– Talán megöltük azokat a quegeket.
Erik nekidőlt a falnak, hogy ne essen el. Térde remegett.
– Elég undorító vicc lenne az istenek részéről, ha azok után, amiken átmentünk, most megint itt kötnénk ki, az akasztófára várva.
Roo kicsit bűnösnek érezte magát, de mindig ez lett a vége, ha előzőleg túlságosan felöntött a garatra. Apró termetű férfi lévén, butaság volt ivásban felvennie a versenyt a Jadow- vagy Erik-fajta, nagydarab fickókkal.
– Az ember azt hinné, hogy ha megöl valakit, akkor arra emlékszik – jegyezte meg Roo.
– Hát, akkor mit keresünk itt a siralomházban, he? – kérdezte Jadow a sarokból. Szemmel láthatóan zavarta a környezet. – Nem azért hajóztam át a világot, hogy aztán Bobby de Loungville tényleg felakaszthasson.
Miközben megpróbálták összeszedni gondolataikat, a helyiség ajtaja kicsapódott. A vasajtó hangosan nekiütközött a falnak, amitől mind összerezzentek. De Loungville sétált be.
– Talpra, disznók! – kiáltott.
Nakort kivéve mindenki gondolkozás nélkül talpra ugrott, és azonnal fel is nyögött. Jadow Shati elfordította fejét, és belehányt az ürítővödörbe. A többiek fájdalommal küszködve fészkelődtek, Eriknek pedig meg kellett ragadnia a cella rácsát, hogy ne essen el.
– Szép kis bagázs! – mondta de Loungville vigyorogva.
– Mit keresünk itt, őrmester?
De Loungville a cella ajtajához lépett és kinyitotta, jelezvén, hogy nem is zárták be.
– Nem tudtunk más helyet, ahol kényelmesen elszállásolhattunk volna titeket. Tudtátok, hogy a városi őrség nagy részére és a palotaőrség jópár katonájára szükség volt ahhoz, hogy letartóztassanak titeket? – úgy beszélt, mint egy büszke apa. – Szép kis verekedés volt. Ráadásul senkit sem öltetek meg, bár jópár ember megsebesült.
De Loungville intett nekik, hogy kövessék.
– Patrick nagyherceg és a nagybátyjai úgy gondolták, hogy az éjszaka maradék részére inkább ide hozunk titeket – magyarázta, miközben kivezette őket a cellából.
Roo körbepillantott, és visszaemlékezett ezekre a folyosókra. Akkor vezették itt végig, mikor az álakasztásra vitték, ami olyan változásokat indított el az életében, amikre sosem gondolt volna szülőhelye elhagyása előtt. Az első alkalom, mikor itt jártak, már szinte kimosódott az emlékezetéből, hisz akkor halálra rémült. Most sem tudott igazán figyelni az előző éjszakai testmozgásnak köszönhetően.
Ő és Erik elhagyták szülőfalujukat, Hollófalvát, miután megölték Erik féltestvérét, Stefánt, Sötétmocsár akkori báróját. Ha ott maradnak, és szembenéznek a tárgyalással, akkor talán meggyőzhették volna a bírót, hogy önvédelemből cselekedtek; de a menekülés nagy bajba sodorta őket, s később halálos ítéletet róttak ki rájuk.
Odaértek a lépcsőhöz, mely az akasztófához vezetett, de ezúttal elhaladtak mellette.
– Elég ápolatlannak tűntök, úgyhogy legjobb lesz, ha lemosakodtok, mielőtt a közönség elé léptek – mondta de Loungville, aki kezében tartotta az életüket attól a pillanattól kezdve, mikor lezuhantak az akasztófa kemény deszkáira, egészen addig, míg az előző nap meg nem érkeztek a hajóval.
– Közönség? – kérdezte Erik, akin még mindig látszottak az előző éjszakai verekedés kínjai. Roo nem ismert Eriknél erősebb embert; Hollófalván mindenki elismerte, hogy ő a legerősebb fiú a faluban. Az előző este Erik kidobott egy őrt az ablakon, de aztán egy másik széttört egy borosüveget a fején. Roo nem tudta, hogy végül is az üveg tett-e nagyobb kárt Erik fejében, vagy a verekedés előtt elfogyasztott nagy mennyiségű bor. Erik sosem ivott sokat, ezért egyáltalán nem szokott hozzá.
– Pár fontos ember szeretne beszélni veletek. Nem igazán illő, ha ilyen kinézettel jelentek meg az udvarban. – Kinyitott egy ajtót. – Befelé, aztán vetkőzni!
Szappanos vízzel teli, forró kádak vártak rájuk. Az öt férfi engedelmeskedett a parancsnak. Már két éve követték de Loungville parancsait, s e szokást elég nehéznek tűnt elhagyni. Kis idő múlva már apródok mosdatták őket a szivacsokkal.
Több, korsó hideg vizet is hoztak, amit hamar elfogyasztottak. A forró fürdő és a sok hideg víz meghozta a hatását: Roo ismét úgy érezte, talán érdemes élni.
Mikor végeztek, észrevették, hogy a ruháikat elvitték. De Loungville két fekete zubbonyra mutatott, melynek mellrészén ismerős jel látszott. Erik kezébe vette az egyiket.
– A Bíbor Sas.
– Nicholas ötlete volt, Calis meg nem ellenkezett – mondta de Loungville. – Ez az új hadseregünk lobogója, Erik. Te és Jadow az első tizedeseim vagytok, úgyhogy vegyétek fel a két zubbonyt!
– Ott pedig van pár tiszta ruha – szólt oda a többieknek.
Nakor és Sho Pi elég furcsán néztek ki megszokott öltözetük nélkül. Roo viszont nagy javulást tapasztalt a saját külsején. A zubbony picit bőnek tűnt apró alakjára, de minden bizonnyal a legfinomabb szövetből készült ruhát kapta, amit valaha is magára ölthetett. Ráadásul a nadrágot mintha ráöntötték volna. Még mindig mezítláb volt, de a tengeren eltöltött hónapok alatt a talpa megedződött annyira, hogy a dolog egyáltalán ne zavarja.
Erik visszavette viseletes csizmáját, de Jadow és a többiek mezítláb maradtak.
Miután felöltöztek, egy ismerős terembe követték de Loungville-t; Calis kétségbeesett seregének tagjai mind ebben a teremben állták a bíró, azaz Krondor nagyhercege elé, aki akkor Nicholas volt. A terem nem sokat változott, gondolta Roo, de rájött, hogy mikor legutóbb ott járt, annyira elkábította a halálfélelem, hogy nem is tudta megfigyelni a helyiséget.
A mennyezeten minden gerendáról zászlók csüngtek alá, melyek homályba borították a termet, hisz a boltozatos mennyezetből nyíló ablakok így nem tudtak elég fényt adni. A természetes fény helyettesítésére fáklyák égtek a fali tartókban. Roo arra gondolt, ha ő lenne a nagyherceg, biztosan levetetné a zászlókat.
A fal mellett udvaroncok és apródok sorakoztak, akik készen álltak az udvari kérések teljesítésére. A szépen kiöltözött szertartásmester a földre koppantotta vasalt botját, s bejelentette Robert de Loungville-t, az udvar báróját és a nagyherceg különleges ügynökét. Roo kicsit megingatta a fejét meglepetésében, mivel de Loungville a sereg őrmestereként szolgált; így a sereg tagjainak elég idegenül hatott, hogy most udvari báróként kell ránézniük.
Az udvar tagjai végignézték, ahogy a kis csoport a trón elé áll. Minden tudását bedobva Roo megpróbálta kiszámolni annak az aranynak az értékét, mellyel a falon látható fáklyatartókat díszítették. Arra a következtetésre jutott, hogy a nagyherceg jobban tenné, ha sárgarézre cseréltetné az aranyat. A sárgaréz is nagyon szépen díszít, de sokkal olcsóbb, s így a felszabaduló tőkét be lehetne fektetni. Aztán eltűnődött, vajon megengednék-e neki, hogy ilyesmiről beszéljen a nagyherceggel.
Roo ekkor visszaterelte figyelmét arra az emberre, aki egyszer kirótta rá a halálos ítéletet. Nicholas, aki most a nyugati hajóhad tengernagyaként tevékenykedett, a trón egyik oldalán állt utódja, Patrick nagyherceg mellett. A mások oldalon Calis állt, mellette pedig az az ember, akit Roo Jamesként ismert, mint Krondor udvarnagyát. James épp Patrick nagybátyjával, Erlanddal beszélgetett. A trónon pedig Erland ikertestvére ült. Roo hirtelen elvörösödött, mikor rájött, hogy magának a királynak mutatják be őket!
– Felség, fenséges uraim! – szólt de Loungville, majd meghajolt. – Megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom azt az öt embert, aki bátorságból és becsületből bizonyított.
– Csak öten menekültek meg? – kérdezte Borric király. A király és a testvére nagydarab, feltűnő kinézettel rendelkező férfiak voltak, de Roo hihetetlen keménységet érzett a király természetében. Ösztönösen tudta, hogy a király sokkal veszélyesebb lehet, mint Erland.
– Mások is megmenekültek – mondta de Loungville. – Néhányuk ma délután jön el az udvarba. Ők katonák a különböző helyőrségekből. De az elítéltek közül csak ők menekültek meg.
– Legalábbis egyelőre – mondta Nakor.
De Loungville megfordult. Arckifejezésén látszott, hogy bosszantja az udvariassági szabályok eltiprása. De Borric elvigyorodott.
– Nakor, te vagy ott abban a ruhában?
Viszonozva a király mosolyát, Nakor előrelépett.
– Igen, én vagyok az, felség. Én is elmentem, és visszajöttem. Greylock a másik hajóval jön, és a többi lehetséges túlélő, aki eljutott a Kígyó-folyó Városába, mind vele lesz.
De Loungville visszatartotta magát, nehogy leszidja Nakort. A varázsló és a király szemmel láthatóan ismerték egymást. Az isalani Erland felé is biccentett, aki szintén elmosolyodott a kis emberke láttán.
A király ekkor a négy rab felé fordult.
– Bűneiteket megbocsátjuk, és a rátok kirótt ítéleteket semmisnek nyilvánítjuk. – Erikre és Jadow-ra pillantott. – Úgy látom, ti beálltatok a seregbe.
Erik csak bólintott, de Jadow hebegett egy sort.
– I-igen, felség.
A király Sho Pire és Roo-ra nézett.
– De ti nem.
Sho Pi meghajtotta fejét.
– Én a mesteremet fogom követni, felség.
– Ne hívj mesternek! – csattant fel Nakor, majd a király felé fordult.
– A fiú azt hiszi, hogy valami bölcs vagyok, és mindenhová utánam akar loholni.
– Ez érdekes – jegyezte meg Erland. – De ez nem azért van, mert bevetetted a „misztikus bölcs” mutatványodat, Nakor?
– Vagy a „kóbor pap” trükköd? – kérdezte a király.
Nakor elmosolyodott, és megvakarta az állát.
– Az az igazság, hogy már jó ideje nem próbálkoztam meg velük.
– Aztán arckifejezése elsötétedett. – Nem kellett volna ezekről beszélnem nektek, mikor Keshből visszautaztunk.
– Nos, akkor szerintem vidd magaddal a fiút! – tanácsolta a király. – Bizonyára jól jön majd egy pár segítő kéz az út során.
– Milyen út során? Én visszamegyek a Varázsló-szigetre.
– Egy ideig biztosan nem – rázta meg a fejét a király. – A király képviseletében Csillagdokkba kell menned, hogy beszélj az Akadémia vezetőivel.
Nakor elfintorodott.
– Tudod, Borric, hogy Csillagdokkal végeztem.
A királyon nem látszott, hogy szívére venné az udvariatlan megszólítást.
– Tudjuk, de te a saját szemeddel láttad, mivel állunk szemben, és kétszer is jártál Novindusban. Meg kell győznöd a csillagdokki mágusokat, hogy veszélyes ellenség gyülekezik. Szükségünk lesz a segítségükre.
– Találják meg Pugot! – fakadt ki Nakor. – Rá biztosan hallgatni fognak.
– Ha meg tudnánk találni, már megtaláltuk volna – szögezte le a király. Hátradőlt a trónon, és felsóhajtott. – Hagyott pár üzenetet itt-ott, de nem sikerült elérni, hogy idejöjjön.
– Próbálkozzatok keményebben! – javasolta Nakor.
Borric elmosolyodott.
– Te vagy, barátom, a legjobb, akit küldhetnénk. Hacsak nem akarod, hogy a Királyság összes szerencsejátékos fogadója megtudja, hogy bánsz a kártyával és a kockával, akkor megteszed ezt a kis szívességet egy régi barátnak.
Nakor elfintorodott, és nagyot legyintett.
– Ah! Jobban kedveltelek, amikor csak Bolond voltál. – Még egy ideig savanyú képet vágott, miközben Borric és Erland mosolyogva egymásra pillantott.
A király ezután Roo felé fordult.
– És mi a helyzet veled, Rupert Avery? A te segítségedre sem számíthatunk?
A király kérdése hallatán Roo ideiglenesen elfelejtett beszélni; aztán nagyot nyelt, és válaszolt.
– Sajnálom, felség. Megígértem magamnak, hogy ha túlélem ezt az egészet, akkor visszajövök, és meggazdagszom. Megígértem. Kereskedni fogok, amit a seregben nem tudnék csinálni.
A király bólintott.
– Kereskedelem? Tény, hogy sokkal rosszabb foglalkozásokat is választhattál volna. – A király szándékosan nem beszélt többet Roo múltjáról. – Viszont többet láttál, mint a legtöbb ember a Királyságban. Számítunk a bölcs döntésedre, sőt, elvárjuk, hogy bölcsen cselekedj.
Roo elmosolyodott.
– Értem, felség. Ígérem, hogy ha eljön az idő, minden lehetséges módon segíteni fogok. Ha azok a kígyók idejönnek, harcolni fogok. – Majd mosolyogva hozzátette: – Sőt, talán eljön a nap, mikor nem csak egyszerű harcosként tudok majd segíteni.
– Talán Rupert Avery – mondta Borric király. – Az biztos, hogy nem hiányzik belőled a becsvágy. – Intett James hercegnek. – Ha nem veszélyezteti az udvar hírét, akkor segíthetnénk Mr. Avery-nek, hogy elinduljon a kereskedelem ranglétráján. Mondjuk, kaphatna egy ajánlólevelet az udvartól. – Aztán intett egy apródnak, aki öt zsákot hozott, és mindegyikőjüknek adott egyet-egyet. – Köszönet a királytól.
Roo megméregette kezében a zsákot, és tudta, hogy arany van benne. A súlyából ítélve úgy gondolta, hogy máris egy évet ugrott előre meggazdagodási tervében. Aztán észrevette, hogy a többiek meghajolnak, és elindulnak, úgyhogy ő is meghajolt a király felé, és a többiek után sietett.
Mikor kiértek a teremből, de Loungville fordult hozzájuk.
– Nos, akkor hát megint szabadok vagytok. – Erikre és Jadow-ra nézett. – Kerüljétek a bajt, és legyetek itt a jövő hónap első napján! – Ezután Nakorra és Sho Pire sandított. – A király üzenete holnap elkészül. Keressétek meg James herceg titkárát, ő majd odaadja nektek az iratokat és a pénzt.
De Loungville Roohoz fordult.
– Fene ronda vagy, Avery, de megszerettem a kis pofikádat. Ha meggondolod magad, szívesen látnék egy ilyen tapasztalt katonát.
Roo megcsóválta a fejét.
– Köszönöm, őrmester, de meg kell találnom egy kereskedőt és a csúnyácska lányát, aztán meg kell gazdagodnom.
De Loungville most mindannyiukhoz kezdett beszélni.
– Ha feltétlenül csillapítanotok kell testi vágyaitokat, mielőtt hazamennétek, menjetek a Fehér Szárnyba! Ott van, nem messze a Kereskedők kapujától. Nagyon pompázatos bordélyház, úgyhogy ne hordjatok be sarat! Ott egy hölgy fog titeket fogadni. Mondjátok meg neki, hogy én küldtelek titeket! Sosem fog megbocsátani, de tartozik nekem egy szívességgel. Ne okozzatok galibát, mert kétszer egymás után nem tudlak kiváltani titeket! – Aztán egyenként végigmérte az arcokat, és így szólt: – Mindent összevéve, szép munkát végeztetek.
Ezután csend lett, amit Erik tört meg.
– Köszönjük, őrmester.
De Loungville Jadow-hoz és Erikhez fordult.
– Ugorjatok be az udvarnagy irodájába, mikor kifelé mentek! Ott megkapjátok az iratokat. A nagyherceg emberei vagytok, így a mai naptól kezdve csakis Patrick, Calis és én parancsolhatunk nektek.
– Merre kell mennünk? – kérdezte Erik.
– Végigmentek ezen a termen, és jobbra fordultok. Ott balra a második ajtó. Most pedig eredjetek, még mielőtt meggondolom magam, és mégis letartóztatlak titeket a verekedésért! – Roonak még egy utolsó, játékos pofont adott, majd elindult a dolgára.
Az öt férfi elindult a teremben.
– Éhes vagyok – jelentette ki Nakor.
– Te mindig éhes vagy, ember – mondta Jadow nevetve. – A fejem még mindig lüktet a tegnapi butaságunk miatt. És a gyomrom sem bocsátott még meg. – Aztán kicsit elhallgatott, és hozzátette: – De azért jól jönne pár falat.
– Én is éhes vagyok – mondta Erik nevetve.
– Akkora találjunk egy fogadót... – kezdte Nakor.
– Egy csendes fogadót – vetette közbe Roo.
– ...egy csendes fogadót – folytatta Nakor –; és harapjunk valamit!
– És utána, mester? – kérdezte Sho Pi.
Nakor csúnya grimaszt vágott, de nem akart kikelni magából.
– Utána elmegyünk a Fehér Szárnyba, fiam. – Megcsóválta a fejét, majd Sho Pire mutatva így szólt a többiekhez: – Elég sokat kell még tanulnia.

 

A Fehér Szárny nem hasonlított ahhoz, amit Roo magában elképzelt. Aztán rájött, hogy nem is tudta, milyen lesz ez a hely.
Találkozott már pár szajhával, de az még a menetelés közben történt Novindusban. Azok a nők a tábor miatt mentek oda. A társaik mellett hemperegtek a férfiakkal, és amint megkapták a pénzüket, már mentek is oda a következőhöz.
De Roo itt egy egészen más világra lelt. Útban a bordélyház felé az öt becsípett férfinak többször meg kellett kérdezni, jó irányba tartanak-e. Hosszas barangolás után megtalálták a szerény épületet a Kereskedők Városnegyedének közelében. A kívülre helyezett kis táblát szinte lehetetlen volt kivenni. A fehérre festett, fémből készült szárny eltörpült a nagyobb, kirívóbb címerek mellett, melyek a hagyományos mesterségeket hirdették.
Az ajtót egy szolga nyitotta ki, aki szó nélkül beengedte az öt férfit, majd jelezte, hogy várakozzanak az előszobában. A helyiségben nem láttak bútort; csak két meghatározhatatlan jellegű faliszőnyeg lógott az oldalsó falakon. A bejárattal szemben egy másik ajtó állt, mely egyszerű, festett fából készült. Mikor kinyílt, egy jól öltözött, középkorú nő lépett be rajta.
– Igen? – kérdezte.
A férfiak egymásra pillantottak, s végül Nakor szólalt meg.
– Azt mondták, hogy jöjjünk ide.
– Ki mondta? – kérdezte a nő gyanakodva.
– Robert de Loungville – mondta Erik halkan, mintha félne attól, hogy túl hangosan beszél.
A nő arckifejezéséről azonnal eltűnt a kétkedés, melyet vidámság váltott fel.
– Bobby de Loungville! Istenem, ha maguk Bobby barátai, akkor szívesen látjuk itt önöket.
Egyet tapsolt, mire az ajtó, melyen belépett, szélesre tárult. Rövid folyosót pillantottak meg, melyen két felfegyverzett őr várakozott. Mikor beléptek, Roo biztosra vette, a két férfi azért áll ott, hogy biztosítsa a nő testi épségét.
– Jamila vagyok, az önök háziasszonya, és itt most – mondta, miközben odaért a következő ajtóhoz, melyet kinyitott – belépünk a Fehér Szárny Házába.
Az öt férfinek leesett az álla. Még Nakornak is, pedig ő elég sok fényűzést látott Nagy Kesh császárnőjének udvarában. A helyiség viszont nem volt fényűző, egyáltalán nem. Pontosan attól lett a szoba olyan ámulatos, hogy hiányoztak belőle a gazdagság tarka-barka nyomai. A szobában minden kifinomultnak és ízlésesnek tűnt, bár Roo nem tudta volna megmondani, hogy pontosan miért. Székeket és díványokat láttak, melyeket úgy helyeztek el, hogy a bent lévő emberek lássák egymást, de az egyes bútorok között mégis érezhetően határok húzódtak. Az egyik díványon egy gazdag kinézetű férfi terült el. Bort kortyolgatott, és két csodálatos, fiatal nő alkotta a társaságát. Az egyik a földön ült, és engedte, hogy a férfi a nyakát és a vállát cirógassa, míg a másik körülötte lézengett, és egy aranyozott tálcáról édességeket kínált neki.
Mintha varázslat történt volna, lányok jöttek elő a számos függöny mögül. Mind szerény öltözéket viseltek, akárcsak az a kettő, aki a gazdag vendéggel foglalkozott. Könnyű anyagból készült, laza, hosszú ruha fedte a testüket. Bár nyakuktól egészen a bokájukig ért, testük domborulatai azért tisztán körvonalazódtak.
Mindegyikőjükre két lány jutott, akik odavezették őket egyegy székhez vagy díványhoz. Ott megkérdezték tőlük, hogy ülve vagy fekve szeretnének lepihenni. Mindnyájan kaptak egy pohár bort. Az egyik lány azonnal masszírozni kezdte választott férfiának vállát.
– Ha készen állnak – mondta Jamila –, a lányok a szobáikba vezetik önöket.
Erőteljes karjával Jadow átölelte az egyik fiatal lányt. Magához húzta, megcsókolta az arcát, majd felkiáltott.
– Istenem, meghaltam, és a paradicsomba kerültem!
Erre nagy nevetés tört ki, Roo pedig ledőlt a díványra, és hagyta, hogy a lányok keze kényeztesse őt. Évek óta nem érezte ilyen jól magát.

 

 

2.
Hazaérkezés

Roo ásított.
A mellette fekvő test mocorogni kezdett a fehér takaró alatt. Roo ekkor jött rá, hol van. Mikor eszébe jutott az elmúlt éjszaka, elmosolyodott, és a takaró alatt megsimogatta a fiatal nő hátát. Nem tartotta szajhának; a szó csak azokra a nőkre illett, akik a táborokban leszólították a katonákat, vagy akik kihajoltak az erkélyen Krondor szegénynegyedében, és trágár szavakkal próbálták becsalogatni a matrózokat és a munkásokat. De ezek a hölgyek, merthogy így gondolt rájuk, egyáltalán nem hasonlítottak arra a képzeletbeli nőre, akit Roo szajhának nevezett volna.
Ezek a hölgyek szívesen flörtöltek, elég okosnak tűntek, és illemtudóan viselkedtek. Ráadásul előző éjszaka Roo arról is meggyőződhetett, hogy igencsak leleményesek és lelkesek. A mellette fekvő fiatal lány egyetlen éjszaka megtanította neki, hogyan kell igazán örömet szerezni egy nőnek. A hölgy körül csodálatos virág- és fűszerillat lengedezett. Root hirtelen elöntötte a vágy, így mosolyogva folytatta a cirógatást.
A lány felébredt, és ha kényelmetlennek is találta az ébresztést, kiválóan palástolta; úgy látszott, tényleg örül, hogy a férfit ott találja maga mellett.
– Jó reggelt! – mondta a nő széles mosollyal az arcán. Simogatni kezdte Roo hasát. – De jó így ébredni!
Mikor karjaiba vette a lányt, Roo arra gondolt, hogy mennyire szerencsés. Sosem hitegette magát a saját kinézetével; messze a legcsúnyább fiúnak számított Hollófalván, mégis sikerült ágyba vinnie két helyi lányt, mielőtt a gyilkosság miatt menekülniük kellett volna. Tudta, ha elég időt kap, bárkit el tud csábítani, bár e képességét csak ritkán tette próbára. De most örült, hogy él, és tele van az erszénye arannyal. Ráadásul egy nő keményen dolgozott azon, hogy jóképűnek is érezze magát. Nem is kezdődhetne csodálatosabban ez a nap, gondolta.

 

Később elbúcsúzott a hölgytől, és rájött, nem is emlékszik, hogy Mary vagy Marie a neve. Mikor a központi szobába ért, Eriket pillantotta meg, aki már felöltözött, és épp egy különösen csinos, szőke lánnyal beszélt.
Erik felnézett.
– Mehetünk?
Roo bólintott.
– A többiek?
– Találkozni fogunk velük, ha visszajöttünk Hollófalvából. Vagy legalábbis, én találkozni foguk velük. – Felállt, de a lány kezét még nem engedte el.
Roo valami furcsát vett észre Erik viselkedésében, mikor elhagyták a bordélyházat.
– Látom, belehabarodtál abba a lányba.
Erik elvörösödött.
– Dehogyis! Ő csak egy...
Kis csend után, Roo szólalt meg.
– Szajha?
A városban tetőzött a reggeli forgalom. Miközben átverekedték magukat a tömegen, Erik válaszolt.
– Talán. De inkább egy hölgy.
Roo megvonta a vállát.
– Jól megfizetik őket, annyi bizonyos. – Most már inkább a kiadott pénz értékét fontolgatta az érte kapott szolgáltatások arányában. Úgy döntött, a továbbiakban okosabban fogja felhasználni tőkéjét. Sokkal olcsóbb szajhák is dolgoztak a városban.
– Most hova megyünk? – kérdezte Roo.
– Beszélnem kell Sebastian Lenderrel.
Roonak hirtelen jókedve lett. A Barret kávéházat mindenképpen meg akarta nézni, és egy ott dolgozó ügyvéd meglátogatása a legmegfelelőbb alkalomnak ígérkezett.
Elindultak a városrész felé, melyet a helyiek a Kereskedők városnegyedének neveztek, bár nem sokkal több kereskedelmi tevékenység folyt benne, mint a város többi negyedében. Csak azért kapta ezt a nevet, mert rengeteg fényűző házat építettek oda. Sok házban működtek boltok, melyek kitermelték a pénzt a drága otthon fenntartásához. Itt élt a legtöbb befolyásos ember, aki nem tartozott a nemességhez.
A mesteremberek céhekbe tömörültek – sőt, még a tolvajok is, akik Csúfolódóknak nevezték el magukat. A nemesek már születésükkor megkapták rangjukat, de a kereskedők csakis saját magukra hagyatkozhattak. Bár gyakran alakítottak kisebb szövetségeket, a legtöbben független kereskedőként működtek a sok versenytárssal szemben.
Így akik befutottak, és sikeres üzletemberek lettek, nem sok barátot mondhattak magukénak, akikkel megoszthatták volna büszkeségüket, vagy akiknek dicsekedhettek volna a nagy vagyonnal. Voltak páran, akik megtartották egyszerű megjelenésüket, és nem hívták fel magukra a figyelmet, nehogy ebből bármilyen káruk származzon. Helmut Grindle, a kalmár, akivel Roo találkozott, ilyen embernek számított. De a többség világgá kürtölte sikerét azzal, hogy hatalmas házakat épített a városban, melyek még a nemesek palotáival is vetekedhettek volna. Az évek során megváltozott a Kereskedők városnegyedének jellege.
Mikor egyre több gazdag kereskedő vásárolt tulajdont ebben a városrészben, a föld ára annyira felszökött, hogy mostanra már kevés üzlet tulajdonosa élt a Kereskedők városnegyedében. Csak iszonyú drágán építhettek volna házat. A negyedben látni lehetett még pár egyszerű üzletet, melyeket a jelenlegi tulajdonosoknak még az apja vagy a nagyapja alapozott meg. Ezek a megszokott árucikkeket és szolgáltatásokat kínálták: kenyeret sütöttek, cipőt javítottak, de egyre több ilyen boltot váltottak fel a fényűző holmikkal teli üzletek. Az utóbbiak drága ékszereket, pompás szabású ruhákat, és más, ritka árut kínáltak. A Kereskedők városnegyedében már kizárólag nagyon gazdag üzletemberek éltek, akiknek kereskedelmi birodalma még távoli városokba is elért. A szerényebb kereskedők már mind elköltöztek, miután elfogadták a hihetetlenül magas árajánlatokat. Ők ezután olcsóbb házak után néztek a külvárosban, azaz a falon kívül terjeszkedő városrészben.
A Barret kávéház az Arutha út és a Molnár út sarkán állt. Előbbit Krondor néhai nagyhercegéről, a király apjáról nevezték el, de sokan még mindig Homokos tengerparti sétánynak hívták. Mikor elnevezték, a Molnár út egy malomtól egy régen lebontott gazdaságig vezetett. A Barret nagy épületet foglalt el. Három emelet magas volt, és mindkét utca felé nyílt egy-egy ajtó. Mindkét ajtóban pincér állt, fehér zubbonyban, fekete nadrágban, fekete csizmában, és kék-fehér csíkos kötényben.
A két szemközti sarkon vendéglő, hajózási ügynökség működött, átellenesen pedig egy elhagyatott ház állt. Szemmel láthatóan egykor pompásan nézett ki, talán az egyik legszebb ház lehetett Krondorban. De a rossz befektetések tönkretették a tulajdonosát, ami meg is látszott rajta. Már régóta nem gondozták. Pompázatossága rég elhomályosult a lepergő festéknek, a bedeszkázott ablakoknak, a hiányzó tetőcserepeknek és a kosznak köszönhetően.
Roo az épületre pillantott.
– Talán egyszer megveszem azt a házat, és rendbehozom.
– Nem is kétlem, Roo – mosolyogott Erik.
Roo és Erik belépett a Molnár úti ajtón, és elhaladt a pincér mellett. A két bejárat egyszerű előcsarnokba nyílt, ahol jól kipárnázott székeket pillantottak meg. Magát a kávéházat farácsozat választotta el az előcsarnoktól. A díszes rácsban ajtó nyílt, melyet egy pincér állt el. Hasonló öltözetet viselt, mint a másik kettő a bejáratnál, de az ő köténye fekete volt.
Mivel elég magasra nőtt, Erik szemébe nézett, aztán lepillantott Roora.
– Tessék!
– Sebastian Lenderhez jöttünk – mondta Erik.
A férfi bólintott.
– Kérem, kövessenek! – Megfordult, és besétált a kávéházba.
Roo és Erik a nyomába eredt. Nagy helyiségbe léptek, melyben hemzsegtek a kis asztalok. Az asztaloknál emberek kávéztak, a pincérek pedig szorgalmasan sürögtek-forogtak. Mikor középre értek, balra széles lépcsőt pillantottak meg, mely nem is a második emeletre, hanem egy galériára vezetett fel. Roo felnézett; a helyiség boltozatos mennyezete nagyon magasan helyezkedett el. Második emelet helyett csak hatalmas, kétszárnyas ablakok húzódtak a galéria fölött. A Barret kifejezetten nyitott, világos épület volt. Ekkor derékmagasságban húzódó fakorláthoz értek, mely elzárta a helyiség hátsó harmadát.
– Kérem, várjanak itt! – szólt a pincér.
Ezzel benyomta a korlát egyik részét, mely elmozdult a forgópántnak köszönhetően, és elindult egy asztal felé, mely a helyiség túlsó végében állt. Roo felfelé mutatott, Erik pedig felnézett.
Az emeleti galérián férfiak ültek az asztaloknál.
– Alkuszok – mondta Roo.
– Honnan tudod?
– Hallottam egyet s mást – mosolyodott el Roo.
Erik felnevetett, és megcsóválta a fejét. Roo valószínűleg Helmut Grindle-től hallott egyet s mást, hisz a kereskedővel elég sokat utaztak, mikor legelőször Krondorba jöttek. Roo és Grindle sokat fecsegett a kereskedelemről, és bár Erik néha jól szórakozott a beszélgetésen, legtöbbször inkább elaludt.
Nemsokára egy méltóságteljes kinézetű férfi jelent meg, egyszerű, de drága ingben, mellényben és nyakkendőben. Megbámulta a két ifjút, majd így szólt:
– Nahát! Az ifjú Sötétmocsárffy és Mr. Avery, ha nem tévedek.
Roo bólintott, de Erik szólalt meg.
– Igen, Mr. Lender. Bűnbocsánatot kaptunk.
– Elég szokatlan – jegyezte meg Lender. Intett a pincérnek, hogy nyissa ki neki a korlátot. – A korláton belülre csakis tagok léphetnek. – Ekkor intett Roonak és Eriknek, hogy üljenek le a közeli asztalhoz.
Lender a pincérhez fordult.
– Három kávét kérünk. – Roora és Erikre nézett. – Reggeliztek ma már? – Mikor nemleges választ kapott odaszólt a pincérnek: – Zsemle, lekvár, méz, és egy tál sajt, kolbásszal.
Mikor a pincér távozott, Lender megpróbált a tárgyra térni.
– Ha kegyelmet kaptak, akkor gondolom, már nincs szükségük a szolgálataimra. Vagy mégis?
– Tényleg nincs – mondta Erik. – Azért jöttem, hogy kifizessem a tiszteletdíját.
Lender tiltakozni kezdett, de Erik közbevágott.
– Tudom, hogy nem akart elfogadni aranyat, de annak ellenére, hogy elvesztette a pert, itt vagyunk és élünk, ezért úgy gondolom, joga van a tiszteletdíjhoz. – Elővette erszényét, és az asztalra tette. Arany pénzérmék csilingelése hallatszott.
– Maguk aztán jól meggazdagodtak! – mondta Lender.
– Ezt a nagyhercegtől kaptuk a szolgálatainkért – magyarázta meg Roo.
Lender megvonta a vállát, kinyitotta az erszényt, kivett belőle tizenöt érmét, majd az erszényt visszatolta Erikhez. A pénzt zsebre tette.
– Elég ennyi? – kérdezte Erik.
– Ha nyertem volna, akkor most ötvenet vennék ki belőle – mondta Lender, miközben a kávé megérkezett.
Root sosem érdekelte igazán a kávé. Belekortyolt, és már várta a keserű ízt, hogy félretehesse a csészét. Nagyon meglepődött, mikor gazdag, kiváló aromát ízlelt.
– Ez egész jó! – képedt el hirtelen.
Erik felnevetett, ő is belekortyolt a sajátjába.
– Tényleg.
– Kesh – mondta Lender. – Sokkal jobb minőség, mint az, amelyik a Királyságban terem. Több íz, kevesebb fanyarság. – Körbemutatott a helyiségben. – A Barret az első hely Krondorban, mely kizárólag kiváló kávékra szakosodott. Az alapító igencsak okos lehetett, mert itt nyitotta meg, a Kereskedők városnegyedének szívében. Nem vesződött azzal, hogy a nemességnek próbáljon kávéházat nyitni.
Roo azonnal fülelni kezdett; imádta a sikertörténeteket.
– Miért nem? – kérdezte.
– Mert őket sokkal nehezebb megközelíteni. A nemesek őrült engedményeket várnak el, és ritkán fizetnek időben.
Roo felnevetett.
– Ezt már halottam az otthoni borkereskedőktől.
– Mr. Barret tudta – folytatta Lender –, hogy a helyi üzletembereknek gyakran szüksége van egy másik helyre az otthonon és az irodán kívül, ahol étkezéssel egybekötve lehet megbeszélni az üzleti dolgokat. A kocsma nem igazán felel meg erre a célra.
Erik bólintott. Gyermekkorának nagy részét a fogadó ivójában töltötte, ahol már korán dolgozni kezdett.
– Így alakult meg a Barret kávéház, mely már az első héttől kezdve nagy nyereséget termelt. Eredetileg csak szerény vállalkozásnak indult. Hetvenöt éve működik, és ezen a helyen már majdnem hatvan esztendeje tartanak nyitva.
– Hogy került ide ez a sok alkusz, meg szindikátus és... ön?
Lender elmosolyodott. Közben megérkezett a forró zsemle, együtt a hússal, sajttal, lekvárral, mézzel és vajjal.
Roo hirtelen óriási étvágyat érzett. Vett egy zsemlét, majd leöntötte vajjal és mézzel. Lender közben megválaszolta a kérdését.
– Akiknek nem volt saját irodájuk, azok egész nap a Barretban üzleteltek, és hogy a tulajdonos ne haragudjon meg, folyamatosan rendeltek kávét, teát és ételt. Mr. Barret rájött, hogy ez nem is jön rosszul a nap csendesebb időszakaiban, így folyamatosan fenntartotta ezeket az asztalokat az üzletembereknek.
– Mikor megalakultak az első nagy társaságok és alkusz-szövetségek, képviselőre volt szükségük – ekkor a mellkasára tette a kezét, és enyhén meghajolt –, így az ügyvédek törzsvendégek lettek. Mikor túlnépesedett a régi hely, az alapító fia átköltöztette a kávéházat ebbe az épületbe, áttörték az emeleteket, és kialakították fent a zártkörű tagság galériáját. Azóta semmi sem változott. – A második korlát felé mutatott, melyet nem léphettek át. – Néhány tag kénytelen volt a földszint hátsó részét elfoglalni, ezért állították ide ezt a korlátot. A teremben senkinek sem kell megvennie egy-egy asztalt, és attól sem kell félni, hogy nem lesz hely, ha az ember idejön tárgyalni.
Körbepillantott, majd hozzátette:
– Most a Királyság egyik legfontosabb kereskedelmi központjában ülnek. A Nyugati Birodalomban ez a legfontosabb. Csak a rillanoni, kesh és queg központok vetekedhetnek vele.
– Hogy lesz valakiből alkusz? – kérdezte Roo.
– Először is pénz kell – válaszolta az ügyvéd, akit egyáltalán nem idegesített, hogy az ifjú hevesen faggatózik. – Sok pénz. Ezért van olyan sok szindikátus. Sokba kerül garanciát vállalni egy-egy nagy befektetésért, amit itt, a Barret kávéházban agyalnak ki, vagy amit kintről hoznak be hozzánk.
– Hogyan kell elkezdeni? – kérdezte Roo. – Van egy kis pénzem, de nem tudom, hogy itt fektessem-e be, vagy menjek a magam feje után.
– Egyetlen társaság sem fog jó ok nélkül befogadni egy befektetőt – magyarázta Lender. Kortyolt egyet a kávéjából, majd tovább beszélt. – Az évek során elég bonyolult szabályrendszer alakult ki. Gyakran jönnek nemesek ide, hogy befektessék a pénzüket, vagy hogy kölcsönt kapjanak, ezért védeni kell a közemberek érdekeit. Ha be akar lépni egy szindikátusba, akkor sok pénz kell, bár nem annyi, mint egy független alkusznak, és a pénz mellett még egy kezes is szükséges.
– Az mi? – kérdezte Roo.
– Olyan ember, aki már tagja a Barret kávéháznak, vagy aki szoros kapcsolatban áll az egyik taggal, aki kezeskedni tud magáért. Ha megvan a pénze, akkor egy ilyen embert kell szereznie.
– Ön nem lehet az? – kérdezte Roo mohón.
– Nem – mondta Lender szomorú mosollyal az arcán. – Bár elég befolyásos vagyok, itt csak vendég lehetek. Az irodám huszonöt éve működik itt, de csak azért, mert közel harminc különböző alkuszt és szindikátust képviselek. Saját tőkémből még egyetlen rézpénzt sem kockáztattam egy alkuban.
– Pontosan mi az az alku? – kérdezte Erik.
Lender felemelte a kezét.
– Több a kérdés, mint az idő, ifjú Sötétmocsárffy. – Intett az egyik pincérnek. – A dobozomban talál egy hosszú, kék bársonycsomagot. Kérem, hozza ide! – Aztán Erikhez és Roohoz fordult. – Élveztem a kis kikapcsolódást, de nincs időm a csevegésre itt a Barretben.
– A terveim szerint alkusz leszek – jelentette ki Roo.
– Valóban? – kérdezte Lender, majd hatalmas mosoly ült ki az arcára. Arckifejezésén nyoma sem volt a gúnynak, de szemmel láthatóan elszórakozott a bejelentésen. – Mi ez a vállalkozás, amiről beszélt?
Roo hátradőlt.
– Ez egy terv, amit most idő hiányában nem tudunk megbeszélni. Sajnos.
Lender felnevetett, de Erik elpirult barátjának merész vicce miatt.
– Ezt jól megkaptam – ismerte el a jogtanácsos.
– Ráadásul – tette hozzá Roo –; azt hiszem, nem árt, ha az ember nem jártatja túl sokat a száját.
– Valóban nem baj – értett egyet Lender, miközben a pincér visszatért. Lender átvette a bársonycsomagot, kinyitotta, és egy tőrt vett elő. Gyönyörűen kidolgozott fegyver volt, melynek elefántcsont hüvelyén kis rubinkő csillogott, a végén pedig arany dísz ékesedett. Odaadta Eriknek. – Ez a másik része az örökségnek.
Erik magához vette a tőrt, és kihúzta a hüvelyéből.
– Lenyűgöző – ámult el. – A kovácsműhelyben nem foglalkoztam annyit fegyverekkel, mint patkókkal, de ez nagyon szép darab.
– Azt hiszem, rodezián – mondta Lender.
– A legjobb acél a Királyságban – értett egyet Erik. A pengébe belevésték a Sötétmocsárffy család címerét, de a fegyver nem csak dísz volt, hisz elég veszélyesnek tűnt. A markolata faragott csontból készült, talán antilop vagy szarvas agancsából, és a tetejére is aranyat tettek, a tökéletes kinézet érdekében.
Lender hátratolta a székét.
– Uraim, dolgoznom kell, de kérem, maradjanak, és egyenek. Ha bármikor szükségük van ügyvédre, tudják, hol keressenek. – Az elkerített rész felé intett. – Viszontlátásra! Örülök, hogy jó színben láttam önöket!
Erik felállt, Roo pedig követte a példáját, és elbúcsúztak vendéglátójuktól. Elég régóta voltak barátok ahhoz, hogy gyakran ugyanarra gondoljanak.
– Menjünk haza! – mondta ki Roo mindkettőjük gondolatát.
Átmentek Barret népes kávézóján. Roo idegennek találta a helyet, de ugyanakkor fel is villanyozódott tőle. A bejárati ajtónál Erik megszólította a pincért.
– Hol lehet itt jó lovat vásárolni?
– Olcsón! – vetette közbe Roo.
A pincér nem habozott.
– A Kereskedők kapujánál – mondta, és az Arutha út vége felé mutatott. – Elég sok kupec van arra. A legtöbb tolvaj, de van egy férfi, aki Morgan névre hallgat. Benne meg lehet bízni. Mondják meg neki, hogy Jason küldte, önöket a Barrelből, és akkor jó üzletet lehet vele kötni.
Roo szemügyre vette a fiatalember arcát. Barna hajat, és világos szeplőket látott.
– Én emlékezni fogok magára, ha átvág minket.
A pincér arca megrándult, majd így szólt:
– Ő tényleg becsületes, uram.
– Új ruhát hol lehet kapni? – kérdezte Erik.
Van egy szabó az újkapu út és a Széles utca kereszteződésénél. Az egyik rokonom. Mondják meg neki, hogy én küldtem önöket. Olcsón fog szép ruhát adni.
Roo nem elégedett meg ennyivel, de Erik köszönetet mondott a tanácsokért, és elvezette barátját. Csendben haladtak végig a zsúfolt városi utcákon. Majdnem egy órába telt, míg odaértek a szabóhoz, és még egy órába, míg megfelelő ruhát választottak a lovagláshoz. Erik egy lovagló köpenyt vett magának, hogy eltakarja címeres zubbonyát, Roo pedig olcsó zubbonyt, nadrágot, köpenyt és puhakalapot vásárolt. Erik egy cipészt is talált, akihez beadta megjavítani a viseletes csizmáját, és addig is kapott tőle egy másik párat. Roo már hozzászokott a mezítláb való járáshoz, de a lovagláshoz ő is vett egy csizmát.
Nemsokára odaértek a Kereskedők kapujához, ahol még egy órát eltöltöttek azzal, hogy két ló árát lealkudják. A pincér igazat mondott, mert Morgan valóban becsületes kereskedőnek bizonyult. Erik két robosztus, herélt lovat választott: magának pejt, Roonak pedig szürkét. Kötőféken elvezették a lovakat, és nem messze találtak egy nyergesmestert. Gyorsan felszerszámozták az állatokat, és felkészültek a lovaglásra.
Roo nyeregbe szállt.
– Bármennyit is lovagolok, sosem fogom megszeretni.
Erik felnevetett.
– Elég jó lovas lettél, Roo, hiába tiltakozol. Ráadásul most nem kell annyira félni attól, hogy harcolnod kell a ló hátán.
Roo komoly képet vágott.
– Mi az? – kérdezte Erik.
– Hogy érted, hogy nem kell „annyira” félni?
Erik még hangosabban nevetett.
– Semmi sem biztos, barátom. – Megsarkallta lovát, mire az rögvest elindult a Kereskedők kapuja felé, ahonnan az út kelet felé vezetett. – Irány Hollófalva! – kiáltotta.
Roo csak nevetni tudott barátja jókedvén, miközben követte Eriket. Észrevette, hogy lova minden paranccsal szeret ellenkezni. Nem bánt vele kesztyűs kézzel, mert tudta, hogy minél hamarabb megvívja vele a csatát, annál hamarabb fog győzni. Keményen megsarkallta a hátast, és Erik után indult. Hamar kiértek a városból, és Hollófalva felé vették az irányt.

 

Az eső szakadatlanul zuhogott. Az állandó víztömeg szinte fizikai fájdalmat okozott. Az éjszaka gyorsan közelgett, és az úton már csak helyi üzletembereket és gazdákat láttak. Az egyik elkeseredett kocsis úgy hajtott el mellettük, hogy ügyet sem vetett rájuk; inkább azzal foglalatoskodott, hogy haladásra bírja a sárban küszködő lovakat. A Király országútja rendszerint a kereskedelmi vérkeringés legfőbb ütőerét képezte, de ha esőzés köszöntött be a sötétmocsári báróságba, akkor a vér nem folyt, hanem alig csurgott.
– Fények – kiáltotta Erik.
Roo kikandikált egykor oly csinos puhakalapjának szétázott karimája alól.
– Vilmosfalva?
– Azt hiszem, igen – mondta Erik. – Holnap délutánra érünk haza.
– Gondolom, nem tudlak meggyőzni, hogy valakinek az istállójában aludjunk, igaz? – kérdezte Roo, aki már több pénzt költött, mint amennyit eltervezett.
– Nem bizony – felelte Erik egykedvűen. – Száraz ágyikóra és forró vacsorára vágyom.
Roo elképzelte az Erik által lefestetteket, ami legyőzte takarékossági rohamát, így követte barátját a falu fényei felé. Találtak egy szerény fogadót. Az ekevast formázó cégér veszettül himbálódzott a szélben. Az épület oldalsó részéhez lovagoltak, az istállóhoz. Erik elüvöltötte magát, mire kijött egy alaposan felöltözött inas, hogy elvigye a lovakat. A fiú udvariasan meghallgatta Erik útmutatásait a lovakkal kapcsolatban, majd bólintott, és távozott. Erik elhatározta, később visszanéz, nehogy a fiú máshogy lássa el a hátasokat.
Gyorsan bementek a kocsmába, ahol lerázták köpenyükről a vizet.
– Jó estét, urak! – mondta a csinos, barna hajú és szemű leány. – Kérnek szobát éjszakára?
– Igen – mondta Roo, aki szemmel láthatóan nem szívesen adott ki pénzt ilyesmire, de most, hogy csontjaiba visszatért a meleg, örült, hogy nem kell kimennie az esőbe.
– Úgy látszik, istenverte vihar lesz – jegyezte meg a fogadós, aki odaért hozzájuk, majd átvette a köpenyüket és a kalapjukat. – Parancsolnak vacsorát? – A köpenyeket és kalapokat átadta a lánynak, aki elvitte őket megszárítani.
– Igen – vágta rá Erik. – Milyen bora van?
– Még egy nagyúrnak is megfelel – felelte mosolyogva a fogadós.
– Hollófalvi is van? – kérdezte Erik, miközben elindult az egyik üres asztal felé.
A fogadó kihalt volt, leszámítva a túlsó sarokban ülő férfit, akinél kardot is láttak, és a két kereskedőt, akik épp a tűz mellett pihentek. A fogadós követte őket.
– Onnan is van borunk, uram, hisz csak két falura van innen.
– Akkor Vilmosfalván vagyunk? – kérdezte Roo.
– Igen – válaszolta a fogadós. – Ismerik a környéket?
– Hollófalviak vagyunk – tájékoztatta Erik. – Csak elég régóta jártunk erre, és a sötétben nem tudtuk, melyik falu ez.
– Hozzon, kérem, egy kis bort – mondta Roo a fogadósnak –, aztán pedig vacsorát!
Az étel táplálónak bizonyult, még ha nem is volt felejthetetlen. A bor pedig jobb volt, mint várták; Roo és Erik számára ismerős ízeket tartogatott az ital. Hollófalva egyik átlagos borát itták, de az elmúlt évben olyan borokhoz szoktak, hogy ez az átlagos borfajta hatalmas változásnak számított. Mindketten csendben falatoztak és ittak. Már várták a holnapi hazatérést.
Roo nem igazán a múlt miatt akart Hollófalvára menni; a családját az apja, Tom Avery képezte, a részeges kocsis, aki nem sok örökséggel áldotta meg. Tom sokat verte Root, s ezen kívül csak annyit tett érte, hogy megtanította a fogat hajtására. Roo abban reménykedett, hogy ha felkeresi azt a pár borkereskedőt, akit ismert, akkor nemsokára beindíthatja vállalkozását, mely egyszer majd a gazdagok szintjére emeli.
Erik az anyjával akart találkozni. A múlt a szertefoszlott fiatalkori álmot jelentette a számára; régen kovácsműhelyről és családról álmodozott. Évekig szolgálta Tyndalt, a kovácsot, aki meghalt. Ezután több, mint egy évig szolgálta Nathant, aki szinte az apja lett. De a dolgok máshogy történtek: semmi sem alakult úgy, ahogy azt Erik remélte, mikor még gyermek volt Hollófalván.
– Mire gondolsz? – kérdezte Roo. – Már jó ideje, hogy egy szót sem szóltál.
– Belőled sem dőlt a szó – felelte Erik mosolyogva. – Csak azon gondolkoztam, mi lehet otthon, és azon, hogy milyen volt ott előtte.
Nem kellett elmondania, hogy pontosan mi előtt. Roo tudta: akkor változott meg gyökeresen az életük, mikor Erik lefogta féltestvérét, Stefánt, Roo pedig belédöfte a tőrt. Akkor elmenekültek Hollófalvából, és azóta sem látták családjukat vagy barátaikat.
– Vajon elmondta nekik valaki, hogy nem haltunk meg? – kérdezte Roo.
Erik felnevetett.
– Ha nem, akkor kicsit meglepődnek majd.
Az ajtó kinyílt, s a szél süvöltésére a két ifjú hátrafordult. Négy katona lépett be a báróság egyenruhájában. Épp az időjárást átkozták.
– Fogadós! – kiáltotta a tizedes, miközben levette csuromvíz köpenyét. – Forró ételt és forralt bort! – Körbepillantott a helyiségben, majd tekintete megakadt Roon és Eriken. Leesett az álla:
– Sötétmocsárffy! – kiáltotta. A másik három katona önkéntelenül is bekerítette a két fiút. Bár nem igazán értették, hogy a tizedesük miért mondta ki hangosan a bárójuk nevét, a hanghordozása szinte parancsnak minősült.
Erik és Roo felállt. A két kereskedő elhagyta a tűz melletti székeket, és a falhoz hátrált. A másik férfi, akinél a kard volt, érdeklődve figyelte az eseményeket, de nem mozdult.
A tizedes kardot rántott, mire Roo is előhúzta kardját. Erik intett neki, hogy tegye vissza.
– Nem akarunk harcot, tizedes.
– Hallottuk, hogy felakasztottak titeket – mondta a tizedes. – Nem tudom, hogyan menekült meg a cingár kis barátjával, de nem is érdekel. Elfogni őket!
– Várjon... – kezdte Roo.
A katonák gyorsan mozogtak, de Erik és Roo még náluk is gyorsabban cselekedett. Az első két katona, aki közel férkőzött hozzájuk, szédelegve találta magát a földön. A két kereskedő elosont a dulakodók mellett, és kirohant az esőbe kalap és kabát nélkül Az asztalnál ülő férfi felnevetett.
– Szép volt! – kiáltotta oda Erikéknek.
A tizedes előredöfött a kardjával, de Erik oldalra lépett, és egy szempillantás alatt megragadta a tizedes csuklóját. Erik nem csak a legerősebb férfi volt, akit Roo ismert, de a közelharcban is kiváló képzést kapott. Iszonyatos erejű keze kicsavarta a tizedes kezéből a kardot. A férfi felnyögött fájdalmában.
Roo egyszerűen állon vágta a tenyere élével, a másik katonát, aki megrökönyödve esett össze.
– Figyeljenek ide! – parancsolta Erik, immáron a seregben felszedett parancsoló hangnemben. A másik két katona, akik, lassan már kezdtek feltápászkodni, most tétováztak. Erik rájuk kiáltott. – Figyeljenek, az istenit!
Elengedte a tizedes csuklóját, és odébb rúgta a kardját, hogy a férfi ne tudja felvenni. Aztán megmutatta kezeit, jelezvén, hogy nincs nála fegyver.
– Van papírom. – Lassan benyúlt a zubbonyába. Elővette azt az iratot, amit előző nap Krondor udvarnagyának irodájában kapott, és átnyújtotta a tizedesnek.
A férfi elvette, és ránézett.
– Krondor pecsétje van az alján – mondta kelletlenül, még mindig a földön ülve. Aztán zavartan motyogni kezdett. Nem tudok olvasni.
A kardos férfi felállt, és nyugodt léptekkel Erik mellé sétált.
– Segíthetek, tizedes? – kérdezte, majd kinyújtotta kezét.
A tizedes odaadta neki az iratot, a férfi pedig hangosan olvasni kezdett.
– Aláírásommal és pecsétemmel igazolom, hogy Sötétmocsárffy Erik az én szolgálatomban áll... – Ekkor az irat aljára pillantott. – Sok-sok limonádé, tizedes. A lényeg az, hogy az előbb megpróbálta letartóztatni Nicholas nagyherceg egyik személyi testőrét. Azt írják, ő is tizedes, mint maga.
– Tényleg? – esett le az álla a tizedesnek.
– Igen. Az iratot nemcsak a krondori udvarnagy saját zászlósura írta alá, hanem maga a nagyherceg is.
– Igaz ez? – kérdezte a tizedes, miközben lassan feltápászkodott.
– Igaz – felelte az idegen. – Ahogy elvette tőled a kardot, nem is csodálom, hogy a nagyherceg szolgálatában áll.
A tizedes megdörzsölte csuklóját.
– Talán. – Szeme összeszűkült. – De erről mi semmit sem tudtunk, és mikor legutóbb Erik nevét hallottuk, akkor épp fel akarták akasztani a fiatal báró meggyilkolásáért.
Erik felsóhajtott.
– A nagyhercegtől bűnbocsánatot kaptunk.
– Bizonyára – sandított rá a tizedes. – Mindenesetre mi most visszamegyünk Sötétmocsárba, és mindent elmondunk Manfréd bárónak.
Felvette kardját, és intett társainak, hogy indulhatnak. Egyikük megcsóválta a fejét, amiért ott kellett hagyják a meleg ételt. A másik mogorván Erikre és Roora pillantott, miközben felsegítette azt a katonát, akit Roo állon vágott.
A férfi még mindig nem tért egészen magához.
– Elmegyünk? Ettünk már? Reggel van? – hunyorgott.
– Fogd be a szád, Bluey! – förmedt rá a másik. – Az eső majd észhez térít egy kicsit.
A katonák távoztak a fogadóból, Erik pedig az idegen felé fordult.
– Köszönöm.
A férfi megvonta a vállát.
– Ha én nem olvasom el, elolvasta volna a fogadós vagy valaki más.
– Sötétmocsárffy Erik vagyok.
– Duncan Avery – rázta meg Erik kezét a férfi.
Roonak leesett az álla.
– Duncan, az unokatestvérem?
A férfi, aki Avery-nek mondta magát, most szemügyre vette Root.
– Rupert?
Hirtelen mindketten felnevettek, és unokatestvére megölelte az ifjút.
– Mikor legutoljára láttalak, még csecsemő voltál. – A férfi hátralépett. Erőltetett mosoly torzította el az arcát.
Erik mindkettőjüket alaposam megnézte, és semmi hasonlóságot sem látott. Míg Roo alacsony, inas és feltűnően csúnya volt, addig Duncan személyében magas, karcsú, széles vállú és jóképű férfiút ismert meg. Ráadásul a férfi a legfrissebb divat szerint öltözködött, kivéve a kardját, mely a gondos ápolás ellenére már igen korosnak látszott. Vékony bajuszt viselt, de ezt leszámítva az arca szépen borotválnak tűnt. Haja egésze a válláig ért, ahol egyenes vonalban vágták le.
Duncan kihúzott egy széket, majd intett a felszolgáló leánynak, hogy hozza át a tányérját és a korsóját.
– Nem tudtam, hogy van unokatestvéred, Roo – jegyezte meg Erik.
Roo szeme összeszűkült.
– Dehogynem!
Erik intett, érvénytelenítve előző állítását.
– Úgy értem, tudtam, hogy Saladorban és máshol keleten van pár, de ezt az urat sosem említetted.
Duncan megköszönte a lánynak, majd kacsintott rá, amitől az vihogni kezdett.
– Teljesen összetörtem, Rupert. Igaz, hogy sosem beszéltél rólam ennek az úrnak?
Roo hátradőlt, és megcsóválta a fejét.
– Hát, nem találkoztunk túl sokat eddig. Talán háromszor ha láttalak életemben.
– Igaz – nevetett fel Duncan. – Mikor gyerek voltam, belekóstoltam a fogathajtásba – mondta Eriknek. – Roo apjával Hollófalvától egészen Malak Keresztjéig elmentünk, de én ott abbahagytam. Roo akkor még csak ötéves volt. – Komoly képet vágott. – Akkor találkoztam utoljára az anyjával.
– Mikor láttuk egymást legutóbb? – kérdezte Roo.
Duncan megdörzsölte az állát.
– Nem tudom, mikor volt, de arra emlékszem, hogy a szökőkútnál találkoztam egy csodálatos leánnyal. Vékony derék, húsos csípő és kebel, kellemes természet... ki volt ez a lány?
– Gwen – válaszolta Roo. – Legalább négy vagy öt éve lehetett. – Roo a villájával Duncanre mutatott. – Te voltál neki az első. – Aztán elvigyorodott. – A helyi fiúk sokat köszönhetnek neked; egyfajta... lelkesedést váltottál ki Gwenből, amit mind kihasználtunk a faluban.
– Én ugyan nem! – kacagott fel Erik.
– Talán te vagy az egyetlen Hollófalván – mondta Roo.
– Milyen rokonságban álltok ti ketten? – kérdezte Erik Duncantől.
– Az apám Roo apjának unokatestvére, Erik, de nem tartom nagyra egyik úriembert sem. – Roohoz fordult. – Hogy van az apád?
Roo megvonta a vállát.
– Évek óta nem jártunk Hollófalván. Most épp oda tartunk. Te merre mész?
– Kelet felé tartok, hogy szerencsét próbáljak. Az Álmok Völgyében belekóstoltam a zsoldos munkába, de a munka túl veszélyes volt, sőt, még a nők is túl veszélyesek voltak. – Erik és Roo nagyot nevetett a megjegyzésen. – Nem is fizettek sokat. Tehát most a keleti udvarok felé tartok, ahol a kard mellett ész is szükséges a sikerhez.
– Talán nekem is szükségem lenne az eszedre – mondta Roo.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Duncan hirtelen érdeklődéssel.
– Semmi csalafintaság. Becsületes üzlet, de szükségem lenne valakire, aki jól mozog művelt körökben.
Duncan megvonta a vállát.
– Elmegyek veletek Hollófalváig, és út közben megbeszéljük. Ráadásul ti ketten felkeltettétek az érdeklődésemet.
– Hogy hogy? – kérdezte Erik.
– Ahogy harcoltatok... nem semmi látvány volt. Mikor legutóbb láttam Rupertet, ösztövér fiú volt, aki pisilés közben sem tudott egyenesen állni, de most elég veszedelmesnek tűnt, mikor kiütötte azt a katonát. Hol tanultatok meg így harcolni?
Roo és Erik egymásra pillantott. Mindketten jól tudták, hogy a Királyságban már számos kém dolgozott a Smaragd Királynőnek. Unokatestvér ide vagy oda, Roo nem hitegette magát a férfi becsületességével kapcsolatban.
– Itt-ott – mondta Roo.
– Ne legyen Duncan Avery a nevem, ha ez nem isalani közelharc volt – mondta Duncan.
– Hol láttál már ilyet? – kérdezte Erik.
– Mint mondtam, nemrég érkeztem vissza a Völgyből. Van pár isalani ott, nem beszélve a keshekről, akik ismernek pár fogást. – Előrehajolt, és halkabban folytatta. – Azt hallottam, hogy akár kézzel is be lehet törni egy ember koponyáját, Csák tudni kell, hogyan.
– Az nem nehéz – mondta Erik. – Csak arra kell figyelni, hogy legyen az ember kezében egy nagy kalapács, mikor üt.
Duncan egy pillanatra Erikre bámult, aztán kitört belőle a nevetés.
– Nem rossz vicc, barátom – ismerte el, miközben tovább majszolta az ételt. – Azt hiszem, kedvelni foglak.
Evés közben folytatták a csevegést. Miután mindent elfogyasztottak, Erik kiment, hogy megvizsgálja a lovakat. Mikor visszaért, mindhárman felmentek aludni, hogy másnap reggel korán indulhassanak.

 

A falu változatlannak, de kisebbnek tűnt:
– Semmi sem változott – mormogta Roo. Miután rátértek arra az útra, amelyről már tisztán látták Hollófalvát, lelassítottak. Az elmúlt órában már több ismerős tanya mellett is elhaladtak. Láttak szőlősöket, de számos zabot, búzát és kukoricát termesztő földet is. A távolban végre feltűntek a falu kisebb, szélső épületei.
Erik csendben maradt, de Duncan megszólalt.
– Évekkel ezelőtt jártam itt, de nem látok semmi változást.
Mikor az ismerős környéken átlovagoltak, Roo arra gondolt, hogy Duncan téved. Minden megváltozott, vagy ő maga változott meg, s ezért látta másnak a dolgokat. Mikor az Örvös Tyúk fogadóhoz értek, Erik mintha barátja gondolatait mondta volna ki.
– Hollófalván nem sok dolog változik. Csak mi változtunk.
– Ez mindig igaz – mondta Duncan. Az út során Erik megkedvelte a barátságos férfit, és Roo is örült neki, hisz ő is kedvelte az unokatestvérét, bár nem igazán bízott meg benne; Avery volt, Roo pedig tudta, hogy ez mit jelent. Roo hallott egy távoli nagybácsiról, Johnról, aki szörnyű hírnevet szerzett magának a kalózkodással. Ez jóval Roo születése előtt történt, de a nagybácsik és unokatestvérek fele azóta meghalt; és nem természetes halállal. Vagy rablási kísérlet során haltak meg, vagy felakasztották őket. De azért volt pár Avery, aki megpróbálkozott a tisztességes munkával, és Roo örült, hogy ezek közé tartozik, és nem kell gyilkolnia meg rabolnia.
Mikor leszálltak, az istálló felől egy fiú sietett oda hozzájuk.
– Ellássam a lovaikat, uraim?
– Te ki vagy? – érdeklődött Erik.
– Gunther – mondta a fiú. – A kovács inasa vagyok, uram.
Erik odaadta a gyeplőt a fiúnak.
– Itt van a mestered? – kérdezte tőle.
– A konyhában ebédel, uram. Idehívjam?
– Ne fáradj, odatalálok! – felelte Erik, a fiú pedig elvezette a lovakat.
– Az utódod? – kérdezte Roo.
– Úgy látszik, igen – szólt Erik, és megcsóválta a fejét. – Nem lehet több tizenkét évesnél.
– Te fiatalabb voltál, mikor beálltál Tyndal mellé a műhelybe – emlékeztette Roo.
Roo követte barátját, aki a konyha ajtaja felé indult. Kinyitotta az ajtót, és belépett.
Freida, Erik anyja, a konyhaasztalnál ült, és épp Nathannal, a kováccsal beszélgetett. Leesett az álla és elsápadt. Megpróbált felállni, de félúton elájult. A kovács gyorsan elkapta, mielőtt a földre esett volna.
– Uramatyám! – képedt el a férfi. – Te vagy az. Tényleg te vagy az!
Erik gyorsan megkerülte az asztalt, és megfogta anyja kezét.
– Hozz vizet! – szólt oda Roonak.
Roo fogott egy korsót, melyet megtöltött a mosogatónál felszerelt kis kútnál. Aztán megnedvesített egy tiszta konyharuhát, amit Erik anyjának homlokára helyezett.
Erik ezután a kovácsra nézett, aki most csodálkozó, könnybe lábadó szemekkel bámult rá.
– Te élsz – motyogta. – Nem tudtuk.
– Én idióta! – szidta le magát Erik. – Nem szabadott volna csak így berontanom!
Roo levette köpenyét, leült, és intett Duncannek, hogy ő is foglaljon helyet.
– Rosalyn! – kiáltotta. – Borra lesz szükségünk!
Nathan megrázta a fejét.
– Rosalyn nincs itt. Majd én hozok egy üveggel. – Felállt. – Azt hiszem, sok mindenről kell beszélnünk.
Nemsokára visszatért Milóval, a fogadóssal az oldalán.
– Istenem! – kiáltott fel Milo. – Erik! Roo! Éltek!
Erik és Roo egymásra pillantott.
– Úgy látszik, semmit sem tudtatok rólunk – jegyezte meg Roo.
– Üldöznek titeket? – kérdezte Nathan.
Roo nagyot nevetett a kérdésen.
– Nem, kovácsmester. Szabadok vagyunk, maga a király tett minket szabaddá, és ráadásul gazdaggá. – Büszkén megcsörrentette erszényét.
Nathan kihúzta az üveg dugóját, és mindenkinek töltött. Freida kezdte visszanyerni az eszméletét. Pislogva nézett a fiára.
– Erik?
– Igen, én vagyok, anya.
Freida átkarolta fiát, és sírni kezdett.
– Azt mondták, elítéltek titeket.
– Ez igaz – mondta halkan Erik. – De bűnbocsánatot kaptunk, és szabadon engedtek minket.
– Miért nem üzentetek? – kérdezte, némi feddéssel a hangjában. Freida megérintett fia arcát, mintha nem hinne saját szemének.
– Nem üzenhettünk – mondta Erik. – A nagyherceg szolgálatában álltunk – pillantott körbe a helyiségben –, és senkinek sem beszélhettünk róla. De ez már a múlté.
Freida csodálkozva ingatta fejét, aztán megcsókolta Erik arcát. Mikor ráhajtotta fejét fia vállát, így szólt:
– Az imáim meghallgattattak.
– Imádkozott, fiam – mondta Nathan, miközben letörölt egy könnycseppet az arcáról. – Mind imádkoztunk értetek.
Roo látta, hogy Erik is elérzékenyül, de aztán mégsem kezd sírni. Erik sosem szerette nyíltan kimutatni érzelmeit. Roo mély lélegzetet vett, és hirtelen zavarban érezte magát, amiért könnyezni kezdett a szeme.
– És mi van veletek? Hogy vagytok? – kérdezte Erik.
Freida hátradőlt a székben, és megfogta Nathan kezét.
– Pár dolog megváltozott.
Erik felválta pillantott az anyjára és a kovácsra.
– Ti ketten?
– Tavaly nyáron házasodtunk össze – mosolyodott el Nathan, de aztán komoly képet vágott. – Ugye, nincs ellenvetésed?
Erik örömujjongásban tört ki, áthajolt az asztalon, és megölelte mostohaapját. Majdnem ledöntötte a bort, amit csak Roo gyorsasága mentett meg.
– Még hogy van-e ellenvetésem! A legjobb ember vagy, akit ismerek, Nathan, és ha választhattam volna, akkor is te lennél az apám. – Erik hátradőlt, és könnyes szemmel nézett az anyjára. Aztán anyját is átölelte. – Annyira örülök, anya!
Freida elpirult.
– Nathan annyira jó volt hozzám, mikor elmenekültetek. Minden nap foglalkozott velem, Erik. – Olyan gyengédséggel érintette meg Nathan arcát, amit Erik még sohasem látott tőle. – Elérte, hogy újra érdekeljen az élet.
Erik az asztalra csapott, és felkiáltott.
– Ünnepeljünk! – Milóhoz fordult. – A legjobb bort akarom, és olyan vacsorát, amit Kesh császárnője is megirigyelne!
– Meglesz! – vágta rá Milo, kinek szintén könnyek jelentek meg a szemében. – És csak az anyagárat kérem el.
Roo felnevetett. – Nem változtál, fogadósmester.
– Hol van Rosalyn? – kérdezte Erik.
Milo és Nathan egymásra nézett.
– A családjával van, Erik – mondta Nathan.
Erik értetlenül pillantott körbe.
– A családjával? Te vagy az apja...
Roo megfogta barátja karját.
– A férjével van, Erik – pillantott Milóra. – Ezt akarja mondani Nathan, ugye, Milo?
Milo bólintott.
– Ráadásul nagyapa lettem.
Erik hátradőlt. Érzelmek összevisszasága lett úrrá rajta.
– Gyermeke született?
– Igen – nézett Milo Erikre.
– Ki az apa? – kérdezte Erik.
Milo körbepillantott a helyiségben.
– Az ifjú Rudolf vette el, a pék inasa; ismered? – Erik bólintott. – Iparoslegény, és nemsokára saját sütödéje lesz. Rosalyn a fiú családjával él, nem messze a főtértől.
– Ismerem azt a házat – állt fel Erik. – Látni akarom Rosalynt.
– Ne siesd el, fiam! – nyugtatta Freida. – Ő is azt hiszi, hogy meghaltál.
Erik még egyszer megpuszilta anyját.
– Tudom. Nem fogom halálra ijeszteni. Azt akarom, hogy ma este ő is itt legyen. – Aztán hozzátette: – Rudolffal.
– Veled megyek – jelentette ki Roo.
Freida megszorította fia kezét.
– Ne maradj sokáig, vagy azt fogom hinni, hogy álmodtam!
– Nem fogsz unatkozni – kacagott Erik. – Duncan majd elcsábít a csodás és hihetetlen történeteivel.
A két unokatestvér elmosolyodott. Nathan a jóképű Duncanre nézett.
– Remélem, nem fogja tényleg elcsábítani.
Erik nagyot mulatott a feltevésen.
– Nemsokára itt leszünk.
A két ifjú sietve távozott a konyhából. Átmentek az üres ebédlőn, és kiléptek a bejárati ajtón. Végigmentek az utcán, mely a főtérre vezetett. Ügyet sem vetettek azokra az emberekre, akik leesett állal bámulták Rupert Avery-t és Sötétmocsárffy Eriket, a két fiút, aki feltámadt a halálból. Az egyik férfi még egy nagy üveg bort is elejtett. Páran motyogni akartak valamit, de Roo és Erik már messze járt, mire meg tudtak végre szólalni.
Mikor a főtérre értek, elindultak az egyik utcán a pékség felé, ahol Rudolf dolgozott és lakott. A bejáratnál Roo látta, hogy Erik kicsit tétovázik. Tudta, Eriket szoros szálak fűzték Rosalynhoz. A lány szinte a testvére volt, de ugyanakkor több is, mint testvér. Roo és a többi falusi tudta, hogy Rosalyn szerelmes Erikbe, még akkor is, ha Erik erről mit sem sejtett. Mielőtt azonban Erik elhagyta volna Hollófalvát, rájött, hogy a lány sokkal mélyebben érez iránta. Erről többször is beszélt Rooval. És Roo tudta, hogy Erik még mindig nincs tisztában azzal, mit érez a lány iránt.
Erik hirtelen zavarba jött, majd összeszedte magát, és belépett a pékségbe. Rudolf ott állt a pult mögött, és mikor felnézett, belekezdett üdvözlő mondatába.
– Segíthetek... – Leesett az álla. – Erik? Roo?
Erik barátságosan elmosolyodott.
– Szia, Rudolf. Kezet nyújtott a fiatal pékinasnak, miközben megtette a kis távolságot az ajtó és a pult között. Roo követte.
Rudolf sosem volt Roo vagy Erik barátja, bár mint minden gyermek a kis faluban, jól ismerték egymást.
– Azt hittem, meghaltatok – suttogta, mintha félne, hogy valaki meghallja.
– Elég gyakori ez itt errefelé – mosolyodott el Roo. – De a király szabadon engedett minket.
– A király? – kérdezte Rudolf, aki szemmel láthatóan elképedt a hallottaktól. Gyengén megrázta Erik kezét, aztán kezet fogott Rooval is.
– Igen – felelte Erik. – Így hát, most itt vagyok. – Mikor Rudolf arca komolyabbá vált, gyorsan hozzátette: – Egy pár napig. Most Krondor nagyhercegének embere vagyok. – A zubbonyán lévő címerre mutatott. – Még a hónap vége előtt vissza kell mennem.
– Nos, jó, hogy itt vagy – nyugodott meg Rudolf, majd alaposan szemügyre vette Eriket. – Gondolom, Rosalynt akarod meglátogatni.
– Ő szinte a húgom volt – jelentette ki Erik.
Rudolf bólintott.
– Hátul van. Kövessetek!
Erik és Roo a pult végéhez ment, ahol Rudolf felhajtotta a pult egy kisebb részét, hogy átmehessenek. Aztán követték Rudolfot a nagy pékségen keresztül. Éppen kihűlő kemencéket láttak, melyeket mindig sötétedés után gyújtottak be; a pékek egész éjszaka dolgoztak, hogy reggelre friss, forró kenyér kerülhessen a pultra. A letisztított asztaloknál most még nem álltak pékek, és a kádak, melyekbe a tésztát rakták, szintén üresen tátongtak. Tepsik egész hada várta, hogy teletömjék őket, a sarokban két pékinas aludt, hogy kipihenje magát az éjszakai munkára.
Kiléptek a pékségből, és miután átmentek a kis udvaron, egy házhoz értek. Roo tudta, hogy a ház Rudolf munkaadójáé.
– Várjatok itt! – mondta, és belépett.
Pár pillanattal később, Rosalyn megjelent az ajtóban. Bal kezében kisgyermeket tartott. Erősen megragadta az ajtófélfát, de Rudolf mögötte készen állt, hogy bármikor megtartsa.
– Erik? – motyogta Rosalyn. – Roo?
Erik elmosolyodott, Rosalyn pedig előrelépett, és jobb karjával átkarolta Eriket. Erik gyengéden tartotta á lányt, nehogy összenyomja a fészkelődő kisgyermeket. Hirtelen ráébredt, hogy Rosalyn sír.
– Nyugodj meg! – suttogta neki Erik. – Semmi gond nincs. Jól vagyok. Szolgálatot tettem Krondor nagyhercegének, aki megbocsátotta a bűnömet.
– Miért nem üzentél? – suttogta Rosalyn kicsit dühösen.
Roo el is csodálkozott, hogy Rosalyn hangjában mennyi harag gyűlt össze. De Erik Rudolfra pillantott, aki szintén kíváncsi volt.
– Nem tudtunk üzenni – mondta Erik. A zubbonyán díszelgő címerre mutatott. – Most a nagyherceg embere vagyok, neki esküdtem fel, és meg kellett ígérnem, hogy senkivel sem tudatom, hogy élek. De most itt vagyok.
Rosalyn gyermeke fészkelődni és panaszkodni kezdett, mire a lány megpróbálta elhallgattatni.
– Sss, Gerd!
– Gerd? – kérdezte Erik.
– Az én apám neve volt – magyarázta Rudolf.
Erik bólintott, majd szemügyre vette a kisfiút. Ekkor leesett az álla, és Roo észrevette, hogy még a lába is megremeg. Roo megfogta barátját, aki megkapaszkodott az ajtófélfában.
– Mi az? – kérdezte Roo, majd megint a kisfiúra nézett. A felismerés villámcsapásként érte. Rudolf alacsony, zömök ember volt, vörösesbarna hajzattal. E kisfiú egyáltalán nem hasonlított rá. De látván a gyermek arcát és testfelépítését, Roo azonnal rájött, hogy mi történt, míg Erikkel nem voltak a faluban.
Roo gyengéden megkérdezte azt, amit Erik szemmel láthatóan nem bírt kimondani.
– Stefáné?
Rosalyn bólintott. Egy pillanatra sem vette le a szemét fogadott bátyjának arcáról.
– Gerd az unokaöcséd, Erik.

 

 

3.
Üzleti ügyek

A kisgyermek felsírt.
Roo nevetve figyelte, ahogy Erik gyorsan visszaadja a csöppséget Rosalynnak. A férfi felajánlotta, hogy kicsit átveszi a kisfiút, de a fészkelődő gyermekkel egy perc múlva már nem tudott mit kezdeni.
A helyiségben feszült légkör uralkodott, melyben a boldogság összekeveredett a nyugtalansággal. Bár mindenki örült, hogy élve látja Root és Eriket, az Örvös Tyúk fogadó ivójában ünneplők mind tudták, hogy Erik visszatértének híre hamar odaér féltestvéréhez. Krondor nagyhercege megbocsátott Roonak és Eriknek Stefán meggyilkolásáért, de Stefán testvére, Manfréd talán nem. Stefán anyja pedig biztosan nem. Mindenki tudta, hogy a törvény betűi és a törvény betartása között elég nagy rés keletkezik, ha bosszúvágyó nemesek keverednek a dologba.
Milo és Nathan intett Roonak, hogy menjen oda hozzájuk. Mikor már csak hárman hallhatták a beszélgetést, Nathan Roohoz fordult.
– Sokáig fogtok maradni?
Roo Erikre pillantott, aki az asztalnál éppen az unokaöccsét bámulta; a férfit elbűvölte az előtte mozgolódó kis élet.
– Erik csak titeket akart látni – felelte Roo. – Nekem meg el kell intéznem pár dolgot. Szerintem egy hét múlva már itt sem vagyunk.
– Minél előbb, annál jobb, Roo – suttogta Nathan.
Roo bólintott.
– Tudom. Sötétmocsárffy Mathilda.
Milo bólintott, jelezvén, hogy Roo gyanúja bizony megalapozott.
– De Freida Mathilda fiainak örökösödését veszélyeztette. Viszont most mindenkinek azt mondjátok, hogy a gyermek Rudolfé, igaz?
– Igaz – válaszolta Nathan.
– Mégis nyilvánvaló, hogy ki az apja, Roo – mondta Milo, majd ránézett az unokájára. – Ebben a faluban nincsenek titkok. A báró már biztosan tudja, hogy a gyermek létezik.
Roo megvonta a vállát.
– Lehet, de egyszer hallottam, mikor Manfréd Erikkel beszélgetett...
– Mikor? – kérdezte Nathan idegesen suttogva.
– A siralomházban. Az akasztásunk előtti este. Eljött, és elmondta Eriknek, nem haragszik rá; azt is mondta, hogy Stefán egy szemétláda volt.
Nathan megcsóválta a fejét.
– Az egy dolog, hogy ezt mondta egy olyan embernek, akit másnapra már halottnak hitt. Manfréd most a bárói címre veszélyes emberrel áll szemben.
– Nem hiszem, hogy ez nagy gond lenne – legyintett Roo. – Manfréd elárulta, hogy más fattyúk is vannak Eriken kívül. Úgy látszik, az öreg báró imádta a nőket.
Milo bólintott.
– Igaz. Hallottam, hogy Farkasfalván is van egy fiú, aki nagyon hasonlít Erikre.
– Azért próbáld meg elintézni, hogy minél hamarabb elmenjetek! Mi mindent megteszünk, hogy megvédjük a kis Gerdet, de ha Erik jelenléte bajba sodorja a kisgyermeket...
– Majd meglátom, mit tehetek – bólintott Roo. – Üzleti ügyeket kell elintéznem, és minél hamarabb végzek, annál hamarabb fogunk elmenni.
– Segíthetünk valamiben? – kérdezte a kovács.
Roo szenében megcsillant a ravaszság.
– Hát, most, hogy mondod, szükségünk lenne egy megbízható szekérre. Ami persze nem túl drága.
Milo és Nathan felnevetett.
– Szekeret még mindig csak Gastonnál kaphatsz – mosolygott a kovács.
Erik a három nevető férfire pillantott, és mosolyogva megcsóválta a fejét. Roo észrevette Erik mosolyát, és viszonozta, mintha csak azt akarná mondani:
– Igen, jó újra itthon.

 

Roo korán reggel indult el a falu széle felé. Érdekes módon alig érezte magát másnaposnak.
– Gaston! – kiáltotta, mikor megpillantotta úti célját. Az épület egyszerű, kopott istállónak tűnt, amit tulajdonosa raktárépületté alakított át. Az elejéhez kis házikó csatlakozott. A ház tetején cégér himbálódzott; Roo csúnyán lefestett, keresztbe tett kalapácsokat látott, melyek leginkább egy nemesi címerhez próbáltak hasonlítani.
Mikor odaért a bejárathoz, egy keskeny arcú, meghatározhatatlan korú férfi arca jelent meg.
– Avery? – kiáltott fel. Mint mindig, hangjába öröm és bosszúság vegyült. – Azt hittem, felakasztottak – jegyezte meg.
Roo kezet nyújtott.
– Nem sikerült – felelte.
– Azt látom – mondta a Gaston nevű férfi. Hanghordozásából nem volt nehéz kitalálni, hogy a Bas-Tyra tartományban található, kisebb falvak egyikéből érkezett. Gaston már akkor Sötétmocsárba költözött, mikor Roo még meg sem született. Megrázta régi ismerőse kezét. – Mire lenne szükséged?
– Van szekered? – kérdezte Roo.
– Hátul van egy eladó. Nem túl szép; ráfér egy kis javítás, de elég szilárd a felépítése.
Megkerülték az épületet, melyben ács-, cserző- és bádogosműhely egyaránt működött. Gaston egyik iparágban sem szerzett mesteri címet, de mindent ügyesen javított meg, és ő jelentette az egyetlen szerelőt azok számára, akik nem tudták megfizetni a helyi kovácsokat és ácsokat. Ha az egyik szegény földművesnek volt egy sarlója, aminek még egy aratást ki kellett bírnia, akkor Gastonhoz vitte, nem a kovácsműhelybe, ahol Erik régen Tyndalt, aztán Nathant szolgálta. Roo hallotta Eriktől, hogy bár Gaston nem túl jó kovács, az alapokat megfelelően ismeri. Roo apja mindig Gastonhoz vitte megjavíttatni a szekereket.
Alacsony kerítéshez értek, mely apró fadarabokból épült, amiket Gaston innen-onnan szedett össze. A férfi kinyitotta a rozoga kaput. A sarokvasak nyikorogva engedtek a feszítésnek, így beléptek az udvarra, ahol Gaston a legtöbb tulajdonát tárolta. Roo megállt, és megcsóválta a fejét. Már számtalanszor járt az udvarban, de legtöbbször elcsodálkozott a hatalmas szemétgyűjteményen, amit Gaston felhalmozott. Az udvarban egy nagy rakás ruha, fémhulladék és fatörmelék éktelenkedett, melyben csak Gaston tudott eligazodni. Roo tudta, hogy ha bármit kérne Gastontól, a férfi azonnal tudná, hol keresse, és pár pillanat múlva meg is találná.
– Találkoztam apáddal.
– Most hol van? – kérdezte Roo, nem igazán érdeklődve.
– Másnaposan szundikál. Tegnap ért vissza Saladorból. Hat-hét szekérrel mentek. Rendben odaértek, és jutalmat kaptak, aztán teljes rakománnyal jött vissza. Tegnap becsípett egy kicsit.
Gaston hátrafelé mutatott a hüvelykujjával. Roo egy nagy rongyhalmot látott az egyik szekér alatt, az istálló széltől védett oldalán. Odament, és meglepetten tapasztalta, hogy a rongyhalom horkol. Felismerte a szekeret. Az apjáé volt. Legalább annyira ismerte ezt a szekeret, mint a saját ágyát otthon, ugyanis legalább annyiszor aludt a szekérben, mint az ágyában. Mikor az apja őrjöngeni kezdett az ital mámorában, Roo gyakran rejtőzött a vászonponyva alá, semmint hogy megkockáztasson egy értelmetlen verést.
– Túl részeg volt ahhoz, hogy három utcát gyalogoljon hazáig? – kérdezte Roo, miközben letérdelt, és levette a legfelső rongyot a halomról. A kiáramló bűz miatt megbánta, hogy hozzányúlt a rakáshoz. Az apja nemcsak hogy nem mosakodott már egy ideje, de a lehelete telibe találta Root.
– Fúj! – undorodott el Roo, majd hátrahőkölt.
Gaston megvakarta az állát.
– Ittunk pár pohárral, nem tagadom. Tom fizetett, úgyhogy nem akartam otthagyni az úton. Idehoztam, de haza már nem akartam cipelni.
Roo megrázta a fejét.
– Nem bírtad volna. – Szemügyre vette apja horkoló arcát. Az idős férfi valahogy kisebbnek tűnt. Roo így látta, de jól tudta, hogy ha túl korán felébresztenék; épp elég nagydarabnak tűnne.
Roo ekkor felnevetett. Már nem volt többé kisfiú, és az apja most sokkal gyengébb lehetett nála. Eltűnődött, vajon a férfi megint megpróbálná-e megütni. Vajon meg fog előtte hunyászkodni, mint régen, vagy gondolkodás nélkül eltöri az állkapcsát?
Roonak egyikhez sem volt kedve.
– Hagyjuk aludni! Valószínűleg nem hiányoztam neki, mikor nem voltam itt, úgyhogy nem hiszem, hogy örülne, ha látna:
– Nem szabadna ezt mondanod, Roo – felelte Gaston. – Eléggé felkavarta, hogy felakasztanak. Többször is beszélt erről. Azt mondta, hogy harmincévnyi munkatábor sokkal igazságosabb büntetés lett volna.
Roo megcsóválta a fejét, és témát váltott.
– Melyik az a szekér?
– Ott van – mutatott Gaston arra a szekérre, mely az apjáé mellett állt. Jó kocsinak tűnt, bár valóban ráfért egy kis javítgatás és festés.
Roo gyorsan megvizsgálta, és meggyőződött arról, hogy a tengelyek és a kerekek erősek-e.
– Pár dolgot meg kell javítanunk rajta, de megfelel. Mennyibe került?
Gaston és Roo alkudozni kezdett, és egy perc múlva az üzlet megköttetett. Kicsit többe került, mint ahogy azt Roo szerette volna, de az ár még mindig alacsony maradt, és pont ilyen szekeret keresett.
– Lovaid vannak? – kérdezte, miután kifizette a pénzt.
– Még mindig Martinnál vannak a legjobb lovak – válaszolta Gaston. – Az apád viszont kapott egy újabb fogatot nemrég. Múlt hónapban; nyerte kockán.
Roo szeme megcsillant.
– Köszönöm. Ezt jó tudni. – Aztán horkoló apjára pillantott, illetve a nagy rongyrakásra. – Ha felébred, mielőtt visszatérek, tartsd itt! Beszélnem kell vele, mielőtt elmegyek a faluból.
Roo elindult a kapu felé.
– Most hova mész? – kérdezte Gaston.
– A Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székházába. Vennem kell egy kis bort.
Elhagyta az udvart, és elindult az utcán, miközben a város ébredni kezdett. A boltok már kinyitottak, és, a bevásárolni induló nők is megjelentek az utcán. Üdvözlésképp Roo biccentett pár ismerős arc felé, de leginkább a következő lépéssel volt elfoglalva, mely közelebb vihette a meggazdagodáshoz.
Mikor a főtérre ért, és már majdnem belépett a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székházába, csattogó paták hangját hallotta. Roo tudta, hogy a lovasok gyorsan közelednek. Ekkor a sarkon feltűnt a csapat. Öt lovas vágtázott az utcában. A járókelők kétségbeesetten húzódtak félre az öt katona elől, aki a sötétmocsári báró színeit viselte. Roo felismerte a csapat vezetőjét. Ugyanazt a tizedest látta, akit Vilmosfalván, és azonnal tudta, hova tartanak: Milo fogadójába. Roo kicsit tétovázott, majd, úgy döntött, hogy nem megy egyenesen a fogadóba. Üzleti ügyet kellett elintéznie, ráadásul tudta, hogy az ügy csakis Erikre és féltestvérére, Manfrédre tartozik. Ha a báró beszélni akar Roo Avery-vel, bármikor megkerestetheti, gondolta, majd belépett az épületbe.

 

Erik csodálkozva bámulta a műhelyt. Nathan és inasa, Gunther, épp a változásokkal büszkélkedtek. Nem sok változás történt, mióta elment, de Erik vigyázott arra, hogy megfelelően elismerje a fiú munkáját. Gunther szemmel láthatóan rajongott Nathanért, és hasonló érzéseket táplált feléje, mint Erik. Nathan saját gyermekei meghaltak egy régen elfelejtett háborúban, így különösen jól bánt az inasaival.
– Látom, jó erőben vagy – mondta Nathan. – Szereted a hadsereget?
– Sok dolgot nem szeretek benne, de... igen. Azt hiszem, tetszik a rend, meg az, hogy tudod, mit várnak el tőled.
Nathan intett Gunthernek, hogy találjon valami munkát, és hagyja őket kettesben.
– És az öldökléssel mi a helyzet?
Erik megvonta a vállát.
– Nincs sok öldöklés. Van, amikor csak fát kell aprítani a tűzhöz. Valamit csinálni kell. A többire nem szeretek gondolni. De ha harc van, az... irtózatos.
Nathan bólintott.
– Én sok katonával dolgoztam, Erik. Óvakodj azoktól, akik élvezik az öldöklést! Ők jók a kemény harcokban, de olyanok, mint a harci kutyák; legjobb rövid pórázon tartani őket.
Erik Nathanra nézett, és a két férfi tekintete találkozott. Erik elmosolyodott.
– Ígérem, hogy én sosem fogom megszeretni.
– Akkor semmi gond nem lesz – mondta Nathan, viszonozva Erik mosolyát. – Bár jó kovács lettél volna, az is biztos.
– Még mindig élvezem a kovácsmunkát. Talán besegítek...
Roo közeledett.
– Nathan! Erik!
– Hogy megy a titokzatos üzletelgetés? – kérdezte Erik.
– Nemsokára végzek vele – mosolyodott el Roo. – Még pár dolog, és mehetünk is. – Aztán elfintorodott. – De van pár katona, aki téged keres itt a faluban.
A fogadó udvarából hallatszó lódobogás félbeszakította Erik válaszát. Távoztak a műhelyből, megkerülték az istállót, és akkor értek az udvarra, mikor a báró öt testőre leszállt a lóról.
Erik felismerte a vezetőjüket, a tizedest, akivel két nappal azelőtt találkoztak.
– Maguk ott! – mutatott Roora és Erikre. – A báró beszélni akar magukkal.
Roo az ég felé nézett, és kitapogatta zubbonyzsebét, hogy még mindi ott van-e a királyi bűnbocsánat irata.
– Nem várhat?
– Nem! De választhatnak: a saját lovaikkal jönnek, vagy örömmel húzzuk magukat a mi lovaink után.
– Hozom a lovamat – választott Roo.
Pár perc múlva Erik és Roo lóra szállt, majd ellovagolt a csapat mellett.
– Várjanak már! – kiáltotta a tizedes. – Azt se tudják, merre megyünk!
Lassítottak, és előre engedték a tizedest. Aztán Erik így szólt:
– Vágtázva érkeztek, de a lovak nem lélegeznek nehezen, és egyik sem izzad. Tehát kevesebb, mint egy mérföldet vágtáztak. Manfréd a régi birkalegeltetőnél táborozott le.
A tizedes elképedt, de még szólni sem tudott, mikor Erik megsarkallta lovát, és vágtázni kezdett. Roo alig maradt le mögötte. A báró csapata követte őket, így nem sokkal ezután már mind a heten a faluban robogtak.
Pár perc múlva elhaladtak a faluszéli épületek mellett, és ahogy Erik megjósolta, Manfréd sátra a régi birkalegeltetőn állt, ahol a Királyi út a déli úttal kereszteződött.
Erik leszállt, és odadobta a gyeplőt a sátor mellett álló őröknek. Mikor a kísérőcsapat is megérkezett, Erik a tizedesre nézett.
– Mi a maga neve? – kérdezte.
– Alfréd – felelte a tizedes. – Miért?
– Csak tudni akartam – mosolyodott el Erik. – Vigyázzon a lovakra! – Roo és Erik a sátorhoz lépett, mire az egyik őr elhúzta a ponyvát.
Erik féltestvére, Manfréd odabent üldögélt.
– Be kell vallanom, nem hittem volna, hogy látlak titeket még egyszer – kezdte a báró, majd intett, hogy üljenek le. – Legalábbis a legutolsó beszélgetésünk után nem hittem volna.
– Akkor mi sem gondoltuk másképp – válaszolta Erik.
Roo szemügyre vette a féltestvéreket. Manfréd egyáltalán nem hasonlított Erikre. Erik az apjára hasonlított, és Manfréd anyja pontosan ezért követelte a halálát idősebbik fia, Stefán meggyilkolásáért. Manfréd inkább az anyjára ütött. Sötét haja volt, és szép arcát éles vonások ékesítették. Gondozott szakállat viselt, amit nemrég növeszthetett meg. Roo elég csúnyának tartotta, de véleményét megtartotta magának.
– Az én uram, Salador hercege, aki, mint tudjátok, a király unokatestvére, megparancsolta nekem, hogy egy különleges feladatra küldjek egy csapatnyi embert Krondorba. Nem beszélt arról, hogy miért és mennyi időre menjenek oda. Tudtok erről valamit?
Erik bólintott.
– Valamit tudunk.
– Elmondjátok?
– Nem.
– Nem lehet, vagy nem akarjátok?
– Mindkettő felelte Erik. – A nagyherceg embere vagyok, és ő parancsolta meg, hogy hallgassak e témáról.
– Nos, akkor, ha nincs kifogásotok ellene, azt akarom, hogy ez a csapat veletek térjen vissza Krondorba.
Erik hátradőlt.
– Kíséret?
Manfréd elmosolyodott. A derűs arckifejezéssel már jobban hasonlított az apjára.
– Így is lehet mondani. Mivel te a nagyherceg embere vagy, a te parancsnokságod alá helyezem őket. Annyira kötelességtudó vagy, hogy szerintem a lehető leggyorsabban oda fogod őket vezetni.
Erik előrehajolt.
– Ha elmondhatnám, Manfréd, elmondanám. Nem tudhatod, hogy mennyit jelentett nekem, hogy meglátogattál a börtönben; nagyon kedves volt tőled. Tényleg jólesett. De ha majd megtudod, hogy a nagyherceg miért toboroz, meg fogod érteni, miért nem beszélhetek.
– Nos, jól van – sóhajtott fel a báró. – Akkor, gondolom, egyikőtök sem fog sokat időzni Hollófalván, igaz?
Erik összeráncolta a szemöldökét.
– Nekem egy hónapon belül vissza kell érnem Krondorba, de Roo szabad ember, és ha úgy dönt, hogy marad, akkor marad.
Manfréd elmosolyodott.
– Valóban azt teszi, amit óhajt, de ha a barátodnak van egy kis esze, gyorsan eltűnik. – Roora nézett. – Anyám egyikőtöknek sem bocsátott meg. Én nem akarok ártani nektek, de anyám ügynökeitől nem védhetlek meg titeket. Ha meg akarjátok érni az öregkort, menjetek máshová! – Ekkor közelebb hajolt Erikhez, és a mosoly eltűnt az arcáról. – Ezzel az új zubbonnyal nagy védelmet élvezel. Még itt, az álmos, kis Sötétmocsárban is jól ismerjük Krondor nagyhercegét. Te a nagyherceg embere vagy, de Rupert barátodnak nincs ilyen oltalmazója vagy más barátja. Mindenkinek az lenne a jó, ha magaddal vinnéd.
– Most épp egy szállítmányt állítok össze – mondta Roo. – Pár nap múlva elindulunk az unokatestvéremmel együtt.
– Úgy legyen! – állt fel a báró. – A ti érdeketek, hogy már ne legyetek itt, mikor anyám megtudja, hogy életben vagytok, és a közelben mászkáltok. – A két férfira nézett, majd így szólt: – Még Krondorban is tartsátok nyitva a szemeteket!
– Mi lesz a gyerekkel? – kérdezte Erik.
– Az anyám még mindig nem tud a létezéséről – felelte Manfréd –, és szeretném, ha ez így is maradna, amíg csak lehet. – Idegesnek tűnt. – Kicsit más most a helyzet; Erik. A fiú Stefán gyermeke, nem pedig anyám kicsapongó férjéé. A gyermek anyám unokája. De ez nem változtat azon, hogy fattyú, és mivel én még nem házasodtam meg...
– Értem.
– A tény, hogy Hollófalvában vagytok, anyámat a gyermek ellen fordíthatja. Gondoltatok már erre?
– Én még nem igazán – vonta meg a vállát Erik. Az igazat megvallva, Manfréd, az elmúlt két évben nem sokat gondolkodtam. Túl sok munkánk volt. Nem maradt idő a töprengésre.
Manfréd megcsóválta a fejét.
– Megváltoztál. Mikor először találkoztunk, egyszerű falusi fiú voltál, most meg... keményebb ember vagy, Erik.
Erik a testvére szemébe nézett.
– Szerintem ez mindkettőnkre igaz.
– Éppen vadászok – mondta Manfréd –, úgyhogy mutatnom kell valamit anyámnak, ha hazaérek. Induljatok! A csapatnyi katona, akiket el kell küldenem, holnap elmegy a fogadóba, ami régen az otthonod volt.
Erik követte a bárót kifelé.
– Remélem, egyszer majd kellemesebb körülmények között is találkozhatunk.
Manfréd felnevetett, s Erikéknek megint feltűnt, hogy a báró mennyire hasonlít az apjára.
– Kétlem. A sorsunk nagyon is különbözik, testvér. Amíg élsz, és amíg nekem nincs gyermekem, anyám veszélyesnek tart téged az örökösödési rendre. Ennyire egyszerű.
– Akkor házasodj meg, és legyenek gyerekeid! – mondta Roo szárazon.
– Bárcsak ilyen könnyű lenne a dolog! – vágott vissza Manfréd. – Nekem úgy kell táncolnom, ahogy a király és Salador hercege fütyül. Ők pedig még nem jelölték ki azt a nemes leányt, aki megfelelő feleség lenne számomra. – Sóhajtását alig lehetett észrevenni, de Erik felfigyelt rá. – Az igazat megvallva, nem is erőltettem, hogy döntsenek. Valahogy... nehezen boldogulok a nők társaságában.
– Van jelölted? – kérdezte Erik, hirtelen ráérezve, hogy féltestvére, akit eddig egyáltalán nem ismert, most alig tudja magában tartani bánatát.
Manfréd újra közönyös lett.
– Erről nem akarok beszélni.
Eriknek sem volt több mondanivalója. Féltestvére nem nyújtott kezet, úgyhogy Erik tisztelgett, és elindult kifelé, Rooval az oldalán. Ekkor Erik megfordult.
– Majdnem elfelejtettem. Alfréd, a tizedes...
– Mi van vele?
– Küldd el őt is a csapattal!
Manfréd megcsóválta a fejét, és halványan elmosolyodott.
– Elintéznivalód van vele?
– Mondhatni – válaszolta Erik.
Manfréd megvonta a vállát.
– Nem sok jót lehet róla elmondani. Imád verekedni. Pont ezért nem lesz belőle őrmester.
– Néha szükség van a verekedősökre is – jegyezte meg Erik. – Ha egyszer levetik e rossz szokást, kiváló katonává lehetnek.
– Elviheted – fejezte be a beszélgetést Manfréd.
Roo és Erik visszament a lovakhoz és felszállt. Erik lenézett Alfrédre, és így szólt:
– Viszlát, tizedes.
– Még találkozunk, fattyú – vágott vissza Alfréd vészjósló tekintettel.
– Számíthat rá – felelte Erik, és viszonozta a fenyegető tekintetet.
– Hamarabb, mint gondolná – tette hozzá Roo gonosz vigyorral.
Roo és Erik megsarkallta lovát, és elindult Hollófalva belseje felé.

 

– Én mondom, ha még valamit rápakolsz arra a szekérre, el fog törni az egyik tengely! – kiáltotta Tom Avery.
Roo farkasszemet nézett apjával, aki nem sokkal volt magasabb, mint fia.
– Igazad van – ismerte el.
Tom pislogott párat, majd biccentett.
– Persze, hogy igazam van.
A két szekér Gaston műhelye mögött állt, telepakolva kis boroshordókkal. Duncan már harmadszorra vagy negyedszerre vizsgálta meg a köteleket, és még mindig kétkedett abban, hogy ennyi hordó épségben célhoz fog érni.
Roo egész nap üzletelt, és minden pénzét elköltötte, beleértve Erik pénzét is, aki kölcsönadott neki. Roo egy közepes minőségű borfajtából vásárolt be, mely reményei szerint szép hasznot hozhatott Krondorban.
Bár sosem értett túlságosan a borokhoz, Roo Hollófalván született, és így jóval többet tudott róluk, mint egy átlagos krondori kereskedő. Tudta, hogy a nagyherceg városában azért drága a bor, mert üvegekben szállítják oda. Csak a hagyományos, gyenge minőségű borok érkeztek nagy hordókban Krondorba. A kisebb hordókban szállított, szerényebb minőségű borokat csak a környező falvakig vitték, hisz ez a fajta bor nem sok haszonnal kecsegtetett egy olyan vidéken, ahol a kiváló minőséghez szoktak hozzá az emberek. Roo arra számított, hogy ez a bor meghódítja majd Krondor kocsmáit, még akkor is, ha nem olyan ízletes, mint az, amelyiket a nemesek megszoktak. Agyafúrt módon Roo olyan bort vett, ami lekörözte azt, amelyiket a nagyherceg városában ittak. Számításai szerint akár háromszoros haszonra is szert tehetett, ha el tudja adni a fogadóknak és a kocsmáknak, ahová oly sok üzletember járt a Kereskedők városnegyedéből. A haszon pedig tiszta haszon lett volna, melyből Roo már levonta a szekerek és a lovak árát.
– Biztos el tudod vezetni? – kétkedett Duncan.
Tom megpördült, és farkasszemet nézett unokaöccsével.
– Roo kiváló kocsis. Te is az lettél volna, ha nem szaladsz a... lány után.
Duncan elmosolyodott, mikor visszaemlékezett a régi időkre.
– Alice-nek hívták – motyogta. – Nem tartott sokáig a dolog. Ráadásul – ekkor kardmarkolatára tette a kezét –, az elmúlt tizenöt évben ezzel kerestem a kenyeremet.
– Szükségünk is lesz a tudásodra – vetette oda Tom, majd megdörzsölte az állát. Pontosan ezen a ponton ütötte meg Roo, mikor felébredt, és bántalmazni kezdte a fiát. Háromszor próbálta megütni, de mindháromszor a földön találta magát. Roo végül egy jobbegyenessel vetett véget a buta kakaskodásnak. Ezután Tom Avery új tisztelettel tekintett fiára.
– Akkor tudod, merre kell menni ezen a fura úton?
Roo bólintott. Apjának már beszélt arról az eldugott útról, melyen – Erikkel az oldalán – találkozott Helmut Grindle-lel, a krondori kereskedővel. Az út néha csapássá keskenyedett, de Hollófalvából csak arra lehetett eljutni Krondorba anélkül, hogy díjat fizessen az ember a Királyi Országúton. Erik kapott olyan irományt a nagyhercegtől, amivel ingyen lehetett igénybe venni az utakat, de ő már reggel elindult Krondor felé a sötétmocsári katonákkal. Ők legalább egy héttel előbb érnek oda, mint a lassan totyogó szekerek.
Roo pontosan tisztában volt azzal, hogy a szekereket alaposan telepakolták, és hogy ha bármi gond lenne velük, az erdőben kell hagyja a rakományt. De azt is tudta, hogy ha sikerül eljutnia a tengerpartig, akkor elég pénze lesz, hogy újabb kalandba vágjon. Bizton érezte, ezzel az egy utazással is elég pénz fog összeszedni ahhoz, hogy nagy lépést tegyen a gazdagság felé.
– Gyerünk! – kiáltott fel Roo. – Minél hamarabb indulunk, annál hamarább érünk oda. – Manfréd figyelmeztetéséről nem beszélt. Duncan valószínűleg nem maradt volna vele, ha megtudja, hogy a báró anyja ügynököket küld utána. Az apjában viszont megbízhatott, hisz Tom Avery-ről minden rosszat el lehetett mondani, csak azt nem, hogy megbízhatatlanul hajtja a kocsit. Az esetleges harcban persze nem sokat ért volna, bármenyire is sokat hencegett az erejéről, mikor leitta magát.
– Ülj fel mellém! – szólt oda Roo Duncannek. – Tőlem megtanulhatod, hogyan kell hajtani egy fogatot.
Duncan felnevetett, majd felszállt Roo mellé. A férfi eladta a lovát, és bár nem sokat kapott érte, beszállt Roo vállalkozásába, és most egy szekér, két ló és egy rakományra való bor társtulajdonosnak mondhatta magát. Roo apja csak a szokásos fizetséghez ragaszkodott; egy kicsivel sem kért többet vagy kevesebbet. Roo legbelül nagyon örült ennek. Élvezte, hogy az apja úgy bánik vele, mint bármelyik másik kereskedővel.
Gaston búcsút intett. Kigurultak az udvarról, és elindultak Hollófalva göröngyös útjainak egyikén. A szekerek nyikorogva nyögtek fel a nagy súly alatt, a lovak pedig rendre felhorkantak, amiért dolgozniuk kellett, de végre elindultak. A tény izgalommal töltötte el Root.
– Próbáljatok meg ép bőrrel megérkezni! – kiáltott oda nekik Gaston, mikor bezárta a kaput.

 

Roo lebújt a szekér mögé. Egy pillanattal később újabb nyílvessző Rohant el ott, ahol az előbb még ő állt; az első csak centikkel tévesztette el a fejét. Ordítva figyelmeztette apját és Duncant, majd lekuporodott a szekér alá, és megpróbálta megállapítani, honnan érkezett a nyílvessző. A harmadik nyílvessző is feltűnt az esti félhomályban, Roo pedig megjegyezte a helyet, ahol az íjásznak kellett állnia. Intett Duncannek, hogy ki fog lépni a szekerek közül, és meg fogja kerülni a lesből támadókat. Duncan visszaintett, hogy érti, majd körbemutatott a kis táborhelyen, jelezvén, hogy Roo figyeljen az esetleges többi támadóra.
Már egy hete utaztak. Hollófalvától nem messze letértek a Királyi Országútról, és most a kis, nyugatra tartó csapáson utaztak, melyen Erik és Roo együtt menekült pár évvel ezelőtt.
Az utazás események nélkül telt. A szekerek kitartottak, a lovak egészségesek maradtak, s Roo egyre derűlátóbb lett, ahogy teltek a napok. Ha apja butának tartotta azért, amiért ilyen rakománnyal indultak útnak, e véleményét nem hangoztatta. Tom már öreg kocsis volt, és furább rakományokat is szállított, mint pár boroshordó.
Minden este naplementekor táboroztak le. A lovak ilyenkor nekiláttak a legeléshez. A fű mellé kaptak még egy kis gabonát, melyhez Roo mézet és diót adott. A tápláléktól erősek, frissek maradtak. Bár nem tartozott a lószakértők közé, Roo minden este megvizsgálta az állatokat. Gyakran vágyott Erik szakértelmére, de aztán megdöbbenten tapasztalta, hogy ha igavonó állatokról volt szó, az apja épp annyit tudott, mint Erik. Az öreg kocsis így mindig együtt vizsgálta fiával a lovakat, és eddig minden este erősnek, egészségesnek találták őket.
Roo most négykézláb, kúszva hátrált el a szekerektől. Ellenkező irányba haladt attól a ponttól, ahol az íjászt sejtette. Mikor elég közel ért a fákhoz, felpattant, és berohant az erdőbe. Csak a kétéves harci tapasztalat és kemény kiképzés mentette meg az életét, mivel egy másik rabló pont oda rejtőzött, ahová Roo tartott. A férfi megpróbálta hason szúrni Root. Kísérlete kudarcba fulladt, ráadásul csendben meg is halt; Roo le sem lassított, mikor lekaszabolta támadóját és ide-oda ugrálva rohant az fák között, nehogy újabb támadás érje.
A sötétségben csend fogadta. Megpróbálta visszanyerni lélegzetét. Körülnézett. A nap nem egész egy órával azelőtt nyugodott le. A nyugati égbolt még tartogatott egy kis világosságot, de a sűrű erdőben éjféli sötétség uralkodott. Hallgatódzni kezdett. Nemsokára újabb nyílvessző hangját hallotta, mire elindult.
A lehető leghalkabban elkezdte megkerülni a tisztást, hogy megtalálja a rejtőzködő íjászt. Ekkor úgy érezte, hogy két, szegény rabló támadta meg őket, akik megpróbálták megölni a két őrt, hogy megszerezzék a szállítmányt.
Roo kivárt. Rövid csend után mozgolódásra lett figyelmes. Az előtte lévő bokorban mocorgott valaki. Azonnal cselekedett. Mintha macska vetette volna magát az egérre, Roo átvetette magát a bokron, és ráugrott a rablóra. A harc gyorsan véget ért. A férfi eldobta íját, és megpróbált kést rántani, mikor megérezte Roo közeledését.
Még azelőtt meghalt, hogy előránthatta volna kését.
– Vége – kiáltotta Roo.
Duncan és Tom odasietett. A félhomályban úgy néztek ki, mint két kísértet.
– Csak ketten voltak? – képedt el Duncan.
– Ha volt még egy, az már félúton jár Krondor felé! – kiáltott fel Tom. Az idős férfi szemmel láthatóan nagyot esett. Bal oldala tetőtől talpig sáros lett, bal arcán pedig nagy folt éktelenkedett. Jobb kezével mereven szorongatta bal karját.
– Mi a baj? – kérdezte tőle Roo.
– Ráestem erre a karomra – válaszolta az apja. – Bizsereg, és teljesen elernyedt. – Kapkodva szedte a levegőt. – Ez meleg volt. Be kell valljam, kicsit féltem.
Duncan letérdelt a rablóhoz.
– Úgy néz ki, mint egy koldus.
– Nem sok becsületes kereskedő jön erre, de rabló annál több – jegyezte meg Tom. – Sosem hallottam gazdag gazfickóról, főleg nem olyanról, aki errefelé vadászgat.
Duncan talált egy tárcát.
– Nem lehetett gazdag, de találtam nála pár érmét. – Kinyitotta a tárcát, és elővett belőle pár rézpénzt és egy követ. Visszasétált a tábortűzhöz, és a fényben megvizsgálta az ékkövet. – Nem ér sokat, de valamit biztos kapunk érte.
– Megnézem, hogy a másik meghalt-e – jelentette be Roo.
A rabló arccal lefelé feküdt a sárban. Roo átfordította, és kicsit elborzadt, mikor látta, hogy támadója még csak egy fiatal fiú volt. Gyorsan átkutatta a holttestet, de még csak egy tárcát sem talált nála.
Mikor visszatért a szekerekhez, Duncan épp a rablótól elvett íjat szorongatta.
– Elég szegények lehettek – mormogta, és elhajította a fegyvert. – Még a nyílvesszőkből is kifogytak.
Roo hangos sóhajtás közepette leült.
– Szerinted mit kezdtek volna ennyi borral? – kérdezte Duncan.
– Biztosan becsíptek volna – felelte Tom. Bár inkább a lovakra, a pénzünkre, meg a kardjaitokra fájt a foguk.
– Eltemetjük őket? – kérdezte Duncan.
Roo megrázta a fejét.
– Ők sem temettek volna el minket. Ráadásul nem hoztunk ásót. A kezemmel nem fogok nekiállni ásni. – Felsóhajtott. – Ha kicsit jobban harcolnak, akkor holnap már csak varjak lakomáztak volna belőlünk. Nyitva kell tartanunk a szemünket!
– Na jó, megyek aludni – jelentette be Duncan.
Tom és Roo odaült a tűzhöz. A kora miatt Roo és Duncan Tomot jelölte ki az első őrszemnek. A második őrszemnek volt a legnehezebb dolga, hisz sötétben kellett felkelnie pár órára, majd megint vissza kellett aludnia. Roo azt is tudta, hogy hajnalban számíthatnak leginkább egy-egy támadásra, mivel az őrök ilyenkor álmosabbak, és akik komoly rajtaütést tervezgetnek, biztosan megvárják a hajnalt. Ha Tomot jelölik ki hajnali őrnek, akkor szinte biztos, hogy mind meghalnak egy esetleges támadás alkalmával. Tom bizonyára mélyen aludt volna, miközben megölik.
– Egyszer nekem is volt egy olyan kövem, ami Duncannél van – mondta Tom.
Roo nem válaszolt. Gyermekkorában már megszokta, hogy az apja ritkán beszél vele. Régen sokszor utazott a részeges férfivel, eltanulva tőle a fogathajtás mesterségét, de a Saladorba való, leghosszabb utazások alkalmával Tom legfeljebb tíz szót szólt a fiához. Otthon pedig túl sokat ivott a beszélgetéshez.
– Az anyádnak szereztem – suttogta Tom.
Roo azonnal felfigyelt. Bár Tom józan állapotban néha meg-megszólalt, Roo anyjáról sosem beszélt. Roo csak a többi falusitól hallott az anyjáról, hisz a nő szülés közben halt meg.
– Apró termetű nő volt – mondta Tom. Roo már korábban rájött, hogy apró termetét anyjától örökölte. Erik anyja elég sokat beszélt neki erről. – De erős – tette hozzá.
Ez meglepte Root.
– Határozott egyéniség volt – folytatta a férfi. A szeme csillogott a tűz fényében. – Te most nagyonis hasonlítasz rá. – Jobb kezével folyamatosan dörzsölgette sérült bal karját. Úgy bámult a tűzbe, mintha keresne valamit a táncoló lángnyelvek között.
Roo bólintott, de nem mert megszólalni. Mióta leütötte az apját, a férfi olyan tisztelettel beszélt vele, mint még soha. Tom felsóhajtott.
– Azt akarta, hogy megszüless, fiam. A gyógyító pap mondta neki, hogy kockázatos lesz, mert elég kis termetű. – Jobb kezével megtörölte arcát, majd lenézett nagy, bőrkeményedéses tenyerére. – Meg sem mertem érinteni. Annyira apró volt, én meg egyáltalán nem tudtam gyengéden bánni vele. De keményebb volt, mint ahogy kinézett.
Roo nagyot nyelt, és hirtelen meg sem tudott szólalni.
– Sosem beszéltél róla – suttogta végül.
Tom bólintott.
– Annyira kevés örömöm volt az életben, fiam. Csakis ő szerzett nekem örömet. Egy ünnepségen találkoztam vele. Úgy nézett ki, mint valami félénk madár. Ott állt a tömeg szélén a Nyárközép fesztivál közben. Épp akkor érkeztem vissza Saladorból; a nagybácsikámnak, Duncan nagyapjának vittem pár dolgot. Eléggé be voltam rúgva, és akkor ott termett előttem. Maga volt a merő határozottság. Azt mondta, „Táncolj velem!” – Felsóhajtott. – Én pedig táncoltam vele.
Rövid csend következett. Kapkodva szedte a levegőt, és nagyot kellett nyelnie, hogy folytatni tudja.
– Úgy nézett ki, mint te. Keskeny arcával és kócos fogaival nem tűnt nagyon elbűvölőnek, de aztán elmosolyodott, és csodálatos lett. Azt a követ az esküvőnkre szereztem. Beletetettem egy gyűrűbe.
– Mint a nemeseknél – mondta Roo, és megpróbált vidámabbnak hangzani.
– Mint magánál a királynőnél – válaszolta Tom gyenge nevetés után. Megint nyelt egyet. – Azt mondta, hogy megőrültem, és adjam el. A pénzből vehettem volna egy új szekeret, de ragaszkodtam hozzá, hogy megtartsa.
– Erről sosem beszéltél – mondta Roo gyengéden.
Tom megvonta a vállát, és hallgatott. Mély lélegzetet vett, aztán így szólt:
– Férfi lettél. Bebizonyítottad, mikor Gastonnál megleckéztettél. Sosem hittem volna, hogy sokra viszed, de van sütnivalód, és ha kicselezted a király hóhérjait, és megtanultál úgy harcolni, hogy már nem tudlak megverni, nos, akkor a végén még bármi lehet belőled. – Tom halványan elmosolyodott. – Pont ebben hasonlítasz anyádra; keményebb vagy, mint amilyennek tűnsz.
Roo hosszú ideig csendben üldögélt. Nem tudott mit mondani.
– Menj aludni, apám! – szólt később. – Gondolkoznom kell.
Tom bólintott.
– Jól van. Fáj a nyakam. – Kicsit megmozgatta jobb vállát, hogy ellazuljon. – Nagyon meghúztam, mikor leugrottam a nyílvesszők elől. A csuklómtól az államig hasít a fájdalom. – Homlokáról letörölte az izzadságot, majd így szólt:
– Eléggé izzadok is. – Nagyot lélegzett, mintha a felállás is óriási erőfeszítés volna a számára. – Gyorsan öregszem. Ha meggazdagszol, gondolj majd a vén apádra, fiam, jó?
Roo már majdnem elmosolyodott, mikor apja előre zuhant, arccal egyenesen a tűzbe.
– Duncan! – üvöltötte Roo, majd egyetlen mozdulattal kirántotta apját a lángokból.
Duncan már ott is termett. Szemügyre vette Tom sápadt, viaszsárga arcát, fehér szemgolyóit és a füstölgő égési nyomokat az arcán. Odatérdelt Roo mellé, és így szólt:
– Meghalt.
Roo nem mozdult. Csendben nézte azt a férfit, aki az apja volt, és a számára idegen emberként halt meg.

 

 

4.
Balszerencse

Roo megadta a jelet.
Duncan meghúzta a gyeplőt, mire a második szekér megállt. Roo felállt, és megfordult.
– Krondor! – kiáltotta.
Tomot eltemették. Roo a saját kezével ásta ki a sírt, amit kövekkel fedett be, hogy távol tartsa a dögevő állatokat. Duncan egészen jó kocsissá lett. Gyermekkorában Tom jópár fogást tanított neki, Roo pedig tovább csiszolta tudását. Roonak már nem kellett többé állandóan aggódnia, hogy mi történik a második szekérrel és annak rakományával.
Még mindig felkavarta apja halála. Nem tudta levetni az érzést, hogy apjának egy új titkát ismerte meg – majdnem. Roo elgondolkozott azon, hogy múltjában mennyi minden ismeretlen a számára. Az apja mindig is zárkózott emberként élt, ha józan volt, ha pedig berúgott, inkább verekedett, mint beszélgetett. Roo már kezdte érteni, hogy miért: mikor Tom a fiára nézett, a saját feleségét látta benne, akit annyira szeretett, és akit pont Roo születése vett el tőle.
De itt nem csak erről volt szó. Rooban számos kérdés vetődött most fel, amit apja már nem válaszolhatott meg. Megfogadta, hogy visszatér Hollófalvába, és megkeresi azt a pár embert, akit apja barátjának tartott. Ők talán meg tudnák válaszolni kérdéseit. Elhatározta, hogy ha kell, elutazik Saladorba, Duncan családjához. Bármit megadott volna a válaszokért. Hirtelen rádöbbent, hogy nem is tudja, ki ő valójában. Félretéve e gondolatot, arra a következtetésre jutott, hogy nem az a fontos, ki is az ember valójában, hanem az, hogy mivé válik. Roo pedig egy gazdag, tiszteletben álló ember akart lenni.
Duncan megkötötte a gyeplőt, majd leugrott a szekeréről és odasietett Roohoz. Roo megkedvelte unokatestvérét, bár még mindig nem bízott benne annyira, mint Erikben vagy a többi férfiben, akikkel Calis alatt szolgált. Mindenesetre szívébe zárta rokonát, és arra gondolt, hogy még hasznos is lehet. Duncan elég tapasztalatot mondhatott magáénak ahhoz, hogy megtanítsa Root, hogyan öltözködnek és viselkednek a nemesek.
Duncan felmászott Roo mellé a szekérre, és a távoli városra nézett.
– Még ma este bemegyünk? – kérdezte.
Roo a lenyugvó napra pillantott.
– Nem hiszem. Éjszaka sokkal nehezebb lenne találni egy biztonságos tárolóhelyet a bornak. A kapu még mindig legalább egy órányira van. Verjünk tábort, és pirkadatkor majd bemegyünk. Megpróbáljuk eladni a bort, még mielőtt a fogadók megtelnek.
Letáboroztak, és a kis tűz mellett hideg ételeket fogyasztottak. A lovaknak nagy teret hagytak a legeléshez, és odaadták nekik a maradék gabonát. Az állatok elégedett horkantásokkal feleltek.
– Mit fogsz csinálni a szekerekkel? – kérdezte Duncan.
– Azt hiszem, eladom őket. – Roonak nem fűlött a foga ahhoz, hogy más kocsisokban megbízzon, de jól tudta, nem vesztegetheti az idejét azzal sem, hogy saját maga utazgat Hollófalva és Krondor között. – Talán felbérelünk egy kocsist, és te visszamész, ha eladtuk ezt a rakományt.
Duncant nem dobta fel az elképzelés.
– Nem túl izgalmas munka, leszámítva azt a két, szerencsétlen rablót.
– Az egyik „szerencsétlen rabló” majdnem eltalálta a fejemet – förmedt rá Roo, és megtapogatta koponyája oldalát. – Biztosan emlékszel.
– Emlékszem – sóhajtott fel Duncan. – Bár én arra gondoltam, hogy nők és ital nélkül nem sok kalandot tartogat a munka.
– Holnap este mindkettőből kivesszük a részünket – nyugtatta meg Roo. – Most menj aludni! Először én őrködök.
– Nem bánom – ásított Duncan.
Roo lehuppant a tűz mellé, unokatestvére pedig magához vett egy takarót, és bemászott az egyik szekér alá, hogy megvédje magát az éjszakai párától. A tenger közelsége nagy mennyiségű párát jelentett, és senki sem szerette reggel csuromvizesen kezdeni a napot.
Eltervezte, hogy reggel mihez kezd először. Begyakorolt több beszédet is, s közben elhagyott egyes kifejezéseket, hogy tökéletesre csiszolja a bor eladásához szükséges mondatokat. Régebben sosem ült volna le ilyen sokáig gondolkozni valamin, de most annyi minden függött a sikertől, hogy teljesen elmerült a gondolataiban, és észre sem vette, mennyi ideje töpreng. Időközben a tűz haldokolni kezdett. Úgy döntött, felébreszti Duncant, de aztán meggondolta magát, és inkább tovább gyakorolta az eladáshoz nélkülözhetetlen szöveget. Újabb fahasábokat tett a tűzre.
Még mindig próbálta a mondatokat, mikor a világosodó égbolt elvonta figyelmét az izzó fadarabokról. Megrázta a fejét, aztán rádöbbent, hogy egész éjszaka nem aludt. De úgy érezte, túlságosan izgul, ráadásul Duncan legalább jól kipihente magát. Felállt. Térde nehezen mozgott, hisz órákon át mozdulatlanul üldögélt a párás, hűvös levegőn. A haja is vizes lett, a köpenyén pedig harmat csillant.
– Duncan! – kiáltotta oda unokatestvérének. – Itt az ideje, hogy eladjunk egy kis bort!

 

A szekerek nagy zajjal gurultak Krondor köves utcáin. Roo intett Duncannek, hogy húzódjon le az útról, és engedje tovább a reggeli forgalmat. Roo már kinézte magának az első fogadót. A Boldog Ugráló a Kereskedők városnegyede mellett állt. A cégéren három gyermek játszadozott; ketten hajtották a két kötelet, a harmadik pedig épp a levegőben volt.
Roo kitárta az ajtót, s egy csendes ivót pillantott meg. A nagydarab férfi a pult mögött állt, és poharakat tisztogatott.
– Uram? – szólt oda a csapos.
– Maga itt a tulaj? – érdeklődött Roo.
– Alistair Rivers, szolgálatára. Miben segíthetek? – Kövér férfi volt, de a háj alatt Roo erőt érzett; a legtöbb fogadósnak fel kellett készülni arra, hogy ha kell, rendet tegyen a kocsmában. Udvariasan beszélt Roohoz, de míg nem ismerte a látogatás célját, gyanakvó maradt.
– Rupert Avery – mondta Roo, és kezet nyújtott. – Borkereskedő Hollófalvából.
A férfi közömbösen megrázta Roo kezét.
– Szállásra van szüksége?
– Nem. Bort árulok.
A csapos arcára megintcsak kiült a közöny.
– Amilyen bor kell nekem, az már itt van a kocsmában.
– De milyen minőségű az a bor?
A férfi most tettetett megvetéssel tekintett Roora.
– Meséljen!
– Hollófalván születtem, uram – kezdte Roo, majd rövid beszédbe kezdett, melyben összehasonlította a kis Hollófalva borászatának gyümölcsét és a krondori fogadók, szerényebb minőségű borát:
A mondóka végén így szólt:
– Ez idáig csak átlagos borokat hoztak Krondorba, nagy hordókban. A jobb borokat a nemeseknek szállították ide, de csakis üvegekben, ami nagyon megdobta az árát. A minőséget elváró, egyszerű törzsvendég eddig nem kaphatott igazi bort. Én viszont kiváló minőségű bort hoztam nagybani áron. És csak azért olcsó, mert nem üvegekben szállítottam ide!
A kövér férfi egy ideig csendben maradt.
– Van mintája? – kérdezte végül.
– Odakint – kiáltotta Roo, és kiszaladt, hogy magához vegye azt a kis mintahordót, amit még Hollófalván töltött meg. Mikor visszaért, egypár poharat talált a pulton. Kihúzta a dugót, és miközben kitöltött két: pohárnyit, így szólt:
– Kicsit összerázódott, hisz ma reggel érkeztünk. Kell egy vagy két hét neki, mielőtt felszolgálhatná, de a fogadója jobban fog menni, mint bármelyik másik a környéken.

 

A férfit szemmel láthatóan nem győzte meg a beszéd, de azért megkóstolta az italt. Hosszasan a szájában tartotta, és ízlelgette, majd beleköpte egy vödörbe. Roo követte a példáját. Alistair megint hallgatott, s végül így szólt:
– Nem rossz. Mint mondta, kicsit zavaros az út miatt, de zamatos és gazdag a gyümölcstartalma. A legtöbb vendégem nem tudja majd megkülönböztetni az olcsó bortól, de van pár üzletember, akit érdekelhet ez az íz. Három hordóra igényt tartanék. Mi az ára?
Roo kis szünetet tartott, majd kimondta azt az árat, ami háromszor nagyobb volt annál, amit végül kapni akart. Csak tizenöt százalékkal volt kevesebb, mint a Hollófalvából hozott, legjobb, nemesi borok ára. Alistair elfintorodott.
– Ennyi erővel fel is égethetné a fogadómat! Úgy legalább hamarabb tönkremennék! – A csapos ezután olyan árat ajánlott, mely pár rézpénzzel kevesebb volt, mint amennyiért Roo vette a bort. Ekkor lendültek bele igazán az alkudozásba.

 

Root már várták, mikor dél után egy kicsivel kijött a harmadik fogadóból. Az első két tárgyalás sikeresnek bizonyult, és több pénzt keresett, mint eredetileg tervezte. Alistair Riverstől tíz százalékkal többet kapott, mint amennyire számított, s ettől még keményebben alkudozott a Sok Csillagban: A kialkudott ár csak pár rézpénzzel maradt le attól, amit Alistairtől kapott, így pontosan tudta, hogy a Kutya és róka fogadóban sem adhatja alább az árat. Gyorsan befejezte az alkudozást, és mikor kilépett a Kutya és róka fogadóból, odakiáltott unokatestvérének:
– Duncan! Öt hordót kell lepakolnunk!
Aztán megtorpant. Duncan oldalra hajtotta fejét, hogy Roo felfogja, mi történik. Duncan mellett egy férfi ült a bakon, aki kést szegezett az oldalának. A fegyvert nem lehetett egykönnyen észrevenni, ezért a járókelőknek fel sem tűnt a csendes jelenet a szekéren.
– Te vagy a tulajdonosa ezeknek a szekereknek? – kérdezte egy másik férfi, aki Roo elé lépett.
Roo bólintott, és közben szemügyre vette a férfit. Karcsú, szinte ösztövér embernek tűnt, de mozgása elárulta, hogy gyors és veszélyes. Roo egyetlen fegyvert sem látott a kezében, de nem kételkedett abban, hogy a sovány férfi magára aggatott pár tőrt, veszély esetére. Keskeny arcát két-három napos borosta fedte. Őszülő, bozontos haja sűrűn feketéllett, eltakarva homlokát és a nyakát.
– Észrevettük, hogy körbeviszed és eladod az árut. Új vagy itt, Krondorban?
Roo a Duncan mellett ülő férfi arcára nézett, majd körbepillantott, hogy vannak-e még többen. Két másik lebzselt a közelben. Eddig nem hívták fel magukra a figyelmet, de elég közel álldogáltak ahhoz, hogy bármikor társaik segítségére siessenek.
– Voltam már itt – válaszolta Roo. – Amúgy ma reggel érkeztem.
– Nahát, nahát! – mormogta a férfi olyan mély hangon, ami elég meglepően hatott egy ilyen ösztövér embertől. – Akkor nem tudsz a helyi engedélyekről és illetékekről, igaz?
Roo gyanakodva nézett rá.
– A kapunál bemutattuk a szállítmányt a nagyherceg tisztjének. Semmit sem szóltak holmi engedélyekről és illetékekről.
– Nos, nem a nagyherceg engedélyeiről és illetékeiről van szó, ha érted, mit akarok mondani. – A férfi visszavett hangerejéből, hogy mások ne hallhassák mondanivalóját. – Többfajta módon lehet kereskedni ebben a városban. Mi olyan embereket képviselünk, akik tehetnének arról, hogy akadálytalanul végezd a munkád Krondorban.
Roo háttal nekidőlt a szekérnek, és megpróbált közömbösnek látszani: Közben felmérte, hogy milyen gyorsan tudná megölni ezt az embert, és hogy Duncan milyen eséllyel tudná lefegyverezni azt a rablót, aki tőrt szorított az oldalába. Az előbbiben nem kételkedett; még két lépést sem tehetnének társai, mikor az előtte álló férfi már halott lenne, de Duncan nem harcolt olyan jól, mint ő, és bár a karddal jól bánt, valószínűleg nem élné túl a gyors kalandot.
– Úgy látszik, ma nagyon ostoba vagyok – húzta az időt Roo. – Vedd úgy, hogy semmit sem tudok, és magyarázz el mindent!
– Vagyunk néhányan itt – kezdte a férfi –, akik szeretik, ha a városi kereskedelem gond nélkül folyik. Nem szeretjük a buta árháborúkat, sem a kereslet és kínálat ingadozását, Ezért vigyázunk arra, hogy a városba érkező áruknak ne legyen túl nagy hasznuk. Így a kereskedők nem tudnak túlságosan hamar nagy előnyhöz jutni. Civilizáltabb így, érted? Emellett vigyázunk arra is, hogy a rablók ne zaklassák a kereskedőket. Mi el tudjuk intézni, hogy az ember nyugodtan alhasson este az ágyában, és ne kelljen attól félnie, hogy elvágják a torkát. De a munkánkat meg kell fizetni.
– Értem – mondta Roo. – Mennyit kell fizetnünk?
– Látván a szállítmányodat, húsz aranypénzt kell fizetned – Roo álla leesett –, szekerenként!
Ez az összeg a nyereség felét elvitte volna. Roo nem tudta visszatartani dühét.
– Megőrültél? Húsz aranypénz! Hátralépett, majd felfortyant:
– Soha!
A férfi utána lépett; Roo pont erre számított:
– Ha azt akarod, hogy a barátod egészséges maradjon... – kezdte a sovány ember.
Roo hirtelen kardot rántott, és a férfi torkának szegezte. Ellenfele gyorsnak tűnt, de nem tudott kitérni. Hátralépett, de Roo követte, és a férfi bőrén tartotta a pengét.
– Hé, hé! Ne olyan hevesen; még a végén megbotlom, és akkor mindent összevérezel! Ha a barátod nem veszi el a tőrt az unokatestvérem oldalából, vagy ha a másik két gazfickó egyetlen rossz mozdulatot is tesz, akkor egy újabb lyukon keresztül fogsz lélegezni.
– Várjatok! – kiáltotta a férfi. Aztán oldalra pillantott, anélkül, hogy megmozdította volna a fejét. – Bert! Szállj le onnan!
A Duncan mellett ülő férfi szó nélkül leszállt.
– Nagy hibát követsz el – szólt oda Roonak a férfi, akinek a penge már majdnem átvágta a torkát.
– Ha tényleg hibázok, nem ez az első alkalom – vágott vissza Roo.
– De ha a Bölcs Férfivel húzol ujjat – fenyegetődzött a zsaroló –, akkor most tévedtél utoljára.
– Bölcs Férfi? – képedt el Roo. – Hát az meg ki?
– Valaki, aki nagyon fontos ember ebben a városban – válaszolta a cingár alak. – A mostani viselkedésedet félreértésnek fogjuk fel. Kérdezd körbe az ittenieket! Ha holnap visszajövünk, remélem, sokat javul a modorod.
Intett két távolabbi társának, mire azok eltűntek a déli tömegben. Egyes járókelők megálltak, s érdeklődve figyelték, amint egy ismeretlen férfi kardjával sakkban tart egy másikat. A vékony férfi szemmel láthatóan nem akart a figyelem középpontjába kerülni. Az egyik kereskedő kinézett a boltjából, és a városi őrökért kiáltott.
A zsaroló Roo szemébe nézett.
– Ha engem elkap a városi őrség, akkor még nagyobb bajban vagy, mint eddig. – A száját idegesen nyalogatta. Éles síp hangja hallatszott a közelből. Roo leengedte kardját, mire a férfi eltűnt a tömegben.
– Mit akartak? – kérdezte Duncan.
– Megzsaroltak.
– Csúfolódók – sóhajtott fel Duncan.
– Csúfolódók?
– A tolvajcéh – magyarázta Duncan, miközben idegesen tapogatta bordáit:
– Gondoltam. Még említett is valakit. Valami Bölcs Férfit.
– Akkor most már biztos, hogy a Csúfolódók. Egy olyan városban, mint Krondor, nem lehet csak úgy üzletelni. Le kell fizetni valakit.
Roo felmászott saját szekerére.
– Én ugyan nem fogok senkit sem lefizetni!
Ha Duncan válaszolt is, Roo nem hallotta, mert leszedte a hordókat tartó köteleket, és lenyitotta a szekér hátsó ajtaját. Kiabálást hallott, majd megpillantotta a Városi Őrség tagjait, akik kék zubbonyban közeledtek. Nagy botokat tartottak a kezükben. Megálltak, majd észrevették a kereskedőt, aki Roora mutatott.
Roo nagyot káromkodott magában. Az egyik katona odasétált hozzá, majd így szólt:
– Az az úriember azt mondta nekem, hogy maga párbajozott az utcán.
Roo, odadobta a kötelet Duncannek.
– Párbajoztam? Én? Sajnálom, de az úr téved. Én csak bort hoztam ennek a fogadónak. – Állával a fogadó felé mutatott, Duncan pedig odaért, és segített levenni a hordókat a szekérről.
– Jól van – nyugodott meg az őr. Látszott rajta, hogy nem keresi a bajt, mikor úgyis annyi van belőle Krondorban. – Remélem, ez nem is lesz másképp! – Intett társának, majd mindketten elindultak visszafelé.
– Egyes dolgok sosem változnak – jegyezte meg Duncan. – Ha nem tévedek, a két őr most visszamegy a cukrászdába, és folytatják a zabálást, amiben a kereskedő megzavarta őket.
Roo felnevetett. Levették az öt, hordót, majd Roo megkérte a fogadóst, hogy küldjön egy erős fiút. Duncan és a fiú behordták a hordókat, s Roo addig vigyázott a rakományra. Mikor a maradék hordókat lerögzítették, felszálltak a szekerekre, és elindultak a következő kocsma felé.

 

Naplementére körülbelül az egyharmada fogyott el annak a bormennyiségnek, amit Roo Hollófalván vásárolt. Már vissza is jött annyi arany, amennyit elköltött. Úgy számoltak, másnap már megháromszorozhatják pénzüket.
– Hol fogunk aludni? – kérdezte Duncan. – És mikor eszünk már? Éhen fogok halni.
– Találnunk kell egy fogadót, melynek elég nagy az udvara. Meg kell védenünk a rakományt a barátainktól.
Duncan bólintott, mivel pontosan tudta, hogy Roo mire gondol. Olyan városnegyedben jártak, melyet Duncan nem ismert, bár számos alkalommal volt már Krondorban. A kirakatokban elhelyezett árucikkekből ítélve viszont elég szegénynek számított a város eme része.
– Kerüljük meg ezt az épületet, és induljunk vissza arra, amerről jöttünk! Az az érzésem, hogy ha erre megyünk tovább, csak egyre szegényebb részekre érünk.
Duncan helyeslően bólintott, Roo pedig kivezette fogatát az utcai forgalomba. Az utcán nyüzsögtek az emberek; a munkások elindultak hazafelé, avagy a kocsmába. Egyes boltok már be is zártak, de számos üzlet fáklyát gyújtott, hogy sötétedés után fogadhassa azokat, akik csak este tudtak vásárolni.
Lassan haladtak a tömegben. Roo jobbra fordult egy másik utcára, Duncan pedig követte. Majdnem egy egész órájukba került, míg találtak egy fogadót, ahol szekereiket zárt kapuk mögött tudhatták. Roo mindent megbeszélt a lovászfiúval, aztán magához vette a mintaüveget, és belépett Duncannel a fogadóba.
A Hét Virág fogadó kereskedőket és munkásokat egyaránt szívesen fogadott. Roo talált egy asztalt, mely közel állt a pulthoz, és intett Duncannek, hogy üljön le. Ezután alaposan szemügyre vette a pultnál dolgozó nőt, akinek az arca kicsit furcsának tűnt, de keblére és csípőjére nem panaszkodhatott.
– Ha van egy perced – szólt hozzá Roo –, kérlek, hozz nekünk egy-egy korsó sört, és vacsorát!
Az asztalra mutatott, melynél Duncan üldögélt. A nő a jóképű Duncanre nézett, és mosolya azonnal elárulta érdeklődését. Roo szeme megakadt a nő feszes keblén.
– Ha pedig végzel az esti munkával, akkor csatlakozz hozzánk!
Roo megpróbált elragadó lenni, de a megjegyzésre csak közömbös mormogást kapott.
– Merre találom a tulajt? – kérdezte végül Roo.
A nő egy tagbaszakadt férfire mutatott, aki a pult végénél álldogált. Roo átkecmergett pár vendégen, és belekezdett a beszédébe. Miután bemutatta a mintát, és elegendő ideig alkudoztak, Roo megegyezett, egy árban a fogadóssal. Az árból leszámították a szállást és az ételt.
A vacsora nem volt túl ízletes, de hetekig tartó út után igazi felfrissülésként hatott. A sör sem szolgált kiváló ízekkel, de hideg volt, és bőségesen ihattak belőle. Evés után, mikor elült a forgalom, Duncan elkezdte bűvölni a pultoslányt, akit Jeannek hívtak. Inkább nőnek tűnt, mint fiatal leánynak. Később egy másik pultoslány is csatlakozott hozzájuk. Ő vékonyabb volt, és Betsy-nek hívták. Nemsokára Roo ölében kötött ki. Duncan kiváló vicceket mondott, vagy talán csak a sörtől nevetett mindenki olyan jókat, mindenesetre a fogadósnak többször is le kellett őket csitítania. A nagydarab férfi gyakran munkára fogta két alkalmazottját, de az este előrehaladtával a két nő rendre visszatalált Roohoz és Duncanhez.
A párválasztás felől senkinek sem lehetett kétsége: Duncan mindkét nőnek elnyerte a tetszését, de Jean, a szebb nő, hamar megmutatta, kivel akarja eltölteni az éjszakát. Betsy pedig elégedetten üldögélt Roo ölében, és a dédelgető kezeket sem utasította el. Roo nem tudta, tényleg tetszik-e a lánynak, vagy csak a pénzére utazik, de ez most nem érdekelte. A ruha alatt feszülő, puha, forró hús felizgatta.
– Menjünk fel! – mondta később.
A lány szó nélkül felállt, megfogta Roo kezét, és felvezette a lépcsőn. Részeg állapotában nem is hallotta, hogy Duncan és Jean is belép velük a szobába. Hamar elmerült a nő tapintásában, illatában és ízében.
Egyáltalán nem figyelt a mellettük lévő priccsen fekvő Duncanre és Jeanre. A táborozások során gyakran előfordult, hogy társaitól egy karnyújtásnyira hempergett az alkalmasint felbukkanó szajhákkal.
Levetkőzött, majd Betsy-t is gyorsan kibújtatta saját ruhájából. Épp elveszett a szenvedélyes eseményekben, mikor kintről kiáltás hallatszott, melyet recsegő fa hangja követett. Először rá sem hederített, de újabb reccsenés törte meg a csendet, s ekkor gondolkodás nélkül felpattant. Kardját előrántotta, és felkiáltott:
– Duncan!
Roo meztelenül rohant le a lépcsőn. A kihalt, sötét kocsma nagy akadályt jelentett a számára. Megpróbálta kikerülni az asztalok és székek erdejét. Duncan hangosan káromkodott mögötte, hisz ő is részt vett a részeges akadályversenyben.
Roo megtalálta az ajtót, és kinyitotta. Az istállóhoz rohant, ahol a lovakat és a szekereket hagyták éjszakára. A talpa alatt nedvességet érzett, orrát pedig ismerős illat csapta meg: a bor illata.
Óvatosan belépett az istállóba. Részegsége azonnal elpárolgott, mikor felkészült a harcra. Duncan beérte, és megragadta a karját, hogy ne siessen a sötétbe. Valami nem tetszett Roonak, de hogy mi, azt pontosan nem tudta. Aztán meglátta az első lovat. Az állat a földön feküdt, s vér ömlött a nyakából. Roo gyorsan körbejárta az állatokat. Mindet leölték; nyakukat pontosan azon a helyen vágták el, ahol hamar elvérezhettek.
– A francba! – szitkozódott Duncan. Roo ezután rátalált a lovászfiúra is, aki szintén saját vérében feküdt.
A szekerekhez indultak, és szomorú látvány tárult eléjük. A legtöbb hordót beverték, a maradéknak pedig kihúzták a dugóját. A bor elöntötte az udvart. Valószínűleg akkor hallották, hogy recseg valamilyen fa, mikor a tettes egy nagy kalapáccsal szétverte a kerekek küllőit. A szekerek így használhatatlanná váltak, hacsak nem akartak egy vagyont költeni a javításra.
A fogadós futva érkezett, majd meglátta a két meztelen, kardot tartó férfit.
– Mi folyik itt? – kérdezte, és megtorpant, mintha nem merne közelebb menni e két fura szellemhez. Hálóinge elárulta, hogy az alvásból verték fel.
– Valaki megölte a lovászfiúdat, meg az én lovaimat, és tönkretette a szekereimet, a szállítmánnyal együtt – összegezte a történteket Roo.
Hirtelen sikoly rázta meg a levegőt, mire Roo rohanni kezdett. Duncan nem bírta követni. Roo átrohant a kocsmán, felborítva jópár széket, aztán felugrált a lépcsőn. Odaért a szobához, melyet Duncannel osztott meg, és mikor belépett, leengedte kardját.
Majdnem összeesett. Duncan is odaért, és alacsonyabb unokatestvérének válla felett benézett a szobába.
– A francba! – ismételte.
Jean és Betsy meztelenül feküdt a két priccsen. Üres tekintetük azonnal elárulta, hogy meghaltak. Aztán észrevették a nagy vörös tócsát, melyet a nők torkából ömlő vér táplált. A gyilkosok az ablakon át másztak be, hátulról támadták meg a nőket, és miután gyorsan végeztek velük, visszahúzták őket a priccsre. Roo hírtelen valami ragadós, meleg nedvet érzett a lába alatt, amiből csakis arra tudott következtetni, hogy a gyilkosok az ajtóban kapták el a menekülő nőket.
Roo ekkor vette észre, hogy ruháit is szétdobálták a szobában. Gyorsan átkutatta a rendetlenséget, Közben a fogadós is megérkezett, aki már csak annyit látott, hogy Roo Duncanhez fordul.
– Elvitték az aranyat – mondta unokatestvérének.
Duncan majdnem a földre rogyott, de megkapaszkodott az ajtófélfában.
– A francba! – szitkozódott harmadszor.

 

A Városi Őrség tisztje idegesen kezdte meg a nyomozást. Szemügyre vette az elpusztult lovakat és a leszúrt lovászfiút, majd bement a fogadóba, hogy megvizsgálja a pultosnők holttestét. Ezután feltett pár kérdést Roonak és Duncannek. Szemmel láthatóan tudta, hogy a Csúfolódók hajtották végre a gyilkosságokat, de nem tehetett mást, mint hogy „megoldatlan bűntényként” jelentse az eseményt. Egy ekkora városban, mint a Nyugati Birodalom fővárosa, csak akkor tudtak elkapni gyilkosokat, ha rajtakapták őket. A tiszt még meghagyta nekik, hogy bármilyen új fejleményről értesítsék a Városi Őrség irodáját a palotában, majd távozott.
A fogadóst nagyon letörte három alkalmazottjának halála, és bevallotta, fél, hogy legközelebb őt fogják megölni. A két férfit hajnalban kitessékelte a fogadóból, és bezárkózott a szobájába.
Roo és Duncan kisétált a Hét Virág udvarából. A reggeli tömegnek még nyoma sem volt az úton, de pár munkás már elindult a munkahelyére. Mikor kiértek az utcára, Duncan megtörte a csendet:
– Most mihez kezdünk?
– Nem tudom – felelte Roo. Mély lélegzetet vett, mikor megpillantotta az ismerős alakot az utca túlsó oldalán. A vékony férfi, akivel az előző nap találkoztak, az egyik épület falának dőlt. Roo átment az utcán, s közben majdnem ledöntött egy járókelőt. Mikor odaért hozzá, a vékony ember rászólt:
– Nyugi, idegen, vagy a barátaim lelőnek!
Duncan ekkor ért oda, és a fenyegetés hallatán megfordult, hátha megpillantja az íjászt. A fegyveres a tetőn állt, készen arra, hogy kilője a nyílvesszőt. A sovány férfi elmosolyodott.
– Gondolom, már értitek, hogy milyen gondoktól tudunk megkímélni titeket, igaz?
– Ha nem lőhetné meg az a férfi az unokatestvéremet – csattant fel Roo, alig palástolva mérgét –, most azonnal kivágnám a májadat!
– Arra kíváncsi lennék – vágott vissza a vékony férfi. – Tegnap megleptél, de ez nem fog többet előfordulni.
Elmosolyodott, de a mosoly messze nem volt baráti.
– De hát ebben semmi személyes nincs, fiam. Csak üzletről van szó. Ha legközelebb üzletelni akarsz Krondorban, engedd, hogy akik segíthetnek... valóban segíthessenek.
– Miért ölted meg a fiút és a lányokat? – kérdezte Roo.
– Megöltem? Én? Nem tudom, miről beszélsz – vigyorgott a férfi. – Ha bárkit megkérdezel, igazolni fogja, hogy Sam Tannerson egész éjszaka pokiirt játszott a Mama Jamilában, ami a Szegénynegyedben található. Miért? Megöltek valakit? – Intett, majd elindult. – Ha készen állsz arra, hogy megint üzletelj, érdeklődj felőlem! Sam Tannersont nem nehéz megtalálni. Ráadásul nagyon segítőkész.
Sam gyorsan eltűnt a tömegben.
– Miért ölték meg a lányokat és a lovászfiút? – kérdezte megint Roo.
– Szerintem azért – felelte Duncan –, mert ha túl makacs vagy ahhoz, hogy fizess nekik, akkor gondoskodnak arról, hogy mindenki megtudja, milyen árat kell fizetni, ha veled akarnak üzletelni.
– Csak egyszer éreztem magam ennél elveszettebbnek. – jegyezte meg Roo. – Az pedig akkor volt, mikor fel akartak akasztani.
Duncan már jól ismerte a történetet. Tudta, hogy Root és barátját, Eriket, rútul átvágták az álakasztással.
– Nos, megint életben maradtál, de most mihez kezdesz?
– Elölről kezdem – válaszolta Roo. – Mi mást tehetnék?
Aztán hozzátette:
– De előbb elmegyünk a palotába, és a Városi Őrség irodájába.
– Minek?
– Elmondjuk, hogy tudjuk, ki állt az egész mögött. Sam Tannerson.
– Szerinted ez az igazi neve?
– Nem hiszem – mondta Roo, miközben a palota felé fordult. – De ezt használja, úgyhogy megteszi.
Duncan megvonta a vállát.
– Nem tudom, mire jó, de nincs jobb ötletem. – Így unokatestvérével elindult Krondor nagyhercegének palotája felé.

 

Erik végignézett az udvaron, ahol a frissen toborzott katonák szorgalmasan gyakorlatoztak. Kis kárörömmel emlékezett vissza arra, hogy Alfréd, a tizedes Sötétmocsárból, majdnem dührohamot kapott, mikor megtudta, hogy közkatonává fokozták le a nagyherceg új seregében. Mikor Erik már harmadszor győzte le gyakorlatozás közben, megtanulta, hogy be kell fognia a száját, és engedelmeskednie kell. Erik sejtette, hogy az átlagosnál jobb katona lehet belőle, ha megtanulja leküzdeni a mérgét.
– Mi a véleményed? – kérdezte a Erik mögül Robert de Loungville.
– Könnyebben alkothatnék véleményt – válaszolta Erik –, ha tudnám, mit tervezgetnek minden este a herceggel, a nagyherceggel, meg a többiekkel.
– Te már voltál ott. Tudod, hogy milyen veszély fenyeget – mondta de Loungville közömbösen.
– Talán van pár emberünk itt, aki később megfelel – tűnődött Erik hangosan. – Mind tapasztalt katonák, de némelyik nem ér semmit.
– Miért? – kérdezte Robert.
Erik megfordult, hogy az őrmesterre nézhessen.
– Van köztük olyan, aki egész életét barakkokban töltötte, és csak egy helyőrséget képes szolgálni, persze csak akkor, ha megvan a napi három étkezése. Gyanítom, hogy a báró csak azért küldte őket, hogy ne kelljen költeni az etetésükre. A többiek... nem is tudom. Az egész olyan, mintha az ember kiképezne egy lovat valamire, és aztán át akarná képezni valami másra. Először meg kell törni a berögzült szokásokat.
– Folytasd! – bólintott Robert.
– Némelyik nem tud önállóan gondolkodni. Ha harcra kerül a sor, és parancsokat kapnak, akkor jól boldogulnak, de ha magukra maradnak...
Erik megvonta a vállát.
– Az ebéd után sorakoztasd fel a palotatöltelékeket és a bugyutákat! – mondta Robert. – Visszaküldjük őket a bárónak. Miután ezek elhagyták a palotát, az alkalmas katonákat is gyűjtsd össze! Alaposan ki kell képeznünk ezt a társaságot, ha komoly toborzásba akarunk kezdeni.
– Komoly toborzásba?
– Nem érdekes. Majd elmondom, ha eljön az ideje.
Erik tisztelgett, és már indulni akart, mikor egy őr-rohant ki a palotából. A katona tisztelgett, majd így szólt:
– Őrmester, a zászlósúr hivatja magát és a tizedest a Városi őrség irodájába. Azonnal.
De Loungville elmosolyodott.
– Na, mit gondolsz? Akarsz fogadni, hogy az egyik emberünk keveredett valamibe?
– Nem fogadok – válaszolta Erik.
Ezután követte de Loungville-t a nagyherceg palotájának folyosókkal teli útvesztőjébe. Az évek során számos épületet csatoltak a régi vártoronyhoz, így egész épületrendszer alakult ki a falakon belül. A palota már az egész dombot elfoglalta, és közvetlenül a tenger partján ékeskedett.
Erik egyre jobban megszokta a környezetet, és kezdte otthon érezni magát, bár még mindig sok mindent nem értett abból, ami Krondorban, történik. Mióta visszatért a városba, alig látta Bobby-t. Jadow-val száz-száz embert kaptak fejenként kiképzésre. De Loungville csak annyit mondott nekik, hogy tegyék mindet próbára, és tartsák rajtuk a szemüket. Erik nem értette igazán, pontosan mit kell tennie, de tizedes társával kiagyalt pár megterhelő gyakorlatot. Nem kellett sokat gondolkodniuk, hiszen bátran meríthettek azokból a szenvedésekből, amiket saját maguk éltek át a kiképzőtáborban évekkel azelőtt. Egyheti kiképzés után Erik már pontosan tudta, ki illik majd be a Calis által kovácsolt seregbe.
Erik nem látta Calist, mióta visszatért a palotába. Mikor a kapitány hollétéről kérdezte de Loungville-t, az megvonta a vállát, és már el is tűnt. Erik sokat nyugtalankodott emiatt, és az is bosszantotta, hogy nem tudja, milyen szerepet szántak neki. Az átlagos palotaőrök vagy kerülték őt, vagy szokatlan tisztelettel viseltettek iránta. Az őrök közül több őrmester is „uramnak” szólította, de mikor kérdéseket intézett hozzájuk, rideg, sőt durva válaszokat kapott. Tisztán látszott, hogy a helyi palotaőrség neheztel Calis új seregének megalakítása miatt.
Mikor az őrség parancsnokának irodájához értek, Erik ösztönösen is a fegyveréhez nyúlt. Roo kivont karddal hátrált kifelé az irodából.
Bentről kiáltás hallatszott:
– Nem bánt! Tedd el azt a kardot!
Erik felismerte William, Krondor zászlósurának hangját.
Roon látszott, hogy William egyáltalán nem győzte meg, de Erik még mindig nem látta, hogy barátja mitől fél ennyire. Ezután olyan látvány tárult eléje, amitől majdnem a földre rogyott. Az őrparancsnok irodájából egy zöldpikkelyes gyík sétált kifelé. Alligátoréhoz hasonló fejét – hosszú nyak tartotta. Aztán Erik megpillantotta a lény testét is, és a szárnyait. Egy kis sárkány volt az!
Erik szólni sem tudott, de Robert elrendezte a: dolgot.
– Nyugi! – mondta, majd odalépett a sárkányhoz. – Fantus! Te vén tolvaj! – Letérdelt a lény mellé, és átkarolta, mintha kedvenc vadászkutyáját ölelgetné. – Ő William nagyúr kedvence, úgyhogy ne próbáljátok felbőszíteni a király unokatestvérét azzal, hogy lekaszaboljátok! – szólt rá Roora és Erikre.
William felnevetett az irodában.
– Nekem azt mondta, hogy a két férfi sohasem tudná őt legyőzni.
Bobby pajkosan megdörzsölte a sárkány fejét.
– Még mindig jó erőben vagy, mi?
Erik elhitte Robertnek, hogy az állat nem bánt senkit. A sárkány őt is tetőtől talpig szemügyre vette. Biztosan érezte, hogy értelmet lát a lény szemében. Odalépett Roo mellé, és benézett az irodába. Odabent az őrparancsnok álldogált, William zászlósúr pedig az íróasztalnál ücsörgött. William alacsony volt, talán még Bobby-nál is alacsonyabb, de korához képest erősnek tűnt; már az ötvenes éveit taposta. A pletykák szerint a Királyság legravaszabb hadászati szakértőjének tartották. Állítólag Arutha nagyherceg uralkodásának utolsó éveiben minden nap társalgott a vén nagyherceggel, és mindent megtanult, amit csak lehetett. Arutha tettei részben történelemmé, részben legendává váltak, de a Királyság évkönyveiben a legjobb tábornokok közt tartották számon.
– James herceg egy percen belül itt lesz – mondta William Robertnek, majd Roohoz és Erikhez fordult. – Hozna valamelyikőtök egy kis vizet? A barátotok elájult.
Erik lenézett, Duncan lába lógott ki az ajtón. Valószínűleg csak egy lépést tehetett befelé az irodába, amikor találkozott a kis sárkánnyal, és elájult.
– Majd én hozok – jelentette ki Erik, és távozott.
– Pedig már beleéltem magam, hogy nem fogok semmi furcsát látni itt – mormogta magában.

 

 

5.
Az idegen

Roo megint ásított.
A beszélgetés már órák óta tartott. Sokszor elbambult, így mikor feltettek neki egy kérdést, teljesen megzavarodott.
– Elnézést, méltóságos uram! Sajnálom, de nem hallottam a kérdést.
– Robert – szólt James herceg, Krondor udvarnagya. – Azt hiszem, fiatal barátunknak fel kell egy kicsit frissülnie. Vidd le az unokatestvérével együtt az ebédlőbe! Addig én eltársalgok Williammel.
Mióta megérkeztek a palotába, folyamatosan beszélgettek az őrparancsnok irodájában. Míg James herceg nem említette az ebédlőt, Roonak eszébe sem jutott, hogy Duncannel egyetemben még nem is reggeliztek. De Loungville intett nekik, hogy kövessék.
Mikor kiértek a folyosóra Roo de Loungville-hez fordult.
– Őrmester, mi folyik itt? Abban, egyáltalán nem hiszek, hogy viszontlátom a pénzemet, de szívesen felnyársalnám azt a Sam Tannersont!
Robert arcára kiült a vigyor.
– Még mindig az a vad vakarcs vagy, Avery. Ezt mindig is csodáltan benned.
Menet közben Robert így folytatta:
– Nem olyan egyszerű a dolog, hogy felsorakozatjuk az őrséget, elkapjuk ezt a Sam Tannersont, és fellógatjuk.
– Nincsenek szemtanúk – magyarázta Duncan.
– Így van. No meg elgondolkodtató, hogy miért volt ez a nagy öldöklés.
– Én sem értem – ingatta a fejét Roo. – Az is elégséges figyelmeztetés lett volna, ha tönkreteszik a borrakományomat.
Robert intett, hogy lépjenek be a katonai étkezde ajtaján, majd így szólt:
– Az udvarnagy és a zászlósúr szerintem pont erről beszél most.
Roo ekkor megpillantotta Eriket és Jadow-t. A helyiség túloldalán álltak, és egy szürkébe öltözött, ebédelő csapatot felügyeltek. De Loungville intett Eriknek, mire az odament hozzájuk.
– Őrmester? – szólt parancsra várva.
– Mondd meg Jadow-nak, hogy figyeljen az újoncokra, aztán gyere, és egyél velünk!
Erik eleget tett a parancsnak, és mikor helyet foglalt a többiekkel, a szolgáló fiúk már hozták is az ételeket. Robert nekilátott falatozni, majd így szólt:
– Azt hiszem, ma este szórakozni fogunk egy kicsit.
– Szórakozni? – képedt el Roo.
– Nos, ha nem tévedek – magyarázta de Loungville –, akkor a herceg arra a következtetésre fog jutni, hogy mostanában túl sok az öldöklés, és tenni kell valamit.
– De mit? – kérdezte Duncan. – A Csúfolódók már akkor is kezükben tartották a város egyes részeit, mikor... mikor én megszülettem.
– Igaz – helyeselt Robert –, de az is igaz, hogy még sosem volt olyan udvarnagy Krondorban, mint James herceg. – Elmosolyodott, majd nagyot harapott a birkahúsba. – Legjobb lenne, ha kipihennétek magatokat. Hosszú este áll előttünk.
– Előttünk? – csodálkozott Roo.
– Te is jössz, Avery – felelte Robert. – A te aranyadat próbáljuk visszaszerezni, nem igaz? Miért, más teendőid vannak?
– Nincsen más dolgom – sóhajtott fel Roo.
– Adok nektek egy priccset, hogy délután pihentetni tudjátok csodálatos testeteket – mondta de Loungville. – Szerintem egész éjszaka dolgozni fogunk.
Roo megvonta a vállát.
– Ha csak kis esélyünk van az arany visszaszerzésére, akkor mindenben benne vagyok. Körülbelül annyi arannyal kezdtem a vállalkozást, mennyit elvitt az a szemét. Ha visszakapom, olyan, mintha mindent elölről kezdenék. – Erikre nézett. – A te aranyadat is elvitték, mert az is lenne volt.
Eriket nem idegesítette az arany elvesztése.
– Nem értek sokat az üzleteléshez, de minden befektetésben van veszély. Felkészültem rá.
– Valahogy vissza fogom neked szerezni a pénzt – ígérte Roo. Ezután a túlsó oldalon ülő férfiakra pillantott. – Ők az új „kétségbeesett emberek”, őrmester?
De Loungville elmosolyodott.
– Nem elég kétségbeesettek, de hát még csak most kezdtük el a kiképzést. Egyelőre csak a férgesét szedjük ki, igaz Erik?
– Igaz; őrmester – értett egyet Erik. – De még mindig nem értem igazán, hogy mit kell pontosan csinálnunk.
– Majd megbeszéljük – mondta Robert közömbösen. – A Trancsír Bosszúja bármelyik nap itt lehet, és talán van rajta pár ember a mieink közül.
Duncan kérdőn felvonta a szemöldökét, de senki sem vállalkozott arra, hogy elmesélje neki a részleteket.
– Hol van a kapitány? – érdeklődött Roo.
Robert vállat vont.
– Elment Csillagdokkba, Nakorral. Pár hét múlva vissza kell érnie.
– Kíváncsi vagyok, mit csinál – tűnődött Roo.
Robert de Loungville arckifejezése elsötétült, s Roo azonnal megbánta szavait. Duncant kivéve, az asztalnál ülők olyan titkokról tudtak, amit nem sok ember tudhatott. Roonak nem szabadott a titkokkal kapcsolatos megjegyzéseket tennie, hacsak nem akart nagy bajba kerülni. Erik is Roora pillantott. A két, gyermekkori barát már pillantásokból is megértette egymást. Erik sem akarta, hogy tovább feszegesse a témát.
Roo megköszörülte a torkát.
– Ha ma este valóban szórakozni fogunk, akkor tényleg le kellene hajtani a fejünket.
Robert bólintott, Erik mosolyogott, Duncan pedig szemmel láthatóan nem vett észre semmit a fura eseményekből. Ezután hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni.

* * *

Calis a hajókorlátnál állt.
– Látod? – kérdezte.
Nakornak hunyorognia kellett a délutáni napsütésben.
– Kesh őrjárat.
Calis és társai egy folyami hajón utaztak, az Álmok Tengerének partvonala mentén haladva. Shamata kikötője már csak pár mérföldre volt.
– Ha innen már látni lehet őket, akkor rendesen átlépték a határvonalat.
Nakort nem lepte meg a dolog.
– A Királyság és Kesh mindig sokat kakaskodik e terület miatt. Jó termőföld, kiváló kereskedelmi útvonalak, de nem művelik meg a földeket, és karavánok sem vágnak át az Álmok Völgyén a rablók miatt. Így aztán senki sem használja ki. – A társára pillantott. – Mondd meg a shamatai helyőrség parancsnokának, hogy küldjön ki egy csapatot! Az majd délebbre zavarja a kesheket! – tette hozzá vigyorogva.
Calis megcsóválta a fejét.
– Valaki biztos szólni fog neki. Nem hiszem, hogy nekem kellene. Még a végén háborút indítana csak azért, hogy mély benyomást tegyen a krondori nagyherceg küldötteire.
Calis még a látóhatáron tartotta a szemét, mikor a kesh őrjárat eltűnt. A távolban már feltűnt Shamata kikötője, de még legalább egy órát kellett hajózniuk, hogy a gyenge szélben odaérjenek.
– Mit látsz ott, Calis? – kérdezte Nakor, csipetnyi aggodalommal a hangjában. – Olyan mélabús vagy mostanában.
Calisnak nem kellett sok mindent elmagyaráznia Nakornak, aki valószínűleg többet tudott a pantathiánus papokról és a gonosz mágiájukról, mint bárki más emberfia. Legalábbis az isalani tapasztalta meg igazán, hogy mire is képesek e lények. De Calis most érezte, hogy Nakor nem a Királyságot fenyegető, távoli veszélyről érdeklődik. Calis vállát sokkal személyesebb gond nyomta.
– Mostanában elég sokat gondolok valakire.
Nakor elvigyorodott, és hátranézett Sho Pire, a korábbi dalai szerzetesre, aki most egy gyapotbálán aludt.
– Ki az a nő?
– Biztos tudod. Miranda.
– Miranda? – kérdezte Nakor. – Sok férfi beszélt már róla. Azt mondják, elég titokzatos.
– Fura egy nő – bólintott Calis.
– De vonzó – tette hozzá Nakor –, legalábbis ezt hallottam.
– Igen, az. Annyi mindent nem tudok róla, de mégis bízom benne.
– Hiányzik neked.
Calis vállat vont.
– A természetem elég fura...
– Páratlan – javította ki Nakor.
– ...és az ilyen kapcsolatok teljesen összezavarnak – fejezte be Calis.
– Érthető – mondta Nakor. – Én kétszer házasodtam. Először fiatalkoromban vettem el... a... tudod, kit.
Calis bólintott. Nakor arról a nőről beszélt, akit régen, még Jorna néven ismert meg. Később Jorna lett Clovis úrnő, a pantathiánus ügynök, akivel húsz évvel azelőtt Novindusban találkoztak. Akkor jártak először ott, s mikor legutóbb ellátogattak a távoli földrészre, rájöttek, hogy Clovis úrnő a Smaragd Királynő, azaz Alma-Lodaka megtestesítője. Alma-Lodaka volt az a valheru, aki megteremtette a pantathiánusokat. A Smaragd Királynő pedig épp hatalmas sereget épített, hogy megszállhassa vele a Királyságot.
– A második nő sokkal kedvesebb volt. Sharmiának hívták. Megöregedett, és meghalt. Még mindig összezavarodom, ha vonzó nőkről van szó, pedig hatszor öregebb vagyok nálad. Ha már szerelmesnek kell lenned, Calis, olyan nőt válassz, aki sokáig fog élni.
– Nem tudom igazán, mi a szerelem, Nakor – mondta Calis szomorú mosollyal az arcán. – A szüleim páratlan párt alkotnak, de sok mágiára volt szükségük.
Nakor bólintott. Calis apja, Tomas, emberi gyermekként nőtt fel, de egy ősi mágia megváltoztatta. Ezután ember, s sárkány nagyúr – azaz valheru – keveréke lett, és Calis anyja, Aglaranna, Elvandar tünde királynője, részben ezért házasodott vele össze.
– Bár kivettem a részem a kalandokból, egyetlen nő sem kötött le igazán...
– Míg Mirandával nem találkoztál – fejezte be Nakor. Calis helyeslően bólintott. – Talán pont a titokzatosság miatt érdekel. Vagy azért, mert sokszor nem találkozhatsz vele.
Nakor ekkor Calisra mutatott.
– Tehát te és ő...
Calis felnevetett.
– Persze. Ezért is vonzódom hozzá annyira.
– Nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki az ágyban ne érezne szerelmet legalább egyszer.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Calis:
– Na, már megint elfelejtettem, hogy anyád népének mércéi szerint még nagyon fiatal vagy. Így, ötven évesen is.
– Igaz, gyermek vagyok – ismerte el Calis. – Még mindig tanulom hogyan kell egy valamire való eledhelnek viselkednie. – Calis anyjának népe, azaz a tündék, eledheleknek hívták magukat.
Nakor megcsóválta a fejét.
– Néha azt hiszem, hogy a papok, akik nőtlenséget fogadnak, pontosan tudják, hogy milyen fárasztó állandóan társakat keresni az ágyba.
– Az anyám népe egyáltalán nem ilyen – magyarázta Calis. – Ők érzik, hogy ha egymás között kialakul valami, és akkor egyszerűen tudják, hogy a kiszemelt társ tényleg az, akire vártak.
Calis megint a part felé fordította tekintetét, miközben a hajó beért a kis öbölbe, mely Shamata kikötőjéhez vezetett.
– Azt hiszem, ezért vonzódom az emberi örökségemhez, Nakor. Elvandar pompázatos környezete nem nyugtat meg. Az emberi társadalom, ami egy nagy káosz... nos, ez inkább lenyűgöz, mint az otthonom mágikus tisztásai.
– Ki tudja, mi a helyes? – vonta meg a vállát Nakor. – Nem hasonlítasz senkihez, de akárcsak e világ minden férfi- és nőtagja, az örökségedtől függetlenül te döntesz arról, hogy ki akarsz lenni. Ha véget ért nálad ez a „gyermekkor”, ha akarsz, élhetsz egy ideig az anyád népével. Sose felejtsd el viszont, hogy minden ember, akivel találkozol, tanít valamit. Néha azonban évekbe kerül, míg az ember rájön, hogy mit is akart az a bizonyos ember tanítani. – Ezután Nakor is a part felé nézett.
Miközben a hajó a nádas part felé közeledett, kisebb hajókat pillantottak meg. Madarászok vadásztak kacsákra és más vízimadarakra, a halászok pedig szorgosan hajítgatták a hálókat. A folyami hajó lassan siklott a kikötő felé. Nakor és Calis már nem beszélgetett többet a hajón.
Mikor a város zajai felerősödtek, Sho Pi felriadt, és mire a hajó beért a kikötőbe, már ott állt „mestere” és Calis mellett. Lévén a nagyherceg különleges küldötte, Calisnak joga lett volna elsőként elhagyni a hajót, de inkább elsétált a lejárótól, és elengedte a többi utast.
Mikor elhagyták a hajót, Calis szemügyre vette a partot és Shamata kikötőjét. Shamata városát nyolcvan mérföldnyi termőföld és gyümölcsöskert választotta el magától a kikötőtől. A város eredetileg azért épült, hogy helyet adjon a Királyság déli határát védő helyőrségnek, de később a Királyság legnagyobb déli városává nőtte ki magát. Egy csapat katona várt Calisra. A terv szerint nem Shamata városa felé akartak indulni, hanem az Álmok Tengerének partja mellett a folyó felé, mely a Nagy Csillag-tóból folyt a tengerbe. A folyót követve ezután elérhettek a tóhoz, melynek déli partján megtalálhatták Csillagdokk városát. A mágusok közössége Csillagdokk szigetén lakott, szemben a várossal.
A kikötőben mindenfajta koldus, szélhámos, munkás és mozgóárus ólálkodott. A beérkező hajó lehetőséget jelentett; törvényes és törvénytelen tettekre sarkallta az embereket. Nakor elvigyorodott, majd Sho Pihez fordult:
– Vigyázz a tárcádra!
– Nincs tárcám, mester.
Nakor már régen letett arról, hogy meggyőzze a fiatal férfit a mesteri megszólítás szükségtelenségéről, így már rá se hederített.
A lejáró végén egy őrmester fogadta őket, aki Shamata helyőrségének egyenruhájában feszített. Akárcsak az északi határhoz közeli bárók, Shamata helyőrségi parancsnoka közvetlenül a királlyal állt kapcsolatban, így az Álmok Völgyében igencsak hanyagolták az udvari formaságokat. Calis örült, hogy nem kell helyi nemesekkel társalogni. Nyugtázta a férfi tisztelgését, majd így szólt:
– Mi a neved?
– Aziz őrmester, méltóságos uram.
– A rangom kapitány – javította ki Calis. – Három lóra és kíséretre van szükségünk. A Nagy Csillag-tó felé tartunk.
– A galambok már jópár napja megérkeztek, kapitány – mondta az őrmester. – Itt a kikötőben is vannak kisebb helyőrségeink, úgyhogy bőven találhatnak lovat és katonát. A kapitányom meghívta önt a ma esti vacsorára, kapitány.
Calis az égboltra pillantott.
– Nem hiszem, hogy elfogadom a meghívást. Még legalább négy órát lovagolhatunk, a küldetésem pedig rendkívül sürgős. Üzend meg a kapitányodnak, hogy sajnálom! A lovakra és élelemre viszont most van szükségünk. – Miután körbenézett, az egyik ronda fogadóra mutatott. – Ott megtalálsz minket.
– Igenis – nyugtázta az őrmester, majd parancsokat adott az egyik katonájának, aki tisztelgett, és elvágtázott.
– Nem egész egy órára van szükségünk, kapitány. Kíséret, lovak és élelem. Nem lesz gond.
– Jól van – bólintott Calis, majd Sho Pivel és Nakorral a nyomában elindult a parti fogadó felé.
Odabent barátságos környezetre bukkantak; a fogadó nem tartozott a legjobbak közé, de a legrosszabbak közé sem. A part mellett nem számítottak többre: a hely alkalmasnak látszott egy kis várakozásra, pihenésre, de egyikük sem járt volna ide gyakran. Calis rendelt egy kör sört, hogy elüssék az időt a kíséret érkezéséig.
Már a második kör közepe felé jártak, mikor Nakor figyelmét felkeltették a kintről beszűrődő hangok. Sikoly, majd majomszerű huhogás hallatszott, és sokan nevetésre fakadtak. Nakor felállt, és a legközelebbi ablakon kikukucskált.
– Nem látok semmit. Menjünk ki!
– Inkább ne menjünk! – szólt rá Calis, de Nakor már ki is lépett az ajtón. Sho Pi tehetetlenül széttárta karját, majd követte mesterét.
Calis is felállt, és Nakor után eredt, nehogy az apró termetű férfi bajba kerüljön.
Odakint nagy tömeg vett körül egy férfit, aki a földön kuporgott, és lelkesen rágcsált egy birkacsontot. Calis még sosem látott ennyire koszos embert. Kinézetéről és szagáról ítélve évek óta nem mosakodott. A mezőn dolgozó parasztok messze elmaradtak a nagyherceg udvarában megkívánt tisztaságtól, de ez az ember még a földművesek és a kikötői munkások szemében is két lábon járó pöcegödörnek számított.
Fekete haját, melyben ősz tincsek sorakoztak, már belepte a zsír és a kosz. Hajzata a válláig ért, s kirítt belőle a sok megrohadt ételmaradék. Mocskos szakálla fölött már az arca is elfeketedett. Bőre, már ahol látszott a kosztól, napégette barnának tűnt. Olyan szakadt öltözetet viselt, hogy valószínűleg több lyuk volt rajta, mint szövet. A ruha színét senki sem állapíthatta meg, hisz a foszlányai is úgy elmocskolódtak az évek során.
Az egyhangú étkezés miatt teste lesoványodott, és karját, lábát sebek borították.
– Táncolj! – kiáltotta az egyik munkás.
A görnyedt férfi hörögni kezdett, mint egy vadállat, és mikor még páran megismételték a kérést, letette a csontot, és kinyújtotta a kezét.
– Kérem! – könyörgött meglepően szomorú hangon.
– Előbb táncolj! – kiáltotta valaki a tömegben.
A szakadt koldus felállt, és hirtelen vad pörgésbe kezdett. Calis odaállt Nakor mögé, aki feszült figyelemmel tanulmányozta a szerencsétlent. A mozgások halvány emlékeket ébresztettek fel Calisban.
– Mi ez? – kérdezte.
Nakor le sem vette a szemét a koldusról.
– Valami érdekes.
A férfi abbahagyta a táncot, majd a gyengeségtől dülöngélve kinyújtotta a kezét. A tömegből valaki odadobott neki egy félig megevett kenyérszeletet. Az étel a koldus lába előtt ért földet. A férfi azonnal lehajolt érte, és felvette.
– Most pedig munkára fel! – kiáltotta a munkások vezetője, mire a legtöbb kikötői munkás távozott. Páran még ott maradtak, hogy figyeljék a koldust, de aztán ők is szétszéledtek.
Calis odament az egyik bámészkodóhoz, aki helyi lakosnak tűnt.
– Ki ez az ember? – kérdezte tőle.
– Valami őrült – válaszolta az idegen. – Pár hónappal ezelőtt láttam először. Táncol az ételért.
– Honnan került ide? – kérdezte Nakor.
– Senki sem tudja – mondta a városi férfi, majd ő is elment.
Nakor odalépett az összekuporodott koldushoz. Letérdelt elé, és szemügyre vette az arcát. A férfi morogni kezdett, mint egy állat, és elfordult, hogy megvédje a lerágott csontot és a darab kenyeret.
Nakor benyúlt a zsákjába, és előhúzott egy narancsot. Hüvelykujját belemélyesztette a gyümölcsbe, majd lehámozva odanyújtott egy szeletkét a koldusnak. A férfi rámeredt a narancsra; majd kikapta Nakor kezéből, és falni kezdte. Szakálla megtelt a szájából kicsorgó, narancslével.
Sho Pi ekkor ért oda Calishoz és Nakorhoz.
– Ki ez a férfi?
– Nem tudom – állt fel Nakor. – De magunkkal kell vinnünk.
– Miért? – képedt el Calis.
Nakor a morgó koldusra nézett.
– Nem tudom. Valahogy ismerős.
– Micsoda? Ismered? – kérdezte Calis.
Nakor megvakarta az állát.
– Így kinézetre nem ismerős; de a kosz nélkül, talán még azzá válhat. Amúgy nem hiszem, hogy ismerem. De fontos lehet.
– Hogy hogy fontos?
– Nem tudom – vigyorgott Nakor. – Megérzés.
Calist nem győzte meg a válasz, de az évek során Nakor megérzései néha még életet is mentettek, ezért bólintott. A közeledő lovasok hangja a kíséret érkezéséről árulkodott.
– Még rá kell venned, hogy szálljon fel egy lóra.
Nakor ismét megvakarta az állát.
– Hmm, ez trükkös lesz.
Mindenek előtt azonban meg kell fürdetni.
Nakor vigyora még jobban kiszélesedett.
– Ami még trükkösebb lesz.
Erre Calis is elmosolyodott.
– Akkor találd ki, hogy fogod lefürdetni! Ha kell, én ráveszem az őröket, hogy dobják be a tengerbe.
Nakor megfordult, és elgondolkozott a felkínált lehetőségen. A lovasok odaértek Calishoz.

 

Egy szerény fogadóban gyülekeztek a Kereskedők városnegyedében, pár utcányira Krondor szegénynegyedétől. A fogadót Krondor nagyhercegének emberei felügyelték, bár a vendégek közül csak kevesen tudtak erről. A hátsó helyiségben Robert de Loungville osztogatta a parancsokat.
– Duncan, te és William ide! – parancsolta. Roo még sosem látta a William nevű férfit. – Ti elmentek a kis bódéhoz, ami a Gyertyamártó út és a Dulanic utca sarkán áll. Az a férfi, aki ott árulja a sálakat, a Csúfolódók besúgója. A ti dolgotok, hogy ne beszéljen senkivel: Ha kell, üssétek le!
Roo Erikre pillantott, aki csak vállat vont. De Loungville tucatnyi embert szedett össze. Már erősen esteledett, és a legtöbb bolt bezárt, vagy már közel állt a záráshoz. A terv szerint Roonak egy bolthoz kellett menni Erikkel, Jadow-val és de Loungville-lel, és aztán szemközt vele, az utca túloldalán kellett várakoznia. Robert kihangsúlyozta, hogy ha kiadja a parancsot, gyorsan, de nem kapkodva, be kell majd rohanniuk a boltba. Ezt kétszer is elmondta, és Roo tudta, hogy a küldetés eme része valóban fontos.
– Ti, ti és ti – szólt Robert, három csoportra mutatva. A három csapatnak semlegesíteni kellett a Csúfolódók őrszemeit. – Indulhattok a hátsó ajtón!
Pár percig csendben maradt, majd Duncanre és a William nevű férfire mutatott.
– Indulhattok az elülső ajtón!
A két férfi elment, és a következő tíz perc során Robert a többi ügynököt is kiküldte. Mikor már csak négyen maradtak, Roo megtörte a csendet.
– Ki volt ez a rengeteg ember?
– Fogalmazzunk úgy, hogy a nagyhercegnek sok szemre és fülre van szüksége a városban – válaszolta de Loungville.
– Titkos őrség – mondta Jadow.
– Olyasmi – válaszolta de Loungville. – Avery, te vagy itt a leggyorsabb; maradj közel hozzám! Erik, te és Jadow túl nagydarabok vagytok ahhoz, hogy sokáig bujkálni lehetne veletek, úgyhogy maradjatok ott, ahol elhelyezlek titeket, és meg se moccanjatok! Amint kilépünk a fogadóból, nincs semmi beszéd! Kérdés?
Senki sem kérdezett, így de Loungville vezetésével kivonultak a fogadóból. Sietve hagyták maguk mögött az utcákat. Megpróbáltak átlagos polgároknak látszani, akiknek talán sürgős, de jelentéktelen dolguk akadt valahol.
A szegénynegyed szélénél elhaladtak egy bódé mellett. Duncan és a William nevű férfi hevesen, vitatkozott az árussal. Roo gyakorlott szeme azonnal kiszúrta, hogy Duncan, jól álcázva, az árus oldalának szorítja kardját, míg William készen áll lecsapni bárkire, aki közel merészkedne a bódéhoz.
Befordultak pár sarkon, majd de Loungville intett Jadow-nak és Eriknek, mire a két tizedes elrejtőzött egy sötét kapualjban. Robert gyorsan átsétált az utca másik oldalára Rooval. Robert jelzésére Roo a falhoz lapult egy kapualj és egy ablak között, de Loungville pedig a közeli sikátor sarkához helyezkedett. Az épületből kiszűrődő hangokból Roo arra következtetett, hogy odabent egy kereskedő rendezgeti a készletét. Roo ellenállt a kísértésnek, hogy bekukucskáljon az ablakon, és megpróbált pihenő polgárnak látszani. Közben mindenfelé kémlelt, hátha valami gyanúsat vesz észre.
A sötétségből ekkor egy alak lépett elő, nagy köpenybe burkolódzva. Az illető kísérői elrejtőztek a közelben. A köpenyes férfi elsietett Roo mellett, majd megmászta a három lépcsőt, ami az épület bejáratához vezetett fel. Roonak sikerült egy pillantást vetnie a férfi arcára, és leesett az álla. A férfi belépett a boltba, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Segíthetek...? – kérdezte bent valaki.
– Szervusz – vágott közbe egy ismerős hang.
Hosszú csend következett.
– James? – kérdezte végül az első hang.
– Rég nem láttuk már egymást – válaszolta James herceg, Krondor udvarnagya. – Negyven éve már, vagy több?
– Több. – Újból hosszas csend uralkodott a helyiségben, majd a férfi így szólt:
– Feltételezem, hogy az embereid odakint várnak.
– A beszélgetésünket így senki sem fogja megzavarni.
Megint csend lett, majd székeket húztak a padlón.
– Köszönöm – szólt végül James.
– Gondolom, nem ér sokat, ha azzal áltatlak, hogy már rég a jó útra tértem, és csak egyszerű kereskedő vagyok.
– Azt állítasz, amit akarsz, Brian – mondta James. – Harminc évvel ezelőtt a fülembe jutott, hogy egy Lysle Rigger nevű kereskedő érkezett a városba. Akkor kértem meg Aruthát, hogy állítson rád ügynököket, akik mindenhova követnek. Mikor Rillanonban uralkodtam, akkor is kaptam rólad jelentéseket.
– Rigger. Évek óta nem használtam ezt a nevet. Mióta legutoljára találkoztunk... hol is volt az?
– Lytonban – segítette ki James.
– Igen, már emlékszem. Azóta csak párszor használtam.
– Nem baj. – James hallhatóan felsóhajtott. – Beletelt néhány évbe a nagyherceg embereinek, míg minden rejtekhelyedet felfedték, és minden emberedet azonosították, de azután könnyen nyomon lehetett követni téged.
– Akkor jobbak az embereitek, mint hittük. Mindig figyelünk, hogy a Királyság ügynökei ne férkőzhessenek közel.
– Ma estéig megelégedtünk azzal, hogy csak figyelünk. Ne feledd, én is Csúfolódó voltam. Még mindig akadnak páran, akik emlékeznek Sebes Jimmy-re.
– Hogy jön ez ide?
– Meg kell változtatnod a neved és a kinézeted. Ha nem teszed meg, a koldusok és a tolvajok új vezetőt fognak keresni.
Nevetés hallatszott, Roo pedig minden szót magába ivott.
– Az a helyzet, hogy az egész a Csúszómászó butaságaival kezdődött. Ha ő nem próbálja meg átvenni a céhet, akkor sokkal nagyobb rendben folyt volna le a változás, mint amikor az Erényes lett a vezető. Az förtelmes volt.
– Hallottam róla – mondta James. – De nem ezért jöttem ide. Amiért itt vagyok, Lysle, vagy Brian, ha jobban tetszik, az az, hogy mostanában nem tudod féken tartani a céhet. Túl sok kis vakarcs rohangál a városomban, aki elvágja a törvénytisztelő, adófizető polgáraim nyakát. Kis tolvajlás nem nagy dolog egy ilyen városban, mint Krondor, de múlt éjszaka a henteseid lemészároltak egy lovászfiút, két pultoslányt, valamint négy lovat. Mindezt figyelmeztetésképp tették, hogy egy fiatal kereskedő fizessen a védelemért.
– Ez valóban túlkapás – értett egyet a Brian nevű férfi.
– A védelemért elkért ár is az volt – tette hozzá James.
– Ki az a férfi? Majd én elintézem.
– Nem, én intézem el. Ha el akarod kerülni az akasztófát, vagy azt, hogy a saját embereid válasszanak új vezetőt a kihűlt holttested felett, akkor most nagyon figyelj!
Az elkövetkezendő néhány évben Krondor csendes város kell hogy legyen, ahol nincs öldöklés. A városnak virágzónak és gazdagnak kell lennie. Hogy miért, ahhoz most semmi közöd, de hidd el, hogy hosszú távon neked, a bűnöző bandádnak és a város minden más lakójának is ez lesz a legjobb! A cél érdekében meg fogom találni Sam Tannersont és társait, majd mindet felakasztom a nyilvánosság szeme láttára. Te fogsz nekem találni egy szemtanút, aki látta, amint Sam véres késsel hagyja el a Hét Virág fogadót. Szerezz nekem egy becsületes arcú lurkót, akinek hinni lehet! Inkább egy kislány lenne a legjobb. Ő fogja meggyőzni a bírót, hogy Tannerson és társai annyit sem érnek, mint a kötél, amivel felakasztják őket.
Aztán meg fogod mondani a drágalátos, tolvaj bandádnak, hogy túl forró a helyzet az ilyen túlkapásokhoz, és aki folytatja, nem éli meg az akasztását sem. És most nem viccelek, Brian: ha bármelyik gyilkosod átlépi a határt, te bánj el vele helyettem, vagy mindörökre börtönbe záratlak!
– Ezzel már próbálkoztak – szólt a válasz. – De a Csúfolódók még mindig dolgoznak.
Hosszú csend állt be, amit James tört meg.
– Nem felejtettem el, hogy merre kell menni az Anyába. Ha most kiáltok egyet, arra sem lesz időd, hogy a csizmádba rejtett tőrt a kezedbe vegyed; azonnal meghalnál. Egy órán belül letartóztattatom az Éjmestert, a Napmestert pedig kirángattatom az ágyából, hogy őt is le lehessen tartóztatni. Körbevetetem az Anyát, és még napfelkelte előtt bezáratom. Minden egyes tolvajt elkapunk, akit csak az ügynökeink ismernek. Bár nem tudjuk majd mindet összeszedni, sőt talán a felét sem, de épp elegen lesznek a börtönben. Ezek után is lesznek tolvajok és koldusok Krondorban, Brian, de Csúfolódók már nem.
– Eddig ezt miért nem tettétek meg?
– Ez idáig előnyösebbnek bizonyult, ha csak megfigyelés alatt tartalak. De mint mondtam, most megváltozott a helyzet. Azt hiszem, mindketten egyetérthetünk abban, hogy tudom, ki Pillér utódja. Hisz pont az ő boltjában ülök, és vele beszélgetek. Ha megöllek, évekbe telhet, míg megtalálom a Tolvajok Céhének következő vezetőjét.
Hosszú szünet következett, majd James folytatta.
– Ironikusan hangzik, de évekkel ezelőtt csak azért tudtam meg, hogy visszajöttél a városba, mert annyira hasonlítunk egymásra.
Elnyújtott sóhaj érkezett válaszul.
– Ezen én is töprengtem már. Szerinted rokonok vagyunk?
– Erre van egy elméletem – szólt a válasz, amit nem követett magyarázat. – Csak tegyél mindkettőnknek egy szívességet, és tartsd rövid pórázon az állataidat! Néhány szerényebb rablás és betörés még elmegy. Lopkodjatok a kikötőben, és vágjátok át a vámnál dolgozó tiszteket! Még én is tudok nektek pár munkát, amiből szép jutalékot akaszthattok le, de ennek a bűnözési hullámnak vége, akárcsak az öldöklésnek. Ha kell, háborút indítok, érted?
– Nem győztél meg, de gondolkozni fogok rajta.
James felnevetett. Roo érezte a jókedvben rejlő keserűséget.
– Gondolkozni? Nem éppen. Vagy beleegyezel most, ebben a pillanatban, vagy nem jutsz ki innen élve.
– Nem hagysz túl sok választási lehetőséget – csattant a bosszús válasz. A férfi hangjából kitűnt, hogy alig tud uralkodni indulatain.
Roo körbepillantott. A beszélgetés csak pár perce folyt, de úgy érezte, már órák óta hallgatózik. Az utcán semmi különöset sem látott, de tudta, hogy a nagyherceg katonái közül jópár rejtőzik a közelben.
– Meg kell értened – folytatta James –, hogy ha azt mondom, csendes és virágzó városra van szükségem, akkor nem az a célom, hogy a kereskedők megszedjék magukat, és a királyom több adót kaphasson kézhez. Bár ez önmagában is nemes elgondolás, de most a város sorsa függ ettől, és hadd mondjak csak annyit, hogy ha kell, szívesen elintézlek. Akkor megegyeztünk?
– Igen – vágta rá a kereskedő. Az elhatározásába még mindig düh vegyült.
– Akkor hadd szolgáljak pár jó hírrel! – szólt James. Hangja mellett elhúzott szék is nyikorgott. – Miután távozom, tíz percig szabadon hagyjuk az egyik menekülési útvonalad. Arra a folyosóra gondolok, ami a pincéből indul és a csatornahálózatba vezet. Én pontosan tudom, hogy ki vagy te valójában, de az is igaz, hogy ezt senki más nem tudja. Menekülj a másik személyazonosságod leple alá, és ha lehiggadtál, no meg átgondoltad az itt hallottakat, üzenj nekem! Legjobb, ha kiszivárogtatod az utcára, hogy a Bölcs Férfi elmenekült, és Pillér lépett a helyébe. Mondd meg az Éjmesternek és a Napmesternek, hogy ezt azért szivárogtatod ki, hogy a hatóságok azt higgyék, sikerült elkergetniük. Ha holnap este pontban ilyenkor nem kapom meg az üzenetet, arra kell következtetnem, hogy az embereid elárultak vagy nem vetted komolyan a figyelmeztetéseimet. A Csúfolódók mindkét esetben felkészülhetnek a háborúra.
Feszült hallgatás következett. James szólalt meg ismét.
– Jól van. Tudom, a te helyedben én is elgondolkoztam volna, érdemes-e a tőrhöz nyúlni, de gondoltam, hogy nem próbálkozol vele. Egy ostoba ember nem is lehet a Csúfolódók élén.
– Majdnem megtettem.
– Nem élted volna túl; hidd el nekem! Nos, mint mondtam, tíz perced van arra, hogy elmenekülj. Menj az Anyába, és alakítsd ki az új személyazonosságod! Az ügynökeim, akik látásból ismernek, nem tudják, ki vagy valójában. Csak annyit tudnak, hogy egy kereskedő vagy, akit én figyeltetni akarok. Néhányuk arra gyanakszik, hogy Nagy Kesh vagy más politikai ellenség ügynökeként dolgozol. Akik tisztában vannak a hírneveddel, nem tudják, hogy nézel ki. Lelkem mélyén épp eléggé Csúfolódó vagyok ahhoz, hogy ennyi előnyt adjak.
De egy percre se hidd, hogy nem tudlak megtalálni! Bármikor megtalállak, Lysle – mert hogy nekem mindig Lysle maradsz.
– Ezt nem is vitatom, Sebes Jimmy. Csak még egy dolog.
– Mi az?
– Igazak voltak a tetteidről szóló pletykák?
Gunyoros nevetés Hallatszott.
– A fele sem volt igaz, Lysle. A fele sem. Jobb tolvaj voltam, mint hittem, de feleannyira sem tökéletes, mint ahogy azt mondogattam. Mindenesetre olyan dolgokat hajtottam végre, amit más Csúfolódó meg sem próbált.
– Az biztos, a mindenit – szólt a kelletlen válasz. – Nem is kétséges; sose akadt még egy tolvaj, aki egészen az istenverte hercegi rangig vitte. Nem is beszélve arról, hogy a Királyság második legnagyobb hatalmú embere lettél a király után.
– Egyébként hol van Tannerson?
– Valószínűleg egy Sabella nevű bordélyházban bujdokol...
Rootól nem messze de Loungville megfordult, és a sötétbe sziszegett.
– Sabella – súgta oda valakinek, akit Roo eddig még nem is látott.
Az alak elsietett, majd eltűnt a félhomályban.
– Tudom, hol van. Holnap reggelre legyen meg a szemtanú!
– A leányzó meg fog halni, tudod jól. Ha beköpi Tannersont és a társait, akkor már meg is áshatjuk a sírját. Ismered a Csúfolódók törvényeit.
– Szerezz egy fiatal lányt! – mondta James. – Ha csinos és okos, akkor találok neki egy helyet valami távoli városban. Lehetőséget kap, hogy otthagyjon egy bordélyházat, és egy nemesi családnál dolgozhat. Bármi megtörténhet. De legyen fiatal, akibe még nem ivódott bele a bűnözés. – Kis szünetet tartott. – Végül is én tizennégy éves voltam, mikor találkoztam Aruthával, és azóta semmit sem felejtettem el.
– Így igaz, Jimmy, így igaz – helyeselt Lyle.
Az ajtó hirtelen kinyílt, s James herceg tetőtől talpig köpenybe burkolózva, lesietett a lépcsőn. Egy pillanatra megállt Robert mellett.
– Hallottad?
– Igen. Tovább adtam – válaszolta de Loungville, mire Krondor udvarnagya eltűnt az éjszakában. Roo még látta a félhomályban, hogy többen a férfi köré gyűlnek. Az utca nemsokára kiürült.
Roo de Loungville-re pillantott, aki jelezte, hogy várjanak. Tíz perc telt el; ekkor de Loungville a kezét a szájához emelte, és éleset füttyentett. Az mellékutcából egy csapatnyi katona rohant feléjük, Jadow és Erik pedig előugrott az utca túloldaláról. De Loungville a katonákhoz fordult.
– Ti! Be az épületbe! Tartóztassatok le bárkit, aki odabent van! Foglaljatok le minden iratot, majd pecsételjétek le a házat, és senkit se engedjetek ki vagy be!
Aztán Roonak, Jadow-nak és Eriknek még hozzátette:
– Ti velem jöttök.
– Sabella? – érdeklődött Roo.
– Igen. Ha szerencsénk van, Tannerson ellen fog állni a letartóztatáskor.
– Nahát, mennyire felvidult a gondolattól! – ugratta Jadow.
– Már rég nem volt ilyen jó esélyem arra, hogy megöljek valakit – vigyorgott de Loungville.
Csendben a szegénynegyed felé vették az irányt.

 

Roo folyamatosan de Loungville sarkában maradt. Odaértek a Sabellához, ami a háztömb első harmadát foglalta el.
– Az emberek a helyükön vannak? – suttogta de Loungville a sarkon álló egyik katonának.
– Csak önre várnak – szólt a válasz. – Valami mozgást láttam pár perce ott a tetőn, de lehet, hogy csak egy macska volt. Amúgy semmi mozgolódás.
De Loungville bólintott, majd felkiáltott:
– Gyerünk!
Úgy rontottak be a bordélyházba, mintha ellenséges tábort rohantak volna le. Jadow alaposan fejbecsapta a kidobófiút, mielőtt az megállíthatta volna őket. A fickó azonnal térdre rogyott, mikor is Erik újabb ütést mért rá, amitől azonnal elvesztette az eszméletét.
Roo elrohant de Loungville és pár kővé dermedt nő mellett. A lépcsőhöz ért, ahol egy középkorú, nagydarab asszonysággal találta szembe magát. Tőrét rögvest az állának szegezte.
– Tannerson? – kérdezte halkan. Szavaiban izzott a méreg.
A nő elsápadt.
– A lépcső végén, jobbra az első ajtó:
– Ha hazudsz, meghalsz – fenyegette Roo.
A kövér asszony ekkor megpillantotta a felfelé rohanó Jadow-t és Eriket. Most döbbent rá á fenyegetés súlyára.
– Nem, akarom mondani, az első ajtó balra!
Roo már indult is, mögötte de Loungville-lel, aki jelzett Eriknek és Jadow-nak, hogy biztosítsák az alsó szintet. Mikor visszafordult, Roo már a lépcső végén járt. Roo kicsit tétovázott, aztán intett de Loungville-nek, hogy rúgja be az ajtót.
De Loungville megtette. Roo lehajolt, maga elé emelte kardját, és berontott. Az óvatosságra azonban nem volt szükség. Sam Tannerson az ágyban feküdt. Üres szeme a mennyezetre szegeződött, a torkába hasított vágásból pedig ömlött a vér.
– Mi ez? – csattant fel de Loungville, mikor a látvány a szeme elé tárult.
Roo villámgyorsan kinyitotta az ablakot, és kinézett rajta. A nyomok arra utaltak, hogy valaki pár perccel az érkezésük előtt kimászott rajta. Roo megfordult, és nevetni kezdett.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Erik, mikor felért, és ő is bekukucskált.
Roo az ágyon heverő holttestre mutatott.
– Valami szajha kinyírta Tannersont. Fogadni mernék, hogy az aranyamat akarta megszerezni.
De Loungville átkutatta a halott ruháit.
– Sehol egy pénzdarab – jelentette ki.
– A francba! – szitkozódott Roo. – Most meg egy szajhánál van az aranyam.
De Loungville Tannersonra nézett.
– Talán. De legjobb, ha elmegyünk, és ezt máshol beszéljük meg.
Roo bólintott, eltette kardját, majd követte de Loungville-t kifelé a szobából.

 

A lány végignézte, ahogy a férfiak, aki megpróbálták elkapni Tannersont, most elhagyják a fogadót. A földszinten szórakozó pokiírjátékosokat mind kirángatták az épületből. A szomszédos utcákban őrszemek poroszkáltak, akik leskelődőkre vadásztak. A lány biztosra vette, hogy nem látták kiosonni Tannerson szobájából. A kezére pillantott. Azt hitte, remegni fog, de látta, hogy szilárdan markolja a tető ereszét. A sötétben nem láthatták az alant járkáló emberek. A lány még sosem ölt azelőtt, de hát a testvérét sem gyilkolta meg eddig senki. Várakozásával ellentétben vak bosszúvágya nem csökkent Tannerson halálával. Nem volt elégedett, és nem érezte úgy, hogy megfizetett a borzalmakért. Belül még mindig forrongott, hisz testvérét már sosem kaphatta vissza.
A kíváncsiság most felülkerekedett a gondjain, és eltűnődött, vajon kik rontottak be a bordélyházba. Még csak öt perce hagyta el a szobát, mikor meghallotta a férfiak üvöltözését. Becsomagolt ruháit már korábban elrejtette az utca túloldalán álló ház tetején, hogy ne kelljen véres rongyokban menekülnie. Mikor eldöntötte, hogy bosszút áll Betsy-ért, megfogadta, hogy ma este vagy Tannerson, vagy ő holtan fog elterülni abban a szobában.
A Sabellába nem volt nehéz bejutni; a szajhát könnyen lefizette, hogy tájékoztassa Tannersont: egy különleges valaki várja a szobában. A szajha szinte azonnal belement; a felajánlott aranyat – amiből persze nem kellett jutalékot leadni a Sabellának – mindenfajta gyanakvás nélkül fogadta el. Félelmében pedig ezután sem fog beszélni.
A menekülés első pillanataiban a rettegés majdnem úrrá lett a lányon. Mikor elért a másik tetőre, öt percig dermedten kuporgott. Tannerson vére teljesen elborította, de végre levehette a szennyes ruhadarabokat. Ekkor hallotta, hogy az utcán emberek járkálnak. Ijedtségében nem mert tovább menekülni. Várakozás közben fáradtság szállt a testére, amitől el is bóbiskolt – egy percre vagy egy órára, nem is tudta. A bordélyház lerohanására viszont felriadt a félálomból A kimerültség helyébe rettegés lépett; ha azokat a férfiakat az Éjmester küldte, talán meglátták és azonosították. A nagyherceg őrsége elől menekülni egészen más, mint a Csúfolódók elől. Utóbbi esetben csak annyit tehetett volna, hogy elhagyja a várost, elbujdosik LaMutba vagy a Kesh Birodalomba.
Kúszni kezdett a tetőn, míg meg nem találta a kötelet, amit szintén korábban rejtett el ott. A zsákot, amely nemrég még a tiszta nadrágját, ingét, mellényét, tőrét és csizmáját rejtette magában, most odébb hajította – benne a véres késsel, inggel és nadrággal. Átkukucskált az eresz felett.
A hátvédet alkotó két férfi is elindult a sötétségben. A lány egy másik sarokhoz mászott, ahonnan jól látta, hogy mások is elindultak arra, amerre a bordélyházat lerohanók. A leányzó összekuporodott, és gondolkozni kezdett. Egyik férfi sem tűnt ismerősnek a számára. Ha Csúfolódók lettek volna, legalább egyet felismer közülük. Kétségtelen, hogy a Sabellába a nagyherceg emberei hatoltak be, hisz ki más tudott volna ilyen szervezett, csendben dolgozó csapattal előállni. A csapat emberei úgy bukkantak fel és tűntek el az éj leple alatt, mint a Tolvajok Céhének legjobbjai. Krondor hercegének különleges ügynökei, titkosrendőrei lehettek azok.
– De mit akartak Tannersontól és a bitang bandájától? – tűnődött a lány. Nem számított tapasztaltnak, de okos volt, intelligens és kíváncsi. Felmérte a következő háztető távolságát, majd elhátrált, nekifutott és ügyesen átszökellt. Folytatta útját a „Tolvajok Országútján”, szorosan a férfiak nyomában. Egy háztömb múlva észrevette, hogy lemaradt. Gyorsan keresett egy ereszcsövet, amin lemászott.
A késői órában az utca üresen, sötéten tátongott. A lánynak az árnyékban kellett maradnia, nehogy valaki felfigyeljen rá. Kétszer meg is történt, hogy őröket vett észre, akik hátramaradtak a többiektől. Ilyenkor elbújt, és megvárta, míg a lemaradt hátvédek is elhaladnak mellette.
Pirkadat előtt egy órával elvesztette szem elől az utolsó embert is, de már biztosan tudta, hova tartanak: a nagyherceg palotájába.
A férfiak kerülőutat választottak, és gondoskodni próbáltak arról is, hogy ne tudják őket követni. De a lány nyugodtan haladt utánuk, és most már tisztán látta, hogy a palota az úti céljuk.
Megállt, és körülnézett. Az utcán egyáltalán nem látott életet, de gyomra összeszorult, és azt kívánta, bárcsak ne lett volna annyira kíváncsi. A kimerültség megint rárontott, de már két órája sem maradt arra, hogy a Napmesternél jelentkezzen. Nem mert elaludni, mert tudta, hogy nem ébredne fel időben. Ha nagy ritkán kihagyott egy napot, és nem ment a piacra lopni, csak jól leszidták vagy megpofozták. Most viszont ezt nem tehette meg. Tannerson meggyilkolásának másnapján nem. Egyáltalán nem hívhatta fel magára a figyelmet.
Tannerson kegyetlen ember volt, akinek nem sok barátja akadt, de annyi szövetségest szerzett, hogy egészen fontos bűnöző lett. A Csúfolódók azon tagjai közé tartozott, akiket kemény módszereik miatt bunyósoknak hívtak – rendszerint fegyveres rablásban, kínzásban, fegyveres biztosításban utaztak, ellentétben a koldusokkal és a kisebb stílű tolvajokkal. A Bölcs Férfi és hadnagyai, a Napmester és az Éjmester, nem szóltak bele Tannerson és társai dolgaiba, mivel hasznot hajtottak. Az elmúlt esztendőben például kétszer annyi pénzt kapott a céh az áruk és a testi épség védelmezéséért, hisz Tannerson számos kereskedőt rettegésben tartott a kikötőben és a szegénynegyedben.
De a leány úgy gondolta, ha megfelelően előadja a történetet, miszerint embereket követett a palotáig, talán elvonja a gyanút önmagáról. A Bölcs Férfi így majd a nagyherceg titkosrendőrségével fog hadakozni, nem pedig egy szerencsétlen, zsebes lánnyal. Talán még azt is elhiszi majd, hogy a nagyherceg emberei végeztek Tannersonnal.
Az érzelmek és a fizikai fáradtság eltompította érzékeit. Későn vette észre, hogy valaki a közelébe lopódzott. Menekülni próbált.
Erős férfikéz ragadta meg a csuklóját, miközben védekezésül előrántottá tőrét. A mozgását egy másik kéz állította meg. Ekkor felnézett, és felcsillant a férfi kék szeme. Messze a legerősebb ember volt, akivel a lány valaha találkozott. Lehetetlennek tűnt kikerülni a szorításából. Ráadásul gyors volt; a lány ágyékon próbálta rúgni, de a férfi elfordult, így a rúgás kőkemény combizmokban landolt.
Mások is közeledtek. A kora reggeli homályban a lány egy csapatnyi, veszélyes kinézetű alakot látott maga körül. Az egyik alacsony, kopaszodó fejű szemügyre vette a zsákmányt.
– Nahát, mit fogtunk? – kérdezte, majd kicsavarta a tőrt a lány lefogott kezéből.
– Ő volt, aki követett minket – szólt egy másik, akinek alig lehetett látni az arcát.
– Ki vagy, te lány? – kérdezte Robert de Loungville.
– Úgy látom, vér van a kezén – jelentette ki a nagydarab férfi, aki lefogta.
A lámpás apró ablakait kinyitották, mire a hirtelen világosságban a lány tisztán kivehette a körülötte lévő emberek arcát. Amelyik lefogva tartotta, alig tűnt idősebbnek egy kisfiúnál; nagyjából olyan korú lehetett, mint ő maga. Bár a karja legalább akkora volt, mint egy átlagos ember combja, az ábrázata azért gyermeki maradt. A tekintete viszont nem ígért túl sok jót.
Az alacsonyabb, aki minden bizonnyal a vezető szerepét töltötte be, most helyeslően bólogatott.
– Éles a szemed, Erik: Megpróbálta letörölni, de víz nélkül nem ment.
Aztán egy arrébb álldogáló társához fordult.
– Menjetek vissza a Sabellába, és kutassátok át a környék háztetőit és sikátorait! Szerintem rátaláltok a fegyverre és a ruhára, amit Tannerson meggyilkolásakor viselt. Arra biztos nem volt ideje, hogy bedobja a tengerbe, és utolérjen minket.
Egy másik, még a vezetőnél is alacsonyabb férfi ekkor odafurakodott a lány közelébe, és farkasszemet nézett vele. Fiatalnak tűnt, de igencsak véznának is.
– Mit csináltál az aranyammal? – őrjöngött Roo.
A lány válaszul arcul köpte, mire de Loungville-nek kellett visszafognia Root, hogy ne üsse meg.
– Már pirkad, és eléggé nyilvános ez a hely – jelentette ki az őrmester, ingerülten suttogva. – Hozd a palotába, Erik! Majd ott kikérdezzük.
A lány ekkor úgy döntött, itt a cselekvés ideje. Torka szakadtából üvölteni kezdett, hátha a fiatal, erős fiú megdöbben, és enged annyira a szorításon, hogy ki tudjon szabadulni. A terv nem működött; húsos tenyér feszült a szájára. Az alacsony vezető rögtön kifakadt.
– Ha még egyszer ki mered nyitni a szádat, megbotoztatlak, hogy ne tudj még nyögdécselni se! Nincs okom arra, hogy kesztyűs kézzel bánjak veled.
A leány tisztában volt vele, hogy ez nem csak üres fenyegetés. De mikor az egyik emeleti ablak redőnye felszaladt, és két legény bámult ki rajta, tudta, hogy elérte célját. Mielőtt még beérne a palotába, a Napmester már tudni is fog arról, hogy a Kitty nevezetű tolvajt elkapták a nagyherceg ügynökei. Legalább elfogadható kifogással szolgálhat majd, hogy miért nem jelent meg reggel az Anyában.
Miközben az Erik névre hallgató fiatalember végighurcolta az utcán, a leány eltűnődött, vajon visszatérhet-e valaha az Anyába, hogy mindent megmagyarázzon.

 

Mikor a palotához értek; a férfiak jobb kedvre derültek, kivéve Root, aki még mindig gyanakvó tekintettel méregette a lányt.
Egy kis kapun át léptek a palotába. Két éber őr mellett haladtak el, akik csendben szemlélték a menetet. Falra erősített fáklyákkal megvilágított folyosón mentek végig, és végül egy hosszú lépcsőhöz értek, ami az épület pincéjébe vezetett. A kísérők közül páran dolgukra mentek, így csak de Loungville, Erik, Roo, Duncan és Jadow maradt a lánnyal.
Erik betuszkolta a tolvajt a vallatócellába, majd elengedte a karját. A falakon bilincsek csüngtek, és ha a lány megvizsgálja, bizonyára látta volna, hogy a vas már megrozsdásodott az idők során. Ehelyett megpördült, mint egy csapdába esett állat, és összegörnyedt, mintha támadást várna.
– Kemény leány, he? – szólt de Loungville.
– Hol van az aranyam? – horkant fel Roo.
– Milyen aranyad? – vágott vissza a lány.
De Loungville előrelépett.
– Elég ebből! – kiáltotta, majd farkasszemet nézett a tolvajjal. – Mi a neved?
– Úgy hívtok, ahogy akartok – csattant fel a lány. – Nem érdekel.
– Elég sok gondot okoztál nekünk, te leány – jelentette ki de Loungville, majd intett Jadow-nak, aki hozott egy zsámolyt. Az őrmester helyet foglalt. – Fáradt vagyok. Hosszú éjszaka áll mögöttünk, és sok minden történt, ami nem tetszik. Ilyen például az is, hogy te meggyilkoltad azt a férfit, akit nekem holnap kellett volna felakasztanom. Nem tudod, gyermekem, mibe keveredtél Tannersonnal, de szükségem volt rá, hogy nyilvánosan fellógassam.
A társaira pillantott, aki a cella falának dőlve pihentek.
– Valakit fel kell lógatnunk – mondta.
– Ahhoz férfiruhát kell rá adnunk, és le kell vágnunk a haját – magyarázta Jadow.
Ha meg is ijedt, a lány kiválóan leplezte félelmét. Csendben méregette a férfiakat, mintha meg akarná jegyezni a vonásaikat egy későbbi hosszúhoz.
– Megölte a testvéremet – szólalt meg végül.
– Ki volt a testvéred? – érdeklődött de Loungville.
– Pultoslány volt... akarom mondani szajha a Hét Virágban. Betsynek hívták.
Roo elvörösödött. Hirtelen megvilágosodott előtte a hasonlóság, bár ez a lány sokkal csinosabbnak tűnt, mint a testvére. De Roo meghitt viszonyba került Betsy-vel, és meglepődött az érzelmein. Kínosan érezte magát, és nem akarta, hogy a lány megtudja: ő volt az a férfi, akivel Betsy ágyba bújt a halála éjszakáján.
– Mi a neved? – kérdezte ismét de Loungville.
– Katherine – szólt valaki mögöttük. Roo hátranézett; James herceg állt a cella ajtajában. – Zsebes.
A herceg ezután de Loungville mellé lépett, és szemügyre vette a lány arcát.
– Kitty-nek hívnak, nemde?
A lány bólintott. Félt a férfiaktól, hisz kemény embereknek látszottak, de hétköznapi ruhát hordtak. Ez az ember azonban nemes módjára öltözködött, és beszédéből érezhető volt, hogy nem tűr ellentmondást.
– Ismertem a nagyanyádat – szólt James.
Kitty zavartnak tűnt, majd leesett az álla, és elsápadt.
– Istenem, maga az a nyavalyás herceg, ugye?
James bólintott, majd de Loungville-hez fordult.
– Hogy akadt a horgotokra ez a halacska?
De Loungville elmagyarázta, miként vette észre az ereszről lefelé mászó lányt az egyik hátvéd, és miként állítottak neki csapdát.
– Eriket otthagytuk az árnyékban, hogy elkapja – fejezte be. Felállt, és jelezte, hogy a herceg üljön a helyére.
James leült, majd nyugodtan így szólt:
– Legjobb, ha pontosan elmondod, mi történt, lányom.
Kitty mesélt arról, hogy megtudta, Tannerson és bunyós barátai ölték meg a testvérét. Elmondta, miként csalta a szobába. A lámpást kioltotta, és az ágyon feküdt, amíg Tannerson be nem lépett. A férfi nem sejtett semmit, látván a csinos lányt, és mikor rámászott, csak akkor érezte a torkába fúródó tőrt.
Kitty kiugrott az ágyból, mire Tannerson rárogyott. Aztán megpróbálta a lehető legjobban letörölni magáról a vért, és kimászott az ablakon.
Roo közbevágott.
– Vettél el tőle aranyat?
– Nem is volt erszénye – szólt a válasz. – Legalábbis, azt hiszem. Nem is kerestem.
Roo nagyot káromkodott.
– Valaki meghallotta, hogy menekülsz, benézett, meglátta a vért, és elvitte az aranyat.
– Akkor hogy lehetett zárva az ajtó? – kérdezte de Loungville.
James herceg azonnal tudta a választ.
– Gyakran előfordul, hogy azok a zárak nem is olyan biztonságosak. Csak meg kell találni egy rejtett kallantyút, és máris kinyílik. Valószínűleg valamelyik alkalmazottnál van az aranyad, Roo. Tudták, hogyan kell beállítani a pecket, hogy mikor becsukják az ajtót, a retesz elhúzódjon. Ha öt perccel előbb érkezel, tán még rajta is kaphattad volna a tolvajt. Most már késő. A tolvajt nyársra húzhatjuk, megsüthetjük, de akkor sem találnánk meg a pénzt.
Roo megint szitkokat szórt.
James indulni készült.
– Gondot jelentesz a számunkra, Kitty. Megállapodtam a Bölcs Férfival arról, hogyan szabadulunk meg Tannersontól és barátaitól. Te most az egészet összekuszáltad. – Megvakarta az állát. – Nos, pályafutásod a Csúfolódóknál véget ért.
– Mit fogok csinálni? – kérdezte a lány remegő hangon.
– Munkát adunk neked – válaszolta James, majd felállt, és de Loungville-hez fordult:
– Női ügynökökre van szükségünk, Bobby. De tartsd rövid pórázon egy ideig! Ha megbízhatatlannak bizonyul, megölhetjük.
Távozott, de Loungville pedig intett a többieknek, és mind elindultak kifelé. Mikor az őrmester Kitty mellé ért, megfogta az állát.
– A sok kosz szép orcát rejt – jegyezte meg.
– Szórakozásra vágysz, igaz? – kérdezte a lány dacos csillogással a szemében.
– Mi van, ha igen? – kérdezte halkan de Loungville. Magához húzta a lány arcát, és gyorsan egy csókot nyomott rá. Szemét viszont nem csukta be, csak folyamatosan a lányt figyelte.
Kitty arrébb tuszkolta magától a férfit.
– Nem te vagy az első durva ember, aki rám mászik mondta közömbösen. – Már fiatalon átestem az első kalandon, és egyáltalán nem izgat a dolog. Ha megdug egy férfi, az teljesen olyan, mintha egy másik dugna meg. Nem érdekel.
Hátralépett, és levette a mellényét. Aztán kigombolta tunikáját, amit csizmájával és nadrágjával egyetemben levetett.
De Loungville az ajtóban várakozó Erikhez és Roohoz fordult, majd intett nekik, hogy távozhatnak. Egy pillanat erejéig szemügyre vette a lányt. Karcsú teste volt, kis melle, keskeny csípője. Egészen jó alakkal dicsekedhetett. Az őrmester szemügyre vette a hosszú nyakat, majd belenézett a nagy szemekbe.
– Igen, elég csinos vagy – mondta, és már sarkon is fordult. – Öltözz fel! Majd küldök le valami ennivalót. Pihenj egy kicsit, és még ma beszélni fogunk. És ne feledd: most nekem dolgozol, és ha kell, boldogan elvágom a nyakad, miközben ágyba viszlek!
Vissza sem nézett, mikor kisétált a cellából. Az ajtót becsukta, és kulcsra zárta. Aztán a kint várakozó Erikhez és Jadow-hoz fordult.
– Menjetek vissza a kaszárnyába, és aludjatok egy kicsit! Pár óra múlva szükség lesz rátok. Most, hogy a Bölcs Férfi elmenekül és Tannersont meggyilkolták, nemsokára nagy nyüzsgés lesz a városban.
Mikor a két tizedes távozott, már csak Duncan és Roo maradt vele.
– Ti meg mihez kezdetek?
Roo Duncanre pillantott, aki megvonta a vállát.
– Munkát kell találnunk – válaszolta Roo.
– Még mindig áll a munkaajánlatom – vigyorgott de Loungville.
– Köszönet, de ha hagyom, hogy ez a kis kudarc megállítson, milyen kereskedő lesz belőlem?
– Igazad van – ismerte el Robert. – Gondolom, kitaláltok. Ha akartok, bekaphattok pár falatot az ebédlőben; vendégeim vagytok egy forró ételre.
Elindult, majd visszaszólt.
– De ha meggondoljátok magatokat, tudjátok, merre találtok.
Duncan megvárta, míg de Loungville hallótávolságon kívül ér, majd megkérdezte:
– Most mihez kezdünk?
Roo hosszan, hangosan sóhajtott.
– Fogalmam sincs. – Elindult a katonai étkezde felé. – De ha már munkát kell keresnünk, tömjük meg a hasunkat!

 

 

6.
Barret

Roo félreugrott.
A pincér is ügyesen elhajolt, nehogy összeütközzön a Barret kávéház konyhájába törtető fiúval. Roo letette a tálcát, és kiabálva felsorolta a rendelést. A konyhában uralkodó fejetlenség egyenes ellentétben állt a nyilvános kávéház és az emelet magánterületeinek nyugalmával. A nagy tölgyfa ajtók elszigetelték a zajokat, így a kereskedők és más üzletemberek zavartalanul susmoghattak a pénzek sorsáról.
Roo már egy hete keresett munkát, mikor eszébe jutott a Barret. A kereskedőkonszernek vezetői megvetéssel tekintettek a rosszul öltözött ex-katonára. Senki sem akart társat befogadni úgy, hogy ne tartott volna igényt egy hatalmas aranymennyiségre. A kemény munka, a kitartás, éleslátás és a hűség ígérete sokkal kevesebbet jelentett ezeknek az embereknek, mint maga a pénz.
A legtöbb kereskedő a saját fiát alkalmazta, és tele volt inasokkal. Legfeljebb testőröket vagy szolgát akartak felfogadni. Roo már majdnem feladta, mikor eszébe jutott a fiatal pincér a Barretből. A fiút Jasonnek hívták, és ő ajánlotta nekik a városi kapunál dolgozó lókereskedőt.
Roo visszament a kávéházba, ahol megtalálta a pincérek főnökét. Neki megemlítette Jason nevét. A Barret vezetője, név szerint Hoen, röviden elbeszélgetett Sebastian Lenderrel, mielőtt próbaidős pincérnek felfogadta Root.
Jasonnel az oldalán Roo gyorsan beletanult a munkába. Roo megkedvelte Jasont, aki egy kereskedő legkisebb fia volt, és a város egy másik részében lakott. McKeller, a főpincér, azt mondta Jasonnek, hogy „tanítsd meg a fiúcskát a szakma fortélyaira”. Roonak nem tetszett a „fiúcska” megszólítás, de McKeller korát figyelembe véve, nem is tűnt ez annyira butaságnak. Még James herceg is fiúcskának tűnt volna McKeller mellett.
Jason nyugodtan képezte Root, és nem feltételezte, hogy barátja ostoba csak azért, mert nem ismeri a kávéházi életet. Roo sok időt töltött Erik családjának fogadójában, az Örvös Tyúkban, ami sokat segített a konyhai munkában és a vendégek kiszolgálásában.
De Roo sok mindent nem tudott megszokni a Barretban. Mindenek előtt esküt kellett tennie Sung, a Tisztaság Istennőjének templomából vett ereklye segítségével. Meg kellett ígérnie, hogy sosem fogja továbbadni, amit a vendégek beszélgetéséből hall. Ezek után ráadták az előírt egyenruhát – tunikát, nadrágot, kötényt és csizmát. Az ő ruháját túlságosan viseltesnek tartották. Később tájékoztatták, hogy az egyenruha árát a fizetéséből vonják le. A konyhába is bevitték, ahol megismertették a kávék és teák széles választékával. Számos péksüteményt látott, amit a Barret törzsvendégei előszeretettel fogyasztottak reggelire, ebédre és vacsorára.
Roo megpróbált mindent az agyába vésni, és bizton remélte, hogy idővel mindent elsajátíthat. Mikor tetőpontjára hágott a forgalom, a kávéház szervezett káosza leginkább csatára emlékeztette Root. A rendelések csak úgy záporoztak a pincérektől, akiknek pontosan emlékezniük kellett arra, hogy mit kell kivinniük, melyik asztaltól rendeltek, és kinek melyik ételt vagy italt kell felszolgálni. A legsűrűbben kávét rendeltek, esetleg lekváros roládot, de néha bizony egy egész reggelihez vagy ebédhez szottyant kedvük a vendégeknek. Vacsorát nem sokan fogyasztottak a Barretban, mivel a legtöbb kereskedő inkább otthon evett a családdal, de a délutáni üzletelés néha elhúzódott, és a pincéreknek, szakácsoknak még két-három órával naplemente után is dolgozniuk kellett. Addig sürgölődtek, amíg az utolsó vendég el nem hagyta a kávézót. A Barretnál ez már hagyománynak számított: az ajtó addig maradt nyitva, míg a legutolsó vendég nem távozott. Az évek során, főleg a Királyságot sújtó gazdasági válság idején, előfordult, hogy éjjel-nappal nyitva tartottak. A személyzet akkor alig aludt, és egész nap szolgálta a földszinten összegyűlt, idegeskedő nemeseket és kereskedőket.
– Készen áll a rendelésed! – szólt a szakács.
Roo felvette a tálcát a pultról, ellenőrizte, hogy mindent megkapott-e, aztán elindult az ajtó felé. Kicsit kivárt, mert az ajtó még enyhén lengett. Bizonyára az előző pincér ment ki rajta, de gyakran előfordult, hogy valamelyik őrült elfelejtette, melyik ajtó a kijárat. Mindig tarts jobbra!, mondták sokan. Jason elmagyarázta, hogy a legnagyobb gondot azok a vendégek okozzák, akik összetévesztik a konyahajtót az illemhely vagy a hátsó kijárat ajtajával. Az összeütközést minden áron kerülni kellett, hisz hangos volt, és a vendég rendszerint eldobhatta a ruháját a kávéfoltok miatt.
Mikor az ajtóhoz ért, Roo megfordult és kihátrált, mintha évek óta pincérként dolgozott volna. Aztán kecsesen besétált a kávézóba. Csak reflexének köszönhette, hogy nem rohant bele az egyik vendég, akinek sietős dolga akadt.
– Elnézést, uram! – csicseregte Roo, miközben azt gondolta: – Nézz, a lábad elé, tökkelütött!
A bocsánatkérés mellé még megeresztett egy mosolyt.
Jason számtalan alkalommal belé sulykolta, hogy a Barret nem sokat fizet egy pincérnek, de a borravaló igen tetemes összegekre rúghat. Gyors, hatékony, udvarias és derűs kiszolgálással egy nap alatt meg lehetett keresni az egyheti bért, persze ha jó forgalmat könyvelt el a kávéház. Alkalmasint az is előfordult, hogy egyetlen asztal annyi borravalót hozott, hogy a pincér még be is tudott fektetni valamelyik konszernnél.
Roo, a személyzet legfrissebb tagja pontosan ezért kapta a földszinti kávézó legszegényesebb részét. Vágyakozva tekintett fel az erkélyre, ahol üzletemberek, alkuszok és társaságok gyülekeztek. Sok, eszes fiú odafent úgy kezdte, hogy pincérként szolgált a Barretban. Eme pálya természetesen nem kecsegtetett olyan gyors felemelkedéssel, mint például a távoli tájakon való üzletelés, de az eredménye legalább annyira gyümölcsöző volt.
Roo biztos mozdulatokkal helyezte vendégei elé az ételeket, italokat. Az üzletemberek észre sem vették a munkáját, csak folytatták a társalgást. A fiú annyit hallott, hogy nem üzletről, hanem az egyik társuk feleségének házasságon kívüli kalandjairól beszélgetnek. A tálcájára egy rézpénzt helyeztek, ami több volt, mint a kávék és roládok ára. Rio bólintott, majd távozott az asztaltól.
Átsétált saját terültén, és udvariasan kérdezősködött, hogy hozhat-e valamit vendégeinek. A sor végére ért, és mivel nem vett fel rendelést, csendben letáborozott egy jól látható helyen, hogy ha valaki rendelni szeretne, azonnal a rendelkezésére tudjon állni.
Kis pihenőt élvezhetett most, így körbepillantott a helyiségben. Arcokat, neveket vésett a fejébe, mert érezte, hogy e tudás később még hasznos lehet. A másik oldalról egy alak intett neki. Roo felismerte az egyik pincért, Kurtöt. Magas, pökhendi fiú volt, aki testi fenyítéseivel a legtöbb fiatal pincért rettegésben tartotta. Ugyanakkor talpnyaló volt, és meggyőzte Hoent és McKellert arról, hogy kiváló, hozzáértő felszolgáló, pedig igazából egyik sem volt jellemző rá. A piszkos munkákat rásózta a fiatalabbakra, míg ő rendre kerülte a munkát. Roo már sokat tűnődött, vajon hogyan sikerült egy ekkora fajankónak ilyen állást szerezni a Barretban.
Ügyet sem vetett a jelzésre, mire Kurt odasétált hozzá. Menet közben erőltetetten mosolygott a kuncsaftokra. Roo úgy látta, egész jóképű fiú lett volna, ha nincs az a gonoszság a mosolyában és a szemében.
– Intettem neked – mormogta mérgesen.
– Észrevettem – válaszolta Roo, de nem vette le a szemét vendégeiről.
– Akkor miért nem jöttél oda? – kérdezte Kurt, miközben minden erejével megpróbált veszélyesnek látszani.
– Nem te adsz nekem fizetést – vágott vissza Roo, és közelebb húzódott ahhoz a férfihez, aki az imént egy rézpénzzel ajándékozta meg. Készségesen utántöltötte a félig kiürült csészét. A két üzletember rá se hederített.
Kurt megragadta Roo karját, aki lenézett a nagydarab pincér kézfejére.
– Azt javaslom, ne érj hozzám még egyszer.
Kurt szinte hörögve fakadt ki.
– És mi van akkor, ha mégis hozzád érek?
– Nem szívesen akarnál abba belekóstolni felelte Roo nyugodtan.
– Nálad erősebb férfiakat szoktam reggelizni – vicsorgott Kurt.
– Nem is kétlem – vágott vissza Roo. – De engem nem érdekel a szerelmi életed.
Aztán csendesebben folytatta.
– Most pedig vedd le rólam a kezed!
Kurt elengedte a karját.
– Nem éri meg, hogy a munkahelyemen jelenetet rendezzek miattad. De ne hidd, hogy ezzel megúsztad a dolgot!
– Minden nap itt leszek, hogy emlékeztethesselek – mondta Roo. – Egyébként miért akartad, hogy odamenjek?
– Váltás van. Te vagy az ajtónál.
Roo egy pillantást vetett a csicsás időmérőre, mely a mennyezetről csüngött alá. A műszer vízzel működött, és Keshben készítették; kék színű folyadék emelkedett az átlátszó, jelzésekkel ellátott csőben. Két tartályból csöpögött belé a víz, és mint a frissen felvett pincérnek, Roonak jutott a feladat, hogy hajnalban megfordítsa a szerkezetet. Ekkora második tartályból kezdett csöpögni a víz, így az időjelző mindig pontos maradt. Roo sosem értette, miért akarták ezek az üzletemberek mindig tudni a pontos időt, de az óra lenyűgözte. Hihetetlennek tűnt, hogy egyetlen pillantással ő maga is bármikor leolvashatja az időt.
– Hogyhogy most váltunk? – kérdezte a konyha felé indulva. – Egy óra múlva lenne esedékes.
– Esik az eső – felelté Kurt elégedett mosollyal. Homloka elől elsimította fekete hajtincseit, és magához vette a tálcáját. – Mindig az új fiúnak kell feltörölnie a sarat.
– Jogos – állapította meg Roo, bár magában úgy érezte, egyáltalán nem az. De nem adhatta meg Kurtnek azt az örömöt, hogy elcsüggedni lássa a váltás miatt. Tálcáját és törlőrongyát a számára kijelölt polcon hagyta, aztán kisétált a nagy konyhaajtón, és egyenesen a bejárathoz sietett.
Jason már várt rá. Odakint trópusi vihar tombolt, ami valószínűleg Keshből érkezett a Keserű-tengeren keresztül. A nagyherceg városára meleg eső zúdult.
A sarokban nagy rakás rongy állt.
– Megpróbáljuk tisztán tartani a korlát előtti részt – magyarázta Jason –, hogy ne kelljen feltörölni az egész kávéház padlózatát.
Roo bólintott. Jason odadobott neki egy rongyot, és letérdelt, hogy a bejáratnál feltörölje az esőtől felverődő sárdarabokat. Roo utánozta a mozdulatokat a számára kijelölt ajtónál. Tudta, hogy hosszú, fárasztó délelőtt áll előtte.
Már negyedszer mosták fel a bejáratot, mikor egy nagy hintó kanyarodott be a Barret sarkán. Elég gyorsan hajtott, így sok sarat vert fel a bejárathoz. Roo gyorsan letérdelt, hogy a lehető legtöbb mocskot eltávolítsa a fapadlóról. Az eső tovább zuhogott, és állandóan bepiszkította az utcához közeli padlódeszkákat, de az előtér nagy része tiszta maradt.
Jason újabb rongyot hajított oda Roonak.
– Tessék!
– Köszi – kapta el a rongyot Roo. – Elég hiábavalónak tűnik ez a munka.
A nyitott ajtó felé biccentett, ahol az eső egyre csak erősödött. A megszokott tavaszi vihar ért oda hozzájuk a Keserű-tengerről, ami több napos állandó záport jelentett. Az utcák sártengerré torzultak, és a Barretba érkező vendégek csak halmozták a sötétbarna folyadékot az előtérben.
– Gondolj bele, hogy nézne ki, ha nem dolgoznánk rajta! – javasolta Jason.
– A sár elleni harcon kívül még mi a dolgunk? – érdeklődött Roo.
– A vendégeket bekísérjük. Ha egy szekér a te oldaladon áll meg, meg kell nézned, a kocsison kívül van e más szolga. Ha nincs, neked kell kinyitni a hintó ajtaját. Ha lehajtható lépcsője van, akkor azt is le kell hajtani. Ha nincs lépcsője, vidd oda azt a ládát az ajtóhoz! – Az előtér sarkában lévő, kis faládára mutatott, melyet erre a célra használtak. Néhány koszos törülköző mellett állt.
Egy hintó ért a bejárathoz. Roo Jasonra pillantott, aki bólintott. Nem láttak szolgát, mivel bérelt hintó volt. A lehajtható lépcsőnek sem lehetett látni a nyomát. Roo felkapta a ládát, és ügyet sem vetve az esőre a hintóhoz sétált, amelynek ajtajához letette a faládát. Ezután elfordította a kilincset, ahogy tanították neki. Kitárta az ajtót, majd várt. Egy idős úriember lépett ki a hintóból, majd felsietett a két lépcsőfokon a kávéházba.
Roo magához vette a ládát, a hintó pedig már gördült is tova. A bejárathoz érve még hallotta, hogy McKeller üdvözli a törzsvendéget:
– Jó reggelt, Mr. Esterbrook!
Jason már törölte is a sarat Mr. Esterbrook csizmájáról, Roo pedig visszatette a ládát a fém tartóba, mely nem engedte kifolyni a vizet. Aztán fogott egy rongyot. A vendég ekkor már eltűnt a Barret szentélyében.
– Ő Jacob Esterbrook volt? – érdeklődött Roo.
Jason bólintott.
– Ismered?
– A kocsijait igen. Elég sok jár Hollófalván keresztül.
– Ő Krondor egyik leggazdagabb embere – suttogta Jason, miközben végeztek a padló törölgetésével. – A lánya pedig csodálatos.
– Miért csodálatos? – kérdezte Roo, eltéve a sáros rongyot.
Jason közepesen magas, enyhén szeplős, barna hajú fiatalember volt. Roo nem látott semmi különlegeset rajta, de a pincér arckifejezése most szinte álmodozóvá vált.
– Mit is mondhatnék? Ő a leggyönyörűbb lány, akivel valaha találkoztam.
– Szerelmes vagy belé? – vigyorgott Roo.
Jason elpirult, amin Roo jól szórakozott, de nem gúnyolta ki érte.
– Nem. De ha találnék egy nőt, aki szemet vetne rám, és így nézne ki, akkor életem végéig hűbért fizetnék Ruthiának – a szerencse istennőjének. Biztosan valami gazdaghoz vagy nemeshez fog hozzámenni. Csak...
– Jó róla álmodozni – egészítette ki a mondatot Roo.
Jason megvonta a vállát, majd ő is letette a rongyot. Aztán Roo lábára pillantott, és felhorkant:
– Csizmád!
Roo lenézett, és látta, hogy behordta a sarat a frissen feltörölt részre. Gyorsan fogott egy rongyot, és eltüntette a csizmájára és a padlóra rakódott mocskot.
– Ha mezítláb éled le az életed, nem figyelsz ilyesmire.
Jason bólintott.
– Biztos igazad van.
– Visszatérve erre a csodára...
– Sylvia. Sylvia Esterbrook.
– Igen, Sylvia. Mikor találkoztál vele?
– Néha benéz ide az apjával, mikor vásárolni megy a városba. Krondor peremén élnek, nem messze a Nagyherceg útja mellett. Elég nagy birtokuk van.
Roo megvonta a vállát. Tudta, hogy Krondorban a Nagyherceg útjának hívják a Király Országútját. Erikkel is ezen az úton utazott, mikor először látogatta meg Krondort, bár akkor letértek az útról, és átvágtak az erdőségen és egy tanyán. Később csak a dél felé vezető utat használták a kiképzőtábor felé, így nem látták a birtokot, amiről Jason beszélt.
– Hogy néz ki ez a hölgy?
– Csodálatos kék szeme és olyan szőke haja van, ami halvány arany színben tündököl.
– Kék, nem zöld? Szőke?
– Kék szem, szőke haj – mondta Jason. – Miért?
– Csak kíváncsi voltam. Találkoztam egy csodálatos nővel, aki majdnem kinyírt. De neki zöld szeme volt, és sötét haja. Csak úgy mondtam, folytasd!
– Többet nem tudok mondani. Az apjával jön-megy. De mindig mosolyog rám, és egyszer még beszélt is velem.
Roo elnevette magát.
– Az nem semmi!
Kiáltás és szekérzaj hallatszott, mire Roo megfordult. A sarkon egy ló tűnt fel. Imbolyogva mozgott, és úgy látszott, hogy egyenesen bejön az épületbe. Roo még sosem látott ennyire öreg, fáradt és ápolatlan állatot. Fa nyikorgott, amit csak szitkozódások és ostorcsapások törtek meg. Egy szekér kereke jelent meg a nyitott ajtóban, majd meglátták a kocsist.
Roonak csak egy másodpercre volt szüksége, hogy lássa, ez a férfi a legalapvetőbb kocsis ismereteknek sem volt a birtokában. Túl élesen próbálta bevenni a kanyart, így a szekér nekivágódott az épület oldalának.
Ügyet sem vetve a zuhogó esőre, Roo kiugrott a ló elé. Megragadta az állat kantárját; s közben felkiáltott:
– Hó-hó!
A ló engedelmeskedett, mivel már eleve sem tudott mozogni a megrekedt szekér miatt. Lába mélyen besüllyedt a sárba, és szemmel láthatóan teljesen kimerült.
– Mi van? – csattant fel a kocsis.
Roo egy fiatalembert látott, aki csak pár évvel lehetett idősebb nála. A vékony férfi bőrig ázott. Kinézetre matróz lehetett, hisz se csizmát, se cipőt nem viselt, de részegnek tűnt, és bőrét alaposan megbarnította a nap.
– Húzd be a vitorlát, mert kifutsz a partra! – kiabálta Roo.
A fiatal matróz megpróbált veszélyes képet vágni, majd harciasan felkiáltott:
– Menj onnan! Tönkreteszed a kocsim!
Roo megkerülte az állatot, amelynek oldala hevesen mozgott a megerőltetéstől.
– Túl élesen kanyarodtál, barátom, és most megrekedtél! Tudod, hogyan kell hátrafelé menni ezzel az állattal?
Nyilván fogalma sem volt. A matróz szitkozódni kezdett, és leugrott a szekérről. A mozdulat közben elvesztette az egyensúlyát, és arccal előre beleesett a vastag sártengerbe. Megpróbált felállni, de megcsúszott, majd végül sikerült feltápászkodnia.
– A franc egyen meg engem, amiért szívességet teszek egy barátnak!
Roo szemügyre vette a túlterhelt kocsit, ami már a kerékagyig elmerült. A platóján magasan álltak a rekeszek. Mindegyik rögzítve volt, és az egész rakományt egy nagy ponyvával borították be.
– A barátod nem könnyítette meg a dolgodat. Ehhez a rakományhoz legalább kettő, de inkább négy ló kellett volna.
– Mi folyik itt? – kiáltott ki Jason.
Roo még válaszolni sem tudott, mikor Kurt is kiabálni kezdett.
– Igen, Avery, mi folyik itt?
– A vak is látja, hogy egy kocsi elakadt a bejárat kellős közepén, Kurt.
Érthetetlen morgás érkezett válaszként. Ekkor McKeller hangja hasított át a zuhogó esőn.
– Mi a helyzet?
Roo ellépett a sarat dagasztó matróztól, és lehajolt a hevesen ziháló ló nyaka alá. Benézett a kávéházba anélkül, hogy behordta volna a sarat. McKeller ott állt néhány pincér társaságában, biztos távolban a sártól és az esőcseppektől. Döbbenten könyvelték el, hogy egy ló majdnem besétált a kávéházba.
– A kocsis részeg, uram – magyarázta Roo.
– Nem érdekel, hogy részeg vagy józan – csattant fel az idős főpincér. – Vitesd el vele azt az állatot!
Roo látta, ahogy Kurt önelégülten mosolyog.
Megfordulva észrevette, hogy a matróz el akar menni. Három gyors lépést tett a mély sárban, és utolérte a férfit. Megragadta a karját, és maga felé fordította.
– Várj csak, pajtás!
– Nem vagyok a pajtásod, ember, de erről nem tehetsz. Iszunk valamit?
– Úgy kell neked egy ital, mint nekem egy púp a hátamra – mondta Roo.- De ha részeg vagy, ha nem, azt a kocsit el kell vezetned a munkaadóm épülete elől!
A matróz dühösnek látszott, de ugyanakkor jól szórakozott az eseményeken. Felvette a testhelyzetet, amit a részegek szoktak, ha józannak akarnak látszani.
– Hadd magyarázzam meg, fiacskám! – kezdte lassan. – Tim Jacoby, a gyermekkori barátom, akivel ma találkoztam, azt mondta, hogy inkább szolgáljak kocsisként az apjánál, mint hogy megint hajóra szálljak.
Roo a lóra pillantott, és döbbenten látta, hogy az állat megpróbál letérdelni a sárba, ami persze lehetetlennek tűnt a szoros istráng miatt.
– Ó, istenem! – fakadt ki, megragadva a matróz karját, és hevesen ráncigálva őt a kocsi felé. – Kólikás!
– Várjál! – csattant fel a matróz, és ellenállt a ráncigálásnak. – Még nem végeztem.
– De a ló igen – húzta tovább a férfit.
– Épp arról beszéltem – folytatta a matróz –, hogy ezt a kocsit a Jacoby és Fiaihoz kellett volna elvinnem. Az egy szállítmányozó társaság. Akkor kaptam volna meg a fizetségem.
A ló betegesen vonyítani kezdett. McKeller hangja hallatszott a bejárat felől.
– Avery, most már légy szíves, cselekedj! A vendégek kezdenek nyugtalankodni.
Mikor visszatolta a matrózt a szekérhez, a ló már letérdelt, és a hátsó lába is erősen remegett. Előszedett egy kést a tunikájából, és gyorsan elvágta a hámot. A ló, mintha megérezte volna a szabadságot, előredőlt, és összeesett a sárban. Szinte megkönnyebbültnek tűnő sóhajtással elpusztult.
– A francba! – fakadt ki a matróz. – Most mihez kezdek?
– Nem érdekel túlságosan – válaszolta Roo. A lónak sikerült kicsit előre tántorogni, így most a másik bejáratot félig elzárta a tetem. A be- és kilépő vendégek így választhattak, miként óhajtják összesározni magukat: a mocskos szekéren átmászva, vagy az elpusztult lovon átbukdácsolva.
– Jason! – szólt McKeller. – A többiekkel együtt fogjátok az állatot és a kocsit, és húzzátok el innen!
– Ne! – kiáltotta Roo.
– Mit mondtál? – kérdezte McKeller.
– Azt akartam mondani – kezdte Roo –, hogy ezt nem javasolnám, uram.
McKeller a szekér mellől kukucskált ki a bejáratnál.
– Miért nem?
Roo hüvelykujjával a ló felé mutatott.
– Bár ez az állat öreg volt és beteg, mindenesetre igavonónak tűnt. Legalább hétszáz kiló. Ha az egész személyzettel is próbálkozunk, akkor sem fogjuk tudni kihúzni abból a sárból. Azt a szekeret pedig, még a ló sem bírta elhúzni, így nekünk sincs rá sok esélyünk.
– Mit tanácsolsz? – kérdezte McKeller a csuromvíz Rootól.
Roo szeme összeszűkült, és mosoly futott át az arcán.
– Tehetnék egyet s mást. – A matrózhoz fordult. – Menj el a barátod vállalatához, és mondd meg neki, ha kell a szállítmánya, idejöhet érte!
– Hajóra szállok – mondta reményvesztetten a matróz. A tunikájából elővett egy irattartót, tele irományokkal. – Legyen ez önnél, uram! – tette hozzá részeg meghajlás közepette.
– Ha most hajóra szállsz, én magam belezlek ki – mondta Roo. Elvette az irattartót. – Mondd el a barátod apjának, hogy a szállítmány itt van a Barretnál! Keresse Roo Avery-t! Ha ezt megtetted, leihatod magad a sárga földig.
A matróz szótlanul tűrte, hogy Roo egy lökéssel útnak indítsa. A Jacoby cég felé indult, nem pedig a kikötő irányába.
– Jason!
– Igen, Roo!
– Szaladj, és hozz egy dögnyúzót – várj! – javította ki magát. A dögnyúzók pénzt kérnének azért, hogy szétvagdalják és elszállítsák az állatot. – Szaladj a szegénynegyedbe, és keress egy kolbászkészítőt! Mondd el neki, mi van itt! Idejöhet, és elszállíthatja! A dögnyúzók úgyis kolbásznak adnák el a húst. Miért fizessünk egy közvetítőnek?
Jason megkérdezte McKellert, hogy indulhat-e, és mikor igenlő választ kapott, futni kezdett az esőben. Nemsokára eltűnt a szegénynegyed felé tartó utcán.
Roo megvizsgálta a szekeret, és látta, hogy meg sem fog moccanni ekkora rakomány alatt.
– Hozok néhány hordárt! – kiáltotta oda McKellernek. – Le kell szednünk a rakományt, addig nem tudjuk elhúzni.
– Jól van – mondta McKeller. – Siess, Avery!
Roo elrohant az utcán, befordult egy másikon, majd megint egy másikon. Aztán odaért a hordárok céhének épületéhez. Mikor belépett, tucatnyi testes fickót pillantott meg, akik egy tűz körül ültek, és mind munkára vártak. A céh tisztjéhez sietett, aki az asztalnál ült.
– Nyolc emberre van szükségem.
– És maga meg kicsoda? – kérdezte a fontoskodó, kis termetű férfi, az asztal mögötti zsámolyon üldögélve.
– A Barretból jöttem. Egy szekér megrekedt a sárban a kávéház előtt. Le kell szedni róla a rakományt, mielőtt meg lehetne mozdítani.
A Barret hallatán a férfi komolyan vette a dolgot.
– Hány embert is mondott?
Roo éveket töltött kocsisok és hordárok társaságában, így habozás nélkül tudta a választ.
– A nyolc legerősebb emberére van szükségem.
A tiszt azonnal kiválasztotta a nyolcat a tizenkettőből.
– Az időjárás miatt felárat számítunk fel.
Roo összeszűkítette a szemét. Megpróbált komolynak tűnni.
– Micsoda? Hirtelen nyafogó fiúcskák lettek, akik elolvadnak az esőben? Ne próbáljon átverni csak azért, hogy begyűjtsön egy kis pénzt italra! Majd beszélek én a Céhek Igazgatóságával, hogy milyen kis okosságokat agyalt maga ki itt az évek alatt. Én alig értem fel a kocsit, mikor már pakoltam, úgyhogy ne próbáljon meg a céhes szabályokkal jönni!
Roonak igazából fogalma sem volt, hogy miről beszél, de a becsapást azonnal kiszagolta. A férfi elvörösödött, és érthetetlenül nyögött valamit.
– Tényleg, most már pontosan emlékszem, a felár csak a hóra és a jégre érvényes: Elnézést a félreértésért!
Roo a szekérhez vezette a nyolc férfit. Lehajtotta a hátsó ajtót, és felhúzta a ponyvát.
– A mindenit! – nyögte.
A rakomány elég vegyes volt, de közvetlenül maga előtt egy nagy selyemköteget látott. Első látásra többet ért, mint amennyi aranyat két év alatt keresne a Barretban. De ha vizes és sáros lesz, már csak lábtörlőnek lehet eladni.
– Várj itt! – parancsolta a hordárok vezetőjének; és megkerülte a szekeret. McKeller még mindig az ajtóban állt, mögötte a pincérek és vendégek egyvelegével. Utóbbiak kicsit még mulattak is az eseményeken.
– Szükségem lenne az egyik nagy terítőre, uram.
– Miért?
– A rakomány egyik részét szárazon kell tartani, és... – körbepillantott. Látván az elhagyatott épületet a Barrettal átlós irányban, folytatta:
– Délutánig oda le tudjuk tenni. Sokkal kevesebb gondunk lenne, ha a rakomány nem sérülne meg. A tulaj talán vádaskodni fog, hogy miért nyúltunk egyáltalán a rakományhoz, és miért nem vártuk meg, amíg elviszik.
Krondor egyik fogadósát sem győzte volna meg, hogy jó ötlet tönkretenni egy kiváló terítőt, de a Barret kávéházat – persze más befektetések mellett – pont a szállítmányok megóvásáért dolgozó, biztosításokat kötő üzletembereknek alapították. McKeller bólintott. Vendégköre számos ügyvédet számlált, így egyáltalán nem fűlött a foga ahhoz, hogy a helyi bíróhoz kihallgatásra kelljen mennie.
– Hozz egy nagy terítőt! – szólt oda Kurtnek.
A fiú kelletlen képet vágott, hisz nem akart segíteni Roo ötletének megvalósításában, de végül elindult, és pár perc múlva visszatért egy hatalmas lepellel.
Roo a mellkasára szorította a szövetet, és görnyedten a kocsi hátuljához szaladt, hogy ne legyen vizes. Aztán betuszkolta a ponyva alá, és meglazította a rögzítő köteleket. Fél kézzel a feje fölé emelte a ponyvát óvatosan felmászott a kocsi hátuljára. Nagyon vigyázott, nehogy hozzá érjen a méregdrága selyemhez. Intett a legközelebbi hordárnak.
– Mássz fel ide, de nehogy hozzáérj valamihez! Ha besarazod ezt a selymet, fizetség nélkül ki vagy rúgva!
A céh székházában folytatott beszélgetésből a férfi sejtette, hogy ez a fiú tud egy pár dolgot, de annyit biztosan, hogy a Hordárok Céhét pont azért hozták létre, hogy a sérülékeny tárgyakat biztos kézzel rakodják. Így vigyázva felmászott Roo mellé.
– Tartsd úgy a ponyvát, hogy ezt ne érje az eső! – mondta Roo, a selyemre mutatva. A vihar félhomályában megpróbálta felmérni a rakományt, és úgy ítélte meg, hogy nem árt neki egy kis víz. Így nekiállt becsomagolni a selymet. Széthajtotta a terítőt, és figyelt arra, hogy a tunikájáról a terítőre került sár ne érjen a kelméhez. Majdnem tíz percbe került, míg jól összecsomagolta és bebugyolálta a selymet.
– Most pedig oldozd el a többi rögzítést!
A többi hordár segített ebben.
– Tekerjük a ponyvát a csomag köré!
Két másik hordár ugrott fel a kocsira. Roo leereszkedett a szekérről, és elindult a kihalt ház felé.
– Hozzátok ide! – kiáltotta.
Odaért az elhagyott épület ajtajához, és egy kis, amolyan dísznek való lakatot pillantott meg. Megvizsgálta közelebbről is, aztán megrázta. Mivel fogalma sem volt, hogyan kell egy ilyen lakatot kinyitni, felsóhajtott, és nagy rúgást mért az ajtóra. A lakat sértetlen maradt, de vaspántot tartó négy csavar kirepült, az ajtó pedig kitárult.
Roo belépett a házba. Az előszoba kifakult pompája nagy hatást gyakorolt Roora. Széles lépcső indult az emeletre, a boltozatos mennyezetről pedig hatalmas kristálycsillár csüngött. A portól nem csillogott olyan látványosan, de még mindig szépen csillant meg rajta a délutáni fény.
A közeledő hordárok miatt Roo lemondott arról, hogy felfedezze az emeletet. Átment az előszobán, és elhúzott egy nagy tolóajtót. Egy bútor nélküli nappali tárult a szeme elé. Száraz maradt, mivel a túlsó falba helyezett, két, termetes ablak nem sérült meg.
– Hozzátok ide be, és tegyétek ehhez a falhoz! – szólt Roo a hordároknak. Az ablakoktól legmesszebb található falrészre mutatott, hogy ha valaki betöri az üveget, ne ázzon el a selyem. Csak akkor éri meg megtartani a drága árut, ha érintetlen marad. A rakodók letették a csomagot.
– Most pedig hozzátok ide a rakomány maradékát!
A nyolc férfi kevesebb, mint fél óra alatt végzett a kocsi lepakolásával. Roo kinyitotta az irattartót, ahol megtalálta a fuvarlevelet. Egy dolog azonnal feltűnt neki: a rakományjegyzékben egyáltalán nem szerepelt a selyem. A dobozokon mind látszott a vám pecsétje, és mindegyikhez megvolt az aláírt irat is. De a Királyi Vámhivatal szemében a selyem nem létezett.
Roo elgondolkodott, és miután az utolsó dobozt is behordták az épületbe, a hordárokkal átrakatta a selymet egy másik szobába, egészen pontosan a lépcső alatti, kis tároló helyiségbe, ahol egy felmosóvödör mellett kapott helyet.
Kivezette az embereket az épületből, majd bezárta az ajtót; a vaspánt csavarjait visszanyomta oda, ahol kiszakadt a fából. A lakat így persze nem tartott, de az utcáról ez egyáltalán nem látszott.
Jason már korábban visszaért. Hozott magával egy kolbászkészítőt és vagy fél tucat inast. Roo még sosem találkozott ennyire büdös emberekkel a novindusi háború óta. A rakodókat odavezette a csuromvíz Jasonhöz.
– Ne felejtsd el megmondani, honnan jött ez a kolbászkészítő! Sosem fogok tőle vásárolni.
Jason elfintorodott.
– Ha belépsz a boltjába, amúgy is elmegy a kedved a vásárlástól. – Undorodva figyelte, ahogy a nagy késekkel megrohanják az állatot. – A király asztaláról sem fogok többé kolbászt enni.
Krondor utcáin gyakran pusztultak el lovak, kutyák és más állatok, ezért a kolbászkészítők véres bemutatóját csak pár járókelő bámulta. A Barretnak viszont mélységes szégyent jelentett volna, ha a vendégeknek egy döglött állatot kell kerülgetniük.
– Kell maguknak a pata, a bőr vagy a csonthalmaz? – kiáltotta a kolbászos.
– Vigyék mindet! – válaszolta Roo, mikor a hordárok vezetője megpaskolta a vállát.
– Nyolc arannyal tartozol – jelentette ki a rakodó.
Roonak eszébe sem jutott alkudozni. A céhes tiszt, akivel az irodában találkozott, ugyan megpróbált egy kis felárat kicsikarni belőle, de ez a munkás csak a céhes árat kérte. Egyetlen krondori kereskedő sem fizetett volna a kiszabott díjnál kevesebbet.
– Még nem – mondta Roo.
A szekérhez vezette a férfit.
– Húzzátok ezt ki, és vigyétek annak a háznak az udvarába, ahová az előbb rakodtuk a szállítmányt!
– Mi hordárok vagyunk, nem holmi lovak! – fakadt ki a rakodók vezetője.
Roo megfordult, és fenyegető tekintetét a férfire szegezte.
– Fázom, csuromvíz vagyok, és nincs kedvem vitatkozni. Felőlem hordár módjára fel is emelhetitek, csak vigyétek oda! – ordította.
A kis termetű férfi viselkedése bizonyára hatást gyakorolt a hordárra, mert nem vitatkozott, csak jelzett a társainak. Négyen megragadták a tönkrement istrángot, míg másik négy hordár a szekér hátuljához botorkált. Felhajtották a hátsó ajtót, és felkészültek a munkára. Ketten azzal próbálkoztak, hogy a hátsó kerekeket kézzel megmozdítsák.
Némi küszködés és káromkodás után a kocsi kiszabadult a sárból. Végighúzták az utcán, egészen a kis mellékutcáig, ahol bekanyarodtak az elhagyatott ház udvarára.
– Honnan tudtad, hogy a ház mögött van egy udvar? – kérdezte Jason.
Roo elvigyorodott.
– Egyik barátomnak azt mondtam, egyszer megveszem azt a házat. Érdekelt, így körbeszaglásztam. Egy kis sikátor vezet a hátsó részébe. Van ott két ablak is, ami a hátsó udvarra néz. Egy hölgy szép virágoskertet tudna kialakítani.
– Egy szép hölgyet szeretnél elvenni? – kuncogott Jason.
– Nem is tudom – felelte Roo. – Talán elveszem ezt a Sylvia Esterbrooköt, akit annyira dicsérsz.
A kolbászos és féltucatnyi inasa elvégezte a véres munkát. A lovat elvitték, de hátrahagytak pár bél- és bőrdarabot.
– Az eső hamar eltakarítja mindet – állapította meg Roo.
Jasonnal visszament a bejárathoz. A rakodók épp akkor értek vissza.
– Na! – kiáltotta a vezetőjük. – Ami a fizetségünket illeti...
Roo intett, hogy kövessék az ajtóhoz, ahol McKeller álldogált.
– Uram, ezeket az embereket ki kell fizetni.
– Kifizetni? – képedt el a főpincér. Szemmel láthatóan nem is gondolt bele a kiadásokba, mikor Roo elszaladt a hordárokért.
– Ők céhes hordárok, uram.
A varázsszó hallatán McKeller összerezzent. Mint minden üzletember Krondorban, ismerte a városi céheket. Tudta, egyetlen kereskedő vagy cég sem húzhatta sokáig, ha szembekerült valamelyik céhhel.
– Jól van. Mennyit kérnek?
A vezető meg sem tudott mukkanni, mivel Roo megelőzte.
– Tíz aranyat, uram.
– Tízet! – ájult el majdnem McKeller. Egy iparos egyheti kereseténél is több volt ez a pénz.
– Nyolcan vannak, uram, ráadásul esik az eső.
McKeller szó nélkül elővette erszényét, és beleszámolta a pénzt Roo markába.
Roo odament a hordárokhoz, és a vezetőnek odaadott kilencet. A férfi elképedt.
– Te azt mondtad a vén szivarnak...?
– Tisztában vagyok vele, hogy mit mondtam – felelte halkan Roo. – A kilencből nyolcat odaadsz a céhes írnoknak, aki majd elosztja a részesedést. Nem fog panaszkodni a kilencedik arany miatt, amiről nem is tud. Te sem panaszkodsz a tizedik miatt.
A férfi láthatólag nem örült, de nem is tűnt olyan letörtnek. Így mindenki kaphatott pár ezüst jutalmat. A pénzt eltette a tunikájába, majd így szólt:
– Értelek. Ma este meghívunk egy italra.
Roo otthagyta őket, és visszament a bejárathoz, ahol Jason egy törülközővel próbálta szárazra varázsolni magát. Roo belépett, és látta, hogy az egész előtér úszik a sártól és a mocsoktól. Ráadásul a szél is kezdett erőre kapni.
– Legjobb, ha lehúzzuk a rolót, és feltakarítjuk az előteret! – Intett McKeller Kurtnek és egy másik pincérnek. – Takarítsátok fel az egészet!
Aztán Roohoz és Jasonhez fordult.
– Menjetek hátra a konyhába! Nem akarom, hogy összesarazzatok mindent.
Roo a sarokba dobta koszos, vizes törülközőjét. Látta, hogy Kurt fenyegetően néz rá, mintha Roo hibájából kellene takarítania, nem pedig az időjárás miatt. Roo rávigyorgott, amitől Kurt csak még jobban bedühödött.
– Avery? – szólt McKeller, mikor elindultak.
– Uram – fordult vissza Roo.
– Gyorsan cselekedtél és gondolkodtál. Megdicsérlek.
– Köszönöm, uram – mondta Roo, majd Jasonnel együtt kilépett a viharba.
Elindultak a kávéház mögötti kis utca felé.
– Ez ritka.
– Micsoda?
– McKeller nem szokott megdicsérni minket. Néha csak mormog, hogy elszúrtuk ezt vagy azt, de leginkább csendben marad. Elvárja, hogy helyesen cselekedjünk. Te viszont elkápráztattad.
Roo megdörzsölte az orrát:
– Majd erre fogok gondolni, ha este belehalok a náthába!
Befordultak a sarkon, és beértek a kávéház mögötti udvarra, ahol az élelmiszereket szokták a konyhába hordani. Felmásztak a rakodóemelvényre, és beléptek a konyhába. A hűvös vihar után a helyiség melege forróságnak tűnt. A száraz ruhákhoz mentek, aztán elkezdtek átöltözni.
Épp a kötényeket aggatták magukra, mikor Kurt csörtetett be a konyhába.
– Nekem kellett feltörölnöm a mocskodat, Avery. Az adósom vagy.
– Micsoda? – képedt el Roo. Derűs maradt, de harag vegyült a hangjába.
– Hallottad. Nekem nem kell az ajtónál dolgoznom, de miattad most annyi sarat kellett feltakarítanom, mint még soha!
– Nekem nincs erre időm – mondta Roo, és elindult.
Kurt megragadta a karját. Roo megfordult, és bevetette azt a fogást, amit Sho Pitől tanult, mikor Calis zsoldosaival átkeltek a tengeren. Hátrafeszítette Kurt ujjait. Nem okozott neki sérülést, de irdatlan fájdalmat annál inkább. Kurt elsápadt, és könnyezni kezdett, mikor térdre rogyott.
– Mondtam, hogy ne érj hozzám még egyszer! – Még egyszer megfeszítette az ujjakat, majd elengedte Kurt kezét. – Legközelebb eltöröm a kezed, és akkor majd megnézem, hogyan szolgálsz fel!
– Te őrült vagy! – zihálta Kurt.
Roo rettegést látott Kurt szemében. Nagy bunyós lévén, a fiú nem számított ellenállásra. Ráadásul a kis Roo szállt szembe vele, így kétszeresen is megdöbbent.
– Teljesen őrült vagyok – mondta Roo. – És képes arra, hogy puszta kézzel megöljelek. Ezt ne feledd, és fogd be a szád, mikor a közelemben vagy! Így talán jól kijövünk egymással.
Roo nem várt válaszra, és nem szólt a konyhai dolgozókhoz sem, akik tátott szájjal bámulták a térden kínlódó Kurtöt. Roo ellenséget szerzett, de nem félt Kurttől. Már évekkel ezelőtt elfelejtette a félelmet. Egy városi izompacsirtánál sokkal ijesztőbb dologra lett volna szükség, hogy Roo Avery újra félelmet érezzen.

 

 

7.
Lehetőség

Roo elmosolyodott.
A férfi délelőtt látogatott el a kávéházba, mire McKeller azonnal hívatta Root a konyhából, ahol épp a kávéfőzés csínját-bínját tanulta Mr. Hoentől.
– Maga az, aki ellopta a kocsimat? – kérdezte a férfi bemutatkozás nélkül.
Roo megtorpant, és szemügyre vette az illetőt. Közepesen magas volt, csak egy fejjel magasabb Roonál. Meglehetősen tömzsinek tűnt, amit kerek arca még jobban alátámasztott. Rövidre vágott hajat viselt, amit valamilyen olajjal kent be. A quegekhez hasonlóan kis, karika alakú hajtincsek csüngtek a homlokán. Ingének gallérja sokkal hosszabb lett a kelleténél, mivel a férfi nyaka túlságosan vastag volt, és a ruhadarab elején is nevetségesen sok volt a zsabó. Zsakettkabátjában és nadrágjában mulatságosnak tűnt Roo szemében. Mögötte két, kevésbé nevetséges testőr álldogált. Hosszú kést hordtak az övükben, de más fegyvert Roo nem látott náluk. Azonnal felismerte, hogy a két férfi gyilkos. Pontosan olyan fajta embereknek tűntek, mint azok, akikkel Calis zsoldosai között szolgált.
A tömzsi úriember ugyan városi piperkőcnek öltözött, de dühéből és résnyire húzott szeméből érződött, hogy éppoly veszélyes lehet, mint két testőre.
– Maga pedig...?
– Timothy Jacoby vagyok.
– Ó, igen – mondta Roo, és látványosan megtörölte a kezét a köténybe. Csak azután nyújtotta ki a kézfogáshoz. – A részeg barátja említette a nevét. Eljutott önökhöz az éjszaka során?
A düh helyébe zavarodottság lépett. Roo látta, hogy a férfi tagadásra számított. Kelletlenül megrázta Roo kinyújtott kezét, majd gyorsan elengedte.
– Barát? Nem volt barát, csak egy matróz, akit meghívtam pár italra, és aki... aki tett nekem egy szívességet.
– Akkor bizonyára úgy döntött, hogy visszatér a tengerre, és nem meséli el önnek, hogy majdnem behajtott a Barret kávéházba.
– Igen, erről hallottam – válaszolta Jacoby. – Nos, ha tényleg elment hajókázni, az megmagyarázza, miért kellett egy pletykafészektől megvásárolnom az információt, miszerint valaki kipakolta a rakományt a Barret előtt. Én azt hittem, hogy a matrózt kirabolták.
– Dehogy! – vágta rá Roo. – A rakomány biztonságban van.
A tunikájából kivett egy nagy irattartót, és átadta Jacoby-nak.
– Itt vannak a vámiratok. Az egész szállítmány abban a másik házban van. Száraz, biztonságos helyen.
– Hol van a ló és a kocsi? – kérdezte Jacoby.
– A ló elpusztult. Le kellett vágnunk az istrángról. A kolbászosok feldarabolták, és elvitték.
– Egy garast sem fizetek a kolbászosok munkájáért! – horkant fel Jacoby. Sosem egyeztem bele ilyesmibe. Küldhettem volna egy másik fogatot, hogy magam szállítsam el!
– Nem gond – jelentette ki Roo. – A kocsi tönkrement – amiről tudta, hogy hazugság –, ezért el kell szállíttatnom. Legyen az enyém, és akkor szemet hunyhatunk a hordárok és a kolbászosok munkadíja felett.
Jacoby szeme összeszűkült.
– Tehát tönkrement. És azt maga honnan tudja?
– Az apám kocsis volt – magyarázta Roo. – Magam is eleget hajtottam ahhoz, hogy lássam: az ön kocsiját nem gondozták – amiről tudta, hogy igaz –, és a szétvágott istránggal csak négy kerék és egy plató maradt – ami szintén megfelelt a valóságnak.
Jacoby csendben, fenyegető tekintettel nézett Roora, miközben gondolkozott.
– Hány hordár volt?
– Nyolc – mondta Roo. Tudta, hogy Jacoby bármikor leellenőrizheti a Hordárok Céhénél.
– Mutassa meg rakományt! – szólt a férfi.
Roo visszanézett McKellerre. A főpincér bólintott, mire elindultak. A vihar alábbhagyott az előző este, de az utcát még mindig mély sártenger borította. Jacoby hintóval érkezett, így Roo most kuncogva nézte, ahogy a piperkőc szép csizmája és nadrágja bemocskolódik.
Mikor az ajtóhoz értek, Jacoby a nagy lakatra meredt.
– Honnan szerezte meg a kulcsot?
– Nem szereztem meg – felelte Roo, arrébb hajtva a pántot. A csavarok kijöttek, az egyik pedig leesett a tornácra. Roo felvette a földről, és visszatette a lyukba. – A tulajdonos nem féltette túlságosan a házát.
Benyitottak, és Roo a rakományhoz vezette Jacoby-t. A férfi gyors leltárt készített, majd megkérdezte:
– Hol a többi?
– Többi?
– Ennél több áru volt – jelentette ki Jacoby. Alig tudta visszatartani magát.
Roo ekkor megértette, mi volt az eredeti elgondolás. A selymet Keshből csempészték be a krondori kikötőbe. Onnan, el kellett jutnia egy kereskedőhöz, ezért rávették a matrózt arra, hogy pár aranyért elvezesse a kocsit. Ha a Királyi Vámhivatal letartóztatja a tengerészt, Jacoby azt állíthatta volna, hogy semmit sem tud a selyemről, és bizonyára a matróz csempészik olyan árut, amiről ő nem is tud. Egy céhes kocsis, vagy egy független, mint amilyen Roo apja is volt, összevetette volna a menetlevelet a rakománnyal, hogy ne lehessen lopással vagy csempészettel vádolni. De a részeg matróz, aki azt hazudta, hogy el tudja hajtani a kocsit, valószínűleg rá se hederített a szállítmányra.
Roo nyugodtan a férfire nézett.
– Nos, ha el akar menni a bíróhoz, hogy panaszt tegyen, szíves örömest önnel tartok. A Királyi Vámhivatalt biztosan, érdekelni fogja, hogy miért érdekli önt annyira az a selyem, ami nincs is rajta a fuvarlevélen.
Jacoby dühödt tekintettel nézett rá, de nyilvánvaló volt, hogy nem tehet semmit. Mindketten tudták, mi a helyzet. Jacoby-nak két választása maradt, és pontosan úgy döntött, ahogy Roo számított.
Jacoby bólintott a jobbján álló testőrnek, aki a kabátjából tőrt húzott elő.
– Vagy elmondja, mit csinált a selyemmel, vagy kivágatom a szívét!
Roo a szoba közepére hátrált, hogy legyen helye a védekezéshez. A csizmájába tőrt rejtett, de még nem akarta előrántani. Jacoby két verőembere talán veszélyesnek számított egy kocsmai verekedés alkalmával, de Roo jól ismerte saját képességeit. Hacsak nem olyan képzett a két fickó, mint Calis zsoldosai, akkor meg tudja magát védeni.
– Tedd el, mielőtt megvágod magad! – szólt rá Roo.
Jacoby mindenre számított, csak erre nem.
– Vágd meg! – fakadt ki.
A testőr előrelendült, a másik pedig szintén elővette tőrét. Roo elkapta az első támadó csuklóját, és megszorongatott egy kivételesen érzékeny ideget a férfi könyökében. Gyorsan kicsavarta a kezéből a fegyvert, ami földre pottyant. Roo arrébb rúgta. Ezután ágyékon rúgta a bunyóst, aki nyögdécselve rogyott össze.
A másodikkal még hamarabb végzett, mire Jacoby is kést rántott. Roo megrázta a fejét.
– Nem szabadna ezt tennie!
Jacoby-t elöntötte a méreg. Hörögve rontott Roora, aki könnyedén kitért előle, és miután elkapta a karját, megkínozta ugyanazokat az idegekét, mint az első testőrnél. Csak annyi volt a különbség, hogy most igazán belevájta ujjait az idegszálakba, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozza. Jacoby felordított, és könnyezni kezdett. Roo elengedte, mire a tőr a földre esett. Roo felvette a fegyvert.
Jacoby térdre esett, és bal kezével kínlódva dörzsölte jobb könyökét. Roo nyugodtan megfordította a tőrt, és markolattal odanyújtotta Jacoby-nak.
– Ezt elejtette.
Az első fickó megpróbált lassan feltápászkodni. Roo látta rajta, hogy hideg vízben kellene áztatnia magát, hogy lemenjen a duzzanat az ágyékáról. A második bizonytalanul nézett Jacoby-ra.
– Ki maga? – kérdezte Jacoby.
– A nevem Avery. Rupert Avery. A barátaim csak Roonak hívnak. Maga, mondjuk, hívjon Mr. Avery-nek! – lengette meg a tőrt.
Jacoby elvette a fegyvert, majd egy pillantást vetett rá.
– Ne aggódjon! – szólt Roo. – Bármikor el tudom szedni magától.
Jacoby-nak sikerült felállnia.
– Milyen pincér maga?
– Amolyan ex-katona. Ezt csak azért mondom, hogy ne jusson eszébe ma éjszaka rám küldeni ezt a két bohócot egypár másik emberrel, hogy „megtanítsanak kesztyűbe dudálni”. Ez esetben meg kell majd ölnöm őket. És akkor muszáj lesz elmagyaráznom a városi őrségnek, hogy miért próbált engem megleckéztetni.
Javaslom, hogy menjenek vissza az irodába, hozzanak egy másik fogatot, és szállítsák el innen a rakományt. Az épület tulajdonosa még bért is kérhet, ha meglátja, hogy itt tárolják az árut.
Jacoby jelzett az őreinek, hogy induljanak kifelé, majd maga is követte őket. Odakint megállt, és hátranézett.
– A szekér?
– Lát itt valahol egy szekeret? – kérdezte Roo.
Jacoby hosszasan hallgatott, majd így szólt:
– Ellenséget szerzett magának, Mr. Avery.
– Nem maga lesz az első, Jacoby – vágott vissza Roo. – Most tűnjenek el, mielőtt megharagszom magukra! Köszönjék meg Ruthiának – itt a Szerencse Istennőjére gondolt –, hogy nem lopták el az egész rakományt!
Mikor Jacoby távozott, Roo megcsóválta a fejét.
– Egyesek milyen udvariatlanok! Meg sem köszönik a szívességet!
Bezárta az ajtót, majd átment az utcán. McKeller már várt rá.
– Elég sokáig voltál el. – A főpincér nem szemrehányásnak szánta a kijelentést.
– Mr. Jacoby úgy gondolta, hogy hiányzik pár árucikk. A Barretet akarta megvádolni a veszteségért. Aztán végigmentünk a fuvarlevélen, mire megnyugodott.
McKeller elfogadta a hazugságot. Bólintott, ami azt jelentette, hogy Roo visszatérhet a munkájához. Roo a konyha felé vette az irányt. Az ajtó mellett Jason álldogált.
– Kaptál egy óra pihenőt?
Jason bólintott.
– Akkor tegyél nekem egy szívességet, kérlek! Menj a munkaadó hivatalba, és keresd meg az unokatestvéremet! – A szekér és a bor elvesztése után Duncan úgy döntött, hogy Roo terve befellegzett. Épp karavánkísérői munkát ment kérni az egyik keletre tartó szállítmányhoz.
– És ha megtalálom? – kérdezte Jason.
– Akkor mondd meg neki, hogy mindent újra kezdünk!

 

Ha Jacoby bosszút is forralt, azt nem akarta gyorsan végrehajtani. Roo a padlástérben bóbiskolt az éjszaka. A konyha fölötti helyiséget a Barrettől bérelte. Duncan visszatért Jasonnel, és folyamatosan panaszkodott, amiért nem tudott elmenni a karavánnal. Most unokatestvére mellett szundikált.
Roo sejtette, hogy Duncan csak hazudik. Unokabátyja hajlamos volt eltúlozni saját gondját-baját, de Root ez nem érdekelte. Tudta, hogy az épületben elrejtett selyem sokkal többet ér, mint ahogy azt először gondolta. Ha nem érne olyan sokat, Jacoby miért próbálta meg olyan hevesen visszaszerezni? Duncan jelenléte sokat számított; Roo tudta, hogy kell valaki, aki hátvédként szolgál a kereskedelem világában.
Az éj lassan telt. Roo félálomban feküdt, és egymás után szövögette a terveket: Pontosan tudta, hogy a selyem új reményt jelent a borkereskedelem után, amit ugyan alaposan megtervezett, de bárki láthatta, mennyire gyakorlatlan volt még a kereskedelem terén.
A pirkadat közeledtével felkelt és felöltözködött. Kisétált az utcára, és a reggeli város zajait hallgatta. Falusi fiúként nőtt fel a hegyekben, és Krondor furcsa neszei most felvillanyozták: a kikötő felől érkező sirályok élesen vijjogtak, a pékek, tejesemberek szekerei nyikorogva haladtak tova az utca kövén. Egy-egy iparos haladt el mellette munkába menet, de még elég kihaltnak tűnt az utca. Roo az elhagyatott ház felé indult. Mióta először megpillantotta, furcsa vonzódást érzett az egykor szépséges épület iránt. Arról álmodozott, hogy a nagy ablakban álldogál az emeleten, és lenéz a forgalmas kereszteződésre, mely háza és a Barret között terült el. Az épület jelképpé lett a számára; határozott cél volt, amit ha elér, az egész világ megtudja, hogy fontos és jómódú ember.
Belépett a sötét házba, és körülnézett. A bejárati ajtón keresztül beszűrődő félhomályban feltűntek a lépcső körvonalai, ami alá a selymet rejtette. Hirtelen eszébe jutott az emelet, és elindult fel a lépcsőn.
Mikor felért, megállt, és látta, hogy a lépcső vége kis galériában végződik az előszoba felett. A csillár halvány alakja is látszott. Roo eltűnődött, vajon hogy nézhet ki égő gyertyákkal.
Befordult a galéria végén, ahol egy folyosó nyúlt a koromsötétbe. A jobb oldali első ajtó kilincsét kereste, mert ebből a szobából nyílt kilátás az utcára. Kinyitotta az ajtót, és a reggeli, halvány fényben szemügyre vette a helyiséget.
A szoba üresen tátongott, leszámítva pár rongyot és törött cserépedényt. Roo az ablakhoz sétált, és kinézett. A félhomályban már látszott a Barret bejárata. Roo megborzongott, és megérintette a falat.
Mozdulatlanul állt ott, mígnem keleten feltűnt a nap, és az utcát elárasztották a városi polgárok. Az egyre sűrűsödő tömeg moraja lerombolta a hangulatos csendet.
Roo gyorsan megnézte a többi szobát is. Kíváncsiságból minden részét szemügyre vette a háznak. Talált egy úri lakosztályt, egy öltözőszobát, és hátul egy külön lépcsőt a szolgáknak. A második emeleten egy tárolóhelyiség és egy személyzeti munkaszoba osztozott; legalábbis a földön heverő szép kelmedarabok és a gyűszű erre utalt. Arra következtetett, hogy a ház úrnője itt találkozott a varrónőkkel.
Átkutatta az egész épületet, és mikor végzett, sajnálat hasított a szívébe. Bezárta maga mögött az ajtót, és megígérte magának, hogy egy napon tulajdonosként tér vissza.
Elindult a kávéház felé, és észrevette, hogy egy ruhadarabot szorongat. Szemügyre vette. Kifakult, de láthatóan szép selyem volt, amit a kor és a por besárgított. Nem is értette, miért, de eltette a tunikájába, és a Barret mögötti mellékutca felé vette az irányt.
Tudta, hogy késik a munkából. Neki is ott kellett volna lenni, mikor a kávéház kinyitott.
Roo visszatért a bérelt helyiségbe, ahol felöltötte kötényét. Aztán a konyhába sietett, ahol észrevétlenül elvegyült a többi pincér között. Duncan nyugodtan szundikált, a selyem pedig biztonságban pihent a lépcső alatt.
Roo tudta, hosszú nap áll előtte. De este végre szabad lesz, és nekiláthat megcsinálni a szerencséjét.

 

Duncan ebédszünetben talált rá. Roo kiment a hátsó udvarba.
– Mi az?
– Nem túl szórakoztató egyedül ücsörögni a szűk padlástérben, kuzin. Gondoltam, elmehetnék vevőt találni a...
Roo figyelmeztető tekintete elhallgattatta.
– Én már mindent kiterveltem. Ha ténylég dolgozni akarsz, menj a túloldali házba, és vizsgáld meg a szekeret! Aztán tájékoztass, hogy mit kell rajta megjavítani! Nem vagy kocsis, de épp elég kocsit láttál már ahhoz, hogy ennyit megtegyél. Lehet, hogy új bőrszíjakat kell vásárolnunk. De jó lenne, ha meg tudnánk javíttatni, ami rajta van.
– És utána mit csináljak? – kérdezte Duncan.
Roo elővette tunikájából a McKellertől szerzett aranypénzt.
– Egyél valamit, aztán vegyél meg mindent, ami a szekér megjavításához kell! Két lovat tervezek befogni elé.
– Hogyhogy? – kérdezte Duncan. – És mit fogunk szállítani?
– Van egy tervem – mondta Roo.
Duncan megrázta a fejét.
– A terveid mostanában nem vezetnek sehová, öcsém. – Roo arckifejezése elsötétült, és már majdnem kiabálni kezdett, mikor Duncan folytatta. – De hát a te aranyad, és amúgy sincs más dolgom.
Látván Duncan mosolyát, Roo haragja elpárolgott. Unokatestvérének csalafinta megjegyzései mindig mosolyra derítették.
– Na, eridj! – noszogatta Roo. – Az egyikünknek dolgoznia kell, hogy ne haljunk éhen.
Roo visszatért a konyhába, mivel tovább kellett dolgoznia. Megbánta, hogy a szünetet Duncannel töltötte az ebédelés helyett. Hirtelen farkaséhes lett, és ettől még lassabban telt a nap.

 

– Biztosan tudod, mit csinálsz? – kérdezte Duncan.
– Nem – felelte Roo –, de nincs más ötletem.
Megigazította a hóna alá vett selyem kötegvégét.
Egy szerény ház előtt álltak, ami a lehető legmesszebb helyezkedett el a Barret kávéháztól, de még mindig a kereskedők negyedében állt. Duncan cipelte a hosszú, vászonba és terítőbe csomagolt selyemköteg másik végét. Körbenéztek. A város ezen része nem tartozott a legveszélyesebbek közé, de nem is volt kimondottan biztonságos. Egy utcával arrébb már kevésbé gondozott házak álltak, melyekben munkáscsaládok laktak, néha több család is egy kisebb épületben. Roo hitetlenkedve csóválta a fejét; pontosan ilyesmit várt Helmut Grindle-től.
Kopogtatott.
– Ki az? – kérdezte egy női hang.
– A nevem Rupert Avery. Egy Helmut Grindle nevű kereskedőt keresek, akit ismerek.
Egy ügyesen elrejtett kémlelőnyílás nyílt az ajtóban – Roo csak az apró fénypontról vette észre. Az ajtó kitárult.
Csúnya, fiatal nő tűnt fel. Telt alakja volt, világosbarna haját pedig egyszerű sötét pánttal fogta hátra. Kék szeméből gyanú sugárzott.
– Várjon idebent, uram!
Roo és Duncan belépett. A lány megfordult, és elindult. Roo látta, hogy egyszerű, de szépen kidolgozott, gondosan ápolt ruhát visel. Egy gondolat hasított halé, és elfintorodott.
– Mi az? – suttogta neki Duncan, mikor egyedül maradtak.
– Remélem, ő a szobalány volt – motyogta Roo.
Pár perc múlva egy keskeny vállú, görnyedt férfi lépett az előszobába. Roora pillantott.
– Avery! Azt hallottam, felakasztottak.
– Maga a király kegyelmezett meg – válaszolta Roo. – Aki nem hiszi, utánajárhat a palotában. Egyik jó barátom, James herceg bizonyára kezeskedik értem.
Grindle szemében derűs fény csillant fel.
– Talán elküldök a palotába valakit – mondta kacagva. Az elfüggönyözött folyosó felé intett. – Gyertek be!
A dísztelen folyosóról szépen berendezett nappaliba értek. A helyiség tárgyai által alkotott kép megegyezett azzal, amit Roo várt. Grindle-t akkor ismerte meg, mikor Erikkel együtt Krondorba tartott.
A kereskedő luxuscsikkekben utazott, amelyek nem foglaltak el sok helyét, és könnyen lehetett szállítani őket. Rakományát látszatra rossz állapotú szekereken szállította a Királyság minden tájára, hogy az emberek azt higgyék, a szállítmány is értéktelen. Igazából a legdrágább áruval utazgatott, amit Roo valaha is látott a rakodással töltött gyermekkora során.
A fiatal nő visszatért.
– Karli, hozz nekünk egy kis bort, kérlek! – szólt neki Grindle. Intett a két férfinak, hogy üljenek le. Duncan így is tett. Roo bemutatta unokatestvérét a kereskedőnek, majd így szólt:
– Remélem, nem zavarunk.
– Dehogynem zavartok – vágta rá Grindle tapintatlanul. – De gondolom, olyan tervet eszeltél ki, ami érdekelhet engem. Az ilyen hihetetlen dolgok néha elszórakoztatnak. – A csomagra pillantott, amit Duncan és Roo a földre helyezett. – Gondolom, azzal kapcsolatos, ami ebben a nagy vászonban van.
A lány, akit Roo – mélységes megkönnyebbüléssel – a szobalánynak feltételezett, visszatért a tálcával, rajta három ezüst serleggel és egy boroskancsóval. Roo belekóstolt az italba, és elmosolyodott.
– Nem a legjobb borod, de nem is a legrosszabb, kereskedőmester.
Grindle arcára mosoly ült ki.
– Jut eszembe, te sötétmocsári vagy. Az borvidék. Nos, ha valami értelmes dologgal állsz elő, felnyitom egy ritkább bor üvegét is. Mi a terved, és mennyi aranyra van szükséged?
A hangja derűs maradt, de a szemében gyanakvás látszott. Roo még sosem találkozott ennyire ravasz emberrel. Grindle messziről kiszagolta a hazugságokat, úgyhogy nem volt értelme ködösíteni előtte.
Roo bólintott, mire Duncan lassan kibontotta a csomagot. Mikor leszedte a vásznat, a terítő következett, és mikor a selyem előbukkant, Duncan hátrébb lépett.
Grindle letérdelt, és megvizsgálta a kelmét. Finoman megdörzsölte, és szemügyre vette a szélét. Kicsit megemelte a köteget, hogy felmérje a súlyát. A súlyból a hosszúságra következtetett, a kötegen pedig látszott az anyag szélessége.
– Tudjátok, mi ez? – kérdezte.
Roo megvonta a vállát.
– Azt hiszem, kesh.
– Az bizony – helyeselt Grindle. – Császári darab. Ennek a selyemnek Császár Fennsíkjára kellett volna megérkeznie. Ebből szőnek olyan kis szoknyákat, és más könnyű ruhát, amit a kesh tisztavérűek viselnek. – Magában számolni kezdett. – Amúgy honnan szereztétek?
– Tulajdonképpen megmentettük – magyarázta Roo. – Senki sem tudta bebizonyítani a tulajdonjogot...
Grindle nevetve dőlt bátra a széken.
– Persze, hogy nem! Főbenjáró bűn ezt a selymet kicsempészni a Birodalomból. – Megcsóválta a fejét. – Nem mintha ez lenne a legjobb selyem a világon, de hát a tisztavérűek elég furán állnak hozzá a tulajdonjog kérdéséhez. Mindenhez furcsán állnak hozzá, ami a történelmükhöz vagy a hagyományaikhoz kapcsolódik. Egyszerűen nem tetszik nekik, ha rajtuk kívül valaki ilyen tárgyakat birtokol. De pont ettől lesz olyan értékes a beképzelt nemesek számára, akik olyasmit akarnak, amit nem lenne szabad megkapni.
Roo csendben maradt. Csupán Grindle-t bámulta.
– Tehát mi köze ennek a csempészárunak ahhoz a tervhez, amit a fejedben forgatsz, Avery?
– Nincs igazán tervem – mondta Roo. Felvázolta, hogyan próbált nagyban szállítani bort Sötétmocsárból. Meglepő módon Grindle nem tartotta hasztalannak az ötletet. Aztán Roo mesélt a Csúfolódókkal való összetűzésről, és Sam Tannerson haláláról. Ekkor Grindle felemelte a kezét.
– Akkor belepottyantál a közepébe, fiam – állapította meg, majd belekóstolt a borba. – Ha ilyen áruban utazol – a selyemre mutatott –, akkor találkozni fogsz a Csúfolódókkal, vagy azokkal az üzletemberekkel, akik velük állnak kapcsolatban. Csontos ujjával az állára bökött. – De azért vannak szabók, akik sokat fizetnének egy ilyen minőségű kelméért.
– Mitől olyan különleges? – kérdezte Duncan. – Csak azért mert a császárok kiváltsága?
Grindle megvonta a vállát.
– A monda szerint hatalmas hernyóktól, pókoktól vagy más hihetetlen lényektől származik. Nem az átlagos selyemhernyóktól. Nem tudom, ez igaz-e, de egy biztos: évekig nem fogja elveszteni a fényét és az alakját. Ezt egyetlen más selyemről sem lehet elmondani.
Megint csend lett, amit Grindle tört meg.
– Még mindig nem árultad el, mire van szükséged tőlem.
– Máris sokat segítettél – mondta Roo. – Az igazat megvallva, van egy szekerem, de nincs lovam, és arra gondoltam, eladom ezt a selymet. Talán te ajánlasz egy vevőt, és felméred az árát.
A kereskedő ravasz képet vágott.
– Talán megtehetem érted. – Aztán bólintott, és hozzátette: – Igen, megtehetem.
Duncan betakarta a selymet, mire Grindle felkiáltott:
– Karli! – A lány azonnal megjelent. – Lányom, hozz egy üveggel abból az oversbruki borból! Melyik évjárat is az?
– Tudom, melyikről beszélsz, apám.
Felváltva bámulva az apát és lányát, Roo erőltetetten elmosolyodott. Két okból nem volt kedve mosolyogni. Először is a lány nem szobalány volt, hanem Grindle lánya. Egy világ omlott össze benne, de azért vigyorogva fordult Karli felé. Másodszor is Grindle azt a fajta bort akarta megosztani vele, amelyikhez igen rossz emlékei kapcsolódtak. Ez az ital egy advarián stílusú aszú volt. Roo nem sokat kóstolt ilyet, de az apja egyszer nagy szállítmányt hozott belőle Hollófalvára, és Roo elcsent egy üveggel. A válogatott szemekből készült aszúból túl sokat ivott, és élete legszörnyűbb másnaposságát könyvelhette el utána. De jelen pillanatban szüksége volt Helmut Grindle beleegyezésére, és ha kell, most egy egész üveggel is meginna belőle. Aztán a kövérkés, csúnya lányra pillantott, és rájött, hogy az ő támogatására is szüksége van.
Roo fürkésző tekintete miatt a lány elpirult, és mikor kiment, Grindle felhorkant.
– Ki ne essen a szemed, gazfickó!
Roo mosolyt erőltetett az arcára.
– Nehéz ügyet sem vetni egy csinos lányra.
Grindle nevetésben tört ki.
– Már mondtam neked, Avery, az a legnagyobb hibád, hogy azt hiszed senki sem olyan okos, mint te.
Roo elvörösödött, és mikor a lány visszajött, nem szólt semmit. Poharat emeltek, Duncan még mormolt is valamiféle jó kívánságot az üzlethez.
– Akkor hát üzletelünk? – kérdezte végül Roo.
Helmut Grindle hidegségét megnyerő mosoly váltotta fel.
– Talán. – Előrehajolt. – Úgy ismerlek, mint a tenyeremet, Roo Avery, ezért el kell magyaráznom egyet s mást.
Elég időt töltöttem veled és Erik barátoddal ahhoz, hogy kiismerjelek. Eszes vagy és ravasz, a kettő pedig nem ugyanaz: dörzsölt fickó vagy, de azt is látom, hogy hajlandó vagy tanulni. – Halkabban folytatta. – Én már öreg vagyok. Van egy ronda lányom. Csak olyanok udvarolnak neki, akiknek megtetszett a vagyonom. – Kicsit kivárt, és mikor Roo nem mentegetődzött, bólintott, majd folytatta: – De nem élek örökké, és ha meghalok, azt akarom, hogy unokák sírdogáljanak a halálos ágyam mellett. Ha eme hiúságnak az az ára, hogy a vejem előbb a vagyonomra vet szemet, és csak utána a lányomra, ám legyen! De az is biztos, hogy a legjobbat fogom ezek közül kiválasztani. Olyan férfit akarok, aki törődni fog az unokáimmal és a lányommal. – Még halkabban hozzátette: – Olyasvalakire van szükségem, aki átveszi az üzlet, és gondját viseli a lányomnak. Nem tudom, te vagy-e erre a megfelelő ember, de talán igen.
Roo a vénember szemébe nézett, és olyan akaraterőt látott benne, mint Bobby de Loungville-ében.
– Talán én vagyok az – motyogta.
– Jól van – válaszolta Grindle. – A kocka el van vetve, ahogy a szerencsejátékosok mondják.
Duncanen látszott, nem érti az egészet, de tovább mosolygott, mintha egy jó történetet hallgatna borozás közben.
– Mit csináljak a selyemmel? – kérdezte Grindle.
Roo elgondolkozott.
– Kezdeti segítségre van szükségem. Tartsd meg a selymet, és adj lovakat, javíttasd meg a szekerem! Adj egy szállítmányt és egy helyet, ahova elvihetem. Hadd bizonyítsak!
Grindle megvakarta az állát.
– A selyem elég jó fedezet, annyi szent. – Kezét mozgatni kezdte, mintha hevesen számolgatna valamit. – Még egy dolog, mielőtt igent vagy nemet mondok. Ki fog üldözni téged a selyem miatt?
Roo Duncanre pillantott, aki megvonta a vállát. Roo már elmesélte Duncannek Jacoby dühkitörését, Duncan pedig nem tartotta jó ötletnek a történtek elhallgatását.
– Úgy gondolom, Tim Jacoby csempészte a selymet Keshből. Legalábbis neki kellett volna megkapnia attól, aki becsempészte. Mindenesetre nem boldog, amiért nincs nála.
– Jacoby? – képedt el Grindle, majd elvigyorodott. – Az apja és én régi ellenségek vagyunk. Egyszer régen barátok voltunk, még legénykorunkban. Azt hallottam, Randolph tisztességes ember, de Timothy más; inkább gonosz. Tehát nem szerzek új ellenségeket, ha támogatlak.
– Akkor megegyeztünk? – kérdezte Roo.
– Úgy látszik – válaszolta Grindle, és töltött még egy kis bort. Most pedig igyunk még egyet!
Kortyoltak. A második pohár után Duncan megkérdezte.
– Nincs másik lányod, igaz? Talán egy csinosabb?
Roo eltakarta az arcát, de megnyugodott, mikor Grindle felnevetett. Meglepetten látta, hogy a kereskedő őszintén szórakozik a kérdésen.
Kiitták az üveget, és sok mindenről társalogtak. Helmut Grindle és Rupert Avery terveket szőtt. Szállítmányokat és útvonalakat beszéltek meg, és egyikük sem vette észre, hogy Duncan elszunyókált. Mint ahogy azt sem, hogy Karli visszajött, magához vette az üres üveget, kicserélte a haldokló gyertyákat, és alvásra hajtotta a fejét. A két férfi késő éjjelig beszélgetett.

 

– Ébresztő! – szólt Roo.
– Látom őket – bólintott Duncan.
A parti úton haladtak. Már egészen közel értek Sarth-hoz. Krondortól észak felé haladva Sarth volt a következő biztonságos kikötő. A szekeret rendbe hozták, és a lovak is erősnek látszottak. Grindle biztosította Root, hogy a selyemből származó nyereség elég ahhoz, hogy cserébe ellássa mindennel.
Az út mellett csapatnyi fegyveres férfi gyülekezett. Láthatólag beszélgettek. Mikor a kocsi a közelükbe ért, egyikük szólt a többinek. Mire Roo és Duncan odaért hozzájuk, felsorakoztak az úton. Az elöl álló felemelte a kezét.
– Ki tagadja meg tőlem a jogot, hogy tovább menjek a Király Országútján? – kérdezte dühösen Roo.
– Senki – válaszolta a vezető –, de nehéz napokat élünk, és meg kell kérdeznünk, nem láttak-e fegyvereseket dél felé lovagolni.
– Nem láttunk – szólt Duncan.
– Miért? Kik azok a fegyveresek? – kérdezte Roo.
– Rablók – mondta az egyik férfi. – Tegnap éjjel megtámadtak minket. Húszan voltak, vagy még annál is többen.
A vezető fenyegetően tekintett hátra, majd ismét Roohoz fordult.
– Rablók. Múlt éjjel kiraboltak pár kereskedőt. Kifosztották a boltjaikat, aztán a város két fogadóját is kirabolták.
Roo Duncanre pillantott, aki láthatóan jól szórakozott a katonákon. Már a délután derekán járt az idő, és egy kis söröskorsó állt a férfiak mellett. Roo azonnal tudta, hogy ezek a „katonák” hajnal óta a legjobb megoldáson vitatkoznak.
– Maguk a városi polgárőrség? – kérdezte Roo.
A vezető büszkén kihúzta magát.
– Igen! Krondor udvarnagyát szolgáljuk, de ugyanakkor szabad polgárok is vagyunk, akik megvédik a városiakat.
– Jól van – szólt Roo, és előre nógatta a lovakat. – Akkor legjobb, ha most azonnal utánuk erednek!
– Nos, pont ez a gond – vágta rá a férfi. – Nem tudjuk, merre menekültek. Ezért nem vagyunk benne biztosak, merre kellene utánuk mennünk.
– Észak felé – mondta Roo.
– Megmondtam! – szólt az a katona, amelyik már az előbb is beleszólt a társalgásba.
– Miért északra? – kérdezte Rootól a vezető.
– Mert mi nem tértünk le az útról, mióta Krondorból elindultunk. Ha a rablók délre menekültek volna, azt mi észrevesszük. De senki sem jött erre ma reggel, ezért bizonyára Sólyomfészek vagy Háznagy Posztja felé mentek.
Roo sosem tanult földrajzot, de a kereskedelmi útvonalakat eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja: az északkeleti irányú mellékúton kívül, nem volt olyan könnyen járható út, mely Sarth-tól délre átvezetett volna a Calastius-hegységen.
– Miért nem lehet, hogy nyugat vagy kelet? – kérdezte az egyik részegebb katona.
Roo megrázta a fejét.
– Őrmester? – kérdezte a vezetőtől. Az bólintott. – Őrmester, ha nyugatra mentek, akkor hajókáznak, nem pedig lovagolnak. Keletre pedig mi van?
– Csak a sarth-i apátság, és még több hegy.
– Északra mentek. Sőt, nagy az esélye, hogy Ylith-ig lovagolnak, hisz csak ott tudják jól eladni a lopott árut, igaz?
Az őrmesternek több sem kellett.
– Emberek, lóra!
A városi polgárőrség különítménye sietve távozott, bár némelyiküknek nem sikerült egyenes vonalban a lovához gyalogolni.
Roo tovább hajtotta a szekeret az úton:
– Szerinted megtalálják a rablókat? – kérdezte tőle Duncan.
– Csak ha nagy szerencséjük lesz – válaszolta Roo.
– Hol van ilyenkor a nagyherceg serege?
– Gondolom, a nagyhercegnek intéznek valamit – morfondírozott Roo. Sarth a krondori hercegség határain belül feküdt, így nem tartott saját grófot, bárót vagy herceget. A krondori katonák gyakran őrjáratoztak a krondori és yaboni hercegség határánál, de helyi probléma esetén a városi őrségnek, a polgárőrségnek vagy a rendőröknek kellett megőrizni a békét az őrjárat érkezéséig.
Roo és Duncan elégedett volt az út első szakaszával. Az indulás előtt Roo benyújtotta felmondását a Barretban, és meglepetten tapasztalta, hogy McKeller a maga módján sajnálja a dolgot. Roo megígérte Jasonnek, hogy ha a sors úgy hozza, egyszer még ad neki egy olyan munkát, ahol ki tudja használni elmésségét.
Helmut Grindle szorgosan tervezgette a jövőt, miközben befogadta Root a vállalkozásba. Többször is beszélt arról, hogy a fiúnak – ahogy Root nevezte – el kell majd vennie a lányát, Karlit. A lány párszor el is, vörösödött, mikor meghallotta apja véleményét, de Grindle sosem vesződött azzal, hogy megkérdezze őt, mit gondol az egészről.
Régebben Roo sokszor viccelődött Eriknek azzal, hogy feleségül veszi Helmut Grindle csúnya lányát. Most, hogy a viccből valóság lett, elgondolkozott a házasságon. A lány nem volt igazán ronda, csak nem volt olyan vonzó, de hát ezt Roo sem mondhatta el magáról. Így a házasság eme aspektusa nem is érdekelte túlzottan. Tudta, hogy ha meggazdagszik, megengedhet majd magának pár elbűvölő nőt. Grindle-nek pedig, csak azzal tartozik majd, hogy a lányát rendre teherbe ejtse, és táplálékot biztosítson az unokák népes seregének. Roo azzal is tisztában volt, hogy, ha építhet Grindle vagyonára, azaz ha örököl tőle – illetve Karli örököl, ami nem nagy különbség –, akkor jövőjének semmi sem szabhat határt.
Roo mindig megosztotta terveit Duncannel, akinek pénzügyi érdeklődése kimerült abban, hogy mikor kap fizetséget, és mennyit. Ezen kívül csak az érdekelte, hogy hol talál a közelben egy csinos szajhát vagy pultoslányt. Duncan életvitele hatással volt Roora is, aki rászokott, hogy az éjszakát ne egyedül, hanem egy-egy szolgálólány társaságában töltse. Gyakran elképedt, hogy Duncan mennyire megszállottan képes, udvarolni egy fogadós szépséges leányának. Unokatestvére úgy rajongott a nőkért, ami messze túlhaladta Roo egyszerű, fiatalos vágyát.
Duncan viszont egyáltalán nem vágyott vagyonra. Ő csak utazgatott, verekedett, szeretkezett, ivott és evett. Senkinek sem beszélt az álmairól. A könnyen szerzett pénzt szerette, de sosem dolgozott volna keményen, hogy gazdag legyen.
Roo áthajtott Sarth déli végén, és mikor egy betört kirakatú boltot pillantott meg, lehúzódott az útról.
– Vigyázz az árura! – szólt oda Duncannek, majd leugrott a bakról. Belépett az üzletbe, és látta, hogy teljesen kifosztották.
– Jó napot! – köszöntötte a kereskedőt, aki ingerültséggel és reménytelenséggel vegyes tekintettel nézett vissza rá.
– Jó napot, uram! – mondta a kereskedő. – Mint látja, nem szolgálhatok a megszokott áruimmal.
Roo szemügyre vette a középkorú, pocakos kereskedőt.
– Hallottam a fosztogatásról. Rupert Avery vagyok, kereskedő – mondta, és kezet nyújtott. – Épp Ylith-be tartok, és talán segíthetek.
A kereskedő zavartan megrázta a kezét.
– John Vinci vagyok. Mire gondol pontosan?
– Mint mondtam, kereskedő vagyok, és talán eladhatok önnek pár dolgot, amit elraboltak, hogy feltöltse a készletet.
A férfi modora azonnal megváltozott. Fürkésző szemmel méregette Root, mintha mindent egy lapra tett volna fel egy fogadáson.
– Milyen árucikkekre gondol?
– A legjobb minőségűekre. Épp Ylith-be tartok, és arra gondoltam, hogy veszek ott pár dolgot, amit visszaviszek Krondorba. De talán fordulhatok még egyet, ha cserébe ön is el tud látni engem áruval.
– Milyen áruval? – kérdezte a férfi.
– Kis mennyiségben könnyen szállítható, de rendkívül jó minőségű áruval, amin nyereséget érhetek el.
A kereskedő kicsit még méregette Root, majd bólintott.
– Értem. Drága csecsebecsékkel kereskedik a nemesek körében.
– Tulajdonképpen igen.
– Nos, nekem nem cicomás árura van szükségem. Néhány vég erős vászon, acélszegek, ilyesmik kellenének nekem. Amit a városiak keresnek.
Roo bólintott.
– Összeírhatna egy listát, amit elviszek Ylith-be. Két hét múlva érek vissza. Ön mit tud ajánlani a számomra?
A kereskedő megvonta a vállát.
– Volt egy kis láda aranyam, de az átkozottak hamar rátaláltak.
Roo elmosolyodott. A férfi bizonyára elöl hagyott egy kis láda aranyat, hogy a rablók azt higgyék, megkaparintották minden vagyonát. De biztos, hogy tartott valahol egy gazdagabb aranylelőhelyet.
– Értékes tárgyak esetleg?
– Pár tárgy van, ami talán értékes, de páratlannak egyiket sem lehet nevezni.
– A páratlan értéktárgyakat csak kevesen szeretik – mondta Roo. Megvakarta az állát. – Nekem olyasmi kell, amit itt nehéz lenne eladni, de Krondorban hamar akadna rá vevő.
A kereskedő egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd így szólt:
– Jöjjön velem!
A bolt hátsó része felé vezette Root. Átkeltek egy kis udvaron, és a férfi házában kötöttek ki. A konyhában egy sápadt nő dolgozott, két kisgyermek pedig épp valami játékon kapott össze.
– Várjon itt! – szólt Vinci, és anélkül, hogy bemutatta volna a feleségének Root, felsietett egy szűk lépcsőn. Pár perc múlva visszatért, kezében egy bőrládikával.
Roo átvette a ládát, és kinyitotta. Hihetetlenül vastag, smaragd nyakláncot pillantott meg. Az arannyal is díszített láncon metszett gyémántkövek tündököltek. Aprók voltak, de fényesen csillogtak. Roonak fogalma sem volt, mennyit érhet, de ahhoz elég jónak tűnt, hogy egy megcsömörlött ékszerkereskedő is kapjon utána.
– Mit kér érte?
– Ezt fedezetnek tartottam itt katasztrófa esetére – mondta a férfi –, és azt hiszem, tényleg katasztrófa, ami történt. – Megvonta a vállát. – Muszáj feltöltenem a készleteimet. Ráadásul gyorsan: Ha nem tudom ellátni a városiakat, akkor be is csukhatom a boltot.
Roo kicsit hallgatott, majd így szólt:
– Elmondom, hogyan csináljuk. Maga ad nekem egy listát a szükséges árucikkekről. Ha meg tudunk egyezni, akkor elhozok magának mindent Ylith-ből két héten belül, sőt talán tíz napon belük. És akkor újra kinyithatja a boltot.
A férfi elfintorodott.
– Állítólag jön egy queg kereskedő egy hét múlva.
– És mi a biztosíték arra, hogy mindent elhoz, ami magának kell? – szegezte neki a kérdést Roo. – És mi van, ha rabszolga-kereskedő?
A férfi megcsóválta a fejét.
– Akkor nem tudok vele üzletelni, de erre már nem nagyon járnak rabszolga-kereskedők.
A rabszolga kereskedelmet betiltották a Királyságban, kivéve persze az elítélt bűnözők esetét. Keshből és Quegből sem szabadott rabszolgákat behozni.
– Tudja jól, hogy tisztességes az ajánlatom – jelentette ki Roo. – Kis felárral mindent elhozok, amire szüksége van.
A férfi tétovázott.
– És a gyermekek továbbra is kapnak enni – toldotta meg Roo.
– Jól van – szólt a kereskedő. – Menjen az utca végén álló fogadóba, és vegyen ki egy szobát! Vacsorakor találkozunk, és megbeszéljük a listát.
Roo kezet rázott a férfivel, és kisietett Duncanhez. Duncan már majdnem bóbiskolt, mikor Roo felmászott a kocsira.
– Mi az? – kérdezte álmosan.
– Irány a fogadó – jelentette ki Roo. – Kiveszünk egy szobát, és este nagy üzletet kötünk.
Duncan megvonta a vállát.
– Ha te mondod!
– Én mondom – vigyorgott Roo.

 

Helmut Grindle felnézett, mikor Roo belépett.
– Hogy ment, ifjú Rupert?
Roo helyet foglalt, és mikor Karli egy pohár bort hozott neki, elégedetten bólintott.
– Azt hiszem, nagyon jól.
– Azt hiszed? – képedt el Grindle, hátradőlve a széken. Kinézett az ablakon a ház elé, ahol Duncan őrizte a kocsit. – Nem látok rakománnyal teli szekeret, így arra kell következtetnem, hogy találtál valamit, ami apró, de értékes.
– Tulajdonképpen igen – felelte Roo. – Elvittem az árut Ylith-be, ahol három napig kereskedtem velük. Mikor a lehető legjobb áron túladtam rajtuk, felvásároltam pár dolgot.
Grindle szeme összeszűkült:
– Milyen pár dolgot?
Roo elvigyorodott.
– Húsz tekercs jó minőségű vásznat, kéthordónyi acélszeget, tíz tucat acéltűt, egy tucat kalapácsot, öt fűrészt, egy nagy orsó fonalat...
– Micsoda? – fakadt ki Grindle hadonászva. – Te egyszerű tárgyakról beszélsz! Minek beszéltünk akkor ennyit a ritka tárgyakról, amit a gazdagok vesznek meg?
– Hoztam egy kis aranyat is.
Grindle hátradőlt, és idegesen kapargatta az ingét a mellkasán.
– Valamit eltitkolsz. Ki vele, mi az?
– A felsorolt árukat elvittem Sarth-ba, ahol elcseréltem őket erre – adta oda a bőrládikát.
Grindle a kezébe vette, és kinyitotta. Hosszú ideig csendben ült, és vizsgálgatta a nyakláncot.
– Nagyon szép – motyogta, és a számolni kezdett. – De nem ér annyit, mint az, amivel én északra küldtelek. Így hogy lett nyereséges az út?
Roo felnevetett, és benyúlt a tunikájába. Elővett egy nagy erszényt, és az asztalra dobta. Hangos csörgéssel esett a fafelületre.
– Mint mondtam, hoztam egy kis aranyat is.
Grindle kinyitotta az erszényt, és gyorsan megszámolta a pénzt. Mosolyogva dőlt hátra.
– Figyelemre méltó haszon, fiacskám.
– Szerencsém volt – szerénykedett Roo.
– Csak akkor lehet az ember szerencsés, ha felkészül, hogy kihasználja az alkalmat – válaszolta Grindle.
Roo megvonta a vállát, és minden erejével megpróbált szerénynek és kezdőnek látszani.
– Karli! – kiáltotta Grindle, hátrafordulva.
A lány azonnal megjelent.
– Igen, apám?
– Karli, engedélyt adtam az ifjú Avery-nek, hogy udvaroljon neked. A következő hatodnapon eljön érted.
Karli az apjára nézett, aztán Roora. Arcára bizonytalanság ült ki. Kicsit tétovázott, majd így szólt:
– Igen, apám.
Aztán Roohoz fordult.
– Akkor találkozunk a hatodnapon, uram.
Roo zavarba jött, és azt sem tudta, mit mondjon. Bólintott.
– Ebéd után.
A leány távozott a hátsó szobába. Roo eltűnődött, vajon nem kellett volna-e valami kedveset mondani, esetleg megdicsérni a ruháját. Lerázta magáról a bizonytalanság okozta feszültséget, és megfogadta, tanácsot kér Duncantől, hogy mit kellene mondania Karlinak.
Grindle töltött mindkettőjüknek az erős, édes borból.
– Most pedig mondd el, fiam, hogy csináltad! Az elejétől a végéig!
Roo elmosolyodott. Boldogan sütkérezett Grindle elismerő tekintetében, ami alkalmasint a nyakláncra tévedt.

 

 

8.
Játékosok

Roo a távolba mutatott.
– Látom Greylockot! – lelkendezett.
Erik, Jadow, James herceg, Robert de Loungville és William zászlósúr a kikötőben állt. A Trancsír Bosszújára vártak. Mohó szemek fürkészték a messzi hajót, amelyen talán Calis seregének néhány tagja is utazik. Azok, akik valahogy túlélték a Smaragd Királynő Mahartára mért csapását.
– Jól látszik az őszes tincse – mondta Roo, homlokához téve kezét, hogy lásson a fényes délutáni napsütésben. Az elmúlt hónapban igazi üzlettársává vált Grindle-nek, és nem sok ideje maradt arra, hogy régi társain járjon az esze. De mikor Erik üzent neki, hogy a Novindust megjárt másik hajót észrevették a kikötő láthatárán, Duncanre hagyta a kocsi felszerelését a következő északi úthoz, és kirohant megnézni. Erikhez hasonlóan, ő is elszomorodott, hogy mennyi embert elveszítettek azok közül, akikkel két évvel korábban elhajóztak a távoli földrészre. Greylock mellett újabb ismerős alakot pillantott meg.
– Luis! Luis az!
– Igazad van, ember – mondta Jadow. – Legyek Sung papja, ha nem a hirtelen haragú rodezián anyaszomorító az!
Roo integetni kezdett, amit Greylock és Luis viszonzott. A jókedv viszont alábbhagyott, mikor nem láttak más ismerőst a fedélzeten.
– Talán vannak még a hajó belsejében is páran – szólt Erik, mintha olvasott volna gyermekkori barátja gondolataiban.
– Lehet – értett egyet Roo, bár a hangjából kitűnt, hogy nem bizakodik ebben túlságosan.
Az idő lassan telt, miközben a hajó egyre közelebb ért a kikötőhöz. Nicholas tengernaggyal ellentétben a Bosszú kapitánya nem tagadta meg a kikötőmester és a révkalauzok jogát, így az utóbbiak lassan a kikötő közelébe kormányozták a Trancsír Bosszúját, amit onnan kisebb hajók húztak a helyére.
Mikor a pallót a szárazföldre eresztették, Greylock és Luis jött le rajta először. Greylock tisztelgett James hercegnek és William zászlósúrnak, míg Luis, Jadow, Erik és Roo összeölelkeztek. A rég nem látott barátok láttán bizony könny szökött a szemükbe.
Aztán Roo valami furcsát látott Luison.
– A kezed?
Luis hosszú ujjú zubbonyt és fekete kesztyűt viselt. A rodezián születésű, gyilkossá vált udvaronc felhúzta jobb kabátujját. Jobb keze mereven, behajlított állapotban állt. Ujjai szintén nem mozdultak. A szemében szomorúság villant, de csak ennyit mondott:
– Hívjatok meg egy italra, és mindent elmesélek!
– Rendben! – szólt Erik, aztán de Loungville-hez fordult. – Ha nincs szüksége ránk, őrmester.
De Loungville bólintott.
– Ne rúgjatok be túlságosan! Holnap egy tiszta fejű Eriket és Jadow-t szeretnék látni. És hozzátok magatokkal Luist! Van pár kérdésem hozzá, meg aztán a hivatalos kegyelemadáson is át kell esnie.
– Kegyelmet kapunk? – képedt el Luis. – Emlékszem, hogy a kapitány beszélt ilyesmiről, de nem hittem volna, hogy komolyan gondolja.
– Gyere! – indult el Roo. – Mindent elmesélünk, és elintézzük, hogy a városi őrség ne akasszon fel már holnap reggel!
– Greylock mester, de jó újra látni!
– Itt leszek a palotában – válaszolta a sötétmocsári báró volt fegyvermestere. – Holnap bepótolunk mindent. – Egy pillanatra szomorúság ült ki az arcára. – Sok mindenről kell beszélnünk.
Erik bólintott. Greylock valószínűleg mesélni tudott azokról, akik nem élték túl Maharta ostromát és nem jutottak el a Kígyó-folyó Városába.
Calis seregének tagjai gyorsan maguk mögött hagyták a királyi kikötőt. Erik a közeli fogadóba vezette őket, ahová a palotában szolgáló katonák többsége járt. Erik gyanította, hogy a fogadó minden alkalmazottja a nagyherceg szolgálatában áll; de Loungville világosan a tudomásukra hozta, hogy inkább a Törött Pajzsban szeretné látni őket, mint a valamelyik távolabbi ivóban. Az ital nem került sokba, a nők csinosak és barátságosak voltak, így Erik mindig ide járt. Még a palotai feladatait sem kellett sok időre otthagynia, annyira közel állt az épület.
Lévén kora délután, nem sokan iszogattak a helyen. Erik jelzett a csaposnak, hogy hozzon ki egy kör sört.
– Luis, mi történt veled? – kérdezte Roo, mikor leültek. – Azt hittük, odavesztél, mikor átkeltünk a folyón.
Calis embereinek át kellett úsznia a Vedra-folyó torkolatát, hogy átérjenek Mahartába. Teljes fegyverzettel indultak a vízbe, és sokan nem érkeztek meg a másik partra. Luis megvakarta az állát az ép kezével.
– Én is majdnem odavesztem – mondta. Rodezián akcentusa fura, dallamos hangzást kölcsönzött szavainak. – Pár méterre attól a kis szigettől görcsöt kaptam. Ti kimásztatok a szigetre, de mire én visszaküszködtem magam a víz fölé, már délre sodródtam tőle. Megpróbáltam elérni a másik partot, de megint jöttek a görcsök.
Megrázta a fejét, és Roo ekkor döbbent rá, hogy a férfi mennyire megöregedett. Még csak középkorú volt, de már számos ősz hajszál jelent meg a hajában és a bajuszában. Nagyot sóhajtott, miközben a csapos fedeles kupákat helyezett az asztalra. Kiadósat kortyolt, majd folytatta.
– Nem vártam meg a második görcsöt: Ledobtam magamról a pajzsot és a kardot. Aztán előhúztam a késem, és elkezdtem lehámozni a páncélomat is. Mikor végre a víz felszínére kerültem, már félig megfulladtam. Azt sem tudtam, hol vagyok.
Az ég sötét volt már, és csak annyit éreztem, hogy nem bírom sokáig. Megláttam egy csónakot, és feléje úsztam. – Felemelte szétroncsolódott kézfejét. – Így szereztem ezt a sérülést. A csónak széle felé nyúltam, megfogtam, de egy halász szétzúzta a kezemet a lapáttal.
Erik láthatóan összerezzent.
– Uramatyám! – motyogta Roo.
– Valószínűleg felordítottam – magyarázta Luis. – Elvesztettem az eszméletemet. Meg kellett volna fulladnom, de valaki behúzott a csónakba. A csónak tele volt menekültekkel, akik a nyílt tenger felé tartottak.
– Hogy jutottál el a Kígyó-folyó Városába? – kérdezte Roo.
Luis elmesélte. A halász, akié a csónak volt, elindult kifelé a kikötőből. A nagyobb hadihajók nem is törődtek az öbölből menekülő csónakokkal.
– A csónakba túl sok víz került – mondta Luis a távolba merengve. – Másnap kivetődtünk a partra, északkeletre a várostól. Voltunk páran, akik nem akartunk megint vízre szállni, így elindultunk a szárazföldön. A többiek megjavították a csónakot, gondolom, vagy a megszállók elkapták őket. Nem maradtam ott, hogy megtudjam.
Nagyot sóhajtott.
– Valaki ott megmentette az életem, de sosem tudtam meg, hogy ki volt az, és miért segített. Akkor ott mind testvérek voltunk a szenvedésben. – Felemelte a kezét. – Ráadásul ez lüktetni kezdett, és feldagadt, meg elfeketedett.
– Hogy gyógyítottad meg? – kérdezte Roo.
– Nem én gyógyítottam meg. Arra gondoltam, hogy levágom, az igazat megvallva, hisz annyira fájt már a harmadik napon. Kivert a víz a láztól. Felhasználtam a reikit, amit Nakor tanított. A fájdalmat enyhítette, de közben tüzeltem a láztól. Másnap egy táborba értünk, ahol egy pap – nem tudom melyik rendből – ellátta a sebet. Nem tudta mágiával rendbe hozni, de kimosta, és valamilyen gyógynövényes kötést tett rá. Aztán adott egy szert, ami lenyomta a lázamat. – Kicsit hallgatott, aztán folytatta: – Azt mondta, erős mágiával meg lehetne gyógyítani teljesen, de ezt csak olyan templomokban lehet elérni, ahol egy vagyont kémek. Ráadásul nem is működne biztosan a varázslat. – Luis megvonta a vállát. – Mivel sosem lesz annyi aranyam, nem is fogom megtudni, hogy működne-e.
Arrébb tolta immáron üres kupáját.
– Tehát most itt vagyok, és ha jól értem, nemsokára kegyelmet kapok, és szabad ember leszek. Ideje átgondolnom a jövőmet.
Erik újabb kör sört rendelt.
– Mind átestünk ezen.
– Ha nincs más terved mondta Roo –, nekem szükségem van egy okos fickóra, aki jól mozog a fontos emberek között.
– Igazán? – ámult el Luis.
Erik felnevetett.
– A barátunk valóra váltotta az álmát, és jelen pillanatban keményen dolgozik azon, hogy feleségül vegye egy gazdag kereskedő ronda lányát.
Jadow tettetett gyanakvással nézett Roora.
– Ugye nem, kezdesz ki azzal az érzékeny gyermekkel?
Roo felemelte a kezét védekezésképp.
– Sohase tennék ilyet. – Megrázta a fejét. – Az az igazság, hogy kicsit jobban tetszik nekem, mint te, Jadow. Egész csinos lány Nagyon csöndes. Tényleg nem olyan csúnya, mint ahogy elképzeltem. Mikor sikerül mosolyognia, valami páratlan szépség jelenik meg benne. De most két fronton kell harcolnom.
– Ó, nagyon nehéz dolgod lehet – jelentette ki Erik.
– Nos, meg kell próbálnom a lehető legügyesebben üzletelni, hogy az apja tetszését elnyerjen. De közben a lány tudja, hogy az apja engem választott ki a férjéül, és nem túl boldog emiatt.
– Tedd boldoggá! – javasolta Luis.
– Hogyan?
– Kedveskedj neki is úgy, mint az apjának! – magyarázta a rodezián. – Vigyél neki kis ajándékokat, és az üzlet mellett másról is beszélgess vele!
Roo pislogni kezdett. Az asztalnál ülők biztosra vették, hogy Roo még sosem gondolt erre a megoldásra.
– Tényleg ezt tegyem?
A másik három hahotában tört ki; és mikor kinevették magukat, Luis szólalt meg először.
– Ki menekült még meg?
Erik arcáról eltűnt a mosoly, Jadow pedig elfintorodott.
– Nem sokan – mondta Roo.
– A kapitány és az őrmester – kezdte Erik. – Nakor és Sho Pi. Mi itt négyen, és még páran a seregből, de a hatos kis csapatunkból már csak hárman vagyunk – utalt Roora, Luisra és saját magára.
– Ezzel minden csapatot megelőztetek – mondta Jadow, mire mind bólintottak. Jadow kis csapatának tagjai meghaltak, mikor feltartóztattak egy szaurusz osztagot. Jadow akkor azt a feladatot kapta, hogy vágtázzon vissza a hírrel a sereghez, így megmenekült. Többi társa a mahartai ostromban halt meg.
– Mesélj neki Biggóról! – javasolta Roo. Erik elmesélte, hogyan halt meg nagydarab férfi. Mire befejezte a történetet, megint mosolyogtak.
– Esküszöm, hogy meglepettnek nézett ki – magyarázta Erik. – Annyit beszélt a Halál Istennőjéről, és annyira istenfélő volt, hogy mintha...
– Mintha mi? – kérdezte Roo, aki nem volt ott, de már hallotta a történetet.
– Mintha azt mondaná – Erik halkabban folytatta, és Biggo hangját utánozta – „Ó, tehát ilyen érzés ez!” – Szemét kidüllesztette a csodálkozást eljátszván.
A többiek hahotáztak. Mikor felszolgálták a következő rundot, Luis kezébe vette a kupáját, és így szólt:
– Az elvesztett társainkra!
Kortyoltak, és egy pillanatra csend támadt.
– Ti ketten mit csináltok? – kérdezte Luis.
– Segítünk a kapitánynak felépíteni a hadsereget – válaszolta Jadow.
– Erik és én tizedesek vagyunk.
Erik elővett egy kis könyvet a tunikájából.
– Bár elég fura feladataink vannak.
Luis kezébe vette a könyvet, és megnézte a gerincét.
– Kesh?
Erik bólintott.
– Nem olyan nehéz olvasni a kesh nyelvet, miután már megtanultad beszélni. De elég lassú folyamat. Gyermekkoromban sosem olvastam annyit, mint például Roo.
– Mi az a könyv? – érdeklődött Roo.
– Egy régi kötet a harcászatról, William úr könyvtárából – mondta Jadow. – Múlt héten olvastam ki. Ezen a héten a Hogyan hozzunk létre hatékony utánpótlási vonalakat ellenséges területen? című könyvet fogom kiolvasni. Valamilyen queg nagyúr írta.
Luis nem titkolta csodálkozását.
– Igazi tábornokokat faragnak belőletek!
– Nem tudom, de pont az történik, amit Natombi mesélt, mikor Novindusban meneteltünk – mondta Erik.
Luis bólintott. Natombi szintén része volt Erik hatos csapatának, de ő Keshből érkezett, és szolgált már a Belső Légióban, azaz Nagy Kesh leghatékonyabb hadseregében. Ez a sereg több mint kétharmadát elfoglalta a Triagia nevű földrésznek. Natombi több órán keresztül mesélt Eriknek, hogy a régi légiók miképp vonultatták fel erőiket és miképp harcoltak. Az apró, hatfekvőhelyes sátornak köszönhetően Luis és Roo mindegyik társalgásnak fültanúja lehetett, kivéve persze, ha épp őrszolgálatot teljesítettek.
– Páratlan hadsereget építünk – mondta Jadow, majd halkabban hozzátette: – És tudod, miért?
Luis nevetve csóválta meg a fejét.
– Jobban tudom, mint te. – Egyenként végigmérte barátai arcát. – Jó párszor épphogy sikerült elmenekülnöm az előőrseiktől. Láttam, hogyan mészárolják le azokat, akik nem tudtak elmenekülni. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Én kemény ember vagyok, legalábbis azt hittem, de olyan dolgokat láttam ott, amiket alig tudtam elviselni. Még mindig csengenek fülemben a sikolyok, még mindig érzem a szagokat, bármennyit is iszom.
Borús pillanatok következtek. Végül Roo próbált meg enyhíteni a helyzeten.
– Hát, igen, mind tudjuk, mi az ábra. Mégis tovább kell élnünk. Akarsz velem dolgozni?
Luis megvonta a vállát.
– Mi lenne a feladatom?
– Kell nekem egy ember, aki be tudja mutatni árucikkeinket a jól nevelt uraknak és hölgyeknek. Néha még nemeseknek is. No meg tudnia kell alkudni.
Luist nem villanyozta fel túlságosan az ajánlat.
– Sosem voltam nagy alkudozó, de ha megmutatod, mit kell csinálnom, akkor biztos menni fog.
A beszélgetés hirtelen abbamaradt, mikor Robert de Loungville lépett be, oldalán egy karcsú lánnyal. Az asztalnál ülő négy férfi szemügyre vette a furcsa párt: az alacsony, köpcös és verekedős őrmestert és a szinte törékeny, de, vonzó nőt. Utóbbi egyszerű, háziszőttesből készült ruhát viselt. Rövid haján kívül semmi különös nem volt a kinézetén.
Erik arcáról lerítt, hogy felismerte.
– Kitty? – motyogta.
De Loungville felemelte a kezét.
– Ez itt a menyasszonyom, Katherine. Ha bármelyik gyilkos gazember közületek úgy néz rá, hogy a lány elpirul, a tettest karóba húzom.
A fenyegetést közönyösen jelentette be, de szemével utasítást adott a férfiaknak: ne foglakozzatok azzal, hogy mi történik itt, nem kell róla tudnotok. A négy bölcs férfi a megértette a halvány figyelmeztetést. A lányt szemmel láthatóan bosszantotta, hogy de Loungville a menyasszonyának titulálja, de nem szólt semmit.
Az őrmester a csaposhoz vezette a lányt. Kis beszélgetés után a csapos bólintott, és a konyha felé küldte a lányt. Kitty még egy utolsó hosszús pillantást vetett de Loungville-re, majd bement a konyhába.
De Loungville visszament Erikék asztalához, és odahúzott egy széket.
– Itt fog dolgozni. Ha valamelyikőtök bármilyen kellemetlenségnek teszi ki... – A fenyegetést nem fejezte be.
Roo vállat vont.
– Én ugyan nem fogom. Megvan a saját menyasszonyom.
– Ó, valóban? – kérdezte de Loungville kárörömmel a szemében. – És a lány tudja, hogy az akasztófáról kellett téged leszedni?
Roo elpirult.
– Még nem mondtam el neki mindent.
– És még meg sem kérte a kezét – jegyezte meg Erik. – Csak tervezgeti.
– Tipikus Rupert – mosolyogott de Loungville, majd rendelt egy sört.
– Épp mesélték, hogy nem sokan tértek vissza közülünk – mondta Luis.
De Loungville bólintott.
– Nem sokan. De nem először történt meg. – Arckifejezése elsötétült, miközben a csapos elétette az italt. – Már kétszer jártam azon a rohadt földrészen, és majdnem kétezer halottat kellett otthagynunk. Utálatos egy dolog.
– Ezért olvastatja velünk a zászlósúr ezeket? – kérdezte Jadow, és a könyvekre mutatott.
De Loungville kedélye megváltozott; vigyorogva előrenyúlt, és belecsípett Jadow arcába.
– Nem, édesem, csak azért, mert olyan aranyosan olvastok.
Erik felnevetett.
– Mindenesetre sok érdekeset találtam ezekben a könyvekben. De nem biztos, hogy mindent értek belőlük.
– Akkor beszélj a zászlósúrral – javasolta de Loungville. – Parancsot kaptam, hogy ha az egyik tizedesem meg szeretné beszélni a könyvek tartalmát, azt irányítsam William úr irodájába. – Az őrmester nagyot kortyolt, majd elégedetten megtörölte a száját.
– A zászlósúrhoz? – képedt el Erik. Krondor zászlósura a legfontosabb hadászati vezető volt a Nyugat számára a krondori nagyherceg után. Háború idején egyikük a hadseregtábornagy titulusát viselte, és a történelmi hagyományok szerint a zászlósurat legalább annyiszor nevezték ki tábornaggyá, mint magát a nagyherceget. A katonák ámulattal vegyes tisztelettel tekintettek rá. Bár Erik legalább hatszor beszélt már vele, a társalgás sosem tartott pár percnél tovább. A hosszabb eszmecsere lehetősége nyugtalanította.
– Ne aggódj! – mondta de Loungville. – Tudja, mennyire ostobák vagytok, úgyhogy nem fog nagy szavakat használni.
Roo és Luis felnevetett, Erik pedig nem szólt semmit.
– Csak fura, hogy maga és a kapitány szerint meg kell tanulnunk ezt az egészet – magyarázta Jadow.
De Loungville körbepillantott a helyiségben.
– Ha nem jöttetek volna még rá, ez a fogadó James hercegé. Akik itt dolgoznak, mind az ügynökei. – Hüvelykujjával a pult felé mutatott. – Katherine azért van itt, hogy jelezze, ha Csúfolódók szaglásznak errefelé. A múlt hónapi csetepaté után oda kell figyelnünk rájuk.
– Tehát a palotán kívül itt a legbiztonságosabb beszélgetni arról – folytatta halkabban –, ami Novindusban történt, de sehol sem biztonságos igazán. – Kis szünetet tartott. – A lehető legtöbbet kell tanulnotok, mert olyan hadsereget építünk, amit még nem látott a világtörténelem. Minden embert irányítanotok kell, aki alátok kerül, és ha minden parancsnokotok meghalt, akkor valamelyikőtök tábornok lesz. Tehát ha a nyugat hadserege hirtelen a kezetekbe kerül, nem beszélve a Királyság, vagy az egész világ sorsáról, akkor nem szabad bénázni.
Erik és Jadow egymásra pillantott.
Roo hátratolta székét.
– Szerencse, hogy a kereskedelmet választottam – jegyezte meg. – Hát, jót beszélgettünk, de nekem fel kell töltenem pár kocsit. – Aztán de Loungville-hez fordult. – Luist magammal vihetem most?
Az őrmester bólintott.
– Gyere be reggel, hogy aláírjuk a kegyelmedet! – szólt oda Luisnak.
Roo intett a rodeziánnak. Elköszöntek a többiektől, és távoztak a fogadóból.
– Kocsik? – kérdezte Luis.
– Most kereskedő vagyok, Luis, és értékes árukkal foglalkozom. Valakinek meg kell tanítani nekem, hogyan kell beszélni a nemesekkel. Ügynökre is szükségem van.
Luis megvonta a vállát, aztán felemelte jobb kezét.
– Gondolom, ez nem kell a beszédhez.
– Mennyire rossz a kezed? – kérdezte Roo, miközben átverekedték magukat az utca tömegén.
– Még mindig érzem a tárgyakat, de olyan, mintha vastag kesztyűt hordanék. Az ujjaimat sem tudom igazán mozgatni.
Hirtelen mozdulattal tőrt vett a bal kezébe.
– Ez viszont még mindig elég gyors.
Roo elmosolyodott. Tudta, hogy Luis a legjobb harcos a kis pengékkel, és bár a jobb keze nélkül már nem volt az igazi, még mindig tudott magára vigyázni.
– Hol van Sho Pi és Nakor? – kérdezte Luis, miközben Helmut Grindle háza felé indultak.
– A kapitánnyal vannak.
– És hol van a kapitány?
Roo megvonta a vállát.
– Valami küldetésen a király számára.
Úgy hallottam, Keshbe mentek. Esetleg Csillagdokkba.
Továbbsiettek.

 

– Oda nem mehetnek be! – fakadt ki a tanuló.
Calis arrébb tolta a kapuőrt. Nakor és Sho Pi szorosan a nyomában maradtak. Calis berúgott egy nagy ajtót, ami a Mágusok Tanácsának termébe vezetett. A csillagdokki Mágusok Akadémiájának vezető bizottsága ülésezett itt.
Öt mágus nézett fel: Az egyik felállt.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Kalied – szólt Calis, hideg, monoton hangon. – Már hetek óta várok egy visszajelzést ettől a bizottságtól, hogy megérti az előttük álló problémákat, és hajlandó segíteni.
– Calis úrfi... – kezdte egy másik mágus, akinek majdnem teljesen ősz volt a szakálla.
– Kapitány – javította ki a féltünde.
– Akkor Calis kapitány – mondta a vén mágus, aki Chalmes névre hallgatott. – Tisztán látjuk az ön figyelmeztetésének súlyát, és megfontoltuk az ön királyának kérését...
– Az én királyom? – képedt el Calis. – Ő a maguk királya is! Miért kell erre nekem felhívnom a figyelmüket?
Kalied feltartotta kezét.
– Az Akadémia és a Királyság közötti kapcsolatot lezártnak tekintettük Pug távozásával...
– Erről senki sem tájékoztatta a Királyságot – jegyezte meg Nakor.
Az asztalnál ülő öt ember bosszúsan és zavartan nézett rá. Nakor egyszer maga is ott ült az asztalnál. Akkoriban az Akadémia mostani vezetői még csak tanulók vagy tanítók voltak. A jelenlegi öt csillagdokki vezető közül csak Chalmes volt Nakor kortársa.
Calis egy kézmozdulattal elhallgattatott mindenkit.
– Ami a lényeg, senki sem értesítette őfelségét.
Egyenként mindenki arcába nézett. A tanácsterem magas, kör alakú helyiség volt. Jól elrejtett fáklyák vetettek táncoló fényeket a falra. Az egyetlen fa gyertyatartó nem nyújtott elég fényt ahhoz, hogy minden varázsló vonásait kivehessék.
De Calis szeme nem volt emberi. Kiszúrta a mágus szemében az árulkodó csillogást és a gyors, sanda pillantásokat. Bár Kalied szólalt fel először, a bizottságot Chalmes vezette. Nakor sokat mesélt neki ezekről az emberekről, miközben hetek múltak el azzal, hogy a csillagdokki Akadémia válaszát várták a Novindusból érkezett hírekre. Chalmes egy Körsh nevű mágus tanítványa volt, az egyike azon kesh férfiaknak, akik Nakorral együtt öt éven át kormányozták a közösséget Pug távozása után. Első tanítványa, Chalmes akkor lett tanácstag, mikor Körsh meghalt, és hamar bebizonyította, hogy legalább annyira maradi és makacs, mint elődje. Nakor még az Akadémia tanáraként ismerte meg a többieket, mielőtt el nem hagyta őket a szűklátókörű vezetés miatt.
– Hadd egyszerűsítsem le az egészet, hogy ne legyen félreértés! – kezdte Calis. – Önök nem szakadhatnak el a Királyságtól! Bár sokféle nemzet tagjai dolgoznak itt, ez a sziget – lefelé mutatott a nyomaték kedvéért – a Királysághoz tartozik. Ez egy királyi hercegség, és amíg Pug él, az is marad. Bár ő most távol van, az örökbefogadásnak köszönhetően még mindig a Királyság nagyhercege és az udvar hercege. Ha Pug meghal, akkor ez a cím a fiára, Krondor zászlósurára száll, vagy arra, akit a király alkalmasnak vél erre a titulusra.
Öklét az asztalra helyezve előredőlt.
– Önök szabadon intézhetik saját ügyeiket, de ez nem jelenti azt, hogy egyoldalúan elhatárolhatják magukat a Királyság törvényei elől. Érthető ez, vagy hívassak Shamatából egy helyőrséget, amelyik elfoglalja ezt a szigetet, amíg a király meg nem érkezik, és el nem dönti, hogy kit akasszon fel elsőnek?
Naglek, a legfiatalabb és legindulatosabb mágus felpattant.
– Maga viccel! Becsörtet a tanácsterembe, és megfenyeget minket?
Nakor elvigyorodott.
– Csak ecseteli a helyzetet – magyarázta, majd egy intett Nagleknek, hogy üljön le. – Ne próbáljatok a mágiátokkal hencegni! Vannak más mágusok, akik szívesen támogatnák a királyt, hogy visszaszerezzék ezt a szigetet.
Megkerülte az asztalt, és odaállt Naglek mellé.
– Te a jobb tanulóim közé tartoztál. Egy ideig még a Kék Lovasok vezetője is voltál. Mi történt veled?
A férfi elvörösödött.
– Változnak a dolgok. Idősebb vagyok, Nakor. A Kék Lovasokat...
– A tevékenységeiket korlátoztuk – mondta Chalmes. – A te szokatlan nézeteid ellentéteket szítottak a tanulók közt.
Nakor intett, mire Naglek arrébb lépett. Nakor leült, és jelzett Sho Pinek, aki odaállt mellé.
– Akkor hogy oldjuk meg ezt az egészet? – kérdezte tőlük.
– Calis kapitány – mondta Chalmes. – Nyugtalankodunk néhány hír miatt, amit a tengeren túlról hozott. Egyetértünk abban, hogy ha ez a Smaragd Királynő megpróbál átkelni a tengeren, hogy megszállja a Királyságot, igen nehéz helyzet elé néznénk. Úgy gondolom, elmondhatja őfelségének, hogy ha ez bekövetkezik, komolyan megfontoljuk a kéréseit.
Calis hallgatott egy ideig. Aztán Nakorra nézett.
– Mondtam, hogy ez fog történni – mondta Nakor.
Calis bólintott.
– Csak megpróbáltam feltételezni, hogy értik.
Nakor megvonta a vállát.
– Egy egész hónapot pazaroltunk el itt.
Calis bólintott.
– Igazad van – mondta Nakornak, majd a többi mágushoz fordult: – Itt hagyom Nakort, mint a király által kijelölt képviselőt. Ő lesz a hercegi helytartó a távollétemben.
– Maga viccel – fakadt ki Kalied.
– Nem hiszem – vágott vissza Nakor.
– De hiszen nincs is ehhez joga! – szólt egy Salind nevű mágus.
Nakor elvigyorodott.
– Ő Krondor Sasa. A király személyes ügynöke. A király udvarában hercegi rangot visel, ráadásul lovagkapitány a nyugati hadseregben. Mindegyikőtöket felakasztathatja árulásért.
– Most visszatérek Krondorba – jelentette be Calis. – Jelentést teszek a nagyhercegnek, aki majd elmondja, mit tegyünk addig, míg Pug visszatér.
– Visszatér? – képedt el Chalmes. – Már húsz éve, hogy nem láttuk Pugot. Miből gondolja, hogy visszajön?
Nakor megrázta a fejét.
– Abból, hogy kénytelen lesz. Még mindig ennyire rövidlátóak vagytok... – félbeszakította magát. – Ostoba kérdés. Pug vissza fog térni. Addig is nekem kell megváltoztatni itt a dolgokat.
Szokásához híven Nakor szaglászni kezdett, mikor megérkeztek. A helyiségben mindenki azonnal tudta, hogy egy hosszú lista van már nála a szükséges változásokról. A mágusok egymásra pillantottak; aztán Chalmes és a többiek felálltak.
– Jól van – szólt Chalmes Calisnak. – Ha azt hiszi, ilyen viselkedés eredményre vezet, téved, de nem fogunk szembeszegülni. De ha itt hagyja vezetőnek ezt a... szerencsejátékost, akkor hadd legyen ő a vezető! – Ezzel kivezette négy társát a teremből.
Calis a távozó embereket figyelte, aztán Nakorhoz és Sho Pihez fordult.
– Akkor meglesztek itt?
– Majd én megvédem a mesterem – jelentette ki Sho Pi.
Nakor legyintett.
– Ugyan! Nem kell félteni engem ettől a vénasszony gyülekezettől. – Felállt. – Mikor indulsz? – kérdezte Calistól.
– Ahogy felnyergeltetem a lovamat a városban. Még van egy fél nap a lovaglásra.
– Tudtam, hogy éhes vagyok – jegyezte meg Nakor. – Menjünk, harapjunk valamit!
A hármas elindult a hosszú folyosón, elhaladva a teljesen összezavarodott őrszem mellett. A folyosó legvégén megálltak. Calis felkészült, hogy összegyűjtse a katonákat, akikkel a szigetre érkezett, és hogy a hajóval a városba induljon. Nakor és Sho Pi a másik irányba tartott, a konyha felé.
– Vigyázzatok magatokra! – búcsúzott Calis. – Túl könnyen feladták.
– Ó, most biztosan Chalmes szobájában áskálódnak – mosolyodott el Nakor. – Sokkal tovább éltem, mint bármelyik, és nem azért, mert óvatlan voltam. Majd figyelek a meglepetésekre. – Aztán komolyan folytatta. – Elég sokat megfigyeltem itt ahhoz, hogy megmondd a nagyhercegnek: csak kevesen vannak itt, akiknek megvan a tudásuk és a vérmérsékletük, hogy segítsenek. A maradék csak kisebb feladatokra alkalmas, például üzenetek küldözgetésére. De csak kevés az igazán tehetséges. – Felsóhajtott. – Azt hittem, húsz év alatt több tucatnyi tanulót szedtek itt össze, de szerintem a nagy képességűek azonnal itt hagyják ezt a helyet.
– Valakire pedig szükségünk van.
– Pugra van szükségünk – jelentette ki Nakor.
– Meg tudjuk találni? – kérdezte Calis.
– Ő fog megtalálni minket – válaszolta Nakor, majd végignézett a folyosón. – És szerintem itt fog minket keresni.
– Honnan fogja tudni, hogy szükségünk van a segítségére? – kérdezte Calis. – A nagyherceg megpróbálta működésbe hozni a varázslatot, amit Pug adott Nicholasnak, de Pug nem válaszolt.
– Pug tudni fogja – nyugtatta Nakor. Ismét körbepillantott, majd hozzátette: – Talán már tudja is.
Calis hallgatott egy ideig, majd bólintott, és szó nélkül elindult.
Nakor megragadta Sho Pi karját.
– Menjünk, harapjunk valamit!
– Igenis, mester.
– Ne hívj mesternek! – kérlelte Nakor.
– Ahogy kívánja, mester.
Nakor felsóhajtott, majd elindultak a folyosón.

 

– Mit látsz? – kérdezte Miranda.
Pug felnevetett.
– Nakor nem tagadja meg önmagát. Nem hallom, amit mondanak, de láttam, hogy Chalmes és társai peckesen kisétálnak a tanácsteremből. Gyanítom, hogy Calis Nakort hagyta ott vezetőnek.
Miranda megrázta a fejét, mire vízcseppek záporoztak a sima tükrű vízbe, amit Pug a távolba látáshoz használt. A messzi tanácsterem képe eltűnt a fodrok között.
– Hé! – színlelte Pug a bosszúságot.
Miranda felnevetett, és még inkább rázta a fejét, amitől még több víz zúdult le. Csak nemrég hagyta abba az úszást a meleg tengerben, és mikor Pughoz ért, látta, hogy férfi a csillagdokki eseményeket figyeli egy tócsában.
Pug megfordult, hogy elkapja a nőt, de Miranda gyorsan elhátrált. Erre Pug is nevetésben tört ki. Miranda sarkon fordult, és rohanni kezdett a parton, vissza a hullámok felé.
Pugnak egy pillanatra elakadt a lélegzete a nő karcsú, izmos teste láttán, ami gyönyörűen csillogott a víztől. A szigeten töltött közel egy év alaposan lebarnította mindkettőjüket.
Miranda jobban úszott, mint Pug, de a férfi sebesebbnek bizonyult a szárazföldön. A víz pereménél leteperte a nőt, akinek sikolya nevetéssel vegyük.
– Te szörnyeteg! – kiáltotta, mikor Pug rámászott, és játékosan beleharapott a nyakába.
– Te kezdted – mentegetődzött a férfi.
A hullámok lágyan simogatták őket. Miranda Pug vonásait tanulmányozta. Az együtt eltöltött egy évben szeretők lettek és bizalmas viszonyba kerültek, de még mindig voltak köztük titkok. Pug szinte semmit sem tudott a nő múltjáról, mivel Miranda ügyesen tért ki az ez irányú kérdések elől. Mikor bizonyossá vált, hogy nem szeretne erről beszélni, Pug nem kíváncsiskodott többet. A férfi is megtartott magának pár dolgot, így a kapcsolat igazságos maradt.
– Mi az? – kérdezte Pug. – Megint úgy nézel.
– Hogy nézek?
– Megpróbálod kitalálni, mire gondolok.
– Erre sosem voltam képes – mondta Miranda.
– Néhányan képesek rá – jegyezte meg Pug. – Legalábbis Gaminának mindig sikerült.
– Gondolatot olvasni?
– Az én gondolataimat, legalábbis – mondta Pug, és oldalt fordult, hogy felkönyökölhessen. – Ebből probléma lett, mikor betöltötte a... tizenhármat, és már majdnem húsz éves volt, amikor már nem jelentett gondot. – Megrázta a fejét, miközben visszaemlékezett fogadott lányának gyermekkorára. – Gamina most már, nagymama. Van egy Arutha nevű unokám, és két dédunokám, James és Dashel. – Elhallgatott az emlékek közepette. A nap sugarai rávetették magukat kettejük testére, a hullámok pedig egyre magasabbra kapaszkodtak a dagállyal. Rövid ideig egyikük sem szólt. Mikor a víz már majdnem ellepte őket, Pug felállt, Miranda pedig követte.
Szótlanul sétáltak végig a parton.
– Egyre többet kukucskálsz Csillagdokkba – jegyezte meg Miranda.
Pug nagyot sóhajtott.
– Az események kezdenek... komolyodni.
Miranda belekarolt a férfiba. Pugnak megint elakadt a lélegzete, mikor megérezte a nő bőrét. A feleségét régen úgy szerette, hogy nem hitte volna, mást is képes ennyire imádni. De ez a nő, a titokzatos múltja ellenére, olyan részeit fedezte fel Pug személyiségének, amit a férfi sosem hitt volna. Egy esztendő elteltével Miranda még mindig úgy felizgatta és összezavarta, mintha csak kisfiú lett volna, nem pedig a nyolcvanas éveit taposó vénember.
– Hol hagytuk a ruháinkat? – kérdezte Miranda.
Pug felállt, és körbepillantott.
– Azt hiszem, ott.
Az egész sziget az övék volt. Egy kunyhóban laktak, amit Pug pálmalevelekből és bambusznádból eszkábált. Kedvükre utazgathattak a Varázsló-sziget és e kis paradicsom között, bár csak akkor mentek haza, ha fel kellett tölteni az élelmiszerkészletet. Az idejüket leginkább játékkal, szerelmeskedéssel és társalgással töltötték. De Pug tisztában volt azzal, hogy ez csak egy kis pihenés, egy rövid idő, amíg el lehet felejteni a bajokat, hogy aztán még egyszer szembenézzenek a sötét ellenséggel.
Pug követte Mirandát a ruharakáshoz, és sajnálkozva figyelte, hogy a nő felveszi a ruháját. Ezután maga is felöltötte fekete köntösét.
– Gondolkozol – szólt Mirandának.
– Mint mindig – válaszolta a nő erőltetett mosollyal.
– Nem, én úgy értem, hogy valami határozott dolog jár a fejedben. Még sosem volt ilyen az arckifejezésed. Nem tudom, hogy ez jó jel-e.
Miranda rendszerint sima homlokára az aggodalom ráncai ültek ki. Odalépett a férfihoz, és átölelte.
– El kell mennem egy kis időre.
– Merre tartasz?
– Azt hiszem, meg kell találnom Calist. Túlságosan régóta nem láttam. Muszáj megtudnom, hogy mire van még szüksége.
Mikor meghallotta gyermekkori barátja, Tomas fiának nevét, a mágus így szólt:
– Elég kétértelmű, amit mondasz.
Miranda zöld szeme Pug sötétbarna szemébe mélyedt. A nő kurtán biccentett.
– Igen – felelte röviden.
– Mikor látlak ismét? – kérdezte Pug.
Miranda megcsókolta a férfi arcát.
– Attól félek, nem olyan hamar, ahogy azt mi szeretnénk. De visszajövök.
Pug felsóhajtott.
– Nos, hát egyszer vége kellett hogy legyen.
A nő megölelte.
– Nincs vége, csak félbeszakad. Te hova mész?
– Először is a szigetemre, hogy beszéljek Gathisszal. Aztán egy időre visszatérek Csillagdokkba. Azután megindítom a keresést. Miranda jól tudta, hogy Pug Fekete Macrost akarja felkutatni.
– Szerinted meg tudod találni a varázslót? Talán már ötven éve is van, hogy találkoztál vele.
Pug bólintott.
– A Nagy Felkelés vége óta nem láttam. – A kék égre pillantott. – De valahol ott van. Még pár helyet át kell kutatnom, és még mindig ott van a Csarnok.
A Csarnok gondolatára Miranda felnevetett.
– Mi az? – kérdezte Pug.
– Vér Boldár. A zsoldos fickót Trabert fogadójában hagytam, Yabonban. Azt mondtam neki, hogy várjon, amíg nem küldök üzenetet.
– Akkor egy éve ül ott.
– Ne gúnyolódj! – dohogta Miranda, majd belecsípett a férfi fülcimpájába.
– Ezt hagyd abba, hacsak nem akarod elhalasztani az indulásodat!
– Nos, egy-két óra nem jelent túl sokat.
A ruhák a homokra hullottak.
– Miből fizeted ki Boldárt? A Csarnok zsoldosai drágán dolgoznak.
– Van egy szeretőm, aki herceg – vigyorgott a nő Pugra.
Pug elmosolyodott.
– Majd meglátom, mit tehetek – ölelte át Mirandát.

 

 

9.
Gyarapodás

Roo elmosolyodott.
Robert de Loungville lépett a műhelybe, ami zengett a kalapáló munkások zajától. Az épület régen szépen nézett ki. Egy kereskedelmi ügynökségé volt, ami csődbe ment. Roonak nagyon tetszett, mivel még egy konyha is volt hátul. Így Duncannel és Luisszal bármikor tudtak főzni, ami igen jól jött, hisz a nagy raktárház egy sarkában rendezték be a szálláshelyet. Roonak így nem kellett őrökért és, szállásért fizetnie.
– Őrmester! – kiabálta túl a ricsajt Roo.
De Loungville körbenézett.
– Ez a legújabb vállalkozásod?
Roo elmosolyodott.
– Igen. Terjeszkedünk, és a társam háza mögött nem fér el kettőnél több kocsi.
– Miért, hány kocsitok van? – érdeklődött Bobby.
– Hat – büszkélkedett Roo. – Kiegészítem az arculatunkat az egyszerű árucikkek kereskedelmével.
– Ezért vagyok itt – magyarázta de Loungville.
Ez azonnal felkeltetté Roo figyelmét. Intett a vendégnek, hogy kövesse a hátsó irodába. Az iroda sarkában foglaltak helyet, ahol bár ugyanolyan fülsiketítő volt a zaj, de legalább aránylag zavartalanul tudtak társalogni.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Roo.
– Volt egy kis bajunk a palotába való beszállítással.
Roo szeme összeszűkült.
– Baj?
– Baj – vágta rá de Loungville.
Roo bólintott. A pantathiánus ügynökök régóta törtek már borsot a nagyherceg és az udvarnagy orra alá. Bár nagyon odafigyeltek arra, hogy a bennfenteseket kivéve senki se tudjon a nagyherceg egy-egy tervéről, egyszerűen túl sokan tolongtak a palotában ahhoz, hogy megvalósulhasson a titoktartás. A Novindusból való visszatérés után de Loungville és Calis úgy látta, kevésbé kockázatos, ha Calis új seregének helyőrségét a palotában hagyják, és megfigyelik, kik szaglásznak a katonák körül.
– Új szállítmányozóra van szükségünk, aki kulcsfontosságú rakományokat hozna a palotába.
Roonak sikerült lepleznie örömét. Tudta, hogy nem lesz ellenfele. Sosem találnának egy másik szállítmányozót, aki tartaná a száját a palotán kívül.
– Kocsisok? – kérdezte Roo.
De Loungville bólintott.
– Az is probléma.
– Biztosan van pár embere, akik nem alkalmasak a harcra – mondta halkan, nehogy valaki meghallja kihallgassa őket. – Ők talán megbízhatóak, hogy elvezessék a szekereket.
– Azt akarod, hogy leszerződjünk veled, és aztán ellássunk kocsisokkal? – kérdezte de Loungville.
Roo elvigyorodott.
– Nem egészen, de ha már gond volt a jelenlegi szállítmányozóval, akkor tudhatja, hogy nekem is kockáztatnom kell, mivel új kocsisokat kell felbérelnem. Jelen pillanatban csak én vagyok, Luis és Duncan, akik az értékes árukkal foglalkozunk. Van másik három eléggé megbízható fickónk is a másik három szekérhez, de értük nem vagyok hajlandó kezeskedni.
– Értem – mondta de Loungville. – Nos, ha sikerült rávenni Jamest, hogy nyisson egy fogadót, akkor talán ad neked pár kocsist.
– Miért nem intézik el ezt maguk a katonákkal? – kíváncsiskodott Roo.
– Mert az nagyon feltűnő lenne – válaszolta de Loungville. – Épp az a lényeg, hogy egy működő szállítmányozási cégre van szükségünk az álcázáshoz. A Grindle és Avery már hónapok óta terjeszkedik, és ismertté vált. Mi szerződünk ezzel a céggel, amit persze nem verünk nagydobra, de nem próbálunk semmit sem takargatni.
Roo bólintott.
– Akkor tegyek egy árajánlatot?
– Nem is vagy olyan ostoba, mint hittem, Avery – mosolygott de Loungville, majd rátette a kezét Roo vállára, és halkabban folytatta. – Nézd, te tudod, miért kell óvatosnak lennünk, és azt is tudod, mi forog kockán. – Roo bólintott, bár nem szívesen gondolt vissza a Novindusban történtekre. – Elmondom, miképp fogjuk csinálni: te elintézed, hogy a kijelölt szállítmányok időben megérkezzenek, én pedig elintézem, hogy időben megkapd a fizetséget. De ne hidd, hogy csillagászati árakkal dobálózhatsz, mert akkor saját magunk fogjuk lebonyolítani a szállítást. – De Loungville elvigyorodott, amiről Roo rögtön tudta, hogy az őrmester nem viccet fog mondani. – De csak azután, hogy a herceggel elintéztem, hogy becsukd a boltot, vagy lógj valamilyen bűntény miatt.
Roonak kétsége sem volt afelől, hogy ha de Loungville szükségesnek ítélné, boldogan felakasztaná valami mondvacsinált váddal. Az őrmester már-már fanatikusan védte a Királyság érdekeit, és nem igazán számított neki semmi más.
– Már az is szokatlan lesz, hogy időben megkapjuk a fizetséget. El sem hinné, mennyi energia begyűjteni azt a sok pénzt.
De Loungville arcára megint vigyor ült ki, de ezúttal valóban jókedv csillant meg a szemében.
– Én aztán el tudom képzelni. A rang nem jelenti azt, hogy az embernek pénz van a kezében. – Körülnézett az udvarban. – Hány szekeret tudnál a palotai szolgálatra beállítani?
– Hányszor kell szállítani egy héten? – kérdezett vissza Roo.
De Loungville kivett a tunikájából egy pergament, amit átnyújtott Roonak.
– Ez a hajó holnap érkezik be Ylith-ből. A szállítmány egyenesen a palotába megy Mostantól két-három hetente jön egy ilyen rakomány.
Roo álla leesett, mikor meglátta a szállítmányt.
– Nem semmi hadsereget építenek, őrmester. Ennyi kard elég ahhoz, hogy megszállják Kesht.
– Elég lenne rá. Akkor tehát vállalod?
Roo bólintott.
– Három vagy négy szekeret is kell vennem, és ha még más áru is jön... – De Loungville-re nézett. – Jönnek karavánok is?
– Igen – felelte de Loungville. – Ők a városkapunál pakolnak le, onnan pedig neked kell átvinni a szállítmányt a városon.
Roo elképedten csóválta a fejét.
– Akkor inkább öt kocsira lesz szükségem. – Fejben számolni kezdett, majd rájött, hogy nincs elég aranya. Változatlan arckifejezéssel így szólt: – Kell egy kis arany, hogy megkössük az üzletet.
– Mennyi? – kérdezte de Loungville.
– Száz. Abból kijön a sok szekér, öszvér, no meg fel kell bérelnem több kocsist. De aztán intézze el, hogy gyorsan fizessenek, mert nincs tartalékom.
– Talán még meg is toldjuk – mondta de Loungville. – Nem mehetsz tönkre csak azért, mert nem készültél fel a mókára. – Kivett a tunikájából egy erszényt, amit átadott Roonak. Aztán a vállára tette a kezét, és közelebb hajolt hozzá. – Sokkal fontosabb vagy nekünk, mint hinnéd, Avery. Ha nem okozol gondokat magadnak és nekünk, akkor nagyon gazdag ember lesz belőled. Egy hadseregnek éppúgy szüksége van gazdászati és számvivőtisztre, mint őrmesterre és tábornokra. Ne told el, jó?
Roo bólintott, bár nem igazán értette.
– Hadd magyarázzam meg másképp: ha nekem vagy a kapitánynak a legkisebb problémát okozod, bármikor is történjék az, a tény, hogy nem vagy többé katona, nem fog megmenteni. Karóba húzlak, mintha most szedtelek volna le az akasztófáról. Megint enyém lesz az életed, érted?
Roo arckifejezése borúsabb lett.
– Igen, de még mindig nem érdekelnek a fenyegetések, őrmester.
– Ó, ezek nem fenyegetések, kedvesem. Csak az élet szabályai. – Aztán elvigyorodott. – Tegeződjünk! Hívj Bobby-nak!
Roo morgott valamit.
– Jól van, Bobby.
– Hogy állnak a házassági terveid? Mikor lépsz frigyre?
Roo megvonta a vállát.
– Megkérdeztem az apját, s azt mondta, gondolkodni fog rajta. Ha igent mond, megkérem a lány kezét.
De Loungville megdörzsölte borostás állát.
– Pedig abból, amit hetekkel ezelőtt mondtál, már azt hittem, mindent elintéztél.
Roo megvonta a vállát.
– Helmut befogadott társnak. Hetente kétszer vele és Karlival vacsorázom, és hatodnapon elkísérem a lányt a piacra vagy a térre, de.... – vonta meg a vállát.
– Folytasd! – kérte de Loungville.
– A lány nem kedvel.
– Nem kedvel, vagy nem tetszik neki, hogy az apja vagyona miatt veszed el feleségül?
Roo elkomorodott.
– Luis szerint meg kell őt nyernem magamnak, de...
– De mi?
– Egyszerűen nem találom őt érdekesnek – mondta Roo.
De Loungville kicsit hallgatott.
– Mikor elkíséred, és megpróbálod elcsábítani, Avery, miről beszélgetsz vele?
Roo megint megvonta a vállát.
– Megpróbálok érdekesnek tűnni a számára, ezért az üzletről és a háborúról beszélek. – Mikor de Loungville arca elsötétült, hozzátette: – Persze semmi olyanról, amit a kapitány nem engedne meg. Megbízhatóbb vagyok annál.
– Íme a javaslatom – szólt de Loungville. – Kérdezz tőle valamit!
– De mit?
– Bármit. Kérdezd önmagáról! Kérd ki a véleményét valamivel kapcsolatban! – De Loungville elvigyorodott. – Talán meglátod, hogy nem vagy annyira lenyűgöző beszédtéma, mint hiszed.
Roo felsóhajtott.
– Megpróbálom. – Miközben elindultak a bejárati ajtóhoz, hozzátette: – Holnap pirkadatkor a kikötőben lesznek a kocsik. Hajnal előtt egy órával legyen itt az öt kocsis!
– Itt lesznek – mondta de Loungville, majd anélkül, hogy még egyszer hátranézett volna, kilépett az épületből. Roo tanulmányozni kezdte a szállítólevelet, és számolásba fogott.
Egy órával később Helmut Grindle lépett be a műhelybe. Intett Avery-nek, aki épp a vaskapuk behelyezést felügyelte. A nehéz ajtókat azért építették be az elülső szekérállásokhoz, hogy az értékes árucikkeket biztonságosan lehessen tárolni szállítás előtt.
Roo odasétált társához, aki reményei szerint nemsokára az apósa lesz.
– Igen?
– Én magam viszem Hollófalvára az értéktárgyakat – jelentette ki Helmut Grindle. – Némelyik drágább tárgyat a báró anyjának kell bemutatni. Tekintettel a múltbeli eseményekre, nem lenne jó, ha te mennél.
Roo bólintott.
– Jó ötlet. – Körbepillantott. – Még elég sok munka van itt ahhoz, hogy elmenjek.
– Beugrasz vacsorára? – kérdezte Grindle.
Roo elmorfondírozott.
– Azt hiszem, itt maradok, és felügyelem a munkát. Lennél olyan szíves megmondani Karlinak, hogy holnap meglátogatom?
Grindle sanda pillantást vetett Roora, de arca kifejezéstelen maradt.
– Jól van – szólt végül.
Aztán szó nélkül távozott, Roo pedig visszafordította figyelmét a munkára. Idősebb társát egészen jól kiismerte az eltöltött hónapok alatt, de amikor Karliról volt szó, nem tudta biztosan, mire gondol az idős férfi. Az este során még számos alkalommal eltűnődött, vajon mi járt társa fortélyos fejében.

 

Roo csendben üldögélt a társalgóban. Mivel Helmut Sötétmocsárba ment az értéktárgyakkal, Karli és Roo először maradt egyedül a házban. Eddig a lány apja is ott vacsorázott velük, vagy Roo csak a városban kísérgette Karlit.
Az este első részét Roo egyedül töltötte, mivel Karli ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga munkálkodjon a konyhában. Roo egy szakácsot és egy szobalányt is látott a kívülről szerénynek tűnő Grindle házban, de Karli sosem engedte át másnak az apja ellátását.
A vacsora véget ért. Csendben üldögéltek abban a szobában, amit Helmut az üzleti vendégek szórakoztatására alakított ki. A vén kereskedő „szalonnak” hívta. Roo mindenestre úgy érezte, a helyiség kényelme és kellemes légköre igazán megkönnyíti a pihenést. Egy kis díványon foglalt helyet, Karli pedig mellette egy széken.
A lány, mint mindig, halkan beszélt.
– Valami baj van?
Roo felriadt az álmodozásból.
– Nem, dehogyis! Csak azon tűnődtem, mennyire furcsa, hogy egy egész szoba van arra, hogy az ember ücsörögjön és beszélgessen. Hollófalván csak a fogadóban tudtunk beszélgetni evés közben, vagy mikor elmentünk valahová együtt.
Karli bólintott, és lesütötte a szemét. Csend lett.
– Mikor várható vissza az apád? – vetett véget a szótlanságnak Roo.
– Két hét múlva érkezik, ha minden jól megy – válaszolta Karli. Roo szemügyre vette a kövérkés lányt. Nyugodtan az ölében pihentette a kezét. Egyenes háttal ült a széken, de a tartása nem tűnt merevnek. Roo már az első naptól kezdve valami olyan keresett ezen az arcon, ami felkorbácsolta volna. A férfi hideg fejjel kidolgozott tervet akart végrehajtani, ami igen egyszerű volt: megkérni a lány kezét, feleségül venni és felhasználni az apja vagyonát a kereskedelmi világban való gyors felemelkedéshez. De mikor lehetőség adódott Karli meggyőzésére és elcsábítására, nem tudta, mit mondjon. Később rájött, hogy semmi vonzót nem talál a lányban.
Roonak volt már dolga szajhákkal, akik sokkal rondábban néztek ki Karlinál, és akiknek lehelete bűzlött a bortól és a beteg fogaktól, de ez mind a háború során történt, menetelés közben, és a közelgő halál lehetősége legyőzte az undort. De most más volt a helyzet.
Egy életre kellett elszánnia magát, ami súlyos felelőségekkel járt. Házasságot és gyermekeket tervezett a lánnyal, mégsem tudott róla semmit.
Luis azt tanácsolta, hogy csábítsa el, de Loungville pedig azt, hogy ne beszéljen magáról.
– Karli? – szólt végül Roo.
– Igen? – pillantott fel a lány.
– Ööö..: – kezdte, majd gyorsan abbahagyta a hebegést. – Mit gondolsz erről az új szerződésről, amit a palotával kötöttünk?
Roo már le is szidta magát, mikor a szavak kicsúsztak a száján. Elhatározta, hogy meggyőzi a lányt, milyen jó szerető és apa lenne, és az első kérdése az üzletről szól!
De Karli nem látszott bosszúsnak, sőt elmosolyodott.
– Érdekel a véleményem? – kérdezte félénken.
– Hát, te ismered az apádat – hadarta Roo. – Láttad, hogy dolgozik... gondolom, egész életében figyelhetted. – Minden egyes másodperc elteltével egyre idiótábbnak érezte magát. – Úgy értem, bizonyára levontál magadtól is következtetéseket. Szóval mit szólsz a szerződéshez?
A lány mosolya még jobban kiszélesedett.
– Szerintem az folyamatos bevétel, még ha kevesebb is, sokkal veszélytelenebb, mint ha az ember a luxustárgyaktól függ.
Roo bólintott.
– Szerintem is. – Úgy döntött, a lánynak nem kell tudnia, hogy ő az egyetlen szállítmányozó a városban, akire a nagyherceg rábízná a létfontosságú rakományokat.
– Az apám mindig a legnagyobb nyereségre törekszik, de ilyenkor sokat kockáztat. Néha előfordult, hogy nem ment az üzlet, és nehéz időket éltünk át. – Aztán rájött, hogy Roo talán úgy látja, bírálja a saját apját. – Általában csak a jó dolgokra emlékszik, a rosszakra nem.
Roo megrázta a fejét.
– Akkor én pont az ellentétje vagyok. Túlságosan jól emlékszem a rosszra. – Ekkor megvilágosodott előtte valami. – Az igazat megvallva, egyáltalán nem volt részem túl sok jóban. – Karli hallgatott, Roo pedig témát váltott. – Szerinted akkor jó ez a szerződés a palotával?
– Igen – válaszolta a lány, majd megint elhallgatott.
Roo megpróbálta szóra bírni a Karlit.
– Szerinted mi a jó a szerződésben?
A lány elmosolyodott; ismeretségük során először, Roo őszinte derűt látott a szemében. Roo meglepetten fedezte fel a gödröcskéket az arcán. Egy pillanatra arcul ütötte a felismerés, hogy ha Karli mosolyog, egyáltalán nem csúnya.
– Valami vicceset mondtam? – pirult el Roo.
– Igen – sütötte le a szemét ismét. – Nem mondtál a szerződésről semmit, így honnan tudjam, mi jó benne?
Roo felnevetett. A lány valóban csak a megállapodás alapjairól tudott, vagy talán még az alapjairól sem, hisz Roonak még Helmuttal sem maradt ideje mindent megtárgyalni.
– Nos, elmondom, miről szól – kezdte.
Társalogni kezdtek, Roo pedig elképedve vette észre, hogy Karli sokkal többet tud apja üzletéről, mint gyanította. Ráadásul kifejezetten jó érzéke volt a kereskedelemhez; kulcsfontosságú kérdéseket tett fel a legjobbkor, és olyan hibákat is kiszúrt, amit Roo nem.
Az éjszaka folyamán Roo kinyitott egy üveg bort. Mindketten kortyoltak. Roo még sosem látta Karlit inni, és sajnálkozva könyvelte el, hogy sosem figyelt oda a lányra igazán. Már hetek óta járt udvarolni neki, és ezen idő alatt megpróbálta elbűvölni, ahelyett, hogy megismerte volna.
Karli később felállt, hogy megigazítsa a lámpásban égő kanócot. Roo ekkor kukorékolást hallott. Kinézett az ablakon. Odakint már pirkadt.
– Uramatyám! Végigbeszélgettük az éjszakát!
Karli felnevetett, és elpirult.
– Jól éreztem magam.
– Sungra mondom – idézte Roo az Igazság Istennőjét –, én is. Elég rég volt alkalmam bárkivel is beszélgetni... – Elhallgatott. A lány rábámult; és mosolygott.
Roo ösztönösen odahajolt hozzá, és megcsókolta. A mozdulat közben majdnem meggondolta magát, hátha nem szabadna átlépnie bizonyos határokat.
Karli nem tiltakozott. Gyengéd csók volt. Roo lassan visszahajolt, immáron teljesen összezavarodva.
– Ö... – hebegte. – Holnap eljövök érted, vagy ma este, ha nem bánod. Kimehetnénk az esti piacra. Persze csak ha akarod! – Az utolsó mondatot hevesen elhadarta.
A lány lesütötte szemét, és megint zavartnak tűnt.
– Igen, akarom.
Roo elindult az ajtó felé, de továbbra is a lánnyal szembe helyezkedett, mintha félne hátat fordítani neki.
– És akkor beszélgethetünk – mondta.
– Igen – válaszolta Karli, majd felállt, hogy kikísérje. – Az jó lenne.
Roo majdnem futásnak eredt, annyira felkavarták a történtek. Mikor az ajtó bezárult közöttük, megtörölte a homlokát. Erősen izzadt, és forró volt.
– Mi ez? – tűnődött. Úgy döntött, jobban át kell gondolnia, milyen következményekkel jár, ha tovább udvarol Helmut Grindle lányának.
A város már ébredezett, mikor Roo elindult az iroda felé, hogy szembenézzen a látszólag végtelen mennyiségű munkával.

 

Hat kocsi gurult a kapuhoz, ahol az őr megállj intett. A férfi Krondor nagyhercegének tabardját viselte, rajta a címerrel: sárga sas szárnyalt a hegycsúcs fölé egy sötétkék körben. Roo csak egyetlen változást vett észre, mégpedig azt, hogy a szürke tabardot most királyi bíborral és sárgával ékesítették. Emberemlékezet óta először egy királyi herceg, a Szigetkirályság trónörököse uralkodott a Nyugati Birodalom felett.
Roo csak homályosan emlékezett a régi hagyományokra, miszerint a nagyherceg addig uralkodik Krondorban, míg el nem foglalja a trónt, de az utóbbi években Arutha, a király apja uralkodott. Ő pedig nem volt trónörökös. Roo elhatározta, hogy erről megkérdez majd valakit, hacsak el nem felejti.
– Milyen ügyben jött? – kérdezte a katona.
– Szállítmányt hoztam Robert de Loungville-nek – mondta Roo, ahogy megbeszélték.
A név hallatán Jadow Shati előkerült a semmiből, azaz a kapu melletti őrház árnyékából. Calis különleges alakulatának fekete tunikáját viselte, melynek bal felső részén egy bíbor sas látszott.
– Ereszd be! – dörmögte az őrnek.
Aztán Roora vigyorgott.
– Majd hozzászoknak a képedhez, Avery.
Roo visszamosolygott.
– Ha hozzászoktak a tiedhez, az enyémmel már nem lesz gond.
Jadow felnevetett.
– Tehát te egész jóképű fickó vagy akkor, nemde?
Roo ekkor megpillantotta régi barátjának kabátujját.
– Egy harmadik csíkod van! Őrmester lettél?
Jadow még szélesebb mosolyt varázsolt a saját arcára.
– Így igaz, ember. Erik is az lett.
– Akkor mi van de Loungville-lel? – kíváncsiskodott Roo, miközben a kapu kitárult. Előre noszogatta az öszvéreket.
– Még mindig a mi urunk és mesterünk – felelte Jadow. – De most már törzsőrmester. – Mikor az első szekér átgurult, hozzátette: – Erik majd elmagyarázza. Ő fogja felügyelni a kirakodást.
Roo elbúcsúzott Jadow-tól, és beirányította a kocsit az udvarba. Nem először hozott rakományt a palotába, de ez volt a legnagyobb szállítmány: Egy kereskedelmi karaván érkezett délről, Kesh és az Álmok Völgye vidékéről. Olyan árut is hoztak, amit a rábélyegzett jelek szerint a palotába kellett vinni, pontosabban William zászlósúrnak. Állandó érvényű parancs volt, hogy minden olyan tárgyat, amin Calis különleges alakulatának ismertetőjelét látják, egyenesen a zászlósúrhoz kell irányítani. A palota ügynökei, akik az árucikkek ki- és beáramlását felügyelték a kikötőben és a karavánfogadó telepeken, parancsot kaptak, hogy minden ilyen szállítmányt egyenesen a palotába kell irányítani, méghozzá a Grindle és Avery cég kocsijaival.
A palota fala mentén most frissen épült raktárház állt, ami hosszában kettészelte az árufogadó udvart. Roo szívesen kérdezősködött volna az építésével kapcsoltban, mikor legutóbb itt járt, de nem tette. A kocsit az épület bejárata elé irányította, ahol három alak várakozott.
Erik integetett, aztán Greylock is, a sötétmocsári báró egykori fegyvermestere. Mellettük maga a zászlósúr állt, mögötte összekuporodott háziállatával, a zöldpikkelyes gyíkkal – ahogy Roo magában nevezte.
– Uraim – szólt Roo, leszállva a bókról –, hova rakodhatunk le?
– A mi embereink majd lerakodnak – felelte Greylock. – Ide jön be az egész – intett a most épült raktár felé.
Erik jelzett, mire egy egész csapat fekete tunikás katona sietett oda hozzájuk. Kioldották a rakomány rögzítő köteleit, lehajtották a hátsó ajtót, majd nekiláttak a lerakodásnak.
– Jadow mondta, hogy gratulálhatok – kezdte Roo.
Erik megvonta a vállát.
– Előléptettek minket.
Greylock Roo vállára tette a kezét.
– Szükségük van a rangra. Kezd kialakulni a parancsnokság arculata. A zászlósúr állatkája felszisszent, mire William úr rászólt.
– Sss, Fantus. Rupert már szolgált velünk. Greylock kapitány nem árul el államtitkokat az ellenségnek.
A lény, azaz Roo emlékei szerint a tűzokádó sárkány mintha megértette volna, letelepedett a zászlósúr csizmája mellé. Előrenyújtotta a nyakát, mire William űr megvakarta a szeme mögötti részt.
– Greylock kapitány? – képedt el Roo. – Mi folyik itt?
Greylock megvonta a vállát.
– Így egyszerűbben kijövünk a szokványos hadsereg vezetőivel. A mi egységünk... elég szokatlan – mondta, majd Williamre pillantott, hogy nem lépi át-e a megengedett határt. Mikor a zászlósúr nem szólt, folytatta: – Sok dolgom van, és így sosem kell engedélyt kérnem.
William elmosolyodott.
– Kivéve persze tőlem.
– És a kapitánytól – egészítette ki Erik.
– Melyik kapitánytól? – zavarodott össze Roo.
Greylock elmosolyodott.
– Én „egy” kapitány vagyok, Roo. De csak egyvalaki „a” kapitány. Calis.
– Persze – mondta Roo, miközben befejezték a második kocsi lepakolását. Intett a kocsisnak, majd odakiáltott neki: – Vidd vissza a raktárba! Nemsokára én is ott leszek.
A kocsis, egy korábbi katona, akit kiválasztottak erre a feladatra, visszaintett, majd elindult, félkörben megfordult, és a kapu felé irányította a kocsit.
– Hol van a kapitány? – kérdezte Roo.
– A palotában beszélget a nagyherceggel – mondta Greylock. Erre William zászlósúr Greylockra nézett, és kurtán megrázta a fejét.
Roo Erikre pillantott, aki feszülten figyelte a szóváltást. Roo hangosan felsóhajtott.
– Jól van. Nem fogom jártatni a számat. De mikor indulnak?
William zászlósúr egyet előre lépett, és Roo elé állt.
– Mit értesz azon, hogy indulunk?
Roo elmosolyodott.
– Bár nem tanulok hadászatot, mint Erik barátom, uram, de katona voltam. – A raktárban magasodó készletekre pillantott. – Ez nem egy egyszerű élelemraktár egy újabb helyőrségnek a palotában. Útra készülnek. Megint elmennek oda – nézett végig az arcokon.
– Azt tanácsolom, tartsd meg az elmélkedésed magadnak, Rupert Avery! – mondta William zászlósúr. – Megbízunk benned, de csak egy bizonyos fokig.
Roo megvonta a vállát.
– E falakon kívül nem mondok semmit, úgyhogy nincs ok az aggodalomra. Elgondolkodott, majd hozzátette: – De nem én vagyok az egyetlen, aki erre rájön, ha megfigyeli, mi minden érkezik ide.
William zászlósúr bosszúsnak tűnt a megjegyzés hallatán. Greylockhoz és Erikhez fordult.
– Ez a ti gondotok. Most megyek, és beszélek James herceggel. – Csettintett, majd az ég felé mutatott, mire a tűzokádó sárkány felszökellt a levegőbe. Szárnya hihetetlen erővel csapkodott.
– Elküldtem vadászni – magyarázta William az elképedt Roonak.
– Már elég öreg, és azt állítja, nem lát jól, de az igazság az, hogy lusta. Ha engedném, hogy a konyháról etessék a maradékokkal, akkorára nőne, mint az öszvéreid. Esélye sem lenne, hogy felszálljon.
A zászlósúr szomorúan elmosolyodott, majd távozott.
– Azt állítja, nem lát jól? – hebegte Roo.
Erik felnevetett.
– Ne becsüld le a zászlósurat! Hallottam pár történetet a palota, személyzetétől.
Greylock is hahotázott.
– Azt mondják, beszélni tud az állatokkal.
Roo azt hitte, gúnyt űznek belőle; Erik erre azonnal rájött gyermekkori barátja arckifejezéséből.
– Igen, tényleg így van. Már én is láttam, amikor lovakkal társalgott. – Szárnyaló gondolatok közepette megcsóválta a fejét. – Istenem! – fakadt ki a távolodó férfi után nézve. – Gondoljatok bele, hogy gyógyíthatja a lovakat!
Greylock Erik vállára tette a kezét. Ő már évekkel azelőtt hallott Erik gyógyító képességéről. Tulajdonképpen ezért lettek barátok.
– Nem elég tudni, hogy az állatnak fáj valamije, Erik. Mit fog mondani egy ló, ha a patája alatt megreped a csontja, vagy egy kelése van valahol? Úgy hallottam, William úr is csak annyit hall tőlük, hogy „Fáj!”. Ezután meg kell találni a pontos bajt, és gyógyírt kell rá alkalmazni.
– Talán – mondta Erik, majd Roohoz fordult. – Van javaslatod, hogyan álcázzuk, amit itt csinálunk?
– Így hirtelen nincs. Talán jó lenne, ha pár másik szállítmányt is kijelölnétek nekem, amire rátennénk a jelzést. – A palota kapuja felé mutatott. – Ez amolyan álcafuvar lenne. Kimenne a rakomány azon a kapun, talán valahová máshova a palotába, de a lényeg, hogy ezt itt meglássák – mutatott a raktárépületre.
– Hogy meglássák? – kérdezte Greylock.
– Igen – mosolygott Roo. Erík már ismerte ezt a mosolyt.
Erik is elvigyorodott.
– Hadd lássák! – fordult Greylockhoz. – Kapitány, hadd lássák! Igen. Megengedjük nekik, hogy belássanak ide, de azt fognak látni, amit mi akarunk!
Greylock megvakarta az állát.
– Talán. És mit fogunk nekik mutatni?
– Ezek a gyíkok tudják, hogy készülünk rájuk – mutatott az épületre. – Álcázzátok új kaszárnyának! Ha látnak egy épületet, amiben egy nagy hadsereg lakik a palotán belül, nem fognak gyanakodni.
Greylock bólintott.
– Ez talán menni fog.
– Tudjuk, hogy vannak ügynökeik a városban – vonta meg a vállát Erik. – Mindig is tudtuk.
Ekkor egy őr rohant feléjük a kapuból.
– Méltóságos uram! – kiáltotta.
Greylock zavarodottan elmosolyodott.
– Ehhez sosem fogok hozzászokni.
– Méltóságos uram? – visszhangozta Roo.
Erik elvigyorodott.
Van egy-két udvari címünk is, hogy a kisebb rangú tisztviselők ne zargassanak minket. Senki sem tudja, ki kicsoda, ezért mind így szólítanak minket azok, akik az alakulatunkon kívül szolgálnak.
– Mi az? – kiáltotta Greylock.
– A kapun kívül van egy ember, méltóságos uram, aki követeli, hogy találkozhasson ennek a szállítmányozó cégnek a vezetőjével.
– Ki az? – kérdezte Roo.
– Azt mondja, a maga unokatestvére... – mondta, majd kis tétovázás után hozzátette – uram.
Roo azonnal futni kezdett a kapu felé. Elrohant a kifelé tartó kocsijai mellett, és kiért. Duncan egy lovon ült, és felkavartnak látszott.
– Mi az? – fakadt ki Roo.
– Helmut – mondta Duncan. – Megsérült.
– Hol van?
– A házában. Karli küldött érted.
– Szállj le! – kiáltotta.
Duncan engedelmeskedett.
– Majd én visszaviszem a szekereket.
Roo bólintott, megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott.

 

Majdnem elütött néhány embert, miközben őrült módon száguldott át a városon társa háza felé. Két alkalmazottjukat a ház előtt találta. Az egyiknek odadobta a gyeplőt, majd belépett az ajtón.
Luis várt rá.
– Megtámadták – mondta röviden.
– Hogy van? – kérdezte Roo.
– Rosszul – rázta meg a fejét Luis. – Karli odafent van vele.
Roo felsietett a lépcsőn, s közben rájött, hogy még sosem járt az emeleten. Benézett az egyik nyitott ajtón, mire egyszerű kisszobát pillantott meg, amit a szobalány otthonának vélt. A következőben selyem faliszőnyeget, színes díszeket és meleg gyapjúszőnyeget látott. Karli szobája, gondolta.
Mikor a folyosó végére ért, meghallotta a lány hangját. Az ajtó nyitva állt, és mikor belépett, társa az ágyon feküdt. Karli sápadtan ült mellette, de nem sírt. Az ágy másik oldalán Kilian, a földművesek, erdészek és matrózok istennőjének egyik papja állt. A természet istennőjét szolgáló papokat gyógyítóknak kiáltották ki, bár a betegeket gyakran nem sikerült meggyógyítaniuk.
– Hogy van? – kérdezte Roo.
Karli megrázta a fejét, a pap pedig így szólt:
– Sok vért vesztett.
Roo odasétált az ágy széléhez, és az idős férfire nézett. Roo elképedt a gyenge férfi látványán. Eddig csak idősnek tűnt a számára, most viszont kifejezetten vénnek látszott. A fején és a mellkasán kötés feszült.
– Mi történt? – kérdezte Roo.
– Rátámadtak a múlt éjszaka a városon kívül – mondta Karli, szinte gyermekes hangon. – Földművesek találtak rá valami árokban. Már elmentél a palotába, mikor idehozták. Hívattam a papot, aztán elküldtem Duncant érted.
Roo tétovázott, majd eszébe jutott, amit Nakor tanított. Tett pár kézmozdulatot a levegőben, aztán Helmut mellkasára helyezte a kezét. Azonnal érezte, ahogy az energia a kezéből a férfi testébe áramlik.
A pap gyanakodva nézett rá.
– Mit művel? – kérdezte.
– Tanultam ezt a gyógyítást – válaszolta Roo.
– Kitől? – érdeklődött a pap.
Roonak nem volt kedve Nakorról mesélni.
– Dala egyik szerzetesétől.
A férfi bólintott.
– Azonnal láttam, hogy reiki – jegyezte meg, majd megvonta a vállát. – Nem árthat neki. Vagy segít neki meggyógyulni, vagy átsegíti a túlvilágra.
– Ha visszanyeri az eszméletét – fordult a pap Karlihoz –, itassa meg vele a gyógyfüveket egy pohár forró vízzel! Amint lehet, etesse meg! Talán egy kis húsleves és kenyér megteszi.
Karli szeme hirtelen megtelt reménnyel.
– Élni fog?
A pap modora már súrolta a durvaságot, de nem emelte fel a hangját.
– Azt mondtam, „ha visszanyeri az eszméletét”. Az istennő kezében van.
A férfi ezzel szó nélkül távozott, Karlira és Roora hagyva a beteget. Telt az idő. Egyórányi reiki után, Roo elvette kezét Helmutról. Kézfeje még mindig bizsergett az energiaáramlástól.
Odahajolt a lányhoz, és a fülébe suttogta:
– Mindjárt visszajövök. El kell intéznem pár dolgot.
Karli bólintott, Roo pedig kisétált a szobából, lement a lépcsőn. Duncan és Luis várt rá.
– Hogy van? – kérdezte Duncan.
– Nem jól – válaszolta Roo. Megcsóválta a fejét, jelezvén, hogy az idős férfi talán már nem nyeri vissza az eszméletét.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Luis.
Menj vissza az irodába, és gondoskodj róla, hogy mindenki a munkáját végezze! – Luis biccentett, és távozott. – Roo Duncanhez fordult: – Menj el a kapunál található fogadókba! Keress valakit, aki tudja, mi történt! Főleg azt kellene tudni, kik voltak azok a földművesek, akik megtalálták Helmutot. Beszélni akarok velük.
– Csak nem gondolod, hogy rablók...?
– Ilyen közel a városhoz? – képedt el Roo. – Nem. Nem hiszem... azaz nem akarom elhinni. – Karon fogta unokatestvérét, és ajtó felé tuszkolta. – Annyira fáradt vagyok, hogy alig látok, de a napnak még félig sincs vége. – Felsóhajtott. – Tudj meg mindent, amit csak lehet! Én itt leszek.
Duncan vállon paskolta unokatestvérét, és távozott. Roo a konyhában találta meg a szobalányt, akinek arcán tisztán látszott az aggodalom.
– Mary – szólt Roo. – Vigyél egy kis teát Karlinak! – Mikor a lány tétovázott, hozzátette: – Köszönöm. – A lány bólintott, és munkához látott.
Roo felkapaszkodott a lépcsőn, és odasétált Karli mögé. Kicsit habozott, de aztán a lány vállára tette a kezét.
– Megkértem Mary-t, hozzon egy kis teát neked – mondta.
– Köszönöm – válaszolta Karli, de nem vette le a szemét az apjáról.
A nap lassan telt. A nappal éjszakára váltott, Duncan pedig visszatért. Beszélt több emberrel, aki tudott arról, hogy a megtámadott férfit beszállították a városba, de semmi hasznossal nem tudtak előállni. Roo visszaküldte Duncant a kapu melletti fogódókba, hogy figyeljen olyan emberekre, akik hevesen költekeznek, és hirtelen szerzett pénzzel dicsekednek. Roonak fogalma sem volt, Helmut mit szállított visszafelé Sötétmocsárból, de azt tudta, hogy mekkora értékű árut vitt el a férfi. Aki kirabolta Roo társát, bizony megkaparintotta a Grindle és Avery jelenlegi értékének kétharmadát. Több mint egy évi nyereség úszott el.
Éjszaka Mary vacsorát hozott, de egyikük sem evett. Csendben figyelték Helmut mozdulatlan alakját, miközben a férfi az életéért harcolt. Helmut már könnyebben lélegzett – legalábbis Roo így látta –, de már órák óta meg sem moccant.
Karli apja ágyára hajtotta a fejét, és elbóbiskolt, míg Roo az egyik székben aludt, amit a szalonból hozott fel. Mikor meghallotta a nevét, megmozdult.
Hirtelen felriadt, és odament Karlihoz. Helmut hunyorogva próbálta kinyitni a szemét. Ekkor rájött, hogy a férfi szólította őt.
– Apa! – motyogta Karli, és a férfi fölé hajolt.
Roo szótlanul figyelte, ahogy lány átölelte az apját. Az idős férfi suttogott valamit, mire a lánya arrébb lépett.
– A te nevedet mondta.
– Itt vagyok, Helmut – hajolt fölé Roo.
A férfi Roo felé nyúlt, és suttogni kezdett.
– Karli. Vigyázz rá!
Roo hátrapillantott. A lány nem hallotta, amit apja mondott.
– Vigyázni fogok rá, Helmut – suttogta. – Szavamat adom.
Ezután az öreg egy nevet motyogott Roo felegyenesedett, és arcát elöntötte a lángoló harag.
– Mi az? – kérdezte riadtan Karli.
Roo nyugalmat erőltetett magára.
– Majd később elmondom – válaszolta, majd a pislogó férfire pillantott. – Szüksége van rád.
Karli odalépett apjához, és megfogta a kezét.
– Itt vagyok, apám – suttogta, de a férfi újra elvesztette az eszméletét.
Nem sokkal pirkadat előtt Helmut Grindle elhunyt.

* * *

A szertartás mindenfajta pompát nélkülözött. Roo tudta, hogy a vén kereskedő pont ilyet szeretett volna. Karli fekete gyászfátylat viselt, és csendben figyelte, ahogy Lims-Kragma, a halál istennőjének papja elmondja az áldást, aztán meggyújtja halotti máglyát. A templom belső udvara elég zsúfolt volt azon a reggelen, hisz öt másik temetés is zajlott. Mindegyiket elkülönített részen tartották, de az elválasztó sövény fölött látható volt a többi lángoló ravatal.
Karli, Roo, Duncan, Luis, Mary és a Grindle és Avery két másik alkalmazottja csendben figyelte a temetést. Roo körbepillantott, és csalódottan könyvelte el, hogy a szertartást elég gyér érdeklődés kíséri. Rajtuk kívül senki sem volt kíváncsi az eseményre, pedig Helmut Grindle egész életét azzal töltötte, hogy ellássa a Királyság befolyásos és nagy hatalmú embereit az értékes árucikkekkel. Az elmúlt két nap során érkezett pár részvétnyilvánító levél a többi kereskedőtől, de a nemesek, akik Helmut törzsvásárlói voltak, egyetlen sor vigaszt sem küldtek a kereskedő lányának. Roo megfogadta, hogy ha egyszer meghal, az ő temetésén bizony a Királyság összes gazdag és befolyásos embere ott lesz.
Mikor a tetemet elhamvasztották, Karli megfordult.
– Menjünk!
Roo odanyújtott karját a lánynak, hogy az belékarolhasson, majd a bérelt hintóhoz kísérte. Mikor Karli és Mary beszállt, Roo megszólalt.
– A hagyomány szerint meg kell hívnom az alkalmazottakat egy búcsúitalozásra. A raktárházban várnak. Boldogulsz egyedül?
– Persze, jól vagyok – nyugtatta meg Karli, aki bár sápadtnak tűnt, a hangja nyugodt maradt, és nem szökött könny a szemébe. Már egy napja nem sírt, és olyan belső erőről tett tanúbizonyságot, ami meglepte Root.
– Később meglátogatlak – mondta, aztán hozzátette: – Ha nem bánod.
– Jó lenne – mondta Karli mosolyogva.
Roo becsukta a hintó ajtaját.
– Kocsis, vigye haza a hölgyet!
Duncan, Luis és a többi munkás csatlakozott Roohoz, majd csendben elhagyták Krondor templomterét. Mikor kiértek a belvárosból és félúton jártak a ráktár felé, Luis felnyögött.
– Istenem, utálom a temetéseket!
– Kétlem, hogy a Halál Istennőjének papjai túlságosan odalennének érte – jegyezte meg Duncan.
– Egész héten füstszagom lesz – mondta Roo.
– És halálszagod – szólt az egyik munkás.
Roo a férfire pillantott, és bólintott. A halál istennőjének templomában mindig jelen volt a füst. Gyógyfüveket és illatosított fadarabokat tettek a tűzbe, de a szagok között mindig lebegett valami, amire Roo nem szívesen gondolt. Eleget szagolt már belőle Maharta ostromában: Az égő hús bűze volt az.
Mikor beléptek a raktárba, a kocsisok és más munkások állva vártak rájuk. A padon számos üveg állt, tele erős sörrel. Ezeket gyorsan kinyitották és szétosztották. Mikor mindenki kezében volt már egy, Roo megtörte a csendet.
– Helmut Grindle-re, aki kemény volt, de ugyanakkor tisztességes! Jó társ volt, szerető apa és szeretetet érdemlő ember.
– Legyen kegyelmes Lims-Kragma! – mondta Luis.
Ittak Helmut emlékére, aztán beszélgetni kezdtek róla. Senki sem dolgozott vele régebb óta, mint Roo. Míg nem társult össze Rooval, Helmut mindig egyedül kereskedett, méghozzá sikeresen. Roo egy év alatt megháromszorozta Grindle bevételét, és Duncanen és Luison kívül már heten dolgoztak teljes időben a Grindle és Avery-nél.
Mivel a munkások nem sokat tudtak a kereskedőről, a beszélgetés témája arra terelődött, hogyan halt meg az idős férfi. Roo kicsit hallgatta a társalgást, majd korán hazaküldte a munkásokat.
Mikor elmentek, Roo gyors megbeszélést tartott Luisszal és Duncannel, megosztva velük, amit Helmut mondott. Megbeszélték a tennivalókat, és mikor kiagyalták a terveket, Roo távozott.
Elméjét annyira elöntötte a harag és a bosszúvágy, hogy majdnem elsétált Karli háza mellett. Kopogtatott, mire Mary kinyitotta az ajtót, és arrébb lépett, hogy Roo bemehessen.
Karli lecserélte a hagyományos fekete gyászruhát egy olyanra, ami inkább ünnepi hangulatot árasztott magából. Hosszú, kék ruhát vett fel, amit még csipke is díszített. Roonak leesett az álla, mikor meglátta a kiadós vacsorát az asztalon. Hirtelen rájött, mennyire éhes.
Szinte teljes csendben folyt az étkezés.
– Kicsit zárkózottnak tűnsz – szólalt meg végül Karli.
Roo elvörösödött.
– Annyira lefoglalt az apád halála miatti haragom, hogy nem is gondoltam bele, min mehetsz keresztül. – Átnyúlt az asztal sarka felett, és megfogta a lány kezét. Gyengéden megszorította. – Sajnálom.
A lány viszonozta a szorítást.
– Nem kell sajnálnod. Megértelek.
Mikor befejezték a vacsorát, Mary leszedte az asztalt, ők pedig a szalonba vonultak. Roo szótlanul figyelte, ahogy a lány konyakot hoz neki. Az ital sokkal jobb minőségű volt, mint amilyet az apja kínált. Root meglepően erős érzelem járta át, mikor így szólt:
– Helmutra – emelte poharát, majd gyorsan felhajtotta az italt.
Karli leült.
– Még mindig fura érzés, hogy nem fog besétálni azon az ajtón.
Roo az ajtóra pillantott, és bólintott.
– Megértem – mondta, mivel ő is így érzett.
– Most mihez kezdek? – fakadt ki hirtelen Karli.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Roo.
– Most, hogy apa elment... – Hirtelen könny szökött a szemébe, és zokogva borult Roo mellkasára. Roo önkéntelenül is átölelte.
– Megígértem az apádnak, hogy gondoskodom rólad.
– Tudom, hogy jót akartál – felelte Karli –, de nem kell olyat mondanod, amit később megbánsz.
– Ezt nem értem.
Karli nyugalmat erőltetett hangjára.
– Tudom, hogy apám azt akarta, házasodjunk össze, Rupert. Te vagy az első kérő, akit megkedvelt. De azt is tudom, hogy már kezdett igazán öregedni, és ez aggasztotta. Nekem sosem beszélt erről, de nyilvánvaló volt, hogy nemsokára... össze kell házasodnunk. De az üzlet már a tiéd. Nem muszáj elkötelezve érezned magad.
Roo úgy érezte, tótágast áll körülötte a szoba. Nem tudta, mekkora szerepet játszik ebben a konyak, a fáradtság vagy a harag, esetleg ez a fura, gyakran kiismerhetetlen leány.
– Karli – kezdte lassan. – Tudom, apádnak tervei voltak velünk. -`Lesütötte a szemét. – És az igazat megvallva, mikor először idejöttem, azért akartam udvarolni neked, hogy elnyerjem a tetszését. Nem is gondoltam rád vagy az érzéseidre.
Kicsit hallgatott, aztán folytatta.
– Nem tudom igazán megmagyarázni, de... most már sokkal jobban megbecsüllek. Mostanában... szeretek veled lenni. Valóban kötelességet érzek apáddal szemben, de te már sokkal többet jelentesz nekem, mint azt eleinte gondoltam.
A lány rábámult.
– Ne hazudj nekem, Rupert!
Roo nem vette le kezét a lány derekáról.
– Nem hazudnék neked. Nekem tényleg fontos vagy, Karli. Hadd bizonyítsam be!
A lány csendben nézett rá. Mélyen a szemébe, aztán kézenfogta Root.
– Gyere velem!
Felvezette a szobájába, aztán becsukta az ajtót maga mögött. Kezét a férfi mellkasára helyezte, és hátratolta az ágy felé, míg Roo le nem ült. Gyorsan kioldotta ruhájának gombjait, és leengedte a földre. Aztán kiengedte ingének csomóit is. Egyetlen mozdulat, és az ing is lehullott a földön heverő ruha tetejére. Az éjjeliszekrényen álló egyetlen gyertya fényében, meztelenül állt ott Roo előtt.
Karli mellei fiatalosan feszesnek tűntek, de a dereka vastag volt, akárcsak a csípője és a combja. Az arca még mindig messze maradt a széptől, kivéve a szemét, ami fényesen csillogott a félhomályban.
– Ez vagyok én – mondta érzelmekkel teli hangon. – Csúnya vagyok. És kövér. Még gazdag apám sincs már. Képes vagy így szeretni?
Roo szemébe is könnyek szöktek, miközben felállt, és átölelte a lányt. Nagyot nyelt, és nyugalmat erőltetett magára.
– Engem sem vádoltak még azzal, hogy a nők bálványa vagyok. – Egy könnycsepp csordult le az arcán. – Engem „patkányképűnek” hívtak, és még mi mindennek! A külső nem minden.
Karli a férfi mellkasára hajtotta a fejét.
– Maradj! – motyogta.
Később Roo az ágyon hevert, és a mennyezetet bámulta a sötétben. Karli a karjaiban aludt. Szeretkeztek, félszegen, de ugyanakkor eszeveszetten: Inkább elfogadtatni próbálták magukat a másikkal, semmint hogy szabadon átadták volna magukat az élvezetnek. Karli nem tűnt túl gyakorlottnak, Roo pedig jobban figyelt a lányra, mint azt szerette volna.
Egyszer még meg is ígérte Karlinak, hogy feleségül veszi, így most jegyesek lettek, akik a gyász ideje után összeházasodnak. De a sötétben Root megint elöntötte a harag, és a tervre gondolt, amit Duncannel és Luisszal agyalt ki. Mert egyetlen dolgot nem mondott el Karlinak, mégpedig azt, hogy az apja mit suttogott a fülébe a halála előtt.
Egy név volt az: „Jacoby”.

 

 

10.
Tervek

Roo felemelte a kezét.
– Három dolgot kell megbeszélnem veletek – jelentette ki.
Karli megengedte, hogy az ebédlőben tartson megbeszélést Luisszal és Duncannel. A lánynak sikerült lepleznie csalódottságát, mikor Roo megkérte, hagyja őket egyedül.
Luis Duncanre pillantott, aki megvonta a vállát, jelezvén, hogy nem tudja, mi következik.
– Azért akartam itt beszélni, hogy senkinek se legyen esélye kihallgatni minket.
– Az egyik alkalmazottunkat gyanúsítod valamivel? – kérdezte Luis.
Roo megrázta a fejét.
– Nem, de minél kevesebben tudjuk a tervet, annál kisebb az esélye, hogy ellenségeink megtudják.
– Ellenségeink? – képedt el Duncan. – Most éppen kivel háborúzunk?
Roo suttogva folytatta.
– Van egy kétlábonjáró szemét, akit Tim Jacoby-nak hívnak. Ő ölette meg Helmutot.
– Jacoby? – morfondírozott Luis.
Duncan bólintott.
– Egy Frederíck Jacoby nevű kereskedő fia. Jacoby és Fiai.
Luis megrázta, a fejét.
– Még nem hallottam róluk.
– Tölts el egy hónapot szállítmányozással Krondorban, és megismered. Nem ők a legnagyobb vetélytársaink, de elég fontosak. – Roo hátradőlt, bosszúsággal az arcán. Helmut azt mondta nekem, hogy a Jacoby-k rabolták ki a kocsiját.
– Elmehetünk a városi őrséghez? – kérdezte Luis.
– Mivel? – tárta szét a karját Duncan. – Nincs bizonyítékunk.
– De hát egy haldokló ember kijelentése van a kezünkben – mondta Luis.
Duncan megrázta a fejét.
– Ez meg is tenné, ha Roo valami nemes lenne vagy ilyesmi, de mivel semmilyen fontos személyiség sem hallotta, mondjuk egy pap vagy egy városi őr, így Roo szava áll szemben Jacoby-éval.
– Ráadásul az apjának jó kapcsolatai vannak – magyarázta Roo. – A Nyugati Birodalom nagyobb kereskedelmi konszernjeivel dolgoznak együtt, és ha én ilyesmivel vádolnám őket, senki sem hinne nekem, és azt mondanák, csak tőnkre akarom tenni őket.
Luis megvonta a vállát.
– A nagyhatalmú emberekkel mindig ez a helyzet; olyat tehetnek, amit mások nem.
– Azon morfondírozom, hogy ma éjjel meglátogatom Tim Jacoby-t – jelentette ki Roo.
Luis megvonta a vállát.
– Megteheted, ifjú Roo – szólt, majd előrehajolt. Eltorzult jobb kezét az asztalon tartva, bal mutatóujját Roora szegezte. – De kérdezd meg magadtól: mire lenne jó azon kívül, hogy visszakerülnél az akasztófára?
– Valamit tennem kell.
Luis bólintott.
– Idővel lesz alkalmad a bosszúra. – Elgondolkodott. – Azt mondtad, Jacoby és Fiai, Duncan. Van egy testvére?
– Igen – válaszolta Duncan. – Egy öccse. Randolph-nak hívják. Tisztességes ember, legalábbis azt mondják, de megszállottan hű a családjához.
– Rodezben – kezdte Luis –, ha valaki megvádolja a másikat, párbajt vívnak. De ha egy család megvádol egy másik családot, háború tör ki. Lehet hidegháború is, ami nemzedékeken keresztül tart, de végül az egyik család széthullik.
– Most arra kell figyelnem, Luis – mondta Roo –, hogy ne menjünk tönkre. A háborúzás pedig költséges.
Luis megvonta a vállát.
– A háború megkezdődött. Talán nem ér véget, míg győzöl vagy legyőznek, de senki sem mondta, hogy a következő csatát ma este kell megvívni. Várd ki az alkalmat! Erősödj! Gyengítsd az ellenfeled! Mikor eljön az alkalom, ragadd meg! – Ép kezével úgy tett, mintha összezúzna valamit. – Gyakran fogod hallani, hogy a bosszú egy étel, amit legjobb hidegen tálalni. Ez egy nagy tévedés; sosem szabad elvesztened a tüzet, ami a bosszúig vezet. – Roo arcába nézett. – A megbocsátás erény néhány templomban. De ha nem vagy erényes, akkor figyeld az ellenséged! – A fejére bökött. – Gondolkodj! Gondolj bele, mi hajtja, mi a gyenge pontja, mi az erőssége! Tartsd kordában a lángot, és tervezz hideg fejjel, de mikor minden adott, ereszd szabadjára a tüzet, és élvezd a bosszú forró áradatát!
Roo lassan kifújta a levegőt, mintha menekülni hagyná haragját.
– Jól van. Várunk. De tudassátok az embereinkkel, hogy minden pletykáról tudni akarunk, ami a Jacoby és Fiairól szól!
– Most pedig mihez kezdünk? – kérdezte Duncan. – Találkozóm van egy hölggyel... – vigyorodott el.
Roo is elmosolyodott.
– Helmut vezette a könyvelést. Értek hozzá egy kicsit, de nem vagyok szakértő. Tud valamelyikőtök könyvelni?
Luis megrázta a fejét, Duncan pedig felnevetett.
– Én sosem voltam a számok embere. Tudod jól.
– Akkor fel kell bérelnünk valakit.
– Kit? – kérdezte Duncan.
– Nem tudom – felelte Roo. – Talán Jasont, a Barretból. Elég jól számolt, mikor együtt dolgoztunk; McKeller vele csináltatta a legtöbb leltárt. Jason emlékezett dolgokra... árakra, kávészacskók számára. Olyan részletekre figyelt, amiket én sosem szúrtam volna ki. Majd megkérdezem. Eléggé becsvágyó. Talán elfogadja a munkát.
– Meg tudjuk fizetni? – kérdezte Duncan nevetve.
– Megkötöttük a szerződést a palotával – mondta Roo. – Majd szólok de Loungville-nek, hogy időben kapjuk meg a pénzt, és akkor nem lesz gond.
– Mi a harmadik dolog, amiről beszélni akartál? – kérdezte Luis.
Roo arckifejezése megváltozott. A haragot félénkség váltotta fel.
– Megházasodom.
– Gratulálok! – vágta rá Luis. Kezet ráztak.
– Karli? – kérdezte Duncan.
– Ki más? – fortyant fel Roo.
– Mikor? – vonta meg a vállát Duncan.
– A következő hatodnapon. Eljöttök?
– Persze – felelte Duncan, majd felállt. – Mindent megbeszéltünk?
– Elmehetsz – mondta Roo. Kicsit csalódott volt, mivel unokabátyja nem lelkesedett túlságosan.
– Ez elég nagy felelősség, Roo – szólt Luis, miután Duncan távozott.
– Ezt hogy érted?
– Nem az én dolgom – felelte Luis. – Sajnálom, hogy beleavatkoztam.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte tőle Roo.
– Látszik, hogy kedveled a lányt – mondta Luis egy kis hallgatás után. – De... csak azért veszed el, mert úgy érzed, valakinek gondoskodnia kell róla, és te vagy az egyetlen?
Roo már épp tiltakozni készült, de nem tudott mit mondani.
– Nem is tudom. Kedvelem, és egy feleség... nos, a feleség az feleség, igaz? Kell nekem egy feleség meg néhány gyermek.
– Minek?
Roo teljesen összezavarodott.
– Hát... csak úgy. Úgy értem, ha fontos ember leszek a városban, kell, hogy legyen egy feleségem meg pár gyermekem.
Luis egy ideig Root fürkészte a szemével.
– Ha te mondod. Most visszamegyek az irodába, és kihirdetem, hogy esküvő lesz a hatodnapon.
– Holnap én majd elmondom Eriknek és Jadow-nak – morfondírozott Roo. – Talán a kapitány is eljön, ha még a városban van.
Luis bólintott. Mikor elsétált Roo széke mellett, egy pillanatra megállt, és fiatalabb barátja vállára tette a kezét.
– Sok boldogságot kívánok neked, barátom.
– Köszönöm – mondta Roo, mire Luis távozott.
Ezután Karli lépett a szobába.
– Hallottam, hogy elmennek.
Roo bólintott.
– Elmondtam nekik, hogy a hatodnapon megházasodunk.
Karli leült a székre, amin nemrég még Duncan ült.
– Biztos vagy benne?
Roo az arcára erőltetett egy mosolyt.
– Természetesen – motyogta a lány kezét simogatva, de legbelül legszívesebben kirohant volna a házból, annyira bűnösnek érezte magát.
– Természetesen – ismételte.
Az elfüggönyözött ablakra nézett, mintha keresztül akarna látni a szöveten. Helmut sápadt ábrázatára gondolt, miközben a férfi ott hevert az ágyon. A bőre hófehér volt, akárcsak a selyemköteg, amit Roo ellopott. Lelke mélyén jól tudta, abból a selyemkötegből egy szál bizony Helmuthoz és a férfi halálához vezetett. Miközben simogatta Karli kezét, Roo tudta, hogy még ha utálná is a leányt, akkor is elvenné feleségül, hogy jóvá tegye a bajt, amit okozott.

 

Calis felállt az asztal mellől, és az ablakhoz lépett. Lenézett a rakodóudvarra.
– Rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban – szólalt meg.
Nicholas herceg hátradőlt a székében. Az unokaöccsére pillantott, aztán William zászlósúrra, aki egyetértően bólintott.
– Kétségbeesett vállalkozás – jegyezte meg William.
Patrick, aki az asztalfőn ült, most megszólalt.
– Bácsikám, te ezt személyesen láthattad. Többször is jártál azon a távoli földön. – Körbepillantott a szobában. – Be kell vallanom, talán azért ódzkodom, mert nem tapasztaltam személyesen, milyenek is ezek a... pantathiánusok.
– Én láttam, mire képesek, Patrick – kezdte Nicholas –, és nem hiszek ezeknek az irományoknak. – Egy halom iratra mutatott. Krondorból számos hajó végzett felderítést a Távoli Parton, az Alkony-szigeteknél és Novindus távoli földrészén. Ezek rendre üzeneteket hoztak. Az előző nap reggel Novindusból érkeztek jelentések, amiket egy hónappal Greylock és Luis távozása után indította útnak. A hírek nem voltak jók.
– Tudjuk, hogy találgatásaink túl optimistára sikerültek – jelentette ki James herceg, aki William zászlósúr mellett ült. – Nem nyertünk olyan sok esztendőt a mahartai és a Kígyó-folyó Városában található hajóépítő telepek lerombolásával.
– Tíz év! – fakadt ki Calis. – Emlékszem, hogy tíz évre tippeltük, amíg Építhetnek egy hajóhadat, ami át tud kelni a tengeren.
– És most mennyire tippelsz, kapitány? -.kérdezte Patrick.
Calis felsóhajtott. Mióta visszatért Csillagdokkból, most először mutatta ki érzelmeit.
– Még négy, esetleg öt év.
– Nem számítottunk olyan ellenségre – magyarázta Nicholas –, amelyik minden erőforrást arra használ, hogy megépítse, és útjára indítsa hajóhadat.
– Nem számítottunk olyan ellenségre, akit nem érdekel, ha a földrész összes lakója meghal – mondta William. Eltolta magát az asztaltól, és felállt, mintha ő sem bírna egy helyben ücsörögni. – Készülünk a védekezésre, és azt a látszatot keltjük a pantathiánusokban, hogy már nem fogunk többet átkelni a tengeren, hogy megküzdjünk velük.
Aztán Calis mellé lépett.
– De van egy előnyünk, amiről nem is tudnak: fogalmuk sincs, hogy mi tudjuk, hol van a fészkük.
Calis halványan elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy ez érdekelné őket. – Ellépett William mellől, és szembeállt Nicholasszal, de szavait Patrick nagyhercegnek szánta. – Fenség, nem vagyok benne biztos, hogy ennek a küldetésnek van-e értelme.
– Szerinted nem nyerünk vele semmit? – kérdezte Patrick.
– Feltételezésünk szerint – vetette közbe William –, nem készülnek arra, hogy mögéjük kerülünk, és elpusztítjuk a fészküket.
Calis úgy emelte fel az ujját, mint egy tanár.
– Ez a megfelelő szó: feltételezés. – William felé fordult. – Minden jel arra utal, hogy e lények gondolkodása semmilyen más élőlény gondolkozásához sem hasonlít. Ugyanolyan szívesen halnak meg, mint ahogy öldökölnek. Ha az utolsó ivadékot is lekaszaboljuk, miközben megszerzik az Életkristályt, az sem érdekli őket. Azt hiszik, haláluk után félistenként fogják szolgálni az „Úrnőt”, így nem félnek a pusztulástól.
Ekkor Calis Patrick felé fordult.
– Megcsinálom, Patrick. Elmegyek, ölni fogok, és ha kell, meg is halok. De még ha oda is jutunk, és visszajövünk, az életben maradottak akkor is támadni fognak. Szerintem sohasem fogjuk megérteni ezeket a teremtményeket.
– Van jobb ötleted? – kérdezte Nicholas.
William Calis vállára tette a kezét.
– Barátom, a másik lehetőség az, hogy várunk. Ha úgyis eljönnek, mit veszítünk azzal, ha végrehajtjuk ezt a küldetést?
Calis közömbös hangon felelt.
– Még több jó ember életét.
– A katonáknak ez a dolguk, kapitány.
– Ez nem jelenti azt, hogy jó érzés halálba vinni őket – fortyant fel Calis.
A rangbeli különbség ellenére a két férfi jó barát volt, William pedig nem húzta fel magát barátja hangneme vagy tiszteletlen viselkedése miatt. E zártkörű tanácskozáson mindnyájan félretették a rangot. Mind sokszor bebizonyították már, hogy hűen szolgálják a Királyságot és megbízhatóak. Patrick még elég fiatal volt, alig huszonöt éves, de kora ellenére már három éven át harcolt gonosz manókkal és sötét tündékkel az északi határ mentén. Calis nagyjából annyi idős tehetett, mint William, bár William szemre már az ötvenes éveit taposta, míg Calis alig nézett ki öregebbnek, mint Patrick nagyherceg.
– Mi van, ha nem sikerül? – kérdezte Calis.
Erre James válaszolt.
– Akkor nem sikerül.
Calis az idős férfira nézett, és felnevetett.
– Emlékszem, mikor te kérdeztél ilyeneket, Nicky – pillantott a barátjára.
– Mindannyian öregszünk – válaszolta Nicholas.
– Mikor indulsz? – kérdezte Patrick.
– Még hónapok kellenek a felkészüléshez – magyarázta Calis. – Magunkon kívül csak négy ember van, akire számíthatok: de Loungville, Greylock, Erik és Jadow. Mind látták, mi folyik ott, és ismerik a veszélyeket. Maradt pár veterán az elmúlt két hadjáratból, de ez a négy lesz vezető, bár Erik és Jadow erről még nem tud. De a többiek csak parancsokat követnek. Jó katonák, de nem jó vezetők.
– Milyen útvonalon mentek? – kérdezte Patrick.
Calis elmosolyodott.
– Hátulról közelítjük meg őket. – Odalépett a falra függesztett nagy térképhez, amit az elmúlt húsz esztendő során számos alkalommal át kellett rajzolni, ahogy egyre több információ folyt be a világ másik oldalán található földrészről. – Az Alkony-szigetektől indulunk, mint általában, de itt – a térkép egy üres részére mutatott, ami négyszáz mérföldre volt a nagy szigetcsoporttól délre –, egy feltérképezetlen terület van, ahol lesz egy kiváló kikötő. Ott fogunk átszállni egy másik hajóra.
– Egy másik hajóra? – nézett rá kérdőn Patrick.
– Az ellenségünknek már pontos listája van, amin a Nyugati Flotta minden egyes hajója szerepel – válaszolta Nicholas. – Már az árbocozatról felismerik a hajóinkat, ahogy a látóhatárra érnek. Azt sem kétlem, hogy tudják, melyik „kereskedelmi hajónk” álcázott hadihajó.
– Milyen az a hajó, amire ott átszálltok? – kérdezte Patrick.
– Új?
– Nem, elég régi – mondta Calis. – Brijanerek leszünk.
– Brijanerek? Kesh rablók? – kérdezte William mosolyogva.
– Megszereztük az egyik sárkányhajójukat – magyarázta Nicholas. – A roldemi flotta kapott el egyet egy két évvel ezelőtti roham alkalmával. – A Roldemi Királyság keletre feküdt a Szigetkirályságtól, és régi szövetségesnek számított. – Roldem királya „kölcsönadta” nekünk. Feltűnés nélkül áthoztuk Alsó-Kesht megkerülve. – Nicholas elmosolyodott. – A jelentések szerint hallótávolságba is kerültek más brijaner sárkányhajóval. A roldemi kapitány integetett, mosolygott és meg sem állt. Nem keltettünk gyanút.
William felnevetett.
– A fennhéjázó mocsok sosem gondolta volna, hogy olyasvalaki hajózik a vizén, aki nem is tartozik közéjük.
– Reményeim szerint velünk is ez lesz a helyzet – mondta Calis.
– Micsoda? – kérdezte Patrick.
– Nem nyugat felé indulunk Novindusba. Keletre megyünk, a Kesh-fok felé kerülünk, aztán átszeljük a Zöld-tengert. Egy kis faluba érkezünk, nem messze Ispar városától. – A térképen mutogatva beszélt. – Nyugatról közelítjük meg őket. Remélem, ha keresik a hajóinkat, a másik irányból várják őket. Mindig a Kígyó-folyó Városából hajóztunk ki. Ha feltartóztatnak, akkor brijanerek leszünk, akik letévedtek az útról, és épp megkerülik a földrészt.
– Szerinted beveszik ezt? – kérdezte Patrick.
Calis megvonta a vállát.
– Előfordult már, legalábbis ezt hallottam. Van egy gyors áramlat, ami kelet felé viszi a hajókat, a jégtáblák mentén. Ha Keshtől délre belekerül az ember, akkor átviszi a Zöld-tengeren, miután egy nagy jégtömeghez ér, ami egyenesen a Balsors-fokhoz vezet. Nem mi leszünk az első kesh kalózok, akik felbukkannak ott, de nem is járnak arra olyan sűrűn, hogy a helyieknek feltűnjön a különbség.
– Aztán mit csináltok? – kérdezte Patrick.
– Lovakat vásárolunk, ruhát váltunk és egy éjszaka kisurranunk a faluból, majd északnak indulunk. – A hegyvonulat déli pontjára mutatott, ami Ispartól nyugatra egészen a tengerig elért. – Gond nélkül meg tudom találni a bejáratot, ahol legutóbb kijutottunk a barlangokból.
Ebben senki sem kételkedett. Nyomkeresőtudása immáron legendássá vált. Csalis öröksége egyedülálló volt, és nem kis mértékben természetfölötti.
– Jól van – mormogta Patrick. – És utána?
– Elpusztítjuk a pantathiánusokat – vonta meg a vállát Calis.
Patricknak leesett az álla.
– Hány embert viszel magaddal?
– Tíz csapatot. Hatvan embert.
– Hatvan emberrel próbálod meg kiirtani e lények nemzetét? De hát még mágusok is vannak köztük!
– Nem mondtam, hogy könnyű feladat lesz – vágott vissza Calis.
Patrick Nicholasra nézett.
– Bácsikám?
– Húsz évvel ezelőtt megtanultam, hogy ha Calis szerint végre lehet hajtani valamit, akkor azt tényleg meg lehet csinálni – mondta Nicholas, majd Calishoz fordult. – Te mit gondolsz?
– Azt gondolom – válaszolta Calis –, hogy erőik nagy része a Smaragd Királynő hadseregével lesz. – Maharta és a Kígyó-folyó Városa közötti térség felé intett. – A barlangokban sosem láttunk sokat belőlük. Az a csapat, amit én láttam, talán húsz főből állt, de ennél nagyobb csoportot soha sem láttunk. – Az arca elárulta az undort. – Láttam az egyik fészküket. Nem nagyon őrizték. Volt néhány felnőtt, legalább egy tucatnyi csecsemő és vagy húsz tojás. Egyetlen nőstényt sem láttam.
– Ez mit jelent? – kérdezte Patrick.
– Pug és Nakor szerint ezek a lények nem természetesek – magyarázta Calis, majd visszalépett az asztalhoz, és leült. – Azt állítják, az ősi sárkány nagyúr, Alma-Lodaka teremtette meg őket. – Calis egy pillanatra lesütötte a szemét. William és Nicholas azonnal megértette, hogy ez a fura férfi, aki születésénél, fogva féltünde, olyan tudást tár fel a nem tünde barátainak, amire egyetlen igazi tünde sem vállalkozna. Természetének emberi fele nem tiltakozott a többiek felvilágosítása ellen, ráadásul tudta, hogy jobb szolgálatot tesz, ha őszintén beszél a kígyóemberekről. De lényének tünde fele persze ezt egyáltalán nem tudta elfogadni. Ezeket a dolgokat sosem tanították; ezek a tündékkel születtek. – Ha ez igaz, magyarázatot kapunk az alacsony születési arányra. Vagy talán eddig sosem voltak sokan. Talán van néhány királynőjük, mint a rovaroknak, vagy külön területen tartják a nőstényeket. Nem tudjuk. De ha valahol van egy fészek, a nőstények sem lehetnek messze.
– Egy dolgot még mindig nem értek – gondolkodott hangosan Patrick. – Ha a harcosok és a mágusok többsége a Smaragd Királynővel van, akkor mire jó megtámadni az ivadékok barlangjait...? – Elakadt a szava, és leesett az álla. – Le fogjátok mészárolni a kicsi kígyóembereket? – kérdezte döbbenten hebegve.
Calis arckifejezése nyugodt maradt.
– Igen.
– De hiszen ártatlanok ellen akarsz háborúzni! – fakadt ki dühösen Patrick. – A kesh kutyakatonák talán legyilkolják a gyermekeket a tombolás hevében, de akik legutóbb ilyet tettek a királysági háborúban, az egész sereg előtt kerültek az akasztófára.
Nicholas Calisra pillantott, aki viszonozta a pillantást, és biccentett.
– Patrick – szólt James herceg –, még új vagy itt, és nincs minden információ a birtokodban...
– Méltóságos uram – vágott közbe a nagyherceg. – Tudom, hogy nagyapám fiatalkora óta magas rangot töltesz be, és hogy apám főtanácsadója voltál Rillanonban, de a Nyugati Birodalmat most én vezetem. Ha van valami, amiről szerinted tudnom kellene, miért nem mondta meg valaki eddig?
James herceg Nicholasra nézett.
Nicholas hátradőlt, felismervén unokaöccse kedélyállapotát. Krondor új nagyhercege lobbanékonyságról és érzékeny jellemről tett tanúbizonyságot. Néha rosszkedve lett, és mivel nem mozgott még annyira otthonosan a pozíciójában, minden csekélységet felfújt.
Ekkor William zászlósúr vette át az irányítást.
– Fenség – kezdte, hivatalosan megszólítva a nagyherceget –, szerintem Calis azt akarja mondani, hogy mi mind itt voltunk ezen eseményekkor, amik neked csak száraz jelentések az iratokon. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. – Saját szemünkkel láthattuk, mit művelnek ezek a teremtmények.
– Nem ölnél meg egy mérges kígyót csak azért, mert a természeténél fogva egy vipera?
Patrick Calisra szegezte a szemét.
– Folytasd!
– Olyan városok is vannak a határainkon belül, amelyek régen Keshez tartoztak. De akik ott születnek, úgy érzik, a Királysághoz tartoznak, még akkor is, ha őseik a Nagy Kesh Birodalom császárához voltak hűségesek. Nekik ez nem számít. A Királyságban születtek, a király nyelvét beszélik, és akárcsak mi, ezt a földet tekintik a hazájuknak.
– Mi köze ennek az egészhez? – kérdezte Patrick nagyherceg.
– Nagyon sok köze van – felelte Calis. Előrehajolt, és rákönyökölt az asztalra. – Talán azt gondolod, hogy ezek a lények ártatlannak születnek. Ez nem igaz. Minden jel szerint már akkor is gyűlöletet éreznek, mikor kikelnek a tojásból. Ilyennek teremtik őket. Ha minden felnőttet és gyermeket legyilkolnánk, fognánk a tojásokat, kikeltetnénk őket itt a palotában, és mi gondoznánk a kicsiket, akkor is gyűlölnének minket, és megpróbálnák visszanyerni ezt az „elveszett istennőt”, amiben annyira ostobán hisznek. Ilyen a természetük, mint ahogy a vipera természete is az, hogy marjon és mérgezzen. A viperához hasonlóan nem tudnak ezen változtatni.
Látván, hogy a nagyherceg tiltakozása alábbhagy, Calis tovább magyarázott.
– Egy napon talán egyezséget kötsz a Sötét Ösvény Testvériségével, vagy ahogy ti hívjátok, a mordelekkel. Egyes manók talán betartják a Királyság töményeit, és valamilyen jövőt tervezgetve ellátogatnak városaink piacaira. Még Kesh-sel is lehet nyitott határrészünk, ahol szabadon lehet majd utazgatni a két nemzet között. De sosem lesz egy másodpercnyi béke sem ebben a világban, amíg egyetlenegy pantathiánus lélegzik. Mert a pantathiánus természeténél fogva áskálódik, gyilkol, és mindent megtesz azért, hogy Sethanonban megszerezze az Életkristályt, és visszahozza az elveszett istennőt, Alma-Lodakát, a sárkány nagyurat, aki megteremtette.
Patrik hallgatott egy ideig, majd felfortyant.
– De hát te szabályos fajirtásról beszélsz!
– Hat hónapig még biztosan nem indulok, fenség – mondta Calis. – Ha jobb ötleted támad, meghallgatom. – A mondat végét elharapta, amitől a következő mondanivalója még hatásosabbnak tűnt. – Ha megtiltod, akkor is elmegyek. Ha nem egy királysági hajóval, akkor egy queggel vagy keshivel. Ha nem az idén, akkor jövőre vagy azután. Mert ha nem megyek, akkor előbb vagy utóbb a kígyó papok megszerzik az Életkristályt. Akkor pedig mind elpusztulunk.
Patrick hosszasan ült, és nem szólt semmit.
– Jól van – szólalt meg végül. – Úgy látszik, nincs más megoldás. De ha bármelyikőtök megtud valamit, ami változtat a helyzeten, azonnal tájékoztasson engem! – Felállt, majd Williamhez fordult. – Gondoskodj arról, hogy ne legyen felfordulás, de kezdjétek meg a felkészülést!
A nagyherceg ezzel távozott. James Williamhez fordult.
– Valami másról is beszélnünk kell.
William elmosolyodott, és felnézett a kicsit magasabb udvarnagyra.
– Mi az, Jimmy?
James Calisra, Nicholasra, majd Williamre nézett.
– Helmut Grindle-t múlt éjjel megölték a városkapunál.
– Grindle? – morfondírozott William. – Ő Roo Avery társa, nemde?
– Pontosan – vágta rá Nicholas. – Ráadásul potenciális szövetséges. Szükségünk van a hozzá hasonló kereskedők támogatására.
William Jamesre nézett.
– Gyanúsítottak vannak?
– Az ügynökeink szinte biztosak abban, hogy Frederick Jacoby vagy az egyik fia áll Grindle halála mögött, a Jacoby-k pedig Jacob Esterbrookkal állnak szövetségben. Esterbrook nagyon befolyásos ember, itt és Keshben egyaránt. – James kicsit hallgatott, majd folytatta:- Most csak remélni tudjuk, hogy Mr. Avery nem tudja meg, ki a gyilkos.
– Mi van; ha már tudja, vagy gyanítja? – kérdezte Calis. – Ismerem Roo Avery-t. Eszes, és talán Grindle visszanyerte annyira az eszméletét, hogy meséljen a gyilkosról.
– Talán így történt, de amíg Mr. Avery nem zargatja Jacob Esterbrookot és barátait, addig ez nem számít. – Elmosolyodott. – A kereskedőknek keményen kell dolgozniuk, hogy szépen adózzanak. Nem szabad leölniük egymást.
– Ez igaz – szólt William –, de együtt fognak működni, ha eljön az idő, és kockáztatniuk kell a vagyonukat?
James régi barátjára nézett.
– Te törődj a háborúval, Willy, és pedig elintézem, hogy legyen rá pénz! Krondor kereskedői azonnal engedelmeskedni fognak, ha megtudják, hogy mindent elveszthetnek. – Körbepillantott a szobában. – A Csúfolódók már jó helyen vannak, ráadásul a trónon is a megfelelő személy ül. Nemsokára kezünkben lesz a Királyság vagyona is. Ha meg kell kopasztanom a népünket, hogy pénzeljék a háborút, akkor megteszem. Ne feledjétek, én vagyok az egyetlen ebben a szobában, aki ott volt Sethanonnál!
Senki sem várt további magyarázatot. Nicholasnak, Williamnek és Calisnak csak az apja járt ott. Ők sokat meséltek arról, hogyan próbálták meg a pautathiánusok első ízben megszerezni az Életkristályt. James maga is ott volt.
– Nemsokára jelenésem van a bíróságon – szólt William. – Ha megbocsátotok, előtte még van pár dolgom. James?
Az udvarnagy bólintott. Miután William távozott, James Calishoz fordult.
– Kit viszel magaddal erre az öngyilkos küldetésre?
Calis rögtön tudta, kikre gondol.
– Bobbyt, Greylockot és Eriket. A két őrmesterjelölt közül ő az okosabb.
– Akkor őt hagyd itt! – mondta James. – Ha egyikük meghal, legalább az okosabb maradjon itt, aki vész esetén még szolgálhat engem. Vidd el inkább Jadow-t!
Calis bólintott.
– Megbeszéltük.
– És hagyd itt Bobbyt is!
– Azt nem tűrné el.
– Parancsold meg neki!
– Meg fogja szegni a parancsot.
– Te páratlan szerepet töltesz be itt, barátom – mondta James –, de nemcsak a Sasra van szükségem, hanem az elvetemült Krondor Kutyájára is. – Kinézett az ablakon. – Most inkább kell egy őrmester, mint egy tábornok – Calisra pillantott –, vagy kapitány.
Calis erre halványan elmosolyodott.
– Meg fogja keseríteni az életed.
James viszonozta a mosolyt.
– Na és? Nincs túl sok választásom.
– Jól van – egyezett bele Calis. – Itt hagyom Bobby-t és Eriket, de elviszem Jadow-t és Greylockot.
Elindultak az ajtó felé, amikor Jamesnek megint eszébe jutott valami.
– És mi lesz Nakorral?
– Ha megkérnénk, visszajönne velünk Novindusba – morfondírozott Calis –, ebben biztos vagyok, de szerintem jobb szolgálatot tesz Csillagdokkban. Azok a mágusok túlságos magas lovon ülnek, és pont Nakor az, aki képes rendbe rakni az ítélőképességüket, és emlékeztetni őket, hogy a Királyság egyik szigetén élnek.
– Nekem jó így, de a jelek szerint hatalmas mágiával fogtok találkozni. Erre mi a terved?
Calis szinte zavartnak tűnt, mikor válaszolt.
– Miranda is eljön.
James Calisra nézett, aztán felnevetett.
– A korod ellenére, néha tényleg a fiamra emlékeztetsz.
Calis arcán széles mosoly jelent meg.
– Ha már itt tartunk, mikor érkezik meg Arutha?
– Bármikor betoppanhat – válaszolta James. – Talán majd leküldöm Csillagdokkba. – Ekkor savanyú képet vágott. – Az unokáim is jönnek vele.
– Jimmy és Dash már kész férfiak – bólintott Calis.
– Legalábbis ők így gondolják – csóválta a fejét James, majd Nicholashoz fordult. – Fogalmad sincs, mit hagytál ki azzal, hogy sosem házasodtál meg.
– Még nem vagyok hozzá túl öreg – tiltakozott Nicholas. – Amos hetven éves korában vette feleségül a nagyanyámat.
– Hát, ha ilyen sokáig vársz, nem élvezheted a gyermekáldást jegyezte meg James, miközben elindult az ajtó felé. Keserűen hozzátette: – De ha Jimmy-re és Dash-re gondolok, talán nem is hagytál ki túl sokat.
Mikor elhagyták a tanácskozó helyiséget, James Calishoz fordult.
– Mint már oly sokan előttem, egyáltalán nem örülök, hogy mágikus barátnődnek annyi titka van, de mivel értékes szövetségesnek bizonyult az évek során, csak annyit mondok: „Légy óvatos!”.
Calis bólintott, majd elveszett saját gondolataiban, miközben James és Nicholas ismét a családról és a gyermekekről kezdett beszélni.

 

Roo körbepillantott, Erik pedig nagyot nevetett.
– Úgy nézel ki, mint aki rögvest elszalad.
– Az igazat megvallva – suttogta neki Roo –, mióta megkértem a kezét, így érzem magam.
Erik megpróbált megértőnek látszani, de nem tudta leplezni derűjét.
– Várj csak! – mordult fel Roo. – Egyszer majd te is megkéred annak a szajhának a kezét...
– Na, ide figyelj! – kezdte Erik, akinek arcáról eltűnt a mosoly.
– Jó, jó! – nyugtatta Roo – Bocsánat! Csak az a bajom, hogy nem tudom, helyesen cselekszem-e most.
Erik körbenézett a templomban, ahol Karli és Roo esküvője már majdnem elkezdődött.
– Késő bánat – suttogta oda barátjának.
A Fehér Sung követőinek előírását betartva, Karli egy oldalsó ajtón lépett be. Mellette Katherine tűnt fel; az a lány, akit de Loungville kapott el, és állított a nagyherceg szolgálatába. Karlinak nemigen akadt barátja, és nem lett volna illő, ha Mary, a szobalány kíséri a templomban. Erik, Roo tanúja kérté meg a szolgálólányt, hogy vállalja el a megbízatást. A lány meglepő módon igent mondott.
– Hát, akkor kezdjük! – szólt Roo, és elindult terem középső folyosóján. Erik szorosan mellette maradt.
A nézősereget Luis és néhány másik alkalmazott alkotta, no meg persze Jadow és a többi katona, aki Calis seregében szolgált. Minden szem a papra szegeződött, aki szemmel láthatóan belefáradt az aznapi ötödik vagy hatodik ceremóniába, így gyorsan végigszaladt a szertartási szövegen.
Roo megfogadta, hogy gondoskodik Karliról, és hű marad hozzá. Karli hasonlóképp tett, mire a pap elmondta, hogy a Fehér Istennő elégedett, és távozhatnak. Erik átadta a papnak a fogadalmi felajánlást, amit ilyen szertartásokért elvártak, aztán az elgyötört kinézetű oltárszolgák mindenkit kizavartak a teremből.
Root és Karlit az alkalomra bérelt hintóhoz kísérték, míg a többiek gyalog vagy lóháton indultak a Grindle ház felé. Mikor a hintó elindult, Roo Karlira nézett, aki szemét lesütve bámult a saját kezére.
– Mi a baj? – kérdezte tőle Roo. – Nem vagy boldog?
Karli felnézett rá, és a tekintete megcsapta a férfit. Roo rádöbbent, hogy a lány szelíd külseje haragot és bosszankodást rejt. De Karli nyugodt hangon, szinte bocsánatkérően szólalt meg.
– Te az vagy?
Roo mosolyt erőltetett az arcára.
– Persze, szerelmem. Miért ne lennék boldog?
Karli kinézett az ablakon.
– Kifejezetten rettegve sétáltál végig a padok között.
Roo megpróbálta jelentéktelennek feltüntetni a dolgot.
– Ez egy természetes érzés. – Mikor a lány ránézett, hozzátette: – Legalábbis, ezt hallottam. A szertartás izgalmai... meg minden.
Szótlanul ültek a hintóban, mely lassan haladt át a városon. Roo a mindig változó házakat figyelte, a polgárok, kereskedők és utazók sokaságát. Aztán feltűnt a Grindle ház. Erik és a többiek már ott várakoztak, mikor a hintó megállt.
Erik, lévén Roo tanúja, kinyitotta az ajtót, Katherine pedig lesegítette Karlit a hintóból. Bár a lány idegen volt, komolyan vette szerepét a menyasszony mellett.
A szakács hatalmas lakomát készített, és a borospince legjobb borait nyitotta ki. Roo zavartan előreengedte Karlit a bejáratnál, bár a hagyomány szerint neki kellett volna előremennie. De hát ez mégiscsak a lány otthona volt.
– Megyek a konyhába – jelentette ki Karli, mikor beléptek.
Roo megfogta a karját.
– Hagyjál mindent Mary-re! Te sosem fogsz még egyszer szolgálni ebben a házban.
Karli a férfi arcára nézett, és halvány mosoly jelent meg az ajkán.
– Mary! – kiáltott Roo.
A szobalány azonnal megjelent.
– Kezdheted a felszolgálást – mondta Roo.
A vendégek hozzáláttak az evéshez. Az ízletes ételekből tengernyi állt az asztalon. A több mint kiadós étkezés után Erik felállt. Körbenézett a többieken, és látta, hogy Katherine mosolyog a zavarán. Hangosan megköszörülte a torkát, de mikor a hangzavar nem hagyott alább, felkiáltott:
– Figyelem!
A kiáltás kicsit hangosabbra sikerült, mire mindenki elhallgatott, majd nevetésben tört ki. Erik elvörösödött, és felemelte a kezét.
– Bocsánat – mondta, saját zavarán vigyorogva. – Mint a vőlegény tanúja, az én feladatom, hogy pohárköszöntőt mondjak a frissen házasodottaknak. – Luisra pillantott. – Legalábbis ezt hallottam.
Luis mosolyogva bólintott, és intett a többieknek.
– Nem vagyok a szavak embere – kezdte Erik –, de ennyit elmondhatok: Roo a barátom, sőt inkább a testvérem, és csak boldogságot tudok neki kívánni. – Aztán Karlira tekintett, és folytatta: – Remélem, te is annyira szereted őt, mint én, és ő is úgy szeret téged, ahogy azt megérdemled. – Megemelte borospoharát, és hozzátette: – Az újdonsült házasokra! Éljenek sokáig, és sose bánják meg, hogy együtt töltötték az életüket! Legyenek boldogok életük minden napján!
A társaság kortyolt, majd ujjongásban tört ki. Ekkor Roo állt fel.
– Köszönöm – mondta, majd Karlihoz fordult. – Tudom, hogy nehéz napok állnak mögötted – utalt a lány apjának halálára –, de legnagyobb vágyam, hogy elfelejtessem veled a rossz időket. és boldogságot varázsoljak a hétköznapjaidba.
Karlí elmosolyodott, elpirult, Roo pedig esetlenül megfogta a kezét.
A vacsora folytatódott. Roo sok bort ivott, és rengeteget evett. Észrevette, hogy Erik sokat beszélget Katherine-nel, Karli pedig leginkább hallgat.
Á vendégek lassan kiszállingóztak, és mikor beesteledett, Roo és Karli Eriktől is elköszönt, aki utoljára távozott. Mikor az ajtó bezárult, Roo megfordult. Felesége rábámult, arcáról pedig semmit sem lehetett leolvasni.
– Mi az? – kérdezte Roo hirtelen kijózanodva a félelemtől. A lány viselkedése alaposan ráijesztett.
Karai odabújt hozzá, és a vállára hajtotta a fejét.
– Sajnálom.
Roo teljesen megkavarodott, és érezte, ahogy a lába megremeg. De fegyelmet parancsolt magára, és megkérdezte:
– Miről beszélsz?
– Azt akartam, hogy ez egy boldog nap legyen – motyogta szipákolva Karli.
– És nem az? – képedt el Roo.
Karli nem válaszolt, csak zokogott.

 

 

11.
Az utazás

Jason az iratokra mutatott.
A nyilvántartások és számfejtő könyvek halma ijesztően tornyosult a Barret kávéház korábbi pincére előtt.
– Mindet átnyálaztam – jelentette ki, majd hátratolta székét az iroda sarkában álló asztalától.
Az ácsok egész polcrendszert eszkábáltak Jasonnek, sőt még egy kerítést is, ami épp elég alacsony volt ahhoz, hogy a fiú lássa, kik lépnek be a raktárházba, de legalább kis nyugalmat biztosított neki a szellemi munkához. Roo elmondta az ifjúnak, hogy ő lesz a felelős a szállítmányozás zökkenőmentes működéséért, ha ő, Luis vagy Duncan mind hiányoznak az irodából.
Duncan szemmel láthatóan halálra unta magát, mint mindig, amikor üzletről volt szó, kivéve persze, ha a fizetés kiosztására került a sor. Luis sem hazudtolta meg szófukar mivoltát.
– És? – kérdezte Roo.
– Nos, jobb a helyzet, mint gondoltátok, ha be tudjátok hajtani a pénzt néhány embertől, akik Helmutnak tartoztak – magyarázta Jason. – Elővett egy pergament, amin már napok óta dolgozott. – Összeállítottam egy listát az emberekről és a kinnlevőségekről.
Roo szemügyre vette az iratot.
– Van egy pár nemes rajta!
Jason elmosolyodott.
– A Barretban is tapasztaltan, hogy a nemesek nagyon lassan szokták kifizetni adósságaikat. – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Ha szabad megjegyeznem, talán okos lenne néhány adósságot békén hagyni, amíg nem kell valamilyen szívesség egy magas rangú és befolyásos embertől.
– Nem is rossz ötlet – ismerte el Roo.
Jason egy másik listát is előkotort.
– Ezekkel viszont sokkal több gondom volt.
Roo a második listára meredt.
– Mi ez?
– Olyan emberek vannak rajta, akikkel Mr. Grindle távoli városokban üzletelt, és akiknek nem ismert a személyazonosságuk.
Roo láthatóan nem értette a dolgot.
– Akiknek nem ismert a személyazonosságuk?
– Nem ritka – kezdte Jason. – Akik értékes tárgyakkal üzletelnek, gyakran nem akarják nagydobra verni, hogy miket tartogatnak az otthonukban, vagy hogy kénytelenek eladni ilyesmiket. Ezért a nevek helyett jelzések vannak. Csak Mr. Grindle ismerte ezeket az embereket.
– Talán Karli ismeri némelyiket – morfondírozott a lista fölött Roo. – Szerintem sokkal többet tud az üzletről, mint Helmut hitte volna.
– Most akkor mit csinálunk? – kérdezte Duncan.
Az utóbbi időben Root kifejezetten idegesítette Duncan viselkedése, mivel gyakran panaszkodott, amiért nem kapott annyi hatalmat a cégben, mint Luis. Roo legszívesebb előléptette volna Duncant, de rájött, hogy nincs meg benne Luis szorgalma. Ellenben Luis ritkán panaszkodott, és mindig pedánsan hajtotta végre feladatait. Duncan slamposan, hanyagul dolgozott.
Roo majdnem ráordított unokatestvérére, de aztán meggondolta magát.
– Reggel Saladorba megyünk. Különleges rakományt kell odaszállítanunk.
– Salador? – kérdezte Duncan. – Ott ismerek egy pincérnőt.
– Te mindenhol ismersz egy pincérnőt, Duncan.
– Igaz – válaszolta az ex-zsoldos. A környezetváltozás lehetősége jókedvre derítette.
– Mit viszünk Saladorba? – kérdezte Luis.
Roo odaadott neki egy összetekert pergament. Luis kihajtotta, maga elé tartotta, majd leesett az álla.
– Ez elképesztő.
A megjegyzés végleg felkeltette Duncan érdeklődését.
– Mi az? – kíváncsiskodott.
– Egy rakományt viszünk a palotából Salador hercegének birtokára – válaszolta Roo.
– A király unokatestvérének?
– Pontosan. Fogalmam sincs, mit szállítunk, de Krondor nagyhercege gyorsfuvarral, azaz velünk szállíttatja, úgyhogy sietnünk kell. Viszont túl jól fizetnek ahhoz, hogy ne fogadjuk el az ajánlatot. És amíg ott vagyunk – mondta felemelve a listát –, megpróbáljuk azonosítani a két saladori nevet. – A listára nézve elgondolkodott: – Van vagy hat ember, akik egyheti lovagláson belül vannak Saladortól. Azt hiszem, leszállítjuk a rakományt, és körbeszaglászunk ott keleten.
Aztán a társaihoz fordult.
– Most hazamegyek, beszélek Karlival, és holnap hajnalban indulok Duncannel. – Unokatestvérének még hozzátette: – Légy itt, és aludd ki magad!
Duncan sértődött arcot vágott, de mindketten tudták, ha Roo nem szól, valószínűleg dél felé kászálódott volna be az irodába egy kiadós másnapossággal.
Roo Luishoz fordult.
– Amíg Duncan és én távol vagyunk, te vagy a vezető...
– Na, várj csak egy kicsit, testvér – fortyant fel Duncan. – Miért nem viszed el Luist, és hagyod rám a dolgok irányítását?
Roo unokatestvérére nézett; e kérdés csakis azt jelenthette, hogy Duncannek megtetszett valamelyik helyi pincérnő vagy pultoslány. Roo gúnyos humorral így vágott vissza:
– Mert ha jövő hónapban visszatérek, még nem akarom romokban látni a vállalkozást.
Ügyet sem vetve Duncan bosszús pillantására, folytatta Luis eligazítását.
– Te vagy a vezető, és ha bármire szükséged van, fordulj Karlihoz! Jason tudja, milyen erőforrásokkal rendelkezünk, így csakis olyanba fektesd a pénzünket, ami biztos.
Luis elmosolyodott. Sokszor mondta már Roonak, hogy nincs olyan, hogy „biztos”.
– Értem – bólintott.
– Jason – folytatta Roo –, jó munkát végzel a nyilvántartással. Most kezdhetnél egy új számfejtést, friss számlákkal, attól a naptól kezdve, mikor átvettem a társaságot.
– Rendben van – mondta Jason.
– Azt írd a könyvekre, hogy „Avery és Társai”! – Az ajtó felé indult, majd megtorpant. – Ja, és amíg vissza nem térek, ne szólj a névváltoztatásról Karlinak!
Jason és Luis egymásra pillantottak, de nem szóltak semmit. Roo elhagyta az irodát, és elindult a háza felé. A naplemente közeledtével megteltek a város utcái. Az árusok hevesen kínálgatták portékáikat, hogy zárás előtt még utoljára eladjanak valamit. A küldöncök a nap utolsó üzeneteivel siettek tova.
Roo átküzdötte magát a tömegen, és mire hazaért, a nap már el is bújt a Grindle házzal szemben álló épületek mögött. Körbepillantott, és hirtelen rádöbbent, mennyire ütött-kopott környéken lakik. Megint megfogadta, hogy amint meglesz rá a vagyona, új, pazar házba költözteti feleségét.
Kinyitotta az ajtót, és belépett. Karli a konyhában beszélgetett a szakáccsal, Rendellel, és a szobalánnyal, Maryvel. Mary látta meg először Root.
– Ó, uram, az úrnő...!
Az esküvő óta a szobalány „a ház úrnőjének” vagy egyszerűen „az úrnőnek” hívta Karlit, mintha valami nemes felesége lett volna. Roonak tetszett a dolog, főleg az, hogy őt is a ház urának titulálták.
Roo egy pillanat alatt megértette a helyzetet. Karli a konyha közepén álló húsvágó tőke mellett állt, és erősen kapaszkodott a fa szélébe. Keze kifehéredett, annyira szorította a tőkét.
– Mi baj? – kérdezte Roo.
Rendel, a nagytermetű, ki tudja, hány éves nő így válaszolt:
– Elment az étvágya szegénykének.
Roo elfintorodott, A nő mintha egy háziállatról beszélt volna.
– Karli?
– Valami gyomorbaj, vagy mi ez – motyogta a lány – Az előbb besétáltam ide, és az étel szaga... – Még sápadtabb lett, és a szájához kapta a kezét, hogy ne hányja el magát. Megfordult, és kisietett a konyhából az illemhely felé.
Mary, a nem túlságosan értelmes, fiatal nő siránkozni kezdett.
– Annyira aggódon az úrnő miatt.
Rendel felnevetett, és visszatért a sok zöldséghez, amit egy vödörben mosott.
– Nem lesz semmi baja.
Roo a két nőt nézte, és nem tudta, mit tegyem.
– Uram, utána menjek az úrnőnek? – kérdezte végül Mary.
– Nem – mondta Roo. – Én megyek.
Ezzel kisietett a ház hátsó ajtaján a felesége után.
A ház kis virágoskertet rejtett magában. Karli sok időt töltött itt, mikor is zöldségekkel és virágokkal foglalatoskodott. A túlsó falnál állt a kis árnyékszék, amelyből Karli öklendezése szűrődött ki.
Mikor odaért az ajtóhoz, Karli sápadt arccal bújt elő.
– Jól vagy? – kérdezte Roo, de azonnal megbánta a kérdést.
Karli arcán látszott, hogy Roonak ez volt a legostobább kérdése életében.
– Rendben leszek.
– Hívassak egy gyógyítót?
Karli elmosolyodott a férfi aggodalmán.
– Nem, ezen nem tud segíteni egy gyógyító.
Roo arcán félelem suhant át.
– Uramatyám! Mi az?
A rosszullét ellenére Karli önkéntelenül is elnevette magát. Odanyújtotta a karját Roonak, aki belékarolt, és odavezette a kis szökőkút melletti kőpadhoz.
– Nem kell emiatt aggódni, Roo – mondta a lány, mikor leültek. – Most már biztosan tudom. Apa leszel.
Roo egy percig némán ült.
– Le kell ülnöm.
– Már ülsz – nevetett fel Karli.
Roo felállt.
– Akkor most kell leülnöm.
Keskeny arcán Karli még sosem látott szélesebb vigyort.
– Egy baba?
Karli bólintott, Roo pedig rájött, hogy még sosem látta ilyen bájosnak a lányt. Arcon csókolta.
– Mikor?
– Még hét hónap – válaszolta Karli.
Roo számolni kezdett, majd leesett az álla.
– Akkor...
A lány bólintott.
– Az első éjszakán.
– A mindenit! – képedt el Roo, majd hosszasan ült ott szótlanul és mozdulatlanul. Hirtelen egy gondolat emelkedett ki a többi közül.
– Megmondom Luisnak, hogy azonnal változtassa át a nevet „Avery és Fiára”.
Karli elkomolyodott.
– Megváltoztatod a társaság nevét?
Roo kézen fogta a lányt.
– Szerelmem, azt akarom, hogy az egész világ megtudja: fiam születik. – Felállt. – Meg kell mondanom Eriknek és Duncannek, még a holnapi indulás előtt.
Roo már javában sietett át a kerten, mikor a lány megkérdezte:
– Holnapi indulás?
A férfi megtorpant.
– A nagyherceg különleges rakományát kell elvinnem Saladorba. Ha visszajövök, majd elmesélek mindent, de most Eriknek és Duncannek meg kell tudnia, hogy apa leszek.
Válaszra sem várva, kirohant a kertből. Karli még üldögélt ott egy kicsit, majd lassan feltápászkodott.
– És mi van, ha lány lesz? – kérdezte magától.
Az esti félhomályban visszatért a házba, ami mindig is az otthont jelképezte a számára. Most viszont vendégnek érezte magát a saját házában.

 

Roo felnyögött. Duncan hahotázva csapott a lovak közé, átnoszogatva a lovakat a városkapun. Duncan, Luis, Erik és Roo többi barátja az éjszaka megünnepelte Roo jövendő apaságát, aminek a férfi most alaposan megfizette az árát. Duncan vitte haza, és Roo szinte eszméletlenül rogyott az ágyba Karli mellé. A lány másnap reggel szó nélkül felébresztette, mikor Duncan, a várakozásokkal ellentétben, időben érkezett.
A hajnali félhomályban bementek az irodába, ahol befogták a lovakat, és elindultak a palotába. A kapuban egy csapatnyi katona várt rájuk, akik gyorsan felpakolták a saladori szállítmányt.
Roo ekkor meglepetten látta, hogy Erik és egy másik csapatnyi katona lovagol ki velük. A szállítmányhoz kíséret is járt.
– Én sem tudom, mi a rakomány – mondta akkor szűkszavúan Erik.
Most márt délidőre járt; és a kocsi egyenletes iramban zötykölődött a Király Országútján. Az út kezdett emelkedni a Calastius-hegység déli emelkedőinél.
– Pihentetnünk kell a lovakat – jelentette ki Roo.
Duncan lefékezte a fogatot.
– Erik! – kiáltotta. – Pihenőt tartunk.
Erik, aki nem messze előttük lovagolt, biccentett. Megfordította lovát, majd leszállt, és intett a többieknek. Kikötötte az állatot az út szélére, és engedte, hogy legeljen.
Duncan fogott egy nagy víztömlőt, kortyolt, majd átadta unokatestvérének. Roo kicsit az arcára löttyentett, majd letörölte, és ivott.
– Hogy van a fejfájásod? – kérdezte tőle Erik.
– Túl kicsi a fejem ahhoz, hogy benntartsa a fájdalmat – válaszolta Roo. – Miért rúgtam be annyira?
Erik megvonta a vállát.
– Ezen már én is elgondolkodtam. Úgy látszott, keményen dolgozol a boldogságon.
Roo bólintott.
– Az igazat megvallva, jól beijedtem. Én, mint apa. – Elvezette Eriket a szekértől, majd visszaszólt Duncannek. – Megnéznéd a lovakat?
Mikor hallótávolságon kívül értek, Roo megszólalt.
– Mit tudok én az apaságról? Az én atyám csak vert engem. Úgy értem, mit tegyek, ha megszületik a baba?
– Nem a megfelelő embert kérdezed – válaszolta Erik. – Nekem aztán soha sem volt semmilyen apám.
Roo arcára pánik ült ki.
– Mit fogok csinálni, Erik?
Erik elvigyorodott.
– Csak azon mész át, amin minden férfi. Nagy változás. Először egy feleség, most meg egy gyerek. – Megvakarta az állát. – Eltűnődtem, vajon mihez kezdenék, ha szerelmes lennék, megházasodnék, aztán meg gyermekeim születnének.
– És?
– Tényleg nem tudom.
– Hát, nem sokat segítesz.
Erik Roo vállára tette a kezét.
– De azért egy valamit kiötöltem. Ha apa lennék, és valami váratlan történne, megkérdezném magamtól, „Mit tenne Milo?”.
Roo elgondolkodott. Aztán elmosolyodott.
– Ő a legjobb apa, akivel valaha találkoztam. Annyira jól bánt Rosalynnal.
– Szerintem így cselekednék – magyarázta Erik. – Ha összezavarodok, csak arra gondolok, mit tenne Milo, és aztán azt tenném én is.
Mintha ez kevésbé félelmetessé tette volna az apaságot, Roo felvidult.
– Na, akkor azt hiszem, iszom még egy kis vizet.
– Ne izgasd magad, Roo! – nevetett fel Erik. – Sok időd van, hogy kiheverd a tegnap estét.
Roo visszafordult a kocsi felé.
– Tehát miért te vagy a kíséret vezetője? – érdeklődött.
– Én kértem, hogy az legyek – mondta Erik. – A dolgok rendben mennek a palotában, és a nagyherceg amúgy is különleges védelmet akart ehhez a szállítmányhoz. Ráadásul már egy éve nem jártam Hollófalván.
– Már egy éve? – képedt el Roo.
– Így kétszer is betérhetünk a faluba – magyarázta Erik. – Egy kis időre odafelé, visszafelé pedig talán még egy egész napot is mulathatunk a fogadóban.
– Neked ott van az anyád, Nathan, Milo és Rosalyn. Meg sok barátod van.
– Neked is van pár, Roo.
Roo elmosolyodott.
– Vajon mit csinálhat Gwen?
Erik összeráncolta a homlokát.
– Házasember vagy.
Roo benyúlt a bak alá, ahonnan előkotort egy élelmiszeres zsákot Elővett egy kenyeret, amiből letört egy darabot, és betömte a szájába A falatot egy korty vízzel öblítette le.
– Nem vagyok annyira házas – mondta Roo.
Erik arckifejezése elsötétült. Roo felemelte a kezét.
– Úgy értem, nem vagyok annyira házas, hogy ne álljak szóba olyan régi barátokkal, akik nők.
Erik a barátja arcát nézte, aztán így szólt:
– Ha tényleg így érted.
Duncan visszatért a lovak mellől.
– Minden rendben – jelentette Roonak.
Roo felmászott a bakra.
– Akkor indulhatunk! Salador hercege már várja ezt a szállítmányt, és felárat szabtunk ki a gyorsaságért.
Duncan felsóhajtott; olyan érzés volt a bakon utazni, mintha egy kőpadon zötykölődött volna az ember.
– Remélem, szép az a felár – mondta pocsékul leplezett undorral.

 

Az utazás simán ment. Eriknek és csapatának jelenléte kétszer meggyorsította a helyi őrséggel való papírmunkát, így Roo értékes órákat takaríthatott meg. Hollófalván csak egy gyors látogatásra sikerült megállniuk. Naplemente után értek Milo fogadójába, az Örvös Tyúkba, és már pirkadat előtt távoztak anélkül, hogy látták volna Rosalynt és családját. Erik megígérte az anyjának, hogy visszafelé tovább maradnak.
A sötétmocsári őrök talán felismerték Eriket vagy Root, de nem szóltak semmit. Roo mégis sokkal jobban érezte magát, mikor a várost a hátuk mögött hagyták.
Gyermekkorában Roo csak kétszer kísérte el apját Saladorba, így most egy felnőtt szemével látta a Keleti Birodalmat. Olyan földek mellett haladtak el, amelyeket már évszázadok óta műveltek. A tanyák annyira takarosak voltak, hogy messziről kis festményeknek tűntek. A Nyugati Birodalom ehhez képest gondozatlannak látszott, a tengeren túli földek pedig primitívnek, megműveletlennek.
Délben értek a városkapuhoz. Erik alig lassított, mikor odakiáltotta az őrnek:
– Szállítmány a nagyhercegtől a hercegnek!
Egyik katonája kis lobogót hordozott, amit most kibontott; Krondor nagyhercegének címere látszott rajta. Ezen a délelőttön a katonák magukra öltötték az eddig zsákokban hordozott tabardjaikat. Roo ekkor vette észre, hogy a kíséret nemcsak városi őrökből áll, hanem Patrick nagyherceg személyes testőrei is bekerültek a csapatba. Roo ismét a szállítmányra gondolt, de tudta, talárt sosem látja meg a rakomány belsejét.
Áthajtottak a városon, Root pedig elképesztette az embertömeg. Krondor a Nyugati Birodalom fővárosát képezte, de néhány keleti város mellett bizony eltörpült. Salador a második legnagyobb város volt Rillanon után. Több, mint egy órába telt, míg a kocsija átverekedte magát a tömegen, és elérte a hercegi palotát.
A nagyherceg palotája egy meredeken emelkedő domb tetején állt, közel a krondori kikötőhöz. Salador uralkodójának otthona szintén egy domb tetejére épült, de legalább egy mérföldnyire a kikötőtől. Hosszú; lejtős út vezetett le a belvárosba, amelyen túl Roo már látta a kikötőt.
– Mindig elfelejtem, milyen átkozottul nagy ez a város – jegyezte meg Duncan.
– Én sosem vettem észre – mondta Roo.
A palotához értek, ahol Erik bejelentette a menetet az őrnek. Az őr átengedte őket, egy másik katona pedig elszaladt, hogy értesítse a herceget. A harmadik őr egy nagy kétszárnyú kapuhoz irányította Roo kocsiját. Az ajtó mellől széles, meredek lépcső vezetett fel.
– Bizonyára a fontos emberek sétálgathatnak ezen a lépcsőn – motyogta Duncan, majd leugrott a bakról, és az ajtó felé biccentett. – Ez meg a köznépnek van.
– Mást vártál? – fortyant fel Roo.
Duncan felsóhajtott, és hatalmas fújtatások közepette megdörzsölte a hátát.
– Csak annyit tudok, hogy ma este forró vízben akarom magam áztatni, és egy forró nő is kell, hogy éjszaka ne fázzak.
– Biztosan megoldható a kívánságod – mosolyodott el Roo.
A palota ajtaja kitárult. Egy jól öltözött fiatalember indult el a lépcsőn, mögötte népes udvari kísérettel. Roo ekkor vette észre, hogy a kíséret tulajdonképpen egy idős nőt vesz körbe. A nő már javában a nyolcvanas éveit taposta, de biztos léptekkel, egyenes tartással haladt. Arany markolatú, díszes sétabotot tartott a kezében, amit inkább a hatás kedvéért hordott. Ősz haja Roo számára ismeretlen divatnak megfelelően tornyosult, és ékköves, arany hajtűk díszelegtek benne.
A fiatalember odalépett Erikhez, aki meghajolt.
– Méltóságos uram!
– Nagymama – szólt a fiatalember az idős nőhöz –, a csomag megérkezett. – A lépcső melletti két nagy ajtó kitárult, és a hercegi háztartás egyenruhájába öltözött szolgák siettek ki rajta. A fiatalember intett a kocsi felé, mire a szolgák elkezdték leszedni a rakományt borító vásznat. A hat nagy dobozt óvatosan lepakolták.
A nő az első dobozra mutatott.
– Nyissátok ki!
A szolgák engedelmeskedtek; a nő beletúrt a ruhák közé a sétabotjával.
– Hát, nem sok ahhoz képest, hogy egy élet alatt gyűjtögette össze!
Roo és Duncan egymásra pillantott. A fiatalember Erikhez fordult.
– Mondja meg Patrick unokatestvéremnek, hogy hálásak vagyunk a küldeményért. Nagymama?
A vén hölgy elmosolyodott, mire Roo észrevett valamit abból a fiatalos szépségből, amivel régen hódíthatott ez az asszony.
– Igen, hálásak vagyunk.
A nő intett a szolgáknak, hogy vigyék el a dobozokat.
– Arutha... mindig is különleges volt a számomra. A férjem után ő hiányzik a legjobban. – Elgondolkodott. – Duncan.
Duncan zavartan előrelépett, a fiatalember pedig szintén a nő felé fordult.
– Nagymama?
– Asszonyom? – kérdezte Duncan.
Az idős hölgy a két férfire nézett, majd elmosolyodott.
– Az unokámhoz szóltam, uram – mondta Duncan Avery-nek. – Tehát önt is Duncannek hívják?
Duncan levette a kalapját, és a lehető legkecsesebb módon meghajolt.
– Duncan Avery, szolgálatára, asszonyom!
– Mondd meg az apádnak – fordult a nő az unokájához –, hogy hamarosan csatlakozom az udvarnéphez, Duncan!
A fiatalember bólintott, a másik Duncanre pillantott, majd elindult felfelé a lépcsőn. A nő Duncan Avery elé állt, és az arcába bámult.
– Ismerem magát – suttogta.
Duncan bevette legcsábosabb mosolyát, majd így szólt:
– Asszonyom, ezt nem hinném. Biztos vagyok benne, ha találkoztunk volna, azt nem felejtettem volna el.
A nő felnevetett. Roo meglepően fiatalnak találta e nevetést egy ilyen idős embertől. A nő Duncan mellkasára bökött.
– Igazam volt. Ismerem magát. Magához mentem feleségül. – Elfordult, és mikor elindult a kíséret felé, még folytatta: – Vagy legalábbis egy magához hasonló emberhez, egyszer régen. – Vissza sem fordult, miközben hozzátette: – Ha meglátom, hogy a nőnemű unokáim közelébe merészkedik, korbáccsal kergettetem ki a városból.
Duncan Roora pillantott. Röpke ijedtség suhant át az arcán. A nő egy lépést tett felfelé, majd megfordult, és Duncanre nézett. Roo látta a ravaszságot a mosolyában.
– Vagy a lakosztályomba hozatom. Kellemes utat, uraim! – szólt, majd Erikhez fordult: – Mondja meg az unokaöcsémnek, hogy hálás vagyok, amiért elküldte a bátyám emléktárgyait.
– Úrnőm – tisztelgett Erik.
Roo odasétált Erikhez.
– Ki volt ez?
– Carline úrnő, Salador özvegy hercegnője. A király nagynénje.
– Régen nagy férfihabzsoló lehetett – nevetett fel Duncan.
Roo oldalba könyökölte unokatestvérét.
– Úgy látszik, még mindig az.
Visszamentek a kocsikhoz.
– Akkor ez volt az az értékes szállítmány? – képedt cl Duncan. – Néhány régi rongy?
– Úgy látszik, igen – mászott fel Roo a kocsira. – A nő viszont nagyra becsülte.
Duncan is felmászott a bakra, Roo pedig felkiáltott:
– Most merre, Erik?
– Irány a Fürge Kocsis fogadó! – válaszolta Erik. – Idefelé eljöttünk mellette. Náluk van királyi számla.
Roo ebből tudta, hogy ő és Duncan a nagyherceg költségére szállhat meg ott. Elmosolyodott. Minden egyes megtakarított rézpénzt visszaforgat az üzletbe, hogy visszaszerezze a Helmut meggyilkolásakor elveszett vagyont. Korábbi társának halálán morfondírozva Roo jókedve elszállt.

 

A fogadó szerény volt, de tiszta. Roo élvezte a forró fürdőt a hosszú utazás után. Duncan már talált is magának egy pultoslányt, így Roo Erikkel és a csapatnyi katonával maradt. Roo jelzett Eriknek. Eltávolodtak a többiektől, és mikor már a katonák nem hallhatták őket, Roo megkérdezte:
– Te tudod, hogy mi folyik itt?
– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Erik.
– A ruhák „gyors” fuvarjára gondolok.
Erik megvonta a vállát.
– Egyszerűen a halott nagyherceg személyes tárgyai. Patrick nagyherceg úgy gondolta, nagynénje örülni fog neki.
– Ezt a részét értem a dolognak – mondta Roo. – Az értem, hogy miért kell rakományokat vinnem a palotába. – A szerződésről nem beszélt többet, hisz mindketten tudták, miről van szó. – De ezt a rakományt bárki elhozhatta volna! És miért volt sürgős?
– Talán az idős nő betegeskedik? – tűnődött Erik.
Roo megrázta a fejét.
– Aligha. Azt hittem, menten letépi Duncan gatyáját.
Erik felnevetett.
– Elég szókimondó volt, nemde?
– De Loungville tesz nekem szívességet?
– Nem, ő – rázta meg a fejét Erik. – Ő nem szólhat ilyesmibe bele. Igazság szerint a hadseregből senki sem szólhat ebbe bele, legyen az a mi seregünk vagy a palotáé. A kancellár irodája választott ki téged.
– Azaz James herceg.
– Azt hiszem – válaszolt Erik, és hirtelen nagyot ásított. – Fáradt vagyok. Miért nem aggódsz emiatt holnap? Egyébként meg kit érdekel, ha értelmetlen a munka, amíg jól fizet?
Felállt, és takarodót intett az embereinek: Roo egy hosszú perc erejéig még egyedül üldögélt. A pultosleány odasétált hozzá, és mosolyogva megkérdezte, akar-e még valamit. Roo egy fiatalember szemével mérte végig a lányt, majd megrázta a fejét.
Csak a széket bámulta, amin az imént még Erik ült.
– Engem érdekel – mondta a széknek.

 

Hollófalván sokkal ünnepiesebb hangulat fogadta őket, mint legutóbb. Mikor kiszagolták, hogy Roo is visszatér, a helyiek kisebb összejövetelt szerveztek.
Erik az őrökkel együtt elhagyta Saladort a szállítmány megérkezése utáni reggelen. Roo és Duncan elindult, hogy megkeresse azokat a titokzatos embereket, akiket Jason talált a nyilvántartásban. Karli ismerte néhányukat, és mikor ezekkel az emberekkel beszélt, gyorsan beazonosította a többit, akik Salador térségében laktak. Mikor megvizsgálta az egyes tartozásokat, mindig rábukkant valamilyen okra, amiért Helmut Grindle titoktartással kezelte ezeket a vevőket. Az adósok közül csak egy nem akart tovább üzletelni Roo új társaságával, de ő teljesen kiegyenlítette számláját. Mindent összevéve, Roo elégedett volt az eredménnyel.
Erik előrelovagolt, hogy eltölthessen pár napot Hollófalván. Roo nem érzett vágyat, hogy gyermekkora falujában időzzön, így megelégedett egy éjszakával, mielőtt visszaindult volna új otthonába, Krondorba.
Legalább hatvan ember préselődött be az Örvös Tyúk ivójába. Erik csak vigyorgott a falusiak érdeklődésén. Roo irigykedéssel figyelte barátját a helyiség túlsó oldaláról. Roo amolyan gazemberként éldegélt Hollófalván, így mindenkit ismert, de csak kevés barátja akadt. Erik ellenben mindenkinek a barátja volt, beleértve Root is.
Borús hangulata ellenére Roo elmosolyodott. Freida, Erik anyja, aki oly sokáig próbálta őt elkülöníteni a fiától, ragyogó arccal rontott be az ivóba. Mikor meglátta, hogy fia és férje az asztalnál társalog, elmosolyodott. A házasság nagyon jót tett Freidának, ismerte el magában Roo. Eltűnődött, vajon ő talál-e ennyi örömöt a feleségében és a családjában. Mikor Karlira gondolt, kis aggodalmat érzett, pedig a nők már emberemlékezet óta szülték a gyermekeket, és különben is, mire lenne jó, ha mellette legyeskedne? Vagyonra szert tenni, gondoskodni róla és a gyermekről; Roonak ez volt a legfontosabb feladata.
– Elbambultál, mi? – kérdezte egy női hang.
Roo felnézett, mire ismerős arcot látott meg. Elmosolyodott.
– Szia, Gwen.
A lány leült. Mint régi barát, átnyúlt asztalon, és megsimogatta Roo kezét.
– Gondoltam, találkozhatom azzal az unokatestvéreddel – mondta. Aztán fejével Duncan felé intett, aki a helyiség túlsó oldalán éppen mélyen elmerült egy fiatal lánnyal való beszélgetésben. Roo nem ismerte azt a lányt. – Úgy látszik, Ellien lecsapott Duncanre.
– Ellien? Bertram húga? – Roo megint Duncan beszélgetőtársára pillantott. Duncan már régen is flörtölt a lánnyal, de az akkor még sokkal fiatalabb volt. Mikor utoljára látta, még idomtalannak tűni. Most – a mélyen kivágott blúznak köszönhetően – határozottan látszott, hogy a három év alatt egészen jó alakja lett.
Gwen szórakozottan csavargatta egyik hajtincsét.
– És veled mi van?
– Jól boldogulok – válaszolta Roo. – Egy szállítmányozási társaság tulajdonosa vagyok.
Gwen mosolya kiszélesedett.
– Tulajdonosa? Hogy sikerült?
Roo elmesélte társa halálát, és a mesében csak egy kicsit túlozta el saját érdemeit. Ekkor Freida lépett oda hozzájuk. Mosolyogva teletöltötte Roo borospoharát.
– Megváltozott – mondta Gwennek.
– Talált egy jó férfit – mondta a lány.
– És te? – kérdezte Roo, majd nagyot kortyolt.
Gwen hatalmasat sóhajtott. Mint a legtöbb itteni leány, esténként Gwen is a falu közepét képező szökőkútnál flörtölt a helyi fiúkkal, de a többiekkel ellentétben ő még nem házasodott meg.
– A jó fiúk már mind elkeltek – panaszkodott.
Gwen lebiggyesztette az ajkát. Körmével megcirógatta Roo kézfejét.
– Mióta Erik és te elhagytátok a falut, a dolgok megváltoztak.
Roo elvigyorodott.
– Unalmasabb lett az élet?
– Mondhatni – válaszolta Gwen, aztán Duncanre pillantott, aki most valamit Ellien fülébe suttogott. A lánynak leesett az állta, elvörösödött, aztán nagyot nevetett, és megpróbálta saját kezével befogni a száját.
– Hát, igen. Ma este ez a trófea is meglesz neki.
Keserűsége azonnal felkeltette Roo figyelmét. Most már biztosan tudta, hogy Gwen hallott Duncan érkezéséről, és miatta jött ide.
Fiatalabb korában Roo párszor lefeküdt a lánnyal. Gwen egyike volt azon lányoknak a faluban, akiket nem kellett sokat kérlelni. Valószínűleg ez játszott közre abban is, hogy egyetlen fiú sem kérte meg a kezét. Roo arra is gondolt, hogy talán egyszerűen több lány van a faluban, mint fiú. Egyes lányok így nem találhattak férjet maguknak. De azért kedvelte Gwent.
– Hagyd el apád házát, és találj valami munkát egy fogadóban! – tanácsolta Roo.
– És miért kellene ezt tennem? – kérdezte Gwen.
Roo egyre jobban vigyorgott, ahogy hatott a bor.
– Mert akkor talán találsz egy gazdag kereskedőt; aki megtetszik neked.
Gwen felnevetett, és kortyolt a borból.
– Egy gazdagot, mint te?
Roo elpirult.
– Nem nagyok gazdag. Bár elég keményen dolgozom rajta, hogy az legyek.
– Akkor egy szép napon gazdag leszel? – faggatta tovább Gwen.
Roonak eleredt a nyelve.
– Hadd meséljem el, mit fogok csinálni!
Gwen kért még bort Freidától, majd hátradőlt, hogy meghallgassa Roo céljait.

 

Roo összerezzent, mikor valaki becsapott egy ajtót a folyosón. Aztán kirázta a hideg, mikor valaki dörömbölni kezdett a szobája ajtaján.
– Mi az? – károgta.
Erik hangja hallatszott az ajtó mögül.
– Öltözz fel! Egy órán belül indulunk.
Roo úgy érezte magát, mint mikor elhagyták Krondort.
– Abba kell ezt hagynom – nyögte.
– Mit? – kérdezte egy álmos hang mellőle.
Roo hirtelen kijózanodott, és felébredt. Maga mellé nézett, ahol Gwen egy halom takaróba burkolódzott.
– Uramatyám! – suttogta.
– Mi az? – motyogta Gwen.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Roo, miközben kikecmergett az ágyból, és elindult a ruhája felé.
Gwen kitakarta magát, és kinyújtózott, nem keveset láttatva a testéből.
– Gyere vissza ide, és megmutatom... megint.
Roo felhúzta a nadrágját.
– Most nem! Uramatyám! Ugye nem... ugye én nem...?
Gwen jókedve alábbhagyott.
– Persze, hogy megtetted, nem is egyszer! Mi a baj, Roo? Nem először hancúroztunk.
– Jaj... – motyogta, de nem tudta igazán, hogyan magyarázza meg az egészet. Leült, és a lehető leggyorsabban felrántotta csizmáját is. – Hát, csak...
– Csak mi? – faggatta Gwen, érezvén, hogy nem fog neki tetszeni, amit Roo mond.
– Csak annyi... – kezdte Roo, felkapva ingét és kabátját a földről –, hogy... Azt hittem, tegnap este már mondtam... de... házas vagyok.
– Micsoda? – visított Gwen, mikor Roo kinyitotta az ajtót. – Te szemét! – ordította, majd elhajította a porcelán mosdótálat, ami az éjjeliszekrényen pihent. A porcelán hangosan törött darabokra. Roo lesietett a lépcsőn.
Odakint Duncanbe botlott.
– Készen állnak a kocsik? – kérdezte tőle.
Duncan bólintott.
– Megmondtam a kovács inasának, hogy készítse fel, mikor nem jöttél le reggelizni.
Látván unokatestvére izgatott állapotát, Duncan megkérdezte:
– Valami baj van?
Válaszként hangos ordibálás hallatszott a fogadóból.
Freida, Nathan és Milo, akik épp Eriktől búcsúztak, visszanéztek az épület felé, de Roo nem fordult hátra. Felmászott a kocsira, kezébe vette a gyeplőt, és felkiáltott:
– Indulás!
Erik bólintott, és intett a katonáknak, akik alakzatba rendeződtek. A jelre elindultak Roo kocsija után. Duncannek fel kellett ugrani a szekérre, hogy ne maradjon ott.
– Mi volt ez? – kérdezte Duncan vigyorogva.
Roo feléje fordult.
– Nem fogsz semmit sere kikotyogni – figyelmeztette. – Egy szót sem, érted?
Duncan csak bólintott, és hahotázni kezdett.

 

 

12.
Terjeszkedés

A csecsemő mocorgott.
Erik mosolyogva állt Roo mellett, miközben a Fehér Sung, a Tisztaság Istennőjének papja megáldotta a gyermeket. Roo a megfelelő pillanatban visszaadta a csecsemőt Karlinak.
– Abigail Avery – szólt a pap –, életed eme tiszta és ártatlan időszakában tudd meg, hogy megáldottalak az istennő előtt! Ha igaz és jó maradsz, és senkinek sem ártasz, az istennő kegyét élvezheted. Áldott legyen a neved!
– Áldott legyen! – ismételte Roo, Karli és Erik, amivel be is fejeződött a szertartás.
A pap bólintott, és mosolyogva megjegyezte:
– Csodálatos kislány.
Roonak sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. Annyira fiút várt, hogy mikor egy hete Karli megkezdte a szülést, és leánygyermeket hozott a világra, teljesen megdöbbent. A szülést megelőzően órákat vitatkoztak a fiú nevéről. Roo Rupertnek akarta elnevezni maga után, hogy később egy egész dinasztia alapítójának mondhassa magát, de Karli hevesen kitartott a Helmut mellett, hogy apja emlékét így őrizze meg. Aztán a szülés után Karli megkérdezte Rootól:
– Mi legyen a lányunk neve?
Roo dermedten állt ott, és meg sem tudott szólalni.
– Elnevezhetjük Abigailnek? Az anyámat hívták így.
Roo bólintott, hisz nem jött ki hang a torkán.
A pap elhagyta a hálószobát, Karli pedig a mellére helyezte a gyermeket. Erik intett Roonak, és kivezette barátját a szobából.
– Szép leányod van – mondta Erik.
Roo megvonta a vállát, miközben elindult lefelé a lépcsőn Erik mellett.
– Biztos. Igazság szerint fiút vártam. Talán legközelebb.
– Ne légy csalódott! – javasolta Erik. – Karli szerintem nagyon ideges lesz, ha csalódottnak lát.
– Igen? – kérdezte Roo, és felpillantott a lépcsőn. – Akkor visszamegyek, nagy hűhót csapok, és majd azt tettetem, hogy el vagyok ragadtatva.
Erik csúnyán nézett rá, de nem szólt semmit. Odalépett az ajtóhoz, ahol felvette kabátját és széles karimájú puhakalapját. Krondorban zuhogott az eső, így Erik bőrig ázott, mire odaért, hogy tanúskodjon a szertartáson.
– Azt hiszem, már most elmondhatom – kezdte Erik, a kilincsen pihentetve a kezét.
– Mit mondhatsz el?
– Egy ideig valószínűleg nem fogunk találkozni.
– Miért? – fakadt ki Roo. Arca elárulta félelmét. Erik egyike volt azon embereknek a világon, akikben Roo megbízott.
– Elutazom. Nemsokára. Jadow-nak kellett volna mennie, de múlt héten eltörte a lábát. – Aztán halkabban folytatta. – Azt nem mondhatom meg, hova megyek, de gondolom, már kitaláltad.
Roo aggódva nézett rá.
– Mennyi időre mész?
– Nem tudom. Van egy... egy undorító feladatunk, és... nagyon sok időbe telhet.
Roo megragadta barátja karját, mintha ott akarná tartani. Aztán megszorította Erik karját.
– Maradj életben!
– Mindent megteszek ezügyben.
Roo átölelte barátját, és magához szorította.
– Te vagy az egyetlen átkozott testvérem, Sötétmocsárffy Erik. Nagyon bedühödnék, ha megtudnám, hogy meghaltál, mielőtt láthattad volna a fiamat.
Erik zavartan viszonozta az ölelést, aztán eltolta magától Root.
– Tartsd a szemed Greylockon! Neki is jönnie kellett volna, de Loungville viszont rohamot kapott, mikor azt mondták neki, hogy itt marad... – Erik halványan elmosolyodott. Érdekes kirándulás lesz. Biztos nem akarsz velünk jönni?
Roo szárazon felnevetett.
– Elvagyok az ilyen „érdekességek” nélkül is. – Az emeleti szoba felé mutatott. – Gondoskodnom kell néhány emberről.
– Értem – mosolygott Erik. – Csak jól végezd a dolgod, különben visszajövök, és megtalállak.
– Ha visszajössz, bármit megtehetsz – mondta Roo.
Erik bólintott, kinyitotta az ajtót, és távozott.
Roo mozdulatlanul állt ott. Olyan mély hiányérzet gyötörte, mint eddig soha életében. Még kicsit maradt, aztán mikor kizökkent a gondolataiból, levette a szögről a kabátját, és elindult az irodába. Elfelejtett felmenni, és ámuldozni a csecsemő körül.

 

Jason intett Roonak, aki átkecmergett a népes raktárhelyiségen. Az elmúlt hat hónap során egyre inkább beindult az üzlet. Immáron huszonhat teljes munkaidejű kocsis és számtalan inas dolgozott náluk.
– Mi az? – kérdezte Roo.
Jason egy pergament szorongatott, amin nem volt semmilyen pecsét. Csak Roo nevét írták rá.
– Ezt most hozták. Királyi postával.
Roo elvette a pergament, kinyitotta és elolvasta:
„Egy queg kereskedő érkezett Sarth-ba: John.”
Roo összeráncolta a homlokát, és elgondolkozott az üzeneten. – Mondd meg Duncannek, hogy azonnal indulunk Sarth-ba!
Jason bólintott. Duncan ekkor sétált ki a kis lakásból, amit Luisszal osztott meg az épület hátsó részében; Jason Roo helyét foglalta el a kis helyen, hisz Roo már a családjával élt.
– Mi az? – kérdezte Duncan, akit szemmel láthatóan felébresztettek.
– Emlékszel John Vincire, Sarth-ból?
Duncan nagyot ásított, majd bólintott.
– Mi van vele?
– Üzenetet kaptunk tőle.
– Mit üzent? – kérdezte Duncan.
– Egy queg kereskedő érkezett.
Duncan egy pillanatig zavartnak tűnt; aztán felemelte szemöldökét, és elmosolyodott.
– Egy queg kereskedő Sarth-ban csak egy dolgot jelenthet. Csempészárut.
Roo figyelmeztetésül felemelte a kezét.
– Ami titoktartást igényel – mondta, majd Jasonhez fordult. – Miután elindultunk, üzenj Karlinak, hogy körülbelül egy hét múlva jövök!
Az egyik jól karbantartott kocsit felszerelték, majd élelmiszert és vizestömlőket pakoltak fel. Roo elgondolkodott, vajon mit akarhat eladni Vinci. Ezen merengett, miközben a szekér kigördült az utcára, és észak felé indult.

 

Az utazás eseménytelenül telt. Roo furcsa kelletlenséggel hallgatta Duncan történeteit a szolgálólányokról és a kockázásról. Nem tudta, miért, de úgy érezte, valamit őrizetlenül hagyott Krondorban. A halvány nyugtalanság aggodalomba csapott át, mire Sarth-ba értek.
Naplementekor érkeztek, és egyenesen John Vinci irodájába mentek. Megálltak a kocsival, Roo pedig leugrott.
– Beszélek vele – mondta Duncannek –, aztán elmegyünk a fogadóba.
– Jól van – egyezett bele Duncan.
Roo bement.
– Áh, maga az! – szólt Vinci. – Már majdnem bezártam. Szeretne a családommal vacsorázni?
– Persze – válaszolta Roo. – De mi ez a titokzatos üzenet?
Vinci az ajtóhoz sétált, és bezárta. Intett Roonak, hogy kövesse a hátsó helyiségbe.
– Két dolog. Mint ahogy írtam, egy queg kereskedő érkezett úgy egy hete. A hajókapitány hevesen próbált megszabadulni egy tárgytól, és mikor megláttam, magára gondoltam.
Egy nagy dobozt vett elő, amit ki is nyitott. Roo pompázatos rubinokat pillantott meg. Az ékkövek díszes tartóban voltak, mintha ajándékozásra várnának. Roo még sosem látott ilyet, de Helmut már felvilágosította őt a díszdobozokról, így egyetlen másodperc alatt rájött valamire.
– Lopott.
– Nos, a kereskedő már azon volt, hogy bármennyiért odaadja nekem, mielőtt visszamegy Quegbe.
Roo elgondolkozott.
– Mennyit fizetett érte?
John görbe szemmel nézett Roora.
– Mit érdekli az magát? Mennyit érhet?
– A maga életébe kerülhet, ha a queg nemes, aki a szerelmének küldte, rájön, hogy itt van – válaszolta Roo. – Nézze, ezt a Keleti Birodalomba kell elszállítanom, ha átveszem magától. Egyetlen nyugati nemes sem fogja odaadni a feleségének, hogy aztán egy fogadás alkalmával összefussanak egy queg küldöttel, aki felismeri az ékszert.
John tudatlannak tűnt.
– Hogy ismernék fel?
Roo a kövekre mutatott.
– Ezek hasonló kövek, John. Van öt nagy, csiszolt kő, és egy tucat kisebb, de mindet ugyanolyan formára metszették. A doboz... – elvette, becsukta és megfordította. – Ezt nézze! – mutatott egy sor jelzésre, amit a fába metszettek.
– Nem olvasok quegül – jelentette ki John.
– Én meg tudok repülni – mosolygott Roo. – Ne hazudjon egy hazugnak, John! A Vinci nem királysági név. Nem véletlen a Vincinti rövidítése?
John elvigyorodott.
– Vincintius. A nagyapám szökött queg rabszolga volt, aki megtartotta urának vezetéknevét. – A jelzésre pillantott. – Eszerint Vasarius nagyúr bízta meg Secaus Gracianus ékszerész mestert e darab elkészítésével. Szerezzen egy másik dobozt!
– Mivel ez a mester valószínűleg úgy ismeri e köveket – magyarázta Roo –, mint a saját gyermekeit, bizonyára el fogja híresztelni, hogy eltűntek. Ha a kövek Sötétmocsártól nyugatra tűnnek fel, a férfi egy hónap múlva már tudni fogja, kinél vannak, és kitől vették őket. És már indul is a vadászat. Csak úgy marad életben, ha nem ugrat, és elmondja, mennyiért vette.
Johnt nem győzték meg a hallottak.
– Tízezer aranyért.
Roo felnevetett.
– Jó vicc!
– Na, jó – mondta John. – Ötezerért.
– Sajnálom, de nem hallottam jól – csóválta a fejét Roo. – Mit is mondott?
– Ezer aranyat fizettem érte.
– Honnan szerzett ezer aranyat? – kérdezte Roo.
– Összespóroltam. A férfinek meg kellett javíttatnia a hajóját.
– Biztos Keshbe vagy a Szabad Városok felé tartott – mondta Roo.
– Eléggé sietett – mondta John. – A dobozt lopta, vagy valaki lopta neki, de aztán rájött, mennyire nehéz megszabadulni ettől a zsákmánytól. – Megvonta a vállát. – Az ő vesztesége a mi nyereségünk.
Roo bólintott.
– Elmondom, mit teszek. Vagy fizetek magának most azonnal kétezer aranyat, vagy az egyharmadát annak; amit keleten kapok érte. Arra viszont várnia kell.
John csak egy pillanatig gondolkozott.
– Inkább most kérem a kétezret.
– Rögtön gondoltam – mondta Roo, majd tunikájából elővett egy nagy erszényt. – Százat tudok most adni, és a többiről írok egy adóslevelet. Az arany Krondorban van.
– Ez nem „kétezer most”, Roo – panaszolta a férfi.
Roo megcsóválta a fejét.
– Rendben, legyen kétezer-egyszáz: száz most és kétezerről írok váltót.
– Megegyeztünk. Jövő hónapban ellátogatok Krondorba, és akkor beváltom.
– Hozza be az irodámba, és én magam fogom kifizetni! Vagy talán még hitelkeretet is nyithatunk magának.
– Miért, hogy a kereskedőknél sápot kapjon, és az emelt árat vonja le az egyenlegemből?
Roo felnevetett.
– John, miért nem dolgozik nekem? Hadd vegyem meg ezt a nyomorult kis boltot, hogy bezárhassuk! Hozza el a családját Krondorba, és csináljon egy üzletet nekem! Többet fogok fizetni magának, mint amennyit itt keres. A tehetsége a semmibe vész itt, Sarth-ban.
– Krondor? – tűnődött el John. – Sosem gondolkoztam azon, hogy nagyvárosban éljek. Hadd fontoljam meg!
– Rendben – vágta rá Roo. – A fogadóba tartok. Később bejövök vacsorára. De az unokatestvérem is elkísért.
– Hozza el őt is! – vonta meg a vállát John. – Akkor majd beszélünk a másik dologról is, amit említettem.
– Rendben – fejezte be a beszélgetést Roo, és kilépett a boltból. Jól érezte magát. Belekerülhet pár hónapba, de a kövek legalább ötezer arany nyereséggel kecsegtettek.
Mikor felmászott a kocsira, Duncan így szólt:
– Elég sokáig tartott.
Roo átvette a gyeplőt, és elvigyorodott.
– Megérte.

* * *

John családja a bolt mögötti kis házikóban gyűlt össze. A két épületet csak egy apró kert választotta el egymástól, ahol John felesége zöldségeket termesztett. Root és Duncan maga John engedte be, aki épp egy hosszú pipából pöfékelte a füstöt. A férfi adott nekik egy-egy korsó jó sört, míg Annie, a felesége, a konyhában főzte a vacsorát gyermekei segítségével. Roo idegesítőnek találta a ricsajt, amit a három gyerek csapott. Játszottak, dulakodtak körülöttük, John pedig ügyet sem vetett rájuk.
– Nem borul ki ettől? – kérdezte Roo.
– Mitől? – kérdezett vissza John.
– A zajtól.
– Hozzászokik az ember – nevetett John. – Magának bizonyára nincsenek gyermekei.
Roo elpirult.
– Igazság szerint, van... egy csecsemő.
John megcsóválta a fejét.
– Akkor szokjon hozzá!
– Nagyon jó a sör – jegyezte meg Duncan.
– Nem valami különleges fajta – magyarázta John –, de a zárás és a vacsora között jólesik egy korsóval.
– Mi ez a második dolog, amiről tárgyalni akart? – kérdezte Roo.
– Mikor a queg kereskedővel beszélgettem, olyasmit mondott, ami érdekelheti magát.
– Mi az?
– Ha ebből nyeresége lesz, mennyi az én részem?
Roo Duncanre pillantott.
– Attól függ, John. Az információ néha hasznos valakinek, de értéktelen másnak.
– Hallottam azokról a kereskedő-konzorciumokról Krondorban. Ahogy magát ismerem, biztosan kapcsolatban áll velük.
Roo felnevetett.
– Még nem, de jól ismerem a Barret emeletét. Ha olyasmit mond, amit a Barretban aranyra válthatok, két százalékot kap.
John elgondolkodott.
– Több kell. Tudja mit, fektesse be a kétezer aranyat, amivel tartozik nekem, a saját aranyával együtt! – Előrehajolt, – Hadd legyek a társa!
– Jól van. Erre az egy ügyletre.
– Ezt hallgassa! – kezdte John. – A queg kapitány, akivel beszélgettem, azt mondta, hogy egy barátja Őrgrófváradra szállított egy rakományt. Míg ott volt, fülébe jutott a pletyka, hogy a város körül lévő búzaföldeket valamilyen kártékony rovarfaj árasztotta el. – Suttogni kezdett, mintha valaki kihallgathatná őket. – Szöcske.
Roo zavarodottan nézett rá.
– Na és? Mindenhol vannak szöcskék.
– De nem ilyenek – rázta meg a fejét John. – Ha a földműves szöcskét mondott, akkor sokkal rosszabb a helyzet: sáskák.
Roo döbbenten dőlt hátra.
– Ha ez igaz... – Számolni kezdett. – Ha ez a hír még nem érte el Krondort... – Talpra ugrott. – Duncan, máris indulunk! John, befektetem az aranyat, amivel tartozom magának. Ha ez a hír kacsa, úgyis olyan szegény leszek, hogy nem tudnám kifizetni. De ha igaz... mindketten gazdagok leszünk.
Duncan is felállt, de szemmel láthatóan nem értett semmit.
– Kész a vacsora – nézett be Annie a konyhából.
– Akkor nem is eszünk? – esett kétségbe Duncan.
Roo üdvözölte John feleségét.
– Sajnálom, Annie. Rohannunk kell.
Aztán szó nélkül kituszkolta Duncant az ajtón.
– Nem értem – panaszolta Duncan. – Mi ez az egész?
– Majd elmagyarázom út közben. A kocsin fogunk enni.
Duncan idegesen felmordult, miközben a fogadóba siettek, hogy befogják a fáradt fogatot, és elinduljanak dél felé, Krondorba.

 

– Látok valamit ott, előttünk – szólt Duncan.
Roo, aki elbóbiskolt, és unokatestvérére hagyta a kocsi hajtását, azonnal felriadt. Eddig eseménytelenül telt az útjuk, attól eltekintve, hogy agyonhajszolták a lovakat. Sarth és Krondor között ritkán leselkedett veszély az utazókra, hisz a hercegségben sok őrjárat tartotta a rendet, de alkalmasint előfordult egy-egy zsivány- vagy manótámadás.
Egy másik szekeret láttak meg az út szélén. A kocsis hevesen integetett nekik. Roo megállt előtte.
– Tudnak segíteni? – kérdezte tőlük a férfi.
– Mi a gond? – kérdezte Roo.
– Tönkrement a kerékagy – mutatott idegeskedve a hátsó kerékre. – A gazdám ideges lesz, ha késik ez a szállítmány.
Roo szemügyre vette a kocsit.
– Ki a gazdád?
– A Jacoby és Fiainál vagyok kocsis – válaszolta a férfi.
Roo felnevetett.
– Ismerem a gazdádat. Igen, ideges lesz, ha késel. Mi a szállítmány?
A kocsis erre összerezzent, és zavartan nézett mindenfelé.
– Csak... pár árucikk Sarth-ból.
Roo Duncanre pillantott, aki biccentett, és leugrott:
– Barátom – mosolygott Duncan –, jó hírem van, segíthetünk! – Lassan elhúzta kardját, és a kocsira mutatott vele. – Először is levesszük a rakományodat, és átrakjuk a mi szekerünkre, ami, mint látod, éppen üres. Aztán kicseréljük a fáradt állatainkat a te friss, kipihent lovaidra.
A kocsis már majdnem menekülni akart, de Roo a háta mögé lopakodott, és elállta az utat.
– Kérem, ne bántsanak! – mondta a félénk férfi.
Duncan elmosolyodott.
– Barátom, ez az utolsó dolog, ami az eszünkbe jutna. Most pedig kezdd el lepakolni a cuccot, amíg a társam megvizsgálja a fuvarleveledet!
A férfi szeme elkerekedett, de elindult a kocsija felé. Mikor kibontotta az utolsó rögzítő kötelet is, megjegyezte:
– Az iratokat... futár hozza... később.
Roo csak kacagni tudott ezen.
– A városkapunál álló őr, akit Tim Jacoby lefizetett, pedig biztosan el fogja hinni ezt a baromságot.
A kocsis bólintott, majd felsóhajtott.
– Úgy látszik, maga ismeri a dörgést. – Levett egy nagy dobozt, és odavitte Roo kocsijához. Duncan leeresztette a hátsó ajtót, mire a férfi betolta a dobozt a kocsi belsejébe. Tudják, hogy ezért meghalhatok?
– Kétlem – válaszolta Roo. – Ott van az a tönkrement kerék, így mikor Krondorba érsz, csodálatos mesével állhatsz elő, hogy mennyire bátran helytálltál a túlerővel szemben.
– A bátorságod páratlan – toldotta meg Duncan. – Hat, nem, hét rablóval szemben kockáztattad az életedet a gazdád szállítmányáért. A mindenit, én biztosan fizetnék neked egy italt Krondor egyik fogadójában, hogy meghallgassam a történetet.
– Mi a rakomány? – kérdezte Roo.
– Na, jó, elmondom – mondta a kocsis, miközben már a második dobozt cipelte át. – Queg luxustárgyak. A gazdám azért küldött Sarth-ba, hogy találkozzam egy queg kapitánnyal, aki csak egy rövid ideig horgonyzott itt. A Királyi Vámhivatal zárva volt, mert a sarth-i vámos meghalt.
– Mikor halt meg? – kérdezte Roo hirtelen érdeklődéssel.
– Egy évvel ezelőtt – nevetett keserűen a kocsis. – Azóta sem küldtek oda helyettest valamilyen okból; talán mert új nagyherceg van meg minden. Így könnyű ott átvenni árukat, és bevinni a városba. Mint ahogy maga is mondta, ha az ember ismeri a megfelelő városkaput és a megfelelő őrt, bármilyen rakománnyal be lehet jutni Krondorba.
– Megmondanád nekünk az időt és a helyet? – kérdezte Roo.
– Mi hasznom nekem abból? – szólt a kocsis, mire Roo megintcsak kacagott.
– A Jacobykhoz való hűséged páratlan.
A férfi megvonta a vállát, és felugrott a kocsira, hogy magához vegye az utolsó dobozt is.
– Ismeri Timet?
Roo bólintott.
– Elég jól.
– Akkor tudja, hogy egy barom. Az apja, Frederick viszont elég becsületes volt. Szigorú, de becsületes. Ha az ember jól dolgozott, kapott egy kis jutalmat. Randolph is tisztességes.
– De Tim – folytatta a cipekedő kocsis –, ő más tészta. Olyan fajta, aki ha az ember jól dolgozik, akkor azt mondja, ezért fizetik, de ha a legkisebb hibát is elköveti, jobb esetben hátbaverést kap, rossz esetben pedig tőrt a bordái közé. Mindig vele van az a két izompacsirta. Kemény pasas.
– Legalábbis azt hiszi magáról – pillantott Duncanre Roo. – Mi a neved?
– Jeffrey – válaszolta a kocsis.
– Nos, Jeffrey – mondta Roo –, nagyon sokat segítettél. – Az erszényéből kivett egy aranypénzt. – A kapu és az időpont?
– Mielőtt a városba érnek, forduljanak le a tenger felé vezető útra, és menjenek a kis kapuhoz, ami az északi halásztelep felé vezet. Az a kapu. És a nappali őrségnél kell bemenniük. Az őrök vezetőjét Diggsnek hívják. Jacoby állandóan pénzeli.
– Ismer téged ez a Diggs?
A kocsis bólintott.
– De Jacoby sok kocsist foglalkoztat, hogy ne legyen feltűnő a dolog. Ha veszélyes a csempészrakomány, néha matrózokat vagy földműveseket alkalmaz. – Roo bólintott, emlékezvén a részeg matrózra, aki majdnem behajtott a Barretba. – Ha a kapuőrhöz érnek, hívassák oda Diggset! Mondják meg neki, hogy halászhálót hoztak Sarth-ból!
– Halászháló Sarth-ból?
– Ha bármi mást mondanak, magukra ragadnak, mint a kullancsok, de ha annyit mondanak, hogy „halászháló Sarth-ból”, már át is inti magukat. Ne említse Jacoby-t vagy bárki mást! Csak „halászháló Sarth-ból”, és már be is jutottak.
Roo egy újabb pénzérmét dobott oda a kocsisnak, aki a rablás ellenére hirtelen sokkal nyugodtabbnak látszott.
– Jobb lenne, ha hagynának rajtam valami nyomot, hogy Tim Jacoby ne öljön meg azonnal!
Roo bólintott, mire Duncan visszakézből nagyot ütött a férfi orcájába. Jeffrey hátrapördült, és a földön kötött ki. Roo már látta is a sárga duzzanatot a férfi arcán.
– A szememhez közelebb is kellene egy – mondta, miközben gyorsan szanaszét tépte saját tunikáját. Duncan Roora pillantott, aki megint bólintott. Duncan ezúttal ökölbe szorította a kezét, és nagy lendületet véve, erőteljes jobbegyenest mért a férfi bal szemére. Jeffrey hátratántorodott, és keményen nekicsapódott Jacoby szekerének, amibe még a fejét is beverte. Kicsit üldögélt a kocsi mellett, és ekkor Roo azt hitte, el fogja veszteni az eszméletét, de a férfi ehelyett oldalra dőlt, és elkezdett hemperegni a mocsárban. Aztán remegő térdekkel felállt.
– Még egy és készen is vagyunk – mondta recsegő hangon.
Roo felemelte a kezét, mire Duncan várt az ütéssel.
– Ha Jacoby kirúg, jelentkezz nálam munkáért!
Az ép szemével pislogva, a kocsis megkérdezte:
– Ki maga?
– Rupert Avery.
A férfi visszafojtottan felnevetett.
– Ó, ez muris! Ha valaki megemlíti a maga nevét, Tim Jacoby máris összecsinálja magát. Senki sem tudja, mit művelt vele, de kifejezetten utálja magát, Mr. Avery.
– Én is hasonlóképpen érzek iránta – mondta Roo. – Ő ölte meg a társam.
– Hallottam pár pletykát én is – motyogta Jeffrey –, de nem tudok semmi biztosat. Na mármost, ha végezhetnénk ezzel a dologgal, kicsit pihenhetnék, aztán én is megyek Krondorba. Utána meg magához munkaügyben.
Roo bólintott. Duncan szabadjára engedte a kezét. A férfi nagyot repült, és miután földet ért, már nem kelt fel. Duncan az eszméletlen férfi fölé hajolt.
– Tudja, hogyan kell elviselni az ütéseket, annyi biztos. Túléli.
– Elég kemény a fickó – helyeselt Roo. – Még ha nem is adok neki munkát, legalább mindent kiakarok szedni belőle a Jacobyk társaságáról.
– Most akkor legjobb, ha indulunk, mielőtt egy őrjárat meglát minket – jegyezte meg Duncan. – Nehéz lenne ezt kimagyarázni.
Roo bólintott. Felszálltak a kocsira, és elindultak.

 

Különösebb események nélkül érkeztek meg Krondorba. Az egyetlen izgalmas pillanatot akkor élhették át, mikor a megbeszélt kapuhoz értek, és a katona a rakományról kérdezte őket. Roo odahívatta Diggset, és miután elszavalta a varázsmondatot, a férfi kicsi tétovázás után átengedte őket.
Roo kerülő úton haladt végig a városon, hátha valaki követi őket, de végül beértek a raktárházba. Luis éppen négy kocsit küldött ki egy karavánhoz a város szélére, hogy szállítsanak be pár dolgot a palotába. Roo gyorsan lepakolta a Jacoby szekeréről vett dobozokat, és egyenként megvizsgálta a tartalmukat.
Ahogy várta, az árucikkek egytől egyik értékesek voltak. Néhány kis dobozban kábítószert találtak.
– Nem vagyok szakértő – mondta Duncan de szerintem ez az Álom és Élvezet nevezetű kábítószer. Nem szívtam még, de a füstje már megcsapott pár helyen a városban.
Az Álom egy olyan kábítószer volt, ami érzékcsalódást és eufóriát idézett elő. Mindkét hatása veszélyesnek bizonyult, ezért betiltották, viszont szépen lehetett vele keresni.
– Szerinted mennyit érhet ebből egy doboz? – kérdezte Roo.
– Mint mondtam – felelte Duncan –, nem vagyok szakértő, de szerintem Jeffrey barátunk könnyen a kikötő vizében végezheti, amiért elkótyavetyélte. Talán tízezer arany lehet. Nem tudom. Azt sem tudom, kinek lehetne eladni.
Roo számolni kezdett magában.
– Légy szíves, tudd meg! Kezdd azzal a lánnyal a Törött Pajzs fogadóban. Katheriné, vagy mi a neve. Ő Csúfolódó volt, és talán ismer egy gyógyszerészt, aki suttyomban megvenné tőlünk.
A többi dobozban néhány ékszert találtak; valószínűleg lopott árut.
Miután Duncan távozott, Roo odahívta Jasont az íróasztalától.
– Mennyi aranyat tudnék most mozgósítani?
– Pontos összeg kell, vagy saccolt?
– Most csak egy saccolt.
– Tizenhárom, tizennégyezer arany, no meg amit ennek az eladásából nyerünk.
Roo megvakarta az állát, és elgondolkodott. A józan ész azt diktálta, hogy az ékszereket olyan messze adják el Quegtől, amennyire csak lehetséges. Máskülönben könnyen megtörténhet, hogy egyik éjszaka egy queg nagyúr bérgyilkosaiba botlik a hálószobájában.
Luis bejött. Odakint a távozó kocsikat felügyelte, melyek a városszéli karavántelepre indultak.
– Erik már elutazott? – kérdezte tőle Roo.
– Tegnap este még láttam a fogadóban. Miért?
– Majd elmondom, ha visszajövök – jelentette ki, és elrohant Duncan után.

 

Roo körbepillantott a helyiségben, de Eriket sehol sem látta. Duncannel egyetemben odasétált a sürgölődő Katherine-hez.
– Erik már elutazott? – kérdezte tőle Roo.
– Tegnap láttam itt – vonta meg a vállát a lány. – Miért?
– Beszélnem kell vele – válaszolta Roo, majd Duncanhez fordult: – Te beszélj a lánnyal, talán tud segíteni! Én megyek a palotába. Visszajövök, ha végeztem.
– Jól van – csapott Duncan a pultra, majd rákacsintott a lányra. – A torkomat belepte az út pora, és már hetek óta nem láttam egy csinos arcocskát.
Katherine lesújtó pillantást vetett rá.
– Mit iszik? – kérdezte.
– Sört, kedveském – mondta Duncan, miközben Roo kirohant a fogadóból.

 

Belekerült egy kis időbe, míg Roo meggyőzte a kapuőrt, hogy hívassa Eriket. A férfi nem ismerte fel Root, hiszen eddig csak reggel látta szekéren, nem pedig késő délután gyalog.
Tíz perc múlva megérkezett Erik.
– Mi az?
– Beszélnem kell veled egy percet!
Erik intett, mire a katona átengedte Root. Mikor eltávolodtak a kaputól, Roo azonnal a tárgyra tért.
– Mennyi aranyad van? – kérdezte.
– Arany? – értetlenkedett Erik. – Miért?
– Kölcsönre van szükségem.
– Minek? – nevetett fel Erik.
– Van egy biztos tippem – magyarázta Roo. – De nincs sok időm. Húszezer arany kell. Nekem talán van tizennégyezer, és tudok szerezni még három- vagy négyezret. Gondoltam, megkérdezlek, nem akarsz-e befektetni velem.
Erik elgondolkodott.
– Hát, ahova megyek, ott nem lesz túl sok aranyra szükségem, annyi szent.
Roo ekkor döbbent rá, hogy egyszer már el is búcsúzott barátjától.
– Mikor indultok?
– Holnapután, de erről senkinek sem szabad tudnia.
– Bocs, Erik, nem is gondolkodtam hirtelen. Bizonyára máson jár az eszed, és sok a tennivalód.
– Igen, de amúgy minden rendben megy. – Egy ideig Root méregette. – Fontos?
– Nagyon – vágta rá Roo. – Még nem is voltam otthon, mióta megérkeztem északról.
– Akkor gyere velem!
Átvezette Root a palotán, egészen a kancellári irodáig.
– Uram? – szólt James herceg titkára.
– Már egy ideje nem vettem fel a fizetésem – mondta neki Erik.
– Megmondaná, mennyi van a számlámon?
– Egy pillanat, uram – válaszolta a titkár. Kinyitott egy hatalmas, bőrkötéses nyilvántartást, és kutakodni kezdett benne.
Ekkor kitárult a belső ajtó, és James herceg lépett ki az irodájából.
– Sötétmocsárffy – biccentett, aztán megpillantotta Root. – Avery? Mi szél hozott? Csak nem csatlakozni akarsz hozzánk megint?
Roo elmosolyodott, bár egyáltalán nem tartotta mulatságosnak a megjegyzést. De hát ez a férfi mégiscsak Krondor udvarnagya.
– Méltóságos uram – üdvözölte. – Nem, csak kölcsönt kértem a barátomtól egy befektetéshez.
James megtorpant, és összeszűkítette a szemét.
– Befektetőket keresel?
– Igen – válaszolta Roo.
Az idős udvarnagy Root bámulta, aztán intett neki, hogy kövesse.
– Gyertek be mindketten!
Mikor beléptek, James jelzett Eriknek, hogy csukja be az ajtót, majd leült.
– Mi ez a csalárdság? – kérdezte Rootól.
– Ez nem csalárdság, méltóságos uram – pislogott Roo. – Olyan információk kerültek a birtokomba, amelyektől igen nagy hasznot várok.
James hátradőlt a székben.
– Megosztanád velem ezt az információt?
– Bár nagyra becsülöm magát, nagyuram; de nem tehetem.
James herceg felkacagott.
– Őszinte beszéd. Akkor hadd fogalmazzam át: mondd el!
Roo előbb Jamesre aztán, Erikre nézett.
– Jól van, de csak akkor, ha megígéri, nem avatkozik bele a befektetésembe, nagyuram.
Erik szemmel láthatóan megbotránkozott Roo sértő viselkedésén, de James csak mulatott az egészen.
– Nem ígérgetek, ifjú Rupert, de hidd el, engem nem érdekelnek azok az összegek, amiket te befektetsz! Sokkal inkább fáj a fejem a birodalom jóléte és biztonsága miatt.
– Jól van – nyugodott meg Roo. – A Szabad Városok búzaföldjeiről van szó.
– Mi van velük? – kíváncsiskodott James.
– Sáskák.
James egy ideig némán ült, aztán felkacagott.
– És honnan szerezted ezt a tippet?
Roo elmagyarázta a pletyka útját, de arról nem beszélt, hogy a queg kereskedő miért jött Sarth-ba.
– Akkor mit tervezel? – kérdezte James, miután Roo befejezte a történetet. – Felvásárolod az összes búzát nyugaton, és túszul ejted a Szabad Városok kereskedelmi képviselőit?
Roo elpirult.
– Nem egészen. A lehető legtöbb gabonát szállító hajóra szeretnék biztosítást kötni. Szindikátust akarok alakítani. Ez időbe kerül, és találnom kell valakit a Barretban, aki kezeskedik értem.
– Ez aztán a céltudatos terv! – ismerte el James. Kezébe vette kis csengőjét, és csengetett. Az ajtó azonnal kinyílt.
– Méltóságos uram? – nézett be a titkár.
– Mennyi arannyal tartozik a Királyság az ifjú Sötétmocsárffy-nak?
– Majdnem ezer arannyal, uram.
James megvakarta az állát.
– Fizessen ki neki ezret – összeszűkítette a szemét –; és előlegezzen még kétezret a jövő évi fizetségéből!
A titkár nem kíváncsiskodott az előleg okáról, csak enyhén meghajolt, és becsukta az ajtót. Mielőtt teljesen eltűnt volna szem elől, James herceg odakiáltott neki:
– És hívassa Dash unokámat!
– Igenis, méltóságos uram! – szólt a válasz, és az ajtó végleg becsukódott.
A herceg felállt.
– A két unokám idejött a rillanoni udvarból, hogy engem szolgáljon. Szüleik egyelőre a fővárosban vannak, mivel a fiamnak van még pár elintéznivalója, mielőtt idejön. Megkerülte az asztalát. – James, a nagyobbik, erősen vonzódik a hadsereghez, mint Willíam, az ő nagybácsikája. – De Dashel... nos, fogalmazzunk úgy, hogy éppen egy megfelelő tevékenységet keresek, ahol kamatoztathatná érdekes képességeit.
A kezét Roo vállára helyezte.
– Mr. Avery, szerinted elfér egy eszes legény ebben a hamarosan virágzó vállalkozásban?
Roo körülbelül annyira akart alkalmazottnak egy nemesi fiút, mint egy púpot a hátára, de érezvén a beszélgetés irányát, így válaszolt:
– Méltóságos uram, boldogan fogadnék egy okos és tehetséges legényt a társaságban... mint tanoncot, ha megérti. Nem különböztethetem meg a magas rangja miatt.
James erre nagyot kacagott.
– Rupert, ha ismernéd az én származásomat..., na mindegy Dashel gyorsan tanul, és itt már kicsit útban van.
Valaki kopogtatott.
– Gyere be! – szólt James.
Az ajtó kinyílt, és egy fiatalember lépett be rajta. Roo felváltva méregette az udvarnagyot és az unokáját. Megejtő volt a hasonlóság. Ugyanolyan magasnak tűntek; a fiú talán egy picit magasabb volt Jamesnél. Az életkoruktól eltekintve akár testvérek is lehettek volna. De ahol az udvarnagy szakállt hordott, a legény szépen borotvált arccal dicsekedhetett, és az udvarnagy ősz hajával ellentétben a fiúnak barna, göndör hajzata volt.
– Szeretnél szerencsét próbálni a kereskedelemben? – kérdezte a herceg.
– Mit forgatsz a fejedben, nagyapa? – kérdezte a fiatalember.
– A tervem majd távol tart a szerencsejátéktól és az ivóktól, Dash. Bemutatom új munkaadód, Mr. Averyt!
Roo biccentett. A fiú csak mosolygott azon, hogy az Avery és Fiai alkalmazottja lett, de bólintott.
– Uram – mondta kurtán.
– Most pedig menj Mr. Averyvel, és mikor a Barretba értek, beszéljetek Jerome Mastersonnal! Mutatkozzatok be, és mondjátok meg neki, hogy lekötelezne, ha segítene Mr. Averynek megalakítani a kis szindikátusát!
– Sok szerencsét! – fordult Roohoz. – Remélem, nem mész tönkre túl hamar. – Ezután Eriknek hozzátette: – Reménykedjünk, hogy egy napon élvezheted majd azt a tömérdek pénzt, amit Rupert félretesz neked.
– Bizonyára úgy lesz, uram – bólintott Erik.
– Néha azért látogass meg minket, te gazfickó – szólt James Dash-nek.
– Ez azt jelenti, hogy megint kidobsz a palotából? – kérdezte a fiú.
– Nagyjából – nevetett fel James. – Mr. Avery inasa vagy, amíg ki nem rúg téged, úgyhogy ott alszol majd, ahol ő mondja.
Roonak eszébe jutott az így is túlzsúfolt szoba, amit Luis, Duncan és Jason foglalt el, de nem szólt semmit. A három férfi elhagyta a herceg irodáját. Roo alig tudott lélegezni, annyira izgatottan várta a fejleményeket.
Alig figyelt Erikre, aki elköszönt tőle. Roo átment a kapun, oldalán új tanoncával, a Királyság egyik legnagyobb hatalmú nemesének unokájával.

 

 

13.
Kockázat

Roo megköszörülte a torkát.
Az ajtóban álló pincér megfordult. Roo összerezzent, mikor felismerte Kurtöt. Régi ellensége összeszűkítette a szemét.
– Mit akarsz?
– Jerome Mastersonnal szeretnék beszélni – mondta Roo nyugodtan, ügyet sem vetve Kurt udvariatlanságára.
Kurt felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Egy másik pincér felé fordult, akinek odasúgott valamit. Az új fiú, akit Roo nem is ismert, bólintott, és elsietett.
– Várj itt! – mondta Kurt, és elsétált.
– Szarházi, mi? – kérdezte Dash.
– Annál is rosszabb – válaszolta Roo.
Kurt és a másik pincér pár perc múlva visszatért.
– Mr. Masterson sajnálja – kezdte Kurt –, de elfoglaltságai miatt most nem tud beszélni veletek. Gyertek vissza később!
Roo kezdte elveszteni a türelmét.
– Hadd találjam ki, Kurt! Nem mondtad meg neki, hogy ki keresi, igaz? – Roo átlépett a lengőajtón, mire Kunt elhátrált.
– Ne akard, hogy hívjam a városi őrséget, Avery! – figyelmeztette Kurt.
Intett a fiatalabb pincérnek, aki kis tétovázással odajött.
– Mit mondtál Mr. Mastersonnak? – fakadt ki Roo.
A fiú Kurtre, majd Roora tekintett.
– Azt ami Kurt mondott nekem: egy volt pincér szeretne vele beszélni.
– Rögtön gondoltam – bosszankodott Roo. – Menj vissza, és mondd meg Mr. Mastersonnak, hogy Rupert Avery, az Avery és Fiai társaság tulajdonosa, valamint Krondor udvarnagyának unokája szeretne egy percet rabolni tőle.
Az udvarnagy rang hallatán Dash kecsesen meghajolt, és gúnyosan vigyorgott Kurtre, akinek falfehér lett az arca. Az immáron teljesen összezavarodott pincérre pillantott.
– Gyerünk! – szólt oda neki.
Nemsokára két férfi tért vissza a pincérrel. Rupert örömére Sebastian Lender volt az egyik.
– Ifjú Avery! – rázott kezet Rooval.
– Uraim, hadd mutassam be Dashelt, Krondor udvarnagyának unokáját, társaságom legújabb tagját!
– Én pedig bemutatom Jerome Mastersont – intett az oldalán álló, tömzsi férfi felé. Masterson rövidre vágott, őszes szálakkal vegyes fekete szakállt viselt. Haja a gallérjáig ért. Öltözetét fimon anyagból készült, egyszerű szabású ruha képezte. A férfi csak kevés ékszert aggatott magára.
– Kérem, jöjjenek velem! – szólt Masterson, bevezetve őket a kávéházba.
Mikor maguk mögött hagyták a tátott szájú Kurtöt, Roo visszafordult.
– Duncan unokatestvérem nemsokára megérkezik. Kérlek, vezesd az asztalunkhoz, mihelyst ideér!
Kávékat rendeltek, majd letelepedtek egy nagy asztal köré a sarokban.
– A nagyapja és én régi barátok vagyunk, Dash – jegyezte meg Masterson. – Gyermekkori barátok.
Dash elvigyorodott.
– Azt hiszem, értem.
Roo is értette. A Csúfolódók vezetőjének házánál épp eleget hallott. Talán nem az udvarnagy volt az egyetlen tolvaj, aki megkedvelte a törvénytisztelő életet. Bár az is előfordulhatott, hogy a nemesi kinézet ellenére James tolvaj maradt.
– Nagyon hasonlít rá... – mondta Masterson. – Hihetetlen, mennyire. Más szempontból is a nyomdokaiba lép? – kérdezte kacsintva.
Dash felnevetett.
– Régebben megmásztam pár falat, de sosem szoktam rá a tolvajlásra. Az anyám kifejezetten ellenezte az ilyesmit.
Mind nagyot kacagtak, majd megkapták a kávékat. Miközben ki-ki a maga szája íze szerint ízesítette a kávét, Lender vette át a szót.
– Mr. Avery, éppen egyik ügyfelemmel intéztem a szokásos papírmunkát, mikor az üzenetet megkaptam. Mi a terve?
Roo Mastersonra pillantott, aki bólintott.
– Lender az ügyvédem és a jogtanácsosom, így még akkor is itt lenne, a ön nem ismerné. Igazam van, ha azt gondolom; nem csak az ismerkedés kedvéért hívott ide minket, nemde?
– Igen, igaza van, uram – felelte Roo, majd megköszörülte a torkát. – Szindikátust szeretnék alakítani.
Lender Mastersonra pillantott.
– Úgy érti, be szeretne lépni, egy szindikátusba?
– Nem. Úgy értem, hogy létre szeretnék hozni egy szindikátust kifejezetten egy befektetés miatt.
– Én számos szindikátusban vagyok társ – magyarázta Masterson. – Úgy látom, könnyebb lenne, ha inkább egy társ lenne valamelyikben, minthogy a semmiből építene fel egyet.
– Csak egy kis ideig dolgoztam itt – mondta Roo –, de ha jól értem a szindikátusok felépítését, ha belépek az egyikbe, javaslok egy üzletet, és a társak leszavazzák, akkor nem tehetek semmit.
– Igen, így igaz – bólintott Masterson.
– De ha én javaslom, hogy alakítsunk egyet egy bizonyos üzletre, akkor csak azok lesznek társak, akik tényleg részt szeretnének venni, és a befektetés megvalósul.
– Ez is igaz – helyeselt Lender.
– Nos, mielőtt továbbmegyünk – vetette közbe Masterson –, halljunk valamit az ügyletről, hogy eldönthessem, érdemes-e a semmiből kezdeni.
Roo tétovázott, így Dash szólalt meg.
– Előbb vagy utóbb muszáj elmondania valakinek, Mr. Avery.
Roo felsóhajtott. Legjobban attól félt, hogy elmondja valakinek a tervet, aki fel tudja használni, és kihagyja őt a dologból. Tudta, hogy ez elég valószínűtlen, hisz Masterson az udvarnagy egyik barátja és Lender egyik ügyfele volt. Mégis habozott.
– Ki vele! – szólt Lender.
– Hajós szállításba szeretnék befektetni.
– Erre már egy tucatnyi szindikátus alakult – mondta Masterson. – Miért kell ehhez egy új?
– Egészen pontosan a Szabad Városokba való gabonaszállítás érdekel.
Masterson és Lender egymásra pillantott.
– Ez elég kis nyereséggel és kis kockázattal járó üzlet, fiatal barátom – mondta Masterson. – Hacsak persze a quegek nincsenek rablós kedvükben. De mivel mostanában elég csendben vannak, gyanítom, hogy más okból szeretne ebben az aránylag unalmas üzletben tevékenykedni.
Roo kicsit színesítette a mondanivalóját.
– Jó okom van azt hinni, hogy a kereslet eme fajta szállítmányozás iránt hamarosan nőni fog, és egyre nagyobb lesz a forgalom a Szabad Városok felé. Ezért úgy gondoltam, a szindikátusommal lefoglalom a szállítás jogát.
Masterson Lenderre nézett.
– Ez az ember tud valamit, amit mi nem. – Előrehajolt, majd suttogni kezdeti,. – Ki vele, Rupert! Szavamat adom, bármi is legyen az, joga lesz a részéhez, ha részt vesz az üzletben.
Roo a másik három arcra nézett, majd halkan így szólt:
– Sáskák.
– Tudtam! – csapott az asztalra Masterson.
– Tudta, hogy sáskák vannak a Szabad Városokban? – képedt el Lender.
– Dehogyis! – válaszolta Masterson. – Csak azt tudtam, hogy rejteget valamit ez az ember. – Aztán megint visszavett a hangerejéből. – Van egy rovarfaj, amit arrafelé húszéves sáskának hívnak. Jövőre kellett volna jönniük, de néha egy évvel korábban vagy egy évvel később jönnek. Ha elterjed a hír, hogy jönnek... – Masterson felnézett, majd intett egy pincérnek, aki odasietett. – Megnézné nekem, hogy Mr. Crowley és Mr. Hume odafent van-e? Ha igen, azt üzenem nekik, hogy jöjjenek le hozzánk.
Masterson ezután Roohoz fordult.
– Mennyire megbízható a forrása?
Roonak esze ágában sem volt elmondani, hogy az információ egy számkivetett, hajós kereskedőtől származik, aki lopott ékkövekben utazik.
– Meglehetősen megbízható.
Masterson megvakarta a szakállát.
– Többféle módon közelíthetjük meg a dolgot. Mindegyik megközelítésben különböző mértékű a kockázat és a haszon.
Két férfi közeledett. Masterson hellyel kínálta őket. Hume és Crowley mindketten befektetők voltak, akik számos szindikátusban vettek részt Masterson oldalán.
– Fiatal barátunk – intett Roora – híreket hoz, miszerint a Szabad Városokban gabonahiány fog fellépni. Mi a véleményetek?
– Mekkora hiány? – kérdezte Crowley, egy vékony, gyanakvó természetű férfi.
Roo megint elsuttogta a varázsszót.
– Sáskák.
– Ki az ön forrása? – kérdezte Hume, egy jámbor kinézetű, ziháló férfi.
– Két héttel ezelőtt egy queg kereskedő érkezett Sarth-ba. Az egyik üzlettársamnak említette, hogy megtalálták a rovarokat egy tanyán, nem messze Őrgrófvárad mellett.
– Valóban ott ésszerű a megjelenésük, mielőtt elárasztják a környéket.
– Ha olyan szörnyű lesz az invázió – mondta Hume –, mint gyermekkoromban, akkor még Ylith-et és Yabont is elérhetik ezek a rovarok. Komoly gabonahiány lesz nyugaton.
– És ha eljutnak a Távoli Partokra is a hegyeken át, még súlyosabb lesz a dolog – tette hozzá Crowley.
Masterson Roo felé fordult.
– Alapvetően három módon reagálhatunk erre a hírre, fiatal barátom – mondta, majd felemelte az ujját. – Megpróbálhatunk most felvásárolni gabonát, amit majd elraktározunk, és megvárjuk, míg nő a kereslet. – Másik ujját is felemelte. – Megtehetjük azt is, amit ön javasol, azaz befektetünk magába a gabonaszállításba. Ez esetben a hasznunk független lesz a rakományból származó haszonból. – Felemelte a harmadik ujját is. – Vagy megpróbálhatjuk megszerezni a gabonát, anélkül, hogy felvásárolnánk.
– Opció? – kérdezte Crowley.
Masterson bólintott.
– Tudja, mi az az opció? – kérdezte Rootól.
Roo úgy látta, hogy nem tenne jót, ha okosabbnak tettetné magát, mint amilyen igazából.
– Nem igazán.
– Az opció más néven elővételi jog. A környék termesztőivel megállapodunk, hogy egy bizonyos áron átvesszük tőlük a gabonájukat. De a megvásárlás helyett csak a jogot vesszük meg a vásárlásra, ami csupán egy kis része az igazi árnak. Ha pedig nem sikerül megvennünk, az opcióra letett pénz elúszik. Ennek az az előnye, hogy óriási mennyiségű gabonát tudunk szerezni aránylag kevés aranyért.
– De kockázatos – jegyezte meg Dash –, mert ha leesik az ár, mindent elveszt az ember.
– Igen – mondta Crowley. – Maga tényleg érti.
– Javaslom – vette át a szót Masterson –, hogy biztosítsuk be a helyzetünket. Vegyünk egy kis gabonát a piacon, de a többit opcióval kössük le!
– Akkor nem fektetünk be a szállítmányozásba? – kérdezte Roo.
– Sosem kedveltem igazán az ilyen befektetéseket – rázta a fejét Masterson. – A hajók elsüllyednek. Ha a hír igaz, akkor minden ladikon gabonát fogunk küldeni, ami csak úszni tud a vízen. Némelyik biztosan el fog süllyedni. Vállalja valaki más a kockázatot, mi meg fizetünk egy kis felárat a szállításért!
Hume felsóhajtott.
– A kártyán is mindig nyersz – dicsérte üzlettársát, majd elgondolkodott. – De igazad van. Ha kockáztatnunk kell, hát kockáztassunk!
– Egyetértek – bólintott Crowley.
Roonak igencsak összpontosítania kellett, hogy ne veszítse el a fonalat.
– Mennyibe fog ez kerülni? – kérdezte.
– Mennyi aranya van? – kérdezte Crowley.
Roo megpróbált nyugodtan válaszolni.
– Ezen a héten úgy húszezer aranyat tudok letenni az asztalra.
– Szép summa – ismerte el Masterson. – Mi hárman százezer aranyat tudunk összetenni. Ez elég lesz.
– Mennyi lehet a haszon? – kérdezte Dash, ügyet sem vetve a tényre, hogy mindenki Roo segítőjének tekinti.
Hume felnevetett, majd köhécselni kezdett.
– Ha nagy lesz a kereslet a Szabad Városokban, akár ötszörös is lehet. Ha a hiány kiterjed Yabonra és Crydee-ré, a tízszeres haszon sincs kizárva.
– Ha minden jól megy, Mr. Avery – összegezte a helyzetet Masterson –, az ön húszezer aranya kétszázezer lehet három hónapon belül.
Roonak elakadt a lélegzete, de aztán Lender hozzátette.
– Vagy elvész az egész.
Root erre kirázta a hideg.
– Javaslom, alakítsunk új szindikátust – mondta Masterson. Legyünk a Krondori Gabonakereskedők Szövetsége! Elkészítené az iratokat, Mr Lender?
Aztán Roohoz fordult, és kezet nyújtott neki.
– Köszöntjük a szindikátusunkban, Mr. Avery!
Roo felállt, és komoly arccal kezet rázott a három új üzlettársával. Miután a másik két férfi elhagyta az asztalt, Masterson így szólt:
– Kitesszük a nevét a tagok közé, így bejárást kap oda. – A magáncélra elkerített galériára mutatott, ahová csakis a felhatalmazott személyek léphettek be. Roo már szolgált fel kávét ott, de amúgy sosem léphetett be oda. – Kikísérem az ajtóhoz.
Lender is távozott, Masterson pedig Roo vállára tette a kezét. Elindultak a kávéház bejárata felé.
Mikorra tudja idejuttatni az aranyat, Rupert?
– Két napon belül, Mr. Masterson.
– Hívjon Jerome-nak! Egyébként meg tegeződjünk!
– Rendben. Hívj Roonak! Mindenki így hív.
– Jól van, Roo. Legyen itt a pénz a lehető leghamarabb. Lender majd üzenni fog az irodádba, mikor az iratok készen állnak az aláíráshoz.
Mikor az ajtókhoz értek, Roo megpillantotta Duncant, aki épp belépett. A másik ajtón keresztül egy idősebb férfi közeledett. Roo felismerte Jacob Esterbrookot. De a férfi mellett egy olyan csodálatos fiatal nő sétált, hogy Roo majdnem elbotlott. Látta, hogy Duncan is tátott szájjal bámulja a szépséget.
Tökéletes, gondolta Roo. A nő haja a legfrissebb divatot követte; arcát göndör tincsek keretezték, hátul pedig aranyszínű loknik csüngtek. Hatalmas szeme a késő téli égbolt kékjét tükrözte, arcán pedig enyhe pír látszott. Karcsú alakjával úgy lépkedett, mint egy királynő.
– Ó, Esterbrook! – szólt Masterson. – Szeretnék bemutatni valakit.
Esterbrook biccentett, mikor Masterson kinyitotta a kerítés lengőajtaját, ügyet sem vetve az izgatott pincérre, aki megpróbált Esterbrook előtt odaérni, miután kinyitotta és becsukta az Esterbrook hintó ajtaját.
– Sylvia – üdvözölte a nőt Masterson.
– Jó napot, Mr. Masterson! – mondta a lány olyan mosollyal az arcán, amitől Roonak kalapálni kezdett a szíve.
– Jacob Esterbrook – mutatta be a férfit Masterson –, egyik legfontosabb tagunk, hadd mutassam be önnek legújabb tagunkat, Mr. Rupert Avery-t.
Esterbrook arckifejezése nem változott. De a tekintete valahogy idegesítette Root.
– Grindle és Avery? – kérdezte Esterbrook.
– Már Avery és Fiai, uram – nyújtotta ki a kezét Roo.
Esterbrook a kinyújtott kézre nézett, majd hanyagul, kurtán megrázta. Mozdulatáról lerítt, hogy csak a formalitás miatt rázott kezet Rooval. A viselkedése elárulta, hogy nem becsüli nagyra a Barret legújabb tagját.
Roo észrevette, hogy Sylvia hűvösen tekint rá. Most már biztosan tudta: Krondor Esterbrookjai nem igazán kedvelik egy Rupert Avery-fajta ember társaságát. Roo lassan Dash felé fordult, de közben nem tudta levenni a szemét Sylviáról.
– Öö... – hebegte. – Bemutatom új segítőmet.
Sylvia enyhén előre hajolt, mintha nem hallaná jól Roo szavait.
– Igen? – kérdezte halkan.
Dash ekkor átvette a szót.
– Dash vagyok – mosolygott, és mélyen meghajolt. – Azt hiszem, ön ismeri a nagyapámat.
– Valóban? – kérdezte Esterbrook.
– James udvarnagy – mondta Dash tettetett ártatlansággal.
Esterbrook és lánya modora azonnal megváltozott. A férfi mosolygott, a lány ragyogott, és még szélesebben mosolygott.
– Ó, persze – mondta Esterbrook, és hevesen megrázta Dash kezét. – Kérem, adja át jókívánságaimat a nagyapjának, mikor legközelebb találkozik vele!
Sylvia Roora irányította sugárzó mosolyát.
– Mr. Avery, önnek el kell jönnie hozzánk vacsorára! Ragaszkodom hozzá.
Roo a lélegzete is elakadt, de bólintott.
– Örömmel.
Dash Mastersonhoz fordult.
– Indulnunk kell, uram. Holnap találkozunk!
– Akkor jó napot! – búcsúzott Masterson, amit Esterbrook és a lánya is megtett.
Dash finoman kituszkolta Root az ajtón, majd Duncan karját megragadva őt is kiráncigálta. Mikor kiléptek az utcára, Dash a két ámuldozó unokatestvérre nézett.
– Mi az, még sosem láttatok egy szép pofikát?

 

Roo késő éjszaka ért haza. Fél napba került, míg megvitatták az információt, amivel Duncan visszatért, miszerint veszélyes lenne eladni a kábítószert, de nagyon nagy hasznot lehetne vele hajtani. Katherine nem tudott olyan embert mondani, aki talán vevő lett volna rá.
Aztán el kellett intézni Dash elszállásolását. Roo megígérte, hogy Luisnak és Duncannek pár napon belül szerez egy helyet, és akkor majd Jason és Dash oszthatja meg a szobát. De egyelőre az új dolgozónak a padlástérben kellett aludni a raktárházban, pont a szekerek felett. A Királyság leghatalmasabb nemesének unokáját szemmel láthatóan nem törte le ez a tény, hisz jó kedvvel fogadta. Roo gyanította, hogy a fiú aludt már durvább körülmények között is. Eszébe jutott, amikor Dash megkérdezte Jamestől, hogy megint kidobja-e a palotából.
Jason és Roo pár órán át csak azzal foglalkoztak, hogyan lehetne eladni a Sarth-ból hozott ékköveket. Végül üzenetet írtak Saladorba egy ékszerkereskedőnek, aki Helmut Grindle egykori ügyfele volt. Részletesen leírták Roo ajánlatát, és mikor befejezték a levelet, már besötétedett.
Roo hazament, és saját kulcsával kinyitotta az ajtót. Látván, hogy már mindenki álomra hajtotta a fejét, halkan felment a lépcsőn. A félhomályban látta Karlit, aki az ágyban aludt. Mellette egy apró alak feküdt. Roo a csecsemő fölé hajolt.
A sötét, megvilágítatlan szobában csak egy nagy pokróccsomagnak tűnt. Aztán megpillantotta a baba apró orrát. Kicsit várt, hátha feltör benne valami elsöprő érzelem, az apaság öröme, de hiába. Aztán szundikáló feleségére nézett, és megint nem érzett semmit. Biztosan a fáradtság teszi, mondta magának. Figyelme ismét az új befektetésekre terelődött. Ha nem lesz szerencséje, mindent elveszít, amit két év alatt elért. Bár még fiatal volt, képes az újrakezdésre, tudta, hogy ha most elbukik, nem sok esélye adódik az újabb vagyonszerzésre.
Mikor levette a csizmáját, egy lágy hang szólt hozzá.
– Roo?
– Igen – mormogta Roo. – Visszajöttem.
– Hogy... vagy? – kérdezte Karli.
– Fáradtan – válaszolta suttogva. – Sok mesélnivalóm van, de majd reggel mindent elmondok.
A csecsemő mozgolódni kezdett, és hirtelen felsírt.
– Mi a baj? – kérdezte Roo.
Karli felült a sötétben.
– Semmi. Csak éhes, ennyi. Éjszaka is eszik. Kétszer vagy háromszor.
Roo leült a kis székre, egyik lábán még mindig csizmával.
– Mennyi ideig megy ez még így?
– Még négy hónapig, vagy kicsit tovább.
Roo felállt, és kezébe vette az imént levett csizmát.
– Átmegyek a régi szobádba, és ott alszom. Nem lenne jó, ha holnap mindketten kimerülten ébrednénk. Sok a tennivalóm. Ha felkelünk, majd mindent elmondok.
Becsukta az ajtót maga mögött, és Karli régi hálószobájába ment. Gyorsan ledobta magáról a ruhákat, és lerogyott az ágyba, ahol Karlival összehozták a babát. A sötétben azonnal járni kezdett az agya: először diadalmámor járta át, mikor arra gondolt, hogy tíz évnyi nyeregséget fog lekaszálni pár hónap alatt. Aztán meghűlt benne a vér a nyomor közelsége miatt. Eltervezte, hogyan fog még nagyobbra törni, ha már a kezében lesz a haszon, majd félni kezdett, mikor az újrakezdés formáit kezdte fontolgatni. De ahogy az alvás felé közeledett, újra és újra egy csodálatos arc képe jelent meg előtte. Kék, nagy szemet és aranyszínű hajat látott, majd olyan nevetést hallott, amitől kalapálni kezdett a szíve. Hajnal felé végre elaludt.

 

Roo torzonborz fejjel jött le a lépcsőn, mintha egész éjszaka italozott volna. Karlit a konyhában találta. A lány Abigailt ringatta a karjában. A férfi kötelességtudóan csókot nyomott Karli arcára.
– Hiányoztál nekünk – jegyezte meg Karli.
– Jó újra itthon – mondta Roo, miközben Rendel, a szakács, öntött neki a gőzölgő kávéból. Mikor a Barretban pincérkedett, Roo rászokott, hogy egy csésze kávéval kezdje a napot. Mikor ebbe a házba költözött, még őröletlen kávészemeket is hozott magával.
Roo szemügyre vette a lányát. Az apró alak az anyja karjában feküdt, és hevesen kapálódzott és pislogott. Néha az apja felé nézett; ilyenkor a férfi elgondolkodott, vajon miről beszélnek azok a palakék szemek.
– Sosem láttam ilyen színű szemet – jegyezte meg.
Karli felnevetett.
– A legtöbb csecsemőnek ilyen a szeme. Később majd barna lesz vagy kék.
– Aha – motyogta Roo.
– Jól utaztál? – kérdezte Karli.
– Nagyon jól – válaszolta Roo. – Belebotlottam néhány információba. – Kicsit hallgatott, majd kicsúszott a száján: – Szindikátust alakítok.
– Apa sosem akarta összekötni a jövőjét másokkal – jelentette ki Karli.
Roonak egyáltalán nem tetszett, hogy halott apósával hasonlítják össze, azzal az emberrel, akit Karli istenként imádott. De nem vette zokon a megjegyzést.
– Van benne kockázat – ismerte el. – De nekem nagyobb céljaim vannak apádénál, és ha gazdag jövőt akarok neked és a babának biztosítani, akkor vállalnom kell egy kis kockázatot.
– Ez az üzlet kockázatos? – kérdezte a lány. Szemmel láthatóan nem aggódott, csak érdeklődött.
Roo nem bírta volna eltitkolni, hogy az.
– Igen – mondta tömören.
– Szerinted be fog jönni?
Roo bólintott.
– Szerintem pár hónapon belül olyan gazdagok leszünk, hogy el sem tudnád képzelni.
A lány enyhe mosolyt eresztett meg.
– Én azt hittem, mindig is gazdagok voltunk; tudom, a ház nem éppen a legszebb, de apa szerette a szerény külsőt, hogy ne hívja fel magára a rossz emberek figyelmét. De mindig élvezhettük a jó ételeket, a bort és az új ruhákat. Ha akartam valamit, csak kérnem kellett.
A fáradtság és a feszültség miatt Root kezdte bosszantani ez a társalgás. Megitta a kávét, és felállt.
– El kell mennem az irodába.
Megint kötelességtudóan megcsókolta feleségét, és az alvó babára pillantott. Annyira idegennek tűnt a számára, hogy elgondolkodott, vajon fog-e valaha érezni valamit iránta.
– Hazaérsz vacsorára? – kérdezte Karli.
– Persze – vágta rá Roo. – Miért ne érnék haza?
Nem is várt választ, csak kisietett az ajtón.

 

Duncan állt a becsörtető Roo elé.
– Hol voltál?
Roo idegesnek tűnt.
– Aludtam. Tudod, amikor az ember becsukja a szemét, és sokáig nem mozdul.
– Ó, a halottra gondolsz – vigyorgott Duncan. – Na, figyelj, az új üzlettársaid szeretnék, ha azonnal átmennél a Barretba.
– Jason! – kiáltotta Roo, és elfordult unokatestvérétől. – Hol vagy?
Jason és Dash kisétált a kis irodából.
– Igen? – szólt Jason.
– Hol van az aranyunk? A pénzszekrényben?
– Igen.
– Mennyi van?
– A hét vége felé még lesz pár behajtásunk, de ebben a pillanatban huszonegyezer-hatszáznegyvenhét aranyad és pár ezüstöd van.
– Tegyétek a pénzszekrényt szekérre – utasította Roo Dash-t és Duncant –, és hozzátok a kávéházba! Én most indulok.
Kirohant a raktárházból, és elindult az utcán. Alig bírta türelemmel átverekedni magát a tömegen, annyira várta a fejleményeket.
Beért a kávéházba, és elsietett az ajtóban szolgáló pincér mellett, aki zavartan állt ott, és meg sem tudott mozdulni. McKeller, a főpincér, Roo felé indult, aki már egészen közel járt az emeletre vezető lépcsőhöz.
– Üdvözöljük, Mr. Avery! – szólt neki McKeller.
Roo nem tudta visszatartani mosolyát. Tag lett! Kettesével szedte a lépcsőket, majd felért az emeletre, ahol eddig csak tálcával a kezében járhatott. Körbepillantott, meglátta Masterson asztalát, ahol három új társa és Lender üldögélt.
– Örülök, hogy ideértél – mondta Masterson szárazon.
– Remélem, az urak nem vártak rám túl sokat – ült le Roo. – Csecsemő van a házamban, így nagy a kavarodás. Nem sokat tudtam aludni az éjszaka.
A négy férfi megértően dünnyögött valamit, megemlítve saját gyermekeiket, aztán Masterson szólalt meg.
– Íme, uraim: az új szindikátus megalakulásáról szóló dokumentum. – Kiosztotta a másolatokat, Roo pedig szemügyre vette a díszes kéziratot.
Kétszer is elolvasta, és úgy érezte, érti, de nem volt benne biztos. Rábökött az egyik bekezdésre.
– Mr. Lender, elmagyarázná nekem ezt itt?
Lender a megjelölt bekezdésre nézett.
– Ez a bekezdés arról szól, hogy ön az árucikkeit és más ingóságait fedezetként ismeri el bármilyen veszteség esetén, ami meghaladja a befektetett arany értékét.
– Hogy tudnánk adósságot szerezni azon túl, amit befektetünk?
– Ilyen általában nem fordul elő – kezdte Masterson –, de néha együtt kell működnünk másokkal, és képeseknek kell lennünk a hitelek visszafizetésére. Ha nincs készpénzünk, de szükségünk van rá, akkor két dolgot tehetünk: találnunk kell valakit, aki kölcsönad, vagy befogadunk egy újabb társat. Mikor kölcsönt veszünk fel, gyakran az egész befektetett vagyonunkat, sőt saját házunkat és családi ereklyéinket is zálogba adjuk. Mindennapos dolog.
Roo elfintorodott, de nem szólt erre semmit. Aztán megkérdezte:
– De senki sem vehet fel kölcsönt nekünk a mi beleegyezésünk nélkül, igaz?
– Csak mi vagyunk, így négyen – mosolyogott Masterson. – Legalább három főnek kellene erre szavazni, hogy ilyesmit tegyünk.
Roo még mindig kérdezett volna pár dolgot, de csak bólintott.
– Ha mind aláírjak a maguk előtt lévő iratokat – szólt Lender –, és utána odaadják a jobb oldalra ülőnek, akkor sorban aláírhatják mind a négy példányt.
Egy pincér jelent meg, Roo pedig rá sem nézett, úgy rendelt kávét. Négyszer odafirkantotta a nevét, és mikor végzett, kezében tarthatta az iratot, amely igazolta, hogy sikerült belépnie a város legtöbbet kockáztató kereskedőinek világába.
– Akkor térjünk a pénzre! – mondta Crowley.
– Én tizenötezer aranyat fektetek be – jelentette ki Hume.
– Én is tizenötöt – jegyezte meg Crowley.
– Mr. Avery? – szólt Masterson.
– Huszonegyezer. De a hét végéig még több is lesz.
Masterson felvonta a szemöldökét.
– Szép munka. Ez eddig ötvenegyezer. – Egy pillanatig csak dobolt az ujjaival az asztalon. – Ma reggel a fülembe jutott, hogy valakik óvatosan szaglásznak a Szabad Városokba való gabonaszállítással kapcsolatban, így már gyanítom, hogy ifjú barátunknak igaza van. A szindikátus vagyonát ezennel százezer aranyra növelem. – A három társára nézett. – Ha bármelyikőtök szeretne többet befektetni, hajlandó vagyok a negyvenkilencezremnek az egyharmadát feláldozni, egy kis felárért cserébe, amit majd a búza árától függően határozok meg.
– Uraim, láthatnám a hitelleveleiket? – kérdezte Lender.
A három férfi benyúlt a zakójába, és leveleket vett elő. Roo összezavarodott.
– Én idehozattam az aranyamat. Pár perc múlva itt lesz.
A három férfi felnevetett.
– Mr. Avery – szólt Lender. – Az emberek itt általában egy pénzesház számláján tartják az aranyukat, és hitellevelekkel merítenek a számláról. – Ezután halkabban folytatta: – Majd látni fogja, hogy itt a Barretban olyan összegek forognak, hogy egyszerre több szekérnyi pénznek kellene jelen lennie.
– Nekem nincs ilyen számlám – mondta bizonytalanul Roo.
– Majd segítek önnek létrehozni egyet a város tekintélyesebb pénzkölcsönző cégeinek egyikében. Most feljegyzem, hogy huszonegyezer arany erejéig szeretne részt venni.
Roo bólintott.
– Bár ha a hét folyamán még lesz pénzem, talán megveszem Mr. Masterson... részének egy töredékét.
Lender bólintott, és ezt is feljegyezte.
– Akkor készen vagyunk? – kérdezte Masterson.
Roo hátradőlt. Már többször is látta, mi történik ilyenkor, s bár nem ismerte a részleteket; most aztán igazán érdekelte a folytatás.
Lender felállt, odasétált a galéria korlátjához, ahol az egész terem láthatta, majd felemelte a hangját.
– Uraim, opciós ajánlatokat kérünk búzára. Egy új szindikátus alakult, név szerint a Krondori Gabonakereskedők Szövetsége. A hét végéig lehet ajánlatokat tenni. Az opció összege százezer arany, amely összeg még módosítható.
Az összeg hallatán enyhe moraj futott végig a termen, de aztán minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Az öt férfi leült. Fél óra múlva egy pincér érkezett üzenettel a kezében. Átadta Lendernek, aki továbbadta Mastersonnak. A férfi elolvasta.
– Ajánlatot kaptunk. Ötvenezer véka. Vékánként két ezüstért, hatvan napon belül Krondor kikötőjébe szállítva.
Roo fejben számolt. Ez összesen tízezer arany volt.
– Hány százalékot kér az elővételhez?
– Tizenötöt.
– Hadd találjam ki! – nevetett fel Crowley. – Ezt Amested küldte.
Masterson is felnevetett.
– Igen.
– Próbálkozik – legyintett Crowley. – Azt hiszi, sántikálunk valamiben. Meg akarja tudni, miben.
Elvette az iratot Mastersontól, és ráfirkantott valamit.
– Azt írom neki, hogy három százalékot fizetünk ötvenezer vékáért, négy rézpénz per véka áron. Késedelmes szállítás esetén, a hatvan nap lejárta után öt százalék per hét kártérítéssel.
Masterson majdnem kifújta a szájából a kávét.
– Nagyon kíváncsi lesz – nevetett.
– Hadd törje a fejét!
Hume Roora nézett.
– Majd bizonyára találkozni fogsz Amesteddel és a többiekkel. Ez a fickó mindig puhatolódzik, hogy ki mit csinál, de ő maga nem sok kockázatot vállal. Ha úgy érzi, hogy bombaüzlet van kilátásban, akkor most megpróbál felvásárolni búzát, amit majd sokkal drágábban ad át nekünk, ha már nem tudunk több opciót kötni. Olyan árat ajánlott, hogy tudta, nemet mondunk rá, és most mi is olyan ellenajánlatot teszünk, amire ő nemet fog mondani.
– De miért nem ajánlunk neki egy árat, amire igent fog mondani? – kérdezte Roo.
– Mire gondolsz pontosan? – kérdezte Masterson.
– Arra, hogy az ő aranya is arany, mint bárki másé; és minket nem nagyon érdekel, hogy meggazdagszik-e vagy nem, amíg mi szert teszünk a haszonra. Ha felhasználhatjuk ezt az embert, hogy kiszabjunk egy árat, amit aztán ő elterjeszt... – Roo megvonta a vállát.
Crowley ráncos arca széles vigyorba torzult.
– Ravasz fickó vagy te, Avery!
Masterson kinyújtotta a kezét, Crowley pedig visszaadta neki az üzenetet. Masterson összegyűrte, és intett a pincérnek, hogy hozzon neki egy új pergament és tollat. Mikor megérkezett a két tárgy, megírt egy új üzenetet.
– Őszintén leírom neki, hogy mennyit fizetünk. Tíz százalék opciót, vékánként egy ezüst árra. Hatvan napon belül Krondor kikötőjébe szállítva. Egymillió aranyat garantálunk százezer arany fedezettel.
A vén Hume majd megpukkadt a nevetéstől.
– Ez elég sok neki. Nekünk pontosan ez a szándékunk, de az öreg Amested biztosra veszi majd, hogy hazudunk, és nekiáll majd törni a fejét, hogy miben sántikálunk.
Odaadták a pincérnek az üzenetet, és meghagyták neki, hogy vigye vissza a korábbi üzenet feladójának. Pár perc múlva megjelent Duncan és Dash. Két pincér segítségével a pénzszekrényt cipelték felfelé a lépcsőn. Lender azonnal felállt.
– Legjobb, ha most azonnal elvisszük ezt az egyik pénzesházba! Még mielőtt megtalálnak minket a rablók.
Az aranyat betették a pénzesházba, egy számlára. A huszonegyezer aranyról Roo hitellevelet kapott, amit át is adott Lendernek. Ezután visszatértek a kávéházba.
A nap folyamán számos üzenetet kaptak. Masterson elolvasta őket, tett pár megjegyzést, alkalmasint még válaszokat is írt. Előfordult, hogy csak annyit mondott a pincérnek: „Nem” és visszaadta neki az üzenetet.
A nap végén felállt az asztaltól.
– Ez jó kezdésnek bizonyult, uraim. Holnap találkozunk!
Roo is felállt, majd rádöbbent, hogy Dash és Duncan az egész napot a földszinten töltötték, rá várva. Leszidta magát, amiért a befektetések izgalmában teljesen megfeledkezett arról, hogy a szállítmányozásban is dolgozni a kell.
– Menj vissza az irodába, és mondd meg Jasonnek, hogy nemsokára odaérek! – szólt Dash-nek. Mikor a fiatal nemes távozott, Roo Duncanhez fordult: – Szerintem keresned kellene egy kétszobás lakást magadnak és Luisnak. A tartozásokat behajtottuk, így most fizetni tudnék nektek egy kényelmesebb lakosztályt.
– Épp ideje volt – vigyorgott Duncan. – És ha befolyásos emberek között kell töltenünk a napot, testvér, akkor változtatnunk kell a ruhatárunkon is.
Roo most először érezte úgy életében, hogy túl kopott ruhát hord.
– Reggel bevásárlunk ruhákból is.
Mikor Duncan elsietett, Roo körbenézett a Barretban, és élvezettel itta magába a tényt, hogy befektető lett. Már épp indulni készült, mikor a galéria alatti egyik asztal felől valaki hozzá szólt.
– Mr. Avery, idejönne egy percre, uram?
Avery felismerte Jacob Esterbrook hangját, és az asztal felé indult. Két alakot pillantott meg, és kicsit hevesebben kezdett lélegezni, mikor felismerte a férfi mellett Tim Jacobyt.
Jacoby Roora meredt, de nem szólt semmit. Esterbrook szólalt meg először.
Gondolom, ismeri az üzlettársamat, Mr. Jacobyt.
– Már találkoztunk – mondta szűkszavúan Roo.
– Remélem, a jövőben félreteszik a nézeteltéréseket, uraim – mondta Esterbrook, aki nem is próbálta rejtegetni, hogy tud a Roo és Tim között dúló kisebb háborúról. – Őszintén kívánom, hogy a jövőben ne legyenek összetűzések!
Jacoby felállt, és Roora nézett, de nem szólt hozzá. Ehelyett Esterbrookhoz fordult.
– Holnap majd tisztelem teszem a házában, Jacob.
Jacoby ezzel távozott.
– Üljön le, kérem! – szólt Esterbrook.
Roo engedelmeskedett, majd intett a pincérnek, hogy hozzon kávét.
– Mr. Jacoby apja és én – kezdte Esterbrook –, régi üzlettársak vagyunk, sőt, barátok. Frederickkel együtt kezdtünk üzletelni itt, Krondorban. Akkor még kocsisok voltunk.
– Az apám is kocsis volt – mondta Roo.
Jacob Esterbrook most nézett rá először őszinte érdeklődéssel.
– Valóban?
Roo bólintott.
– El tud hajtani egy fogatot, Mr. Avery?
Roo elmosolyodott.
– Igen, el tudok, Mr. Esterbrook. Hat ló meg se kottyan, de ha odafigyelek, akár nyolcat is el tudok hajtani.
A férfi felnevetett. Valódi érzelmek látszottak rajta, és talán egy kis barátságosság is érződött a beszédéből.
– Kocsis. Ki hinné? – sóhajtott fel. – A lányom talán ezért érdeklődik maga iránt.
Esterbrook lányának említésekor Roo szíve megint kalapálni kezdett. A lehető legnagyobb nyugalmat próbálta magára erőltetni.
– Ó, igen? – kérdezte, mintha csak alig érdekelné a dolog.
– Sylvia egy... bonyolult gyermek – mondta Esterbrook. – Fiatal nő, aki a saját feje után megy. Sosem értem igazán, hogy miért tetszik meg neki ez vagy az. Na, de ezért is szeretném meghívni önt. A lányom azt szeretné, ha a hét végén eljönne hozzánk vacsorára. Megteszi?
Roonak esze ágában sem volt tétovázni.
– Persze.
– Jól van – kortyolt bele a kávéjába Esterbrook. – Akkor majd megbeszélhetjük, mit teszünk, ha meg kell ölnie Mr. Jacobyt.
Roonak olyan érzése támadt, mintha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel. Ennek ellenére nyugodtan válaszolt.
– Igen, egy szép napon meg kell majd ölnöm, ez nem is kétséges. Ő gyilkolta meg a társamat.
Esterbrook megvonta a vállát, mintha ez csak egy apró részlet lenne.
– Nos, ha ezt az öldöklést el tudnánk kerülni, sokkal könnyebb lenne az életem. – Letette a csészéjét. – Ne feledje, hogy bár ön is jó kapcsolatokkal rendelkezik a palotában, nem maga az egyetlen! Frederick Jacoby barátomnak szintén befolyásos barátai vannak. – Közelebb hajolt Roohoz, és suttogva folytatta: – Ha meg kell ölnie a fiát, megtenné, hogy finoman teszi, minden nagyobb felhajtás nélkül? A legjobb lenne, ha engem előre figyelmeztetne, hogy megszakítsam a kapcsolatot a Jacobyk társaságával. – Vállon veregette Root, és megkerülte az asztalt. – A hintóm odakint állt. Várom önt ötödnapon vacsorára!
Roo még egy ideig ott üldögélt, s eltűnődött az ármánykodások új világán, amibe épp belecsöppent. Az udvarias hangnem, amellyel Esterbrook a gyilkosságról beszélt, legalább annyi undorral töltötte el, mint bármi, amit a háborúban látott.
Aztán arra gondolt, hogy ötödnapon találkozhat Sylviával, és szíve máris a torkában dobogott. Nyugalomra intette magát, aztán Duncan tanácsára gondolt. Fel kell javítania a ruhatárát.
Felállt, és távozott. Amíg az irodába nem ért, és Jason nem kezdett az üzletről beszélni, képtelen volt kiverni a fejéből Sylvia Esterbrookot.

 

A hét során Roo felvette a munka ritmusát. Minden nap pirkadatkor ment el hazulról, aztán beugrott az irodába, ahol Luisszal, Duncannel, Jasonnel és Dash-sel átnézte az aznapi szállításokat. Ezután ment át a Barretba. Duncan vagy Dash alkalmasint elkísérte, attól függően, hogy milyen tennivaló akadt a raktárházban. Máskor egyedül ment.
Duncan talált egy kis, két hálószobás, bérelhető házat nem messze az irodától. Roo meghagyta neki, hogy béreljen fel egy szakácsot is. Jason és Dash kicsinosította a raktárház hátsó részében található szobájukat. A két fiatalember láthatólag gyorsan összebarátkozott. Bár Jason pár évvel idősebb volt Dash-nél, Dash viselkedése és tapasztalata viszont érett férfiről árulkodott, aki sokkal jobban ismeri a világ dolgait, mint Jason.
Roo megfogadta Duncan tanácsát, és meglátogatott egy szabót, akit Lender ajánlott. A férfi ellátta Root ruhákkal, amit a Barretban és a társasági életben hordhatott. Duncan sokkal színesebb ruházatot vásárolt, és inkább udvari piperkőcnek nézett ki, semmint egykori zsoldosnak.
A szindikátus megalakulása utáni harmadik napon Jason odalépett Roohoz.
– Kérdezhetek valamit, Avery?
– Persze, Jason – válaszolta Roo. – Te voltál az egyetlen, aki segítettél a Barretban, mikor a többiek csak akadályoztak. Barátok vagyunk. Mi a kérdés?
– Az unokatestvéred pontosan mit csinál?
– Ezt hogy, érted?
– Luis a szállítások időrendjét és az árakat felügyeli, és szállít is néha. Én csinálom a számlázást, az alkalmazottak kifizetését, Dash pedig vagy nekem, vagy Luisnak segít. De Duncan, nos... ő... ő csak lődörög itt.
Roonak eszébe jutott az, amikor az úton találkoztak Jacoby kocsisával. Duncan akkor is ott állt mellette, készen arra, hogy megvédje.
– Értem az aggodalmadat. Fogalmazzunk úgy, hogy ő csak segít nekem. Van valami más?
– Nincs – szólt Jason. – Csak..: mindegy. A kávéházba tartasz?
Roo bólintott.
– Ott leszek, ha szükséged van rám.
Roo fél órán belül a Barretba ért. Az emeleten óriási kavarodás fogadta. Masterson odaintette az asztalhoz.
– Valami beindult.
Több pincér is álldogált a közelben. Mind üzeneteket hordoztak, amiket Hume és Crowley írt.
– Mi az? – kérdezte Roo.
– Ajánlatokat kapunk. Méghozzá sokat.
Roo összeráncolta a szemöldökét.
– Honnan érkeznek?
– A többi tagtól, honnan máshonnan?
– Nem, én úgy értem, honnan jön a gabona?
Masterson értetlen képet vágott.
– Nem tudom.
Roo hirtelen úgy érezte, biztosan, tudja a választ. Magragadta az egyik pincér karját.
– Vigyél el egy üzenetet az irodámba! Duncan unokatestvérem és Dash segítőm azonnal jöjjenek ide!
– Elfogadtátok már valamelyik ajánlatot? – fordult a többiekhez.
– Még nem – válaszolta Crowley –, de az ár esik, és gyanítom, hogy ennél már nem lesz alacsonyabb.
– Mennyire alacsony most?
– Két ezüst három vékáért, nyolc százalékos opcióval.
Roo szinte suttogva folytatta.
– Fogadni mernék, hogy az egyik alkusz elküldött valakit az Álmok Völgyétől keletre eső területre. Szerintetek ez az ár méltányos, ha valaki kesh búzát hoz északra a Völgyön keresztül?
– Ezt honnan veszed? – kérdezte Masterson.
– Mert egy elanyátlanodott fenegyerek vagyok, akinek az apja a Királyság minden részére hajtott kocsit, beleértve a Völgy melletti határt is.
Duncan nemsokára megjelent.
– Légy szíves – kezdte az utasításokat Roo –, szaglássz körül fogadókban a kerekedők kapuinak környékén! Beszélj a völgyesekkel! Tudnom kell, hogy vett-e valaki gabonát Keshben, és ha igen, ki és mennyit.
Mikor Duncan elsietett, Crowley megkérdezte:
– Valamilyen mágikus erőt használsz, amit mi nem ismerünk, vagy csak találgatsz?
– Csak találgatok, de azt hiszem, naplemente előtt már tudni fogjuk, hogy a Völgy felől legalább kétszer annyi gabona tart felénk, mint amennyire szükségünk van.
– Miért? – kérdezte Hume. – Miből gondolod?
– Onnan, hogy én is ezt tenném, ha tönkre akarnám tenni ezt a szindikátust – mormogta Roo. – Milyen garanciát kapunk a szállításra?
– Az opcióra zálogot kötnek, tehát ha az opciót ajánló személy nem teljesíti a szerződésben foglaltakat, a Királyság törvényei szerint a teljes árat ki kell nekünk fizetnie, ráadásul annyi aranyat is, amennyit mi elvesztettünk azzal, hogy nem tudtuk leszállítani a gabonát. Szerződést ajánlani, és aztán elmulasztani a szállítást szörnyen butaság lenne... hacsak...
– Hacsak mi? – falta a férfi szavait Roo.
– Hacsak a panaszt benyújtó szövetség maga nem ment már rég tönkre, és nem perelik a szerződések megszegéséért.
– Most már biztosan tudom, hogy valaki megpróbál minket tönkretenni – jelentette ki Roo, majd kicsit hallgatott. – Van jogunk visszautasítani a búzát a rossz minőség miatt?
– Erre nincs jogunk – csóválta meg a fejét Masterson. – Csak akkor szeghetjük meg a szerződést, ha a gabonamegrohadt, vagy hasonló kár, keletkezik benne. Miért?
– Mivel a lehető legkevesebb pénzt akarják kidobni, nyilván a legrosszabb minőségű gabonát hozzák be. – Roo a három üzlettársára nézett. – Ki ajánl ilyen szerződéseket?
– Különböző csoportok – válaszolta Crowley.
– Ki áll mögöttük?
Masterson átnézte az üzenetek halmát, mintha rendszert próbálna keresni benne.
– Jacob – motyogta egy perc múlva.
Roo mellkasa összerándult a félelemtől.
– Esterbrook?
– Miért tenne ilyet? – kérdezte Hume és Crowley szinte egyszerre.
– Attól félek, miattam van az egész – felelte Roo. – Nagyon jó lenne neki, ha most gyorsan nyomorban kötnék ki. A ti eltiprásotok csak sajnálatos velejárója lenne a dolognak, ebben biztos vagyok.
– Akkor most mihez kezdünk? – képedt el Crowley.
– Nos, olyan búzát biztosan nem fogunk megvenni, amit a leghaszonlesőbb molnár sem vásárolna meg tőlünk. Roo elgondolkodott, majd hirtelen felkiáltott: – Megvan!
– Mi van meg?
– Majd elmondom, ha Duncan visszatér. Addig ne tegyetek semmit, ne vásároljatok semmit!
Roo felállt, és távozott. Elhatározta, hogy saját maga is kiszagol egyet s mást. Az este közeledtével rátalált Duncanre. A férfi egy fogadóban ült egy sarokban. Vele szemben két furán öltözött férfi italozott. Öltözetükről és fegyvereikről ítélve zsoldosok voltak. Duncan odahívta Root az asztalhoz.
– Roo, a barátaimnak érdekes mondanivalójuk van! – Roo számos üres söröskorsót látott az asztalon, de Duncan kifejezetten józannak tűnt, és szemmel láthatóan alig ivott a saját söréből.
Roo leült, majd a férfiak bemutatkoztak egymásnak. A két zsoldos elmesélte; hogy nemrég egy gyorsfutárt kellett kísérniük, aki Shamata városából egy krondori kereskedőhöz vitt üzenetet. Az üzenetben egy nagy gabonaszállítmányról volt szó, amit Keshből vásárolt valaki. Mikor a részleteket is kihúzta a zsoldosokból, Roo felállt. Kis zacskó aranyat dobott az asztalra.
– Uraim, vendégeim a szállásra, az italokra és a vacsorára! Duncan, induljunk!
Roo visszarohant a Barretba. Három társa már majdnem egyedül üldögélt az emeleten. Leült az asztalhoz, és azonnal a tárgyra tért.
– Valaki hatalmas mennyiségű, pocsék gabonát hoz Krondorba.
– Biztos vagy benne?
Crowley megismételte a kérdést, ami már egyszer feltett a nap során.
– Miért vennének olyan gabonát, amit nem tudnak eladni?
Roo már tudta a választ.
– Valaki tudja, hogy opciókat kötünk. Valaki azt is tudja, hogy vagy kifizetjük a teljes árat, vagy elveszítjük a foglalót. Ezért behozzák a gab onát a városba, ami ugyebár megüti az általunk keresett mennyiséget, de tudják, hogy nem fogjuk megvenni. Így megtartják a foglalót, és szemétbe kerül az egész gabona.
– De hát így ráfizetnek! – fakadt ki Crowley.
– Nem sokat. A foglaló kicsit kárpótolja őket, és ha az a céljuk, hogy tönkremenjünk, nem pedig haszonra utaznak, akkor nem számít nekik az a kis összeg.
– Ez undorító – szólt Hume.
– Nagyon undorító – bólogatott Masterson –, és briliáns.
– Akkor most mihez kezdünk? – érdeklődött Hume.
– Uraim – kezdte Roo –, én katona voltam, és tudom, hogy most jött el az idő, amikor bátran kell harcolnunk. Vagy abbahagyjuk a vásárlást, és elkönyveljük veszteségként az eddig kötött szerződéseket, vagy az egészet a saját hasznunkra fordítjuk. De az utóbbihoz több arany kell, mint amit eddig e célra szántunk.
– Mit javasolsz? – kérdezte Masterson.
– Nem fogadunk el több szerződést. E pillanattól kezdve nemet mondunk, és olyan ellenajánlatokat teszünk, ami túl rossz ahhoz, hogy elfogadják, de ami tudatja velük, hogy még mindig folytatjuk az üzletet.
– Ez mire jó? – kérdezte Crowley.
– Minden egyes napon hatalmas gabonaszállítmány közeledik Krondor felé; hatvan kocsi, amit a Jacoby és Fiai üzemeltet. – Az egyik üzenetre pillantott, mely még mindig az asztalon feküdt. – Negyvenkilenc napon belül a kikötőbe ér. Minden egyes elmúló nappal az ellenségünk aggodalma nőni fog, hisz nem veszi meg senki a gabonáját. Félni fog, mert ha a gabona Krondorba ér, és nem kötünk rá opciót, akkor beöntheti a tengerbe. Végül el fogja fogadni a mi árajánlatunkat, és feltételezi majd, hogy így is tönkretesz minket.
– Ezt hogy védjük ki? – kérdezte Hume.
– Minden szerződést felvásárolunk Krondorban, uraim. Mire a búza a városba ér, minden szem búza a miénk innen Ylith-ig, akkor el tudjuk küldeni a jó minőségű gabonát a Szabad Városokba és Távoli Partokra, amikor is visszajön a befektetett pénz és a haszon, amiről álmodozunk.
– És akkor mit csinálunk a Keshből érkezett gabonával? – kérdezte Masterson.
– Eladjuk takarmánynak a gazdáknak vagy a hadseregnek, mit tudom én! Ha csak egy kicsit vesztünk ezen a gabonán, akkor a többivel hihetetlenül nagy hasznot tudunk hajtani. Húszszoros, harmincszoros vagy akár százszoros haszonnal tetézhetjük meg a befektetésünket.
Masterson tollat ragadott, és irkálni kezdett. Majdnem tíz percen keresztül dolgozott, teljes csendben.
– Az eddigi eseményekre alapozva, még legalább kétszázezer aranyra van szükségünk. Uraim, társakat kell keresnünk. Lássunk hozzá!
Crowley és Hume sietve távoztak az asztaltól.
– Remélem, igazad van – fordult Roohoz Masterson.
– Milyen áron kell vásárolnunk, hogy biztos legyen a haszon?
Jerome Masterson felnevetett.
– Ha a gabona ingyen volna, akkor sem tartanám „biztosnak” az üzletet. A gabonát raktároznunk kell, és ha nem lesz hiány a Szabad Városokban, akkor nemsokára a Jacoby és Fiainál jelentkezünk kocsisnak.
– Inkább a poklot választanám – jegyezte meg Roo.
Masterson intett egy pincérnek.
– Hozza nekem ide a különleges pálinkámat, két pohárral! – Roohoz fordult: – Most pedig várjunk!
Később Roo belekóstolt a pálinkába. Kiválónak találta.
Masterson az üzeneteket bámulta maga előtt, és felvonta a szemöldökét.
– Mi az? – kérdezte Roo.
– Ezt nem értem. Biztosan tévedés. Az egyik csoport tulajdonképpen ugyanazt az ajánlatot tette meg kétszer. – Aztán bólintott. – Aha, megvan. Én tévedtem. Nem ugyanaz a csoport. Csak úgy néz ki.
Roo értetlenül nézett rá.
– Mit is mondtál?
– Azt mondtam, hogy ez a csoport úgy néz, ki mint az a csoport – mutatott a férfi a két üzenetre.
– Miért?
– Mert kivéve egy befektetőt, ugyanazokból az emberekből áll.
– Miért csinálnak ilyesmit?
– Talán mert kapzsik – tűnődött el Masterson, majd felsóhajtott.
– Ha azt sejtik, hogy valaki tönkremegy, olyan szerződéseket ajánlanak, amit egyáltalán nem akarnak később megtartani. Ha most elveszik a pénzünket, mi meg bedobjuk a törülközőt, akkor csak megvonják a vállukat, mikor teljesíteni kell a szerződést. Kinek szállítsunk? mondják majd. Ő is megvonta a vállát. – Talán elterjedt a pletyka, hogy bajban vagyunk.
– Baj – ismételte Roo, majd eszébe ötlött valami. Kis idő múlva egy terv született meg a fejében. – Jerome, megvan! – kiáltott fel.
– Mi az? – riadt fel Masterson.
– Tudom, hogyan fordítsuk ezt az egészet a mi hasznunkra, és hogyan tegyük tönkre azokat, akik el akarnak minket söpörni – jelentette ki, majd rájött, hogy kicsit túlzott. – Nos, ha nem is tesszük tönkre őket, de legalább borsot törünk az orruk alá. – Elvigyorodott. – Tudom, hogyan fogunk iszonyatos hasznot kiszedni ebből a gabonaügyletből. – Mélyen Masterson szemébe nézett. – Még akkor is, ha nem lesz hiány a Szabad Városokban.
Masterson hirtelen mindent figyelmét Roora összpontosította, aki hozzátette:
– Garantálom.

 

 

14.
Meglepetés

A lovas lefékezte hátasát.
A gazdák épp hazafelé sétáltak, miután az egész napot a búzájuk gondozásával töltötték. Meglepetten látták, hogy a lovas feléjük tart. Szó nélkül felkészültek egy esetleges összecsapásra. Bár békés időket éltek, a férfinál fegyvert láttak, és az ember sosem tudhatta, mit várjon egy idegentől.
A lovas levette széles karimájú kalapját. Göndör hajú fiatalember volt. Elmosolyodott. Látszott rajta, hogy még szinte kisfiú.
– Üdv! – kiáltott.
A gazdák mormogtak valamiféle köszönést, aztán újra elindultak. Fáradt munkások lévén, semmi kedvük nem volt egy nemes unatkozó fiával csacsogni.
– Hogy megy az aratás? – kérdezte az ifjú.
– Jól – válaszolt az egyik gazda.
– Van már árajánlatuk? – kérdezte a lovas.
Erre az összes gazda megtorpant. A fiú arról a két dologról beszélt, ami ezeket az emberek a legjobban érdekelte a világon: a búzáról és a pénzről.
– Még nincs – mondta a gazda. – Az alkuszok csak két vagy három hét múlva jönnek el Krondorból vagy Ylith-ből.
– Mennyit kérnek a búzáért? – kérdezte a fiú.
A gazdák elhallgattak, és egymásra pillantottak.
– Nem úgy néz ki maga, mint egy alkusz – szólt az egyik férfi. – Talán egy molnár fia?
A fiatalember felnevetett.
– Nem éppen. A nagyapám, az igazat megvallva, tolvaj volt. Az apám... Krondor udvarnagyát szolgálja.
– Akkor mit keres itt? – kérdezte egy másik gazda.
– Egy embert képviselek, aki szeretne búzát venni, de most akar árajánlatot.
Erre sugdolódzni kezdtek a gazdák egymás között. Egy perc múlva ismét az a férfi beszélt, aki először szólalt meg.
– Ez elég szokatlan. Még nem is tudjuk, milyen lesz a hozam.
A fiú végignézett az arcokon. Végül az egyik férfira mutatott.
– Mennyi ideje műveli ezt a földet?
– Egész életemben ezt csináltam – válaszolta a gazda. – Az apámtól vettem át.
– Azt akarja mondani, hogy nem tudja vékára pontosan megállapítani, mennyi gabonát fog adni ez a föld egy ilyen évben?
A férfi elpirult, és vigyorogni kezdett.
– Igazság szerint, meg tudom mondani.
– Mint ahogy itt mindenki meg tudja mondani – szólt az ifjú. – Íme az ajánlatom: adjanak árajánlatot, és most megkapják a pénzt. Az aratás után szállítunk.
A gazdáknak leesett az álluk.
– Most kifizetik? – kérdezte az egyik.
– Igen.
Hirtelen árajánlatok repkedtek a levegőben, amit a fiú nem értett igazán.
– Elég! – emelte fel a kezét. Leszállt a lóról, odaadta a gyeplőt az egyik férfinek, aztán írószereket vett elő a nyeregtáskájából.
Az első gazda megadta az árat ezer véka búzára, mire a lovas bólintott. Megindult az alkudozás. Mikor végeztek, a fiú leírta a férfi nevét, a kialkudott árat és mellé aláírást kért a férfitől. Ezután a kezébe számolta az aranyat. Sorra egyezett meg mindenkivel.
Mikor elment, a gazdák alig tudták elhinni a szerencséjüket. Bár nem a legmagasabb áron adtak túl a búzán, a pénz már a kezükben volt.
Dash tovább lovagolt észak felé. Hátában és vállában fájdalmat érzett. Már egy tucatnyi faluban járt az elmúlt három nap során. Tudta, hogy Duncan, Roo és Luis is hasonló munkát végez. Arra gondolt, ha gyorsan lovagol, még naplemente előtt elérheti az utolsó falut Sarth előtt. Ott majd alkudozik a gazdákkal a búzáról, aztán pedig átad pár üzenetet John Vincinek, amit Roo küldött. Ezután megalhat egy fogadóban, és reggel visszatérhet Krondorba.
Ügetésre a fogta lovát, miközben a nap még lejjebb süllyedt nyugaton.

 

A hét végén négy fáradt lovas tért vissza Krondorba, és találkozott Roo irodájában. Dash-nek fülig ért a szája.
– Ha van olyan gabonaszem Krondor és Sarth között, ami nem a miénk, az biztosan egy ló abrakostarisznyájában rejtőzködik.
– Ugyanez a helyzet Határszéléig – mosolygott Luis.
Duncan is jelentést tett.
– Nem tudom, minden gabonát felvásároltam-e innen a Völgyig, de minden aranyat elköltöttem, amit adtál. – Átadta unokatestvérének a gazdák és árak listáját.
– Én is bejártam a hegyekig mindent mondta Roo. – Végignézett a négy listán. – Ha ez nem jön be, lehet, hogy be akarunk majd lépni a király hadseregébe.
– Nekem van más választásom is – vigyorgott Dash, majd hozzátette: – Remélem.
– Most haza kell mennem átöltözni – jelentette ki Roo. – Ma este Jacob Esterbrookkal vacsorázom.
Dash és Duncan egymásra pillantott. Duncan arca kifejezéstelen lett, Dash pedig csak vigyorgott tovább.
– Sylvia vajon ott lesz? – kérdezte Jason.
Roo elmosolyodott.
– Számítok rá.
Luis összeráncolta a szemöldökét, de csendben maradt.
Roo távozott az irodából, és hazasietett. Karlit a szalonban találta. Épp a babát ringatta, dúdolgatva. Roo megállt, majd halkan belépdelt a szobába, látván, hogy a gyermek alszik.
– Nyűgös volt – suttogta Karli, miközben Roo megpuszilta. – Bejött a terved?
– Egy hét múlva eldől.
– Vacsora közben mindent elmesélhetnél. Abigail aludni fog szerintem.
Roo elvörösödött.
– Sietségemben elfelejtettem mondani, hogy meghívtak valahová vacsorázni. Sajnálom.
– De hisz most értél haza! – képedt el Karli.
– Tudom, de fontos. Üzleti ügy.
– Üzleti ügy, ma este?
Roo kimerültsége, feszültsége és a mohósága, hogy láthassa Sylvia Esterbrookot, most a felszínre tört. Hangosabban szólalt meg, mint ahogy akart.
– Igen! Üzlet, ma este! A Királyság egyik legfontosabb befektetőjével vacsorázom!
Abigail felriadt a hangoskodásra, és azonnal sírni kezdett. Karli haragosan pillantott Roora, de nem emelte fel a hangját.
– Sss! – susogta. – Felébresztetted a lányodat.
Roo legyintett.
– Sajnálom. Nyugtasd meg! Meg kell fürdenem, és át kell öltöznöm. – Sarkon fordult, majd kifelé menet felkiáltott. – Mary! Forró vizes fürdőt kérek!
Kiáltására a baba még jobban felsírt. Karli arca nem árult el érzelmeket, de nem vette le a szemét férje hátáról. Roo felszaladt a lépcsőn, hogy felkészüljön a vacsorára.
Roo rohant. Bár megfürdött, mégis izzadtnak érezte magát új ruhája alatt. Megállt az Esterbrook ház kapuja előtt. Bérelt kocsival kellett volna jönni, nem lóháton, gondolta. Ahelyett, hogy nyugodtan, kipihenten jelent volna meg az Esterbrookok kapujában, most alig kapott levegőt.
Kopogtatott. A nagy kapuban egy kisebb ajtó nyílt, és egy inas lépett ki rajta.
– Igen?
– Rupert Avery vagyok. Mr. Esterbrookkal vacsorázom – válaszolta.
– Igenis, uram – szólt az inas, majd eltűnt a kis ajtón. Egy pillanattal később kitárult a kapu.
Roo belovagolt a birtokra, és érthető módon elámult. A ház egy dombra épült a város keleti részében. Magasan a többi birtok fölé tornyosult, és szinte vidékinek tűnt, bár csak fél órát lovagolt, míg ideért. A házat magas kőfal rejtette el az úton haladók szeme elől, csak egy torony látszott ki mögüle.
Roo most már jól látta, hogy a torony tulajdonképpen egy megfigyelő terasz, melyre csúcsos tetőt építettek. Ablakok nyíltak mind a négy égtáj felé. Roo eltűnődött a magas épület értelmén, aztán rájött, hogy bizonyára kiválóan meg lehet figyelni belőle a délkeletre fekvő karavántelepek és a kikötő forgalmát. Két hold világított az égen, aminek köszönhetően Roo észrevette a fém csillámlását a torony tetejében. Miközben átadta a gyeplőt az inasnak, elmosolyodott. Esterbrook biztosan tart egy párat az ügyes, távolbalátó szerkezetekből odafent.
A ház amúgy nem tért el attól, amit várt. A földszintre egy emelet épült, és bár nagynak tűnt, korántsem lehetett fejedelminek nevezni. Roo kerteket is látott, majd megcsapta az orrát a nyíló virágok illata. Számos ablakon keresztül fény szűrődött ki, és apró neszeket is hallott.
Kopogtatott az ajtón, ami szinte azonnal kinyílt. Roo egy inasra számított, így majdnem elakadt a lélegzete, mikor megpillantotta Sylvia Esterbrookot.
– Mr. Avery – mosolygott a nő, amitől Roo gyomra összeszorult. Mélyen kivágott ruhát viselt, ami elárulta, hogy nem is olyan karcsú, mint ahogy Roo hitte. A halványkék ruha jól kiemelte a szemét.
Gyémánt nyaklánc pihent a nyakában, de ezenkívül semmilyen más ékszer nem látszott rajta. Roo kinyögött valami köszönésfélét, majd belépett.
– Elvehetem a kabátját? – kérdezte a nő.
Roo ügyetlenkedni kezdett a nyakánál megkötött zsineggel, de végül sikerült levetnie a kabátot.
– Apám a szobájában vár önre. A folyosó végén balra – mondta, és a megfelelő irányba mutatott. – Felakasztom a kabátot, és megnézem, mi a helyzet a vacsorával.
Roo le sem vette a szemét a nőről, aki eltűnt a közeli ajtóban. Mély lélegzetet vett, és nyugalomra intette magát. A lány látványa teljesen elbódította, de tudta, az apjával beszélni legalább olyan veszélyes, mint csatába vonulni.
Elindult a folyosón. Rendre bepillantott a nyitott ajtókon. Egyszerű szobákat látott ággyal, asztallal és éjjeliszekrénnyel. Az inasok szállása? tűnődött el.
Odaért a folyosó végén álló jókora ajtóhoz, amit alig látott a félhomályban. Csak egyetlen szál gyertya égett a folyosó felénél.
– Lépjen be, kérem! – szólt bentről egy hang.
Roo kinyitotta a nagy ajtót, és belépett. A helyiség leginkább egy könyvtárhoz hasonlított. Jacob Esterbrook felállt a szoba közepén álló íróasztal mellől. A nagyherceg palotájában Roo már látott könyvtárat a kiképzés során, de most döbbenten könyvelte el, hogy a királyi családon kívül is létezik olyan ember, aki ennyi könyvet tart az otthonában. A szobát két gyertya világította meg; az egyik Esterbrook íróasztalán állt, a másik pedig a túlsó fal melletti olvasóállványon. A két fényforráson kívül a könyvtár félhomályban úszott.
Az asztalhoz közeledvén Roo egy másik alakot pillantott meg a fal mellett. Aztán még egyet. A két férfi előlépett a sötétből, mire Roo ösztönösen az oldalán lógó késhez nyúlt.
– Na, na! – nyögte Esterbrook, mintha gyermekekre szólt volna rá. Tim Jacoby lépett a fénybe, mellette egy fiatal férfivel, aki kinézetre csakis a testvére lehetett.
– Mr. Avery, gondolom, már találkozott Tim Jacoby-val. A másik úr Randolph, Tim öccse. – Az ajtóra pillantott. – Éppen távozni készültek.
Roo mereven állt, mintha bármikor meg kellene védenie magát. Tim Jacoby csendben maradt, de a testvére biccentett.
– Mr. Avery?
– Mr. Jacoby – viszonozta a biccentést Roo. Egyik férfi sem nyújtott kezet másiknak.
Tim az ajtó felé fordult, és elindult.
– Jelentkezni fogok, Jacob – szólt vissza.
– Remélem is, Timothy – felelte Esterbrook. – Add át üdvözletemet az apádnak!
– Átadom – mondta Tim.
Kicsit tovább tartott az üzleti eszmecserénk, mint terveztem. Sajnálom, ha a jelenlétük kényelmetlenséget okozott.
– Váratlanul ért – jegyezte meg Roo.
– Üljön le! – intett az íróasztal előtti székre. – Még van egy kis időnk, míg Sylvia vacsorához hív minket. Érdeklődtem maga után, ifjú Avery. – Hátradőlt a székében, és a hasára tette a kezét. Roo még sosem látta kalap nélkül. A férfi teljesen kopasz volt a füle fölött, de ősz haja hátul egészen a gallérjáig ért. Hosszú pofaszakállat viselt, de amúgy simán borotváltnak tűnt. Enyhe derű suhant át az arcán.
– A Sötétmocsárból való nagybani borszállítás jó ötlet volt. Szerintem érdemes ilyesmibe fogni. Kár, hogy összefutott a Csúfolódókkal. Ha tudtam volna magáról, megkímélhettem volna mindettől. Annak a Sam Tannersonnak pedig megmenthettem volna az életét.
– Látom, jól ismeri a részleteket – jegyezte meg Roo.
Esterbrook legyintett.
– Az információ értékes, de könnyű megszerezni, ha az embernek megvannak a forrásai – mondta, majd közelebb hajolt Roohoz. – Ezt sose feledje: a kereskedelemben sok értékes dolog forog, de az információ a legértékesebb mind közül.
Roo bólintott. Nem követte túlságosan Esterbrook mondanivalóját, és nem is tudta, hogy egyetért-e vele. Úgy látta, nem vita folyik vagy társalgás: a férfi előadást tartott.
– Na mármost, a jövőben remélem, hogy maga és Tim Jacoby félreteszik a nézeteltéréseiket, bármilyen mély is a gyűlölködés. Elég nehéz két olyan emberrel üzletelni, akik bármelyik pillanatban eltehetik egymást láb alól.
– Nem tudtam, hogy mi ketten üzletelünk – szólt közbe Roo.
Esterbrook elmosolyodott, de egyáltalán nem tűnt barátságosnak.
– Szerintem a sors a tenyerére vette önt, Mr. Avery. Hamar felfigyeltek magára. Mikor elvette Helmut Grindle lányát, olyan erőforrásokra tett szert, amit a legtöbb hasonló korú férfi megirigyelne, de maga ennél sokkal többre vitte. A palotában is jó hírben áll. Mr. Jacoby apja sokat bosszankodott, amiért a palota önnel kötött szerződést a szállításokra; ő azt hitte, őt fogják választani. Úgy tudom, kétszer is keresztbe tett neki, méghozzá a szállítmányozás kevésbé tekintélyes területein.
Roo önkéntelenül is elnevette magát.
– Az egyik dolog, amit megtanultam, Mr. Esterbrook, hogy ne ismerjek be semmit.
Erre Esterbrook is felkacagott, de most őszinte derű látszott rajta.
– Ezt jól megmondta – sóhajtott fel. – Nos, bármi is történjék, remélem, mind együtt tudunk majd dolgozni.
– Én adós vagyok, Mr. Esterbrook – szögezte le Roo –, de ön nem részese ennek a csetepaténak.
– Egyelőre valóban nem – ismerte el Esterbrook.
Valaki kopogtatott. Mikor az ajtó kinyílt, és Sylvia nézett be, Roo azonnal felpattant a székéről.
– A vacsora tálalva, uraim – szólt a férfi lánya.
– Nem várathatjuk meg a birtok úrnőjét, igaz? – mosolyogott Esterbrook.
Roo csendben megrázta a fejét. Követte vendéglátóját kifelé, de Esterbrook intett, hogy fáradjon előre. Roo Sylvia után eredt, és mikor megint a jól megvilágított előszobába értek, Root megint lenyűgözte, hogyan játszik a gyertyafény a lány aranyhaján.
Beértek az ebédlőbe. A rövid séta ellenére Roo szíve hevesen kalapált. A hosszú asztalhoz lépett, ahol elfoglalt egy helyet. Vendéglátója a baljára ült, az asztalfőre, Sylvia pedig pontosan szembe Rooval. Még hét ember férhetett volna oda az asztalhoz.
– Még sosem láttam ilyen termet – jegyezte meg Roo.
– Egy távoli udvarban, a Kesh Konföderáció egyik királyságában láttam egy ilyet – magyarázta Esterbrook. – Az a király jobban szerette a bizalmas légkörű étkezéseket, így ahelyett, hogy az asztal középső részére ült volna, ami ön mellett található két székkel, úgy döntött, hogy oldalra fordítja az asztalt, és az egyik végébe ül. Így mindenkivel beszélgetni tudott.
– Régen nagy, kerek asztalunk volt – mesélte Sylvia. – Ha az ember a szemben ülővel akart beszélni, üvöltözni kellett.
– Tetszik ez az elrendezés – mosolyodott el Roo. Magában megfogadta, hogy kialakít otthon is egy ilyet. Aztán rájött, hogy el sem férne egy ekkora asztal a kis házban. Hirtelen eszébe jutott a kockázat, amit társaival vállalt. Ha sikerül a terv, legalább ekkora házat építhet belőle. Ezúttal nem gondolt arra, mi történik majd, ha elbukik az üzlet.
A társalgás szabadon folyt, és Roo a felére sem emlékezett az elmondottaknak. Bár egész este megpróbálta nem bámulni Sylviát, egyszerűen képtelen volt rá. A nő vonzotta a tekintetét. A vacsora végére már úgy ismerte a vonásait, mint a saját tenyerét. Az agyába véste a nyakának minden hajlatát, az ajkának vonalait, és a kis hibát is: Sylvia egyik elülső foga elfordult, és kicsit ránőtt a mellette lévőre. Ez volt az egyetlen apró hiba a szépségében.
Nem is tudta, hogyan, de hirtelen az ajtónál találta magát, ahol elbúcsúzott vendéglátójától és annak lányától. Sylvia megfogta a kezét, és közelebb lépett hozzá, a kebléhez érintve Roo ujjait.
– Csodálatos este volt, Mr. Avery. Remélem, hamarosan megint eljön.
Roo szinte dadogva ígérte meg, hogy nemsokára megint eljön. Aztán sarkon fordult, felszállt a hátasára, és lassan a kapu felé lovagolt. Ámuldozva döbbent rá, milyen varázslatos érzelmek kerítették a hatalmukba. Aztán elképedve könyvelte el, hogy Sylvia Esterbrook minden jel szerint kívánta a társaságát.
Miközben a kapu bezárult mögötte, Roo elgondolkodott ezen a hihetetlen tényen.

 

Sylvia megvárta, amíg az ajtó teljesen becsukódik, aztán az ablakhoz sétált, és az ellovagoló Root figyelte.
– Mit gondolsz? – kérdezte az apjához fordulva.
– Ígéretes fiatalember – válaszolta Esterbrook.
– Hát, elég ronda, az biztos, de az értelme még a patkányképe ellenére is olyan... csábító – mondta szárazon. – A kezét meglepően erősnek éreztem. – Körmével megkocogtatta a fogát. – Ezeknek az inas fiúknak általában nagy az... az állóképességük.
– Sylvia – förmedt rá az apja –, tudod, hogy nem szeretem, ha így beszélsz.
A lány elsuhant apja mellett, és elindult a lépcsőn a hálószobája felé.
– Apám, te tudod, milyen vágyok. Te tettél ilyenné. – Visszamosolygott a férfira. – Meg fogod ölni?
– Remélem, nem – válaszolta Esterbrook. – Elég értelmes, és amit a katona múltjáról hallottam, aszerint meg tud állni a saját lábán. Jobban szeretném szövetségesnek, mint ellenségemnek.
Sylvia elindult felfelé.
– De ettől még tönkreteszed.
Esterbrook legyintett, és a könyvtára felé indult.
– Tönkretenni egy embert egész más, mint megölni. Ha belebukik ebbe a búzaügyletbe, talán ajánlok neki egy állást az egyik cégemnél. Akkor nem kell majd aggódnom a törekvő vetélytárs miatt. Értékes segítő lehetne.
Sylvia eltűnt az emeleten, Jacob pedig visszasétált a könyvtárba.
– És ha meg kell önöm – motyogta magában –, akkor úgyis Tim Jacoby-val öletem meg.

 

Roo belekortyolt a kávéba. Már az ötödiket vagy hatodikat itta; inkább megszokásból, semmint élvezetből.
Dash szaladt fel a lépcsőn. Egyenesen ahhoz az asztalhoz rohant, ahol Roo és társai ültek.
– Üzenet.
Egy irományt nyomott Roo kezébe. A saladori ékszerkereskedő alacsonyabb árat ajánlott, mint amit Roo remélt, de annyira nem volt rossz, hogy ne fogadja el. Magában számolni kezdett, majd így szólt:
– Gyorsfutárral válaszoljatok! Azonnal küldje az aranyat!
Dash még más hírrel is szolgált.
– Duncan azt mondja, a fogadóban pletykák keringenek. Tegnap éjszaka kihallgatott egy részeg molnárt, aki arról beszélt, hogy nem tudja őrölni a búzát, mert a gazdák nem hoznak a városba egy szemet sem.
Roo bólintott.
– Mindenről értesítsetek!
Dash elrohant.
– Kezdődik! – szólt Roo.
Masterson bólintott, és odaintett egy pincért. Megírt egy üzenetet, amit átadott a pincérnek.
– Kérem, vigye ezt le a földszintre! Mr. Amestednek szól.
– Hogy állunk? – sóhajtott fel Roo.
– Ez idáig hatszázezer arany értékű búzára kötöttünk opciót – jelentette ki Masterson. – A legnagyobb búzafelvásárlást indítottad útjára a... a világ történelmében! – Kezével betakarta az arcát. – Kétlem, hogy van egy gabonaszem is Malak Keresztje és a Távoli Partok között, ami két héten belül nem fog megjelenni a városkapu előtt, rajta a nevünkkel. Remélem, jó lóra tettünk, Roo.
– Egyikőtök sem hallgatott volna rám, ha nem tudtátok volna, hogy menni fog a dolog – mosolygott Roo, majd hüvelykujjával hátrafelé mutatott, a földszint irányába. – Az egész egy tényre alapul, Jerome. Itt mindenki, beleértve téged és engem, egy kapzsi tökfilkó.
– Ebben bizony több az igazság, mint a hazugság, Roo – nevetett fel Masterson, majd közelebb hajolt hozzá. – Az igazat megvallva, gyermekkoromban zsebes voltam. Aztán lehetőségem adódott, hogy tisztességes életet éljek. A hadseregben voltam a Nagy Felkelés idején. Kihasználtam a lehetőséget. A király megbocsátotta bűneimet, mint mindenki másnak, aki szolgált. Úgy döntöttem, hogy becsületes munkát keresek, aztán rájöttem, hogy a becsületes és a becstelen munka között csak az a különbség, hogyan közelíted meg a célpontodat. – Hátradőlt. – Persze, most nem azt akarom mondani, hogy mindent elveszek a másik üzletembertől, hisz ha jól összedolgozunk, mindketten haszonnal zárunk. De néha pont olyan vad az egész, mintha elvenném a pénztárcáját, és átrohannék vele a piacon.
– Hogy áll az ár? váltott témát Roo.
– Most már folyamatosan három ezüst tíz vékáért, hat százalék opcióval.
– Túl fáradt vagyok a számoláshoz – mondta Roo. – Mennyi lesz a haszon?
– Fogalmam sincs – válaszolta Masterson. – A Szabad Városokból még mindig nem érkeztek meg a gabonavásárlók. Az árakat náluk kell majd felsrófolni.
– Remélem, egy pár napig még nem jönnek – mondta Roo. – Kellene még kötni pár olcsó opciót. – Ezután halkabban folytatta: – Duncan észrevette, hogy terjed a hír, miszerint a vidéki földekről nem jön be a búza. Pár napon belül senki sem fog ajánlgatni. Ezt ma, de legkésőbb holnap le kell zárnunk.
– Nekem már nincs aranyam – mondta Masterson. – Mindenemet fedezékül zálogosítottam a kölcsönzőknek. – Hirtelen felkacagott. – Halálfélelmem kellene hogy legyen, de az az igazság, hogy nem voltam ilyen boldog, mióta kisfiúként rohantam végig a városon sarkamban a városi őrséggel.
– Tudom, mit érzel – mondta Roo. – Ez olyan..: mintha feltennéd az életedet a kockára.
– Sosem érdekelt a kockázás – jegyezte meg Masterson. – Inkább kártyáztam. Lin-lant vagy pokiirt. Ott a másik ellen játszhatsz.
– Saladorból aranyat várok – váltott témát Roo. – Még tízezer, ha kell.
– Szükségünk lesz rá – vágta rá Hume, aki ekkor ért fel az emeletre. – Annyira túlköltekeztünk, hogy nincs pár rézpénzünk sem kifizetni a kávét. – Közelebb hajolt a társaihoz. – Ezt ne említsétek a pincéreknek, hátha menekülnünk kell.
– Ez nem fog megtörténni – kacagott Roo. – Bármikor eljöhet a pillanat, amire várunk, és akkor... – Elvigyorodott, majd kinyújtotta a tenyerét, és összecsapta. – Megvannak!
Pár perc múlva egy pincér jelent meg két üzenettel a kezében. Masterson kibontotta az egyiket.
– Amested belép tízezerrel. Szerintem mindjárt szétpukkad a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mit csinálunk, uraim.
Crowley is odaért hozzájuk, és helyet foglalt.
– Mi az? Amested üzent?
– Igen, társul – válaszolta Masterson.
– Mi a másik üzenet? – türelmetlenkedett Roo.
Masterson kinyitotta, elolvasta, és elvigyorodott.
– Itt van, amire vártunk.
– Mi van benne? – kérdezte izgatottan Crowley.
– Egy szindikátus harmincezer vékát ajánl. Két ezüst három vékáért. Tíz százalékos opcióval.
Roo az asztalra csapott.
– Ők azok. Biztosan ők azok. A kapzsi tökfilkók nem bírtak ellenállni. A kezünkben vannak.
Masterson számításokat végzett.
– Nem egészen – dőlt hátra, kifújva magát. – Nincs elég aranyunk.
Roo felnyögött.
– Mennyivel van kevesebb?
Masterson megint számolt.
– Jól jönne az a tízezer arany, amit Saladorból vársz.
– Annyi elég?
– Majdnem – válaszolta Masterson. – De még mindig kétezerrel kevesebb lesz.
– Most szívok egy kis friss levegőt – állt fel Roo –, és kiagyalok valamit.
Otthagyta társait, és lesétált a kávéház lépcsőin. Kilépett az utcára, ahol aránylag kevés embert látott. Mikor meglátta a házat, amelyben a pályafutását elindító selymet rejtegette, a tócsákat kikerülve átsétált az utcán. Előző éjszaka hevesen esőzött, ami részben megmagyarázta a gyér városi forgalmat.
Mikor az elhagyott ház tornácára ért, észrevette, hogy senki sem javította meg a pántot, amit felfeszített. Az épület tulajdonosa csak visszanyomta a csavarokat, mintha a pánt látványát elégnek ítélte volna arra, hogy távol tartsa kíváncsiskodókat. Mivel semmi ellopnivaló sincs odabent, gondolta Roo, miközben benyomta az ajtót, tényleg nem kell költeni zárra.
Bejárta az épületet, és még jobban megismerte. Karlinak még nem beszélt róla, de elhatározta, ha gazdag lesz, megveszi ezt a házat. Kifejezetten vonzónak tartotta, hogy ilyen közel lakhat a Barrethoz, mert bár a szállítmányozás, tervei szerint, az üzleti birodalmának a szívét alkotja majd, csak az egyike lesz a sok vállalkozásnak, amibe belefog.
Még sosem talált a Barretéhoz fogható üzleti formát; olyan szintű kockáztatást kívánt meg, amit egy katona, aki ivóban veszti el a pénzét, el sem tudott volna képzelni. Bódító hatással volt Roora, aki elmerült a tömérdek lehetőségben.
Esni kezdett. Roo hosszasan üldögélt ott; az esőt és a város zaját hallgatta. Lassan beesteledett. Mikor úgy döntött, visszatér, már lement a nap.
Elhagyta a házat, és átsétált az utcán, ahol Dash-sel találkozott.
– Luis szerint az első búzaszállítmány megjött. Az egyik falu Határszéle mellett korán aratott.
Roo káromkodott egyet.
– Elfér a raktárházban?
– Aligha. Talán ha mindent kipakolunk az udvarra és az utcára.
– Ebből nagy baj lehet – jegyezte meg Roo. – Nincs aranyunk, hogy raktárhelyet béreljünk a kikötőben, és a Szabad Városokból sem érkezett még hajó.
– De érkezett – vágta rá Dash.
– Micsoda? – csattant fel Roo.
– Hallottuk, hogy egy kereskedő érkezett a Szabad Városokból. Délben horgonyzott le. Már órák óta kereslek, hogy elmondjam.
Roonak leesett az álla.
– Gyere velem!
Gyalog mentek a kikötőbe. Ha a tömegben kis tér nyílt, Roo azonnal futni kezdett, Dash pedig szorosan követte.
– Hol van a hajó? – kérdezte Roo, mikor a partra értek.
– Kint horgonyoz – mutatta Dash. – Ott.
– A kereskedő biztosan a vámot intézi. Gyerünk!
Berohantak a vámhivatal kis épületébe, ahol egy elfoglalt hivatalnok iratokkal tett-vett. Két nagyon türelmetlennek látszó férfi ült előtte. Roo a pulthoz lépett, és helyet foglalt.
– A Szabad Városokból érkezett hajó tulaja már volt itt? – kérdezte a hivatalnoktól.
– Micsoda? – nézett fel a férfi.
– Igen – vetette közbe az egyik várakozó. – Itt van, és még mindig arra vár, hogy ez a lassú felfogású ember aláírja a szállítólevelet. Addig ugyanis nem tudja átadni az árut a vevőnek. – A mellette álló férfi felé intett, aki bizonyára már várta az, árukészletet.
– Van szállítanivalóm a Szabad Városokba, ha nincs betáblázva – jelentette ki Roo.
– Sajnálom – mondta a kapitány –, de van rakományom. Hitellevelem és megbízásom van egy szállítmányra. A munkaadóm az orromra kötötte, hogy nem vihetek vissza más szállítmányt. – Ekkor suttogni kezdett. – Ha egy apró valamiről van szó, azt talán be tudom tuszkolni, de az utasítás szerint dugig kell töltenem a hajót gabonával, és a lehető leggyorsabban vissza kell hajóznom.
– Gabonával? – vigyorodott el Roo.
– Igen, barátom. Méghozzá búzával. Jó minőségű búzát kell vásárolnom aránylag jó, piaci áron, aztán már indulok is. – Fenyegetően nézett a hivatalnokra. – Ezért szeretnék a lehető leggyorsabban elintézni itt mindent. A legénységemet a partra kell engednem. Már három hete vagyunk tengeren, és csak egy-két napot leszünk itt.
– Kivel lépett kapcsolatba a búza vásárlásával kapcsolatban? – kérdezte Roo.
– Még senkivel, bár nem értem, magának mi köze ehhez az egészhez.
– Kapitány – állt fel Rupert –, elnézést az udvariatlanságom miatt! Hadd mutassam be magam és a társamat! – Dash felé fordult. – Ez itt a társam, Dashel Jameson, Krondor udvarnagyának unokája. – Kezét a mellkasára tette, miközben a két férfi azonnal felállt az udvarnagy unokája láttán. – Én pedig Rupert Avery vagyok, a Krondori Gabonakereskedők Szövetségétől. – Alig bírta kordában tartani örömét, de sikerült nyugodtan megkérdeznie: – Mennyi búzára van szüksége?
– Egy egész hajónyira, Mr. Avery.
Roo Dash felé fordult.
– Ami ma érkezett, elég arra, hogy megtöltse a hajót?
– Szerintem, igen – válaszolta Dash.
– Jól van – szólt Roo. – Térjünk az árra: mi az ajánlata?
– Itt van a búza Krondorban? – kérdezett vissza a kapitány.
– Igen. Holnap hajnalban ide tudjuk hozni a kikötőbe.
A kapitány elgondolkodott. Roo pontosan tudta, mi jár a fejében: ha fel tudná pakolni a búzát, még mielőtt a sáskák híre elterjed, akkor elég nagy hasznot tud hajtani a munkaadójának. A haszon pedig azt jelenti, hogy bátran kérhet majd pihenőnapot magának és a legénységnek.
– Íme, az ajánlatom – szólalt meg végül. – két, átlagos súlyú ezüst három véka búzáért, ami holnap hajnalban itt van. – Az átlagos súlyú ezüst a Szabad Városokkal való kereskedelemben terjedt el, mint elfogadott nagyságú pénzdarab.
– Egy ezüst egy vékáért – alkudozott Roo.
– Három ezüst négy vékáért – engedett a kapitány.
– Egy ezüst és egy rézpénz per véka.
– Na, várjunk csak! – fakadt ki a kapitány. – Az előbb még egy ezüst per véka volt. Most meg emel rajta?
– Igen – mosolygott Roo. – És egy percen belül már egy ezüst és két rézpénz lesz. – Előrehajolt, és odasúgta a férfinek: – Sáskák.
A kapitány elvörösödött, és úgy nézett ki, mintha valaki épp meggyújtotta volna a nadrágját. Hosszasan Root bámulta, majd kezet nyújtott.
– Rendben! Egy ezüst és egy rézpénz per véka, hajnalban, itt a kikötőben.
Roo sarkon fordult, megragadta Dash vállát, és kituszkolta a vámházból.
– Menni fog – szólt oda neki, mikor az utcákhoz értek.

 

Másnap reggel a szekerek bevonultak a kikötőbe. A gabonát átpakolták a bárkákra, melyek folyamatosan szállították át a hajóra. A kapitány és Roo ott álltak, és számolgatták az átadott mennyiséget. A rakodómunkások gyorsan pakolták a nagy gabonászsákokat.
Délre befejeződött a rakodás, és a két férfi összehasonlította a két feljegyzést. Roo tudta, hogy a kapitány szándékosan elszámolta magát hat vékával, de meghagyta neki ezt a fél aranyat érő örömöt.
– Elfogadom a számokat, kapitány.
A kapitány intett a másodkapitánynak, aki egy ládát hozott oda. A kapitány átadta az arannyal teli zsákocskákat Roonak. Roo megvizsgálta az összes kis erszény tartalmát, és mikor mindent rendben talált, átadta őket Duncannek, aki szintén egy ládával várakozott, hogy a pénzt azonnal a pénzesházba vigye, és elhelyezze Roo számláján.
Mikor kivezették az immáron üres szekereket a kikötőből, Roo Duncan mellé ért a kocsijával. Olyan diadalmámort érzett, mint még soha.
– Menni fog – mondta.
– Mi? – kérdezte Duncan.
Roo már nem bírt magával. Hosszan felnevetett, és ujjongásba fogott.
– Nagyon gazdag ember leszek, kuzin!
– De jó neked! – mondta Duncan szárazon. Roo észre sem vette unokatestvére egykedvűségét.

 

A kávéház földszintjén káosz uralkodott. Felnőtt emberek üvöltöztek egymással, a pincéreknek pedig számos verekedést kellett leállítaniuk. McKeller hangja rendre túlharsogta a ricsajt.
– Uraim, uraim, kérem, uralkodjanak magukon! – ismételgette.
Az egyik férfi átugrott egy asztalon, hogy rávesse magát Roora. Harci kiképzésének köszönhetően, Roo azonnal eltáncolt, így a férfi a semmibe ugrott, és majdnem elvesztette az eszméletét, mikor bevágta az állát egy székbe.
Roo kettesével szelve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. Odafent két pincér tartotta a frontot azokkal szemben, akiknek nem szabadott oda belépni. Az emeleten sem volt kisebb a zűrzavar, de legalább senki sem verekedett. Jópár meglett férfi a sírás határán állt. Néhányan csak visítottak idegességükben. Roo elsuhant két ideges ember mellett, de az asztalánál még többet talált. A szintén haragos kinézetű Masterson éppen hevesen társalgott.
– Nem érdekel a véleményük! – üvöltötte két férfinek, akik az asztal fölé hajoltak, rátenyerelve a fafelületre. – Aláírták a kötelezvényt, így leszállítják a búzát, vagy kifizetik a piaci árát! Három napot adok!
Az egyik férfit láthatóan majdnem megütötte a guta, de a másik könyörgőre fogta.
– Nem megy. Kérem! Mindent el kell adnom, amit valaha összekapartam! Nyomorogni fogok!
Masterson erre még rátett egy lapáttal.
– Erre akkor kellett volna gondolni, mikor eladta nekem a búzát, ami még nem is volt a magáé!
Roo karon fogta Mastersont, és hátraszólt:
– Elnézést, uraim, egy pillanat, és visszajövünk!
– Mi az? – förmedt rá Jerome, még mindig tüzet okádva.
Roo megpróbált rezzenéstelen arcot vágni, de végül el kellett takarni az arcát, hogy ne lássák vigyorogni.
– Mennyiről van szó?
– Kétszázezer véka búzával tartoznak, de nincs nekik egy szem se! – fakadt ki, aztán rájött, hogy kivel beszél, és kuncogni kezdett. Eltakarva arcát, köhögést tettetett. – Nem szeretem túlságosan ezt a Meanyt, a mellette álló unokatestvére, Meaks, pedig szintén nem valami jó fej. Gondoltam, megizzasztom őket.
– Jacoby áll mögöttük? – kérdezte Roo suttogva.
– Nem – válaszolt Jerome. – Megcsináltam, amit kértél. Kiválogattam az összes szindikátust és szövetséget, amelyhez tudomásom szerint Jacobynak köze van, de ez a kettő nincs rajta a listán.
– Gondolkodtam a dolgon – magyarázta Roo. – Nem tehetünk tönkre minden befektetőt Krondorban, mert akkor senkivel sem tudunk üzletelni. Ez a kettő például mivel foglalkozik?
Masterson hirtelen elvigyorodott.
– Meanynek van egy malma, amit nagyon rosszul vezet. Meaks egy közeli pékséget irányít, ami elég szépen megy. Nem szoktak nagyban játszani itt. – Suttogóra fogta. – Valaki bizonyára szétkürtölte, hogy nagy üzlet van kilátásban. Egyes társaságok már kétszer, háromszor küldtek olyan ajánlatokat, amit ha elfogadunk, ki sem tudnak fizetni.
Roo bólintott.
– Nos, ha a Krondori Gabonakereskedőket állandó szindikátussá alakítjuk, nem ártana, ha a jövőben kapnánk pár céget, ami állandóan aranyat termelne. Szeretnél betársulni egy pékségbe vagy egy malomba?
Masterson megvakarta az állát.
– Nem is rossz ötlet. Le kell ülnünk Hume-mal és Crowley-val, hogy ezt megbeszéljük. A később társult embereket kihagyhatjuk, de Hume és Crowley az elejétől kezdve velünk tartott.
– Rendben van – mondta Roo. Sarkon fordult, és visszasétált az asztalhoz. – Mr. Meany?
– Igen? – szólt az idegesebb férfi.
– Ha jól értem, magának nincs meg a búzája, amit a szerződés szerint le kellene szállítani nekünk a kialkudott áron.
– Persze, hogy nincs meg! – kiáltotta Meany. – Valaki felvásárolta az összes búzát innen Kesh-ig! A hercegség majdnem minden gabonavásárlójával beszéltem. Sehol sincs eladó búza! Hogy tegyünk eleget a szerződésnek, ha nem tudunk búzát venni?
– Kényelmetlen helyzetbe kerültek – jegyezte meg Roo.
– Könyörgök – szólt a másik, Meaks nevű férfi. – Ha a szerződésben szereplő időben el kell számolnunk, tönkremegyünk. Nekem családom van!
Roo úgy tett, mintha átgondolná a dolgot.
– Talán kitolhatjuk a fizetési határidőt.
Meaks erre majdnem elsírta magát.
– Ó, köszönöm, uram! – motyogta, és láthatóan hatalmas kő esett le a szívéről.
– Tényleg megteszik? – kérdezte Meany.
– Ésszerű kamatok mellett, igen. Ja, és szükségünk lesz vagyontárgyakra, mint... – Roo Mastersonra pillantott, és súgva megkérdezte tőle: – Hogy is kell mondani?
– Biztosíték – súgta vissza Masterson.
– ...biztosítékra. Készítse egy listát a vagyontárgyairól, ingatlanairól, és a szerződésben megjelölt időn belül juttassa el nekünk! Akkor majd kigondolunk valamit. Nem tehetjük a családját az utcára, nem igaz? – kérdezte Meakstől.
A két férfi távozott, Roo pedig elkezdte fogadni az embereket, akik azért jöttek, hogy még a megállapodott határidő előtt haladékot kérjenek, mivel sehol sem tudtak búzát venni. Gyorsan elolvasta a Masterson által készített listát, és megjegyezte a neveket. A listán szereplők közül egy ember sem ment oda hozzá.
A nap végén Roo és három társa helyet foglalt, Lenderrel együtt.
– Uraim, javaslom, hogy alakítsunk állandó társaságot! – szólt Roo.
– Hallgatlak – mondta Crowley.
– Jerome szerint a Barret történelmében a Nyugati Birodalom legelképesztőbb piaci manipulációját hajtottuk végre.
– Óvatos becslés – jegyezte meg Lender.
– Hát, egyikünk sem hitte volna, hogy így végződik – mondta Jerome.
– Én annyit akarok mondani – vette vissza a szót Roo –, hogy azért végződött így, mert kitartóak voltatok. A gyengébb emberek összetörve menekültek volna.
Crowleyt nem hatotta meg a dicséret, de Hume láthatólag örült a megjegyzésnek.
– Két szörnyű éven át voltam katona – folytatta Roo –, és megtanultam becsülni azt a mérhetetlen előnyt, ha valaki megbízhat a mögötte álló emberekben. – Egyenként végigmérte az arcokat. – Az előttem ülő négy emberben pedig megbízom.
Erre már Crowley is elpirult.
– Javaslom – jelentette ki Roo –, hogy a most befolyó vagyonunkat tartsuk egyben, hozzunk létre egy új társaságot. Olyan sokrétű és messze ható társaságot, amilyet még senki sem látott. – Roo tudta, hogy olyan társaság megalapítását indítványozza, ami bizony Jacob Esterbrook kiterjedt hatalmának is méltó vetélytársa lehet.
– És te leszel a társaság elnöke? – kérdezte Crowley, csipetnyi gyanúval a hangjában.
– Nem – válaszolta Roo. – Még mindig kezdő vagyok, és bár érzésem szerint szorult belém tehetség, tisztában vagyok azzal, hogy szerencsénk volt. – Felnevetett. – Kétlem, hogy a Királyságban egy ideig lesz olyan ember, aki szerződést köt a gabonára, mielőtt megszerezte volna.
A többiek is nagyot kacagtak.
– Nem – folytatta Roo –, szerintem neked kell elnökölnöd, Brandon.
Most először használta Crowley keresztnevét.
– Nekem? – kérdezte meglepetten Crowley.
– Nos – fordult Roo Masterson felé –, Mr. Mastersonnak és nekem, hogy úgy mondjam, nem egészen feddhetetlen az előéletünk. – Masterson erre nagyot nevetett. – Bár nagyra becsülöm Mr. Hume-ot is, úgy látom, te vagy itt a rangidős tag. A korod és a tapasztalatod a szolgálatunkra lesz. Javaslom, hogy te legyél az elnök, és Mr. Hume legyen a helyettesed. Megelégszem a vezető négyesben elfoglalt „társ” rangommal Én a társaságon kívül is fogok üzletelni, így az Avery és Fiai elveszi majd egy kis időmet. Gondolom, mindannyian fogunk a társaságon kívül is üzletelni. De sok-sok ember jön majd még ide, aki nem lesz képes eleget tenni a szerződésének. – Ecsetelte, amit már megbeszélt Mastersonnal, és amit már ki is próbált Meaksszel és Meany-vel. – A Keserű-tenger tucatnyi cégéből kapunk egy-egy részt. Ezért, uraim – emelte fel a hangját –, javaslom, hogy a mai napon alapítsuk meg a Keserű-tenger Kereskedelmi és Holdingtársaságot!
Masterson ujjongva csapott az asztalra.
– Legyek vadászkutya masnival, ha te nem vagy üzleti zseni, Roo Avery! Veled tartok!
– Én is csatlakozom – szólt Hume. – Igen, csatlakozom.
– Elnök? – fontolgatta Crowley mosolyogva. – Jól van, én is csatlakozom.
– Mr. Lender – fordult Roo a jogtanácsoshoz. – Lenne olyan kedves, és elkészítené az ehhez szükséges iratokat?
– Örömmel, Mr. Avery.
Masterson megdörzsölte a markát.
– Azt hiszem, uraim, itt az idő egy italra – jelentette ki, majd odakiáltott az egyik pincérnek, hogy hozza oda a különleges pálinkáját, öt pohárral egyetemben.
Miután mindenkinek öntött, és mind az öten kezükben tartottak egy-egy pohár italt, Masterson felállt.
– Mr. Rupert Averyre, akinek szívóssága és meggyőződése nélkül nemcsak hogy nem lennénk dúsgazdag emberek, hanem az utcán koldulnánk!
– Ne, kérem – szerénykedett Roo. – Itt mindannyian kiérdemeltük a sikert. Igyunk inkább – emelte poharát – a Keserű-tenger Kereskedelmi és Holdingtársaságra!
Mindegyikük kimondta az új társaság nevét, és egyszerre kortyoltak.

 

 

15.
Felvirágzás

A fogadó dugig megtelt.
Az egyik sötét sarokban öt férfi ült. A helyiségben uralkodó lárma ellenére nagyon halkan beszélgettek. Az egyik szinte tüzet hányt, annyira ingerült volt.
– Az a szemét megfojtotta a piacot, és most tönkremegyünk. Azt mondtad, könnyű haszon lesz. Három szindikátusba társultam be, és mindben ugyanazzal a biztosítékkal fedeztem magam! Ha a háromból kettőn elbukok, menekülnöm kell Krondorból vagy irány a dutyi! Azt mondtad, nem lesz baj! – Fenyegetően az asztal másik oldalán ülő férfira mutatott.
Timothy Jacoby előredőlt.
– Nem ígértem neked semmit, deWitt. Azt mondtam, lesz egy lehetőség, hogy nagy hasznot húzz. – Haragja legalább akkora volt, mint beszélgetőtársáé. – De sosem garantáltam semmit.
– Ennek semmi értelme – szólt egy harmadik férfi. – Az a kérdés, hogy most mihez kezdünk?
– Megyek, beszélek Esterbrookkal – állt fel hirtelen Jacoby. Széke hátradőlt, és telibe talált egy részeget, aki a másik asztal mellett feküdt, arccal a föld felé. A részeg nem moccant. Jacoby a szinte eszméletlen férfira pillantott. – Találkozunk itt, két óra múlva! Talán lesz valami válaszom a kérdésre.
Az öt férfi távozott. Egy perc múlva a részeg is feltápászkodott. Átlagos magasságú fiatalembernek tűnt. Kinézetén csak halványszőke, szinte fehér haja volt az egyetlen szembetűnő dolog. Gyapjúból készült matrózsapkát húzott a fejébe, ami elrejtette szokatlan színű hajzatát. Ő is elhagyta a helyiséget, és követte az öt férfit.
Mikor kiért a fogadóból, a szőke férfi körbepillantott, és meglátta azt az alakot, aki egy közeli kapualjból lépett elő. Megvárta, míg a közelébe ér.
– Na? – kérdezte Dash a részeget játszó fiatalembertől.
– Menj vissza, és mondd meg a munkaadódnak, hogy darázsfészekbe nyúlt! Tim Jacoby most ment el Jacob Esterbrookhoz, hogy választ kapjon pár dologra. Követem Jacobyt, és megpróbálom kihallgatni a beszélgetésüket.
– Legalább nem kell a tetőre felmásznod, és kilógnod az ablakokból. Az sosem ment neked.
Jimmy az öccsére mosolygott.
– Hát, te sem voltál túl jó zsebes. – Megragadta testvére karját. – Biztos vagy benne, hogy apa úgy tudja, most veled vacsorázom?
Dash vállat vont.
– Ezt mondtam neki. Ne aggódj! – Hacsak nem öleted meg magad, nagyapa elintézi apával, ha bajba kerülünk. Mindig megteszi.
– Akkor te is siess! Két óra múlva megint itt találkoznak. Be kellene juttatnod valakit, hátha nem tudok Jacoby előtt visszaérni. – Vállon veregette testvérét. – Éjszaka találkozunk!
Dash eltűnt a sötétben, Jimmy pedig odalépett az elrejtett lóhoz. Nyeregbe szállt, és a keleti kapu felé vette az irányt. Óvatosan körbekémlelt, nem követi-e valaki.
Mikor túljutott a városkapun, megpillantotta az úton előtte haladó Jacobyt. A férfi alakja tisztán látszott a sötétségben, hála a holdnak; ami pont vele szembe sugározta gyér fényét. Jimmy lelassította lovát, nehogy túlságosan megközelítse prédáját.
Mire Jimmy az Esterbrook birtok falához ért, már biztosan tudta, hogy könnyen be fog jutni. A kijutás, gondolta, már nehezebben fog menni.
Akárcsak öccse, Jimmy is a rillanoni palotában cseperedett fel, ahol apja, Arutha a nagyapjukkal, azaz Rillanon akkori hercegével szolgált. Arutha – akit a néhai, krondori nagyherceg után neveztek el –, sokkal előkelőbb környezetben nőtt fel, mint az ő apja, aki kiskorában hírhedt tolvaj volt, míg Arutha nagyherceg a szolgálatába nem fogadta.
De az unokák sokszor hallgatták nagyapjuk, James történeteit, és mikor öt és hét évesek lettek, a palotának rengeteg gondja származott a falakon átmászó, tetőkön futkosó, titkos megbeszéléseket kihallgató fiúkból. Sokkal komolyabb nehézségeket okoztak, mint ahogy azt az ember ilyen korú és tapasztalatú gyerekektől elvárta volna.
Mire elérték a tizenegy és a kilencéves kort, az apjuk úgy döntött, a határmenti, nehéz élet majd megleckézteti őket. Így Jimmyt és Dash-t a határmenti udvarba, Crydee-be küldték, ahol Marcus herceg, a király unokatestvére kormányzott.
Két évet töltöttek el ott, és mire napbarnítottan visszatértek Rillanonba, teljesen megváltoztak. Keményebbek, önállóbbak lettek, egészen jó nyomkeresővé és vadásszá váltak, és most már javíthatatlannak tartották őket. A következő öt évben az apjuk és nagyapjuk többször is kidobta őket a palotából, hátha rájön a két fiú, milyen szerencsések, hogy a Királyság elitjéhez tartozhatnak.
A palotán kívül mindig jól boldogultak; fortélyosságuk mindig életben tartotta őket. A muri kedvéért gyakran a palotából loptak maguknak ennivalót. Kétszer még a tolvajcéhvel is meggyűlt a bajuk, de mindkétszer túlélték a dolgot.
Legutóbb kitiltották őket a palotából, de az apjuk három hét múlva megbánta a dolgot, és elment megkeresni őket. Meglepetten döbbent rá, hogy a két fiú egy bordélyházat vezet a kikötőben. Kártyán nyerték.
Jimmy kikötötte a lovát egy olyan helyen, amit az útról nem lehetett látni, nehogy visszafelé jövet Jacoby gyanút fogjon. A kapuhoz sietett, amit szemügyre is vett. Két könnyű mozdulat, és máris a kapu tetejéről figyelt. Egy inas éppen az istálló felé vezette Jacoby lovát. Senki mást nem látott. Hallotta, hogy az épület bejárati ajtaja becsukódik. Feltételezte, hogy Jacoby lépett be imént az épületbe.
Jimmy leugrott a falról, és a ház felé indult, összegörnyedve, egy díszsövény fedezékében. Mikor az épülethez ért, körbepillantott. Nem tudta, merre lehet Jacob könyvtára, azon kívül, hogy a földszinten. Ezt is csak azért tudta, mert Dash megemlítette.
Csendben leszidta magát, amiért nem kérdezte meg erről Dash-t. De aztán legyintett, mert eszébe jutott, hogy a felkészülés sosem tartozott az erősségei közé. Dash-nek sokkal csavarosabb volt az esze, mint neki.
Benézett pár ablakon, de semmi mozgolódást nem látott. Végül egy homályos szobába pillantott, ahol csak egy pár gyertya égett, viszont beszélgetésre lett figyelmes.
– Hogy merészelsz berontani ide, és követelődzni, Timothy?
Jimmy megkockáztatott egy újabb pillantást. Timothy Jacoby éppen Jacob Esterbrook asztalára tenyerelt, és hevesen kiabált.
– Aranyra van szükségem! – kiáltott. – Méghozzá sokra!
Esterbrook csak legyintett.
– És nekem kellene adnom?
– Akkor csak kölcsönözz, az isten szerelmére!
– Mennyit?
– Hatvanezer arany értékű opciót kötöttünk, Jacob. Ha nem tudom teljesíteni a megrendelést, mindent elvesztek, hacsak nem tűnik fel gabona a piacon az elkövetkezendő három nap alatt.
– Neked több pénzed van hatvanezernél, Timothy, sokkal több.
– Ez nem az ár! – tombolt Jacoby. – Az árat is meg kell fizetnünk, de ez csak a büntetés, amiért nem szállítottunk. Az isten szerelmére, a búza már három ezüstbe kerül vékánként, és egyre emelkedik! De sehol egy szem, amit meg lehetne vásárolni. A Királyság összes molnára Krondorban van, és a gabonakereskedőket szidja. Valaki felvásárolta az összes szerződést, és már nincs egy szem se.
– Mi a helyzet azzal az olcsó búzával, amit Keshből hozatsz? – kérdezte Esterbrook.
– Azt holnap leszállítjuk, de ez a felét sem üti meg a annak a mennyiségnek, amire szerződést kötöttünk. Mikor megcsináltuk a szerződést, honnan tudhattam volna, hogy az a patkány és a társai legalább ötször annyit fognak rendelni? Ahelyett, hogy tönkretennénk, most gazdaggá tesszük. A piaci ár már kétszeresére ment fel, mióta az opciót megkötöttük.
Jacoby Timothyra mutatott.
– Kapzsi lettél, ami rossz. De ostoba is; ami még rosszabb. Engedted, hogy a Roo Avery iránt érzett gyűlöleted befolyásolja a döntéseidet. Ráadásul meggyilkoltál egy embert csak azért, mert az üzlettársa volt. Te vagy az egyetlen ember Krondorban, akiről tudják, hogy ilyesmire képes.
– Ártatlan! – szólt Jacoby. – Kérdezd meg az apámat Helmut Grindle-ről! Helmut is tudta, hogy ember torka az álla alatt van, és hogy a tőrnek melyik élével lehet vagdosni. Egyszerűen az utunkba került. Avery borzasztóan jó ráérzéssel szokta ellopni azokat az árucikkeimet, amit nehéz pótolni. Az ügyfeleim nem igazán elnézőek.
– Már megint a Csúfolódóknak szállítasz kábítószert, Tim? – kérdezte Esterbrook leplezetlen undorral. – Ezt az ágyat te vetetted: Aludj benne egyedül!
– Kölcsönadod az aranyat vagy nem? – kérdezte követelődzően Jacoby.
– Mennyi kell?
– Ha két napon belül gabona jön a piacra, hatvanezer arannyal túl tudok élni. Ezzel megmenekül deWitt és a többiek, akik hallgattak rám és betársultak. Ha nem jön gabona, akkor nem is lesz annyi pénzed, hogy megmentsd a társaságomat. Így nemcsak deWitt fog eltűnni a városból, hogy elkerülje a börtönt. – Ekkor szinte suttogni kezdett, így Jimmynek igencsak hegyeznie kellett a fülét. – De ha engem elkapnak, Jacob, tudok olyat mesélni a bírónak, amitől enyhébb büntetést kapok. Én kibírok pár évet a börtönben, Jacob, de te már nem vagy fiatal. Ezt ne feledd!
Esterbrook elgondolkodott. Kinézett az ablakon, mire Jimmy azonnal lebukott. Közeledő lépések neszét hallotta. Amennyire csak tudott összekuporodott a sötétben, és nem mozdult.
– Mintha láttam volna valamit – hallotta Esterbrook hangját.
– Képzelődsz – válaszolta Jacoby.
Toll sercegett egy pergamenen.
– Itt egy levél a számlavezetőmnek – szólt Esterbrook. – Ő beváltja pénzre. De figyelmeztetlek, ha tönkremész, apádtól fogom behajtani a pénzt, akármilyen régóta is vagyunk barátok.
– Köszönöm, Jacob – nyugtázta Timothy ridegen.
Ajtó csapódott, Jimmy pedig felmérte, mikor lenne a legjobb a fal felé indulni. Jacoby hátasa még az istállóban volt, így ha siet, hamarabb a lovához jutna, mint ahogy Jacoby kilép a birtokról.
Már épp elindult, mikor valakit belépni hallott a könyvtárba.
– Apám?
Megkockáztatott egy pillantást, és egy lenyűgöző kinézetű fiatal nőt látott belépni. Úgy érezte, Dash nem túlozta el a nő szépségét. Már értette, miért került a hölgy bűvöletébe Roo, no meg Roo unokatestvére és a fiatal Jason. Dash és Jimmy a Királyság hatalmi központjában nőtt fel, és sok csodálatos leány próbált közel férkőzni Rillanon hercegének unokáihoz. A fiúk minden cseppjét kiélvezték a helyzetnek, és korukhoz képest óriási tapasztalatot szereztek a nőkről. De ugyanakkor nem bíztak meg egyikükben sem. Jimmy, akárcsak korábban Dash, most úgy érezte, Sylvia Esterbrook veszélyes ember, aki könnyen csábíthat el nagyhatalmú szövetségeseket.
– Mi volt ez a kiabálás? – kérdezet Sylvia. – Tim megint kakaskodott?
– Próbált – válaszolta az apja. – Úgy látszik, az ifjú Avery nemcsak kivédte Jacoby támadását, de megfordította a helyzetet. Kölcsön kellett adnom Jacobynak, hogy ne menjen csődbe.
– Akkor Timothy megpróbálja majd megölni Rupertet?
– Szinte biztos.
– Engedni fogod? – kérdezte Sylvia.
Jacob felállt, és megkerülve az íróasztalt lányához lépett.
– Azt hiszem, elszigetelem magamat a csetepatétól. Elmehetnénk a vidéki házba pár hétre. Mire visszatérünk, az ügy le fog zárulni.
– Nos, ha valakit meg kell öletned, akkor tedd meg hamar, apa! Vidéken annyira unalmas az élet.
Jimmy már találkozott jónéhány számító nővel a keleti udvarban, de Sylvia Esterbrook tűnt eddig a leginkább hidegvérűnek. Bár még sokáig szívesen hallgatta volna a beszélgetést, tudta, hogy nem engedheti Jacobyt túlságosan előre. Visszaindult a fal felé, és elgondolkozott, hogy érdemes lenne-e figyelmeztetni Averyt a veszélyes nőre. Aztán rájött, hogy Sylvia Esterbrook mennyire szép, és hogy Avery valószínűleg ritkán élvezheti egy ennyire gyönyörű teremtés társaságát, így elvetette magában a gondolatot. A figyelmeztetés úgysem hatna Rupertre.
A sötétben fülelve hallotta, amint Jacoby lova elindul az úton, miközben a kapu bezárul. Jimmy lehasalt, és megvárta, míg az inas visszasétál a házba. Mikor a bezáródó ajtó nyikorgását is meghallotta, felkelt, a falhoz futott, és gyorsan átmászott rajta.
Pár perc múlva már a lova hátán sietett vissza Krondorba. Csak remélni tudta, hogy Dash már a fogadóban van, és még időben felveszi a részegen fetrengő férfi szerepét, mert nem látta esélyét, hogy megelőzi Jacoby-t.
A házban Jacob Esterbrook bezárta maga mögött a könyvtár ajtaját.
– A vén Frederick egészsége már nem a régi, így Jacoby még őrültebb lesz. Számunkra az lenne a legjobb, ha ő vagy Rupert gyorsan eltűnne képből. Vagy egy igen veszélyes ember tűnik el, aki egy napon komoly hatalomra tehet szert, vagy egy ingatag szövetséges, aki még az ellenségnél is ártalmasabb lehet. Mindkét esetben hasznot húzunk a dologból.
– Ha Roo megöli Timet, az milyen haszon neked? Roo nem a társad, és ha rájön, hogy az elmúlt hónapok során a városban történtekben mindig ott volt a kezed, szerinted üzletelni fog veled?
– Ha Tim megöli, ez a kérdés költői. Ha ő kaszabolja le Timet, nagy befolyású ember lesz, és akkor majd felkészítem, hogy segítse a célunkat. Számítok a varázserődre, amivel segíthetsz, hogy üzleteljen velem.
– Akarod, hogy menjek hozzá feleségül?
– Nem. Már házas.
Sylvia felnevetett. Kacagása gyermekesen, de ugyanakkor vérfagyasztóan hatott.
– A kis gazember. Sosem beszélt a feleségéről. Na, jó, akkor elcsábítom a ronda szamarat, és a szeretője leszek.
– De csak ha Tim nem öli meg, lányom.
– Igen, apám. Most már jössz vacsorázni?

 

Roo meg sem mozdult, mikor Tim Jacoby előrelépett, és iratokat dobott az asztalra. Masterson felvette őket.
– Akkor megvan a gabona? – kérdezte Jacobytól.
– Igen – válaszolta Timothy sötét, hideg haraggal a szemében. – Ma reggel egy kereskedő jött a városba, így megvan az a gabona, amennyire szerződtünk.
Roo majdnem elnevette magát. A kereskedőt Luis játszotta, aki drágábban adta el a gabonát Jacoby-nak, mint amennyit a férfi most kapott érte. Így nemcsak kétszer adták el a gabonát, de mindkétszer hasznot is húztak belőle.
Jacoby Roora szegezte a tekintetét.
– Avery – mondta ridegen –, nem tudom, hogy csinálta ezt, de valami bűzlik itt, mint a döglött hal. Ha rájövök, mi történt, és hogyan csinálta, lesz egymással egy kis elintéznivalónk.
Roo lassan állt fel, nehogy verekedés törjön ki a Barret galériáján. Megkerülte az asztalt, és a magasabb Timothy szemébe nézett.
– Már mondtam magának, mikor kivettem a kést a kezéből, hogy nem maga az első ellenségem. De túl messzire ment, mikor megbüntetett egy idős embert, Jacoby, csak azért, mert dühös volt rám. Ha készen áll a halálra, akár most is kiléphetünk az utcára.
Jacoby szeme megcsillant, és állkapcsa összeszorult, de egy pillanatig nem moccant. Aztán sarkon fordult, és távozott, átverekedve magát a többi férfin, akik mind az adósságuk ügyében jöttek a Krondori Gabonakereskedők Szövetségéhez.
Mikor Roo visszaült a helyére, Masterson megjegyezte:
– Azzal, hogy eladtunk neki gabonát, hogy teljesíteni tudja a szerződést, talán hozott nekünk egy kis aranyat a konyhára, Roo, de talán mind nyugodtabban aludhatnánk, ha a Jacoby és Fiai csődbe menne.
– Ha így tettünk volna, már most vérontás lenne – magyarázta Roo, és Mastersonra pillantva hozzátette: Én már voltam a siralomházban; nem akarok még egyszer ott kikötni. – Aztán elmosolyodott. – El tudod képzelni, mit fog csinálni Jacoby, mikor rájön, mi adtuk el neki a gabonát, hogy visszahozhassa nekünk? Ráadásul olcsóbban!
Masterson mosolyogva bólintott.
– Meg fog pukkadni.
Az emberek egyre csak jöttek. Néhányan tudtak gabonát hozni, persze csak a jelenlegi piaci ár töredékéért. A többiek időért könyörögtek, és megpróbáltak kiegyezni.
A megbeszéltek szerint a társak minden kiegyező ajánlatot meghallgattak, és a legtöbb esetben bekebelezték az adós cégének egészét vagy egy részét. A nap végére a Keserű-tenger Kereskedelmi és Holdingtársasig már magának mondhatott két malmot, tizenhat hajót és számos más társaságot olyan távoli városokban is, mint Ylith, Carse vagy Malak Keresztje.
A nép végén Roo megdörzsölte a szemét.
– Hogy állunk?
Masterson Lenderre pillantott, aki kicsit tanácskozott a számok nyilvántartására felbérelt írnokkal.
– Az elmúlt négy nap során, óvatos becslésem szerint, önök összesen több mint egymillió arany értékű vagyontárgyat szereztek, uraim. A Keserű-tenger Kereskedelmi és Holdingtársaság jelenlegi tiszta vagyonát több mint kétmillió aranyra becsülöm. Ha az önök által szállított gabona megérkezik Bordonba és Port Natalba, ez az összeg hárommillió fölé fog emelkedni.
Kimerültsége ellenére, Roo elvigyorodott.
– A mindenit! – szólt halkan.
– Mikor lesz az estély? – kérdezte Masterson.
– Micsoda? – kérdezte Roo.
– Errefelé már hagyomány, hogy egy szindikátus legújabb tagja estélyre invitálja társait és üzleti partnereit. Mivel jelenleg a Királyság szinte mindegyik társaságával üzletelsz, nem beszélve a kesh és queg üzletembereket, remélem, nagy a házad.
– Estély? – gondolkodott el Roo, aztán eszébe jutott a ház az utca másik oldalán. – Nemsokára megrendezem.
Odahajolt Lenderhez.
– Megtudakolná nekem, hogy kié az a ház az utca túl oldalán, és hogy mennyiért adná el? – kérte suttogva.
– Azonnal megtudom – állt fel Lender.
Roo is felállt.
– Haza kell mennem, uraim. Az utóbbi időben a feleségem feleannyit látott belőlem, mint a társaim. Újra kell ismerkednem vele és a lányommal.
Az ajtóban meghagyta, hogy ha bárki keresi, menjen az Avery és Fiai irodájába. Ezután hazasétált.

 

Karli felnézett, mikor Roo belépett az ebédlőbe.
– Mondanivalóm van a számodra – mosolygott a feleségére.
Karli a karjaiban tartva szoptatta a csecsemőt.
– Igen?
Roo odahúzott egy széket, és leült. Átölelte feleségét.
– A Királyság egyik leggazdagabb emberének vagy a felesége – jelentette ki, majd nagyot kacarászott.
– Részeg vagy? – húzódott el tőle Karli.
Roo erre felkapta a vizet.
– Asszony! Nem vagyok részeg – állt fel a székről. – Csak nagyon fáradt és éhes. Most megfürdöm. Megmondanád Rendelnek, hogy a lehető leggyorsabban összedobjon valami vacsorát?
– Nem is akarsz köszönni a lányodnak?
Roo értetlennek tűnt.
– Ő még csak csecsemő! Honnan tudná, hogy köszönök vagy sem?
Karlit lesújtotta a kérdés.
– Meg kell ismernie az apját, Roo – mondta, majd felemelte a babát, és a vállára helyezte. – Ma rám mosolygott.
Roo megcsóválta a fejét.
– Nem értelek igazán. Muszáj fürdenem – mondta, majd elindult kifelé – Mondtam már, hogy új házat szeretnék venni?
– Minek?
Roo felesége felé fordult, és harag ült ki az arcára.
– Minek! – kiáltotta. A csecsemő felsírt a hangos kiáltásra. – Szerinted életem végéig ebben a viskóban fogok élni, amivel az apád megelégedett? Egy igazi városi házat fogok vásárolni a Barrettel szemben! Három emelet magas, és van egy nagy kertje is... – Megcsóválta a fejét, és mély lélegzetet vett. – Veszek egy vidéki házat is. Lesznek lovaim és kutyáim. A nemesekkel fogok vadászgatni.
Beszéd közben elpárolgott a dühe, és furcsán szédelegni kezdett. Meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfába.
– Muszáj ennem valamit.
Sarkon fordult, és felment a lépcsőn, Karli pedig megnyugtatta a sírdogáló Abigailt.
– Mary! – kiáltotta Roo. – Forró vizes fürdő kell nekem, most!
Miközben Roo eltűnt a lépcső tetején, Karli ügyet sem vetett az arcán lecsorduló könnycseppre.
– Sss, édesem! Az apád szeret téged.

 

Zenebona szállt az éjszakában. Roo a Krondorban kapható legdrágább ruhában álldogált az ajtóban. Ő fogadta az érkező embereket. Kétségtelenül ő állt a figyelem középpontjában.
Minden valamirevaló és fontos kereskedő eljött, nem beszélve a sok nemesről, akik nem is mind ismerték közelről. A házat kitatarozták, feldíszítették, és a lehető legdrágább bútorokkal tömték tele. A járókelők nem is kételkedtek abban, hogy egy tekintélyes ember költözött a Barret kávéházzal szembe.
Karli is ott állt férje oldalán. Estélyi ruhája több aranyba került, mint amit el tudott volna egyben képzelni. Mindenesetre megpróbált úgy tenni, mintha minden nap ilyesmit viselne. A lépcső felé pillantott, és aggódva gondolt a babára. Abigail az emeleten volt, és bizonyára zavarta a zsivaj, ráadásul most nőtt a foga. Mary gondozta odafent, de Karli senkire sem bízta szívesen a lányát.
Hónapokba került, míg megtalálták a ház tulajdonosát, kialkudták az árat, megvették az épületet, felújították és beköltöztek. Karli ragaszkodott, hogy megtartsák a régi házat is, Roonak pedig nem volt kedve viaskodni emiatt. Miután a gabonaügylet pora elült, sokkal gazdagabb lett, mint amiről valaha álmodozott. Mikor az utolsó hajó is visszatért a Szabad Városokból, a Keserű-tenger Kereskedelmi és Holdingtársaság vagyona nem hárommillió felett volt; közelebb állt inkább a hétmillióhoz. Nem csoda, hisz a sáskák bizony elérték a Távoli Partokat és Yabont, a gabonaárak pedig rekordmagasságokba szöktek. Ráadásul a megszerzett üzletek némelyike igencsak jövedelmező lett, mikor Roo és társai a kezükbe vették.
Roo most már tudta, hogy fontos ember lett. A város nagyjai és majdnem nagyjai jöttek el, hogy tiszteletüket tegyék nála. Úgy érezte, mellkasa szétrobban a büszkeségtől, mikor egy csapat lovas hintót kísért a ház elé. A kocsiból Dash és Jimmy lépett elő, majd a két ifjú apja és anyja. Utánuk újabb hintó tűnt fel, rajta Krondor címerével: a város udvarnagya és felesége is eljött. Még azok az emberek is elképedtek, akik csak kíváncsiságból és cinizmusból látogatták meg Root. Ők úgy vélték, egy év múlva már senki sem fog emlékezni Roora. Most viszont ők is elámultak, hisz a király után a második legfontosabb ember is megérkezett.
Dash belépett, vigyorogva kezet rázott Rooval, aztán megpuszilta Karlit.
– Bemutatom a bátyámat, Jamest! Csak Jimmy-nek hívjuk, hogy ne keverjük össze nagyapával.
Roo mosolyogva fogott kezet Dash fivérével. Megpróbálták titokban tartani, hogy már találkoztak, és Jimmy is segített tekintélyes emberré tenni Root. Mögöttük egy férfi lépett közelebb. Csakis az apjuk lehetett, annyira megejtő volt a hasonlóság.
– Ez itt az apám, Arutha – szólt Dash –, Vencar lordja, az udvar grófja.
Roo meghajolt.
– Méltóságos uram, megtiszteltetés, hogy eljött a házamba. Bemutatom a feleségem. – Miután megtette, a férfi bemutatta neki Elenát, Dash és Jimmy anyját.
– Örültünk a meghívásnak, Mr. Avery – mondta a csinos hölgy. – A fiunk legalább valami értelmeset csinál – Dashre pillantott –, végre. Kis akcentusa roldemi gyökerekről árulkodott.
Mögöttük James herceg és Gamina hercegnő tűnt fel, akiket Roo szívélyesen üdvözölt.
– Jobban örülök – kezdte Gamina –; mint képzelné, hogy ilyen környezetben láthatom önt, Mr. Avery. Legutóbb nem volt ilyen kellemes a találkozásunk.
– Ezzel akkor már ketten vagyunk, hölgyem – válaszolta Roo.
James közel hajolt Roohoz, és a fülébe suttogta:
– Ne feledd, nem vagy halhatatlan!
Roo szeme összeszűkült, és kicsit zavarba jött, de az udvarnagy már be is lépett a lépcső melletti nagyszobába. Egyes vendégek a kertben beszélgettek, ahol csodálatos virágok nyíltak. Roo sok pénzt adott ki azért, hogy teljesen kifejlett növényeket hozasson. Karli egy ideig nagyon örült a hatalmas kertnek, de Root nagyon zavarta, hogy az asszonynak nem tetszik az új ház.
A nagyszobából Jerome Masterson lépett elő.
– Krondor udvarnagya személyesen! – suttogta Roo fülébe. – Nagy sikered van, barátom. – Vállon paskolta társát. – Ezután annyi vacsorameghívást fogsz kapni, aminek egy év alatt sem tudnál eleget tenni. Csak a legjobbakat fogadd el, és udvariasan utasítsd el a többit! – Megint vállon veregette Root, és visszasétált a tömegbe.
– Meg kell néznem Abigailt – szólalt meg Karli.
Roo megsimogatta felesége kezét.
– Biztosan jól van. Mary odafent van vele. Le fog jönni érted, ha valami gond van.
Karli nem nyugodott meg, de maradt.
A lódobogást követően Jadow Shati és katonatársai jelentek meg. Roo kezet rázott mindegyikükkel.
– Hogy van a lábad? – kérdezte Jadow-tól.
Jadow elvigyorodott. Széles mosolya feltűnően fehér fogazatot villantott elő.
– Jól, bár most mindig tudom, mikor fog esni. – Megpaskolta bal lábát. – Majdnem olyan, mint régen.
Roo bemutatta korábbi katonatársát a feleségének, aztán Jadow bevezette a katonákat a házba. Roo egyiküket sem ismerte, de kuncogva nézett utánuk; bizonyára Jadow új kaszárnyatársai voltak, akiket az ingyenes étel és ital vonzott ide.
Az este lassan telt. Karli meggyőzte Root, hogy fel kell mennie megnézni a lányát. Mikor távozott, egy nagy hintó állt meg a ház előtt. Roo szíve kalapálni kezdett, mikor meglátta az utasokat.
Jacob Esterbrook és lánya érkezett meg. Roo alig bírta leplezni izgatottságát. Sylvia hagyta, hogy a kapuban álló inas levegye a köpenyét. A nő a legújabb divat szerinti ruhában jelent meg: olyan mélyen kivágott estélyi ruhát öltött, amit egy kicsit konzervatívabb ember már botrányosnak nevezett volna. Apja drága, de feltűnés nélküli öltözetben jött el; rövid zsakettkabátja alatt egysoros fodorral díszített tunika húzódott. Ezen kívül fekete nadrágot és ezüstcsatos, fekete bőrcipőt viselt. Kalap nélkül érkezett, de kezében elefántcsont markolatú sétapálcát tartott.
Roo megfogta Sylvia kezét. Legszívesebben el sem engedte volna, de hát üdvözölnie kellett az apját is.
– Roo – szólt Jacob, miközben kezet ráztak. – Be kell valljam, figyelemre méltó sikert ért el, fiatalember. Nemsokára megint találkoznunk kellene, hogy megbeszéljünk pár üzletet, amit a fejemben forgatok.
A férfi elindult befelé, de Sylvia még maradt egy kicsit.
– Most tértünk vissza vidékről. Nagyon jó lenne, ha el tudna jönni megint egy vacsorára, Roo. – A lány folyamatosan a szemébe nézett. Roonak remegni kezdett a térde.
Aztán Sylvia előrehajolt, és a fülébe suttogta:
– Nagyon hamar jöjjön el!
Aztán elindult befelé. Keble Roo karjához súrlódott. Roo megfordult, és figyelte, ahogy a nő eltűnik a már igencsak zsúfolt házban.
– Ez meg ki volt? – hallotta Karli hangját.
Roo hátrafordult. Karli ott állt a lépcső aljánál.
– Ó, ez csak Jacob Esterbrook lánya volt, Sylvia.
Karli felmordult.
– Szégyen, hogy egy nő így jelenik meg. Szinte meztelen. Nézd, ahogy a sok férfi hízeleg neki!
Roo szigorú képet vágott, mivel az egyik férfi Duncan volt. Unokatestvére kezdte elhessegetni a többi fiatalembert Sylvia körül. Roo a következő érkező vendég felé fordult, de közben odasuttogta feleségének:
– Hát, elég csinos, és az apja a Királyság egyik leggazdagabb embere. Ráadásul nincs fia. Nagyon jó célpont minden egyedülálló férfinak.
– Ettől függetlenül – felelte Karli –, neked és a többi házas férfinak is majd' kicsordult a nyála. – Rooba karolt, mintha meg akarná védeni az ilyen hódító nőszemélyektől. Kicsit még álldogáltak ott, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy nem jön több vendég.

 

Az estély jóval tovább tartott éjfélnél. Roo egy szóra sem emlékezett a különböző emberekkel lefolytatott beszélgetésekből. Mikor üzleti dolgokról kérdezték, szándékosan ködösített; Jerome-hoz irányította az embereket, vagy későbbi találkozóra invitálta őket a Barretba.
Elvegyült a vendégek közt, és megpróbálta megjegyezni, kivel miről beszélt, de igazából nem érdekelte ilyesmi: megrészegült a bortól és a sikertől. Egyike volt a négy társnak a Keserű-tenger Kereskedelmi és Holdingtársaságban, de a pletykák már elterjedtek, miszerint ő állt eme új, hatalmas vállalat hirtelen felemelkedése mögött. A nők flörtöltek vele, a férfiak próbáltak beszédbe elegyedni vele, de az éjszaka során őt csak két dolog érdekelte: a dicsőség fényében sütkérezni és szemmel, követni Sylvia Esterbrookot.
Mikor alkalmasint megpillantotta a nőt a szoba másik végében, elakadt a lélegzete, s mikor meglátta a körülötte legyeskedő férfiakat, elöntötte a méreg. Karli folyamatosan kísérgette őt a vendégek között, és csak az udvarnagy és családja érdemelte ki, hogy leálljanak velük beszélgetni. Karli erre a kis időre, amíg nemesekkel ismerkedhetett, elfeledkezett a haragról, amit az imént érzett a Sylviát bámuló Roo iránt. Kétszer is felment, hogy megnézze Abigailt, és mikor visszatért, a férje mindig Esterbrook lányán legeltette a szemét.
Aztán a tömeg egy része elbúcsúzott a vendéglátóktól és hazafelé indult. Roo és Karli az ajtóban állt, mikor Jacob is feltűnt, majd kezet rázott Rooval.
– Köszönöm, hogy meghívott minket az új társaság megünneplésére, Rupert – mondta barátságosan, majd Karlira mosolygott. – Mrs. Avery, örülök, hogy megismerhettem.
Karli viszonozta a mosolyt, aztán körbepillantott.
– Hol van a lánya, Mr. Esterbrook?
– Ó, valahol odabent – legyintett Esterbrook. Elvette a köpenyét az inastól, a karjára hajtotta, és várakozni kezdett a hintójára. – Kétségem sincs afelől, hogy legalább fél tucat fiatalember akarja őt hazakísérni. Én viszont már nem bírom az éjszakázást.
– Persze – válaszolta ridegen Karli. A hintó megérkezett, Esterbrook pedig távozott. Kicsit később James herceg is elbúcsúzott oldalán a feleségével, a fiával és a menyével. Karliról ekkor megint sugárzott a büszkeség. Bár apjának szerény házába sok gazdag és befolyásos ember látogatott el, egyetlen nemes sem lépett át a küszöbön. Itt pedig csak ez első estélyt rendezték meg, és máris eljött a Királyság legrangosabb embere a királyi család után.
Látván, hogy Jimmy és Dash nem tart a szüleikkel, Roo a feleségéhez fordult.
– Bocsáss meg egy pillanatra! – szólt, és távozott.
Jimmy éppen egy csinos lánnyal beszélgetett, akinek az apja most már a Keserű-tenger Társaságnál dolgozott molnárként. Roo megragadta a fiú könyökét, és szó nélkül arrébb ráncigálta.
– Hol van Dash?
Jimmy hátrapillantott, és sajnálkozó pillantást vette a leányra, majd jelezte, hogy mindjárt visszatér hozzá.
– Ott – mutatott a szoba túlsó oldalára.
Sylvia Esterbrook kisajátította magának a nagyszoba egy részét. Az udvarlók körbeállták. Mellette ott feszített Duncan, arcán a legelbűvölőbb mosolyával. A férfi éppen egyik kalandját mesélte, Sylvia örömére és a többi fiatalember bosszúságára. Dash is ott álldogált nem messze, és feszülten figyelte az eseményeket.
– Most ő figyel – mondta Jimmy.
– Mit figyel? – kérdezte Roo.
Jimmy suttogva válaszolt.
– Felváltva figyelünk arra, hogy senki se jusson túl közel a kis Miss Esterbrookodhoz. – Visszapillantott a leányra, akivel eddig beszélt, majd folytatta: Ez a Sylvia meglehetősen... érdekes egyéniség, bár én nem dolgozom neked, de Dash azt javasolta, hogy ketten figyeljük a lányt. Én most éppen... megpróbálok közelebbi ismeretséget kötni... ezzel a szép lánnyal itt.
– Az én Miss Esterbrookom? – ismételte Roo egyre idegesebben.
– Nem tenne jót, ha az egyik fiatalember túl sokat inna, és butaságokat csinálna egy ilyen szokatlanul csinos nővel, igaz? Legalábbis Mr. Esterbrook, aki pedig befolyásos ember, nem örülne neki.
– Igaz – ismerte el Roo. – Dash fogja hazakísérni?
– Vagy ő; vagy Duncan – felelte Jimmy.
– Menj vissza a szerelmedhez! – bólintott Roo.
Addig járt-kelt a vendégek között, míg meg nem találta Luist, aki úgy ült ott, mintha otthon lenne. Sérült kezét egy nagy zsebben dugdosta.
Luis felemelte ép kezét, amelyben poharat tartott.
– Senor – üdvözölte Root rodezián nyelven. – Minden jel szerint tekintélyes ember lettél.
– Köszönöm a bókot – mondta Roo. – Ki van a raktárházban?
– Bruno, Jack és azt hiszem, Manuel. Miért?
– Csak úgy – pillantott körbe Roo. – Azt szeretném, ha te és Duncan beugranátok az irodába visszafelé menet. Csak hogy minden rendben van-e.
Luis ekkor követte Roo tekintetét, és meglátta Duncant, aki Sylviának udvarolt.
– Értem – mondta, aztán felállt. – De erről egy másik dolog is eszembe jutott.
– Mi az? – kérdezte Roo, de oda sem figyelt igazán a férfira.
– Más szállást szeretnék keresni.
– Miért? – fortyant fel Roo, hirtelen Luisra fordítva minden figyelmét.
Luis vállat vont.
– Nekem egyszerű igényeim vannak, de az unokatestvéred, nos... Duncannek sok barátja szokott meglátogatni bennünket. Én élvezem a munkát, de este nem sokat tudok pihenni az... éjszakai élete miatt.
Roo elgondolkodott, aztán rájött, hogy a jelenlegi fizetésével Duncan valószínűleg minden este más és más szajhát vagy pincérnőt visz haza. Luisék háza kicsi volt, így a magányos rodeziánnak nehéz dolga lehetett.
– Holnap keress magadnak új házat! Megemelem a fizetésed, hogy fedezni tudd a többletköltséget. Találj egy szép, csendes helyet!
– Köszönöm – mondta Luis, és ritka mosolyaiból bemutatott egyel. – Most pedig elmagyarázom Duncannek, hogy visszafelé be kell ugranunk az irodába.
Roo bólintott, és visszament az ajtóhoz, ahol Karli pár vendégtől búcsúzott el.
– Na, itt vagy – mondta gyanakvóan. – Hol voltál?
– Luisszal – felelte Roo, és odaállt felesége mellé. Elköszöntek egy másik vendégtől is, majd folytatta: – Saját szállást akar. Megengedtem neki, hogy keressen egy helyet, ahol nem kell Duncannel laknia.
– Hát, ezt megértem – jegyezte meg Karli.
Roo felsóhajtott. Karli sosem jött ki Duncannel, aki nemegyszer meglátogatta őket a házban. Volt valami a férfi viselkedésében, amit Karli utált, és minél jobban próbált Duncan tetszelegni a buta szövegével, Karli annál jobban megundorodott tőle. A nő megpróbálta leplezni eme érzelmét, de Roo észrevette, és mikor rákérdezett, Karli bevallotta, hogy utálja Duncant.
Kicsit később Luis és Duncan tűnt fel az ajtónál. Miközben Luis jó éjszakát kívánt Karlinak, Duncan odasúgta unokatestvérének:
– Tényleg szeretnék még maradni, Roo.
– Jobban aludnék, ha benéznétek az irodába, hogy minden rendben van-e – szólt a válasz.
Duncan mérgesnek tűnt.
– Örülök majd, hogy jól alszol.
Roo karon ragadta, és arrább ráncigálta.
– Megmondtam Luisnak, hogy költözzön ki a házatokból.
Duncant váratlanul érte a hír.
– Micsoda? – kérdezte.
– Nos – suttogta Roo, mintha valamilyen haditervet ecsetelt volna egy szövetséges tábornoknak –, velem együtt te is egyre tekintélyesebb ember vagy a világban, és... – Sylvia és a többi gazdag ember lánya felé intett, akik számos fiatalemberrel folytattak beszélgetést, majd hozzátette: – Gondoltam, jól jönne neked, ha egyedül lennél a... szórakozásaid közben. Meghagytam Luisnak, hogy találjon más szállást.
Duncan nem tudta mire vélni az egészet, de aztán elmosolyodott.
– Köszönöm, testvér. Nagylelkű tőled.
Roo visszatuszkolta Duncant az ajtóhoz, ahol a férfi elbúcsúzott Karlitól. Ezután Dash lépett oda hozzájuk.
– Elkísérem Miss Esterbrookot az apja birtokára.
Roo bólintott, és megpróbált úgy tenni, mintha nem érdekelné a dolog. Megfordult, és Karli fürkésző tekintetével találta szembe magát.
– Hosszabbra húzódik ez az estély, mint gondoltam – szólalt meg mosolyogva. – Szerintem szaladj fel megnézni, mi van Abigaillel, addig én kihessegetem az utolsó vendégeket is. Nemsokára és is felmegyek.
Karlinak nem tetszett igazán az ötlet, de bólintott, megemelte szoknyája szegélyét, és felsétált az emeletre.
Roo gyorsan körbejárta a szobákat, és udvariasan felhívta az emberek figyelmét, hogy az estély a végéhez közeledik. Jerome Mastersont egy mellékszobában találta meg. A férfi egy termetes karosszékben aludt, és egy kifejezetten drága kesh pálinkát szorongatott a kezében. Roo megemelte társát a hónaljánál, és átvitte a nagyszobába, ahol megpillantotta a könyvelőjét. Jason épp egy másik fiatalemberrel társalgott. Roo intett neki, majd rábízta Mastersont, és meghagyta neki, hogy juttassa haza biztonságban.
Mikor az ajtóhoz ért, már az utolsó vendégek is kifelé tartottak, beleértve Sylviát és Dash-t. Mikor már mindenki távozott, Dash bérelt hintója is a ház elé ért. Sylvia Roo felé fordult, hogy elbúcsúzzon, majd úgy tett, mintha megbotlott volna, és rádőlt a férfire. Roo elkapta.
– Uramatyám! – suttogta a nő Rooba kapaszkodva. – Túl sok bort ittam.
Arca csak pár centiméterre volt Rooétól, mikor Sylvia a szemébe nézett.
– Mit gondolhat most rólam!
Aztán hirtelen arcon csókolta Root.
– Jöjjön el hamar! – suttogta, majd hátralépett. – Köszönöm még egyszer, Rupert. És bocsássa meg az... ügyetlenségemet!
Sylvia lesietett a lépcsőn, és belépett a hintóba. Dash a munkaadójára pillantott, majd bemászott a nő után. A hintó elindult.
Roo megvárta, míg eltűnik, majd visszasétált a házba. Odabent a három felbérelt inas várt rá. Roo megköszönte nekik a munkájukat, bőségesen megfizette őket, és elbúcsúzott tőlük. Tudta, hogy Mary már alszik, akárcsak Rendel, hisz nekik hajnalban kellett kelniük. Levetette kabátját, és odadobta a lépcső karfájára. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy beakassza a ruhásszekrénybe, amit a felesége vásárolt.
Elméjében tüzes képek váltogatták egymást. Nem tudott megszabadulni Sylvia Esterbrook gondolatától; érezte a tapintását, az illatát, a melegségét és a szája érintését. A teste őrülten kívánta ezt a nőt, miközben belépett a sötét hálószobába. Abigailt a bölcsőben találta. A csecsemő aludt, Roo pedig megkönnyebbült. Ha a baba a feleségével aludt volna az ágyban, most a másik szobába kellett volna áthurcolkodnia, nehogy felébressze a kicsit.
Gyorsan levetkőzött, és a takaró alá bújt.
– Mindenki elment? – hallotta Karli hangját a sötétben.
Még mindig bódultan Roo felnevetett.
– Nem, néhány embert otthagytam a kertben. Majd reggel kiengedem őket.
Karli felsóhajtott.
– Sikeresnek mondható az estély?
Roo a lány felé fordult.
– Te is ott voltál: szerinted sikeres volt?
– Úgy láttam, élvezted, hogy ilyen tekintélyes emberek... és csodálatos nők voltak jelen.
Roo Karli felé nyúlt, és a pamut hálóingen keresztül kitapogatta a vállát.
– Nem tagadom, néha legeltetem a szemem – mondta gyengéden. – Melyik férfi nem teszi? De én tudom, hol van az otthonom.
– Tényleg, Roo?- kérdezte Karli, oldalra fordulva, hogy lássa a férje arcát. – Ezt. komolyan gondolod?
– Persze, hogy komolyan gondolom – válaszolta Roo, majd magához húzta a feleségét, és megcsókolta. Egy perc múlva már teljes tűzben égett, és leráncigálta a hálóinget Karliról.
Gyorsan, durván szeretkezett vele, és egyszer sem gondolt a feleségére. A szenvedéllyel teli pillanatok közben egy másik nő képe lebegett előtte. Mikor zihálva befejezte a dolgát, csakis Sylvia illata és tapintása járta át a gondolatait. Miután kipihente magát, a hátára feküdt, és a mennyezetet kezdte bámulni. Eltűnődött, vajon Sylvia hintója hazaért-e már.

 

Csendben zötykölődtek. Dash nem akart először megszólalni, a nő pedig mit sem szólt, pedig már félúton jártak a birtok felé.
– Sajnálom – szólalt meg végül Sylvia –, de elfelejtettem az ön nevét.
– Dashel – vigyorgott a fiú. – Jameson. Az apámmal és a testvéremmel biztosan találkozott.
– Az apjával? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Sylvia.
– Arutha, Vencar grófja.
A nő erre úgy tett, mintha zavarba jött volna.
– Uramatyám! Akkor az ön nagyapja...
– Krondor udvarnagya – fejezte be Dash. – Igen, én vagyok az.
A nő másként nézett rá ezután.
– Összekevertem magát azzal a másik ifjúval, aki nem sokat beszélt, míg ott voltam.
– Az Jason volt – szólt Dash. – Ő teljesen odavan magáért, kisasszony.
– És maga nincs oda értem? – kérdezte a nő játékosan.
– Nem igazán – vigyorogott Dash.
– Fogadjunk, hogy ezen változtatni tudok – jelentette ki, majd előrehajolt a fiú felé. Az arca egészen közel került Dashéhez, és a fiú bőséges bepillantást nyerhetett a termetes keblekre.
A fiú is előrehajolt, mire szinte összeért az orruk.
– Ebben nem kételkedem – suttogta pajkosan, aztán hátradőlt. – De sajnos már elígérkeztem.
A nő is hátradőlt, és felnevetett.
– Ki a szerencsés hölgy? – kérdezte.
– Nem tudom – telelte Dash. – De egy nemes lánya, annyi szent. A nagyapám majd tájékoztat a kilétéről, ha eljön az ideje.
– Kár – tettette Sylvia a csalódottságot.
Dash vállat vont, mintha untatná a társalgás.
– Az anyám és az apám is így kerültek össze, náluk pedig bejött a dolog. Úgy látom, imádják egymást.
A maradék utat csendben tették meg. Mikor a birtok elé értek, a kapuban álló inas a hintó mellé sietett, hogy kinyithassa az ajtót Sylviának. Dash kilépett, és lesegítette a hölgyet. Aztán az ajtóhoz kísérte. A nő belépett, és megfordult.
– Biztosan nem tudom rávenni, hogy maradjon?
Kezét a fiú mellkasára helyezte, majd lefelé csúsztatta, mígnem az öve alá ért.
Dash kibírta a cirógató mozdulatot, majd hátralépett.
– Nagyon sajnálom, kisasszony.
Ezzel sarkon fordult, a hintóhoz sietett, és bemászott. Sylvia gonosz mosollyal az arcán, néha elnevetve magát, belépett a házba. A hintó kigördült a kapun, és a város felé indult. Dash arra gondolt, hogy munkaadója bizony nagy bajba kerülhet. Már bánta, hogy nagylelkűen bánt Jimmyvel, és átengedte neki a molnár lányát. Gondolva egyet, kidugta fejét az ablakon, és felkiáltott.
– Kocsis!
– Igen, uram?
– Vigyen a Fehér Szárnyba!
– Igenis, uram! – szólt a válasz.
Dash visszaült, és eltűnődött a történteken.
– Ringyó – mormogta.

 

 

16.
Barátok

Karli haragos képet vágott.
Roo kapkodva öltözködött a vacsorameghívásra, és szemmel láthatóan egyáltalán nem figyelt oda feleségére. Karli arcát megpillantva megtorpant.
– Sajnálom, kedvesem. Mit is mondtál?
– Azt mondtam, hogy reméltem, ma este itthon vacsorázol. Beszélni akartam veled.
Roo a fésűvel hátrasimította a haját. Aztán a tükörbe pillantott, de nem is érdekelte a látvány. Bármennyire drága ruhákat vett fel, bármennyire kiváló borbélyhoz járt, még mindig nem izgatta igazán a saját kinézete.
Halk gügyögést hallott, mire lenézett. A lánya mászott be éppen a küszöbön át. A kisgyermek nagyot nevetett, aztán megragadta az ajtófélfát, és felállt. Még nem tudott menni, de már egészen jól állt, ha valamibe belekapaszkodhatott. Karli mérgesen felkiáltott:
– Mary!
– Igen, asszonyom? – szólt a válasz a másik szobából.
– Nem figyeltél oda Abigailre, és most nem messze a lépcsőtől mászik a földön! – szidta meg Karli. Marynek állandóan az a furcsa képzete támadt, hogy ha leteszi a gyermeket, az nem fog onnan elmozdulni. Pedig már három hónapja volt annak, hogy Abigail mászni kezdett. – Mi lesz, ha leesik a lépcsőn?
Abigail Roora vigyorgott, szájából nyál csöpögött. Apró fogacskái nőttek, s ettől éjszaka gyakran sírdogált, de Roo egyre jobban megszerette.
Lehajolt, felvette a gyermeket, aki most gyanakodva nézett rá. A kicsi kinyújtotta a kezét, és megpróbálta a lehető legtöbb ujját belegyömöszölni apja szájába. Hirtelen erős szag ütötte meg Roo orrát.
– Jaj, ne! – fakadt ki, és eltartotta magától a gyermeket, majd megnézte a ruháját, nem hagyott foltot rajta a pelenkából esetlegesen kiszivárgó meglepetés. Mivel egyetlen ilyen foltot sem látott, átvitte a gyermeket a másik szobába.
– Kedvesem, Abigail teletette a pelenkáját... megint.
Karli átvette a kislányt, és körbeszaglászta a pelusát.
– Azt hiszem, igazad van.
Roo megpuszilta felesége arcát.
– Megpróbálok hamar hazaérni, de ha a megbeszélés az éjszakába nyúlik... ne maradj fenn miattam!
Mielőtt Karli egy szót szólhatott volna, Roo már ki is lépett a házból. Hintóját előhozták a hátsó udvarból. Roo egy hónapja vásárolta meg a járművet, és néha átutazta vele a várost – csakis a feltűnés kedvéért.
A Keserű-tenger Társaság, ahogy mindenki nevezte, gyors iramban erősödött. A Roo Avery nevet egyre többen ismerték meg Krondorban és szerte a Nyugati Birodalomban. Miközben bemászott a hintóba, Roo eltűnődött, hogyan tudná még jobban kiterjeszteni gazdasági nagyhatalmát. A Kék Csillag Szállítmányozási Társaság a pletykák szerint anyagi nehézségekkel küszködött, mire Roonak eszébe jutott, hogy a Keserű-tenger Társaságnak hamarosan még több hajóra lesz szüksége. Talán Duncant elkellene küldeni szaglászni a kikötő környékére, hátha fülébe jut még valami. Dash ás Jason szintén ismert pár embert, aki tudhatott a dologról. Roo legszívesebben Jimmyt, Dash fivérét is alkalmazta volna, hisz rendkívül hasznosnak bizonyult a gabonaügylet idején. Dash a nagyapja áldásával dolgozott a társaságnál, Jimmyt viszon egyáltalán nem akarta elengedni a palotából az udvarnagy.
Roo elhelyezkedett a hintóban, és aranydíszes sétapálcájával a tető koppantott, jelezvén a kocsisnak, hogy indulhatnak. Miközben áthajtottak Krondoron, azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút Timothy Jacobyn. A gabonával való okoskodás nem ártott túlzottan Jacobynak, A Jacoby és Fiai azóta kétszer is áthúzta a Keserű-tenger Társaság számításait. Ráadásul más cégeket is szövetségesnek csábított; e szövetségesek hajlandónak tűntek az együttműködésre, hisz mindannyian féltek a Keserű-tenger növekvő hatalmától. De Roo nem elégedett meg annyival, hogy sikeresebb, mint a Jacoby és Fiai. Amíg Tim halottan nem terült el előtte, kiegyenlítetlennek tekintette a számlát Helmut haláláért.
Jópár tervet ötölt ki, de mindet elvetette. Ha az összecsapás megtörténik, úgy kell látszania, mintha Roo egyáltalán nem szította volna az eseményeket. Nem akart visszakerülni a siralomházba, hisz most már sokkal több vesztenivalója akadt.
Mintha a vagyon mágnesként még több vagyont vonzott volna, így Roo előtt egyre több lehetőség nyílt a Keserű-tenger Társaság megalakítását követően. A Krondor és az északi térségek közötti szállítmányozás szinte teljesen az ő kezében volt, a Krondor és a Keleti Birodalom közötti forgalomból pedig jelentős százalékban részesült. Csak a Keshből való szállítmányozásban nem tudott érvényesülni; annak nagy részét a Jacoby és Fiai már lekötötte, és a szerződések megbonthatatlannak bizonyultak. Timothy társasága talán ezen az egy téren lépett előre; egyre több karaván érkezett délről.
Az üzleti gondolatok elillantak, mikor a hintó az Esterbrook birtok kapujához ért. Az inas megkérdezte, ki kér bebocsátást, mire a kocsis a gazdája nevével válaszolt. A kapu azonnal kinyílt. Az estély óta Roo már negyedszer látogatta meg az Esterbrook házat. Az első alkalommal Sylvia flörtölgetett vele, és leginkább bájolgott. Másodszor Rooval maradt, mikor az apja már elköszönt. Szorosan hozzásimult, és arcon csókolta, aztán elpirult, és megint a borra fogta az egészet. Legutóbb pedig szenvedélyesen szájon csókolta, nem beszélt a borról, és csak annyit mondott, hogy nemsokára el kell jönnie megint egy vacsorára. A meghívás két hétre rá meg is érkezett.
Bár már türelmetlenül látni akarta Sylviát, Roo megvárta, míg egy másik inas kinyitja a hintó ajtaját. Kiszállt, majd a kocsishoz fordult.
– Menjen vissza a városba, és vacsorázzon meg! Aztán jöjjön vissza, és várjon itt rám! Nem tudom, milyen későn indulok vissza.
A kocsis elköszönt, majd távozott. Roo fellépdelt a bejárathoz vezető lépcsőkön. Az inas ajtót nyitott, mire Roo belépett. Odabent Sylvia fogadta, aki szélesen rámosolyogott.
– Rupert! – kiáltott fel, mintha nem is várta volna. Roo teste bizseregni kezdett, mikor a nő kimondta a nevét. Aztán megpillantotta a botrányosan kivágott ruhát rajta, és elvörösödött izgalmában. A nő átölelte, arcon csókolta, és keményen hozzádörzsölte a keblét.
– Nagyon jóképű vagy ma este – suttogta a fülébe. Roo úgy érezte, a nő dorombol beszéd közben.
Sylvia bevezette az ebédlőbe, ahol Roo csak két emberre látott terítést.
– Hol van az apád? – kérdezte egyaránt gyanakvóan és izgatottan.
A nő elmosolyodott.
– Vidéken van, üzleti úton. Azt hittem, tudsz róla. Biztosan írtam a meghívóra valami ilyesmit. Vagy mégsem?
Sylvia után Roo is leült.
– Nem írtál. Azt hittem, Jacob küldte a meghívót.
– Én küldtem. Remélem, nem haragszol.
– Nem – válaszolta halkan Roo, majd elpirult. – Egyáltalán nem haragszom.
Alig tudott enni, és ösztönösen állandóan a borospohár után nyúlt. Mire Sylvia bejelentette a vacsora végét, már félúton járt a teljes részegség felé. Felállt, és a bejárat felé kísérte Sylviát. Tízből egy szóra sem emlékezett a beszélgetésükből. Mikor elhagyták az ebédlőt, Sylvia az inasokhoz fordult.
– Mára ennyi. Ma este már nincs szükségünk a munkájukra.
Ahelyett, hogy a bejárathoz vezette volna Root, elindultak fel a lépcsőn. Roo meg sem mert szólalni, nehogy felébredjen az álomból. Végigsétáltak a hosszú folyosón, majd a nő kinyitott egy ajtót. Átlépte a küszöböt, és gyengéden maga után húzta a férfit. Átölelte, s közben becsukta az, ajtót. Roo mozdulatlanul állt, és a hatalmas, baldachinos ágyat bámulta, mely szinte betöltötte a szobát.
A nő átkarolta a nyakát, és megcsókolta. Roo minden ésszerű gondolata elenyészett abban a pillanatban.

 

A sötétben Roo a baldachint bámulta maga felett. Hallotta, ahogy Sylvia lassan, egyenletesen lélegzik, így feltételezte, hogy alszik. Ő maga teljesen kimerült, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy aludjon. Sylvia volt a legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkozott. Még sosem látott ennyire szép hölgyet; bár egy gazdag kereskedő jól nevelt lánya volt, mégis a gyermeki csintalanság és a buja érzékiség elképesztő egyvelegéről tett tanúbizonyságot. Úgy szeretkezett, mint a Fehér Szárny veteránja, és olyan dolgokat volt hajlandó megtenni – nem, szinte égeti a vágytól, hogy megtehesse –, amiket Karli sosem mert volna.
Feleségére gondolván, félretette a bűntudatot. Most már tudta, nem szereti őt; csak könyörületből vette el feleségül. Sylviára nézett, és felsóhajtott. Ezzel a nővel kellene élnie, nem azzal a csúnya asszonnyal, aki most az otthonában aludt abban a hitben, hogy ő egy szállítmányozó mágnással üzletel. Sylviát kellene a nemességnek bemutatnia, és neki kellene gyermekeket nemzenie.
Szíve nagyot dobbant a mellkasában, és Sylvia iránt érzett szerelme keserű nyilallássá változott. Oldalára fordult, és az alig kivehető alakra bámult. Gyermekkorában sosem hitte volna, hogy az az ember lesz, aki most, és arról sem álmodozott soha, hogy egy Sylvia Esterbrookhoz hasonló szépség megosztja vele az ágyát.
A hátára fordult, és a sötét szövetet kezdte bámulni. Eltűnődött, micsoda változásokat élt át, mióta Erik oldalán a vadászkutyák elől menekült Hollófalvából.
Mikor eszébe jutott Erik, elgondolkodott, merre lehet a barátja, és mit csinál most. Tudta, hogy a tengeren túl van, Calisszal, de Loungville-lel, és másokkal, akit nem ismer. Fogalma sem volt, mit csinálhatnak, de gyanította, hogy borzasztó munka áll előttük. És pontosan tudta, miért teszik azt, amit tesznek.
E gondolatok nem hoztak számára békét, ezért gyengéden végigsimogatta a mellette fekvő nő elképesztően sima bőrét. Sylvia azonnal megmoccant, és lassan felé fordult. Szó nélkül rámászott, és átölelte. Roo elképedt; ez a hölgy azonnal megérezte, mit szeretne. Az éjszaka nem gondolt többet Erikre.

 

Erik a sziklákra mutatott.
– Balra! Balra!
A tomboló viharban a kormányos kétségbeesetten feszült a kormányrúdnak, hogy a hajó balra kanyarodjon, és ne törjön darabokra. Erik már órák óta állt a sárkányhajó orrában, hogy a hajnali félhomályban, a kavargó havazás és a köd ellenére a távolba fürkésszen, és megvédje a hajót a zátonyra futástól.
Kesh déli csücskét hamar megkerülték, és elkapták azt az áramlatot, ami állítólag átviszi őket az óceánon, egyenesen Novindusba. Napok teltek el. A sárkányhajó sebesen haladt, hátán hatvannégy utasával Calisszal, de Loungville-lel, Erikkel, Mirandával és Calis Sasai közül vásik hatvan katonával.
Az evezők éjjel-nappal, felváltva dolgoztak, megtoldva az áramlat erejét. A hajó így jó iramban szelte a látszólag sima felületű tengert. Miranda rendre bevetette mágikus képességeit, hogy megállapítsa helyzetüket. Mindig azt állította, jó irányba haladnak.
Az időjárás metszően hideg lett, néha még észak felé úszó jéghegyekkel is találkoztak. Egyik éjszaka Miranda elmesélte Eriknek, hogy a világ déli sarkát egész évben jég borítja, és az elképzelhetetlenül hatalmas jégtömegből néha város nagyságú darabok törnek le, amelyek északra sodródnak, aztán elolvadnak a Kék- vagy a Zöld-tenger melegében.
Erik nem akart hinni ennek a mesének, egészen addig, míg meg nem látta a látóhatáron azt a nagy fehérséget. Először vitorlának hitte, de aztán kiderült, hogy egyike azoknak a megtermett jéghegyeknek, amire Miranda figyelmeztette. Attól kezdve megkettőzték az őrséget, és felváltva dolgoztatva az evezőket egész nap mozgásban tartották a hajót.
A jéggel borított szárazföld egyik félszigetével találták magukat szembe, és túl gyorsan közeledtek felé. Most kétségbeesetten próbálták elkerülni az ütközést. Calis figyelmeztette őket, hogy ha ott a partra vetődnek, hideg és éhhalál vár rájuk.
– Evezzetek, a mindenit neki! – kiáltotta Bobby de Loungville túlharsogva a víz, a szél és a hajótest nyikorgását, ahogy az nekifeszült a természet erőinek.
Erik érezte, hogy oldalra indulnak, de a sodrás nagyon erős volt.
– Még jobban balra! – ordította, mire a két katona nekifeszült a rúdnak. Calis, aki a hajó tatján állt, most besegített természetfölötti erejével, mire a rúd vészesen nyikorogva megmozdult. Induláskor figyelmeztették őket, hogy a brijaner sárkányhajók kormányrúdjai letörhetnek, és akkor csak az evezők mozgásának irányításával lehet kormányozni a hajót. Azt is elmondták, hogy erre csak egy tapasztalt brijaner legénység képes, de még az is csak nagy nehézségek közepette. Ezen a hajón ráadásul senki sem volt tapasztalt vagy brijaner.
Miranda jelent meg a fedélzeten. Karját felemelve kiáltott valamit, amit Erik alig hallott a hajó orrában. Egy erő hirtelen megfékezte a hajót, mire Eriknek meg kellett kapaszkodnia, hogy ne bukjon előre a vízbe. A gálya egy kicsit tétovázott, hogy továbbmenjen-e, aztán egy pillanatra megállt a vízben.
A hajó ezután engedelmeskedni kezdett az evezőknek és a kormányosoknak. Elkanyarodott, elhagyta a sodrást, és a parttal párhuzamosan indult el. Miranda leengedte a karját, és mélyet lélegzett. Előre ment a hajó orrába. Erik érdeklődve figyelte. A nő egy apró kabint osztott meg a kapitánnyal, Erik pedig gyanította, hogy ez nem puszta udvariasság Calis részéről. Valami volt közöttük, és Erik csak találgathatott, hogy mi az. Mikor Miranda és Calis bezárkózott, de Loungville az ajtajuk elé állt, és úgy viselkedett, mint a gazdáját őrző véreb. Csak egy öngyilkos mert volna elmenni mellette.
Miranda meglehetősen vonzó, gondolta Erik, mikor mellé ért. De valami még mindig aggasztotta ezzel a nővel kapcsolatban; így majdnem lehetetlennek tartotta, hogy ő maga közeli viszonyba kerüljön vele. Majdnem lehetetlennek, mert akárcsak a legénység többi tagja, Erik sem volt nővel már hónapok óta.
Mikor Miranda Erik mellé ért, előremutatott a ködben.
– Nem merek még egy ilyen varázslatot használni, legalábbis ilyen erőset, mert felhívhatjuk magunkra a figyelmet. Tehát jól figyelj: ha átlátnál ezen a homályon – magyarázta –, három csillagot fedeznél föl, melyek szinte tökéletes háromszöget alkotnak kétarasznyira a látóhatár felett. Napnyugta után egy órával már láthatóak. Ha azt követjük, Novindus partjaihoz érünk, egynapi evezésre Ispartól. Ezután vezess minket északkelet felé a part mentén, és akkor a Dee-folyó torkolatánál kötünk ki. Most már nem szabad varázslatot használnunk, hogy elérjük úticélunkat.
Miranda szemmel láthatóan kifáradt a varázslattól, mellyel megmentette a hajót. Ráadásul beszédesebb volt ebben az öt percben, mint az egész út folyamán. Erik eltűnődött, ennek vajon a varázslat volt-e az oka, vagy valami más, de nem akarta megkérdezni a nőtől, hogy jól van-e. Aztán rádöbbent, hogy az utazással szinte semmi sem volt rendben. Miranda sokkal jobban ismerhette e küldetés igazi célját, mint Erik, bár a fiú annyit biztosan tudott, hogy talán nem fognak már visszatérni Krondorba. A nő szinte jobban aggódott, mint ő maga.
– Jól vagy? – csúszott ki Erik száján.
Miranda leplezetlen ámulattal tekintett rá. Arca kifejezéstelen maradt egy ideig, aztán felnevetett. Erik nem tudta mire vélni a nevetést, de a nő végül megmarkolta Erik karját a vastag prémkabáton keresztül.
– Igen, jól vagyok – válaszolta, majd felsóhajtott. – A navigáló varázslatok, amiket egész úton alkalmaztam, csak suttogások voltak egy déli piac zsivajában. De amit az előbb használtam, hogy ne törjön szét a hajó, egy sikoly volt a csendes éjszakában. Ha valaki vár ránk, vagy őröket állítottak a varázslatok észlelésére... – Megcsóválta a fejét, és elfordult.
– Miranda?
A nő megtorpant, és visszanézett a válla felett.
– Igen, Erik?
– Szerinted hazajutunk még valaha?
Miranda jókedve azonnal elpárolgott. Rövid hallgatás után válaszolt.
– Valószínűleg nem.
Erik folytatta az őrködést, azaz a figyelte a ködöt, hátha felbukkan valami akadály előttük. Pár óra múlva Alfréd, a sötétmocsári tizedes jött oda hozzá.
– Felváltom magát, őrmester.
– Jól van – bólintott Erik, majd visszatért az evezőlapátokhoz. Mikor sikerült megtörnie Alfrédet, a férfi levetette verekedős, kötekedős természetét, és kiváló katona lett belőle. Erik arra gondolt, hogy ő lesz az első ember, akit előléptetnek tizedessé, mikor visszatérnek Krondorba... aztán kijavította magát: ha visszatérnek Krondorba.
Leszámítva a szűkös kabint, amit a kapitány és Miranda osztott meg, az egyetlen alvóhely a lapátok halmának tetején volt. E rakás az utolsó evezőpad mögött állt, és más hajókon rendszerint a gályarabok szunyókáltak rajta. A legénység még a fedélzeten evezők között is aludhatott, ami persze még kényelmetlenebbnek bizonyult. Felváltva aludtak. Kevésbé képzett katonák talán összeverekedtek volna a zárt tér, a közeledő veszély és a hónapokig tartó matrózmunka feszültségeitől; de Calis és de Loungville a legfegyelmezettebb hatvan férfit válogatta ki. A nézeteltéréseiket hamar elintézték, és a panaszkodást mindenki megtartotta magának.
Erik leheveredett, és szinte azonnal elaludt. A kimerültség immáron állandó társként kísérte végig az út során, és több éves katonai szolgálat után – ami közben akkor aludt, amikor csak lehetett –, kevés dolog akadt, ami ébren tudta tartani. De most, mikor már kezdett bóbiskolni, eszébe jutottak otthoni barátai. Eltűnődött, vajon Roo már gazdag ember lett-e, meggyógyult-e Jadow lába, és a jól vannak-e a többiek a palotában. Szívesen beszélgetett volna most Greylockkal; aztán eszébe jutott Nakor. A mókás, kis férfi és Sho Pi nem tértek vissza Csillagdokkból a kapitánnyal. Vajon mit csinálnak ott? – tűnődött, mikor elnyomta az álom.

 

Tucatnyi fiatal férfi és nő nevetett, de legalább kétszer annyi csak összeráncolta homlokát, pusmogni kezdett vagy gúnyosan felkacagott.
– Ez igaz! – bizonygatta Nakor.
Sho Pi a mestere mellett állt, és felkészült, hogy megvédje őt, ha valamelyik tanuló hirtelen kezébe akarja venni az irányítást. Nem aggódott Nakor miatt, hisz a apró termetű férfi akár hat emberrel szemben is meg tudta magát védeni. Mesterien művelte a pusztakezes harcművészetet, amit az isalanik Dala templomában tanultak, de tucatnyi vagy még több ember ellen már segítségre lehetett szüksége.
– Ülj le! – kiáltott rá az egyik nevető tanuló a társára, aki éppen gúnyolódott a hallottakon.
– Próbálj csak meg leültetni! – vágott vissza a tanuló.
– Na, várjatok csak! – szólt Nakor, és odasétált a két verekedni készülő fiatalemberhez. Megragadta őket a fülüknél fogva.
Csodálatos hajnal köszöntötte a napot Csillagdokkban, és Nakor már a pirkadat előtti reggeli közben beszélgetésbe elegyedett az egyik tanulóval. Mikor a nap már majdnem felkelt keleten, úgy döntött, a szabad levegőn tartja meg óráját, nem a dohos termekben, ahol a tanítás rendszerint folyt. Mikor a két tiltakozó ifjút a kör közepére vezette, a tanulók mindhárom csoportja jóízűen kacagni kezdett.
Sho Pi felpillantott a magasban nyíló ablakra, melyből kiváló kilátás nyílt a pázsitra, ahol az órát most tartották. Az ablakban pedig meglátta az arcokat. Mióta átvette az Akadémia irányítását, Nakor nem változtatott a napi időbeosztáson, bár időről időre magához idézte a tanulókat, hogy egy-egy témát átvegyen velük.
Legtöbb idejét a nevenincs, idióta koldussal töltötte, aki már szerves részévé vált a szigetnek. Minden reggel két tanulót küldtek oda hozzá, hogy behajítsák a tóba, hátha sikerül rászoktatni a tisztálkodásra. Némelyik szorgos tanuló néha szappant próbált meg bevetni, de rendszerint vérző orr vagy monoklis szem lett a jutalma.
Ha nem volt éppen csuromvíz, a férfi összevissza szaladgált, figyelte a többieket, esetleg szundikált, vagy a konyha körül lődörgött, hátha el tud lopni egy kis ételt. Mikor ennivalót raktak eléje, felborította a tányért, mintha még gyermek lenne, aztán leguggolt, és kézzel evett a földről.
A maradék idejét Nakor a könyvtárban töltötte, ahol olvasott és jegyzetelt. Sho Pinek alkalmasint megadatott a lehetőség, hogy megkérdezzen valamit, vagy segítséget kérjen valamiben, amit el akart sajátítani. Nakor néha lekötelezte azzal, hogy egy írást kikerestetett vele, vagy érthetetlen rejtélyekről kikérte a véleményét. Akár megtalált valamit, akár sikertelenül abbahagyta a keresést, akár megtippelte egy-egy rejtély nyitját, Nakor minden esetben ugyanolyan közönnyel reagált.
Nakor elengedte a két, ordító tanulót.
– Köszönöm, hogy most önkéntesen vállalkoztok arra, hogy demonstráljátok állításom igazát.
A tanulóhoz fordult, aki a Kék Lovasok nevű csoporthoz tartozott; Nakort nevezték Kék Lovasnak, mikor régen az Akadémián dolgozott.
– Te úgy hiszed, igazam van, mikor azt mondom, a varázslatnak nevezett energiákat a sok buta duma nélkül is tudjuk irányítani, nemde?
– Persze, mester – vágta rá a tanuló.
Nakor felsóhajtott. A Kék Lovasok közül mindenki mesternek szólította, Sho Pinek köszönhetően.
A második tanuló felé fordult, aki egy másik csoportot képviselt; ők Watume Varázspálcájának hívták magukat.
– Szerinted pedig ez lehetetlen, igaz?
– Persze hogy lehetetlen. Színészkedni, bűvészkedni így is lehet, de igazából irányítani az erőket nem.
– Akkor figyeljetek ide! – emelte fel az ujját Nakor. Miközben odaállt saját tanítványa mögé, a nevenincs koldus átfurakodott a tanulók körén. A férfi, akit Nakoron kívül mindenki őrültnek titulált, néha érdeklődni kezdett az események iránt. Leguggolt nem messze a mestertől, és figyelt.
– Részt vettél a reiki oktatáson, amit a múlt hónapban tartottam? – kérdezte Nakor a tanulótól, aki mögé odaállt.
– Persze – válaszolta a fiatalember.
– Jól van – bólintott Nakor. – Ez nagyon hasonlít majd hozzá. Szorítsd ökölbe a kezed! – Megfogta a tanuló karját, és hátrahajlította, aztán széjjelebb húzta a fiatalember lábait, hogy amolyan harci állást vegyen fel.
– Te csak állj ott, légy szíves! – szólt oda másik tanulónak.
– Húzd hátra a karod – fordult saját tanítványához –, és érezd a benned rejlő energiát! Csukd be a szemed, ha úgy könnyebb!
A tanuló engedelmeskedett.
– Most pedig – folytatta Nakor –, érezd az energiát, ami keresztül-kasul áramlik benned! Érezd, ahogy áramlik! Ha készen vagy ezzel, azt akarom, hogy üss az úriember hasa felé egyet, de ne csak üss, hanem ereszd ki az energiát az ujjad ízületeiből.
– Készülj fel! – szólt a másik tanulónak, akinek az ütést kellett majd elviselnie. – Feszítsd meg a hasad, vagy ahogy akarod! Lehet, hogy fájni fog.
A kételkedő tanuló önelégülten elmosolyodott, mindenestre megfeszítette a hasát. Nakor tanulója ütött, az ökle halk puffanással landolt másik hasában. A megütött fiú alig rezzent meg.
– Ezen még dolgoznod kell – szólt Nakor. – Nem érzed az energiát.
A koldus hirtelen talpra ugrott, és arrébb taszította Nakor tanítványát. Tökéletes testhelyzetet vett fel, majd behunyta a szemét. Nakor hátrébb lépet, mivel a férfi körül fura energia sercegett a levegőben. A koldus hátrahúzta a karját, előrelendítette, és miközben kifújta a levegőt, valamit felkiáltott, ami leginkább „sá”-nak hangzott. Mikor az ütés betalált, a kételkedő tanuló hátrarepült, és a levegő hallhatóan kiszökött a tüdejéből. Több métert szárnyalt a levegőben, majd két másik diákra esett, akik épphogy el tudták kapni.
A megütött fiú összegörnyedt, a hasához kapott, és szemmel láthatóan fuldokolni kezdett. Nakor odarohant hozzá, a hátára fordította, és a derekánál fogva felemelte, hogy könnyebben kapjon levegőt. A tanuló zihálva, könnyező szemmel nézett Nakorra.
– Tévedtem – motyogta, és látszott rajta a döbbenet.
– Igen, tévedtél – helyeselt Nakor. Két másik tanulóhoz fordult: – Vigyétek be, és vizsgáltassátok meg a gyógyítóval! Talán van belső sérülése.
Mikor visszanézett, a koldus már kuporogva üldögélt megint, és üres szemekkel bámult a semmibe.
– Mester, mi volt ez? – jött oda Sho Pi.
– Bárcsak tudnám! – felelte halkan Nakor.
Aztán a többi tanulóhoz fordult.
– Látjátok? Még ez a szerencsétlen teremtmény is képes arra, hogy felhasználja az erőt, ami már ott van körülötte, benne, mindenütt. – Látván, hogy a legtöbb arc zavart döbbenetről árulkodik, a főépület felé intett. – Jól van. Az órának vége. Menjetek vissza, és csináljátok azt, amit ilyenkor szoktatok!
Mikor a tanulók távoztak, Nakor odasétált az összekuporodott koldushoz, és belenézett a szemébe. Egy pillanat töredékéig mintha valami erőt, bölcsességet látott volna. De aztán megint üres szemgolyók bámultak rá. Nakor felsóhajtott.
– Barátom, ki vagy te igazából?
Felállt, és a háta mögött álló Sho Pihez fordult.
– Bárcsak okosabb ember lennék! – jegyezte meg önkéntes tanítványának. – Bárcsak többet tudnék!
– Ezt hogy érti, mester? – kérdezte Sho Pi.
Nakor vállat vont.
– Bárcsak tudnám, mi van Calisszal! Unatkozom itt, ráadásul – folytatta a kék, nyugati égboltra pillantva –, valami történik mostanában.
Nemsokára el kell mennünk, akár jön valaki Krondorból, hogy átvegye a dolgokat, akár nem.
– Mikor indulunk, mester? – kérdezte Sho Pi.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Nakor. – Hamarosan. Talán ezen a héten. Talán jövő hónapban. Tudni fogjuk, ha eljön az ideje. Gyere! Harapjunk valamit!
Az utolsó mondat hallatán a koldus felpattant, és huhogva, röfögve elindult az ebédlő felé. Nakor utána mutatott.
– Látod, egyszerű barátunk érti a dolgok relatív fontosságát – mondta, majd isalani nyelven hozzátette: – És úgy üt, mint a Dala rend egyik nagymestere.
– Nem, mester – felelte Sho Pi ugyanazon a nyelven. – Keményebben. Ebben az emberben több a cha – ezzel az ősi szóval a személyes erőre utalt –, mint bármelyik papban, akit még szerzetesként ismertem. – Aztán halkabban hozzátette: – Szerintem meg is tudta volna ölni azt a fiút.
– Minden bizonnyal – ismerte el Nakor –, ha meg akarta volna.
Miközben az ebédlő felé sétáltak, elgondolkoztak a látottakon.

 

Roo az ablakon beszűrődő, pirkadat előtti szürkeségre ébredt. Rádöbbent, hogy még épp haza tud érni, mielőtt Karli felkel. A baba valószínűleg végigaludta az éjszakát, így Karlit talán meg lehet győzni arról, hogy már korábban hazaért. Akkor viszont azonnal indulnia kell.
A lehető leghalkabban kibújt az ágyból, bár nagyon sajnálta, hogy ott kell hagynia Sylviát. Testének emléke, az éjszaka tanúsított buja mohósága még a kimerültség ellenére is felizgatta. Felöltözött, csendben kilépett a szobából, lement a lépcsőn, és elhagyta a házat. A hintójához sietett, ahol a kocsis már rég bóbiskolt. Felébresztette a férfit, és megparancsolta, hogy azonnal induljanak haza.
A házban Sylvia ébren feküdt, és mosolyogott. A sötétben, gondolta, nem is látszott olyan szörnyűnek ez a troll. Fiatal volt, lelkes, és sokkal erősebb, mint ahogy kinézett. Sylvia jól tudta, Hogy bár a férfi most szerelmet érez iránta, még csak most kóstolt bele abba a megszállottságba, amely majd végképp a hatalmába keríti. Egy hónap múlva Roo kisebb üzleteket fog neki elintézni. Egy év múlva már az üzlettársait is el fogja árulni érte.
A nő ásított egyet, majd elégedetten kinyújtózott. Az apja még pár napig nem tér haza, és tudta, hogy még délelőtt üzenetet fog kapni Rootól. Pár napig hanyagolni fogja a férfit, aztán megint meghívja a házba. Egy álmoskás pillanat erejéig eltűnődött, mennyit várjon még a bűnbánó jelenetre, mikor is bejelenti majd Roonak, hogy bármennyire is szereti, nem képes egy házasemberrel viszonyt folytatni. Már kezdett elbóbiskolni, mikor eszébe jutott, hogy van pár fiatalember a városban, akit még meg kellene hívni a házba, mielőtt az apja visszatér.

 

Roo lábujjhegyen mászott fel a lépcsőn, aztán besurrant a hálószobába. Már hajnalodott. A homályban látta, hogy Karli még alszik. Gyorsan kibújt a ruhájából, és bebújt mellé az ágyba.
Nem egész fél óra múltán a felesége felébredt, Roo pedig úgy tett, mintha aludna. Karli felkelt, felöltözött, aztán a másik szobába ment a halkan gügyögő gyermekhez. Roo még várt egy kicsit, aztán lement az ebédlőbe.
– Jó reggelt! – szólt Karli, miközben Abigailt etette.
A kislány kuncogni kezdett.
– Papa! – gügyögte Roo láttán.
Roo nagyot ásított.
– Eleget aludtál? – kérdezte Karli közömbös arckifejezéssel.
Roo kihúzta azt asztal alól a széket, és leült. Mary egy nagy csésze kávét hozott neki a konyhából.
– Úgy érzem, hogy öt percet aludtam – mondta.
– Későn éjszaka jöttél? – kérdezte Karli.
– Nagyon későn. Nem is tudom, mikor fejeztük be.
Karli mormogott valamit, miközben pépesített zöldséget kanalazott az éhes gyermek szájába.
– El kell neked mondanom valamit – szólalt meg Karli pár perc hallgatás után.
Roo összerezzent. Egy pillanatra elvesztette a fejét, hátha valahogy elárulta magát, de aztán félretette a gondolatot. Karli akkor sem gyanított semmit, mikor visszatért Hollófalvából a Gwennel való félrelépés után, így Roo úgy gondolta, most sem sejthet semmit.
– Mi lenne az? – kérdezte nyugodtan.
– Tegnap este már el akartam mondani – kezdte Karli –, de annyira siettél...
– Mi az? – sürgette Roo.
– Megint terhes vagyok.
Roo Karlira meredt, a lány pedig az ő arcát fürkészte, hátha észrevesz valamilyen érzelmet. Roo érezte, hogy Karli fél a válaszától.
– Ez csodálatos! – próbált meg boldognak látszani. Felállt, és megkerülte az asztalt. – De most fiú lesz – csókolta meg feleségét.
– Lehet – suttogta Karli.
– Fiúnak kell lennie – próbált meg ujjongani. – Máskülönbén minden feliratot át kell javítanom „Avery és Lányaira”. Érdekesen hangzik.
Karli halványan elmosolyodott.
– Ha egy fiú boldoggá tesz, remélem, az lesz.
– Ha annyira csodálatos gyermek lesz, mint Abigail, akkor boldog leszek.
Karlit szemmel láthatóan nem győzte meg a lelkendezés. Roo letette félig elfogyasztott kávéját, és elindult kifelé.
– Nem eszel semmit? – kérdezte tőle Karli.
– Nem – válaszolta Roo, és leakasztotta kabátját az egyik ajtóba vert szögről. – Egyenesen az irodába kell mennem. Meg kell írnom egy fontos levelet, aztán vissza kell jönnöm ide a Barretba egy találkozó miatt.
Ezzel már ki is lépett a házból, és Karli már csak az ajtó csapódását hallotta. A nő felsóhajtott, miközben megpróbálta visszakanalazni az ételt Abigail szájába.

 

Az idő egyre csak telt, és Roo fura, de állandó életritmust sajátított el. Hetente egyszer-kétszer mindig sikerült éjszaka meglátogatnia Sylviát, és legalább ennyi éjszakát töltött el üzlettársaival társalogva is. Egyik alkalommal majdnem szörnyű csapás érte; Sylvia bűntudatot érzett, amiért ő házas volt, így Roonak hetekig kellett könyörögnie, hogy újra láthassa a nőt. Sylvia végül engedett, mikor a férfi egy gyémánttal és smaragddal díszített nyakláncot küldött neki, amit két évvel azelőtt még álmaiban sem tudott volna megvenni. A nő végül bevallotta, hogy szereti, így Roo már megszokta, hogy tiltott szerelmi viszonyt folytat, és rendre hazudik a feleségének.
Üzleti érzéke hamar érvényesült a munkában. Ritkán fektetett rossz üzletbe, és ha ilyesmi történt, akkor sem okozott neki anyagi nehézségeket. Pár hónap alatt a Keserű-tenger Társaság egyre csak terjeszkedett és virágzott.
Roo azt is megtanulta, hogyan használja ki legjobban alkalmazottai képességeit. Duncan akkor bizonyult a legértékesebbnek, ha pletykákat, üzleti lehetőségeket, titkokat szimatolt ki a karavántelepek és a kikötő körüli fogadókban és ivókban. Jason sikeresen boldogult az üzlet egyetlen részével, amit Roo túl bonyolultnak tartott, azaz a pénz kezelésével. Egy dúsgazdag kereskedőnek sokkal többet kellett tudnia, mint hogyan kell eladni és venni. Roo olyan fogalmakkal találkozott, mint a viszontbiztosítás vagy a kölcsönösen megosztott kockázat a társaság kültagjai között; vagy például hova kell befektetni az aranyat, amivel az ember nem vásárol, vagy mikor és hol kell biztonságosan pihentetni a pénzt. Jason mindezek terén kivételesen tehetségesnek tűnt, míg Roo alig tudta nyomon követni az egészet. Hat hónappal az után, hogy Roo először bújt ágyba Sylviával, a Keserű-tenger Társaság egy pénzesház irányítását is átvette, így saját maguknak intézhették a bankügyeket.
Luis igazi kinccsé vált Roo számára. A dühös, női ügyfelekkel gyengéden bánt, de kegyetlen is tudott lenni a legvadabb kocsisokkal. Kétszer kellett bebizonyítania verekedősebb alkalmazottaknak, hogy egy szétroncsolt kézzel is könnyedén rendet tud tartani.
Dash titokzatos maradt Roo számára. A személyes vagyonszerzés közömbösnek tűnt neki, mégis annyira örült a Keserű-tenger Társaság gyarapodásának, mint maga Roo. Mintha csak a puszta élvezetért dolgozott volna, semmint saját hasznára. Alkalmasint még a fivérét is beszervezte egy-egy csalafintaságra. Jimmy és Dash olyan kiváló párost alkotott, hogy még Roo sem szívesen találta volna magát velük szemben.
Miközben Karli – reményei szerint – egy kisfiút hordozott méhében, Roo úgy érezte, az élet nem is lehetne szebb, két dolgot kivéve: Tim Jacoby még mindig élt, és persze hiányoztak neki régi barátai.

 

 

17.
Szerencsétlenségek

Roo felsóhajtott.
A csecsemő mocorogni kezdett a karjában, miközben a pap elmormolta a szöveget, és illatosított olajat öntött a baba homlokára. Bár nagyon örült, hogy fia született, Roo úgy érezte, undorodik az egész szertartástól.
– A Helmut Avery nevet adom neked – fejezte be a pap.
Roo visszaadta a gyermeket Karlinak, majd egy puszit nyomott felesége orcájára. Aztán megcsókolta a kis Abigailt is, aki Mary karjában kapálódzott.
– El kell mennem az irodába, de legkésőbb két óra múlva otthon leszek – jelentette be.
Karli kételkedve fogadta a bejelentést, hisz férje gyakran elképesztően sokáig dolgozott; néha még az is előfordult, hogy végigdolgozta az éjszakát, és csak másnap ment haza.
– Vendégek fognak jönni – emlékeztette Karli.
– Tudom – válaszolta, miközben családjával kilépett a templomból. Előresietett a lépcsőn, majd visszaszólt: – Menjetek a hintóval! Én gyalogolok innen.
Roo elindult az egyik utcán, mígnem jól eltávolodott a Templom-tértől, aztán leintett egy bérelhető hintót. Pár perc múlva már kifelé tartott a városból, egyenesen az Esterbrook birtok felé. Eltűnődött, miért pocsék a kedve. Sylviát annyira csodálta, hogy ha találkozott vele, minden haragot és feszültséget elfelejtett. Ráadásul az apja valamilyen okból kifolyólag sosem volt otthon manapság, így miután Roo megérkezett a vacsorára – vagy mint ma, egy nappali, meglepetésszerű látogatásra – pár perc múlva a nő fel is vezette az emeletre. Roo döbbenten és határtalan örömmel könyvelte el, hogy Sylvia nemi vágya legalább akkora méreteket ölt, mint az övé. Néha eltűnődött, vajon ki tanította ezt a jól nevelt hölgyet ilyen ötletes szeretkezési fogásokra, de Sylvia sosem beszélt a múltjáról, és Roo előéletéről sem kérdezett semmit.
Mikor a hintó begördült az Esterbrook birtokra, rájött borús hangulatának okára. A névadó szertartáson és az esti ünnepségen nem lehetett ott az az ember, akit pedig annyira szeretett volna látni.

 

Erik jelzett, mire a lovasok oszlopa megállt. Kézjelekkel továbbadták, hogy mindenki szálljon le a lóról. Erik az oszlop elején lovagolt, Miranda és de Loungville oldalán, míg Calis és egy Renaldo nevű férfi felderítést végzett előttük.
A hajót egy olyan helyen húzták a partra, amit Calis már korábban eltervezett. A kapitány szemmel láthatóan megkönnyebbült, mikor a távoli Kígyó-folyó Városában dolgozó ügynökei pár nap múlva feltűntek. Szomorú híreket hoztak a harcvonalból.
A nagy hajóhad már félig elkészült, és a Smaragd királynő serege már az egész kontinensen átvette az irányítást, kivéve egy kis térséget a Ratn'gary-hegységtől délre és egy-két parti részt nyugaton. A jelentések egytől egyik szörnyű eseményekről számoltak be. Teljesen kiszipolyozták a földrész erőforrásait, hogy megépülhessen a hatalmas hajóhad, amellyel lerohanhatják a Királyságot. A háborúban elfogott rabszolgák ezrei haltak meg, de ez sem számított.
A ex-zsoldosok csapataiban néha kisebb lázadások törtek ki, amelyeket könyörtelenül levertek. A lázadókat keresztre feszítették vagy karóba húzták a többi katona szeme láttára. A büntetés súlyosbítása érdekében minden ezer katona közül kiválasztottak egyet, akit a bajtársai előtt halálra égettek, jelezvén, hogy a parancsmegtagadás csakis pusztulásban végződhet.
Erik visszagondolt arra az időre, mikor az ő kis csapatában is mindenki felelős volt a másik öt emberért. Így a csapattagok arra is figyeltek, hogy bajtársuk ne rontson el semmit, mert ha elszúrt volna bármit is, mind visszakerültek volna az akasztófára.
Calis serege számára csak egyetlen jó hír akadt, mégpedig az, hogy a smaragd Királynő teljes figyelme a Kígyó-folyó Városára, Mahartára és Folyamhon környékére irányult. Azon a területen, ahol Calisék a küldetésen dolgoztak, nyomát sem látták a hadseregnek.
Calis megjegyezte, hogy ez valószínűleg megváltozik majd, ahogy közelednek úti céljuk felé. Mikor a hajóval partot értek, lovakat szereztek. A brijaner öltözék helyett a helyi ruhákat vették fel, és Calis ügynökei közül hatan elvitték a brijaner hajót; egészen egy halászfaluig hajóztak vele, ahol elrejtették egy hatalmas élelmiszerszárító hombárban. A menekülésig ott kellett maradnia.
Senki sem merte kimondani: nincs túl nagy esély arra, hogy megmenekülnek.
Most már a hegyekben jártak, miután egy hétig kaptattak felfelé a dombokon. Eddig semmi veszélyessel nem találkoztak. Erik ott volt, amikor legutóbb menekülniük kellett a pantathiánusok barlangjából, így talán el tudta képzelni, mi vár rájuk. Mikor legutóbb Calis Sasai – akikről a pantathiánusok akkor azt hitték, csak egy lázadó zsoldoscsapat – beléptek az alagútrengetegbe, a szauruszok elárasztották a környéket. Erik tudta, hogy csak a merész csel mentette meg őket; az egyik harcoló seregnek adták ki magukat, akik már várták a helyőrségben, hogy felváltsák őket a szauruszok. Mikor megtörtént a váltás, egyenesen a harcvonal felé indultak, megtévesztve mindenkit, hisz az ésszerűség pont az ellenkező irány mellett szólt. A legutóbbi látogatás alkalmával csak ez az elképesztő lépés mentette meg őket.
Renaldo rohant oda hozzájuk, és zihálva jelentést tett de Loungville-nek.
– A kapitány talált egy biztonságos táborhelyet, és azt mondja, ma már nem megyünk tovább.
Erik körbepillantott, és látta, hogy pár óra még maradt a nappalból. De Loungville szintén észrevette ezt.
– Közel járunk? – kérdezte.
Renaldo bólintott, és a távolba mutatott a fák között.
– Itt lesz egy hegygerinc, onnan pedig már látni lehet a folyónál lévő szakadékot és a hidat. Az utóbbit a kapitány látta, de elhiszem neki.
Erik megértette a férfit. Calis sokkal élesebben látott, mint az emberek. De ha már látták a szakadékot, akkor csak egy napot kellett még lovagolniuk a hídig, és még egy napot az alagútrendszer bejáratáig. Ha a lovakat esetleg itt hagynák, még két napot kellene menetelniük a hídtól a barlangokig.
Erik vegyes érzelmekkel szállt le a lóról; ha lóháton mennek tovább, a katonák kevésbé fáradnak ki, de ha a barlangok közelében hagyják magukra hátasaikat, azzal halálra ítélik őket. Az állatok nem jönnek vissza majd maguktól a hídon, a másik oldalon viszont nem találnak legelnivalót. Némelyik még le is zuhanna a szakadékba. Erik egy pillanatra elgondolkodott az ironikus aggodalmon; e pillanatban jobban féltette a lovak életét, mint a sajátját.
Elhessegette a gondolatokat, miközben elhangzott a parancs a táborverésre. Az emberek fegyelmezetten láttak neki a tábor felépítésének; így tanították őket, ezt verték beléjük, és ezt várták el tőlük minden alkalommal. Alfrédet nemrég tizedessé léptették elő. A férfi egyre jobban emlékeztette Eriket Charlie Fosterre, aki Bobby de Loungville szeszélyeinek megfelelően pokollá tette az életüket a kiképzés során. Most, évekkel később, Erik már értette, miért fontos, hogy mindenki habozás, gondolkozás nélkül engedelmeskedjen a parancsoknak. Csakis így lehetett javítani az egyes emberek túlélésének esélyeit, és ami fontosabb, így lehetett elérni a küldetés célját.
Mikor már állt a tábor, kijelölték az őrszemeket és a váltásokat. Aztán mindenki nekilátott enni; hideg élelmet vettek elő, mivel nem akarták egy tábortűzzel felhívni magukra a figyelmet. A tél rohamosan közeledett, így mindenki kényelmetlen éjszaka elé nézett.
Míg a többiek étkeztek, Erik megvizsgálta a lovakat, és mindet egészségesnek találta. Aztán megnézte, mindenki a helyén van-e, majd odament de Loungville-hez, Calishoz és Mirandához.
Calis intett Eriknek, hogy ő is üljön le.
– A lovak jól vannak – jelentette ki Erik.
– Az jó – bólintott Calis. – Találnunk kell nekik egy helyet itt valahol, ahol ellehetnek.
– Miért törődsz velük ennyire? – kérdezte Miranda.
Calis megvonta a vállát.
– Nem zárom ki a lehetőséget, hogy kijutunk a hegy belsejéből, és gyorsan menekülnünk kell. Ha van egy szurdok errefelé, ahol egy-két hétig legelhetnek, akkor odahajtjuk őket. Még nincs kemény havazás, és a lovak még jól jöhetnek.
– Mikor megkerültük a hegycsúcsot délben – szólt Erik –, láttam egy kis völgyet alattunk. – A megfelelő irányba mutatott. – Nem tudom biztosra, de valami valószínűleg levezet oda a csapásról. Valahogy a kecskék is lejutnak.
– Pár napig itt maradunk – mondta Calis – úgyhogy holnap megnézheted. Ha találsz odavezető utat, odahajtjuk a lovakat.
Erik még tudni akart pár dolgot, és épp elég időt töltött Bobbyval ahhoz, hogy meg merjen szólalni, ha úgy érzi, mondanivalója van. A kapitány ráadásul szerette az egyenes beszédet.
– Kapitány, mire várunk? Minden egyes nappal nagyobb az esély, hogy észrevesznek minket.
– Várunk valakire – felelte Calis.
– Van egy ügynököm – tette hozzá Miranda –, és most pár helyi embert keres, akivel beszélnünk kell.
Erik még várt egy kicsit, de mivel nem mondtak többet, belenyugodott a ténybe, hogy csak később tudja meg, kicsoda Miranda titokzatos ügynöke, és kik azok a helyiek. Elnézést kért, majd felállt, és elment a körmére nézni a katonáknak.
Nem lepődött meg, mikor mindenki a dolgát végezte, és senkire sem kellett rászólni. William úr és de Loungville szerint ez volt a Királyság történelmének legjobb serege, Eriket pedig büszkeséggel töltötte el a tény, hogy részese lehet e csapatnak. Saját szerepét a sereg megalakításában jelentéktelennek tartotta, viszont úgy érezte, sokat fejlődött, mint katona.
Órákat töltött a háborúzásról és taktikáról szóló könyvek böngészésével, és minden alkalmat kihasznált, hogy hozzáértő emberekkel beszélgessen a palotában. Még a palotába látogató nemesekkel is sikerült néha szóba elegyednie. Alkalmasint a katonai étkezdében beszélgetett velük, vagy a nagyherceg palotájában tartott hivatalos vacsora közben, esetleg az udvaron, mikor egy-egy határmenti báró vagy keleti herceg megtekintette Calis Sasainak kiképzését.
Erik nem tartotta magát igazán tehetségesnek a stratégia, a sereg felszerelése vagy a támadási alakzatok terén, de úgy érezte, van érzéke az emberek vezetéséhez. Legalábbis mindenkit rá tudott venni arra, amire kellett anélkül, hogy verekedéshez vagy fenyegetődzéshez folyamodott volna néhány másik tiszthez hasonlóan. Élvezte, hogy ha ő irányít, az emberek követik. Nem is értette, miért jó érzés ez; egyszerűen az volt.
Miután befejezte az ellenőrzést, leült, és kivette elemózsiás csomagját a nyeregtáskájából. Kibontotta a viaszosvásznat, amely alá egy másik vászondarabot tett, nehogy a földre pottyanjon a néhány lepergő viaszdarab. Tudta, hogy ha ő nem is kutatja át táborbontás után a területet árulkodó nyomok után, de Loungville megteszi. Bár a sorsdöntő nap óta, mikor is Bobby parancsot adott Erik felakasztására, a kapcsolata sokat változott de Loungville-lel, a törzsőrmester azonnal megadta neki a szükséges fejmosást a többiek előtt, ha úgy látta, Erik elhanyagolja a feladatát.
Calis és Miranda közeledett.
– Kapitány? – kérdezte Erik.
– Most sétálunk egy kicsit – mondta Calis. – Állítsd helyükre az őrszemeket, és mondd meg nekik, hogy a jelszó két csettintés és „szarka”! Érthető?
– Igen – bólintott Erik.
Aki ezentúl a tábor közelébe lép, figyelmeztetésképp két csettintést fog hallani az őrszemtől. Ha az illető nem vágja rá azonnal, hogy „szarka”, rögvest lerohanják. Erik csak remélni tudta, hogy a következő pár napban nem téved a csapásra egy-egy kóbor kereskedő vagy kolduló szerzetes.
Calis már indulni készült, mikor Erik megszólalt.
– Kapitány?
– Igen? – torpant meg Calis.
– Miért „szarka”?
Calis Miranda felé biccentett a fejével.
– Mert az ügynököm ezt a jelszót ismeri – magyarázta Miranda –; ráadásul ezen a földrészen nincsenek szarkák, úgyhogy találgatni sem tud egy idegen.
Erik vállat vont, és folytatta a vacsorát.

 

– Beszélnünk kell néhány dologról – jelentette ki Calis.
Miranda, helyet foglalt egy kidőlt farönkön.
– Éspedig?
Calis leült mellé.
– Ha túléljük ezt az egészet, van jövőnk? Mármint kettőnknek?
Miranda megfogta a férfi kezét.
– Nehéz erre válaszolni – sóhajtott fel. – Nem, erre még gondolni is nagyon nehéz. – Odahajolt Calishoz, és megcsókolta. – Mióta csak találkoztunk, különleges a kapcsolatunk, Calis. – A férfi nem szólt semmit. – Olyan érzéseket táplálunk egymás iránt, amit csak kevés ember ismer. – Kicsit hallgatott, majd hozzátette: – De a jövő? Azt sem tudom, jövő héten még élni fogok-e.
– Akkor gondolj bele! – szólt Calis. – Úgy tervezem, hogy túléljük.
Miranda Calis arcára nézett. A késő délutáni nap aranyszínű fényt vetett a fák közé. A nő felnevetett.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Calis, aki szintén majdnem elnevette magát.
– Én vagyok vicces – felelte Miranda, majd felállt, és a háta mögé nyúlt, hogy kioldja ruhájának zsinegét. – Mindig is egy szép, szőke fiúra vágytam. Most pedig gyere, és melengess még! Hideg van.
Miközben a nő ruhája lehullott a földre, Calis felállt és átölte, kezét a fenekére helyezve. Aztán karjába kapta Mirandát, mintha csak egy gyermeket emelt volna meg. A keblei közé csókolt, aztán játékosan megpördítette, és finoman visszatette a földre.
– Fiú? Már ötven éves is elmúltam, te nő!
Miranda felkacagott.
– Az anyám mindig azt hajtogatta, hogy a fiatalabb férfiak jobb szeretők, de gyakran túl nagyra becsülik magukat.
Calis elgondolkodott, és Miranda arcát fürkészte.
– Sosem mesélsz az anyádról – mondta halkan.
Miranda megint nem szólalt meg egy ideig, aztán felnevetett.
– Le a ruháddal, fiú! – mondta parancsolóan. – Hideg a föld!
Calis elmosolyodott.
– Az apám mindig azt mondta, hogy tisztelettel bánjak a nálam öregebb emberekkel.
Gyorsan összeölelkeztek. Belevetették maguk az egyszerű, ösztönös élvezetekbe, és elfeledkeztek a félelemről; arról, amit a holnap tartogathat a számukra. Örömük legyőzte a halált, a szenvedést és rettegést.

 

Két csettintés után azonnal elhangzott a „szarka” szó, bár enyhe akcentus érződött rajta. Erik szinte azonnal az őrszem mellett termett, nyomában Calisszal és de Loungville-lel.
Már három napja várakoztak, Calis pedig úgy döntött; hogy ha Miranda ügynökei nem bukkannak fel, tovább indulnak. A lovakat egy dús fűvel borított völgybe hajtották, ahol hetekig legelhettek. Erik arról is megbizonyosodott, hogy ha nem jönnek vissza túlélők, az állatok ki fognak találni a völgyből, és eljutnak az alacsonyabban fekvő rétekre a tél beköszöntével. Nem is tudta megmagyarázni, miért, de ettől sokkal jobban érezte magát. Erik észrevette, mennyire változik az időjárás. Éjszakánként faggyal kellett megküzdeniük, és a következő vihar bizony már havat tarfogatott a számukra. A tél már tényleg a küszöbön állt.
A idegenek vezetője fehér színű, páncélhoz hasonló öltözetet viselt. Erik azonnal látta, hogy az anyag nem készülhetett olyan fémből, amit ő ismer. Először is hangosan kellett volna csörömpölnie, de nem csörömpölt; másodszor pedig a férfinak keservesen kellett volna cammognia a súlya alatt, ehelyett viszont lazán sétált. A sisak teljesen elrejtette a fejét, és csak két, szűk résen látott ki. A hátán furcsa alakú, számszeríjhoz hasonló valamit hordott. Ezenkívül tömérdek kard, tőr és kés lógott rajta.
Erik felismerte a mögötte sétáló két férfit, akiket szívélyesen üdvözölt.
– Praji! Vaja! De örülök nektek:
A két, idős harcos viszonozta a köszöntést.
– Hallottuk, hogy te is megmenekültél Mahartából, Sötétmocsárffy – mesélte Praji.
A két, idős férfi zsoldos módjára teleaggatta magát fegyverekkel, de Erik elgondolkodott, vajon mennyire jól harcolhatnak koruk ellenére. Aztán eszébe jutott, mikor saját szemével tapasztalhatta Praji és Vaja keménységét. Most sem látszottak gyengébb harcosnak, csak fáradtak voltak.
Prajichitasnál csúnyább embert Erik még sosem látott, de a férfi okos és rokonszenves volt. Vajasia leginkább egy öregedő pávára hasonlított; legendásan hiú természetét Erik jól ismerte. Praji és Vaja olyan hűen szolgálták egymást, mint két testvér.
– Volt gond, Boldár? – kérdezte Miranda.
A kétlábonjáró arzenál levetette a sisakját. Fiatal, szeplős arc tűnt elő, vörösesbarna hajjal és kék szemmel. Nála csak a kis verejték csillogása árulkodott a testi megerőltetésről, míg Praji és Vaja zihálva rogyott le a földre.
– Nem volt – válaszolta a Boldár nevű férfi. -. Eltartott egy ideig, míg megtaláltam a két barátodat, Calis.
Calis Mirandára pillantott, aki gyorsan megmagyarázta a helyzetet.
– Elmondtam neki, hogy nézel ki. Akkor is ide kellett volna jönnie megtalálni téged, ha én most nem lennék itt.
Calis szemmel láthatóan rossz néven vette a mondat „ha én most nem lennék itt” részét.
– Milyen a helyzet keleten? – kérdezte Prajitól.
– Rossz. Rosszabb, mint hittük. Ez a Smaragd Királynő nevű szajha sokkal kegyetlenebb, mint amit eddig Hamsában vagy máshol láttunk. – Levetette csizmáját, és megmozgatta, lábujjait. – Emlékeztek Gapi tábornokra? Ő volt ott a zsoldosok gyülekezőjénél, Lanada ostroma előtt. A jeshandik ellen küldték az északi sztyeppére, ami szerintem nagy hiba volt, ismerve a jeshandi lovasokat. Szétverték a tábornok seregét. Tízből egy tért vissza a prériről. A Smaragd Királynő mindenesetre szívére vette a vereséget; karóba húzatta Gapit egy hangyaboly fölött, és mézet rakatott a heréjére. Az összes tábornoknak végig kellett néznie a kínszenvedését.
Vaja megcsóválta a fejét.
– Az ő hadseregében nem lehet vereséget szenvedni. – Az idős harcos elmosolyodott. – Új értelemet kap az életre-halálra való harci szellem.
– Tehát a jeshandik még kitartanak? – kérdezte Calis.
– Már nem – válaszolta Praji szomorúan. – Gapi kudarca után ötezer szauruszt eresztettek a füves vidékre. A jeshandik szépen helyt álltak; több gyíkember kaszaboltak le, mint eddig bárki, de végül leverték őket.
Erik csendben bólintott. Ő csak egyszer került szembe a szauruszokkal és hatalmas lovaikkal, de tudta, hogy azok – méreteik ellenére – kiváló lovasok. Egyetlen ember sem tudta legyőzni egy szauruszt egyedül; három vagy négy lovas kellett egy szaurusz legyőzéséhez. Szabad perceiben Erik sokat törte a fejét, hogyan lehetne úgy küzdeni ezekkel az idegen lényekkel, hogy egy ember jusson egy szauruszra, de eddig nem sikerült kiötölnie elfogadható módszert.
– Vannak még csavargók – folytatta Praji –, akik a hegyekben rejtőznek, és néha megtámadnak egy-egy tábort az élelemért; de a Szabad Nép, mint erő, már nem létezik.
Calis nem beszélt egy ideig. E távoli földrész népei közül a jeshandik tudhatták a legtöbb tündét maguk között. Egy-egy tünde elvesztése olyan veszteséget okozott, amit egy ember meg sem tudott érteni. Az anyja népe még évtizedekig fog emiatt gyászolni. Calis elhessegette gondolatait.
– Mi van a déli klánokkal?
– Ott talált ránk ő – mutatott Boldárra. – Múlt éjszaka még Hatonisszal táboroztunk...
– Ma reggel még Kelethonban voltatok? – esett le az álla Eriknek.
Praji bólintott.
– Ennek a fickónak megvannak a módszerei, hogyan lehet villámgyorsan eljutni mindenhova.
Boldár megmutatott neki egy szerkentyűt. Egy golyó volt az, amiből mindenfelé kis kapcsolók álltak ki.
– Egy szempillantás alatt itt voltunk – folytatta Praji. – Aztán egész nap ezeket az átkozott hegyeket kerülgettük, hogy rátok találjunk.
Praji visszafordult Calishoz.
– Elég tehetetlenek vagyunk, barátom. A Smaragd Királynő szépen elrendezte a seregeit a folyó két partján. A fát szállító dereglyéket még nyíllövésnyire sem tudjuk megközelíteni. Néha sikerül lesből lecsapni, és elsüllyeszteni néhány bárkát. Mikor legutóbb megpróbáltunk behatolni a Kígyó-folyó Városába, a fele csapatunkat elvesztettük, és semmi érdemleges kárt nem okoztunk nekik. – Felsóhajtott, majd Calis szemébe nézett. – Az itteni háborúnak vége van, Calis. Bármit is akarsz csinálni itt, Nyugathonban, annak valami különlegesnek kell lennie, mert a Királynő hajóhada jövőre, de legkésőbb két év múlva készen áll majd az indulásra. Azt hittük, tíz évet nyertünk nektek, de úgy néz ki, csak kettőt vagy hármat.
Calis bólintott.
– És abból kettő már eltelt – mondta, majd a két fáradt, idős emberre nézett. – Menjetek, és egyetek valamit!
Miközben Praji és Vaja hideg élelmet vett magához, Miranda Boldárhoz fordult.
– Elhoztad?
Boldár leakasztotta a válláról a táskáját, és kivett belőle egy kis amulettet.
– Sokba került, bár azt hittem, többe fog. Majd hozzáírom a számládhoz.
– Mi az? – érdeklődött Calis.
Miranda odaadta neki, Calis pedig felemelte, így Erik is megvizsgálhatta a tárgyat. Egyszerű arany nyakláncnak látszott.
– Védelmet nyújt a kereső mágia ellen. Mostantól egyetlen mágus sem tud megtalálni. De nem csak téged; senkit, aki tizenkét lépésen belül tartózkodik körülötted. Megmentheti az életünket, mikor menekülnünk kell.
Calis bólintott. Visszaadta Mirandának, de a nő nem tette el.
– Nekem nem kell – mondta, és visszanyomta Calis kezébe. – A tiéd.
Calis kicsit tétovázott, aztán bólintott és a nyakába akasztotta az amulettet.
– Holnap pirkadatkor indulunk – szólt oda Bobby de Loungville-nek.
Erik felállt, és elindult az ellenőrző őrjáratra. De Loungville-nek nem kellett neki parancsokat adnia.

 

Jason rohant be a Barretba, hóna alatt szorongatva egy rakás papírt és pergament. Körbenézett, és megpillantotta Root a lépcsőn. Odakiáltott neki, és elszaladt a két döbbent pincér mellett.
– Mi az? – kérdezte Roo. Szeme táskásnak tűnt, hisz két napja alig aludt. Megfogadta, hogy pár napig békén hagyja Sylviát. A feleségével és a gyermekeivel akart lenni, és ki akarta magát aludni a hálószobában, míg Karli a kicsivel a gyermekszobában szunyókál. De az elmúlt két este, mintha nem is lenne önálló akarata, azt mondta a kocsisnak, hogy vigye az Esterbrook birtokra.
Jason halkabban folytatta.
– Valaki rávette Jurgenst, hogy nyújtsa be a pénz iránti igénylést.
Roo testéből azonnal elszállt a fáradtság. Megragadta Jason karját, és a Keserű-tenger Társaság asztalához vezette, ahol Masterson, Hume és Crowley üldögélt. Roo leült, és a tárgyra tért.
– Jurgens benyújtotta a számlát.
– Micsoda? – hökkent meg Masterson. – Hisz beleegyezett a haladékba! – Jasonra pillantva megkérdezte: – Mi történt?
Jason leült, és szétterítette maga előtt a papírokat.
– Ez sokkal kellemetlenebb, mint egy idő előtti fizetési felhívás; uraim. – A könyvelési ívre mutatott. – A pénzesházunkban valaki... jobb szó híján, sikkaszt.
Erre Hume és Crowley is felegyenesedett a székben.
– Micsoda? – fakadt ki Crowley.
Jason udvariasan és türelmesen elkezdett magyarázni, bár többször is a szavába vágtak. Mint kiderült, valaki nemcsak okosan elrejtett több tízezer aranyat azzal, hogy összevissza utalt egyik számláról a másikra, hanem hónapokig sikerült neki észrevétlen maradnia. Most már majdnem negyedmillió arany hiányzott. Jason is csak azért jött rá a csalásra, mert az adósságot követelő levél megérkezett.
– A legrosszabb az, uraim – ecsetelte Jason –, hogy a felszólítás a Keserű-tenger Társaság legkritikusabb időszakában érkezett. Ha nem tudunk fizetni Jurgens-nek, elveszítjük az opciókat, amiket a Kék Csillag Szállítmányozó Társaságra kötöttünk, és e hajók nélkül jópár fontos szerződést képtelenek leszünk teljesíteni.
– Mi történhet legrosszabb esetben? – kérdezte Roo.
– A legrosszabb esetben? Ha nem tudjuk kifizetni a tartozást, a társaság mindenét elvesztheti.
– Ez a te műved, Avery! – fakadt ki hirtelen Crowley. – Mondtam, hogy túl gyorsan törtetsz. Időre volt szükségünk, hogy megerősödjünk, tőkét építsünk magunk mögé, de te csak befektettél, befektettél. A szerencse forgandó, Rupert! És most ellenünk fordult!
– Mennyiről szól a felszólítás? – kérdezte Masterson.
– Hatszázezer aranyról – válaszolta Jason.
– Mennyivel van kevesebb?
– Pontosan annyival, amit elsikkasztottak – nevetett fel keserűen Jason. – Pár ingatlant eladhatunk, talán négyszázezer arany értékben. De ezen kívül még legalább kétszázezerre van szükség.
– Ki tette ezt? – képedt el Hume.
– Több írnok is benne kellett hogy legyen – válaszolta Jason. – Nagyon csúnyán hangzik, de úgy néz ki, mintha az egész cég csak a Keserű-tenger Társaságot akarta volna tönkretenni.
Roo kicsit hallgatott, majd így szólt.
– Pontosan ez történt. Ez a pénzesház túlságosan csábító volt ahhoz, hogy kihagyjuk. – Crowley-ra mutatott. – Te sem akartad elszalasztani ezt a lehetőséget, Brandon.
– Ez igaz – ismerte el Crowley.
– Valaki csőbe húzott minket, uraim, de kicsoda?
– Esterbrook – mondta Masterson. – Legalábbis, neki megvan hozzá a pénze.
– De hát így magának is kárt okoz! – mondta Roo. – Jónéhány közös ügylete van a Keserű-tenger Társasággal.
– De elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy ideges legyen miattunk – magyarázta Hume.
– Vannak mások is – szólt Masterson. – A Wendel Testvérek, a Jalanki Vásárosok, a mindenit, hát a Szabad Városok nagy kereskedelmi központjai, Kilraine, meg a többi. Mindnek megvan az oka, hogy féljen tőlünk.
– Jason – szólt Roo –, menj az irodába, és vedd magadhoz Luist, Duncant meg bárkit, aki tud bánni a karddal! Aztán menjetek a pénzesházba, és mindenkit tartsatok ott! Kinyomozzuk, mi történt ott, mielőtt még bármelyikük kiszagolná, hogy rájöttünk mindenre.
– Azonnal indulok – állt fel Jason.
– Ha ez egy szervezett árulás volt, akkor fogadok, üresen fogja találni pénzesház irodáját.
Roo hátratolta a székét, és megcsóválta a fejét.
– Erre nem fogadok. – A rossz érzés kezdte átvenni felette az uralmat. Mélységes rettegés érintette meg, hogy olyan gyorsan lesz belőle koldus, mint ahogy meggazdagodott. Mély lélegzetet vett. Nos, az aggodalom nem eteti a fogatot, ahogy néhai apám mondaná most. Javaslom, kezdjük el törni a fejünket, honnan szedünk negyedmillió aranyat – a felszólításra pillantott, amit Jason az asztalon hagyott –, két napon belül!
Senki sem szólt.

 

Duncan körbepillantott a fogadóban, aztán a fejével a megtalált férfi felé biccenteit. Roo odament, és leült a férfivel szemben, míg Duncan és Luis az idegen háta mögött helyezkedett el.
– Mi a...? – kezdte a férfi, miközben megpróbált felállni.
Duncan és Luis a férfi vállára tette a kezét, és visszanyomta a székbe.
– Te vagy Rob McCraken? – kérdezte Roo.
– Ki kérdezi? – förmedt rá a férfi, de látszott rajta, hogy csak tetteti a bátorságát. Elsápadt, és idegesen pillantgatott körbe, hátha talál utat a meneküléshez.
– Van egy unokatestvéred, akit Herbert McCrakennek hívnak?
A férfi megint megpróbált felállni, de a két erős ember leszorította.
– Talán.
Luis hirtelen kést szorított a férfi nyakához.
– Olyan kérdést tettek fel neked, ami határozottabb választ kíván, barátom. Kétféle válasz lehetséges: „Igen, ő az unokatestvérem” vagy „Nem, ő nem az unokatestvérem”. A hibás válasz elég fájdalmas lesz a számodra.
– Igen – mondta halkan a férfi –, Herbert az unokatestvérem.
– Mikor láttad utoljára? – kérdezte Roo.
– Pár nappal ezelőtt. A családommal vacsorázott. Agglegény, úgyhogy két-háromhetente beugrik hozzánk vacsorára.
– Mondott valami olyasmit, hogy elutazik hosszabb időre?
– Nem – mondta McCraken. – Viszont érdekes módon köszönt el.
– Ezt hogy érted?
A férfi körbepillantott.
– Az ajtónál elég hosszú ideig álldogált, aztán megölelt. Gyermekkorunk óta nem öleltük meg egymást. Kicsit hosszabb búcsúzkodás volt, mint ahogy vártam.
– El tudom képzelni. Ha úgy döntene, hogy elmegy Krondorból és máshol telepszik le, hova menne? – kérdezte Roo.
– Nem is tudom – felelte McCraken. – Van egy rokonunk keleten, de elég távoli. Egy unokatestvér Saladorban. Tíz éve nem láttam.
Roo idegesen dobolt az ujjaival az asztalon.
– Ha az unokatestvére hirtelen sok aranyhoz jutna, hova menne szerinted?
A férfi összeszűkítette a szemét.
– Elég az az arany ahhoz, hogy megvásároljon egy queg rangot?
Roo Luisra pillantott, aki így felelt:
– Talán egy alacsonyabb rangot, ha mind nála van.
Roo felállt.
– Sarth – jelentette ki, majd Duncanhez fordult: – Szerezz egy jó személyleírást erről a Herbert McCrakenről! Aztán küldj egy tucat lovast Sarth-ba! Ha visznek magukkal tartalék lovakat, tíz órán belül utolérhetik.
Roo ezután Luishoz fordult.
– Menj a kikötőbe, és kezdj el kérdezősködni! A Quegből jövő, vagy oda tartó hajókról nem tartanak nyilvántartást, de talán érkezett egy, amelyikről azt állították, hogy a Szabad Városokból vagy Durbinból jött. Szaglássz körbe, és tudd meg, hogy egy férfi, akire ráillik McCraken személyleírása, nem akart-e felszállni valamelyik hajóra! Elég besúgónk van arrafelé, hogy ha ott van, megtaláld.
– Most el kell intéznem valamit – szólt mindkét férfihez –, de hajnalban az irodában leszek. Ha holnap délig nem találjuk meg ezt az embert, csődbe megyünk.
Duncan leült a székbe, amelyen az imént még Roo ült.
– Fesd le nekem az emberünket szavakkal, Rob, és ne hagyj ki semmilyen részletet! Hogy néz ki ez a Herbert?
– Kicsit csúnyácska fickó. Kábé olyan magas, mint én.
Roo ekkor távozott. Odasétált hintójához, és miután beszállt, meghagyta a kocsisnak, hogy vigye az Esterbrook birtokra.

 

Calis intett a sötétben, mire Erik megfordult, és továbbadta a jeleket. A hatvanhét ember szinte koromsötétben menetelt. A párokba rendeződött oszlopot Calis vezette, mivel képes volt a leghalványabb fényben is élesen látni. A hátvédet Vér Boldár alkotta, aki azt állította, hogy jól lát a sötétben is. Erik kételkedett ebben, de a furcsa zsoldos eddig egyszer sem lépett rosszul. Erik úgy vélte, a férfi a sisak varázslatos tulajdonságának köszönheti képességét.
Miranda szorosan Calis mellett maradt, mivel ő majdnem olyan kiválóan látott, mint a kapitány. A csapat többi tagja kénytelen volt boldogulni a menetoszlop közepén égő egyetlen fáklya fényével. Erik tapasztalatból tudta, hogy a középen menetelők szinte semmit sem látnak, ha elnéznek a fáklyától, míg az oszlop két végén alig lehet érzékelni a gyér fényt.
A jelzés most azt jelentette, hogy egy veszélyes valami vagy valaki volt előttük. Mindenki csendben készenlétbe helyezte a fegyverét, miközben Bobby de Loungville elhagyta helyét, amit a fáklya és Boldár között félúton foglalt el. Mögötte ott jött Praji és Vaja. Erik azt kívánta, bárcsak ne tartottak volna velük az idős zsoldosok, de a két férfi még lóháton sem tudott volna boldogulni a hegyekben. A legközelebbi, civilizáltnak nevezhető terület egyszerűen túl messze volt a számukra.
Erik előre indult, aztán enyhe szellőt érzett. Mikor odaért Calishoz, a kapitány a fülébe suttogott.
– Valami mozog odalent.
Az „odalent” a mély, henger alakú csarnokot jelentette, mely amolyan függőleges „országút” módjára indult lefelé innen, a legmagasabb szintről. Két évvel ezelőtt Erik és Calis seregének túlélői felkaptattak a körkörösen emelkedő feljárón, mely a csarnok falát szegélyezte, most pedig arra készültek, hogy leereszkedjenek rajta a mélybe. Erik hallgatódzott, de mint oly sokszor, most is rá kellett döbbennie, mennyivel érzékenyebb a kapitány füle.
Aztán gyér neszre lett figyelmes.
Olyan volt, mintha egy kéz kövön súrlódna. Pár másodperc múlva megismétlődött. Ezután csend lett.
Öt percig mozdulatlanul álltak, majd Calis maga mellé intette az első öt embert. Erik körbefürkészett, kiválasztott négy katonát az oszlop elejéről, aztán elővette a kardját:
Egy letakart lámpást gyújtottak meg. A kis reteszeket csak résnyire hagyták nyitva rajta, hogy a lehető leggyérebb fényt kapják, amit más remélhetőleg nem vesz észre.
A hat férfi elindult. A lámpást Erik tartotta. Végigsétáltak az alagúton, ami már mérföldek óta enyhén lejtett, és hirtelen beértek egy hatalmas terembe. Mint a legtöbb helyen, ahol alagút torkollott be a csarnokba, a fal mentén haladó körkörös út kiszélesedett, hogy a járókelők biztonságosan el tudjanak egymás mellett haladni, és még legyen terük a társalgásra is. Megtorpantak, hallgatództak, és megint meghallották a halk neszt, mely alulról jött.
Lassan elindultak lefelé a rámpaszerű úton. A kör minden negyedrészénél megálltak, majd ismét meghallották a súrlódást. A nesz végül elhalt, így továbbhaladtak.
Erik úgy ítélte meg, hogy a csarnokban tett minden egyes körrel hat métert süllyedtek. Három teljes kört tettek meg lefelé, mikor rátaláltak a holttestre.
Calis óvatosságra intette társait. A négy katona, aki Erikkel és Calisszal tartott, most hátat fordított a gyenge fénynek, és ketten a felfelé tartó utat kezdték figyelni, ketten pedig a lefelé tartót. Mivel nem néztek a fénybe, sokkal könnyebben észrevehették az esetleges támadókat.
Az alakot palást borította. Mikor Calis lehajtotta a csuklyáját, Eriknek elakadt a lélegzete. Egy pantathiánus feküdt ott.
Erik még sosem láthatta ilyen közelről az ellenséget. Távolról már szemügyre vehette őket, pont ezekben az alagutakban, és egyszer még a nagy gyülekezés idején, akkor, amikor egy pantathiánus jött, hogy szemlét tartson a seregek között.
– Fordítsd át! – suttogta Calis, mire Erik a hátára fordította a lényt. Nagy nyílás tátongott a testén, és a szanaszét szakadt ruhán keresztül belek türemkedtek ki.
Calis a holttest kezében szorongatott tárgyra mutatott.
– Vedd el tőle! – mondta.
Erik engedelmeskedett. De azonnal megbánta, mikor hozzáért a tárgyhoz. Kísérteties energia futott végig a karján, és bőre bizseregni kezdett. Hirtelen vakaródznia kellett, és legszívesebben letépte volna magáról a ruhát, hogy véresre vakarhassa saját bőrét.
Calisra szintén nagy hatással volt a tárgy, pedig Erik ért hozzá egyedül. Erik megfordította, és látta, hogy egy sisak az. Már félig a fejéhez emelte, mikor Calis rászólt.
– Ne!
Erik megmerevedett, és rádöbbent, hogy éppen fel akarta tenni a fejére.
– Mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten.
– Tedd le! – szólt Calis, majd az egyik katonához fordult. – Vezesd ide a többieket!
A katona fogta a lámpást és eltűnt. Eriknek furcsa másodperceket kellett kibírnia a koromsötétben. Ahogy ott állt, furcsa képeket látott; sötét embereket idegen öltözetben, hihetetlenül szép nőket, de igazából egyik sem volt ember. Megrázta a fejét, és mire megszabadult a képektől, a többiek megérkeztek.
– Mi az? – lépett oda Miranda.
Calis lefelé mutatott. Miranda letérdelt, majd megvizsgálta a tetemet és a sisakot. Az utóbbit a kezébe vette, és ha hatással is volt rá a tárgy, ez kívülről nem látszott.
– Adjatok egy táskát – szólalt meg végül.
Az egyik közelben álló katona elővett egy vászonzsákot, a nő pedig belehelyezte a sisakot. Miranda ezután Boldárhoz fordult.
– Ezt hozd te! Az itt lévő emberek közül téged zavar majd legkevésbé.
A furcsa zsoldos vállat vont, elvette a csomagot, és beletuszkolta a nagy zsákba, ami a csípője mellett lógott.
Miranda a tetemre nézett.
– Úgy látszik, az események váratlan fordulatot vettek.
– Úgy látom, ez itt éppen menekült – mondta Calis. – És nagyon védte ezt a tárgyat.
– Tálán lopta – gondolkodott el Miranda, majd bosszúsan megrázta a fejét. – Tanakodással sehova sem jutunk. Menjünk tovább!
Calis bólintott és jelt adott, mire az előörs elindult lefelé.
Egyre csak süllyedtek a spirálisan lefelé vezető úton. Az egyik alagútnál, ami egyébként egyáltalán nem különbözött a többitől, Calis jelez te, hogy belépnek.
A menetoszlop bekanyarodott az alagútba, mely meredeken lejtett. Ahogy lefelé haladtak, a hőmérséklet rohamosan nőni kezdett. A hegyekben már metsző hideguralkodott, és az alagutak alig nyújtottak valami meleget, de most mintha erős hőforrás felé közeledtek volna. A meleggel együtt azonban szagok is érkeztek. Kén és a rothadó hús édes, émelyítő szaga ütötte meg az orrukat.
Az alagút kiszélesedett, Calis pedig jelt adott; mindenki előhúzta a kardját. A küldetés eme részét annyiszor megbeszélték már, hogy a csapat minden tagja álmában is el tudta ismételni a parancsokat.
Most készültek behatolni az első pantathiánus terembe, ahol kígyó papok és a tojásokat lerakó nőstények tartózkodnak. A tojások és a kis kígyóemberek egy külön helyiségben lesznek. A parancs egyszerű volt: berohanni, és minden élőlényt elpusztítani.
Calis jelt adott, mire a katonák beözönlöttek a terembe.
A támadás éppoly gyorsan fejeződött, mint ahogy elkezdődött.
A bűz itt sokkal fullasztóbbnak bizonyult, mint az alagútban. Sok katona azonnal összegörnyedt, és öklendezni kezdett. Amerre csak láttak, holttestek hevertek. A legtöbb tetem pantathiánusnak tűnt, némelyik pedig szaurusznak. Több kis pantathiánust is észrevettek közöttük. De egyik holttest sem volt érintetlen. A magányos pantathiánus, akire a nagy csarnokban bukkantak rá, szinte sértetlennek hatott ezek mellett. A teremben mindenhol leszakított testrészeket láttak. A halál rothadó bűzét alig bírták elviselni.
Calis egy trónra mutatott. A trón mellett egy alak hevert, annak a lénynek a holtteste, aki egykor a trónon ült. Pantathiánus tetem volt, amelyből korábban múmiát csináltak. Most darabokban feküdt.
– Ott – mondta fuldokolva Calis. Megpróbálta megtartani lélekjelenlét, míg a többiek öklendeztek és okádtak.
Mirandára és Boldárra szemmel láthatóan nem hatott az iszonyatos bűz. Mindketten a holttest mellé léptek. Miranda intett valamit, és egy egész percet töltött a múmia tanulmányozásával.
– Varázstárgyak?
– Páncélöltözet, kard, pajzs, minden amit várnál – válaszolta Calis.
– Nos – szólt Miranda –, valaki megkaparintotta előttünk ezeket a tárgyakat. – Körbenézett a teremben, szemügyre vette a vérontást. Az egyik katona meggyújtott egy lámpást, megvilágítva a nagy helyiséget. – Ezek itt a tárgyakat védték, és jól megfizettek érte. Amelyikre a csarnokban találtunk rá, már napok óta haldokolhatott.
Erik maga mellé vett két embert, és benézett a kisebb helyiségekbe is. Egy forró vízzel teli medencében jópár széttört tojás ringatódzott, de akadt félig kifejlett pantathiánus is a tajtékos vízben. Egy másik helyiségben tucatnyi, apró lényt találtak, akik a méretükről ítélve szinte újszülöttek voltak. Holttesteik között emberi csontok hevertek mindenfelé.
Mikor mindent megvizsgáltak, Erik jelentést tett.
– Kapitány, ugyanaz a helyzet mindenhol, mint itt – mondta, majd halkabban folytatta. – Nem látok egy olyan sebet sem, amit fegyver okozott volna. – Az egyik halott szaurusz felsőtestére mutatott. – Ezt itt nem félbevágták, kapitány. Valami szabályosan félbetépte.
– Már láttam pár lényt, aki képes ilyesmire – jegyezte meg Boldár Erikre és Calisra pillantva. Arcát eltakarta az idegen sisak, és a szemét sem lehetett látni a fekete résekben. – De nagyon keveset, és nem ebben a világban.
Calis és Miranda körbenézett.
– Valami átsüvített itt – képedt el Calis –, és mint a tűzvész, mindent elpusztított.
– Valaki megtakarított nekünk egy kis öldöklést – jegyezte meg de Loungville.
Mióta Erik ismerte, Calis most tűnt először igazán idegesnek.
– Bobby – szólalt meg a kapitány –, valaki elvitt innen olyan hatalmú ereklyéket, amilyeneket e világ nem látott, mióta az apám magára öltötte a fehér-arany öltözetet.
– Akkor van egy harmadik játékosunk? – kérdezte de Loungville.
– Minden jel szerint van – állapította meg Miranda.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Bobby de Loungville.
– Tovább megyünk lefelé – vágta rá Calis habozás nélkül. – Meg kell találnunk azt, aki lerohanta ezt a termet, és meg kell néznünk, mi a helyzet a többi, hasonló helyiséggel. – A sereghez fordulva így folytatta: – A parancsok mostantól megváltoznak. – Mindenki azonnal Calisra fordította a figyelmét. – Egy másik rejtéllyel találtuk magunkat szembe: Tovább menetelünk a hegy belsejébe, és ha élő pantathiánusokra bukkanunk, legyilkoljuk őket egytől-egyig. – Kis szünetet tartott. – De ha rátalálunk arra, aki szintén gyilkolja őket, az sem a barátunk, még akkor sem, ha most az ellenségünk ellensége; muszáj tudnunk, ki ez a lény. – Halkabban folytatta. – Bárki is legyen az, nagy hatalma van, és most a valheruk, azaz a sárkány nagyurak legnagyobb hatalommal bíró tárgyait is megszerezte. Félnünk kell tőle.
Megfordult, intett, mire a sereg megfordult, és visszaindult az alagútban a csarnok felé. Mikor odaértek, Calis megálljt intett, és mindenki evett, pihent. Végül ismét jelzett, átalakította a menetoszlopot, és parancsot adott arra, hogy még mélyebbre hatoljanak a csarnokban.

 

 

18.
Felfedezés

Roo bólintott.
Duncan hátralendítette a kezét, és behúzott egyet a széken ülő férfinak. A fickó feje hátracsapódott, és eleredt az orra vére.
– Rossz válasz – mondta Duncan.
– Nem tudom – bizonygatta Herbert McCraken.
Duncan ismét megütötte.
– Nagyon egyszerű az egész, McCraken – jelentette ki Roo. – Elmondod, ki szervezte meg, hogy elsikkaszthasd az aranyamat, továbbá, hogy kinél van az arany, és akkor elengedünk.
– Megölnek, ha megteszem – válaszolta a férfi.
– Mi meg akkor ölünk meg, ha nem teszed meg – vágta rá Roo.
– Ha elmondom maguknak – magyarázta McCraken –, nem lesz ütőkártya a kezemben. Honnan tudjam, hogy maguk nem vágják el a torkom, ha elárulom?
– Semmi hasznunk nem származna abból – felelte Roo. – Az arany az enyém; nem szeretném megszegni a Királyság törvényeit, miközben visszaszerzem. Ha elviszlek a városi őrség irodájába, bepanaszollak az udvarnagy őrségénél, és egy bírónak sikerül kiigazodni az általad végrehajtott számlakevergetésen, akkor a következő tizenöt évben a kikötői munkatábor tagja leszel.
– És ha elárulom?
– Akkor hagyjuk, hogy elhagyd a várost... élve.
A férfi elgondolkodott.
– Newton Briggs-nek hívják az illetőt. Ő szervezte meg a pénzek utalgatását.
Roo Jasonre pillantott, aki a férfi mögött állt a sötétben.
– Társ volt a pénzesházban, mielőtt megvettük – mondta Roonak.
– Nem örült, hogy kikerült a vezetőségből – folytatta McCraken. – Szerintem valaki fizetett neki, hogy lopjon magától. Csak annyit tudok, hogy elég aranyat ígért nekem ahhoz, hogy megvehessek egy queg rangot és egy villát. Még valami üzletet is be tudtam volna indítani.
– Miért éppen queg rangot? – kérdezte Duncan.
Erre Luis válaszolt, aki a férfi mögött állt, hogy leszorítsa a székbe.
– A Királyságban sokan álmodoznak arról, hogy gazdag queg nemesek lesznek, és egy villában élnek majd tucatnyi rabszolgalánnyal – vállat vont –, vagy fiúval.
Roo felnevetett.
– Te megőrültél, McCraken. Jól átejtettek. Amint kilépnél a szárazföldre Queg városában, percek múlva már vinnének is az akasztófára. A pénzedet elkobozná az állam. Hacsak nincsenek befolyásos kapcsolataid, Quegben nincsenek jogai egy olyannak, aki nem queg állampolgár.
– De hát nekem azt ígérték... – pislogott McCraken.
– Engedjétek el! – szólt Roo.
– Engedjük el? – képedt el Duncan. – Miért?
Négy órával ezelőtt Luis talált rá McCrakenre egy raktárháznál. A férfi épp várt valakire, mint most kiderült, Briggs-re. Duncan már elküldött egy lovast, hogy visszahozassa a Sarth-ba tartó embereket. Ha minden terv szerint halad, a lovasok egy órán belül vissza is érnek az irodába.
A férfi felállt.
– Most mit csináljak?
– Menj el Quegbe, és próbálj meg nemesi kiváltságot vásárolni – mondta Roo. – De más pénzével próbálkozz! Ha holnap naplementekor még a városban vagy, nem csak a cinkosaid fognak hajtóvadászatot indítani utánad.
A férfi megtörölte véres száját a kézfejével, aztán kibotorkált az ajtón.
– Várj egy percet, Duncan – utasította Roo –, aztán kövesd! Túlságosan fél ahhoz, hogy egyedül meneküljön. Ha van még egy játékos ebben, ő most elvezethet hozzá. És ne engedd tényleg elmenni; talán szükségünk lesz rá, hogy tanúskodjon a királyi híróságon. Lehet, hogy csak ő magyarázhatja meg igazán, hogy nem rabolni szeretnénk, csak visszavenni a pénzünket.
Duncan bólintott.
– Te hol leszel?
– A kikötőben – felelte Roo. – Talán hajnal felé indul majd hajó Quegbe. Ha bármi van, oda küldhetsz nekünk üzenetet.
Duncan bólintott, majd távozott.
– Jason – folytatta Roo –, menj vissza az irodába, és várakozz ott! Luis és én majd üzenünk, ha szükségünk lesz rád.
Jason is elment.
– Felkészítettünk egy hajót. Bármikor indulhat, ha megparancsolod – mondta Luis.
– Jól van – biccentett Roo. – Ha a tolvajunk menekül a városból, a mólón túl akarom elkapni. Mire odaér egy királysági hadihajó, már el akarom intézni az ügyet. Mire pedig a vámosok a hajóra másznak, már nálunk kell lennie az aranynak. Így sokkal könnyebb lesz megmagyarázni mindent.
Luis megrázta a fejét.
– De miért cipelik az aranyat? Miért nem dugják el egy udvarba, és várják meg, míg a Keserű-tenger Társaság tönkremegy?
– Mert ez okos lenne, de ugyanakkor kockázatos is – mondta Roo. – Képzeld csak a helyükbe magad! Ha tudnád, hogy a cinkostársaid elhagyják a várost, és nem jártatják majd a szájukat, akkor ez okos lépés lenne. De ha talán elkapják őket, és beszédre kényszerítik mindet, akkor a nyomok elvezetnek majd az aranyhoz, és akkor – csettintett az ujjával –, mi megrohanjuk őket minden fegyveresünkkel, akkor pedig lesz nemulass! – Felsóhajtott.- De ha az arany biztonságban utazik egy távoli kikötő felé vagy egy szekéren tart a hegyekbe... – Megvonta a vállát.
– Bárki is agyalta ezt ki, nagyon ügyesen időzített.
– Pont ez az, ami aggaszt – magyarázta Roo. – A pénzesházban dolgozó szemétládák nemcsak részt vettek az egészben, de többet tudtak a Keserű-tenger Társaságról és a pénzügyeiről, mint Briggs vagy McCraken. – Felemelte mutató ujját. – Tudniuk kellett, hogy Jason vagy valaki más nemsokára rájön a csalásra. Már túl régóta csinálták. – Középső ujját is felemelte. – És tudniuk kellett, hogy csak pár, hét múlva tudunk pótolni egy ekkora veszteséget. – Bosszankodva csóválta a fejét. – Karavánjaink érkeznek majd keletről, és ma ér egy gabonaszállítmányunk Ylith-be. A Távoli Partokon több hajónk is van, azt hiszem Carse-ban, azok is most indulnak vissza. Bármelyik elég aranyat hoz, hogy kifizessük ezt a kis összeget – öklével a tenyerébe csapott –, de nem ma!
– Kémre gyanakszol?
– Valamiféle ügynökre – mondta Roo, majd elindult az ajtó felé. – Duncanen kívül te vagy az egyetlen, akiben teljesen megbízom, Luis. Együtt voltam veled a siralomházban, és együtt úsztuk át a Vedra-folyót is. Együtt néztünk szembe a halállal. Jadow-n és Greylockon kívül nincs rajtad kívül senki Krondorban, akit magam mögött akarnék tudni.
Luis mosolyogva nézett rá.
– Még egy kézzel is jó vagyok?
Roo kinyitotta az ajtót.
– Egy kézzel és egy késsel is jobb vagy, mint a legtöbb ember két kézzel és egy karddal. Gyere, fésüljük át a kikötőt!
Luis hátba veregette munkaadóját, majd követte kifelé, becsukva maga mögött az ajtót. A raktárhelyiség csak egyike volt azoknak, amiket a Keserű-tenger Társaság a kereskedők városnegyedében bérelt. A két férfi elsietett a kikötőbe.
Mikor elmentek, egy alak tűnt fel a raktár tetején. Finoman lehuppant az utca kövére, és az árnyékban maradva a távolodó Root és Luist figyelte. Aztán megfordult, halkan füttyentett, és Rooék után mutatott. Az utca távolabbi háztömbje mögül még két alak bukkant elő. Odasiettek a társukhoz. A három alak egy ideig tanácskozott, aztán az egyik visszament oda, ahonnan előjöttek. A másik kettő követte Root és Luist a kikötő felé.

 

– Csapda! – kiáltotta Renaldo.
– Ék alakzat! – ordította Calis, mire mindenki elhelyezkedett. Az oszlop épp egy nagy terembe ért, mely legalább hatvan méter hosszúnak tűnt, és hat bejáratot számlált. A kiképzésnek köszönhetően negyven katona azonnal éket formált, szorosan egymás mellett tartva a pajzsokat. Kardjukat előkészítették, hogy bármikor lesújthassanak az ellenségre. A másik húsz ember levette válláról a rövid íjat, és nyugodtan elhelyezte a nyílvesszőt és felajzotta a fegyvert. A teremben fülsiketítő, vad vicsorgás és visítás hallatszott.
A három előttük nyíló alagútból pantathiánusok rohantak elő, és támadtak rá Calis Bíbor Sasaira. Erik megkísérelte felmérni az ellenség erőit, de erre nem sok ideje maradt, mert az első hullám már rájuk is vetette magát. A kígyó katonák nagy erővel ütköztek a pajzsfalnak.
Erik iszonyatos csapásokkal kaszabolta az ellenséget. Kétszer még acél kardokat is széttört a pantathiánus katonák kezében. Úgy érezte, ezek a harcosok elég képzetlenek.
– Második sor! – kiáltotta anélkül, hogy Calisnak erre parancsot kellett volna adnia. – Kardot a kézbe, és kövessetek!
A húsz íjász ledobta az íjat, és kardot rántott. Erik átsietett az ő irányítása alatt álló sor másik oldalára, és a társaival oldalba támadta a pantathiánusokat. Az történt, amire számított. Az ellenség összeomlott. A menekülés helyett viszont a királysági katonákra vetették magukat, mígnem azok az utolsót is lekaszabolták, és a teremben csend lett.
– Mintha tűzifát aprítana az ember – szólalt meg Boldár.
Erik a különös zsoldosra pillantott, és meglepette látta, hogy a védő öltözetére került sok vér lecsurog, mintha nem tudna megkapaszkodni az érdekes, fehér felületbe.
– Bátran küzdöttek – zihálta Erik –, de ezek nem voltak harcosok. Minden alagút bejáratához két-két embert rendelt, hogy őrködjenek, hátha feltűnik még pár pantathiánus.
– Nem bátrak voltak – mondta Boldár. – Fanatikusok.
Calis Mirandára nézett, aki így szólt:
– Nem hallottunk még olyanról, hogy valaki közelharcba került volna velük. Ezek inkább fortéllyal háborúznak, és csata közben háttérben maradnak.
A csizmája orrával Erik átfordított egy kígyóembert.
– Elég kis termetű.
– Mind azok – jegyezte meg Calis. – Kisebbek, mint az, amelyikre tegnap rátaláltunk.
Erik de Loungville-re pillantott.
– Fiatalokat küldenek ellenünk?
– Lehet – felelte a törzsőrmester. – Ha a többi fészket is úgy feldúlták, mint azt, amelyikben tegnap voltunk, akkor most bizonyára kétségbeesetten próbálják megvédeni, ami maradt.
Erik gyorsan megvizsgálta, saját embereit, miközben Calis és Miranda a pantathiánus tetemeket vette szemügyre. Calis emberei nem szenvedtek komoly sérülést.
– Csak karcolások és horzsolások – jelentette Erik.
– Pár perc pihenő, aztán indulunk – jelentette ki de Loungville.
Erik bólintott.
– Melyik alagutat választjuk?
De Loungville megismételte a kérdést Calisnak.
– Azt hiszem, a középsőt – szólt a kapitány. – Ha kell, biztosan vissza tudunk jönni.
Erik csak remélte ezt, de véleményét megtartotta magának.

 

Roo egy bála mögé rejtőzködött, mikor a fegyveres különítmény feltűnt a sötétben. A kikötőt köd borította, így a hajnali szürkületben az ember alig. látott el egy karnyújtásnyira.
Roo és Luis épp átfésülte a kikötőt, mikor Roo egyik embere jelentette, hogy nagy csapat fegyveres kísér egy szekeret a kikötőbe. Roo követte a szekeret, míg Luis elment erősítésért.
Mikor halk neszre lett figyelmes maga mögött, Roo megpördült. Már majdnem lesújtott a karddal, mikor Duncan felemelte a kezét.
– Én vagyok az! – suttogta. Roo leengedte a kardot, és visszafordult a szekér felé, mely épp most ért a rakodópartra. Duncan letérdelt az unokatestvére mellé.
– McCraken ide tart. Elvesztettem a ködben, aztán megpillantottam valakit, most már tudom, hogy téged, és végigjöttem ezen az utcán – mutatott Roo mögé. – Herbert szerintem nemsokára ideér.
Roo bólintott.
– Azon a szekéren a mi aranyunk van, annyi szent.
– Itt a parton ütünk rajtuk?
Roo elgondolkodott.
– Nem, hacsak Luis vissza nem ér a többiekkel, mielőtt elindulnak azzal a hajóval suttogva. – Az embereink vagy a Keserű-tenger Királynőjén vannak, vagy a raktárházban, parancsra várva.
A szekér megállt, és valaki megszólalt.
– Lefelé tegyétek, abba a dereglyébe!
A fegyveresek elővettek egy égő lámpást. A gyér fényben most kirajzolódtak a kocsit körülvevő emberek.
A szekér hátsó falát lehajtották, és elkezdtek kis ládákat lehordani a hajóba. Hirtelen egy másik alak bukkant fel a sötétből. Mikor a gyenge fény őt is megvilágította a férfiak kardot rántottak.
– Én vagyok az! McCraken! – szólt egy riadt hang.
Valaki leugrott a szekérről, és kezébe vette a lámpást, miközben két őr lefogta Herbertet. A lámpást tartó férfi előrelépett.
Roo majdnem felszisszent. Tim Jacoby volt az. A férfi háta mögött most már Tim testvérét, Randolph-ot is ki tudta venni.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte idegesen Tim.
– Briggs nem jött el – mondta McCraken.
– Hülye – mondta Tim Jacoby. – Megmondtuk, hogy maradj ott, bármeddig is kell várni. Most valószínűleg ott van a raktárházban, és rád vár.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte Randolph.
Herbert az orcájához emelte a kezét.
– Elestem a sötétben, és bevágtam a szám egy ládába.
– Úgy nézel ki, mintha megvertek volna – mondta Tim Jacoby.
– Senki sem vert meg – állítgatta McCraken, de hangos beszéde idegesítette Timet. – Esküszöm!
– Halkabban, te! – szólt rá Tim. – Követtek idefelé?
– Ebben a ködben? – képedt el ügyesen McCraken. Mély lélegzetet vett. – Magatokkal kell vinnetek. Briggs-nek naplementekor kellett volna ott lennie az aranyammal. Vártam, de nem jött el. Ötvenezer aranyat ígértetek, amiért részt veszek. Ezt ki kell fizetnetek.
– Vagy mi lesz? – kérdezte Tim.
McCraken hirtelen félni kezdett.
– Én...
Roo észrevette, hogy a kocsi körül senki sem mozdult, mióta McCraken megérkezett. A ringatódzó dereglye halkan ütődött neki a köveknek a rakodópart lépcsőjénél.
– Beszéljetek csak! – imádkozott suttogva Roo, hisz minden egyes perccel közelebb ért Luis és csapata. Itt sokkal könnyebb lenne rajtuk ütni, mint kint a tengeren! Napnyugtáig ki kellett fizetni az adósságot, és ha a parton nem tudják őket megállítani, akkor a tengeren kell üldözőbe venni őket, és kalóz módjára visszaszerezni az aranyat még a dél előtt.
– Ha kell – suttogta oda Duncannek –, itt tartom őket, míg Luis megérkezik. Megkerülnéd őket a ködben?
– Micsoda? – képedt el Duncan. – Azt akarod, hogy ketten szálljunk velük szembe?
– Csak le akarom őket lassítani. Kerülj mögéjük, és kövesd majd a példámat!
Duncan az ég felé emelte a tekintetét.
– Remélem – suttogta –, nem öletsz le minket, testvér. – Sarkon fordult, és eltűnt a ködben.
– Ha nem fizetitek ki – szólt McCraken –, tanúskodni fogok az udvarnagy bírója előtt. Elmondom, hogy te és Briggs beszéltetek rá, hogy hamisítsam meg a számlákat.
Tim megrázta a fejét.
– Nagyon ostoba vagy, McCraken. Nekünk nem is kellett volna találkoznunk. Ez Briggs feladata volt.
– Briggs nem jött el! – kezdett hisztériázni McCraken.
Tim bólintott, mire hirtelen kér őr keményen megragadta McCraken karját, hogy a férfi ne tudjon mozogni. Jacoby elővett egy háromélű tőrt, amit bele is döfött McCraken hasába.
– A raktárháznál kellett volna maradnod, McCraken. Briggs halott, és most – a könyvelő közben összerogyott –, már te is az vagy.
Tim intett a fejével, jelezvén, hogy a dobják a vízbe a tetemet. A két őr lesétált a lépcsőn, majd behajította a testet a dereglye elé. Krondorban egyáltalán nem lesz feltűnő, hogy egy újabb hullát vet partra a víz.
Roo kivárt, amíg az összes aranyát felpakolták a hajóra, majd előrelépett. Ügyelnie kellett, nehogy elárulja, hogy csak unokatestvérével rejtőzött el a ködben.
– Ne mozduljanak! Bekerítettük magukat!
Terve működött. A ködben nem látták a hajónál állók, ki beszél hozzájuk. A tétovázás jól jött Roonak; bármilyen jól is forgatta a kardot, ha azonnal lerohanják, bizony megadta volna magát a túlerővel szemben. Fojtott sikoly hallatszott a szekér felől, mire az egyik férfi összeesett.
Roo nem értette a dolgot, amíg meg nem hallotta Duncan hangját.
– Azt mondtuk, ne moccanjanak meg!
Az egyik férfi lenézett összeesett társára, majd felkiáltott:
– Ez egy tőr! Ez nem a városi őrség!
Előrelépett, de az újabb tőr leterítette.
– Nem is mondtuk, hogy mi vagyunk a városi őrség – szólt valaki más.
Roo halvány alakot pillantott meg a másik oldalon. Ekkor rájött, hogy ki a hang gazdája, ráadásul ismerős vonásokat látott. Dashel Jameson nyugodtan előresétált, mígnem mindenki tisztán látta őt.
A távolban lovak patája csattogott a köves utcákon.
– A mi embereinket hallják. Tegyék le a fegyvereket!
Páran haboztak, mire újabb tőr indult útjára, mely ezúttal a szekér oldalába fúródott.
– Azt mondta, le a fegyverekkel! – ordította egy másik, furcsa hang.
Roo Ruthiához, a Szerencse Istennőjéhez imádkozott, hogy a gyorsan közeledő lovasok Luis és csapata legyenek. Jacoby őrei lassan letérdeltek, és a kövezetre tették a fegyvereket.
Roo kivárt még egy kicsit, majd előrelépett.
– Jó reggelt, Timothy, Randolph! – mondta üdvözlésképp, miközben megpróbált nyugodtnak hangzani.
– Maga! – ordította Jacoby.
Luis ekkor ért oda, nyomában egy tucatnyi emberrel, akik hamar körbevették a tetten ért társaságot. Némelyikük íjat vett le a válláról, amit a szekérre vagy a hajóra szegezett.
– Azt hitte, hagyom, hogy elpucoljon az aranyammal?
Jacoby szinte már őrjöngött.
– Hogy érti, hogy a maga aranyával?
– Ugyan már, Tim – mondta Roo. – McCraken és Briggs mindent elmondott nekünk.
– Briggs? – kérdezte Jacoby zavartan. – Az hogy lehet? Mi...
– Fogd már be a szád, te bolond! – parancsolt rá Randolph.
Roo McCraken holttestére pillantott, mely még mindig a víz felszínén ringatódzott.
– Herbertet is Briggs után küldte, igaz?
– És magát is utánuk küldöm a pokolba! – csattant fel Timothy Jacoby, és a rá szegeződő nyílvesszők ellenére kardot rántott.
– Ne! – kiáltotta Randolph, rávetve magát testvérére, mikor három nyílvessző indult útjára.
Kettő a mellkasán találta el Randolphot, míg a harmadik a nyakába fúródott. A mögötte álló férfiakat elöntötte a vér. Randolph úgy zuhant a földre, mint a levegőben lecsapott légy.
Tim Jacoby feltápászkodott a földről, egyik kezében karddal, másik kezében pedig háromélű tőrrel. A szemében téboly és harag tombolt. Luis már épp hajítani készült a tőrét, mikor Roo rászólt:
– Ne! Hadd jöjjön! Épp ideje, hogy véget vessünk ennek az egésznek.
– Mióta csak találkoztunk, maga púp a hátamon! – kiabálta Tim Jacoby. – Megölte a testvéremet!
Roo felemelte kardját.
– Helmut pedig a maga keze által halt meg! – Intett Jacoby-nak, hogy jöjjön közelebb. – Gyerünk már! Mire vár?
Tim gyorsabban rontott Roora, mint várta, ráadásul Roonak halálos erejű, kétkezes támadást kellett kivédenie.
– Fényt! – parancsolta Duncan, mire az egyetlen lámpás zárját felhúzták. Kísérteties fény világította meg a ködben párbajozó két férfit. Az egyik lovas leugrott a hátasról, kinyitott egy zsákot, és kivett egy rakás fáklyát. Miközben Roo és Jacoby hevesen vívott, ő tüzet csiholt, és meggyújtotta az egyiket. Ezután kiosztott jópár égő fáklyát Luis embereinek. Hamarosan fényes kör vette körbe a küzdő feleket.
Luis megparancsolta az embereinek, hogy szedjék össze a fegyvereket Jacoby őreitől, és vigyék az őröket a szekérhez. Roo eközben az életéért harcolt.
Támadások és védekezések sorozata zajlott. Mindketten arra vártak, hogy a másik hibázzon. A fáradtsággal együtt a méreg is kezdett elpárologni Jacobyból, Roo pedig megfogadta, a jövőben többet fog gyakorlatozni a karddal. Acélcsengés visszhangzott a kikötőben. A távoli, lehorgonyzott hajókon fények gyúltak, és a matrózok kíváncsian kérdezgették társaikat.
A két épület közül egy éjjeliőr lépett elő. Mikor meglátta a vértócsában fekvő Randolphot, a két párbajozót és a két csapatnyi embert, gyorsan elszaladt. Mikor biztonságos távolba került a harc színhelyétől, elővett egy sípot, és hevesen belefújt. Nemsokára három őr jelent meg, a férfi pedig elmesélte neki a látottakat. A parancsnok visszaküldte egyik emberét erősítésért, másik társával pedig elindult a csata színhelye felé.
Roo érezte, hogy rohamosan fárad a karja. Bár Jacoby sokkal ügyetlenebbül párbajozott, a hátrányát ledolgozta azzal, hogy két fegyverrel harcolt. Roonak minden tudását be kellett vetnie, hogy egy pengével visszaverje a támadásokat.
Jacoby szemmel láthatóan már korábban begyakorolt egy trükköt. Többször is előrelendült, maga előtt tartva kardját, majd hirtelen nagyot suhintott a bal kezében lévő tőrrel, hogy szétszaggassa ellenfele mellkasát. Arra az esetre fejlesztette ki e módszert, ha az ellenfele csak a kardjával akarna foglalkozni, esetleg vissza akarna vágni. Mikor először bevetette, Roo épphogy megúszta egy szakadt inggel.
Roo letörölte az izzadságot a homlokáról, s továbbra is Jacobyra szegezte kardját. Jacoby jobb csizmájának sarka megint puffant, miután a férfi előrelendült, majd suhintott a tőrrel. Roo hátraszökellt. Gyorsan hátrapillantott, és látta, hogy egy nagy rakás láda felé hátrál. Nem engedhette meg, hogy egészen odáig szorítsa őt Jacoby, mivel így nem tudta volna kivédeni a kétkezes támadást.
Jacoby, csizmája megint puffant, s ez a hang mentette meg Roo életét. Még vissza sem tudott nézni Jacobyra, máris hátrébb kellett ugrania. Épphogy elkerülte a háromélű tőrt. Roo ezután leguggolt.
Már várta a csizma puffanását. A csizma sarka megint a kőnek ütődött, mire Roo habozás nélkül előrehajolt. Jacoby előre nyújtott kardját oldalra csapta, de ezután nem rontott rá, hanem bal kezét a földre tette, és lehajolt a tőr elől. Ezzel egy pillanatra teljesen védtelen maradt, de Jacoby pengéi nem voltak olyan helyzetben, hogy kihasználják a lehetőséget. Roo pontosan tudta, bármelyik tapasztalt harcos ilyenkor belérúgott volna, nem úgy Jacoby, aki talán még sosem látott ilyen mozdulatot. Jobb kezével Roo felfelé döfött. A penge Jacoby jobb oldalába hatolt, közvetlenül a bordái alatt. Fölfelé haladva átszúrta a tüdejét és a szívét.
A férfi szeme kidülledt, és fura, gyerekes nyögés hagyta el az ajkát. Ujjaiból elszállt az erő. A fegyverek kiestek a kezéből. Térde megremegett, és mikor Roo kirántotta testéből a kardot, összerogyott.
– Senki se mozduljon! – szólt valaki.
Az őrség vezetője közeledett, kezében a megszokott a furkósbottal. Roo zihálva nézett rá. Fura tiszteletet érzett a férfi iránt, amiért egy szál furkósbottal be mert sétálni a két tucat ember közé.
– Nem is jutott eszembe, hogy megmozduljak – szólt neki Roo.
Még több, közeledő lovas zaja hallatszott.
– Mi folyik itt?
– Egyszerű – válaszolta Roo. – Ez a két halott itt tolvaj. Azok pedig – a szekérnél ácsorgó, lefegyverzett őrökre mutatott –, felbérelt nehézfiúk. A szekér és a hajó az én aranyammal van tele.
Látván, hogy senki sem kíván tovább harcolni, a tiszt hóna alá vette a furkósbotot, és megdörzsölte az állát.
– És ki az a fickó, aki a vízben úszkál?
Roo nagyot lélegzett, hogy könnyebben tudjon beszélni.
– Herbert McCraken, név szerint. Ő kezelte az aranyamat a pénzesházban. Segített a másik kettőnek a lopásban.
– Hmm – dünnyögte a tiszt, szemmel láthatóan még mindig kételkedett. És akkor ki maga, uram, ha pénzesházban van számlája, meg ilyen nagy rakomány aranya? – Lenézett a Jacoby testvérekre, majd hozzátette: – No meg ennyi fölös hullája?
Roo elmosolyodott.
– Rupert Avery vagyok. Társtag a Keserű-tenger Társaságban.
A tiszt bólintott. Miközben a lovasok egészen közel értek, így szólt:
– Nincs olyan, aki ne hallotta volna ezt a nevet Krondorban az elmúlt egy évben. Van itt valaki, aki igazolni tudná a személyét?
Dash lépett elő.
– Igen. Ő a főnököm.
– És ki maga? – érdeklődött a tiszt.
– Ő az én unokám – szólt az érkező lovasok vezetője.
A tiszt megpróbálta kivenni a homályban alig látható alakot.
– És akkor maga meg ki?
James herceg belovagolt a fáklyák alkotta körbe.
– A nevem James. Mondhatni, a főnököd vagyok.
Ekkor a többi lovas is feltűnt. Mind a nagyherceg személyes őreinek egyenruháját viselték. Köztük volt William zászlósúr is, aki a tiszthez fordult.
– Vedd őrizetbe ezeket az embereket! – szólt Jacoby bérenceire mutatva. – Mi majd beszélünk a többi úriemberrel.
A tisztnek leesett az álla Krondor udvarnagya és zászlósura láttán. Sokáig hang sem jött ki a torkán, majd így szólt:
– Igenis, uram! Titus!
A homályból egy fiatal őr lépett ki, kezében íjjal.
– Igen, őrmester?
– Tartóztasd le ezt a bandát!
– Igen, uram! – nyugtázta a fiatal férfi, és fenyegetően rájuk szegezte az íjat. – Gyertek! Semmi csalafintaság!
Más katonák is megjelentek, az őrmester pedig kijelölte őket a megfelelő helyre. A tucatnyi fogoly elindult az őrökkel.
Roo James herceghez fordult.
– Gondolom, nem csak egy kora reggeli lovaglás miatt vannak itt, méltóságos uram.
– Nem – felelte James. – Az embereink követtek téged.
A ködből Katherine és Jimmy lépett elő.
– Követtek? – kérdezte Roo. – Miért?
– Beszélnünk kell – tért ki a kérdés elől James. Visszafordítva lovát, még hozzátette: – Mosakodj meg, helyezd biztonságba az aranyad, aztán gyere a palotába reggelire!
Roo bólintott.
– Rendben van, méltóságos uram. – Aztán Luishoz és Duncanhez fordult: – Pakoljátok ki az aranyat a hajóból, és vigyétek vissza az irodába!
Roo ezután kérdőn Dashre nézett.
– Most pedig áruld el: kinek az alkalmazottja vagy? Az enyém vagy a nagyapádé?
Dash vigyorogva vonta meg a vállát.
– Mondhatni, mindkettőtöké.
Roo elgondolkozott.
– Ki vagy rúgva – jelentette ki végül.
– Ó, azt nem hiszem, hogy megteheted.
– Miért nem? – fakadt ki Roo.
– A nagyapám majd elmagyarázza.
Roo is megvonta a vállát. Hirtelen úgy érezte, túl fáradt a gondolkodáshoz.
– Jól jönne egy kis reggeli meg kávé. – Felsóhajtott. – Sok kávé.
Az emberek nekiláttak visszapakolni az aranyat Jacoby szekerébe. A Jacoby testvérek holttestét az arany mellé helyezték. Roo eltette kardját, és eltűnődött, mi minden vár még rá. De megnyugodott, hogy legalább sikerül majd kifizetni a rengeteg pénzt, megmentve ezzel a társaságot. Magában megfogadta, soha, de soha nem engedi többé, hogy ennyire sebezhető legyen a cége.

 

Roo belekortyolt a kávéba, és felsóhajtott.
– Kiváló.
James bólintott.
– Jimmy hozza nekem mindig a Barretból.
– A legjobb kávé a városban – mosolyodott el Roo.
– Most mit csináljak veled? – kérdezte Krondor udvarnagya.
– Nem teljesen értem, mit ért ezalatt, méltóságos uram.
Mind egy nagy asztal körül ültek az udvarnagy saját lakosztályában. William zászlósúr az udvarnagy mellett foglalt helyet; a társaságot Jimmy, Dash és Katherine egészítette ki. Owen Greylock lépett a helyiségbe, majd ő is azonnal leült.
– Jó reggelt, méltóságos uram, zászlósúr, Roo – köszönt mosolyogva.
– Épp azt magyaráztam Rupert barátunknak, Greylock kapitány – mondta James –, hogy nem igazán tudom, mit tegyek vele.
Greylock értetlenül nézett rá.
– Hogyhogy mit tegyen vele?
– Nos, a kikötőben van pár holttest és egy rakás arany, de arra, hogy ez mind hogyan került oda, nincs igazán magyarázat.
– Méltóságos uram – szólt Roo –, már elnézést kérek, de mindent megmagyaráztam.
– Mondod te – vágott vissza James, majd előrehajolt, és Roora szegezte az ujját. – Csakhogy te egy elítélt bűnöző vagy, ráadásul volt pár ügyleted a múltban, ami súrolta a bűncselekmény határát.
A kimerültség miatt Roo ingerlékenyebb lett.
– Az, hogy súrolta a bűncselekmény határát, nem jelenti azt, hogy bűncselekmény volt... méltóságos uram.
– Nos, lefoglalhatnánk az aranyat, és megtarthatnánk a kihallgatást.
Roo felült a széken.
– Az nem lehet! Ha nem fizetem ki ezt az aranyat a hitelezőimnek a nap végéig, akkor csődbe jutok! Pont ez volt a célja Jacoby tervének.
– Mr. Averyn kívül legyen szíves mindenki kifáradni! – szólt James.
– A reggelinek ezzel vége.
Greylock vágyakozva nézett az asztalon sorakozó ételekre, de felállt, és a többiekkel együtt kiment a szobából, egyedül hagyva Root Jamesszel.
James felállt, odalépett a Roo előtt lévő üres székhez, és helyet foglalt.
– Ecsetelem a helyzetet – kezdte. – Nagyon jó munkát végeztél. Ha azt mondom, kiváló munkát végeztél, még mindig nem fejeztem ki elég jól, milyen szépen emelkedtél fel, ifjú Avery. Egyszer azt hittem, segítenünk kell, hogy az ellenségeid ne söpörjenek el, de neked végül nem volt szükséged ránk. Ez a te érdemed.
De a figyelmeztetésemet komolyan gondoltam; meg kell értened, hogy bármilyen hatalmad is van, ugyanúgy vonatkoznak rád a törvények, mint mikor Erikkel megölted Sötétmocsárffy Stefánt.
Roo nem szólt semmit.
– Nem fogom lefoglalni az aranyat, Rupert. Fizesd ki a hitelezőid, és virágozz tovább, de ne feledd, éppoly gyorsan ej tudunk intézni téged, mint amikor behajítottunk a siralomházba!
– Miért mondja ezt nekem? – kérdezte Roo.
– Mert a szolgálatod nem ért véget, ifjú Avery – mondta James, majd felállt, s elkezdett fel-alá sétálni. – A tengeren túlról rosszabb jelentések érkeztek, mint amire számítottunk; sokkal rosszabbak. Erik barátod talán már halott. Talán már mindenki halott, aki Calisszal ment. Ekkor megtorpant, s Roora szegezte a tekintetét. – De még ha el is érik küldetésük célját, egy valami biztos: a Smaragd Királynő eljön, és akárcsak én, te is tudod, hogy ha itt partra száll, a vagyonod nem jelent majd semmit. Te, a feleséged és a gyermekeid csak apró tárgyak lesztek, amiket ő majd félresöpör, hogy elérje a saját célját: elpusztítani minden élőlényt e világon.
– Mit tegyek ön szerint? – kérdezte Roo.
– Mit tegyél? – gondolkodott el James. – Miből gondolod, hogy szerintem tenned kellene valamit?
– Nem reggeliznénk itt, ha csak arra szeretne emlékeztetni, hogy bármikor képes felakasztatni engem, vagy ha csak mesélni szeretne a borzalmakról, amiket Calis seregében láthattam. – Roo hangjába düh vegyült. – Átkozottul tisztában vagyok mindkét ténnyel! – csapott az asztalra, amitől a tányérok nagy ricsajjal megrázkódtak. – Méltóságos uram – tette még hozzá.
– Elmondom, mit akarok tőled – jelentette ki James, majd az asztalra tenyerelt, és egészen közel hajolt Roohoz. – Aranyra van szükségem.
– Aranyra? – esett le Roo álla.
– Több aranyra, még annál is többre, mint amit egy ilyen kapzsi, kis tökfilkó, mint te, el tud képzelni. – Felállt. – A világtörténelem legnagyobb háborúja fog kitörni a partjainkon. – A kikötőre néző ablakhoz sétált, és a táj felé intett. – Hacsak valaki, akinek nagyobb a hatalma és az intelligenciája, mint a Királyság összes uralkodójának, nem talál ki egy átütő erejű megoldást, akkor három éven belül a történelem legóriásabb hajóhada fog a behajózni ebbe a kikötőbe. A hajókon pedig a valaha látott legnagyobb hadsereg érkezik majd.
Roora fordította a tekintetét.
– És minden, amit most ebből az ablakból látsz, hamu lesz. Beleértve a házadat, az irodádat, a Barret Kávéházat, a rakpartjaidat, a raktáraidat, a hajóidat, a feleségedet, a gyermekeidet és a szeretődet.
Roonak elakadt a lélegzete. Azt hitte, senki sem tud a Sylviával való viszonyáról. James nyugodtan beszélt, de hangjából érződött, hogy palástolnia kell a haragját.
– Sosem fogod megérteni, mennyire szeretem ezt a várost, Rupert. – Körbeintett a szobában. – Sosem fogod megérteni, miért kedvesebb nekem ez a palota a világ minden helyénél. Egy nagyon különleges ember meglátta bennem azt, amit senki más nem látott volna meg. Kezébe vett, és olyan rangra emelt, amiről senki sem álmodhat, aki olyan alacsony származású, mint én. – Roo csillogó nedvességet vett észre James szemében. – A fiamat róla neveztem el, tiszteletem jelképéül. – Az udvarnagy megint hátat fordított Roonak, és kinézett az ablakon. – Fogalmad sincs, mekkora szükségünk lenne most arra az emberre. Minden ember közül őt szeretném, hogy elmondja, mit tegyünk, miközben közeledik felénk ez a borzalmas nap.
Mély lélegzetet véve az idős udvarnagy erőt vett magán.
– De ő nincs itt. Halott, és ő lenne az első, aki kioktatna, hogy időpazarlás olyan dolgokról álmodozni, amik nem történhetnek meg. – Megint Roo szemébe nézett. – Márpedig az időből sokkal kevesebb áll rendelkezésünkre, mit hittük. Az előbb azt mondtam, a hajóhad kevesebb, mint három év múlva érkezik. De lehet, hogy két éven belül. Nem tudjuk, amíg Novindusból fel nem tűnik az első hajó.
– Két-három év? – kérdezte Roo.
– Igen – felelte James. – Ezért kell nekem arany. A legnagyobb háborút kell pénzelnem a Királyság történelmében. E háború mellett minden eddigi eltörpül Állandó hadseregünkben ötezer katona szolgál itt, a hercegségben. Ha összevonunk mindenkit a Királyság lobogója alá, beleértve az egész Keleti és Nyugati Birodalmat, talán negyvenezer katonát számlálhatunk, veteránokat és újoncokat vegyesen. Mennyi katonát is hoz ellenünk a Smaragd Királynő?
Roo hátradőlt, és visszaemlékezett a zsoldosok gyülekezetére.
– Kétszáz-kétszázötvenezret, ha mind át tudja hozni a tengeren.
– A legutolsó jelentések szerint már hatszáz hajója van – magyarázta James. Hetente két új hajót állít elő. Az egész földrészt tönkreteszi, hogy ilyen szinten tartsa a gyártást, de az egész lakosságot rettegésben tartja, így a munka folytatódik.
Roo számolni kezdett.
– Minimum ötven hét. Még legalább száz hajóra van szüksége, hogy élelmiszert, felszerelést is idehozzon a katonáknak. Ha ésszerűen tervez, akkor még száz hétig hajókat fog gyártani.
– Láttál eddig is bármit, ami ésszerűségre utal?
– Nem – felelte Roo. – De még ha meg is akarja gyilkolni az összes szolgáját, biztosan tudja, mire van szüksége a cél eléréséhez.
James bólintott.
– Két-három év, és megjelennek itt a kikötőben.
– Milyen szerepet játszom az egészben? – kérdezte Roo.
– Agyon is adóztathatnálak, hogy így pénzelhesd a háborút – mondta James –, de még ha kiküldeném a hadsereget, hogy szedjen be minden pénzdarabot a Világ-fogsorától Kesh-ig, az Alkony-szigetektől Roldemig, az sem lenne elég. – James megint előrehajolt, és szinte suttogva beszélt, mintha félne, hogy kihallgatják őket. – De e két-három év alatt, egy kis segítséggel, te talán eljuthatsz odáig, hogy pénzeld a háborút.
Roo értetlenül tekintett rá.
– Hogyan, méltóságos uram?
– A következő két évben elég hasznot kell kitermelned ahhoz, hogy kölcsönadj a Királyságnak annyi pénzt, ami elég a háborúhoz.
Roo nagyot fújtatott.
– Ez érdekes. Azt akarja, hihetetlenül gazdag legyek azért, hogy aztán odaadjam a vagyonom a Királyságnak egy háborúra, amit nem is biztos, hogy megnyerünk.
– Tulajdonképpen igen – bólintott James.
– A hallottak alapján gyanítom, hogy a Királyság nem tudja majd túl hamar visszafizetni a pénzt, ha túléljük a harcot.
– Gondolj bele a többi eshetőségbe! – szólt James.
Roo bólintott.
– Rendben – állt fel. – Nos, ha nekem kell a leggazdagabb-embernek lennem, aki három év múlva majd a hamurakáson ül, itt az ideje, hogy nekilássak a munkának. Először is ki kell fizetnem a hitelezőimet, méghozzá naplemente előtt.
– Még egy dologról akartam beszélni veled – szólt James.
– Mégpedig, méltóságos uram?
– A Jacoby ügy. Van egy apjuk.
– Támadásoktól kell félnem?
– Lehet – mondta James. – A legokosabb az lenne, ha most azonnal meglátogatnád, mielőtt megtudja, hogy te ölted meg a fiait. Köss békét, Rupert, mert az elkövetkezendő esztendőkben szövetségesekre lesz szükséged, nem ellenségekre. Nem tudok mindenben segíteni; még az én kezem sem ér el mindenhova.
– Ha lerendeztem a dolgot Frederick Jacobyval – morfondírozott Roo –, tájékoztatnom kell erről az üzlettársaimat is.
– Javaslom, vedd meg a részüket – jelentette ki James. – Vagy valahogy vedd át a Keserű-tenger Kereskedelmi és Holdingtársaság irányítását.
James ekkor elvigyorodott, Roo pedig meglátta benne az egykori kisfiút, aki oly sokszor menekült Krondor utcáin. A férfi unokái jutottak az eszébe.
– Végül is, úgyis ez volt a terved, nem igaz? – kérdezte James.
– Végül is, igen – kacagott fel Roo.
– Minél előbb, annál jobb. Ha ehhez szükséged lenne egy kis pénzre, a Királyság kölcsön tud adni neked, hisz úgyis visszavesszük, nem beszélve a sok aranyról, amit te fogsz kölcsönadni.
Roo megígérte, hogy a fejleményekről tájékoztatja az udvarnagyot, majd távozott. Miközben kifelé sétált a palotából, arra gondolt, hogy a sorsa megint összefonódott a Királyságéval. Bármennyire is próbálkozott, nem tudott elszakadni a számára kijelölt úttól, mióta csak Erikkel megölte Stefánt.
Mikor a kapuhoz ért, rájött, hogy se ló, se hintó nem vár rá. Úgy döntött, gyalog indul az irodába, és közben átgondolja, hogyan mondja el Frederick Jacobynak, hogy a fiai meghaltak.

 

Erik előreküldött néhány embert, hogy lessenek be az előttük nyíló terembe. Már tíz perce hallgatták a gyér neszeket, de a zajok forrását nem tudták megállapítani. Rengeteg oldalsó helyiség nyílott mindenfelé, így a zörejek bármelyik irányból érkezhettek.
Pár perc múlva visszatértek a felderítők.
– Tele van gyíkokkal – suttogta az egyik. Erik intett neki, mire mind visszatértek Calishoz és a többiekhez, akik már türelmetlenül várták őket. A férfi gyorsan ecsetelte a terem alaprajzát.
Majdnem szabályos félkör volt. A bejárattól egy lejáró vezetett jobbra, balra pedig vízszintes perem indult. Gyorsan megtervezték a támadást: a karddal küzdők lerohannak a lejárón, míg az íjászok felsorakoznak a bal oldali peremen, hogy nyílzáport zúdíthassanak a kígyókra.
Calis kiadta a parancsokat, Erik és de Loungville pedig továbbadta őket. Calis még odaszólt Boldárnak, hogy maradjon Miranda mellett és minden erejével védje őt, majd előretörtetett, hogy ő maga vezesse a rajtaütést.
Akárcsak a legutóbbi esetben, a katonák most is tétovázás nélkül, rendben hajtották végre a parancsokat, és mikor berohantak, a csata elkezdődött. Erik már maga is tapasztalhatta, és a Williamtől kapott könyvekben számtalanszor olvashatta, hogy amint elkezdődik a küzdelem, a tervek bizony ingataggá válnak.
Ezek a pantathiánusok teljesen kifejlett felnőtteknek tűntek, és másfélszer akkorák voltak, mint a fiatalok, akikkel a nap elején küzdöttek. A legmagasabb Erik álláig ért, s a legjobb harcosukat sem lehetett Calis legkeményebb katonájához hasonlítani, de többen voltak.
Kétszáz vagy még több gyűlt össze ebben a teremben, Erik pedig sebeket is látott némelyiken. Ideje viszont nem maradt arra, hogy azon törje a fejét, hol harcoltak még a pantathiánusok. Feltételezte, hogy a harmadik játékossal csaptak össze, akit Calis említett.
A sereg minden tagja tudta, hogy a meglepetésszerű támadás csak csekély előnyt jelent, amit gyorsan ki kell használni, a lehető legtöbb pantathiánust lekaszabolva. A terem másik végében parancsok hangzottak el a kígyó papok sziszegő, érthetetlen nyelvén. Erik minden erejét beleadva csapkodott magakörül. A csata első két percében minden egyes suhintása egy kígyóember halálát jelentette.
Aztán a védelem megszerveződött, és kezdte visszaszorítani a támadókat. Mikor a csata már majdnem baljós fordulatot vett, a húsz íjász felsorakozott a terem falába épített kiszögellésen, és nyílzáport zúdított a pantathiánusokra.
– Előre! – ordította Erik, és az egyre hulló ellenségre vetette magát. Hallotta, hogy többen ismételik parancsát. Akárcsak korábban, a pantathiánusok most sem hátráltak; inkább meghaltak a nyílvesszők vagy kardok által.
Aztán csend lett.
Erik körbenézett, és mindenfelé vonagló testeket látott. Több közülük a saját embere volt, de a legtöbb zöldbőrűnek tűnt. Gyorsan felmérte a veszteségeket, és de Loungville-hez fordult, aki zihálva állt a közelében.
– Hét embert vesztettünk, törzsőrmester.
De Loungville bólintott. Erik elrendelte, hogy a sebesülteket vigyék, fel a kiszögellésre az íjászok mellé, majd csatlakozott de Loungville-hez, Calishoz és Mirandához, akik szemügyre vették a termet. A közeli, kisebb helyiségekbe, amiket alig lehetett látni, felderítőket küldtek.
A levegő párás és forró volt. Csak nehezen tudtak lélegezni. A túlsó falban tátongó nyílásbál gőz gomolygott. A pantathiánusok közül néhány még élt, de Calis emberei gyorsan végeztek velük. A parancs egyszerűen hangzott: ha pantathiánus, öld meg! Egyetlen kígyóembert, nőstényt vagy tojást sem szabadott megkímélni. Eriket az elején kicsit feldúlta ez a hozzáállás, de aztán mindent megértett.
Egy ilyen csata után, ahol bajtársak estek el, könnyedén végrehajtották e parancsot.
– Őrmester! – kiáltott fel az egyik felderítő. – Ide!
Erik sarkon fordult, és odament.
– Mi az?
– Nézze, uram!
Erik benézett az egyik oldalsó helyiségbe, és egy bugyogó forró vízzel teli medencét pillantott meg középen. A medencét bizonyára kígyó papok vájták ki, mivel a sziklában tisztán látszottak a szerszámnyomok. Több mint egy tucat méretes tojás sorakozott a forró víz közelében. Elég közel voltak a forrósághoz, hogy kikeljenek, de nem annyira közel, hogy megfőjenek.
Az egyik tojás megmozdult.
Erik közelebb lépett hozzá. A héj egy helyen töredezni kezdett, aztán nagy ropogás közepette kettétört. A kis kígyóember alig volt nagyobb egy kutyánál. Pislogva nézett körbe, mintha megzavarodott volna, aztán felsírt, ami kísértetiesen hasonlított egy emberi csecsemő sírásához.
Erik felemelte a kardját, miközben az apró lény sírdogált. A kis pantathiánus ekkor Erikre fordította a tekintetét.
Az újszülött szeme összeszűkült, Erik pedig gyűlöletet látott a kis szemgolyókban. A harag szinte dühöngéssé vált; az apró lény felszisszent, és Erikre vetette magát.
Erik azonnal lesújtott, elválasztva a lény fejét a testétől.
Már majdnem hányt, mikor felkiáltott:
– Törjük szét mind!
A felderítő követte a példáját. A maradék tojásokat szétkaszabolták. Piciny testek loccsantak szét, Erik pedig legszívesebben kirohant volna a helyiségből. A tojásokból előtörő bűznél még sosem érzett émelyítőbbet.
Bevégezvén az undorító munkát, Erik kisétált a helyiségből. Ekkor látta, hogy a többiek hasonlóképp cselekedtek a többi mellékteremben. Egyesek öklendezve botorkáltak vissza.
– Van valami... – szólalt meg Miranda pár perc múlva.
– Mi az? – kérdezte Calis.
– Nem tudom... de itt van, közel.
Calis mozdulatlanul állt ott, majd így szólt.
– Azt hiszem, tudom, mi az. – Az egyik lefelé vezető alagúthoz lépett. – Erre kell mennünk.
– Két halott – jelentette de Loungville –, öt sebesült, és csak egy, aki nem tud tovább jönni.
Calis állkapcsa alig láthatóan megremegett a jelentés hallatán. A feljáróra pillantott, mely a sebesültekhez vezetett.
– Majd én megkérdezem – szólalt meg de Loungville.
Erik tudta, Bobby azt fogja megkérdezni a férfitől, hogy gyors halált akar saját bajtársai keze által, vagy kockáztat, és egyedül hagyják a sorsára. Utóbbi esetben a férfi csak reménykedhetett, hogy Calis csapata erre tér vissza, és elviszi innen. Erik tudta, ő maga mit választana ilyen helyzetben, vagy legalábbis úgy érezte, tudja. Aztán elképedt, de Loungville hogy vállalkozhatott önkéntesen ilyesmire.
Miközben a többi sérült és az íjászok lesétáltak a rámpán, Erik rájött, miért volt erre képes Bobby. A törzsőrmester saját szemével látta már a pantathiánusok és szövetségeseik borzasztó tetteit. Tudta, hogy egy jól irányzott döfés a késsel és a vele járó rövid fájdalom sokkal kellemesebb az ember bajtársának, mint a hosszú szenvedés, amit a fogságban élne át.
A fojtott hörgés elárulta, melyik lehetőséget választotta a férfi. De Loungville kifejezéstelen arccal tért vissza.
– Oszlopba rendeződjünk! – szólt oda Eriknek.
Erik kiadta a parancsot, mire mindenki felkészült a menetelésre.

 

 

19.
Bonyodalmak

Roo felsóhajtott.
Hazafelé menet végig azon törte a fejét, hogyan mesélje el a történteket Frederick Jacobynak. Ha az idős férfi természete a nyugodtabb Randolphéhoz hasonlít, talán megállapodnak a békében: Ha viszont az ellenséges Timothyéra, a családi viszály addig tart majd, amíg valamelyik fél össze nem omlik.
Roo belépett a házába. Csak a konyhából hallott zajokat, ahol Rendel és Mary az aznapi ételeket készítette elő. Az emeleti folyosón nem látott mozgást, amiből arra következtetett, hogy felesége és gyermekei még alszanak. Hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, mennyi az idő. A nap állásából ítélve reggel nyolc óra lehetett.
Benyitott a szobába, ahol Karli a csecsemővel aludt. Először fel akarta ébreszteni a feleségét, de úgy döntött, megvárja, amíg a babát etetni kell. Halkan az ágy mellé sétált, és a függönyön beszűrődő gyér fényben szemügyre vette a feleségét és a fiát.
A félhomályban Karli nagyon fiatalnak tűnt. Roo hirtelen öregnek érezte magát, és lerogyott a hintaszékbe, amiben Karli rendszerint a síró babát nyugtatgatta. A kisfiú nem aludt olyan jól, mint a nővére, és többször is sírdogált.
Roo megdörzsölte az arcát. Minden csontja bizsergett a fáradtságtól. A szeme is fájt, és keserű szájízt érzett. Túl sok kávét ivott, és túl sok öldöklést látott hajnalban?
Behunyta a szemét.
Később a gyermek sírására riadt fel. Karli felült, és kérdőn nézett rá.
– Mi az, Roo? – kérdezte félálomban.
– Elbóbiskoltam itt.
– Miért nem feküdtél az ágyba?
– Mondanivalóm van a számodra – válaszolta, miközben az asszony etetni kezdte az éhes csecsemőt.
– Mi az?
– Azok, akik megölték az apádat, halottak.
A lány nem válaszolt.
– Megpróbáltak tönkretenni – folytatta Roo –, de időben rájöttem. Megküzdöttünk... és most halottak. Most jöttem a palotából. Hosszasan elbeszélgettem a történtekről az udvarnaggyal.
– Akkor vége van – sóhajtott fel Karli.
– Nem egészen.
Karli rászegezte a tekintetét.
– Miért nem?
– A két férfinak van egy apja. – Mély lélegzetet vett. – Az apádnak volt egy régi vetélytársa. Frederick Jacoby.
A lány bólintott.
– Igen, együtt nőttek fel Tannerusban, egy advarián közösségben. – Karli elgondolkodott – Azt hiszem, régen barátok voltak. Miért, ő ölette meg apát?
– Nem, a fia, Timothy ölette meg. Tim testvére, Randolph szerintem segített, de az biztos, hogy tudott róla, és nem akadályozta meg.
– Tehát ők ketten halottak?
– Igen.
– De Frederick még él – jegyezte meg Karli. Szomorúnak tűnt; majdnem elsírta magát. – Akkor őt is meg kell ölnöd?
– Nem tudom – felelte Roo. – Ha lehet, békét szeretnék kötni vele. – Felállt. – Mégpedig most azonnal. Az udvarnagy a lelkemre kötötte.
Roo megkerülte az ágyat, aztán megtorpant, és visszafordult. Megcsókolta fia kobakját, aztán Karli arcára is puszit nyomott.
– Azt hiszem, vacsoráig nem is érek haza. Pedig aludnom kellene.
Karli megfogta a férfi kezét.
– Légy óvatos! – suttogta.
Roo megszorította felesége kezét, és távozott.
Lekiáltott Marynek, hogy hozassa a ház elé a hintóját, aztán a szobájába sietett, ahol megmosakodott, és tunikát váltott. Lesietett a lépcsőn, és kilépett a házból. A kocsija már ott állt, és mikor beszállt, valaki bent üldögélt.
Dash biccentett üdvözlésképp.
– Jobban érzed magad?
– Fáradt vagyok – felelte Roo. – Hogy kerülsz te ide?
– Nagyapa ésszerűnek tartotta, hogy együtt menjünk. Mr. Jacobynak lehet pár szolgája vagy más emberek, akik nem örülnek majd a testvérek halálának. – Az ölében fekvő kardra mutatott.
Roo bólintott.
– Tudsz vele bánni?
– Jobban, mint a legtöbb harcos – mondta Dash.
Csendben utaztak, mígnem a hintó a Jacoby ház elé ért. Dash követte Root kifelé a hintóból. Az ajtóhoz léptek, ahol Roo tétovázott egy kicsit, majd kopogtatott. Nemsokára egy fiatal nő nyitott ajtót. Csinosnak tűnt, de nem volt feltűnő szépség. Sötét haja és szeme éles vonásokkal és egyenes orral társult.
– Igen? Segíthetek? – kérdezte.
Roo ekkor döbbent rá, hogy fogalma sincs, mit mondjon.
– A nevem Rupert Avery – szólalt meg végül.
A nő összeráncolta a homlokát.
– Hallottam már a nevét, Mr. Avery. Önt nem kedvelik ebben a házban.
– El tudom képzelni – válaszolta Roo, majd mély lélegzetet vett. – Gyanítom, még kevésbé fognak kedvelni, ha megtudják, miért jöttem el. Frederick Jacobyval szeretnék beszélni.
– Attól félek, ez lehetetlen – mondta a fiatal nő. – Nem szokott látogatókat fogadni.
Roo arckifejezése elárult valamit, mert a nő megkérdezte:
– Mi az?
– Bocsásson meg, asszonyom – szólalt meg Dash. – Ön kicsoda?
– Helen vagyok. Randolph felesége.
Roo becsukta szemét, és hatalmas lélegzetet vett.
– Rossz hírt hoztam önnek és az apósának.
A nő keze elfehéredett.
– Randy meghalt, ugye?
Roo bólintott.
– Bemehetek, kérem?
A nő hátralépett, és látszott rajta, hogy mindjárt elájul. Dash odalépett hozzá, és a könyökénél fogva megtartotta. Ekkor két gyermek szaladt az előszobába, anyjuknál panaszkodva egy vita miatt. A nő csendre intette a kisfiút és a kislányt, akiket Roo olyan négy- és hatévesnek vélt.
– Gyerekek – szólt a nő –, menjetek a szobátokba, és csendben játsszatok!
– De anya – szólt a fiú, bosszankodva azon, hogy a panaszára ügyet sem vetett az asszony.
– Menj a szobádba! – szólt rá élesen a nő.
A fiú szemmel láthatóan megsértődött, de a lány nyugodtan sétált vissza. Ő az örökös testvérháború egyik győzelmének tekintette azt, hogy anyjukat nem érdekelte a fiú panaszkodása.
Mikor a gyermekek távoztak, a nő Roora nézett.
– Hogy halt meg Randy?
– Bekerítettük Randolph-ot és Timothyt a kikötőben – kezdte Roo. – Épp a tőlem lopott arannyal próbáltak meglógni. Timothy rám támadt. Randolph le akarta fogni, így a Timothyra kilőtt nyílvessző őt találta el. – Roo megpróbálta csökkenteni a nő fájdalmát. – Gyors halált halt. A testvérét akarta megmenteni.
Helen szeme megtelt könnyekkel. Hangjába harag vegyült.
– Mindig a testvérét akarta megmenteni! Tim él?
– Nem – mondta halkan Roo, mély lélegzetet véve. – Őt én öltem meg:
Ekkor Dash is megszólalt.
– Becsületes párbaj volt, asszonyom. Timothy fegyverrel a kezében halt meg, miközben Mr. Avery életére tört.
– Miért jöttek ide? – képedt el a nő. – Gyönyörködni a Jacoby ház bukásában?
– Nem – válaszolta Roo. – Azért jöttem, mert az udvarnagy megkért rá. – Felsóhajtott, és úgy érezte, soha életében még nem volt ilyen fáradt. – Nekem semmi bajom sem volt az ön férjével vagy önnel, asszonyom. Csakis Tim és én köztem folyt az ellenségeskedés. Tim megölette a társamat, aki az apósom is volt. Megpróbált tönkretenni engem.
Helen hátat fordított nekik.
– Ebben nem kételkedem, Mr. Avery. Kérem, kövessenek!
Átvezette őket egy nagy folyosón. Roo ekkor döbbent rá, mennyivel nagyobb a ház, mint amilyennek kívülről látszik. Aztán kiértek a birtok hátsó részében elterülő kertbe, melyet magas kőfal vett körül. Egy idős férfi üldögélt egyedül a kerti székben. Vastag pokrócok borították a testét, térdén pedig még egy nagy paplan is tornyosult. Ahogy közeledtek hozzá, Roo észrevette, hogy a férfi vak a szemére nőtt hályog miatt.
– Igen? Ki az ott? – kérdezte alig hallható, egybefolyó beszéddel.
– Én vagyok az, Helen! – kiáltott rá a nő, majd Roohoz fordult. – Rossz a hallása. Két évvel ezelőtt megütötte a guta. Azóta ilyen állapotban van.
Helen Roo szemébe nézett.
– Itt az alkalom, Mr. Avery. A Jacoby társaságból csak egy vak, félsüket, elmebeteg vénember, egy nő és két gyermek maradt. Öljön meg mindnyájunkat, és ezzel véget is vethetünk a családi viszálynak!
Roo felemelte a kezét, és kétségbeesett arckifejezéssel nézett Helenre.
– Kérem, én... én nem akarok több szenvedést a két családban.
– Nem akar szenvedést? – kérdezte könnyes szemmel. – Most hogy boldoguljak? Ki fogja vezetni a társaságot? Ki fog gondoskodni rólunk? Sokkal jobban tenné, ha kardot rántana, és véget vetne a kínszenvedésünknek!
Ekkor hevesen bőgni kezdett. Dash előrelépett, és magához húzta a zokogó nőt.
– Helen? – szólalt meg vontatottan a vénember. – Valami baj van?
Roo odasétált a férfihez, és letérdelt mellé.
– Mr. Jacoby?
– Ki beszél? – nyúlt előre a bal karjával a férfi. Jobb karja mozdulatlanul pihent az ölében. Roo megfogta a bal kezét.
– A nevem Rupert Avery – szólt hangosan.
– Avery? Ismerem magát, uram? – kérdezte a vénember. – Ismertem egy Klaus Avery-t, mikor... nem, az Klaus Klamer volt. Mi is volt az Avery fiú neve?
– Nem – felelte Roo. – Nem hiszem, hogy volt szerencsénk eddig egymáshoz. De... ismertem az ön egyik régi barátját. Helmut Grindle-t.
– Helmut! – mosolyodott el az idős férfi. A szája szélén nyál csorgott lefelé.
Helen összeszedte magát, és köszönetképpen magpaskolta Dash vállát. Aztán egy zsebkendővel megtörölte a férfi állát.
– Helmuttal egy faluban nőttem fel, tudta ezt? – kérdezte a vénember. – Hogy van?
– Nemrég meghalt – mondta Roo.
– Ó, de kár – sajnálkozott a férfi..- Már jó rég nem találkoztam vele. Mondtam már, hogy egy faluban nőttem fel vele?
– Igen, mondta – felelte Roo.
A férfi hirtelen nagyon vidám lett.
– Nem ismeri vétetten a fiaimat? Timet és Randyt?
– De, ismerem őket, uram.
Az öregember gyengéden felemelte Roo kezét.
– Ha te vagy az a csibész, aki mindig az almafánkról lop, ne valld be! – mondta nevetve. – Megmondtam Timnek, hogy ne engedje a többi fiúcskát fel a fára! Azok az almák kellenek nekünk a pitéhez! Az én Évám minden ősszel pitét süt!
Roo Helenre nézett, aki suttogva megmagyarázta a dolgot.
– Összevissza beszél. Néha abban a hitben él, hogy a fiai még gyermekek. Éva a felesége volt; már tizenhárom éve halott.
Roo megcsóválta a fejét, és elengedte a férfi kezét.
– Nem tudom megtenni – motyogta.
– Nem tudja elmondani neki? – kérdezte Heten.
Roo bólintott.
– Randy? – intett Roo felé a vénember. Roo közelebb hajolt hozzá.
– Randy – suttogta a férfi –, te jó fiú vagy Vigyázz Timre! Ő annyira forróvérű! De ne engedd, hogy a többi fiú almát lopjon! – Kinyújtotta kezét, és vállon veregette Root.
Roo felegyenesedett, a férfire bámult, aki folytatta a merengést, amivel hétköznapjait töltötte. Roo Helenhez lépett.
– Mire lenne jó? Az isten szerelmére, hadd higgye, hogy a fiai élnek! Aztán a hajóhadra gondolt, mely pár év múlva Krondorba ér.
– Hadd álmodozzunk mind egy pár évig még!
Heten kikísérte őket a kertből.
– Köszönöm, hogy nem dúlta fel, uram.
– És ön most mihez kezd? – kérdezte Roo.
– Eladom a házat és a társaságot – felelte Helen, majd megint bőgni kezdett. – A családom Tannexusban lakik. Hozzájuk fogok költözni. Nehéz lesz, de kibírjuk majd.
– Ne! – csúszott ki Roo száján, mikor a két gyermekre és saját fiára és lányára gondolt. – Nem hiszem, hogy a gyerekeknek szenvedniük kell... az apjuk hibájából.
– Miért, mit tehetnénk? – kérdezte Helen.
– Hadd vegyem át a Jacoby és Fiai irányítását! Egy rézpénz hasznot sem fogok kivenni a társaságból. Úgy fogom működtetni, mintha a sajátom lenne, de ha a fia eléri a megfelelő életkort, az övé lesz. – Roo körbepillantott a házban, miközben kifelé mentek. – Randolphfal sosem beszélgettem, de nekem úgy tűnik, az egyetlen hibája az volt, hogy túlságosan szerette a testvérét. Csakis Timmel volt gondom. – Megfogta a nő kezét. – Vessünk véget az ellenségeskedésnek itt és most!
– Maga nagylelkű – szipogta a nő.
– Nem vagyok az – mondta Roo –, csak sajnálom a családot. Jobban, mint hinné. A jogtanácsosommal megíratom a szerződést, miszerint ön, Randolph Jacoby özvegye és a Keserű-tenger Társaság megegyezik a Jacoby és Fiai működtetéséről, amíg ön meg nem akar szabadulni a társaságtól vagy a fia készen nem áll arra, hogy átvegye az irányítást. Ha bármikor, bármire szüksége van, csak forduljon hozzám! – Dash-re mutatott. – A segédem ma délután eljön önért, hogy elvigye a templomba. Van más rokona, aki eljönne?
– Nincsen. Illetve nem laknak itt, a városban.
– Most jó napot kívánnék önnek, Mrs. Jacoby, de ez csak üres jókívánság lenne a részemről. Hadd távozzam most azzal, hogy bárcsak más körülmények között találkoztunk volna!
Helen Jacoby visszatartotta könnyeit.
– Bárcsak, Mr. Avery! Más körülmények között Randolph és ön még barátok is lehettek volna.
Kiléptek a házból, és beszálltak a hintóba. Dash szótlanul ült, Roo pedig jobb kezét az arca elé emelte. Egy pillanat múlva sírni kezdett.

 

Calis intett, mire az oszlop megállt. Az elmúlt három nap során összecsaptak pár kisebb pantathiánus csapattal. Calis szerint húsz mérföldet haladtak északra a hegy szívében tornyosuló, hatalmas csarnoktól számítva. Számos alkalommal bukkantak a szenvedés és a pusztítás jeleire. Néha szaurusz holttesteket is találtak, de eddig egyetlen élő gyíkemberrel sem találkoztak. Mivel Erik jól ismerte erejüket, hálás volt e kis könnyebbségért.
Eriknek gyakran kellett leküzdenie az érzést, ami azt súgta neki, hogy a próbálkozásuk hiábavaló. A termek látszólag végtelen számban sorakoztak a hegy belsejében; emlékezett egy térképre, amit a palotában nézegettek, és ami szerint ez a hegyvonulat ezermérföldnyire is elnyúlhat. Ha a pantathiánusok fészke nem olyan kis helyen terül el, mint ahogy azt Calis elképzelte, sokkal hamarabb meghalnak, mint hogy le tudnák rombolni az összes kis fészket.
A katonák egytől-egyig feszültnek látszottak; a küldetés hiábavalóságán kívül a titokzatos, harmadik játékos is borússá tette a menetelés óráit. Nem láttak olyan tetemet, amelyik nem volt pantathiánus vagy szaurusz. Ezeken kívül csak olyan emberi maradványokat találtak, melyek szerencsétlen foglyoktól származtak, akiket azért hurcoltak a hegy belsejébe, hogy megetessék velük a kis kígyóembereket. Bárki vagy bármi is harcolt még a pantathiánusok ellen, a küldetése megegyezett Calis seregének céljával: három keltető medencét is láttak, amelyben darabokra tépett újszülöttek hevertek a földön.
Minél több bizonyíték került a szemük elé, Erik annál biztosabban érezte, hogy nem hétköznapi ellenséggel van dolguk. Némelyik test úgy nézett ki, mintha széttépték volna. Néhány pantathiánus fiatalt mintha kettéharaptak volna. Erik állandóan egy hatalmas szörnyetegre gondolt, ami egy legendából léphetett ki; talán egy mágus varázsolta oda, hogy elpusztítsa ellenségeit.
De mikor elmondta aggodalmait Mirandának, a nő csak így válaszolt:
– Akkor hol vannak a pantathiánus mágusok?
Menetelés közben Erik meghallgatta Miranda elméletét is: a pantathiánus papok teljes hada odakint munkálkodott a Smaragd Királynővel. Bár Miranda erről szemmel láthatóan nem volt meggyőződve.
Az egyik felderítő visszatért.
– Semmi sincs a közelben, de furcsa visszhangokat hallottunk, őrmester.
Erik bólintott.
– Mit értesz az alatt, hogy furcsa? – kérdezte a katonától.
– Nem tudom megmagyarázni, de valami van előttünk, talán elég messze, de elég zajt csap ahhoz, hogy észrevétlenül közel tudjunk kerülni hozzá.
Calisnak is elmesélték a tapasztaltakat.
– Az a gond, hogy mindjárt összeesünk.
Miranda megtörölte a homlokát.
– Idelent akkora a hőség, mint Kesh Zöld Térségeiben.
Erik csak helyeselni tudott. A katonák a lehető legkevesebb ruhát viselték a védőöltözet alatt, és sok rábeszélés kellett ahhoz, hogy ne dobják el a nehéz prémkabátokat, amelyeket összetekerve a súlyos hátizsákokban cipeltek. Erik gondosan az agyába véste az embereknek, hogy ha kijutnak majd a hegyből, ismét tél lesz: olyan hideg, amilyen meleggel idelent küzdenek.
Calis megálljt intett, és pihenést rendelt el. Erik kijelölte az őrszemeket, míg a többiek megpróbáltak aludni. Miközben mindent ellenőrzött, de Loungville odaintette a barlang egyik távolabbi részébe.
– Bánt a bűz? – kérdezte a törzsőrmester.
Erik bólintott.
– Néha ég a szemem a kéntől.
– Mit gondolsz?
Erik értetlenül tekintett rá.
– Miről?
– Erről az egészről – intett körbe Bobby.
Erik megvonta a vállát.
Nem azért fizetnek engem, hogy gondolkozzam.
Bobby elvigyorodott.
– Ez igaz – mondta, aztán eltűnt arcáról a vigyor. – De mit gondolsz igazából?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Erik. – Néha úgy tűnik, sosem látunk még egyszer napfényt, de máskor csak menetelek, egyik lábamat a másik után rakom, oda megyek, ahová mondják, életben tartom az embereket és nem merengek a holnapon.
De Loungville bólintott.
– Értem. De az a helyzet, hogy a lábak egymás után rakása megfelel egy közkatonának, de neked felelősségeid vannak.
– Tudom.
– Nem, szerintem nem tudod – vágta rá de Loungville. Körbenézett, és meggyőződött róla, hogy senki sem hallgatódzik. – Mirandának megvan az eszköze arra, hogy magát és még egy embert kijuttasson innen egy szempillantás alatt. Különleges képesség.
Erik bólintott. Már régen hozzászokott a gondolathoz, hogy Miranda amolyan varázslónő, úgyhogy ez nem lepte meg.
– Ha bármi történik velem, a te dolgod az, hogy Calist elküldd Mirandával, érted?
– Lehet, hogy nem.
– Calis különleges – szögezte le de Loungville. – A Királyságnak inkább rá van szüksége, mint olyan szerencsétlen tökfilkókra, mint te vagy én. Ha kell, fejbe csapod, és az ernyedt testét adod át Mirandának, de semmiképpen se engedd, hogy a nő nélküle menjen el.
Erik visszafojtotta nevetését. Nála csak a kapitány volt erősebb ebben a csapatban; az elmúlt években többször is bebizonyosodott, hogy Calis jóval erősebb nála. Erik elképzelte, ahogy fejbe vágja Calist, ami meg se kottyan a férfinak.
– Majd meglátom, mit tehetek – mondta közönyösen.
Két óra múlva elindultak, Erik pedig elgondolkozott azon, amit de Loungville mondott. A figyelmeztetést nem akarta komolyan venni; nem tudta elképzelni, milyen az, ha de Loungville nincs ott, és nem mondja meg neki, mit csináljon. Ráadásul azt sem tudta elképzelni, hogyan parancsolna rá a kapitányra.
Hosszú, keskeny alagútban meneteltek, ami enyhén lejtett. A hőség változatlanul kitartott, de legalább nem erősödött.
Kétszer megpihentek, és felderítőket küldtek előre. Mindkétszer a fura neszekről számoltak be, amiket egyszerűen nem tudtak mire vélni.
Két órával ezután Erik is meghallotta a gyér zajt. Morajlásnak hallatszott – legalábbis Erik számára –, melybe éles sikolyok vegyültek. A forrása elég távol lehetett.
Újabb terembe értek, ahol ismét csata színhelye került a szemük elé. De a korábbi holttestekkel ellentétben, ezek aránylag frissnek tűntek.
– Ez a pusztítás tegnap történt – jegyezte meg Calis. Mély vértócsákra mutatott, melyek még meg sem alvadtak. Az egyik katona odahívta Calist egy kiköltő medencéhez, ahol rendszerint nemcsak a tojások, de a kicsi kígyóemberek is nevelkedtek. Erik követte a kapitányt.
– Uramatyám! – fortyant fel Erik a mészárlás láttán. Ez volt a legnagyobb keltető medence, amivel eddig találkoztak. Rengeteg széttört tojás, valamint a tojások sárgája és fehérje lebegett a víz felszínén. A megzápult tojások bűzétől azonnal hányingerük támadt. Aztán Erik figyelmes lett valamire.
– Hol vannak kis pantathiánusok holttestei?
A rózsaszínű, bugyogó vízben csak egyetlen kar ringatódzott, a medence körül pedig számos vértócsát láttak.
– Valami lakomázott itt – szólalt meg végül Calis.
Erik elképzelte, ahogy valami széttöri a tojásokat és befalja a kis pantathiánusokat, de aztán gyorsan elhessegette gondolatait. Sarkon fordult, és kiment a helyiségből.
– Tovább kell mennünk – jelentette ki Calis.
Erik rendbe szedte az oszlopot, és a sereg elindult.

 

A szertartás olyan hamar befejeződött, mint Helmuté. Roo Karli mellett álldogált. A gyermekekre Mary felügyelt odahaza.
Helen és két gyerkőce csendben hallgatta, ahogy Lims-Kragma papja elmormolja az áldást, majd meggyújtja a máglyát. A kislány oda sem figyelt, csak a babájával játszott, míg a kisfiú értetlenül nézett körbe.
– Vége van? – kérdezte Karli, mikor a szertartás a végére ért.
Roo megsimogatta felesége kezét.
– Igen. Az özvegyasszony erős, és nem érez keserűséget. Leginkább a gyermekeivel törődik.
Karli a kisfiúra és a kislányra nézett.
– Szegény porontyok – motyogta, majd odalépett Helénhez. – Szomorú, ami történt; ha segíthetek, csak szóljon!
Helen bólintott. Arca sápadtnak, nyúzottnak tűnt, de maradék könnyeit éjszakáig nem akarta megmutatni. Inkább várt, hogy egyedül lehessen.
Karli visszatért Roohoz.
– Hazamegyünk?
Roo megrázta a fejét.
– Jó lenne, de el kell intéznem egy üzletet. – A távoli, délutáni napra pillantott. – Naplemente előtt ki kell fizetnem egy adósságot: Azután... nem tudom.
Karli bólintott.
– Muszáj visszamennem a gyerekekhez.
Roo kötelességtudóan megpuszilta.
– Ahogy tudok, hazamegyek.
Miközben Karli kisétált, Roo odament Helenhez. Az özvegyasszonyra nézett, és elámult, milyen bátor és erős nő. Nem volt olyan szép, mint Sylvia, de mindenesetre vonzotta a férfit.
Helen feléfordult, és Roo bámuló tekintetével találta szembe magát. A férfi lesütötte a szemét.
– Csak meg akartam ismételni, amit ma mondtam. Ha bármire szüksége van, csak szóljon!
– Köszönöm – felelte a Helen nyugodtan.
– Sosem kell köszönetet mondania nekem – szólalt meg hirtelen Roo, bár nem is tudta, miért mond ilyet. Aztán ösztönösen megfogta a nő kezét, és enyhén megszorította. – Soha.
Ezzel sarkon fordult, és válaszra sem várva távozott.
Kusza gondolatokkal indult a templomtól a Barret irányába. A kimerültség és az új érzelmek képtelenné tették az összpontosításra. A kínra, a halálra gondolt, aztán hirtelen Helen Jacoby arcát látta maga előtt. A nő gyermekei, aztán a saját gyermekei jelentek meg előtte.
A kocsisnak kellett figyelmeztetnie, hogy odaértek a Barret elé. Roo fáradtan felsétált a társaság asztalához. Három üzlettársa már várta. Lerogyott a székre, és a pincértől egy nagy csésze kávét rendelt.
– Mi a helyzet? – kérdezte türelmetlenül Masterson.
– Visszaszereztem az aranyat – felelte Roo. Eddig szándékosan nem értesítette társait az eseményekről. A James herceggel való beszélgetésre gondolva, tudta, hogy akkor kell elintéznie a dolgot három társával, mikor még remegnek az idegességtől.
– Hála Istennek! – kiáltott fel Hume, míg Crowley csak hatalmasat sóhajtott.
– Hol van az arany? – kérdezte Masterson.
– Útban a hitelezőnk felé.
– Jól van, jól van – nyugtatgatta magát Crowley.
Roo rövid hallgatás után megszólalt.
– Azt akarom, hogy vegyétek meg a részemet.
– Micsoda? – képedt el Masterson.
– Túl gyors nekem ez az egész – mondta Roo. – Nagyon sebezhetőek vagyunk, és a legtöbb időmet a Keserű-tenger Társaságra fordítom. Túl keveset foglalkozom az Avery és Fiaival.
– Miért kellene átvennünk a részed? – kérdezte Crowley.
– Mert kiérdemeltem, hogy gyorsan kilépjek – mondta Roo. A nyomaték kedvéért rácsapott az asztalra. – Ma reggel én párbajoztam, hogy megkíméljem mindnyájunk hátsó felét. Nem érdekel, ha a sajátomat kell védenem, de egyikőtöket sem láttam odalent a sötétben karddal a kezében párbajozni!
– Nos, ööö..., ha tudtuk volna – kezdte Hume.
– Szerintem nem tartozunk olyasmivel, hogy gyorsan kiléptessünk, Avery – vetette közbe Crowley.
Masterson eddig hallgatott, de most ő is bekapcsolódott:
– Akkor szerinted fel kell bontani a társulásunkat?
– Vagy legalábbis át kell szerveznünk – felelte Roo.
– Hogyan? – mosolyodott el Masterson.
– Ha nem akarjátok megvenni a részemet – mondta Roo –, akkor hadd vegyek én annyi részt, hogy a vezető legyek! Nekem bármelyik megoldás megfelel. Nem érdekel, melyik lesz, de ha kockára teszem az életem, azt a saját érdekemből akarom megtenni.
– Nagyon okos vagy, Roo Avery – szögezte le Masterson. – Szerintem jól boldogulnál, akár velünk, akár nélkülünk. Ha hirtelen változásra vágysz, én szívesen eladok neked egy részt.
– Ez nekem sok! – fakadt ki Hume. – Nem értem az egészet.
– Ugyan már! – fortyant fel Crowley. – Ez csak trükk, hogy lekerüljek, a Keserű-tenger Társaság elnöki posztjáról.
– Adjátok el a fele részeteket nekem, uraim – mondta Roo –, és gazdaggá teszlek benneteket! De én még egyszer nem kockáztatom az életemet és a családom jövőjét, hogy megvédjem a ti aranyatokat.
– Jól van, Avery – nevetett fel Masterson. – Elmondom, mit teszek: eladok neked elég részesedést, hogy te legyél a vezető, persze ha a többiek is megteszik ezt. De nem adok oda mindent. Talán a te ráérzésed és az átkozott szerencséd miatt lettünk ennyire gazdagok, de mi is sok aranyat kockáztattunk.
– Én is így teszek – jelentette ki Hume. – Túl sok időt fordítok a Keserű-tenger Társaságra, és túl keveset a többi ügyletemre.
– Nos, én nem teszem meg – mondta Crowley. – Vegyetek meg tőlem mindent, vagy adjatok el nekem mindent! Ez a két dolog, amit tehettek.
Roo Crowleyra nézett.
– Milyen árra gondoltál?
– Venni akarsz vagy eladni?
A másik három férfi felnevetett, aztán Crowley is kacagni kezdett.
– Jól van – mondta Crowley. – Leírok egy árat.
Tollat vett a kezébe, leírt egy összeget, amit átcsúsztatott Roonak.
Roo felvette a pergament az asztalról, és látván, hogy a szám nevetségesen magas, megcsóválta a fejét. Fogta a tollat, áthúzta az összeget, és odafirkantott egy másikat, majd visszacsúsztatta a papírt Brandon Crowley-nak.
– Ez rablás! – fortyant fel Crowley az összeg láttán.
– Akkor elfogadom a te összegedet. Ennyiért megveheted az én részemet!
Masterson felnevetett.
– Most nyakon csípett, Brandon.
– Legyen az ár a két összeg közötti különbség!
Roo pontosan erre számított.
– Rendben! – vágta rá, majd Hume és Masterson felé fordult. – Ti vagytok a tanúk.
Gyorsan megbeszélték a tulajdonjogok átrendezését, és Masterson már bontotta is ki különleges pálinkáját. Az elmúlt két nap eseményei után Roo szellemileg és fizikailag is teljesen kimerült. Az egyetlen pohárka pálinkától úgy berúgott, mint még soha életében.
Lebotorkált a lépcsőn. A kijáratnál Duncan várt rá.
– Luis azt üzeni, hogy az arany megérkezett, ahova kell. Minden rendben – mosolyodott el.
Roo viszonozta a mosolyt.
– Nemcsak az unokatestvérem vagy, Duncan, de jó barátom is – mondta, majd váratlanul megölelte unokatestvérét. – Ritkán mondom ezt, de igaz.
– Ittál? – nevetett fel Duncan.
– Igen – bólintott Roo. – Amúgy a Keserű-tenger Kereskedelmi és Holdingtársaság tulajdonosával beszélsz. – Intett a hintójáért. – Azt hiszem, ezzel én vagyok Krondor egyik leggazdagabb embere, Duncan.
– Hát, ha te mondod! – kacagott Duncan.
A hintó eléjük gördült, Duncan pedig kinyitotta az ajtaját, és besegítette Root.
– Hova, uram? – kérdezte a kocsis.
Roo kihajolt a még nyitott ajtón, és Duncanhez fordult.
– Duncan, tegyél nekem egy szívességet! Ma este Sylvia Esterbrookkal kellene vacsoráznom, de most túl fáradt vagyok. Elmondanád neki, hogy sajnálom, de nem megyek?
Duncan elvigyorodott.
– Azt hiszem, menni fog.
– Jó barát vagy, Duncan. Mondtam már?
– Igen – nevette el magát ismét Duncan. Becsukta az ajtót. – Vigye haza!
A hintó elindult, Duncan pedig a lovához sietett. Nyeregbe szállt, és elindult az Esterbrook birtok felé. Aztán az egyik sarkon befordult, és a kis ház felé indult, amit éppen egy szajhával osztott meg, mióta Luis elköltözött.
A nő valószínűleg egész nap aludt. Duncan tétovázás nélkül lerántotta róla a takarót. A lány felriadt.
– Mi az? – kérdezte félálomban.
A férfi egy pillanatig a meztelen testet bámulta, aztán felvette a földről a szajha ruháit.
– Szedd össze a holmid, és takarodj! – parancsolta, hozzávágva a ruhát.
– Mi? – kérdezte zavarodottan a nő, miközben felült.
– Azt mondtam, tűnés innen! – kiáltotta Duncan. A biztonság kedvéért lekevert egyet neki. – Most meg kell fürdenem. Mire visszajövök, ne legyél itt!
A zokogó, zavarodott lányt a hálószobában hagyta, és a kis folyosó végére sietett, ahol egy kád és egy tűzhely állt. Vizet melegített, és a fényesre csiszolt fémtükörben szemügyre vette magát. Megsimogatva az állát, úgy döntött, meg kell borotválkoznia. Megfent egy borotvát, s közben dalolászott. A nő, akinek a nevére Duncan már nem is emlékezett, összeszedte a holmiját, és elátkozta magában a férfit.

 

Sikolyok visszhangoztak az alagútban, ahol Erik, Csalis és a sereg többi tagja a lehető legóvatosabban haladt előre. Az alagút végén fényesség látszott, és minden jel szerint a fény forrásánál épp egy csata zajlott. A zaj néha abbamaradt, de aztán az acél csattogása és a kiáltások folytatódtak. A pantathiánusok sziszegő visítása közben – legalábbis Erik szerint – szaurusz csatakiáltásokat és valami más furcsa zajt lehetett hallani. Utóbbitól bizony felállt Erik hátán a szőr.
Erik még mindig kézjelekkel irányított, bár a hangorkánban nem tűnt valószínűnek, hogy meghallják őket. Renaldo odalépett őrmesteréhez, aki a csapat legelején haladt. Ekkor mindketten meglátták a hatalmas csarnokot.
Iszonyatosan nagy barlangba értek. Ez is kör alakú volt, akárcsak az, amelyiken keresztül leereszkedtek a hegy mélyébe. Olyan magasra nyúlt, hogy a nem látták a tetejét, de az tisztán látszott, hogy majdnem az aljánál bukkantak fel.
Kicsivel alattuk, ahova a fal menti, körkörös lejáró vezetett le, rémületes jelenet zajlott. A legnagyobb pantathiánus tojáskeltető tárult eléjük. Hatalmas, bugyogó vízzel teli medence állt a csarnok közepén. Erik magába itta a részleteket. A barlang faláról kis vízfolyam ömlött a medencébe; Erik feltételezte, hogy az a víz hideg, hisz a tojások másképp megfőttek volna a medencében. Odafent valahol jég olvadhatott, így a hideg víz összekeveredett a medence amúgy forró vizével, ami megfelelő körülményeket biztosított a keltetéshez.
A víztároló legalább húsz méter hosszan terült el, és a közepén egy olyan lény görnyedezett, amilyet Erik még sosem látott. Intett a mögötte állóknak, de közben le sem vette a szemét a borzalomról. A sereg összegyűlt az alagút szájánál. Erik hirtelen fájdalmat érzett. Calis szorongatta a vállát.
– Kapitány? – suttogta Erik.
Calis pislogott egyet.
– Elnézést! – vette le a kezét Erikről.
Erik látta, hogy a kapitány megdöbbent, de elcsodálkozott, hogy mennyire.
A medencében vonagló lény úgy öt méter magas lehetett, és a hátán méretes, bőrrel fedett szárnyak csapkodtak. Gyöngyházszerű feketében pompázott, és a szemé smaragdzölden csillogott. Szemmel láthatóan két dologgal volt elfoglalva: a medencében maradt tojások szétkaszabolásával – ami után kivette a széttört tojásokból az apró pantathiánusokat, és egyben lenyelte őket –, és a védők túlélőivel folytatott csatával. A lény feje egy lófejhez hasonlított, de széles, ívelt szarva is volt, mit egy kecskének. Mindkét karja az emberéhez hasonló kézben végződött; az öt ujjon viszont köröm helyett hosszú karmok éktelenkedtek.
– Mi ez? – kérdezte de Loungville.
– Mantrecoe – felelte Boldár. – Ti szerintem démonnak hívjátok. Egy másik realitássíkból érkezett. Még sosem láttam őket, de tudok róluk egyet s mást. – Mirandához fordult. – Tudtad?
A nő megrázta a fejét.
– Nem. Azt hittem, valami egészen mással állunk szembe.
– De hogy került ez ide? – képedt el Boldár. – Az Ötödik Kör és az e világ közötti zár évszázadok óta érintetlen. Ha egy ilyen átjött volna a Csarnokon, arról biztosan tudomást szereztünk volna.
– Nyilván nem a Világok Csarnokán keresztül érkezett – mondta Miranda feszülten figyelve az eseményeket. – Most már tudjuk, hol vannak a pantathiánus mágusok.
Hirtelen éles vonítás hallatszott, miközben a lény testébe fájdalom nyilallt. A démon a kígyóemberek csoportja felé fordult, akik épp egy varázslatot mormoltak ellene.
– Ott! – szólt Calis.
Egy alagútra mutatott, ami talán hat méterrel a csatázók másik oldala mögött nyílt.
– Mi van vele?
– Oda kell mennünk!
– Maga megőrült? – fakadt ki Erik, hirtelen nem is fogva fel, kihez beszél.
– Sajnos nem őrültem meg – felelte Calis, majd Bobby-hoz fordult. – Az emberek induljanak el körbe a peremen, aztán ha az alagút fölé érnek, eresszenek le egy kőtelet! Próbáljatok meg észrevétlen maradni! Ha lehet, nem szívesen csatáznék egyik féllel sem!
De Loungville intett, mire Erik elsőként elindult. Szorosan a fal mellett maradt, s miközben megkerülték a csarnokot, enyhén felfelé haladva a rámpán, csak a fejét láthatta a lénynek, mely vonagló mozgása közben megpróbált ellenállni a papok mágikus energiacsóváinak. Kétszer égető hőhullám csapott fel a csata színtere felől, majd egy éles villanás szinte elvakította Eriket.
Aztán odaért a Calis által kijelölt alagút bejárata fölé, és hátat fordított a katonáknak, hogy ki tudjanak húzni egy kötelet a hátizsákjából. Mivel semmit sem látott, amihez rögzíthette volna a kötelet, kis terpeszt vett fel és tartotta a kötelet a katonának, aki észrevétlenül leereszkedett, és besietett az alagútba.
Mindenki tétovázás nélkül hajtotta végre a parancsot. Két íjász állt a közelben, készen arra, hogy a pantathiánusokra vagy a démonra lőjön, de a két fél valóban elmerült a csata hevében.
Miután a tizedik katona is lemászott, Calis lépett oda Erikhez.
– Hogy megy?
– Fáj a karom, de nincs gond – felelte Erik.
– Majd én tartom egy kicsit – szólt Calis, és átvette tőle a kötelet, és egy kézzel megtartotta. Erik megint csak megdöbbent, mennyivel erősebb nála a féltünde.
A katonák folyamatosan ereszkedtek, és rohantak be az alagútba. Erik nem tudta pontosan megítélni, de úgy látta, a csata lassan a démon oldalára billen. Ha a pantathiánusok támadást intéztek, a lény még ádázabban vágott vissza. Bár nem ismerte őket, Erik úgy látta, a kígyó papok fáradni kezdenek.
Miután Miranda is lemászott, Calis Erikhez fordult.
– Te jössz, Erik.
Erik engedelmeskedett. Őt de Loungville követte, aztán a kötél lehullott. Calis úgy ugrott le a hét méteres magasságból, mintha egy asztalról huppant volna le. A sereg már az alagútban várt, a falhoz lapulva. Calis a sor elejére sietett.
– Kövessetek! – adta ki a parancsot.
Az emberek elindultak, Erik pedig hátul maradt. Visszapillantott a csata felé. Kísérteties, sziszegő visítás hallatszott. A démon minden bizonnyal befalt egy papot.
Egy kis helyiségbe értek, ahová épphogy betudott préselődni a sereg.
– Mindenki figyeljen ide! – kezdte Calis. – Az ellenségünk ereje megváltozott. Meg kell tudnunk, mi ez az új erő. – Körbenézett. – Boldár?
– Igen? – szólt a zsoldos.
– Te tudod a nevét ennek a lénynek. Mit tudsz róla még?
Boldár sisakja Miranda felé fordult, a nő pedig bólintott.
– Mondd el!
Boldár levette a sisakját.
– Ez egy mantrecoe. A szó Ast'hap'ut papjainak nyelvéből származik. Én már jártam Ast'hap'ut világában, de még nem láttam ilyen lényt. Viszont a templomi festményeken láttam párat.
Boldár kis szünetet tartott, mintha jól meggondolná a szavait.
– Vannak más világok, amik más szabályokkal működnek – kezdte. – Az Ast'hap'ut világában élőknek kapcsolatuk volt... ezekkel a teremtményekkel. Áldozatbemutatást rendeztek nekik, segítségül hívták őket, és istenként tisztelték mindet. Más világokban úgy vélik, ezek a lények más energiasíkról származnak.
– Más energiasíkról? – kérdezte Calis.
Erre Miranda válaszolt.
– Sok lény létezik odakint, az univerzumban. Olyan helyeken élnek, amik egészen más szabályokat követnek, mint ez a világ, Calis. Beszélt az apád neked a Rémről?
A férfi bólintott, és többen is kézmozdulatokat tettek a gonosz elhessegetése érdekében.
– Egyszer legyőzött egy Rém nagyurat.
A Rémek a legendákban szerepeltek, akárcsak a sárkány nagyurak. A Rémeket az űr leghatalmasabb lényeinek tartották, akik lelkeket, életeket szívtak magukba. Lépéseik nyomában kiszáradt a fű, és csak a leghatalmasabb mágiával lehetett legyőzni őket.
– Nos – folytatta Miranda –, az a lény ott, az a démon, hasonló: az univerzum, amelyben ő él, más törvényeket követ. – Visszanézett az alagútba. – Talán nem annyira idegen a számunkra, mint a Rém, de eléggé különbözik tőlünk ahhoz, hogy jónéhány nehéz nap álljon előttünk.
– Hogy jutott ide? – kérdezte Calis.
– Nem tudom – felelte Miranda. – Talán ha továbbmegyünk, rájövünk – mutatott az alagút folytatására.
– Gyerünk! – bólintott Calis.
Elindult, nyomában Erikkel, Boldárral, de Loungville-lel és a többiekkel.
– Most már legalább tudjuk – szólalt meg de Loungville –, miért találtunk néhol érintetlen medencéket.
Erik bólintott.
– Ez a lény nem fér be a kisebb helyiségekbe.
– Ez talán nem volt mindig így – tűnődött Boldár.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Calis, miközben a sötét alagútban meneteltek. Megint csak egy fáklya égett az oszlop közepén, és Erik kísértetiesnek érezte a kapitány hangját a félhomályban.
– Ez a teremtmény talán a dimenziók közötti egyik hasadékon surrant át.
– Hasadékon? – kérdezte Calis.
– Résen – magyarázta Miranda. – Ennek valóban nagy a lehetősége. Ha ez az apró démon észrevétlenül átsurrant, aztán csak az óvatlanokra csapott le néha, és gyűjtögette az erejét, hogy aztán le tudja rohanni a nagy medencéket...
– De ez nem ad választ arra, hogy hogyan és miért került ide – jelentette ki Calis.
Sebesen haladtak az alagútban, ami egy méretes barlangba vezetett. Jópár alagút vezetett még ide, de előttük hatalmas, szárnyas faajtó tornyosult.
Az ajtó nyitva állt, így besiettek rajta, és ekkor az eddig leghatalmasabb csarnokba értek. Erik nem tudta igazán felfogni a látványt. Első pillantásra templomnak tűnt, de ilyet még sosem látott.
– Uramatyám! – mormogta az egyik katona a háta mögött.
A padló úgy száz méterre nyúlt a távolba előttük. Amerre néztek, szétszaggatott, megcsonkított testek hevertek. A bűztől hányingerük támadt, pedig már napok óta érezték a holttestek szagát.
A csarnokot régen ezernyi fáklya világította meg, de most egy égett minden tíz közül. A homályban táncoló árnyékok még kísértetiesebbé tették a hatalmas helyiséget.
Pedig éles fényben még ennél is szörnyűbb látvány tárult volna eléjük.
A túlsó falba gigantikus szobrot véstek: egy fejedelmi kinézetű nő ült a trónon. A mű legalább száz méter magas lehetett. A nő köpenye hullámozva csüngött le a válláról, de a keble szabadon volt. Az egyik karjában egy életnagyságú pantathiánust tartott, míg a másikban egy szauruszt, mely talán kicsit kisebbnek tűnt egy igazinál. Az egész szobor zöld színben pompázott, mintha az univerzum legnagyobb ékkövéből faragták volna ki.
A nő előtt méretes gödör tátongott. Erik átkecmergett a holttesteken, és lenézett a mélybe.
– Úristen! – motyogta.
Nem láthatta, hány embert vethettek bele a gödörbe, mert nem tudta, mennyire mély De amit csak így látott, az is egy kisebb falu lehetett. Aztán rájött, hogy a verem peremén húzódó korlát nem a festéktől vörös, hanem az emberi vér iszonytató mennyiségétől.
Boldár is odaért.
– Ezt bosszút kíván – jelentette ki. – Mikor Miranda elmondta, merre megyünk, és miért, azt hittem, hidegvérű sereg vagytok, de most már értem, miért kell elpusztítani ezeket a lényeket.
– Ez csak egy része az egésznek – szólt Calis mögülük. A hatalmas szobor mellett sorakozó tárgyakra mutatott. – Oda! Oda kell mennünk!
Erik körbenézett. Egyáltalán nem volt kedve átmászni a csonthalmon. A verem mellett megpillantott egy bejáratot.
– Talán arra odajutunk?
Calis bólintott.
– Te, Boldár, Miranda velem jöttök – szólt, majd de Loungville-hez fordult: – Szóródjatok szét, és kutassátok át a csarnokot! Bármit, ami első látásra fontos lehet, hozzatok ide!
– De csak óvatosan! – tette hozzá Miranda. Ne érintsetek össze két idegen tárgyat.
Boldár helyeslően bólogatott.
– Kellemetlen lehet, ha egyes varázsok érintkezésbe lépnek egymással.
De Loungville megparancsolta a katonáknak, hogy szóródjanak szét. Fáklyákat osztottak szét, hogy jobban lássák a templom egyes részeit. Calis a kis ajtóhoz vezette őket, ami valóban az oltárra nyílt, így nem kellett átverekedniük magukat a csonthalmon.
Mikor kiértek az emelvényre, amire a bálvány épült, Calis intett Boldárnak és Eriknek, hogy maradjanak hátul, míg Mirandával megvizsgálja az első ereklyéket. A tárgyakat kőépítmények tartották, melyek leginkább könyvespolcokra emlékeztették Eriket. A kő felületét itt is vértömeg borította. Mirandát és Calist nem a kőszekrények érdekelték. A polcokon látható tárgyakat vették szemügyre.
Erik semmi különöset nem látott rajtuk; volt köztük pár ékszer, néhány fegyver és pár felismerhetetlen valami. De Calis és Miranda úgy tekintettek rájuk, mintha a gonosz ereklyéi lennének.
Csendben figyelték őket, és alig értek hozzájuk.
– Ezek hamisak! – szólalt meg Calis.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Miranda.
– Teljesen biztos! – felelte a férfi, és kezébe vette az egyik tőrt. – A sisak, amit a pantathiánustól szereztünk, zajokkal, ízekkel, ősi képekkel bír. De ezeken nyoma sincs ilyesminek.
Miranda is elvett egy rövid kardot, megvizsgálta, majd a markolatával odadobta Eriknek.
– Sötétmocsárffy, sújts rá valamire!
Erik körbepillantott, de semmilyen lehetséges célpontot sem látott. Átment a bálvány másik oldalára, ahol kinézett magának egy kőszekrényt. Lecsapott rá. A kard úgy tört szét, mintha nem nemes fémből készült volna.
– Nem valami erős – szólalt meg Erik, megvizsgálva a kezében maradt markolatot. – A penge nem is acélból készült – tette hozzá egy tapasztalt kovács magabiztosságával.
Calis letérdelt, és kezébe vette a kard egyik fémdarabját.
– Nem is acélnak készült. Egy sokkal... halálosabb dolgot akartak belőle kihozni.
Erik elhajította a markolatot.
Calis körbejárta a szobrot.
– Ez itt a Világmindenség Zöld Anyja akar lenni – mondta halkan. – Bizonyos szempontból akkor ő a nénikém.
Erik felvonta a szemöldökét, és Mirandára, majd Boldárra pillantott. Miranda feszülten figyelte Calis arcát, mintha aggódna valami miatt. Boldár csak megvonta a vállát Erik kérdő pillantására.
– Ezek..: színpadi kellékek – intett körbe Miranda. – Mintha színészeknek tették volna ide. – Aztán körbenézett a hatalmas csarnokban. – Ez inkább egy színház, semmint templom.
Boldár a lemészárolt holttestekre és a nagy gödörnyi csontra pillantott.
– A halottak viszont elég valóságosak.
– Idenézzetek! – szólt Calis.
Erik odalépett, és apró rést pillantott meg a szobor hátuljánál. Odatette a kezét, és huzatot érzett.
– Itt van valahol egy bejárat.
Calis a szobornak dőlt, Erik pedig azonnal segített neki. Erős ellenállásra számított, látván a szobor méretét, de az építmény könnyen eltolódott. A másik oldalon pántok biztosították mozgását. Ember nagyságú nyílás bukkant fel a szobor háta mögötti falban, melyben lefelé vezető lépcsőt pillantottak meg.
Miranda letérdelt, és hátulról megvizsgálta a szobor alját.
– Elképesztően ügyes munka – jegyezte meg.
Boldár is szemügyre vette a fémszerkezetet.
– Ilyet nem készíthettek Midkemiában.
Erik is megnézte a kerekeket, a görgőket és a pántokat. Kénytelen volt egyetérteni. Legszívesebben még hosszasan vizsgálgatta volna őket, hisz lenyűgözte a kovácsok munkája, de Calis már indult is lefelé a lépcsőn.
Erik bal kezébe vette fáklyáját, a jobbjába pedig a kardját.
– Őrmester! – kiáltott fel.
– Mi az? – kiáltott vissza de Loungville.
– Van itt egy lejáró. A kapitány már elindult lefelé.
– Értem! – szólt de Loungville, s folytatta a kutatást egy-egy olyan tárgy után, ami megvilágíthatná, mi történt a kígyóemberek e kísérteties földalatti városában.
Erik belépett a nyíláson, és elindult lefelé a többiek után.

 

Duncan kopogtatott a kapun, mire egy szolga jelent meg. Látszott rajta, hogy Roora számított.
– Igen? – kérdezte a férfi.
– Üzenetet hoztam Sylvia úrnőnek Rupert Averytől.
Látván, hogy a lovas drága ruhát visel, á férfi kinyitotta a kaput.
– Szabad kérdeznem, ki ön?
– Duncan Avery vagyok.
– Jól van, uram – szólt a szolga, és bezárta a kaput Duncan mögött.
Duncan a ház elé lovagolt, ahol leszállt, és átadta a gyeplőt egy másik inasnak.
Nemsokára kinyílt az ajtó, és Sylvia állt ott, Duncant bámulva. A nő egy újabb izgató estélyi ruhát viselt, amit csak Krondor legmerészebb hölgyei mertek volna magukra ölteni.
Duncan bevetette legelbűvölőbb mosolyát.
– Rupertet vártam – szólalt meg Sylvia.
– Rupert azt üzeni, sajnálja, de nem tud eljönni. Gondoltam, személyesen adom át az üzenetet, semmint hogy egy száraz irományra hagyjam a dolgot.
– Azért jöjjön be! – lépett arrébb Sylvia.
Duncan engedelmeskedett.
– Sajnálja, hogy az üzlettel és a családi ügyekkel járó nehézségek miatt nem tehet eleget a ma esti meghívásnak. Kifejezetten szomorú volt emiatt.
Sylvia halványan elmosolyodott.
– Valamiért nehéz elképzelnem, hogy ezt így mondta Rupert is.
Duncan megvonta a vállát.
– Gondoltam, nincs ellenére, ha felajánlom szerény társaságomat vigasztalásul.
Sylvia felnevetett. Belekarolt a férfibe, s miközben az ebédlőbe kísérte, a karjához szorított a keblét.
– Kétlem, hogy a nők szerénynek tartanák az ön társaságát, kedves... Duncan, ugye?
– Igen, Sylvia. Ha szabad így hívnom.
– Önnek sok mindent szabad ma este, kedves Duncan – felelte Sylvia az ebédlőbe érvén. – Tegeződjünk!
Az asztal végébe vezette az egyik székhez. Intett neki, hogy üljön le, míg az inas egy másik széket húzott ki neki.
– Azon az estélyen találkoztunk; már emlékszem.
Duncan elmosolyodott, a nő pedig egy ideig a férfi arcát fürkészte.
– Harapjunk valamit! – szólt végül Sylvia. – És igyunk! Igen, úgy érzem, kedvem lenne most jó sok borhoz. – Duncan poharára intve, az inashoz fordult: – Apám legjobb borából kérünk!
Mikor az inas távozott az üveg borért, Sylvia mélyen Duncan szemébe nézett.
– Duncan, a jó unokatestvér. Igen, Roo beszélt rólad. – Ismét elmosolyodott. – Igyunk sokat, kedves Duncanem! Rúgjunk be együtt! Azután majd kigondoljuk, mit csinálunk még. Duncan mosolya kiszélesedett.
– Bármit kívánsz, biztosan szolgálhatok vele.
A nő átnyúlt az asztalon, és körmével megcirógatta a férfi kézfejét.
– Ó, micsoda kincs vagy!
Az inas visszatért, öntött a borból, és megkezdődött a vacsora.

 

 

20.
A felfedezés

Roo elmosolyodott.
Sokat aludt. Reggel nagy zsivajra ébredt, de nem idegeskedett miatta, hanem inkább örült neki. A csecsemő hangosan visítozott, Abigail pedig folyamatosan gügyögött.
Karli, mint legtöbbször, rosszkedvű volt, de mindig elmosolyodott, ha Roo valamilyen megjegyzést tett. A férfi sokat időzött a reggeli felett, és mikor végül indulnia kellett, Karli kikísérte az ajtóhoz.
– Szeretnél vidéken élni? – kérdezte tőle Roo.
– Erre még nem gondoltam – felelte Karli.
A férfi kinézett az ajtón a Barret felé.
– Gyermekkoromban órákig futkároztam anélkül, hogy láttam volna valaki mást. Vidéken a levegő tiszta, és éjszaka csend van. Azt hiszem, szeretnék építeni egy házat a városon kívül. Ott a kicsik futkározhatnának, játszhatnának és megerősödhetnének.
Karli elmosolyodott, mikor Roo a gyermekeket hozta szóba, hisz annyira ritkán beszélt róluk.
– Tudod majd irányítani az üzletet annyira messziről?
– A társaság már az enyém – nevetett fel Roo. – A napi dolgokat már egyre többször adom át Dash-nek, Jasonnek és Luisnak.
– És Duncannek?
– Persze – felelte Roo –, ő az unokatestvérem.
Karli bólintott.
– Rendszeresen be kellene jönnöm a városba – folytatta Roo –, az ünnepekkor pedig te és a gyermekei is velem jönnétek. Télen végig a városban laknánk, de ha meleg van, nem lenne rossz egy ház egynapi lovaglásra a várostól.
– Te tudod! – mondta Karli, és lesütötte a szemét.
A férfi gyengéden megfogta a nő állát, és kicsit megemelte.
– Azt akarom, hogy boldog légy, Karli. Ha nem akarsz a városon kívül élni, akkor itt maradunk. Ha úgy érzed, jó lenne akkor építünk egy másik házat. Te döntesz.
– Én? – lepődött meg Karli.
– Igen – mosolygott Roo. – Gondold át! Ha szükséged van rám, ott leszek Barretban.
Roo átsétált az utcán, és belépett az épületbe. Kurt szinte a testi épségét tette kockára, hogy kinyithassa neki az ajtót.
Roo erre majdnem megbotlott, annyira meglepte a rendszerint goromba pincér udvariassága. Mikor továbbment, olyan emberek köszöntek neki, akik mióta taggá lett, rá se hederítettek.
– Jó reggelt, Mr. Avery – szóltak többen is, akiknek Roo még a nevére sem emlékezett.
Mikor felért a lépcsőn, észrevette, hogy új korlátot húztak fel az erkély utolsó harmadára. Az alacsony válaszfal mögött Luis, Jason és Dash üldögélt. Dash felpattant a székről, és alázatos mozdulattal kinyitotta Roonak a lengőajtót.
– Mi ez?
– Megbeszéltem McKellerrel, hogy állandó részesedést kapunk az erkélyből. Opciót kötöttem az erkély eme oldalára. Kell majd a jövőben.
– Igazán? – méregette Roo Dash-t. – És mi volt ez a nagy felhajtás odalent?
Dash ártatlan arccal válaszolt.
– Csak elmondtam mindenkinek tegnap délután, miután elmentél, hogy te vagy a vezető tulajdonosa a Keserű-tenger Társaságnak. – Majd halkabban hozzátette: – Valószínűleg ma reggel te vagy Krondor leggazdagabb embere.
Dasli intett Jasonnek, aki egy rakás papírt nyújtott oda neki. Dash Roo kezébe nyomta az iratokat.
– Tegnap éjszaka visszatértek a hajóink a Szabad Városokból!
Roo magához kapta a papírokat, és mindbe belepillantott.
– Ez fantasztikus!
Nemcsak sokkal drágábban sikerült eladni az utolsó gabonaszállítmányt – a sáskainvázió amúgy átszelte a Szürke Tornyokat és nagy nehézségeket okozott a Távoli Partokon –, hanem a hajók kiválóan válogatott árucikkekkel tértek vissza, ami hatalmas haszonnal kecsegtetett. A terv szerint a hajóknak üresen kellett volna visszatérniük, így Rupert most valóban sokkal gazdagabb lett, mint azt hitte volna.
– Ott vagy! – szólt Crowley, felfelé sietve a lépcsőn.
– Jó reggelt, Brandon – köszöntötte Roo.
– Milyen jó reggelről beszélsz, te tolvaj?
– Mi? – kérdezte Roo hirtelen morcosabban.
– Tudtad, hogy jönnek vissza a hajók, mégis félrevezettél minket a kockázatról szóló dumával...
– Még hogy félrevezettelek! – kiáltott fel Roo felállva székből. – Brandon, én felajánlottam, hogy eladom neked a részem a Keserű-tenger Társaságból!
– Ami nyilván egy okos terv része volt, hogy becsaphass minket.
– Ez hihetetlen! – képedt el Roo Dash felé fordulva.
– Ne tagadd! – mondta kihívóan Crowley.
– Brandon – fordult vissza felé Roo –, nekem nincs időm, hogy tagadgassak dolgokat. – Mélyen korábbi partnere szemébe nézett. – Akkor elmondom, mit teszek: választhatsz. Megmondom Jasonnek, hogy a most beérkezett hajók nyereségét úgy könyvelje el, mintha tegnap este nem adtad volna el nekem a részedet a Keserű-tenger Társaságból.
Ha így teszek, akkor ne várd el többet, hogy bármilyen közös üzletbe invitáljalak a Keserű-tenger Társasághoz. Így a ma kiutalt arany az utolsó összeg lesz, amit tőlünk látsz. Sőt, ha a sors egymással szembe állít minket, garantálom, hogy tönkreteszlek. – Roo elmosolyodott. – Vagy egyszerűen elismered, hogy ezúttal rossz lóra tettél, és megpróbálsz jól nevelten távozni. Ha így teszel, biztos lehetsz benne, hogy ha a jövőben társakra lesz szükségem egyes ügyletekben, fel foglak kérni, hogy csatlakozz a Keserű-tenger Társasághoz. E kettő közül választhatsz; melyik tetszik jobban?
Crowley egy ideig csendben állt ott, majd felfortyant.
– Ugyan már! Nevetséges helyzetbe próbálsz hozni! De nem is azért jöttem, hogy szívességeket kérjek. Nem kérek az ebül szerzett hasznodból, Roo Avery. Az üzlet az üzlet, és Brandon Crowley sosem szegi meg a szavát. – Ezzel sarkon fordult, és mormogva távozott.
Dash felnevetett, Jason pedig így szólt:
– Ha csak egy napot kér a gondolkodásra, sokkal gazdagabb ember lehetne most.
Roo egyetértően bólintott.
– Pontosan ezért panaszkodik. Haragszik magára.
– Új ellenséget szereztél? – kérdezte Luis.
– Nem – felelte Roo –, Brandon csak szeret panaszkodni. Ha meghívom, egy másodperc múlva itt lesz, hogy benne legyen valami jó kis ügyletben. De mindig is panaszkodni fog.
A másik két társ is eljött, de Crowley-val ellentétben, ők egyszerűen gratuláltak Roonak a kiváló haszonhoz, és maguknak is, hisz a társaságból megmaradt részük után is szép pénzre tettek szert.
A következő egy órát Roo azzal töltötte, hogy elbeszélgetett a kávéház tekintélyes embereivel, akik gratulációikkal meglátogatták. A délelőtt derekán az utolsó látogató is távozott.
– Hol van Duncan? – kérdezte Roo.
– Tegnap óta nem láttam – válaszolta Dash.
Roo megvonta a vállát.
– Megkértem egy szívességre tegnap este. Duncant ismerve, fogadni mernék, hogy elment mulatni, és felszedett egy nőcskét. – Roo ekkor körbepillantott, hogy megnézze, nincs-e valaki más a közelben, majd magához intette társait. – Valaki elárult minket.
Jason Luisra és Dash-re nézett.
– Honnan tudod?
– Valaki többet tudott a társaságról, mint ami lehetséges volna beépített emberek nélkül. Valaki fecsegett a Jacobyknak.
Aztán elmagyarázta miképp állapodott meg a Jacoby és Fiai működtetéséről Helennel.
– Jason, menj el az irodájukba, és mutatkozz be annak, aki még ott van! Tim emberei közül jópár már a dutyiban van, úgyhogy talán csak egy-két írnok fog ott lézengeni. Ha nem hisznek neked, küldd el valamelyiket Helen Jacobyhoz! Ő majd igazolja a megállapodást.
Nézd át a könyvelésüket, az esetleges adósságaikat is, de figyelj, hátha megtudsz valamit arról a fickóról, aki beárult minket.
– Indulok – bólintott Jason.
– Jól van, uraim – szólt Roo, miután Jason távozott. – Milyen üzlet áll előttünk a mai napon?
Roo leült, és nekilátott elvégezni Krondor leggazdagabb emberének teendőit.

 

Duncan az ajtóban állt, Sylvia pedig hosszasan csókolta.
– Hagyd abba – mondta gyengéden a férfi –, vagy megint az emeleten kötünk ki.
A lány elmosolyodott, és összehúzta a hálóingét, ami a csókolódzás közben kinyílt.
– Sajnos nem lehet. Aludnom kell, és már a délelőtt derekán járunk. Most menj!
Becsukta a férfi mögött az ajtót, miközben Duncan elindult a lováért. Sylvia megvárta, míg a férfi kilovagol, aztán végigsétált a földszinti folyosón egészen az irodáig. Kinyitotta az ajtót, majd a helyiségbe lépett.
Jacob Esterbrook felnézett, és látván a nyitott hálóinget, felmordult.
– Öltözz fel, Sylvia! Mit szólnak majd az inasok!
– Bármit szólhatnak – felelte Sylvia, és ügyet sem vetve a felszólításra, nyitva hagyta az inget. Élvezte, hogy megbotránkoztatja az apját. Leült szemben vele az íróasztal másik oldalára. – Több inas is látott már meztelenül. – Arról nem szólt, hogy az évek során számos inas kötött ki az ágyában. Mindketten úgy tettek, mintha Jacob nem tudna ezekről a kalandokról.
– Az ifjú Avery volt az?
A nő elvigyorodott.
– A másik ifjú Avery. Duncan jött el a kuzinja helyett. Gondoltam, ő is elvégezheti Roo feladatát.
Jacob felsóhajtott.
– Ebből gondjaink származhatnak, Sylvia.
A nő felnevetett, és hátradőlt, amitől az ing még inkább szétlebbent.
– Én mindig gondot okozok; ilyen a természetem. De ez a Duncan a legkönnyebben megvásárolható férfi, akivel valaha találkoztam, legyen az ár arany vagy testi örömök. Szerintem kihasználhatjuk, főleg ha arannyal és testi örömökkel is elkényeztetjük.
– Valóban? – kérdezte Jacob, szándékosan ügyet sem vetve a lánya szemtelen, megbotránkoztató öltözetére.
– Hasznos fegyver válhat belőle – mosolyogott Sylvia.
Jacob bólintott.
– Nos, az eleve hasznos, ha van egy szövetségesünk a Keserű-tenger Társaságon belül. Kettő még jobb lenne. Figyelmeztetlek azonban, hogy ha hibázol, és a kettő tudomást szerez egymásról, nagy bajba kerülünk.
A nő felállt, nyújtózkodni kezdett, majd begörbítette a hátát, mint egy macska.
– Hibáztam én valaha is, ha a férfiakról volt szó, apám?
A férfi hátradőlt a székben.
– Eddig nem, lányom, de még fiatal vagy.
– Nem érzem magam fiatalnak – jelentette ki a nő, majd sarkon fordult, és távozott az irodából.
Jacob elgondolkozott, milyen teremtés a lánya, aztán elhessegette gondolatait. Sosem értette a nőket; sem Sylviát, sem a halott anyját, sem azt a pár szajhát, akivel alkalmasint eltöltött egy-egy éjszakát a Fehér Szárnyban. Úgy érezte, a nőket vagy ki kell használni, vagy nem is kell odafigyelni rájuk. Mikor lányára gondolt, felsóhajtott, de nem érezte magát hibásnak; sosem akarta, hogy ilyen ember legyen belőle. Mindenestre Sylvia kiválóan szolgálta a Jacob Esterbrook és Társai érdekeit.

 

– Ez meg mi? – mutatott maga fölé Erik.
A szobor mögül induló lépcső végül egy alagútba vezetett. De Loungville és emberei semmi érdekeset nem találtak a holttestek között, így Calis lerendelte őket is az alagútba.
Lárván mennyire fáradtak a katonák, Calis pihenőt tartott. Nem messze a lépcsőtől aludtak pár órát, hogy frissen vághassak neki a homályba vezető folyosónak.
Pihenés közben Erik megpillantott egy csőszerűséget; ami mennyezet mentén haladt.
– Vízelvezető csatorna? – találgatott Praji.
Erik úgy döntött, megnézi közelebbről.
– Kérek egy lámpást! – szólt végül.
Vaja adott neki egyet. Erik közelebb tartotta fényforrást.
– Ez nem cső. Tömörnek tűnik.
Elővette kardját, és finoman megkocogtatta.
Az alagútban éles sivítás visszhangzott. A ébren lévők befogták a fülüket, míg az alvók riadtan ültek fel. A zöld villanás elvakította Eriket.
– Ne érintsd meg még egyszer! – mondta Praji, aki végig ott állt Erik oldalán.
Miranda kézmozdulatokat tett, és halkan varázslatokat mormolt.
Erik bizsergést érzett az egész karjában.
– Na aggódj, nem fogom!
– Ez egy vezeték – szólalt meg Miranda.
– Mit vezet? – kérdezte Calis.
– Életet.
Erik leesett állal nézett Boldárra, aki munkaadója mellett álldogált.
– Fogalmam sincs, miről beszél – vonta meg a vállát az idegen zsoldos.
– Most indulunk! – parancsolta Calis.
A katonák oszlopba fejlődtek, és elindultak. Alfréd Erikhez fordult.
– Ha meghallják ezt a visítást, senki sem fog meglepődni, mikor beállítunk.
– Az eddig látottak alapján – vonta meg a vállát Erik –, aki bármin meglepődik idelent, az egy idióta.
– Ez is igaz – értett egyet a korábban még sötétmocsári tizedes.
– Vezesd a hátvédet, Alfréd! – mondta Erik. – Szeretném, ha egy erős idegzetű katona lenne ott hátul.
Az egykori kötekedő tizedes most elmosolyodott a dicséret hallatán, majd oldalra állt, hogy elengedje maga mellett a többieket.
Az alagút egy nagy ajtóhoz vezetett. Óvatosan szemügyre vették a faajtót, és hallgatództak, de nem hallottak semmit. Calis megtolta a faépítményt, mire az ajtó befelé mozdult.
Calis és Erik egy méretes csarnoka léptek. Erik megborzongott, mivel odabent idegen energiák cikáztak. Enyhén szédülni kezdett.
A világosságot a számtalan lámpás szolgáltatta, melyeket mélyen beépítettek a mennyezetbe, így csak a fényüket lehetett látni. A ragyogásba zöldes árnyalat vegyült. Erik gyanította, hogy a zöld villanás, ami a „vezetékből” csapott ki, kapcsolatban áll a csarnok zöldes árnyalatával.
Öt alak fordult feléjük, mikor beléptek. Calis azonnal kardot rántott, és már rohamozott is. Erik, Praji és Vaja sem várt parancsra; ők is támadásba lendültek.
– Vissza! – kiáltotta oda Miranda a háta mögött betóduló katonáknak, majd varázsolni kezdett.
Az öt pantathiánus kígyópap szintén varázslatba fogott. A hatodik, amelyik díszes köpenyben üldögélt a többi fölött egy trónon, rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket. Erik bevetődött az egyik pap karja alá; épp időben, mivel a pap kezéből hatalmas energiacsóva csapott ki. Erik a hátára perdült, és egy pillanatra látta Mirandát, aki szellempajzsot alakított ki maga előtt, eltérítve ezzel a támadást.
Calis, Praji és Vaja egymás mellett álltak, mikor újabb energiacsóva indult feléjük. Prajit és Vaját teljes erővel találta el az energia. Mindkét férfi hátrazuhant, és testük lángokba borult. Erik úgy látta, már a földet érés előtt meghaltak.
Calis oldalra fordult, így csak a bal felét kapta telibe a támadás. Megbotlott, és ordított a fájdalomtól, mikor a lángok a testébe kaptak. Egy szörnyű pillant erejéig, leginkább egy élő gyertyához hasonlított. Aztán a mágikus tűz kialudt, és Calis bal oldalán füstölgő, elszenesedett végtagokat és nedvező sebeket hagyott hátra.
– Calis! – kiáltotta Miranda, miközben Erik már bele is vetődött az egyik kígyópapba. Ledöntötte a lényt, majd felállt, és megölte a másodikat. Aztán habozás nélkül beletaposott csizmájával a ledöntött teremtmény nyakába. A kígyópap azonnal fulladozni kezdett, és esélye sem volt, hogy szétroncsolódott légcsövével életben maradjon.
A harmadik pap Erik felé fordult, és varázsolni próbált, de nem maradt ilyesmire ideje, mert az őrmester azonnal levágta a fejét.
Az alagút felől kiáltásokat hallott, ami újabb ellenség közeledtét jelezte. A három megmaradt pap felé fordult. Az egyik megint varázsolni próbált, de egy bíbor, vakító fénycsóva csapott a fejébe, Miranda támadásának köszönhetően.
A lény felszisszent kínjában, aztán fejét kísérteties lángok lepték be; villanás látszott, és a feje eltűnt. A lefejezett test összerogyott.
Calis összeszedte magát, és megölte az ötödiket, még mielőtt Erik odaért volna. A kapitány még sérülten is elég erős maradt ahhoz, hogy felnyársalja a papot.
Erik az ajtó felé pördült, ahol de Loungville felkiáltott.
– Szauruszok! Jönnek!
Erik a trónon ülő papra nézett. Miranda is odalépett, segített Calisnak, hogy a férfi állva maradjon, és felkészült a védekezésre, Csak egyetlen pillantást vetett Praji és Vaja füstölgő holttestére, de nyilvánvaló volt, hogy rajtuk már nem lehet segíteni. Aztán odatámogatta Calist az utolsó pantathiánus elé, és várta a főpap támadását.
De a trónoló pantathiánus csak pislogva bámulta a vérontást.
Erik lassan közelített feléje, és akkor látta, hogy az öt pap védelmezett valamit. A tárgy egy kőből készült ládában volt, a trón előtt. Erik óvatosan még közelebb húzódott, felválta pillantva a tárgyra és a trónon ülő alakra.
A tárgy egy nagy, zöld smaragdra hasonlított, de inkább túlvilági fényben pompázott.
– Uramisten! – szól Miranda a félelemtől rekedtes hangon.
– A ti isteneiteknek semmi köze ehhez, ember – szólalt meg a trónon üldögélő alak, akit Erik főpapnak nézett. Sziszegve beszélt, de minden szavát érteni lehetett: – Ők idegenek e világban, birtokháborítók, trónkövetelők.
Erik felnézett, és egy fémrudat pillantott meg, mely folyamatosan zöld csillámlást vetett a kőre. Tekintetével követte a rudat kifelé a teremből, és feltételezte, hogy ugyanaz a cső, amit ő kocogtatott meg. Az alagút felől csatazaj hallatszott.
Erik Calisra pillantott, aki zihálva adta ki a parancsot:
– Zárjátok be, és valahogy torlaszoljátok el azt az ajtót!
Erik odarohant de Loungville-hez.
– A kapitány azt mondja, zárjuk be és torlaszoljuk el ezt az ajtót!
– Vissza! – üvöltött rá a katonákra de Loungville, majd Erikhez fordult: – Egy előnyünk van. Annyira átkozottul nagydarabok, hogy csak libasorban tudnak haladni az alagútban, mi meg lekaszaboljuk őket, ahogy bedugják az undorító képüket.
A katonák meghátráltak. Erik látta, hogy szinte mindet vér borítja. Elképzelte, mennyire véres dolguk lehetett az ajtónál állóknak. Az utolsó ember Alfréd volt, aki hevesen küzdött egy görnyedt, előre nyomuló szaurusszal. Erik tétovázás nélkül elővette tőrét, és teljes erőből a szaurusz felé hajította Alfréd válla felett. A penge nyakon találta a szauruszt, aki a tőr felé kapva előreesett, és félig eltorlaszolta az ajtót. A lény mögül kiáltások hallatszottak; a többi gyíkember bizonyára látta elesni a társát.
De Loungville habozás nélkül felkiáltott.
– Húzzátok be!
Mindkét oldalon három ember ragadta meg a majdnem négy méter magas gyíkembert. Átráncigálták az ajtón, míg egy másik katona Erik példáját követve tőrt hajított a következő szauruszra. Ezzel el is érték céljukat, hisz a lény hátrahőkölt, ami épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy gyorsan becsukják az ajtót. A közelben erős farudat találtak, amit Erik vezetésével behelyeztek az ajtón található két vastartóba. Egy pillanat múlva már nehéz test ütődött az ajtónak, amit dühös visítás követett; Erik feltételezte, hogy épp egy szaurusz káromkodás fültanúja lehetett.
– Torlaszoljátok el az ajtót! – kiáltotta Erik.
Négy férfi arrébb húzta a haldokló szauruszt, míg a többiek kőszobrokat találtak, amelyek görnyedt, valamit védelmező gyíkembereket ábrázoltak. Mindet az ajtó elé taszigálták. Erik ezután a trón felé fordult. Miranda és Calis lassan közeledett a zöld ékkőhöz.
– Mi ez? – kérdezte Miranda.
– Alacsony értelmi szinteddel ezt nem értheted, ember – szólalt meg a trónoló alak.
Miranda segítségével Calis egészen közel bicegett a kőhöz, és hagyta, hogy őt is elárassza a zöld csillogás. A mágustól szerzett égések nagy fájdalmat okozhattak neki, de ebből mit sem mutatott ki.
– Ez egy kulcs – jelentette ki Calis.
– Értelmesebb vagy, mint amilyennek tűnsz, tünde – szólalt meg ismét a kígyóember.
Calis kiszabadította magát Miranda karjából, és a smaragd felé nyúlt. Ekkor a pantathiánus lassan felállt; mintha a gyengeség és a kor hatalmas súlya nyomta volna a vállát.
– Ne! – parancsolt rá Calisra. – Ne érintsd meg! Már majdnem kész!
– Már kész is – válaszolta Calis, majd rátette kezét az ékkőre, és behunyta a szemét. Zöld, lüktető fény járta át a karját. Calis sebei iszonyatos látványt nyújtottak, hisz nyers hús és megpörkölődött szőrszálak árulkodtak az égésről, de a zöld sugárzás szemmel láthatóan erőt adott neki. Levette a kezét a kő felületéről, és a főpap felé indult, aki ámulattal bámult rá.
– Meg kellett volna halnod – mondta a pap. – Ez itt évtizedek munkája, lemészárolt lények ezreinek életereje. Ez az a kulcs, ami visszahozza a mi úrnőnket.
– Az úrnőtök egy csaló! – ordította Calis, és egészen közel lépett a pantathiánushoz. – Kígyók vagytok, akiket felemeltek, akik kart, lábat, beszédet, fondorlatot kaptak. De még mindig kígyók vagytok! – Előrehajolt, mígnem centikre került az arca a lény pofájától. – Nézz a szemembe, kígyó! Nézd meg, mivel állsz szemben!
A vén pap pislogott egyet, majd Calis szemébe nézett. Titokzatos gondolatok áramlottak kettejük között, majd a kígyó térdre rogyott, oldalra fordult, és maga elé emelte a karját, mintha védekezne Calis tekintetétől.
– Nem! Ez lehetetlen!
– Az én ereimben is ez a vér csörgedezik! – ordította Calis. Erik elképedt, honnan maradt ennyi ereje a férfinak; más egyszerű ember már rég belehalt volna az égésekbe.
– Hazugság! – sikoltotta a pap.
– A Zöld Anyátok a hazugság! – üvöltötte Calis. – Ő nem istennő! Ő csak az egyik valheru!
– Nem! A valheruk csak alábbvaló rokonok. Egyikük sem volt olyan hatalmas, múlt Ő. Aki Életet Adott Nekünk! Azért dolgozunk, hogy visszahozzuk őt, és akkor halálunk után újraszületünk, hogy őt szolgáljuk!
– Bolondok! – vágott vissza Calis, de Erik érezte, hogy a kapitányból elszáll az erő. Miranda gyengéden megragadta a jobb oldalát, hogy ne essen el. – Gyilkos őrültek, csak azok vagytok, amivé ő tett titeket! Korcs, természetellenes teremtmények, egy csaló művei, akit csak a saját élvezete érdekel. Ti csak porszemek voltatok a talpa alatt, és mikor felemelkedett testvéreivel a Káosz Háborúban, titeket elfelejtett! – Calis megrogyott, mire de Loungville lépett oda segíteni. – Ha meg lehetne váltani a fajtádat, akkor mi nem lennénk itt.
Calis mély lélegezet vett.
– Rabszolgák vagytok, mindig is azok voltatok. Nem a ti hibátok, hogy el kell pusztítanunk benneteket, de meg kell tennünk, méghozzá gyökerestül.
– Ezért vagy itt? – kérdezte a főpap.
– Igen – mondta Calis. – Én vagyok a fia annak, aki bezárta a te Alma-Lodakádat!
– Ne! – visította a főpap. – Senki sem mondhatja ki a legszentebb nevet!
A vén kígyó lassan elővett egy tőrt a köpenye alól. Erik azonnal felugrott elé az emelvényre, és minden erejét beleadva felé suhintott. Az öreg lény feje leszállt a testéről, és jópár méterrel arrébb ért földet. A lefejezett pap összerogyott.
Erik Calisra nézett, aki bólintott.
– Szép munka.
– Most mit tegyünk? – kérdezte de Loungville, miközben az ajtó egyre ütemesebben kezdett döngeni. – Találtak valami faltörő kost. Az a rúd elég erős, de nem tarthat ki örökké. A szauruszok elég izmosak.
– Találjatok egy másik kiutat – szólt Calis –, mert ha nem, a szauruszokon keresztül kell kijutnunk innen!
De Loungville azonnal megparancsolta a katonáknak, hogy keressenek másik kijáratot.
– Ezért ez a templom – magyarázta Calis, miközben Miranda leültette a lépcsőre. – Az elmúlt ötven évben életek tízezreit áldozták fel itt, hogy megalkothassák azt. – Gyengén a zöld kőre mutatott. – A rabul ejtett életek gyűjtője.
– Az apád egyszer beszélt arról – magyarázta Miranda –, hogy a hamis Murmandamus foglyul ejtette azoknak az életét, akik az ő szolgálatában haltak meg, és így próbált bejutni az Életkristály létsíkjára. Gondolhattuk volna, hogy megint ilyesmit terveznek. – A kőre mutatott. – Ez sokkal nagyobb hatalommal bíró eszköz, mint az az egyszerű csalás.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte Erik.
Calis felnyögött a fájdalomtól.
– Te vidd el! – szólt oda Mirandának. – Vidd el az apámnak! Ő és Pug az egyetlenek, akik megérthetik, hogyan kell használni. – Az ajtó felől hallatszó dobbanások még inkább sürgetővé tették szavait. – Ha a Smaragd Királynő elviszi ezt a kulcsot Sethanonba és összeilleszti az Életkristállyal...
– Értem – bólintott Miranda. – Pár embert ki tudok juttatni...
– Nem! – vágott közbe Calis. – Én maradok. Én vagyok itt az egyetlen, aki bánni tud a tárgyakkal, amiket még itt találhatunk. Vidd el a valheru sisakot és ezt a kulcsot is! Próbálj kijutni a hegyből! – Boldárra nézett, majd folytatta: – Vidd magaddal a zsoldost! Ő megvéd téged, amíg találsz egy helyet, ahonnan a képességeiddel hazajuttatod magad.
Miranda elmosolyodott.
– Te tökfilkó! Azt mondtad, semmit sem tudsz a mágiáról.
– A mágia nem létezik, ezt ne feledd!
– Bárcsak itt lenne Nakor! – sóhajtott fel Erik.
– Ha Pug ötven éven keresztül nem tudta megtalálni a pantathiánusokat, akkor ez a hely biztosan nagy védelemmel van körülvéve. Gyanítom, hogy mágiával se bejutni, se kijutni nem lehet.
– A fenébe! – fakadt ki Miranda, és egy könnycsepp csordult el az arcán. – Akkor tényleg ki kell jutnunk a hegyből.
– Reméljük, hogy találunk egy másik kijáratot.
Pár perc múlva de Loungville jelentette, hogy találtak egy felfelé vezető lépcsőt a csarnok hátuljában.
– Na, látjátok! – próbált elmosolyodni Calis. – Most pihennem kell egy kicsit. Az embereink pedig nézzenek körül!
Miranda gyengéden megszorította a féltünde kezét.
– Mit mondjak az apádnak?
– Hogy szeretem – válaszolta Calis. – És anyámnak is mondd meg ugyanezt! Apámnak tudnia kell, hogy egy démon van itt, és van egy harmadik játékos. Szerintem ha megvizsgálja az ékkövet, rájön, hogy nem az, aminek látszik.
– Ezt meg hogy érted?
– Vizsgálják meg a varázsszövők, de ne tudjanak az én elméleteimről!
Miranda óvatosan megérintette a követ. Valamit mormolt, aztán kézmozdulatokat tett, és magához vette a tárgyat.
– Nem jó itt hagyni téged.
Calisnak erre sikerült elmosolyodnia.
– Nekem sem jó. Most ha tudsz, adj egy puszit anélkül, hogy hozzáérnél a sérült oldalamhoz, és aztán indulj!
Miranda letérdelt, megcsókolta a férfi arcának ép részét, és a fülébe suttogta:
– Visszajövök érted.
– Ne tedd! – mondta Calis. – Nem leszünk itt. Kitalálunk, aztán valahogy megkeressük azt a brijaner hajót. Mondd meg Williamnek, hogy a biztonság kedvéért küldjön valakit errefelé, de te ne gyere ide vissza! A hegyben vannak még papok, és bár megöltük a magjukat, elég hatalmuk van ahhoz, hogy rád találjanak, mikor visszatérsz a mágiáddal.
Aztán a mágikus védelmezőre mutatott, amit a nő adott neki.
– Aztán meg hogy találnál ránk? – Kérdését újabb dördülés követte az ajtón.
A nő egyik kezével megszorította a férfi ép kezét, a másikkal pedig a követ tartotta.
– Maradj életben, az istenit!
– Életben maradok – ígérte. – Bobby!
– Kapitány? – szólt de Loungville.
– Egy tucat emberrel kísérd el Mirandát!
De Loungville megfordult, és felordított:
– Kettes és hármas csapat; ide!
A tizenkét katona abbahagyta a csarnok átkutatását, és felsorakozott.
– Kísérjétek el a hölgyet! – parancsolta a törzsőrmester.
– Te is menj, Bobby! – szólt Calis.
De Loungville a kapitány felé fordult, és gonosz vigyor ült ki az arcára.
– Csak ha valaki leüt – jelentette ki, aztán a tizenkét várakozó katonához fordult, és az ajtóra mutatott. – Vigyétek a hölgyet és a zsoldost! Indulás!
A tucatnyi férfi Mirandára és Boldárra nézett. Boldár biccentett, és elindult elsőnek. Őt hat katona követte, és többi hat pedig megvárta, míg Miranda utoljára megszorítja Calis kezét. Aztán a nő is elindult, mögötte pedig a Bíbor Sasok katonái.
– Most mit csinálunk, kapitány? – kérdezte Erik.
– Hány emberünk maradt? – kérdezett vissza Calis.
Erik fejből tudta.
– Most, hogy a két csapat elment, harmincheten maradtunk, magával együtt.
– Sérültek?
– Öten, de még tudnak harcolni.
– Segíts fel! – kérte Calis.
Erik átkarolta a férfit, és megragadta az övét, hogy ne érjen az égett húshoz. Felsegítette, Calis pedig ránehezedett Erikre.
– Találnunk kell pár tárgyat még, ami a sárkány nagyuraké lehet.
Erik elgondolkodott, miről ismerne fel egy ilyen dolgot, ha belébotlana, de Calis már meg is adta a választ.
– Emlékszel, milyen érzés volt megérinteni azt a sisakot?
– Sosem felejtem el – felelte Erik.
– Ilyet keresünk.
Tizenöt feszült percen keresztül fésülték át a csarnokot. Egy faliszőnyeg mögött ajtót találtak, rajta pedig nehéz fatudat. Mikor kinyitották, Calis rájuk szólt.
– Ne menjetek közelebb!
Elengedte Eriket, és a bejárathoz botorkált. Odabent egy teljes vértezetet láttak. Zöld fényben pompázott, mire Erik megint megborzongott.
– Ebben van a nő igazi ereje – jelentette ki Calis.
Erik feltételezte, hogy egy istennőről avagy egy nőnemű sárkány nagyúrról beszél, de gondolatait fa ropogása és vaspántok csikorgása szakította félbe. A szauruszok fáradhatatlanul ostromolták a vastag ajtót.
– Mit csinálunk ezzel? – kérdezte Bobby.
– Elpusztítjuk – felelte Calis.
Calis előredőlt, mire Erik és de Loungville odarohant hozzá, és megtartotta. Erik bőre bizseregni kezdett, és legszívesebben vadul vakarózni kezdett volna, mikor a vértezet közelébe ért. Az öltözet mellett smaragd ékszereket pillantottak meg: egy fejdíszt, egy hatalmas kövekkel kirakott nyakláncot, karkötőket és gyűrűket. Calis finoman megérintette a mellvértet, aztán elkapta a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna.
– Nem! – fortyant fel.
– Mi az? – nógatta de Loungville.
– Ez... más – gyorsan megtapogatta a helyiség összes tárgyát. – Mindet beszennyezték. Valami... megváltoztatta az egészet.
Erik most látott először félelmet Calis arcán.
– Bolond vagyok! – szólt a kapitány. – Majdnem akkora bolond, mint a pantathiánusok.
Aztán Bobby-hoz fordult.
– Ezt az egészet el kell pusztítanunk, de ami a legfontosabb, ki kell szöknünk innen.
– Mindkettőben benne vagyok, kapitány – vágta rá de Loungville.
– Erik – fordult felé Calis. – Te kovács voltál? Hogy tudnánk ezt itt megsemmisíteni?
Erik kezébe vette a mellvértet, a csillogóan zöld fémdarabot, melyen egy kígyót ábrázoló, lapos dombormű díszelgett. Mikor hozzáért, különös képek, fülbemászó muzsika és idegen természetű harag áramlott át Eriken. Erik ledobta. A vért kongva ért földet.
– Nem tudom, meg lehet-e semmisíteni egyszerű módon – mondta végül. – A fém megmunkálásához magas hőre van szükség; a nagy hő még az acélt is meg tudja lágyítani. Ha tudnánk rakni egy hatalmas tüzet...
Calis körbenézett.
– Mit égethetnénk...?
Ekkor összerogyott. Bobby finoman lefektette a földre.
A törzsőrmester Erikre nézett, aztán Alfréd nevét kiáltotta. Mikor a tizedes odaért hozzájuk, de Loungville így szólt:
– Legnagyobb bánatomra hirtelen parancsnok lettem. Örülnék, ha mindketten tanácsolnátok valamit.
– El kellene innen tűnnünk, törzsőrmester – zihálta Alfréd. – Az ajtó már nem bírja sokáig.
– De mit csináljunk ezekkel az átkozott cuccokkal? – kérdezte Bobby Eriktől.
Erik megpróbált kiagyalni valamit.
– Nem értek a mágiához. A vértekhez, a lovakhoz meg a harchoz viszont értek. Csak annyit tudok, hogy Miranda figyelmeztetett: egyik tárgyat se érintsük a másikhoz. Ha minden egyes tárgyat becsomagolnánk, és mindegyiket külön vinnénk, akkor legalább nem hagynánk itt nekik – mutatott a döngő ajtóra.
– Lássunk hozzá!
Erik parancsokat osztogatott, és az emberek külön-külön begöngyölték a vérteket, az ékszereket és más tárgyakat egy-egy szövetdarabba.
– Mindenkinek figyelnie kell a társait maga körül – kiabálta Erik. – Ha bárki észreveszi, hogy valamelyik társa megszédült, összezavarodott vagy furcsán viselkedik, azonnal szóljon nekem!
Kiosztotta a kis csomagokat. Aki bármit is kapott, amellé odaállt valaki társnak.
– Vezesd őket! – szólt de Loungville Eriknek. – Én is jövök. Ha nem törik be az ajtót, tíz perc múlva indulok.
– Próbálja meg eltorlaszolni ezt a másik ajtót is maga mögött! – javasolta Erik.
– Kifelé! – mosolygott gúnyosan de Loungville.
Erik meggyújtotta a fáklyát, és sietve kivezette a katonákat a másik ajtón. Lépcső kanyargott fölfelé, Erikék pedig elindultak fel, a homályba.

 

Nakor a fa alatt bóbiskolt. Hirtelen felült. Sho Pi ott üldögélt nem messze, és őt figyelte. Az őrült koldus szintén Nakorra bámult.
– Mi az? – kérdezte Nakor.
– Nem akartam megzavarni, mester, ezért vártam; Vencar gróf érkezett ide. A nagyherceg küldte, hogy átvegye itt az irányítást.
– Nem erről beszélek – állt fel Nakor. – Nem érezted?
– Mit kellett volna éreznem, mester?
– Mindegy. Indulunk.
Erre Sho Pi is felállt.
– Hova megyünk?
– Nem tudom. Talán Krondorba. Talán Elvandarba. Attól függ.
Sho Pi követte Nakort, aki a sziget legnagyobb épülete felé indult. A koldus is velük tartott egy ideig, de aztán a konyha felé vette az irányt. A karikalábú, isalani szerencsejátékos belépett az épületbe, és egyenesen a központi terembe indult. Odabent egy jól öltözött férfi ült az asztalfőn. Kalied, Chalmes és más mágusok is ott üldögéltek az asztalnál.
– Akkor maga bizonyára Nakor – szólalt meg a gróf.
– Bizonyára – felelte Nakor. – Van egy kis mondanivalóm. Kezdjük azzal, hogy ezek itt mind hazugok.
A mágusok tiltakozni kezdtek, de Nakort nem lehetett elhallgattatni.
– Nem akarnak hazudozni, de már túlságosan hozzászoktak, hogy titokban csinálnak mindent. Amúgy jót akarnak. Arutha, Vencar grófja, felnevetett.
– Apám említette, hogy ön érdekes egyéniség.
– James herceg is elég különös ember – mondta Nakor. – Átkozottul jó kártyás. Az egyetlen játékos, aki kártyán csalni tudott ellenem. Ezért nagyra becsülöm.
– Nos, erről elbeszélgethetünk majd vacsora közben – mondta Arutha.
– Nem fog menni – jelentette ki Nakor. – Indulnom kell.
Arutha, aki világosabb haját leszámítva igencsak hasonlított apjára, elképedt.
– Most azonnal?
– Igen – indult el Nakor az ajtó felé. – Magyarázza el ezeknek a makacs fajankóknak, hogy nemsokára valami nagyon rossz fog történni. Jobb lenne, ha abbahagynák a bolondozást, és komolyan segítenének a Királyságnak, vagy nemsokára semminek sem lesz értelme. Rövidesen visszajövök.
Ha Krondor nagyhercegének küldötte akart is szólni valamit, Nakor azt már nem hallhatta, hisz szinte futólépésben törtetett kifelé.
– Mester, azt hittem, most indulunk – nógatta Sho Pi.
– Így igaz – felelte Nakor, miközben elindult felfelé egy lépcsőn. – De hát nem erre kell menni a kikötőbe! Erre...
– Pug tornya van. Tudom.
Sho Pi követte Nakort a körkörös lépcsőn a torony tetejébe. Mikor a legfelső szintre értek, egy faajtóval találták szembe magukat, melyen nem láttak zárat. Nakor dörömbölni kezdett rajta.
– Pug!
Furcsa csillogás lepte be az ajtó felületét. A fa hullámzani kezdett, és egy arc formálódott belőle.
– Távozz! – szólt az arc. – Ebbe a szobába nem szabad belépni!
Nakor ügyet sem vetett a figyelmeztetésre, és még hangosabban dörömbölt.
– Pug! – kiáltott ismét.
– Mester, Pug nincs itt. – Torkán akadt a szó, mikor az ajtó kinyílt.
Pug nézett ki.
– Érezted.
– Hogy ne éreztem volna? – képedt el Nakor.
– De hát azt mondták, hogy maga nincs itt! – ámult el Sho Pi.
Nakor lesújtóan nézett rá.
– Néha azt hiszem, reménytelen eset vagy, fiam. Csak ostobáskodsz, vagy esetleg túlságosan meghízol egyesekben.
– Mióta tudtál róla? – kérdezte Pug, miközben beljebb tessékelte őket.
Beléptek, és az ajtó becsukódott mögöttük.
– Már az első napon, mikor ideértünk, éreztem. Elég zajosan járkálsz – vigyorodott el. – Az egyik nap nagyon csendben feljöttem a lépcsőn, és hallottam, hogy a hölggyel vagy. – Kidüllesztette szemét, és megrázta a kezét, mintha valami forróba nyúlt volna. – Ti ketten! – nevetett fel.
Pug hálásan nézett az ég felé.
– Köszönöm, hogy nem zavartál minket.
– Nem volt rá okom. De most indulnunk kell.
Pug bólintott.
– Kockázatos, mert talán támadni fognak.
– Nem hiszem – legyintett Nakor. – Amit mi érzünk, elég nagy zajt csap ahhoz, hogy még ha valaki kutat is utánad, nem fogja észrevenni, hogy hármunkat arrébb vitted egy kicsit. Hova megyünk? Krondorba?
Pug megrázta a fejét.
– Nem. Elvandarba. Beszélnem kell Tomasszal.
Nakor maga mellé intette Sho Pit, és kézen fogta tanulóját. Pug is megfogta mindkettejük kezét, mire a szoba csillogni, hullámzani kezdett. Hirtelen erdei tisztáson találták magukat.
– Kövessetek! – szólt Pug, és egy sekély folyóhoz vezette őket. – Ez a Crydee-folyó – magyarázta, majd felkiáltott: – Csillagdokki Pug vagyok! Tomas úrral szeretnék beszélni.
Pár perccel később két tünde tűnt fel a túlsó parton.
– Beléphettek Elvandarba! – kiáltotta az egyik.
Miközben átgázoltak a folyón, Pug Sho Pihez fordult.
– Senki sem léphet be Elvandarba engedély nélkül. – Átértek a másik oldalra. – Remélem, nem gond, ha továbbsietünk.
– Egyáltalán nem gond – szólt a tünde.
– Te Galain vagy, ugye? – mosolyodott el Pug.
– Jól emlékszel – felelte a tünde.
– Bárcsak lenne időm beszélgetni!
A tünde bólintott.
– Az őrjáratommal pár nap múlva visszatérünk az udvarba. Akkor talán beszélgethetünk.
Pug mosolyogva bólintott. Újból megfogta Nakor és Sho Pi kezét. Hirtelen máshol találták magukat.
Sho Pinek leesett az álla, mire Pugnak eszébe jutott, ő maga hogy elámult, mikor először meglátta a tünde erdőség szívét. A hatalmas fák, amelyek mellett még a legmagasabb tölgyek is eltörpültek, szinte áthatolhatatlan kupolát alkottak. E fák levelei néha a legmélyebb zöld, máskor pedig az arany, a vörös és az ezüst színeiben pompáztak. Némelyik hófehéren világított, így különös fény járta át a várost. A hatalmas fatörzsek belsejébe lépcsőt vájtak, és mindenfelé széles ágak indultak, melyeken kiválóan lehetett sétálni.
– Fákból épült város – ámuldozott Sho Pi.
– Igen, az – helyeselt az idős férfi, aki a közelben álldogált egy hosszú íjra támaszkodva. Haja teljesen ősznek tűnt, és bőrén is meglátszott az idő, de tartása egyenes maradt. Zöld, bőrből készült vadászruhát viselt.
– Martin! – lépett oda hozzá Pug.
Az idős férfi kezet rázott Puggal.
– Jó rég nem találkoztunk.
– Jól tartod magad – vigyorgott Nakor.
– Te vén hamiskártyás! – szorította meg Nakor kezét is. – Egy nappal sem látszol öregebbnek.
Nakor vállat vont.
– Annak ellenére, hogy nem vagy hosszú életű, kiválóan nézel ki, Martin.
– Úgy érted, a koromhoz képest – mosolyodott el az idős férfi, majd körbepillantott. – Itt élek. Elvandarban mindig is szívesen láttak. Azt hiszem, az istenek úgy döntöttek, utolsó éveimet békében élhetem le.
– Valóban békét érdemelsz – helyeselt Pug.
Íjász Martin réges-rég Krondor udvarnagyaként szolgált. A férfi Lyam király testvére és Borric király nagybátyja volt.
– Úgy látszik, a béke megint veszélyben van – fordította komolyra a szót.
Pug bólintott.
– Beszélnem kell Tomasszal és Aglarannával. Calis itt van?
Martin magára aggatta az íjat.
– Azért küldtek ide, hogy megvárjalak titeket. Miranda egy órával ezelőtt érkezett, egy rendkívül érdekes fiatalember társaságában. – Elindult. – Tomas mondta, hogy nemsokára itt lesztek. Calis... nos, ő talán már nem tér vissza.
– Rossz hír – mondta Nakor.
– Ő kicsoda? – intett Martin Sho Pi felé.
– Sho Pi – felelte Nakor. – Az egyik tanítványom.
Martin felnevetett, miközben a fák között haladtak tovább.
– Komolyan az, vagy csak megint a kéregető szentemberes cselt vetetted be?
– Komolyan az – felelte Nakor, és szemmel láthatóan kicsit megsértődött. – Sosem kellett volna elmesélnem Borricnak azt a csalafintaságot. Az egész családfájának továbbadta.
Martin komolyan nézett rá barna szemével.
– Ennek oka volt – jelentette ki, majd ismét felkacagott. – Jó, hogy újra látlak!
– Te is jössz velünk? – kérdezte Pug.
– Nem, én már csak ritkán veszek részt a Királynő Tanácsában. Vendég vagyok, aki csak éldegél itt, és ezzel elégedett is vagyok.
– Megértem – mosolyodott el Pug. – Vacsora után majd még beszélgetünk. – Megragadta Sho Pi és Nakor kezét, mire a levegő megint csillogni kezdett, és hirtelen máshol termettek.
A fák között magasan fekvő teraszon álltak.
– Köszöntelek, Pug Crydee-ből!
Pug elnevette magát.
– Köszönöm, barátom!
Egy legalább két méter magas, nagydarab férfi lépett oda hozzá, aki megölelte Pugot.
– De jó újra látni téged, Pug!
A férfi vonásai fiatalságról árulkodtak, de a szemében mérhetetlen kor tükröződött. Ember és tünde keverékének látszott; magas pofacsontja, hegyes végű fülcimpája és szőke haja volt. Aki már látta Calist, hamar rájött, hogy ez a férfi az apja.
Pug hátbaveregette barátját.
– Túl sok éve már, Tomas sóhajtott fel őszinte sajnálattal a hangjában.
Sho Pi és Nakor bemutatkoztak Tomasnak, aki Elvandar tünde seregének harcászati vezetőjeként is szolgált. Ezután megismerhették Aglarannát, a gyönyörű, fejedelmi asszonyt, Elvandar királynőjét.
– Örülök a találkozásnak, hölgyem – mosolyodott el Nakor, miközben Sho Pi – tisztelete jeléül – letérdelt. A tündék királynője fiatalnak tűnt, bár már többszáz esztendőt megélt. Haja arany és vörös színben pompázott, szeme pedig mélykék volt. Az idegen szépség lenyűgözte a látogatókat.
Egy emberi mércével fiatalnak tűnő férfi állt Tomas mellé.
– Ő Calin – mutatta be Tomas –, Elvandar trónjának örököse, a mostohafiam.
Calin herceg üdvözölte a látogatókat, majd Pughoz fordult.
– Miranda egy órával ezelőtt érkezett.
– Hol találom?
– Amott – intett Tomas egy másik terasz felé.
Sho Pi tátott szájjal követte mesterét. Maguk a fák is szinte életre keltek a fénytől és a mágiától. Itt olyan mélységes békét és józanságot érzett, amit sosem hitt lehetségesnek.
Odaértek a másik teraszra, ahol Miranda egy kísértetiesen csillogó ékkövet és egy sisakot vizsgált. A nőt körbevevő tündék semelyik tárgyhoz sem nyúltak hozzá, de közelről bámulták őket.
– Miranda! – sietett oda Pug.
A nő felé fordult, majd szinte a karjaiba repült.
– Jaj; de jó érzés viszontlátni téged!
– Calis? – kérdezte Pug.
– Megsérült.
– Mennyire?
– Nagyon.
Pug kis szünetet tartott.
– Hol találom meg?
– Nem tudjuk megtalálni. Olyan nyakláncot visel, ami elrejti a mágikus látás elől. A pantathiánusok így nem találnak rá, de mi sem.
– Mi történt?
Miranda beszámolt az utazás eseményeiről, a felfedezésről és a menekülésről.
– A kíséretünkből hat ember élte túl a harcokat, miközben kifelé haladtunk a hegyből – fejezte be a beszámolót. – Egy jeges barlangban hagytuk őket a hegycsúcstól nem messze. Remélem, lejutottak a hegyekből, de attól félek, mind meghaltak.
– Valamennyien tisztában voltunk azzal, milyen veszélyes ez – jelentette ki Pug.
Miranda bólintott, mindenesetre sápadtnak tűnt.
– Itt van ez – mutatott a kőre –, és Calis azt mondta, létfontosságú, hogy idehozzam.
– Mi ez? – nézett a kulcsra Pug.
– Egy pantathiánus eszköz. Kulcs, amellyel ki lehet szabadítani a Zöld Hölgyet az Életkristályból – magyarázta Miranda.
Pug szemmel láthatóan kételkedett ebben. Hosszú percekig szemlélte a követ, majd fölétartotta a kezét. Többször is behunyta a szemét, és az ajka is mozgott. Egyszer egy apró szikra pattant ki a kezéből, egyenesen a kőbe. Végül felegyenesedett.
– Valóban valamilyen kulcs, de hogy ki lehet-e vele szabadítani a valherukat...
Elvandar varázsszövőinek gyülekezete állt ott körülöttük. Pug a legidősebb tag felé fordult.
– Tathar, te mit látsz?
– Ez a tárgy azé, akinek nevét nem szabad kimondani – mondta a Királynő legfőbb tanácsadója. – De van itt egy idegen befolyás is, amit nem ismerek:
– A démon, amit említettél, Miranda? – kérdezte Pug.
– Nem. Az értelem nélküli, amolyan gyilkológép. Egyszerű és hatásos. Láttam, ahogy öl. Erősnek tűnt; egy tucatnyi pappal is felvette a harcot. Ravaszság ugyan szorult belé, de értelem nem, legalábbis annyi nem, hogy kiagyaljon egy ilyen eszközt. Bárki is hozta létre ezt a démont, az több volt, mint egyszerű lény. Valaki átküldte a résen keresztül a pantathiánusok otthonába, hogy elpusztítson minden kígyót. A szándéka megegyezett a miénkkel.
– Egyszer már találkoztunk ilyen kettősséggel, miért ne lehetne ez is az most?
Tomas odaállt barátja mellé.
– Mire gondolsz?
Pug megvakarta a szakállát.
– Mivel Murmandamus is csak csalóka kép volt, ami a mordeleket irányította, hogy keljenek fel és foglalják el Sethanont, miért ne lehetne ez egy démon csel, hogy a pantathiánusokat felhasználva megszerezzék az Életkristályt?
– De milyen célból? – kérdezte Aglaranna.
– A hatalomért – sóhajtott fel Pug. – Nagy hatalmú eszköz, bárkinek is a kezébe kerül.
– Nem eszköz – javította ki Nakor –, hanem fegyver.
– És mi van a valherukkal? – képedt el Tomas. – Talán egy idegen erő azt hiszi, hogy bármit művelhet az Életkristállyal anélkül, hogy megbirkózna a kőbe ragadt lényekkel?
– A gond az – kezdte Pug –, hogy az egyetlen tudásunk a te emlékeidből áll, azaz Ashen-Shugar emlékeiből. – Tomas megszerezte a réges-rég halott sárkány nagyúr emlékeit, miután magára öltötte a vértjét a résháború idején. – De a valheruk közül neki semmi köze nem volt az Életkristály létrehozásához. Tudott egyet s mást a kristály természetéről, céljáról, és arról, hogy fegyvernek készült, mellyel az új isteneket akarták elpusztítani. De ennél többet nem tudott a kőről.
– Tehát arra gyanakszol, hogy valaki más, aki a démon megjelenése mögött áll, tervez valamit az Életkristállyal, amiről eddig nem is tudtunk? – kérdezte Miranda. – Talán képes valaki egyszerűen megkaparintani az Életkristályt, és aztán fegyverként felhasználni, mint az ember a kardot vagy az íjat?
– Ezt nem tudom – vallotta be Pug. – Bár elég egyértelmű, hogy valaki ezzel akar próbálkozni.
– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Miranda.
– Várunk – felelte Pug. – És megvizsgáljuk ezeket az eszközöket. Meglátjuk, mi történik ezután.
– És Calis?
– Várunk rá – jelentette ki Tomas.
– Vissza akarok menni – szólt Miranda –, hogy megtaláljam őt a többiekkel együtt.
– Tudom, hogy ezt akarod, de butaság lenne – szögezte le Pug. – Már rég továbbindultak, és akivel szemben állunk, meg akik ott életben maradtak, most mind őt keresik. Abban a pillanatban, mikor betoppansz, a maradék mágia egésze égő házként fog rád omlani.
– Én viszont megyek – jegyezte meg Nakor.
– Micsoda? – szegezte rá a tekintetét Pug.
– Én odamegyek – mondta nyugodtan Nakor. – Juttass el Krondorba! Ott majd szerzek egy hajót, és elhajókázok oda, ahol partra szálltak. Visszahozom Calisékat.
– Komolyan gondolod? – kérdezte gyanakodva Pug.
– Már megmondtam neki – mutatott Sho Pire –, hogy el kell utaznunk. Ez csak egy kicsit távolibb úticél, mint amire először gondoltam.
Vigyorgott, de aztán elpárolgott a jókedve. Nakort még senki sem hallotta ennyire komolyan beszélni.
– Hatalrnas, szörnyű vihar közeleg, Pug. Fekete és halálos. Eddig még nem tudjuk, mi áll mögötte. Itt mindenkinek megvan a saját feladata. Nekem is; meg kell találnom Calist, és vissza kell hoznom a többiekkel együtt, hogy megtudjuk, mire jöttek még rá, miután Miranda otthagyta őket.
– Mindenben segítünk – bólintott Aglaranna –, hogy megtaláld a fiunkat.
– Csak juttass el Krondorba! – fordult Nakor Pughoz.
– Pontosan hova?
Nakor elgondolkodott.
– A nagyherceg udvara megteszi.
Pug bólintott, és Sho Pitől megkérdezte:
– Te is jössz?
– Követem a mesterem.
– Jól van – intetté őket oda Pug. – Fogjuk meg egymás kezét!
Pug végrehajtotta a varázslatot, és hirtelen mindhárman eltűntek.

 

Erik úgy cipelte az eszméletlen Calist, mintha saját gyermeke feküdt volna a karjában. Bobby épphogy eszméleténél volt; ő Alfréd vállára támaszkodott. A harminchét katona közül, akik a pantathiánus templomban maradtak, csak kilencen élték túl a menekülést. Háromszor találkoztak ellenséges csapatokkal és csaptak össze velük. Calis ragaszkodott hozzá, hogy tovább meneteljenek. Követelte, hogy hagyják hátra, de Erikék inkább magukkal vitték.
A hegy belsejében Erik talált egy mély hasadékot, amiből hő hullámzott felfelé. Megparancsolta, hogy dobják bele a tárgyakat. Biztosan tudta, hogy ha a valheru eszközök nem is pusztulnak el a nagy hőtől, legalább halandó lény nem tudja majd megkaparintani őket.
Pár perccel azután, hogy behajították mindet a hasadékba, a hegy iszonyatosan megremegett. Sziklák hullottak alá; ekkor egy ember meghalt, és egy másik megsebesült. Az alagútban fülsiketítő szél süvített végig, ami ledöntötte őket. Még egy órával utána is alig hallottak, úgy csöngött a fülük az éles zajtól. Haragos energia cikázott végig az alagút mennyezetén: mintha egy őrült villám akart volna visszajutni az égbe.
Erik rájött, hogy még a megsemmisítésnél sem kellett volna egymáshoz érinteni a mágikus tárgyakat. Csak remélni tudta, hogy a fura események a valheru tárgyak pusztulását jelzik.
Ezután érte őket az első támadás. Egy megtépázott pantathiánus csapat rontott rájuk. Kinézetükről ítélve egy démonnal vívott csata túlélői voltak. Aztán kétszer a szauruszok ellen kellett megvédeniük magukat. Csak azért sikerült életben maradniuk, mert ezek az ellenséges csapatok is legalább annyira kétségbeesetten próbálták elhagyni a hegy belsejét, mint Calis katonái. Mikor a csata félbeszakadt, a szauruszok nem is üldözték őket.
De a támadásokkal egyre magasabbra jutottak a hegyben. Alfréd jött oda a sor elejéről.
– Egy barlang van előttünk.
Beléptek, Erik pedig kibámult a barlang száján. Hóval fedett hegycsúcsok terültek el a lábánál. A késő délutáni nap rózsaszín és arany sugarakkal lepte be a vonulatokat. A félelem és a fájdalom ellenére Erik egy pillanatra úgy érezte, csodálatos a látvány, de aztán nem tudott tovább gyönyörködni benne a fáradtság, az éhség és a metsző hideg miatt.
– Verjünk tábort! – parancsolta, és elgondolkodott, mennyi ideig maradhatnak itt életben. A katonák fáklyákat vettek elő, melyek segítségével kis tüzet raktak. Erik felmérte a készleteket, és úgy ítélte, még öt-hat napra van elég élelmük és tüzelőjük. Azután, bármennyire is kimerültek, de el kell indulniuk lefelé a hóban. Ráadásul észrevétlen kell maradjanak a pantathiánusok elől, akiknek sikerült elmenekülniük a sárkány nagyurak hagyatékának megsemmisítésekor. Aztán élelmet kellett találniuk, hogy lejussanak:
Erik eltűnődött, vajon a lovak még a völgyben vannak-e, és vajon megtalálja-e még azt a völgyet egyáltalán. Mivel Calis és de Loungville megsebesült, most ő vette át a parancsnokságot.
– Őrmester – szólt Alfréd. – Jobb lenne, ha idejönne.
Erik átkecmergett a tüzet rakó katonákon, és letérdelt Alfréd mellé. De Loungville nyitott szemmel feküdt.
– Törzsőrmester – szólt Erik.
– Hogy van a kapitány? – kérdezte de Loungville.
– Él – válaszolta Erik, majd elképedt ezen a tényen. – Bármilyen kisebb képességű ember meghalt volna, ha ilyet él át. Most alszik.
Erik közvetlen felettesének sápadt ábrázatára bámult.
– Hogy van?
De Loungville felköhögött. Véres nyál csorgott le a szája szélén.
– Haldoklom – jelentette ki de Loungville éppoly közönyösen, mintha vacsorát kért volna a fogadóban. – Minden egyes levegővétel... nehezebb. – Az oldalára mutatott. – Azt hiszem, az egyik bordám átlyukasztotta a tüdőmet. – Aztán behunyta a szemét a fájdalomtól. – Most már tudom, hogy az egyik bordám átlyukasztotta a tüdőmet.
Erik becsukta a szemét, és leküzdötte a sajnálatot. Ha a férfi pihent volna, és megtalálták volna a törés helyét, most nem feküdne így itt. De a cipelés, a menetelés közben a törött borda... már fél napja fűrészelhette be magát a tüdejébe. Elképesztő fájdalmat élhetett át. Nem csoda, hogy de Loungville annyit volt eszméletlen.
– Nehogy megsajnálj! – szólt rá de Loungville, mintha Erik gondolataiban olvasna. Aztán megragadta Erik tunikáját, és közel húzta magához. – Tartsd életben!
Erik bólintott. Azonnal tudta, kire gondol a törzsőrmester.
– Ha nem teszed meg, visszajövök, és elkaplak! Esküszöm. – Megint köhögött. A fájdalomtól az egész teste görcsbe rándult, és a szeme könnyekkel telt meg.
Mikor elmúlt a köhögés, suttogva folytatta:
– Nem tudod, de én voltam az első az ő seregében. Katona voltam, és ő mentett meg Hamsában. Két napon át cipelt. A halálból támasztott fel! – Könnyek gyűltek Bobby szemébe; Erik nem tudta, hogy ennek a fájdalom vagy az érzelem az oka. – Ő tett fontossá. – De Loungville hangja még jobban elhalkult. – Nincs családom, Erik. Ő az én apám és a testvérem. Ő a fiam. Tartsd... – De Loungville teste megint görcsbe rándult, és vért köpött a saját mellkasára. Kínlódva próbált lélegezni, és könnyezve ült fel.
Erik átölelte Bobby de Loungville-t, és erősen megtartotta, nehogy a kövekre hulljon vissza, de gyengéden bánt vele, mintha a férfi még csak gyermek lenne. Ő maga is sírni kezdett, miközben de Loungville levegőt próbált venni, de nem tudott. Halk bugyogás hallatszott a mellkasából, ahogy a vér elöntötte a tüdejét. De Loungville teste elernyedt.
Erik hosszasan tartotta még, és nem szégyellte; hogy potyognak a könnyei. Aztán finoman lefektette a kőre. Alfréd odanyúlt, és lecsukta az üres szemeket. Ezután Erikhez fordult, aki némán ült ott.
– Keresek egy helyet, ahol a dögevők nem találják meg, őrmester.
Erik biccentett, és Calis felé fordult. Érezvén a metsző hideget, nekilátott lehúzni a nehéz kabátot Bobby testéről.
– Segíts! – szólt oda az egyik katonának. – Ő is ezt tenné most.
Levetkőztették a törzsőrmestert, és a ruhákat az eszméletlen féltündére pakolták. Erik szemügyre vette a kapitányt, és eltűnődött. Ha túlélte az égést, talán a hideget is megússza, ha pihenhet és gyógyulhat.
Erik tisztában volt azzal, hogy csak pár napig maradhatnak, mert utána a hideg és az éhség fog parancsolni, és le kell jutniuk a hegyekből. Alfréd és egy másik katona kicipelte de Loungville testét a hóba, Erik pedig ismét a kapitány arcát kezdte fürkészni.
– Ígérem, Bobby – motyogta Erik. – Életben tartom.
Nem sokkal később Alfréd visszatért a katonával.
– Van ott egy kis jégbarlang – mutatott a tizedes nyugat felé. – Oda tettük be, és kövekkel eltorlaszoltuk a bejáratot. – A lehető legközelebb húzódott a tűzhöz. – Nem hiszem, hogy valaha is olvadás lesz itt, őrmester.
Erik bólintott. Úgy érezte, menten kétségbe fog esni. Hirtelen álmosság tört rá, és legszívesebben lefeküdt volna szunyókálni. De tudta, hogy tervezni, dolgozni kell, hisz maradt még vele hat ember, köztük egy különleges lény, aki több volt, mint ember, és akinek az élete most tőle függött. Ígéretet tett, amit be is fog tartani. Mély lélegzetet vett, félretette a kimerültséget és a kudarc érzését, majd elkezdte törni a fejét, hogyan juttasson ki mindenkit a hegyek közül.

 

Roo felnézett, mikor a földszinten zűrzavar alakult ki. Többen is tiltakoztak.
– Mit művel...?
– Nakor! – képedt el Roo, mikor az isalani szerencsejátékos meglátta. A kis férfi a lépcsőn szaladt felfelé, nyomában három pincérrel.
– Ne mehet fel oda! – kiáltotta Kurt, megpróbálva elkapni Nakort.
Roo felállt.
– Minden rendben, Kurt. Ő egy régi... üzlettársunk.
– Én megpróbáltam elmagyarázni – jelentette ki Nakor. Kurtre vigyorgott, mire a mogorva pincér sarkon fordult és lesétált.
– Hogy kerülsz ide?
– Miattad vagyok itt. Most jöttem a palotából. James herceg azt mondja, nem tud hajót adni nekem. Márpedig nekem hajó kell. Azt mondta, neked van pár, úgyhogy idejöttem.
– Hajót akarsz tőlem? – nevetett fel Roo. – Minek?
– Calis, Erik, Bobby és a többiek Novindusban ragadtak. Valakinek vissza kell hoznia őket.
– Hogy érted, hogy ott „ragadtak”?
– Elmentek – kezdte Nakor –, hogy megtalálják a pantathiánusokat, és elpusztítsák őket. Nem tudom, sikerült-e végül, de nagy károkat okoztak. Calis hazaküldte Mirandát egy fontos dolog miatt, és most ott vannak, de nem tudnak hazajönni. James herceg azt mondja, nem tud hajót adni, mert itt kell mindet tartani, hogy megvédjék a várost. Gondoltam, kérek tőled egyet.
Roo habozás nélkül Jasonhez fordult.
– Milyek hajóink vannak a kikötőben?
Jason a papírjaiba pillantott, majd hevesen lapozgatni kezdett.
– Hat...
– Melyik a leggyorsabb?
– A Keserű-tenger Királynője – vágta rá Jason.
– Lássák el mindennel, ami egy hathónapos úthoz kell! A legkeményebb zsoldosok közül bérelj fel ötvenet, akik reggel indulni tudnak velünk!
– Velünk? – kérdezte Nakor.
Roo vállat vont.
– Erik az egyetlen testvérem, és ha ő is ott van Calisszal, akkor veled tartok.
Nakor leült, és öntött magának a asztal sarkán álló kávéskannából. Belekortyolt a forró, zamatos kávéba.
– El tudsz szakadni innen?
Roo bólintott.
– Vannak embereim, akikben megbízom, és akik átvehetik addig az irányítást. – Aztán eszébe jutott Sylvia, Karli és Helen Jacoby. – El kell búcsúznom pár embertől.
– Nekem meg muszáj harapnom valamit – jelentette ki Nakor. – Ó, Sho Pi odalent van. Mivel sokkal udvariasabb nálam, elhitte, hogy nem jöhet ide fel.
Roo intett Jasonnek, hogy hozza fel Sho Pit.
– Aztán meg kell keresnem Duncant és Luist – folytatta Roo. – Ki kell dolgoznunk, ki mit vesz át tőlem.
Jason bólintott, majd távozott.
– Visszahozzuk őket – mondta Roo.
Nakor elmosolyodott, bólintott, és folytatta a kávézást.

 

 

Utószó
A megmentők

Erik a távolba mutatott.
– Látom – bólintott Calis.
Az öt, életben maradt katona egy meredek sziklafal tetején üldögélt, és az óceán látóhatárát pásztázta. Hátuk mögött ott állt a kezdetleges kunyhó, amelyben már két hónapja laktak.
– A halászok tegnap naplemente előtt vették észre. Azt mondták, hogy túlságosan délen jár ahhoz, hogy a királynő őrjárata legyen. Túl közel jönnek a jéghegyekhez; ilyet nem csinál senki, aki idevalósi.
– Talán királysági hajó? – kérdezte Renaldo, majd Micha felé fordult. Micha volt az, aki Calis, Erik, Alfréd és Renaldo mellett lejutott a hegyekből.
– Talán – felelte Calis, és a sebtében eszkábált mankóra könyökölt. A kapitány gyötrelmes időket élt át, mikor három hónappal azelőtt lejöttek a hegyekből. Miután hat napot töltöttek a barlangban, ahol csak a fáklyák melege tartotta őket életben, elindultak a hóban. Calis kicsit visszaszerzett régi erejéből a hat nap alatt, de ezután még két napig segíteni kellett neki a járásban.
A havas részek alatt találtak egy másik barlangot, ahol Erik tüzet rakott, és elejtett pár nyulat. Itt még két napot pihentek. Ezután hosszú menetelés következett, mivel Erik nemcsak hogy nem találta meg a völgyet a lovakkal, hanem majdnem a Dec-folyó rossz oldalára vezette őket, ahonnan már nem lehetett volna délen gázlót találni.
De aztán kiértek a tengerpartra, és rátaláltak a halászfalura. A kis falut korábban lerohanta egy szaurusz őrjárat. Felégették az élelmiszerszárító hombárt és a brijaner hajót, s az azt őrző hat embert legyilkolták. A szauruszok hátrahagytak pár hétre néhány harcost, de mikor senki sem érkezett a faluba, azok is elvonultak. Erikék kétségbeestek, de egynapi levertség után Erik szerény tábor építésébe fogott a három egészséges emberrel, nem messze a halászfalutól.
A falusiak lelkesen segítettek, és csak munkát kértek cserébe. Az idegeneket ők is ellenségnek tartották, így semelyikük sem akarta beárulni a kis csapatot a Smaragd Királynő seregének.
A hajó lassan közeledett a látóhatáron.
– Királysági hajó – szólalt meg végül Calis.
Alfréd és Renaldo örömujjongásba kezdett, Micha pedig csendben köszönetet mondott Tith-Onakának, a háború istenének. Calis felállt, és a mankóra támaszkodott.
– Menjünk vissza a faluba!
Erik Calis mellé lépett, hátha segítségre lenne szüksége. A féltünde több sebet szerzett, mint amit bármely egyszerű haladó túlélt volna, de ő még mindig élt. Sőt, gyógyult. Arcának bal oldaláról már nem lehetett eltüntetni az égési sérülések hegeit, de a szőrzete kezdett visszanőni. Erik minden nap kitisztította sebeit, és reikit alkalmazott rajtuk. A bal oldala még mindig gyengébb volt a férfinek, és enyhén bicegett is, de Erik biztosan tudta, hogy ha visszaérnek a Királyságba, és a nagyherceg gyógyítói vagy valamelyik templom papjai kezelésbe veszik, a kapitány újra a régi lesz.
Egyáltalán nem beszéltek Bobby de Loungville-ről, kinek holtteste a jeges sírban feküdt messze fent a hegyekben. Erik úgy érezte, hogy Calis a tünde öröksége miatt nem beszél a halottakról. Azt is érezte viszont, hogy a kapitánynak mélységes fájdalmat okozott Bobby halála, mivel a férfi sokkal többet jelentett Calisnak egy egyszerű barátnál. Ő volt az első, aki beállt mellé a különleges cél érdekében, és tovább szolgálta őt, mint bárki más.
Mikor a partra értek, Erik szinte megrémült, mikor rájött, hogy már csak Jadow Shati szolgálja régebben Calist, mint ő, pedig még alig három évet töltött a seregben. Megcsóválta a fejét.
Calis észrevette a mozdulatot.
– Mi az?
Erik megvonta a vállát.
– Csak arra gondoltam, hogy nem a hosszú élet fémjelzi ezt a munkát.
– Igaz – ismerte el Calis. – És attól félek, a vérontás még csak most kezdődik. Mire ennek az egésznek vége lesz, talán már egyikünk sem fog élni.
Erik csendben maradt. Beértek a faluba, ahol az egyik idősebb halász lépett oda hozzájuk.
– Akarnak találkozni ezzel a hajóval?
– Igen – válaszolta Erik. – A hajónk az. Hazavisz minket.
A falusi férfi bólintott, aztán kezet rázott mindannyiukkal.
– Csak köszönetet tudunk mondani – szólt Calis.
– Ha segítettünk legyőzni a Smaragd Királynőt, nekünk nem kell megköszönniük semmit.
Beszálltak egy csónakba, melyen két halász evezni kezdett a hajó felé.
– Ez nem a király hajója – jelentette ki Erik, ahogy közelebb értek.
Calis bólintott.
– Igaz. Kereskedelmi lobogót vontak fel.
– Micsoda? – képedt el Alfréd. – Akkor ez egy kereskedő?
– Minden jel szerint – felelte Calis.
Eltelt pár perc.
– Nem is tudom... – morfondírozott Erik. Felállt, és integetni kezdett. A közeledő hajó fedélzetén álló alakok visszaintegettek. Erik hirtelen felismerte az egyiket.
– Az Roo! – ordította. – Az Roo!
Majd egy pillanattal később a mellette állót is felismerte.
– Nakor is ott van! Meg Sho Pi!
Nemsokára a hajóhoz értek, mire egy kötélhágcsó ereszkedett le hozzájuk. Két matróz mászott le rajta, akik a fedélzetre segítették Calist. Erik kivárt, majd elbúcsúzott a két halásztól, és utolsóként felmászott.
A fedélzeten Nakor, Sho Pi és Roo várta. Roo odalépett hozzá, majd a két gyermekkori barát összeölelkezett.
– Örülök, hogy látlak – szólalt meg Erik. – Nem is tudod elképzelni, mennyire örülök.
Roo szemügyre vette az öt napbarnított, alultáplált, szakadt külsejű és koszos férfit, majd megcsóválta a fejét.
– Csak ti öten?
– Ennyiről tudunk – felelte Calis. – Miranda magával vitt egy tucatot.
– Ha nem értek ide mostanáig, akkor nem jutottak ki a hegyekből – jegyezte meg Nakor. – Miranda eljutott Elvandarba együtt azzal a Boldár nevű különös fiatalemberrel. Találkoztam velük. Aztán Pug elküldött Roohoz, hogy el tudjunk értetek jönni.
– Sok mindenről kell beszélnünk – állt fel Calis. – Legfőképp azokról a dolgokról, amiket a hegy belsejében láttam, de még most sem értek. Talán a te érdekes gondolatmeneteddel kibogozhatnánk egyet s mást.
– Hosszú út áll előttünk – mondta Nakor. – Sok időnk lesz beszélgetni. Először egyetek és aludjatok! Aztán Sho Pi és én megvizsgáljuk a sebeiteket.
Mindenki lement a hajó belsejébe, csak Erik és Roo maradt ott.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Erik.
Roo megvonta a vállát.
James herceg nem akart hajót kölcsönözni Nakornak. Én szereztem egy kis pénzt, így a kikötőben volt pár hajóm. Hát, adtam egyet. – A távolodó isalani után nézve, folytatta: – Aztán rájöttem, hogy Nakor néha elég érdekes dolgokat művel, úgyhogy eljöttem, hogy viszontláthassam még a hajómat.
Erik nagyot kacagott.
– De Loungville? – kérdezte Roo.
Erik arcáról eltűnt a mosoly.
– Odafent – intett állával a távoli hegyek felé, melyek csúcsai elvesztek a felhők között.
Roo nem szólt egy ideig, aztán a tatfedélzet felé fordult.
– Kapitány!
– Igen, Mr, Avery?
– Indulhatunk haza!
– Igenis! – felelte a kapitány, aki továbbadta a parancsot az első tisztnek. A hajó lassan elkanyarodott Novindus irányából.
Erik átkarolta Roo vállát.
– Volt gond idefelé?
Roo felnevetett.
– Csetepatéztunk egyet a Királynő egyik kicsi egyárbocosával. Krondorban felbéreltem pár kemény fickót, akikkel átugrottunk a kis hajóra, és elsüllyesztettük. Úgy láttam, nem találkoztak még kalózokkal.
Erik ezen is jót mulatott.
– Amúgy te vagy már Krondor leggazdagabb embere?
– Valószínűleg – felélte Roo. – Ha nem, akkor maradjunk annyiban, hogy keményen dolgozom rajta – nevetett. – Na, harapjunk valamit!
A két férfi lesétált a fedélzetről, miközben a hajó lassan visszafordult, hogy megkezdje hosszú útját a távoli kikötő felé, amit a két férfi az otthonának tekintett.

Folytatása következik

 

 

Midkemia térképe: