RAYMOND E. FEIST
A démonkirály dühe

[Kígyóháború Legendája 3.]

(Tartalom) (Térkép 1-2)

 

 

Szereplők

Acaila – elda vezető a tünde királynő udvarában

Aglaranna – tünde királynő Elvandarban, Tomas felesége, Calin és Calis anyja

Akee – hadati hegyi harcos

Alfred – tizedes Sötétmocsárból

Andrew – a Ban-Ath rend papja Krondorban

Anthony – Crydee-i mágus

Avery, Abigail – Roo és Karli lánya

Avery, Duncan – Roo unokatestvére

Avery, Helmut – Roo és Karli fia

Avery, Karli – Roo felesége, Abigail és Helmut anyja

Avery, Rupert „Roo” – Krondor ifjú kereskedője, Tom Avery fia

Borric – a Szigetkirályság királya, Erland herceg ikertestvére, Patrick nagyherceg apja

Brook – a Királyi Sárkány első tisztje

Calin – Elvandar tünde trónörököse, Calis féltestvére, Aglaranna és Aidan király fia

Calis – „Krondor Sasa”, a krondori nagyherceg különleges ügynöke, az udvar hercege, Aglaranna és Tomas fia, Calin féltestvére

Chalmes – a mágusok vezetője Csillagdokkban

d'Lyes, Robert – csillagdokki mágus

de Beswick – a király seregének kapitánya

de Savona, Luis – egykori katona, Roo munkatársa

Dolgan – a nyugati törpök királya

Dominic – az Ishap rendi apátság vezetője Sarthban

Dubois, Henri – Bas-Tyra-i méregkeverő

Duga – novindusi zsoldoskapitány

Duko – a Smaragd Királynő seregének tábornoka

Dunstan, Berian – a Bölcs Férfi, a Csúfolódók vezetője, régi nevén Lysle Rigger

Erland – a király és Nicholas herceg testvére, Patrick nagyherceg nagybátyja

Esterbrook, Jacob – vagyonos krondori kereskedő, Sylvia apja

Esterbrook, Sylvia – Jacob lánya

Fadawah – a Smaragd Királynő hadseregének tábornoka

Freida – Erik anyja, Nathan felesége

Galain – tünde Elvandarban

Gamina – Pug lánya, William testvére, James felesége, Arutha anyja

Garret – tizedes Erik századában

Graves, Katherine „Kitty” – tolvaj Krondorban

Greylock, Owen – kapitány a nagyherceg szolgálatában, később tábornok

Gunther – Nathan inasa

Hammond – hadnagy a Király Seregében

Hanam – a szauruszok tanmestere

Harper – őrmester Erik századában

Jacoby, Helen – Randolph Jacoby özvegye, Nataly és Williem anyja

James – Krondor udvarnagya, Arutha apja, James és Dash nagyapja

Jameson, Arutha – Vencar grófja, a nagyherceg udvarának bárója, James herceg fia

Jameson, Dashel „Dash” – Arutha kisebbik fia, James unokája

Jameson, James „Jimmy” – Arutha nagyobbik fia, James unokája

Kaleid – vezető mágus Csillagdokkban

Livia – Vasarius nagyúr lánya

Marcus – Crydee hercege, Patrick nagyherceg unokatestvére, Martin fia

Martin – Crydee korábbi hercege, Patrick nagyherceg apjának nagybátyja, Marcus apja

Milo – az Örvös Tyúk fogadó tulajdonosa Hollófalván

Miranda – mágus, Calis és Pug szövetségese

Nakor, az isalani – szerencsejátékos, mágus, Calis és Pug barátja

Nathan – a hollófalvi Örvös Tyúk fogadó kovácsa, Erik korábbi mestere, most Freida férje

Nicholas – a Nyugati Flotta tengernagya, a királyi család nagyhercege, Patrick nagyherceg nagybátyja

Patrick – Krondor nagyhercege, Borric király fia, Erland és Nicholas hercegek unokaöccse

Pug – mágus, Csillagdokk hercege, a király fogadott rokona, Gamina és William apja

Reeves – a Királyi Sárkány kapitánya

Rosalyn – Milo lánya, Rudolph, felesége, Gerd anyja

Rudolph – hollófalvi pék, Rosalyn férje, Gerd nevelőapja

Shati, Jadow – őrmester Erik századában

Sho Pi – Erik és Roo korábbi bajtársa, Nakor tanítványa

Sötétmocsárffy Erik – Calis Bíbor Sasainak katonája

Sötétmocsárffy Gerd – Rosalyn és Sötétmocsárffy Stefán fia, Erik unokaöccse

Sötétmocsárffy Manfréd – Sötétmocsár bárója, Erik féltestvére

Sötétmocsárffy Mathilda – Sötétmocsár bárónéja, Manfréd anyja

Subai – a Krondori Királyi Felderítők kapitánya

Tithulta – pantathiánus főpap

Tomas – Elvandar hadifőnöke, Aglaranna férje, Calis apja, Ashen-Shugar hatalmának örököse

Vasarius – queg nemes és kereskedő

Vykor, Karole – a király Keleti Flottájának tengernagya

William – Krondor zászlósura, Pug fia és Gamina fogadott testvére, Jimmy és Dash nagybátyja

 

 

HARMADIK KÖNYV
Az őrült isten története

 

Mi szőjük mind a dallamot, álmodjuk az összes álmot,
Járunk puszta tengerparton, pihenünk a holt homokon,
Elhagytuk már a világot, felejtjük, mit sápadt holdja látott,
Mozgatunk és formálunk, minden mögött mi állunk,
A világ így változik, mindörökké – úgy tűnik.

Arthur William Edgar O'Shaughnessy:
Óda

 

 

I. KÖTET

 

Előszó
Az áttörés

A fal felragyogott.
Jarwa, a valaha a szauruszok hét nemzetsége élén álló, utolsó sha-shahan üres uralkodói trónjával szemben álló, harminc láb magas kőfal megremegett, majd eltűnni látszott, mikor megjelent a fekete örvény. Rettenetes teremtmények gyülekeztek itt, iszonyú állkapcsok vicsorogtak, méreg csöpögött agyarukról. Némelyikük arca halott állatokra emlékeztetett, míg mások bizonyos szempontból az emberre hasonlítottak. Akadtak köztük olyanok, akiknek hátából szárnyak álltak ki, fejükből agancsok vagy bikaszarvak meredeztek. Testüket vaskos izomkötegek borították, sugárzott belőlük a sötét mágia, a gonosz szándék, érződött gyilkos természetük. Dermesztő nyugalom honolt a nagy teremben, hisz ami felbukkanni; ígérkezett a nemrég létrehozott kapu túloldalán, rettegéssel töltötte el még ezeket a szörnyű lényeket is. Toronymagas démonok próbáltak összekuporodni, hogy elkerülhessék a rettenetes szem pillantását.
A varázskapu megnyitásához hihetetlen energiára volt szükség, és a démonokat hosszú esztendőkön át akadályozták Ahsart távoli városának átkozott papjai. Csak amikor az őrült főpap letörte a kapu pecsétjét, hogy megvédje városát a hódító szauruszok hordáitól, és beengedte az első démont, akkor keletkezett rés a falon.
Shila világa most már romokban hevert. Elenyészett az élet, s nem maradt más, csak a tenger fenekén araszoló, parányi lények, a legtávolabbi hegyek magányos csúcsain magasba törő sziklákba kapaszkodó zuzmó és azok az apró teremtmények, melyek a kövek alá húzódva próbálták meg elkerülni a biztos pusztulást: Ha bármilyen lény nagyobbra nőtt, mint a legkisebb féreg, akkor nem kerülhette el az enyészetet. Az éhség korbácsa lecsapott a démonok hordájára, akik visszatértek ősi szokásukhoz, s éhségüket egymás felfalásával csillapították. A belső ellenségeskedés azonban elcsitult a horda vezetői között, mikor elkészült a Shilát az Ötödik Körrel összekötő új kapu. A démonok birodalmának legfőbb ura szólhatott szolgáihoz.
A névtelen démon a sarokban állt azok között, kiket megidéztek ebbe a valamikor oly hatalmas csarnokba. Egy kőoszlop mögül fürkészte a termet, ügyelve arra, hogy ne keltsen feltűnést. Ez a lény egy furcsa lelket ejtett fogságba, melyet magába fogadva, felhasználva ravasszá és veszélyessé vált. Fajtársaitól eltérően felfedezte, hogy ravaszság segítségével sokkal hatékonyabban szerezheti meg az értékes életerőt és intelligenciát, mint nyílt harcban. A démon a közvetlenül felette állók felé még mindig kellőképpen alázatosnak mutatta magát, de ugyanakkor eléggé veszélyesnek ahhoz, hogy azok – bár maguknál gyengébbnek tartották – ne merjenek megzabálásával kísérletezni. Veszélyes helyzetében elég lett volna egyetlen rossz lépés, hogy felhívja társai figyelmét különleges voltára. Ekkor a közelében lévő kapitányok azonnal elpusztították volna, hiszen elméje kezdett idegenné válni, és mára már megfelelően öntudatra ébredt ahhoz, hogy veszélyt jelentsen mindannyiuk számára.
A démon tudta, hogy legalább négyet le tudna győzni azon társai közül, akik nála erősebbnek tartották magukat, és rangban előtte álltak. Csakhogy, túl gyorsan emelkedve szükségképpen felhívta volna magára a kapitányok figyelmét. Rövid élete során már legalább fél tucat ilyen túl gyors emelkedőt látott, és eddig még mindegyiket elpusztította valamelyik erősebb kapitány, vagy azért, hogy saját pozícióját védje, vagy pedig egyik talpnyalóját akarta óvni.
A kapitányok közül Tugor volt a leghatalmasabb, első szolgája a félelmetes Maargnak, ki most erejével megidézte őket. Tugor térdre rogyott, homlokát a földhöz érintette, a többiek pedig követték példáját.
A névtelen démon halk hangot hallott. Tudta, hogy az elfogott lélek szól hozzá. Megpróbált nem figyelni rá, pedig tudta, hogy amit a hang mond, az mindig fontos.
– Figyelj oda! – hallatszott elméjében, mintha valaki halkan a fülébe suttogott volna, vagy mintha saját gondolatát hallotta volna viszont.
A termet hatalmas erőhullám árasztotta el, amikor a csillámló fal megrepedni látszott, majd elhalványult és feltűnt a saját világukba vezető varázskapu. A termet szél járta át, ahogy áramolni kezdett a levegő a világok közötti résen, mintha a teremben tartózkodókat mind vissza akarta volna szippantani saját szülőföldjükre: A démonok, természetüknél fogva, ösztönösen felismerték a náluk jóval hatalmasabbakat, és Tugor közelében a névtelen démon eddig is majdnem elájult a rettegéstől. Ez azonban semmi volt ahhoz képest, ami most a megnyitott űrön át érkezett, az új erő dadogó senkivé alacsonyította a kis démont.
A jelenlevők mindegyike a padlón térdelt, fejét a földre szorította, kivéve a névtelen démont, aki még mindig az oszlop mögött rejtőzködött. Figyelte, amint Tugor felállt, hogy szembeforduljon az örvénnyel. A fal réséből pedig egy dühödt és félelmetes hang dübörgött fel:
– Megtaláltátok az átjárót?
– Megtaláltuk, Leghatalmasabb Urunk! Át is küldtük a résen két kapitányunkat Midkemiába.
– Mit jelentettek a felderítők? – kérdezte a hang a falon túlról, és a névtelen démon most e hangban a düh és az erő mellett még valami mást is felfedezett, amely talán leginkább kétségbeesés lehetett.
– Dogku és Jakan nem küldtek üzenetet – felelte Tugor. – Semmit sem tudunk. Úgy gondoljuk, hogy nem tudták nyitva tartani a bejáratot.
– Akkor küldjetek valaki mást! – parancsolta Maarg, az Ötödik Kör uralkodója. – Addig nem jövök át, amíg az út nincs kiépítve; hiszen semmit sem hagytatok ezen a világon, amivel táplálkozhatnék! Legközelebb; amikor megnyitom az átjárót, át is fogok menni, és ha nem lesz más, amit megehetnék, a szívedet falom fel, Tugor!
A szívó erejű szél elállt, és a világok közötti rés bezárult. Maarg hangja még ott visszhangzott, amíg a ragyogás elenyészett, és a fal ismét olyannak látszott, mint amilyen régen volt.
Tugor felemelkedett, és egy dühödt üvöltéssel vezette le tehetetlen haragját. A többiek csak lassan álltak fel, most igazán nem akarta senki sem felhívni magára a démonok második leghatalmasabb vezetője figyelmét. Tugorról tudták, hogy a túl gyorsan erősödő démonok fejét azonnal lecsapta, így akadályozva meg, hogy bárki a helyére törjön: Tugor arra a napra tartogatta erejét, amikor majd szembeszáll Maarggal, hogy megszerezze fajuk ranglétráján az első helyet.
A démon nagyúr megfordult, és megkérdezte:
– Ki megy következőként?
– Én, uram – szólalt meg a névtelen démon, aki maga sem tudta, miért állt fel, és lépett előre.
Tugor arca, amely egy hatalmas szarvakkal ékesített lófejhez hasonlított, majdnem kifejezéstelen maradt, más nem látszott rajta, mint halvány zavar.
– Ki vagy te, kis bolond?
– Még nincsen nevem; gazdám – felelte a névtelen.
Tugor ekkor, félrelökve jó néhány kapitányát, két, hatalmas lépéssel előretört, és a kis démon fölé magasodott.
– Már küldtem át kapitányokat, akik nem tudtak visszatérni. Hogy lehetnél te sikeres ott, ahol ők kudarcot vallottak?
– Gazdán, én kicsi vagyok, el fogok rejtőzni, és figyelek majd – mondta alázatosan a névtelen. – Tudást gyűjtök, rejtőzködöm, és tartalékolom az erőmet, míg képes nem leszek a másik oldalról újra megnyitni a kaput.
Tugor egy pillanatig habozott, mintha fontolgatná a dolgot, azután lecsapott és úgy megütötte a kisebbik démont, hogy az egyenesen a szemközti falnak vágódott. Az apró démon úgy érezte, hogy még csupán satnya, repülésre alkalmatlan szárnyai eltörtek, a kemény kőfalon.
– Ezt orcátlanságodért kaptad! – harsogta Tugor, s haragja éppen csak, hogy nem érte el a gyilkolás szintjét.
– Téged küldelek – fordult most a rangban utána következő, legerősebb kapitányhoz, majd megpördült, és elkapott egy másik szerencsétlent, majd felhasította a sikoltozó démon torkát. – Ez pedig a büntetés, amiért nem voltatok elég vakmerőek!
A csoport szélén álló démonok közül némelyik megfordult, és kimenekült a teremből, míg mások leborultak a kőpadlóra, hogy kegyelmet kérjenek a szeszélyes Tugortól. A démonvezér ezúttal megelégedett azzal, hogy csupán egyetlen fajtársát pusztította el. Áldozata vérét megitta, és életenergiáját kiszívta, majd a test üres héját arrébb lökte.
– Menj! – mondta Tugor a kapitánynak: – A rés keletre van innen, a távoli hegyekben. Az ottani őrök el fogják mondani neked, mit kell tenned, hogy visszatérhess... ha képes leszel rá. Térj vissza, és megjutalmazlak!
A kapitány kisietett a teremből. A kis démon habozott, majd, nem törődve a hátába nyilalló fájdalommal, követte. Az étel és a pihenés előbb-utóbb begyógyítja a szárnyát. Miután elhagyta a palotát, kétszer támadták meg más, éhes démonok. A névtelen démon gyorsan megölte őket. Életenergiájuk kiszívása enyhítette a fájdalmat szárnyában, és – mint már korábban is – ennek a hatására új gondolatok és ötletek keltek benne életre. Hirtelen tudta, miért követi a kapitányt, akit azért küldtek, hogy újranyissa a rést.
Megszólalt a hang, amely valaha a nyakában viselt fiolából szólt, most pedig már a fejében beszélt:
– Kitartunk, növekedünk, azután pedig megtesszük, amit meg kell tennünk!
Az apró démon a rés helyéhez sietett, ahhoz a világok közötti hasadékhoz, amelyen át az utolsó szaurusz horda is elmenekült. A tanulékony, parányi démon megtudta, hogy egy szövetségesük valamiképpen elárulta fajtájukat, így ahelyett, hogy nyitva maradt volna ez a rés, a kapu bezárult. Kétszer nyitották meg újra erővel, de az mindannyiszor gyorsan bezárult, mert a másik oldalán lévők ellenvarázslatot bocsátottak a kapura. Legalább egy tucat, hatalmas démon lelte halálát Tugor karmai között, amiért a horda képtelennek bizonyult átjutni.
A kapitány, néhány más démon társaságában elérte a kaput. A satnya démon feltűnés nélkül követte a nagyobbakat, mintha csak a kísérethez tartozna.
A rés helyét nem jelölte meg semmi, csupán egy sáros tisztás volt, ahol a füvet letaposta a több ezer szaurusz ló és lovas, akiket feleségeik és gyermekeik is elkísértek. A rést körülvevő fű nagy része kipusztult vagy elfeketedett a démonok patái alatt, de itt-ott még kiütköztek a zöld foltok. A démon tudta, ha a rés továbbra is zárva marad, akkor még azokat a piciny életerőforrásokat is megkeresik és kiszívják. A névtelen démon szemét meresztve meglátta a levegőben a furcsa erőörvénylést, amelyet nehéz volt észrevenni, ha valaki nem kifejezetten azt kereste tekintetével.
Amit a szauruszok és más, halandó fajok mágiának neveztek, az a démonok számára csupán az életerő manipulálása volt, és tudták, hogy valamelyikük el is pusztulhat, amikor megnyitják a rést. Amíg a másik oldalon meg nem szüntetik a védelmet, addig lehetetlen egyszerre pár másodpercnél tovább nyitva tartani a rést, és két-három társuk átjutásáért jó néhány démon el fog pusztulni. Egyetlen démon sem áldozta fel szabad akaratából az életét – mind féltek azonban Tugortól és Maargtól, és mindegyikük abban reménykedett, hogy másoknak kell majd megfizetniük ezt a végső árat, míg maguk túlélik az erőfeszítést, és elnyerhetik érte a jutalmukat.
– Nyissátok meg az utat! – parancsolta a kapitány.
A démonok egymásra pillantottak, tudván, hogy némelyikeik el fog pusztulni ettől a kísérlettől, végül azonban megnyitották elméjüket, és engedték, hogy az erő kiáramoljon belőle. A kis démon figyelte a levegőt, és látta a ragyogást, amint a rés megnyílt. A kapitány lekuporodott, hogy ugrását arra a rövid időszakra időzítse, amíg a bejárat nyitva áll.
Amikor elrugaszkodott, a körülötte lévő démonok pedig sikoltoztak és összerogytak, a kis démon a kapitány hátára vetette magát. A kapitány meglepetésében és dühében felordított, és mindketten belezuhantak a hasadékba. A satnya démon véres feladatára összpontosítva könnyen legyűrte a szédülést, míg a kapitánynak a meglepetésszerű támadás is megnehezítette a dolgát.
Amikor felbukkantak a sötét és üres teremben, a kis démon olyan erősen tarkón harapta a kapitányt, ahogy csak bírta, épp a hatalmas test leggyengébb pontján, ott ahol a koponyája a nyakához csatlakozott. A korcs démonba azonnal belevágott az a perzselő lökés, amint a kapitány dühe rettegésbe és fájdalomba fordult. Csapkodni kezdett a sötétben, kétségbeesetten próbálta lerázni magáról az orgyilkost. A névtelen démon azonban gonoszul csüngött áldozata hátán. A kapitány ekkor hirtelen a hátára vetette magát, hogy a barlang kövéhez szorítva pusztítsa el a kisebb démont, csakhogy ebben éppen saját, jól fejlett szárnyai akadályozták meg.
Ekkor a kapitány térdre esett, és a satnya démon már tudta, hogy győzött. Erő áramlott belé, addig, míg a végén úgy érezte, mintha, szó szerint felrobbanna tőle. Már azelőtt is előfordult, hogy eszméletlenre zabálta magát azokból, akiket elkapott, ám ennyi energiát még egyetlen áldozatából sem merített. Most már erősebb volt, mint kiszívott áldozata. Lábát, amely hosszabbá és izmosabbá vált, mint amilyen pár pillanattal előbb volt, megvetette a kemény kövön, miközben felemelte egyre kisebbedő prédáját, aki mostanra már csupán nyöszörögni tudott, hiszen kiszívták életenergiáját.
Nemsokára kiszenvedett, és a győztes démon az erőtől majdnem részegen állt a teremben. Semmilyen étel, sem hús, sem gyümölcs, és semmilyen ital, bor vagy sör sem lett volna képes hasonló állapotba hozni a táplálkozót. Azt kívánta, bárcsak nála lenne a szauruszok egyik nézőüvege, mert azt tudta, hogy most legalább egy fejjel magasabb, mint pár pillanattal ezelőtt. Érezte, ahogy hátán növekedni kezdenek a szárnyak, amelyek egyszer az égbe röpítik.
Valami azonban elvonta a figyelmét; elméjében ezúttal is megszólalt a gondolatait elfoglaló, idegen tudat:
– Figyelj, és légy óvatos!
Megfordult, és megváltoztatta látásmódját, hogy a sötétben is láthasson.
Az üres csarnokot halandó lények holttestei borították. Látott szauruszokat és pantathiánusokat is, rajtuk kívül pedig egy harmadik fajta lényt, amely eddig ismeretlen volt a számára. Kisebb, mint a szauruszok, de nagyobb a pantathiánusoknál. Életenergiájukból semmi sem maradt, ezért a démon otthagyta őket.
A védelem még mindig a helyén volt, a gátak, amelyek a résen átjönni akaró démonok halálát okozták, érintetlenül álltak. Megvizsgálta őket, és látta, hogy az előtte átküldött démonok könnyedén elmozdíthatták volna a zárakat.
Újból megszemlélte az öldöklés nyomait a teremben, és rájött, hogy valaki hatalmas mágiát vetett be, amellyel megakadályozta a korábban érkező démonokat abban, hogy lerombolják a védelmet. Azon töprengett, vajon mi történt fajtársaival, mert ha ebben a csatában megölték volna őket, megérezte volna a továbbélő energiájukat, ám ennek nyomát sem lelte.
A démon, harctól kimerülten, ám az új életenergiától ittasan már nyúlt, hogy elmozdítsa az első gátat, de ekkor megszólalt az idegen hang:
– Várj!
A démon habozott, majd a nyakában viselt fiolához kapott. Anélkül, hogy a következményeket mérlegelte volna, az újonnan megerősödött szörny kinyitotta a fiolát, és szabadon engedte a belézárt lelket. Az azonban, ahelyett, hogy csatlakozott volna ősei nagy lelkéhez, a démon testébe suhant.
A démon megremegett, és behunyta szemét, miközben az új tudat átvette elméje fölött az ellenőrzést. Ha nem a győzelmét követő változás alatt kapta volna el a démont, a lélek korántsem tudta volna olyan könnyen elérni, hogy szabadon engedjék a fiolából. Ha a szörny nem lett volna ennyire összezavarodva, a másik biztosan nem tudta volna megszerezni felette az uralmat. A démont uraló tudat meghagyott néhány cseppet a lelkéből a fiolában, majd lezárta a tartóedény tetejét. Lényének egy kis része a démontól elkülönítve kellett, hogy maradjon, hogy legyen valami, ami megfékezi a szörny mohóságát és étvágyát. Még ezzel a biztosítékkal is állandóan harcolnia kell majd a démon természete ellen.
A nem emberi szemen át kifelé bámulva az újonnan létrejött lény most újra felmérte a gátakat, és ahelyett, hogy megsemmisítette volna őket, ősi, szaurusz mágiagerjesztő varázsszavakat suttogott, amelyekkel megerősítette a zárakat. A lény elképzelte Tugor dühét, amikor majd a következő hírvivő lángra lobbanva halálát leli, mihelyt megpróbál átjutni ebbe a világba. A gát nem lesz képes mindörökre visszatartani a démonokat, hogy belépjenek Midkemiába, de az új teremtmény értékes időt nyerhet vele.
Karmait kiengedve, majd túl hosszúnak tetsző karjait kinyújtóztatva a lény elgondolkozott a harmadik fajon, amelynek tagjai holtan feküdtek a padlón. Vajon szövetségesei vagy ellenségei-e a pantathiánusoknak és a rászedett szauruszoknak?
A lény félresöpörte az effajta gondolatokat. Miközben az új tudat, amelyet a démon és az elfogott lélek együttesen alkotott, egyre inkább összeolvadt, a lény újfajta tudás birtokába jutott. Érzékelte, hogy legalább két vagy három öntudatlan démon bolyong ezekben a termekben és a kőgalériákon. Tudta, hogy a gátak megkímélték a kapitány hátán a résen átlovagoló, satnya démont, viszont lecsaptak a kapitányra, megfosztották tudatától, és állati szintre alacsonyították, bármilyen hatalmas volt is korábban. A lény azonban tudta, hiszen valaha démon volt maga is, hogy a többi démon majd megerősödik a táplálkozástól, tompultságuk eloszlik, és végül az értelem is visszatér beléjük. Akkor – majd, emlékeik birtokában, visszatérnek ebbe a barlangba, és lerombolják a gátakat, megnyitva ezzel az utat démontársaik számára.
Neki először is meg kell ölnie ezeket a démonokat, hogy ez ne történhessen meg. Azután majd egy újabb keresés következik.
– Jatuk – szólalt meg a lény hangosan.
A Shilán élt szauruszok utolsó királyának fia valahol itt uralkodik az utolsó szaurusz horda maradványai felett, és neki sok mondanivalója van a szaurusz uralkodó számára. Amíg az összeolvadás tartott, addig a démon természetét megfékezte, később pedig beolvasztotta saját elméjébe. A Jatuk szolgálatában álló Shadu atyja, a szauruszok legutóbbi tanmestere most ellenőrzése alá vette ezt a hamis testet, és megindult az alagút felé. Hanam lelke megtalálta a lehetőséget, hogy dacoljon a halállal és az árulással. Eltökélte magában, hogy megkeresi népe maradványait, hogy figyelmeztesse őket arra a hatalmas árulásra, amelynek következtében egy újabb világ fog elpusztulni, ha neki nem sikerül ezt megakadályozni.

 

 

1.
Krondor

Erik jelt adott.
A katonák éppen alatta, a vízmosásban térdeltek, és csendben vártak, amíg parancsnokuk egy-egy intéssel a megfelelő helyre irányította őket. Alfred, most már rangidős tizedesként, a vonal túlsó széléről intett, Erik pedig bólintott. Mindenki tudta, mi a teendője.
Az ellenség viszonylag védhető pozícióban táborozott le a Krondorba vezető északi ösvénynél. Északra az úton, körülbelül hárommérföldnyire feküdt Eggly kis városa, a megszállók célja. Az ellenség napnyugta előtt szakította meg az előrenyomulást, és Erik biztos volt benne, hogy röviddel hajnal előtt támadni fognak.
Erik titkos megfigyelőhelyéről leste őket, emberei pedig nem sokkal távolabb táboroztak, míg eldöntötte, mi lesz a legjobb stratégia. Látta, amint az ellenség tábort ver, és azt is észrevette, hogy éppen olyan szervezetlenek, ahogyan arra számított. Az őrszemek kevesen voltak, és fegyelmezetlenül viselkedtek: legalább annyit nézegettek egymással beszélgetve befelé, a táborba, mint amennyi időt az ellenség közeledtének figyelésével töltöttek. Mivel állandóan a tábortüzek irányába pillantgattak, valószínűleg elvakította őket a tűz. Felmérve a megszállók erejét és helyzetét, Erik már tudta, mi a teendő. Elhatározta, hogy megelőzi a támadókat. Jóllehet az ellenség ötszörös túlerőben volt, az ő embereit segítette a meglepetés ereje, ezen kívül pedig jobb kiképzést kaptak; legalábbis remélte, hogy így van.
Erik még utoljára, egy pillanatig tanulmányozta az ellenség helyzetét. Ha más nem is történt, de az őrszemek még figyelmetlenebbé váltak azóta, hogy Erik elküldött a társaiért. Nyilvánvalónak látszott, hogy a megszállók ennek a kis városnak az elfoglalását csak egy kevésbé jelentős feladatnak tekintik, míg a nagyobb összecsapásokra délen lehet számítani, a főváros, Krondor közelében. Erik elhatározta, hogy megtanítja nekik, háborúban nem léteznek kevésbé fontos konfliktusok.
Amikor az emberei mind a helyükre kerültek, Erik egy kisebb árokban csúszott tovább, egészen addig, míg már majdnem meg tudta volna érinteni az előtte álló, unott őrt. Egy követ dobott a bambán bámuló őr mögé. Ahogy arra Erik előre számított, a katona a tábor irányába pillantott, a legközelebbi tábortűz felé, amely egy pillanatra elvakította. A tűz mellett ülő egyik társa megkérdezte:
– Mi van, Henry?
– Semmi – válaszolta az őr.
Amikor megfordult, Erik már közvetlenül előtte állt, és még mielőtt az őr figyelmeztetően felkiálthatott volna, lecsapott az öklével, majd elkapta az összerogyó férfit.
– Henry? – kérdezte a tűznél ülő ember, miközben felemelkedett, és vakon bámult a tűz mögötti homályba.
– Mondtam, hogy semmi – próbálta meg Erik az őr hangját utánozni.
Terve azonban nem sikerült, mert a katona felkiáltott, és kardjához kapott. De még mielőtt kiránthatta volna a pengét hüvelyéből, Erik már ugrott, mint macska az egérre. Megragadta hátul, a ruhájánál fogva, és erősen hátrahúzva a fejét, a földre rántotta a férfit. Majd tőrét a katona torkához szegezve így szólt:
– Egy hangot se, te már halott vagy!
A férfi sötét pillantást vetett rá, de bólintott, és halkan ezt válaszolta:
– Legalább befejezhetem a vacsorámat.
Felült, és visszatért a tányérjához, miközben a másik két katona csak értetlenül pislogott, amikor Erik a tüzet megkerülve mindegyikük torkát „elmetszette”, még mielőtt rájöhettek volna, hogy megtámadták őket.
A tábor területéről mindenhonnan kiáltások jelezték, hogy Erik társai is támadásba lendültek már. Torkokat vágtak el, sátrakat döntöttek le, amitől kitört az általános zűrzavar. Erik egyedül azt tiltotta meg nekik, hogy gyújtogassanak. Bár nagy volt a kísértés, mégis úgy gondolta, Tyr-Sog bárója nem venné jó néven, ha megrongálnák a poggyászát.
Erik átrohant a táboron, közben elintézett néhány felébredő katonát, akik éppen előbújtak sátraikból. Elvágott néhány kötelet, csapdába ejtve így a sátorvászon alatt a bent lévőket, miközben hallotta bentről a dühös káromkodást. Az egész táborban csak az éppen „megölt” katonák kiabálása hallatszott. Erik jót mulatott ezen. A támadás gyorsan pergett, ő pedig a harc kezdete után két perccel már a tábor közepéig jutott. Éppen a parancsnoki sátorhoz ért, amikor előjött a báró, aki a kardszíját próbálta szemmel láthatóan még félálomban felcsatolni hálóruhájára. A bárót nyilvánvalóan bosszantotta a felfordulás.
– Mi a fene folyik itt? – förmedt rá Erikre.
– Megsemmisítettük a haderejét, uram – válaszolta Erik, majd kardjával finoman megérintette a báró mellét. – Ön pedig halott.
A báró figyelmesen megnézte a férfit, aki visszatette hüvelyébe a kardját: a magas, szokatlanul széles vállú Erik összetéveszthetetlen külsővel rendelkezett. Akárcsak egy fiatal patkolókovácson, rajta sem volt egy grammnyi felesleg sem. Magabiztosan, mégis barátságosan és nyíltan mosolygott. Fakószőke hajában a piros lángok fényei táncoltak, ahogy ráesett a tábortűz ragyogása.
– Elképesztő! – morogta a döbbent báró. Gondosan nyírott szakálla és finom, selyem hálóinge sokat mesélt harctéri tapasztalatairól. – Csak holnap akartuk megtámadni Egglyt. Senki sem említette ezt... – kezével körbeintett a táboron – ...az éjszakai támadást. Ha tudtuk volna, óvatosabbak lehettünk volna.
– Uram – válaszolta Erik –, éppen erre szerettünk volna rámutatni.
– Ahogy az sikerült is – hallatszott egy hang a sötétből.
Owen Greylock lovag-kapitánylépett elő, aki Krondor Nagyhercegének Királyi Helyőrségéből érkezett. Ösztövér alakja komoran magaslott a tűz fényében táncoló árnyékok között.
– Úgy látom, a katonák háromnegyedét ölted meg vagy tetted ártalmatlanná, Erik. Hány embert hoztál magaddal?
– Hatvanat – felelte Erik.
– De hát én háromszáz emberrel jöttem! – csattant fel a báró feldúltan. – És itt van még a hadati harcosok kisegítő csapata is.
Erik körbenézett, majd így szólt:
– Nem látok egyetlen hadatit sem.
– Még szép, hogy nem látszunk! – szólalt meg a sötétben egy erős akcentussal beszélő férfi.
Ekkor egy csoport kockás szoknyát és úti takarót viselő férfi lépett a táborba. Hajukat a fejük tetején kontyban összefogva viselték, amelyből hosszú tincs hullott a hátukra.
– Hallottuk az embereit közeledni – mondta a vezetőjük, és megpróbálta kitalálni a rangjelzés nélküli, fekete tunikát viselő Erik rangját –, kapitány?
– Őrmester – világosította fel Erik.
– Őrmester – helyesbített a csapat szóvivője, egy magas harcos, aki csupán egy egyszerű, ujjatlan tunikát hordott szoknyája fölött. Vállkendője meleget ad a hegyekben, ha kibontják és a váll köré kanyarítják. Az éjfekete hajú, szabályos arcvonású férfi feltűnő, sötét szeme Eriket egy ragadozó madárra emlékeztette. Napbarnította bőre a tűz fényében majdnem vörösnek látszott. Erik anélkül is látta, hogy tapasztalt harcossal van dolga, hogy a férfi kivonta volna a hátán viselt hosszú kardját.
– Hallottatok bennünket? – kérdezte Erik.
– Igen. Jók az emberei, őrmester, de mi, hadatik a hegyekben élünk, gyakran alszunk a földön a nyáj mellett, és felismerjük, ha emberek közelednek.
– Mi a neved? – kérdezte Erik.
– Bandur fia Akee.
– Beszélnünk kellene – bólintott Erik.
– Tiltakozom; kapitány! – szólt közbe a báró.
– Hogyan, uram? – kérdezte Greylock.
– Kikérem magamnak ezt a bejelentés nélküli akciót! Nekünk azt mondták, hogy játsszuk el a megszállók szerepét, és készüljünk fel a helyi milícia és a krondori különleges egységek ellenállására Egglynél. Szó sem volt éjszakai támadásról. Ha tudtuk volna, felkészültünk volna rá! – ismételte.
Erik Owenre pillantott, aki intett neki, hogy szedje össze csapatát és vonuljon el, míg a herceg lovag-kapitánya lehűti Tyr-Sog bárójának felkorbácsolt érzelmeit. Erik maga mellé intette Akeet, és így szólt hozzá:
– Szedjétek össze a felszereléseteket, és keressétek meg a tizedesemet, egy Alfred nevű, randa gazembert! Mondd meg neki, hogy reggel ti is velünk tartotok Krondorba!
– A báró vajon beleegyezik? – kérdezte Akee.
– Valószínűleg nem – felelte Erik, és elfordult. – Csakhogy neki nem sok szava van ebben az ügyben. Én képviselem a krondori nagyherceget.
A hadati hegyi harcos vállat vont, majd a tarsahoz fordult:
– Engedjétek szabadon a fickókat!
– Szabadon? – kérdezte Erik.
– Elfogtunk néhányat azok közül a legények közül, akiket délre küldött, őrmester – mosolygott Akee. – Azt hiszem, a randa gazembere is köztük van.
Erik hagyta, hogy az éjszakai gyakorlat minden fáradtsága és feszültsége felülkerekedjen rendszerint nyugodt természetén. Halkan szitkozódva felelte:
– Ha köztük van, megbánja.
Akee megrántotta a vállát, majd a társai felé fordult:
– Menjünk, és nézzük meg!
Erik most egy másik emberéhez, egy Shane nevű katonához szólt:
– Az emberek gyülekezzenek a tábor déli végén!
Shane bólintott, majd vezényszavakat kezdett kiabálni.
Erik követte a hegyi harcost a báró táborán kívülre, ahol néhány hadatit talált, akik Alfred tizedes és Erik féltucatnyi, legjobb embere mellett ültek.
– Mi történt? – kérdezte Erik.
– Nagyon jók a fickók, őrmester! – állt fel Alfred sóhajtva. A fölöttük magasodó hegygerincre mutatott. – Biztosan abban a pillanatban indultak, ahogy meghallottak minket. Már fent jártunk azon a hegygerincen, és bármibe hajlandó vagyok fogadni, hogy lehetetlen lett volna feljönni a táborból, keresztülosonni a gerincen, majd a hátunkba kerülni, miközben mi lefelé tartottunk – megcsóválta a fejét. – A nyakunkban ültek, mielőtt észrevettük volna őket.
– Alkalomadtán majd elmeséled, hogyan sikerült meglepni őket! – fordult Erik Akeehoz.
Akee csak megvonta a vállát, de nem válaszolt.
Erik most Alfredhoz fordult:
– Ezek a hegyi emberek velünk jönnek. Vidd le őket a táborba, és induljatok vissza Krondorba!
Alfred elmosolyodott, e pillanatban nem gondolt arra a letolásra, amit valószínűleg majd akkor kap Eriktől, ha visszaértek a szállásukra.
– Jó lenne már egy kis meleg étel – sóhajtotta.
Erik kénytelen volt egyetérteni azzal, hogy ennek bizony örülnének. Már egy hete tartott a hadgyakorlat, és a sötétben csupán hideg fejadagot ehettek, az emberei pedig fáradtak és éhesek voltak. Erik ennek ellenére csupán ennyit szólt:
– Na, mozogjatok!
Valamivel később Erik a sötétben állva azt latolgatta, mi a tétje a küszöbön álló háborúnak, és hogy vajon száz további ilyen gyakorlat felkészíti-e a királyság harcosait mindarra, amivel a holnap fenyegeti őket.
Aggodalmait félretéve arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg semmi sem készíthetné fel őket tökéletesen, de hát mi más választásuk maradt? Belegondolt, hogy Calis, Patrick herceg, William zászlósúr és a többi parancsnok a hegyeken túl hasonló módon gyakorlatoznak; a hét végén pedig tanácsot tartanak, ahol eldönthetik, mit kell tenniük.
– Mindent, mindent meg kell tenni – mondta Erik magában, majd rájött, hogy sötét hangulatát inkább köszönheti saját fáradtságának és éhségének, mint annak, hogy Alfrednak nem sikerült kivédenie a hadatik támadását. De rögtön el is mosolyodott. Ha az észak-yaboni hegyi emberek ilyen gyorsan a hegygerinc túlsó oldalára tudtak kerülni, akkor jó, hogy a királyság oldalán fognak harcolni, és még jobb, gondolta Erik, hogy az ő parancsnoksága alatt teszik ezt.
A tábor felé fordult, és úgy döntött, jobb lesz, ha csatlakozik Greylockhoz Tyr-Sog bárójának a lecsillapításában.

 

A katonák mozdulatlanul vigyázzba álltak, miközben az udvar még visszhangozott attól, ahogy az imént csizmájuk egyszerre csattant a kövön. Valamennyien szoborként álltak, amikor Krondor nagyhercege feltűnt az emelvényen.
Roo a barátjára, Erikre pillantott, és így szólt:
– Ragyogóan csináltad!
Erik megrázta a fejét, jelezve, hogy Roo maradjon csendben. Barátja vigyorgott, de azért csendben maradt, amíg Patrick nagyherceg, Krondor uralkodója fogadta a palotai helyőrség tisztelgését. Erik mellett Calis, a nagyhírű Bíbor Sasok kapitánya állt.
Erik óvatosan testtartást váltott, közben kényelmetlenül érezte magát az iránta és a többiek iránt tanúsított figyelem miatt. A Novindus távoli földjére küldött felderítő expedíció túlélőit kitüntették bátorságukért. Erik nem tudta pontosan, ez mivel is jár, azzal azonban tisztában volt, hogy jobban szeretne már visszatérni megszokott feladataihoz.
Amikor visszatért a hegyi hadgyakorlatból, gyors haditanácsra számított, ám Calis közölte Erikkel és a többiekkel, hogy a fivérét, Borric királyt meglátogató Erland nagyherceg visszatértének alkalmából ünnepséget szerveztek, amelyen kitüntetéseket adnak majd át. Ezen felül azonban Erik nem sokat tudott. Oldalt pillantott, és meglátta kapitányát, Calist, aki hozzá hasonlóan türelmetlennek látszott a nagy felhajtás miatt. Egy másik túlélő, Renaldo megfordult, hogy Michára nézzen. Mindkét katona Calis oldalán harcolt, amikor kimenekültek a pantathiánus kígyópapok csarnokaiból. Renaldo kidüllesztette a mellét, amikor Krondor nagyhercege átadta neki a kitüntetést, a Vitézség Fehér Zsinórját, amelyet majd ruhája ujjára varrnak. Így mindenki látni fogja, hogy ez az ember nem mindennapi hősiességet tanúsított királyáért és országáért.
Roo az egyik legnagyobb hajójával vitorlázott el Novindusba, hogy hazahozza a Királyság katonáit. Erik és társai a visszaúton pihentek és gyógyultak. Kapitányuk, ez a titokzatos férfi, akiről az a hír járta, hogy félig tünde, már majdnem teljesen felgyógyult egy olyan sérülésből, amibe bárki más rég belehalt volna. Két régi társa, Praji és Vaja életét vesztette a mágikus csapástól, amely Calist is lesújtotta, és testének fele úgy megégett, mintha felgyújtották volna. Most mégsem látszott rajta a legkisebb karcolás sem, legfeljebb arcán és nyakán volt a bőr egy kicsit világosabb, mint teste többi részének napsütötte-bronz színe. Erik kíváncsi volt, vajon megtudja-e valaha a teljes igazságot arról az emberről, akit harcosként szolgált.
A titkokon gondolkodva Eriknek egy másik társa jutott eszébe, az elmúlt éveket velük töltő, fura szerencsejátékos, Nakor. A férfi távolabb állt azoktól, akiket kitüntettek, arcán félig gúnyos mosoly terült el, ahogy figyelte a megtisztelő szertartást. Mellette állt Sho Pi, az egykori szerzetes, aki most Nakor tanítványának vallotta magát. Egy hónapja laktak a palotában, Krondor udvarnagyának vendégeiként. Nakor nem mutatott nagy kedvet, hogy visszatérjen megszokott elfoglaltságához és a királyság kártyabarlangjaiban sorra kopassza gyanútlan partnereit.
Miközben a nagyherceg egymás után szólította a katonákat, Erik gondolatai szabadon kavarogtak, és azon töprengett, vajon ki fogja kitüntetni azokat, akik ott maradtak. Legfőképpen Bobby de Loungville-t, a vaskemény, kérlelhetetlen őrmestert, aki mindenkinél többet tett azért, hogy Erik azzá a katonává kovácsolódjon, akivé vált. Erik érezte, hogy könny gyűlik a szemébe, ahogy felidézte, amint Bobbyt tartja egy hegyi jégbarlangban, miközben őrmestere tüdejét vérrel tölti meg a kard ütötte seb. Látjátok, kihoztam élve – gondolta magában.
Erik egy pislogással leplezte kicsordulni készülő könnyét, majd Calisra nézett, és látta, hogy a kapitány visszapillant rá. Calis együttérzően bólintott. Úgy látszott, tudja, mire gondol Erik, és e pillanatban ő is az elveszített barátokra emlékezik.
Az ünnepség egy darabig még folytatódott, majd hirtelen véget ért, és a krondori palota összegyűlt helyőrsége szétoszlott. William zászlósúr, a nagyhercegség katonai főparancsnoka intett Eriknek és a többieknek, hogy menjenek vele.
– A herceg mindannyiótokat vár belső tanácstermében – közölte Calisszal.
Erik Roora pillantott, aki vállat vont. Úton hazafelé a két gyerekkori barát elmesélte egymásnak, mi történt velük az utóbbi időkben. Erik félig mulatott, félig megdöbbent, amikor megtudta; hogy legjobb barátja nem egészen két év alatt Krondor két, legfontosabb kereskedőjének egyike, és egyben a Királyság egyik leggazdagabb embere lett. De amikor látta, ahogy a hajó kapitánya és a legénység Roo minden egyes parancsát habozás nélkül teljesíti, rájött, hogy Rupert Avery, aki gyermekkorában csupán egy közönséges kis tolvaj volt, és ma is alig látszik idősebbnek egy kölyöknél, valóban ura a hajónak.
Erik elárulta Roonak, mit fedezett fel a többiekkel. Nem kellett cifráznia elbeszélését, hogy leírja a borzalmat és az undort, amit a pantathiánus keltetőcsarnokokban harcolva érzett. Azon társai, akik legutóbb nem utaztak Calisszal Novindusba, Roo, Nakor és Sho Pi, korábban már jártak ott, így tudták, mivel kerültek szembe a többiek. Erik épp elég szörnyű részlettel szolgált arról, hogyan gyilkolta le valaki a pantathiánus nőstényeket és porontyokat, mint ahogy a titokzatos „harmadik játékosról” is, aki több vérontásért volt felelős, mint amit Calis portyázói valaha is elkövethettek volna. Hacsak nem rejtőztek máshol is keltetőcsarnokok – ami valószínűtlennek látszott –, egyedül a Smaragd Királynő környezetében maradhattak életben pantathiánusok. Ha végül őket is legyőznék a közeledő csatában, a kígyópapok megszűnnének létezni, vagyis beteljesülne rajtuk az a végzet, amiben a két, sötétmocsári, gyerekkori jó barát oly gyakran reménykedett.
Ahogy kikötött a hajó, Roo és Erik útjai egyből szétváltak, mivel Roonak üzleti ügyeket kellett elintéznie. Két nappal később Erik folytatta a gyakorlatozást, továbbfejlesztve azokat a gyakorlatokat, amiket Jadow Shati tanított a harcosoknak, míg Calis nem volt velük. Erik elégedetten látta, hogy a parancsnoksága alá tartozó újoncok az elmúlt hét folyamán éppolyan fegyelmezetté és megbízhatóvá váltak, mint azok, akiket még akkor képeztek ki, amikor ő maga is csak egyszerű katona volt.
Amikor belépett a palotába, Erik most is kényelmetlenül érezte magát a hatalom csarnokaiban, és a Királyság nagyurainak társaságában. Mielőtt Calisszal legutóbbi útjára elhajózott volna, már egy évet szolgált ugyan Krondorban, de ez a szolgálat ideje legnagyobb részében a gyakorlótérre korlátozódott. Csupán akkor jött a palotába, ha azt parancsolták neki, vagy amikor William zászlósúrtól kölcsönkért egy-egy könyvet a taktikáról vagy a hadviselés más kérdéseiről. Sosem érezte magát jól a királyi hadsereg tőparancsnokának társaságában, de végül hozzászokott ahhoz, hogy órákat töltsön el egy-egy pohár sör vagy bor mellett, miközben megvitatták mindazt, amit olvasott, és elképzelték, – hogyan lehetne ezeket az elveket alkalmazni saját hadseregükre, amelynek arculatát Erik épp most segített kialakítani. Ám ha lehetősége nyílt rá, Erik legszívesebben a gyakorlótéren tartózkodott, a fegyverkovácsokkal dolgozott a műhelyben, vagy pedig a lovakat gondozta. Még szívesebben járt kint a terepen, ahol az élet túl nehéz volt ahhoz, hogy állandóan a közeledő háborúra gondoljon.
A nagyherceg belső kamrájában – ami Erik számára inkább egy kisebb fogadóteremnek tűnt – már mások is várakoztak, köztük James herceg Krondor udvarnagya és Jadow Shati, Calis csapatának másik őrmestere. Erik arra számított, hogy Jadowot törzsőrmesterré léptetik elő, hogy Bobby helyére lépjen. Az asztalon mindenféle étel állt halomban: sajt, hús, gyümölcs, kenyér és zöldség. Sör, bor és jégbehűtött gyümölcsleves kancsók sorakoztak az ételek mellett.
– Lássatok hozzá! – mondta Krondor nagyhercege, majd levette hivatalos koronáját és palástját, és átnyújtotta a várakozó apródoknak.
Calis felkapott egy almát és beleharapott, miközben a többiek is körbeállták az asztalt.
Erik intett Roonak, aki odament hozzá.
– Milyennek láttad az otthoni helyzetet? – kérdezte Erik.
– A gyerekek... csodálatosak! – válaszolta Roo. – Pár hónap alatt, amíg nem voltam ott, annyira megnőttek, hogy alig ismertem meg őket – arca elgondolkodó kifejezést öltött. – A vállalkozásom eléggé megsínylette a távollétemet, bár nem annyira, ahogy számítottam rá. Jacob Esterbrook háromszor olyan gazdag lett, amíg oda voltam. Az egyik lépése egy kisebb vagyonomba került.
– Azt hittem, ti ketten barátok vagytok – jegyezte meg Erik, és beleharapott a sajtos kenyérbe.
– Bizonyos értelemben így is van – hagyta helyben Roo. Inkább nem említette meg kapcsolatát Jacob lányával, Sylvia Esterbrookkal, mivel Erik családi ügyekben eléggé régimódi volt és mindennél előbbre tartotta a hűséget. – „Baráti vetélytársak” lenne a legjobb szó kapcsolatunk jellemzésére. Ő a keshi kereskedelmet tartja a kezében, és esze ágában sincs, hogy akár egy kis részt is átengedjen ebből.
Calis jött oda hozzájuk, és így szólt:
– Megbocsátanál egy percre, Roo?
– Hát persze, kapitány – bólintott Rupert, és az asztalhoz lépett, hogy kiszolgálja magát.
Calis megvárta, míg hallótávolságon kívülre kerülnek, majd megkérdezte:
– Erik, William zászlósúrnak volt ma alkalma, hogy beszéljen veled?
– Nem, kapitány – intett Erik tagadóan. – Jadow-val minden időnket elvitte, hogy rendbe tegyük a dolgokat... most, hogy Bobby nincs többé... – vonta meg a vállát.
– Értem – Calis elfordult, és intett a zászlósúrnak, aki csatlakozott hozzájuk. Calis Erikre nézett. – Döntened kell.
Az alacsony, zömök William, akiről Erik úgy tudta, hogy idősebb kora ellenére is a Királyság egyik legjobb lovasa és kardvívója, így szólt:
– Calisszal beszéltünk rólad, fiam. Ahogy a dolgok... állnak, úgy tűnik, több feladatunk van, mint ahány megfelelő emberünk az elvégzésükre.
Erik tudta, mit ért William azon, hogy „ahogy a dolgok állnak”, hisz tudta, hogy egy szörnyű hadsereg közeleg a tengeren. Nem egészen két év, és elkezdődik az ország megszállása.
– Döntenem kell?
– Tiszti beosztást akarok neked ajánlani – mondta William. – Lovag-hadnagyi rangot kapnál a nagyherceg hadseregében, és a Krondori Nehézlándzsásokat vezetnéd. Kitűnő lovas vagy – megfelelőbb embert el sem tudnék képzelni a feladatra.
Erik Calisra pillantott.
– Uram?
– Én viszont azt szeretném, ha a Bíbor Sasokkal maradnál – mondta Calis halkan.
– Akkor maradok – jelentette ki Erik gondolkodás nélkül. – Megígértem.
– Én is így gondoltam, de meg kellett kérdeznem – mosolygott William sajnálkozva.
– Köszönöm, hogy felajánlotta, uram – mondta Erik. – Nagyon hízelgő a számomra.
William Calisra vigyorgott.
– Biztosan bűbájt használsz. A fiú éppen félúton van afelé, hogy a legjobb taktikus legyen belőle, akit valaha ismertem – és ha tovább tanulna, az is lenne belőle –, te pedig azt akarod, hogy kiképző őrmesterként pazarolja el a tehetségét.
Calis halványan elmosolyodott, az a fajta száraz mosoly jelent meg az arcán, amit Erik jól ismert, majd a féltünde kapitány így szólt:
– Most több kiképző őrmesterre van szükségünk, mint taktikusra, Willy. Mellesleg az én kiképző őrmestereim nem olyanok, mint a tieid.
– Természetesen igazad van – vonta meg vállát William –, de amikor az ellenség megérkezik, akkor mindannyian a magunk oldalán szeretnénk tudni a legjobbakat.
– Egyetértek.
William elment, Calis pedig így szólt:
– Köszönöm, Erik.
– Megígértem – mondta újra Erik.
– Bobbynak? – kérdezte Calis.
Erik bólintott.
Calis arca elsötétült.
– Hát, Bobbyt ismerve, azt kell hogy mondjam, hogy törzsőrmesterre van szükségem, nem kedvesnővérre. Egyszer már megmentetted az életemet, Sötétmocsárffy Erik, úgyhogy vedd úgy, Bobby de Loungville-nek tett ígéreted valóra váltottad! Ha az életem és a Királyság fennmaradása között kell választani, azt akarom, hogy jól dönts!
Eltartott egy pillanatig, míg Erik rájött, mit is hallott az imént.
– Törzsőrmester?
– Bobby helyére lépsz – közölte Calis.
– De hát Jadow már sokkal régebben van... – kezdte Erik.
– Te viszont talpraesett vagy – szakította félbe Calis. – Jadow nem az. Ő nagyon jó őrmesternek – te is látod, hogy fejlődnek az újoncok –, de ha előléptetnénk, az olyan helyzetbe hozná, amiben több felelősséget kellene viselnie, mint amire képes.
Egy pillanatig Erik arcát figyelte.
– William nem túlzott, amikor a taktikai képességeidről beszélt. De azon is dolgoznunk kell, hogy a stratégiát is megértsed. Tudod, mire számíthatunk, és azt is tudod, hogy ha a harc elkezdődik, egyszerre kint találod magad emberek százaival, akik tőled várják, hogy életben tartsd őket. Egy régi isalani tábornok ezt a „csata ködének” nevezte, és nagyon ritka az az ember, aki akkor is képes a többieket megvédeni, amikor kitör körülöttük a zűrzavar.
Erik csak bólintani tudott. Ő és a többiek körülötte, akik Calisszal utaztak, látták Smaragd Királynő hadseregét, egy darabig szolgáltak is benne, és tudta, hogy amikor a zsoldos gyilkosok hordája megérkezik a Királyság végvidékeihez, el fog szabadulni a káosz. A zűrzavar közepette pedig csak a jól képzett, fegyelmezett, kemény emberek maradhatnak életben. Ez pedig azoknak a felelőssége lesz, akiknek kezében van a Királyság – és vele Midkemia többi részének is – a sorsa. Ezek az erők pedig nem a Királyság hagyományos hadseregei lesznek.
– Jól van, kapitány. Elfogadom a tisztséget – egyezett bele Erik.
Calis elmosolyodott, és megfogta Erik vállát.
– Nem volt választásod, törzsőrmester: Most majd elő kell léptetned pár embert; szükségünk van még egy őrmesterre, hogy ne vesszen el az idei kiképzés, és fél tucat tizedesre is.
– A sötétmocsári Alfred – mondta Erik. – Tizedesként erőszakos volt, amíg meg nem neveltem. Most már kész arra, hogy felelősséget vállaljon, belül viszont még mindig egy vaddisznó. Az ilyenekre pedig szükségünk lesz, ha üt az óra.
– Ebben igazad van – helyeselt Calis. – Egyébként valamennyien vaddisznók vagyunk.
– Azt hiszem, akad elég tizedesjelöltünk – jegyezte meg Erik. – Majd ma este összeállítom a listát.
Calis bólintott.
– Beszélnem kell Patrickkal, mielőtt véget ér a fogadás. Elnézést.
Amikor Calis elment, Roo jött vissza, és megkérdezte:
– Na, téged léptettek elő vagy Jadowt?
– Engem – felelte Erik.
– Őszinte részvétem – mondta Roo. Majd elvigyorodott, és megveregette barátja karját. – Törzsőrmester!
– És veled mi a helyzet? – kérdezte Erik. – Azt kezdted el mesélni, milyen az otthoni helyzet.
Roo halványan elmosolyodott, majd megvonta a vállát.
– Karli még mindig neheztel, amiért olyan kurtán-furcsán utánatok mentem, és igaza van: a gyerekek nem ismernek meg, bár Abigail papának hív, a kicsi Helmut viszont félénken mosolyog meg gügyög felén.
Roo felsóhajtott.
– Az igazat megvallva, Helen Jacobytól melegebb fogadtatást kaptam, mint otthon.
– Hát, abból, amit mondtál, hálás is lehet neked. Hisz földönfutóvá tehetted volna őt és a gyerekeit.
Roo egy darabig egy gyümölcsdarabkát rágcsált.
– Nem igazán. A férje nem vett részt az apósom elleni orgyilkosságban – vonta meg a vállát. – Egy pár szálat még ki kell bogoznom. Jason, Duncan és Luis gondosan vigyáztak a vállalatomra, míg odavoltam, és partnereim a Keserűtenger Társaságnál nem zsebeltek ki túlságosan feltűnően – vigyorodott el. – És azzal is tisztában vagyok, hogy ez a hadsereg, amelynek éppen most leszel fontos tagja, utánpótlásra, fegyverekre és felszerelésre szorul. Ez pedig nem olcsó.
Erik bólintott.
– Van némi elképzelésem arról, hogyan fogunk találkozni Smaragd Királynővel, és bár sosem fogunk akkora hadsereget küldeni a csatatérre, mint amekkorát ő ellenünk, azt tudom, hogy olyan kemény harcra kell felkészülnünk, amilyent nem vívtunk a Résháború előtt és azóta sem.
– Hány katonára gondolsz?
– Próbálom kiszámolni – csóválta a fejét Erik –, de így is legalább öt-, vagy hatezerrel több, mint kelet és nyugat mostani hadserege együttvéve.
– Az majdnem százezer ember! – jegyezte meg Roo. – Van ennyi katonánk?
– Nincs – rázta a fejét Erik. – Húszezren vagyunk nyugat teljes hadseregével, beleértve azt a tízezret is, akik a nagyherceg közvetlen parancsnoksága alatt állnak. Kelet hadserege nagyobb létszámú, de többségük csak nevében katona. A Roldemmel kötött, hosszú béke miatt a keleti királyság nyugodt. Nem akarnak semmibe sem kezdeni, hacsak Roldem ki nem provokálja.
Erik megvonta a vállát.
– Azt hiszem, túl sokat tanulmányoztam William úrral a stratégiát. Itt most csatára kell készülnünk. Túl sok kulcsembert veszítettünk el utolsó, novindusi utunkon – tette hozzá halkan, némi fejcsóválás kíséretében.
– Jó sok visszafizetni valónk van a zöld szukának – bólintott Roo, majd hangosan felsóhajtott. – És ez sokba fog kerülni.
– Csak nem nyúl a hercegünk a zsebedbe? – mosolygott Erik.
Roo viszonozta a mosolyt, bár arca elég savanyúnak tűnt.
– Még nem. Világosan megmondta, hogy az adók mérsékeltek maradnak, mivel elvárja, hogy az eljövendő harc nagy részét én finanszírozzam. Másokat, mint például Jacob Esterbrookot is meg kell győzzek arról, hogy adakozniuk kell.
Esterbrook említésekor Roo újra vetélytársa lányára, Sylviára gondolt, aki abban az évben lett a szeretője, amikor elvitorlázott, hogy megmentse Eriket, Calist és a többieket. Mióta visszatért, egyszer látta csupán, két hete. Ma estére tervezte, hogy meglátogatja; minden porcikája sajgott már utána.
– Azt hiszem, hamarosan fel kell keresnem Jacobot – mondta, mintha csak most jutott volna eszébe. – Ha ő és én együtt beleegyezünk, hogy pénzeljük a háborút, akkor a Királyságban egyetlen más, fontos ember sem utasíthatja vissza a nagyherceg kérését. Végül is – tette hozzá szárazon –, ha nem sikerül, a kölcsönök visszafizetése lesz a legkisebb gondunk.
Suttogva tette hozzá:
– Már ha marad még bármi gondunk addigra.
Erik szótlanul bólintott. Be kellett ismernie, hogy Roo kétséget kizáróan bebizonyította, Eriknél sokkal jobban ért a pénzügyekhez. A Királyságban egyedülálló sikere is ezt bizonyítja.
– Ki kell mentenem magam a nagyherceg előtt – mondta Roo. – Várnak az üzleti ügyeim. Gondolom, azokat, akik nem tartoznak a legbelsőbb katonai körökhöz, úgyis rövidesen felkérik, hogy találjanak maguknak valami jobb elfoglaltságot.
Kezet ráztak.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Erik.
A többi nemesúr is, akik nem voltak a hadsereg tagjai, éppen búcsúztak a nagyhercegtől. Roo otthagyta gyerekkori barátját, és csatlakozott azoknak a sorához, akik sajnálkozva, távozásuk előtt elköszöntek Krondor urától. Nemsokára csupán a nagyherceg maradt ott tanácsadóival és a vezérkarral.
Amikor Owen Greylock is belépett, Patrick megszólalt:
– Akkor hát mindannyian itt vagyunk.
William zászlósúr intett a többieknek, hogy üljenek le a terem másik végében álló, kör alakú asztal mellett. James herceg a nagyherceg jobbján foglalt helyet, William pedig a balján.
James herceg szólalt meg először:
– Most, hogy az ünnepségnek vége, rátérhetünk az előttünk álló, verítékes munkára.
Erik hátradőlt, és hallgatta a Királyság védelmének lassan testet öltő tervét.

 

Roo odaért a kapuhoz, ahol már várta a lova. Kocsiját otthon hagyta, hogy a felesége használja, mert a családját elköltöztette egy birtokra, a város kapuin kívülre. Bár ő jobban szerette a Barret kávéházzal szemben álló, városi házának a kényelmét – ahol munkanapjainak többségét is töltötte –, a vidéki ház olyanfajta nyugalmat adott, amilyet elköltözésük előtt el sem tudott képzelni. Akadt ott vadászterület, ha vadászni kívánt, hallal teli patak, és vártak rá a nemesek és a gazdag polgárok előjogának számító szórakozási lehetőségek. Tudta, famarosan időt kell majd szakítania arra, hogy élvezhesse is mindezt.
Nem egészen huszonhárom éves korára Roo Avery két gyermek apjának tudhatta magát, és a királyság egyik leggazdagabb kereskedője, valamint kevesek által ismert titkok tudója volt. A vidéki ház a szerencsejátékosok szavával élve egyben kiskapu is volt, olyan hely, ahonnan a családja a biztonságosabb északi vidékekre menekülhet a közeledő invázió elől, mielőtt a köznép elmenekül a városból, és mindent letarol, ami az útjába kerül. Roo tanúja volt annak, ahogy Maharta megsemmisült, amikor a Smaragd Királynő hadserege három évvel korábban lerombolta ezt a távoli várost. Arra kényszerült, hogy keresztülverekedje magát a pánikba esett polgárok tömegén, és látta, hogyan halnak meg az ártatlanok, csak mert rossz helyen tartózkodtak. Megfogadta, hogy saját gyermekeit meg fogja kímélni ettől a szörnyűségtől, függetlenül attól, mi jöhet még.
Tudta, mit mondtak neki és Calis többi emberének évekkel ezelőtt, ott, annak a Novindusnak nevezett, távoli földrésznek a kapujában: amennyiben a Szigetkirályság nem győz, akkor mindenfajta, általuk eddig ismert élet megszűnik létezni. Ezt mélyen a lelkében még mindig nem tudta elfogadni, mégis úgy cselekedett, mintha igaz volna. Túl sok dolgot látott déli utazása során ahhoz, hogy tudja: még ha a kapitány túlzott is, az élet a Smaragd Királynő előrenyomuló hadseregének igájában nem tartogathat mást, mint halált vagy szolgaságot.
Azzal is tisztában volt, hogy amennyiben bekövetkezik mindaz, amire a kapitány figyelmeztetett, és a megszálló hadsereg eléri bizonyos, meg nem nevezett célját, akkor tehet bármilyen előkészületeket, semmire sem megy vele. Ettől függetlenül elhatározta, hogy bármilyen szükséges lépést megtesz annak érdekében, hogy felesége és gyermekei életét megóvja, távol a veszélytől. Vett egy házat Saladorban, amelyet most egy ügynök használt, aki a keleti birodalomban vitte az ügyeit, és valószínűleg egy másikat is vesz majd Ran városában, a Királyság keleti határán. Ez után külföldi ügynököknél akart érdeklődni keleten, arról, hogy milyen ingatlanok szerezhetők a távoli Roldemben, a Szigetkirályság legközelebbi szövetségesének tartott tengeri királyságban.
Amikor összeszedte gondolatait, rájött, hogy már félúton jár az irodája felé. Megmondta Karlinak, hogy az éjszakát a városi házban tölti, azzal indokolva, hogy a palotai fogadás miatt késő éjjelig kell dolgoznia. Az igazság azonban az volt, hogy üzenetet akart küldeni Sylvia Esterbrooknak, amelyben megkéri, hogy találkozzanak éjszaka. Mióta az Eriket és társait kimentő küldetésből visszatért, nemigen gondolt másra. Álmait a lány teste töltötte be, illatának emléke, bőrének lágy tapintása képtelenné tette arra, hogy fontosabb dolgokra összpontosítson. Az az egy éjszaka, amit megérkezése után együtt töltött vele, csak növelte vágyát, hogy a fiatal nővel lehessen.
Az irodájához ért, és keresztüllovagolt a kapun, amely mögött a munkások sietősen igyekeztek befejezni az építkezést, amelyet Roo még első tengeri útja előtt rendelt meg. A régi raktárépületre még egy emeletet húztak, valójában egy padlásteret, ahol anélkül is lebonyolíthatta üzleti ügyeit, hogy a forgalmas raktárszinten tartózkodna. Személyzete egyre nőtt, ezért több helyiségre volt szüksége. Máris felajánlotta hátsó szomszédjának, hogy megveszi ingatlanja egy részét; itt majd teljesen lebontatja a munkások és családjuk bérelt lakásait, és új épületeket húz fel. Tudta, hogy túl sokat fizetett érte, de nagyon kellett neki a telek.
Leszállt lováról, és intett az egyik alkalmazottjának, hogy vezesse el az állatot.
– Szénát adj neki, ne gabonát! – utasította az embert, miközben utat tört magának a kocsik között, amiről le és föl rámolták az árut. – Aztán szerszámozz fel egy új lovat, és készítsd nekem elő!
A törött kerekeket javító és lovakat patkoló szolgák kalapálásának zaja egybeolvadt az emeletre utasításokat kiabáló hangokkal.
Ezt a zűrzavart két ember felügyelte. Egyikük Luis de Savona volt, Roo egyik társa, még „Calis mindenre elszánt embereinek” idejéből, és Jason, a Barret egykori pincére, aki még a kocsmában barátkozott meg Rooval. Jason zseniálisan tudott könyvelni.
Roo elmosolyodott.
– Hol van Duncan?
– Biztos valami szajhával hentereg éppen – vonta meg a vállát Luis.
Délidő felé járt, úgyhogy Roo megrázta a fejét. Unokatestvére bizonyos esetekben azért megbízható volt, más dolgokban persze nem ismerte a hűséget. Mégis, Duncan azon kevesek közé tartozott, akiket Roo egy késpárbaj kellős közepén szívesen tudott volna a háta mögött.
– Mi újság? – kérdezte Roo a könyvelőjétől.
Jason egy hatalmas feljegyzést vett elő.
– Kezdeményezésünk, hogy rendszeres kereskedelmi járatot létesítsünk Nagy Keshbe, „megfontolás alatt áll”, legalábbis e szerint a beszédes dokumentum szerint, ami épp most érkezett a kesh kereskedelmi követ hivatalából. Ugyanakkor nyugodtan próbálkozzunk tovább, ha bármilyen kedvező lehetőség híre eljut hozzánk.
– Ezt ő mondta?
– Nem annyira szavakkal – mondta Luis.
– Mióta a Jacoby és fiai ügyeit átvettük, félig reméltem, hogy megtarthatjuk az állandó ügyfeleiket.
– Meg is tartottuk – mondta. Jason –, kivéve a kesh kereskedőket – megrázta fejét, fiatal arcán ünnepélyes kifejezés ült. – Mikor kitudódott, hogy az irányításod alá vetted Helen Jacoby részét, az összes kesh kereskedőkonszern lemondta a szerződéseket, amilyen gyorsan csak tudták.
Roo a homlokát ráncolta. Ujjaival megérintette az állát.
– És ki kapja meg azokat a szerződéseket?
– Esterbrook – válaszolta Luis.
Roo elfordult és csak bámult barátjára, aki így folytatta:
– Legalábbis valamennyi vállalatban van valami része, vagy olyan emberek tulajdonában vannak, akik fölött nagy befolyással rendelkezik. Tudod, hogy ő rengeteg üzletet kötött a Jacobykkal, mielőtt te végeztél velük.
Roo Jasonra pillantott.
– Mit találtál, amikor átnézted Jacobyék könyvelését?
Jason alaposan megvizsgálta az összes számlát, amíg Roo a tengeren vitorlázott, hogy megmentse Eriket. Roo megölte Randolph és Timothy Jacobyt, amikor azok megpróbálták tönkretenni, de ahelyett, hogy az utcára tette volna Randolph Jacoby feleségét, Helent és a gyerekeiket, beleegyezett, hogy a Jacoby és fiai céget a nő nevében ő igazgassa.
– Bármilyen üzleti kapcsolatban állt Jacoby és Esterbrook, erről nemigen készültek feljegyzések – mondta Jason. – Akadt néhány kisebb szerződés, de csupa közönséges ügy, legfeljebb egy pár furcsa, személyes megjegyzés, amiket nem értek. Egyvalami azonban nem stimmel.
– Micsoda? – kérdezte Roo.
– A Jacobyk túlságosan gazdagok voltak. Rengeteg olyan aranyat halmoztak fel különböző pénzintézményeknél, amelyekről... szóval amiről fogalmam sincs, hogy honnan származhatnak. Átnéztem a főkönyveiket, visszamenőleg az elmúlt tíz esztendőre – kezével a közeli folyosón felhalmozott iratokra mutatott –, egyszerűen nincs nyoma a forrásnak.
Roo megértően bólintott.
– Tehát csempészek.
Jól emlékezett arra, hogy az első alkalommal akkor került összetűzésbe Tim Jacobyval, amikor sikerült megkaparintania egy kevés csempészett selymet.
– Mennyi aranyról van szó?
– Több, mint harmincezerről, és még egyetlen egy számlát sem találtam – felelte Jason.
Roo egy percig némán töprengett.
– Senkinek egy szót sem erről az ügyről! Ha valami okból beszélned kell Helen Jacobyval, akkor közöld vele, hogy ügyeink jobban alakultak annál, mint amire számítottunk. Ne menj részletekbe, de azt mindenképpen éreztesd vele, hogy bármi történjék is velem, őt és gyermekeit ebben az életben már nem érheti semmilyen baj. Kérdezd meg azt is, hogy van-e szüksége valamire!
– Nem akartad meglátogatni? – kérdezte Luis.
– Nemsokára meglátogatom – Roo körbepillantott. – Meg kell e erősíteni a forrásainkat, mégpedig gyorsan. Szaglásszatok kicsikét körbe, hátha találtok olyan üzletet, amibe beszálltatunk, vagy akár át is vehetjük! Legyetek óvatosak! Elég csak egyszer megemlíteni az Avery és fiai vagy a Keserű-tenger Társaság nevét, és az árak gyorsabban emelkednek, mint a tavaszi áradás.
A többiek beleegyezően bólintottak, mire Roo így folytatta:
– Most átmegyek a Barretbe, hogy találkozzam a partnereinkkel. Ha szükség van rám, ott találtok. A napi zárást amúgy is látni akarom!
Roo búcsút intett társainak, és felült egy pihent lóra. Miközben azon töprengett, amit megtudott, már oda is ért a Barret kávéházhoz.
Leszállt a nyeregből, és a zablát odaadta az egyik pincérnek. Előhúzott egy ezüst pénzérmét mellényéből, és a fiú kezébe nyomta.
– Vidd el a házamba, Richard!
A kölyök mosolyogva elvezette a lovat. Roo fontosnak tartotta, hogy ismerje a Barret valamennyi alkalmazottjának nevét, és sosem fukarkodott a borravalóval sem. Alig három évvel ezelőtt még maga is itt dolgozott, és jól emlékezett arra, milyen nehéz tudott lenni ez a munka. Egyébként pedig ha valamiért szüksége volt egy pincérre, például hogy egy üzenet gyorsan átjusson a város túlsó végéhe, vagy hogy különleges étellel lepjenek meg egy fontos üzleti partnert, akkor nagyvonalúságáért cserébe mindig számíthatott a személyzet segítőkészségére.
Roo még el sem érte a korlátot, amikor egy figyelmes pincér már ki is nyitotta neki a bejáratot. Kényelmesen felsétált a terem középső része fölé magasodó erkélyre. Üzlettársai, Jerome Masterson és Stanley Hume már vártak rá. Letelepedett, és megkérdezte:
– Uraim?
– Rupert, szép jó reggelt neked! – válaszolta Jerome.
Hume csatlakozott társához, majd nekiláttak, hogy áttekintsék a Keserű-tenger Társaság, a Szigetkirályság legnagyobb kereskedelmi vállalatának aznapi terveit.

 

 

2.
A figyelmeztetés

Erik mérgelődött.
Egy teljes napot töltött azzal, hogy elkészítette a Tyr-Sog bárójától kölcsönkapott hadati hegyi harcosok kiképzésének tervét, csak hogy végül megmondják neki, a harcosok elhagyták a nagyherceg kastélyát, és senki sem volt biztos benne, hová mentek, és kinek a parancsára. Végül Krondor zászlósuránál kötött ki, akinek éppen Calis kapitánnyal volt megbeszélése magánlakosztályában.
Amikor végül egy hivatalnok jelezte Eriknek, hogy beléphet, William és Calis is bent üdvözölték.
– Törzsőrmester – kezdte William, és egy üres székre mutatott –, miben segíthetek?
– A hadatikról van szó, uram – mondta Erik, de nem fogadta el a felkínált ülőhelyet.
– Mi van velük? – kérdezte Calis.
– Eltűntek.
– Tudom – válaszolta Calis halvány mosollyal.
– Úgy értem, elkészítettem a tervet... – kezdte Erik.
William zászlósúr felemelte a kezét.
– Törzsőrmester, bármilyen tervet is készítettél, az biztosan hasonló a miénkhez. De a te különleges tehetségedre nem ezen a területen számítunk.
Erik szeme résnyire szűkült.
– Melyik területen?
– Hogy megtanítsad a hegyi embereket, hogyan harcoljanak a hegyekben – mondta Calis.
Intett Eriknek, hogy üljön le, ő pedig engedelmeskedett az utasításnak.
William egy térképre mutatott, amely a szemközti falon függött.
– Ezer mérföldnyi hegyünk és dombunk van, amelyek a Nagy Csillag-tó északi részétől Yabonig húzódnak, törzsőrmester. Szükségünk van olyan emberekre, akik krondori utánpótlás nélkül is képesek ott életben maradni.
– Tudom, uram... – kezdte Erik, de William ezúttal is félbeszakította.
– Ezek a katonák pedig máris megfelelnek az elvárásainknak.
Erik egy pillanatig hallgatott, majd így szólt:
– Hát jól van, uram. Mégis, kíváncsi vagyok, hol lehetnek most?
– Útón egy tábor felé, Tannerus északi részébe. Hogy csatlakozzanak Subai kapitányhoz.
– Subai kapitányhoz? – csodálkozott Erik.
Az említett férfi a Krondori Királyi Felderítők élén állt. Ez az elit felderítő egység büszkén vallotta, hogy még abban az időben alapították, amikor a Királyság először foglalta el a nyugati földeket. Rég felhagytak azonban már az ösvények és a rejtekutak ellenőrzésével, manapság a hadsereg mélységi felderítőiként, illetve hírszerző tisztekként működtek.
– Átadták őket a Felderítőknek?
– A szó bizonyos értelmében igen – hagyta rá Calis.
Hangja fáradtnak tűnt, és ahogy Erik jobban megnézte parancsnokát, látta, hogy sötét karikák ülnek a szeme alatt, mintha az elmúlt napok folyamán nem sokat aludt volna. Arca elgyötörtebbnek látszott, mint általában. Ezeket a változásokat talán észre sem vette volna olyasvalaki, aki az elmúlt hónapokban nem töltötte minden reggelét Calisszal, Erik számára azonban arról árulkodott, hogy a kapitány mostanában túl sokat aggódott és késő éjjelig dolgozott. Erik elnyomott egy sajnálkozó mosolyt. Kezdett pontosan úgy gondolkozni, mint egy kedvesnővér, pedig erre a hibára maga Calis figyelmeztette, mellesleg ő is éppen annyit hajtotta magát, mint a felettese.
– Hírvivőkre és felderítő tisztekre van szükségünk – jegyezte meg Calis.
Ez a kifejezés új volt Erik számára.
– Felderítő tisztekre? – csodálkozott.
– Ezt csak egy őrült csinálhatja – magyarázta Calis. – Felpakolod a lovadat néhány adag élelmiszerrel és egy tömlő vízzel, aztán mint egy eszeveszett, átrohansz az ellenség őrszemei között, a vonalaik mögé kerülsz, életben maradsz, ügynökökkel és kémekkel találkozol, néha meggyilkolsz valakit, esetleg leégetsz egy erődöt, vagy más módon keltesz zűrzavart.
– Kifelejtettél egy fontos apróságot – szólt közbe William. – Hogy mindezt meg is kell úszni. Minden más dolognál fontosabb, hogy visszatérj, és elmondd, amit tudsz.
– Hírek nélkül vakok vagyunk – helyeselt Calis.
Erik fejében hirtelen világosság gyúlt, amikor visszagondolva rájött, hogy mindaz, amit két novindusi útjuk során átélt – az összes nélkülözés, kiváló társak elvesztése –, mind-mind azért történt, hogy életbevágóan fontos információt gyűjtsenek. Hasonlóan sok minden máshoz, amit a hadseregben tanult, Erik rájött, hogy amiről eddig úgy gondolta, jól ismeri, kiderült, hogy csupán felszínesen látta, amikor azonban mélyebben elmerült a témában, rájött a dolgok igazi természetére. Ilyen volt a taktika és a stratégia is. William egyfolytában azt hajtogatta, hogy neki van tehetsége hozzá, Erik azonban gyakran butának érezte magát, mintha valami nyilvánvaló elkerülte volna a figyelmét.
Most is majdnem belepirult a szégyenbe.
– Értem.
– Hát persze, hogy érted – mondta Calis barátságosan.
– Örülünk, hogy hasznát vehetjük a hadatiknak, bár valószínűleg gyalogos felderítők vagy futárok lesznek, mivel közülük csak nagyon kevesen lovagolnak elég jól ahhoz, hogy lovas felderítők legyenek.
– Kiképezhetem őket – csillant fel hirtelen Erik szemében az érdeklődés.
– Talán. De jöttek keletről inoniai hegyi vezetők, akik gyakorlott lovasok.
Erik már látta azokat az inoniaiakat Sötétmocsárban. Alacsony, fekete, keménykötésű legények voltak, Kesh délkeleti határaihoz közelről, a Királyság-tenger partján fekvő Inonia területéről jöttek, és híresek voltak arról, hogy éppolyan elkeseredetten védik hegyi fennsíkjaikat, mint a hadatik vagy a törpök. Erik legelőször a kiváló borukat ismerte meg, amit Sötétmocsár legjobb szőlőjéért cserébe adtak. Különleges boruk volt, sokfajta szőlőt használtak a Sötétmocsárban találhatók közül, és gyakran fűszerezték vagy kezelték a nedűt gyantával, illetve mézzel. Úgyszintén az inoniaiak állították elő a legjobb olívaolajat is, ami gazdagságuk legfontosabb forrásának számított.
– Abból, amit tudok róluk – mondta Erik –, az inoniai lovasok alkalmasak a feladatra.
– A hegyekben – kezdte William, és közben úgy állt fel, mintha le akarná magáról rázni a fáradtságot – a rajtaütésszerű taktika az elfogadott. Egyszerre csak kevés emberrel támadnak, egy tucatot vagy még kevesebbet vonultatnak fel – az irodája szemközti falán levő könyvespolc filé bökött. – Nem kevés fejtörést okoztak őseinknek, amikor a Királyság meghódította a területüket. Tudnak néhány piszkos trükköt, amivel a segítségünkre lehetnek, ha a megszállók ideérnek.
William nyújtózkodott egyet.
– Kicsi, de mokány pónilovakon lovagolnak, időbe fog telni, míg rávesszük őket, hogy használják a mi gyorsabb lovainkat. Talán nekik is adhatnál némi kiképzést.
Calis elvigyorodott. Erik pedig kérdezés nélkül is tudta, hogy a hegyi harcosok nemigen vetik majd alá magukat önként és dalolva a kiképzésnek.
– Most azonban – mondta a kapitány –, vissza kell menned a hegyekbe egy újabb csapat katonával.
Erik megpróbálta visszafogni elégedetlen morgását.
– Megint?
– Megint – mondta Calis. – Greylocknak és Jadownak hatvan végzőse maradt a kiképzőtáborból, és megfogadták, hogy úgy jönnek majd hozzád kiképzésre, mint gyermek az anyamellre. Alfreddel és hat másik embereddel holnap reggel kapod meg őket.
– Tanítsd meg őket, amire csak lehet, törzsőrmester! – kérte William.
– És közben figyelj, kiből lehet tizedes! – tette hozzá Calis. – Meg őrmesterekre is szükségünk van.
– Igenis, uram.
Erik felállt, tisztelgett, majd távozni készült.
– Erik? – szólt utána Calis.
– Igen? – fordult vissza Erik az ajtóból tétovázva.
– Mi lenne, ha ma éjjel szórakoznál egy keveset? Eléggé szörnyen nézel ki. Ezt parancsnak is veheted.
Erik megvonta a vállát; majd a fejét csóválva így szólt:
– Maga sincs a legjobb formájában.
– Tudom – mosolyodott el Calis. – Veszek egy nagy fürdőt, azután korán lefekszem.
– Menj, keress egy lányt, igyál és pihend ki magad! – javasolta William.
Erik elhagyta a zászlósúr hivatalát, és visszatért saját szobájába. Egész nap a gyakorlótéren dolgozott, és ha bárhova is akart menni, először meg kellett fürdenie és át kellett öltöznie.
Miután fürdőt vett és tiszta ruhát öltött, rájött, hogy éhes, úgyhogy felvetődött benne, hogy meglátogassa a kantint. Egy pillanatig latolgatta a lehetőségeket, majd úgy döntött, hogy inkább a városban fog vacsorázni.
A Törött Pajzsba tért be, ezt a fogadót James herceg tartotta fenn a katonák számára, hogy legyen egy hely, ahol inni tudnak, és ahol szajhákkal találkozhatnak, akiket Krondor udvarnagya maga válogatott, mivel biztos akart benne lenni, hogy senki sem fecseg egy esetleges, ellenséges ügynöknek.
Esteledett. Fáklyák és lampionok világították ki a városközpontot, amikor Erik a fogadóba ért. James egy olyan helyet választott ki a fogadó felépítésére, amely eléggé távol volt a palotától ahhoz, hogy a katonák fesztelenül tölthessék itt a szabadidejüket, hiszen nem akartak minden pillanatban felettes tisztjeikkel találkozni, ahhoz viszont elég közel, hogy egy üzenet bármikor eljuthasson hozzájuk. Csupán Erik, a tisztek és rajtuk kívül néhányan tudták, hogy a fogadó valamennyi alkalmazottja a herceg titkos ügynöke is egyben.
Ahogy Erik belépett a fogadóba, Kitty intett neki, ő pedig azon kapta magát, hogy rámosolyog a lányra. Erik volt az egyetlen; aki mesélt a lánynak Bobby de Loungville haláláról, és azóta időről időre benézett hozzá. A hírt hallván Kitty sehogyan sem reagált, csak elnézést kérve távozott egy pár percre, és amikor visszajött, csupán kissé vörös szeme árulta el érzelmeit. Erik gyanította, hogy a volt tolvajlány szerelmes volt abba a férfiba, aki előtte viselte a törzsőrmesteri rangot. Bobby nehéz ember volt, néha egyenesen kegyetlen, a lánnyal viszont mindig tisztelettel bánt, mióta az dolgozni kezdett a fogadóban.
Erik egyszer megkérdezte Jamest, vajon a lánynak van-e más feladata is, mint a felszolgálás, a herceg azonban egyszerűen csak annyit felelt, hogy elégedett Kitty szolgálataival, minthogy az egyik ügynöke lett. Erik tudta, hogy a lány elsődleges feladata az, hogy riasszon, amennyiben egy Csúfolódó, a krondori tolvajok céhének tagja megpróbálna belépni a Törött Pajzsba.
– Mi újság? – kérdezte Erik, amikor a pulthoz ért.
– Semmi különös – válaszolta Kitty, miközben egy hatalmas korsót vett elő a pult alól, és megtöltötte a söröscsapnál. – Csak azok ketten ott, nem tudom, honnan – intett a fejével két ember felé, akik egy kerek asztal mellett ültek.
– Kik azok? – kérdezte Erik, és nagyot húzott a sörből. Mondjanak, amit akarnak arról, hogy egyedül ezt a kocsmát látogatja, gondolta, a herceg legalább ügyelt arra, hogy a legjobb sört és ételt szolgálják fel.
– Nem mutatkoztak be – vonta meg a vállát Kitty. – A kiejtésük olyan, mintha keletiek lennének. Biztos, hogy nem itteniek.
A lány felkapott egy törlőruhát és láthatatlan foltokat kezdett törölgetni a pulton.
– Egyikük, az a sötét alak, amelyik a sarokban ül, csak hallgat, a másik viszont helyette is beszél eleget.
Erik vállat vont. Ezt a kocsmát ugyan mindenki úgy ismerte, mint a helyőrség szolgálaton kívül lévő katonáinak szórakozóhelyét, de azért időről időre betértek ide idegenek is, és bár az alkalmazottak állandóan kémek és informátorok után nyomoztak, az idegenek többsége törvényesen, üzleti úton járt errefelé. Akik mégsem, azokat vagy kitoloncolták James herceg ügynökei, vagy pedig levitték egy pincehelyiségbe, ahol kivallatták őket – ez mindig a herceg utasításától függött.
Erik körbepillantott, és észrevette, hogy a katonákat kiszolgáló lányok közül most egyik sem mutatkozik. Kittyre nézett, és rájött, még szívesen beszélgetne vele egy kicsit.
– Nincsenek itt a lányok?
– Meggan és Heather dolgoznak ma éjjel – magyarázta Kitty. – Már elmentek; amikor az idegenek megérkeztek.
– Mi van a különleges lányokkal? – bólintott Erik.
– Az egyik már úton van – mondta Kitty.
A különleges lányok a herceg ügynökei voltak, és ha egy-egy idegen túl sokáig tartózkodott a fogadóban, akkor egyikük felbukkant, és elkísérte az ismeretleneket; közben pedig kihúzott belőlük minden lehetséges információt, ami jól jöhetett.
Erik azon töprengett, vajon ki vette át a kémfőnök szerepét Bobby de Loungville-től, mert abban biztos volt, hogy ez volt Bobby egyik titkos állása. Az bizonyos, hogy nem Calis kapitány, és Erik persze magáról is tudta, hogy nem örökölte ezt a pozíciót.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Kitty.
– Csak azon, hogy... – Erik a két idegenre pillantott, aztán hirtelen megváltoztatta mondata végét – ...szóval vendéglátónk alkalmazottaira gondoltam.
Kitty szemöldöke kérdőn felszaladt.
– Ezt meg hogy érted?
– Valószínűleg nem is tartozik rám – vonta meg a vállát Erik. – Egy férfi nagyon kíváncsi tud lenni.
Kitty a pulton könyökölve előrehajolt, és így szólt:
– Rám is a kíváncsiság tett halálos bélyeget.
Erik felvonta a szemöldökét.
– A Csúfolódók?
– Néhány hete híreket kaptam. Egy öreg barátom akart figyelmeztetni. Pillér visszatért, legalábbis valaki annak adja ki magát, és engem fognak okolni pár kellemetlenségért, Sam Tannerson halálán kívül.
Tannerson egy vadállat és tolvaj volt, aki megölte Kitty nővérét, mintegy figyelmeztetésül Roonak, hogy védelmi pénz nélkül ne is próbáljon üzletet kötni a szegénynegyedben. Az egész véres üggyé fajult, és a végéri Kitty is és Roo is a herceg védelmére szorult.
– Miféle problémákért?
– Valamiért, aminek köze van a Csúfolódók előző vezetőjéhez, a Bölcs Férfihez, aki elmenekült Krondorból.
Felsóhajtott.
– Mindenesetre, ha sötétedés után kimerészkednék ebből a kocsmából, vagy bármikor a szegénynegyedbe vetődnék, halál fia vagyok.
– Ez bizony súlyos teher – jegyezte meg Erik.
Kitty csak vállat vont, mintha az egész nem volna annyira fontos.
– Ilyen az élet.
Erik beleszürcsölt a sörébe. A lányt figyelte. Amikor először elfogták, Kitty – félig dacból, félig elkeseredettségében – levetkőzött Bobby és a katonák előtt. Gyönyörű volt – ruganyos test, karcsú nyak, és hatalmas, kék szemek, amelyeket bármelyik férfi észrevenne –, szép, de kemény. Volt benne valami eltökéltség, ami semmit sem vett el a szépségéből, inkább hangsúlyozta azt. Olyan volt, mintha ezt a lányt több csapás érte volna az életben, mint a többieket. Erik mindezt valahogy vonzónak találta, de az okát nem tudta megmagyarázni. Kitty nem volt olyan kihívó, mint azok a lányok, akikkel Erik a Fehér Szárnyban eltöltött egy-egy éjszakát, vagy játékos és enyhén gúnyos, mint azok a szajhák, akik ebben a fogadóban dolgoztak. Kitty megfontolt volt, elgondolkodó, és Erik rájött, hogy okos is.
– Mit bámulsz? – kérdezte a lány.
Erik lesütötte a szemét. Észre sem vette, hogy olyan feltűnően néz.
– Azt hiszem, téged.
– Rengeteg lány jár errefelé, aki lecsillapíthatja a vágyadat, Erik. Vagy ha valami különlegeset akarsz, ott van a Fehér Szárny.
Erik elpirult, Kitty pedig váratlanul felnevetett.
– Esküszöm, te egy kölyök vagy!
– Nem vágyom most... arra. Csak arra gondoltam, hogy iszom egyet-kettőt és... beszélgetünk – mondta Erik.
Kitty kérdőn felvonta szemöldökét, de egy pillanatig semmit sem szólt. Végül csak ennyit kérdezett:
– Beszélgetünk?
Erik felsóhajtott.
– Túl sok időt töltök azzal, hogy emberekkel üvöltözöm, figyelem őket, ahogy próbálják kitalálni a következő parancsomat, vagy pedig megbeszéléseken veszek részt a kapitánnyal és a többi udvari tiszttel. Egyszerűen olyasmiről akartam beszélgetni, aminek semmi köze a... – majdnem azt mondta, hogy az invázióhoz, de visszafogta magát – ...katonasághoz.
Kitty, ha látta is rajta a bizonytalanságot, nem szólt róla.
– Akkor hát, miről akarsz beszélgetni? – kérdezte, és eltette a korsóját.
– Hogy vagy mostanában?
– Én? – csodálkozott a lány – Hát, jobban eszem, mint valaha. Hozzászoktad, hogy nem kell tőrt tartanom a kezemben, miközben alszom – a párnám alatt azért most is tartók egyet. Ez a másik, amit megszoktam: hogy igazi ágyban alszom. És az is jó, hogy nincsenek tetvek és bolhák.
Erik hirtelen felnevetett, Kitty pedig vele tartott.
– Érten, mire gondolsz – biztosította Erik. – Hadgyakorlaton is az élősködők szoktak a legdühítőbbek lenni.
Most az egyik idegen közeledett feléjük.
– A ruhád alapján katonának látszol – szólította meg Eriket.
– Az vagyok – bólintott az.
A férfi folytatta a barátságos társalgást.
– Eléggé fagyos itt a hangulat. Rengeteg fogadóban megfordultan, de ezt a kocsmát nem nevezném élettel telinek.
– Néha az – vonta meg a vállát Erik. – Attól függ; hogy mi folyik a palotában.
– Tényleg? – kérdezte a férfi.
Erik Kittyre pillantott, aki észrevétlenül bólintott, aztán így szólt:
– Ellenőriznem kell a leltárt.
A lány a hátsó ajtón keresztül elhagyta a fogadót.
– Nemsokára hatalmas díszszemlét fogunk tartani – mondta Erik. – Valami követség vagy hasonló érkezik Keshből egy ilyen állami látogatásra. A ceremóniamester már az őrületbe kergette a hercegi testőrség kapitányát azzal a sok képtelenséggel, amivel a helyőrségnek kell szenvednie, hogy megfeleljen az alkalomnak. Csak egy korsó sörre ültem be, és egy kis csevegésre a barátnőmmel, aztán vissza kell mennem.
A férfi az üres söröskancsójára pillantott.
– Iszom még egyet – megfordult, és elkiáltotta magát. – Hé, te lány!
Mivel Kitty nem válaszolt, visszafordult Erikhez.
– Gondolod, haragudni fog, ha magam töltöm meg?
– Nem hiszem, ha a pénzt a pulton hagyod – rázta a fejét tagadólag Erik.
– Te is kérsz egyet? – kérdezte a férfi, miközben a pult mögé lépett.
– És a barátoddal mi lesz? – kérdezte Erik, az asztalnál ülő másik, sötétebb bőrű idegenre mutatva, akit Kitty úgy jellemzett, mint a páros csendesebb tagját.
– Ő ráér. Csak egy üzlettársam – a férfi lehalkította a hangját, és bizalmaskodva folytatta: – Az igazat megvallva iszonyúan unalmas. Kizárólag az üzletről és a gyerekeiről tud beszélni.
Erik bólintott; mintha egyetértene a férfival.
– Én nőtlen vagyok – mondta az idegen, és a habos sörrel a kezében megkerülte a pultot, majd átnyújtotta Eriknek. – A nevem Pierre Rubideaux Bas-Tyrából.
– Erik – mutatkozott be a másik, megragadva a korsót.
– Egészségedre – emelte meg Pierre a kancsóját.
Erik hörpintett egyet a sajátjából.
– Na és mi szél hozott Krondorba?
– Üzleti ügyek. Konkrétan a Távoli Partokkal szeretnénk kereskedelmi kapcsolatot létesíteni a kikötőn keresztül.
– Azt hiszem, nem ártana beszélned az egyik barátommal – mosolygott Erik.
– Ki az? – kérdezte Rubideaux.
– Rupert Avery. Övé a Keserű-tenger Társaság. Ha üzleti ügyben jársz Krondorban, akkor vagy Rooval, vagy Jacob Esterbrookkal kell tárgyalnod. Ha Kesh érdekel, akkor Esterbrook az embered. Ha viszont a Távoli Partok, akkor Root keresd.
Erik ismét nagyot húzott az italából. A sör után valami keserű mellékízt érzett a szájában, amitől elkomorult. Az első korsóval nem volt semmi baj.
– Valójában Rupert Averyt keresem – mondta a férfi.
Most a másik idegen is felállt, és Pierre felé bólintott.
– Itt az idő – mondta. – Mennünk kell.
– Hát, örülök a találkozásnak, Sötétmocsárffy Erik, jobban, mint gondolnád.
Erik éppen el akart köszönni, amikor megdermedt.
– Hisz nem is mondtam meg a teljes nevemet... – kezdte. Ekkor azonban fájdalom nyilallta gyomrába, mintha valaki kést döfött volna bele. Kinyújtotta a kezét, és megmarkolta az idegen ingét.
A férfi azonban lefejtette magáról Erik kezét, mintha csak egy kisgyermeké lett volna.
– Már csak pár perced van hátra, Erik, de azok hosszúak lesznek, hidd el nekem!
Erik érezte, amint lába elgyengül, de azért megpróbált előrelépni. Halántéka lüktetett, és látása kezdett homályba borulni. Zsibbadt tudata még érzékelte, amint belép a kocsmába Kitty. Hangja távolinak hallatszott, és alig értett valamit abból, amit a nő mondott, de azt tisztán hallotta, amint egy férfi így szól:
– Kapd el őket!
Majd a fény alagútszerűen szűkülni kezdett, ahogy mindenhonnan sötétség kezdte körülvenni. Teste szinte lángra lobbant a fájdalomtól, mintha minden egyes porcikája külön sajgott volna. Karjában és lábában le-föl száguldozott a kín, szíve pedig egyre gyorsabban vert, mintha csak ki akarna robbanni a melléből. Izzadság csorgott végig az arcán és lepte el testét, miközben izmai felmondták a szolgálatot, hiába próbált meg Erik talpon maradni, nem tudott parancsolni nekik. Az alagút túloldalán Kitty arca jelent meg, és ő megpróbálta a nevén szólítani a lányt, nyelve azonban nem forgott, és a fájdalomtól alig kapott levegőt.
Egyetlen szót értett meg utoljára, mielőtt a sötétség teljesen úrrá lett rajta:
– Méreg.

 

– Életben marad – szólt egy hang, miközben Erik érezte, hogy visszanyeri az eszméletét:
Fájdalomszikrák robbantak a szemében, ahogy kinyitotta, emiatt felhördült. Teste sajgott, ízületei égtek.
– Erik? – szólt egy női hang, és Erik megpróbált a hang forrása felé fordulni. Látóterének peremén furcsa, elmosódott árnyak mozogtak, és mivel a szeme úgysem engedelmeskedett akaratának, inkább lehunyta.
Most Roo hangját hallotta:
– Hallasz engem?
– Igen – hörögte Erik.
Valaki egy nedves ronggyal törölte meg a száját, Erik pedig lenyalta róla a vizet. Úgy tűnt, ez segít valamit, ezért mohón szívni kezdte a rongyot. Ekkor valaki egy csésze vizet tartott ajkaihoz, valaki más pedig felemelte a fejét, hogy inni tudjon.
– Csak egy kortyot – mondta a női hang.
Erik kortyolt egyet, és bár ettől iszonyúan fájt a torka, mégis kényszerítette magát, hogy lenyelje a folyadékot. Pár pillanat múlva az újabb nedves törlés és korty enyhítette fájdalmát.
Erik kinyitotta a szemét, és rájött, hogy ágyban fekszik. Körülötte Kitty, James herceg, Roo és Calis álldogált. Látóterének szélén egy másik, felismerhetetlen alak is volt.
– .Mi történt? – kérdezte Erik még mindig rekedten.
– Megmérgeztek – világosította fel Roo.
– Megmérgeztek?
– Henri Dubois tette – bólintott James herceg. – Egy Bas-Tyra-i méregkeverő. Egyszer már szembe kerültem vele Rillanonban. Nem gondoltam, hogy ennyire nyugatra fogok egyszer találkozni vele.
Erik körbepillantott, és rájött, hogy a fogadó egyik hátsó szobájában fekszik, és a többiek mögött álló férfi, akit nem ismert fel, egy rend papja.
– De miért? – kérdezte Erik. Bár azt feltételezte, hogy a szobában tartózkodók valamennyien tudnak a közelgő invázióról, mégsem szeretett volna olyasvalamit elárulni, amit Lord James titokban akart tartani.
– Semmi köze a közeledő vészhez – mondta Calis, közben figyelmeztetően a papra pillantott, amiből Erik arra következtetett, hogy a férfi nem teljesen megbízható.
– Biztosan valami személyes ügy – vélekedett James.
Erik egy pillanatig nem értette, mire gondol a férfi, de azután belé hasított a felismerés.
– Mathilda! – suttogta.
Visszahanyatlott az ágyba. Apja özvegye, meggyilkolt féltestvérének anyja Eriken és Roon akart bosszút állni, ideküldött valakit, hogy így zárja le az ügyet.
– Utánam Root akarták elintézni – mondta Erik.
– Logikus – helyeselt James.
– Ki volt a másik férfi, a csendesebbik? – kérdezte Erik, miközben James segített neki felülni. Émelygett, feje zúgott, szeme könnyezett, de tudatánál maradt.
– Nem tudjuk – felelte Calis. – Kimenekült a kocsmából, miközben letepertük Dubois-t.
– Őt elfogták? – kérdezte Erik.
– Igen – válaszolta James. – Tegnap éjjel – Kittyre mutatott. – Amikor ő eljött a fogadóból, hogy szóljon az egyik ügynökömnek, azután pedig visszament, és téged a földön fekve talált, azonnal rájött, mi folyik. Elszaladt az első templomig, és hozott egy papot, hogy meggyógyítson téged.
– Úgy érti, idevonszolt – jegyezte meg a névtelen pap.
James elmosolyodott.
– Az embereim a palotába vitték Dubois-t, egész éjszaka vallattuk. Biztosak vagyunk benne, hogy a néhai Sötétmocsárffy báró özvegye küldte, hogy téged megöljön.
James a mondata közben felvonta szemöldökét, és fejével a pap felé intett.
Erik nem válaszolt. Tudta, hogy James felesége, Gamina úrnő olvas mások gondolataiban, így azután beismerő vallomás nélkül is biztosak lehettek benne, ki küldte az orgyilkost.
– Szerintem pihenned kell – szólalt meg most a pap. – A varázslat, ami kitisztította a szervezetedből a mérget, nem tudta semmissé tenni mindazt a kárt, amit már véghezvitt a testedben. Legalább egy hétig ágyban kell maradnod, és enyhe diétát kell tartanod.
– Köszönöm, atyám. Mi a neved? – kérdezte Erik.
– Andrew atya – válaszolta a pap. Egy fejbólintással elköszönt a hercegtől, majd szó nélkül távozott.
– Fura egy pap – jegyezte meg Erik. – Nem láttam a jelvényét.
– Nem is láthattad, Erik – válaszolta az ajtó felé tartó herceg. – Andrew a Ban-ath rend papja. Az ő templomuk van a fogadóhoz a legközelebb.
A tolvajok istenét a legtöbb polgár nem tisztelte. Mindössze két ünnepük volt, amelyeken az emberek kisebb fogadalmi ajándékokat helyeztek el, mintegy lecsendesítendő az istent, hogy megvédjék otthonaikat. Azok, akik rendszeresen látogatták a templomot, görbe úton jártak, ahogy azt mondani szokták. Azt beszélték, hogy a Csúfolódók céhe évente tizedet küldött a templomnak.
– Most elmegyek – mondta James. – Te maradj itt egy pár napig, aztán kapsz egy szép kis csapat martalócot, akiket most toboroztunk neked a hegyekben, és megtanítod nekik mindazt, amit tudniuk kell.
Erik körbepillantott.
– Hol vagyunk?
– A szobámban – felelte Kitty.
– Nem – tiltakozott Erik, és megpróbált felkelni, de majdnem elájult az erőfeszítéstől. – Csak adjanak egy kis időt, hogy összeszedjem magam, és máris megyek vissza a palotába.
– Itt maradsz – utasította Calis és elindult.
– Aludtam már rosszabb társaságban is – biztosította Kitty. – Majd szalmazsákot terítek a földre.
Erik megpróbált tiltakozni, ám a fáradtság miatt alig tudta nyitva tartani a szemét. Még hallotta, amint Calis mond valamit Kittynek, de arra már nem emlékezett, mi volt az. Éjjel egyszer vacogni kezdett, de egyszer csak egy meleg test csúszott mellé, és érezte, amint megnyugtató kezek átölelik a derekát. Amikor azonban felébredt, már egyedül feküdt az ágyában.

 

Erik csendben lovagolt. Pár napos fekvés és egy heti lovaglás után ereje lassanként kezdett visszatérni. Miután elhagyta Krondort, a harcosok kiképzését Alfredre bízta, és nem tett mást, mint utasításokat adott neki és egy másik, Nolan nevű tizedesnek. A táborok építését csak egyszer-kétszer ellenőrizte. Jadow és a többi őrmester tette a dolgát Krondorban. Ezek az emberek értettek hozzá, hogyan verjenek tábort a kesh légiók módszerével minden éjjel. Egy órával a parancs kiadása után egy apró erődöt remekeltek mellvédekkel, kifelé meredő karókkal és elmozdítható deszkákkal, hogy ki-be lehessen közlekedni.
Erik kezdte megismerni ezeket az embereket, bár még nem jegyezte meg valamennyiük nevét. Tudta, hogy sokuk meghal a közeledő háborúban. Calis és William azonban majdnem tökéletes munkát végeztek, amikor kiválogatták a megfelelő embereket a különleges csapatokba. Ezek a férfiak kemények, magabiztosak voltak, és Erik gyanította, hogy miután megtanulták a hegyi élet rejtelmeit, képesek lennének hónapokig magukra utalva élni a hegyekben, ha a helyzet úgy kívánja.
Erik mindenre figyelt, amit akkor tanult, amikor Hollófalván élt: a furcsa hangokat, amiket a szél okozott, hiszen tudta, hogy a hirtelen viharokat előre lehetett érezni, és azt is, milyen veszélyesek voltak ezek a viharok. Erik már sok utazót látott holtan, akik megfagytak éjszaka, pár mérföldnyire attól a fogadótól, ahol Erik felnőtt.
Hidegen fújt az északi szél, már közeledett a tél. Erik rájött, hogy ezért jutott eszébe a megfagyott utazó, akit tízéves korában megtalált. A férfi egy fa alatt keresett menedéket, köpenyét magára terítette, az éjszaka folyamán azonban a szél kihúzta testéből a meleget, és az utazó meghalt, mintha csak körülzárta volna a jég.
Egy kis, hegyi ösvényen haladtak, amelyen leginkább vadászok közlekedtek és néhány pásztor. Az ösvény nagyjából párhuzamosan futott a Krondorból Ylithbe vezető, Király Országútjával, ez azonban, körülbelül ötven mérföldnyire a nagyherceg városától, északkelet felé elkanyarodott, jó néhány apró falu szegélyezte az utat, fel, egészen egy másik elágazásig; ahol az út ismét nyugatnak fordult, és végül Sólyomfészekbe, illetve Háznagy Posztjához vezetett, míg egy kisebb ösvény északkelet felé, a Világ-fogsora és a Sötét-erdő irányába ment tovább. A Királyság határain belül azoknak a nagy hegyeknek a lábánál, a különböző mezőkön, völgyekben és erdőnyúlványokban feküdtek a legveszedelmesebb és legkevésbé felderített területek.
A sors is úgy akarta, hogy a Királyság polgárai elkerüljék ezeket a vidékeket, mivel itt nem akadtak természetes kereskedelmi útvonalak, földművelésre alkalmas földek vagy ásványkincsek, amelyek odavonzották volna az embereket. Erik, anélkül, hogy bárkit is megkérdezett volna, elhatározta, hogy olyan távolra vezeti az újoncait, amennyire még soha. Ösztönei azt súgták, hogy minél jobban megismerik az északi vidéket, annál kisebb lesz annak a valószínűsége, hogy valami kellemetlen meglepetés éri őket, amikor a Smaragd Királynő serege megérkezik.
Mintha csak parancsnoka gondolataiban olvasott volna, Alfred lovagolt Erik mellé, és így szólt:
– Egy kicsit messzebb megyünk, hogy gyakoroljunk, igaz, Erik?
Erik bólintott. Egy hágóra mutatott a messzeségben.
– Küldj egy osztagot, hogy derítsék fel azt az emelkedőt, nehogy váratlanul ott találjuk a Sötét Testvéreket, amint erre vonulnak! Keressenek táborhelyet is mára! – körbepillantott, majd halkan hozzátette: – Holnap vadászni is fogunk. Hadd lássuk; ki tudja megszerezni az ebédjét!
Alfred megborzongott.
– Eléggé hideg hely a táborozáshoz.
– Minél északabbra megyünk, annál hidegebb lesz.
– Értettem, törzsőrmester úr! – sóhajtott Alfred.
– Mellesleg – tette még hozzá Erik –, már majdnem a célnál vagyunk.
– És megosztanád velem, hogy hol van az a cél törzsőrmester? – kérdezte Alfred.
– Nem – válaszolta Erik.
Alfred tizedes ellovagolt, Erik pedig elnyomott egy mosolyt. Az öreg tizedes már tizenöt éve szolgált Erik apja alatt, Sötétmocsár helyőrségében, amikor először találkoztak. Húsz nyárral számolt többet a huszonkét esztendős Eriknél. Az ifjú egyik első felfedezettje volt; az elsők között választották be abba a csapatba, amit Erik féltestvére küldött a nagyherceghez. Alfred a kaland kevés túlélőjének egyike volt. Eriket a körülmények háromszor kényszerítették arra, hogy megverekedjen Alfreddal. Először, amikor Alfred felismerte Eriket egy kocsmában, Vilmosfalván, és megpróbálta letartóztatni. A második verekedésre az Erik és Jadow Shati vezette kiképzés első hetében került sor, a harmadikra pedig akkor, amikor Alfred túlságosan magabiztossá vált, és már meg volt győződve arról, hogy végül is képes legyőzni az ifjú őrmestert. Azután elhajóztak Novindus távoli földjére, és onnan, túlélve a küldetést, ötük közül csak ők ketten tértek vissza. Erik ma már tökéletesen megbízott ebben az emberben, és tudta, hogy Alfred is így érez vele kapcsolatban.
Erik belegondolt a katonák közötti, furcsa kötődés tényébe. Olyan emberek, akik semmit nem tudtak egymással kezdeni, mialatt együtt szolgáltak, együtt néztek szembe a halállal; és ezek után úgy érezték, mintha testvérek lennének. A testvérekre gondolva eszébe jutott, vajon James meg tudja-e győzni féltestvérének az anyját, hogy szüntesse be a gyilkossági kísérleteit ellene. Arra következtetésre jutott, hogy ha valaki, hát Krondor udvarnagya képes rá.
A katonák meneteltek, és Erik a közelgő háborúra gondolt. Nem ismerte ugyan James herceg, William zászlósúr és Patrick nagyherceg összes tervét, kezdte azonban sejteni, hogy mik lehetnek azok. És nagyon nem tetszett neki, amire rájött.
A legtöbb embernél jobban tudta, mi fenyegeti őket, de arról is megvolt a magánvéleménye, hogy mibe kerülhet egy győzelem. Ahogy a keskeny ösvényen lovagolt, egyszer csak meghallotta, hogy egyik embere így szól:
– Jönnek a felderítők!
Az egyik katona; akit három másikkal együtt előreküldtek, most sebesen lovagolt visszafelé, és elhagyva az Erik előtt menetelő csoportot, megállt a törzsőrmesterrel szemben. A Matthew nevű felderítő levegőért kapkodva szólalt meg:
– Törzsőrmester, füst! – megfordult, és mutatta az irányt. – A távoli hegygerincről. Azt hiszem, körülbelül egy tucat tűz lehet.
Erik figyelte a távoli hegygerincet, és egyszer csak észrevette az alacsonyan szálló füstöt, amelyet ebből a távolságból könnyűszerrel össze lehetett téveszteni a felszálló köddel.
– Hol a többi felderítő?
– Mark elment – mondta a katona, összeszedve a lélegzetét –, Wil és Jenks pedig ott maradtak, ahonnan először megláttuk a tüzet – kifújta a levegőt, majd folytatta. – Azt hiszem, Jenks nemsokára megérkezik.
Erik bólintott. Pontosan ez volt a szokásos eljárás, ha lehetséges ellenséggel találkoztak. A felderítők mindig egy órával előzték meg a fő sereget, párokban haladtak az úton, minden oldalon egy pár, és a lehetséges csapdákat derítették fel. Ha észrevettek valamit, ami ellenségesnek bizonyulhat, az egyik katonának vissza kellett térnie, egy másiknak pedig folytatni a felderítést. Ha az előreküldött felderítő egy idő után nem jött vissza, akkor egy másiknak kellett követnie, hogy kiderítse, meghalt-e az első, elfogták, vagy még mindig az ellenséget kémleli. Amennyiben ez utóbbiról volt szó, akkor az előreküldött felderítőnek késlekedés nélkül vissza kellett térnie, hogy megvigye a legfrissebb híreket, miközben a másik továbbra is ottmaradt figyelni.
Erik bólintott, és azt kívánta, bárcsak már igazi lovassági kiképzést is kaptak volna a katonák. A következő hónapban erre is sor került volna, de most nem ártott volna a gyorsaság.
Erik kiadta a parancsot:
– Csak kézjeleket használjatok!
A hátul lévők megfordultak, hogy fedezzék a sort, majd mindenki megérintette az előtte levő katona vállát, így adva tovább a hangtalan parancsot. Alfred intett, Erik pedig bólintott. Jelezte, hogy ő a felderítővel megy, Alfred pedig itt marad, hogy felzárkóztassa a többieket. Intett, hogy menjen két osztag a szárnyakra, egy jobbra, egy pedig a bal oldalra, és hogy készüljenek fel bármire.
Erik intett a felderítőnek, hogy vezesse a többieket, ő pedig mögötte lovagolt. A felderítő gyorsan haladt, Erik pedig utána ügetett.
Amikor már majdnem félórája meneteltek az úton, megtalálták Erik első felderítőjét, aki előre figyelt. Feltartotta a kezét, mire Erik leszállta lóról. A felderítő, hangját lehalkítva, így szólt:
– Jenks és Mark nem mutatkozik, törzsőrmester!
Erik bólintott, és Matthewnak nyújtotta a gyeplőt. Intett Wilnek, hogy kövesse, és az ösvényre mutatott. Egy kis völgyön végigtekintve, most jól ki lehetett venni a tüzek füstjét a távoli hegygerinc mentén.
Újabb negyed mérföldet meneteltek az ösvényen, azután megálltak. Előttük valami nem volt rendben. Erik hallgatózott, mígnem rájött, hogy ez a szűk átjáró minden irányból visszhangzik, csak szemből nem. Intett Wilnek, hogy menjen az ösvény másik oldalára, majd folytatta útját a saját felén, egy sűrű csalitos felé.
Csak lassan tudott haladni, ahogy óvatosan utat tört a sűrű aljnövényzetben. Ezen a sziklás vidéken a fák csoportokban nőttek, köztük viszonylag kopár foltokkal. Egy ilyen tisztás szélén Erik meglátta Wilt az út túloldalán. Kézjelekkel elmutogatta neki, hogy kerüljön körbe, és egy, az ösvénytől távolabb lévő helyről közelítse meg a következő facsoportot.
Erik figyelt és várt. Amikor Wil nem bukkant fel, biztos lett benne, hogy az a valaki, aki elfogja a felderítőit, merre rejtőzködik. Erik felmérte maga körül a terepet, és elhatározta, hogy lejjebb ereszkedik.
Elhátrált a fáktól, amelyek mögött rejtőzött, és némi nyaktörő csúszdázás után lent volt egy patak kiszáradt medrében. Tudta, hogy a következő esőzések alatt ez a vízmosás el lesz árasztva, ám jelen pillanatban csupán egy kis nedves sár emlékeztette az utolsó esőre.
Most már tisztán lehetett érezni a füstszagot, és Erik tudta, közelebb is lenniük kellett tábortüzeknek, mint azok, amelyek most égtek, és gyanította, hogy múlt éjjel egy másik csapat itt vert tábort. Erik orrába ismerős illat csapott. Felnézett a lejtőn. Valaki jól elrejtette a lovak trágyáját, a szag azonban olyasvalaki számára, aki állatok között nőtt fel, összetéveszthetetlennek bizonyult. Az állatokat nem messze kötötték ki attól a tisztástól, ahol a felderítői eltűntek. A lóhúgy orrfacsaró szaga a következő napra már elillant volna.
Erik átosont a túlsó oldalra, az útnak arra a részére, ahol felderítője eltűnt, majd hallgatózva megállt. Itt, a közelben megint észlelt egy hang nélküli részt, mintha csak az állatok elmenekültek volna onnan, hogy csak akkor térjenek vissza, amikor a betolakodók már elmentek.
Erik körbejárta a bozótos szélét, elért a következő facsoporthoz, a lejtő végén, és visszafelé vette az útját, az ösvényre, amikor hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli.
Noha fiatal volt még, harci tapasztalattal bőven rendelkezett, és tudta, hogy mindjárt megtámadják. Odébb gurult, és ebben a pillanatban valaki arra a pontra ugrott, amelyet az imént elhagyott.
A férfi, annak ellenére, hogy áldozatát elvétette, könnyedén talpra ugrott, de amikor megfordult, Erik váratlan dolgot művelt: visszagurult a férfihoz, és a földre rántotta.
Erik eddig kevés emberrel találkozott, aki hozzá hasonlóan erős volt, ezért biztosabbnak érezte a helyzetet így, hogy mindketten a földön voltak (annál mintha ellenfele már felállt volna, amikor ő még éppen csak megpróbál felállni). Erik lehengerelte a férfit, és fölébe kerekedett.
A támadó erősnek és gyorsnak bizonyult, Erik azonban hamarosan megragadta a csuklóját. Mivel nem látott fegyvert a férfi kezében, Erik elengedte a csuklóját, és felemelte saját öklét, hogy lecsaphasson rá, ekkor azonban felismerte a férfit, és visszahőkölt.
– Jackson?
– Igenis, törzsőrmester – válaszolta a katona.
Erik leugrott a férfiról, és talpra állt. Ez a katona Patrick nagyherceg egyik házi testőre volt. Most azonban nem a szertartásos, palotai egyenruháját, de még csak nem is a hétköznapi, gyakorló öltözékét viselte, hanem sötétzöld inget és nadrágot, amelyet bőr mellvért, rövid tőr és fémsisak egészített ki.
Erik kinyújtotta a karját, és felsegítette a katonát.
– Elmondod nekem, mi ez az egész?
– Nem, nem fogja! – szólalt meg egy hang.
Erik a hang irányába nézett, és egy ismerős arcot pillantott meg: Subai kapitány volt az, a Krondori Királyi Felderítőktől.
– Kapitány!
– Törzsőrmester – felelte a tiszt –, kissé letértél az útról!
Erik jól megnézte a férfit. Magas, vékony ember volt, majdnem hogy ösztövér kinézetű. Napbarnított arca fekete bőrdarabra emlékeztetett. Ősz szemöldöke és haja ellenére Erik sejtette, hogy nem lehet még öreg ember. Azt beszélték, eredetileg Keshből származik. Tüzes kardvívó és kiváló íjász hírében állt, ám hasonlóan a többi Felderítőhöz, ő is inkább a saját társai között maradt, és nem barátkozott a helyőrségi emberekkel, vagy Calis Sasaival.
– Patrick nagyherceg azzal bízott meg, hogy csiszoljam még kicsit az újoncaimat, én pedig gondoltam, kicsit messzebbre viszem őket Krondor szélénél. Azok a maga tábortüzei, kapitány? – bökött fejével a távoli füst felé.
A férfi bólintott, majd így szólt:
– Ha akarod, vidd az embereidet észak felé, de erre ne gyertek, törzsőrmester!
– Miért ne, kapitány?
Az habozott egy pillanatig, majd így válaszolt:
– Ez nem kérés volt, törzsőrmester, hanem parancs!
Erik nem vitatkozhatott a magasabb rangú tiszttel. Hiszen nem egy nemes zsoldosával, hanem a nagyherceg hadseregének lovag-kapitányával állt szemben, aki pedig egyenrangú Calisszal. Erik arra gondolt; hogy Bobby de Loungville ebben a helyzetben valószínűleg kitalálna valami szellemes választ, tőle azonban csak egy „igen uramra” futotta.
– Ott vannak a felderítőid – mondta Subai. – Feladatra várnak.
Erik átment az úton, és két katona őrizetében megtalálta Wilt, Markot és Jenkset. Embereit megkötözték, de csak lazán. Erik a katonákra pillantott, és látta, hogy egyikük egy Felderítő, a másik pedig egy újabb testőr.
– Eresszétek őket szabadon! – szólt rájuk Erik, a katonák pedig engedelmeskedtek.
A három fogoly lassan felemelkedett, szemmel láthatóan elzsibbadtak a fogságban, úgyhogy nyújtózkodtak egy kicsit, miközben a két őr visszaadta nekik a fegyvereiket.
Wil beszélni kezdett, de Erik feltartotta a kezét. Távolról hangokat hallott, amiket felismert, majd újabbakat és újabbakat.
– Gyertek – utasította embereit.
Csak amikor már hallótávolságon kívülre kerültek a Felderítőktől, szólalt meg:
– A fákról ugrottak rátok?
– Igen, törzsőrmester – válaszolta Mark.
Erik felsóhajtott. Majdnem őt is elkapták ezzel a módszerrel.
– Legközelebb nézegessetek felfelé gyakrabban!
A katonák várták a szidást vagy az elmarasztalás más formáját, amiért hagyták magukat elkapni, Erik gondolatai azonban már másfelé jártak.
Azon töprengett, vajon mit kereshet Patrick nagyherceg válogatott testőrségé ezen a távoli helyen, karöltve a Felderítőkkel és fura kapitányukkal. Eléggé szokatlan, hogy ennyi katona tartózkodjon egy olyan kihalt helyen, amelyről minden térkép azt állította, hogy itt még ösvények sincsenek, de a legfurcsábbak azok a halk neszek voltak, amelyek eljutottak Erikhez. A másodikat csak egy idő elteltével ismerte fel, de azután rájött, hogy fákat kidöntő fejszéket hall. Nehéz volt azonosítani a másik hangot is, a köveken csattanó csákányét, ám az elsőt jól ismerte gyerekkorából: az üllőn csendülő kalapács ad ilyent.
Amikor elérték a hegygerincet, ahol a többi felderítő várakozott, Jenks összeszedte bátorságát, és megkérdezte:
– Mit csinálnak ott ázok a fickók, törzsőrmester?
– Utat építenek – válaszolta Erik gondolkodás nélkül.
– Ott? – csodálkozott Wil. – De minek?
– Nem tudom, de kiderítem – felelte Erik.
A gond csak az volt, hogy Erik nagyon is jól sejtette, miért építenek erre a távoli hegygerincre utat, és ez a válasz cseppet sem volt az ínyére.

 

 

3.
Queg kapujában

Roo összevonta a szemöldökét.
Karli tiszteletteljes arccal félreállt, amikor Krondor udvarnagya belépett a házukba. Egyszer már találkozott James herceggel, azon az ünnepségen, amelyet Roo rendezett, hogy megünnepelje a Keserű-tenger Társaság sikeres megalapítását. Az ajtó előtt egy hintó várakozott. Mellette négy lovas testőr állt, a lovak zabláját tartva. Az egyik lándzsát fogott a kezében, amelyről az udvarnagy zászlója függött.
– Jó estét, Avery asszony! – köszöntötte a herceg. – Elnézést a váratlan betolakodásért, de kölcsön kell hogy vegyem a férjét egy kis időre!
Karli alig tudott megszólalni.
– Kölcsönvenni?
James herceg elmosolyodott, és megragadta az asszony kezét, majd kissé megszorította.
– Sértetlenül vissza fogom adni. Megígérem!
– Beszélgetni fogunk? – kérdezte Roo, miközben a dolgozószobája felé mutatott.
– Azt hiszem, igen – válaszolta a herceg.
Levette köpenyét, és átnyújtotta egy döbbent szolgálólánynak, aki azért jött, hogy megnézze, ki van az ajtónál. A herceg elsietett a két nő között.
Roo becsukta a dolgozószoba ajtaját, aztán megkérdezte:
– Minek köszönhetem ezt a váratlan örömöt?
James leült egy székre, szemben Roo asztalával.
– Az arckifejezésedből ítélve, ami akkor ült ki az arcodra, amikor felbukkantam az ajtód előtt, alig hiszem, hogy örömöt éreznél.
– Hát, nem túl gyakori jelenség, hogy Krondor udvarnagya csak úgy, bejelentés nélkül beállítson hozzánk, pár perccel lefekvés előtt – szabadkozott Roo.
– Nem akartam, hogy hűhót csapjatok, és felforgassátok az egész házat az érkezésem miatt, ezért nem szóltam előre. Semmi szükségem egy óriási vacsorára, amelyre az összes szomszéd is hivatalos – magyarázta James. – Az igazat megvallva, a legtöbb környékbeli birtokot ismerem, és te azon kevesek közé tartozol, akikkel még érdekes dolgokról is lehet beszélgetni.
– Itt marad éjszakára, uram? – nézett rá Roo kételkedve.
– Köszönöm az ajánlatot, de folytatnom kell az utamat. Szülőfölded felé igyekszem, hogy beszéljek az özvegy bárónéval és a fiával. A báróné orgyilkost küldött, hogy megölesse Eriket.
– Engem is figyelmeztettek – mondta Roo. – Azt is hallottam, hogy ön őrizetbe vetette a merénylőt.
– Igen – felelte a herceg. Arca nyúzottnak látszott, mintha már több éjszaka óta nem aludt volna, tekintete azonban, amely ennek ellenére is fürkészően csillogott, most Roo arcát kutatta. – Az az ügy lezárult. A másik férfi viszont még mindig szabadon mozog, és ha valóban Mathilda szolgája, akkor már rég visszaért Sötétmocsárba, ahol az asszony újabb cselszövést forral. Terveim vannak veled és Erikkel, ezért személyesen megyek el, hogy ellenőrizzem, valóban felhagyott-e a gyilkossági előkészületekkel – mondta könnyedén. Majd teljes komolysággal hozzátette: – Egyikőtök sem halhat meg, amíg én úgy nem parancsolom.
Roo visszaült a helyére. Valójában nem tudott mit mondani, amíg a herceg ki nem böki, mi járatban van. Roo tudta, rengeteg, komoly segítségért lehet hálás Jamesnek, amelyek előmozdították hallatlan vagyonának és hatalmának megszerzésében; és most biztos volt benne, James azért jött, hogy benyújtsa a számlát. Biztosan nem állt volna meg itt csupán azért, hogy tudassa Rooval, személyesen fog ügyelni az ő és barátja biztonságára.
Egy pillanatnyi csend után James megszólalt:
– Innék valamit:
Roo belepirult a szégyenbe.
– Bocsánat – szabadkozott, és felugrott a székéről.
Két kristálypohárral tért vissza, hozzáillő konyakos üveggel, amelyeket falba épített bárszekrényből vett elő, a Karli kertjére néző egyik ablak mellől. Kitöltött két, jó adagot, majd az egyiket a hercegnek nyújtotta.
James beleszürcsölt és elismerően bólintott.
Amikor Roo visszaült a székébe, a herceg megszólalt:
– Egy szívességet szeretnék kérni.
– Ezt úgy mondja, mintha komolyan is gondolná – csodálkozott Roo.
– Komolyan is gondolom. Mindketten tudjuk, hogy sokkal tartozol nekem, de nem utasíthatlak, hogy elmenj.
– Hová?
– Quegbe.
– Quegbe? – lepődött meg őszintén Roo. – De miért pont Quegbe?
James egy pillanatig habozott, mintha azt latolgatná, mennyit mondhat el Roonak, majd hangját lehalkítva így szólt:
– Köztünk szólva, ha a Smaragd Királynő seregei átkelnek a Sötétség-szoroson, minden erőnk le lesz foglalva velük. Nicky úgy gondolja, hogy előbb is megtámadhatnánk őket, de ehhez flottánk zömét át kellene irányítanunk a Távoli Partokra. Ez pedig azt jelenti, hogy semmivel sem tudnánk megvédeni kereskedelmi hajóinkat a Szabad Városok és Ylith felől, ha az ellenség a Keserű-tengeren jár.
– Csak nem egyezséget akar kötni a quegiekkel, hogy ne támadják meg a kereskedelmi hajóinkat?
– Nem – felelte James. – Azt akarom, köss velük alkut, hogy queg hadihajókat és a hajóink számára kíséretet bérelhessünk tőluk.
Roo úgy pislogott, mint bagoly a nappali fényben. Majd felnevetett.
– Meg akarja vesztegetni őket?
– Bizonyos értelemben igen – James ivott a konyakjából, majd lehalkította a hangját. – És quegtűz-olajra is szükségünk van. Rengetegre.
– És ők adnak nekünk?
James az italát szürcsölte.
– Először majd nem akarnak. Viszont tudják, hogy Armengar eleste óta mi is tisztában vagyunk azzal, hogyan kell előállítani. Nincsenek azonban meg az eszközeink az előállításhoz. Az ügynökeink azt mondják, nekik bőven van belőle készletük. Legalább ötezer hordónyira van szükségünk, de tízezer még jobb lenne.
– De hisz ez mérhetetlen pusztításra elég! – suttogta Roo.
– Tudod, mi közeleg, Roo – felelte a herceg ugyancsak suttogva.
Roo bólintott. Csak egyetlen kereskedő volt Krondorban, aki olyan messzire utazott, hogy saját szemével láthatta, micsoda pusztítást vitt véghez a Smaragd Királynő. A quegiekkel azonban más kereskedőknek sokkal jobb kapcsolataik voltak.
– Miért pont én?
– Te híres csodabogárnak számítasz, Roo Avery. Felemelkedésed híre eljutott Roldemtől az Alkony-szigetekig, és én éppen erre a hírre számítok, hogy megbillentsem az egyensúlyt.
– Miféle egyensúlyt? – kérdezte Roo.
James letette poharát Roo íróasztalára.
– Quegnek rengeteg ősi és új törvénye van. Ezek egyike az a szokás, hogy az, aki nem állampolgára ennek a kis birodalomnak, az teljesen jogfosztott. Ha tehát egy queg pártfogó nélkül Queg földjére teszed a lábad, tulajdonává válsz az első quegi polgárnak, aki elég erős ahhoz, hogy kötelet tekerjen a nyakadra, és azt meg is csomózza. Ha ellenállsz, még ha önvédelemből is, akkor erőszakot alkalmaztál egy törvénytisztelő polgárral szemben – kezével evező mozdulatot tett. – Hogy tetszenek a hosszú, tengeri utazások?
– Mennyire hosszúak?
– A legrövidebb ítélet, amiről hallottam, huszonkét év gályarabság volt.
– Hogyan szerezhetnék egy ilyen pártfogót? – sóhajtott fel Roo.
– Ez a dolog trükkös része – válaszolta James. – Mostanában feszült a viszonyunk Queggel. A mi szemszögünkből nézve, túl magas a csempészések és a rajtaütések száma, az övékből pedig mi túl kevés illetéket fizetünk azért, hogy az ő tengerükön hajózhassunk. Négy évvel ezelőtti küldöttségünket elzavarták a palotából, és eltart egy darabig, míg egy másikat küldhetünk.
– Hát, nehéznek tűnik – mondta Roo.
– Az is. Viszont tudnod kell a quegiekről, hogy kormányuk két dolognak kell, hogy megfeleljen: először is, hogy rendet tartson – vagyis hogy elnyomja a parasztokat –, másodszor pedig hogy megvédje a szigetet. Az igazi hatalmat a gazdag kereskedőik birtokolják. A legrégebbi családok örökletes joggal bírnak kormányzó testületükben, a Császári Szenátusban. Aki elég gazdag, az vásárolhat is magának egy helyet.
– Akkor ott a helyem – vigyorgott Roo.
– Nem hinném, hogy jól éreznéd magad. Ne felejtsd el, az idegeneknek nincsenek jogaik. Amennyiben megsérted a pártfogódat, vissza is vonhatja a védelmét, amikor csak úgy támad kedve. Ez azt jelenti, hogy nagyon udvariasnak kell lenned. Vigyél rengeteg ajándékot!
– Értem, mit akar mondani – Roo egy pillanatig töprengett azon, amit az előbb hallott, majd megkérdezte: – Hogyan szállhatnék partra, hogy egy ilyen pártfogót szerezzek, ha ön nem tud bemutatni senkinek?
– Találékony fiú vagy te! – mondta James, miközben kiitta konyakját, majd felállt. – Találd ki a módját! Először faggasd ki az üzleti kapcsolataidat! Ha már vannak neveid, akikkel kapcsolatba lehet lépni, akkor gond nélkül elintézem; hogy egy üzenetet Quegbe csempésszenek, de ez minden, amit tehetek.
Roo is felállt.
– Szerintem találok majd megoldást – agya máris lázasan dolgozott a feladaton.
– Vár a hintóm, és még messzire kell utaznom – szabadkozott a herceg, amint elérte az ajtót.
James kilépett, és intett a szolgálólánynak, aki a köpenyt tartva még mindig azon a helyen állt mozdulatlanul, ahol a herceg hagyta. Gyorsan felsegítette a magas rangú úrra a köpenyt, James pedig félreállt, hogy Roo kinyithassa az ajtót.
James hintója pontosan az ajtó előtt várakozott, és Roo kapuőrsége arra készült, hogy elkísérje a herceg hintóját Roo birtokának bejáratához.
Amikor az őr bezárta a hintó ajtaját, James kihajolt az ablakon, és így szólt:
– Ne késlekedj soká! Azt akarom, hogy legkésőbb a jövő hónapban elindulj!
Roo bólintott, majd becsukta az ajtót. Ekkor Karli rohant le az emeletről.
– Mit akart a herceg? – kérdezte.
– Quegbe megyek – válaszolta Roo.
– Quegbe? – csodálkozott a felesége. – És az veszélyes?
– Az – vonta meg a vállát Roo. – Egyelőre viszont az a gondom, hogy miként jussak oda.
Ásított egyet. Karját a felesége dereka köré fonta, és játékosan megölelte az asszonyt.
– Most azonban elsősorban egy kis pihenésre van szükségem. Irány a hálószoba!
A nő ritkán látott mosollyal viszonozta férje kedvességét.
– Örömmel! – válaszolta.
Majd mindketten felmentek az emeletre.

 

Roo a sötétben Karli egyenletes légzését hallgatta. Szeretkezésük pont olyan volt, mint a sok száz korábbi együttlétük. Karli semmit sem tett azért, hogy feltüzelje férje vágyát, ahogy azt Sylvia Esterbrook tette. Roo Sylviára gondolt, miközben a feleségét ölelte, és ezért lelkiismeretfurdalást érzett.
A várbeli ünnepség óta majdnem hetente meglátogatta Sylviát, gyakran kétszer is egy héten, és a lány még mindig annyira felizgatta, mintha először lennének együtt. Halkan felállt, és az ablakhoz lépett.
A hibátlan, magas áron vett, kesh import üveglapon át birtokának dombjait nézte. Volt egy patakja, amelyről azt mondták, hogy remekül lehet benne horgászni, északon pedig egy erdeje, tele vaddal. Régebben úgy gondolta, hogy horgászni és vadászni fog, mint a nemesek, de valahogy sosem tudott ilyesmire időt szakítani. Csupán néhány fajta szórakozást engedhetett meg magának. Ilyen volt az idő, amit Erikkel töltött a Törött Pajzsban, a Sylviával való szeretkezés, vagy amikor unokatestvérével, Duncannel gyakorolta a kardvívást.
A töprengés ritka pillanataiban átgondolta életét, és rájött, hogy szerencsés, de egyben átkozott is volt eddig. Szerencsés, mert megúszta Sötétmocsárffy Stefán meggyilkolását, túlélte az utat Calis kapitánnyal Novindusba, és a viszályt a Jacoby testvérekkel: Sőt mi több, ő lett Krondor egyik leggazdagabb kereskedője. Boldog volt, hogy családja lehet, bár a felesége nem az a nő, akire vágyott. Már régen beismerte magának, hogy Karlit csak sajnálatból és bűntudatból vette feleségül: felelősnek érezte magát a nő apjának halála miatt.
A gyerekei zavarba ejtették. Idegen kis lények voltak a számára, akik olyan dolgokat követeltek, amelyeket Roo nehezen tudott igényekként felfogni. Ráadásul a legalkalmatlanabb időpontokban kezdtek el sírni. Abigail félénk gyermek volt, gyakran fakadt könnyekre és futott el apjától, ha az egy kicsit is felemelte a hangját, Helmutnak pedig éppen jött a foga, ami azzal járt, hogy állandóan felböfögte gyomra tartalmát, rendszerint egyenesen Roo frissen felöltött, tiszta ingére. Tudta, ha nem vette volna feleségül Karlit, Sylviát vehette volna el. Roo nem fogta fel, mi is a szerelem, legalábbis nem úgy, ahogy mások beszéltek róla, Sylvia azonban fogva tartotta gondolatait. A lány a szenvedélynek olyan magaslataira tudta elvinni őt, amilyenről csak álmodott, mielőtt találkozott vele. Azt is elképzelte, hogy ha most Sylvia lenne a felesége, akkor biztosan a gyerekei is tökéletes, szőke kis lények lennének, akik állandóan mosolyognának; és csak akkor beszélnének, ha apjuk felszólítja őket erre. Felsóhajtott. Abigail és Helmut még akkor is furcsa, idegen teremtmény lenne a számára, ha Sylvia lenne az anyjuk, ebben biztos volt.
Egy felhő siklott az égre, eltakarva a nagy holdat, az egyetlent, amely az éjszakának ebben a szakaszában látszott. Hangulata is a kinti világhoz hasonlóan sötétült el. Mit gondoljak Sylviáról? – töprengett hangtalanul. Kezdett kételkedni abban, hogy a lány valóban szerelmes belé. Lelet, hogy inkább saját magában kételkedik, gondolta, mégsem tudta elhinni, hogy egy olyan valaki, mint ő, fel tudná kelteni a lány érdeklődését, nem beszélve az érzelmeiről Sylvia mindig találékonyan és lelkesen szeretkezett, ám ahogy teltek a hónapok, Roo rájött, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik. Azt is gyanította, hogy a lány értesülésekkel látja el az apját Roo üzleti ügyeiről. Elhatározta, hogy ezentúl óvatosabban fog Sylvia előtt beszélni ezekről a dolgokról. Azt nem feltételezte, hogy a lány szántszándékkal információt húz ki belőle, hogy azt továbbadja apjának, csakhogy az agyafúrt, öreg Jacobnak egy vacsora közben elejtett megjegyzés is elég lehet ahhoz, hogy keresztbe tegyen ifjabb riválisának.
Nyújtózkodott, közben nézte, ahogy a felhő odébb gördül az égen. Sylvia furcsa és váratlan ajándék volt az életében, valóságos csoda. Mégis, Rooban kavarogtak a kétségek. Kíváncsi volt, mit szólna mindehhez Helen Jacoby. Helenre gondolva mosolyognia kellett. Jóllehet az asszony olyasvalaki özvegye volt, akinek halála Roo lelkén száradt, mégis összebarátkoztak, sőt, az igazat megvallva, Roo ezzel a nővel jobban szeretett beszélgetni, mint Karlival, vagy akár Sylviával.
Roo fejsóhajtott. Három nő, és egyikkel sem tud mihez kezdeni! Halkan kiment a hálószobából, és betért abba a helyiségbe, amelyet irodának használt. Egy fiókból elővett egy fadobozt, és felemelte a tetejét. A holdfényben egy-sor csodálatos, metszett rubin feküdt a bársonyon, öt, hatalmas, hüvelykujj nagyságú kő, és vagy egy tucatnyi kisebb, mind azonos stílusban metszve.
Már próbálta eladni keleten, ám túl sok drágakő-kereskedő ismerte fel benne a lopott árut. A tokjukra rá volt írva a tulajdonos, Vasarius nagyúr neve.
Roo halkan felnevetett. Azelőtt átkozta a sorsot, amiért nem tudta eladni a köveket, most azonban szerencsésnek tartotta magát emiatt. Tudta, hogy reggel utasítani fogja tanoncát, Dasht, hogy mondja meg nagyapjának, James hercegnek, amennyiben a nagyúr felkészült egy üzenet továbbítására Quegbe, akkor az üzenetnek a következő szöveget kell tartalmaznia:
Vasarius nagyuram. A nevem Rupert Avery, krondori kereskedő vagyok. Nemrég egy értékes tárgy birtokába jutottan, amiről feltételezem, hogy az ön tulajdona. Részesülhetnék abban az örömben, hogy személyesen adom át önnek?

 

A hajó lágyan ringott Queg, az azonos nevű szigetország fővárosának kapujául szolgáló hatalmas öbölben. Roo megbűvölten nézte, amint a rakparthoz közeledtek.
Óriási hadigályák sorakoztak a kikötőben, különféle kisebb hajók és bárkák tucatjaival egyetemben, a nagy kereskedőhajóktól egészen a parányi halászbárkákig. Egy akkora szigethez képest, amilyen Queg volt, a kikötő forgalma hihetetlenül nagynak tűnt.
Roo mindent megtudott erről az ellenséges szigetországról, amit csak lehetett. Megkérdezte üzletfeleit, az öreg katonákat, a tengerészeket, és bárkit, aki valamilyen „fülest” tudott neki adni, ahogy azt a szerencsejátékosok mondani szokták. Amikor a Nagy Kesh Birodalom visszavonult a Távoli Partokról és arról a helyről, amelyet most a Szabad Városok foglalnak el, és visszavonta légióit, hogy délre küldje őket a Kesh Konföderáció lázadó országainak leverésére, Queg kormányzója fellázadt.
Az akkori kesh császár egyik fia, kit a negyedik vagy ötödik felesége szült az uralkodónak, egy isteni ihletésűnek nevezett sugallatra megalapította Queg birodalmát. Ez a kicsi ország, amelyet az egykori keshiek és a velük keveredő, bennszülött szigetlakók népesítettek be, akár tréfa is lehetett volna, de senki sem viccelődött rajta. Ennek két oka is akadt. Az egyik az volt, hogy a sziget vulkanikus talajának köszönhetően az Álmok Völgyétől északra itt feküdtek a leggazdagabb termőföldek, amelyeket a tengerben szokatlan, helyi áramlatok vettek körül, ezért itt volt a legjobb éghajlat az egész Keserű-tengeren – ami azt jelentette, hogy ha etetni kellett a lakosságot, a sziget önellátóvá tudott válni. A hatalom másik támaszát pedig a tengerészet jelentette.
A Keserű-tengeren Queg irányította a legnagyobb flottát. Ezt a tényt szüntelenül bizonyította is azzal, hogy flottái megtámadták és kirabolták a legkülönbözőbb, a Királysághoz tartozó, keshi, vagy a Szabad Városokból jövő hajókat. A sok kellemetlenséget, amely Quegnek abból a határozott elképzeléséből fakadt, mi szerint az egész Keserű-tenger az ország fenségterülete – ez a nézet még a hasonló követeléssel fellépő keshiektől maradt rájuk –, csak tetézte a kalózok jelenléte. A felségjelzés nélküli gályák gyakran végigfosztogatták a Királyság vagy a Szabad Városok partjait. Nagy ritkán pedig akár egészen a Birodalom nyugati partjaiig is eljutottak, a császár és queg Szenátus pedig minden alkalommal szemet hunyt.
Roo a kisebb palotai tisztviselőktől gyakran hallotta a quegek szavajárását: „Szegény nép vagyunk, amelyet minden oldalról ellenség vesz körül.”
A vízen sikló, furcsa árnyékok arra késztették Root, hogy a magasba nézzen, és ekkor szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Nézzétek!
James herceg unokája, Jimmy és testvére, Dash felnéztek, és egy óriási madarakból álló csapatot pillantottak meg, amely a tenger felé tartott. Nagyapja utasítására Jimmy is eljött, ami nem kevés kényelmetlenséget okozott Roonak. Dash legalább névleg neki dolgozott, és a fiú megbízható kereskedőtanoncnak bizonyult. Jimmy azonban a nagyapja alkalmazásában állt, bár azt Roo nem tudta, milyen minőségben. De abban biztos volt, hogy ez nem is számít. Roo egy pillanatig azt latolgatta, vajon ha a quegiek a fiúkat kémkedésen kapják, felakasztják-e az egész társaságot, vagy csak őt.
A két testvér nem nagyon hasonlított egymásra. Jimmy leginkább a nagyanyjára ütött, törékeny csontozata, fakó haja volt, míg Dash barna, göndör hajával és széles, nyílt arcával inkább apjára, Arutha grófra emlékeztetett. Viselkedésükben és furfangosságukban azonban jobban hasonlítottak egymásra, mint a testvérek általában. És Roo azt is tudta, honnan örökölték ezt a tulajdonságot: a nagyapjuktól.
– Sasok! – kiáltotta Jimmy. – Vagy valami olyasfélék.
– Én azt hittem, csak a legendákban élnek – mondta Dash.
– Mik ezek? – kérdezte Jimmy.
– Óriási ragadozó madarak, amelyeket úgy szerszámoznak fel és lovagolnak meg, mintha csak hátaslovak volnának.
– És tényleg ül valaki a hátukon? – hitetlenkedett Roo, miközben a hajót a dokkmunkások a fedélzeti munkások által kidobott kötelek segítségével a kikötő felé kezdték húzni.
– Kis emberek – mondta Jimmy. – Akiket már nemzedékek óta kis termetük miatt választanak ki.
– A legenda szerint – folytatta Dash – időtlen időkkel ezelőtt ezek egy sárkány nagyúr ragadozó madarai voltak, mint nálunk a sólymok. Amiket látunk, azoknak a madaraknak a leszármazottai.
– Egy sereg ilyennel sok mindent lehetne kezdeni egy csatában – jegyezte meg Roo.
– Nem igazán – ellenkezett Jimmy. – Nem bírnak el nagy súlyt, és hamar kifáradnak.
– Hogyhogy ilyen sokat tudsz róluk? – kérdezte Roo.
– Csupán a szóbeszédből, semmi több – vigyorgott Jimmy.
– Vagy inkább a nagyapád asztalán fekvő jelentésekből? – találgatta Roo.
– Nézzétek a fogadóbizottságot! – szólalt meg Dash.
– Úgy látszik, Avery úr, a leveled megtette a hatását – mondta Jimmy. – Egyszerűen csak értesítettem Vasarius nagyurat, hogy van nálam egy értékes dolog, ami az ő tulajdona, és hogy vissza akarom adni.
A hajó pallóhídját kigördítették, amikor azonban Roo már indult, a hajó kapitánya marasztalóan a mellére tette a kezét.
– Bízza ezt rám, Avery uram.
A kapitány ekkor kikiáltott a partra.
– Avery úr és társai Krondorból. Partra szállhatnak?
A parton egy nagy, queg küldöttség várakozott. Egy gyaloghintóban ülő embert vettek körül. A hintót egy tucat, izmos rabszolga cipelte. Olyan köntöst viseltek, amelynek az egyik vállán átvetve egy redőzött ruhadarab lógott le. Roo úgy tudta, hogy ezt az öltözéket tógának hívják. A hideg hónapokban a bennszülöttek gyapjú tunikát és nadrágot viseltek, az enyhébb évszakokban viszont, tavasszal, nyáron és kora ősszel, a gazdagok szokásos viselete ez a pamut ruhadarab volt. Ekkor egy férfi szólalt meg a Királyság nyelvén:
– Kérem, Avery úr és kísérete, lépjenek a partra mint a vendégeink!
– Ki beszélt? – kérdezte a kapitány.
– Alfonso Velari.
A kapitány ekkor elvette kezét Roo melléről.
– Most már meghívták, így Queg földjére léphet, Avery úr. Ön szabad ember, míg ez a Velari vissza nem vonja a védelmét. A szokás szerint ezt előre kell tudatnia önnel. Itt fogunk várni, és bármely pillanatban felszedjük a horgonyt, hogy elvitorlázzunk, ha kell.
Roo megnézte magának hajója parancsnokát, a Bridges nevű tengerészt, és így szólt:
– Köszönöm, kapitány.
– Állunk rendelkezésére, uram.
Amikor a rámpára léptek, Roo hallotta, amint Dash odasúgja Jimmy-nek:
– Még szép, hogy a rendelkezésére áll! Hiszen Roo a hajó gazdája.
Jimmy finoman felnevetett, majd a két testvér elcsendesedett.
Roo átment a pallóhídon, és megállt Velari előtt. Velari alacsony, középkorú férfi volt, rövidre vágott, olajozott hajjal. Root Tim Jacobyra emlékeztette, aki szintén queg divat szerint hordta a haját.
– Avery úr? – kérdezte a quegi.
– Szolgálatára, uram.
– De nem az enyémre, kedves Avery uram. Én is csupán Vasarius nagyúr egyik szolgája vagyok.
– Akkor az ott Vasarius nagyúr, a gyaloghintóban? – kérdezte Roo.
A queg engedékenyen elmosolyodott.
– A hintó azért van, Avery úr, hogy elvigye önt Vasarius nagyúr házába – egy kézmozdulattal jelezte Roonak, hogy szálljon be a gyaloghintóba. – A teherhordók majd vigyáznak a poggyászára, és elviszik gazdám otthonába.
Roo Dash és Jimmy felé pillantott, akik kurtán bólintottak.
Úgy terveztem, hogy a város egyik jobb fogadójában szállok még... – kezdte Roo.
Velari elhárító mozdulatot tett a kezével, mintha le akarná söpörni ezt a gondolatot.
– Ilyenek nincsenek, uram. Nyilvános szállodában csupán közönséges utazók vagy tengerészek szállnak meg. A rangos emberek kizárólag szintén nemes urak vendégei lehetnek.
Ezzel, mintegy a vitát lezárva, félrehúzta a gyaloghintó függönyét, Roo pedig félszegen beszállt. Abban a pillanatban, ahogy bent volt, a hintót a nyolc szolga felkapta, és elindultak.
Roo menet közben nézte Queg városát. Hátrapillantott, és látta, hogy Jimmy és Dash gond nélkül lépést tart velük, így aztán kényelmesen elhelyezkedett, hogy jól megfigyelhesse a queg fővárost.
Queg legfőbb kiviteli cikke a sziget belsejében elhelyezkedő kőbányákból származott. Kiváló minőségű márványt fejtettek ott, és magas áron szállították a Királyság, Kesh és a Szabad Városok nemeseinek, akik lenyűgöző homlokzatokat vagy pazar kandallókat készíttettek belőlük. Itt viszont mindenre ezt az anyagot használták. Az egyszerűbb épületeket kőből építették, ám a környező hegyeken pompázó, nagyobb házak fehéren csillogtak a reggeli napsütésben.
A nap máris melegen tűzött, és Roo már sajnálta, hogy nem öltözött könnyebben. Az itteni időjárásról szóló történeteket mindenesetre komolyabban kellett volna venni. Míg a levegő Krondorban reggelente még mindig hidegen csípett, és délután is legfeljebb enyhének lehetett nevezni, addig itt már majdnem beköszöntött a nyár. Azt beszélték, hogy a szigetet körülvevő, meleg tengeráramlatok a tenger alatti, a közelben működő vulkánokból származnak. Azok a pórul járt külföldiek, akikkel Roo beszélt, többször mesélték, hogy néha imákat intéznek Prandurhoz, a Városok Égetőjéhez, hogy robbanjon fel az egész sziget.
Annak ellenére, amit Roo a quegiek kívülállókkal szembeni, ellenséges magatartásáról hallott, valamint arról, hogy általában mennyire rossz velük üzletet kötni, a város egyszerű lakossága eléggé hasonlónak tűnt a krondorihoz. Az egyetlen látványos különbséget az öltözék jelentette. Itt a hajókat a dokkokban ki- és berakodó munkások csak térdig érő nadrágot és fejpántot viseltek, a többi közrendű pedig rövid, könnyű, kötött tunikát és keresztpánttal megkötött sarut hordott.
Roo néha megfigyelhetett egy-egy tógába öltözött nemest, de a legtöbb férfi inkább a rövid tunikát hordta. Nőket is lehetett látni, ők hosszú szoknyát viseltek, de karjuk meztelen és fejük fedetlen maradt.
A város zajai Krondoréihoz hasonlítottak, bár itt kevesebb volt a ló. Roo úgy gondolta, hogy ekkora népesség eltartásához a földek nagyon nagy részét meg kell művelni, amit azt jelentette, hogy nincsen hely nem ehető állatok számára. A hátaslovak Quegben luxuscikknek számítottak.
A társaság elment jó pár hegy között, míg végül elértek egy kőfal mögött rejtőző, nagy épülethez. A kapu kinyílt, és két őr engedte be őket, akik hagyományos queg egyenruhát, mellvértet, rövidkardot és sisakot viseltek. Roo rájött, hogy megjelenésükben a Kesh Belső Légió legendás legionáriusaira hasonlítanak. Roo gyakorolta a legionárius taktikát, amikor Calis alatt szolgált a Bíbor Sasokkal, ezért sokat tudott róla. Ezek a katonák azonban jobban hasonlítottak a régi harcosokra, mint bárki akivel eddig találkozott.
Amikor a hintót gyengéden letették az épület bejárata előtti kőre, Rooban felvetődött, hogy valószínűleg vagy most, vagy soha nem fog találkozni a Keshi Belső Légiók egy valódi tagjával. Azt beszélték, hogy a légiósok még mindig a világ legjobb katonáinak számítanak, annak ellenére, hogy sohasem hagyták el az Overn-mélységet, ahol a beltenger partján időtlen időkkel ezelőtt megalapították Kesh ősi városát. Roo azon töprengett, vajon a hírüket a mai harcosok is kiérdemelték-e, vagy az inkább az ősi hódítások öröksége.
Queg nyelve az ősi keshinek egy változata volt, amelyet akkor beszéltek, amikor a Birodalom visszavonult a Keserű-tengerről, így azután rokonságban állt a Yabonban és a Szabad Városokban beszélt nyelvekkel. Ugyancsak hasonlított Novindus földjének nyelvéhez, amelyet Roo megértett annyira, hagy tudja, mi folyik körülötte.
Jobbnak látta azonban, ha úgy tesz, mintha nem értené, mit beszélnek.
Ahogy kiszállt a hintóból, egy fiatal nő jött le a három kőlépcsőn, amely az épület széles bejáratához vezetett. A nem túl szép, de királynői módra viselkedő hölgy karcsú volt, magabiztos, és a magatartásán jól látszott, hogy megveti az idegen kereskedőt, aki előtte áll, bár ezt a megvetést üdvözlő mosollyal palástolta.
– Avery úr – üdvözölte Root a Királyság nyelvén, enyhe akcentussal.
– Az vagyok – felelte Roo egy jellegtelen biccentéssel.
– Én pedig Livia vagyok, Vasarius lánya. Atyám megkért, hogy mutassam meg a szobáját. Szolgáit is rögtön ellátják.
A nő megfordulni készült, amikor Jimmy előrelépett, és megköszörülte a torkát.
– Igen? – fordult felé Livia.
– Avery úr személyi titkára vagyok – közölte Jimmy, mielőtt még Roo megszólalhatott volna.
A lány csak felvonta egyik szemöldökét, és elfordult, amit Jimmy úgy értelmezett, hogy engedélyt kapott arra, hogy Rooval mehessen.
– Mim vagy te? – kérdezte Roo halkan.
– Pénzt dobtunk fel, és én nyertem. Dash lesz a szolgád – suttogott vissza Jimmy.
Roo bólintott. Egyikük vele lesz bent, a másik pedig kint, hogy figyelje, amit kell. Roo biztos volt benne, hogy James herceg más feladatokkal is megbízta ezt a két fiút, mint hogy arról gondoskodjanak, hogy ő maga ne végezze holtan vagy gályarabként egy hajóra láncolva.
Root és Jimmyt egy tágas, fedetlen előcsarnokba vezették, majd termeken mentek keresztül. Roo úgy gondolta, hogy az épület egy lyukas négyzet, és gyanúja be is igazolódott, amikor az egyik oldalon egy ajtón keresztül megpillantott egy kertet.
A lány egy tágas szobába vezette őket, amelyben két, fehér szúnyoghálóval körülvett ágy és egy padlóba süllyesztett, hatalmas fürdőmedence állt. A szoba ablakai a városfalra néztek, amely mögött egész Queg látképe feltárult a szemük előtt, ám a közeli épületek takarásban maradtak. – Remek kilátás, és a magánszféra érintetlen marad – gondolta Roo.
– Ez a szobájuk – mondta Livia. – Fürödjenek meg és öltözzenek át! A szolgák majd szólnak, ha vacsora lesz. Addig pihenjenek.
A lány minden további magyarázat nélkül elment, tudomást sem véve Roo köszönetnyilvánításáról. Jimmy elvigyorodott, amikor egy fiatalember kivette csomagját a kezéből és elkezdett kicsomagolni. Roora pislogott, és enyhén megcsóválta a fejét.
Roo poggyászát egy fiatal lány csomagolta ki, a holmik között megtalálta a fadobozkát is a rubintokkal. Ezt egy asztalkára tette, mintha csak Roo tulajdona volna, majd kivette a férfi ruháit, és a sima márványnak látszó falhoz ment. Finoman megnyomta, mire kinyílt egy ajtó, és egy ruhásszekrény tárult fel.
– Hát ez lenyűgöző! – kiáltott fel Roo, és közelebb ment, hogy jobban megnézze a kézi munkát. – Nézd csak, Jimmy!
Jimmy odalépett, hogy lássa, mit mutat Roo, és ekkor megfigyelhette, hogy egy vékony, de még mindig embernél is nehezebb márványlapot ügyesen zsanérral és ellensúllyal láttak el, így az ajtó minden erőlködés nélkül tudott mozogni.
Roo a zsanérokra mutatott.
– Kiváló tervezés.
– Jó drága – tette hozzá Jimmy.
A lány elnyomott egy kuncogást, Roo pedig így folytatta:
– Házigazdánk Queg egyik leggazdagabb embere.
A fiú, aki Jimmy csomagját pakolta ki, és a holmiját az egyik ágy lábánál álló szekrénybe tette, most a lány mellé állt, és várt.
Roo nem tudta pontosan, mi következik; Jimmy azonban megszólalt:
– Köszönjük, egyedül is meg tudunk mosakodni. Nálunk ez a szokás. Ha most magunkra hagynának...
A két fiatal kifejezéstelen arccal tovább várakozott. Jimmy kézjelekkel a fürdést utánozta, majd magára és Roora mutatott, aztán a szolgákra és az ajtóra. A szolgák meghajoltak, majd távoztak a szobából.
– Fürdető szolgák? – kérdezte Roo.
– Igen gyakori itt és Keshben. Ne felejtsd el, hogy rabszolgák, és az, hogy egy ilyen luxuspalotában élhetnek, nagyban függ attól, milyen tökéletesen tudják kiszolgálni gazdáikat és a vendégeket. Elég egy kis botlás, és pillanatok alatt valamelyik bordélyházban találhatják magukat a dokkoknál vagy éppen egy kőfejtőben, vagy bárhol, ahol szükség van erős és fiatal rabszolgákra.
Roo döbbentnek látszott.
– Még sosem gondolkoztam ezen.
Jimmy vetkőzni kezdett.
– A Királyságban a legtöbb embert mindez hidegen hagyja – mondta. – Ha nem akarod, hogy egyszerre fürödjünk, mehetek előre, vagy várhatok.
Roo azonban a fejét rázta.
– Ha a hideg folyókat meg tudtam osztani másokkal... Ez a medence hatunknak is elég.
Levetkőztek, és beültek a vízbe. Roo körülnézett.
– Hol a szappan? – kérdezte.
– Quegben vagyunk – emlékeztette Jimmy, és néhány fapálcikára mutatott, amelyek szépen elrendezve a kád szélén sorakoztak. – Ezekkel kapard le magadról a koszt!
Roo egy megragadható, egyszerű krondori szappanra vágyott, amikor kételkedve leemelte az egyik vakarófát, és követte Jimmy példáját. A kétheti tengeri utazás után nem volt ugyan olyan koszos, mint jó párszor életében, de azért frissnek és üdének sem érezte magát. Amikor azonban Jimmy megmutatta, hogyan kell használni a helyi nyelven stiglének nevezett kaparófát, rájött, hogy a forró vízben könnyen lejön vele a piszok.
A következő gondot a haja jelentette. Az, hogy a fejét többször belemerítette a vízbe, még nem szabadította meg az ápolatlanság érzésétől, de Jimmy elmagyarázta, hogy a legtöbb queg férfi olajozza a haját.
– És mi a helyzet a nőkkel? – kérdezte Roo.
– Ezen még nem gondolkoztam – ismerte be Jimmy, miközben kiszállt a kádból, és egy nagy fürdőlepedőbe burkolózott.
Miután felöltöztek, nem találtak semmilyen ülőhelyet, ezért ágyukra heveredtek, és így várták a vacsorára hívó jelet. Roo elbóbiskolt a melegben, és arra ébredt, hogy Jimmy költögeti.
– Megyünk enni.
Roo felugrott, és meglátta, hogy Livia a szobájuk ajtajában vár. Felkapta a fadobozkát a rubintokkal, és az ajtó felé indult. Amikor üdvözölni akarta a lányt, az megszólalt:
– Talán nem voltak elég jók a szolgák?
Roonak fogalma sem volt, miről beszél a lány. Jimmy, azonban tudhatta, mert így válaszolt:
– Nem erről van szó, úrnőm. Fáradtak voltunk, és pihenni akartunk.
– Ha az asztalnál kedvükre való szolgát látnak, csak nevezzék meg, és a szobájukba küldjük ma éjjel.
– De úrnőm! – tiltakozott Roo. – Én nős ember vagyok.
A lány átnézett a válla fölött, miközben levezette őket a hallba.
– És ez akadály?
– Az én országomban igen – felelte Roo elpirulva. Az, hogy a feleségét megcsalja Sylviával, olyan természetesnek tűnt a számára, mint a levegővétel, de a gondolatot, hogy mint egy plusz paplant, fiadal lányokat – esetleg fiúkat – küldenek az ágyába, határozottan felháborítónak találta.
Jimmy keményen küzdött, hogy el ne nevesse magát.
A lány azonban nem törődött velük, miközben az ebédlőbe vezette őket. Az asztal egyetlen, hosszú márványlapból állt, amely egyforma, díszesen faragott lábakon nyugodott. Roo feltételezte, hogy az aszalt daruval szállították a szobába, a ház tetejét pedig azután tették fel, amikor ez a tömör kőlap már a helyére került. Az asztal mindkét oldalán hat-hat, támla nélküli szék állt, hasonló kőből faragott félkörök, a tetejükön kemény párnákkal. Roo számára leginkább kis padoknak tűntek. A nehéz székeket nem lehetett elhúzni, inkább bemásztak mögéjük, ha asztalhoz akartak ülni. Livia az asztalfőn ülő férfi balján álló székre mutatott, és jelezte Roonak, hogy üljön oda. Ő maga apjának jobbjára ült. Jimmy a Roo balján megmaradó helyet választotta.
Vasarius nagyurat Roo lenyűgöző férfinak találta. Tógája szabadon hagyta az egyik vállát, és Roo látta, hogy kora ellenére a férfi jó felépítéssel dicsekedhet. Egy birkózó válla és egy kovács karja látszott ki öltözéke alól. Őszbe forduló, fakó haját rövidre nyírva és olajozva hordta. Nem kelt fel, hogy kezet fogjon vendégével, csupán biccentett.
– Avery úr – mondta.
– Nagyuram – felelte Roo, és úgy hajók meg, ahogy a nagyherceg előtt szokott.
– Üzenete nem volt teljesen világos, de az egyetlen értékem, ami önnél lehet a Királyságban, az egy rubinsorozat, amit egy éve loptak el tőlem. Megkaphatnám őket? – nyújtotta ki a kezét.
Roo az asztal fölött nyújtotta a dobozkát, ám egy szolga megelőzte, és odavitte a csupán karnyújtásnyira ülő gazdájához. A férfi felpattintotta a dobozka fedelét, gyorsan megnézte a köveket, majd lecsukta a dobozt.
– Köszönöm, hogy visszahozta a tulajdonomat. Megkérdezhetném, hogyan jutott a birtokába?
– Mint azt bizonyára hallotta, nagyuram, nemrég megvásároltam számos, különböző vállalatot, és ezt a darabot az egyiknek a leltárában találtam. Mivel nem tartozott hozzá hivatalos számla a vásárlásról, és mert az ön neve jól láthatóan bele volt vésve a dobozba, úgy gondoltam, csakis lopott áru lehet. Gondoltam, jobb, ha személyesen adom vissza, figyelembe véve különleges szépségét és értékét.
Vasarius visszaadta a dobozt a szolgának, anélkül; hogy újabb pillantást vetett volna rá.
– Az értéke annyi, hogy a lányomnak akartam ajándékozni a legutóbbi születésnapján – mondta. – Megtaláltuk a szolgát is, aki ellopta, és a kapitányt is, aki elmenekítette a tolvajt a szigetünkről, és mindkettőjük megkapta a büntetését. Csak annyit kell kiderítenem, hogy kinek adták el, és kiknek a kezén vándorolt át, míg ön vissza nem hozta nekem. Mind keserves halált fog halni.
Roo a barátjára, John Vincire gondolt, aki attól a queg kapitánytól vette az ékszert, és gyorsan a védelmére kelt.
– Uram, egy leltárdobozban voltak, más, kétes eredetű tárgyakkal együtt. Nem hiszem, hogy lehetséges kinyomozni, ki mindenki kezén ment át, míg a kapitánytól hozzám jutott. Miért törné magát, hogy kiderítse, ha egyszer visszakerült jogos tulajdonába?
Roo remélte, hogy Vasarius nagyúr hallgat rá. A kivégzett kapitány nyilvánvalóan nem keverte bele Johnt, hisz máskülönben már vele együtt halott lenne.
– A nevem fel volt tüntetve a dobozon, Avery úr – folytatta Vasarius. – Bárki, aki látta, tudhatta, hogy az én tulajdonom. A többiek, akik nem hozták nekem vissza, mint ahogy ön tette, egyszerű tolvajok, akikben nincs becsület, olyanok, akiket az aréna állatai elé kell dobni, vagy lassú kínhalállal büntetni.
Roo belegondolt, hogy ő maga is egyike volt azoknak, akik megkísérelték eladni a köveket, és csak azért nem tette meg, mert el volt foglalva apósa meggyilkolásának ügyével. Igyekezett továbbra is nyugodtnak látszani.
– Hát, uram, talán így kell lennie, de most, hogy a köveket visszakapta, a sértésnek ez a része legalább valamivel csökkent.
– Valamivel – hagyta rá Roo vendéglátója, miközben a szolgák elkezdték behordani a vacsorát. – És mivel a kapitányon kívül nem sikerült mindazok nyomára bukkannom, akik a becsületembe gázoltak, a kérdés csupán szónoki.
Roo mozdulatlanul ült, és remélte, hogy a ház ura valóban így is gondolja. Közben fiatal fiúk és lányok szolgálták ki, akik mindannyian vitathatatlanul gyönyörűek voltak. Bármilyen hibái is lehettek Lord Vasariusnak, annyi nyilvánvalónak látszott, hogy az élet minden területén élvezte a fiatalok szépségét.
A pazar terítés ellenére Roo úgy találta, hogy a koszt Vasaius nagyúr asztalán eléggé egyszerű. Gyümölcsöket, bort szolgáltak fel, és néhány lepénykenyeret vajjal és mézzel, de a sajt ízetlen, a bor egyszerű, a bárányhús pedig túlsült volt. Roo mégis úgy evett, mintha élete legnagyobb lakomáján venne részt. Isten tudja, evett már sokkal rosszabbat is jó étvággyal, amikor katonaként szolgált.
Vacsora közben alig beszélgettek, Roo azonban látta, hogy Livia és az apja jelentőségteljes pillantásokat váltanak egymással. Jimmy unottnak látszott, Roo azonban tudta, hogy minden lehetséges részletet megjegyez. Amikor végre befejeződött a vacsora, Vasarius előrehajolt, és odahívta az egyik szolgát, aki egy serleget és fémpoharakat vitt egy tálcán.
Roo furcsának találta az ötletet, hogy fémpohárból igyon konyakot, mivel az ital átvette a fém ízét, ezt a véleményét azonban inkább megtartotta magának (egyébként sem volt az a borszakértő, aminek a legtöbb hollófalvi ember vallhatta magát). Mindazonáltal sokkal nagyobb kritikának számított, hogy nem dicsérte vendéglátóját.
Vasarius felemelte serlegét, és egy „egészségére” kiáltással kiitta a tartalmát.
Roo is hasonlóan tett, majd így szólt:
– Az úr nagyon kedves.
– Nos hát, Avery úr – folytatta Vasarius –, milyen viszonzást kíván, amiért visszahozta nekem a tulajdonomat?
– Nem kérek viszonzást, uram – felelte Roo. – Pusztán el szerettem volna jutni Quegbe, hogy felmérjem az itteni kereskedelmi lehetőségeket.
Vasarius egy pillanatig Root tanulmányozta.
– Amikor megkaptam a levelét – mondta –, hajlottam arra, hogy azt higgyem, ez egy újabb csel James herceg részéről, hogy beszivároghasson országunkba. Az elődje is okos ember volt, de ez a James egy pokolfajzat.
Roo Jimmyre pillantott, hogy lássa, hogyan hat társára nagyapjának effajta jellemzése. Jimmy azonban fenntartotta a közöny maszkját, ahogy egy személyes titkárhoz illik. Vasarius folytatta:
– De a híréből kiindulva ezt a lehetőséget inkább elvetettem. Azoknak a rubinoknak a visszajuttatása, Avery úr, nem sok következménnyel bír egy ilyen gazdag ember számára, amilyen ön, viszont kereskedelmi engedélyt szerezni Quegben, na ez már olyan valami, ami megéri ezeknek csecsebecséknek az árát. – Vasarius ivott egy kis konyakot, majd megkérdezte: – Jól ismeri a népemet, Avery úr?
– Attól tartok, csak kevéssé – ismerte be Roo. Az igazság az volt, hogy megpróbált annyi ismeretet beszerezni a quegiekről, amennyit csak bírt, most azonban úgy gondolta, hogy jobban megfelel a céljainak, ha tudatlannak mutatja magát.
Most Livia szólalt meg queg nyelven:
– Ha történelmi leckét kívánsz tartani, atyám, akkor én visszavonulnék. Undorodom ezektől a barbároktól.
– Barbárok vagy sem – válaszolt Vasarius quegül –, a vendégeim. Ha unatkozol, vidd el az ifjú titkárt és mutasd meg neki a kertet! Elég jóképű ahhoz, hogy elszórakoztasd. Talán tud valami figurát, amit eddig még te sem próbáltál.
Hanghordozása nem rejtette el rosszallását, ez még akkor is nyilvánvaló lett volna, ha Roo és James nem értette volna a beszélt nyelvet.
Vasarius Roohoz fordult:
– Bocsássa meg lányom modortalan viselkedését, de itt nem beszéljük túl gyakran a Királyság nyelvét. Csupán a tanára ragaszkodott ahhoz, hogy szomszédaink nyelvét is megtanulja.
– Egy Királyságból származó rabszolga – tette hozzá a lány. – Azt hiszem, valami nemes fia, vagy ilyesmi. Legalábbis ezt állította magáról.
A lány most Jimmyhez fordult:
– Az üzleti ügyek untatnak. Kívánja látni a kertet?
Jimmy bólintott, elnézést kért, majd magára hagyta Root és Vasariust.
A ház ura folytatta:
– A határainkon túliak általában keveset tudnak rólunk. Már csak mi őrizzük a valamikori büszke és nagy hagyományt, mi vagyunk a valódi örökösei mindannak, amit régen Nagy Kesh jelentett.
Roo bólintott, mintha mindezt először hallaná.
– Országunkat a Birodalom előretolt helyőrségeként alapították, Avery úr. És ez fontos. Nem gyarmat voltunk, mint Bosania, amit most Szabad Városokként, illetve Távoli Partokként ismernek, nem legyőzött nép volttank, mint Jal-Pur vagy az Álmok Völgyének lakói. Azokat a primitív törzseket, akik ezen a szigeten őslakosok voltak, hamar magába olvasztotta a helyőrség, amit ide helyeztek, hogy a kesh érdekeket védje a Keserű-tengeren.
Naná, gondolta Roo, a nőket megerőszakolták a katonák, és így félvérgyermekek születtek. Abban sem kételkedett, hogy a bennszülött férfiakat meggyilkolták, vagy rabszolgaságba vetették, amikor a keshiek felbukkantak itt.
– A helyőrség tiszta keshiekből állt, a Belső Légió harcosaiból. Azért hangsúlyozom ezt, mert önnek, a Királyság polgáraként, sokkal több dolga lehetett a közönséges kesh kutya harcosokkal. Élükön Lord Vax állt, Nagy Kesh császárának negyedik fia.
– Amikor a légiót hazahívták, hogy leverjék a Kesh Konföderációban kitört lázadást, vezetőnk megtagadta, hogy elhagyja népét. Kesh hanyatlott, és Queg maradt az egyetlen tárháza ennek a nagy kultúrának, amikor Bosania a Királyság áldozatául esett. Azok, akik ma az Overn-mélység trónján ülnek, bukott emberek, Avery úr. „Tisztavérűnek” hívják magukat, de csak hitvány és korcs nép él ott.
A nemes Roora nézett, és leste a hatást. Roo bólintott, és ivott a konyakjából.
– Ezért nem nagyon érintkezünk a kívülállókkal – folytatta Vasarius. – Büszkék vagyunk a kultúránkra, más tekintetben viszont szegény nép vagyunk, minden oldalról ellenséggel körbevéve.
Roo más körülmények között nevetésre fakadt volna, mert ezt a közhelyét már annyiszor hallotta, hogy inkább egy viccre hasonlított. Most azonban, mindene pompa közepette megértette a lényeget. Hiába a sok szépség, a márványt és az aranyat nem lehet megenni! Ezért kellett kereskedniük. Ennek ellenére a queg olyan nép maradt, amely bizalmatlanvolt a kívülállókkal szemben, sőt, egyenesen rettegett tőlük.
Roo meggondoltan válaszolt:
– Vigyázni kell, kivel kereskedik az ember – várt egy kicsit, majd folytatta: – Különben fennáll a veszély, hogy az ember beszennyezi magát.
– Nagyon jó a felfogóképessége, ahhoz képest, hogy... kívülálló – bólintott Vasarius.
Roo megvonta a vállát.
– Üzletember vagyok, mindenek előtt és elsősorban, és bár eddig, szerencse kísért, azért az eszemet is használnom kell. Nem is lennék itt, ha nem láttam volna meg a dologban a kölcsönös haszonszerzés lehetőségét.
– Mi Quegben nem engedélyezünk nagyon intenzív kereskedelmet, Avery úr. Népünk története során mindössze nem egészen egy tucatnyi alkalommal adtak ki ilyen engedélyt, és ezek valamennyien a Szabad Városok vagy Durbin kereskedőinek szóltak. Királysági kereskedő még sohasem kapott ilyen kiváltságot.
Roo mérlegelte a lehetőségeit. Ha most egy királysági kereskedővel vagy nemessel állt volna szemben, akkor most jött volna el az ideje, hogy „ajándékot” ajánljon fel, miután a megvesztegetés az üzlet részének számított. Ebben az emberben azonban volt valami, ami mégis visszatartotta attól, hogy ilyesfajta ajánlatot tegyen. Ezért egy pillanat múlva így folytatta:
– Nekem az is megfelelne, ha magam Krondorban maradhatnék, és ezen a helyen a queg partnerem irányítaná az üzletet. Hajótulajdonos vagyok, és az... együttműködés egy rangos és befolyásos quegivel jól jövedelmezne. Ezen kívül vannak rakományok, amelyeket nehéz volna Quegen kívül máshol megvédelmezni.
Vasarius előrehajolt, és hangját lehalkítva válaszolt:
– Meglep a kijelentésével. Azt hittem, meg akarja vetni a lábát Quegben, Avery úr.
Roo megrázta a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy a helybeli üzletemberek hamar tönkretennének. Nem. Nekem erős kézre van szükségem, és egy olyan ember gyakorlott eszére, akit Quegben jó felfogásáról és bölcsességéről ismernek. Egy ilyen ember jobban tudna profitálni az egyezségünkből, mint személyesen én.
Roo elhallgatott. Vasarius tudta, mi az, amit felajánlottak neki. Az általa importált élelmiszerrel Queg legpazarabb asztala lehetne az övé. Páratlan borokat hozathatna be. Kesh selymet a lányának és az ágyasainak. Luxuscikkeket, amelyek után ezek az emberek nyilvánvalóan sóvárogtak.
Roo körülnézett a teremben. Tudta, miért vannak ezek az épületek márványból: márvány bőven volt Quegben, a fa viszont ritka kincsnek számított. A művelhető föld nagy részét évszázadokkal ezelőtt bevetették gabonával. Az egyetlen haszonállat a birka volt, mivel az kevesebb takarmányért cserébe több húst tudott adni, mint a marha. Ez a vacsora is azt mutatta, hogy e nép jólétben élt, ezért azonban nagy árat kellett fizetnie. Nem, Queg megérett már arra, hogy luxuscikkeket importáljon a Királyságból.
– Mi az ajánlata? – kérdezte Vasarius.
– Majdnem minden, amit csak el tud képzelni, nagyuram – válaszolta Roo. – Luxuscikkek, ritkaságok, újdonságok.
Vasariusnak nem mozdult az arca. Roo folytatta:
– Fa, szén, marhahús.
Vasarius szemében felvillant egy szikra, és Roo tudta, hogy most már egyenlő félként játszik ebben a körben. A siker érzésének kellemes bizsergése öntötte el. Roo elemében volt. Most kellett megalkudni.
– És milyen rakományt szeretne cserébe? – kérdezte Vasarius.
– Hát, az a helyzet, hogy megbízásom van, amit ha teljesítek, kezdetnek jó lesz bármilyen kereskedelmi szövetség számára.
– És mit szeretne venni?
– Quegtűz-olajat.
Vasarius pislogott. Eddig ez volt a legszélsőségesebb reakció, amire Roo előtt ragadtatta magát, Roo pedig úgy döntött, hogy ezzel az emberrel nem szívesen kártyázna. Azt azonban tudta, hogy ezúttal sikerült meglepnie.
– Quegtűz-olajat?
– Igen. Biztosan tudomást szerzett már arról, hogy a Királyság háborúra készül – Roo most felidézte magában a beszédet, amit James tanított meg neki. – Kesh megint a Völgy felé nyomul, és mi attól félünk, hogy invázióra készülnek. Mivel Krondornak új nagyhercege lett, és nincs gyakorlott tábornok, aki vezethetné a Nyugati Hadsereget, bölcs dolognak látszik, hogy minden lehetséges dologgal felszerelkezzünk. Újoncokat képezünk ki a nagyherceg hadserege számára, és quegtűz-olajjal erősítjük meg védelmünket. Biztos vagyok benne, hogy ön is tudja, képesek vagyunk előállítani ezt az anyagot, úgyhogy ez többé már nem titok. Nincsenek meg azonban az eszközeink ahhoz, hogy a megfelelő mennyiségben előállítsuk az olajat.
– Mennyire lenne szükségük?
– Tízezer hordónyira.
Roo ezúttal is tisztán látta, hogy szikrák gyúlnak a férfi szemében: az első sokk után a kapzsiság szikrája. Roo újragondolta, amin az imént töprengett és arra a következtetésre jutott, hogy talán mégis meg tudná szorongatni ezt az embert a kártyajátékban. Ha egyszer leülnek játszani.

 

 

4.
Kapcsolatok útvesztője

Dash nevetett.
– Aztán azt kérdeztem: „Nehezebb termeszteni piros gömböket, mint sárgákat?” – mesélte Jimmy.
– Közel kerültél ahhoz, hogy személyes sértést kövess el, James – jegyezte meg Owen Greylock, a Nagyherceg Nyugati Hadseregének lovag-kapitánya.
– Azon a furcsa vidéken – mosolygott Jimmy – sokkal fontosabb volt az, amit mondtam, mint amit értettem alatta – hörpölt egyet a söréből. – Talán más körülmények között vonzónak találtam volna a lányt, de a megvetés, amellyel rám nézett, csak mert idegen földről jöttem, mindenfajta románcot lehetetlenné tett.
– Hát, nekem úgy tűnt, hogy azzal a fiatal szolgálólánnyal, később, éjszaka nem volt semmi gondod – jegyezte meg Roo.
– Azt hittem, már alszol – mosolyodott el Jimmy.
Roo a fejét rázta.
– Aludtam is, de te felébresztettél. De úgy gondoltam, kevésbé lesz kellemetlen, ha alvást színlelek. Mellesleg, táborban volt már rá példa, hogy pár méterre tőlem szerelmeskedtek a barátaim – pillantott Erikre.
Kitty, aki Roo mögött söröskupák megtöltésével foglalta el magát, csodálkozva felkiáltott:
– Igazán? – majd elfordult, és kiment.
Roo felnevetett; ahogy a többiek is, amikor Erik elpirult.
– Ez meg mi? Csak nincs köztetek valami? – kérdezte Duncan Avery.
– Semmi ilyesmiről nem tudok – válaszolta Erik. Kitty elutasító hátára pillantott. – Legalábbis nem hiszem.
– Hiszed? – jegyezte meg Jadow Shati. – Ember, valami vagy van, vagy nincs. Ez aztán elég egyszerű, még egy olyan sötét valakinek is, mint amilyen te vagy. Az élet már csak ilyen!
Erik felállt.
– Biztosan. Elnézést.
Jadow nevetve figyelte, amint Erik Kitty után megy.
– Ember! – szólalt meg az Álmok Völgyéből jött őrmester. – Ha ez a fiú egy kicsit is butább lenne, amikor nőkről van szó, hát meg kéne ölnünk, hogy kihúzzuk a csávából!
Jimmy a testvérére pillantott, Dash pedig így szólt:
– Nem tudom. Kitty fura lány. Szerintem egyszerűen csak... szereti, ha valami nagydarab fickó mászkál körülötte.
– Hát Erik elég nagydarab – vélekedett Roo.
Erik közben odaért a bárhoz.
– Kitty?
– Igen, törzsőrmester – felelte az hűvösen.
– Hát... – a férfi megint elpirult a lány merev pillantásától. – Én... szóval...
– Na nyögd ki, mielőtt megfulladsz!
– Mit értettél az alatt, tudod, az asztalnál?
– Mit értettem? – válaszolta a lány álszent arckifejezéssel. – Mármint mi alatt?
– Az alatt, hogy „igazán?”
– Semmit. Az igazán azt jelenti, hogy igazán.
Erik hirtelen rájött, hogy csak gúnyolódnak vele, és ettől a felismeréstől megint vörösödni kezdett.
– Csak szórakozol velem.
A lány áthajolt a pulton és megpaskolta Erik arcát.
– Hisz téged olyan könnyű ugratni.
– De miért? – kérdezte a fiú, aki ebben a helyzetben minden humorérzékét elveszítette. – Mérges vagy rám?
– A férfiakra vagyok mérges általában – sóhajtott a nő.
– Hát akkor valaki máson töltsd ki a mérgedet! – fakadt ki Erik.
A nő szeme résnyire szűkült.
– Hirtelen milyen érzékeny lettél, ahhoz képest, hogy emberek tucatjait ölted meg, és a barátaid mellett szajhákkal henteregtél!
Erik begurult. A lány viselkedése már minden határon túlment.
– Miért, mit vársz tőlem? – kérdezte bőszen.
Kitty egy hosszú, pillanatig némán figyelte a férfi arcát, majd rekedt hangon így szólt:
– Nem tudom.
Erik csak bámult rá. A fáklyafényben látta, hogy a lány felső ajka fölött izzadságcseppek gyöngyöznek. Furcsa volt, hogy ilyen hideg este izzadt.
– Mit akarsz? – kérdezte végül a lány.
– Én sem tudom – rázta meg Erik a fejét –, de én... én egyszerűen nem éreztem jól magam, amikor te...
– Azt kérdeztem, hogy „igazán?” – fejezte be helyette Kitty a mondatot olyan hangon, hogy Erik fülében most az egész iszonyúan butának hangzott, ezért nevetnie kellett.
– Igen, azt hiszem, erre gondoltam.
– Gyere velem! – mondta neki Kitty.
Intett az egyik lánynak, hogy vegye át a helyét, majd átvezette Eriket a konyhán a szakácsok és a kukták mellett, és egy ajtón kimentek a hátsó udvarra.
Eriket hirtelen valami otthonos érzés kerítette a hatalmába, hiszen maga is ilyen udvarban nőtt fel, istállóval és kovácsműhellyel, szénapadlással és kúttal, mint amilyen ez volt itt, a fogadó mögött. A kutat fapad vette körbe, hogy felállva rá, az alacsonyak is könnyedén felhúzhassák a vödröt. Kitty odament és leült, majd intett Eriknek, hogy üljön mellé.
– Milyen nyugodt itt minden – mondta Erik.
– Sosem vettem észre. Általában túlságosan elfoglalt vagyok hozzá – vonta meg a vállát a lány.
Erik leült mellé, Kitty pedig hozzáhajolt és megcsókolta. Erik egy pillanatnyi csodálkozás után viszonozta a csókot. Egy hosszú másodpercet követően Kitty arrébb húzódott, és a férfira nézett. Végül így szólt:
– Ezt még sosem csináltam.
– Nem csókoltál még meg férfit? – kérdezte Erik csodálkozva.
– Tolvaj vagyok, nem prostituált – monda a lány. – Megerőszakoltak, és a férfiak a számba gyömöszölték a nyelvüket, de még sosem csókoltam meg senkit.
Erik eltátotta a száját, majd becsukta.
– Mi a helyzet Bobbyval? – kérdezte végül.
– Miért, mi van vele? – vonta meg a lány a vállát.
– Hát... azt hittem... – a férfi habozott. – Szóval, mindenki úgy tudta, hogy te és ő...
A lány lesütötte a szemét.
– Ha akarta volna, megtettem volna. Ő jó volt hozzám. Talán jobb is, mint megérdemeltem. Úgy értem, aznap éjszaka, amikor elkaptál, durván bánt velem, megfenyegetett, hogy felakaszt, meg ilyenek, de legtöbbször megnevettetett. És nem engedte, hogy bántsanak – a fogadó hátuljára mutatott. – Figyelnem kell a Csúfolódókat, vagy bárkit, aki itt szaglászik, de nem vagyok több, mint egy csaposlány. Ez nem rossz, mert nem vagyok hajlandó kurválkodni.
Lesütötte a szemét.
– Lefeküdtem volna Bobbyval, mert ő jó volt hozzám, de nem szeretett, és én sem szerettem őt. Legalábbis nem úgy – Erikre pillantott. – Nem hiszem, hogy valakit is szeretett, kivéve talán Calis kapitányt.
– Bobby istenítette őt.
– Egy darabig azt gondoltam, ő olyan férfi, aki a férfiakat szereti – kezével olyan mozdulatot tett, mintha arrébb akarna fricskázni valamit. – Nem mintha érdekelne – hisz nem vagyok Fehér Sung követője, csak tudod, csodálkozik az ember. Aztán megtudtam, hogy Bobby rendszeresen látogatja a Fehér Szárnyat, így azután azt gondoltam, a fejébe vette, hogy senkivel sem... – a lány a megfelelő kifejezés után kutatott.
– ...kötelezi el magát? – fejezte be helyette Erik a mondatot.
– Igen, Ez az! – bólintott a lány. – Mert ha velem tette volna meg, vagy valaki olyannal, aki nem szajha, az, tudod... megváltoztatta volna a dolgokat.
Erik egyetértően bólintott.
– Bobby viccelődött, és megnevettetett – sóhajtott Kitty. – Kezdetben megrémített, mert megfenyegetett, hogy megöl, ha elárulom a nagyherceget vagy James herceget, és én láttam a szemén, hogy komolyan is gondolja. De egy idő után, amikor az emberek rendesen bántak velem itt, szóval, akkor megnyugodtam.
– Nincs hova mennem, úgyhogy akár tetszik, akár nem, ez az otthonom – elhallgatott, és a fogadót nézte. – Nem is olyan rossz élet. Tudom, hogy valami nagy veszedelem közeledik. Az ember rájön bizonyos dolgokra, miközben itt dolgozik. Ha a katonák nem fecsegnek állandóan arról, amit csinálnak, akkor titkokat rejtegetnek. Szóval, valami nagy veszély közeledik. Nem tudom, mi, és nem is akarom tudni.
Elhallgatott, és felnézett a sápadt holdra. Majd hirtelen Erik felé fordította az arcát.
– Mióta Bobby elment, te vagy a számomra legkedvesebb férfi. A férfiak néha csúnyákat mondanak rólam a többi lánynak, de nem érdekel. Egyszerűen csak... szóval egyszerűen csak kedves vagy nekem, semmi több.
– Azt hiszem, tudom, milyen balszerencsésnek lenni – vonta meg a vállát Erik.
– Te azt nem tudod, milyen az utcán élni.
A férfi nem válaszolt, csak figyelte Kittyt a pislákoló fáklyafényben. A lány folytatta:
– A lánygyerekeket nem tartják nagyon sokra, kivéve a szajhákat. Van, ahol sokat megadnak egy kislányért.
Kitty összefogta magán a karját.
– Az anyám szajha volt, ez az igazság. Senki se tudja, ki volt az apám. Anyám hatéves koromban elzavart. Szerintem így akart megóvni attól, hogy én is azzá váljak, ami ő volt. A bordély tulajdonosa ugyanis már kezdett furcsán nézni rám. Egy Daniels nevű ember talált meg, aki elvitt egy helyre, a csatornába. Adtak enni, és azt mondták, gondoskodnak rólam, ha azt teszem, amit mondanak. Más gyerekek is voltak ott rajtam kívül, és nem látszottak nagyon szerencsétlennek. Általában persze mosdatlanok voltak, de etették őket.
– Koldultam és közben megtanultam a legtöbb trükköt. Sírtam, mint akit otthagytak, és amikor valaki megállt, hogy megnézze, mi a baj, a társam közben kimetszette az erszényét. Egy idő után átvevő lettem.
– Átvevő? – csodálkozott Erik.
– A zsebmetszőt kiszúrják, megállítja a városi őr, jobb, ha semmi idegen holmi nincs nála. Ezért a legtöbb Csúfolódó csapatban dolgozik. A zsebmetsző azonnal továbbadja a szajrét, az átvevő pedig a koldusnak adja, aki elviszi az Anyába.
– Az Anyába?
– A Csúfolódók így hívják a helyet, ahol mindannyian élünk... vagyis éltünk.
– Aha.
– Szóval – folytatta a lány – találkoztam anyámmal, pár évvel azután, hogy elmentem tőle, és beszélgettünk. Mondta, hogy van egy nővérem, aki szajha lett. Betsy volt a neve.
– És megtaláltad?
– Igen, és jól kijöttünk egymással. Neki ugyan nem tetszett, hegy én tolvaj vagyok, engem pedig nem érdekelt a prostitúció, de azért elvoltunk egymással. Az ismerőseim közül ő volt az egyetlen, aki nem vadászott rám valamiért.
– Amikor ezek megnőttek – a melleire mutatott –, némelyik férfi durván kezdett viselkedni velem. Ha éppen közel álltam egy másik zsebmetszőhöz, vagy az Anyában voltam, akkor semmi haj nem történhetett. Csakhogy nem mindig lehetsz a tömeg kellős közepén, érted, mit mondok?
Erik nem értette, de azért bólintott.
– Addig piszkáltak, míg úgy kezdtem öltözködni, amilyen ruhában te is rám találtál. Fiúruhát hordtam, és nem mosakodtam, hogy rossz legyen a szagom.
Erik nem tudta, mit mondjon, ezért inkább csöndben maradt.
– Úgy értem, soha nem csináltam azt egy férfival, úgy, hogy én is akartam.
Erik várt, és amikor a lány néma maradt, lágyan megkérdezte:
– Azt szeretnéd mondani, hogy most akarod?
A lány szemében könnyek gyűltek, miközben alig észrevehetően bólintott. Erik sóhajtva ölelte a karjai közé. Még sosem érezte magát ennyire bizonytalannak. Volt már szajhákkal, mióta katona lett, és emlékezett arra, amit az első mondott neki, hogy csak nyugodtan, de valamennyi nő, akivel lefeküdt, többet tudott, mint ő. Most pedig egy olyan lány kéri rá, aki a férfiak keze között csak erőszakot tanult.
Megcsókolta a lány arcát, majd az állát, majd az ajkát. Az először csak tűrte, majd viszonozta a csókot. Azután Kitty felállt, és megfogva a kezét, maga után húzta a férfit az istállóba, a szénapadlásra, ahol aludt.

 

– Erik! – hallatszott egy ismerős hang. – Ott vagy, fent?
– Mi az? – kérdezte álmosan Kitty, miközben Erik karjaiba fészkelte magát. Szeretkezésük először lassú, puhatolózó és félszeg volt, majd kezdett erőteljesebben lüktetni, amikor Erik érezte, hogy a csata közepén tart, és Kitty érzelmek viharában hánykolódott a karjai között. Nevetés váltakozott könnyekkel, amelyeket a férfi érintésével törölt le, a végén pedig mindketten kimerülten feküdtek.
Kis idővel később másodszor is szeretkeztek, ezúttal azonban Kitty sokkal biztosabban tudta, mi a jó neki. Erik még soha, egyetlen nővel sem tapasztalt ilyet.
Azon gondolkozott, vajon szerelmes-e.
Felemelte egyik karját, amikor a hang másodszor is szólította.
– Megöllek, Nakor! – mormogta Erik, miközben felült és öltözködni kezdett.
Kitty is magához tért.
– Az a mókás szerencsejátékos az? – kérdezte.
– E pillanatban nem olyan mókás – válaszolta Erik.
Amikor a férfi a csizmáját vette, Kitty a dereka köré fonta a karját, és így szólt:
– Köszönöm!
Erik megállt.
– Mit köszönsz?
– Hogy megmutattad nekem, mi az, amiről a többi lány beszél.
Erik egy pillanatig mozdulatlanul állt.
– Szívesen, azt hiszem.
Kitty a vállára hajtotta a fejét.
– Azt hiszed?
– Nem szívességből tettem – mondta a férfi nyersen.
– Ó, csak nem te is élvezted? – kérdezte Kitty ártatlanul.
Erik rájött, hogy megint ugratják. Örült, hogy sötét volt, mert így nem látszott, hogy elvörösödött.
– El kéne, hogy fenekeljelek ezért – mormogta.
A lány megcsókolta a vállát.
– A Fehér Szárnyban némelyik lány azért plusz díjat számít fel, azt hallottam.
Eriken a bizonytalanság hulláma ömlött végig, olyan valóságosan, mintha csak kardot döftek volna a mellébe. Megfordult, és megragadta a lány karját, durvábban, mint akarta. Amikor aztán meglátta a félelmet a szemében, azonnal elengedte.
– Sajnálom – suttogta. – De utálom, ha, csúfolódsz velem!
Kitty ránézett, szemében könnyek gyűltek, és hirtelen sírni kezdett.
Állát a férfi vállára hajtotta, úgy, hogy arcuk összeért.
– Én is sajnálom – suttogta a lány. – De nem tudok máshogy viselkedni.
– Sosem bántanálak – suttogta Erik.
– Tudom – suttogta vissza a lány. – Olyan felkavart vagyok.
Ekkor Kitty visszahúzódott, Erik pedig látta, hogy a lány már ismét mosolyog.
– És ez a te hibád, Sötétmocsárffy Erik.
Erik megcsókolta.
Ekkor krákogást hallottak, és amikor Erik megfordult, látta, hogy Nakor feje bukkan elő a létra tetején.
– Á, szóval itt vagy!
Erik egy szó nélkül kinyújtotta a lábát, és ellökte a létrát a szénapadlástól, figyelve, hogyan tűnik el a kiabáló Nakorral együtt a homályban. Puffanást hallott, majd azt, ahogy Nakor kifújja a tüdejében ragadt levegőt.
Kitty nevetett, Erik pedig befejezte az öltözködést. Egy pillanattal később Erik kihajolt a szénaboglya tetején fekvő, színpadiasan hörgő Nakorhoz.
– Ha befejezted a színjátékot, akkor visszatehetnéd a létrát.
A hörgést hirtelen kuncogás váltotta fel.
– Túl jól ismersz – mondta Nakor.
A létra újból feltűnt a padlásban, és Erik Kittyre pillantott, aki már felöltözött. Erik lemászott a létrán, a lány pedig követte.
– Bocs, hogy megzavartalak a barátnőddel – mondta Nakor –, de találkoznom kellett veled.
– Miért? – kérdezte Erik.
– Hogy egy időre elbúcsúzzam.
Erik látta, hogy egykori bajtársa, Nakor mostani tanítványa, Sho Pi némán áll az istálló ajtajában.
– Hová mentek? – kérdezte Erik.
– Le, megint Csillagdokkba. A király megkért, hogy térjek vissza, míg Arutha gróf visszatér az apjának végzett munkájához – ekkor komoly arckifejezést öltött. – Valami történik. Erland nagyherceg ma éjjel egy kesh hajón a kikötőbe vitorlázott.
– Nincs miről beszélnünk – mondta Erik.
– Tudom, mit akarsz mondani – bólintott Nakor.
– Hát, akkor biztonságos utazást, és értesíts, ha visszajöttél a városba! – mondta Erik.
Nakor bólintott.
– Visszajövünk.
Intett Sho Pinek, hogy kövesse, Erik pedig nézte, ahogy elhagyják az istállót, és eltűnnek az éjszakában.
– Fura kis ember – jegyezte meg Kitty.
– Nem te vagy az első, aki ezt észreveszi – mondta Erik: – Ennek ellenére nagyon rendes, hat másikkal felér, ha bajban van az ember. Megdöbbentő dolgokat tud. Ő azt állítja, a mágia nem is létezik, de ha létezik nála jobb mágus, én még nem találkoztam vele.
Kitty odament, és hozzásimult Erikhez, aki átölelte a derekát.
– Mit értett az alatt, hogy „valami történik”?
Erik hozzáfordult, és megcsókolta.
– Te, aki kémeket fogsz, csak nem akarod, hogy én is titkokat fecsegjek ki?
A lány bólintott, és arcát Erik melléhez szorította.
– Néha azt hiszem, tudom, mi folyik, Erik, mert összerakom a kis híreket, amiket itt-ott hallok. Máskor még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mit csinálok itt. Mióta Bobby meghalt, néha azt hiszem, azon helyek egyikén vagyok, amiket a papok kis pokolnak hívnak. Testőrök nélkül nem hagyhatom el a fogadót. A Csúfolódók feketelistára tettek, pedig ők jelentették nekem a családot.
Erik semmit sem tudott mondani, csak átölelte a lányt.
– Ha mostanában lesz egy kis szabad időm, elviszlek valahova, egy másik helyre, távol a várostól.
Kitty egy pillanatra a férfiba kapaszkodott, aztán így szólt:
– Vissza kell mennem.
A fogadó hátsó ajtajához sétáltak, és Erik elvette a kezét Kitty derekáról, amikor beléptek. Némán követte a lányt a helyiségbe. Kitty is hang nélkül ment keresztül a konyhán, majd elfoglalta szokásos helyét a pult mögött.
Jadow Shati és Owen Greylock még mindig az asztalnál ültek, Roo azonban már elment.
– Hol van Roo? – kérdezte Erik, és leült.
– Miután nem jöttél vissza, Jimmyvel és Dashsel elment. Fontos találkozójuk volt – felelté Greylock.
– Nakor megtalált? – kérdezte Jadow ártatlan arccal.
– Igen – felelte Erik.
– Remélem, nem túl kellemetlen helyzetben – mondta Jadow, és szélesen elvigyorodott.
– Nem – felelte Erik elvörösödve.
– Akkor jó – mondta Jadow, és kacagásban tört ki, ami olyan ragadós volt, hogy egy idő után Greylock és Erik is vele tartott.
Kitty közeledett egy tálca friss sörrel.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte.
Hangja sértett volt, arckifejezése pedig sokatmondó: látszott, hogy ha esetleg ő lenne a tréfa tárgya, ha Erik dicsekedett volna a hódításával, soha nem tehetné jóvá a bűnét.
Greylock ózonban ügyesen kivágta magát:
– Nakor – mondta és megint nevetni kezdett.
– Ja – könnyebbült meg Kitty, mintha ez mindent megmagyarázott volna. Erikre mosolygott, ő pedig visszanevetett rá.
Amikor a lány elment, Jadow szólalt meg:
– Szóval, van valami köztetek?
Erik bólintott.
– És marhára be vagyok ettől gyulladva – ismerte be.
Greylock feltartotta a sörét, mintha csak áldomást akarna mondani.
– Akkor ez komoly.
– Nagyon komoly, ember – bólogatott Jadow is bölcsen. – És ez csak egyvalamit jelenthet.
– Mit? – kérdezte Erik aggódó hangon.
– Ember, ennek tényleg komoly baja van! – mondta Jadow.
– Az már igaz!- felelte Greylock.
– De mi? – kérdezte Erik követelően.
– Még sosem voltál szerelmes, mi? – kérdezte Greylock.
– Vagy olyan hülye, hogy ha volt is, nem vette észre – tette hozzá Jadow.
– Azt hiszem, még nem voltam – ült vissza Erik a székébe. Homlokát ráncolva a sörébe meredt, mintha abban keresné a választ. Majd hirtelen elvigyorodott, és barátaira nézett. – Nem, nem voltam még.
Kittyre bámult, aki a pult mögött takarított, és halkan beszélgetett egy másik, ott dolgozó lánnyal. Majd visszafordult a barátaihoz.
– Szerelmes vagyok! – közölte, mint valami nagy felfedezést.
Greylock és Jadow nem tudta visszafojtani az újból kitörő kacagást. Amikor a jókedv alábbhagyott, Jadow szólalt meg:
– Jól van, fiú. Neked most egy újabb italra van szükséged.
Greylock megcsóválta a fejét, és felsóhajtott:
– Bár újra fiatal lehetnék!
Erik némán ült, és a belsejében kavargó, furcsa érzésekre, az öröm és bizonytalanság keverékére figyelt. Lopva Kittyre nézett, és látta, hogy a lány is őt figyeli. Rámosolygott, Kitty pedig viszonozta, és Erik ujjongott magában.
De miközben Jadow és Greylock rajta mulattak, Erik kedvére sötét felhő szállt, amikor eszébe jutott a közelgő háború. Hogyan is szakíthatna bármi másra időt, gondolta.

 

Sylvia játékosan megharapta Roo nyakát.
– Au! – kiáltott fel az, félig játékból, félig valódi fájdalomból. – Ez túl erős volt!
A lány lebiggyesztette az ajkát.
– Meg kell büntesselek. Túl sokáig elvoltál.
A lány visszadőlt Roo vállára, ő pedig így felelt:
– Tudom. Minél közelebb kerülünk a... – észbe kapott. Majdnem azt mondta, „az invázióhoz”.
– Mihez? – kérdezte a lány figyelmesen.
Roo a lány arcát nézte a gyertyafényben. Késő éjjel jött a házába, és egyből ágyba bújtak. Sylvia azt mondta, hogy apja üzleti ügyben van távol, ezért a férfi úgy határozott, hogy rendes szokásától eltérően ma az egész éjszakát itt tölti. Amikor Jacob Esterbrook otthon van, hajnal előtt vissza szokott térni városi házába. Azon töprengett, hogy milyen előnyei vannak a lány apjának a Nagy Kesh kereskedelemben Roo vállalatával szemben, és hogy vajon mondott-e valamit, amit a lány továbbmondhat az apjának. De aztán elhessegette aggodalmát.
– Úgy érteni, minél közelebb jutok ahhoz a célomhoz, hogy ellenőrizzem a hajózást a Keserű-tengeren, úgy tűnik, annál kevesebb időm jut bármi másra.
A lány megint megharapta a vállát, most elég erősen ahhoz, hogy a férfi őszintén feljajduljon.
– Ezt próbáld meg megmagyarázni a felségednek! – mondta a lány, és a foga nyomára mutatott. Kiugrott az ágyból, Roo pedig megbűvölten nézte a meztelen testet. Sylvia a leggyönyörűbb nő volt, akivel valaha is találkozott, és most, egy szál gyertya fényében olyannak tűnt a teste, mintha tökéletes, élő márványszobor lenne. Azután saját felesége kövérkés alakjára gondolt, löttyedt idomaira, a nyomokra, miket a gyerekszülés hagyott a testén, és hirtelen elcsodálkozott, hogyan is képes egyáltalán szeretkezni Karlival.
Sylvia felvette a köntösét.
– Mi van veled? – kérdezte Roo.
– Arra van időd, hogy Helen Jacobyval legyél, de engem napokig nem látogatsz meg.
– Csak nem vagy féltékeny Helenre? – csodálkozott Roo.
– Miért ne? – fordult meg a lány, arcán vádló kifejezéssel, és visszaült az ágyra. – Hiszen rengeteg időt szentelsz rá. Nem is csúnya, legalábbis a tenyeres-talpas parasztlányok kedvelői szemében. Már a kelleténél többször is mondtad, hogy értékeled az eszét.
Roo kiszállt az ágyból, és így szólt:
– Megöltem a férjét, Sylvia. Tartozom neki egy kis megnyugtatással. De soha hozzá sem nyúltam!
– Csak szeretnél, mi? – vádaskodott Sylvia.
Roo megpróbálta átölelni, de a lány odébb lökte a kezét, és elsiklott előle.
– Sylvia, ne legyél gonosz!
– Én vagyok gonosz? – kérdezte a lány elfordulva, miközben hagyta, hogy köntöse lecsússzon a válláról.
Root ismét felcsigázta a látvány.
– Neked feleséged, gyerekeid vannak, megbecsülés vesz körül. Én voltam a legjobb parti a Királyságban, míg nem találkoztam veled – duzzogva közeledett Roohoz, és mellét a férfi mellkasához nyomta. – Csak a szeretőd vagyok. Egy nő, akinek nincs semmilyen státusza. El is hagyhatsz, amikor csak akarsz.
Kezével apró köröket kezdett rajzolni a férfi hasára.
– Sosem hagynálak el, Sylvia – mondta Roo zihálva.
Sylvia lenyúlt, és megragadta a férfit.
– Tudom – mondta.
Roo lehúzta a lányról a köntöst, majd olyan gyorsan vitte az ágyba, hogy szinte már dobta a takaróra. Gyorsan a tárgyra tért, miközben a lány örökkévaló szerelméért könyörgött. Sylvia felnézett a mennyezetre, és elnyomott egy ásítást. Aztán ajka öntelt mosolyra húzódott, aminek azonban semmi köze nem volta fizikai gyönyörhöz, annál több a hatalomhoz. Roo jó úton volt afelé, hogy a Királyság történetének legfontosabb kereskedőjévé váljon, és nyilvánvalóan az ő hatalma alatt állt. Hallgatta, hogyan kezd zihálni a férfi, ahogy vágya egyre magasabbra ívelt. Sylvia nem is figyelt rá. A Rooval való szeretkezés újdonsága gyorsan elszállt, jobban kedvelte a férfi unokatestvére, Duncan adottságait, aki sokkal jobban nézett ki, és akinek tudása a fantáziadús szerelmi játékok területén jobban egybe esett a sajátjával.
Tudta, hogy Roo megdöbbenne, ha tudomására jutna, hogy ő és Duncan gyakran megosztják egymással ezt az ágyat, sőt, néha még egy szolgát is meghívnak harmadiknak. Azzal is tisztában volt, hogy Duncan befolyásolható marad mindaddig, amíg szép ruhákhoz, jó ételhez, ritka borokhoz, csinos nőkhöz és a jólét egyéb külsőségeihez juthat. Megfelel majd szeretőnek, ha ő már hozzáment Roohoz, egyszer pedig majd akár a helyébe is léphet, mint társadalmilag teljesen elfogadható parti. Miközben Roo közeledett a tetőponthoz, Sylvia azon töprengett, vajon mennyit kell várnia, míg feleségül veszi ez a hüllőszerű, kis ember, miután elintézte, hogy a dagadt feleségét eltegyék láb alól. A gondolatra, hogy mind az apja, mint Roo pénzügyi birodalmát a kezében tarthatja; Sylvia maga is kezdett izgalomba jönni, és amikor Roo már nem volt ura önmagának, a lány is vele együtt elégült ki, miközben képzeletében már a Királyság történetének leghatalmasabb asszonyaként látta magát.

 

Erik megkopogtatta az ajtót, William pedig felnézett.
– Igen, törzsőrmester?
– Volna egy perce, uram? – kérdezte Erik.
William intett neki, hogy üljön te.
– Miről van szó?
– Nem a kiképzéssel kapcsolatos – mondta Erik. – Az jól megy. Hanem személyes ügy.
William visszaült a helyére. Arckifejezése közömbös maradt. A szolgálat alatt néha a többi katona is bepillantást engedett a magánéletébe, de még egyikük sem kezdeményezett közvetlen beszélgetést személyes ügyről.
– Hallgatlak – mondta Krondor zászlósura.
– Van egy lány, és szóval, ha nem bánja, azt akarom megbeszélni, hogyan lehet valaki egyszerre nős ember és katona.
William először nem szólt semmit, majd bólintott.
– Nehéz választás. Van, aki jól kezeli a családi ügyeket. Van, aki nem – kis szünetet tartott. – Az elődöm, Gardan egykor őrmester volt, ahogy te is. Borricot, Crydee hercegét szolgálta, az apám gyerek volt még akkor. Arutha nagyherceggel jött Krondorba, és elfoglalta ezt a tisztet. Mindeközben nős volt.
– És hogyan csinálta?
– Hát, gondolt mindenre – mondta William. – Voltak gyerekei, akik közül az egyik katona lett, mint ő. Egy portya során halt meg a Távoli Partokon.
Visszaemlékezve arra, amit nevelőapja, Nathan mesélt neki azokról a napokról, Erik tudta, hogy sokan meghaltak azokon a portyákon.
– Gardan addigra már meghalt. Azt hiszem, a gyerekei közül páran életben vannak még.
William felállt, becsukta Erik mögött az ajtót, majd visszaült az íróasztalához. Erik észrevette, hogy a zászlósúr, a hivatalához tartozó, formális tabardtól eltekintve teljesen köznapi egyenruhát viselt, mindenféle rangjelzés nélkül.
– Nézd, ismerve mindazt, ami elé nézünk... – kezdte William a szavakat keresve –, vajon bölcs dolog-e egy effajta kapcsolat?
– Bölcs, vagy nem, már megvan – mondta Erik. – Még sosem éreztem így, egyetlen lány iránt sem.
William elmosolyodott, és Erik egy pillanatra fiatalnak látta a férfit.
– Emlékszem.
– Uram, megkérdezhetem, volt-e valaha nős?
– Nem – válaszolta William, és hangjában némi megbánás érződött. – Mindig úgy tűnt, az életemben nincs helye családnak.
Székéhez lépett, és leült.
– Az igazság az, hogy a saját családomnak sem volt ideje rám.
– Az apja? – kérdezte Erik.
William bólintott.
– Volt idő, hogy annyira haragban voltunk, hogy nem is beszéltünk egymással. Mára már túljutottunk ezen. De nehéz. Ha valaha is találkoznál az apámmal, azt hinnéd, hogy ő az én fiam. Tíz évvel, ha idősebbnek látszik nálad.
William felsóhajtott.
– A sors iróniája, hogy az, ahogyan én katona lettem, az ő gyerekkori álma volt. Ő azt akarta, hogy mágiát tanuljak.
– Ez is megvan a családjában – csóválta meg a fejét Erik. – Találkoztam a nővérével.
– Ez a másik furcsaság – mosolygott William szomorúan. – Gaminát örökbe fogadták a szüleim. Mégis, ő jóval fogékonyabb a mágiára, mint én. De nekem is van egy szerény képességem. Beszélek az állatok nyelvén. Ők a rövid, értéktelen párbeszédeket szeretik. Kivéve persze Fantust.
– Nem láttam a palota környékén mostanában – jegyezte meg Erik a tűzsárkány említésére.
– Akkor jön-megy, amikor jól esik neki. Kérdezem, hogy hol volt, mire úgy tesz, mintha nem is volnék ott.
– Még mindig nem kerültem közelebb a döntéshez – mondta Erik.
– Én is ismerem ezt az érzést – mondta William. – Volt egy fiatal mágus Csillagdokkan, egy lány Jal-Pur sivatagos vidékéről, aki eljött hozzánk, hogy apámtól tanuljon, amikor még fiatal fiú voltam. Két évvel volt idősebb nálam. A leggyönyörűbb lány, akivel addig valaha is találkoztam, sötét bőr, kávébarnaszemek. Úgy mozgott, mintha táncolna, a nevetése pedig zene volt a füleimnek.
– Az első pillanatban letaglózott, amikor megláttam – folytatta William. – Ő úgy ismert engem, mint a Mester fiát, Pug gyerekét, és tudta, hogy megőrülök érte. Állandóan utána járkáltam, csak nyűg voltam a nyakán. A lány kedvesen beszélt velem, de szerintem egy idő után az idegeire menteni.
William kibámult az udvarra néző ablakon, aztán folytatta:
– Azt hiszem, az irántam való közömbössége volt a legnagyobb hajtóerő, amitől vezérelve otthagytam Csillagdokkot, és Krondorba jöttem – az emléktől elmosolyodott. – Két évvel később ő is utánam jött.
Erik kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Arutha nagyherceg apjának volt egy tanácsadó mágusa, egy csodálatos jellemű öreg, Kulgan. Nem ő volt a leghatalmasabb mágus, de messze a legeszesebbnek számított. Sok szempontból őt tekintem a nagyapámnak. Halála mélyen megrázta apámat. Szóval, Arutha nagyherceg elhatározta, hogy kell egy tanácsadó mágus az udvarába, úgyhogy megkérte Pugot, hogy küldje el legjobb tanítványát Krondorba. Apám pedig mindenkit meglepett azzal, hogy egy mester helyett azt a lányt küldte el. Először azt hittem, azért küldi, hogy engem ellenőrizzen.
William elmosolyodott az emléken, és majdnem elnevette magát, amikor folytatta.
– Elképzelheted, mekkora volt a nemesek megdöbbenése, amikor idejött, és nemcsak az derült ki róla, hogy kesh, hanem az is, hogy távoli rokonságban áll a Jal-Pur sivatag lakóival. Arutha nagyhercegnek vaskézzel kellett rábírnia az udvarát, hogy végül elfogadják a lányt.
Sóhajtott.
– A dolgok itt nagyon megnehezültek, amikor felbukkant, olyasmik történtek, amelyekről nem beszélhetek, a lényeg az, hogy mire végeztünk velük, mindketten rájöttünk, hogy már más emberek vagyunk, mint Csillagdokkban voltunk. Azt is felfedeztük, hogy az én érzéseim nem változtak iránta, ugyanakkor megdöbbenve jöttem rá, hogy a lány két esztendő után már más szemmel nézett rám. A szeretőm lett, és én az övé.
Erik egy szót sem szólt, amikor látta, William hogyan merül el az emlékeiben.
– Hat évig voltunk együtt.
– És azután mi történt?
– Meghalt.
– Ha nem akar beszélni róla... – kezdte Erik.
– Nem akarok – szakította félbe William.
Erik zavarba jött.
– Hát, uram, akkor én mennék is. Nem akartam feltépni a sebeket. William csak legyintett, mielőtt a másik még bővebb mentegetőzésbe kezdhetett volna.
– Nem téptél fel semmit. Ezek a sebek velem vannak, és mindig nyitva állnak. Ez az egyik oka, hogy sosem nősültem meg.
Erik az ajtóhoz ment, és így szólt:
– Uram, megkérdezhetem, hogy mi volt a lány neve?
William még mindig nem nézett Erikre, hanem az ablakon bámult kifelé, amikor megszólalt:
– Jezharra.
Erik becsukta maga mögött az ajtót. Miközben a folyosón a kiképzőudvar felé sétált, eltűnődött a beszélgetésen. Nem jutott ugyan közelebb ahhoz, hogy mit kellene tennie, ezért úgy döntött, hogy hagyja, hadd menjenek a dolgok a maguk útján, és engedi kibontakozni a Kitty iránti érzelmeit.

 

 

5.
Elvandar vendégei

Tomas mozdulatlanul ült.
Vörösfa király, tünde nyelven Aron Earanorn kezdett beszélni.
– Az évek során, mióta elhagytuk az Északi-alföldet, hogy visszatérjünk, megpróbáltuk megérteni unokatestvéreinket.
A glamredheleket, a „vad” tündéket réges-régen a Királyság fölött elhelyezkedő Északi-alföldön hagyták, hogy egyedül gondoskodjanak magukról. Vezetőjük most várakozóan figyelte Aglaranna királynőt.
– Meghajolunk előtted, mint uralkodó előtt, hölgyem, itt, Elvandarban – jobb kezével széles mozdulatot téve körbemutatott –, ám nem fogadjuk el azt, hogy egyeduralkodóként kormányozz bennünket.
Tomas a feleségére pillantott. Az elvandari tündék uralkodónője legnyájasabb mosolyát villantotta az előtte álló harcosra, aki majdnem olyan régóta uralkodott követői fölött, mint a királynő a tünde tisztásokon.
– Earanorn, én semmi ilyesmit nem mondtam – ellenkezett. – Azok, akik úgy döntenek, hogy – engedelmeskedve az ősi vér hívó szavának, vagy pedig a vendégeinkként – Elvandarba jönnek, bármikor szabadon távozhatnak. Csak azok, akik úgy határoznak, hogy saját akaratukból itt maradnak, lesznek az alattvalóink.
A volt király megvakarta az állát.
– Ez itt a bökkenő, igaz?
A királynő Tanácsának összegyűlt tündéire pillantott: ott volt Tathar, a királynő legidősebb tanácsadója, Tomas, a félig ember hadifőnök és hercegi házastárs, Acaila, az eldák vezetője, ki egykor Kelewan országában élt, amíg az ember mágus, Pug rá nem talált, és mások, köztük Pug és mostani társa, Miranda is. Hosszas hallgatás után az öreg király megszólalt:
– Hová mehetnénk? Vissza, az Északi-alföldre, nem túl barátságos unokatestvéreinkhez?
Tomas Pugra nézett, aki gyermekkori játszótársa, fogadott testvére, majd a Résháborúban szövetségese volt, és a szemében látta, hogy ő is tudja a választ: a vad tündék nem mehetnek máshová.
Tomas Acaila felé fordult, akinek tudása és hatalma mindig csodálatra késztette Pugot, és alig láthatóan felemelte az ujját, hogy az ember mágus nem is vette észre. Acaila alig észrevehetően bólintott, a királynő mégis felfigyelt rá, és igenlően biccentett.
– Miért is mennétek el egyáltalán? – kérdezte az eldák vezetője. Az eldák a legidősebb tündék voltak, akik a legközelebb álltak a sárkány nagyurakhoz. Ők őrizték a rég letűnt hatalom tudását és tapasztalatait.
– Évszázados elszigeteltség után végre megtaláltátok elvesztett rokonaitokat, és senki sem akar titeket újból szolgaságba vetni, ti mégis könnyen megsértődtök. Megkérdezhetném, hogy miért?
Vörösfa hosszan felsóhajtott.
– Én már öreg ember vagyok.
Ennél a kijelentésnél Tathar, Acaila, és még néhányan felnevettek, de ebben a nevetésben semmi gúny nem volt, csupán természetes jókedv.
– Na jó, még csupán háromszázhetven esztendőt számlálok, míg mások itt kétszer annyi időt is megéltek már, az igazság azonban az, hogy az Edder-rengeteg az Északi-alföldön kemény hely, tele ellenséggel, és kevés élelemmel. Ti itt, a kies Elvandarban ebből keveset érzékelhettek.
Keresztbe fonta karját, mintha eszébe jutna az edderi hideg.
Nekünk nem voltak varázsszövőink, és Elvandar gyógyító mágiája ott nem létezett. Itt sok pihenés és táplálkozás után a könnyű sebek behegednek, ott viszont egy kelés halálos lehet, legalább annyira, mint az ellenség nyila – ökölbe szorított kezét előretartotta, és haragos hangon folytatta: – Eltemettem a feleségemet és a fiaimat. Az én népem mértéke szerint nagyon öreg vagyok.
– És kiégett is – suttogta Miranda Pugnak, elnyomva egy ásítást.
Pug is majdnem elmosolyodott az öreg király érzelemkitörésén, de ő is, ahogy Miranda és a többiek, sokszor hallotta a történeteket Vörösfa csatáiról és veszteségeiről, amikor a tündékkel élt.
Most Aglaranna idősebbik fia, a trónörökös Calin szólalt meg:
– Azt hiszem, az elmúlt harminc évben megmutattuk jó szándékunkat; Vörösfa király. Gyászoljuk a halottaitokat – a tanács más tagjai is egyetértően bólintottak –, mégis, itt nyílik népetek számára a legjobb esély a boldogulásra, ha visszatértek népünk szívébe:
– A Résháború és a Nagy Felkelés alatt sokunk elveszett, akik most az Áldott-szigeteken pihennek, mégis sokat nyertünk azzal, hogy megtaláltátok az ide vezető utat. Végül is, valamennyi tünde faj csak nyert ezzel.
– Átgondoltan népem esélyeit – bólintott Vörösfa, aki úgy tűnt, büszkeségéből engedett valamit. – Nincsenek fiaim. Örökösre van szükségem.
Calinra pillantott. Egy fiatal glamredhel harcos lépett a király mellé, és egy szíjakkal átkötött bőrcsomagot nyújtott át neki.
– Íme, hatalmam s rangom jelképe – mondta Vörösfa, és kibontotta a csomagot.
Az összegyűlt tanács igen meglepődött, már amennyire a tündék kimutatják csodálkozásukat. A bőrök között egy gyönyörű öv feküdt: selymes anyagba varrva, amelyről Pug úgy gondolta, hogy valami idegen anyag, nem selyem, vakítóan ragyogó ékkövek pompáztak rajta, gyönyörű mintában kirakva.
– Asle-thnath! – hirdette ki Vörösfa.
Pug az övet nézte, és suttogva továbbadta megfigyeléseit Mirandának:
– Ennek varázsereje van.
– Tényleg? – kérdezte a nő szárazon.
Pug rápillantott, és látta, hogy kitörő nevetését visszafogva mosolyog, a mágust pedig újra elfogta a bizonyosság, hogy ennek a nőnek az ereje és tudása sokkal nagyobb, mint amit sejteni enged.
Most Acaila lépett elő a kör alakba helyezett padok egyikéről felállva, és megállt Vörösfa előtt.
– Szabad? – kérdezte.
Vörösfa átnyújtotta neki az övet.
Acaila megvizsgálta, majd Tatharnak nyújtotta.
– Ez hatalmas és csodás mágia. Tudtad, hogy itt van?
Tathar, a királynő Varázsszövőinek legidősebb tagja megrázta a fejét, és kissé zavartan megkérdezte:
– Te tudtad?
Acaila felnevetett, mint gyakran máskor is, amikor Pugot tanította, abban az időben, mikor a mágus Elvardeinben, Elvandar testvérvárosában az eldák között élt. E helyet varázslattal rejtették el Kelewan országának jégsapkája alatt. Nevetésében soha nem érződött gúny, csupán egy csipetnyi irónia.
– Hát ez az!
Visszafordult Vörösfához, a glamredhelek uralkodója pedig finoman bólintott. Acaila elfordult, Tathar pedig lelépett a királynő melletti helyéről. Bár korát és tapasztalatait tekintve kétségtelenül Acaila állt a királynő tanácsadói élén, ő mégis új volt itt, ezért Tathar számított Aglaranna legtekintélyesebb tanácsadójának.
Tathar elvette az övet, majd átnyújtotta Calinnak.
– Az övet a nagytanácsban hordják – mondta Vörösfa –, és királyról a fiára száll. Ahogyan apám átnyújtotta nekem ezt az övet, hogy jelezze vele örökösi helyemet, úgy nyújtom most át ezt neked, Calin herceg.
A tünde herceg meghajtotta a fejét, miközben Acaila átnyújtotta neki az övet. A herceg elvette, és a homlokához érintette, majd így beszélt:
– Nagylelkűséged vitathatatlan. Alázattal elfogadom ezt a nemes ajándékot.
Ekkor Aglaranna emelkedett szólásra:
– Népünk újra egy és oszthatatlan.
Majd Vörösfához fordult:
– Te valóban Aron Earanorn vagy – mondta, és fejet hajtott az uralkodó előtt.
Vörösfa mögött egy új palástot tartó tünde jelent meg, és a királynő jelzésére ráborította a fegyverekre és szőrmére, amelyeket Vörösfa népének szokása szerint viselt.
– Megtisztelnéd tanácsunkat, ha elfoglalnád benne a helyedet!
– Enyém a megtiszteltetés! – felelte az öreg király.
Acaila kinyújtotta a kezét, és Vörösfát a maga és Tathar közötti helyre vezette.
Pug elmosolyodott, és Mirandára pillantott. Azzal, hogy a glamredhelt rangban maga elé, de Tathar mögé helyezte, az eldák okos vezetőjének sikerült elkerülnie, hogy a glamredhelek évekre megbántódjanak. Vörösfa most második lesz a tanácsban, egyedül Tathar előzi meg.
Miranda fejével intett Pugnak, hogy hagyják ott a tanácsot, és amikor már hallótávolságon kívülre kerültek, így szólt:
– Meddig fog még ez folytatódni?
– Vörösfa népe harminc éve jött ide először – vonta meg a vállát Pug –, húsz évvel azután, hogy Armengar elestekor Galain és Arutha találkozott vele.
– Már harminc éve vitatkoznak azon, hogy ki legyen a vezető? – kérdezte Miranda hitetlen arccal.
– Inkább egyezkedtek – mondta Tomas, aki akkor bukkant fel mögöttük. – Gyertek velem!
Tomas személyes területére vezette Pugot és Mirandát, amelyet ügyesen elhelyezett ágak segítségével különítettek el a királynő udvarától. A másik oldalon Elvandar fákra épült városára nyílt kilátás.
– Meg lehet ezt valaha is szokni? – kérdezte Pug. Barátjára nézett, és ebben az idegen testtartású, magas harcosban hirtelen meglátta gyermekkori fogadott testvérét.
Tomas még ebben a szertartásos köntösben is erőt és hatalmat sugározott. Világoskék, majdnem színtelen szemével Elvandar látképét figyelte.
– Igen, de a szépsége még mindig megindít – mondta.
– Nincs élőlény, aki ne érezne így – mondta Miranda.
Esteledett, Elvandart tábortüzek százai világították ki, volt, amelyik lent, a földön égett, másokat a faágakra épített platókon raktak meg. A településen mindenhol világító lampionokat gyújtottak, de eltérően a városi lámpák sárgán izzó fényétől, ezek lágyabb, kékesfehér fénnyel égtek. A tünde gömbök fénye félig természetesen ragyogott, félig mágiával állították elő, de egyedül itt, ezen a helyen használták őket. Maguk a fák is fényárban úsztak, az ágakat lágy fények világították meg, valami halvány kék és zöld ragyogás, mintha a levelek foszforeszkáltak volna.
Tomas megfordult, és köntösének arany szegélye halványan megvillant.
– Itt az idő, hogy felöltsem a fegyvereimet, nem igaz, baráton? – kérdezte.
– Attól tartok, hamarosan – felelte Pug.
Tomas szomorkás hangon folytatta:
– Annikor Sethanonnál győztünk, azt reméltem, hogy vége ennek az egésznek.
– Csak reméltük – bólintott Pug. – De tudtuk, hogy a pantathiánusok előbb-utóbb újra eljönnek az Életkristályért.
Pug homlokán egy barázda jelent meg, mintha még valamit hozzá akarna tenni, de azután inkább megtartotta magának mondandóját.
– Míg kardod a kőben nyugszik, és míg a valheruk nem képesek kitörni, időt nyerünk.
Tomas nem válaszolt, hanem a korláton át tovább bámulta Elvandar fényeit.
– Tudom – mondta végül. – Eljön az idő, amikor újból magamhoz kell vennem azt a kardot, és be kell fejeznem, amit azon a napon elkezdtünk.
Érdeklődéssel hallgatta Mirandát; aki elmesélte, mit tapasztalt, amikor Tomas fiával legutóbb a déli kontinensre vitorlázott. Tathar, Acaila és a többi varázsszövő már többször kikérdezte a nőt, mióta visszatért, kifürkészve azokat a részleteket is, amelyeket azóta elfelejtett. És míg Miranda türelme a legtöbb alkalommal már rég elfogyott, a hosszúéletű tündék teljesen hétköznapi dologként kezelték a végeláthatatlan kihallgatásokat.
A hangokból arra lehetett következtetni, hogy Aglaranna közeledik tanácsadóival, hogy csatlakozzon férjéhez a magánlakosztályukban. A királynő belépett, Tathar, Acaila, Vörösfa és Calin pedig követte.
Miranda és Pug fejet hajtott, ám a királynő így szólt:
– Vége az udvari kihallgatásnak, barátaim. Most azért vagyunk itt, hogy baráti légkörben tárgyaljunk meg fontos dolgokat.
– Hál' istennek – sóhajtotta Miranda.
– Kevéssé ismerem a te fajtádat – ráncolta a homlokát Vörösfa, és Acailára pillantott, aki ezt súgta neki: „hölgyem”. A király idegen akcentussal ejtette ki a szót. – De ahogy az emberek siettetik a dolgokat, az egyszerűen érthetetlen a számomra!
– Siettetjük? – Miranda hangjában őszinte megdöbbenés hallatszott.
– Már ötven éve küzdünk a pantathiánusokkal, Vörösfa – mondta Pug.
Az öreg tünde elvette a felé nyújtott kelyhet, majd folytatta:
– Hát akkor kissé már ismernetek kellene az ellenséget!
Pug hirtelen rájött, hogy az öreg tünde rendelkezik egyfajta sajátos humorral. Más volt ez, mint Acailáé, de legalább olyan száraz, már majdnem gúnyos. Pug elvigyorodott.
– Íjász Martinra emlékeztetsz engem.
Vörösfa elmosolyodott, amitől az arca egyből megfiatalodott.
– Végre egy ember, akit kedvelek!
– Hol van Martin? – kérdezte Tomas.
– Itt – hallatszott egy hang, és Crydee öreg, egykori hercege, felküzdve magát lentről, előbukkant. – Már nem vagyok olyan fürge, mint régen.
– Azért még megjárja, Martin – mondta Vörösfa, és még hozzátette: – Legalábbis egy emberhez képest.
Martin a legöregebb emberi lény volt, akit Vörösfa még a barátjának nevezhetett. A majdnem kilencven éves Martin úgy nézett ki, mintha a hatvanas évei végén vagy a hetvenes évei elején járna. Erőteljes válla és mellkasa még mindig széles volt, bár karja és lába elvékonyodott, mióta Pug utoljára látta. Napsütötte, ráncos arca leginkább cserzett bőrre hasonlított, haja pedig mostanára teljesen megőszült. A tekintete azonban még mindig figyelmesen csillogott, és Pug látta, hogy Martin az Elvandarban eltöltött hónapok alatt szellemi frissességét is megőrizte. Nyomát sem látta az aggok leépülésének ebben az öreg emberben. Elvandar mágiája, ha nem is fiatalította meg, de fiatalosan tartotta.
Martin Miranda felé bólintott, és rámosolygott.
– Amióta az eszemet tudom, ismerem az edheleket – használta a tündék saját kifejezését, amivel magukat illették –, a humoruk a legtöbbször érthetetlen az emberek szánára.
– Ráadásul mindig úgy érzik, sietünk – tette hozzá Miranda, majd Pugra nézett. – Már hónapok óta, talán egy éve is, mondogatjátok, hogy ezt vagy azt kell tennünk – főleg azt, hogy „meg kell találnunk Fekete Macrost” –, mégis, én úgy látom, rengeteg időt töltötök üldögéléssel, semmittevéssel.
Pug szeme résnyire szűkült. Tudta, hogy Miranda sokkal idősebb, mint amennyinek látszik, életkora talán még az ő hetvenegynéhány évét is meghaladja, mégis gyakran viselkedett így, türelmetlenül. Ez mindig meglepte Pugot. Gondolkozott, hogy mit feleljen. Végül így szólt:
– Azok között, amiket Macros rám hagyott, sok minden akadt – többek között egy könyvtár, a jegyzetei, és bizonyos értelemben a varázsereje is –, de semmi sem helyettesítheti a tapasztalatát. Ha van egyáltalán valaki, aki segíthet nekünk megfejteni a titkot, ami mindazok mögött lappang, amivel szembe kell néznünk, az csakis ő lehet.
Pug Miranda elé állt, és a nő szemébe nézve folytatta:
– Nem tehetek róla, de érzem, hogy mélyen a látható dolgok alatt, lappang egy másik, sokkal komolyabb és veszélyesebb titok, mint amiről tudunk.
Majd sokkal magasabb hangfekvésben, csúfosan korholó hangon hozzátette:
– És elvárom tőled is, mint bárki mástól, hogy rájöjj arra, sokszor a látszólagos semmittevésben születnek a legjobb ötletek a gondok megoldására.
– Tudom, de úgy érzem magám, mint egy ló, akit túl sokáig tartottak kordában – felelte Miranda. – Úgy érzem, tennem kell valamit!
Pug Tomashoz fordult:
– Hát nyakunkon a baj, nem igaz?
Tomas bólintott, és végighordozta a tekintetét Elvandar Tanácsának legöregebb, legbölcsebb elméin.
– Mi a teendőnk? – kérdezte.
– Egyszer már megtaláltad Macrost, úgy, hogy a Holtak Csarnokába vezettél. Nem lenne hasznos visszatérni oda? – kérdezte Pug.
– Nem hiszem – rázta a fejét Tomas. – Szerinted?
– Nem igazán – vonta meg a vállát Pug. – Még abban sem vagyok biztos, mit mondanék, ha megint szembe kellene néznünk Lims-Kragmával. Többet tudok ugyan; mint régen, de az istenekkel és az egyéb teremtményekkel kapcsolatban, akik őket szolgálják, még mindig úgy érzem, kevés ismerettel rendelkezem. Ha bármi történne, csak egy szalmaszálba tudnék kapaszkodni.
Egy pillanatig csendben maradt, látszott a tehetetlen harag az arcán. Majd így szólt:
– Nem. A holtak birodalmába menni csak időpocsékolás volna.
– Azokat a lényeket nem könnyű megérteni a halandó mértékek szerint élőknek – mondta Acaila. – De engedj meg egy kérdést, Pug: miért lenne időpocsékolás ezt a személyt a Holtak Csarnokában keresni?
– Nem igazán tudom – felelte Pug. – Csak egy érzés, semmi több. Biztos vagyok benne, hogy Macros él.
Ezután elmondta, hogy amikor legutóbb a Fekete Varázslót keresték, Gathis – aki akkor Macros, most pedig Pug háznagya volt a Varázsló-szigeten – érdekes dolgokat mesélt a kettőjük kapcsolatáról. Ha Macros halott lenne, Gathis azt valahogyan tudná. Majd így fejezte be mondandóját:
– Az elmúlt néhány évben számtalanszor éreztem, hogy Macros nemcsak hogy még életben van, de...
Miranda most komolyan mérgesnek látszott:
– Mi?
Pug megvonta a vállát.
– Hogy valahol a közelben van.
Miranda egy bosszús sóhajjal válaszolt:
– Ez nem lepne meg.
Martin szárazan elmosolyodott.
– Miért? – kérdezte.
Miranda Elvandar fényei felé pillantott.
– Mert tapasztalataim szerint ezek a „legendás” egyének végül általában jól álcázott sarlatánoknak bizonyulnak, akiket arra terveztek, hogy mindannyiunkat meggyőzzenek a fontosságukról, csakhogy a valódi jelentőségük sokkal kisebb – mondta.
Aglaranna ivott a borából, majd Tomas mellé ült, egy hosszú padra, a korlát mellett.
– Miranda, te általában nagyon sértetten beszélsz – mondta.
Miranda egy pillanatra a semmibe révedt, amikor azonban a tünde királynőre emelte tekintetét, a pillantása már kitisztult.
– Bocsásd meg ingerültségemet, úrnőm! Mi, keshiek gyakran küzdünk olyan kellemetlenségekkel, mint a megjelenés, a rang, az udvartartás, olyan dolgokkal, amelyeknek semmi közük a valódi értékekhez, legalábbis a valós érzékelés számára. Sokan pusztán születési előjoguk által emelkednek fel, míg más, sokkal értékesebb emberek sosem tesznek szert semmi jelentőségre, életük egyszerű munkával telik el. Mégis, azoknak a „nagy” nemeseknek fogalmuk sincs arról, hogy a magas rangot egy egyszerű születési véletlen miatt érték el.
Miranda savanyú arcot vágott.
– Azt hiszik, hogy csak azért, mert az anyjuk az volt, aki, ez máris bizonyíték arra, hogy az istenek kegyesek hozzájuk. Vegyük például az én... történetemet: nekem jóval többet keltett érintkeznem ilyen emberekkel, mint amennyit szerettem volna. Nekem... kevés a türelmem, és félek, ez miattuk van.
– Nos – kezdte Tomas –, Macros valóban megteremtette saját legendáját, csak hogy megóvja magánéletét, ezt elismerem. De én, aki többször is álltam mellette, tanúsíthatom, hogy legendája csak az árnyéka a valódi hatalmának. Itt, ebben az erdőben nézett szembe egy tucatnyi tsurani Nagy Emberrel, és míg bennünket a varázsszövőink segítettek a harcban, ő egyedül állt szemben az idegen mágusokkal, és úgy megsemmisítette a varázslatukat, hogy hanyatt-homlok menekültek vissza a világukba. Ő az egyetlen ember, akivel nem mernék szembeszállni. Megdöbbentő a hatalma.
– Épp ezért kell megtalálnunk – bólintott Pug.
– Hol kezdjük? – kérdezte Miranda nyugodtan. – A Csarnokban?
– Nem hiszem – felelte Pug. – A Világok Csarnokában túl sok ember lakozik, akik információt árulnak. És ezek közül nem mindegyik valós – tette hozzá szárazon.
Leült, szemben a tünde királynővel, és folytatta:
– Szerintem el kéne utaznunk az Örökkévalóság Városába, és meg kellene kérdeznünk a rém nagyurat, akit ott börtönöztünk be.
– Kétlem, hogy nálunk többet tud – vonta meg a vállát Tomas. – Hisz ő csak egy eszköz.
– Az eszetekbe jutott már, hogy a varázsló esetleg itt van, Midkemiában? – szólalt meg most Acaila.
– Miért? – kérdezte Martin.
– Ez „megérzés” – felelte az elda. – Olyan valami, amit én nem söpörnék csak úgy egyszerűen félre. Az ilyen megérzések gyakran saját tudatalattink jelzése olyan valamiről, amit tudatosan nem értünk meg.
– Igaz – vélekedett Vörösfa, és beleharapott egy hatalmas, piros almába. – A vadonban is működnie kell ennek az ösztönnek, máskülönben a vadász élelem nélkül térne haza, a harcos pedig ott maradna a csatatéren.
Pugra nézve megkérdezte:
– Hol érzed leginkább ennek a Macrosnak a jelenlétét?
– Elég furcsa – felelte Pug –, de Csillagdokkban.
– Nem is szóltál róla – jegyezte meg Miranda vádlón.
Pug elmosolyodott.
– Állandóan mással voltam elfoglalva.
Miranda bájosan elpirult.
– Valamikor azért mondhattad volna.
– Elhessegettem, mert arra gondoltam, ez az érzés onnan jön, hogy Macros legtöbb varázskönyve és tekercse az én tornyomban hever – vonta meg a vállát Pug. – Amikor olvasom őket, gyakran támad olyan érzésem, mintha áthajolna a vállam fölött.
– Itt van még az az ereklye is, ami a déli kontinensről került elő – jegyezte meg Tathar.
– A varázsszövők szerint lappang valami idegen benne – mondta Aglaranna.
– Feltétlenül – erősítette meg Tomas. – És nem egyszerűen a pantathiánusok jelenlétéről árulkodik. Rejlik benne valami, ami még a valheruknak is idegen.
– Valamit nem értek – szólalt meg Martin.
– Mit, öreg barátom? – kérdezte Calin.
– Ebben az egészben, mióta az első tsurani hajó szétesett Crydee partjain, egészen Sethanon elestéig, senki sem tette fel a legfontosabb kérdést.
– És mi volna az? – kérdezte Acaila.
– Miért van, hogy az összes tervben ennyi a káosz és a rombolás?
– Ilyen a valheruk természete – felelte Tomas.
– De még nem néztünk szembe a sárkány nagyurakkal – mondta Martin –, csupán ügynökeikkel, a pantathiánusokkal és azokkal, akik szolgálták őket, vagy akiket leigáztak.
Pug megpróbálta elvetni Martin megjegyzését.
– Azt hiszem, számos bizonyítékát láttuk a pantathiánusok természetének.
– Nem érted, mit akarok mondani – ellenkezett Martin. – Azt, hogy ebben az egészben túl sok minden történik szemmel látható indíték nélkül. Azt megtapasztaltuk az évek során, hogyan teszik a pantathiánusok azt, amit tesznek. Azt azonban nem tudjuk, miért viselkednek így.
– Biztosan elsiklottam valami fölött, de még mindig nem értelek – ismerte be Pug.
– Mert nem figyelsz eléggé – korholta Miranda. Megkerülte Pugot, és Martin elé állt. – Van egy ötleted – mondta, és ez nem kérdés volt.
Az öreg íjász bólintott. Tatkar, Acaila és Vörösfa felé fordult.
– Javítsatok ki bátran, ha valami olyat mondok, ami nem úgy van, ahogy mondom – mondta nekik, majd Pughoz és Tomashoz fordult: – Ti olyan erőt birtokoltok, amilyet én el sem tudok képzelni, ám én az egész életemet itt, a nyugaton töltöttem, és fogadok, ismerem az eledbelek bölcsességét, mint ahogy a legtöbb emberét is.
– Jobban, mint bármely élő ember – helyeselt Tomas.
– Az eledhelek tanításaiban – folytatta Martin – szerepelnek az Ősi Lények.
Szembefordult a királynővel.
– Felséges hölgyem, vajon miért ezt a kifejezést használják?
A királynő egy pillanatig eltűnődött a kérdésen, majd így szólt:
– Ez a hagyomány. Egykor azt tartották, hogy ha kimondjuk a valheruk nevét, azzal magunkra vonjuk a figyelmüket.
– Babona? – kérdezte Miranda.
Martin Tomasra nézett.
– Babona? – ismételte meg a kérdést.
– A legtöbb visszaemlékezés az ősi időkre, amit továbbadtak nekem, ködös – mondta Tomas –, és még azok a történetek is, amelyekre jól emlékezünk, mások emlékeiből származnak. Sok mindenről tudunk, de az ismeretlen dolgok száma is nagy. Az eldák egykor azt a hatalmat kapták, hogy szólítani tudnak minket, pusztán azzal, hogy kimondják a nevünket. Talán innen ered ez a hiedelem.
Martin mindenkinél jobban értette Tomas furcsa kettősségét, kivéve persze Pugot. Azóta ismerte ezt a félig valheru embert, mióta Tomas és Pug gyerekekként szolgáltak Crvdee kastélyában, és tanúja lehetett, amint Ashen-Shugar sárkány nagyúr Tomast azzá a furcsa lénnyé változtatta, ami most is: nem egészen ember, de nem is sárkány nagyúr, hanem a kettő ötvözete.
– Acaila?- nézett Tomas az eldára.
– Így tartják a legendák – bólintott az öreg tünde. – Mi, akik elsők között szolgáltuk a valherukat, képesek voltunk kapcsolatba lépni velük. Talán emiatt terjedt el az a szokás, hogy nem mondjuk ki a nevüket hangosan.
– Mi a mondanivalód lényege? – kérdezte Miranda.
– Még abban sem vagyok biztos, hogy van mondanivalóm vonta meg a vállát Martin –, de nekem úgy tűnik, hogy itt ma sok mindent feltételezünk, és ha csak egyik feltételezés is hamis, azzal azt kockáztatjuk, hogy az egész tervet hibás hiedelmekre építjük. – Miranda szemébe nézett. – Te a világ másik végéből olyan ereklyékkel tértél vissza, amelyeket nyilvánvalóan az Ősi Lények készítettek, mégis Pug és Calis mindketten azt állítják, hogy „szennyezettek”, nem azok, amiknek látszanak.
Acaila megint bólintott.
– Nem tiszták. Eleget tudunk régi gazdánkról ahhoz, hogy felismerjük: más kezek is érintették azokat a tárgyakat.
– Mégis beszélnek nektek? – kérdezte Pug.
– Igen, sok rejlik bennük a valherukból – felelte Aglaranna.
– És akkor kié az az idegen kéz? – kérdezte Martin.
– A harmadik játékosé – mondta Pug, majd Mirandára nézett. – A démoné – gondolom, róla beszélünk.
Martin bólintott.
– Én is azt hiszem. Mi van, ha a pantathiánusok nem az Ősi Lények eszközei, hanem ezeké a démonoké?
– Ez megmagyarázna pár dolgot – mondta Tomas.
– Például mit? – kérdezte Vörösfa, és kortyolt a borából.
– Például a rémeket – mondta Pug.
– Mit magyarázna meg rajtuk? – kérdezte Acaila.
– Nem valószínű, hogy szövetkeznének a testvéreimmel – mondta Tomas. A testvér szót használta a valherukra, amikor azon kapták, hogy úgy gondolkodik, mint azok.
– És még kevésbé valószínű, hogy eszközként használnák őket – vélekedett Acaila. – Az elda nemzedékek által összegyűjtött tudás mindig azt mutatta, hogy a rémek és a valheruk ellenségek, valahányszor kereszteződnek az útjaik.
– Mégsem vettük figyelembe ezt a furcsaságot akkor – mondta Pug.
– Kissé elfogultak voltunk – mosolygott Tomas halványan.
Pug összeráncolta a homlokát, és kérdő arcot vágott.
– A Résháború? – kérdezte Tomas nevetve.
Pug viszonozta a nevetést.
– Tudom, mire gondolsz, én viszont úgy értem, miért nem gondoltatok erre korábban?
Most Tomason volt a csodálkozás sora.
– Nem tudom. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy a rém nagyúr jelenléte az Örökkévalóság Városában és a rémeké Sethanonnál részét jelentette a valheruk kísérletének, hogy eltereljék a figyelmünket. Valahogy azt gondoltam, hogy a pantathiánusok kapcsolatba léptek azokkal a lényekkel...
– Te rendelkezel emlékekkel, némi tudással, és nagy hatalommal, Tomas – szakította félbe Acaila –, de nincs tapasztalatod. Életkorod még a fél évszázadot sem érte el, mégis, olyan hatalmad van, amelyet ötször ennyi idő alatt sem lehet megszerezni körbenézett az egybegyűlteken. – Úgy viselkedünk, mint a gyerekek, amikor olyan lényekről beszélünk, mint a valheruk vagy a rémek. Csak feltételezésekbe bocsátkozunk, amikor meg akarjuk őket érteni vagy felfogni a céljaikat.
– Ezt elismerem – mondta Pug –, mégis meg kell próbálnunk, hiszen léteznek dolgok, amiket nem engedhetünk, hogy csak úgy megtörténjenek velünk. Rá kell jönnünk azok céljára, akik el akarják venni az Életkristályt, és végezni akarnak mindnyájunkkal.
– Mindez újra az első kérdést veti fel – vélekedett Miranda –, azt, hogy keveset tudunk, ezért meg kell találnunk Fekete Macrost, te pedig, még mindig nem mondtad el, hol kezdjük keresni.
– Nem tudom – ismerte be Pug megadóan.
– Talán nem egy helyet, hanem egy személyt kellene keresned – javasolta Acaila.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Pug.
– Beszéltél arról, hogy érzed, Macros közel van – folytatta az öreg tünde. – Lehet, hogy eljött az ideje, hogy erre az érzésre összpontosíts, és a jelenlétet keresd, hagyva, hogy az emberedhez vezessen.
– El sem tudom képzelni, hogyan lenne ez lehetséges! – mondta Pug.
– Pug, te rövid ideig nálam tanultál. De még rengeteg dolog van, amit meg kell tanítanom neked. Hadd tanítsalak téged és Mirandát!
Pug a társa felé bólintott, aki viszonozta a bólintást.
– Nekem is csatlakoznom kell? – kérdezte Tomas.
Acaila Elvandar hadifőnökére nézett, és megrázta a fejét.
– Tudni fogod, ha el kell menned, Tomas – mondta.
Majd a királynő udvari embereihez fordult:
– Vissza kell vonulnunk az elmélkedő tisztásra. Tathar, szeretném, ha segítenél ebben.
Az idős tünde tanácsadó fejet hajtott a királynő előtt, és így szólt:
– Távozhatunk, királynő?
Aglaranna bólintott, ők négyen pedig elhagyták a királynő és Tomas magánlakosztályát. Lefelé haladtak a tünde várost alkotó függő folyosókon, míg le nem értek a földre, ahol hatalmas tábortüzek égtek fényesen.
Csendben távolodtak Elvandar szívétől, míg végül egy nyugodt tisztásra értek. Tomas és Aglaranna itt szoktak fogadalmakat tenni, itt kizárólag a legfontosabb tünde szertartások zajlottak.
– Megtisztelve érezzük magunkat – mondta Pug.
– Erre szükség is van – mondta Acaila. – A mágiánk itt a legerősebb, és gyanítom, igénybe kell majd vennünk, hogy megvédjük az életeteket.
– Mit tervezel?
– Tomas elmesélte korábbi utatokat a Holtak Csarnokába, azon a bejáraton át, ami Nekropoliszból, a Halott Istenek Városából nyílik. Bár másképpen látjuk a világegyetemet és annak rendjét, mi, tündék, elég jól értjük az emberi látásmódot ahhoz, hogy tudjam, kizárólag Tomas nyers ereje volt az, ami megmentett téged a haláltól azon az úton.
– Úgy ébredtem, hogy égett a tüdőm, mégis úgy éreztem, mindjárt csonttá fagyok – mondta Pug.
– Nem léphetsz be a halál honába, ha életben vagy – hacsak nem teszel körültekintő előkészületeket.
– Vissza fogunk térni Lims-Kragma csarnokaiba? – kérdezte Pug.
– Lehet – felelte Acaila. – Ezért kell megtennünk, amire most készülünk. Az eltérő világokban az idő is máshogyan telik, így tanultuk mesterünk dimenziók közötti utazásaiból. Lehet, hogy csupán órákra mentek el, mégis évek tapasztalatait élitek át. Tölthettek ott hónapokat, és csak perceknek tűnnek. Nincsenek arra eszközeink, hogy megtudjuk, melyik volt az igazi idő. De akármilyen hosszú is az út, egy időre el kell hagynotok a testeteket. Tathar és én biztosítjuk, hogy testetek kész legyen visszafogadni benneteket, amikor visszatértek. Életben fogunk tartani benneteket.
– Mi pedig értékeljük erőfeszítéseiteket – mondta Miranda.
Pug megfordult, és látta a nő arcán a kétkedést.
– Neked nem kell jönnöd – mondta.
– De igen – felelte Miranda. – Meg fogod érteni.
– Mikor?
– Azt hiszem, hamarosan – felelte a nő.
– Mit kell tennünk? – kérdezte Pug Acailától.
– Feküdjetek le – felelte a tünde.
Engedelmeskedtek Acaila utasításainak, aki így folytatta:
– Először arra kell gondolnotok, amit az idő múlásáról mondtam. Ez fontos, mivel sietnetek kell, miután a lelketek elhagyta a testeteket. Ha egy óránál tovább maradtok, itt, Elvandarban akár hónapok is eltelhetnek közben, azt pedig mindannyian tudjuk, milyen gyorsan közeleg az ellenség. Ha minden úgy sikerül, ahogyan azt reméljük, akkor ott bukkantok elő, ahol kell. Tathar és én pedig tudni fogjuk, hogy sikerrel jártatok, mivel vagy itt ébredtek fel, vagy eltűnik a testetek. Még egyszer, hangsúlyozom: nem segíthetünk a visszatérésben. Ez olyan valami, amit saját erőtökből kell megoldanotok. Csak akkor tudjuk meg, hogy nem jártatok sikerrel, ha a testetek minden erőfeszítésünk ellenére meghal. A mi tudásunkkal csak ennyit tehetünk.
– Most pedig csukjátok be a szemeteket, és próbáljatok aludni! Víziókat fogtok látni. Ezek először álmoknak fognak tűnni, de később egyre valóságosabbak lesznek. Amikor szólok, fel kell kelnetek.
Pug és Miranda lehunyták a szemüket. Pug még hallotta Acaila hangját, amint az idős elda varázsszövő varázsigéket kezdett mormolni. A szavak szívfájdítóan ismerősen hangzottak, de nem volt képes felismerni őket. Úgy érezte; mintha egy dal szavait hallaná, amelyet ugyanabban a pillanatban már el is felejtett.
Nemsokára Elvandarról álmodott. Látta a mágiával kivilágított fák pislákoló fényeit maga fölött, mintha csak nyitva volna a szeme. De a fények ragyogó színekben tűntek fel előtte, kékben és zöldben, aranyban és fehérben, pirosban és narancssárgában, az ég pedig olyan feketének tűnt, mint a legsötétebb alagút a hegy mélyében.
Pug mélyen belenézett ebbe az ürességbe, és nemsokára színeket látott felbukkanni a sötétben. Az idő méretlenül múlt, miközben látta, amint a csillagok táncolnak az égen. Most egy furcsa, távoli, de erős hang férkőzött a tudatába, ami ismerős is volt, de felismerhetetlen is egyben.
Az idő tovább sodródott, és Pug egy olyan tudatban veszett el, ami minden eddigi tapasztalatától különbözött. A világegyetem anyaga nyitva állt előtte, nem a külső formák vagy a tér és idő illúziója, hanem maga az igazi valóság. Azon töprengett, vajon ez az-e, amiről Nakor beszélt, vagyis mindennek az alapja.
Elméje repülni kezdett, átvitorlázva a távolságokat, és rájött, hogy szabad akarata szerint képes mozogni egyik helyről a másikra. Egyben viszont azt is érzékelte, hogy még mindig a tisztáson fekszik. Valami megváltozott a testével kapcsolatban, idegen erőket és furcsa érzéseket fogott fel maga körül.
Nem érzett ennyire szoros kötődést a körülötte lévő világegyetemhez, a Próbák Tornya óta, magasan a Gyülekezet felett, Kelewan távoli világában. Elgondolkodott azokon az időkön, és „lenézett” Midkemiára.
Hirtelen a magasban találta magát, mérföldekkel lebegett a Királyság legmagasabb csúcsai fölött, a tengereket, partvidékeket csupán térképként érzékelte. Ezek azonban nem lapos, élettelen rajzok voltak; a föld és a tengerek élettől duzzadtak, erőtől és szépségtől lüktettek.
Átalakította érzékelését, és most valamennyi, a tengerben fickándozó hal látványát is képes volt felfogni. Mintha csak isten lennék! – gondola.
– Pug – hallott egy távoli hívást, amitől majdnem elveszítette érzékelését.
– Keresd meg Macrost – jött az utasítás. – És figyelj az időre!
Körülnézett, és a földön valamennyi lény az erő jegyét viselte magán, egy erővonalát, amely Sethanonban, az Életkristálynál kezdődött, és Midkemiában minden élőlényt összekötött. Az idő múlásával a vonalak elenyésztek, ahogy az élőlények elpusztultak, és a születésekkel egy időben új vonalak tűntek fel. Olyan volt ez, mint egy smaragd színű energiaforrás, az élet újjászületése, és ettől elállt Pug lélegzete.
A milliárdnyi szál között meglátott egyet, amelynek minősége ismerősnek tűnt a számára.
A Varázsló! – gondolta, amikor meglátta az energia különlegesen lüktető vonalát. Milyen erős és más, mint a többi, gondolta, amint erre a szálra összpontosított. Furcsának tűnt, mert egy időben két helyen létezett.
– Kelj fel! – parancsolta a hang, és Pug felállt.
Látta Acailát és Tathart, de most idegennek tűntek a számára, hiszen ők durva anyagból és véges energiából álltak, Pug pedig végtelen érzékeléssel és határtalan erővel rendelkezett. Mirandára pillantott, és egy lenyűgözően gyönyörű lényt látott meg.
A nő nem viselt ruhát, mégsem látszott rajta a neme. Ahol a mellének és a csípőjének kellett volna lenni, amely olyan ismerős volt a számára, mint a saját teste, ott most csupán alaktalan homályt látott, minden megkülönböztető jegy nélkül. Ovális arcán, ott, ahol a szemének kellett volna lennie, két izzó parázs világított. Nem volt orra. A szája helyét most egy egyszerű hasíték foglalta el, ami megmozdult, de Pug nem igazán hallotta a hangját, inkább a nő elméje érintette meg az övét.
– Pug? – kérdezte Miranda.
– Igen – felelte ő.
– Én is olyan furcsán nézek ki, mint te? – kérdezte a nő.
– Lenyűgöző vagy! – válaszolta Pug.
Hirtelen meglátta saját magát a nő szemével. Éppen olyan alaktalannak látszott ő is, mint Miranda. Magasságuk állandóan változott, és mindketten a belsejükből sugárzó erőáramlásként léteztek. Nem volt hajuk, nem voltak nemi szerveik, foguk vagy ujjuk.
Ekkor a messzi, távolból meghallották Acaila hangját.
– Amit láttok, az az igazi valótok. Nézzetek le!
Lenéztek, és meglátták saját testüket, amint a füvön fekszenek, mintha csak aludnának.
– Most siessetek! – sürgette őket Acaila. – Kövessétek a fonalat, ami Macroshoz vezet, mert minél tovább tartózkodtok a testeteken kívül, annál nehezebb lesz visszatérni. Mi majd életben tartunk, és amikor vissza kell jönnötök, elég lesz rágondolnotok. Testetek azonnal előtűnik, mihelyt szükségetek lesz rá. Óvjanak az istenek!
– Értettük – válaszolt Pug, majd Mirandához fordult. – Készen állsz?
– Igen – felelte a nő. – Hová megyünk?
Pug egy gondolattal odaparancsolta Miranda elé a szálat, és így szólt:
– Ezt követjük!
– Hová vezet? – kérdezte Miranda, miközben Pug kiterjesztette elméjét, és „megfogta” a nő „kezét”, majd vezetni kezdte a fonal mentén.
– Nem érzékeled? – kérdezte. – Arra a helyre megy, amire már régen gondolnom kellett volna. A Mennyei Városba. Most az istenek honába utazunk!

 

 

6.
Az első összecsapás

Calis intett.
Erik bólintott, majd jelzett az osztagának, hogy induljanak el mögötte. Az emberek egy vízmosásban gázoltak, fejüket a szurdok faja alatt tartva közeledtek az ellenség félé.
Erik halálosan unta már a kiképzést, de amiatt is aggódott, hogy nem végzett eléggé alapos munkát. Hat hónap telt el azóta, hogy a katonák első csapatával elvonult a hegyek, közé. Úgy ítélte, hogy a parancsnoksága alatt álló egységekben akad kétszáz megbízható katonája, akik egyedül is életben tudnak maradni, és a végsőkig küzdenek.
Még további hatszáz olyan harcosa volt, akik közel jártak ehhez az állapothoz, csupán egy kis gyakorlásra lett volna szükségük, hogy eljussanak erre a szintre.
A csapat, amelyet most vezetett, azokból az emberekből állt, akikről sejtette, hogy nem válhatnak olyan katonákká; akikkel megnyerhetik a közelgő háborút.
Alfred érintette meg a vállát, mire Erik megfordult. A tizedes az egyik férfira mutatott a vízmosás másik oldalán, aki nem úgy haladt, ahogy azt az előbb megparancsolták neki, hanem, csak hogy megszüntesse a térdét kínzó, kellemetlen érzést, meggondolatlanul felegyenesedett.
Erik bólintott, Alfred pedig rávetette magát a katonára, és ledöntötte a vízmosás aljára. Mindkét ember testébe éles kövek vájtak, Alfred keze azonban szorosan a másik szájára tapadt, hogy elejét vegye a kiáltásnak, amit meghallhattak volna a közeiben figyelő őrszenek. Erik hallotta a tizedes suttogását:
– Na, Davy, a fájó térded miatt megöletted magad és a bajtársaidat!
Egy távoli hang jelezte, hogy a gyakorlat nem sikerült, és mintha csak Erik gondolataiban olvasott volna, Calis bukkant fel, és így szólt:
– Ez nem jött össze.
Erik és a többiek felegyenesedtek, Alfred pedig egyetlen rántással talpra állította a Davy nevű katonát. Hangját most nem kellett lehalkítania, teljes hangerővel és dühvel szólalt meg:
– Te húgyagyú seggfej! Tehetetlen anyámasszony katonája! Még azt is meg fogod bánni, hogy apád valaha az anyádra nézett, mire végzek veled!
Valaki Calist kereste. A kapitány megfordult és odakiáltotta a jelszót. Intett Eriknek, a törzsőrmester pedig a kapitánnyal arrébb ment a katonáktól.
– Tizedes, indítsd őket vissza, a táborba! – mondta Calis.
– Hallottátok a kapitányt! Vissza a táborba! Futólépés! – üvöltötte Alfred.
A katonák egyenetlen futással nekiindultak, a tizedes pedig minden lépéssel egyre jobban felgyorsította őket.
Calis csendben figyelte, ahogy az emberek eltűnnek a szeme elől, aztán megszólalt:
– Akad egy kis gondunk.
Erik bólintott, és a napnyugtát figyelte.
– Minden nap úgy érzem, egy újabb lépéssel lemaradtunk. Sosem fogunk hatezer embert kiképezni időben.
– Tudom – mondta Calis.
Erik a kapitányra pillantott, és megpróbálta kitalálni hangulatát. Az évek alatt, amelyeket együtt töltöttek, nem sikerült jobban eltalálni Calis gondolatait, mint amikor először találkoztak. A kapitány rejtély maradt Erik számára, éppolyan megfejthetetlen, mint azok az idegen nyelven írt könyvek, amelyeket William könyvtárában látott.
– De nem ez a gond – mosolyodott el Calis. – Ne aggódj! Meglesz a hatezer emberünk a csatatéren, ha eljön az ideje. Nem lesznek olyan képzettek ugyan, ahogy azt szeretnénk, de lesz egy kemény mag, és a kiváló katonák élcsapata életben fogja tartani a többieket is.
Egy darabig figyelte fiatal törzsőrmestere arcát, majd folytatta.
– Elfelejted, hogy az egyetlen dolog, amit nem taníthatsz meg nekik, az a tapasztalat, amit csak harc közben lehet megtanulni. Néhány katona, akiket most alkalmasnak ítélsz, már a csata első perceiben meg fog halni, míg mások, akikről most azt hiszed, hogy mindent el fognak rontani, életben maradnak, sőt, a legnagyobb vérengzés közepette még majd remekelnek is.
A kapitány mosolya lehervadt.
– Nem, a gond, amit említettem, az, hogy beszivárogtak közénk.
– Beszivárogtak? – csodálkozott Erik. – Egy kém?
– Nem is egy, hanem több, úgy gyanítom. Csak egy megérzés, semmi több. Akikkel szembe kerültünk, néha kissé ügyetlenek, de nem hülyék.
Erik úgy gondolta, itt az idő, hogy előhozakodjon saját kényelmetlen érzéseivel.
– Ezért nem akarják a nagyherceg testőrei, hogy bárki is meglássa a királyi mérnököket, amint az utánpótláshoz építik az utat a Rémálom-hegyhát mentén?
– Rémálom-hegyhát? – csodálkozott Calis. Arckifejezéséből most Erik is tudott olvasni, Nem színlelte a meglepetést, tényleg nem ismer te ezt a nevet.
– Így hívjuk Hollófalván – felelte Erik. – Északon valószínűleg más a neve – körbenézett. – Egy csapatot vezettem északra, és messzebbre vittem őket, mint általában. Belefutottunk egy csapatnyi Felderítőbe és Patrick nagyherceg néhány palotaőrébe. Hallottam a szerszámok zaját a völgy másik oldaláról, amibe bementünk: A zaj a hegygerinc felől visszhangozott: favágás, fémen csattanó kalapács és a követ fejtő csákányok hangja hallatszott. A nagyherceg katonai mérnökei utat építenek. Az a hegygerinc végigfut a Világ-Fogsorától egészen Sötétmocsárig, majdnem eléri Kesht. Szinte lehetetlen bárhol átkelni rajta, ahol nincs út, és már sok utazót találtak ott fenn holtan. Ezért hívjuk mi Rémálom-begyhátnak. Ha a hideg évszakban valaki fent eltéved, az már halott ember.
– Ez az a hely – bólintott Calis. – De nem kellett volna odamenned, Erik. Subai kapitány nem örült neki, de Patrick nagyherceg sem. És igen, azért nem engedtek senkit arra menni, mert lehet, hogy az ellenség ügynökei Krondor körül szimatolnak.
– Magára akarja hagyni a várost? – csúszott ki Erik száján.
– Bár ilyen egyszerű volna! – sóhajtott Calis. Némán figyelte a napnyugtát. A ragyogó narancsoktól és rózsaszínektől valamivel távolabb, a tenger felől sötét felhők gyülekeztek, s ez furcsa, irreális formát kölcsönzött a leszálló estének, mintha a közeledő gonosz semmilyen szépség létezését nem engedélyezné ezen a világon.
Calis Erikre nézett.
– Jó néhány tervet készítettünk. Neked egyedül amiatt kell aggódnod, ha a parancsnokságod alatt lévő katonák rosszul képzettek. Majd megmondják, hogy hová kell vinned őket, és mire kell számítanod. Ha már ott jársz a hegyekben a katonáiddal, neked kell döntened, Erik. Magadnak kell megítélned, mi a legjobb a magad, az embereid és az egész hadjárat szempontjából. Nagyon sok múlik majd a döntéseiden.
– Amíg azonban a nagyherceg és a zászlósúr nem közli veled az egész hadművelet tervét, addig én sem adhatok információkat, amelyeket esetleg nem megfelelő embereknek fecsegnél ki.
– A beszivárgóknak?
– Az is megtörténhet, de el is rabolhatnak és egy pantathiánus ügynök valamivel megitat, amitől beszélsz. Esetleg olyan gondolatolvasókat alkalmaznak, mint amilyen Gamina úrnő. Nem tudjuk, mi minden történhet még. Ezért bármit is hallasz, senkinek sem szabad elmondanod, és neked is csak annyit mondunk, amennyit szükséges.
Erik bólintott.
– Aggódom...
– A lány miatt?
– Tud róla? – lepődött meg Erik.
Calis intett, mert katonák mentek el mellettük, és amikor már hallótávolságon kívül kerültek, így folytatta:
– Miféle kapitány volnék, ha nem ismerném a törzsőrmesterem laktanyán kívüli életét?
Erik erre nem tudott válaszolni.
– Persze, aggódom Kitty miatt. Rooért és a családjáért is aggódom. Mindenkiért.
– Most úgy beszélsz, ahogy Bobby érzett, bár ő sosem adott volna így hangot az érzéseinek – mosolygott Calis. – Ő azt mondta volna: – Egy csomó dolgunk van, és az időnk csak a felére elég, ráadásul egy rakás alkalmatlan bolond végzi a munkát.
Erik felnevetett.
– Ez valóban úgy hangzik, mint ahogy ő szokott beszélni.
– Hiányzik, Erik. Tudom, hogy neked is, hiszen Bobby volt az első, akit kiválasztottam. Az első „mindenre elszánt emberem”.
– Azt hittem, hogy a határbáróknál bérelte fel, hogy magának dolgozzon – mondta Erik.
Calis felnevetett.
– Bobby bizonyára így mesélné. Azt persze nem említené, hogy majdnem felakasztották, mert verekedés közben megölt egy katonát. Féltucatnyiszor meg kellett vernem, hogy rávegyem, fékezze a kedvét.
– Megverte? – csodálkozott Erik, miközben, egy hatalmas sziklán próbálta átküzdeni magát, ahogy követték a vízmosás irányát.
– Minden alkalommal, amikor elveszítette az önuralmát, szóltam neki neki, hogy vetkőzzünk le derékig, és álljon ki velem. Ha győz, szabad ember. Hatszor kellett eltángálnom, mire végül rájött, hogy jóval erősebb vagyok annál, aminek látszom.
Erik tudta, hogy ez igaz. A kapitány apját, valami északi nagyurat Tomasnak hívták, az anyjáról pedig azt híresztelték, hogy tünde királynő. De bármi volt is az igazság a szüleivel kapcsolatban, Erik még nemigen találkozott olyan emberrel, akinek ereje akkora lett volna, mint Calisnak. A régi hollófalvi kovács volt a legerősebb a falujában, és azok közül a katonák közül, akikkel együtt szolgált a novindusi első útján, egyedül a Biggo nevű, hatalmas termetű férfi vetekedhetett Erikkel Calis azonban olyan dolgokat is véghez tudott vinni, amiről Erik azt mondta volna, hogy lehetetlen. Egyszer például felemelt egy kocsit, miközben Erik kicserélte a kerekét, pedig Erik tapasztalatból tudta, hogy neki még legalább két ember segítségére lett volna szüksége, hogy megismételje ezt a mutatványt.
Miután belegondolt, milyen volt Bobby de Loungville természete, Erik így szólt:
– Csodálom, hogy nem kellett megölnie.
Calis felnevetett.
– Kétszer is közel kerültem hozzá. Bobby nem az az ember, aki könnyen veszi a vereséget. Arutha nagyherceg akkor nevezett el „sasnak”, a hajómon lévő zászló miatt, amikor arról a legelső novindusi küldetésről visszatértem, és úgy jöttünk bicegve Krondorba, mint a megvert kutyák.
Erik bólintott. Ismerte a történetet, mint akárki más, hogy azon a távoli földön Calis zsoldos kapitánynak álcázta magát, és a csapatát nevezték Bíbor Sasoknak.
– Bobby úgy döntött, ő „Krondor kutyájának” fogja nevezni magát. Arutha nagyherceg nem látszott túl lelkesnek, de nem szólt semmit.
Calis megállt, és Eriket is megállította.
– Ne beszélj senkinek semmit arról, amit gyanítasz, Erik! Nem akarok még egy törzsőrmestert elveszíteni. Lehet, hogy Bobby a kutyát játszotta, de a hűséges és kemény fajtát utánozta. Te is éppen olyan hűséges vagy, és legalább annyira kemény is, bár ennek még nem vagy tudatában.
– Köszönöm, uram – bólintott Erik a dicséretre.
– Még nem végeztünk. Nem akarok azért elveszíteni egy törzsőrmestert, mert esetleg James herceg felakasztatja, hogy elhallgattassa.
Egyenesen Erik szemébe nézett.
– Meg vagyok értve?
– Tökéletesen.
– Akkor gyere, vissza kell vinnünk ezt a bandát Krondorba, hogy ott átadjuk Williamnek, és újra helyőrségi patkányokká váljanak. Ha egyszer valahogy a hegyekben találják magukat, talán kicsivel tovább maradnak életben, mint egy átlag katona. Tettünk nekik egy szívességet, de számunkra ezek az emberek hasznavehetetlenek.
– Ez az igazság – helyeselt Erik.
– Menj, és keress nekem másokat, Erik. Ha kell, legyenek martalócok, de szerezz olyanokat, akiket érdemes kiképeznünk.
– Hol keressek ilyeneket? – kérdezte Erik.
– Beszélj a királlyal, mielőtt elmegy Krondorból! – javasolta Calis. – Ha szépen kéred, ő talán ad neked felhatalmazást, és akkor megszerezheted a határmenti bárók legjobb embereit. A bárók persze nem fognak örülni neki, ha viszont elveszítjük ezt a háborút, akkor az Északi-alföldről jövő invázió miatt már nem nagyon kell aggódnunk.
Erik emlékezett a Királyság térképére, amit William szobájában látott.
– Ez azt jelenti, hogy el kell utaznom Északőrébe, Vasszurdokba és Magosvárba – mondta.
– Kezdd Vasszurdokkal! – utasította Calis. – Sietned kell, és miközben délre viszed az embereket, vezesd át őket a Sötét-erdőn, de kerüld el Sethanont! Hozd őket ide, amilyen gyorsan csak lehet!
Majd azzal a mosollyal, amit Erik magában ördöginek nevezett, hozzátette:
– Két hónapod van rá.
– Három kellene! – mordult fel Erik.
– Kelj át néhány hegyen, ha kell, de akkor is csak két hónapod van. Szükségem lesz még hatszáz jó emberre, kétszázra mindegyik ottani helyőrségből, itt Krondorban, két hónapon belül.
– Ez felére csökkenti a szokásos helyőrségük létszámát! Az összes báró tiltakozni fog!
– Persze, hogy tiltakozni fognak! – nevetett Calis. – Ezért van szükséged a királyi felhatalmazásra.
Erik habozott, majd futólépésben elindult, Calis pedig csak nézett utána csodálkozva.
– Most meg hová rohansz?
– Krondorba – felelte Erik. – Minden időmre szükségem van, és él ott valaki, akitől el kell búcsúznom!
Calis nevetését elnyelte az erdő, miközben Erik rohant tovább. Még akkor is futott, amikor elhaladt a csodálkozó Alfred mellett, aki a katonákat vezényelte vissza a táborba.

 

Erik megszenvedte a napot, először a királlyal, azután Kittyvel. A király ugyan nem ellenezte, hogy megritkítsák az északi helyőrségeit, akikre azért volt ott szükség, hogy megvédjék azt a területet a fosztogató manóktól és sötét tündéktől. Kevéssé lelkesedett viszont, amikor megtudta, hogy Calis egy törzsőrmesterre bízta a katonák kiválasztását. Emlékeztette Eriket, hogy ő most már udvari ranggal rendelkezik, és hogy nem szabad hagynia, hogy a bárók esetleg megkérdőjelezzék a jogát a parancs végrehajtására. Erik azonban magában azon töprengett, ugyan hogy fog egy négyszáz fegyveresnek parancsoló nemesembert arra kényszeríteni, hogy azt tegye, amit ő mond, ha a királyi felhatalmazás esetleg elégtelennek bizonyulna.
Megmondta Jadownak, hogy Calis később tér majd vissza a katonákkal, akiket átsorolnak a nagyherceg helyőrségébe. Aztán elment, hogy megkeresse Kittyt.
A lány látszólag nyugodtan fogadta a hírt, hogy Eriknek két hónapra el kell mennie, ő azonban jobban ismerte ahhoz Kittyt, hogy ne lássa, az újság nagyon feldúlta. Szeretett volna még egy napot vele tölteni, de tudta, hogy Calis kapitány határideje majdnem teljesíthetetlen.
Kisurrantak a fogadóból, és egy érzelmes órát töltöttek együtt, aminek a végén Erik majdnem megszegte a Calisnak tett fogadalmát, mely szerint senkinek sem beszél a gyanúiról. De ehelyett inkább figyelmeztette Kittyt, hogy amennyiben ő nem lenne itt, amikor valami „komoly dolog” történik, aminek a bekövetkeztét a lány is gyanította, akkor szökjön ki Krondorból és induljon Hollófalva felé. Tudta, hogy ha a támadók végül elérik a várost, akkor már nem nagyon lesz idő a menekülésre, mielőtt a nagyherceg bezárja Krondor kapuit. Kitty elég okos volt ahhoz, hogy megértse, mit akar neki mondani a férfi, és tudta, hogy, a hollófalvi Örvös Tyúk Fogadóba kell mennie, hogy csatlakozzon az anyjához, Freidához és nevelőapjához, Nathanhoz. Erik megígérte, hogy ott majd megkeresi.
Erik két órával napnyugta előtt ment el. Tudta, hogy útközben majd egy fogadóban kell megszállnia, viszont minden óra, amit nyert, megéri a plusz költségeket. Különben is, a király aranyát költötte, nem a sajátját.
Napnyugtakor még mindig egy órára járt a legközelebbi fogadótól. A kis hold fent ragyogott, ezért nem uralkodott vaksötét, a Király Országútját pedig jól lehetett látni. Erik mégis inkább vezette hátasát, nehogy megbotoljon és megsérüljön.
Lovát, egy erős kis aranyderes heréltet, saját maga választotta. Nem ez volt ugyan a legerősebb és a legtermetesebb a nagyherceg istállójában, ám az állóképessége valószínűleg jobb volt, mint a többi lóé, amelyek közül Erik válogathatott. Tudta, hogy ezen az úton gyakran kell majd hegyet másznia, és hogy két héten át nyeregben lesz már pirkadattól késő estig, hogy időben eljusson Vasszurdokba. Még így is hajszolnia kell a lovat, de a feladat nem lehetetlen.
Erik csendesen elátkozta a kapitányát, majd belelovagolt az éjszakába:

 

Nakor felemelte az ujját.
– Megint ott!
– Mint legutóbb, mester! – bólintott Sho Pi.
Nakor ellenállt a késztetésnek, hogy rászóljon a fiatal emberre, ne szólítsa mesternek. De ez olyan reménytelen volt, mintha egy kutyától azt várta volna el, hogy ne kapkodjon a legyek után.
– Kesh járőrök az Álmok-tengere déli partján – állapította meg Nakor. – Legutóbb Calis informálta a helyőrség parancsnokát, és lám, máris kesh lándzsásokat látunk, lobogó zászlókkal.
Egy pillanattal később nevetni kezdett.
– Mi olyan mulatságos, mester?
Nakor a keze fejével gyengén megütötte az ifjú Sho Pi vállát.
– Nyilvánvaló, fiam. Arutha gróf üzletet kötött.
– Üzletet? – csodálkozott Sho Pi, amikor a hajó kapitánya a part felé fordította a járművet.
– Majd meglátod – mondta a kis ember.
Tanítványával Krondorban szálltak hajóra, és végigvitorlázták a Keserű-tenger és az Álmok tengere közötti vízrendszert. Most Shamata kikötőjébe tartottak egy bárkával lefelé a folyón, ahol lovakat akartak venni, hogy eljussanak Csillagdokkba. Nakor iratokat hozott Arutha grófnak Patrick nagyhercegtől és James hercegtől. Nakort gyötörte a gyanú, hogy tudja, mit tartalmaznak ezek a dokumentumok, mivel jónéhányuk nem is a nagyherceg, hanem a király pecsétjét viselte.
Az út nagy része eseménytelenül telt el, és végül Nakor és Sho Pi egy kompon találták magukat, amely arra szolgált, hogy utasokat és árut szállítson át a Nagy Csillag-tavon Csillagdokk szigetére, az ott élő mágusok közösségéhez.
Arutha, Vencar lordja, a király udvarának grófja, James herceg fia várta őket a kikötőben.
– Nakor, Sho Pi! Jó titeket újra látni! – nevetett. – Legutolsó találkozónk túlságosan rövidre sikeredett.
Nakor is nevetett. Csupán két percet töltött az újonnan érkezett gróf társaságában, mielőtt el kellett indulnia Sho Pivel és Puggal Elvandarba.
Miután átlendültek a komp pereme és a kikötő közötti, szűk résen, Nakor így szólt:
– Üzenetet hoztam apádtól.
– Akkor hát gyertek velem!
– Honnan tudtad, hogy a kompon vagyunk? – kérdezte Nakor.
Miközben Csillagdokk hatalmas épülete felé sétáltak, a férfi, akit a király azért küldött, hogy igazgassa a mágusok szigetét, így szólt:
– Semmi mágia. Az őrszemünk látott titeket onnan, föntről – a magas torony egyik ablakára mutatott. – És ő szólt nekem.
– Biztosan az egyik tanítványom – bólintott Nakor.
Az épületben áthaladtak egy hosszú folyosón, majd arra folytatták az útjukat, ahol, mint Nakor tudta, Arutha hivatala volt. Ugyanazt a helyiséget használta, amit ő is elfoglalt, amikor Calis őt tette meg a sziget elöljárójává.
– Chalmes, Kalied és a többiek nem okoznak gondot? – kérdezte Nakor.
A keshi születésű, konzervatív mágus említésére, aki ellenezte az ötletet, hogy ez a sziget a király fennhatósága alá tartozzon, Arutha csak a fejét rázta:
– Semmi említésre méltó. Mindig lázadoznak egy kicsit, de amíg szabadon taníthatnak és kutathatnak, addig nem fognak sokat panaszkodni a vezetésemre.
– Szerintem összeesküvést szőnek – vélekedett Nakor.
– Semmi kétség – bólintott Arutha, miközben elérték a hivatalát –, de nem hiszem, hogy ez külső segítség nélkül sokat számítana. Ahhoz túl gyávák, hogy egy erős szövetséges nélkül kivonuljanak a Királyságból.
Amikor beléptek a hivatalba, Arutha becsukta az ajtót.
– Ezenkívül fel is készültünk rá – mondta a gróf, és elvette az iratcsomót, amelyet apja küldött neki. – Bocsássatok meg egy pillanatra! – mondta, és feltörte az első irat pecsétjét. Egy személyes levél volt a hercegtől.
Miközben olvasott, Nakor figyelte a grófot. Éppolyan magas volt, mint az apja, mégis, finom arcával, majdnem nőies szájával jobban hasonlított az anyjára. A szeme viszont az apjáé – gondolta Nakor –, veszélyesen villogott ez a szempár. A haja is az apjáéra hasonlított, vagyis inkább arra, ahogy James haja fiatal korában kinézett: erős, barna csigákat viselt a fején.
Arutha egy pillanattal később megkérdezte:
– Tudjátok, mi áll ebben?
– Nem – felelte Nakor –, de el tudom képzelni. Erland most tért vissza Keshből. Erre is járt?
– A te figyelmedet semmi sem kerüli el, nem igaz? – nevetett Arutha.
– Ha majd olyan sokáig támaszkodtál már az eszedre, mint én – mondta Nakor –, akkor megtanulod, hogy mindenre figyelmet kell fordítanod.
– Igen, Erland hazafelé menet itt töltött egy éjszakát.
– Akkor hát üzletet kötöttetek Kesh-sel.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy egyetértésre jutottunk – mondta Arutha.
Ha Sho Pi el is veszítette a beszélgetés fonalát, ennek semmi jelét nem adta, és szemmel láthatóan megelégedett azzal, hogy hallgathatja, amint mestere és a gróf beszélgetnek egymással.
– Apád a legördögibb, legveszélyesebb ember, akivel valaha is találkoztam – nevetett Nakor. – Jó tudni, hogy a mi oldalunkon áll.
Arutha szomorúnak látszott.
– Ebben nem fogok veled vitatkozni. Az életem sosem volt teljesen az enyém.
Nakor elvette az üzenetet, amit Arutha az asztal fölött átnyújtott neki.
– Úgy látom, nem zavar különösebben – mondta a szerencsejátékos.
– Fiatal koromban én is lázadtam, mint a legtöbb ifjú ember – vonta meg a vállár Arutha –, de az igazat megvallva, azok a dolgok, amiket apám csináltatott velem, mindig érdekesek voltak, még kihívást is jelentettek. A fiaim, mint azt bizonyára tudod, már teljesen mások. Az én feleségem sokkal inkább elnézi a „kalandvágyó” természetet, mint ahogy azt az én anyám tette.
Arutha felállt, Nakor pedig elolvasta a herceg üzenetét.
– Sokszor gondoltam már rá, milyen lehetett apám élete, amikor szó szerint tolvajként nőtt fel Krondor csatornáiban – a gróf kipillantott egy partra néző, kis ablakon. – Egy életre elég történetet hallottam „Sebes Jimmyről”.
– Nem hittem volna, hogy az apja még dicsekedett is vele – jegyezte meg Sho Pi, miközben Nakor folytatta az olvasást.
– Nem is tőle, hanem másoktól hallottam – mondta Arutha. – Apa megváltoztatta a Királyság történetét – elgondolkodva elhallgatott. – Nehéz dolog egy nagy ember fiának lenni.
– Az emberek sokat várnak el egy nagy ember fiától – helyeselt Nakor, és az iratot az asztalra tette. – Akarod, hogy maradjak?
– Egy darabig – felelte Arutha. – Szükségem van egy megbízható emberre, amikor ez az egész kitör. Kell egy kis segítség, hogy Chalmes és a többiek ne reagáljanak ostoba módon.
– Hát, eléggé rosszul reagálnak majd, ha megtudják, mit főzött ki apád és Erland herceg – nevetett Nakor. – Azt azonban biztosíthatom, hogy senkinek nem esik bántódása.
– Jól van. Jövő héten elmegyek, ha megtárgyaltunk néhány más, fontos részletet.
– Vissza kell térned Krondorba? – kérdezte Nakor.
Arutha bólintott.
– Ismerem az apámat.
– Értem – sóhajtott Nakor.
– Ugyanazt a szobát kapjátok, amelyiket a múltkor, úgyhogy pihenjetek, vacsoránál találkozunk! – mondta Arutha.
Sho Pi rájött, hogy elbocsátották őket, ezért felállt, és kinyitotta Nakor előtt az ajtót.
Amikor már elhagyták a gróf hivatalát, Sho Pi megszólalt.
– Mester, mire gondolt, amikor megkérdezte Arutha grófot, hogy vissza kell-e térnie Krondorba?
– Az apja Rillanonba küldte, azzal az átlátszó ürüggyel, hogy üzenetet kell vinnie a királynak – mondta Nakor, miközben befordultak a sarkon, és közeledtek a számukra elkülönített szobák felé. A lépcsőkőn felfelé bandukolva Nakor folytatta: – Arutha tudja, hogy az apja nemigen hagyja ott Krondort, ha kitör a háború. Biztosítani akarja, hogy a fiai nem lesznek együtt a nagyapjukkal.
– Tudom, hogy a háború kockázatos – mondta az egykori katona –, de miért lennének a herceg unokái nagyobb veszélyben, mint bárki más?
– Mert ha a királynő flottája megérkezik, senki sem marad életben Krondorban – felelte Nakor érzelemmentes hangon.
Sho Pi a szobájukba menet többet már nem kérdezősködött.

 

Erik jelt adott, mire a lovasok megálltak. Az egyik felderítője már visszafelé lovagolt. Erik a két hónap jó részét azzal töltötte, hogy elorozza a határmenti báróktól a legjobb embereiket, most pedig majdnem hatszáz katona lovagolt három oszlopban, körülbelül húsz mérföldes területen eloszlatva, fél mérfölddel mögötte. Erik a kimerítő lovaglás minden mérföldje után elátkozta Calist, másrészt megszerezte a katonákat.
A meglátogatott határbárók kivétel nélkül a hitetlenség és düh keverékével olvasták a király felhatalmazó levelét. Ezek a bárók különleges helyzetet élveztek, hiszen a korona közvetlen vazallusaiként nem tartoztak egyetlen gróf vagy herceg alá sem. Ezért aztán az, hogy a nagyherceg helyőrségének egy egyszelű törzsőrmestere csak úgy besétáljon egy olyan engedéllyel, amely alapján kiválogathatta és elvihette a legjobb katonáikat, míg a veszteségek pótlásra legjobb esetben is csak üres ígéretet tett, egyszerűen elviselhetetlennek tűnt számukra.
Északőre bárója még azt is fontolgatta, hogy lefogatja Eriket, amíg meg nem erősítik a felhatalmazást, ám Erik addigra már egy majdnem kétszáz fős csapat élén állt, úgyhogy a báró inkább letett a szándékáról.
Magosvárban a báró úgy viselkedett, mint aki csak egy újabbat kapott eddig is hatalmas terheihez, de csak egy kicsit panaszkodott. Erik gyanította, hogy a báró meggyőzésében az Északőre és Vasszurdok jelvényeit viselő, immár négyszáz fős csapat is szerepet játszott.
Most a Lankás hatalmas, füves területein lovagoltak át, a birkákat legeltető és a bárókkal kereskedő nomád törzsek lakhelyén. Azok a kis falvak maradtak csak itt elszórva, amelyek kibírták, hogy ilyen közel épültek az Északi-alföldhöz. Többször találtak táborhelyeket, amelyeket csak nemrég hagyhattak ott gazdáik. Mintha a rengeteg fegyveres érkezésének hírére a banditák a hegyekbe menekültek volna.
A harmadik ilyen tábor után Erik előreküldött két, vasszurdoki embert, felderítőnek. Erik kissé kellemetlennek találta a gondolatot, hogy a Királyság határai között, ilyen messze otthontól harcra kényszerüljön, ám valamennyi terület közül, ami a Távoli Partok és a Királyság tengere között terült el, a Világ-fogsora, e hatalmas hegylánc, és a Sötét-erdő határa között húzódó vidék számított a legellenségesebb területnek. Mindenki tudta, hogy a Résháború előtti években a manók és a sötét tündék fosztogató portyáikon dél felé egészen Sethanonig eljutottak, és hiába küldött rendszeres járőröket a Királyság ezekre a területekre, e vidék akkor is vad és barátságtalan maradt.
A csapat ritkás erdőségieken lovagolt át, amelyek a sokkal sűrűbb Sötét-erdő felé vezettek, és Erik most már meg sem tudta volna számolni az ideális búvóhelyeket, amelyek mellett ellovagoltak.
Az első felderítő jelentett Eriknek:
– Fegyveresek táborát fedeztem fel, törzsőrmester. Legalább száz ember.
– Micsoda? – csodálkozott Erik. – És meglátott valaki?
– Nem, nem állítottak őröket, úgy látszik, nem félnek, bizonyára azt hiszik, egyedül vannak itt.
– Felismerted, hogy mifélék?
– Zászlójuk nem volt, és nem viseltek egyenruhát vagy tabardot. Útonállóknak néznek ki.
Erik elbocsátotta a felderítőt, és egy Garret nevű, vasszurdoki katonához fordult, akit ideiglenes tizedesnek nevezett ki.
– Állíts fel egy laza arcvonalat, mögöttünk ötven yardra az emberek felével! Álljatok készen arra, hogy oldalról támadjatok, ha ellenállásba ütközünk! A többiek készüljenek fel, hogy ha szükséges középről támadjanak, két sorba rendeződve! Te pedig válaszd ki a négy legjobb katonát, és lovagoljatok velem!
Az Eriknél legalább egy évtizeddel idősebb katona habozás nélkül fogadta a parancsokat a fiatalabb embertől. Eriknek tetszett a magatartása és a fegyelme, és azt tervezte, hogy amilyen hamar csak lehet, őrmesterré lépteti elő, Garretben ugyanis olyan embert sejtett, aki meg tudja óvni a katonáit.
Ez volt az egyik oka annak, hogy Erik alapvetően egyetértett Calis tervével: ezeket a katonákat, akiket magával kellett hoznia, megedzette a manókkal, sötét tündékkel és banditákkal folytatott harc. Legtöbbjük tapasztalt hegyi harcos volt, úgyhogy Eriknek csak egy kis munkába kerül majd, hogy beleolvassza őket a már meglévő hadseregbe a parancsnoksága alatt.
Az első húsz ember szétszóródott Erik mögött – látszott, hogy kiképzett katonák.
– Készüljetek fel az összecsapásra! – mondta Erik Garretnek.
Erik kiadott néhány parancsot, majd előrelovagolt Garrettel és az általa kiválasztott négy emberrel.
Lassan törtek utat előre, az erdőben, majd meglátták a tábortüzeket. Körülbelül nyolcvan ember hevert, vagy beszélgetett állva a fák közötti tisztáson. Néhány tucat, különböző méretű, hevenyészve felvert sátor állt ott, és pár ember a tábortüzeket táplálta, míg mások tűzifát gyűjtöttek a tisztás közepétől nem messze. Erik teherhordó kocsikat és lovakat is látott a tisztás egyik végében.
– Ezek nem banditák – mondta Garretnek.
Az idősebb katona egyetértően bólintott.
– Jobb, ha keményen rajtuk ütünk.
Nem kételkedett benne, hogy itt harc lesz. Erik csodálkozott. Dél felé járt, az emberek többsége mégis aludt. Erik feltartottai kezét, és halkan így szólt:
– Várnak valakire.
– Honnan tudja, törzsőrmester? – kérdezte Garret.
– Nagyon unatkoznak, és már legalább egy hete itt lehetnek – Erik a jobb oldalon lévő latrina irányába mutatott.
– Igen, értem a szagát – helyeselt Garret. – Igaza van, már itt vannak egy ideje.
– És ha nem tévedek, itt nincs olyan, amire várni érdemes, úgyhogy akkor valaki más felbukkanására várnak.
– De kire?
– Ezt akarom kideríteni.
Intett az elöl lévőknek, majd lassan a tábor elé ügettek, hogy meglássák őket.
Az egyik unott katona, aki a kardját fényesítve ült, felpillantott, amikor kor Erikék felbukkantak. Szeme elkerekedett, és üvölteni kezdett.
Még a szőr is felállt Erik hátán, amikor meghallotta a katona hangját. Hátrakiáltott:
– Támadás!
A kardok gondolkodás nélkül kézbe kerültek, és a közelgő harcosok kiáltása megtöltötte a levegőt. A tábor lakói fekvőhelyeikhez siettek, és aki tudta, felöltötte a vértjeit, mások pajzsokat, kardokat, íjakat és nyilakat ragadtak, és a harc elkezdődött.
Ahogy azt Erik tervezte, a párokba rendeződött katonák a tábor közepére lovagoltak mögötte, miközben a hátvédvonal körbevéve a területet és elsöprő támadást indított. Az emberek sikoltoztak, ahogy nyilak záporoztak rájuk, fém ütődött a fémnek, miközben a lovasok elárasztották a tisztást. Erik katonái közül sokan hegyi íjászok voltak, akik gyorsan leszedték a célpontokat, miközben a tábor lakói még csak fegyvereik felöltésével bajlódtak.
Erik két férfit vágott le, miközben a tábor közepére vágtatott: Bárki is vezette ezt a csapatot, bizonyára ott lehetett megtalálni, ő pedig meg akarta keresni ezt az embert, mielőtt még az egyik túlbuzgó királysági íjász eltalálná nyilával.
Erik meglátta a vezért.
Az összes égtáj felé menekülő között a férfi a nyugalom szigetének látszott. Parancsokat üvöltözött, és megpróbálta akaratának erejével hatékony harcmodorra rávenni az embereit. Erik megsarkantyúzta a lovát, és becserkészte a vezért.
Az inkább megérezte, mint látta Erik közeledését, annyira el volt foglalva az emberei irányításával. Amikor megfordult, a ló és lovasa már majdnem teljesen fölötte volt. A vezér oldalra vetődött, hogy kicselezze Erik csapását.
Erik megfordította hátasát, és látta, hogy ez alatt a másik már karddal és pajzzsal fegyverezte fel magát, és felegyenesedett. Erik tudta, hogy kemény ellenféllel került szembe, mert a férfi nem rettent meg a rászegeződő fegyverektől. Ez nem fog szórakozni vele.
Erik okosabb volt annál, hogy újra támadjon, mert ez azzal a veszéllyel járt volna, hogy ellenfele a lova alá bukik, és megsebesíti azt. Valószínűleg elég nyugodt és magabiztos volt ahhoz, hogy ezt a veszélyes dolgot megkísérelje.
Emberei a tábor lakóit kaszabolták, Erik pedig várakozón keringett ellenfele körül. A férfi gyűlölködőn nézett rá, és várta a támadást, ami azonban késlekedett.
– Hagyjatok életben, amennyit csak lehet! – kiabálta Erik a katonáinak.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a tábori emberek reménytelenül alulmaradtak a lovasokkal szemben, a katonák kezdték eldobálni a fegyvereiket, és kegyelemért könyörögtek.
A helyzet hamar Erik előnyére fordult, és amikor már kétségtelenné vált a végeredmény, a táboriak vezére eldobta fegyverét. Erik tudta, hogy Novindusban a zsoldosok körében ez a megadás jele.
Körülnézett, és látta, hogy egy zászló fekszik a földön. Az emblémája ismerősnek tűnt. Erik a férfi felé lovagolt. Garret és a többi katona igen meglepődtek, amikor a nagyherceg törzsőrmestere idegen nyelven szólalt meg:
– Duga és harci kutyái, ha nem tévedek – mondta Erik a férfinak.
Az idegen bólintott.
– És te ki vagy?
– Calis Bíbor Sasaihoz tartoztam.
Duga kapitány, száz zsoldos vezére, felsóhajtott:
– Téged már akkor meg kellett volna ölnünk, amikor először találkoztunk a világ másik felén.
– Jó messzire eljöttetek – jegyezte meg Erik.
– Így igaz.
A zsoldosvezér körülnézett, és látta, hogy katonáit Erik emberei lefegyverezték.
– Most mi legyen? – kérdezte.
– Attól függ. Ha hajlandó vagy együttműködni, kapsz egy lehetőséget, hogy életben maradhass. De ha nem...
– Nem szoktam megszegni az eskümet – mondta Duga.
Erik jól megnézte ezt a férfit. Úgy nézett ki, mint egy jellegzetes novindusi zsoldoskapitány. Ha nem is intelligens, de ravasz, és elég okos ahhoz, hogy életben tartsa az embereit. Ez volt a legkevesebb, amire egy kapitánynak képesnek kellett lennie. Elég kemény legénynek számított ahhoz, hogy kordában tartson egy csapatnyi martalócot, és becsületes annyira, hogy betartsa a szerződést, hisz ennek hiányában senki sem bérelné fel.
– Semmilyen esküt nem kell megszegned – biztosította Erik. – A foglyunk vagy, és azt nem ígérhetem, hogy csak úgy egy szóra hazaengedünk.
– Azt sem tudom, hol van a haza – felelte a másik keserűen.
– Arra – a világ másik felén, ahogy mondtad – mutatott Erik délnyugatra.
– Bérelnél nekünk egy hajót? – kérdezte Duga keserű gúnnyal.
– Lehet. Ha megosztasz velünk egy pár értesülést, talán találunk valami lehetőséget, hogy hazajussatok.
Erik nem kötötte az orrára, hogy erre igen csekély az esély.
– Kérdezz! – mondta Duga.
– Először is, hogy jutottatok ide?
– Az egyik olyan varázskapun keresztül, amit a kígyólény csinált – vonta meg a vállát a férfi. – Jutalmat ígért annak a kapitánynak, aki átvezeti a katonáit – körbenézett. – Csak az istenek tudják, hol fogom elkölteni azt a pénzt.
– Mennyi ideje vagytok itt? – kérdezte Erik.
– Három hete.
– És kire vártok?
– Nem tudom – mondta a novindusi zsoldoskapitány. – Csak annyit tudok, amennyit Fadawah tábornok parancsolt. Ez egyszerű. Menjetek át ezen a rés akármin, és táborozzatok le, amikor átértetek. Aztán várjatok.
De mire?
– Azt nem tudom. Csak annyit mondtak, hogy várjunk.
Erik elbizonytalanodott. Amíg osztagának a másik része meg nem érkezik, legalább annyi foglyuk volt, mint őr, és bármelyik pillanatban új ellenség tűnhetett fel. Gyorsan elhatározásra jutott.
– Add feltételesen a becsületszavadat! Nem esik bántódásotok, de nem mehettek el. Ha visszaértünk a táborunkba, jobb feltételekkel tárgyalhatunk.
A zsoldos egy pillanatig mérlegelte a lehetőségeit, majd bólintott:
– Rendben – azután nyilvánvaló megkönnyebbüléssel odakiáltott a katonáinak: – Harcot beszüntetni! Pihenj!
Erik ezúttal is elképedt a novindusi zsoldosok viselkedésén, akik a háborút és a harcokat munkának tekinteték. Tudták, megtörténhet, hogy egy nap olyanokkal néznek farkasszemet a csatamezőn, akik egy éve még a szövetségeseik voltak, és talán a jövőben újból azok lesznek. És az egészben az volt az érdekes, hogy ettől nem váltak gonosszá.
Erik intett Garretnek és így szólt:
– Ha a kedélyek lenyugodtak, verjetek tábort, és hadd egyenek a katonák!
A vasszurdoki őrmester tisztelgett, és parancsokat kezdett osztogatni:
Erik nyújtózkodott a nyeregben, és úgy érezte, mintha valamennyi csontja kiugrott volna az ízületeiből. A háta fájt, és még sosem érezte magát ennyire fáradtnak. Egy hangtalan morgással leszállt a lováról, és amikor megérezte a tűz fölött fővő étel illatát, rájött, hogy éhes.
Mielőtt megkezdte volna a foglyok kihallgatását, még egyszer elátkozta a kapitányát. Ellátta a lovát, közben egyre csak Calis nevét emlegette szitkozódva.

 

 

7.
A tervek

Roo bólintott.
A kereskedelmi delegáció már majdnem egy órája tárgyalt, de Roo már az első öt perc után tudta, hogy mi lesz az eredmény, a protokoll azonban úgy kívánta, hogy az egészet végigülje, mielőtt visszautasítja a lehetőséget. Roo már szerette volna, ha a férfi végre befejezi, hisz tudta, hogy ez a találkozó teljesen értelmetlen.
Mióta a Királyság nyugati felében megszerezte a gabonapiac feletti ellenőrzést, Roo napról napra látta, hogyan növekszik számos érdekeltségének, különösképpen a Keserű-tenger Társaságnak a befolyása, míg végül a nyugati kereskedelemben egyetlen riválisa maradt: Jacob Esterbrook.
Az egyetlen terület, amelyen Jacob egyeduralkodónak számított, a Keshsel folytatott kereskedelem volt. A luxuscikkek nagy hasznot hajtó kereskedelme a Császársággal Roo számára zárt világ maradt, és bár számtalanszor próbálta megvetni a lábát ezen a területen, kisebb szerződéseken vagy alig valamit profitáló tranzakciókon kívül semmire sem jutott.
Most is egy keshi koncessziót szeretett volna szerezni, ám az alacsony beosztású kesh hivatalnok terjengős szónoklatában épp most közölte vele, hogy legutóbbi kísérlete is kudarcba fulladt.
Amikor a férfi végre befejezte, Roo rámosolygott.
– Más szóval a válasz: nem.
A kereskedelmi küldött pislogott, mintha valamit most először látna, majd így válaszolt:
– Szerintem egy egyszerű „nem” talán túl erős kifejezés, Avery úr – ujjainak hegyét egymáshoz érintette. – Sokkal közelebb áll a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy egy ilyen megállapodás ma még nem időszerű. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy jövőbeni időpontban effajta egyezmény ne lehetne kivihető.
Roo kinézett a Barret kávéház emeleti ablakán. Esteledett.
– Későre jár, uram, és nekem vacsora előtt még sok a dolgom. Talán azt javasolnám, hogy amikor legközelebb beszélgetünk, kezdjük egy kicsivel korábban.
A kesh felállt, arckifejezésén látszott, hogy semmit sem értett meg Roo humoros megjegyzéséből, majd fejét kissé meghajtva távozott.
Roo unokatestvére, Duncan Avery a sarokban ülve már majdnem elaludt, most nyújtózkodva felállt.
– Na végre! – mondta.
– Egyetértek – tette hozzá Luis de Savona, Roo ügyvezető igazgatója.
– Hát, megpróbáltuk – mondta Roo.
Visszaült a székébe, a kávéra és zsömlékre pillantott, amelyek már órák óta az asztalon hevertek, és rég kihűltek illetve megszáradtak, majd hozzátette:
– Egyszer még kiderítem, hogyan tudja Jacob ennyire a kezében tartani a kesh kereskedelmet. Majdnem olyan, mintha... – nem fejezte be a gondolatát.
– Mintha mi? – kérdezte Duncan.
Luis Roo unokaöccsére nézett. A két férfi nem nagyon jött ki egymással, bár a hétköznapok során ezt igyekeztek nem kimutatni. Luis, Roo egykori bajtársa szorgalmasnak, lelkiismeretesnek és aprólékosnak bizonyult minden részlettel kapcsolatban. A lusta Duncan nem figyelt a részletekre, és Roo csupán azért alkalmazta, mert az unokatestvére volt. Ugyanakkor tréfás, sármos egyéniséggel rendelkezett, és kiváló kardvívónak bizonyult, Roo pedig élvezte a társaságát.
– Mióta érdekel a kereskedelem? – kérdezte Luis.
– Roo mondani kezdett valamit – vonta meg a vállát Duncan. – Csak kíváncsi voltam a befejezésre. Ez minden.
– Nem érdekes – mondta Roo. – Csak valamit ki kell nyomoznom.
– Akarod, hogy segítsek? – ajánlotta Duncan.
– Nem – rázta meg a fejét Roo. – Viszont beszélnem kell James herceggel.
Felállt, a korláthoz ment, és lekiáltott:
– Dash!
– Igen, Avery úr – jött lentről a válasz.
Dash a Keserű-tenger Társaság íróasztalánál ült, és Roo két írnokával kereskedelmi számlákat nézett át.
– Miben segíthetek, uram?
Míg négyszemközt tegeződtek, a Barret kávéházban és más, nyilvános helyeken Dash mindig odafigyelt arra, hogy kellően hivatalos hangnemben szóljon főnökéhez.
– Találkoznom kell a nagyapáddal, a lehető leghamarabb, amikor alkalmas.
– Most? – kérdezte Dash, és félig felállt.
Roo visszaintette a székbe.
– Holnap is jó lesz.
Ekkor az ajtóból megszólalt egy hang.
– Most lesz a legjobb!
Dash felpillantott, Roo pedig megfordult, hogy lássa, ki az.
– Nagyapa! – kiáltott fel Dash.
Krondor udvarnagya két palotaőr társaságában lépett be. Az alsó szintről általános csodálkozás zaja hallatszott, sokan felálltak, és fejet hajtottak, ahogy a látogató érkezéséről tudomást szereztek. James a korláthoz lépett, amely azt a célt szolgálta, hogy kívül tartsa a kereskedelmi szintről mindazokat, akik nem voltak tagjai a társaságoknak: Az egyik őr kinyitotta a kaput. James áthaladt rajta, és felment a lépcsőn a Barret felső emeletére. Egy kívülállótól ez a szokásjog súlyos megsértésének számított; kivéve, ha az illető üzleti ügyben jár ott, Roo azonban úgy döntött, ez most nem a megfelelő idő arra, hogy felvilágosítsa a magas rangú nemest erről a tényről.
– Hagyjatok magunkra! – szólította fel James Luist és Duncant. Áthajolt a korláton és lekiáltott: – Dash, gondoskodj róla, hogy senki se zavarjon minket!
Dash a lépcső aljához lépett, és megpróbált nem elvigyorodni, amikor nagyapja testőrei szintén elfoglalták helyüket a lépcsőnél.
– Itt az idő, hogy tárgyaljunk egy kicsit üzleti ügyben – mondta James, hangját annyira lehalkítva, hogy lentről ne lehessen hallani.
Roonak nem tetszett ez a hang, de azért vállat vonva így szólt:
– Számítottam rá.
– Kétmillió aranykoronára van szükségem.
Roo meghökkent. Vagyona ennek az összegnek a többszörösét érte, de nem volt igazán mozgatható. Ha ennyi aranyat akart felszabadítani, az a vállalata átszervezését kívánta.
– Mikorra kellene?
– Tegnapra, de holnap is jó lesz.
– És mennyi a kamat?
James elmosolyodott.
– Amennyit akarsz, persze bizonyos határokon belül. Tudod, hogy talán nem leszünk abban a helyzetben, hogy visszafizessük a kölcsönt.
Roo bólintott.
– Ha nem tudja visszafizetni a kölcsönt, kétlem, hogy abban a helyzetben leszek majd, hogy panaszt nyújthassak be.
– Mikor kaphatom meg a pénzt? – kérdezte James.
– Félmillió aranykoronát elvihetek a palotába holnap estére. A maradék másfél millióhoz kell egy pár nap. Azt hiszen, a város legtöbb uzsorását igénybe fogom venni. És keleten is lesz egy kis dolgom – székén hátradőlve hozzátette: – Lenne olyan szíves, hogy legközelebb előre értesít, felség?
– Nem – felelte James. – A dolgok most hirtelen jönnek.
– Mellesleg – jegyezte meg Roo – a kesh kereskedelmi delegáció épp most utasította el egy újabb kérésemet a koncesszióra. Tudna valami segítséget nyújtani ahhoz, hogy megoldjam ezt a gondot?
– Valószínűleg – válaszolta James. – Mostanában rengeteget tárgyalunk Keshsel.
– Az arany? – húzta fel Roo kérdőn a szemöldökét.
– Jó nagy kenőpénzt kell fizetnünk egy csomó, magas pozícióban lévő, kesh nemesnek.
– Nagyon nagyot – bólintott Roo. – Csak nem akarják megdönteni a császár uralmát?
James felállt.
– Egy ilyen lépéshez annyi aranyra lenne szükség, amennyiről nem is álmodhatunk. Talán nem is létezik annyi arany, amennyivel Nagy Kesht meg lehetne buktatni.
Habozott, majd így szólt:
– Csak hogy tudd. Aggódunk a déli határainkért.
– Erre már magam is rájöttem – bólintott Roo, majd felállt és nyújtózkodott. – Kíváncsi vagyok, hogyan akarják kezelni Kesht a közeledő invázió idején.
– Több, különböző eshetőséget is latolgatok – mondta James. – Az egyikük az, hogy elég kesh katona álljon a megfelelő helyen ahhoz, hogy ez a Smaragd Királynőt arra sarkallja, oda küldje a martalócait, ahová mi akarjuk.
– Nehogy délről, az Álmok völgye felől, a hegyekből támadjanak? – bólintott Roo.
– Valami olyasmi. Ez a lépés azt kívánná, hogy a Smaragd Királynő legyőzze a dorgini törpöket, ami még sosem történt meg – James szomorú mosollyal hozzátette: – De tartok tőle, hogy ez az ellenség még az öreg Halfdan király seregét is megfutamítaná.
Roo vállat vont. Hallott már történeteket arról, milyen keményen harcolnak a törpök, de még sosem találkozott velük.
Amikor James megfordult, hogy távozzon, Roo megkerülte az asztalát.
– Nem kell kikísérni – mondta a herceg. – Egyedül is kitalálok.
Amikor a lépcső tetejére ért, még visszaszólt:
– Ja, és hagyd abba a pénzed kimentését keletre és a Szabad Városokba! A vagyonod nagy részére szükségem lesz a háborúhoz.
Roo meg sem kísérelte, hogy meglepetést színleljen vagy tagadjon. Egy ideje már kisebb összegeket utalt át titokban Krondorból.
– Jól van – mondta beletörődő hangsúllyal. – Magát nem lehet becsapni.
– Ezt ne felejtsd el! – bólintott James.
A herceg elment, és Roo egyedül maradva megint a meghiúsult kesh kereskedelmi koncesszión töprengett. Volt egy elmélete, és ezt ki kellett próbálnia, de most sokkal sürgősebb dolga akadt: az, hogy előteremtse azt a hatalmas összeget anélkül, hogy a város valamennyi pénzkölcsönzője a duplájára emelné a kamatot.
Felsóhajtott, amikor arra gondolt, hogy aznap meg akarta látogatni Sylviát. Most majd szólnia kell Duncannek, hogy adjon át egy üzenetet Sylviának, mert neki éjfél utánig is itt kell maradnia. Leült és írni kezdett.
Amikor befejezte, leszólt Dashnek. Dash megállt előtte, Roo pedig utasította:
– Ezt add oda Duncannek, és mondd meg neki, hogy vigye az Esterbrook házba. Ő majd tudni fogja, mit kell tennie – Roo nyújtózkodott. – Azután kérlek, értesítsd a feleségemet, hogy a nagyapád munkát adott nekem, így az elkövetkező pár napban nem tudok hazamenni.
Roo valójában már megmondta a feleségének, hogy a városban kell dolgoznia, csakhogy ma éjszaka Sylviához akart menni. Most aztán úgy érezte, kötelessége a következő vagy az azutáni éjszaka meglátogatni a lányt, mielőtt hazamegy.
Roo kitekintett az ablakon a naplementére, fülelve a város zajaira. A nap a végéhez közeledett, és az üzletek zárni kezdtek.
– Egy kicsit pihennem kell, mielőtt hozzálátok a nagyapád által rámszabott feladat megoldásához – mondta Roo, és felállt. – Azt hiszem, meglátogatom Helen Jacobyt és a gyerekeit.
Dash bólintott.
– És azután?
– Ma este egy órára útba ejtem az Avery és fiait – mondta, majd savanyú arccal hozzátette: – Aztán visszajövök. Valószínűleg az egész éjszakát itt töltöm.
– Más? – bólintott Dash.
– Nincs. Ez minden. Először ide gyere vissza reggel! Azt hiszem, addigra sok munkád lesz. Hozd magaddal Jasont is!
Amikor Dash kivágtatott az ajtón, Roo lesétált a lépcsőn. Kilépett a Barret ajtaján, és egy pillanatra felvetődött benne, ne menjen-e haza, hogy onnan lovagoljon Helenhez. Aztán úgy döntött, hogy inkább gyalogol.
Átverekedte magát a zsúfolt utcákon. Root sosem fárasztotta a város forgalma és zaja. Kisvárosi fiúként Krondort vágyai kimeríthetetlen forrásaként látta. Képes volt már attól felfrissülni, hogy végigsétált az utcáin, és ilyenkor semmi sem tűnt lehetetlennek. Ma azonban, ahogy sétált, a Smaragd Királynő távoli kísértete és a közeledő ellenség képe tolakodott a gondolataiba, és ezért nem tudta élvezni a hatalmas várost.
Tudta, hogy Krondort végül is meg fogják támadni, és valószínűleg el is foglalják. Roo látta, mi történik, amikor a királynő tábornoka, Fadawah lerohan egy várost: ő maga is alig tudott elmenekülni a távoli Maharta elestekor. És tudta, hogy mindez most errefelé közeledik. Halványan ugyan remélte, hogy a Királyság hadserege, amely sokkal jobban kiképzett és eltökéltebb, mint bármi, amivel a megszállók valaha is találkoztak, talán Krondoron kívül tartja őket, de arra is rájött, hogy ez valószínűleg hiábavaló remény.
Másrészt a közeledő veszély lehetetlennek tűnt. Roo olyan gazdag lett, hogy a legmerészebb gyermekkori álmát is túlszárnyalta, övé volt a világ legszebb asszonya, és született egy fia. Ezt a tökéletességet nem fenyegethette egy távoli gonosz.
Roo megállt. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy elfelejtett befordulni az utcába, amely Helen Jacoby házához vezetett. Megfordult és látta, amint egy alak tűnik el a látóteréből. Meggyorsította lépteit, befordult az utcába, és körülnézett.
A boltosok zártak, és munkások siettek végig az utcán, némelyik azért, hogy gazdája utolsó megbízatását teljesítse, mások pedig haza vagy egy barátságos fogadóba tartottak. De az alak, akit az előbb látott, nyomtalanul eltűnt.
Roo a fejét csóválta. Biztosan képzelődtem – gondolta. Nem tudta azonban lerázni magáról a rátelepedő rossz érzést. Még egyszer körülnézett, aztán elindult a Jacoby ház felé.
Úgy gondolta, hogy ez valószínűleg attól van, hogy rájött: a Smaragd Királynő flottája már majdnem készen áll az indulásra. Nem rendelkezett ugyan közvetlen hírekkel, de eleget tudott ahhoz, hogy biztosra vehesse a lehető legrosszabbat is.
Roo látta, hogyan söpört át a királynő serege Novindus földjén, és részt vett azokon a megbeszéléseken, ahol terveket készítettek a Királyság védelmére a támadással szemben. Tudott olvasni a jelekből. Éppen annyi szállítást bonyolított le, mint bármelyik cég a Királyságban, de ő tudta, hogy hova mennek a szállítmányok, tudta, hol tartják raktáron a behozott fegyvereket, tartalék lovakat. És sejtette, hogy a támadás már nem várat sokáig magára.
Krondorban beköszöntött a korai ősz, ami azt jelentette, hogy a világ másik végén most tavaszodik, a hatalmas flottát nemsokára ellátják készletekkel, és az nekiindulhat egyhónapos útjának. Roo újra és újra hallotta, amint Nicholas tengernagy a Sötétség-szoroson való átkelés veszélyeiről beszél. Ami az enyhe hónapokban nehéznek bizonyult, a télen egyenesen lehetetlen. Egy akkora flotta biztonságos áthajóztatására majdnem pontosan Banapiskor, nyárközép napján van a legnagyobb esély. A tenger és széljárás ezen a napon elég nyugalmas a Végtelen-tenger és Keserű-tenger közötti, szűk átjáróban a tapasztalatlan kapitányok számára, akik a flottát valószínűleg vezetni fogják. Figyelembe véve azt a vérfürdőt, amit a királynő véghezvitt Novindusban, Roo nem tudta elképzelni, hogy életben maradt volna hatszáz hozzáértő kapitány. Ezen kívül Novindus nem dicsekedhetett mélyvízi tengerészekkel, ők partmenti hajózással foglalkoztak. Kapitányaik nem is gyanították, hogy létezik egy másik földrész a tengeren túl, egészen addig, míg Nicholas és legénysége el nem jutott hozzájuk húsz évvel ezelőtt.
Roo azt is gyanította, hogy Nicholas tartogat egy-két meglepetést a támadók számára, amikor megpróbálnak átkelni a szoroson. Neki is ezért kellett ellátogatnia Quegbe. Az egyetlen oka annak, hogy James hercegnek queg kísérőhajókra van szüksége a királysági zsoldosok mellé, csak az lehet, hogy a Királyi Tengerészetre valahol máshol van szükség. Nem. Nicholas valamivel biztosan várni fogja a megszállókat, amikor át akarják verekedni magukat a szoroson.
Odaért a Jacoby-házhoz, ezért egy időre félretette aggodalmas gondolatait a megszállókról: Bekopogtatott.
Helen Jacoby kinyitotta az ajtót, és Roo így köszöntötte:
– Remélem, nem zavarok a váratlan látogatásommal?
Az asszony nevetett, és Roo megdöbbent attól, hogy milyen kedvesnek hallatszott ez a nevetés.
– Rupert, hát persze, hogy nem! Mindig szívesen látjuk.
Bentről a gyerekek a nevén szólították, és Root elfogta az az üdítő érzés, amit sehol máshol nem tapasztalt.
– Rupert bácsi! – kiáltotta az ötéves Willem. – Hoztál nekem valamit?
– Willem! – szólt rá az anyja. – Hát így kell üdvözölni a vendéget?
– Ő nem is vendég, hanem Rupert bácsi! – tiltakozott Willem ártatlanul.
Most a hétéves Nataly futott hozzá, és karjait üdvözlő öleléssel a férfi dereka köré fonta.
Rupert elmosolyodott a kisfiú szemtelenségén és a lány ragaszkodásán, közben pedig Helen becsukta mögötte az ajtót. Ahogy a zár kattant, Roo rájött valamire: ha a számításai helyesek, akkor a megszállók hét hónapon belül felbukkannak a Királyság területén.

 

Garret megbízott tizedes kétkedve nézett, de azért megjegyzés nélkül fogadta Erik parancsait. Miután az előző napon kikérdezte Dugát és valamennyi emberét, Erik a cselekvés mellett döntött. Utasította Garretet, hogy a határbáróktól szerzett csapat felét vigye Krondorba, míg ő magánál tartotta a másik felét. Felségjelzéssel ellátott tabardjukat befelé fordították, amikor búcsút intettek előző parancsnokuknak, ám azért még mindig katonáknak látszottak.
Erik ekkor rájuk parancsolt, hogy cseréljék ki némelyik ruhájukat az elfogott zsoldosokéival, és egy idő után az eredmény eléggé kaotikus lett ahhoz, hogy egy hatalmas zsoldossereg képzetét keltse.
Duga meg is dicsérte őket:
– Olyanok, mintha az én fiaim lennének.
Erik az előző estét Dugával beszélgette végig. Megkedvelte a kapitányt, ezt a hihetetlenül életrevaló embert, aki nyolcvan legényével együtt belátta, hogy benne vannak a, slamasztikában. Egy egész éjszakába tellett, mire Erik meggyőzte Dugát, hogy saját, jól felfogott érdekét követve egy megállapodásnál többre kell vállalkoznia: át kell állnia a másik oldalra. Az emberei közül sokan bizonytalannak látszottak, Erik ezeket kiválogatta, és elküldte Garret osztagával, míg a többiek Erikkel és Dugával maradtak.
Aznap később a Királyság katonáinak egy második osztaga is ellovagolt mellettük, Erik pedig megparancsolta nekik, hogy kövessék Garret csapatát. Amikor Duga látta, hogy tovább vonult a harmadik, kétszázfős csapat is, megjegyezte, hogy neki és az embereinek azt mondták, itt egy gyenge, rosszul felkészített városokkal rendelkező országot kell megszállniuk.
Erik türelmesen és részletesen elmagyarázta, hogy miben más a helyzet itt, a Királyságban, és bár a két hadsereg létszámára nem helyezett olyan nagy hangsúlyt, addig részletesen elmagyarázta, hogyan képezik ki és szerelik fel a Királyság katonáit. Érvelését szerencsésen támogatta a hatszáz lovas katona látványa, akik történetesen a király hadseregének legkeményebb veteránjai voltak.
Duga örömmel fogadta el az élelmiszeradagot, amit Erik emberei hoztak magukkal, és megosztottak reggelire az ő katonáival.
– Tudod – mondta, miközben evett –, a félelmen kívül nem sok dolog tartja össze a királynő seregét.
– Igen, láttam Mahartánál – bólintott Erik.
– Azóta rosszabbodott – mondta Duga körülnézve. – Néhány kapitány megpróbált dezertálni azután, hogy parancsot kaptunk, forduljunk keletre, a Kígyó-folyó városa felé.
– Hallottam, mi történt – mondta Erik.
Patrick nagyherceg kémei jelentették, hogy a kapitányokat a találomra kiválasztott katonákkal együtt karóba húzták.
– Olyan, mintha egymást tartanánk szemmel. Senki sincs ott szívesen, de egyikünk sem mer szólni róla – megcsóválta a fejét. – Mert ha véletlenül nem megfelelő embernek mondasz valami rosszat, hát gyorsan megkaphatod a karót a seggedbe!
Erik jól meggondolta a következő kérdését.
– Azt nem kérdezte valaki, miért küldenek titeket a világ másik végére?
– Otthon semmi sem maradt – mondta Duga. – Amikor egy város porig ég, nem sokat lehet már fosztogatni rajta – lehalkította a hangját. – Én nem hiszem el, de azok a kígyók, a királynő köreiből, mindenkinek azt mondják, hogy ez a világ leggazdagabb országa, hogy van egy város, amelyet Sethanonnak neveznek – a kapitány a város nevét Szith-e-nonnak ejtette –, és hogy ott az utak márványból, az ajtókilincsek aranyból vannak, függönynek pedig selymet használnak – felsóhajtott. – Azok után, amit az utolsó tíz évben láttam, meg tudom érteni, miért akarnak az emberek hinni ebben a képtelenségben.
Még suttogóbbra fogta a beszédet.
– Némelyik kapitány... szóval beszéltünk arról, hogy valamit csinálni kéne, de...
– De mi?
– De annak a nőnek egyszerűen túl nagy a hatalma.
– Mesélj nekem erről! – kérte Erik.
Állával intett, hogy sétáljanak egyet. Amikor hallótávolságon kívülre kerültek a katonáktól, Duga folytatta:
– Valószínűleg most is akad a csapatomban egy vagy két ügynöke. Sosem tudhatod. Ez a Fadawah tábornok zseniális stratéga, tudja, mikor, hova kell küldeni az embereket, de ugyanakkor egy vérengző vadállat is. Hallottad, mi történt Gapi tábornokkal?
– Meztelenül egy hangyabolyra kötözték, csak mert vereséget szenvedett – bólintott Erik.
– És a legtöbb tábornoknak és kapitánynak végig kellett néznie. Én is köztük voltam – bökött a hüvelykujjával a mellére. – Nem volt egy szívderítő látvány, nekem elhiheted.
Duga dühösnek látszott, miközben megpróbálta kifejteni gondolatmenetét.
– Így kaparintanak mindannyiunkat a markukba – öklét lassan összecsukta, hogy szemléltesse mondandóját. – Először csak egy újabb háborúnak látszott. Összetrombitálnak, mész, harcolsz, fosztogatsz, aztán elköltöd a pénzedet. Aztán elkezdtük sarcolni a városokat. Emlékszem, Calis Bíbor Sasai a másik oldalon voltak... hol is?
– Hamsánál – mondta Erik. – Ez még azelőtt történt, hogy engem leszerződtettek, de hallottam az ostrom történetét.
– Na, akkor kezdett eldurvulni. A királynő kétszázhatvanegynéhány napig éheztette azokat a szerencsétleneket, aztán a menekülőkre ráeresztette a szaurusz gyilkosokat.
Erik hallotta a történetet arról, hogyan találtak Calisék biztos menedéket a jeshandiknál, a novindusi nomád lovasoknál.
– Amikor a dolgok kezdtek rossz fényt vetni ránk, tartottunk egy kapitányi megbeszélést, ahol elhatároztuk, hogy némelyikünknek már elég volt, és megkerestük Gapi tábornokot. Ő három kapitányt elvitt a királynőhöz, ahonnan sohasem tértek vissza.
Ekkor már tudtuk, hogy végig harcolnunk kell, mert aki ki akar szállni, azt ellenségnek tekintik.
– Egy ideig nem is tűnt olyan rossznak. Rengeteg fosztogatási lehetőség adódott. Nők is, készségesek meg persze kevésbé készségesek. De egy idő után belefáradsz, tudod?
– Tudom – bólintott Erik.
– Némelyik fiú... – elhallgatott. – Többé már senki sem fiú. Nincs harminc évesnél fiatalabb férfi a csapatomban, Erik.
– Nem tudom, mit ígérjek neked – mondta Erik. – Ez más, mint bármi, amit láttál. Ez itt egy harcos nemzet. De azt hiszem, ha átállsz, vagy akár csak félreállsz az útból, ha ezen túljutunk, találni fogunk lehetőséget, hogy hazajuss.
– Haza? – kérdezte Duga, mintha nem ismerné ezt a szót. – Van fogalmad arról, mit jelent hazajutni?
Erik csak a fejét rázta.
– A földeket felégették, az állatokat legyilkolták, a gyümölcs megrohadt a fákon, mert senki sincs, aki a kertekben dolgozzon. A termőföld elgazosodott, mert a földművesek vagy meghaltak, vagy katonák. Már mindent megettünk.
– Ezt nem értem – mondta Erik.
– Tíz év alatt végigharcoltuk magunkat Nyugathontól Folyamhonon át Kelethonig, és semmit sem hagytunk a hátunk mögött.
– Bárki is él ott, az csak tengődik. Talán maradtak túlélők a kiégett városokban. Azt mondják, hogy van egy törpváros, fent, valahol Ratn'gari hegyekben, akiket a királynő volt olyan okos, hogy békén hagyott, de az embervárosokat porig égették.
Erik csak nehezen tudta felfogni a hallottakat.
– Semmit sem hagytak?
– Néhányan elrejtőztek, mások túl messze éltek ahhoz, hogy foglalkozzanak velük, szóval valaki azért lakik ott lenn. De a legtöbben, akiket hátrahagytunk, halottak voltak, Erik. Nem maradtak városok, alig van épület, ami még áll. Talán azoknak a földműveseknek, akik elég messze éltek, van gabonájuk, hacsak a városokból menekülők nem zabálták fel mindet. És a betegségek...
Felsóhajtott.
– A sok halott után azoknak is el kellett jönniük. A mi embereink közül is néhánynak olyan hasmenése támadt, hogy belehalt, még egy korty víz sem maradt meg bennük. Mások fekete himlőt kaptak. Megint mások seblázban haltak meg, mert nem voltak gyógyfüvek vagy papok, akik meggyógyíthatták volna őket. Kész siralomvölgye az, ami otthon maradt!
Erik figyelte a férfi arcát, és valami olyat fedezett fel a tekintetében, amit katonán eddig még sosem látott. Mély iszonyat ült Duga arcán, amit olyan sokáig tartott kordában, hogy most, hogy előtörhetett, ki tudja, mi lesz a következménye.
Erik Duga vállára tette a kezét.
– Itt rengeteg az élő ember – mondta, majd kissé felemelve a hangját, hozzátette: – És én azt akarom, hogy életben is maradjanak. Még akkor is, ha csak egy pár koszos zsoldosról van szó, akik szerencséjükre messze elkerültek otthonról – tette még hozzá mosolyogva.
Duga szeme kissé elkerekedett, ahogy tekintete Erik arcát kutatta, majd egyet bólintott, azután gyorsan elfordult, nehogy Erik megláthassa a szeme sarkában gyülekező könnycseppet. Majd odakiáltott az embereinek:
– Csináljatok úgy, mintha élnétek! Mutassuk meg ezeknek a királysági pulykakakasoknak, hogy milyenek az igazi, koszos zsoldosok!
Ez nevetésre késztette a zsoldosok többségét, bár a királysági katonák nem értették a nyelvet, amit beszélt.
A tábor most sokkal inkább hasonlított arra, ahogy Erik először megtalálta, kivéve, hogy a katonák több, mint fele a Királyság kötelékeibe tartozott, és hogy egy harmincfős íjász szakasz a fákon rejtőzködött, hogy szükség esetén támogatást nyújthassanak.
A megadás utáni harmadik napon egy felderítő jelentette, hogy dél felől lovasok közelednek.
– Készüljetek fel! – parancsolta Erik a katonáknak.
Dugd emberei az unott katonák lassúságával mozdultak, míg az Erik alá tartozók azonnal a kezükbe kapták kardjaikat és pajzsaikat. A fákon az íjászok felkészültek.
Pár perc múlva három lovas bukkant fel a tisztáson, mindegyik útiruhát viselt. Vezetőjük hátrahajtotta a csuklyáját, ami alól egy középkorú, őszes fekete hajú férfi arca tűnt elő.
– Ki a vezér? – kérdezte.
– Én – felelte Erik.
– Ez melyik század? – kérdezte egy másik férfi.
– Duga Fekete Kardjai – mondta Erik.
– Te nem is vagy Duga! – kiáltott fel az első.
– Nem, Kimo, én vagyok! – lépett elő Duga.
– De hisz azt mondja, hogy ő a vezér! – ellenkezett a Kimo nevű ember.
– Eluntuk magunkat, miközben rátok vártunk – vonta meg a vállát Duga. – Kihívott és győzött – megdörzsölte az állát. Nézzétek csak, mekkora nagy darab! Majdnem összezúzta a fejemet! Úgyhogy most ő a vezér.
– Mi a neved, „kapitány”? – kérdezte Kimo.
Erik akaratlanul is így felelt:
– Bobby.
– Jól van, Bobby – mondta Kimo –, ezt a parancsot kapod: vidd az embereidet innen nyugatra! Három napi menetelés után egy kis völgybe fogtok érni, amelyben egy falu is van. Azt a falut hagyd ott! Ne is tudják, hogy ott jártatok! Éjjel haladjatok el mellette, és induljatok a hegyekbe! Lesz ott egy folyó, amely a falunak ad vizet. Induljatok el a folyó mentén, a folyásiránnyal szemben, és menjetek egészen az első elágazásig! Onnan az északi elágazást kövessétek! Ott találtok majd egy, szép kis völgyet, jó sok vaddal. Mi is ott dúsítottuk fel a készleteinket. Várjatok, amíg nem jön valaki értetek. Ha ez megtörténik, akkor visszamentek a folyó mentén, és elfoglaljátok a falut.
Erik megpróbált zavart arckifejezést vágni.
– Miért várjunk? – kérdezte. – Miért nem foglaljuk el rögtön?
Most az a férfi szólalt meg, aki eddig hallgatott, és Erik hátán felállt a szőr, mert ez nem emberi hang volt.
– Nem azért fizetnek, hogy kérdezz, fiú!
Majd Kimóhoz fordulva a lény ezt mondta:
– Ne öljük meg ezt, és tegyük vissza vezérnek a másikat?
A lény Dugára mutatott, és Erik egy zöld, pikkelyes kezet látott, fekete karmokkal. Látott már pantathiánus papokat, meg is ölt néhányat, nyugodtnak azonban csak a halott pantathiánusok mellett érezte magát.
– Nem, erre nincs időnk. Még a többi századot is meg kell találnunk! – mondta a másik ember, közben elővett egy térképet és tanulmányozni kezdte.
Erik egy pillanatig sem habozott kiadni a parancsot:
– Öljétek meg őket!
A levegőt nyilak surrogása töltötte meg, és még mielőtt Kimo és társai bármit is tehettek volna, mind lebucskáztak a lovaikról, ahogy a nyilak eltalálták őket. Duga szeme elkerekedett.
– Ezt meg miért csináltad? – kérdezte.
Erik először a pantathiánushoz lépett, és belerúgott, hogy lássa, valóban meghalt-e. Azután a másikhoz lépett, és letérdelve mellé így válaszost:
– Mert szükségem van erre a térképre!
Egy pillanatig tanulmányozta a térképet, aztán a szeme tágra nyílt.
– Nelson! – kiáltotta, mire az egyik embere odarohant.
– Igen, törzsőrmester!
– Fogj két tartalék lovat, és vágtass az embereink után. Hozd vissza őket, amilyen gyorsan csak lehet! Találkozzunk...
Egy pillanatig a térképet nézte.
– Találkozzunk a Tamyth folyó északi partján, a vízesésnél! Ez három napnyira keletre fekszik a Sólyomfészekbe vezető úttól.
– Értettem, törzsőrmester! – tisztelgett Nelson és megfordult.
– És Nelson – állította meg Erik a férfit.
– Igen, törzsőrmester?
– Vedd fel az eredeti egyenruhádat! Lehet, hogy Garret lelövet, mert banditának néz, mielőtt megismerne.
Nelson bólintott, majd elsietett.
– Szóval, mi ez az egész? – kérdezte Duga.
Erik feltartotta a térképet.
– Húsz, a tiédhez hasonló század van még szétszórva ezekben a hegyekben. És ha ezt jól olvasom, akkor mindegyik kulcspontokat foglal el ezekben a hegyekben, hogy megtisztítsa a királynő hadserege előtt az utat.
– Ezt nem értem – ismerte be Duga.
– Lehet – hagyta rá Erik. – De én igen. Jack!
Egy másik katona sietett hozzá.
– Írok egy üzenetet William zászlósúrnak. Szedjél össze hat embert, és vágtassatok Krondorba!
A katona sietősen készülődni kezdett. Duga Erik után ment, miközben az a lovához lépett. Erik pergament, tollat és tintát vett elő a zsákjából.
– Mi ez az egész a hegyi kulcspontokról? – kérdezte Duga.
Erik megfordult, és válaszolt.
– Ha ettől a tisztástól egy kicsit eltávolodsz, akkor innen nyugatra egy hegyvonulatot látsz – állával nagyjából délkeletre bökött. – Sethanon, a város, amit említettél, arra van. A márványból, aranyból és selyemből persze semmi sem igaz, mégis fontos város. Hogy miért, azt én sem tudom pontosan, de azt biztos forrásból tudom, hogy ha a volt bajtársaidat odaengedjük, akkor mindannyian meghalunk, beleértve a királynő seregét is.
– Ez nem lep meg – mondta. – Ő minden éjjel férfiakat öl meg.
– Erről majd később mesélj! – intette le Erik.
Duga csendben maradt, amíg Erik írt. Amikor befejezte, átnyújtotta a pergament a Jack nevű katonának, és így szólt hozzá:
– Vigyázz rá, mint a szemed világára!
– Értettem, törzsőrmester.
Aztán elsietett abba az irányba, ahol a hat másik lovas várta. Erik most Dugához fordult.
– Hát, úgy tűnik, fel leszel véve a Király Hadseregébe. Végül tényleg aranyért fogsz harcolni; csak éppen a másik oldalon.
– Már máskor is csináltam ilyet – vonta meg a vállát Duga.
– Ahogy mondtam, Sethanon erre van, a hegyek pedig arra. A királynő serege pedig azokon a hegyeken fog átjönni, hogy ideérjen.
– Aha – bólogatott Duga. – Most már értem, miért vesződtek azzal, hogy minket ide juttassanak.
Megcsóválta a fejét.
Amikor az előttünk indulókat elküldték, egy pár pantathiánus összeesett. Szemmel láthatóan jó sok mágiára volt szükség az egészhez. Némelyikük meg is halt.
– Hogy meg ne szakadjon a szívem! – mondta Erik gúnyosan, majd parancsokat kezdett kiabálni a táborbontással kapcsolatban.
– A lényeg az – folytatta Duga –, hogy azzal a mágiával nem küldhetnek több katonát. Mert ha megtehetnék, akkor meg is tennék, hát nem érted?
Erik megdermedt.
– Igazad van. Különben miért kellett volna itt rejtőzködnötök?
Duga megtapogatta a szakállát.
– Elég furcsa dolgok ezek, ha engem kérdezel. Miért nem küldtek minket egyenesen Sethatonba?
– Mert meghalnátok, mielőtt még elérnétek a kijelölt helyeteket – felelte Erik.
Úgy gondolta, jobb, ha nem részletezi. Az igazság az, hogy ő sem tudta pontosan, miért lenne így, de James herceg és William zászlósúr mindannyian azt mondogatták, hogy a pantathiánusok nem küldhetnek egyenesen Sethanonba embereket. Erik gyanította, hogy ennek köze lehet azokhoz a mágusokhoz, akikről James beszélt, Pughoz és ahhoz a Miranda nevű nőhöz.
Erik nem tépelődött tovább ezen a kérdésen, hiszen rengeteg más dolga volt.
– Duga?
– Igen?
– Ismered a többi századot?
– Néhányat. Taligar Oroszlánjai jöttek át először. Ők nem adják meg magukat egykönnyen – Taligarnak szörnyű egy virtusa van, és utál veszíteni. Nanfree Vastestvérei talán hallgatnak a jó szóra, ha még azelőtt beszélhetek velük, hogy a vérontás megkezdődne.
Elvigyorodott.
– Nanfreé egy ravasz, öreg róka, szereti, ha sok aranyért keveset kell dolgoznia.
– Jól van. – mondta Erik. – Akkor először velük beszélünk, ha tudunk, de ha harcolni kell, akkor tőled is elvárom, hogy tudjad, melyik oldalon állsz.
Duga megvonta a vállát.
– Már azt is elfelejtettem, melyik oldalon álltam évekkel ezelőtt a fákra nézett. – Ez szép helynek látszik. Elegem van az öldöklésből és gyújtogatásból. Akár ezt a földet is tekinthetném hazámnak, amiért érdemes meghalni. Mert ott, ahol elkezdtük, már nem nagyon van miért.
– Legalább ennyire jó választ vártam – bólintott Erik.
Duga elfordult, és odakiáltott a katonáinak:
– Talpra fiúk! Ideje, hogy megszolgáljuk a pénzünket! – Erikre pillantott, majd vigyorogva elkiáltotta magát: – Most már egy király katonái vagytok, úgyhogy viselkedjetek!

 

– Várjatok! – parancsolta Erik halkan.
A védők a sziklák mögé ásták be magukat, és Erik íjászokat küldött el egy hegygerincre, hogy tűzfedezetet biztosítsanak a számukra. Már egy hónapja tartott tisztogató hadjárata a Sötét-erdőben. A térképet használta, hogy megtalálja és bekerítse a Smaragd Királynő különböző századait, akik ott rejtőzködtek.
Az első tucat századból; akiket Erik legyőzött, nyolc adta meg magát s négy állt ellen. Azokat az elfogott katonákat, akik nem voltak hajlandóak átállni, Eriknek néhány saját embere őrizetére bízva egy biztonságos helyre kellett küldenie, ahol fogságban tarthatták őket.
Csapata most már ezeregyszáz katonából állt, akiket öt osztagra bontott szét. A koordinálás nagyon nehéznek bizonyult, és Erik sajnálta, hogy sok ló sérült meg, amint a hírvivők az osztagok között száguldoztak, ám valamennyi jelentés arról szólt, hogy a Sötét-erdő megtisztítása jól halad.
Sokszor eltöprengett azon, vajon mennyit sejtett ebből Calis, hisz túl szerencsés egybeesés lett volna, hogy ő véletlenül éppen akkor lovagoljon el itt hatszáz kemény katonával, amikor a Smaragd Királynő előőrse megjelenik. Egyszer majd nem felejti el megkérdezni, honnan van Calisnak ennyi esze.
Egy felderítő jött futva Erik felé, mögötte pedig egy szikla mögött, egy ellenséges harcos kilőtt egy nyílvesszőt, ami majdnem eltalálta a férfit. Erik megragadta a katonát az ingénél fogva.
– Mi baj? – kérdezte.
A katona Duga egyik zsoldosa volt. Annyira kapkodta a levegőt, hogy csak egyetlen szót tudott kimondani:
– Szauruszok!
– Hol?
– Arra – mutatta a katona.
– Hányan vannak? – kérdezte Erik, miközben már hallotta is a mennydörgésszerű dübörgést, amit a fákon túli hegyek visszavertek.
– Ötvenen!
Erik felállt, bár nyílvesszőt is kaphatott volna emiatt.
– Visszavonulás! – kiáltotta.
A távoli hegygerincen kapaszkodó íjászok megfordultak, hogy lássák, mi volt az a kiáltás, és meglátták Eriket, amint karjával visszainti őket a fák fedezékébe. Ők visszajeleztek, hogy értették, majd lefelé vették az útjukat.
Erik lebukott, mivel két nyílvessző süvített felé a védők felől.
– Íjászok! Lőjetek le bárkit, aki átjön azokon a fákon!
Erik egyszer már harcolt szauruszokkal, így nem voltak illúziói, hogy ez egy egyszerű csata lesz. Hiába volt kétszáz katonája, ötven szaurusz könnyedén felért ennyivel. Ezen kívül még száz zsoldos állt az ő oldalán, akik azonban bármikor átállhattak, és akkor Erik itt áll, két tűz között.
Erik visszarohant oda, ahol a lovak voltak kikötve, és felmászott a nyeregbe. Odakiáltott az egyik mellette levő katonának:
– Vágtass északra! Magosvári James ott van a katonáival. Mondd meg neki, hogy jöjjön, amilyen gyorsan csak lehet!
Még ha a katona meg is találná a magosvári tizedest és embereit, és azok egyenesen idevágtatnának, akkor is túl késő lehet addigra.
A közeledő szauruszok lovainak dübörgése most úgy hangzott, mintha egy mindent elsöprő vihar közeledne. Erik körülnézett, kétségbeesetten keresett valamilyen előnyt. A szauruszok körülbelül három méter magasak voltak, a lovaik pedig huszonöt maroknyi magassággal büszkélkedhettek.
– A fák közé! – kiáltotta Erik.
Most feltűntek a vágtató szauruszok. A sisakokkal, mellvértekkel, lábszárvédőkkel és csuklószorítókkal felszerelt lovasok úgy néztek ki, mintha egy katona legrosszabb rémálmából keltek volna életre. A hüllőszerű arcokon sokkal több érzelem tükröződött, mint amennyit Erik elképzelt, mielőtt találkozott velük, és ez az arckifejezés dühöt tükrözött. Egy tiszti lószőrforgót viselő szaurusz vezette a rohamot.
– Meghaltok, árulók! – kiáltotta, amint meglátta Erik visszahúzódó embereit.
A csata áttekinthetetlenné vált. Erik a fák között mozgott, megpróbálta a hatalmas lovak lábát elkaszálni, és elkerülni a szauruszok erőteljes csapásait. Egyszer már megküzdött egy szaurusz lovassal, ezért tudta, mennyire erősek. A káromkodásokkal váltakozó sikolyok elárulták neki, hogy ezt a tényt mások most a saját kárukon fedezik fel.
Erik, elveszítve az időérzékét, hagyta, hogy a csata a maga útján folyjon. Azzal, hogy a fák közé menekülve némi túlélési esélyt adott az embereinek, egyben feladta a csata irányíthatóságának előnyét. A távolabbi kiáltások jelezték a számára, hogy már az a század is csatlakozott a harchoz, amelyet támadásra készítettek fel.
Most az egyik szaurusz hátulról támadott rá. Erik inkább megérezte, mintsem látta a támadást. Lovát még éppen időben irányította az egyik fa mögé, hogy elkerülje a rohamot. Ahogy az idegen lovas elsüvített mellette, Erik megsarkantyúzta a lovát, és egy újabb szauruszt cselezett ki, az ellenkező irányba mozdulva. Az világos volt a számára, hogy ezeket a hatalmas teremtményeket legjobb hátulról megtámadni.
A levegő süvítő nyílvesszők hangjával telt meg, és Erik reménykedett, hogy az ő íjászai szedik le a szaurusz lovasokat, nem pedig az ellenség öli az ő katonáit. Beérte a szauruszt, akit követett, a lovas pedig megállította az állatot, hogy szembeszálljon támadójával. A lény már félig megfordult a nyeregben, amikor Erik elérte a kardjával, amelynek hegyét olyan mélyre döfte ellenfele bordái közé, amennyire csak bírta. A megsebzett szaurusz lenézett a jóval kisebb emberre. Az idegen arcra kiülő érzelmet leginkább döbbenetnek lehetett volna nevezni, amint lezuhant a nyeregből, majdnem kirántva ezzel Erik kezéből a kardot.
Egész délután valami őrült, haláltáncszerű lüktetéssel lovagoltak a fák között. Mindkét oldalon inkább a balsors miatt, mint az ellenség kiszámított taktikája következtében haltak meg. Ekkor harsona hangja rivallt, és Erik látta, amint még több lovas nyomul a fák közé. Azt hitte; az északról érkező katonáit látja majd viszont, ezek a katonák azonban délről jöttek, amennyire meg tudta ítélni.
– Ez meg micsoda? – mormogta magában, hangja azonban inkább rekedt károgásra hasonlított.
Egyszer csak Calis tűnt fel, és íjászok, akik kezdték leszedni az Erik katonáival lekötött szauruszokat. Erik látta, hogy kapitánya mögötte mutogat és kiált valamit, ám a csatazajban nem értette, mit mond.
Ekkor a világ darabokra repedt, és Erik látta, ahogy arca felé emelkedik a föld. Elakadt a lélegzete. A lova felnyerített, és gazdája lábára dőlt. Erik alig tudta összeszedni a gondolatait. Inkább ösztönösen, mint átgondolva, kiszabadította magát a vérző szüggyel eleső ló alól.
Calis arra a szaurusz harcosra támadt, aki Erik mögött éppen megfordította a lovát. Erik feltápászkodott. Kezével a fejéhez kapott, és észrevette, hogy eltűnt a sisakja. Amikor visszahúzta a kezét, látta, hogy vér borítja, azt azonban nem tudta volna megmondani, hogy a lova vére, vagy a sajátja.
A lovas nem vett tudomást Erikről, hanem Calis felé támadott. Erik átölelt egy fatörzset, hogy megtámassza magát, majd feltérdelt, hogy kézbe vegye a kardját. Émelygés fogta el, a feje pedig lüktetett az erőfeszítéstől, de sikerült eszméletnél maradnia. Gyorsan megadta a kegyelemdöfést szenvedve haldokló lovának, és a szaurusszal küzdő Calis felé pillantott.
Az Erik által megölt szaurusz csodálkozó arckifejezése semmi volt ahhoz képest, amilyen képet ez a lény vágott, amikor az első csapás a pajzsát érte. Erik biztos volt abban, hogy a lovas nem számított olyan erős emberre, mint Calis. A csapás kiütötte a lényt a nyergéből.
Ekkor elsötétült a világ. Amikor Erik kinyitotta a szemét, rájött, fogy egy fa törzsének támaszkodva, a földön ül. Valaki egy inget terített a lábára, feje mögé pedig összetekert takarót tett.
– Csúnya sebet kaptál a fejedre – szólalt meg egy ismerős hang.
Erik odafordult, és Calist látta meg.
– Azt hiszem, kaptam egy nagyobb csapást – mondta Erik.
– Az biztos. A fegyver éle lecsúszott a sisakod hátuljáról és arról a kemény fejedről, azután megsebesítette a lovadat a nyereg mögött. Eltört a gerince. Szerencsés ember vagy, Sötétmocsárffy. Ha egy kicsit előrébb csap le, kettéhasított volna.
Erik feje zúgott és lüktetett.
– Most nem érzem magam szerencsésnek – mondta. Ivott egy korty vizet az elé tartott bőrtömlőből, majd megkérdezte: – És magát mi hozta erre a sötét és magányos helyre?
– Megkaptam az üzenetedet, de leginkább azért, mert azt parancsoltam neked, hogy két hónapon belül térj vissza Krondorba. Te meg nem jöttél.
Erik elmosolyodott, amitől még jobban megfájdult a feje.
– Mondtam, hogy legalább háromba beletelik.
– A parancs az parancs.
– Esetleg enyhítő körülménynek számít, hogy hatszáz ember helyett kétezret hoztam, másik ezret a királynő seregéből pedig elfogtunk, vagy megöltünk?
Calis egy pillanatig fontolgatta a választ.
– Egy kicsit, talán. De nem nagyon – mondta mosolyogva.

 

 

8.
Égi keresés

Hol vagyunk? – kérdezte Miranda.
Pug hallotta a szavakat, holott tudta, hogy a nő csupán telepatikusan szólt hozzá. Eltűnődött az emberi elme azon szokásán, hogy a dolgokat mindig az érzékeléshez akarja igazítani, függetlenül attól, hogy milyen is a valódi természetük.
– Útban a mennyország felé – felelte.
– Mióta utazunk? – kérdezte Miranda. – Nekem éveknek tűnik.
– Furcsa – felelte Pug. – Számomra csak pár percnek. Úgy elszállt az idő.
– Acailának igaza volt – jegyezte meg a nő.
– Mint mindig – helyeselt Pug.
A táj, amelyen keresztül utaztak, sokszínű tértorzulásnak látszott, legalábbis Pug ilyennek látta. Csillagok úsztak át erőteljes színek hátterében, nem pedig az üres feketeségben, ahogy arra számított. És a csillagok éppen olyan gyakoriak, mint amilyen színesek voltak.
– Még sosem láttam ilyet – jegyezte meg Miranda, akinek hangja Pug elméjében úgy szólalt meg, mintha félve suttogna. – Honnan tudod, merre kell menni?
– Követem a fonalat – válaszolta Pug, és gondolatával rámutatott a törékeny erővonalra, amelyet Midkemiából követtek.
– A végtelenségig fog majd menni – mondta a nő.
– Nem hiszem, azt viszont igen, hogy Fekete Macros hosszú útra indult, amikor utoljára elhagyta Midkemiát.
– És mi követjük ezt az utat?
– Szemmel láthatóan – felelte Pug.
Áthajóztak a világmindenségen, és végül megérkeztek egy zöldeskék bolygóhoz, amely egy csillag körül keringett. A bolygót három hold vette körül.
– Ott vagyunk, ahonnan elindultunk – mondta Miranda.
Pug az alatta lévő világot figyelte, ami valóban Midkemiának látszott.
– Nem vélekedett. – Azt hiszem, egy sokkal korábbi korba csöppentünk vissza, mint ahonnan elindultunk.
– Időutazás?
– Már máskor is csináltam ilyet – felelte Pug.
– Egyszer el kell mesélned!
Pug elméje vidámságot sugárzott.
– Sosem irányítottam teljesen azokat az eseményeket. És mindig úgy éreztem, a kockázat jóval felülmúlja a nyereséget.
– Nem gondolod, hogy jó ötlet volna időben visszautazni, hogy ezt a Smaragd Királynőt még a bölcsőjében megöljük? – kérdezte Miranda, Pug pedig érezte a száraz humort a kérdésben.
– Ezt nem tudjuk megtenni, hiszen akkor már megtettük volna.
– Itt rejlik az ellentmondás, nem igaz?
– Annál több; léteznek törvények, amelyeken most nem kezdhetünk el töprengeni.
Elhallgatott, és Miranda nem tudta megítélni, hogy egy pillanat vagy egy év múlva szólalt meg újra:
– A valóság, ahogyan azt ismerjük, nem más, mint illúzió, valamilyen felsőbb hatalom álma, amelyet aligha érthetünk meg.
– Ez így olyan közönségesen hangzik.
– Pedig nem az. Talán ez a legmélyebb szint, amit az emberiség még felfoghat.
Lefelé ereszkedtek, egy olyan táj felé, amely Pug számára ismerősnek tűnt. Sethanon szétrombolt városa mellett egy hadsereg várakozott, a csapatok élén Lyam király állt. Pugban furcsa érzelmek éledtek fel, amikor meglátta ötven esztendővel ezelőtti önmagát, amint újra Macros búcsúzását hallgatja.
– Mit mond? – kérdezte Miranda.
– Hallgasd!
Éppen egy ifjabb Pug szólalt meg:
– Igen, de ettől még nem könnyebb a dolog.
Most egy magas, vékony, barna csuhát, derekán kötélből készült övet, lábán szandált viselő férfi válaszolt:
– Egyszer minden véget ér, Pug. Befejeződött az én időm ezen a világon. A valheru befolyás megszűnésével teljes egészében visszatért az erőm. Valami újba kezdek. Gathis csatlakozik hozzám, és gondoskodom a többiekről is, akik a szigetemen élnek, úgyhogy már semmi sem köt ide.
– De hát Gathis nem is ment el! – kiáltott fel Miranda.
– Tudom – felelte Pug.
A nő figyelmét szerelmére összpontosította, és valami ismerős dolgot érzett.
– Te ezt tréfásnak találod?
– Inkább talán ironikusnak – jött a válasz.
Fekete Macros, a legendás varázslómester most egy fiatalabb Tomastól búcsúzott, aki csillogó, arany és fehér páncélját viselve állt ott.
– Megint azt csinálja, igaz? – kérdezte Miranda.
– Mit? – csodálkozott Pug.
– Hazudik neked.
– Nem, most nem – biztosította Pug. – Tényleg elhiszi, amit a pantathiánusokról és Murmandamusról mond.
Macros folytatta:
– Az az erő, amelyet a Murmandamus szerepében tetszelgő vezér használt, nem holmi olcsó vásári bűvészmutatvány volt. Hatalommal bírt. Ahhoz, hogy ilyesvalakit létrehozzanak és rabul ejtsék, illetve manipulálják egy olyan sötétfaj szívét, mint a mordelek, komoly erő kellett. Talán a téridő határain túl várakozó valheruk befolyása nélkül a kígyóemberek népe is olyanná válik, mint a többiek, egy lesz a sok intelligens faj közül – egy pillanatra a távolba révedt. – De talán mégsem. Mindenestre vigyázzatok velük!
– Ebben igaza volt – mondta Miranda. – A pantathiánusokat már nem lehet megjavítani. A valheruk öröksége annyira megrontotta őket, hogy többé nem tudnak megváltozni.
– Nem – ellenkezett Pug. – Másról van szó. Valami sokkal nagyobb dologról.
Pug és Miranda figyelte, amint Macros befejezte a búcsúzkodást, és Pugban ez régi érzéseket kavart fel.
– Nehéz idők voltak – mondta Mirandának.
Inkább érzékelte, mintsem hallotta a nő egyetértő válaszát.
Pug fejlődésében mindenkinél fontosabb szerepet játszott Macros. Pug még mindig álmodott azokról a napokról, amikor Kelewan világában meglátogatta a Mágusok Gyülekezetét, és ezekben az álmokban Macros is a mesterei között állt. Tudta, hogy elméjében lapulnak még olyan eldugott ismeretek, amelyeket csupán Macros, vagy az idő engedhet majd ki.
Pug és Miranda most látta, ahogy Macros megfordul, és otthagyja az összegyűlt hadsereget, csakúgy mint Pugot és Tomast. Miközben ment, az alakja halványulni kezdett.
– Olcsó mutatvány – jegyezte meg Miranda.
– Nem, annál ez több – mondta Pug. – Figyeld!
Megváltoztatta érzékelését, és ekkor látta, hogy Macros nem tűnik el, csak alakot cserél. Teste tovább ment, de eközben megfoghatatlanná, köddé és füstté vált. Energia áramlott fölfelé, ahogy Macros egy láthatatlan erővel kezdett beszélni.
– Ez meg mi? – kérdezte Miranda.
– Nem vagyok benne biztos – ismerte be Pug. – De gyanakszom valamire.
– Mester! – mondta Macros a láthatatlan valaminek. – Mi a parancsod?
– Gyere! Itt az idő – mondta egy hang.
Miranda és Pug örömet érzett a varázslóban, amint rejtélyes energiák felemelték az ürességbe, éppúgy, ahogy Miranda és Pug emelkedett fel Elvandarban.
– Nézd! – kiáltott fel Miranda, és lent meglátták a testét, amint a földön feküdt. – Meghalt?
– Nem igazából – felelte Pug –, de a lelke másfelé jár. Azt kell követnünk.
Az éveken és a hatalmas távolságokon át szorosan követték Fekete Macros legbelső lényegét. Az idő ezúttal sem bírt jelentőséggel, amint a csillagok közötti, hatalmas örvényléseken haladtak keresztül, hogy végül visszatérjenek Midkemiába, ahol megint új kép fogadta őket. Az égből leszálltak egy helyre, amely jóval a Ratn'gari hegység hatalmas csúcsai fölött helyezkedett el.
– Itt már jártunk! – mondta Miranda.
– Nem – kezdte Pug –, úgy értem, igen, jártunk már erre, de még nem.
– Nézd, ez a Mennyei Város, amelyet te hoztál létre!
– Nem – mondta Pug. – Ez az igazi.
A hófödte hegycsúcsokon egy hihetetlen szépségű város terült el. Kristályoszlopok támasztották alá a hatalmas gyémántként csillogó mennyezeteket, az oldalfalak valami belső tűztől ragyogtak.
– Több ezer lábnyira a felhők alatt fekszik Nekropolisz – mondta Pug. – Igen, egykor erre a helyre vezettelek, de amit én alkottam, az csupán egy illúzió volt, ennek csak árnyéka.
– Ez a valódi – helyeselt Miranda –, míg a te illúziód csak füst és árnyék volt, mégis, ez sem látszik valóságosabbnak.
– Az, amit én építetten, azt a célt szolgálta, hogy becsapja a fizikai érzékszerveidet. Ez viszont tudati dolog. Közvetlen kapcsolat útján tapasztaljuk, mindenféle eszköz vagy érzékszerv nélkül.
– Értem – felelte a nő. – Mégis össze vagyok zavarodva.
Ekkor Pug a szeme láttára hirtelen átváltozott, és most olyannak látszott, amilyennek ismerte: testtel rendelkező férfi, akit úgy ismert, mint saját magát.
– Most jobb? – kérdezte, és ezúttal úgy tűnt, szavai a szájából erednek.
– Igen – felelte Miranda.
– Te is meg tudod csinálni. Egyszerűen csak akarnod kell.
Miranda összpontosított, és hirtelen érezte, hogy összesűrűsödik. Amikor a kezét maga elé tartotta, azt látta, amire számított: eleven húst.
– Ez is csak illúzió – mondta Pug –, de legalább biztosabb alapokat ad, amire támaszkodhatsz.
A csarnok, amelyben álltak, hasonlított ahhoz az illúzióhoz, amelye Pug hozott létre, hogy félrevezesse Mirandát, amikor először találkoztak. Amikor a nő először kezdte Pugot keresni, a mágus az orránál fogva vezette, és végül a Ratn'gari hegylégben kötött ki, nem messze innen. Pug megteremtette ennek a helynek egy képzeletbeli változatát, hogy elrejtőzzön benne Miranda elől.
– Ez a hely hasonló – mondta Miranda –, de annál sokkal több!
A felettük lévő mennyezet maga volt a mennyei boltozat; csillagok világítottak le róla. Miranda látta, hogy míg Pug illúziójában a különböző istenek számára kisebb területek voltak elkülönítve, addig itt ezek a térségek egy-egy, város méretével vetekedtek.
A távolban az energiavonal, amelyet követtek, mióta Macros elindul a jelenbe, egy szelíd kört írt le, majd a mennyezetről leszállva eltűnt szemük elől.
Ahogy utána eredtek, két út kereszteződésén haladtak át, és most éppen ott álltak, ahol négy isten területe találkozott.
– Érzed ezt? – kérdezte Miranda, amikor megérezte a furcsa mozgást.
– Válts érzékelést! – tanácsolta Pug.
Miranda úgy tett, és a csarnokot hirtelen árnyalakok töltötték be. Ugyanúgy, mint azok az energialények, amilyenné ők is átváltoztak az elvandari ligetben, ezek a valamik is alaktalanul, mindenféle megkülönböztető jel nélkül léteztek. Míg azonban Pug és Miranda ragyogó fénylényekké alakultak át, addig ezek árnyalakok maradtak, csupán némi halvány pislákolás tette őket láthatóvá.
– Mik ezek?
– Imák – felelte Pug. – Mindenki, aki imádkozik az istenekhez, meghallgatásra talál. Ezeket az imákat mi az imádkozó személy másaként látjuk.
Miranda továbbment az úton, és felnézett. Égszínkék trónuson egy embernél sokkal nagyobb, hatalmas alak pihent. Egy férfi, fehér bőrű, halványkék árnyalattal. Szemét lehunyva tartotta. A szobor közelében néhány árnyalak mozgott.
– Ez kicsoda? – kérdezte Miranda.
– Eortis, a tenger halott istene. Killian gondozza a birodalmát, amíg vissza nem tér.
– Meghalt, mégis visszatér?
– Nemsokára többet fogsz érteni, most azonban elég, ha annyit mondok, hogy a gyanúm beigazolódott, ebben a háborúban sokkal többről van szó, mint őrült, mindent elpusztítani akaró lények egyszerű legyőzéséről.
Pug egy másik kereszteződéshez vezette Mirandát. Egy távoli falra mutatott:
– Fordítsd lelki szemedet a felé a távoli táj felé, és mondd el, mit látsz!
A nő megtette, amit a mágus parancsolt neki, mire egy hatalmas jelkép tűnt fel a falon. Egy ideig, ami neki nagyon hosszúnak tűnt, nem értette a jelet, de aztán egy mintává állt össze.
– Ishap hétágú csillagát látom, egy körben egy tizenkét pontos mező fölött.
– Nézz mélyebbre! – utasította Pug.
Miranda úgy tett, és egy perc múlva új minta tűnt fel.
– Egy másik mintát látok, négy, ragyogó fénypontot, amely elfedi a csillag felső, négy ágát. A tizenkét fényes pont között pedig sok sötét pont van.
– Mondd el, milyennek látod a csillag alsó, három ágát, amelyek fényesen világítanak?
Miranda most ezekre összpontosított, és egy pillanattal később már látta, mire gondolt Pug.
– Egyikük halványan világít! Az, amelyik középen van! A tőle jobbra lévő... – Miranda elakadt.
– Mi van vele?
– Az nem halvány! Hanem... eltakarták. Valami megakadályozza, hogy látható legyen!
– Én is éppen ezt látom – helyeselt Pug. – És mi van a harmadik fénnyel?
– Halott.
– Akkor azt hiszem, közel vagyok az igazsághoz – mondta Pug.
A hangsúlyból, ami telepatikus úton eljutott hozzá, Miranda érezte, hogy társa nem örül ennek a bizonyos igazságnak.
Folytatták útjukat. Eljutottak az Istenek Csarnokának legtávolabbi zugába, és két szobor között találták magukat. Egyikük teljesen élettelennek tűnt. Pug bemutatta:
– Ez Wodar-Hospur, a tudás halott istene. Ha visszatérne, nagyon sokat tudnánk.
– Már senki sem isteníti a tudást?
– Csak néhányan – felelte Pug –, de úgy tűnik, mostanában a hatalom és a gazdagság uralkodik az emberiség szívében, jobban, mint valaha. Azok közül, akiket ismerek, egyedül Nakort vonzza igazán a tudás.
– Minek a tudása?
– Mindennek – felelte Pug vidáman.
Megfordultak, és szemügyre vették a másik szobrot. A halvány fonal, amely Macros lelke volt, beszállt a szobor fejébe. Miranda a szobor arcára nézett, és felkiáltott:
– Macros!
– Nem – mondta Pug. – Nézd meg a szobor lábánál lévő nevet!
– Sarig – olvasta Miranda. – Ő kicsoda?
– A mágia nem egészen halott istene.
– Ez Fekete Macros! – mondta a nő, és mióta ismerte, Pug most elő ször látott Mirandán valódi zavart, sőt egy kis félelmet is.
– Macros egy isten? – kérdezte Miranda, és Pug aggodalmat hallott a hangjában. A gúnyos, száraz humor mintha elszállt volna.
– Igen is, meg nem is felelte.
– Hát akkor most melyik?
– Többet fogunk tudni, ha beszélünk vele – felelte Pug. – Azt hiszem, tudom a választ, de tőle akarom hallani.
Pug a levegőbe kívánta magát, mire pontosan a hatalmas, mozdulatlan szobor arca előtt állt meg. Hangosan elkiáltotta magát:
– Macros!
Senki sem válaszolt.
Miranda Pug mellé „lépett”, és megkérdezte:
– Most mi történik?
– Alszik. Álmodik.
– Mi ez az egész? – faggatta a nő. – Még mindig nem értem.
– Fekete Macros megpróbál istenné válni – magyarázta Pug. – Megpróbálja betölteni az űrt, amit Sarig hagyott. De az is lehet, hogy Sarig teremtette Fekete Macrost, hogy egy nap a helyére álljon – az erőfonalra mutatott. – Ez a fonal még mindig működik, és a másik végén megtalálhatjuk a halandó testet, amelyet Macrosként ismerünk, de a tudata, a lényege, a lelke, az itt van, ebben az alakuló lényben. Ezek egyek, mégis különbözőek, kapcsolatban, mégis külön állnak.
– Meddig fog tartani ez az istenné válás? – kérdezte Miranda, meg sem próbálva leplezni hangjában a félelmet.
– Időtlen időkig – felelte Pug halkan.
– Akkor mit csináljunk?
– Felébresztjük.
Az illúzió, ami Pugnak látszott, lehunyta a szemét, és magában összpontosított. Miranda érezte, hogy erő, régen elfelejtett mágia épül fel a varázslóban. A nő várt, de amikor már arra számított, hogy most el fog szabadulni az energia, az csak tovább növekedett. Benne pedig a félelem növekedett, hiszen már látta, mekkorát tévedett, amikor azt hitte, ismeri a mágiát és Pug varázstudományának határait. Pár pillanattal később pedig komolyan elképedt, mert bár saját varázstudása sem tűnt jelentéktelennek, ez a tett azonban meghaladta a képességeit.
Hirtelen robbanás rázta meg az előttük lévő képet. Fülsiketítő zaj hallatszott, mintha ezernyi cintányért csaptak volna össze. Fény villant, és Miranda egy pillanat erejéig meglátott valamit: Macros szeme kinyílt, és őket figyelte.
Belemerültek a sötétségbe, és utoljára egy halk, panaszos „nemet” hallottak.
Pug elméje kinyúlt, és megérintette az övét.
– Ez nehéz lesz. Megpróbálom követni, ahová menekül. A testünk ott fog feltűnni, ahol akarjuk, úgyhogy gyere utánam, amikor Macros után megyek!
– Tudom, hogyan – felelte Miranda, és érezte, ahogy Pug eltávolodik.
Hirtelen-minden irányból sötétség vette körül, és Miranda egy pillanatra félelmet érzett, mert nem maradt tájékozódási pontja.
Aztán kinyitotta a szemét.
Fázott. A terem kőpadlója minden meleget kihúzott a testéből, ezért reszketve felült. Pug dolgozószobájában jártak, Csillagdokkban! Emlékezett arra, amit a tünde varázsszövők mondtak, hogy amikor visszatérnek lelki útjukról, a, testük ott bukkan fel, ahol ők akarják, de Miranda azt hitte még mindig Elvandarban lesz. Most pedig több száz mérföldnyire éledt fel onnan. Pug eszméletlenül feküdt mellette, alig lélegzett. Fogalma sem volt róla, mennyi ideje tűnhettek el Acaila és Tathar védő kezei közül, abban azonban nem kételkedett, hogy Pugot csak percek választják el a haláltól, ha nem éleszti újra. Miranda megpróbált egy követő varázslatot mondani, mert a férfi bármelyik pillanatban eltűnhetett, és ha a varázslatot nem tartja készenlétben, akkor sokkal nehezebb lesz megtalálni.
Kényszerítette magát, hogy összpontosítson, és már éppen el akarta mormolni a varázsigét, amikor Pug felült. Mélyen, szaggatottan fellélegzett, majd ismét sóhajtott egyet.
Miranda abbahagyta a varázsige mormolását.
– Mi az? – kérdezte.
Pug pislogott, és újból mély levegőt vett.
– Nem tudom. Az a fonal, amely Macrost Sarighoz kötötte, elszakadt, és a visszapattanó szál visszarepült Midkemiába. Követtem Macros tudatát, és hirtelen itt találtam magam.
Miranda felállt, majd Pug követte a példáját. Ez először nehéznek bizonyult, mert mindketten merevre fagytak. Pug megmozgatta izmait, hogy helyreállítsa a vérkeringését.
– Másodszor csináltam ilyet, és ezúttal sem bizonyult kellemesebbnek, mint előszór.
– Hol van Macros? – kérdezte Miranda.
– Itt kell lennie a közelben. Ez az egyetlen megoldás.
Az ajtóhoz ment, és kinyitotta, majd lesietett a lépcsőn. Feltépte a lenti ajtót is, és majd nem felborított egy fiatal tanítványt, akinek elkerekedett a szeme:
– Pug mester!
Pug és Miranda, tudomást sem véve a meglepett tanítványról, az Akadémia főbejárata felé vették az útjukat. A hallgatók és a tanárok mind meglepetten bámultak utánuk, ahogy elhaladtak mellettük, és mire elérték Csillagdokk főbejáratát, már kórusban kiabálták a mágus nevét:
– Pug! Pug!
Pug alig kapott levegőt az izgalomtól.
– Érzem őt! Közel van!
– Én is – helyeselt Miranda.
Kimentek és körülnéztek.
– Ott! – mutatta Pug.
A tó partján izgatott tanulók csoportja gyűlt össze. Pug hallotta Nakor hangját, amint ezt kiáltja nekik:
– Álljatok félre!
A levegőben egy férfi lebegett, és Pug érezte a körülötte táncoló erőt. Ránézésre egy koszos koldusra hasonlított, mindössze egy ágyékkötőt viselt, haja és szakálla csimbókokban lógott, de teste energiát sugárzott. A levegő szikrázott, miközben a koldus olyannak tűnt, mintha a levegőben függene, azon az energiaszálon, amelyet Pug a Mennyei Várostól idáig követett.
Pug és Miranda odarohantak, ahol a tanulók álltak, és Pug rájuk parancsolt:
– Álljatok félre!
Egyikük ránézett:
– Pug mester!
A mágus nevének említésére a többiek félreálltak.
A vízparton Nakor és Sho Pi ültek, és feszült figyelemmel nézték a lebegő férfit.
– Látod ezt? – kérdezte Nakor, ahogy Pug odalépett hozzá. – Megpróbál felemelkedni, de az a másik erő, ott, a levegőben, visszahullik ide, a víz felé.
Ha Nakor érzett is meglepetést Pug hirtelen, csillagdokki feltűnése felett, azt nem mutatta.
– Valami csodálatos történt – mondta Nakor –, és sürgősen ki kell derítenünk az igazságot! – Pugra pillantott. – Te talán már tudod is.
A koldus leereszkedett a vízre, majd derékig belemerült. Pug látta, ahogy az energiafonal letekeredik az égből, majd úgy tűnt, mintha elmerülne a vízben a férfi körül. A koldus sírt.
Pug a vízbe gázolt, és a férfi mellé térdelt.
– Macros? – kérdezte.
Egy pillanat múlva a sovány férfi Pughoz fordult, és ránézett. Majd rekedt suttogással megszólalt:
– Tisztában vagy azzal, mit csináltál? Már majdnem istenné váltam.
Behunyta a szemét egy pillanatra, és vállát zokogás rázta. Ekkor mély lélegzetet vett.
– A tudás, a megvilágosodás mind elhagy, mintha víz folyna ki egy lapos edényből.
Saját fejére mutatott, majd ismét becsukta a szemét, mintha egy belső képre akarna összpontosítani. Végül folytatta:
– Olyan, mintha már láttam volna az egész világegyetemet a maga valóságában; de csak egy kerítés résén keresztül, és ahogy elhúztál a kerítéstől, én egyre kevesebbet láttam! Pár perccel ezelőtt még meg tudtam volna mondani nektek a világegyetem titkát! Most pedig hiába próbálok visszaemlékezni, minden kihullik belőlem, és érzem, mennyi mindent elvesztettem! Évek munkája veszett kárba!
– Kénytelen voltam – suttogta Pug.
– Az én időm itt lejárt! – erősködött Macros, majd felállt, és az örökösére nézett. Térde remegett. – Semmi jogod nem volt arra, hogy visszahívj! Következő küldetésem meghaladja a felfogásodat!
– Szemmel láthatóan nem – vetette közbe Miranda.
Macros tekintete a nőre siklott, de először nem ismerte fel. Majd összeszűkült a szeme.
– Miranda? – kérdezte.
– Üdvözöllek, apa! – köszöntötte a nő. – Rég láttalak.
Pug arcán meglepetéssel a lány felé fordult.
Nakor nevetve kérdezte:
– „Apa”?
Fekete Macros, a legendás varázsló Pugról Mirandára nézett, és így szólt:
– Beszélnünk kell – mélyet lélegzett, és folytatta: – Azt hiszem, lehiggadtam.
– Jó – mondta Miranda –, mert most újabb sokkot kell okoznom.
Macros habozott, mintha összeszedné magát.
– Jól van, mi az?
– Anya – felelte Miranda. – Megpróbálja megsemmisíteni a világot.
Erre a kijelentésre még Nakor sem tudta leplezni a meglepetését. Nagy sokára Macros megszólalt:
– Innom kell valamit.
Miranda felhúzta az orrát:
– Először tisztálkodnod kellene.

 

Amíg Macros fürdött, Miranda, Pug és Nakor Pug dolgozószobájában gyűlt össze. Sho Pi a varázslót szolgálta ki, Pug pedig egy palack különleges, sötétmocsári bort bontott fel.
– Valamit meg kell mondanod nekem – mondta Miranda.
Pug a szeretőjére nézett, és így felelt:
– Szerintem mindkettőnknek akad megosztandó titka. „Apa”?
– Azt hiszem, akkor én a mostohaapád vagyok, bár én voltam Jorna első férje, és Macros csak a második – mondta Nakor vigyorogva.
– Amikor én születtem, Janiának nevezte magát – közölte Miranda. Nem vett tudomást arról, ahogy a kis ember mulatott a helyzeten, ehelyett inkább alig fékezett düh ült az arcán. Most Pughoz fordult:
– Az a mutatványod a Mennyei Városban, amikor visszahúztad Macrost Sarig tudatából...
– Micsoda? – szólt közbe Nakor tágra nyílt szemmel. – Erről hallanom kell!
– Mi van vele? – kérdezte Pug.
– Éreztem, ahogy csináltad.
– És?
– Az az erő, azok a tiszta energianyalábok, amelyeket alkalmaztál... azzal elpusztíthattad volna a Smaragd Királynőt és a szánalmas pantathiánus bandáját, mintha csak egy hangyabolyra lépnénk! Akkor miért fajult ez a háború eddig, Pug? Miért nem állítottad meg?
Pug felsőhajtott.
– Azért, mert akárcsak a hangyák, a túlélők visszamásznának a sötétbe, és elölről kezdenék. És még másért sem.
– Miért? – kérdezte Miranda.
Ekkor Macros szólalt meg az ajtóból:
– Semmiről sem beszélhetünk itt, még nem. Pug, ez túl veszélyes!
Pug egy üres székre mutatott, a frissen mosakodott varázsló pedig leült, és elvette a kupát, amit odakészítettek neki. Egy kölcsönbe kapott palástot viselt, ezúttal feketét, a szokásos barna helyett. Kortyolt egy nagyot, majd így szólt:
– Kiváló! Azért vannak előnyei is annak, ha életben van az ember.
– Nakor vagyok – mutatkozott be Nakor.
Macros szeme résnyire szűkült. Egy pillanatig Nakor arcát tanulmányozta, majd hirtelen felismerte:
– Az isalani! Ismerlek. Egyszer becsaptál kártyában.
– Igen, én vagyok – ismerte be Nakor annyi érzelemmel a hangjában, hogy majdnem sírva fakadt. – Te voltál a legnagyobb kihívás a számomra – folytatta, majd Pughoz fordult: – Tévedtem, amikor azt mondtam, Macros nem fog emlékezni rám.
– Ez a csirkefogó – mutatott Macros Nakorra – az egyetlen trükköt alkalmazta, amit lehetett: elhitette velem, hogy varázslatot alkalmaz, aztán mialatt én az ellenvarázslattal foglalkoztam, ő egyszerű bűvészmutatvánnyal kicserélte a kártyákat.
– Bűvészmutatvánnyal?- csodálkozott Pug.
– Csalt az osztásnál! – nevetett Macros.
– Nem egészen – igazította ki Nakor szerényen. – Kicseréltem a kártyákat és becsúsztattam az előkészítetteket.
– Abbahagynátok? – csapott az asztalra Miranda. – Ez nem egy baráti találkozó! Hanem...
– Micsoda? – kérdezte Pug.
– Nem is tudom. Éppen a világot próbáljuk megmenteni, ti meg kártyatrükkökről beszéltek.
Pug az ajtóban meglátta Sho Pit, és intett a fiatalembernek, hogy csukja be az ajtót, és hagyja magára négyüket. Sho Pi bólintott, becsukta az ajtót, és elment.
– Először is erről a rokonságról szeretnék kérdezni – mondta Pug. – Úgy tűnik, ti mind rokonok vagytok, amiről én semmit sem tudtam.
– Mindannyiótoknak apja vagyok – mondta Macros.
Pug arca hirtelen riadt kifejezést öltött.
– Nehogy azt mondd, hogy én valójában a fiad vagyok!
Mirandára pillantott, akinek arcán szintén aggodalom tükröződött.
– Nyugodj meg – felelte Macros. – Nem vagytok testvérek – felsóhajtott. – Amikor azonban azt mondtam, hogy mindannyiótoknak apja vagyok, komolyan gondoltam.
Ivott a borából, majd folytatta:
– Amikor megszülettél, megéreztem benned a nagyságot, barátom. Egy crydee-i hajadon és egy vándorló katona fiaként láttad meg a napvilágot. De ugyanúgy, ahogy a tsuranik megérzik az erőt a gyermekekben, és felkészítik őket, hogy a Gyülekezet tagjai legyenek, én is megéreztem benned a nagyságot, azt, hogy talán nagyobb leszel, mint bármelyik élő mágus ezen a világon.
– És mit csináltál? – kérdezte Nakor.
– Kiengedtem a mágiát. Máskülönben hogy juthatott volna Pug a Széles Ösvény mágiájához?
– Sarig? – kérdezte Pug.
– Az ő teremtménye vagyok – bólintott Macros.
– Sarig? – csodálkozott Nakor. – Én azt hittem, ő csupán legenda.
– Az is – felelte Miranda. – Ráadásul halott isten. De szemmel láthatóan nem annyira halott, mint azt sokan hiszik.
– Kezdd el talán az elején! – mondta Pug.
– De ezúttal az igazat mondd! – tette hozzá Miranda.
Macros megvonta a vállát.
– Az a történet, amit akkor meséltem neked és Tomasnak, amikor az Örökkévalóság Városának Kertjében voltunk, sokkal szórakoztatóbbnak tűnt, mint az igazság, Pug.
– Gyerekkoromban egy senki voltam. Csak egy városi fiú, egy távoli földről...
– Hagyd ezt abba! – szólt rá Miranda. – Már mellébeszélsz, apa!
– Jól van – sóhajtott Macros. – Egy keshi városban születtem. Apám szabó volt, az anyám pedig egy csodálatos asszony, aki vezette apám könyvelését, rendben tartotta a házat, és felnevelt egy akaratos és engedetlen fiút. Apám elég sok gazdag ügyféllel dicsekedhetett, így semmiben nem szenvedtünk hiányt – a lányára nézett, és megkérdezte: – Így most jó?
Miranda bólintott.
– Csakhogy kalandvágyó természetem volt, de legalábbis kedveltem a rossz társaságot. Kölyökkoromban felkerekedtem egy útra, amiről a szüleim nem is tudtak. Vettünk egy térképet, amelyikről azt mondták, hogy elvezet bennünket egy elásott kincshez.
– Rabszolgakereskedők – bólintott Nakor.
– Igen – felelte Macros. – Csapda volt, hogy elkapjanak néhány bolond fiút, akik Durbin rabszolgapiacán kötöttek ki.
– Mikor történt ez? – kérdezte Pug.
– Körülbelül ötszáz esztendővel ezelőtt – felelte Macros. – Akkor virágzott a Császárság hatalma.
– Megszöktem a rabszolgakereskedőktől, és elrejtőztem a hegyekben, de eltévedtem. Amikor már majdnem éhen haltam, rátaláltam egy ősi, elhagyott templomra. Félig már önkívületben összeestem az oltár előtt, és imádkozni kezdtem a templom istenéhez – bárki is legyen az hogy mentsen meg, cserében szolgálni fogom.
Macros pislogva próbált visszaemlékezni.
– Nem emlékszem pontosan, mi következett ezután. De azt hiszem, Sarighoz imádkoztam, és vagy meghaltam, és akkor ő magához vett, még mielőtt Lims-Kragma csarnokába kerültem volna, vagy pedig közvetlenül a halálom előtt ragadott magával. A lényeg az, hogy attól a perctől kezdve Sarig teremtménye voltam.
– Lehet, hogy én imádkoztam hozzá először a Káosz Háborúk óta, igaz, hogy valakinek azt a templomot is meg kellett építenie. Egyszer talán megtudom az igazságot. De akárhogy is, az a haldokló imádság megnyitott egy utat, ha úgy tetszik, egy csatornát, és én abból a romtemplomból többé nem kisfiúként, hanem mágusként jöttem elő. Tudtam dolgokat, mintha visszaemlékeznék rájuk, ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy ezek nem a saját emlékeim. Sarig bennem lakozott, és én is része lettem Sarignak.
– Nem csoda, hogy akkora hatalommal bírtál – mondta Pug.
Macros egyik emberről a másikra nézett.
– Ahhoz, hogy megértsétek, amit most el akarok mondani, félre kell tennetek minden előítéletet és feltételezést.
– Az istenek valóságosak is, meg illúziók is. Valóságosak annyiban, hogy léteznek, és hatalmat gyakorolnak a világ és az életünk fölött. Illúziók annyiban, hogy nem olyanok, amilyennek felfogjuk őket.
Nakor kuncogva felnevetett.
– Hát ez csodálatos!
Pug bólintott, Macros pedig folytatta:
– Léteznek erők a természetben, és mi együttműködünk velük. Miközben rájuk gondolunk, egyikük-másikuk a gondolatainkká válik.
– Várj egy percet! – vágott közbe Miranda. – Ezt nem értem.
– Gondolj az ősemberekre, akik barlangokban kuporogtak, és a tűz csodáját bámulták! Egy hideg és nedves napon a tűz a barátjuk, az élet forrása. Annak a tűznek ők személyiséget adnak, és egy idő után vallásos áhítattal veszik körül. Később a tűz szellemét kezdik imádni, ami végül a tűz istenévé válik.
– Prandur – mondta Pug.
– Pontosan – felelte Macros. – Amikor pedig elegen imádják azt az istent, akkor az energia, amit Prandurnak nevezünk, elkezd valós formákban és tulajdonságokban manifesztálódni, amelyek megfelelnek tisztelőik elvárásainak.
Nakor alig bírt magával jókedvében.
– Akkor az emberek teremtik az isteneket! – kiáltott fel.
– Bizonyos értelemben igen – helyeselt Macros, és tekintetében szomorúság tükröződött. – Életem nagy részében Sarig része voltam, az ő képviselője Midkemiában, és máshol is, az ő szeme, füle, és azt hiszem, a végzetem azt diktálta, hogy végül egyesüljek vele, hogy felvéve alakját, teljes dicsőségében visszahozzam a mágiát Midkemiába – Pugra pillantott. – Te voltál a legjobb próbálkozásom. Visszahoztad a Széles Ösvény mágiáját Midkemiába.
– Ez mind nagyon érdekes – mondta Miranda. – De mi a helyzet anyával?
Nakor mosolya lehervadt.
– Azt hiszem, Jorna meghalt – mondta.
– Micsoda? Honnan tudod? – kérdezte Miranda.
– Amikor utoljára láttam, azt éreztem, hogy valaki más foglalta el a testét, míg az, akit anyádként ismertünk, nem létezett ott. Csak arra következtethettem ebből, hogy vagy halott, vagy pedig elrejtették valahová.
– És ti hogyan illetek az összképbe? – kérdezte Pug.
– Fiatal koromban – kezdte Nakor – találkoztam egy Jorna nevű lánnyal, aki gyönyörű és okos volt, és úgy tűnt, tetszem neki – elvigyorodott. – Nem igazán lehetne engem jóképűnek nevezni, és ez ifjú koromban sem lehetett másképp. De persze a többi fiatal férfihoz hasonlóan én is arra vágytam, hogy egy gyönyör lány szeressen belém.
– Ő persze nem szeretett. A hatalmat szerette, és mohón vágyott arra, amit ti mágiának neveztek. Örökre fiatal és szép akart maradni. Félt a haláltól, de még jobban az öregedéstől.
– Így azután mutattam neki néhány trükköt. Megtanítottam neki, hogyan manipulálja azt, amit én úgy hívok, „anyag”. Amikor mindent megtanult tőlem, amit lehetett, elhagyott.
– És megtalált engem mondta Macros Mirandára pillantva. – Keshben találkoztam az anyáddal, pontosan olyan volt, amilyennek Nakor leírta: gyönyörű, fiatal nő, aki üldözött engem a rajongásával. Én nem vettem figyelembe a hataloméhségét. Elvakított a fiatalos szerelem. Az életkorom és a képességeim ellenére úgy viselkedtem, mint egy ifjú bolond. Csak később jöttem rá, hogy csupán színleli a szerelmet – azután, hogy te megszülettél, Miranda. De még mielőtt mindent megtanulhatott volna tőlem – évszázados távolság választotta el attól, bár ő ezt nem tudta –, megtagadtam, hogy többet tanítsak neki.
– Úgyhogy fogtál engem, és kiadtál idegenekhez!- mondta Miranda. – Tízéves voltam!
– Nem – mondta Macros. – Törődtem veled, amikor itthagyott mindkettőnkét, megkerestem azokat a jó embereket, akik felneveltek. Tudom, hogy csak rövid látogatásokat tettem nálad, időről időre, de... nehéz időket éltünk.
– Ekkor váltál a Fekete Mágussá? – kérdezte Pug.
– Igen – felelte Macros. – Túlságosan nagy fájdalmat jelentett azon a szinten érintkezni az emberiséggel, és akkor nem tudtam, de Sarignak tervei voltak velem. Az istenek cselekedetei számunkra érthetetlenek, és engem többnyire a kötelesség vagy a vágy vezérelt, míg a világos célokkal csak ritkán lehettem tisztában. Megtaláltam azt a szigetet, amelyet a lakói, azok, akik azt a bájos villát építették, elhagytak. Gondolom, egy kesh család lehetett, valószínűleg nemesek Quegben, akik ide menekültek, amikor függetlenné vált a tartomány. Aztán megépítettem a fekete kastélyt, hogy elriasszam az utazókat, és az életem úgy folyt; ahogyan azt te is láttad, amikor először a szigetre jöttél, Pug. Mikor történt, ötven vagy hatvan évvel ezelőtt?
Pug bólintott.
– Néha úgy tűnik, csak tegnap álltunk Kulgannal ott a parton, amikor az üzenetedet olvastuk. – Pug a varázsló arcát figyelte. – De annyi minden, amit tettél, annyi minden, amit mondtál nekem, hazugság volt és csalás.
– Igen, de köztük sok igaz dolog is akadt. Éreztem a jövőmet, sőt, időnként tisztán láttam. Ebbe nem vegyült egy szemernyi hazugság sem. Az életemet láttam, amikor tétlenül gondolkoztam, véletlenül álmodtam, és víziókat láttam, amelyek a legváratlanabb pillanatokban törtek rám. Ha még mindig egészen élt volna, Sarig még többet adott volna nekem. Persze, ha élt volna úgy, ahogy mi az ilyen dolgokat elképzeljük, akkor rám nem lett volna szüksége.
– Szóval, amikor azt mondtad nekem, hogy én fogom átvenni a helyedet – kérdezte Pug –, akkor valóban úgy gondoltad, hogy a te küldetésed itt lejárt?
– Igen – felelte Macros. – Azt a kis történetet, amivel traktáltalak, a megsegítendő királyokról és a megvívandó háborúkról, mind csak azért mondtam, hogy valamivel eltereljem magamról a figyelmedet, hogy egyedül találhassam meg az utamat, anélkül hogy állandóan hozzám szaladgálj, amikor tanácsra van szükséged!
Pug látta, hogy Macrosban megint gyűlik a harag.
– Ha tényleg eggyé kellett volna válnod Sariggal, akkor nem tudtalak volna elhúzni onnan, Macros. Ő nem engedte volna.
A varázsló haragja csökkent, de nem tűnt teljesen el. Pug érezte, hogy a felszín alatt továbbra is parázslik, mint az elfojtott tűz.
– Hát ez az – ismerte be Macros. – Az a gond, hogy tudom, mennyi mindent felejtettem – könnyek gyűltek a szemébe. – Én... nem tudom elmagyarázni.
Nakor szeme összeszűkült.
– De tényleg te voltál? – kérdezte.
– Hogy érted?
– Te voltál az, aki mindezt tudta, vagy a mágia istene?
– Nem tudom – felelte Macros halkan.
– Hogyhogy? – kérdezte Pug.
– Javíts ki, ha tévedek – mondta Nakor Macrosnak –, de ahogy egyre inkább istenivé váltál, nem érezted kevésbé az énedet? Nem érezted úgy, hogy már nem vagy az, aki voltál?
– De igen – bólintott Macros. – Az életem egy álommá vált, homályos emlékké.
– Gyanítom, hogy ha istenné váltál volna, ennek nem is lettél volna tudatában, hiszen az a tudat, amit mi Macrosnak hívunk, megszűnt volna létezni – jegyezte meg Nakor.
Macros elgondolkodott.
– Ezen még el kell gondolkodnom – jelentette ki.
– És mi van a királynővel? – kérdezte Miranda. – Ő miért nem az anyám?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Nakor. – Talán rossz üzletet kötött a pantathiánusokkal. Clovis úrnőként az örök ifjúságra szomjazott, és a halottak feltámasztásának mocskos szertartását végezte. Gonosz dolgok ezek, és ő tényleg nyakig merült bennük. Ez húsz évvel ezelőtt történt, ki tudja, mi esett meg azóta. Talán megbüntették, amiért nem sikerült a cselszövése a Kígyó-folyó városának hadura és annak mágusa ellen, de az is lehet, hogy egyszerűen megfelelt annak a lénynek, aki az ellenőrzése alá vette, hogy így kihasználja. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy az a nő, aki valaha mindkettőnk felesége volt, valószínűleg halott.
Pug Mirandához fordult:
– Ha egyszer most tiszta vizet öntünk a pohárba, miért nemi mondod el a te szerepedet ebben az egészben?
– Amikor felfedeztem a hatalmamat – mondta Miranda –, ezt a tényt elrejtettem a nevelőszüleim előtt. Ők hozzá akartak adni az egyik helyi kereskedőhöz, ezért megszöktem tőlük – Macrosra nézett. – Ez kétszázötven éve történt, ha vetted volna a fáradságot, hogy utánanézz!
Macros csupán ennyit tudott felelni:
– Sajnálom.
– Találtam egy mágust, egy Gert nevű öregasszonyt – Miranda elmosolyodott. – Ha akarom, fel tudom venni az alakját, és ez nem egy rossz dolog, ha figyelembe vesszük egyes férfiak reagálását egy szép arcra vagy gömbölyű kebelre.
– Jó trükk – dicsérte Nakor.
– Gert félelmetes látványt nyújtott, de a lelke olyan volt, mint Sung szentjeié, és befogadott. Hamar rájött a képességeimre, és megtanított nekem mindent, amit tudott. Amikor meghalt, elkezdtem másokat keresni, akiktől tanulhatnék.
– Tizenöt évvel azután letartóztatott a kesh titkosrendőrség. Az egyik ravasz emberük, Raouf Manif Hazara-Khan meglátta bennem a fegyvert, ezért besorozott.
– A Hazara-Khan név jól ismert Krondorban is – jegyezte meg Pug. – Nem a krondori kesh nagykövet fivére véletlenül?
– De, pontosan. És az öcsike nagyon furcsa dolgokat jelentett a sethanoni csatáról. Többek között, hogy az égen sárkánylovasok tűntek fel, hogy hatalmas, zöld tűz robbant, és hogy a Királyság egyik szerényebb városát a földig rombolták.
– Úgyhogy azzal bíztak meg, hogy derítsem ki, mi történt ott pontosan.
– És? – kérdezte Pug.
– És én megszöktem.
Nakor vidáman kuncogni kezdett.
– Hát, ez csodálatos!
– Amikor kezdtem rájönni az igazságra, beláttam, hogy itt sokkal fontosabb dolgok zajlanak, mint hogy egyik vagy másik országot szolgáljuk.
– Ez biztos – jegyezte meg Pug. – Létezik, néhány érdekes dolog, amivel szembe kell néznünk, és néhány döntés, amit meg kell hoznunk.
– A legfontosabb pedig – tette hozzá Nakor –, hogy rá kell jönnünk, ki áll a dolgok mögött.
– A harmadik játékos – mondta Miranda.
– Én tudom, ki az – jegyezte meg Macros.
– A démonkirály – bólintott Miranda.
– Ne! – tiltakozott Pug, majd Macrosra pillantva hozzátette: – Ha arról van szó, amire gondolok, akkor a helyzet olyan, hogy még csak nem is beszélhetünk róla biztonságban.
– Legalábbis itt nem – helyeselt Macros. – És felhasználhatnánk egy szakértő tudását az Ishap Rendből.
– Ami azt jelenti, hogy Sarthba kell mennünk – tette hozzá Pug.
Macros ásított.
– Jól van, de először szundítok egyet.
Nakor felállt.
– A lakosztályomba vezetlek. Ott vannak üres hálószobák.
– Ne engedd, hogy egész éjjel ébren tartson! – állt fel Pug is, Macroshoz fordulva, aki Nakorral kiment a helyiségből.
– Hát, úgy tűnik, végül is eljutunk a dolgok lényegéhez – fordult Pug Mirandához.
– Talán – felelte Miranda. – Apám maga is elismerte, hogy hazudozó, nem emlékszel?
– És mi van veled?
– Én sosem hazudtam neked – mondta Miranda védekezőn.
– Csak éppen elhallgattál előlem dolgokat.
– Na és te? – kérdezte a nő vádlón. – Még mindig nem mondtad el, miért nem repülsz át egyszerűen a vízen, és süllyeszted el a királynő flottáját. Láttam, mit csináltál. Elképesztő erő fölött uralkodsz!
– Majd elmondom, de csak ha biztonságos helyen leszünk – felelte Pug.
– Néha fel tudsz mérgesíteni, Pug! – rázta meg a fejét Miranda.
– Remélem is – nevetett Pug. – De neked is megvannak a magad hibái.
Miranda felállt, és Pughoz lépett. Karját a mágus köré fonta, és így szólt:
– De egyet tudok: szeretlek!
– Én is szeretlek – felelte Pug. – Sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha egy másik nőnek fogom mondani, miután Katala meghalt.
– Nos, épp ideje – mondta a nő.
– Mi a helyzet Calisszal? – bizonytalanodott el Pug.
– Őt is szeretem – mondta Miranda, majd megérezve, hogy Pug feszültté válik, hozzátette: – Csak őt másképp. Ő a barátom, és nagyon fontos a számomra. Sok szeretetre van szüksége, pedig olyan keveset kér. Ha ezt túléljük, azt hiszem, segítek neki megtalálni a boldogságot.
– Ez azt jelenti, hogy őt választod? – kérdezte Pug.
Miranda kissé hátralépett, hogy Pug szemébe nézhessen.
– Dehogy, te buta! Ez azt jelenti, hogy tudok róla ezt-azt, például azt, mire van igazából szüksége.
– Például mire?
– Éljük először túl mindezt, aztán majd megmondom.
Miranda elmosolyodott, és megcsókolta a férfit. Egy ideig átölelve tartották egymást, majd a nő szorosan hozzábújt Pughoz, és a fülébe súgta:
– Talán.
A mágus megpaskolta a nő fenekét, Miranda pedig felkacagott. Aztán újra megcsókolta Pugot.

 

 

9.
A tervek

Erik egyik lábáról a másikra állt.
Díszegyenruhája kényelmetlen volt, a feje pedig kissé még mindig fájt az ütéstől, amit a múlt héten kapott. Mára már csak tompa lüktetés maradt utána, az is csak ha túlságosan hirtelen mozdította meg a fejét, vagy amikor megerőltette magát, ami persze minden nap bekövetkezett.
A novindusi zsoldosok, akik beleegyeztek, hogy átálljanak a király seregébe, érdekes kiképzési problémát jelentettek Jadow Shati és a többi őrmester számára. Alfredet őrmesterré léptették elő, így Erik egy új tizedesre, Marperre bízta az emberek ráncba szedését.
Erik önkéntelenül megdörzsölte a tarkóját.
– Még mindig fáj? – kérdezte Calis.
– Minden nap kevésbé, viszont igaza volt azzal a szaurusz csapással kapcsolatban: ha egy kicsit arrébb talál el, kettévágott volna.
Calis bólintott, majd a következő pillanatban a nagyherceg és kísérete lépett a terembe.
– Kezdjük el a megbeszélést! – mondta Patrick.
Elsőként Nicholas, a krondori nagyherceg nagybátyja és a Királyság Nyugati Flottájának tengernagya szólalt meg:
– Legutóbbi kémjelentéseink szerint biztosan ezen az útvonalon jönnek: gyors csapást mérnek Krondorra, majd a hegyeken át Sethanon felé támadnak.
– Egyetértek – bólintott Patrick –, bár apám még mindig aggódik amiatt, hogy esetleg szándékosan hamis információkat juttattak el hozzánk, és a flotta körülhajózza a szárazföldet, hogy Saladorban kössön ki. Akkor kelet felől közelíthetnék meg Sethanont.
– Ez mindig is lehetségesnek, bár igen valószínűtlennek tűnt – jegyezte meg Calis. – Most azonban tudjuk, hogy az ilyen átkelés szinte lehetetlen.
Erik az értekezlet többi résztvevőjét figyelte. Nem érezte magát túlságosan kényelmesen. A nagyherceg egyik oldalán James, Krondor udvarnagya ült, a másikon pedig William, Krondor zászlósura. Owen Greylock, Sötétmocsár egykori fegyvermestere most a király hadseregének lovag-kapitányaként William mellett foglalt helyet. Nicholas James mellé telepedett le, Calis pedig Erik és Nicholas között talált helyet. Owen másik oldalán egy Erik számára ismeretlen férfi ült, egy írnok, aki fura, Erik által még sosem látott írással mindent leírt, ami csak elhangzott.
– Az ellenségünkről sok mindent elmondhatunk – folytatta Calis –, de azt nem, hogy körmönfontan ravaszkodó lenne. Egyszer már próbáltak agyafúrtan viselkedni, amikor elrabolták Margaret unokatestvéredet és a többieket Crydee-ből.
– Én nem egészen úgy képzelem el a körmönfont agyafúrtságot, hogy kifosztom a Távoli Partokat – horkant fel Patrick.
– Épp ez az – jegyezte meg Calis. – Ha elraboltak volna pár közembert itt-ott, azután fertőzött hasonmásaik bejárták volna Krondort...
– De egyáltalán miért pepecselnének emberrablással? – vetette közbe James.
– Én is pont erre gondolok – helyeselt Calis. – Ezek nem úgy gondolkodnak, ahogyan mi – a szemközti falon függő térképre bökött, amely a Királyságot ábrázolta, Határszélétől egészen Ran városa közelében húzódó keleti határig: – Salador és Krondor egyaránt gondot jelentenek nekik, és az út Saladorból Sethanonba könnyebb. Viszont Saladorba eljutni sok, másfajta nehézséget is okozna nekik.
– Az az útvonal hosszabb, ami még azt a veszélyt is jelenti, hogy a vihar megrongálhatja a felszerelést és a hajókat. Ezen kívül ez az útvonal sokkal inkább a flottára vonná a Császárság figyelmét.
Felállt, és a térképhez lépett. Intett, mire egy szolga leakasztotta, és a helyébe egy másikat, egy kisebbet tett, amely az egész, ismert világot ábrázolta. Calis a térkép alsó felére mutatott, ahol Novindus feküdt, és így szólt:
– A tengeráramlatok itt arra kényszerítik az erre utazókat, hogy Novindus keleti partjáról egyenes vonalban menjenek egy, Tiragia csúcsától dél-keleti irányban fekvő pontig, aztán majdnem egyenesen északra kell fordulniuk, érintve Kesh délkeleti partjait. Ez a derékszögű utazás egy hónappal meghosszabbítja az utat. Erre akkor jöttünk rá, amikor legutóbb azt a brijaner sárkányhajót használtuk, hogy eljussunk Novindusba. Viszont ha a Kígyó-folyó városából a Végtelen-tengeren áthajózva érik el a Keserű-tengert, az aránylag egyenes útvonal – Kesh hosszú, kanyargós partjaira mutatott a földrész keleti oldalán, majd folytatta: – A Királyság-tengertől délre a brijanerek és más kesh kalózhajók rendszeresen portyáznak. Ezen kívül itt – mutatott az óceán egy pontjára, amely éppen észak-keletre feküdt a Kesh Derekának nevezett hegylánctól – vonták össze legjobban a Császárság Keleti Flottáját. Nem fognak ölbe tett kézzel ülni, és nézni, ahogy elvitorlázik mellettük hatszáz ellenséges hajó, még akkor sem, ha tudják, hogy az ellenség végső célja a Királyság.
Megcsóválta a fejét.
– A megszálló flottának ezen kívül még Roldem és más, keleti királyságok mellett is el kell haladniuk, ezek pedig lehet, hogy szintén zaklatni fogják őket. Nem, nem ezen az útvonalon fognak jönni. A zsoldosok, akiket elfogtunk, mind ugyanarról a feladatról beszélnek: el kell foglalniuk és megtartaniuk a hegyláncok menti kulcspontokat, hogy az őrizetlen hegygerincen át juttathassák be a később jövő erőket.
William Nicholas tengernagyhoz fordult:
– Nicky, beszéltünk a Sötétség-szoros veszélyeiről...
– Nem annyira veszélyes, még késő ősszel sem, ha valaki érti a dolgát – felelte Nicholas. – Amos Trask az apámmal egyszer tél derekán is átvitorlázott rajta – egy pillanatra elgondolkozott. – De az ellenséges flotta, ha át akar hajózni a szoroson, és el akarja érni Krondort, akkor a legjobb, ha késő tavasznál vagy kora nyárnál előbb nem próbálkozik. A legelőnyösebb számukra nyár közepe lenne. Az időjárás ilyenkor legkedvezőbb, a tengerjárás is barátságos...
Elhallgatott, és a semmibe bámult.
– Mi az? – kérdezte Patrick nagyherceg egy idő múlva.
– Még mindig azt mondom, engedjétek, hogy megküzdjek velük, mielőtt elérik a Keserű-tengert.
Patrick felsóhajtott, és Jamesre nézett.
– Nicky – szólalt meg Krondor udvarnagya –, ezt egyszer már megbeszéltük.
– Tudom felelte Nicholas. – És azt is tudom, hogy kockázatos, ugyanakkor számos előnnyel is járhat!
Felállt, Calis mellé lépett, és intett a szolgának:
– Add ide a nagyobb térképet!
Az írnok azonnal felállt, levette a világtérképet a falról, és gyorsan felakasztott egy másik, hasonló méretű, de sokkal nagyobb léptékű térképet, amely a Nyugati Királyságot és Kesh nagyobb felét ábrázolta, valamint északot, a Távoli Partoktól egészen Malak Keresztjéig. Nicholas a Sötétség-szorosra mutatott:
– Hatszáz vagy annál is több hajót hoznak. Nem lehet hatszáz hajóra való, viharedzett kapitányuk és legénységük! – nyomatékul rácsapott a falra. – Ha a flottát idehozzuk, az Alkony-szigeteken túlra vagy még közelebb, mondjuk Tulanhoz – ujjával a Távoli Partok legdélibb városára bökött –, elkaphatjuk őket, amikor megpróbálnak átkelni a szoroson. A hátuk mögé kerülhetek harminc nagy csatahajóval és még két vagy három tucat gyorsnaszáddal. Odavitorlázunk, hátulról megtámadjuk őket, és annyi csapatszállítót süllyesztünk el az összetorlódott hajóikból, amennyit csak tudunk. Amikor pedig a kísérőhajóik megfordulnak, hogy harcoljanak, elvitorlázunk. Nem lényeges; milyen jók a kísérőhajóik és a kapitányaik, a szeleket és tengeráramlatokat jobban ismerjük, mint ők. El tudunk menekülni! – A tengernagy olyan lelkesen beszélt, ahogy Erik még sosem hallotta: – Ha szerencsések vagyunk, úgy kapjuk el őket, hogy a kísérők a csapatszállítók előtt haladnak át a szoroson, és nem tudnak visszafordulni és visszajönni, éppen a saját hajóik miatt! A flottájuk harmadát, talán a felét is elsüllyeszthetjük!
– De ha kettéosztják a harci gályáikat és a felét hátra küldik, elveszíted a nyugat összes hajóját, anélkül hogy komoly kárt okoznál! – ellenkezett Patrick a fejét csóválva. – Nicky, talán ha a miénk lenne a Nyugati Császári Flotta, vagy ha queg hadigályák a szoros keleti feléről támadnának, akkor talán engedhetném, hogy ezt megkockáztasd – a nagyherceg felsóhajtott. – Az egész nyugaton a mi flottánk a leggyengébb!
– Ugyanakkor nekünk vannak a legjobb hajóink és embereink! – tiltakozott Nicholas.
– Tudom – mondta Patrick –, csakhogy kevés van belőlük.
– És az időnk is kevés arra, hogy többet építsünk – tette hozzá William. – Ezt a beszélgetést felesleges tovább folytatni.
– Talán... – kezdte James.
– Micsoda? – kérdezte Patrick.
Az öreg udvarnagy elmosolyodott.
– Valami, amit épp most említettél. Arról, hogy a quegek keletről támadhatnának. Talán ezt elintézhetem.
– Hogyan? – csodálkozott a nagyherceg.
– Ez legyen az én gondom – felelte James.
– Hát jó – mondta Patrick. – De azért hadd tudjam, miről álmodozol, még mielőtt egy újabb háborúba sodorsz minket Queggel!
James elmosolyodott.
– Jelentéseket várok Quegből, és ha megkaptam őket – fordult Nicky felé –, elviheted a flottádat Tulanba. És megmondhatod Harry hercegnek, hogy készítse fel az Alkony-szigeteknél állomásozó flottáját, és helyezze a vezetésed alá. Ha azokat az akasztófavirágokat is beleszámoljuk, akkor a flottád... mekkora is? Ötven hajó?
– Hatvanöt! – kiáltotta Nicholas lelkesen.
James csitítóan felemelte a kezét:
– Még ne éld bele magad! Lehet, hogy a tervem nem fog működni. Körülbelül egy hónapon belül valahogy tudatom veled.
– Más? – kérdezte a nagyherceg a többiek felé fordulva.
– De miért Krondor? – kérdezte Greylock.
– Tessék, kapitány? – kérdezte Patrick.
– Úgy értem, én is valószínűnek tartom, hogy a Keserű-tengeren át jönnek, de miért támadnák meg Krondort?
– Miért, látsz más lehetőséget? – kérdezte a nagyherceg.
– Nem is egyet – felelte Greylock. – Persze egyik sem jobb, de az a kettő, amely számomra a legvonzóbb lenne, ha én lennék a Smaragd Királynő tábornoka helyében, az volna, hogy Krondortól északra kötök ki. Egy kis csapattal blokád alá helyezem Krondorban a védőket, aztán megkerülöm a várost, és kelet felé vezetem a hadsereget, a Király Országútjára, vagy Határszéle és Krondor között szállok partra. A várostól délre, a kesh határ mentén vonulnék tovább, azután északra, a keletre vezető hágó felé venném az irányt. A sereg egy részét elveszíteném azzal, hogy a királysági erőket a városban tartom, de egy frontális támadás még több emberbe kerülne.
– William? – kérdezte Patrick.
– Erre mi is gondoltunk, de a jelentéseinkben semmi sem mutat arra, hogy ez a Fadawah tábornok, a királynő seregének hadura bárkit is élve akarna hagyni az arcvonala mögött.
– És az élelem? – vetette közbe Erik.
– Hogyhogy? – kérdezte Krondor nagyhercege.
– Elnézést, fenség, de nekem úgy tűnik, hogy bármennyi hajót és embert is hoznak, ahogy azt az utóbbi években kiszámoltuk, még ha csupán hatszáz hajóval érkeznek is... meg tudom mutatni a számításaimat, de úgy gondolom, hogy kifogynak az élelemből, mire ideérnek.
– Igen, ez az! – kiáltott fel Nicholas Queg szigetországára mutatva. – Nem rohanhatják le Queget élelemért, és itt, a Jal-Pur sivatagban sem szerezhetnek. Nem. Krondort kell lerohanniuk, hogy feltöltsék a készleteiket, mielőtt a hadseregük keletre vonul.
– Egyetértek – helyeselt Patrick. – Ezért, ha James terve nem működik, akkor azt akarom, hogy a flotta Sarth mellett, északon összpontosuljon. Ha ott megpróbálnak partra szállni, elkapod őket!
– A fenébe, Patrick – káromkodott Nicholas –, ennél rosszabbat nem is tehetnénk! Tudod, hogy a leggyorsabb hajóikat fogják a szárnyakon a csatába vinni. Csupán egy vagy két nagyobb hadihajóra lesz szükségük, hogy áttörjenek azon, amit az öböl bejáratához küldhetünk, ha az összes nagy hajónkat felvisszük a parthoz! Azután odahozzák a csapatszállítóikat a kikötőbe, és elfoglalják a várost! Nem tehetjük meg mindkettőt, Patrick! Ha azt akarod, hogy a várost védjem, akkor a flottámat egyenlően kell kettéosztani: az egyik felének a kikötőt kell belülről védenie, a másik felének pedig a gátat.
– Elnézését – szólt közbe Erik.
– Igen? – kérdezte Patrick.
– Ha még nem késő, megváltoztathatnák a hajók kikötőbe vezető útját.
– Már dolgozunk rajta, törzsőrmester – vigyorodott el James. – Egy sor új gát fogja őket arra kényszeríteni, hogy teljes derékszögben megforduljanak...
– Nem, méltóságos uram! – szakította félbe Erik. – Én úgy értettem, hogy új falat kellene építeni a kikötőbe vezető, északi móló mentén, és a régi és új fal közé egy gátat tenni. Ezzel arra kényszerítenénk őket, hogy szél ellen vitorlázzanak, ne pedig a régi gát sodrásában. Így annyira le kell lassulniuk, amennyire csak lehet, amikor majd valóban a kikötőbe fordulnak. Talán annyira, hogy vontatásra lesz szükségük.
– És mire kell az új fal? – kérdezte Calis.
– Balliszta és katapult állásoknak – felelte Greylock. – Hogy felgyújthassunk mindent, ami felbukkan abban a szögletben, és nem a Királyság felségjelzését viseli.
– Ha elsüllyesztenétek az első két-három, bejövő hajót... – kezdte Nicholas.
– Akkor vissza kell fordulniuk a kikötőből, és a várostól északra fekvő partokon kell kikötniük – fejezte be Patrick.
– Vagy pedig magán a falon próbálnak meg áttörni! – tette hozzá William. – Törzsőrmester, ez remek ötlet!
Patrick James hercegre nézett:
– Meg tudjuk csinálni?
– Igen, de sokba fog kerülni, ha időben be akarjuk fejezni. A kereskedők pedig zúgolódni fognak a kényelmetlenségért.
– Zúgolódjanak csak! – mondta Patrick.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy udvari inas lépett be, majd átnyújtott James hercegnek egy iratot. A herceg kinyitotta, és elolvasta.
– Az ellenség vitorlát bontott!
– Biztos? – kérdezte Patrick.
James herceg bólintott Calis felé, aki így szólt:
– Hátrahagytuk egy pár ügynökünket a Kígyó-folyó városának eleste után. Azon a vidéken egyre nehezebb a kémkedés, de egy gyors hajót is otthagytunk egy biztonságos helyen, a legjobb legénységünkkel. A hírvivőnek gyors vágtában két napba tellett, hogy elérje a hajónkat, aztán a hajó egyből tengerre szállt. Tudjuk, hogy a naszád gyorsabb a királynő legjobb hajójánál is, és azok a flottilla leglassúbb hajójának sebességével haladnak – egy pillanatig számolt, majd végignézett az asztal körül ülőkön. – Épp Nyárközép napja előtt érkeznek a szoroshoz.
– Akkor három hónapunk marad, hogy felkészüljünk – mondta James.
– Tedd, amit kell, és tudasd velem ennek a queg tervnek a részteteit, amilyen hamar csak lehet! – mondta Patrick, majd felállt, mire a többiek is felemelkedtek székeikről. – Az ülést berekesztem.
James herceg magához intette Eriket.
– Uram? – bólintott az.
– Üzenj a barátodért, és mondd meg neki, hogy mihamarabb jöjjön ide! Azt hiszem, szükségem van Mr. Averyre. Utazzon egyet a kedvemért!
– Igen, uram – bólintott Erik.
Amikor Erik elment, James odaintette Williamet:
– Azt hiszem, ideje megmondani az igazságot a fiatal Sötétmocsárffynak.
Most Owen Greylock szólalt meg, aki csatlakozott Williamhez a herceg oldalán:
– Nem fog tetszeni neki.
– Viszont teljesíteni fogja a parancsot – mondta William. – Ő a legjobb.
James elmosolyodott.
– Bizony az. Szerencsések vagyunk, hogy mellettünk áll – mosolya egy pillanat múlva elhalt. – Bárcsak másokkal is ilyen szerencsések lennénk!
– Ha volna más lehetőség... – kezdte William.
James feltartotta a kezét.
– Az elkövetkező fél évben több fájdalmat és rombolást fogunk látni, mint amit a Királyság eddigi egész történelme folyamán tapasztalt. Ha azonban a füst leülepedett, még mindig létezni fog a Királyság.. És a világ is. És akik túlélik, a világ legszerencsésebb embereinek tarthatják magukat.
– Remélem, mi is köztük leszünk – jegyezte meg Greylock.
– Ne számíts erre, barátom – felelte James keserűen, majd szó nélkül távozott.

 

– Már megint? – kérdezte Roo. – De miért?
– Mert azt akarom, hogy még több olajat vegyél Quegben!
– De méltóságos uram – kezdte Roo kényelmetlenül fészkelődve Krondor udvarnagya előtt –, üzenetet is küldhetnék Vasarius nagyúrnak...
– Nem, személyesen kell odamenned.
Roo szeme résnyire szűkült.
– Ugye, nem mondja el, miről van szó, vagy igen?
– Amiről nem tudsz, azt nem tudják kivallatni belőled, nem igaz?
Roo nem felelt a költői kérdésre.
– Mikor kívánja, hogy induljak?
– A jövő héten. Előtte még el kell intéznem egy pár dolgot, de akkor rögtön indulsz. Ne félj, ezúttal csak egy rövid utazás lesz!
Roo felállt.
– Ha ön mondja.
– Én mondom. Most viszlát!
– Jó napot, méltóságos uram – mondta Roo, de hangja elárulta, hogy enyhén szólva nem örül, amiért újból meg kell látogatnia külhoni partnerét. Nem arról volt szó, hogy Vasarius nagyúr nem vendégszerető ember, bár a vendégszeretetet ő úgy képzelte el, hogy vendégét a rossz ételekkel és borokkal traktálja, és unalmas, végtelen történetekkel untatja. És a lánya! Roo úgy érezte, az a lány le tudná szoktatni a nőkről. Aztán az eszébe jutott Sylvia, ezért ezt az elméletét úgy módosította, hogy majdnem minden nőről le tudná szoktatni.
Amikor Roo elhagyta a herceg magánlakosztályát, egy másik ajtó nyílott ki, és egy inas bejelentette:
– Vencar nagyura, méltóságos uram.
– Küldd be! – felelte James.
Egy pillanattal később az út porával lepett Arutha lépett a szobába.
– Atyám! – mondta üdvözlésképpen.
James arcon csókolta a fiát.
– Megvan? – kérdezte.
– Megvan – vigyorodott el Arutha, és James egy pillanatra saját magát látta meg a fiában.
James öklével elégedetten a bal kezébe csapott.
– Végre valami a terveink szerint alakul! Nakor hajlandó?
– Több, mint hajlandó – mondta Arutha. – Az az őrült pusztán azért az örömért is megtette volna, hogy láthassa a többi mágus képét, amikor bekövetkezik a dolog, ebben biztos vagyok. Ugyanakkor azt is megértette, hogy védenünk kell a déli szárnyunkat.
James a hivatalában függő térképet tanulmányozta.
– Ez az egyik gond – mondta.
– Van egy másik is – tette hozzá Arutha.
– Micsoda?
– Azt akarom, hogy Jimmy és Dash elhagyják a várost.
James elhárító mozdulatot tett.
– Szükségem van rájuk itt.
– Komolyan gondolom, apám. Ők is azt hiszik, amit te, hogy halhatatlanok vagytok! Ha pedig rájuk hagyod, túl közel merészkednek a veszélyhez, és csapdába esnek, amikor a város elesik. Tudod, hogy igazam van.
James a fia arcát figyelte, majd felsóhajtott. Íróasztala mögé ült, és így szólt:
– Hát jó. Amikor a királynő flottáját megpillantjuk Határszélénél, küldd el őket! Mit akarsz, hová menjenek?
– Az anyjuk meglátogatja a családot Roldemben.
– Magától értetődik – felelte James szárazon.
– Teljesen – mondta Arutha. – Nézd, neked és nekem igen kevés az esélyünk, hogy mindezt túléljük. Hazudhatsz nekem, még magadnak is, de anyát nem tudod megtéveszteni!
James bólintott.
– Olyan kifejezés ült anya arcán, amilyet eddig még soha nem láttam. Megértettem, hogy már minden elképzelhető szörnyűségen keresztülment – farkasszemet nézett apjával, és folytatta: – Az, hogy valaki a családod tagja lehet, bő lehetőséget kínál arra, hogy próbára tegye a türelmét.
James elvigyorodott, és egy pillanatra újra annak a fiatal apának látszott, aki a gyermek Aruthának Sebes Jimmy történeteit mesélte.
– De azért sosem volt unalmas, nem igaz?
– Soha – rázta meg Arutha a fejét, majd apját tanulmányozta.- Te végig: itt maradsz, igaz?
– Ez az otthonom – felelte James. – Itt születtem.
Ha volt is valami bánat ebben a kijelentésben, azt ügyesen leplezte.
– Azt tervezed, hogy itt halj meg?
– Nem tervezem a halált, ha viszont muszáj meghalnom, nem akarok máshová futni! – tenyerével az asztalra csapott. – Nézd, sok minden jöhet, amit nem tervezhetünk előre, és az, hogy holnap még élünk-e, ezek egyike. A sors már túl sokszor mutatta meg nekem, milyen törékeny ajándék az élet. Emlékezz csak: egyszer mindenki meghal – felállt. – Menj, frissülj fel egy kicsit, aztán vacsorázzunk együtt! Anyád örülni fog, hogy újra láthat. Ha a fiaidat is elérem, talán elkölthetünk egy közös, családi vacsorát.
– Az bizony jó volna – felelte Arutha.
Kiment, és amikor az ajtó becsukódott, James egy másik ajtóhoz ment, és kisurrant rajta. Végigment egy folyosón, egészen egy kis ajtóig, ami előtt le kellett hajtania a fejét, hogy átférjen. Kanyargós lépcsősor vezetett lefelé, majd újabb, hosszú folyosó következett. Most egy ajtóhoz ért, amelynek lenyomta a kilincsét, de zárva találta. Kétszer kopogtatott, aztán, amikor a másik oldalról egy kopogás válaszolt, megint kopogtatott. Kattant a zár, és az ajtó feltárult.
A bejárat mögött Dasht és Jimmyt találta, valamint pár, jeltelen egyenruhát és fekete, csupán a szemet szabadon hagyó csuklyát viselő férfit. A helyiségben különböző kínzóeszközök álltak, a falakról pedig üres bilincsek lógtak. Egy súlyos, fa székben megkötözött férfi ült. Feje a mellére csuklott.
– Eredmény? – kérdezte James.
– Semmi – felelte Dash.
– Menj vissza a főnöködhöz! Most mondtam meg neki, hogy visszamentek Quegbe. Nem volt túlságosan boldog, és még kevésbé lesz az, ha rájön, hogy nem vagy az irodában, hogy azt csináld, amiért fizet téged.
– Már megint Queg? – kérdezte Dash.
– Majd később megmagyarázom – bólintott James.
Amikor Dash az ajtóhoz ért, James utána szólt:
– Ja, mellesleg apád visszajött; úgyhogy ma várunk vacsorára!
Dash bólintott, majd az ajtó bezárult.
– Térítsd magához! – szólt Jimmyre a nagyapja.
Jimmy egy kupa vizet loccsantott a férfi arcába, mire az magához tért. James a hajánál fogva megragadta, és a szemébe nézett:
– A gazdáid lehettek volna olyan szívesek, hogy nem teszik az agyadba azt a gátat. A feleségem szörnyű fejfájással fekszik, és ettől nagyon rosszkedvű vagyok. Úgyhogy most áttérünk a hagyományos módszerekre!
Bólintott a két hóhérnak. Azok jól ismerték az eszközeiket, és egy pillanatig sem késlekedtek használni őket. A rab, a Smaragd Királynő előző nap elkapott ügynöke felsikított kínjában.

 

Roo megpróbálta nyitva tartani a szemét. Vasarius éppen egy különösen unalmas történetet mesélt egy üzletről, amelyet a Szabad Városok egyik kartelljével kötött. Roo figyelmét maga a történet sem kötötte le, pedig őt az üzleti ügyek jobban érdekelték bármi másnál. Ennek az üzletnek a részletei különösen érdekesek lehettek volna, ám Vasariusnak mindezt sikerült olyan nyakatekert és fárasztó módon előadni, hogy a történet minden személyes vonást, színt vagy humort nélkülözött. Roo inkább arra figyelt, mennyire képtelen a partnere arra, hogy előadjon egy történetet. Már nem emlékezett arra, kik voltak a felek, miért folytatták a tárgyalásokat, hogy egyáltalán miről szólt a megállapodás, vagy hogy miért kellene tréfásnak lennie ennek a sztorinak, abban azonban egy percig sem kételkedett, hogy ha egy kicsit biztatja, Vasarius még unalmasabbá és összefüggéstelenebbé tudja tenni, mielőtt befejezi.
– És azután? – kérdezte Roo, és kérdése azt eredményezte, hogy Vasarius egy újabb melléktörténetbe fogott, amely a világon egyedül az ő számára tűnt fontosnak. Roo tekintete Liviára vándorolt, aki éppen Jimmyvel folytatott egyfajta hangtalan párbeszédet. Roo nem volt benne biztos, de úgy tűnt, a lányt izgatja a vendég személyi titkára, ő pedig azon töprengett, vajon mi történhetett köztük a legutóbbi látogatásukkor. Túlzottan jó modorú úriember volt ahhoz, hogy megkérdezze limmyt az ügyről, és arra is vigyázott, hogy eleressze a füle mellett azokat a megjegyzéseket, amelyek esetleg egy intim kapcsolatra utalhattak volna.
Hirtelen észrevette, hogy Vasarius elhallgatott, ezért gondolkodás nélkül így szólt:
– Hm, hm. Milyen lenyűgöző!
– Hát igen – helyeselt a queg nemes. – Az ember nem játszadozhat Venchenzo nagyúr rakományával, hogy aztán még kérkedjen is vele!
Roo úgy gondolta, majd diszkréten körbeérdeklődik, ki az ördög is az a Venchenzo nagyúr, hogy amennyiben a téma egyszer megint előjönne, legalább legyen valami fogakna arról, hogy kiről is van szó.
A vacsora végre befejeződött. Vasarius kiküldte Jimmyt a lányával, Root pedig megkínálta egy igen finom konyakkal.
– Ez abból van, amit ön volt szíves küldeni nekem – magyarázta a queg nemes.
Roo arra gondolt, legközelebb valami jobbat kell küldenie, hátha még egyszer ide kell jönnie. Amikor mindketten kortyoltak a konyakból, Vasarius megkérdezte:
– És vajon mi a valódi oka a látogatásának?
– Hát, további quegtűz-olaj szállítmányra lesz szükségem – felelte Roo.
– Küldhetett volna megrendelést is, Rupert. Ezért nem kellett volna személyesen eljönnie.
Roo a kupájába meredt. Habozott, úgy tett, mintha a szavakat mérlegelné. Valójában James könyörtelenül addig ismételtette vele, amíg tökéletesén nem tudta azt a szöveget, amit most kimondott:
– Igazság szerint egy szívességet szeretnék kérni.
– És mi lenne az?
– Biztos vagyok benne, hogy a Császárságnak működnek ügynökei, vagy legalábbis „barátai”, akik alkalmasak bizonyos kémjelentések közvetítésére.
– Megsérteném, ha mást állítanék. Midkemia egyetlen országa sem nélkülözi ezt a fajta hírforrást.
– Akkor bizonyára már elgondolkozott a Királyság katonai erőfeszítésein.
– Igen, tudomásunkra jutott, hogy hatalmas katonai erőfeszítéseket tettek.
– Az igazság az – sóhajtott fel Roo –, hogy királysági ügynökök azt jelentették Keshből, hogy a császár az Álmok völgyének visszakövetelését fontolgatja.
– Ez nem újdonság – vonta meg a vállát Vasarius. – A Királyság és Kesh úgy harcol a völgyért, mint két nővér a kedvenc köntösükért.
Ez most egy kicsivel több. Úgy tűnik, Kesh frontális támadást fog intézni Krondor ellen, arra számítva, hogy minden útvonalat elvág Krondor és Határszéle között.
– Ha ez igaz, akkor ez elszigeteli Határszélét.
– Nem beszélve Shamata és Landreth elvágásáról, és arról, hogy így a Császárság megszerezné Csillagdokkot.
– Ó – mondta Vasarius. – A mágusok!
Roo bólintott.
– A Királyság nem nagyon bízik bennük.
– Nem is csoda – helyeselt Vasarius. – Nekünk is megvannak a mágusaink, itt, a Császárságon belül, de mindannyian hű szolgái a császári udvarnak.
Roo magában hozzátette: „másképp már halottak lennének.”
– Hiszen a sok, felügyelet nélkül hagyott mágus gondokat okozhatna – folytatta Vasarius.
– Hát, biztosan így van, a lényeg az, hogy bőven akarunk embereket és felszerelést küldeni Krondorba. Ylithből és Yabon más részeiből, valamint a Távoli Partokról hajózunk be csapatokat.
– Még mindig nem említette, milyen összefüggésben áll ez velem.
– Rátérek – köszörülte meg a torkát Roo színpadiasan. – Meg kell védenünk bizonyos, kritikus hajórakományokat, és szóval hasznos lenne a számunkra, ha ezeket queg hajókon szállíthatnánk, hiszen a Nagy Kesh Birodalom kevésbé gyanakszik efféle rakományra, ha azok queg hajókon érkeznek.
– Á! – mondta Vasarius, majd elhallgatott.
– Egy tucat erősen felfegyverzett hadigályára lenne szükségem Carse-ba, a Banapis utáni harmadik héten.
– Egy tucatra! – kerekedett el Vasarius szeme. – Mi szállítanak?
– Fegyvereket és egyéb készleteket.
Rop látta, hogy a nemes szemében mohóság villan. Tudta, hogy Vasarius azt gondolja, Krondor hatalmas aranyszállítmányokat készül útnak indítani. A Szürke Tornyok hegyei között a törpök bányásszák az aranyat. A Királyság termékeket ad érte, hogy a nemesfémből fizesse a katonákat. James herceg épp ezt akarta elhitetni a queg nemessel. Roo tudta, hogy Vasarius azt fogja gondolni, tizenkét hadigálya túl nagy véderő egy fegyverrakomány őrzésére.
– Ez azt jelenti – mondta Vasarius –, hogy három héttel a Nyárközép ünnep előtt kellene elindulniuk innen – számolni kezdett. – Akkor Nyárközép napja körül a Sötétség-szorosban lehetnének. Vagyis az aranyra két hónappal Nyárközép után lesz szükségük.
– Többé-kevésbé – felelte Roo, miközben úgy tett, mintha nem vette volna észre Vasarius aranyra tett utalását.
– Egy tucat birodalmi gálya nagyon költséges lesz.
– Mennyire költséges? – kérdezte Roo.
Vasarius mondott egy árat, Roo pedig félgőzzel alkudozni kezdett, hogy azt a látszatot keltse, mintha le akarná szállítani a fizetséget. Tudta, hogy ezt az összeget sosem fogják kifizetni Quegnek, mivel Vasarius el akarja lopni a rakományt, és egyébként sem létezett semmiféle arany. Ezzel szemben hatszáz ellenséges hajó fog abban az időben felbukkanni. Roo pedig tudta, hogy Vasarius nem tizenkét gályát küld majd, hanem két tucatot, vagy annál is többet. Az összes hajóját be fogja vetni, ha időben vissza tudja rendelni őket Quegbe, hogy a szoroshoz küldje őket.
Késő éjszakáig beszélgettek, és Roo azt kívánta, bárcsak jobb lenne a konyak. Akaratlanul is azon töprengett, hogyan boldogul Jimmy Liviával.

 

Jimmy lenyalta a vért a szájáról, és megkérdezte:
– Tessék?
Livia megint pofon ütötte, majd erősen a nyakába harapott.
– Jaj, bárcsak beszélnétek valami civilizált nyelvet, ti, barbárok! – mondta.
Livia lovaglóülésben nehezedett Jimmyre, tógája a derekára hullott.
Jimmyt elkábította a mákonnyal fűszerezett bor, és hiába próbált meg uralkodni magán, a kábítószer és az alkohol keveréke, valamint ez a fiatal, vérmes, félmeztelen nő, aki szemmel láthatóan nem éri be egy kis izgalmas simogatással, eléggé megnehezítette, hogy feladatára összpontosítson. Akaraterejéből csak arra futotta, hogy úgy tegyen, mintha nem értené a lány nyelvét.
Egy bizonyos ponton Jimmynek az a benyomása támadt, hogy Livia dühös rá, amiért legutóbbi látogatásuk alkalmával nem akarta lefektetni. Abban sem kételkedett, a lány inkább azt fájlalja, hogy legutóbb nem utasíthatta vissza. Közeledését nem annyira a fiú iránt feltámadt vágy motiválta, bár, figyelembe véve a queg hölgy vérmérsékletét, ebben nem lehetett annyira biztos. Most legalábbis valószínűnek látszott, hogy a lány az ellenkezőjét akarja bebizonyítani. A bizonyításra oly módon került sor, hogy Jimmynek rengeteg ütést és harapást kellett elviselnie. Lívia azt is megígérte, hogy a fiú többé nem lesz képes más nőkkel szeretkezni, miután megkapta őt. Félig öntudatlan állapotában Jimmy csupán remélni tudta, hogy ez utóbbi állítás nem igaz. Bár, amint a lány le-föl ugrált rajta, Jimmy arra gondolt, hogy maradandóbb károsodás nélkül is vészeli át a testére zúduló megpróbáltatásokat, akkor egy jó darabig nem lesz kedve más asszonnyal próbálkozni.
– Elég! – kiáltotta, és megpróbált felülni, de ez csak egy újabb, hatalmas pofonhoz vezetett. Kicsordult a fiú könnye, miközben Livia elkezdte letépni róla a ruhát.
Jimmy később csak ködösen érezte, hogy mély karmolások szántották fel a hátát és az ülepét, egyszer pedig valaki – talán egy szolga – egy vödör tűzforró vizet loccsantott rájuk, amit rögtön utána jéghideg víz követett. Később Livia érdekes dolgokat művelt egy madártoll és egresből készült zselé segítségével.
Végül, amikor kimerülten feküdtek egymás karjaiban, a lány arról mormogott valamit, hogy még sosem ismert Jimmyhez hasonló férfit. Jimmy nem tartotta magát a nők bálványának, mert bár imádta a lányokat és a társaságukat, a gondolatolvasó nagymama közelsége olyan furcsa módon tárta a fiatal férfi elé a nőket, amelyeket más elképzelni sem tudott. Éveken keresztül, valahányszor ébredő izgalommal pillantott egy csinos szolgálólányra, nagyanyja félrevonta, és előadást tartott neki a nőkkel szembeni, helyes magatartásról. Egy darabig eltartott, de Jimmy végül úgy nézett a nőkre, mintha csak férfiak lennének, mint barátokra vagy ellenségekre. Kivéve persze, amikor mellettük feküdt, hiszen ekkor határozottan különböztek a férfiaktól, ez a tény viszont kifejezetten kellemesnek bizonyult.
De ehhez hasonló lánnyal még sosem akadt dolga, és nem volt benne biztos, hogy szeretné, ha legutóbbi tapasztalata megismétlődik. Tudta, hogy bódító szerekkel itatták, ezért egy olyan összpontosító gyakorlatot alkalmazott, amelyet a nagyanyja tanított neki. Amikor a lány vallatóra fogta, képes volt hazudni neki.
Mostanra Jimmy tudta, hogy abban a percben, mikor a lány és apja megosztják az értesüléseiket, nagyapja terve azonnal működésbe lép. Megpróbált nem nevetni, mivel a legkisebb mozdulat is fájdalmas görcsbe rántotta testét. Miközben hagyta, hogy a karjaiba vegye az álom, azon töprengett, vajon hogyan boldogul most Dash.

 

– Egy nagy zsák gané vagy, ráadásul királysági kutya, ez az igazság! – mondta a matróz, és kihívóan Dashre nézett.
Dash felállt, és színpadiasan dülöngélni kezdett, sokkal jobban annál, mint amit az elfogyasztott ital indokolt volna. Már évek óta gyakorolta, hogy részegebbnek látsszon, mint amilyen volt, és olyan ügyesen mutatta magát ittasnak, hogy bármelyik színész megirigyelhette volna. Azzal kezdte, hogy az ujjára csöppentett borsot vagy sört a szemébe dörgölte, ami ettől bevörösödött. A nagyapja tanította neki ezt a fogást.
– Engem senki se nevezhet hazugnak! – förmedt a queg matrózra. – Megmondtam, hogy láttam! A saját szememmel! – hangját bizalmaskodóan suttogóra fogta: – Azt is meg tudom mondani, mikor és hol!
– Mit mikor és hol? – kérdezte egy másik kártyázó.
Dash most is abban a kikötői ivóban ténykedett, amit első quegi útjuk során fedezett fel – ahol úgy mutatkozott be, mint egy szabadnapját töltő, királysági matróz –, és beszállt a pashawa nevű nem túl durva szerencsejátékba. Előbb nyert, majd veszített, később pedig rámosolyogni látszott a szerencse, éppen eléggé ahhoz, hogy magára vonja a vendégek figyelmét.
Végül néhány kártyás cápa is feltűnt, akik megkérdezték, hogy csatlakozhatnak-e a játékhoz. Ahogy arra számított, Dasht egymás után meghívták egy-egy italra, abban a reményben, hogy ez elvonja a figyelmét a kártyáról.
Dash alkalmazkodott a többiekhez, és elég pénzt veszített ahhoz, hogy ott maradjanak, aztán nyert is eleget, hogy már csak azért se akarjanak elmenni. Játék közben pedig be nem állt a szája.
– Ahogy már mondtam, az apám Nicholas herceggel és magával Amos Traskkel együtt hajózott! Ő érte el először a Végtelen-tengeren túli földet!
– Nincs is ilyen föld! – hitetlenkedett egy queg matróz.
– Honnan tudod? – vágott vissza Dash. – Ti csak part menti hajósbanda vagytok! Ebbe az egész országba nincs egyetlen nyílt vízi tengerész!
Ezzel a kijelentéssel sikerült a kocsma összes vendégének figyelmét magára vonnia. Közülük sokan készen álltak arra, hogy megleckéztessék, amennyiben ócsárolná a hazájukat. Dash most ezekkel a szavakkal fordult alkalmi közönségéhez:
– Ez az igazság! A krondori nagyherceg emberei már majdnem húsz éve kereskednek ott a bennszülöttekkel. Egyszerű nép, napimádók, és még a gyerekeik is arany ékszereket viselnek, és arany játékokkal játszanak. A nagyhercegnek üveggyöngyökért bányásznak aranyat. Én láttam a kincseket! A tulajdon, saját szervemmel! A legnagyobb rakomány volt a világon, elég ahhoz, hogy megtöltse ezt a helyiséget. Sőt, több! Akkora volt, mint két ember, ha egymás vállára áll. Széltében pedig kétszer ekkora termet megtöltött, mint ez a fogadó.
– Nincs is annyi arany a világon – mondta a magát Gracusnak nevező férfi, aki gyakorlott hamiskártyás lehetett, bár Dash gyanította róla, hogy nem csupán szélhámos, de tolvaj, sőt, talán gyilkos is. Dash céljainak azonban tökéletesen megfelelt: a fiú alig várta, hogy átverhesse a bandát!
– Figyelj, mondok valamit! Ha Mr. Avery hajója visszatér Krondorba, a flottánk összes hajójával át fogunk menni a Sötétség-szoroson. Vajon miért?
A férfiak csak mormogtak, és többen megismételték a kérdést.
– Azér', mer' a világtörténelem legnagyobb aranyszállító flottája tart felénk, most is, amikor itt beszélgetünk, és Banapis ünnepén fogja átlépni a szorost.
– Nyárközép napján? – kérdezte Gracus.
– Gondolj bele! – folytatta Dash. – Hol lesz az összes hadigályátok? Hol lesz az összes durbini kesh kalóz?
– Van benne valami, Gracus – helyeselt az egyik matróz. – A hajóink mind a kikötőkben horgonyoznak majd, hogy a legénység ünnepelhessen! Még a gályarabok is ihatnak egyet azon a napon!
– És ez Durbinra is igaz – tette hozzá egy másik. – Én már jártam abban a kikötőben Nyárközép napján, és kutya legyek, ha napnyugtára akad ott egy józan hajós!
– Ez mind szép és jó, mégis kissé hihetetlen – ellenkezett Gracus.
Dash körbepillantott, mintha azt lesné, nem nézi-e valaki, amit elég nehéz volt komoly arccal megtennie, hiszen a kocsmában valamennyien feszülten figyelték. Benyúlt az ingébe, és elővett egy kis erszényt. Kinyitotta, és tartalmát az asztalra öntötte.
Egy kis síp és egy parányi fedő gurult ki belőle csengve. Gracus felemelte a sípot.
– Arany! – suttogta.
– Ezt a sípot egy kisfiúval cserélten valami réz semmiségért – mondta Dash. – Örült, hogy megkaphatja. Még sosem látott rezet, az arany meg mindenütt ott hever.
A fedőt és az aranyat királyi aranypénzből öntötték, és az aranytárgyakat James kétszer is visszaküldte az ötvöshöz, mert a mester nem fogta fel, amit a herceg akart, hogy a darabok nyers munkának látsszanak. Dash elvette a sípot Gracustól.
– Ez a kölyök egy tengeri út bérét odaadta nekem egy rézdarabért – mondta, majd bizalmas hangnemben folytatta. – Találkoztam emberekkel, akik elég aranyat hoztak onnan ahhoz, hogy visszavonuljanak egy farmra, valahol vidéken, ez az igazság – körülnézett a helyiségben. – Biztos járt már valamelyikőtök a krondori Vasmacska és delfinben? Na, akkor jobb, ha tudjátok, hogy Dawson, a tulajdonos a gúnyáit cserélte aranyra a bennszülöttekkel, abból nyitotta a fogadót. Bűzlött; mint egy görény, amikor visszajött, mer' nem maradt egy váltás gatyája sem, de gazdag ember volt!
Dash látta, hogy megfogta őket, és azt is tudta, hogy ha némi kétely fel is vetődik valamelyikükben, azt legyőzi a vágy, hogy higgyen a többieknek. Mire eljön Banapis ideje, az összes queg kalóz, aki mozdulni képes, ott fog várakozni a Sötétség-szorosnál.
Dash egyelőre eltette a csecsebecséket, de úgy döntött, jobb, ha eleget veszít ahhoz, hogy elnyerjék tőle az aranytárgyakat. Tárgyi bizonyítékokkal a története még meggyőzőbb lesz. Ráadásul, gondolta, amint végignézett a kocsma mohó vendégein, ha mindenét elveszíti, talán nagyobb az esélye, hogy élve jut vissza a hajóra.

 

– Készen álltok? – kérdezte Pug.
Macros és Miranda bólintott, és kinyújtották kezüket.
Nakor elbúcsúzott Sho Pitől, majd megragadta Macros és Pug kezét. Pug és Miranda is összekulcsolták kezeiket, így a kör bezárult.
Pug elmormolt egy varázsigét, aztán hirtelen egy udvaron találták magukat, valahol a hegyek között. Egy meglepett szerzetes elejtette a vödör vizet, amit cipelt, és csak állt ott, tátott szájjal és elkerekedett szemmel. Pug ránézett, és így szólt hozzá:
– Találkoznunk kell az apáttal!
A szerzetes meg sem tudott szólalni, csak bólintott, majd elfutott. Amíg ott álltak, jó néhány szerzetes dugta ki a fejét az ablakokból, hogy láthassák a betolakodókat.
– Gondolom, tudod, mit csinálsz? – jegyezte meg Macros.
– A mágusok és papok közötti együttműködés igen ritka, de a múltban akadt már rá példa – mondta Pug.
Ishap apátjának udvarán álltak Sarthban, a Krondortól északra húzódó hegyekben. Pug néha ellátogatott ide, miután megismerkedett a jelenlegi apáttal, aki akkoriban még egyszerű pap volt csupán.
Egy pillanattal később egy ősz hajú, nagyjából Pug magasságú, a hetvenes évei végén járó férfi tűnt fel, és fürgén közeledett feléjük. Mellette egy fiatalabb, csatabárdot és pajzsot markoló pap haladt. Amikor a férfi elég közel ért ahhoz, hogy felismerje Pugot, a nevén szólította a mágust.
– Üdv, Dominic! Rég láttuk egymást.
– Közel harminc éve, azt hiszem – bólintott Sarth apátja, majd Pug három kísérőjére pillantott, és így folytatta: – Gondolom, ez nem udvariassági látogatás – társához fordult: – Elteheted a fegyvereidet; Michael testvér. Nincs veszély.
Amikor a harcos pap elment, Dominic megszólalt:
– Jól belegázoltál a büszkeségébe, Pug! Keresztülmentél az őrein, mintha ott sem lettek volna!
– Nem is voltak ott – mosolyodott el Pug. – Mondd meg neki, hogy helyezzen el néhányat a könyvtárak alá is, a sziklába! A föld alatt jöttünk.
Dominic is mosolygott.
– Megmondom – válaszolta. – Csatlakozzatok hozzám egy kis frissítőre, s közben elmondhatjátok, miről van szó!
– Szükségünk van a tudásodra, apát – jelentette ki Macros. – Itt nem beszélhetünk biztonságban.
– Te ki vagy? – kérdezte az apát.
– Dominic, ő Fekete Macros – mutatta be Pug.
Dominicre, bár ezt nem mutatta, nagy hatást gyakorolt ez a név.
– A híred már megelőzött – mondta Macrosnak.
– Nakor vagyok, ez pedig Miranda.
Dominic megbiccentette a fejét:
– Ez az apátság talán a legbiztonságosabb hely Midkemiában – főleg, ha azokat a védő varázslatokat a könyvtár alá állítjuk – mondta halvány mosollyal.
– Ahhoz, amit meg akarunk tárgyalni, nem létezik biztonságos hely Midkemiában – mondta Pug.
– Csak nem akarsz elvinni egy másik világba, ahogyan azt annyi évvel ezelőtt tetted?
– De, pontosan ezt akarom – felelte Pug. – Csak ezúttal nem fognak megkínozni.
– Megnyugtattál – mondta az apát, és Pugot tanulmányozta. – Nem változtál semmit, de én annál inkább. Öreg ember vagyok, és valami meggyőző érvre lesz szükségem, hogy ugyan miért hagyjam itt ezt a világot az én koromban.
Pug gondolkodott a válaszon.
– A legbecsesebb titkodról kell beszélnünk – mondta végül.
Dominic szeme hirtelen elkerekedett.
– Nem fogom megszegni a fogadalmamat, csak mert homályos utalásokat teszel! Úgyhogy mondd el, mennyit tudsz!
– Tudjuk az igazságot a hétágú csillagról és a benne lévő keresztről – mondta Macros. – Tudjuk, hogy az ötödik csillagág halott, akárcsak a hatodik – hangját lehalkítva még hozzátette: – De a hetedik csúcs él.
Dominic egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd a közelben álló szerzeteshez fordult:
– Elmegyek ezekkel az emberekkel. Mondd meg Gregory testvérnek, hogy amíg én távol vagyok, addig ő a vezető. Mondd meg neki azt is, hogy küldje a dolgozószobámban lévő, lepecsételt ládikót a Nagy Atyának, a rillanoni templomunkba!
A szerzetes fejet hajtott, és elsietett, hogy teljesítse az apát utasításait.
– Menjünk! – mondta Dominic, és körbe álltak.
– Macros – mondta Pug –, nekem megvan a hatalmam; de nincs hozzá tudásom.
– Én mindkettőnek birtokában vagyok – felelte Macros. – Kövessetek!
Eltűntek az udvarról. Új helyükön a körülöttük lévő ürességet inkább érzékelni, mintsem érezni vagy látni lehetett.
Miranda gondolatai Pughoz értek:
– Amikor először léptem a Világok Csarnokába, megkérdeztem Vér Boldártól, mi történik, ha az ürességbe lép valaki.
Pug gondolatai visszatértek az alaktalan szürkeségből.
– Ez az üresség a valóságok közötti űr. Itt semmi sem létezik.
– De valami van – jött Macros gondolata. – Nincs olyan hely a világmindenségben, ahol ne lakna valami. Talán nem látható azok számára, akik átmennek rajta, mégis élnek lények az ürességben.
– Lenyűgöző! – jött Nakor gondolata, és szavaiban izgatottságot lehetett érezni.
Hirtelen csillagokkal teleszórt, fekete éjszakában találták magukat, ők maguk egy levegővel, meleggel töltött buborékban utaztak. Itt súlyukat is érezték. Alattuk, az ürességben lebegve egy olyan helyet láthattak, amelyről Pug nem hitte, hogy valaha még egyszer meglátogatja.
– Az Örökkévalóság Városa! – kiáltott fel.
– Micsoda idegen szépség! – csodálkozott Nakor.
Pug az isalanira pillantott, és látta, hogy annak szeme elkerekedik a csodálattól.
– Igen, az – helyeselt Pug.
A város hullámzó szabályossággal terült el alattuk, fogva tartotta a tekintetet, mégis valahogy elsiklott előle. A város zárt égboltja felé tornyok és minaretek törtek, olyan vékonyak, mintha nem is volnának képesek megtartani saját súlyukat. Boltívek hidalták át az idegen tervezésű épületek közötti, hatalmas űrt, olyan magasan, hogy Krondor legmagasabb háztetői is mérföldekkel törpültek volna el alattuk.
A mágusok most lefelé suhantak, bár nem érezték, csupán szemükkel látták a mozgást.
– Ki építette ezt a helyet? – kérdezte Miranda.
– Senki – felelte Macros. – Legalábbis ebből a valóságból senki.
– Ezt hogy érted, apám?
– Ez a hely már akkor is itt létezett, amikor a mi világegyetemünk megszületett – vonta meg a vállát Macros. – Pug, Tomas és én láttuk annak a dolognak a születését, amit a mi valóságunkként ismerünk. Ez a hely pedig már akkor itt volt.
– Egy korábbi valóság ereklyéje? – találgatta Nakor.
– Lehetséges – mondta Macros. – Vagy valami, ami egyszerűen azért létezik, mert lennie kell.
Dominic eddig hallgatott, de most megszólalt:
– Miért jöttünk erre az idegen és érthetetlen helyre, Pug?
– Mert talán ez az egyetlen hely, ahol szabadon beszéltetünk, és nem esünk áldozatául azoknak, akik a világunkban okozott, mérhetetlen bánat és rombolás mögött állnak – felelte Pug.
Egy üres, Krondor nagyságát többszörösen meghaladó négyzet fölött repültek. A téren városnyi-méretű, különböző színű lapok alkottak hipnotikus mintát. Ahogy a térség felszínéhez közeledtek, látták, hogy a minták a hatalmas négyzetet körbe fogó utcák kövén ismétlődnek meg.
– Ez egy város – jegyezte meg Miranda. – Épületekkel, amelyek házaknak tűnnek, mégis élettelen az egész.
– Ne gondold, lányon! – figyelmeztette Macros. – Az a kút ott talán egy szép építmény, de az is lehet, hogy egy számunkra olyan idegen életforma, hogy sosem léphetnénk kapcsolatba vele.
– Mi van, ha maga a város is egy életforma? – kérdezte Nakor.
– Ez valószínű.
– Miért teremtenének az istenek ilyen helyet? – kérdezte Dominic.
– Attól függ, mely istenekről beszélünk – mondta Macros.
A gömb az üresség egyik, öblében, buja, zöld pázsitra szállt le, amelyet szépen gondozott fák és növények vettek körbe. Aztán járművük eltűnt.
– Talán ez a valóság legtávolabbi sarka – mondta Macros. – A Kert.
– Most beszélhetünk – mondta Pug –, de előtte meg kell tennem valamit.
– Mit? – kérdezte Miranda.
Pug azonban már behunyta a szemét, és varázsigéket kezdett mormolni. Valamennyi jelenlevő megérezte, amint hatalmas erő gyűlik Pug köré. Azután az erőtér hirtelen eltűnt, és a mágus kinyitotta a szemét.
Miranda szeme összeszűkült.
– Ez egy erős, blokkoló varázslat. Miért kéne ellenséges fülektől tartanunk a valóságnak ebben a távoli szegletében?
– Mindjárt világos lesz minden – felelte Pug, majd az apátra nézett: – Itt az idő.
– Mit akartok tudni? – kérdezte Sarth apátja.
– Az igazat – felelte Pug. – Ishap halott.
– Igen – bólintott Dominic. – A Káosz Háborúk óta.
– Ishap, a Mindenek Felett Álló? – szólt közbe Miranda. – Az Istenek Legnagyobbika halott?
– Megmagyarázom – mondta Pug. – Körülbelül negyven éve egy idegen eredetű hatalom meg akarta semmisíteni az ishapiak egyik ereklyéjét, egy varázskövet, az Istenek Könnyét.
– Ez a tény nem ismert széles körben – bólintott Dominic. – Csak Arutha herceg, néhány bizalmas tanácsadója és Pug tudott a lopásról.
– Ahhoz, hogy megértsétek ennek a kísérletnek a jelentőségét, meg kell tudnotok valamit az istenek természetéről és szerepükről Midkemia életében.
– Dominic, magyarázd meg Mirandának és Nakornak! – szólt Macros.
Dominic észrevett egy padot a közelben.
– Leülök, ha nem bánjátok – mondta.
Mindannyian követték a padhoz. Az öreg apát leült, Nakor és Miranda a lábánál helyezkedett el, Pug és Macros pedig állva maradtak.
– A Káosz Háború idején – kezdte Dominic – Midkemiában egy új rend született. A Káosz Háborút megelőzően a teremtés és rombolás nyers erői egyetértésben uralkodtak; ezeket az erőket a valheruk Rathar és Mythar néven istenítették, másképpen így hívták őket: A Nő, Aki a Rend és A Férfi, Aki a Káosz, a Kezdet Két Vak Istene.
– A valheruk azonban égi portyázásukkal akaratlanul is változásokat indítottak el. Mert minden szeglettel, amit meglátogattak, minden szeglettel, amelyet összekötöttek azzal, amelyben születtek, hullámzást idéztek elő az idő áramlatában, ezzel pedig megváltoztatták a világegyetem rendjét.
– A Káosz Háború kozmikus méretű felfordulással járt. A világegyetemek megpróbálták újrarendezni magukat, de sokkal kifinomultabb formában, sokkal világosabban körvonalazva, mint azelőtt, és így megszülethettek az istenek.
Dominic egyik arctól a másikra nézett.
– A kozmosz valamennyi világa, a sokféle univerzum valamennyi bolygója és csillaga része egy hatalmas, közös mintának. Az erők sokféle szinten léteznek. Ezeket az erőket sok világ a tudat formájában segítette alakhoz, míg mások megalkották azt, amelyet mi mágiának hívunk. Némelyik létsíkon nincs a mi ismereteink szerinti élet, míg mások bővelkednek benne. A végén az összes világ megtalálta a maga szintjét.
Nakor feszülten figyelt.
– De valamennyien kapcsolatban állnak egymással, igaz? – kérdezte.
– Végső soron igen – felelte Dominic –, és ez a dolog lényege.
– Amikor létrejöttek az istenek, olyan utakon indultak el, melyek mibenlétéről csak találgathatunk. Az idő múlásával azonban olyan tulajdonságokat vettek fel, amelyek megmutatták valódi természetüket. Legnagyobb részben eleven létformák voltak, amennyiben az energiát és az elmét elevenségnek lehet tekinteni. Úgy hisszük, hogy tudatuk szikrája még nem ragyogott fel ekkor.
– Ezt biztosan tudom – bólintott Macros.
– Hét lény viselte a végső felelősséget Midkemia rendjéért – folytatta Dominic. – Az emberiség neveket is adott nekik, bár amit ők maguk gondoltak magukról, az számunkra felfoghatatlan. Az istenek neve pedig így hangzott: Abrem-Sev, a Tettek Kovácsa, Ev-Dem, a Belülről Munkálkodó, Graff, a Vágyszövő és Helbinor, a Kívülálló.
– Ők négyen maradtak meg a Nagyobb Istenek közül, akik túlélték a Káosz Háborút, amikor felébredtek a Kisebb Istenek, és a valheruk legutóbb megjelentek Midkemia egén.
– Mi okozta a Káosz Háborút? – kérdezte Nakor. – Miért lázadtak a Kisebb Istenek a Nagyobb Istenek ellen?
– Senki sem tudja – felelte Dominic. – Az emberiség, amely egy másik világból menekült Midkemiába, miután a valheruk végigpusztítottak a világegyetemeken, még fiatal volt ezen a földön.
– Az Őrült Isten – mondta Macros.
– Ki ő? – kérdezte Nakor.
– A Névtelen – felelte Pug. – És most miatta vagyunk itt.
– Azt mondtad, hét nagyobb lény létezett, mégis csak négyet neveztél meg – mondta Miranda.
Dominic bólintott:
– Eredetileg heten voltak. Azon a négyen kívül, akiket Építőknek hívunk, létezett még három másik. Arch-Indar, az Önzetlen, a Jó Istennője, aki az összes építő és pozitív erőt a világunkba vezette. Úgy tudjuk, azért áldozta fel magát, hogy végleg megtisztítsa Midkemiát a Névtelentől.
– Akkor kicsoda Ishap? – kérdezte Miranda.
– Valamennyi Nagyobb Isten közül ő volt a legerősebb – felelte Dominic. – Ő volt az Egyensúly, a Mérleg Nyelve, akinek legfőbb feladatát az jelentette, hogy a többi istent a helyén tartsa.
– És ki ez a hetedik isten – kérdezte Miranda –, ez a Névtelen?
– Nalar – felelte Pug.
Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
– Ezt megúsztam!
– Mit úsztál meg? – kérdezte Miranda.
– Nalar névtelen, mert pusztán azzal, ha kimondjuk a nevét, az eszközévé válhatunk – mondta Dominic. – Őt a másik négy Nagyobb Isten kiűzte, hogy megtarthassák az egyensúlyt, amíg Ishap felélesztésén fáradozunk.
– Akkor minden nap imádkoztok, hogy megpróbáljátok Minden Istenek Legnagyobbikát feltámasztani? – kérdezte Miranda.
– Igen.
– És van róla valami fogalmatok, hogy ez meddig fog tartani?
– Évszázadokig – felelte Macros. – De lehet, hogy évezredekig. A mi életünk csak múló pillanat a világegyetem korához képest.
– Így igaz – helyeselt Dominic. – Ezért van, hogy azok, akik Ishapot imádják, a Tudás birtokosai. Wodar-Hospur, a Tudás Istene szintén meghalt a Káosz Háborúkban, és a tudás segít bennünket abban, hogy megpróbáljuk visszatéríteni a világegyetem rendjét oda, ahová kell.
– Ez hihetetlen – csodálkozott Miranda.
– Tudom – felelte Pug. – Ezért mindaz, amit átélek – a Résháború, a Nagy Felkelés, a pantathiánusok állandó támadásai, mindaz, ami látszólag a csapdába esett valheruk próbálkozása arra, hogy kiszabaduljanak – mindez egyszerű megtévesztés.
– Ami Nalar műve? – kérdezte Miranda.
– De mi haszna volna a világ megsemmisítéséből? – kérdezte Nakor.
– Nem érted az istenek természetét – felelte Dominic. – A lényükből fakad, hogy azt teszik, amit az ember úgy hív: gonoszság. Ő ugyanolyan képviselője a rombolásnak, ahogy Arch-Indar a teremtésé volt. Az, hogy romboljon, széttörjön és kizsigereljen mindenfajta életet, éppúgy része a természetének, ahogy Mytharnak, a Káosz Istenének volt. Annál azonban ez több, mert míg Mythar tudattalan volt, addig Nalar elmével, tudattal rendelkezik. Sőt, öntudattal.
– Amíg a többi Ellenőrző Isten élt, addig fennállt az egyensúly. Ráadásul a rombolás folyamatát, az ördögi szándékot egy olyan elme nyomta el, amely tudatában volt saját céljának. Ezen kívül Ishap és Arch-Indar ereje állt az oldalán, akiket a másik négy hatalom, az Építők is támogattak.
– De a Káosz Háborúban Nalar megőrült.
– A Káosz Háborút úgy is szokták nevezni, hogy az Őrült Isten Tombolásának Káosz Harcai – tette hozzá Pug.
– De az is lehet – találgatta Nakor –, hogy épp ez az őrültség okozta a Káosz Háborút.
– Ezt sosem fogjuk megtudni – mondta Dominic, majd az arcokon körbenézve folytatta: – Még az ilyen hatalmas halandók gyűlése is, mint amilyen ez, nevetséges ahhoz az akarathoz képest, amiről most beszélünk.
– Gyertyák vagyunk csillagok mellett – tette hozzá Macros.
– Az élet nélküli világ nem gond egy istennek, aki mérhetetlen ideig él – mondta Dominic. – Az élet makacs, és végül visszatérne Midkemiába, akár úgy, hogy az élettelen talajból és vízből születik meg saját akaratából, akár úgy, hogy más világokból kerül ide. De amíg erre várnánk, addig Nalar számára Midkemia élettelen világa lehetőséget biztosítana, hogy elmenekülhessen börtönéből, mert a többi isten meggyengülne. A Kisebb Istenek valószínűleg a bolygóval együtt meghalnának – hisz ők csak összekötők az élőlények és a Nagyobb Istenek között, de a Nagyobb Istenek ereje is jelentősen meggyengülne.
– Akkor a többi isten miért nem öli meg egyszerűen Nalart? – kérdezte Miranda.
– Nem tudják – felelte Dominic. – Túl erős.
Miranda visszaült a sarkára.
– Túl erős? – ismételte.
– Igen – mondta Dominic. – A rombolás entrópiás természete, azok az erők, amelyeket Nalar használ, a legerősebbek a világmindenségben. Arch-Indar és Ishap nélkül az Építők nem végezhetnek vele. Legfeljebb bezárhatják. Egy hegy gyomrába temették el, amely olyan nagy, mint Midkemia. Egy akkora bolygón, mint a mi napunk, a miénktől egy olyan távoli univerzumban, amilyet el sem tudunk képzelni. De még így is elég erős ahhoz, hogy kinyúljon, és szolgái elméjét befolyásolja.
– Azok, akik szolgálják, sokszor nem is tudják, kinek a szolgálatában állnak – tette hozzá Pug. – Meg kell tenniük dolgokat, de nem tudják az okát.
– A többi isten rendemnek ajándékozta az Istenek Könnyét. Ezért lehet az a kevés hatalmunk. Az egyházi mágia az imádságra adott válasz, de mivel Ishap halott, ezért a mi imádságainkra senki sem tud válaszolni – mondta Dominic.
– Ezért minden száz évben, egy barlangban, magasan a hegyekben újjászületik ez a kő – mondta Pug –, és Rillanonba viszik, majd elhelyezik Ishap templomának legbelső szentélyében.
– Azzal, hogy ott van, beszélhetünk a többi istenhez, alkalmazhatunk mágiát, véghez vihetünk jó cselekedeteket, és másokat is arra késztethetünk, hogy Ishapot imádják, így egy napon talán visszatér és helyreállítja az egyensúlyt – folytatta Dominic.
– Addig azonban – tette hozzá Macros – akad egy kis gondunk.
– Így is lehet fogalmazni – mondta Miranda. – Hadd fogalmazzam meg másképp: a valheruk, a démonok, a háborúk és a rombolás mind csak az Őrült Isten megtévesztő taktikája, aki olyan erős, hogy a többi Nagyobb Isten karöltve a Kisebb Istenekkel sem képes elpusztítani őt, ezért most nekünk kell szembeszállnunk vele. Így van?
– Így valahogy – felelte Macros.
Miranda lesújtva, csendben ült.

 

 

10.
Váratlan ajánlat

Miranda ásított.
A kezdeti sokk, amely az előttük álló feladat nagysága miatt érte, már elmúlt, és helyébe az unalom lépett. Macros, Pug és Dominic elhatározták, hogy addig nem hagyják el az Örökkévalóság Városának Kertjét, amíg ki nem dolgoznak valamilyen tervet.
Órákig beszélgettek, Miranda ezalatt jó párszor megéhezett, és egyszer szundított is. Az egyetlen, akit közülük lenyűgözött ez az új tapasztalat, Nakor volt.
A kistermetű férfi egy padon ült, és szemmel láthatóan gondolataiba merült, amikor Miranda odalépett hozzá egy marék körtével.
– Kérsz egyet? – kérdezte.
Nakor elvigyorodott, majd bólintott, és vett egy gyümölcsöt.
– Még mindig működik a narancsos mutatványom, ha inkább azt választanád!
– Kösz, talán majd később – felelte Miranda. – De hogyhogy még mindig működik?
– Nem tudom – felelte a férfi zavart mosollyal. – Talán az, amit mozgatok, nem törődik azzal, hol vagyunk éppen.
– De hát most sehol sem vagyunk!
– Dehogynem – ellenkezett Nakor. – Valahol vagyunk, csak éppen fogalmunk sincs róla, hol.
– Hisz még soha nem láttunk hasonlót sem – tette hozzá a nő.
– Kapiskálod a dolgot.
– Eléggé vidámnak látszol ahhoz képest, hogy most tudtad meg: egy istennel kell harcolnod.
Nakor megcsóválta a fejét, közben körtelé folyt végig az állán.
– Most még nem. És lehet, hogy soha nem is kell megtennünk. Nem őt kell legyőznünk, a terveit kell valahogy meghiúsítanunk. Ha a négy Nagyobb Isten nem volt képes legyőzni ezt az istent, akkor mi hogyan is tudnánk? Mellesleg a végzet már működik, csupán arra kell rájönnünk, miként.
– Azt hiszem, nem értem.
Nakor felállt, és így szólt:
– Gyere velem! Megmagyarázom.
Odavezette Mirandát, ahol Pug, Macros és Dominic ült egy hatalmas, idegenül ható koronájú fa alatt.
– Hogy boldogultok? – kérdezte tőlük.
– Már többször újragondoltuk a kérdést – mondta Pug –, de halvány fogalmunk sincs róla, hogy most mit kellene tennünk.
– Pedig könnyű – mondta Nakor.
Macros felvonta a szemöldökét.
– Valóban? Talán velünk is megosztanád az elgondolásodat?
Nakor bólintott, és könnyed mozdulattal törökülésbe telepedett a földön.
– Meg kell javítanunk, ami elromlott mondta.
– Ishap Rendje épp ezt teszi – jegyezte meg Dominic.
– Tudom – felelte Nakor. – És mindezt komolyan gondolom. Nézd, nektek némi időbe telik, mire visszahozzátok a halott istent. Nem könnyű megcsinálni.
Az öreg apát szeme összeszűkült.
– Köszönöm, hogy ilyen megértést tanúsítasz – mondta szárazon.
– Csakhogy rengeteg kár történt itt azóta, hogy ez az egész elkezdődött, ezeket pedig azonnal helyre kell hoznunk! – vágta rá Nakor.
– Például mit? – kérdezte Pug.
– Hát, például vegyük azokat a démonokat – felelte Nakor. – Nem hagyhatjuk, hogy itt szaladgáljanak! Túl sok gondot okoznak. Még a kicsik is igen veszélyesek tudnak lenni!
– Én emlékszem, amikor Murmandamus mágusai évekkel ezelőtt, még mielőtt a Nagy Felkelést leverték volna, beengedtek egy repülő démont. Ez ráébreszthetett volna, hogy valami nincs rendben. De én egy egyszerű démonidézés eredményének tartottam a dolgot! – ismerte be Pug.
– Az egész életünk is rámehet a sajnálkozásra – jelentette ki Macros ha –, elkezdünk siránkozni.
Lányára nézett, aki a vizslató pillantását semleges arckifejezéssel viszonozta.
– Igaz – helyeselt Nakor. – A sajnálkozás hiábavaló. És itt egy másik kérdés. Helyrerakni a dolgokat egyszerű. Legyőzzük a Smaragd Királynőt. A megszálló hadsereget kényszerítjük, hogy megforduljon és hazamenjen. Az összes életben maradt pantathiánust megöljük, mivelhogy a jellemüket nem változtathatjuk meg. Ha ezzel megvagyunk, akkor biztosítjuk, hogy senki kezébe ne kerülhessen az Életkristály. Ja, és az összes démont visszazavarjuk a saját világába.
– Ennyi az egész? – kérdezte Miranda gúnyosan, miközben szenét színpadiasan elkerekítve álmélkodó arcot vágott.
– Nakor, te nagyon érdekes kérdéseket és meggyőző megoldásokat vetsz fel, csak éppen arra nem adtál tanácsot, hogyan vigyük ezeket véghez – szólalt meg Dominic.
– Pedig egyszerű – felelte Nakor. – Be kell tömnünk a nyílást.
– Milyen nyílást? – kérdezte Miranda.
– Amelyiken átjönnek a démonok. Mert az rövid időn belül igen elmérgesítheti a helyzetet.
– Igaza van – sóhajtott Pug. – A Smaragd Királynő serege maga is egy katasztrófával egyenlő, de egy nagyobb démoninvázió olyan lenne, mintha egy sereg kiéhezett, rühes kóbor kutya támadna egy félig még vak macskakölyökre.
– De azt hiszem, ez várhat addig, míg legyőzzük a Smaragd Királynőt – vélekedett Nakor. – Abból, amit láttunk, úgy tűnik, hogy a démonok még nem érték el teljesen ezt a világot, és bár befolyásolják a Smaragd Királynőt, mégis elsősorban ő az, akivel szembe kell néznünk. Mert abból, amit tudunk, nyilvánvaló, hogy ha sikerül megszereznie az Életkristályt, azt arra fogja felhasználni, hogy beengedje a démonokat világunkba.
– Mi az, ami hiányzik a képből? – tűnődött Miranda.
– Hogyhogy? – kérdezte Pug.
– Nem is tudom – mondta a nő, és arcán tisztán látszott az aggodalom. – Ebben az egészben lappang valahol egy hiányzó rész. Azzal kapcsolatos, hogy miért is nem söpörjük el a megszálló flottát, és süllyesztjük el őket, amikor az óceán legmélyebb része fölött hajóznak.
– Rengeteg pantathiánus pap lesz azokon a hajókon – mondta Nakor. – Lehet, hogy nem rendelkeznek Pug vagy Macros hatalmával, együtt viszont...
– Pug másodpercek alatt elpusztíthatná őket – szólt közbe Miranda. – Láttam, mit csinált a Mennyei Városban, én sem vagyok kezdő. Évszázadok óta tanulmányozom a mágiát, de amit ő tett, az jóval túlmegy az én képességeimen, megdöbbentő!
– Erőszakosan behatolt az elmémbe... – bólintott Macros –, sőt Sarig elméjébe is, és elszakított tőle, mintha csak egy dugót húzna ki az üvegből. Ez nem mindennapi dolog.
– Ez nem olyan egyszerű – szólalt meg Pug.
– De, ilyen egyszerű – ellenkezett Miranda. – Ha nem cselekszünk, rengeteg ember fog meghalni!
– De mi van, ha tévedtünk? – kérdezte Pug. – Ha meghalunk a kísérlet során?
– Az élet maga is hazárdjáték – felelte Macros lánya, és Pug egy pillanatra meglátta a hasonlóságot apa és lánya között.
– Ha elpusztulunk – vélekedett Pug –; akkor senki sem marad, aki megakadályozhatná a Smaragd Királynőt az Életkristály megszerzésében.
– Ott van Tomas – emlékeztette őket Miranda.
Pug egy pillanatig gondolkozott ezen a lehetőségen, azután így szólt:
– Először biztosítanunk kell, hogy Tomas tudomást szerezzen arról, amire készülünk.
– Egyetértek – felelte Miranda.
– Küldjük Nakort és Dominicet Tomashoz!- javasolta Macros.
– Nem! – ellenkezett Nakor. – Látni akarom, mire készültök.
– A kíváncsiságod végtelen – jegyezte meg Pug –, csakhogy mi most valami nagyon veszélyes dologgal fogunk szembenézni.
Nakor tiltakozni készült, de Pug felemelte a kezét:
– Te azt mondod, mágia nem létezik, mégis többet tudsz a mágia működéséről, mint bárki Midkemiában, kivéve Macrost, Mirandát és engem.
Nakor szeme elkerekedett.
– Mindig is meg akartam kérdezni tőled valamit – bökte ki. – Egyszer, réges-régen arra kérted Jamest, hogy mondja meg nekem: „mágia nem létezik”, csak hogy rávegyél, elmenjek Csillagdokkba. Már régóta szerettem volna visszatérni erre a kérdésre.
– Majd elmondom, ha ennek vége, lesz – mosolyodott el Pug.
Nakor elvigyorodott.
– Hát jó, csakhogy akad még pár dolog, amit el kell intézni, mielőtt távozunk.
– Igen – helyeselt Dominic. – Senki sem térhet vissza Midkemiába úgy, hogy tud Nalarról, vagy akár azzal a vággyal, hogy megszerezze azt a tudást. Jóllehet a Gonoszság Istene be van zárva, azért a hazája Midkemia. Bárkire kiterjesztheti a befolyását, aki képes a befogadására, éppúgy, ahogy Sarig Macrost a szolgálatába állította annyi évvel ezelőtt.
– Képes lennél arra, hogy kitöröld az emlékezetünkből Nalart? – kérdezte Pug. – Lezárhatnánk ugyan az elménket, hogy ez a tudás ne törhessen a felszínre, de az attól még ott marad.
– A rendünkben ez a kérdés mindennapos – bólintott Dominic –, hiszen senkinek sem engedhetjük meg, hogy birtokába kerüljön Ishap és a többi Ellenőrző Isten titka. Ha úgy tesztek, ahogy mondom, akkor úgy mehetünk el innen, hogy nem tudunk többé Nalarról – Marcos felé fordult. – Te nagyon közel jártál ahhoz, hogy Nalar eszközévé válj, csupán Sarig tovább élő mágiája védett meg ettől. De még az a védelem sem fog tovább tartani, amit a Mágia Istene adott neked.
– Tudom – felelte Macros –, de meg kell értenünk, mivel állunk szemben.
– Egyetértek – mondta Dominic –, bár a rillanoni Nagy Atyával elég nehéz lesz elfogadtatni döntésemet.
– Ezért küldted el a titkos ládát? – kérdezte Miranda.
Dominic bólintott.
– Valamennyi sarthi apát felkészült a nagy megpróbáltatás idejére, amikor látnunk kell az apátság pusztulását. Erre a napra egy másik helyet készítünk elő, amelyet így fognak nevezni: A Hely, Ami Valaha Sarth Volt. A tárház létezik és készen áll, mi csupán az előre megjósolt jelre vártunk.
– És mi lettünk volna e jel?
Dominic igent intett.
– Mialatt a Nagyobb Istenekkel foglalkoztunk, megértettük a korlátaikat és a hatalmukat is; ők oly módon érintkeznek velünk, amelyet csak összefüggéstelennek lehetne nevezni. Mégis, egy mindennél fontosabb dolgot közöltek velünk az első kapcsolat során, időtlen időkkel ezelőtt. Figyelmeztettek minket, hogy valaki, aki ismeri a titkot, eljő egy napon, és akkor a parancs megváltozik. Igen, az érkezésetek a jel, amelyre szükségünk volt ahhoz, hogy elkezdjük a sarthi könyvtárat elköltöztetni A Helyre, Ami Valaha Sarth Volt.
– Hová költöztettétek a könyvtárat? – kérdezte Miranda.
– Egy helyre, magasan a yaboni hegyekben, ahol biztonságban lesz.
– Ha a Smaragd Királynő ráteszi a kezét az Életkristályra, akkor semmi sem marad biztonságban – jegyezte meg Pug.
– Akkor hát felejtsük el az okot, ami e szörnyűségek mögött áll! – szólt Miranda.
Dominic intett, hogy üljenek le körbe, és fogják meg egymás kezét. Majd az öreg pap így szólt:
– Hunyjátok be a szemeteket, és nyissátok ki felém az elméteket! Amikor végeztünk, semmit sem fogtok tudni Nalarról, Csak azt tudjátok majd, hogy valami kiment a fejetekből, de nem lesztek kíváncsiak rá, inkább megkönnyebbülést éreztek. Tudni fogjátok, hogy nem szabad emlékeznetek arra a dologra, mert az elképzelhetetlen veszélyt hozna magával. Eleget tudtok majd mindarról, amiről beszéltünk, ahhoz, hogy képesek legyetek véghezvinni, amit elhatároztunk, Nalarról azonban csak annyi tudást őriztek meg, hogy valahol nagy-nagy veszély leselkedik, amivel szemben ébernek kell maradnotok. E veszély pontos mibenlétéről sosem szabad tudomást szereznetek.
Dominic mormolni kezdett, és ekkor valamennyien érezték, amint egy furcsa erő hatol az elméjükbe, valami, ami rendszerezni kezdte a tudásukat. Egy rövid pillanatra mindannyian enyhe kellemetlenséget éreztek, majd félelem villant fel bennük, amit hirtelen valami meg nyugvás váltott fel, azután véget ért a változás.
Pug pislogott egyet, azután megkérdezte:
– Vége?
– Igen – felelte Dominic. – Emlékeztek arra, amire szükségetek van, a többi pedig biztonságban zár mögé került. Így kell lennie.
Ők pedig szó nélkül elhitték neki.
– Mennünk kell – mondta Dominic.
– Először téged és Nakort viszlek el Elvandarba – jelentette ki Pug, majd Mirandára és apjára pillantott: – Aztán elmegyünk, hogy szembenézzünk a Smaragd Királynővel.

 

Tomas a tisztáson várt, ahol Tathar és Acaila felügyelt a védelmükre. Ahogy ott állt, fehér és arany páncélja tündökölt rajta. Mögötte várakoztak Elvandar harcosai, élükön Calinnal és Vörösfával.
– Itt az idő? – kérdezte Tomas, ahogy testet öltöttek.
– Még nem – felelte Pug –, de nemsokára. Küldj üzenetet a Kőhegyekbe és a Szürke Tornyok hegységbe, és hívd a törpöket háborúba. Tudod, hová kell vezetned őket, ha összegyűltek!
Tomas bólintott, és parancsokat kezdett osztogatni a közelben lévő tünde futároknak. Pug már korábban jelezte neki, hogy jönnek, annak a mentális hívásnak a segítségével, amelyben sok-sok évvel azelőtt állapodott meg a két jóbarát. Nakor és Dominic eljött a három mágustól, Pug pedig Tomashoz lépett.
– Megmérkőzünk a Smaragd Királynővel, még mielőtt eléri a partjainkat. Ha elbuknánk, akkor a háború a te dolgod marad. Ismered a kockázatait. Meg kell győznöd Dolgant és Halfdant Dorginban arról, hogy a Királyság segítségére kell sietniük!
– Dolgan el fog jönni – bólintott Tomas. – A köztünk lévő kapocs túl sokat jelent a számára ahhoz, hogy ne vegyen tudomást a hívásomról – elmosolyodott, és az idegen harcos maszkja mögött Pug egy pillanatra újra meglátta gyermekkori barátját. – A dorgini törpök pedig sosem fogják megbocsátani Dolgannak, hogy a legutóbbi háborúba nem hívta meg őket.
Pug körülnézett a tisztáson, mintha magába akarná szívni a nyugodt szépséget, hogy az emlékezetébe vésse. Elvandarban esteledni kezdett, így ahol megtalálják a megszálló flottát, ott reggel lesz.
Pug megragadta Tomas kezét, és így szólt:
– Isten veled, barátom!
Tomas kissé megszorította Pug kezét.
– Minden jót. Találkozunk, amikor megünnepeljük ezt a győzelmet! – mondta.
Pug csak bólintott.
Megfordult, és a várakozó Mirandához és Macroshoz lépett, majd megfogta a kezüket. Ekkor hirtelen eltűntek.
– Sok a dolgunk, és kevesebb rá az időnk, mint azt szeretnénk – mondta Nakor.
– Félek, hogy igazad van – bólintott Tomas.
– El kell érnem az apátunkat a Szürke Tornyok hegységben – szólalt meg Dominic. – Onnan a testvéreink bárhová el tudnak juttatni a Királyság területén, ahol van apátságunk vagy templomunk.
Tomas intett egy tündének.
– Galain, készíts lovakat reggelre! – majd Nakorhoz és Dominichez fordult: – Vacsoráztok, aztán pihentek, reggel majd indulhattok.
– Nem – felelte Nakor. – Sho Pi és én itt maradunk. Azt hiszem, hamarosan itt lesz ránk szükség.
Nakor arcán nem ült a megszokott vigyor, ezért Dominic megkérdezte:
– Félsz?
– Igen – felelte a kis ember. – Tudom, mire készül Pug, és nem tartom bölcs döntésnek. Legalább annyira cselekszik így azért, hogy bebizonyítsa Mirandának az iránta érzett szerelmét, mint hogy legyőzze az ellenséget. Bár azt elhiszem, hogy Miranda helyesen méri fel Pug hatalmát, de szerintem ugyanakkor alábecsüli a Smaragd Királynő és a pantathiánusok erejét.
– És még inkább alábecsüli a harmadik játékost – tette hozzá halkabban, Dominic felé fordulva.
Dominic szeme elkerekedett, majd félrevonva Nakort a tündéktől, megkérdezte:
– Mire emlékszel?
– Mindenre – felelte Nakor. Valami furcsa fény villant a kis ember szemében. – Nekem is megvannak a saját módszereim arra, hogy megvédjem az elmémet, akárcsak neked, apát. Az a három mágus szereti azt gondolni magáról, hogy rengeteget tudnak a mágia különböző útjairól, de még mindig túl sokat gondolkodnak egy úton. Mi ketten tudjuk, hogy rengeteg út van, és sokféleképpen lehet véghezvinni a dolgokat. Vagy egyetlen út sincs, ha úgy vesszük. Nem kell aggódnod, hogy a Névtelen befolyása alá kerülök.
– Ki vagy? – kérdezte Dominic.
Nakor arcára kiült a jól ismert vigyor.
– Csak egy szerencsejátékos, aki ismer néhány trükköt.
– Ha nem állnál határozottan a mi oldalunkon, azt hiszem, félnék tőled – mondta Dominic.
– Akik nem a barátaim, azoknak van is miért félniük – vonta meg a vállát Nakor –, mert, mint mondtam, ismerek néhány trükköt.
Ezzel a rejtélyes kijelentéssel Nakor a tündék után iramodott, maga mögött hagyva a feldúlt, öreg apátot, akinek sok töprengenivalója maradt.

 

– Most mi lesz? – kérdezte Miranda.
Macros lefelé mutatott:
– Arra!
A három mágus magasan a felhők fölött lebegett, alattuk pedig hullámzó víz terült el többszáz mérföld szélességben. Pug tekintetét abba az irányba fordította, ahová Macros mutatott, és megpillantotta a Smaragd Királynő flottáját.
– Hatalmas – mondta Miranda.
– Több mint hatszáz hajó – tette hozzá Macros. – Majdnem hétszáz.
– Valami olyan helyen kellett megépíteniük, amiről nem tudtunk, – vélekedett Pug. Ő is, akárcsak Miranda, figyelemmel követték kémjelentéseket, melyeket Calis ügynökei küldtek Novindusból.
– Egy tervre van szükségünk – mondta Miranda.
– Halld a tervet! – mondta Pug. – Alászállok, hogy szembeszálljak a Smaragd Királynővel és pantathiánus szolgáival. Amikor bezárják a csapdát, amit nekem állítottak, ti ketten lejöttök, és meglepetésszerűen lecsaptok rájuk.
– Nem! – tiltakozott Macros. – Csak én jövök. Egyedül.
Amikor Miranda tiltakozni készült, Macros így szólt:
– A te feladatod az, hogy kihozz minket onnan, ha elképzelésünk csődöt mondana.
A nő egy pillanatig fontolgatta a hallottakat, és ahogy a szél hátrafújta a haját, Pug arra gondolt, hogy még sosem látta ilyen szépnek.
– Jól van – mondta végül Miranda.
Pug gyorsan megcsókolta, és így szólt hozzá:
– Tégy mindannyiunkra visszahívó varázslatot!
– Hová megyünk, ha sietve kell távoznunk? – kérdezte Miranda.
Pug már korábban átgondolta ezt a kérdést.
– Elvandarba – felelte. – A világon a tündéknek vannak a legjobb gyógyítóik, és lehet, hogy szükségünk lesz rájuk. Ugyancsak ők ismerik a mágikus védelem legjobb formáit, arra az esetre, ha valami követni próbálna bennünket.
Miranda bólintott:
– Bolondság lenne azt mondani, hogy légy óvatos – mondta, és megcsókolta apja arcát. – Légy óvatos!
Aztán egy szenvedélyes csókot adott Pugnak.
– Maradj életben!
Miközben Macros és Pug a flotta felé ereszkedtek, Macros megkérdezte:
– Csak nem após lesz belőlem?
– Ha valahogy túléljük... – felelte Pug.
– Akkor gondoskodom róla, hogy túléld!
– Számítok rá! – mondta Pug, Macros pedig felnevetett.
– Mit szándékozol tenni? – kérdezte az öreg varázsló.
– Azt hiszem, az a legjobb, ha egyenesen szembefordulunk velük – gondolkozott Pug. – Bizonyára arra számítanak, hogy e hely és a szoros között érkezem.
– Tálán csak a szorosnál várnak.
– Az túl későn lenne. Ha nem sikerül, nem lesz időnk átszervezni védelmünket, ha viszont most megyek...
– Én mit csináljak?
– Állj készen arra, hogy eltereled a figyelmüket. Nem tudják, hogy visszatértél – mondta Pug, majd az orra alatt mormogva hozzátette: – Legalábbis remélem.
– Ha bajba kerülök – folytatta hangosan –, csinálj valamit, ami esélyt ad nekem a menekülésre, de ne kockáztasd a saját épségedet! Inkább hagyd Mirandára, hogy mindkettőnket kihozzon!
– Megteszem, amit tennem kell – felelte Macros..
– Akkor kezdjük! – zárta le a beszélgetést Pug.
Eltűnt Macros szeme elől, és a varázsló tudta, hogy Pug most megpróbál a lehető legközelebb jutni a Smaragd Királynő hajójához anélkül, hogy felfedné magát. Macros kiterjesztett érzékeivel kinyúlt, és megkereste Pugot, majd követte a flotta felé.
Pug lesiklott, az ellenség elővédje fölé. A flotta elején húsz hadihajó V alakot formált. Mindkét oldalon ugyancsak húsz egység vigyázott a hajóhad szélére. Hátul egy rajnyi gyorsabb hadihajó cirkált oda-vissza, készen arra, hogy előresiessenek és bármelyik oldalnak támogatást adjanak, ha szükséges.
Pug meglátta a Smaragd Királynő gályáját, amely szállítók hatalmas gyűrűjében siklott. Mágikus látását használva megpróbálta megkeresni célpontját.
Mintha csak egy kristályon át nézné, mágikus érzékelésének lencséin keresztül meglátta a királynőt: épp a háromsoros evezős gálya közepére helyezett trónján ült. A Pug által látott legördögibb lények alkottak körülötte díszőrséget. A rothadás felhője áradt belőlük; füstként gomolyogva körülöttük.
Két férfi állt a királynő két oldalán. A jobbján lévő mozdulatlan, megdermedt emberben Pug Fadawah, tábornokot vélte felismerni. Úgy állt ott, mintha kőből faragták volna. Fejét kopaszra borotválták, csupán egyetlen hajfonat hullott a hátára. Sebhelyes arcán Pug meglátta a jeleket. Ezekről azok meséltek neki, akiknek szembe kellett nézniük Muraddal, a mordelek törvényen kívüli törzsfőnökével, amikor Arutha herceg az ezüsttövis növény után kutatott, hogy megmentse jegyese életét.
A királynő másik oldalán egy köpenybe burkolt alak állt, aki ránézésre pantathiánus lehetett. Pug nem látott arcot a lény csuklyája mögött. A mágus óvatosan energianyalábokat küldött a hajóra, hogy kitapogassa az esetleges ellenintézkedéseket. Rátalált a hajó és a többi, közeli és távoli ügynök közötti párbeszéd hullámára, és működtek ott keresővarázslatok is, amelyeket azonban Pug könnyen kikerült.
Ettől gyanakodni kezdett, ezért alaposabban megvizsgálta ezeket a varázslatokat. Ahogyan azt gyanította; rátalált a védelem második hálójára is, amelyeket ravaszul az esetlen keresővarázslatokkal álcáztak. Nem kellett volna sok, hogy beindítsa őket: Áttanulmányozta ellensége védelmi rendszerét, és előkészítette a támadást.
Pug összegyűjtötte energiáit, felkészülve arra, hogy porrá zúzza a hajót. A többi hajóval és a rajtuk utazó kígyópapokkal akkor akart foglalkozni, amikor már végzett a királynővel. Miközben gyűltek körülötte az energiák, Pug egy ismeretlen forrásból származó, idegen természetű kutató erőt érzett magán.
A hajó utasai hirtelen futkosni és mutogatni kezdtek. A fedélzeten néhány csuklyás alak tűnt fel, akik védővarázslatok kibocsátásába kezdtek.
De már elkéstek. Pug elengedte a misztikus erő hatalmas sugarát, amely elég volt ahhoz, hogy a hajó halotti máglyaként lángra lobbanjon. A robbanás vakító fénnyel és fülsiketítő zajjal járt, de ahogy fellobbant a láng, Pug rájött, hogy végzetes hibát követett el.
– Meneküljetek! – kiáltotta Macrosnak és Mirandának. – Ez csapda!
Az energiakisülés egy ellenvarázslattal találkozott, amelyet magába a hajó anyagába szőttek bele. Heteken keresztül kínozták halálra áldozataikat, hogy létrehozhassák ezt a varázslatot. Ez volt a legkörmönfontabb mágia, amelyet a pantathiánusok véghezvittek, mióta csak Pug oly sok évvel ezelőtt, először találkozott velük. A vitorlavászon, a fedélzet kátránya, a hajótestben a szögek és az árboc fája mind ellenvarázslattal voltak átitatva. Az elhárító és a riasztó energiák meg a pantathiánus papok varázslása, mind csupán álca volt, hogy elrejtsék ennek az agyafúrt mágiának a nyilvánvaló nyomait.
Pug védelme alig ért valamit, amikor saját varázslatát fordították ellene. A tűzgömb eredeti pályáján visszafelé kezdett repülni, keresve a forrását. A férfi körül vad erők tomboltak, amelyek elvakították és megsüketítették. Kevésen múlott, hogy eszméletét nem vesztette. Csupán a reflexeire támaszkodhatott, amint megpróbált távolabb kerülni a hajótól. Pugot vörös lángok nyaldosták, és csak elképzelhetetlen ereje és ösztönei óvták meg attól, hogy egy pillanat alatt elégjen.
Ekkor a hajón tartózkodók megindították saját támadásukat, és Pugot elborította a kín.
Miközben azért harcolt, hogy elkerülje a következő fájdalomhullámot, egy alak öltött testet Pug előtt. A támadó így szólt:
– Jelentéktelen mágus! Talán azt hitted, hogy nem tudtunk a szánalmas kis tervedről? Te csupán bábu vagy egy olyan hatalmas játékban, amilyet el sem tudsz képzelni! Most pedig pusztulj!
Ebben a pillanatban Pug meglátta igazi ellenfele arcát. Rés támadt az illuzión, mely eddig a Smaragd Királynő képével kápráztatta szemét. Egy démon rejtőzött az arany trónuson, a gálya fedélzetén. Karmos kezéből bűvös lánc vezetett a pantathiánus és Fadawah tábornok nyaka körül szoruló, mágikus gallérhoz. Mindketten a démon ellenőrzése alatt álltak, és csak tehetetlenül néztek felfelé.
– Jakan vagyok, én fogok uralni mindent!
Pugot teljes testében megrázta a fájdalom, ahogy védelmező varázslatát letépték róla. Testén a ruha lángra kapott, és a bőre égni kezdett. Megperzselt és felhólyagzott tüdejéből síkoltás tört fel, szeme pedig összeaszott a fejében. Kétségbeesetten próbált menekülni, de a fájdalom annyira elhatalmasodott rajta, hogy minden önuralmát elvesztette. Elméje elmenekült a fájdalom elől. Érezte, amint a sötétség összezárul körülötte, közben pedig zuhanni kezdett a levegőben.
Ekkor két kar ragadta meg. Pugból halálhörgés tört elő, és ahogy valaki fent magával húzta, minden pillanat kín volt a számára.
– Vigyél ki minket innen! – üzent Macros Mirandának.
Pug lángoló bőrét még a jeges levegő is égette, miközben belezuhant a sötétségbe.

 

– Életben marad? – kérdezte Miranda, és félelem ült ki az arcára.
– Nem tudom – felelte Tathar.
Dominic és Nathan szörnyülködve nézték azt a dolgot, ami megmaradt Pugból. Szénné égett teste füstölt, és több helyen átütöttek fehér csontjai.
– Az is csoda, hogy még mindig él – mondta Acaila.
Most Nakor nyomakodott előre.
– Ebben a férfiben nagyon erős az élet. Erősen kötődik ide. Segítenünk kell neki.
Nakor egy pillanatra a feje fölé tette a kezét, majd varázsolni kezdett.
Kezét Pug mellkasára tette, a szíve fölé, és így szólt:
– Minden erőtökre szükségem lesz.
Elvandar varázsszövői azonnal sodorni kezdték a mágiájukat. Dominic is megtett minden tőle telhetőt. A legerősebb gyógyító varázslatot használta, amit csak ismert.
Nakor érezte, ahogy átjárja az erő, és a karjaiból Pug mellkasába áramlik. Jobb tenyere alatt érezte Pug szabálytalan szívverését, ami lassan erősödni kezdett, mintha száraz szivacsként inná a Nakortól és a többiektől kapott energiát.
Bár Nakor teste megremegett az áramló erőtől, mégis összpontosított, és megpróbálta meglátni az erő elhelyezkedését Pugban.
– Egyikőtök tegye a kezét Pug fejére! – mondta.
Acaila úgy tett. Nakor pedig egy pillanatra behunyta a szemét.
Egyre többen jöttek a tünde tisztásra, hogy tanúi legyenek a gyógyításnak. Tomas is a nézők gyűrűje felé közeledett, azok pedig utat engedtek neki, hogy odamehessen barátjához. Nakor kinyitotta a szemét, és így szólt:
– Jól van. Tedd a kezed a torkára! Megégett a tüdeje, és segítségre van szükségem.
Nakor újra behunyta a szemét, és Pugba irányította az áramló erőt.
Az idő múlt, és lassan hajnalodott, de ők még mindig dolgoztak, órák óta ott térdeltek, és engedték saját testük gyógyító energiáit és Elvandar ősi mágiáját a sebesült mágus testébe.
Dél körül Nakor már remegett, és ekkor egy ismerős kéz fonódott a karjára.
– Mester? – szólalt meg Sho Pi.
– Jól vagyok – felelte Nakor. – Csak egy kis pihenésre van szükségem.
– Átveszem – ajánlotta fel Nakor tanítványa, és kezét Pug mellére téve, felvette mestere testhelyzetét.
Ekkor Miranda jött oda. Megviselt arcából és vöröslő szemeiből Nakor azonnal látta, hogy sírt.
– Életben marad? – kérdezte a nő.
– Nem tudom – válaszolta Nakor. – Egy gyengébb ember azonnal elenyészett volna. A legtöbb erős férfiú pedig mostanra halt volna meg. Benne viszont rejlik valami, ami életben tartja – a tisztás füvén fekvő férfira nézett, és folytatta: – Most nagyon aprónak és sebezhetőnek látszik, nem igaz?
– De igen! – válaszolta Miranda indulatosan.
Nakor felsóhajtott. Szemmel láthatóán kimerült az erőfeszítéstől.
– Minél tovább marad itt, annál nagyobb az esélye, hogy életben marad. Valamennyien gyógyító energiát áramoltatunk bele, és amíg megvan benne az élni akarás, addig élni is fog. Egyszer megmondtam, Nicholasnak, hogy egyes emberekben gyenge, másokban erős az élet. Olyanokban, mint én, az apád vagy te, erősnek kell lennie ahhoz, hogy ennyi ideig életben tudjunk maradni, de Pugban még ennél is több van.
– Azt hiszem, életben marad – tette még, hozzá, megpróbálva megnyugtatni Mirandát.
Miranda Nakor szemébe nézett:
– Te sem hiszed, igaz?
Nakor megpróbált elvigyorodni, de nem sikerült neki.
– Nem hiszem. Mindent megteszünk, ami tőlünk telik. De a sebe oly súlyos, hogy még nem láttam embert, aki ennyit kibírt volna. Szemében mély sajnálat tükröződött, de azután visszaszorította kétségeit, és a megszokott, vidám álarcot öltötte magára.
– De hát mit tudok én? Csak egy szerencsejátékos vagyok, aki ismer néhány trükköt, Tathar és a többi varázsszövő pedig megfeszítve dolgozik.
Az isalani atyaian megszorította Miranda kezét.
– Biztosan rendbe fog jönni!
A nő Nakor arcába nézett, és látta, hogy az előbb csak fecsegett, de azért értékelte a gesztust, ezért bólintott, majd apjához sietett, és megállt mellette.
Nakor a távozó Miranda után nézett, majd lepillantott Pug arcára, repedezett, nedvedző bőrére, a megfeketedett végtagokra. – De ha így is lesz, még sokáig nem fog harcolni.

 

Múltak a napok, és Pug állapota változatlan maradt. A varázsszövők, Nakor és Sho Pi felváltva dolgoztak, annyi gyógyító mágiát öntöttek az eszméletlen mágusba, amennyit csak tudtak. Kimerülésig maradtak mellette.
Nakor éppen visszavonult egy újabb, fél napos gyógyításból, és nehézkesen leült Macros és Miranda mellé, akik a tűz mellett a vacsorájukat fogyasztották.
– Hogy van? – kérdezte Miranda.
– Változatlanul – felelte Nakor, fejét enyhén csóválva. – Attól félek, egyre gyengül.
Miranda arcán most tisztán látszott a gyász, ahogy könnyek gyűltek a szemébe.
– Nem marad életben, ugye?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Nakor. – Lehet, hogy csak hosszú idő múlva tudjuk meg.
Macros lánya vállára tette a kezét.
– És nincs sok időnk, igaz? – kérdezte.
– Nincs – rázta a fejét Nakor. – És már megint itt van egy rejtély.
– Igen – helyeselt Macros.
– Alszom egy kicsit, azután, azt hiszem, tanácskoznunk kell a királynővel és Tomasszal – jelentette ki Nakor.
– Egyetértek – felelte Macros.
Mindhárman felálltak, hogy alvóhelyet keressenek, majd elváltak egymástól. Nakor önkéntelenül is visszament még egy pillanatra a tisztásra, és Pugra nézett. A mágus mozdulatlan maradt, az egyetlen életjelet bordáinak emelkedése és süllyedése jelentette, ahogy Sho Pi folyamatosan elszenesedett mellkasán tartotta a kezét. Talán csak a remény csalta meg szemét, de Nakor most úgy látta, hogy mintha Pug lélegzése mélyebb és egyenletesebb lenne, mint korábban. Még egyszer elcsodálkozott a kis mágus erején és élni akarásán.

 

Aglaranna körbenézett az ott ülőkön, és így szólt:
– Tatkar azt mondja, Pug életben marad. Még sokára lesz, mire visszanyeri az eszméletét, és még később, mire meggyógyul, de tudásunkkal helyreállíthatjuk megsérült bőrét és haját, meggyógyíthatjuk a csontjait és az elégett szöveteket.
A tanácsban szinte érzékelni lehetett a megkönnyebbülést, különösen Tomas és Miranda arcán látszott ez jól.
– Pugnak volt igaza, és nem nekünk – jelentette ki Macros.
Miranda arckifejezése arról árulkodott, hogy iszonyú bűntudatot érez Pug elsietett támadása miatt.
– Az én hibám – mondta.
– Senkinek sem a hibája, illetve mindannyiunké – javította ki Nakor. – Senki sem kényszerítette Pugot, apádat és téged, hogy támadjátok meg a Smaragd Királynőt. Eleve kockázatosnak hittük ezt a vállalkozást, és annak is bizonyult.
– Jobban felkészültek, mint azt vártuk – jegyezte meg Miranda.
– Annál többről van szó – helyesbített Macros, majd Mirandához fordulva folytatta: – Te túlságosan távol tartózkodtál a csatától ahhoz, hogy lássad, amit mit Puggal láttunk, ezért nem tudhatod a legfontosabbat.
– Mit?
– A nő, aki valaha az anyád volt, nem más, mint egy üres héj, illúzió. Gyanítom, hogy már régóta meghalhatott. Ezt a hadsereget egy démon vezeti, aki Pugnak Jakanként mutatkozott be.
– Jakan? – kérdezte Nakor.
– Talán hallottál már róla? – csodálkozott Miranda.
– Fél füllel, igen – felelte a kis ember. – A démonok egyik kapitánya, nem is a legnagyobbak közül, mint amilyen például Tugor, aki Maargnak, az Ötödik Kör uralkodójának első szolgája, de már elég nagy hírnevet szerzett magának.
– Még mi is csak egyszer vagy kétszer találkoztunk ilyennel fajunk hosszú története során. Te, ember létedre, honnan tudhatsz róluk ennyit? – kérdezte Tathar.
– Hát, hall az ember dolgokat itt-ott – vonta meg a vállát Nakor.
– Könnyen fel tudsz bőszíteni másokat, tudod-e? – jegyezte meg Miranda.
Nakor elvigyorodott.
– Anyád ugyanezt mondta nekem, amikor összeházasodtunk – sóhajtott fel. – Bárcsak lett volna egy hozzád hasonló lányom!
– Inkább ne kívánd! – intette Macros.
A tanács tagjai hirtelen nevetésben törtek ki, és mindenki tudta, hogy a jókedv legalább annyira köszönhető Pug nyilvánvaló javulásának, mint az előbbi tréfáknak. Nakor arca azonban elkomolyodott.
– Körülbelül egy évszázada betévedtem a Világok Csarnokába, és eltöltöttem kis időt a Becsületes John egyik termében. Ott jól lehet játszani – savanyú arcot vágott. – Csalni viszont elég nehéz. Mindenesetre, az ott töltött idő alatt hallottam bizonyos gondokról a démonokkal kapcsolatban.
– Például miről? – kérdezte Macros.
– Hogy valaki feltüzelte őket, és hogy a démonok megpróbálnak kitörni az Ötödik Körből, hogy a barikád átszakításával magasabb régiókba juthassanak.
– Valaki utat nyitott nekik – vélekedett Macros.
– Épp ez az, amit aggaszt engem – szólalt meg Tomas. – A valheruk emlékei szerint harcoltunk a démonokkal, és ellenségeink között egyedül a Rémek bizonyultak erősebbeknek. A Rémeket és a démonokat azonban a mi világunktól távoli régiókba űzték. Az, hogy itt lehetnek, akár a Résháború idején, akár most, azt jelenti, hogy egy nagyhatalmú közvetítő áll, az egész mögött.
Macros és Miranda egymásra néztek.
– Úgy érzem, tudunk valamit... – kezdte.
– Tudtunk valamit – helyesbítette Macros, majd a királynőhöz és Tomashoz fordult: – Itt magasabb erők játéka folyik, de azt is érzem, hogy léteznek korlátai mindannak, amit tehetünk. Javasolom, hogy mérlegeljük, mi lehet a leghelyesebb, következő lépésünk.
– Az nyilvánvaló, hogy a támadó flottát jól védik – vélekedett Tomas –, és hogy egy Pugéhoz hasonló, újabb támadás nem volna bölcs dolog.
– Egyetértek – bólintott Macros. – Lehet, hogy nem tudnak Miranda és az én képességeimről, de azt tudniuk kell, hogy Pug tekintélyes erejű szövetségesekkel rendelkezik, ezért készen tartják védő erőiket. Lehet, hogy ez a lény, aki megszállta a Smaragd Királynőt, nem egy hatalmas démon nagyúr, de abból ítélve, amit Pug kimentésekor láttam, a körülötte lévőket erősen kézben tartja.
– Figyelembe kell vennünk annak kockázatát, hogy a démonok most abba a helyzetbe kerültek, hogy még több kapitányukat és nemesüket átjuttathatják Midkemiába. Figyelnünk kell erre a veszélyre, a megszállás világi gondját pedig azokra kell hagynunk, akik a legjobban felkészültek rá, vagyis Patrick nagyhercegre, James hercegre és William zászlósúrra.
– Így is teszünk, de ha itt az ideje, segíteni fogjuk őket – felelte Tomas.
– Értem – mondta Macros. Felállt, és a kör közepére lépett. – Most, hogy Pug megsebesült, újból nekem kell e küzdelem középpontjába állnom.
– Évekkel ezelőtt – szólalt meg Aglaranna – idejöttél, és megmentetted a hazánkat, Macros. Bölcsességedet mindig szívesen fogadjuk!
Macros a szakállába túrt.
– Bölcsességem némiképpen hiányos e pillanatban, úrnőm – mondta. – Azelőtt Sarig adományaként a birtokomban volt a jövőbelátás tudománya, és az a képesség, hogy tetszés szerint ide-oda utazgathattam az időben. Mióta az isten és énköztem elszakadtak a kötelékek, félek, csupán az a képességem él, hogy megérezzem, mi az, amit következő lépésként mérlegelnünk kell.
– Meg kell találnunk a rést, és örökre be kell zárnunk – vélekedett Miranda.
– Talán azon a helyen kellene körülnéznetek, ahol Calis és Miranda megtalálta azokat a szennyezett ereklyéket – javasolta Tathar. – Akár a többiek, én is tanulmányoztam az ereklyéket, amelyeket a mi Calisunk küldött nekünk, és bár nem tudnám megnevezni az idegen jelenlétet, amely megérintette azokat, annyit tudok, hogy igen erős, és ami ott lappang, azt jól elrejtették. Ellenségeink démonok, és a rés a kapu, melyen át belépnek világunkba.
Acaila felemelte a kezét és egyetértően bólintott.
– Tökéletesen egyetértek. Tatharon kívül a többi varázsszövő is úgy vélekedett, hogy egy hatalmas erejű és ravasz mágia működik ott, amelyet jól elrejtenek és álcáznak, hogy ne lehessen felfedezni az eredetét, és amely felépítésében is igen agyafúrt.
– Ez valószínűnek hangzik – helyeselt Macros.
– Veletek megyek – ajánlotta Tomas.
– Azt hittem, te sosem hagyod el Elvandart – csodálkozott Miranda.
– Megfogadtam, hogy sosem hagyom el, csak ha nagy szükség van rá – mondta Tomas, majd a felesége felé fordulva hozzátette: – Most eljött az idő.
A tündekirálynő arca kifejezéstelen maradt, ám szeméből ki lehetett olvasni az érzelmeit. Aztán csak nyugodtan ennyit válaszolt:
– Tudom.
– Hívjak egy sárkányt? – kérdezte Tomas Macrostól.
– Nem kell – felelte Macros. – Miranda tudja, merre van a barlangok bejárata. Ha vezetsz – folytatta lányához fordulva –, odaviszem mindhármunkat.
– Erre nincs szükség – mondta Miranda. – Én is meg tudom tenni.
– Tarts ki, és reménykedj a szívedben! – mondta Tomas a feleségének. – Visszajövök.
Mindenki csendben maradt addig a pár percig, míg Tomas visszatért, és bár Macros már korábban is látta ebben az öltözetében, most mégis félelem fogta el.
Tomas aranyból készült páncélt viselt, sisakot, tarkóvédőt, láncinget és lábszárvédőt. Fehér tabardját, amelyen arany sárkányjelvény, díszelgett, fekete öv fogta össze, csizmája pedig ugyancsak fekete bőrből készült. Fehér kardhüvelyét mintha márványból faragták volna, kard azonban nem volt benne.
Most Calin jött elő, kivonta kardját, és anyja házastársa felé nyújtotta.
– Kölcsön adom – ajánlotta.
Tomas elvette, bólintott egyet, majd a kardot becsúsztatta a hüvelybe.
– Hamarosan visszajövök – mondta, majd Macroshoz és Mirandához fordult: – Menjünk. Itt az idő.
Intett, mire Miranda felállt, megfogta Tomas és Macros kezét, behunyta a szemét, majd mindannyian eltűntek.
Vörösfa a hűlt helyüket bámulva csak ennyit jegyzett meg:
– Akadtak kételyeim, amíg meg nem láttam abban a páncélban. De ő valóban valheru.
– De nem teljesen – helyesbítette Aclaia. – És ezért a tényért mindannyian végtelenül hálásak lehetünk.
Többet senki nem szólt.

 

Amikor előbukkantak, a hegyekben csípős szelek süvítettek. Elvandar esti fényei után Miranda hunyorgott a vakító napsütésben. A lenyugvó nap pontosan a szemébe sütött.
– Ott – mutatott egy barlang bejáratára.
Fürgén a sötét nyíláshoz mentek, és beléptek rajta. Ahogy beértek, megszűnt a szél süvítése.
– Én látok a sötétben – jelentette ki Tomas. – De veletek mi lesz?
Macros felemelte a kezét, mire fénykoszorú vette körül, amely a barlangbejáratot is megvilágította. Körülnézett.
– Ezt az alagutat egyszer véletlenül fedeztük fel – mondta Miranda.
– Vakmerő Vér Boldár éppen kígyó harcosokat kaszabolt, akik megpróbálták elvágni az utunkat, és akkor fentről halvány fényt fedeztem fel.
A Világok Csarnokában élő zsoldos említésére Macros megjegyezte:
– Most nem bánnám, ha a kardja a segítségünkre lenne.
– Nem beszélve a többi, különleges fegyverre, amelyeket visel – tette hozzá Miranda.
– De fogadok, hogy nem azon az áron, amit kér érte – mormogta Macros a bajusza alatt.
– A humorérzéked a régi, öreg barátom – nevetett Tomas.
– Hát, azt nem fogod tréfásnak találni, ami előttünk áll – jegyezte meg Miranda. – Erre!
Egy alagútba vezette őket, amely olyan alacsony volt, hogy Tomasnak le kellett hajolnia. Félig másztak, félig gyalogoltak lefelé a keskeny, meredek lejtőn, majd egy másik alagútba fordultak úgy, hogy majdnem oldalazva kellett becsusszanniuk egy kő beugróba, amely egy szélesebb alagút aljzata fölött jó hatlábnyira nyílott.
Amint leugrottak a második alagút talajára, Macros így szólt a lányához:
– Csoda, hogy egyáltalán észrevetted ezt a bejáratot!
– Kénytelen voltam – felelte Miranda. – Vér Boldár félelmetes harcos, de ő is csak úgy tudta túlélni és eljönni velem Elvandarba, hogy elsáncoltuk magunkat abban a szűk átjáróban. Másképpen legyűrt volna minket a túlerő.
Macros körülnézett. Az átjárót néhány csont szegélyezte, és hevert ott valami, ami leginkább egy törött kard markolatához hasonlított.
Valaki eltakarította a felfordulás nagy részét.
– Dögevők? – kérdezte Tomas.
– Lehet – felelte Macros, majd Mirandához fordult: – Merre?
A nő megmutatta, és szó nélkül nekiindult.

 

Kétszer álltak meg pihenni, nem is annyira azért, mert bármelyikük is kimerült volna, inkább hogy tájékozódjanak. Egyszer kibontottak egy kis zacskót, amit Macros cipelt, és amiben a tündék által készített, útravaló falatok lapultak. Egy másik alkalommal pedig ittak Miranda vizestömlőjéből.
Azután elérték a pantathiánusok első, nagyobb termét.
– Valami rejtőzködik a közelben – mondta Tomas lehalkított hangon.
– Én is érzem – helyeselt Macros.
– Akkor már hárman vagyunk – tette hozzá Miranda. – Arrafelé.
A terem másik végébe mutatott, amelyet most homály borított. Amikor legutóbb végigment azon az úton, akkor azt halott vagy haldokló pantathiánusok borították.
– Ott fent jöttünk ebbe a terembe. Onnan láttuk, ahogy a démon lent legyilkolja a pantathiánusokat – mutatta a nő a teremben körbe, a fejük fölött húzódó galériát. – Itt mentünk át, és arra ereszkedtünk le egy kötélen – mutatott a kis ajtóra, amely most tárva-nyitva állt.
– Szaurusz és pantathiánus ellenállásba ütköztünk, ezért harcolva jutottunk végig azon az alagúton.
Miranda körülnézett, és megjegyezte:
– Nem is vettem észre, milyen közel álltunk ahhoz, hogy visszaforduljunk, amikor átmenekültünk azon a folyosón.
– Egyszer majd elmesélem, hogyan üldözött egy Rém az ősi Mac Mordain Cadalon át. Csak azért maradtam életben, mert vissza tudtam fordulni, és az alagutak labirintusában leráztam a lényt – mondta Tomas.
– Csodálkozom, hogy egyáltalán kiismered magad itt – mondta Macros. – Hiszen már egy éve történt, és csak egyszer jártál itt.
– El se tudod képzelni, mi mindenre emlékszik az ember, ha az élete forog kockán – jegyezte meg Miranda szárazon.
A nyitott ajtóhoz vezette őket.
– Itt mentünk le, és akkor találtuk meg az ereklyéket.
– Ezt az utat majd később megnézzük – mondta Tomas. – Most inkább azt szeretném kideríteni, ki vagy mi az, amit ott fent érzünk – mutatott annak az alagútnak a nyílására, amelyről Miranda azt állította, hogy egy évvel azelőtt Calis csapatával ott léptek be a terembe.
– Arrafelé vezet egy út a központi folyosóhoz. Ez egy hosszú, függőleges akna, amely a hegy gyomrából a csúcsára vezet.
– Tudom – felelte Tomas. – Ez közös jellegzetessége volt a valheru hegyi erődöknek. Máskülönben egy sárkány nem tudott volna bejutni a központi csarnokba.
Miranda tovább vezette társait, ők pedig követték, és hamarosan egy újabb sötét folyosón haladtak át.

 

Az idő gyorsan telt, a kis csapat pedig megállás nélkül folytatta útját. Macros két alkalommal megkérdezte Mirandát, nem akar-e pihenni, ő azonban mindig valami gúnyos megjegyzéssel hárította el a kérdést. A második ilyen alkalom után Macros elhatározta, hogy többé nem kérdezi meg.
Miranda azt kívánta, bárcsak használhatnák mágiájukat az előrehaladáshoz, de úgy döntöttek, hogy ily módon nagy lenne rá az esély, hogy elszalasztanak valamit. Ezen kívül így, hogy nem ismerték pontosan a helyet, ahol jártak, mindig ott volt annak kockázata, hogy a tömör szikla közepén öltenének testet.
Leereszkedtek a széles aknán, amiről Miranda beszélt. Mintha csak kivájták volna a hegy közepét, a hegy sziklájába vájva egy hatalmas rámpa gyűrűzött körbe. A központi akna szélén nem húzódott karfa vagy korlát, a széllökések pedig elég erősek voltak ahhoz, hogy minduntalan azt az érzést keltsék az emberben: mindjárt átrepül a peremen. Különböző helyeken hatalmas tereket vájtak ki a kőből. Hogy ezek mire szolgáltak, azt talán egyedül Tomas tudta. Macros gondolt rá, hogy valamikor megkérdezi tőle, most azonban nem érzett kedvet a szükségtelen beszélgetéshez. Nem ez a megfelelő alkalom az üres fecsegésre.
Egy újabb, széles, az aknába torkolló alagúthoz értek, amelyből gyenge, kellemetlen szag szivárgott.
– Közel van – suttogta Tomas, miközben bementek a széles alagútba.
Macros beleszagolt a levegőbe, és valami rothadót érzett.
– Egy vadállat vacka? – találgatta suttogva.
Tomas válaszképpen kivonta kardját, és továbbnyomult. Macros előreengedte Mirandát, ő maga pedig a hátvéd pozícióját foglalta el. A fehér-arany öltözéket viselő harcos lépett elsőként a körkörös akna alja közelében fekvő, újabb, hatalmas csarnokba.
Macros és Miranda azonnal félreálltak, hogy ne korlátozzák mozgásában, amikor Tomas csatakiáltásban tört ki, és átugrott a peremen. Macros gyorsan előrelépett, és ekkor olyan látvány fogadta, amitől maga is megtorpant egy pillanatra.
Egy lény ült ott a hátsó lábán, és egy csontot rágcsált. Fekete, enyhén zöldes fényben csillogó pikkelyek borították a testét. Hatalmas, denevérszerű szárnyait a hátára csapta. A feje valahogy idegennek tűnt, leginkább egy zöld kőből faragott krokodiléhoz lehetett volna hasonlítani, koponyájából szarvasagancsszerű nyúlványok meredtek elő. Ha borította is bőr ezt a koponyát, az elég feszes lehetett ahhoz, hogy ne látsszon első pillantásra, és annyira visszahúzódott állkapcsáról, hogy állandóan jól látszott a lény félelmetes fogsora.
Az erőteljes vállak hosszú karokban folytatódtak, amely kézben végződött, akkora karmokkal, mint egy-egy tőr.
– Egy démon – mondta Miranda.
Macros éppen varázslatba kezdett, hogy lesújtson a lényre, amikor Tomas földet ért előtte a kőpadlón. A démon felemelkedett, állva egy fejjel volt magasabb, mint a félig ember harcos, úgyhogy Macros egy pillanatig komolyan aggódott Tomas épségéért.
A lény azonban nem támadott, hanem a falhoz lapult, és megszólalt.
Egyetlen szót mondott csak. Miranda nem értette a lényt, viszont Macros és Tomas azonnal reagált. Macros abbahagyta a varázslást, Tomas pedig megváltoztatta a csapás útját, és fegyverét úgy fordította, hogy Calin kardjának pengéje a lény melletti sziklába csapódott. A kőfal szikrákat hányt, ahogy Tomas lyukat ütött bele a démon mellett.
Macros társa mellé ugrott, miközben a szörnyeteg megpróbálta elkerülni Tomas csapását. A démon megismételte, amit az előbb mondott, mire Tomas hátralépett.
– Mi történt? – kiáltotta Miranda.
Macros Tomas mellett állt, és nem vette le a szemét a démonról. A félelmetes külsejű teremtmény mozdulatlan maradt, mintha várna valamire, Tomas pedig így szólt:
– Megadta magát!
– Honnan tudod? – kérdezte Miranda.
Tomas a barátjához fordult.
– Ezt kiáltotta. Hogy megadja magát.
Miranda is leugrott, és hatalmasat dobbantva, Macros mellett ért földet.
– Egy csomó nyelven beszélek, de ezt még sosem hallottam. Milyen nyelv ez?
Tomas a nőre nézett, és félig idegen arcára nyilvánvaló zavar ült ki.
– Ez a valheruk nyelve. A megadás szertartásos mondatát hallottuk. A minket szolgáló fajok üdvözlésképpen használták.
Miranda Tomasról a guggoló démonra nézett, és hosszan, lassan fellélegzett, közben pedig azt kívánta, szíve bárcsak abbahagyná az őrült zakatolást.
– Ez is valami.

 

 

11.
A riadó

Erik rohant.
Dobpergést hallott, miközben keresztülrontott az ősi tannerusi kastély termein. Elérte az udvarra vezető lépcső tetején lévő, nyitott ajtót. Egy gyors pillantással felmérte a helyzetet: a kivégzésnél tanúskodó, összegyűlt katonákat, a fa emelvényeken álló négy férfit, a köteleket, amelyeket már a nyakuk köré kerítettek.
– Ne! – kiáltotta Erik, miközben átugrott a korláton, és a második, lenti platformon termett, ám a dobok dübörgése elnyomta a hangját.
Erik szinte átrepülte az udvarra vezető, többi lépcsőfokot, közben azonban a dobok elhallgattak, és az elítéltek alól kirúgták az emelvényeket. Futva tette meg az utolsó pár métert a halálraítéltekig, és látta, hogy hárman törött nyakkal azonnal meghaltak, és a negyedik is abbahagyta rövid rángatózását.
Erik megállt.
– A fenébe! – káromkodott.
Oszoljt vezényeltek, majd a tannerusi helyőrség csapatai szétszéledtek, és mindenki ment a maga dolgára. Senki sem akart lemaradni a többiektől.
Erik levegő után kapkodott, közben pedig nézte a hevenyészett akasztófákon csüngő embereit. A kapitány nem sokat teketóriázott az elítéltek kivégzésével. Ha legalább tisztességes akasztófákat emeltetett volna, Erik idejében ideérhetett volna! Erik megnézte a halottak arcát. Látásból ismerte őket, a nevüket azonban még nem jegyezte meg. Ennek ellenére az ő emberei voltak.
Simon de Beswick kapitány megfordította a lovát, és meglátta Eriket, amint ott áll.
– Van valami gond, törzsőrmester?
Erik szemügyre vette a puccos tisztet, akit épp most helyeztek át keletről. Eriket és a nagyherceg katonáinak egy másik századát hadgyakorlatra rendelték, és ő megtudta, hogy de Beswick is velük fog lovagolni Tannerusba. De Beswicket a nagyherceg udvarának állományába helyezték, és északon helyőrségi parancsnoknak nevezték ki. A két férfi az első pillanattól kezdve utálta egymást. Az egyetlen ember, akivel de Beswick tisztességesen viselkedett, Owen Greylock volt, mivel ő rangban de Beswick fölött állt. A kapitány került minden érintkezést a közkatonákkal, kivéve, ha a szolgálat úgy kívánta, és egységesen durván és sértőn bánt a katonákkal. Erik megkönnyebbülést érzett, amikor az emberek felét ki kellett vinnie hadgyakorlatra, míg a többiek itt maradtak, hogy a helyőrség megvédésére képezzék ki őket. Erik éppen visszatért, amikor megtudta, hogy most akasztják négy emberét. Keze most ökölbe szorult.
– Miért végezték ki azokat a katonákat? – kérdezte.
– Loptak a raktárból – felelte de Beswick, kérdőn felvonva szemöldökét.
– Azok az én embereim voltak! – mondta Erik fenyegető éllel a hangjában, majdnem hörögve.
– Akkor jobban meg kellene fegyelmeznie őket, törzsőrmester, a jövőben pedig szólítson „uramnak”!
A kapitány el akart lovagolni, Erik azonban megragadta a ló zabláját.
– Önnek nincs joga az én katonáimat felakasztani! Nem állunk az ön parancsnoksága alatt!
– A tannerusi helyőrség parancsnokaként minden jogom megvan rá, és nem kell magyarázatot adnom magának, törzsőrmester! – vágott vissza a kapitány, majd kardját lassan előhúzva, hozzátette: – Most pedig legyen szíves, engedje el a lovamat, vagy kénytelen leszek megölni, amiért megsértett egy tisztet!
Owen Greylock ekkor érte utol Eriket.
– Tegye el azt a kardot, de Beswick! – parancsolta.
– Lovag-kapitány? – kérdezte a helyőrségi parancsnok.
– Ez parancs – mondta Greylock nyugodtan.
De Beswick vonakodva eltette a kardját. Owen megfogta Erik vállát, és így szólt:
– Majd én elintézem.
Owen megvárta, míg Erik elmegy, azután a csizmájánál fogva megragadta de Beswicket, és hirtelen felemelte. Ahogyan arra Owen számított is, de Beswick lerepült a nyeregből, és miközben lova arrébblépett, a Bas-Tyra-i kapitány keményen nyekkent a mocskos udvar talaján.
Owen a gallérjánál megragadta a fiatal tisztet, majd talpra rántotta. Azután olyan tekintettel, amit csakis gyilkosnak lehetett nevezni, így szólt:
– Háború közeleg, és te a saját katonáinkat gyilkolod?
– Tolvajok voltak! – tiltakozott az addigra megjuhászkodott de Beswick.
– A katonáink fele tolvaj, te idióta!
Owen enyhén eltaszította magától a kapitányt, aki ezúttal a hátára esett. Greylock fölé hajolt, és folytatta:
– Az az őrmester talán a legjobb katona, akit valaha ismertem, pedig harminc éve képezem őket. Ha a háború elkezdődik, neki köszönheted, ha életben maradsz, te tehetetlen páva! Ha van benned annyi ész, amennyit az istenek egy bolhának adtak, akkor megpróbálnál mindent megtanulni tőle a túlélésről, amit csak tudsz, itt, a hegyek között. Ha még egyszer az útjába állsz, én megadom neki az engedélyt, hogy kihívjon, ha pedig karddal a kézben kell szembenézned vele, biztos, hogy ő öl meg téged. Megértetted?
– Igen – felelte a fiatal kapitány, a hangjából azonban világosan kitűnt, hogy nem tetszett neki, amit hallott.
– Most pedig eredj vissza a helyedre, de Beswick, én pedig majd eldöntöm, mit írjak William zászlósúrnak a következő jelentésemben!
Amikor a kapitány már indulni készült, Greylock utánaszólt:
– Még valami, de Beswick.
– Uram? – kérdezte a kapitány.
– Ha Calis kapitány lett volna a helyemben, ő megölt volna, ez biztos.
Miután a fiatal helyőrségi kapitány elment, Owen megkereste Eriket. A közkatonák szállásán talált rá, ahol éppen a történtekről faggatta az embereit.
– Semmiség volt – mondta egy Gunther nevű fickó –, csupán sima és egyszerű tréfa, törzsőrmester. Elfáradtunk az egész napos díszelgés után...
– Díszelgés? – csodálkozott Erik.
– Igen, alakzatokba kellett állni, le-föl menetelni, jobbra-balra fordulni, meg ilyenek.
Egy másik, öreg katona, Johnson vette át a szót:
– Ez a keleti hadsereg szokása, törzsőrmester. Nem harcolnak, hanem menetelnek, meg hasonlók.
– Szóval, az a négy fickó csórni akart egy kis sört a sörraktárból, semmi nagyobb bűntény nem történt.
Erik maga előtt látta a rossz hangulatú embereket, és nem tudta kárhoztatni őket. A rajtakapott katonákat plusz őrjárattal kellett volna büntetni, vagy legrosszabb esetben megkorbácsolhatták volna őket, de a felakasztásuk megbocsáthatatlan baklövés. Már éppen mondani akart valamit, amikor Greylock lépett hozzá.
– Erik, válthatnánk néhány szót? – kérdezte.
Erik félrevonult Sötétmocsár egykori fegyvermesterével, és így szólt hozzá:
– Tudom, hogy nem kellett volna beavatkoznom.
Amikor Owen látta, hogy hallótávolságon kívül kerültek a katonáktól, így válaszolt:
– Valószínűleg meg kellett volna ölnöd, de nem erről van szó. Kerüld el nagy ívben! Lehet, hogy provokálni fog.
– De miért?
– Jó kapcsolatokkal rendelkező, Bas-Tyra-i családból származik. Az apja Ran hercegének az unokatestvére. Erik agyában világosság gyúlt.
– Ami azt jelenti, hogy a családja valószínűleg közel áll a Sötétmocsárffyakhoz.
– Lehet. Úgy tudom, ismerik egymást, de hogy közel állnának? Nem igazán tudom. Lehet, hogy Mathilda ügynöke – felelte a szikár férfi, majd elgondolkodva dörzsölni kezdte az állát. – Vagy valami idióta, aki azt gondolja, hogy behízelegheti magát a báró anyjához azzal, ha megszabadítja fia címének legnagyobb veszélyeztetőjétől.
– Hányszor kell még elmondanom a világnak, hogy egyáltalán nem vágyom az apám címére? – sóhajtotta Erik.
– Függetlenül attól, hogy ezt hányszor mondod el – mondta Owen –, Mathilda nem nyugszik, míg halott nem vagy.
– Akkor hát mit tegyek?
– Üzenetet küldök James hercegnek, járjon közbe Williamnél, hogy helyezze át ezt az idiótát valahova, ahol dicsőségben halhat meg a királyért. Azt fogom javasolni, hogy vezesse a katapultokat a Krondorban épülő gáton.
Erik arca megrándult.
– Azt hittem, oda csak önkéntesek fognak menni.
– Így is van. Majd gondoskodunk róla, hogy az ifjú de Beswick magától jelentkezzen – mosolyodott el Owen. – Hajnalban vidd el a másik századodat! Ne maradj itt soká! Nekem tovább kell mennem Egglybe, hogy megnézzem az ottani véderőt. Meggyőző erőt kell azokba a hegyekbe helyeznünk ahhoz, hogy abba az irányba kényszerítsük a Smaragd Királynőt, amerre mi akarjuk.
Erik felsóhajtott. Annyi a tennivaló, és olyan kevés rá az idő! Ismerte az ellenséges flottát, amely kihajózott Novindusból; ahogyan mindazok, akik Calisszal szolgáltak a tengeren túl.
– Mi hír járja Krondorban? – kérdezte.
– Csak szóbeszéd – vonta meg a vállát Owen. – A félénkebbek már kezdenek elköltözni a városból. De semmi nincs, ami valódi vészhelyzetet jelentene. Nagy csapatösszevonások folynak a kesh határ mellett, ezért sokan azt hiszik, újra háborúzni fogunk a déllel.
– Nehéz lesz kordában tartani a várost, ha a flotta áthajózik a szoroson – jegyezte meg Erik.
– Tudom. Remélem, James és William kitalált valami megoldást.
Erik többet nem szólt. A királynő flottája nem egészen egy hónap múlva, Nyárközép ünnepén lépi át a szorost. Erik félt, hogy a várost is fel kell áldozni a Királyság jólétének oltárán. Számára azonban az jelentette a gondot, hogy a lány, akit szeretett, a városban tartózkodott. Miután Erik már otthagyta Owent, és a parancsot is kiadta, hogy a helyőrség százada reggel induljon, azon kezdett töprengeni, vajon képes lesz-e értesíteni Root, hogy juttassa ki Kittyt Krondorból.

 

– Nem értem – mondta Roo a könyvekre nézve.
Jason ezt úgy értette, hogy gazdája a könyvelési adatokat nem érti, ezért újabb magyarázatba fogott.
– Nem – szakította félbe Roo. – Ismerem az összegeket és a számításokat is. Arra gondolok, hogy nem értem, miért veszítünk pénzt.
Jason, Roo pénzügyi birodalmának főkönyvelője, a Barret Kávéház egykori pincére így felelt:
– Az a gond, hogy túl sokan nem fizették vissza a tőlünk kapott kölcsönt, mi viszont időben fizetünk. Kölcsönkérünk olyan dolgokhoz, amelyeket készpénztartalékainkból kellene fizetnünk.
– Ami nem létezik – jegyezte meg Roo, aki már minden fellelhető aranyát James hercegnek kölcsönözte ki. – Körülbelül annyi esélyem van, hogy a korona mostanában visszafizeti a kölcsöneimet, mint hogy megtanulok repülni! – sóhajtotta, majd felállt hivatalának íróasztalától, és megkérdezte könyvelőjétől: – Mit ajánlasz?
Jason, aki még mindig nagyon hasonlított arra az ifjoncra, akivel Roo három éve összebarátkozott, így felelt:
– El lehetne adni néhány kevesebb hasznot hozó vállalatot.
– Ez igaz, de utálnék megszabadulni a tőkekinnlevőségeimtől – ásított. – Fáradt vagyok – jelentette ki, majd kinézve az ablakon, látta, hogy már beesteledett. – Hány óra van?
Jason megfordult, és lenézett az előcsarnokba, ahová a felcicomázott, kesh időjelzőt helyezték el.
– Majdnem hét – felelte.
– Karli dühös lesz – mondta Roo. – Megígértem, hogy hatra otthon leszek.
– A család a városban van?
– Igen – válaszolta Roo, majd felkapta köpenyét, és lesietett az előcsarnokba.
Szerencsére, mire Roo hazaért, Karli már javában beszélgetett Helen Jacobyval. Randolph Jacoby halála után a két asszony között óvatos barátság alakult ki; egyelőre csak félénken mutatták rokonszenvüket, hiszen Randolph fivére volt a felelős Karli apjának haláláért. Alapvetően azonban úgy tűnt, élvezik egymás társaságát, és a négy gyerek is remekül játszott egymással. Roo pedig rájött, hogy mindig is örömmel töltötték el azok az esték, amikor a két család összejött.
– Hát itt vagy! – kiáltott fel Karli.- Mindjárt felszolgálják a vacsorát.
„Papa!” és „Rupert bácsi!” kiabálták az előrajzó gyerekek. Roo nevetve tört utat a lábak és a felé nyúló kezek sűrűjében, majd a lépcsőhöz indult.
Amikor Abigail követni kezdte felfelé, apja rászólt:
– Mindjárt lejövök, drágám!
– Nem! – jelentette ki a kislány parancsolóan. – Menj innen!
Majd gőgösen elfordult, az előszoba végébe ment, és ott keresztbefont karral megállt. Roo a lépcsőn megállva a fogadószobában ülő asszonyokra nézett. Helen nevetett, Karli pedig döbbentnek látszott.
– Mind keresztülesnek ezen – nyugtatta meg Helen.
Roo csak bólintott, és felrohant a hálószobájukba, ahol megmosakodott és inget váltott. Azután visszament az ebédlőbe, ahol gyerekek a hosszú asztal egyik végére, Roo, Karli és Helen Jacoby pedig velük szemben telepedtek le.
Roo észrevette, hogy Helen másképpen viseli a haját, homloka körül csigák gyűrűznek, egy fura kinézetű fésűből pedig loknik hullanak alá. Roo azon töprengett, vajon udvariatlanság lenne-e megkérdezni, hogy miből készült a fésű, aztán rájött, hogy fogalma sincs a nagyherceg városában dívó, legújabb divatról.
Arra gondolt, hogy Sylvia biztosan tudná, de aztán rájött, hogy Sylviát nemigen szokta felöltözve látni, és egyébként is, valahogy helytelennek tűnt, hogy a felesége és Helen társaságában Sylviára gondoljon.
– Na de Roo! – mondta Helen. – Maga elpirult!
Roo krákogott, majd így felelt:
– Valami megakadt a torkomon – erős köhögést színlelt, majd szalvétájával letörölte nem létező könnyeit.
Helen megint felnevetett, és Roo megdöbbent a felfedezéstől, mennyire bájos is ez az asszony. Mindig úgy gondolt rá; mint elfogadható külsejű nőre – igaz, hogy Sylvia szépségének most sem érhetett a nyomába, ám így, az estére kiöltözve, haját feltűzve kimondottan vonzónak tűnt.
– Helen azt mondja, sok hasznot jelent neki, hogy te vezeted a vállalatát – jegyezte meg Karli.
– Magától is elmenne – vonta meg a vállát Roo. – Tim Jacoby... – majdnem azt mondta, hogy ravasz róka volt üzleti ügyekben, de tekintettel arra, hogy a sógornője itt ült a jelenlétükben, inkább eképpen fejezte be mondatát: – ...nagyon jó szervező volt.
– Igen, az volt – helyeselt Helen.
A beszélgetés most családi ügyekre terelődött, hogy mennyire fontosak a gyerekek, és hogy milyen lépcsőfokok jöhetnek még a fejlődésükben. A fiúk és a lányok néha már kezdtek felnőttként viselkedni, Roo számára azonban a gyerekek titokzatos világa még mindig a felderítetlen területek közé tartozott.
Saját gyermekeire pillantott, és rájött, hogy szinte semmit sem tud róluk. Nemigen fordított rájuk figyelmet, és emiatt hirtelen furcsán érezte magát. Talán ha kicsit idősebbek lesznek, akkor majd jobban felkeltik apjuk érdeklődését.
Azután megint Helen Jacobyra tévedt a pillantása, és egy pillanattal később az asszony is ránézett. Roo rájött, hogy bámulja a nőt, ezért megkérdezte:
– Kér egy kis konyakot?
Karli meglepődött. Roo az üzletfelein kívül még soha, senkinek sem ajánlott fel konyakot a házukban.
– Köszönöm, nem – felelte az asszony. – Mire hazaérünk, már úgyis elérkezik a gyerekek alvási ideje.
A Jacoby család felkerekedett, és Roo egyik kocsijába ülve elment. Karli lefektette a gyerekeket, Roo pedig egy darabig egyedül üldögélt a dolgozószobájában, közben konyakot ivott, de nem érezte az ízét. Gondolatait aggodalom járta át; tudta, hogy háború közeleg, és hogy itt az idő, hogy keletre küldje a családját, vagy legalább elköltöztesse őket a birtokról valahová, ahonnan bármelyik pillanatban továbbmenekülhetnek.
Az Erikkel, Jadow Shatival és más bizalmasaival folytatott beszélgetésekből kiderült a számára, hogy a megszállók egy része már betört a Királyság területére. Többségüket ugyan semlegesítették, ha azonban kitör a harc, ki tudja, milyen veszedelmes lesz keletre utazni?
Karli jött le a lépcsőn, és megkérdezte férjét:
– Jössz aludni?
– Igen – felelte Roo –, pár perc múlva.
Amikor felesége elfordulni készült, még megjegyezte:
– Úgy tűnik, kedveled Helent és a gyerekeit.
– Igen, kedvelem – válaszolta Karli. – Az ő családja és az enyém ugyanabból a faluból származik, ezért sok közös témánk akad. A gyerekei pedig édesek.
Ekkor Roonak támadt egy ötlete.
– Mi lenne, ha a Nyárközép ünnep elmúltával pár hétre kivinnéd a Jacoby családot a birtokra? A gyerekek úszhatnának a patakban, és lovagolhatnának is.
– Roo, hiszen még túl kicsik a lovagláshoz!
– Akkor majd szerzünk nekik egy pónifogatot – Roo felállt. – Az idő iszonyúan meleg lesz, kint sokkal kellemesebb.
Karli alig leplezett méreggel megkérdezte: – Meg akarsz szabadulni tőlem, Rupert?
Roo megijedve, hogy felesége esetleg sejti a Sylviával folytatott viszonyát, karjaiba vette az asszonyt.
– Nem erről van szó! Csak arra gondoltam, jó lenne egy kicsit pihenni a családommal.
– Én nem úgy képzelem a pihenést, hogy kettő helyett négy gyerekre kell figyelnünk a házunkban! – jegyezte meg Karli.
– Tudod, hogy mire gondolok – mondta Roo, és játékosan megpaskolta Karli fenekét. Megcsókolta, az asszony pedig viszonozta a csókot.
– Feküdjünk le! – mondta.
Bár folyton attól tartott, hogy a megszokás miatt csődöt mond, de Roo még mindig képesnek bizonyult kielégíteni a feleségét, és szeretkezésük után Karli álomba merült a karjaiban. A férfit pedig furcsa zavartság kerítette a hatalmába, mert bár az gyakran előfordult, hogy más nőre gondolt, miközben a feleségével szeretkezett, ezúttal azonban azon kapta magát, hogy nem Sylvia Esterbrook, hanem Helen Jacoby képe merült fel elméjében.
Eszébe jutott Gwen, a hollófalvi pincérlány, akinek segítségével annak idején Roo elveszítette a szüzességét, majd ezt gondolta magában:
– Gwennek igaza van; mind disznók vagyunk!
A kimerültség azután legyőzte az emlékeket, és Roo mély álomba merült.

 

Erik elolvasta a parancsot, majd így szólt:
– Visszahívtak bennünket Krondorba.
Harper és Reed tizedesek tisztelegtek, majd gyorsan eltávoztak, hogy parancsokat kiáltozzanak a hegyekben szétszórt katonáknak.
Erik a homlokát dörzsölve számolt. Tudta, hogy a hegyekben állomásozó katonák legnagyobb részét azért hagyták a kiképzési terv legvégére, mert rájuk hárul a legkevesebb abból a nehéz feladatból, hogy megakadályozzák a megszállókat abban, hogy másfelé nyomuljanak, mint azt Patrick herceg és a tanácsadói eltervezték. Legtöbbjüket a város védelmére fogják rendelni. Amennyiben Erik helyesen ítélte meg a dolgokat, akkor a hegyekben maradó helyőrségi egységek hamarosan már mozgásban lesznek, kis csapatokban, mint ál-járőrök, hogy a Smaragd Királynő ügynökei ne tarthassák őket egy nagyobb egység itt maradó részeinek.
Erik csodálta William zászlósúr tervét, mert most úgy látszott, mintha valamennyi, nyugaton szétszóródott egységet visszahívták volna a város védelmére.
Erik hunyorogva nézett a napra. Nem egészen két hét maradt Nyárközépig, és Erik tudta, hogy a Smaragd Királynő már közeledik a Sötétség-szoros felé. Az idő forróbb volt, mint amilyen ebben az évszakban lenni szokott, ami azt jelentette, hogy valószínűleg elviselhetetlen nyaruk lesz.
Miközben a katonák összegyűltek, Erik arra gondolt, hogy ez a nyár valószínűleg tökéletes időjárás mellett is elviselhetetlen lesz. Mégis, mire ezeket a hegyeket elérik a megszállók, már beköszönt a késő ősz, és ha vissza tudják tartani őket a téli havazásig, akkor a Királyság életben marad.
Most Harper tért vissza, és jelentette:
– Parancs kiadva, törzsőrmester, egy órán belül készen állunk az elvonulásra.
– Nagyon jó! – mondta Erik. – Láttad Greylock kapitányt az elmúlt pár órában?
– Körülbelül egy órája arra láttam – mutatott a tizedes az útra.
– Ha készen álltok, ne várjatok rám, induljatok el Krondor felé!
Erik körbepillantott a hegyeken.
– Már csak négy órahosszat tart a nappal, és azt akarom, hogy jó tíz mérföldet magunk mögött tudjunk, mielőtt tábort verünk.
– Igenis, törzsőrmester!
Erik felült a lovára és elindult az úton. Hamarosan megtalálta Greylockot, aki az út szélén egy térképet tanulmányozott.
– Owen – szólította meg Erik, amikor fellovagolt hozzá.
– Erik – mondta Owen. – Készen álltok az indulásra?
– Már folyamatban van – felelte Erik, és leszállt lováról. – A tizedesek már mozgatják a katonákat, pár percen belül úton lesznek.
Erik lehuppant az út szélére.
– Gondolom, itt végeztünk – mondta.
– A kiképzéssel igen – felelte Greylock. Lovát hagyta legelni az út szélén, miközben ő Erik mellé ült. – Legközelebb, amikor itt leszünk, már élesben fognak menni a dolgok.
– Már ezerszer kívántam, bárcsak maradna még néhány napunk, egy hét, vagy bármi, hogy jobban kiképezhessük ezeket a katonákat! – mondta Erik.
– Így is csodákat műveltél – nyugtatta meg Greylock. – Komolyan, nem tudom elképzelni, hogy bárki más többet tudott volna kihozni ezekből az emberekből. Még Calis vagy Bobby de Loungville sem!
– Köszönöm, Owen – sóhajtott Erik. – De akkor is aggódom, hogy mindez nem elég.
– Ezzel aligha vagy egyedül, ifjú barátom!
– William úr megmondta, mit fogunk tenni?
– Igen – felelte Greylock, és fejével az út felé bökött. – Legalábbis a mi részünket. A többit már magam is ki tudom találni.
– Elveszítjük Krondort, igaz?
– Valószínűleg – felette Greylock. – Láttad, mi szokott történni azokkal a városokkal, amelyek ellenállnak a királynőnek, nekünk pedig olyan sokáig kell őt Krondor alatt tartanunk, hogy már csak későn érjen a hegyekbe.
Erik felnézett a magas, fakókék, a távolban felhőkkel pettyezett égre.
– Ha az idő ilyen marad, hosszúra nyúlhat ez a nyár – jegyezte meg.
– Tudom – sóhajtott Greylock. – Patrick hercegnek van néhány mágusa, akik megpróbálják előre jelezni az időjárást, és mind azt mondják, hogy a hosszú nyár a valószínű.
– Már sokat gondolkodtam azokon a mágusokon – mondta Erik. – A királynő használja őket. Mi miért nem?
Owen elmosolyodott.
– Szerintem a mi tarsolyunkban is lesz egy pár mágikus meglepetés a számukra – vélekedett. – De emlékszel, mit mondott Nakor, hogy miért ne alkalmazz mágusokat háborúban? Épp elégszer mondta el.
– Igen, emlékszem – nevetett Erik. – „Az egyik mágus elkezd varázslattal bombázni a csatában, ekkor a másik mágus ellenvarázslatot gerjeszt, majd jön a harmadik, aki megpróbál segíteni az elsőnek, aztán a negyedik a másodikat akarja támogatni, végül felbukkannak a katonák, és lekaszabolják őket, miközben ők mágiával dobálóznak” – idézte az isalanit.
Greylock felnevetett.
– Rémesen hasonlítasz Nakorra!
– A lényeg viszont az – vonta meg a vállát Erik –, hogy ha nem teszünk semmit, amivel ellensúlyozhatjuk az ő mágusaikat, azzal hagyjuk, hogy iszonyú előnyre tegyenek szert.
Greylock felállt.
– Jaj, a csontjaim már túl öregek ehhez az ide-oda lovagláshoz! – kiáltott fel, és miközben elhúzta lovát az út menti fűtől, öreges testtartást vett fel.
Erik nevetett. Greylock átvetette a zablát a ló fején, azután a kengyelbe akasztotta a lábát, és nyeregbe szállt.
– Erik – mondta már a lovon ülve –, minél többet beszélsz, annál inkább hasonlítasz egy lovag-tábornokra törzsőrmester helyett. Úgyhogy a nagyherceg környezetében inkább ne tegyél fel ilyesfajta kérdéseket, mert még előléptet!
Erik felnevetett.
– Más szóval tartsam a pofám!
– Ahogy azt már említettem – folytatta Greylock –, a nagyhercegnek van még néhány meglepetése talonban, ebben biztos vagyok!
Erik is lóra szállt.
– Találkozunk, amikor eljuttattam a katonákat a városba!
– Jó – felelte Greylock. – Ja, és még valami.
– Micsoda?
– A helyi parancsnokokat még összehívják egy utolsó tanácskozásra. Azt mondják, azért jönnek fel, hogy a nagyherceggel ünnepeljék meg Banapist, mi azonban tudjuk a valódi okát. Ez azt jelenti, hogy de Beswick Krondorban lesz.
– Nyitva tartom a szemem – ígérte Erik.
– Jól van. A mostani krondori ünnepség a közelébe sem jön annak, amit megszoktál.
Erik bólintott. Mióta a nagyherceg szolgálatában állt, eddig még egyetlen Banapison sem sikerült a városban tartózkodnia. Még sosem látta, hogyan ülik meg Krondorban Nyárközép ünnepét.
– Majd csak elviselem valahogy.
Erik visszalovagolt arra a helyre, ahol az embereinek kellett gyülekezniük. Azóta nem találkozott de Beswickkel, mióta ezt a második századot a hegyekbe vezette. De a gyanú, hogy a fiatal tiszt esetleg Sötétmocsárffy Mathilda ügynöke lehet, nem hagyta nyugodni. És még ha ez a gyanú nem is igazolódik be, Eriknek még ezer oka volt rá, hogy ezen az emberen tartsa a szemét.

 

Erik mereven állt a terem hátsó részében. Ő volt itt az egyetlen, aki nem tartozott a nemesek vagy a főtisztek közé. Egyedül Calis és Greylock kapitányokat ismerte jól az itt tartózkodók közül, akik vele szemközt álltak William zászlósúrral, Krondor udvarnagyával és a nagyherceggel – legalábbis ezeket az embereket ismerte fel.
A többiek közül is ismert néhányat, ők a nagyherceg udvarának tagjai vagy a palota tisztjei, esetleg helyi nemesek voltak, de személyesen csak néhányukkal beszélt már valamilyen ritka alkalommal. Tudta, hogy egy óra múlva elbocsátják, és akkor szakítani tud egy kis szabadidőt, mielőtt visszarendelik szolgálatra. Mert hogy a szolgálat folytatódik, abban nem kételkedett.
Patrick felállt.
– Nemesurak, uraim. Örülök, hogy mindannyian meglátogattak. Kisebb csoportokban valamennyien meg fogják kapni a teljes eligazítást. Nem titok, hogy ellenséges hadsereg közeledik felénk, és az elmúlt, jó néhány hónapot a közelgő invázió elleni felkészüléssel töltöttük.
– Önök közül némelyek jóval többet tudnak, mint mások, és a Királyság biztonsága miatt kérem önöket, hogy ne töprengjenek magukban, de ne is osszák meg értesüléseiket másokkal! Fogadják el, hogy az önök mellett álló ember épp annyit tud, mint önök vagy esetleg többet, vagy kevesebbet, és hogy nem mondhat többet, mint amennyit már úgyis tudnak. Éppen ezért ne tegyenek fel kérdéseket!
Némelyik nemesen látszott, hogy kissé megütközik ezen a felszólításon, de senkinek sem akadt hangos ellenvetése. Egyesek körülnéztek a teremben, hogy lássák mások reakcióit.
– Most beszéljünk az általános helyzetről! Ez az, amelyről mindannyiuknak tudniuk kell, mielőtt elkezdődnek az ellenséges csapatmozgások – a nagyherceg intett két apródnak, akik lehúzták a falon függő, hatalmas vásznat. Alóla egy óriási térkép tűnt elő, amely a Nyugati Birodalmat ábrázolta a Távoli Partoktól egészen Malak Keresztjéig. A nagyherceg elővett egy pálcát, és a térkép bal szélére mutatott.
– Szerintünk itt fog felbukkanni az ellenséges flotta egy héten belül – mutatott Patrick a Sötétség-szorosra.
Néhány nemes sustorogni kezdett egymással, azután a teremre hirtelen csend szállt.
– Amíg onnan elérik ezt a pontot – mutatott Határszéle városától északra –, nekünk végre kell hajtanunk a teljes mozgósítást. Ezért a Banapis előtti hetet megbeszélésekkel fogják tölteni, parancsokat kapnak, és eligazításokon vesznek részt. Mindannyian úgy fogjuk megünnepelni Nyárközép ünnepét, mintha mi sem történt volna – nem értesíthetjük a lakosságot, pedig máris keringenek a hírek. James herceg?
Most Krondor udvarnagya szólalt meg:
– Most is járnak ügynökeim a városban, akik híreket terjesztenek. Nem is próbáljuk tagadni, hogy talán háború közeledik Krondor felé, ugyanakkor art a benyomást hintjük el, hogy a veszedelem Nagy Kesh felől várható. Mivel Krondor az utóbbi kétszáz évben nem találkozott a kesh hadsereggel, a lakosság jelenleg jobban aggódik az adók esetleges felemelése vagy a Shamatába és Landrethbe induló utazások megritkítása, mint a közvetlen veszély miatt.
James arckifejezése elsötétült.
– Ez azonban hamarosan megváltozik. Amikor a Szabad Városok és a Távoli Partok felől várt hajók a megszálló flotta miatt nem bukkannak fel, akkor majd a kikötőkből hamarosan a legtávolabbi farmokig is elterjed a hír, hogy nyugat felől közeledik valami. Amikor ez bekövetkezik, le kell zárnunk Krondort.
– Rendkívüli állapot? – kérdezte az egyik helyi nemes.
– Igen – felelte Patrick herceg.
– Az ellenfelünk veszélyes – folytatta James herceg –, sokkal veszélyesebb, mint azt bárki képzelné. Mire végzünk azokkal az eligazításokkal, és erre rámegy ez a teljes hét, jobban fogják ismerni ezt a veszélyt. Addig pedig fogadják el, amit most mondok: Krondor még sosem állt szemben ekkora kihívással, mint ez a mostani.
– Kijárási tilalmat vezetünk be, és amennyiben ez lehetséges, szervezett formában kitelepítjük a város lakosságát, mielőtt körülzárják Krondort. Mihelyt azonban az ellenség partra szállt, bezárjuk a kapukat és Krondornak ki kell tartania.
– Kitartani? – csodálkozott egy másik nemes. – És a keleti segítség?
Patrick felemelte a kezét.
– Csendet kérek! Ahogy azt az előbb említettem, csupán annyit fogunk elmondani, amennyit önöknek tudniuk kell. Engedelmeskedjenek!
Hanghordozása elárulta, hogy a téma nem vita tárgya. Ha a jelenlevők közül bárki is megbántódott, azt ügyesen leplezte.
– Akkor ismerjük a parancsnoki rangsort – szólalt meg William zászlósúr. – Előszór is William zászlósúr a Nyugati Hadsereg főparancsnoka – felmutatott egy dokumentumot –, a király parancsára.
Néhány nemes érdeklődve nézte, de senki sem mert megütközni rajta. A hagyományok alapján Krondor zászlósura egyenlő rangban állt az udvarnaggyal, és a múltban néhányszor az is előfordult, hogy mindkét hivatalt ugyanaz a személy töltötte be. Patrick ekkor Calisra mutatott.
– Calis kapitány a Királyság ideiglenes lovag-tábornoka – emelt a nagyherceg a magasba egy újabb dokumentumot.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha az előbb mondottak jelentősége nem tette volna meg a hatását, de azután számos nemesnek leesett az álla a csodálkozástól. Erik is hasonlóan reagált. A Királyság lovag-tábornoka cím Calist másodikká tette a parancsnoki rangsorban, közvetlenül William zászlósúr után, és így fölötte állt a Királyság bármely hercegének.
– Szeretném, ha a jövőben is „kapitánynak” szólítanának – mondta Calis. – A helyettesem Sötétmocsárffy Erik törzsőrmester. Alacsony rangja ellenére is fogadják el, hogy az én nevemben beszél, amikor parancsokkal jön önökhöz!
Ez a kijelentés neheztelő mormogást váltott ki a teremben. Patrick nem vesztegette az időt arra, hogy elhallgattassa a nemeseket: pálcájával egyszerűen az asztalra csapott, amelynek hangos csattanásától azonnal síri csend lett.
– Ez a különleges egység függetlenül fog működni a Nyugati Hadsereg hagyományos rendjétől, de arra az esetre, ha olyan helyzetben találnák magukat, amikor el kell dönteniük, kövessék-e a különleges egység egyik tisztjének parancsait, hadd beszéljek világosan: önök úgy fognak engedelmeskedni e különleges egység bármilyen rangú tisztjétől érkező parancsnak, mintha az a koronától eredne. Teljesen világos?
A nagyherceg kijelentése nem hagyott alkalmat a félreértésre.
– Igen, fenség! – felelték többen is a nemesek közül.
– A Lord Calis különleges parancsnoksága alatt álló egységek, a Királyi Krondori Felderítők és más, speciális segédcsapatok mind beletartoznak ebbe a körbe. El fogjuk látni önöket ezeknek a csapatoknak a pontos listájával, mielőtt elfoglalják saját parancsnoki posztjukat.
Erik körbepillantott a termen. A hercegek közül sokan felháborodtak a parancson, és ezt alig titkolták. Patrick úgy fékezte meg a hangzavart, hogy pálcájával akkorát csapott az asztalra, hogy az kis híján eltört.
– Uraim! – mondta hangosan, de visszafogott tónusban.
Majd lehalkított hangon folytatta:
– Amikor ennek vége, meg fogják érteni, miért volt életbevágó, hogy különleges egységek működjenek a Nyugati Hadsereg hagyományos alakulatain kívül. Egyikőjüket sem kell emlékeztetnem arra a leckére, amit a Résháború tanított nekünk: hogy az egyesített parancsnokság alapvető fontosságú. Mivel csupán egyetlen zászlósúrral rendelkezem, rá kell hagynom, hogy eldöntse, hogyan rendezi el az alá tartozó csapatokat.
William, mintha csak végszóra előrelendülő színész lenne, átvette a szót:
– Megszervezzük a Krondor környéke körüli védelmet, felhasználva az önök alá tartozó legtöbb katonát, uraim. A közeli helyőrségeken tartózkodó katonáik a Banapist követő napon vissza kell hogy térjenek. Azok a katonáik, akiket távoli helyőrségekből hívtak be, számíthatnak rá, hogy a Nagyhercegi Helyőrségbe sorozzák be őket, és közvetlenül az én parancsnokságom alá kerülnek. Néhányukat arra fogjuk kérni, fogy önkéntesként vállalkozzanak egy igen veszélyes feladatra. Még egyszer figyelmeztetném önöket, hogy ezen a termen kívül senkinek se beszéljenek azokról a dolgokról, amelyeket az elkövetkező héten megtudnak. Az ellenfelünk ugyanis ravasz, és mindenütt vannak kémei, talán még a saját parancsnokságuk alatt is. Az itt jelenlévőkön kívül senkiben sem bízhatnak meg! Amíg mindannyiukkal személyesen is beszélünk, addig önök távozhatnak!
Erik figyelte, ahogy Kondor Nyugati Birodalmának lordjai távoznak, közülük sok még mindig alig tudta leplezni dühét. Amikor a terem kiürült, és csupán Patrick, James, William, Calis, Erik és néhány udvari tisztségviselő maradt, Patrick megszólalt:
– Hát, jobban ment, mint képzeltem.
Erik arcán őszinte meglepetés tükröződött.
– Úgy érti, nem tört ki nyílt lázadás – mondta neki Calis.
William elnevette magát.
– Egészen az utolsó lehetséges pillanatig elhallgattuk előlük, hogy szerepüket másodlagossá csökkentettük, tovább azonban már nem titkolhatjuk.
– Azt hiszem, nem teljesen értem – sóhajtott fel Erik.
– Ez így is van jól – mondta Calis, majd a nagyherceghez fordult: – Távozhatok, fenség?
– Igen, legjobb, ha sietsz! – bólintott Patrick.
Erik Williamra pillantott, aki így szólt:
– Különleges küldetés.
Erik már hozzászokott Calis különleges küldetéseihez, mióta törzsőrmesterré nevezték ki. Kíváncsiságát félretéve csak ennyit mondott:
– Igen, uram.
– Sok feladatom van a számodra, törzsőrmester – mondta William. – De nem kell belekezdeni, amíg nem végzek azokkal a nemesekkel, akik kissé nyomott hangulatban épp most távoztak. Engedélyezek egy kis eltávozást ma estére, és pihenj! Holnap déltől Banapisig úgyis hajnaltól késő estig dolgozni fogsz.
– Igenis, uram – felelte Erik. – Valami más?
– Most semmi, de kezdj el gondolkodni rajta, hogy az utolsónak kiképzett állományból kik szolgálhatnának a hegyekben! Holnap délig tedd az asztalomra az ötven legjobb katona listáját!
– Igenis; uram.
– Colwin és Jadow Shati alatt már ki is rendeltem hajnalban a háromszáz legjobb katonádat. Legtöbbjük kis csapatokban fog elindulni a héten. Holnap délben eligazítalak. Addig szabad vagy!
Erik tisztelgett, jó napot kívánt a nagyhercegnek, az udvarnagynak és a többieknek, majd távozott. Szobájába sietett, és leült, hogy átnézze azoknak a katonáknak a listáját, akikkel most tért vissza a hegyekből.
Egy pillanatra tehetetlennek érezte magát. A nevek semmit sem jelentettek a számára; hogyan választhatna ki ötvenet, akik kicsit nagyobb valószínűséggel maradnak életben? Azután az egyik néven megakadt a tekintete, egy Reardon nevű katonáén. Emlékezett rá a tréfás megjegyzéseiről, amit egy olyan, nehéz helyzetben ejtett el, ami alatt mások elvesztették volna a béketűrésüket. A katonák nevetni kezdtek a tréfán, a feszültség ettől enyhült, és így az emberek képesek voltak véghezvinni a feladatot, amivel Erik megbízta őket.
Maga előtt látta a férfi arcát, azután azokra is emlékezni kezdett, akik vele szolgáltak egy rajban. Reardon és öt csapattársa, meg a másik raj. Másodpercek múlva Erik már egy tucatnyi névre emlékezett.
Egy óra múlva megvolt annak az ötven katonának a listája, akikről Erik úgy ítélte, hogy megfelelnek a különleges feladatra, ami a hegyekben várt rájuk. Most, hogy ezt a feladatot maga mögött tudta, végiglátogatta a közkatonák fürdőit, ahol jó néhány szolgálaton kívül lévő katona tisztálkodott. Meghallgatta a barakkok pletykáit, és mire felfrissült, addigra biztos volt benne, hogy az egész helyőrséget egy küszöbön álló háború előérzete járja át.
Erik amilyen gyorsan csak tudott, tiszta ruhát öltött, majd a Törött Pajzs fogadóba vette az útját. A fogadó meglehetősen zsúfolt volt, ez azonban nem akadályozta meg Kittyt abban, hogy a pulton majdhogynem átugorva Erik karjaiba vesse magát. Erik nevetett, és amikor a karcsú lány megcsókolta, így szólt:
– Lassabban, te nő! Azt akarod, hogy az emberek azt higgyék, rosszak az erkölcseid?
– Kit érdekel, mit gondolnak az emberek? – felelte Kitty.
Ezen a megjegyzésen jó néhány, közelben ülő katona felnevetett.
– Én például biztosan nem törődök vele, szépfiú! – kiáltott fel az egyik James hercegnek dolgozó szajha.
– Hogy vagy? – kérdezte Erik.
Kitty fájdalmasan az arcába csípett.
– Magányosan. Mikor kell visszamenned a palotába?
– Holnap délig maradhatok – mosolygott Erik.
Kitty majdnem felsikoltott örömében.
– Ma én nyitottam, úgyhogy két óra múlva kész vagyok. Egyél valamit, de ne igyál túl sokat az alvilági laktanya-barátaiddal, mert terveim vannak veled!
Erik elpirult, a közel ülők közül pedig sokan felnevettek Kitty megjegyzésén.
Erik átvágott a fogadón ahhoz az asztalhoz, ahol Alfred őrmester ült néhány, Erik egységéből való katonával. Erik kihúzott egy széket, egy pincérlány pedig egy kancsó sört hozott ki, meg egy tiszta korsót Eriknek. Feltöltötte a többi korsót is, majd magukra hagyta őket.
– Miért vagytok olyan komorak? – kérdezte Erik.
– Parancsot kaptunk – felelte Alfred.
Egy másik katona, egy Miguel nevű, rodézián tizedes vette át a szót:
– Holnap, naplementekor indulnunk kell.
Erik hosszan kortyolt a söréből.
– Úgy – mondta.
– Kezdődik – folytatta Alfred.
A másik katona bólintott.
Erik, az egyetlen ember a helyiségben, aki Calis alatt szolgált novindusi útjain, helyesbítette a katonát:
– Nem, ez már régen elkezdődött – először a semmibe bámult, majd társaira és így folytatta: – Most viszont ideért.

 

Kitty Erik vállára hajtotta a fejét.
– Dühít, hogy holnap el kell menned!
– Tudom – felelte Erik.
– Mi a baj?
– Miből gondolod, hogy baj van?
Kitty fekhelyének magányában feküdtek. Erik ugyan ki tudott volna venni egy szobát, ha akar, de miután egész gyerekkorát egy hasonló padláson töltötte, a széna, az állatok, a bőr és a vas illata ismerős és megnyugtató volt a számára.
– Ismerlek, Erik. Aggódsz – mondta Kitty.
Erik mérlegelte, mit is mondhat. Végül megkérdezte:
– Ismersz a városból kivezető utat?
– Úgy érted, tudom-e, hol van a kapu? – kérdezte Kitty évődve.
– Nem, úgy értem, ha lezárják a várost, gondolod, hogy ki tudsz jutni belőle?
Kitty felemelkedett, majd könyökére támaszkodva lenézett szerelmére.
– Miért?
– Csak erre felelj: ki tudsz jutni?
– Anélkül, hogy Csúfolódókba futnék, valószínűleg nem.
Erik jól meggondolta a következő szavait, mert amit most mondani akart, az súrolta az árulás határát, és mindenképpen megszegte vele a parancsot.
– Szeretnélek valamire megkérni.
– Bármire.
– Jövő héten, amikor az ünnepnek vége, épp napnyugta előtt...
– Igen? – biztatta a lány.
– Juss ki a városból; csatlakozz földművesekhez, akik hazafelé tartanak a közeli falvakba!
– Micsoda? – kérdezte a lány, és arckifejezéséből sütött a döbbenet.
– Nem mondhatom meg pontosan, hogy miért, de nem akarom, hogy Banapis után Krondorban legyél!
– Úgy érted, hogy nem mondod el? Mi ez az egész?
– James hercegnek a város összes kapujánál ott állnak az emberei, ebben biztos vagyok. Azon kívül, hogy az ellenséges kémeket kell lefülelniük, sejtem, hogy arra is parancsot kaptak, hogy téged vagy bárkit, aki az udvarnagyot szolgálja, megakadályozzák a menekülésben. A Banapis az egyetlen lehetőséged arra, hogy kijuss a városból, anélkül hogy megállítanának.
– De miért kell elmennem Krondorból? – kérdezte Kitty.
– Mert ha itt maradsz, nem tudom, hogy életben maradsz-e. Többet nem mondhatok!
– Megijesztesz – mondta Kitty. Erik eddig még sosem volt tanúja annak, hogy a lány beismerte volna a félelmét. Mostani szavait valóban komolyan vette.
– Jól, van. Félned is kell attól, amiről többet nem mondhatok, mint hogy James herceg keze messzire elér. Tűnj el a városból, aztán indulj Roo birtokára, és ott rejtőzz el! Majd elintézem vele, hogy kijuttasson nyugatról. És senkinek ne mondj semmit!
– És te hol leszel, amíg én keleten bujdosom?
– Harcolni fogok.
Erik érezte, ahogy a lány belesimul az ölelésébe. Kitty forró könnyei a mellére hulltak.
– Többé nem látjuk egymást, igaz? – kérdezte a lány.
Erik szorosan átölelte szerelmét, majd felborzolta a haját, és arcon csókolta.
– Nem tudom, de megpróbálok visszatérni, szerelmem!
Kitty viszonozta a csókot.
– Bárcsak elfelejthetném, amit mondtál!
– Banapisig elfelejtheted – mondta Erik.
– Banapisig.

 

 

12.
Nyárközép ünnepe

Roo előremutatott.
– Nem olyan, mint Hollófalván szokott lenni, igaz?
– Igazad van – felelte Erik.
A palota alatti udvart az idelátogató nemesek töltötték meg, akik a Banapis, Nyárközép ünnepének hagyományos, déli megnyitására várakoztak. Erik körbepillantott, és ellentmondó érzelmek kavarodtak fel benne; a Banapis a hagyomány szerint az év legvidámabb napja. Ettől a naptól a Királyság minden alattvalója egy ével öregebbnek számította magát, és ivással, játékkal, szerelemmel, tánccal és mindenfajta más, szórakozásnak tartott tevékenységgel múlatták el az ünnepet. Délután még szolgák is szabadon kószálhattak, vagy miután az asztalokat már megterítették a nemeseknek, velük együtt ehettek, vagy ha úgy tartotta kedvük, még a városközpontba is bemehettek, hogy ott részt vegyenek a mulatságban.
Hollófalván még kevésbé hivatalosan zajlott a fesztivál. A szolgák átdolgozták az éjszakát és a reggelt az ételek elkészítésével foglalatoskodva, azután a városi polgárok, valamint a helyi céh, a szőlőtermesztők és borkereskedők tagjai kiléptek portáik kapuján, hogy megadják a jelet az ünnepség kezdésére. Hollófalván aznap minden ingyen volt, amit a gazdagabbak és a szegényebbek osztottak meg egymással. Mindenki azt hozott a közös asztalra, amit tudott, majd délben megkezdődött az ünneplés.
Itt, Krondorban akadtak szolgák, akik csak azután vehettek részt az ünnepségen, miután a nagyherceg és családja már visszavonult éjszakára. Némelyikük korábban eltávozhatott, azután vissza kellett térniük, hogy átvegyék mások helyét. Függetlenül attól, hogy mik a szokások a Királyság egyéb részein, az uralkodó család sosem maradhatott szolgák nélkül.
Erik tudta, hiszen neki is ki kellett adnia a parancsokat, melyek a katonákat figyelmeztették: szabjanak mértéket az ivászatnak, mert ha bárki nyilvánvalóan ittas állapotban tér vissza a kaszárnyába, másnap extra szolgálatot kap büntetésképpen. Ez a fenyegetés más esetben nem riasztotta volna el a fiatalabb katonákat, ám a parancs ezúttal azt is tartalmazta, hogy a büntetés egy egész napig fog tartani, amellett hogy a fenyített mehetett az új gátat építeni a kikötőben:
Épp ez volt az oka annak, hogy Erik máskülönben élénk kedélyére most sötét árnyék telepedett. Elméje rejtett zugában nem tudott megfeledkezni a közelgő csatáról, és nyugtalankodott Kitty tervezett szökése miatt.
Lelkiismeretével küszködött. Egyenesen James herceghez kellett volna mennie, megkérni, hogy küldje el Kittyt, de a félelem, hogy az udvarnagy esetleg nemet mond, arra késztette, hogy hallgatólagosan megszegje a parancsot. Hivatkozhatott persze arra, hogy James nem tiltotta meg nyíltan a lánynak, hogy elhagyja Krondort, így azután senki sem követett el hazaárulást, azonban tudta, hogy ez csupán üres játék a szavakkal, és valójában megsérti annak a szavakban talán ki sem mondott szerződésnek a szellemét, ami Kittyt Lord Jameshez kötötte, bár a lány valószínűleg nem tett esküt arra, hogy örökké a fogadóban marad.
Egyik fele mégsem törődött ezzel, hiszem a lány biztonsága mindennél többet jelentett a törzsőrmesternek. Rajta kívül csupán anyját és annak férjét, Nathant féltette ennyire. Kitty elviszi majd Erik levelét Hollófalvára, miután Roo szállást adott neki. A levélben pedig Erik megírta Nathannak és Freidának, hogy menjenek keletre.
Erik tudta, ha a Királyság elesik, akkor Midkemiában sehol nem marad biztonságos hely, azt is tudta azonban, hogy a harcok végül elérik Sötétmocsárt, és még ha a Királyság győzne is, Hollófalva a hegy rossz oldalára épült. Biztosan a megszállók kezére fog kerülni.
– Mi a baj? – kérdezte Roo.
– Gyere velem egy percre! – mondta neki Erik lehalkított hangon.
Roo intett Karlinak, hogy Erikkel megy, az asszony pedig bólintott. A gyerekek frissen mosdatva és legjobb modorukat felvéve álltak ott, miközben Roo és a legjelentősebb kereskedők magja a nagyherceg vendégeként elvegyült az összegyűlt nemesek között az uralkodó fogadásán, amelyet az általános ünneplés előtt tartottak.
Duncan Avery Sylvia Esterbrookkal merült el a beszélgetésben, olyannyira, hogy Erik azon gondolkodott, vajon Roo szándékosan küldte-e oda faragatlan unokaöccsét, hogy elterelje Karli gyanúját.
– Na, mi az? – kérdezte Roo.
– Á! – kezdte Erik. – Látom, elhoztad Helen Jacobyt és a gyerekeit is!
– Igen – felelte Roo. – Lassanként már hozzánőnek az életemhez – vigyorodott el. – Helen csodálatos asszony, és remekül kijönnek Karlival! A gyerekek pedig úgy kijönnek egymással, mint a játszadozó macskakölykök!
– Most pedig mondd el nekem, mi jár valójában a fejedben! Biztosan nem azért vonultunk félre, hogy Helen Jacobyről beszéljünk, neked pedig nyomja valami a szívedet! Túlságosan jól ismerlek, Sötétmocsárffy Erik; hiszen én vagyok a legjobb barátod, nem igaz? Egy szívességet akarsz kérni. Sosem tudtad, hogyan kell bevezetni egy ilyen kérést, úgyhogy egyszerűen csak mondjad!
– El akarom rejteni Kittyt – mondta Erik halkan.
Roo szeme elkerekedett. A királyi udvar tagjain kívül kevesen akadtak, akik annyit tudtak arról, mi is folyik a Királyságban, mint ő. Szolgált Calis hadseregében, és látta a Smaragd Királynő pusztításait. Azt is tudta, hogy folynak a közelgő háború előkészületei, Hiszen különböző vállalatainak jóval több üzleti ügye akadt a koronával, mint bármely közönséges céggel. Elég pontosan meg tudta ítélni, miféle védelem van kiépülőfélben, és azt is, hogy hol, mert az ő kocsijai szállították a fegyvereket és egyéb felszerelést a Nagyhercegség egész területén.
Roo tudta, hol van Kitty helye, és hogy mivel foglalkozott azelőtt, hogy James elfogta volna, és azzal is tisztában volt, mit jelent, ha valaki szembefordul Krondor udvarnagyával. De csak egy pillanatig habozott, majd rávágta:
– Rendben.
Erik jól láthatóan megkönnyebbült. Szeme sarkában könnyek gyűltek, de azután visszanyerte önuralmát.
– Köszönöm! – suttogta.
– Mikor szándékozod kicsempészni a városból?
Erik körülnézett, hogy nem hallgatja-e ki őket valaki, majd így felelt:
– Napnyugtakor. Szereztem neki egyszerű ruhát és színházi parókát. Földművesek között fog elvegyülni, mintha csak az egyik közeli faluba térne vissza. Hagytam pénzt a számára a Néma Kakas Fogadóban, Essford falva mellett. A fogadós úgy tudja, hogy egy gazdag kereskedő lányát akarom megszöktetni. Eleget kapott ahhoz, hogy ne kérdezősködjön.
Roo elvigyorodott. Majdnem két éve Eriktől kért kölcsön, hogy elindíthassa a vállalkozását, és az a viszonylag kevés aranyat, amit elkért, ezerszeresen fizette vissza barátjának.
– Akkor végül hasznát láttad a vagyonnak, amihez én juttattalak? – kérdezte.
Erik megkísérelt egy halvány mosolyt.
– Végül is igen – felelte.
– Remélem, nem fizetted túl! Az az én egyik fogadóm, úgyhogy ingyen is hozzájuthattál volna a szolgáltatásokhoz.
– Akad valami Krondorban, ami még nem a tiéd? – nevetett fel Erik.
Roo arrafelé pillantott, ahol Sylvia éppen Duncan egyik megjegyzésén kacagott, és így válaszolt:
– Sajnos, azt kell mondanom, hogy igen.
Erik nem vett tudomást a célzásról.
– Mikor indultok a birtokra? – kérdezte inkább.
– Holnap. Kittynek csak a ma éjszakát kell a fogadóban töltenie. Holnap már a házamba jöhet. Majd konyhai munkát adok neki, és azt mondom Karlinók és a személyzet többi tagjának, hogy szívességet teszek neki.
Roo egy pillanatig gondolkodott, majd hozzátette:
– Kitalálok valami mesét arról, hogy egy másik fogadómból való, majd később eldöntöm; melyikből, és azt mondom, hogy támadt egy kis perpatvar – Roo lehalkította a hangját. – Azután elmondom Karlinak az igazat, ő pedig boldogan hallgatni fog. Imádja a romantikus történeteket!
– Ahogy akarod, Roo. És köszönöm – csóválta meg a fejét Erik.
– Ugyan már! – mondta a kis ember. – Inkább menjünk vissza az ünneplők közé, és vegyüljünk el! Gondolom, a Törött Pajzsba mész...
– Azonnal, ahogy ildomos lesz mennem – mosolygott Erik. Még azt hinnék az emberek, hogy összevesztünk Kittyvel, ha nem tölteném vele a Banapist!
Roonak támadt egy ötlete:
– Vidd el a templomba, és vedd feleségül! Ha James rájön, miben sántikálsz, talán azt kevésbé fogja helytelennek tartani, hogy a feleségedet akartad megmenteni a közelgő vérengzéstől.
Erik elámult.
– Házasság? – barátjára nézett. – Még sosem gondoltam rá.
Roo szeme összeszűkült.
– Túl régóta vagy katona, barátom!
Mindketten elnevették magukat, azután Erik megfordult, és Karlit látta közeledni.
– Avery asszony, visszaszolgáltatom a férjét! – mondta neki.
– Köszönöm! – mosolygott Karli. – A gyerekek már úgyis elunták magukat a sok felnőtt beszédtől, úgyhogy levisszük őket az udvarra, hogy láthassák a bűvészeket és a bohócokat.
– Óvakodjatok a szélhámosoktól, ne vásároljatok semmit! Mindjárt jövök utánatok!
Erik látta, hogy barátja csak tréfál, Karli pedig nyíltan elengedte a füle mellett a mondatát. Helennel fogták a gyerekeket, elbúcsúztak az udvarnagy feleségétől, majd távoztak.
Eriket és Root hirtelen elfogta a pánik, amikor Gamina úrnő fordult feléjük. Mindketten túlságosan jól ismerték a nő képességét, amellyel az emberek gondolataiban olvasott, és arra is azonnal rájöttek, hogy Gamma valamit megérzett abból, amire készültek.
A nő egy pillanatig habozott, majd szomorúsággal vegyes felismerés suhant át az arcán, miközben a két férfi felé tartott.
A két barát meghajolt, és Erik így szólt:
– Hercegnő, nagyon örvendek!
– Sosem hazudtál meggyőzően, Erik, úgyhogy inkább ne próbálkozz! – mondta a nő, majd Roora pillantva folytatta: – Te meg ne próbáld rá megtanítani! Az olyan becsületes ember, mint Erik, ritka, mint a fehér holló – egy pillanatig Erik arcát fürkészte. – Szándékosan sosem hatolok be más ember gondolataiba, kivéve, ha a férjem az állam érdekére való tekintettel ezt kéri tőlem – szemében most megbánás villant –, néha azonban a gondolatok maguktól is hozzám jönnek, azoktól, akik nem veszik észre, hogy a gondjaik „ordítanak”. Általában valami komoly érzelemről van szó.
Gamma halványan elmosolyodott.
– Szóval, miért kiáltottad hirtelen azt, hogy „házasság”! Erik?
Erik dühösen elpirult.
– Én csak... Feleségül veszem Kittyt.
Gamina egy pillanatig nézte a férfit, majd elmosolyodott.
– Akkor tényleg szereted őt, igaz?
– Igen.
Az idős asszony kinyújtotta kezét, és gyengéden megpaskolta Erik kezét.
– Akkor nősülj meg, fiatalember! Nem tudom, nem értelmetlen-e sok boldogságot kívánni valakinek a közelgő napok fényében, de ragadd meg, amit tudsz! – válla fölött hátranézett, oda, ahol a férje állt, körbevéve a többi nemestől. – Élvezd a fiatalságodat, és ha szerencsés lesz a végkifejlet, őrizd őt meg! Én tudom, milyen nehéz annak, aki a királyt szolgálja. És még jobban tudom, milyen nehéz olyan valaki feleségének lenni, aki a királyt szolgálja!
Gamma többet nem szólt, elfordult, és visszaindult a férjéhez.
Roo Erikre pillantott, és egy fejbólintással jelezte, hogy menjenek ki a zsúfolt fogadóteremből. A viszonylag üres előtérben Roo odasuttogta barátjának:
– Gondolod, hogy tudja?
– Tudja – bólintott Erik.
– De nem fog semmit elmondani?
– Azt nem hiszem, hogy hazudna a férjének – vonta meg a vállát Erik –, értem vagy érted legalábbis nem, de azt sem hiszem, hogy magától beszélni fog. – Erik egy pillanatig elgondolkodott, majd folytatta: – Valamiért szomorúnak látszott.
– Ha te mondod – vonta meg a vállát Roo, majd a fogadóterem felé pillantott. – Jobb, ha megnézem, miben sántikál Duncan.
– Jól van – felelte Erik némi gúnnyal a hangjában. Tudta jól, hogy barátja Sylviát akarja látni. – Akad egy pár dolgom itt, mielőtt Kittyhez megyek.
Majd még barátja fülébe suttogta:
– Köszönöm! Megmondom neki, hogy holnap menjen a birtokodra.
– Szobalánynak öltöztetem, amikor egy hónap múlva keletre indulunk – suttogta vissza Roo.
– Az nagyon szoros időpont! – jegyezte meg Erik.
– Ha kicsivel is korábban mennénk, az udvarnagy találna okot, hogy letartóztasson, ebben biztos lehetsz!
Roo megszorította Erik kezét, és visszament a terembe.
Erik agyszobájába ment, azt tervezte, hogy átcseréli bíbor sassal díszített, fekete tunikáját valami egyszerűbb öltözékre, hogy azt viselje Banapiskor. Odaért parányi szobájába, levette a tunikáját. Miközben összehajtogatta, elnézte a mellére hímzett bíbor sast.
És azon töprengett; vajon mit csinálhat Calis Banapis ünnepén.

 

– Arra! – mutatta Calis. Anthony lehunyta a szemét, majd egy sor lágy magánhangzót mormogott az orra alatt, és ekkor a levegő megremegett előttük. Úgy látszott, mintha meghajolna és összesűrűsödne, és ekkor hirtelen egy lencse jelent meg előttük, amelyen keresztül világosan látták, amint a Smaragd Királynő serege átnyomul a Sötétség-szoroson.
Az öreg mágus levegő után kapott.
– Talán ez a leghasznosabb dolog; amit valaha megtanultam – jegyezte meg. – A levegőt gömb alakú lencsévé hajlítja, ami felnagyítja a képet. Csupán passzív dolog, és ebből a távolságból nem fogják észrevenni, hacsak a pantathiánusok nem végletesen gyanakvók.
A két férfi egy, a szorosra néző, magas hegy tetején állt, a Szürke Tornyok hegység legdélebbi csúcsán.
– Ülj le! – mondta Calis. – Már alig bírod levegővel.
– A magasság miatt van – magyarázta Anthony. Leült, és közben hozzátette: – És a kor miatt. És azért, mert egy ilyen kellemetlen órában ki lettem zargatva, hogy hegyet másszak – folytatta a reggeli napra pillantva. – Idejutni sokkal megerőltetőbb, mint azt gondoltam.
Anthony ötvenes éveiben járó, szikár férfi volt, haja fakószőkéből már szürkés fehérré őszült, bőre azonban még mindig viszonylag sima maradt. Hosszan kifújta a levegőt, majd még mélyebbet lélegzett.
Régebben úgy is meg tudtam ezt a vakondtúrást mászni, hogy nem dőltem ki.
Calis elfordult, úgy mosolygott öreg barátjára.
– Nem túlzol egy kicsit? A Déli-hágó teljes ezer méterrel alacsonyabb, mint ez a hegygerinc. Kétlem, hogy annál valaha is magasabbra másztál.
– Jó, hát akkor túloztam egy kicsit – egyezett bele Crydee hercegének sógora, és visszahanyatlott a sziklára, hogy a lehető legkényelmesebb pozíciót vehesse fel. – Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy megnézzem. Mit látsz?
– Az élboly már átjutott a szoroson, és támadó alakzatba rendeződött. Hogyan tudom elfordítani ezt a szerkentyűt?
A meleg évszak ellenére is jeges szél fújt, hiszen kétezerötszáz méter magasban ültek a hegy csúcsán.
– Nekem kell elfordítanom. Merre? – kérdezte Anthony.
– Először jobbra. Meg akarom nézni, milyen nagyjából a királynő flottájának hadrendje.
Anthony felemelte a kezét úgy, hogy párhuzamba kerüljön a levegőből készült lencsékkel, majd lassan, félkörben elfordította. A lencsék hasonlóan, félkörben elmozdultak.
A két férfi együtt vett részt Calis első novindusi küldetésén. Anthony Martin herceg udvari mágusaként beleszeretett Martin lányába, Margaretbe. Nicholasszal, Calisszal és a többiekkel azért hajózta körbe a fél világot, hogy kiszabadítsa az elrabolt Margaretet és másokat.
– Említettem már, hogy ahol te felbukkansz, ott számomra rendszerint igen rosszul alakulnak a dolgok? – kérdezte Anthony.
– Csupán véletlen egybeesés – biztosította Calis mosolyogva. – Majdnem biztos vagyok benne.
Calis a lencsére pillantott.
– Tartsd egy kicsit ott! – mondta, majd a flotta alakzatát figyelve kifakadt:
– A fenébe!
– Mi az? – kérdezte Anthony.
– Nagyon óvatosak.
– Hogyhogy?
– Jóval feljebbre küldtek elővédet a parton, mint azt Nicky gondolta.
– Az rossz.
– Ez azt jelenti, hogy Nickynek hadigályákkal kell harcolnia, és még ha győz is, ez csupán kevéssé károsítja a flottát.
– Az rossz – ismételte Anthony, majd beleszagolt a levegőbe. – Érzel valamit?
– Nem: Miért?
– Csak úgy kérdezem – felelte Anthony, majd ismét szimatolni kezdett.
– Fordítsd egy kicsit vissza! – utasította Calis. Anthony úgy tett.
– Tartsd így! – mondta Calis. – A királynő hajóját körbeveszik a hadigályák, és... elhallgatott egy pillanatra. – Ez furcsa.
– Micsoda?
– Nézd meg!
Anthony egy színpadias jajkiáltással felállt, és odahajolt, hogy Calis válla fölött a lencsébe nézzen.
– Magasságos istenek!
– Mit látsz?
– Egy démont, aki a trónon ül.
– Nekem olyan, mintha Clovis úrnő volna – mondta Calis.
– Mert te nem vagy mágus – felelte Anthony. Kivett egy zacskó port, és Calisnak nyújtotta.
– Szippants ebből!
Calis úgy tett, ahogy Anthony mondta neki, majd hirtelen tüsszentett.
– Mi volt ez?
– Bocs, az egyik alkotórésze bors. Ne töröld ki a szemedből!
Calis, miközben próbálta kipislogni a könnyét, keresztülnézett a lencsén. Egy pillanatig két alakot látott a hajó közepére állított emelvényen, a Smaragd Királynő illúzióját és a démont.
– Ez megmagyarázhatja, mi történt Puggal.
– Szeretném, ha valaki megmagyarázná, mi történt Puggal – mondta Anthony. – Én csak egy egyszerű mágus vagyok. Az igazat megvallva, mióta megkaptam a címemet, nem sokat tettem érte.
– Mindig ez van, amikor valaki benősül a nemesekhez – jegyezte meg Calis.
– A mágiára nem nagyon van szükség, ha egy birtokot kell az embernek igazgatnia.
– Eddig csodásan helyettesítetted Pugot – mondta Calis szárazon. – Akkor most ugorj oda le, és intézd el azt a démont!
Anthony behunyta a szemét, és hangtalanul elmormolt egy mondatot, majd hangosan felhorkant, mintha mély lélegzetet venne. Ekkor elfintorodott, és így szólt:
– Ez nem fog menni, és szerintem Pug sem tudná megtenni!
– Tényleg? És miért?
– Mert lehet, hogy nem akkora a hatalmam, mint Pugnak, és talán olyan ügyes sem vagyok, mint a csillagdokki mágustársaim, de egyvalamihez nagyon értek: ki tudom szagolni a mágiát.
– Kiszagolni a mágiát?
– Ne is kérdezd! Ez szakmai titok, meg minden.
– De mégis, mire gondoltál?
– Komolyan mondtam – felelte Anthony. – Még itt, fent is érzem a bűzét, pedig mérföldekre vagyunk tőle. Valami nagyon nagy dolog történt ott, a hajó körül, lehet, hogy Pug is belekeveredett. Ha amit érzek, az, ami megmaradt, akkor óriási erők harca zajlott le. És tekintve, hogy Pugot sehol sem látom, az a lény viszont még mindig ott terpeszkedik, csak a legrosszabbra gondolhatunk.
– Úgy látszik, ez a dolgok folyása – sóhajtott Calis.
– Mehetünk végre? Kezdek fázni.
– Még egy pillanat! Mozgasd ezt a dolgot balra! Szeretném még megnézni a délnyugati látóhatárt, ha meg tudod tenni.
– Ez olyan, mint az üveg; csak addig látsz, ameddig a saját szemeddel is látnál ebből a nézőpontból. Ahhoz, amit kérsz, egy kristályra is szükség lenne, én pedig elfelejtettem hozni. Egyébként pedig, ha lenne kristályom – ami nincs –, az első ember, aki arra a teremtményre fordítja a kristályt, valószínűleg a szemével fizetne érte.
– Hát akkor irányítsd arrafelé, amennyire csak tudod! – mondta Calis.
Anthony úgy tett, mire Calis válasza egy elégedett hümmögés volt.
– Na, mi van? – kérdezte a mágus.
– A királynő elővédet küld az északi partra, Tulan felé. A flotta déli szárnya viszont nem kapott erős védelmet.
– Na igen, a szorostól délre egy csomó lakatlan sziget, na meg a Troll-lak hegység fekszik. Nem hiszem, hogy a királynő egy troll flottától tartana, mivel ilyesvalami létezésére mostanáig nem derült fény.
– Nem, de a keshi Elarial csupán egyheti hajóútra található délre a keshi partokon, Li Meth pedig két napnyi útra fekszik az élbolytól nyugatra. Azok a lakatlan szigetek kiváló búvóhelyül szolgálhatnak a kalózoknak.
Anthony egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt:
– James?
– Minden bizonnyal. Már hónapok óta terjeszti a hírt, hogy kincses flotta érkezik azon az útvonalon egy mesés helyről.
– Az alattomos kis gazember! – jegyezte meg Anthony.
– Azt hiszem, vitorlákat látok – mondta Calis. Dél-kelet felé nyújtotta a kezét. – Kérlek, fordítsd abba az irányba a lencsét!
– Rámtör a fejfájás, valahányszor meg kell fordítanom!
– Kérlek! – ismételte Calis.
– Hát jó – mondta Anthony, és úgy tett, ahogy Calis kérte.
– Portyázó flotta Durbinból és Li Methből! – kiáltotta Calis. – Legalább száz hadigálya! – tette hozzá nevetve. – Az Elarial és Durbin közötti részről az összes kalóz eljött!
Anthony megnézte.
– Néhányuknak szemmel láthatóan nem tetszik, hogy a szomszédaik is szagot fogtak.
– A durbini kapitányok nem kifejezetten szívesen látott vendégek Li Methben. Légy szíves, fordítsd arra a lencséket!
Calis figyelte, amint a lencsék finoman elfordulnak északnyugati irányba.
– Ó, a quegiek!
– Milyen messze?
– Talán két napnyira, ha jól ítélem meg a nagyításból.
Anthony intett a kezével, mire a lencsék eltűntek.
– Jól van. Most akkor hazamehetünk végre?
– Igen. Találkoznom kell apámmal. Ha valami történt Puggal, ő minden bizonnyal tud róla – gondolatban még hozzátette, hogy apja nyilván arról is tudna, ha Mirandával történt volna valami. Nakor célzott rá, hogy Pug és Miranda együtt jöttek, és amikor Nakor e kijelentése után elhallgatott, abban volt valami, ami komolyan aggasztotta Calist.
Calis a köpenyéhe nyúlt, és egy réginek látszó fémgömböt húzott elő. Intett Anthonynak, hogy álljon mellé, a mágus pedig egyik kezét barátja karjára helyezte, majd hüvelykujjával meghúzott egy fogantyút a gömb oldalán.
A következő pillanatban átröppentek az ürességen, és enyhe tájékozódási zavarral küzdve a crydee-i kastély hátsó udvarában találták magukat. Az udvaron három alak várakozott.
– Mit láttatok? – kérdezte Marcus herceg.
A herceg körülbelül Calisszal azonos magasságú férfi volt, valaha erős felépítésű lehetett, de míg a féltündén nem hagyott nyomot az idő múlása, addig a herceg felett nem múlt el nyomtalanul az ötven év. Még mindig robosztus férfi volt, izmainak egy része azonban mára már zsírpárnává változott, haja pedig teljesen megőszült.
Mellette két asszony állt, egyikük; a hasonlóság alapján, nyilvánvalóan Marcus nővére lehetett. Ugyanolyan egyenes orra volt, mint fivérének, szeme élénk és lenyűgözően barna, tekintete őszinte, és az évek és a nap hagyta ráncok ellenére szép bőrrel dicsekedhetett. A korához képest az asszony is jól tartotta magát.
– Anthony? – szólalt meg Margaret úrnő, a herceg nővére és Anthony felesége.
– Fent hideg van, drágám, még az évnek ebben az időszakában is – felelte férje mosolyogva:
Marcus is elmosolyodott.
– Akkor hát eljutottatok oda, ahová akartatok?
– Igyunk valamit, és közben beszélgethetünk! – javasolta a mágus.
Most az üdvözlésükre kijött harmadik személy, Abigail hercegnő szólalt meg:
– Vár az ebéd. Nem tudtuk, meddig lesztek el.
Marcus felesége nem látszott olyan nyilvánvalóan erősnek, mint a férje vagy annak nővére, azonban fürgén lépkedett, és kecses alakja egy táncos hajlékonyságával mozgott. Gyorsan elmosolyodott, ahogy intett Calisnak és a sógorának, hogy lépjenek be a kastély hátsó ajtaján.
– Nem akadt túl sok látnivaló, de tényleg – mondta Anthony. – A csata még nem kezdődött el – folytatta, majd a napra pillantva hozzátette: – És holnapig már nem is fog. Mit mondtál, milyen messze voltak a quegiek? Két napnyira? – fordult Calishoz.
– Quegiek? – csodálkozott Margaret.
– Bent majd mindent elmagyarázunk – mondta Calis.
Felmentek a lépcsőn a középső toronyba. Calisnak Crydee volt a második otthona. Évekkel ezelőtt itt éltek a nagyszülei, apja pedig itt töltötte gyermekkorát: a kastély konyhájában dolgozott és az udvarán játszott.
Harminc éve, a Távoli Partok kifosztásakor a kastély leégett. Calis akkor apja és anyja oldalán csak egyszerű megfigyelő lehetett, de azóta számos alkalommal visszatért ide, pedig ez nem kis bánattal és sajgó emlékkel járt.
Végigmentek az ebédlőbe vezető, hosszú folyosón. Régi udvari szokás szerint a fejedelmi pár a jó néhány vacsoravendég leültetéséhez elegendő, hosszú asztal legjobb részén foglalt helyet. A herceg és felesége mindig az asztal közepén étkezett, míg a vendégek és udvari tisztségviselők rangsor szerint lefelé, az asztal két szárnyán, egyre távolabb ültek.
Calis körülnézett a teremben. A régi, kopott zászlók helyett most élénk színűek voltak kiállítva. Calis gyerekkorából emlékezett az első három crydee-i herceg háborús trófeáira.
– Sosem a régi, igaz? – kérdezte Marcus.
– Nem.
– Apánk hogy van? – érdeklődött Margaret.
– Jól – felelte Calis. – Legalábbis jól volt, amikor utoljára láttam, ez pedig több mint egy éve történt. Neki azonban egyszerű az életvitele, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi változott körülötte. Ha történt volna valami, anyám azonnal üzent volna értetek.
– Tudom – mondta Margaret. – Csak hiányzik, ennyi az egész.
– Igen, mégis jobb, ha ott van, boldogan és élve, mintha itt lenne, de a ravatalozóban.
– Hát, ha ennek vége lesz, meglátogathatjátok – javasolta Calis. – Anya és Tomas biztosan örülnének nektek.
Marcus elmosolyodott, Calis pedig folytatta:
– Ha gyakran mosolyogtok, úgy fogtok kinézni, mint Martin.
Marcus utasítására megterítették az asztalfő és bal szárnya alkotta sarkot, így mind az öten közel ülhettek egymáshoz. Az asztalon bor, sör, valamint meleg és hideg ételek kínálták magukat.
– Ó, egy kis bor majd felmelegíti a csontjaimat! – mondta Anthony.
– Csak keveset, hiszen még korán van – intette Abigail –, hacsak nem akarsz elaludni, mielőtt befejeződik az ünnep!
Marcus intett nekik, hogy üljenek le.
– Sietnünk kell, mert pontosan délben az udvaron kell lennem, hogy elindítsam a dolgokat.
– Nem sok mondanivalónk van – mondta Calis, és közben letört egy darab kenyeret. – A dolgok pontosan úgy állnak, ahogy vártuk, egy kivétellel.
– És mi az? – kérdezte a herceg.
– Ahol a Smaragd Királynőnek kellett volna lennie, a flotta közepén haladó, legnagyobb hajón, ott egy iszonyúan ronda démon kucorgott. Úgy nézett ki, mintha valami mágikus ellenőrzési láncot kerített volna az összes „tanácsadója” nyaka köré, akik körbevették őt... vagyis hogy azt... vagy mi a csuda.
– Egy démon? – ült ki Marcus arcára a meglepetés.
– Azt tudtuk, hogy belekeveredett néhány, hiszen utolsó, novindusi küldetésünk során láttuk őket, ahogy azt elmeséltem neked.
– De azt hittük, hogy megölik a pantathiánusokat, nem pedig megszállják őket.
Anthony kortyolt a borából.
– Lehet, hogy más démonok is léteznek.
– Talán ez a helyzet – mondta Calis, és ő is ivott a borából. – Az emberek világában elég a politika ahhoz, hogy állandóan dúljon a háború. Ki mondta, hogy a démonok nem politizálhatnak?
– Én biztosan nem – felelte Marcus.
– Most mennem kell – jelentette ki Calis, és felemelkedett. – Beszélnem kell anyával. Nektek pedig el kelé kezdeni az ünneplést. Ha jó az időérzékem, akkor majdnem dél felé jár az idő, és a nép nem fog örülni a késésnek – előrenyújtotta a kezét. – Köszönöm a segítséget, Marcus! Kaphatnék egy kölcsönlovat?
– Nem akarod használni azt a tsurani szerkentyűt, hogy eljuss Elvandarba? – kérdezte Anthony.
Calis odadobta neki a gömböt.
– Tartsd meg! Te nálam jobban tudod, hogy kell használni, mágus! És használnod is kell! Ma éjjel pihenj, azután reggel menj vissza arra a csúcsra, ahol az előbb jártunk! Vidd el Marcust is, és figyeljétek a csatát! Ha sürgősen üzennetek kellene értem, küldjetek egy futárt a Crydee folyó partjára! Egy hét alatt itt lehetek.
– Lóval megyek, és ha Pug vagy Miranda Elvandarban van, ők visszajuttatnak Krondorba. Ha nincsenek, akkor erre jövök vissza, és használni fogom azt a szerkentyűt.
– Isten veled, Calis – búcsúzott Marcus. – Túl ritkán látogatsz el felénk!
Margaret és Abigail megcsókolták Calis arcát, Anthony pedig kezet rázott vele.
Marcus odaintett egy apródot, hogy kísérje el Calist az istállóba, és adja neki azt a lovat, amelyiket csak akarja. Crydee hercege és a családja pedig a palota főbejáratához sietett, hogy megnyissák a következő év kezdetét jelző Banapis fesztivált.

 

Alkonyatkor a földművesek és a városfalon túl élő polgárok elkezdtek kiszivárogni a városkapun. Az őrök unottan álltak, és nem túlzottan fordítottak rájuk figyelmet. Erik, a közeli sikátor árnyékába bújva, szorosan átölelte Kittyt.
– Szeretlek – suttogta Kitty a férfi melléhez bújva.
– Én is szeretlek – felelte Erik.
– Eljössz majd értem?
– Mindenképpen – ígérte Erik. – Semmi nem számít, meg foglak találni.
Amikor meggyújtották a lámpákat, a még kereskedni próbáló üzletek is kinyitották ajtajukat, a fény kiáramlott a helyiségekből, a forgalom zaja is felerősödött. Az ünnepség ugyan késő éjszakáig is eltartott, azért akadtak józanabb emberek is, akik tudták, hogy a hajnal is eljön, amikor kezdődik a munka. Ha jól akarnak dolgozni, akkor szükségük lesz egy kiadós alvásra.
Erik egy pillanatig eltartotta magától Kittyt. Az egyszerű, házi szövésű, paraszti köpeny csuklyája alól kivillant a sötét paróka. A ruha, amit a lány kiválasztott, hasonlóan jellegtelennek látszott. Aki nem nézte meg Kittyt közelről, az egy egyszerű parasztlánynak látta, aki hazafelé tart a családjával A köpeny alatt a lány egy kis táskát szorongatott, amelyben aranypénzek formájában egy kisebb vagyon lapult, annyi, amennyit Erik ilyen rövid idő alatt össze tudott szedni a vagyonából. Kitty két tőrt is magánál tartott.
– Ha valami baj van, akkor menj el az anyámhoz Hollófalvára! – Erik elvigyorodott. – Csak mondd meg, hogy a feleségen vagy, azután kapd el, ha elájul!
Kitty újra a férfi melléhez bújt.
– A feleséged – ismételte.
Még egyikük sem tudta elhinni. Egyszerűen besétáltak Fehér Sung templomába, és beálltak a házasulandók sorába. Banapiskor nem számított ritkának a hirtelen házasság, és miután a pap nyomatékosan megkérdezte, nem állnak-e alkoholos befolyás alatt, és hogy mennyi ideje ismerik egymást, beleegyezett, hogy összeadja őket. Az egész szertartás nem tartott öt percig, azután egy ministráns kitessékelte őket, hogy helyet csináljon a következő párnak.
– Készen kell állnod – mondta Erik.
– Tudom – felelte Kitty. Tudta, fogy bármelyik pillanatban arra jöhet egy csoport földműves, akiket Erik megfelelőnek ítél, és akkor neki habozás nélkül cselekednie kell. – Nem akarlak elhagyni!
– Nem akarom, hogy elmenj! – mondta Erik is, azután indulatosan hozzátette: – De azt sem akarom, hogy meghalj!
– Én sem akarom, hogy meghalj! – mondta a lány, és Erik érezte, hogy Kitty könnyei meztelen karjára hullanak. – A fenébe! Utálok sírni!
– Akkor hagyd abba! – mondta Erik halkan.
Kitty éppen mondani akart valamit, amikor Erik így szólt:
– Most!
A lány egyetlen búcsúcsók nélkül megfordult, és átment az utcán. Odasétált egy fiatal nőhöz, aki egy féltucat gyereket szállító szénásszekér mellett gyalogolt. A szekeret egy öreg ember irányította, mögötte pedig még három férfi és egy nő ment.
– Elnézést! – mondta Kitty a fiatal nőnek.
Miközben a szekér a kapuhoz gördült, Kitty egyik oldala takarásban maradt, míg az őr felé a hátát mutatta, ahogy elmerült a beszélgetésben a nővel.
Erik hallgatta a lány szavait:
– Nem Jenkházáról jöttél, ugye?
– Nem – felelte a fiatal ismeretlen. – A mi tanyánk csak pár mérföldre innen van.
– Ó, pedig azt hittem, egy ismerősöm vagy Jenkházáról. Nagyon hasonlítasz hozzá, bár te szebb vagy!
A lány felnevetett.
– Te vagy az első, aki szépnek nevez – mondta halkan, miközben a szekér kigördült a kapun.
Erik hegyezte a fülét, hogy hallja a választ, ám a hangok elhaltak az ünneplés zajában. Kitty hamarosan biztonságban a városkapun kívül került, távol az őröktől. Erik még egy percig várt, félig azt várva, hogy mindjárt riadó hangja veri fel a környéket. De mindössze a város ünneplésének zajait hallotta, és kényszerítenie kellett magát, hogy egy lassú, mély lélegzetet vegyen. Azután a palota felé vette az útját. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha arrafelé mutatkozik, és ha valaki Kitty felől kérdezősködik, majd kitalál valami hihető kifogást, például, hogy a lány egy másik teremben van, vagy az árnyékszékre ment. Elég zsúfolt volt most a palota ahhoz, hogy elbóklásszon benne egész éjjel anélkül, hogy valaki Kitty után kérdezősködne.
Amikor Erik eltűnt a tömegben, két alak tűnt fel az utcán, akik addig az árnyékban rejtőzködtek. Dash a bátyjához fordult, és így szólt hozzá:
– Követem a lányt.
– Minek töröd magad? Úgyis tudjuk, hogy vagy az Avery birtokra, vagy Hollófalvára megy. Csak erre a két helyre küldhette!
– Azért, mert nagyapa tudni akarja – mondta Dash Jimmynek.
Jimmy vállat vont.
– Hát jó, de pont az ünnep fénypontjából fogsz kimaradni!
– Nem ez az első alkalom, hogy nagyapa miatt kimaradok valami jóból. Ha apa keres, ments ki valamivel! Mert ha a lány Hollófalvára tart, akkor egy hétig nem jövök vissza.
Jimmy bólintott, és elvegyült a tömegben. Öccse pedig megfordult, és kisétált a városkapun, majd követte a távolban még látszó szénásszekeret.

 

A következő hajnal két, kegyetlen küzdelembe merülő flottára virradt. A hajnal előtti derengésben dúlt a csata. A napfelkelte előtti órákban látták meg egymást, amikor a sötétségbe vegyült már némi fény. Most, amikor a nap még mindig a távoli hegyek takarásában maradt, de azért már megvilágította a reggelt, a csata már csaknem eldőlni látszott.
Nicholas káromkodott, majd elkiáltotta magát:
– Parancs Belforsnak és három hajójának! Vitorlázzanak szélirányban! A part felé próbálnak nyomni minket!
– Értettem, tengernagy! – kiáltotta vissza a magasban ülő jeladó, és zászlókat kezdett lengetni. Majd nemsokára lekiáltott: – Parancsot vették, tengernagy!
A csata rosszul állt. Ha még több hajó veszítenek, Nicholasnak vissza kell vonulnia, és jóllehet abban biztos volt, hogy hajóhada gyorsabb, mint az ellenfélé, az, hogy terve dugába dőlt, mégis keserű ízt hagyott a szájában.
A családból Nicholas hasonlított apjukra a legjobban, ha egy kitűzött cél eléréséről volt szó, ő pedig elhatározta, hogy szétveri a Smaragd Királynő flottáját. A királynő elég jól ismerte a Távoli Partokat ahhoz, hogy tudja, hajóhadát leginkább Tulan partjai felől fenyegeti veszély. Nicholas számára csak az az egyetlen remény maradt arra, hogy a Királyság nem szenved megsemmisítő vereséget, ha James terve működik, és a kesh, valamint queg flottillák is támadni fognak.
Dühítette, hogy kizárólag hadigályákkal akadt össze, és a csapatszállító konvojnak nyoma sem látszott. Egyedül az vigasztalta, hogy amikor a quegek vagy a keshiek találkoznak a flottával, akkor annak legalább ennyivel kevesebb-őrhajója lesz, ami megvédheti a csapatszállítókat.
Nicholas nem látta értelmét, hogy meghaljanak, csak mert vakon ragaszkodnak az eredeti tervekhez, ezért így kiáltott:
– Parancs a flottának! Visszavonulni!
Felhúzták a vörös zászlót, miközben az őrszem eszeveszetten jeleket továbbított. Két hajó éppen közelharcba bocsátkozott az ellenséggel, így nem tudott biztonságosan visszavonulni.
Nicholas mérlegelte a lehetőségeket, majd otthagyatta őket, hogy boldoguljanak egyedül. Valamennyi hajóra raktak egy-egy tucat hordó tűz-olajat, és ha elfogták őket, a kapitányoknak fel kellett gyújtani a hordókat, abban a reményben, hogy a velük harcoló, ellenséges hajót is magukkal viszik a hullámsírba, de legalábbis így megakadályozzák, hogy az ellenség megkaparinthassa a Királyság hajóját.
A Távoli Partok menti flottában a legjobb mélytengeri tengerészek vettek részt a leggyorsabb hajókkal. Mihelyt továbbították a parancsot, a hajók, mint egy jól begyakoroltatott csapat, azonnal széllel szembe fordultak, és elszakadtak a novindusi tervezésű, lassúbb járművektől. Néhány hadigálya kis ideig még lépést tartott a királysági hajókkal, de ahogy a rabszolgák lent kimerültek, már nem tudták beérni a nyugati hadihajókat.
Nicholas látta, hogy flottája biztonságban elhagyta a csatateret.
– Reeves kapitány, kárjelentést kérek! – fordult helyetteséhez.
Reeves kapitány, Carse bárójának a fia egész életében tengerészként szolgált. Hivatalosan ő volt a Királyi Sárkány kapitánya, de tudta, hogy amíg a tengernagy a fedélzeten tartózkodik, addig ő itt nem fog parancsot osztogatni.
– Az ellenség hét hajója elsüllyedt, három kigyulladt, ötöt pedig csúnyán megrongáltunk – jelentette.
Mindkét férfi a Királyság Flottájának egyenruháját viselte – kék zubbonyt és fehér nadrágot, amelyeket Patrick utasítására most vezettek be –, de még Krondor nagyhercege sem tudta rábírni Nicholast arra, hogy a Keleti Flotta új, hosszúkás csákóját csapja fejébe. Ehelyett az a kopott, vörös tollakkal ékesített, széles karimájú, fekete kalapot hordta a fején, amit első útja során, a legendás Amos Trask mellett, még fiatal fiúként szerzett. A flotta tagjai közül senki sem tréfálkozott ezen a fejfedőn.
– És mi a helyzet a mieinkkel?
– Hatot elveszítettünk, és öt másik partközelben sodródik, Carse felé.
Nicholas káromkodott. Legalább hatvanöt hajó haladt az ő hatvan hajójától északabbra, és az előbbi összecsapás alig számított többnek egy kis szurkálódásnál.
Nicholas felnézett a reggeli napra.
– A parancs, Reeves kapitány.
– Igen, uram?
– Jelezzen a flottának, hogy nyugatnak tartunk! Hadd gondolják, hogy az Alkony-szigetek felé megyünk! – megragadta a tatfedélzet korlátját. – Napnyugtakor délnek fordulunk. Holnap hajnal előtt kelet felé vesszük az irányt, és megtámadjuk őket, amíg őket megvilágítja a felkelő nap, mi pedig még a sötétben leszünk.
– Értettem, uram!
Nicholas figyelte, amint a Smaragd Királynő nehézkes hajói lemaradnak mögötte, majd dél felé fordulnak, feladva, hogy beérjék a királysági hajókat. Nicholas keletre nézett, ahol az egyik hajója most sorsára hagyva, lassan süllyedt, míg a többi, elfoglalt hajója lángokban állt.
– Ezzel még nincs vége! – mormogta a tengernagy csak úgy magának.

 

 

13.
A beteg meggyógyul

Calis letérdelt.
– Mióta van ebben az állapotban? – kérdezte anyja népének ősi, árnyalt nyelvén.
– Hetek óta – felelte Calin a féltestvérének.
Pug eszméletlenül feküdt a meditációs tisztáson, ugyanazon a helyen, ahová legelőször fektették, a varázsszövők pedig azon fáradoztak, hogy életben tartsák.
– Tathar? – szólt Calis.
– Úgy gondoljuk, apránként kezdi visszanyerni az erejét. Lassan ugyan, de a sebek is gyógyulnak.
Calis egy darabig nézte a néma mágust. Pug testét hegek és varok borították, itt-ott elhalt bőrdarabok hámlottak, mintha csak leégett volna a napon. Ezek alatt a bőrrétegek alatt látni lehetett a rózsaszín, nyers, új bőrt. Hajának, szakállának, szemöldökének nagy része is leégett, így most még fiatalabbnak látszott, mint máskor.
– Megpróbáltunk behatolni az agyába – mondta Acaila –, persze csak nagyon óvatosan, de senki sem tudta elérni a tudatát.
Calis felállt.
– Úgy számítottuk, hogy az utolsó pillanatig nem avatkozik be – mondta.
– Szerintünk is meggondolatlanul cselekedett, könnyű persze utólag megítélni – vélekedett Calin. – Amikor vállalta a kockázatot, úgy gondolta, hogy megéri az eredmény.
– A Smaragd Királynő flottájának elsüllyesztése az óceán legmélyebb részén valóban sok gondunkat megoldotta volna bólintott Calis, majd sajnálkozva megrázta a fejét. – Bár jobban szeretném Sethanonnál látni, egészségesen.
– Tomas megy Sethanonba – mondta Calin.
– Mi van a sárkányokkal?
Calin gondterheltnek látszott.
– Kételkednek Tomasban – mondta. – A szavát elhiszik, de szerintük nem fogja fel a kockázatot. Az ő hatalmas tudásukhoz képest mi csupán a mágia egy pár ösvényével játszadozhatunk.
Calis egy hosszú pillanatig nézte a fivérét, majd így szólt:
– Beszélhetnénk négyszemközt?
Calin beleegyezően intett a kezével, jelezve ifjabb testvérének, hogy kövesse. Amikor távolabb kerültek a többiektől, Calis megkérdezte:
– Miranda?
– Nincs hír sem Mirandáról, sem Macrosról, mióta visszahozták Pugot. Tomassal mentek el, hogy információt szerezzenek a démonokról, az alatt a hegy alatt, ahol utoljára megtaláltátok őket.
Calis felnézett Elvandar fáira. Egy hosszú pillanatig hallgatott, és bátyja sem szólt semmit. Tünde szokás szerint Calin kivárta, míg a másik megfogalmazza, ami a fejében jár. Ha összeszedte gondolatait, akkor könnyebb megszólalni.
Néhány percnyi hallgatás után Calis így szólt:
– Hiányzik.
Calin testvére vállára tette a kezét.
– Szereted?
– Bizonyos értelemben igen – felelte Calis. – Ez nem olyan, mint az eledheleknél; nincs köze ahhoz, amit a megismerésről hallottam. De ő megtalált, még akkor, amikor ez az egész elkezdődött, és a lelkemben betölt egy sötét és üres helyet, úgy, mint ahogy eddig még senki.
– Ha még mindig sötét és üres, amikor ő nincs veled, akkor valójában nem tölti be – vélekedett Calin, egy nagy sziklára ülve. – Ott voltam, amikor apád először pillantotta meg anyánkat; akkor azt gondoltam, csak egy fiú, aki fülig beleszeretett egy páratlan lénybe, egy fiú, akinek elképzelése sincs a nő és férfi közti érzelmekről – sóhajtott. – Még csak nem is sejthettem, mit tartogat a jövő.
Calis már hallotta a történetet arról, hogyan látogatott el anyja a crydee-i kastélyba, amikor a tsuranik először fenyegették a Távoli Partokat, és hogyan látta meg apja első alkalommal a tündekirálynőt.
– Még mindig nagyon fiatal vagy, testvérem – mondta Calin. – Sokat láttál és tapasztaltál, saját magaddal azonban még mindig nem vagy tisztában. Sok tekintetben emberi lény vagy, más vonatkozásban viszont hozzánk hasonló. A legtöbb dologhoz türelem kell. Apád ezt gyorsan felfogta, amikor először idejött hozzánk, és emberfiú voltához képest az itt töltött évek alatt sokat tanult.
– Apám egyedi. Ő több tízezer évnyi tudás birtokában van.
– Valóban? – kérdezte Calin.
Calis a bátyjához fordult.
– Hát Ashen-Shugar?
– Macros mondott nekem valamit, pár nappal azelőtt, hogy elment. Azt mondta, Ashen-Shugar emlékei Tomas elméjében élnek tovább, ám minden emlék gyanús.
– Ez az egész gyanús! – sóhajtott Calis.
– Én már nem keresem az indítékot, amikor az ellenségről van szó – helyeseit Calin, és tekintetével a messzeséget kutatta. – Amikor apád a Résháborút követően először idejött, és mindazok után, ami később történt, hajlamos voltam azt hinni, hogy már túl vagyunk a nehezén. Befejeződött a tsuranikkal vívott háború, a mordelek fenyegetése megszűnt, a rés, amelyen keresztül a valheruk visszatérhettek volna, úgyszintén bezárult – a tünde szája félmosolyra húzódott, amelyben Calis felismerte saját, hasonló szokását. – Most azonban rájöttem, hogy sokkal hatalmasabb és veszélyesebb erők küzdöttek akkor, mint azt elképzeltem.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Calis, és törökülésben bátyja lábánál helyezkedett el.
– Most őserők mozdulnak meg, olyan erők, amelyekhez képest a valheruk csupán kisebb bosszúságnak számítanak. Más erők is harcba szállnak, hogy megküzdjenek velük, ám félek, hogy te meg én, és azok, akiket szeretünk, a két erő közé szorulunk.
– És ismerhetjük-e ezen erők nevét?
– Számos nevet – felelte Calin. – Az istenekről beszélek.
– Istenek háborúja? – csodálkozott Calis.
– Ez az egyetlen magyarázat, hogy minden a helyére kerüljön, amiről tudunk, és még értelme is legyen a dolognak – magyarázta a még mindig fiatalos külsejű tünde. – Tomasszal sokszor beszéltünk az emlékeiről. Ő engem az egyik legközelebbi barátjának tekint azóta, hogy először mentem Crydeebe. Tomas emlékeinek többségét átszínezi az, ahogy Ashen-Shugar a világmindenséget és benne a saját helyét látta. Egy részüket megváltoztatta a mágia, amelyet Macros használt, amikor egyszer, réges-rég összekötötte Tomas elméjét az enyémmel, ám Tomasnak még mindig újra és újra kell gondolnia mindazt, amit igaznak hitt.
– A Káosz Háborúról beszélsz?
Calin bólintott.
– Ezt majd részletesebben megbeszéljük ma éjjel, miután vacsoráztunk anyával.
Calis felállt, és bátyja is felemelkedett.
– Tényleg több időt kellene szentelnem neki – vélte Calis.
– Évek óta nem jártál erre – bólintott Calin, de hangjában egy cseppnyi neheztelés sem csengett, csupán némi sajnálkozás. – Könnyű azt gondolni, hogy népünk öröksége által úgyis sokáig élünk, ám mindketten tudjuk, milyen törékeny dolog az élet.
– Igaz – helyeselt Calis. – Ígérem, ha ezt túléljük, visszatérek egy hosszabb látogatásra.
– Miért nem maradsz?
Calis csak megvonta a vállát, miközben a tündekirálynő udvara felé lépkedtek. Ahogy elhaladtak egy sor, kisebb tisztás mellett, sok tünde, akik még nem üdvözölték királynőjük kisebbik fiát, most köszöntötték őt. Calis mosolygott, és mindegyik üdvözlést viszonozta, de amikor ismét egyedül maradt testvérével, így szólt:
– Nem tudom, hogy itt van-e a helyem. Az életem nem emberi, de tünde vagy valheru sem vagyok.
– Mágikus örökség – mondta Calin. Neked kell megtalálnod önnön helyed a világban, hiszen senki sem rendelkezik annyi bölcsességgel, hogy megtegye helyetted – egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta: – Hasonlóan ahhoz, amit apádnak kellett, tennie. Amíg rajta a valheruk jele, addig bizonyos gyanakvás kíséri minden lépését.
– Értem – mondta Calis.
Egy másik tisztásra mentek, amely játszadozó gyermekektől volt hangos. Vagy fél tucat tünde fiatal kergetett egy labdát.
– Labdarúgók Elvandarban? – csodálkozott Calis.
Calin felnevetett.
– Látod ott azokat? – mutatott egy ikerpárra, akiket Calis még sosem látott azelőtt.
– Igen?
– Ők tanították a többieknek. A tengeren túlról jöttek. Miranda hozta őket ide az anyjukkal együtt. Apjuk már az Áldott-szigeteken lakik.
– Sokan eljutottak ide az óceánon túlról?
– Nem elegen – felelte Calin, és lassított. A labda feléjük repült, Calis pedig ügyesen megállította bal belsővel.
Nevetve a magasba rúgta a labdát, majd aláállt, és visszafejelte az egyik gyereknek, aki a térdével megfogva egy darabig pattogtatni A többiek álmélkodó és elismerő kiáltásokat hallattak:
– Emlékszem, Crydee-ben a pihenőnapon ezt játszottuk Marcusszal, amikor nagyanyát és nagyapát meglátogattam – mondta Calis.
Az iker, aki a térdével elkapta a labdát, most a testvérének passzolta. A fiú továbbrúgta egy harmadik gyereknek. Az ikrek gyanakodva néztek Calisra.
– Ne vegyétek a szívetekre! – kiáltotta nekik Calis.
Ők azonban nem válaszoltak, mire Calin megjegyezte:
– Még csak most tanulják az anyanyelvüket.
Calis bólintott, majd a novindusi Folyamhon nyelvén így szólt:
– Jól játszotok!
A két fiú arca hirtelen felragyogott.
– Megtanítod nekünk, hogyan kell a labdát a fejen pattogtatni? – kérdezte az egyik.
Calis letérdelt hozzájuk.
– Holnap hajnalban el kell mennem, de egyszer visszajövök, és akkor megtanítom mondta.
– Megígéred? – kérdezte a másik iker.
– Igen – felelte Calis. A fiúk elfutottak, és folytatták a játékot, Calis pedig a bátyjához fordult: – Azt kérdezték, igazat mondok-e.
– Emberek között nőttek fel. Nehéz az ocedheleknek. Ők küszködnek azzal, ami a számunkra természetes. Nehéz nekik megtanulni a mi életvitelünket.
– Ezt meg tudom érteni – jelentette ki Calis szárazon.
– Te készen állsz, hogy a végsőkig harcolj – mondta Calin, és intett öccsének, hogy folytassák az útjukat a királynő udvarába. – Legalábbis egy nap biztosan.
Calis bólintott, és gondolatban hozzátette:
– Ha addig életben maradok.

 

A hajnal lángoló hajókra virradt. Nicholas flottája előző éjjel maga mögött hagyta a Smaragd Királynő flottájának északi szárnyát, majd dél fele fordultak, annyi vitorlát bontva, amennyit csak elbírtak az árbocok. Két óra elteltével az egész flotta kelet irányába, a Sötétség-szoros felé siklott.
Hajnal előtt meglátták a tüzeket, majd az összeégett, süllyedő hajótesteket, amelyek egy része a királynő flottájából származott, más részük pedig Keshből. Az őrszemek távolabbról, nyugat felől is tüzet jelentettek.
Amikor a nap felkelt, Nicholas meglátta a hatalmas flottát, amely még mindig a szoroson kelt át. Nem tudta megítélni, hányan tették már meg ezt a nehéz utat; talán már a harmada is.
Déli irányban még mindig zajlott a csata, ahogy az Elarialból való kesh hajók összecsaptak a hasonló számú ellenséges hadigályával.
– Hol van a királynő többi kísérő hajója? – kérdezte Reeves kapitány.
– Most megfogtuk! – kurjantott Nicholas, majd felkiáltott az őrszemnek: – Minden hajónak: támadás!
Amikor a parancsot továbbították, Nicholas Reeveshez fordult:
– Megelőztük azokat a hajókat, amelyekkel tegnap összeakadtunk – számolni kezdett. – Talán egy óránk marad, hogy annyi kárt tegyünk ezekben, amennyit csak lehet, mielőtt ideér az erősítésük. Ami hajó itt maradt a flottából, azok a keshiekkel küzdenek, a többiek pedig a szoros másik oldalán várakoznak!
A tatfedélzet korlátjához ment, és elkiáltotta magát:
– Ballisztákat előkészíteni!
A ballisztákat kezelő legénység a hajó elejébe futott, ahol nyílpuskaszerű hadigépek álltak. Mindegyikükkel egy-egy embernél háromszor nagyobb, vasfejű lövedéket lehetett kilőni, amelyekkel a vízfelszín alatt átszakíthatták a hajók falát vagy lerombolhatták a vitorlázatot. Most azonban a hagyományos acélfejeket különleges tervezésűekre cserélték fel, amelyeket gyilkos quegtűz-olajjal töltöttek meg. A használatuk igen nagy veszéllyel járt, hiszen a legkisebb hiba is a Királyi Sárkány porrá égését eredményezhette.
Nicholas mögött a támadó flotta – negyvenhét hajó az eredeti hatvan helyett, amelyekkel elhagyta Tulant – most támadó alakzatba rendeződött. A tengernagy hajója bevonta vitorlái egy részét, ezért annyira lelassult, hogy a flottilla két szárnya mindkét oldalról elhúzhatott mellette. Így a lehető legnagyobb kárt okozhatják a tengeren veszteglő, majdnem teljesen mozdulatlan, átkelési parancsra váró, ellenséges hajókban.
– Fegyvermester! – üvöltötte Nicholas. – Tüzelj; ahogy tudsz!
– Értettem, tengernagy! – kiáltott vissza az orrból a tiszt.
Az ellenség hátsó hajói közül két nagyobb, máris megfordult, hogy fogadja a támadókat. Esetlenül imbolyogtak ugyan, de azért könnyen veszélyesnek bizonyulhattak.
– Katapultjuk van, tengernagy! – kiáltotta le az őrszem.
– Nekem is úgy tűnik – mondta Nicholas, amikor a legközelebbi hajó far-bástyáján elhelyezett, hatalmas hadigép kilőtt egy egész hálóra való követ. – Kormányt balra, Reeves kapitány!
– Értettem, uram! – jött a nyugodt válasz, miközben a körív csúcsán a háló kibomlott és kiszabadult az emberfejnyi vagy még nagyobb kövek zuhataga.
A gyors királysági hajó balra siklott, a kövek pedig elsüvítettek a jobb oldalán, ahol Nicholas állt, anélkül hogy kárt tettek volna benne.
– Ez tönkretehette volna a vitorlákat! – jegyezte meg Reeves kapitány.
– Vigyél vissza jobbra! – parancsolta Nicholas.
A kormányos úgy tett, ahogy utasították, a hajó pedig visszasiklott eredeti helyzetébe, úgy, haladva, hogy a nagy hajó bal oldalába kerülhessen. Most elég közel jártak, hogy Nicholas láthassa: a katapultot kezelő legénység lázasan próbálja újratölteni a gépet.
– Rossz fegyvert választottak! – mondta Nicholas. – Túl soká tart, mire újratöltik, az emberek pedig védtelenek.
Mintha csak olvastak volna a gondolataiban, a vitorlázatról az íjászok elkezdtek tüzelni az ellenséges hajó katapultot kezelő legénységére. A Királyi Haditengerészet szárazföldi katonákból állt, akiket azonban a tengeri csatákra is kiképeztek. Nagy hatékonysággal használták rövid íjaikat. A fegyvermester most tűzparancsot adott a jobb oldali ballisztának, amely egy hatalmas robbanással telibe találta az ellenséges hajót. Az emberek sikoltoztak, és Nicholas látta, hogy a középső fedélzetet telezsúfolták katonákkal, akik közül sokan betegnek látszottak a több hónapos tengeri utazástól. Legalább húszan zuhantak ki lángolva a hajóról. Mások kétségbeesetten, de hiába próbálták eloltani a tüzet, és legnagyobb rettenetükre megismerkedtek a quegtűz-olaj titkával, amelyet ha egyszer meggyújtottak, csak homokfojtással lehetett eloltani. A vizesvödörrel érkező katonák csupán annyit értek el, hogy a lángoló olaj még gyorsabban terjedt el a hajón.
Nicholas elfordította tekintetét a szörnyű látványtól, inkább menetirányba figyelt.
– Nehéz balra fordulni mondta. – Nagy az összevisszaság a közelben, én pedig nem akarom, hogy ne tudjunk megfordulni és beragadjunk. Inkább a széléből csipegessünk!
Parancsokat továbbítottak, és a flottilla többi hajója is hasonlóan cselekedett: kilőtték lángoló óriásnyilaikat, majd élesen elfordulva, nehogy az ellenséges hajók közé szoruljanak, ismét támadásba lendültek.
– Két hadigálya hátrafelé evez, ott, az égő hajók között, tengernagy! – jelentette az őrszem fentről.
– Ki szeretnének jönni, hogy harcolhassanak, de nincs helyük a manőverezéshez – mondta Nicholas. – Keressünk rajtuk valami égetnivalót, mielőtt kitalálnak az összevisszaságból!
Délre fordította a flottillát, arra, amerre a keshiek harcoltak az ellenséggel. Nicholas elől füst takarta el a kilátást.
– Őrszem! – kiáltotta.
– Uram?
– Tartsd a szemedet az északi flottájukon! Ha meglátod őket, abban a pillanatban tudni akarok róluk!
– Értettem, uram!
Még egy óra hosszat vadásztak a hajókra. A katonák üvöltve, vergődve égtek szénné, a támadók hajói azonban csak nem látszottak fogyni. Nicholas személyesen lőtt ki négy hajót, és éppen az ötödikhez közeledett, amikor az őrszem elkiáltotta magát:
– Hajók északról, tengernagy!
– Hány?
– Legalább húsz vitorlát számolok... harminc... negyven!
– Az északi szárnyuk tér vissza, csak hogy megtudják, megelőztük őket! – kiáltott fel elégedetten Reeves kapitány.
Nicholas káromkodott.
– Nézzétek ezeket a dagadt, dagonyázó csónakokat! Egész nap süllyesztgethetnénk őket, minden kockázat nélkül!
– Tengernagy! – kiáltott le az őrszem. – Az a két hadigálya megfordult, és kiszabadult a süllyedő roncsok közül!
– Ez érdekessé teszi a dolgot – jegyezte meg Reeves.
Nicholas bólintott.
– Még tudnék mit kezdeni egy kis idővel. Fegyvermester!
– Uram? – jött a válasz.
– Hogy állnak a fegyvereink?
– Még van negyven lövedékünk, tengernagy!
– Milyen messzire lehetnek azok a hajók? – kiáltott fel Nicholas az őrszemnek.
– Nem egészen egy mérföld, tengernagy!
– Reeves! Ki van tőlünk északra?
Reeves tudta, hogy a tengernagy épp annyira tisztában van flottájuk elhelyezkedésével, mint ő, csak éppen valaki mástól akarja hallani, hogy közben kikristályosodjanak a gondolatai.
– Sharpe raja, Wells raja, ami Turner csoportjából megmaradt, és a gyorsnaszádok teljes harmada.
– A parancs: Sharpe és Wells északra megy, szembe az ellenséggel. Azt akarom, hogy zaklassák és késleltessék őket, de ne bocsátkozzanak harcba! – mondta Nicholas.
– Értettem! – kiáltotta az őrszem, és jelezni kezdett.
– Aztán a naszádok gyújtsák fel azokat a gályákat!
Nicholas tudta, ezzel a paranccsal jó néhány gyors kis hajót a tenger fenekére küld. A naszádok magukban nem számítottak túl erős támadó egységnek, ha azonban ketten-hárman elég közel jutnak az ellenséghez, akkor fel tudják gyújtani a hadigályákat. Ideális feltételek mellett pedig a Királyság hajóosztályú hadihajóinak mindegyike három tucat csapatszállítót süllyeszthet el.
– Parancsot vették, uram! – kiáltotta az őrszem, amikor a többiek nyugtázták az utasításokat.
Az öldöklés egész délelőtt folytatódott, majd dél körül híre érkezett, hogy az ellenséges hadihajók túlságosan nagy számban gyűltek össze. A királynő flottájának északi egységei nem törődtek tovább Wells és Sharpe hajóival, amikor rájöttek, hogy azok nem fognak támadni. Most a csata középpontja felé tartottak. Nicholas látta, hogy a naszádok felgyújtották az egyik hatalmas hadigályát, egy másikat pedig körülvettek. A gályákról hihetetlen erejű nyílzápor zúdult rájuk, és ezeket a hajókat ballisztákkal is felszerelték. A fegyverkezelők csapata nyugodt pontossággal újratöltötte a hatalmas nyílpuskákat, majd tüzelt, és minden egyes alkalommal újabb és újabb kis naszád vált harcképtelenné vagy süllyedt el.
Nicholas még utoljára megszemlélte a kárt, amit elszenvedtek, majd kiadta a parancsot:
– Reeves kapitány, itt az idő, hogy Szabadkikötő felé vegyük az irányt!
Reeves kapitány egy pillanatig sem habozott, hiszen ő is látta azt az újabb hadigályát, amely, követve az első kettőt, most előtört a csapatszállítók összevisszaságából, és dühödten rohant feléjük. Reeves kapitány kiadta a parancsot a kormányosnak, Nicholas pedig elkiáltotta magát:
– Fegyvermester!
– Igen, uram! – jött a válasz kissé rekedten, hiszen a hang tulajdonosa órák óta az égő olaj füstjét lélegezte be.
– Útközben még jó lenne, ha kilőne egy lövedéket arra a gályára, ami minket üldöz!
– Értettem, uram!
Miközben a hajó megfordult, a ballisztát beindították, a tüzes lövedék átsüvített a levegőn, és becsapódott a közeledő gálya elejébe. A hajó orrának felső harmada lángra kapott, de csupán a felső fedélzeten tartózkodó legénység pusztult el. Az evezést vezénylő dobot tovább verték, és az evező rabszolgák erőfeszítése könyörtelenül egyre közelebb hozta a hajót a Királyi Sárkányhoz.
Nicholas számolni kezdett, majd úgy döntött, hogy már nem tudnak elmenekülni a hajó elől.
– Őrszem! – kiáltotta. – Igen, uram?
– Van nekik döfőkosuk?
– Igen, uram, egy vasborítású, a víz szintjén.
– Hát, Reeves – kezdte Nicholas –, hacsak nem kapunk egy hirtelen széllökést, azt hiszem, nem tudom megmenteni a hajóját!
– Ez a kockázat mindig fennáll, uram – jött a nyugodt válasz.
A férfiak higgadtan álltak, és nézték, ahogy a hatalmas hadihajó, amelynek orra most már teljesen lángokban állt, közeledik feléjük. Reeves felnézett, és elkiáltotta magát:
– Felső vitorlákat bevonni, Mr. Brooks!
Első tisztje továbbította a parancsot, mire az emberek gyorsan feltekerték a köteleket, és elmozdították a keresztvitorlákat.
A Királyi Sárkány nehézkesen balra fordult, miközben az ellenség egyre közeledett. Nicholas érezte az egyre csökkenő távolságon átsugárzó hőt. A tengerészek tüzelni kezdtek az ellenséges hajó fedélzetére.
– Fegyvermester! – kiáltotta Nicholas. – Uram?
– Nézd meg, hogy a tengerészeid el tudják-e vonni a kormányosuk figyelmét!
– Értettem, uram!
Anélkül, hogy a parancs továbbítására vártak volna, a fent ülő íjászok tüzelni kezdtek az ellenséges hajó hátsó felére. Nicholas nem tudta, látják-e az ellenség kormányosát, de úgy gondolta, hogy a hirtelen nyílzápor miatt le kell hajolnia, és ezzel egy pillanatra el kell engednie a kormányt. És most néhány méternyi eltérés az eredeti irányból is megmenthette a Királyi Sárkányt.
Nicholas néma csodálattal figyelte, amint az ellenséges hajó kitartóan közeledik az ő hajójához. Hallotta, ahogy a vezénylő dobja ritmust váltott, és tudta, hogy kiadták a parancsot az ütköző sebességre.
– Azt hiszen, jobb, ha megkapaszkodik valami szilárd dologban, Reeves kapitány!
– Értettem, uram!
Ekkor a Királyi Sárkány gyengén megmozdult, és még jobban oldalra fordult, ahogy a szél felerősödött. Nem tudni, hogy a nyílzápor, vagy a saját, égő hajójából eredő füst vakította-e el, de a gálya kormányosa nem követte célpontja irányváltoztatását.
Összecsapódó fém csikordulása hallatszott, és a Királyi Sárkány kormányosa kirepült a helyéről, amikor a másik hajó döfőkosa belecsapódott a királysági hajó kormányrúdjába. A mély csikorgás folytatódott, és a gálya tüze felgyújtotta a Sárkány farvitorláját.
– Oltsák el a tüzet, Reeves kapitány!- mondta Nicholas nyugodtan.
– Igen, uram – felelte a kapitány.
Parancsokat kezdett kiabálni, mire a legénység a homokzsákok mögé rohant. Az árbocrudakon a matrózok vágni kezdték a kötélzetet, hogy meglazítsák az égő vitorlákat.
Mintha meglökték volna, a Királyi Sárkány előreugrott, egy másik tengerész rohant, és megragadta a kormányt, mert a kormányos eszméletlenül hevert.
– Na, Reeves – mondta Nicholas –, úgy tűnik, a Gondviselés még egy darabig velünk van!
– Uram – felelte a kapitány megkönnyebbülten, ahogy a két hajó elvált egymástól –, remélem, még egyszer nem kerülünk hozzájuk ilyen közel!
– Osztom a reményét... – kezdte Nicholas, de ekkor elkerekedett a szeme. Lenézett, és meglátta a hasából kiálló nyílvesszőt. Vér folyt végig fehér nadrágján. – A fene... – kezdte, aztán lábai felmondták a szolgálatot.
Ekkor nyílzápor zúdult a fejük fölött a vitorlázatra, ahogy az ellenséges legénység őrült támadásba kezdett a Sárkány ellen, remélve, hogy valakit eltalálnak.
– Teljes sebesség! – kiáltotta el magát Reeves.
A matrózok a vitorlák között cikáztak, és a Királyság flottája visszavonult a csatatérről.
– Vigyétek le a tengernagyot! – parancsolta Reeves.
Kis idővel később Nicholas a priccsén feküdt, ahol a hajó seborvosa ellátta a sebet. Reeves kapitány lépett be, és megkérdezte:
– Hogy van?
– Rosszul, uram – felelte a seborvos. – A legrosszabbtól tartok. Ha életben tudjuk tartani, míg elérjük Szabadkikötőt, akkor talán egy gyógyító pap megmentheti az életét. Az én képességeim azonban kevesek hozzá.
A kapitány bólintott, és visszatért a tatfedélzetre, ahol az első tiszt már várta.
– Mr. Brooks?
– Elvesztettük a Krondor Nagyhercegét, a Fürge Fenséget és húsz gyorsnaszádot. Becsléseink szerint elsüllyesztettünk harminc vagy még több ellenséges szállítóhajót és féltucat hadigályát.
Reeves hátrapillantott, ahol az ellenséges flotta most egy fekete tömegnek látszott a horizonton.
– De nem tettük ártalmatlanná a flottát?
– Szemmel láthatóan nem, uram. Hogy van a tengernagy? – kérdezte az első tiszt.
– Élet-halál között.
– Tulan felé fordulhatunk?
– Nem, teljes sebességgel Szabadkikötőbe kell mennünk. Ez a parancs.
– De a tengernagy?
– Az ő parancsa – sóhajtott Reeves. – Egy hetet várunk Szabadkikötőben, azután Krondorba megyünk. Ez a parancs – tette hozzá halkan.
– És akkor mi lesz?
– Nem tudom. Amíg Nicholas úr fel nem gyógyul, addig Vykor úr parancsol Krondorban.
Az első tiszt látta, mennyire feldúlt a kapitány, és ő is hasonlóan érzett. Mióta az eszüket tudták, Nicholas herceg, Arutha herceg legkisebb fia volt a Nagyhercegi Flotta tengernagya és a Nyugati Birodalom Királyi Haditengerészetének főparancsnoka. Nemcsak hogy ő tartotta egybe a flottát, de egyszerű tengernagynál többet ért: királyi vér folyt ereiben, hiszen a király öccse volt. Az ő halála bármelyik kapitányt megrázta volna, de most, amikor a Királyságnak a legnagyobb szüksége volt egy hadrafogható flottára, egyenesen tragédiának számított.
Most Reeves, Nicholas helyettese szólalt meg:
– Parancs a flottának! Átveszem a parancsnokságot. Értesítsenek mindenkit a herceg sebesüléséről! Azután teljes sebességgel Szabadkikötőbe!
– Értettem, uram!

 

Nakor Pugot figyelte.
– Hamarosan magához tér? – kérdezte Calis.
– Talán. De lehet, hogy nem. Ki tudja?
Az isalani a tanítványát nézte, aki az elvandari varázsszövők segítségével gyógyító energiát áramoltatott a mágusba. Nakor előző este együtt vacsorázott Calisszal, Calinnal és az anyjukkal, és megvitatták, mi most a teendő.
Nakor beleegyezett, hogy Calisszal Crydee-be lovagoljon, és onnan a tsurani transzportáló berendezést használva eljussanak Krondorba. Sho Pi pedig Elvandarban marad, hogy továbbra is Pug gyógyítását segítse.
– Bárcsak tudnám, mi megy végbe ott bent! – mondta Nakor.
– Hol bent? – kérdezte Calis.
– Pug agyában. Valami történik, de csak az istenek tudják, micsoda.

 

Pug a semmiben lebegett, és tudta, hogy ezúttal is elszakadt a testétől. Csak éppen most semmi támpontja nem maradt, mint akkor, amikor a tünde varázsszövők segítették. Még azt sem tudta, hogyan jutott az ürességbe. A legutolsó dolog, amire emlékezett, az volt, hogy a Smaragd Királynő flottáját készültek megtámadni. Azután egy vakító villanás csapott le rá, és ő itt találta magát, lebegve.
Érezte az idő múlását, mégsem tudta megmondani, mennyi ideje tartózkodik itt. Az ürességben semmibe sem kapaszkodhatott, nem létezett sem tér, sem idő, amihez igazodni lehetett volna.
Ekkor egy hang szólalt meg: Légy üdvözölve!
Pug az elméjével üzent vissza: Ki van ott?
Pug hirtelen egy másik helyen találta magát, az árnyékok birodalmában, ahol még mindig nem talált semmilyen fizikai fogódzót. Óriás alakok vették körül, Pug jelentéktelen törpének érezte magát köztük. Ahhoz elég közel álltak, hogy a mágus érezze hatalmas voltukat, ahhoz viszont túlságosan távol, hogy kivehesse alakjukat. Formájukat tekintve nagyjából emberinek látszottak, de az emberi jelzőt csak általánosságban tehetett volna használni a leírásukra. Mindegyikük egy-egy hatalmas trónuson ült. Pug érzékelte, hogy az alakok élnek, pedig inkább valami ismeretlen kőből faragott emlékművekhez hasonlítottak.
Pug megpróbálta kivenni a részleteket, de úgy tűnt, mintha agya nem lenne képes megtartani a képet, amelyet felfogott. Egyik alaktól a másikhoz fordult, és valahányszor azt hitte, már felismert egy részletet, az kifolyt az elméjéből.
– Ki beszélt? – kérdezte hangosan, a levegő csendjét azonban nem verte fel hang. Csupán saját elméjében, hang nélkül hallotta szavait.
Ekkor a környező homályból egy fekete köntösbe burkolt alak lépett elő. Pug türelmesen várakozott, míg az alak közel nem ért. Végül lerántotta magáról a fátylat, amely eddig eltakarta az arcát.
– Ismerlek téged? – kérdezte Pug.
– Egyszer már találkoztunk, mágus – felelt egy jeges hang, amitől Pug fizikai fájdalmat érzett, mintha egy fagyos penge csapott volna le rá.
– Lims-Kragma! – kiáltotta.
Az istennő bólintott.
Pug körülnézett, és így szólt:
– De ez nem a te birodalmad!
– Végső soron minden az én birodalmamhoz tartozik – mondta a halál istennője. – De ez valóban nem az a hely, ahol utoljára találkoztunk, mágus.
– Kik azok a hegy nagyságú alakok?
Az istennő kinyújtotta a kezét.
– A Hét; Aki Ellenőriz.
Pug bólintott.
– Hol vagyunk?
– Az istenek birodalmában – felelte az istennő. – Ez az, amiről azt hitted, látod, amikor megpróbáltad Fekete Macrost kiszakítani Sarig elméjéből.
Intett a kezével, mire a Mennyei Város halovány képe tűnt fel, eltakarva a hegy nagyságú Nagyobb Istenek alsó harmadát.
– De az, akárcsak ez itt most, csupán az érzékelés egy másik szintje volt. Majdnem embertelen erőd ellenére még te sem vagy képes arra, hogy a maga valójában felfogjad a valóságot.
Pug bólintott.
– Mit keresek én itt?
– Azért vagy itt, mert döntened kell.
– Miről?
– Hogy életben maradsz vagy meghalsz.
– Ez elhatározás kérdése? – kérdezte Pug.
– Csak neked, mágus.
Az istennő Pug vállára helyezte a kezét, a mágus azonban most nem érezte ezt kellemetlennek, inkább megnyugtató volt az érintés.
– Önként sosem léphetsz a birodalmamba, mert nem enged az átok.
– Átok?
– Először nem ismered fel, de végül tudni fogod, mi az.
– Nem értem.
Az istennő gyengéden megszorította Pug vállát, és lassan elindult előtte. Ekkor újabb alakok bukkantak fel, és Pug látta, hogy legtöbbjük mozdulatlanul, behunyt szemmel áll. Egy-két alak nyitva tartotta a szemét, és nézte, ahogy elhaladt.
– Te a legközelebb kerültél ahhoz, ahogy halandó láthatja az isteneket, crydee-i Pug – mondta az istennő, és amikor Pug ránézett, látta, hogy most is úgy néz ki, mint amikor évekkel ezelőtt Tomasszal először keresték fel a csarnokát, csak ezúttal kisebb. Utolsó találkozásukkor az istennő föléjük tornyosult.
– Hogyan lehet, hogy most egyforma magasak vagyunk?
– Ez csupán érzékelés kérdése – felelte az istennő, és félreállt. Ekkor hirtelen toronymagasságúvá változott, mint akkor régen. – Most pedig nézz az Ellenőrzőkre!
Pug úgy tett, ahogy parancsolták, de tekintete csupán a Nagyobb Istenek trónjának alapzatát volt képes befogni, ezek is csupán távoli hegycsúcsoknak rémlettek, amelyek csúcsa a felhős égbe veszett.
Ekkor Lims-Kragma visszavette azt az alakját, amelyben először találkozott Puggal.
– Mi a mondanivalód a számomra? – kérdezte a mágus.
– Csomóponthoz érkeztél! Három lehetőség közül kell választanod. Elengedheted az életed fonalát, és beléphetsz most a birodalmamba. Megjutalmazlak mindazért a jóért, amit véghezvittél. Vagy választhatod az örök életet.
– Mint Macros?
– Macrosnak vannak elképzelései saját létezéséről, ám ezek tévesek. A varázsló sorsa nem az, amit elképzel magának.
– Azt mondtad, három lehetőségem van!
– A harmadik az, hogy elmenekülsz az átok elől, és most visszatérsz az élők közé, de akkor tanúja leszel szeretteid elvesztésének. Látnod kell ezrek szenvedését, és életed végén a keserű bukás fullánkja lüktet majd húsodban. Hiábavalóan fogsz meghalni.
– Nehéz választás elé állítasz – mondta Pug.
– Mondok neked valamit, Pug – folytatta az istennő. – A te helyed a világegyetemben egyedülálló. Macros csecsemőkorodban megnyitotta a benned rejlő lehetőségeket, mielőtt otthagyott, ahol megtaláltak. Elérte, hogy tsurani tanulmányaid úgy alakuljanak, hogy visszatérhess Midkemiában a Széles Ösvény mágiájához, és gondoskodott róla, hogy túléljed a Résháborút. A varázsló közbeavatkozása miatt sokkal fontosabb lett a szereped, mint az a születésedkor megvolt szabva. Te rezzenetlenül állsz, miközben azokat az oszlopokat rázod, amelyeken az istenek nyugszanak. Ezt nem lehet nem észrevenni. De miközben ezt tette, közben új helyzetet teremtett, olyant, amelyről nem is tudsz. És ennek a beavatkozásnak a következményeiért neked kell megfizetni az árat. Életed végén szörnyű lesz az ár.
Pug habozás nélkül felelt:
– Nincs választási lehetőségem. Szörnyű ellenség közeledik, hogy mindent elpusztítson, amit szeretek. Élnem kell.
– Akkor segítek neked, hogy életben maradhass. Tudni fogsz dolgokat, és cselekedned kell – mondta Lims-Kragma, és kezét Pug arcára helyezve eltakarta a szemét.
Pug hirtelen megérezte, hogy az üresség szétoszlik körülötte, és iszonyú fájdalom hasított a testébe. Felült, és torkából hangtalan hörgés tört elő.
Makor megtámasztotta.
– Idd ezt meg!
Keserű gyógytea érintette az ajkait, és Pug nagyot kortyolt az italból. Pislogott egyet, és érezte, hogy egész teste fájdalomtól lüktet.
– Ez enyhíti a kínjaidat – mondta Nakor.
Pug összpontosított, és a fájdalom elmúlt.
– Le tudom győzni a fájdalmat – mondta idegennek tűnő hangon. – Segíts felállni!
Sho Pi, Calis, Calin és Aglaranna is ott álltak, és nézték, ahogy a mágus remegő lábakkal talpra áll. Hoztak egy köntöst, mire Pug megjegyezte:
– Azt hiszem, túljutottam a nehezén.
– Meg fogsz gyógyulni – mondta Nakor. – Egy jó gyógyító pap még a hegeket is eltüntetheti – megérintette a mágus arcát. – Bár úgy tűnik, magadtól is jól elboldogulsz. Egyszer még beszélgetnünk kell a képességeidről.
Pug elmosolyodott, de ettől megfájdult az arca.
– Néha én is ezt gondolom veled kapcsolatban.
Nakor is mosolygott.
– Azért jöttünk, hogy elbúcsúzzunk tőled.
– Helyes. Hová mentek?
– Nakor és én Crydee-be tartunk – mondta Calis. – Anthonynak van egy tsurani transzportáló gömbje, azzal eljuthatunk Krondorba.
– Hadd pihenjek még ma meg holnap, és akkor mind a hárman egyenesen Krondorba mehetünk! – mondta Pug.
Körülnézett.
– Mennyi ideje sérültem meg?
– Két hónappal ezelőtt – felelte Nakor.
– Milyen nap van ma?
– Két napja múlt Banapis – felelte Calis.
– Akkor a Smaragd Királynő flottája...
– A Sötétség-szorosnál jár – felelte a tündekirálynő kisebbik fia. – Anthony levegőből formált nekem egy távcsövet, és azon keresztül láttuk.
– Miranda? Marcos? Tomas? – sorolta Pug, és körbenézett.
– Amikor megsebesültél, elmentek, hogy magyarázatot keressenek a Ratn'gari-hegység alatt – világosította fel Calis. – Te is utánuk mész?
– Nem hiszem – felelte Pug. – Neked és nekem máshová kell mennünk.
– Krondorba?
– Először oda, azután Sethanonba.
– Nekem még sok dolgom van, mielőtt Sethanonba indulok – mondta Calis.
– Nem – felelte Pug. – Velem kell jönnöd Sethanonba!
– Honnan tudod? – kérdezte Calis.
– Azt nem tudom – felelte Pug. – Csak annyit, hogy igazam van.
A mágus a tündekirálynő felé fordult, és fejet hajtott előtte.
– Úrnőm, amikor férjed visszatér, kérlek, tudasd vele, hol vagyunk!
Aglaranna bólintott.
– Most enned és pihenned kell. Eddig csupán a mágikus tudomány tartott életben, és a tested még gyenge.
– Ennek a ténynek magam is fájdalmas tudatában vagyok – felelte Pug, majd szemei fennakadtak, és Nakor karjába hanyatlott.

 

Tudata csak lassan tisztult ki, de Pug végül magához tért, és Sho Pit pillantotta meg, amint mellette ülve vigyázott rá.
– Mióta? – kérdezte a mágus.
– Egy nap és egy éjszaka, meg a mai nap nagy része.
Pug felült. Bőre viszketett, izmai tiltakoztak, de úgy érezte, hogy bár még mindig gyenge, ezúttal képes lesz eszméleténél maradni. Bizonytalanul felállt, és körülnézett. Kezét végigfuttatta az állán, és érezte, hogy a borosta már újra kiütközött rajta. Egy kis helyiségbe támogatták, amelyet egyetlen, hatalmas tölgyfa belsejéből alakították ki, és amikor kilépett a nehéz függöny mögül, Pug rájött, hogy ajtaja a királynő és Tomas magánkertjébe nyílik. Aglaranna ült ott, csendes beszélgetésbe merülve két fiával.
– Isten hozott! – üdvözölte Calin a mágust.
Pug lassan leült, hagyta, hogy közben Sho Pi a karjánál fogva tartsa.
– Mindent köszönök, amit értem tettetek! – felelte Pug.
– Csak azokon segítünk, akik azért harcolnak, hogy mindez megmaradjon – mutatott körbe a királynő Elvandaron.
– És talán egy kevéssel több is – szólt közbe Nakor, aki most lépett a tisztásra. – Az egész világ!
– Az eledhelek számára Elvandar jelenti a világot – mondta a tündekirálynő.
Nakor Pug mellé ült, és jól megnézte a mágust.
– Életben maradsz – mondta végül.
– Köszönöm. Megnyugtattál – felelte Pug szárazon.
Nakor felnevetett.
– Mikor indulunk Krondorba? – kérdezte.
Pug a halványuló fényeket nézte.
– Ott már este van. Holnap hajnalban kell útra kehiünk.
– Egy újabb éjszaka után még jobban leszel – biztosította Sho Pi.
– Mellesleg, Nakor – szólt Pug –, nekünk van egy kis megbeszélnivalónk.
– Micsoda? – kérdezte Calis.
– Olyan dolgok – felelte Pug –, amelyek sajnos csak Nakorra és rám tartoznak.
– Akkor hát jó – vonta meg a vállát Calis. – Én viszont örülök, hogy visszamehetek Krondorba. Még mindig rengeteg feladat vár rám.
– Neked Sethanonba kell menned – mondta Pug.
Calis szeme összeszűkült.
– Dolgom van.
– Akárhogy is, neked Sethanonban kell lenned.
– Az apám? – kérdezte Calis.
– Talán köze van hozzá, de inkább valami olyasmiről lehet szó, amire egyedül te vagy képes.
– Mi lehet az? – kérdezte a királynő.
– Fogalmam sincs – sóhajtott Pug.
Nakor hosszan, hahotázva felnevetett.
– Ez úgy hangzott, mintha én mondtam volna!
Pug megvonta a vállát.
– Nem tudom, honnan tudom, Calis, de biztos vagyok benne, hogy a végén Sethanonban kell lenned. Nem kockáztathatod meg, hogy ne érj oda! Ez pedig azt jelenti, hogy nem vehetsz részt a csatában. Egyenesen Sethanonba kell menned – mégpedig most!
Calis lesújtva állt. Pug és az apja legendás figurák voltak, akiknek bölcsességében és erejében senki sem kételkedett, ő viszont kivette a részét a nagyherceg védelmi rendszerének kiépítéséből, legalább annyira, mint William, James, vagy a többiek.
– De annyi dolgot kell még elintéznem!
– Rengeteg ember akad, aki elintézheti helyetted ezeket a dolgokat biztosította Nakor –, viszont ha Pugnak igaza van, akkor egyeden férfi van, akinek mindenképpen Sethanonban kell lennie, amikor a csata eldől.
– De miért? – kérdezte Calis.
– Megtudjuk a maga idejében – felelte Nakor állandó vigyorával. – Mindenre fény cserül majd.
– És mi lesz a többiekkel – kérdezte Calis –, apámmal, Macrosszal és Mirandával?
Nakor megvonta a vállát.
– Nekik is megvan a maguk baja, ebben biztos vagyok.

 

– Valahányszor azt hiszem, már mindent értek, amit kell, mindig valami új és zavarbaejtő dolog bukkan fel – mondta Macros.
Ezzel Miranda és Tomas is kénytelenek voltak egyetérteni, miközben a démon kényelmetlenül fészkelődött a földön. Egyfolytában tanácskoztak vele, mióta megszólalt és új veszélyekre hívta fel figyelmüket. Maga a démon nemigen rendelkezett tudattal, viszont egy másik értelem a hatalma alatt tartotta. A gondot az okozta, hogy ez az értelem csak üggyel-bajjal tudta kordában tartani a démon valódi természetét. Macrosnak és Mirandának eddig kétszer kellett megfékeznie a lényt, és napokon át hallgathatták, amint üvölt dühében.
Egy hónap elteltével azonban mindkét fél elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy megértsék egymást.
A démont egy Hanam nevű lény szállta meg, egy szaurusz tanmester Shiláról, a szauruszok világából. Ők négyen – Macros, Hanam, Miranda és Tomas – azután összerakták az eseményeket.
Egy sötét erő, amelyet Macros és Miranda homályosan ismert, a neve azonban rejtve maradt előttük, befolyása alá vonta az Ahsart nevű város papjait. Rávette őket, hogy nyissanak meg egy ősi kaput a démonok birodalma és az ő hazájuk között. A démonok átzúdultak Shila világába, ahol elpusztították az ősi birodalmat, és vele együtt mindent.
Ekkor szinte gondviselésszerűen pantathiánus papok bukkantak elő, akik az életben maradt szauruszoknak felajánlották, hogy Midkemiába menekítik őket, cserében pedig a szauruszok egy nemzedéke harminc midkemiai esztendőn keresztül szolgálni fogja őket.
A szauruszok hatalma tizenöt éven át növekedett Novindus földjén, azután segítették a Smaragd Királynőt, hogy az bekebelezhesse az egész földrészt, abban a reményben, hogy végül elérkezik a Királyság megtámadásának az ideje.
– Úgy tűnik, két lehetőségünk van – sóhajtotta Miranda.
– És melyek ezek? – kérdezte Tomas.
– Fel kell fednünk a szauruszok előtt a pantathiánusok árulását, lehetővé téve nekik ezzel, hogy tisztességesen kilépjenek a háborúból, vagy pedig meg kell találnunk a démon birodalom bejáratát, hogy bezárjuk azt.
– Mindkettőt meg kell tennünk – vélekedett Tomas.
– Nem tetszik ez a lehetőség, de Tomasnak igaza van – mondta Macros.
– Tehetjük egymás után? – kérdezte Miranda.
Ekkor Hanam szólalt meg, a démon hangján, amely még mindig úgy hangzott, mintha két kő csikordulna egymáshoz:
– Maarg, a démonkirály dühöng, és dühében sok társát elpusztította már. Ő nem tudja, hogy a pantathiánusok ereje elenyészett – a démon karmos ujjával egy távoli alagút felé mutatott, majd folytatta: – Shila és az evilág közötti rés innen csupán félnap járásra van. A résnek a túloldalán azonban Tugor és talpnyalói várakoznak.
A démon most széttárta karjait, amelyek most együttesen két és fél méter hosszúnak látszottak.
– Én fele akkora vagyok, mint ő, és hiányzik belőlem a démonok fortélya – mondta Hanam.
– Egy démonvezért még le tudok győzni – jegyezte meg Tomas.
– Itt a létszámról van szó mondta – Macros. – A démonkirályt leszámítva egyikük sem érne fel velünk... beleértve téged is, ha egy kicsit összeszeded magad – pillantott a lányára.
– Nagyon köszönöm – mondta Miranda szárazon.
– Csakhogy ha egyszerre egy tucatnyi, vagy még több jön belőlük... – rázta meg Macros a fejét. – Ez már más téma.
– Csak halogatjuk a dolgot – vélekedett Tomas –, de minden egyes eltöltött nap egyre nehezebb feladat elé állít minket.
– Van, amikor az erő segít, de van, amikor az ész – mondta Macros feltartva az egyik ujját. – Tomas, a te jelenléted életbevágó Sethanon védelménél. Azt javasolom, hogy Hanammal próbáljátok átállítani a szauruszokat.
– De vajon képesek vagyunk elég közel kerülni ehhez a... – Tomas Hanamra nézett, hogy az kisegítse a névvel.
– Jarwa fia, Jatuk.
– ...Jatukhoz, hogy beszéljünk neki az árulásról?
– És vajon hisz-e majd egy démonnak és egy valherunak? – vonta meg Macros a vállát.
– Ha rá tudjuk venni hogy meghallgasson minket vélekedett Hanam –, én tudok olyan dolgokat, amiket egyedül egy szaurusz tanmester ismerhet. Ha beszélhetek Sadhuval, a tanítványommal, aki örökölte a helyemet, tudom, hogy képes leszek meggyőzni arról, hogy régi tanítója él ebben a testben.
– És ti mit fogtok csinálni? – kérdezte Tomas.
– Én a lányommal be kell hogy zárjam az átjárót a démon birodalom és az itteni világ között – felelte Macros. – Maarg előbb-utóbb rá fog jönni, hogy valaki elárulta azok közül, akiket átküldött, még ha nem is tudja majd pontosan, hogy melyik kapitánya lehetett az.
– Amikor Maarg megtudja, hogy elárulták – mondta Hanam –, a dühe nem ismer majd határt. Hatalmas, elvakult támadást intéz majd a rés ellen, nem törődve azzal, hány szolgája pusztul el az erőfeszítéstől. Ha egyszer elérik ezt a világot, akkor arra a sorsra juthatunk, mint Shila. Végül mindannyian a vacsoraasztalukon fogjátok végezni.
– Vajon sejtik, mi várja őket Sethanonban? – kérdezte Tomas.
Az egyik legnagyobb vita Tomas és Macros között arról folyt, mennyit szabad elmondaniuk a szaurusz tanmesternek. Végül az látszott szükségesnek, hogy mindent elmondjanak.
– Nem – mondta Hanam. – Jakan csak annyit tud, hogy egy győztes és pusztító háború kellős közepén átvett egy hadsereget. Ez legalább annyira a természetéhez tartozik, mint bármi más. Mindennap elemészti egy emberét, hogy jó erőben tartsa magát, a katonák pedig még mindig azt hiszik, hogy a Smaragd Királynő ágyába mennek.
– Gyanítom, a célja az, hogy elpusztítsa ezt a világot, azután visszamenjen, és elfoglalja Maarg helyét. Ha azonban megtalálná ezt az Életkristályt, lehet, hogy megpróbálná megszerezni, azt gondolván, hogy kincset talált. És akkor ki tudja, mi történne?
Macros felsóhajtott.
– Akkor ezt elhatároztuk. Tomas, te vidd magaddal karmos barátunkat, és győzd meg a régi tanítványát, hogy hallgasson ránk!
– Van még valami – tette hozzá a démonban lakozó tanmester.
– Micsoda?
– Mihelyt Jatukot meggyőztük, el kell pusztítanotok engem. Ez a test és ez az elme azért harcol, hogy uralja e démoni lényt, és nem tudom, meddig bírom fenntartani a hatalmamat fölötte. Sokáig képes voltam rá, de lehet, hogy egy pillanat alatt fölém kerekedik.
– Hát, ez csodálatos! – mondta Miranda, és felállt.
– Mi pedig először megkeressük a Shilába vezető rést, azután átmegyünk abba a világba. Meg kell találni a bejáratot Ahsart városában. Azután bezárjuk.
– Sajnos – kezdte Hanam –, egy dolgot nem vesztek figyelembe.
– És mi az?
– Lehet, hogy Maarg máris Shila világában tanyázik; ha pedig így van, akkor ahhoz, hogy bezárjátok a démon birodalomba vezető rést, először meg kell ölnötök a démonkirályt.
Macros a lányára nézett, de egyikük sem tudott mit mondani.

 

 

14.
Az árulás

Roo elkomorodott.
Jason tovább sorolta a veszteségeket, amelyek a Királyságnak nyújtott, hatalmas arany hitelek miatt érték a vállalatot. Most pedig még többet akar – mondta Roo. – Nem tudom, képesek leszünk-e még több aranyat szerezni a hercegnek – vélekedett Jason. – Ehhez el kellene adnunk néhány jövedelmezőbb vállalatunkat, azzal pedig tovább súlyosbodnak a készpénz gondjaink.
Megcsóválta a fejét.
– Nem tudnál másvalakit találni, aki aranyat kölcsönözhetne a hercegnek?
Roo felnevetett.
– Talán meggyőzhetném Jacob Esterbrookot, hogy kövesse a példámat!
Természetesen tudta, hogy ez hiábavaló próbálkozás volna. A néhány alkalommal, amikor Jacobbal ebédelt, valahányszor felvetette a Királyság támogatásának gondolatát a közelgő háborúban, Esterbrook mindig ügyesen elhárította az ötletet. Rajta kívül akadtak azonban mások is, és Roo elszánta magát, hogy körbenéz, mit tehetne.
– A nap hátralévő részében nem leszek itt – mondta Jasonnek. – Megüzennéd a feleségemnek, hogy talán még pár napig a városban maradok?
Jason lefirkantott egy jegyzetet.
– Azután nézd meg, mit csinál Duncan, és mondd meg neki, hogy találkozni akarok vele itt, öt órakor! Meg Luis-val is.
– Te addig hol leszel?
– Szerzek a hercegnek egy kis pénzt mosolyodott el Roo. – Háromig a Barretben leszek, azután pedig visszajövök ide. Addig itt ne keressenek.
Roo a meleg miatt csak egy könnyű köpenyt kanyarított maga köré és egy széles karimájú, divatos, sárga tollal ékesített kalapot vett fel hozzá, meg egy pár igen drága úticsizmát. Övébe a régi kardját tűzte.
Roo kilépett Krondor forgalmas utcájára, majd megfordult, hogy elgyönyörködjön az Avery és fia Társaság épületében. Gyakran megállt itt, hogy szemügyre vegye a hatalmas, raktárépületből átalakított üzleti főhadiszállását. A körülötte lévő telkeket is megvásárolta, és a raktárhoz irodaépületeket toldott, a tágas udvart pedig kocsijai töltötték meg.
Megfordult, és elindult, hogy előálljon kérésével az első embernél, egy bankárnál, aki nem volt ugyan a barátja, de tartozott Roonak egy szívességgel.

 

– Kell az arany – mondta James herceg.
– Tudom, méltóságos uram – felelte Roo –, de nincs több aranyam, amit adhatnék.
– Mindig van még több – makacskodott James herceg.
Roo észrevette, hogy a herceg fáradt, a szeme alját karikák árnyékolták, mintha már régóta nem aludta volna ki magát. A városban tetőzött a feszültség, a háború híre pedig rohamosan terjedt. A városba előző nap jutott el a Sötétség-szorosnál, Banapiskor lezajlott nagy, tengeri csata híre, és most késtek a Szabad Városokból és a Távoli Partokról várt hajók.
– Ha emelné az adókat – mondta Roo –, talán kicsivel többet kicsikarhatna a kereskedőkből és a földművesekből, a vállalkozók viszont már nagyon idegesek: Az arany nagy része, amiről beszél, az utóbbi Hónapokban keletre szivárgott el.
– Te is kimentetted a pénzed! – csapott a herceg az asztalra.
Roo szeme elkerekedett.
– Semmi olyat nem tettem, méltóságos uram, amit más ne tett volna meg a helyemben! – mondta indulatosan, egy pillanatra csaknem elfelejtve, kivel is áll szemben. De azután nagyjából visszafogta a dühét. – Az utolsó rézgarasomat is odaadtam, amit lehetett. Ha még többet adok, azzal levágom az aranytojást tojó tyúkot!
James a kis emberre pillantott.
– Akkor hát levágjuk! Még egy hónapra való készletek és fegyver kell, mégpedig tegnapra!
– Ma este Jacob Esterbrookkal vacsorázom – sóhajtott fel Roo. – Majd meglátom, mit tudok kisajtolni belőle.
James egy hosszú pillanatig csendben figyelte Root.
– Megpróbál majd a falhoz állítani téged – mondta végül.
– Ezt hogy érti?
– Tudni fogja, hogy sürgősen aranyra van szükséged, és majd valami olyasmit kér, amit te nem akarsz neki eladni.
Roo elgondolkodott a lehetőségen.
– Amennyiben ez a hadsereg vereséget szenved, akkor semmim sem marad, ami fontos lenne. Mit számít, ha most, rögtön ér ez a veszteség? – mondta, majd felállt. – Ha megengedi, most távozom, háromra a Barretben kell lennem, és közben még két látogatásom is esedékes. Néhány dolgot el kell intéznem.
Amikor Roo fejet hajtott, és az ajtó felé fordult, James megállította: – Rupert!
– Méltóságos uram? – fordult a kis ember a herceg felé.
– Sok tulajdonod van Landrethben és Shamatában?
– Mindkettőben van, felség.
James óvatosan fogalmazott:
– Lehet, hogy jól tennéd, ha minden értékedet az Álmok Tengere északi részére költöztetnéd.
– Miért, uram?
– Csak egy ötlet – felelte James, és már újból a papírokba mélyedt, amelyeket Roo érkezésekor tanulmányozott:
Roo távozott. Kint, James titkárának az irodájában a falon a Nyugati Birodalom egy hatalmas térképe függött. Roo rápillantott, megnézte az Álmok Tengerének környékét. Az Álmok Völgye már majdnem egy évszázada a Királyság birtokába került, ám e terület hosszú ideje vita tárgyát képezte a Királyság és Nagy Kesh között. Roo megérintette a térképet Határszélénél. Itt feküdt a legnyugatibb királysági helyőrség a Keserű-tenger partján. Északkeleti részén egy kis beugró, a Shandon-öböl terült el. Határszéle és az Álmok Tengere között az egyetlen, nagyobb lélekszánú település Dacadia, egy kis város volt. Roo végigfuttatta ujját azokon a hegyvonulatokon, amelyek a partról kelet felé húzódtak, Határszéle déli részétől egészen addig a pontig, ahol a Keserű-tengert és az Álmok Tengerét összekötő folyóval találkoztak. Azután megnézte a környező vidéket a Nagy Csillag-tó és Csillagdokk között, egészen az Álmok Tengerébe ömlő folyóig. A Nagy Csilla-tótól keletre a Szürke Vidéknek nevezett hegyvonulat emelkedett. Roo szeme hirtelen elkerekedett.
– Ez nem lehet!
– Mi nem lehet, uram? – kérdezte James személyi titkára.
– Ne is törődj vele! – nevetett Roo.
Miközben elhagyta Krondor udvarnagyának hivatalát, Roo így morfondírozott:
– A fenébe, lefogadom, hogy megtette!
Roo szinte tánclépésben sietett le a palota lépcsőjén az udvarra, ahol egy lakáj a lovára vigyázott. Megfogta a gyeplőt, és lovát a palota kapuja felé fordította, közben pedig körbepillantott a katonáktól nyüzsgő gyakorlótéren, abban a reményben, hogy esetleg meglátja Eriket. Banapis óta nem találkozott barátjával, és mostanra aggódni kezdett miatta.
Kedélyére most hirtelen sötét felhő borult, amikor eszébe jutott, hogy már csupán néhány hét maradt, és a várost eléri a háború. Megsarkantyúzta a lovát, és a kapu felé ügetett. Hanyagul tisztelgett a hadnagynak, aki a gyakorlatozást vezette, a fiatal katona pedig viszonozta, hiszen Roo Avery a herceg barátjaként gyakori látvány volt a palotában. Ez a tény pedig – és persze hatalmas vagyona – Krondor egyik legfontosabb emberévé tette.

 

– Gondolkozott az ajánlatomon? – kérdezte Jacob Esterbrook.
– Megfontolandó – mosolyodott el Roo. Úgy gondolta, az a legjobb taktika üzleti ellenfelével szemben, ha elmondja neki, amit az már úgyis tudott, mintha őszinte akarna hozzá lenni. – Jelentős összeget kölcsönöztem a koronának a közelgő háborúhoz, és most némileg kifogytam a készpénzből.
Sylvia Roora mosolygott, mintha a férfi minden szava különös jelentőséget hordozott volna, ő pedig visszamosolygott rá.
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy a Keserű-tenger Társaság nevében a partnereim nélkül tárgyaljak itt, ám azt hiszem, amiben megegyezünk, az az ő számukra is elfogadható lesz, miután elmagyaráztam nekik a dolgokat – folytatta, majd elhallgatott, hogy befejezze a vacsoráját. Miután megtörölte a szája sarkát, folytatta. – De abban biztos vagyok, hogy megválhatok az Avery és fiai bármely kinnlevőségétől, és közülük sok a hasznára lenne, azokon kívül, amelyekről már beszéltünk.
Jacob elmosolyodott.
– Talán új ajánlata van?
– Bizonyos értelemben igen – felelte Roo. – Mivel úgy tűnik, ön kiváló kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezik Keshben, gondolkozom azon, hogy megváljak a shamatai kocsiparkomtól, és a Shamata kikötőjében lévő hajóimtól. Mindkettő kiváló közlekedési bázis lehet, de nekem egyik sem hozott még hasznot, amióta átvettem őket, ahogy azt bizonyára ön is tudja – tette hozzá lemondó nevetéssel.
– Hát, valóban élénk kereskedelmet folytatok dél felé. Hosszú ideje hasznot hozó kapcsolataim állnak fent jelentős kesh vállalatokkal – mondta Jacob, és hátratolta a székét, közben pedig egy szolga odasietett, hogy segítsen neki felállni. – A térdem rendetlenkedik. Azt hiszem, az időjárás miatt van. Tiszta, száraz és forró időben éppúgy fáj, mint amikor eső közeledik.
Roo bólintott, és felállt.
– Érdekelnék ezek a lehetőségek?
– Mindig érdekel az; amivel növelhetem a vállalatomat, Rupert. Kizárólag az áron múlik a dolog.
– Magától értetődő – mosolygott Roo.
– Igyunk meg egy konyakot a kertben, azután itt hagyom a lányomnak – mondta Jacob. – Már nem tudok úgy fennmaradni késő estig, mint régen.
Kimentek a meleg, csillagfényes éjszakába. A kertet nyári virágok illata töltötte be, a madarak énekeltek, a tücskök ciripeltek.
Roo kortyolt a konyakjából. Kezdte megismerni a borpárlatokat, mégsem tudta még megkülönböztetni a keshit a sötétmocsáritól. Azt azért érezte, hogy ez a jó minőségű konyak más, mint az, amit Vasarius nagyúrnál szolgáltak fel. A pikáns ízű italban érződött a hordó fájának nemes aromája, és kellemesen melegítette bensőjét. Miután lenyelte, a szőlő és a fa finom íze még sokáig megmaradt az ajkain.
Sylvia Roo mellett ült és a kezét öntudatlanul a férfi combján nyugtatta.
Most az apja szólalt meg:
– Készíthetne egy listát a részletekről, és holnap átküldhetné.
– Ezt fogom tenni – felelte Roo. – Ami pedig a krondori tulajdonaimat illeti, amelyekről kérdezett, hát akad egy pár, amitől szívesen megválnék, ugyanazokból az okokból, amiért a shamataiaktól is.
– Mi a helyzet Landreth-tel?
– Hát – vonta meg a vállát Roo –, folytatok némi kereskedelmet az Álmok Tengere északi partja és Krondor között, úgyhogy az ottani vállalatok több hasznot hoznak. De végül is, ez is csupán az ártól függ. Még egy órán át beszélgettek üzletről, azután Jacob felállt, és így szólt:
– Le kell feküdnöm. Ha akar; maradjon még egy kicsit, és igyon meg egy konyakot! Sylvia majd szórakoztatja, amíg itt van. Jó éjszakát, Rupert!
Az öreg ember bement a házba. Amikor egyedül maradtak, Sylvia végighúzta a kezét Roo combján.
– Akarod, hogy szórakoztassalak? – kérdezte játékosan.
Roo letette a konyakospoharát, és megcsókolta a lányt.
– Menjünk fel! – kérte egy pillanat múlva.
– Nem – tiltakozott Sylvia. – Itt akarok maradni.
– Itt, a kertben? – csodálkozott Roo.
– Miért ne? – kérdezte a lány, és elkezdte kigombolni a ruháját. – Meleg van, és nem akarok várni.
A csillagok alatt szeretkeztek, és amikor végeztek, Sylvia a füvön fekve Roo vállára hajtotta a fejét.
– Mostanában ritkán jössz, Roo – jegyezte meg a lány.
Roo kizökkent a kellemes félálomból.
– A dolgok kezdenek viharossá válni – felelte.
– Úgy hallottam, háború közeledik – mondta Sylvia.
Sokan mondják.
– És igaz?
Roo gondolkodott, hogy mit feleljen. Végül így szólt:
– Azt hiszem, igaz, de nem tudom, milyen közel van. Mindenesetre meg kellene fontolnod, hogy keletre költözz, ha azt hallod, hogy Krondorban gondok adódhatnak.
– Krondorban? – kérdezte a lány, és játékosan megcsipkedte Roo vállát. – Azt hittem, hogy már megint Kesh mozgolódik.
– Ez így is van – felelte Roo, aki megpróbált igazat mondani, hiszen szerette a lányt, és azt akarta, hogy biztonságban legyen, mégsem bízott benne teljesen, hiszen Sylvia az apjához is erősen kötődött. – Most azonban nem hiszem, hogy a völgy felől támadnak majd – egy pillanatig azon gondolkozott, hogyan érintheti ez a Jacobbal folytatott alkudozásait. Azután úgy döntött, hogy semmi baj nem származhat belőle, úgyhogy folytatta:
– Tudod, Lord Vykort Rillanonból Krondorba hívták.
– Az meg ki? – kérdezte Sylvia.
Roo kíváncsi volt, vajon a lány tényleg nem tudja, vagy csak azt akarja, hogy ő fontosnak érezhesse magát. Kezét végigfuttatta a Sylvia meztelen csípőjén, és úgy döntött, ez nem is annyira fontos.
– Ő a király keleti flottájának tengernagya. Egy hatalmas flottillával áll lesben a Sós-öbölben, hogy ha a keshiek kihajóznak Durbinból, lecsaphasson rájuk. Nicholas herceg pedig nyugatra, a szoros túloldalára vitt egy nagyobb egységet, és hátba fogja támadni a keshieket.
Sylvia játszani kezdett Roo mellszőrzetével.
– Én azt hallottam, azért ment oda, hogy egy kincseket szállító flottával találkozzon.
Roo ebből rájött, hogy a lány jóval többet tud, mint amit valaha is elárult. A férfi lelkesedése egyből lelohadt.
– Sajnálom, de haza kell mennem – mondta.
– Igen? – biggyesztette le az ajkát Sylvia.
– Ne haragudj, de össze kell gyűjtenem az iratokat apádnak.
Roo öltözködni kezdett, míg a lány tovább feküdt meztelenül a füvön. Gyönyörűnek látszott így, a teliholdfényében. Amikor a férfi felöltözött, Sylvia felállt, és megcsókolta.
– Ha el kell menned, hát jól van. Láthatlak holnap?
– Lehetetlen, de talán holnapután – felelte Roo.
– Akkor lefekszem, és azt képzelem, hogy mellettem vagy – mondta a lány, és végigfuttatta kezét a férfi hasán.
– Ne nehezítsd meg a helyzetem! – mordult fel Roo.
– Te nehezíted meg az én helyzetemet! – nevetett Sylvia. – Hogyan gondolhatnék más férfira, amikor része vagy az életemnek? – megcsókolta Root, és így folytatta: – Apám tudni akarja, miért nem megyek férjhez. Unokákat akar.
– Tudom – mondta Roo. – De ez lehetetlen.
– Talán az istenek kegyesek lesznek, és egyszer egymáséi lehetünk – mondta Sylvia.
– Mennem kell.
Roo elment, a lány pedig összeszedte a ruháit. Ahelyett azonban, hogy felvette volna, végighurcolta őket a házon, és amikor a szobájába ért, ledobta a ruhákat a földre.
Elmosolyodott az ágya felől jövő, halk ásításon, majd ahogy közeledett, két, összefonódott alakot látott meg a lepedőn. Erősen rávágott a szobalány meztelen fenekére, aki meglepetésében felkiáltott.
Duncan Avery az ablakon át beszűrődő, gyenge fényben felnézett Sylviára, és elmosolyodott.
– Végre, édes! – mondta csábos mosollyal. – Annyira eluntuk magunkat, amíg rád vártunk!
Sylvia a másik oldalra lökte a szobalányt, és így szólt hozzá:
– Fogd a ruháimat, és vidd őket a mosodába!
A lány kifejezéstelen arccal úrnőjére nézett, majd kicsusszant a takaró alól. Először a saját, majd Sylvia ruháit kapta fel, és kisietve a szobából, becsukta maga mögött az ajtót.
Sylvia lenyúlt, és megragadta Duncant.
– Most legalább már harcra készen vársz!
– Én mindig készen állok a harcra – felelte a férfi, és megcsókolta a lány nyakát.
Sylvia a hátára lökte Duncant, és lovaglóülésben ráült.
– Egy szívességet akarok tőled – mondta.
– Bármit – mondta a férfi, és farkasszemet néztek.
– Tudom – felelte a lány, majd fölé hajolt, és megcsókolta.
– Fűszagod van – állapította meg Duncan.
– Persze – mondta Sylvia. – Az unokatestvéredet szórakoztattam a füvön.
Duncan felnevetett.
– Meg tudnám ölni, amiért az ő karjaiból jössz az enyémbe! Túlságosan komolyan veszi ezt az üzletet!
Sylvia megragadta Duncan arcát, körmei közben kissé belevájtak a húsába.
– És te is jól tennéd, ha komolyabban vennéd, te felcsigázott páva! Én olyan gazdaggá teszlek, amilyen gazdagságról álmodni sem mersz!
Tudta, hogy szüksége lesz egy férfira, aki majd hivatalosan az apja és Roo vállalatainak élén áll; és Duncan elég ostoba volt ahhoz, hogy évekig a befolyása alatt tartsa. Ha pedig már megunta, könnyedén megszabadulhat tőle.
– Szeretem a gazdagságot – felelte Duncan, nem törődve a fájdalommal.
– Akkor most beszéljünk arról a szívességről!
– Miről?
– Szeretném, ha megölnéd a sógornődet.
Duncan egy percre elhallgatott, és lélegzése mind jobban, felgyorsult. Végül ezt kérdezte:
– Mikor?
– Még ezen a héten.
– Miért?
– Azért, hogy feleségül mehessek Roohoz, te ostoba! – mondta Sylvia, miközben az ő gyönyöre is tetőzni kezdett.
– Hogy leszek én attól gazdag, ha te hozzámész az unokatestvéremhez? – kérdezte Duncan.
Sylvia hirtelen hátrahajlott, és megremegett. Azután Duncanra borult, aki szintén kielégült.
Egy hosszú, csendes pillanat után a férfi megismételte:
– Hogy leszek én attól...
– Hallottam – szakította félbe Sylvia.
Hogy lehet valaki ilyen? – gondolta a lány. Egy pillanatig sem tud várni, hogy partnere elmerülhessen a gyönyörben. Végül legurult Duncanről, és így felelt:
– Azért, hogy egy alkalmas időpontban Rupert özvegyévé tehessünk engem. Akkor azután, a megfelelő gyászidő letelte után, mi ketten összeházasodhatunk!
Duncan felnevetett, és durván megragadta a lány haját, minden gyengédség nélkül hátrahúzva Sylvia fejét.
– Csodálatra méltó nő vagy! – mondta, és játékosan megharapta a lány ajkát. – Semmi romantikus hajlam nincs benned, drágám. – A lányra gördült, és a szemébe nézett. – Nekem tetszik a kapzsiságon alapuló házasság gondolata. Ez olyan valami, amit tökéletesen megértek.
– Jól van – felelte Sylvia, és pofon vágta Duncant úgy, hogy az már majdnem fájt. – Akkor továbbra is megértjük egymást.
Sylvia elterült a hátán, és miközben Duncan újból fölébe kerekedett, arra gondolt, hogy a férfi fontosságát – mint a ház hivatalos ura – és tehetségét az ágyban semmivé teszi durva természete. Azt megbocsáthatatlannak tartotta, hogy kikezdett a szobalánnyal, mielőtt ő ideért. A lányt reggel meg fogja büntetni, amiért nem figyelmeztette erre Duncant. Lehet, hogy cseppet sem volt féltékeny, de ragaszkodott hozzá, hogy engedelmeskedjenek neki, és erre nem adott nekik engedélyt.
Felsóhajtott, és megborzongott, amint Duncan egyre hevesebbé vált, és arra gondolt, hogy Duncan még elmegy egy-két évig, mielőtt megszabadul tőle. Akkor aztán keres magának valami fiatal nemest, talán éppen a hercegnek azt az idegesítő unokáját, aki annyira ellenáll a bájainak. Igen, az a fiú kellemes kihívásnak ígérkezik. De bárki is legyen a választottja, az biztos, hogy Sylvia még megszerzi magának a nemesi címet, mielőtt elfonnyadnának bájai. Talán még abba is beleegyezik majd, hogy egy-két kölyköt szüljön egy bárónak vagy grófnak; ez szükségessé válhat. Belegondolt, ezért esetleg azt az árat kell fizetni, hogy az anyaságban elveszíti teste ruganyosságát, és azon töprengett, vajon létezik-e valami varázsszer vagy más mágia, amelynek segítségével olyan maradhat a külseje, amilyen most. A nők már időtlen idők óta keresik a választ erre a kérdésre. Azután azt gondolta, ugyan, miért csak egy gróf lehet az a férfi? Miért nem mindjárt egy herceg? Hiszen annak a Dashelnek, aki Rupertnek dolgozik, van egy bátyja is, nem igaz? Ő pedig végül csak kap majd valami rangot, talán éppen ő lesz a krondori udvarnagy. Sylvia kíváncsi volt; vajon ő könnyebb prédának bizonyul-e majd, mint az öccse, vagy pedig hasonló kihívást jelent.
Duncan megcsókolta a hasát, és a lány arra gondolt, épp erre van szüksége. Egy újabb kihívásra. Az utóbbi időben annyira kiszámítható minden férfi az életében! Miközben ívben hátrahajolt, még felderengett előtte, hogy tulajdonképpen maga a nagyherceg is nőtlen.

 

Pug a part közelében öltött testet, ahol egy csoport tanuló hallgatta Chalmes előadását a mágiáról. A mágusmester elhallgatott, amikor felismerte a három embert, Pug ugyanis magával hozta Sho Pit és Nakort is. Pug külseje megváltozott: lefogyott, haja rövid volt és szakálla csak serkent. Mozdulataiban pedig érződött a fáradtság.
– Uram – szólította meg Pugot Chalmes –, látogatása éppoly váratlan, mint az utolsó volt.
– Igen fontos dolgokat kell megbeszélnünk – felelte Pug. – Hívd össze a többi vezetőt a tanácsterembe! Egy perc múlva én is ott leszek.
A közösséget pillanatnyilag vezető mágus, ha zavarta is, hogy így parancsolgatnak neki; azt ügyesen leplezte. Ehelyett kezét kesh módra a szívé fölé helyezte, és így felelt:
– Úgy lesz, uram.
Nakor a csodálattal bámuló tanulókra nézett, akik ott ültek.
– Hess! – mondta nekik.
Azok gyorsan szétoszlottak, és magára hagyták a három férfit. Pugék először Krondorba utaztak Calisszal, akit a mágus egy darabig otthagyott, hogy addig, amíg érte nem jön, felügyelje a város védelmének kiépítését. Arutha, Pug unokája jelezte, hogy feltétlenül beszélnie kell nagyapjával, ezért Pug úgy érezte, gyorsan vissza kell térnie a nagyherceg fővárosába.
– Tudjátok, mit kell tennetek? – kérdezte Nakorékat.
– Persze felelte az isalani. – Abban nem vagyok biztos, hogy tetszeni fog a dolog, belátom azonban, hogy szükség van rá.
– Ha túléljük az elkövetkező hónapokat – vonta meg a vállát Pug –, akkor ráérünk törődni azzal, mi folyik itt. Hacsak nincs egy jobb terved...
Nakor megdörzsölte az állát.
– Nem is tudom. Talán akad egy, de először mindenképpen ezt kell megtennünk.
– Akkor hát menjetek! – felelte Pug nevetve. – Ha ezen túljutottatok, szerezzetek lovakat, és induljatok Sethanon felé! Nem hiszem, hogy Krondorban tehettek valamit. Ha pedig nem vagyok ott, segítsetek Tomasnak!
Nakor és Sho Pi elsiettek a rév felé, hogy azzal jussanak át Csillagdokk városába, Pug pedig Csillagdokk szigetének nagy citadellája felé fordult.
Besietett az épületbe, és eljutott a központi terembe, ahol a sziget vezető mágusai gyülekeztek. Amikor Pug belépett, a többiek felálltak. A mágus intett nekik, hogy üljenek le, ő pedig ahhoz a székhez lépett, amelyet hagyományosan a tanács vezetője foglalt el.
– A dolgok gyorsan alakulnak – kezdte minden bevezető nélkül. – Amíg béke volt, addig hajlandó voltam tűrni, hogy eljátsszátok, függetlenek vagytok a Királyságtól és Keshtől is, ez azonban most nem folytatódhat így!
– Háborúról rebesgetnek – mondta Chalmes. – Azt kívánja, hogy az Akadémia a Királyság mellé álljon?
– Igen – hagyta helyben Pug.
– Itt sokan kesh születésűek, és nem kedvelik a Királyságot – mondta egy másik mágus.
– Te vagy Robert d'Lyes?
– Igen – felelte a fiatal mágus, meghajtva a fejét a tisztelettől, hogy emlékeznek rá.
– Te a Királyságban születtél.
– Így igaz. Én csupán arra akartam rámutatni, hogy az itteniek hűsége megoszlik, de természetesen elsődleges lojalitásunk Csillagdokkot szolgálja.
– Hadd legyek világos – mondta Pug. – Csillagdokk az enyém. Az én pénzemből épült, azon a földön, amelyet a király nekem adományozott. És amíg én másként nem döntök, addig az enyém is marad.
– Ahogy kívánja felelte d'Lyes –, csakhogy sokan inkább a távozást fogják választani, és szerintem ez azoknak az elveknek a kudarcát jelentené, amelyek összehoztak bennünket.
Pug elmosolyodott.
– Megértem, és értékelem azt a tudóshoz méltó vágyatokat, hogy itt üljetek, és addig vitatkozzatok a nyilvánvaló tényeken, míg el nem értek valamilyen filozófiai megvilágosodás magaslatára, csakhogy a világtörténelem legnagyobb flottája ebben a pillanatban Krondor felé közeledik, ezért azután nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust.
A flotta említésére a teremben számos mágus a homlokát ráncolta.
– Mi azt hittük, a háború előjelét a délen gyülekező kesh katonák jelentik, uram – mondta Chalmes. – Akkor mi ez a flotta-dolog?
– Rövid leszek – ígérte Pug. – Egy hatalmas hajóhad közeledik Krondor felé a Végtelen-tenger felől, amely egy démon nagyurat szolgál. Amikor Krondorból csak egy rakás hamu marad, ez a hadsereg tovább nyomul, és mindent megszerez e sziget és Ylith, Krondor, valamint Salador között. Annyi vér és tűz kíséri majd ezt a háborút, amennyit el sem tudtok képzelni.
A mágusok sustorogni kezdtek egymással, Pug pedig egy percig hagyta őket beszélgetni. Majd felemelte a kezét, és a terem elcsöndesedett.
– Ami azonban még rosszabb, az a végső céljuk. Maguk sem tudnak róla, ám ha azt elérik, az minden életet megsemmisíthet Midkemiában.
– Lehetséges volna ez? – kérdezte d'Lyes.
– Nemcsak hogy lehetséges, de egyenesen valószínű – felelte Pug –, hacsak nem kapok segítséget.
– Én segítek – ajánlotta a fiatal mágus.
Pug elmosolyodott.
– A fiatalságot gyakran lebecsülik – jegyezte meg, és közben figyelte, amint a többi, idősebb mágus csendben ül.
Végül az egyik kesh származású, vezető mágus, Kalied szólalt meg:
– Ha ez igaz, akkor mindaz, amiért eddig dolgoztunk, veszélyben forog. Nem lenne bölcsebb, ha itt maradnánk, hogy megvédhessük a könyvtárunkat és a többi értékeinket?
– Nem parancsolhatom meg, hogy engedelmeskedjetek – mondta Pug. – Utasíthatnálak arra, hogy elmenjetek, de mi haszna lenne annak? – felállt. – Két óra hosszat visszavonulok a tornyomba. Hívjátok össze valamennyi mágust, akik értenek a harci mágiához, a védekezéshez vagy a gyógyításhoz, és mondjátok el nekik, amit tőlem hallottatok! Akik hajlandóak segíteni, azokat magammal viszem. A többiek itt maradhatnak, hogy megvédjék Csillagdokkot, ha ugyan képesek lesznek rá.
Pug otthagyta őket, a mágusok pedig vitatkozni kezdtek arról, amit mondott. Pug felhágott a dolgozószobájába vezető lépcsőn, majd belépett a varázsajtón, amely mindenki mást megakadályozott a behatolásban, és mielőtt az ajtó teljesen becsukódhatott volna, áttranszportálta magát a Varázsló-szigetre.
Gathis, a manószerű teremtmény, aki háznagyként szolgálta Macrost és Pugot, a szokásos helyén, a ház középső termében állt, amelyet dolgozószobaként használt, és amely a Pug által teremtett kertre nézett.
– Pug mester! – mondta Gathis – Vajon helyes a feltevésen, hogy Macros mester visszatért?
Pug elmosolyodott. Gathis egyszer megmondta neki, hogy közte és Macros között létezik egy misztikus kötelék.
– Igen, ez igaz, bár azt nem tudom, hogy ő és Miranda hol járnak e pillanatban.
Gathis felállt.
– Mily módon szolgálhatlak? – kérdezte.
– Szükségem van váltóruhára, és hozzál meleg ételt, amíg fürdök!
A Varázsló-sziget Villa Beatának nevezett házában a kesh stílusú fürdők jelentették a kényelem csúcsát. Pug megparancsolta, hogy hozzák teljesen rendbe őket, és mire Gathis forró marhahússal, sajttal, zöldségekkel és egy korsó jégbehűtött borral megrakott tálcával megérkezett, Pug már az egyik forróvizes medencében ülve pihent.
Gathis a Pug testén húzódó hegekre, majd a mágus igen rövid hajára és szakállára pillantott, és megjegyezte:
– Úgy tűnik, akadtak némi nehézségei.
Pug felnevetett.
– Mindig imádtam, ahogy bagatellizálni tudod a dolgokat, barátom – mondta, és elvette a borospoharat, amit a zöld bőrű teremtmény odanyújtott neki. Belekortyolt az italba, majd folytatta: – Tudtad, hogy Miranda Macros lánya?
– Sejtettem valamit – felelte Gathis –, bár igen kevés alkalmam nyílt rá, hogy beszéljek az ifjú hölggyel, amikor az ön társaságában idelátogatott Csillagdokkból. Ám mivel volt a viselkedésében valami, ami a Fekete Varázslóra emlékeztetett, nem igazán meglepő ez a felfedezés.
– Nekem viszont az volt. Tudtad, hogy az anyja pedig Clovis úrnő?
– Na, ez már engem is meglep! – mondta Gathis. – Jó régen találkoztam először a Fekete Varázslóval, amikor kimentett engem a világomból, de ez már azután történt, hogy otthagyta Mirandát és az anyját, ha jól következtetek.
– Ha ettem – mondta Pug –, vissza kell térnem Csillagdokkba. De mielőtt elmegyek, látnom kell, helyükön vannak-e a védelmi berendezések. Néhány nap múlva egy igen nagy és ellenséges flotta fog itt elvitorlázni, és bár a céljuk Krondor, attól még valakinek eszébe juthat, hogy megálljon itt, és megvizsgálja ezt a helyet.
– Ebben is követem az utasításait – mondta Gathis, majd, kivillantva teljes fogazatát, elvigyorodott. – Jóllehet, ha egyáltalán képes vagyok az ilyen dolgok helyes megítélésére, én úgy gondolom, az ön tanítványai közül itt sokan igen hatékonyan lesznek képesek eltántorítani azt a fosztogató bandát egy effajta látogatástól.
– Magam sem mondhattam volna jobban – nevetett Pug.
– Hamarosan visszatér?
Pug arckifejezése elkomorult.
– Nem tudom. Nem lennék őszinte, ha elhallgatnám, hogy ennek a világnak a fennmaradása forog kockán, úgyhogy mondjuk azt, hogy ha életben maradunk, akkor visszatérek.
– És a Fekete Varázsló?
– Te sokkal jobban ismered régi gazdádat, mint én – vonta meg a vállát Pug –, úgyhogy ezt inkább te mondd meg nekem!
Gathis is csak a vállát vonogatta, így nem volt több mondanivalójuk. Pug befejezte az ebédjét és a fürdőjét, majd tiszta köntösbe öltözött. Azután visszatranszportálta magát a dolgozószobájába, és lement a lépcsőn, ahol már egy csomó tanuló várta. Amikor Pug meglátta őket, rájuk kiáltott:
– Kifelé, mindenki!
A tanulók elkezdtek futni a főbejárat felé, Pug azonban elkapta egyikük ruhaujját, majd szembefordította magával, és megkérdezte:
– Hogy hívnak?
– Johnnak, mester – felelte a fiatal ember, aki teljesen el volt ragadtatva attól, hogy éppen őt választotta ki a legendás csillagdokki mester.
– Menj a tanácsterembe, és mondd meg mindenkinek, hogy gyülekezzenek itt kint!
A tanuló elrohant a tanácsterem irányába, Pug pedig átverekedte magát a tömegen, amely azonnal széthúzódott, amikor meglátták, ki próbál utat törni. Pug elért egy helyre, ahol egy nagy szikla emelkedett, nem messze onnan, ahol a kikötőhöz vezető út lejteni kezdett. A mágus felmászott a sziklára.
Pár perc elteltével Pug megfordult, és a tó túloldalára nézett. Mágikus látását használva figyelte meg a távoli kikötőt, és megelégedve látta Nakort, Sho Pit és még két katonát. Épp beszálltak a bárkába, amely kompként közlekedett a part és a sziget között.
Chalmes és a tanács többi tagja keresztülverekedték magukat a tanulók tömegén, majd Chalmes megszólalt:
– Pug, mit jelentsen ez?
Pug, igyekezve a lehető legjobban utánozni Nakor testtartását, felült a sziklára.
– Várunk – mondta.
– Mire várunk? – kérdezte Chalmes.
Pug elmosolyodott, és valami alantas kis örömet értett, amikor látta a többiek tehetetlen dühét.
– Nem akarom elrontani a meglepetést – felelte.
Ettől aztán csend lett. Egy igen kellemetlen fél óra hosszat várakoztak, amíg a komp átért a tavon. Végül Nakor és a többiek közeledtek az úton, és ekkor Pug megszólalt:
– Örvendek!
– Ez itt Sturgess kapitány a shamatai helyőrségtől mutatta be Nakor az egyik katonát. A tanulók sugdolózni kezdtek, amikor meglátták a másik katonát, aki a kesh határlégió egyenruháját viselte. – Ő pedig Rufi'ibn Salamon tábornok.
– Uram – hajtotta meg fejét a tábornok.
Pug most a mágusok gyülekezetéhez fordult. Chalmeshoz szólt először:
– Gondolom, a két órát, amit adtam, sikerült jól elszúrni, és semmit sem valósítottatok meg abból, amit parancsoltam.
– Azt beszéltük meg, hogyan lehetne az ön által adott híreket a lehető legjobb módon elterjeszteni... – kezdte az öreg mágus.
Pug felemelte a kezét, beléfojtva a szót.
– Itt van Robert d'Lyes?
A tömegben hátul álló, fiatal mágus feltartotta a kezét. Pug rámutatott, és így szólt:
– Azt hiszem, ő a tanács legfiatalabb tagja, igazam van?
A mágusok bólintottak.
– Jól van. Ez azt jelenti, hogy van még egy kis reményetek – mondta Pug.
D'Lyes zavartnak látszott ettől a megjegyzéstől.
– Egy kicsi – mondta.
Pug nevetett, majd felállt, hogy mindenki láthassa. Majd így szólt a mágia összegyűlt használóihoz:
– Gyanítom, hogy még ide is eljutott a háború híre.
Néhányan igent mondtak, mások csak bólintottak.
– A háborúról szóló hírek igazak, csakhogy nem déli szomszédainkkal harcolunk.
– Egy hatalmas flotta közeledik a tengeren, és szörnyű nagy hadsereget szállít, talán negyedmillió fegyverest is.
Erre a megjegyzésre számos mágus sustorogni kezdett egymással. Pug, felemelve a kezét, elhallgattatta őket.
– A Királyság arra készül, hogy megvédje magát, és elképzelhetitek, hogy ehhez biztos határra van szükségünk Keshsel. Ennek érdekében történt néhány változás.
A tömegben csitítani kezdték egymást a mágusok, hogy hallják, hogyan folytatja Pug.
– Nagy Kesh és a Királyság már évek óta verseng az Álmok Tengerét körülvevő, gazdag termőföldek megszerzéséért. Hogy ennek az örök vitának vége szakadjon, a Királyság bizonyos területeket átengedett a Nagy Kesh Birodalomnak.
– Határszélétől délnyugatra van egy nagy, sziklás dombság, a Morgan Romok. A hajósok jól ismerik. Ennek a nagy sziklának a csúcsától egyenesen kelet felé, a Shamata folyóig újra rajzolták a határt. Ettől a vonaltól délre, a Shamata folyó déli partja, az Álmok tengere és a Nagy Csillag-tó mentén minden területet a Nagy Kesh Birodalom kapott meg.
Az összegyűlt tömeg egy emberként felhördült, néhányan dühösen kiáltottak. Egy nyilvánvalóan királysági ember felkiáltott:
– Elárultál minket!
– Nem – felelte Pug. – Erland nagyherceg már hosszú ideje tárgyal Nagy Kesh császárával ebben az ügyben. Cserében kapja a területeket azért, hogy Kesh megvédi déli végeinket az ellenségtől, és hogy betartják legutóbbi egyezményünket. Mivel minket a félelmetes ellenség foglal le, a Királyság úgy döntött, hogy teljesíti Kesh számos területi követelését, amelyek már majdnem száz éve állnak fenn. Azok, akik nem értenek egyet ezzel a kormányzati döntéssel, távozhatnak.
– A dolgok állása szerint Csillagdokk még mindig királysági terület, mégpedig az én hercegségen – jelentette ki Pug egyik arcról a másikra pillantva. – Shamatát átadják a keshieknek. A királysági erők visszavonulnak a Nagy Csillag-tó másik oldalára, Landrethbe. Bárki, aki közületek kívánja, velük tarthat.
Jó néhányan tiltakoztak, de Pug nem vett róluk tudomást.
Most Salamon tábornok emelkedett szólásra:
– Tiszteletben tartjuk Csillagdokk szigetének függetlenségi igényét. Csillagdokk városa azonban Keshez fog tartozni. Amíg megszervezik, hogy legyen komp vagy kikötő az északi parton, addig a királysági állampolgárok szabadon átkelhetnek Csillagdokk városán keresztül.
– Mikor veszik át? – kiáltott valaki a tömegből.
– Már át is vettük – felelte a tábornok. – A katonáim most foglalják el Shamata kikötőjében a kis erődöt és a város helyőrségét, és hagyunk egy kisebb csapatot a vízen túl, hogy biztosítsuk a békét.
A tábornok Pugra nézett, és folytatta:
– Ha más nincs, akkor visszatérnék a katonáimhoz, uram.
Pug bólintott, és így felelt:
– Köszönöm, hogy eljött!
A tábornok és a királysági kapitány együtt távoztak, majd lesiettek a kikötő felé.
– Erről ennyit – mondta Pug. – Most pedig más.
– A támadók, akikről beszéltem, a legveszélyesebb fajtából valók, ezért szükségem van közületek azokra, akik hajlandóak a szolgálatra. Azok kellenek, akik képesek gyógyítani, vagy hírvivőként működhetnek, illetve akik akadályozni tudják a megszállók mágiáját – szünetet tartott, majd hozzátette: – A pantathiánusok szolgálják őket.
A gyűlölt kígyópapok említésére az addig csendben lévők közül sokan felkiáltottak:
– Én segítek!
Pug várt egy kicsit, majd folytatta:
– Azok, akik közületek hajlandóak Krondorba utazni, menjenek Robert d'Lyeshez! Ő lesz a szárnysegédem ebben az ügyben.
D'Lyes zavart arccal körülnézett.
– A szárnysegédje? – kérdezte, miközben máris beszélni kezdtek hozzá a fiatal mágusok.
Pug leugrott a szikláról, és Nakor ezt kérdezte tőle:
– Most mit csinálunk?
– Csinálunk? Én ezzel a csapattal Krondorba megyek, és felkészítem őket, azután Sethanonba utazom. Te itt maradsz, és ügyelsz rá, hogy a hátramaradt bolondok egy héten belül ne kezdjenek háborút Keshsel, azután ha már biztos vagy benne, te is gyere Sethanonba! – Pug benyúlt a köpenyébe, és egy tsurani transzportációs gömböt vett elő. – Lehetőleg ne törd össze, és ne is veszítsd el! Ez az utolsó darabom. Sethanon pedig elég messze van.
Nakor nem látszott túlságosan elégedettnek.
– A dolgok most tetőznek, és te azt akarod, hogy itt maradjak, és ezt a társaságot pesztráljam?
– Ki lehet rá alkalmasabb? – vigyorgott a mágus.
Azzal Pug keresztülment az elképedt mágusok seregén, és odalépett Robert d'Lyeshez, hogy megbeszélje vele a dolgokat.
– Mester! – szólt Sho Pi Nakorhoz.
– Mi az?
– Elgondolkodott már azon, mit értett Pug azalatt, hogy akad-e Csillagdokkal kapcsolatban jobb terve?
Nakor egy pillanatig hallgatott, majd széles vigyorral a tanítványához fordult:
– Hát persze, hogy elgondolkodtam!

 

II. KÖTET

 

15.
A támadás

Erik a homlokát ráncolta.
William asztalára tette a papírokat, majd megkérdezte:
– Ez az, amit tennem kell?
William és Calis bólintottak.
– Megváltoztattuk a tervet, amikor apám felbukkant – mondta William, aki igen fáradtnak tűnt. – Tanácsot tartott a nagyherceggel, Jamesszel és velem. Csak annyit mondhatok el, hogy Pug meggyőzött minket, Calisra máshol lesz szükség.
Erik eddig abban a hitben tette a dolgát, hogy fel kell mennie északkeletre, a hegyekbe, ahol majd megvárja Krondor elestét, hogy támadásokat indítson a megszállók ellen, amikor azok kelet felé indulnak. Most meg azt mondták neki, hogy a szerepeket megkeverték, mint egy pakli kártyát.
– Változatlanul én irányítom a város védelmét – mondta William. – Vykor flottillája a Shadon-öbölben rejtőzik, ő akkor csap majd le az ellenségre, amikor azok elhajóznak mellette, és remélhetőleg csatlakozik Nicholas megmaradt flottájához, miután annak hajóit rendbe hozták az Alkony-szigeteken.
– Greylock lesz a helyettesem a hegyi egységeknél – William Erikre mutatott. – Ami azt jelenti, hogy neked kell betöltened Greylock szerepét az ő eredeti helyén.
– A visszavonulásnál – mondta Erik színtelen hangon.
– Pontosan – helyeselt Calis. – Mire ez a város elesik, a kétségbeesett tömeg megpróbál elmenekülni, mellette pedig ott a megtépázott hadsereg, amely velük együtt próbál odébbállni. Ezt nem engedhetjük meg.
– De hogyan akarja megakadályozni? – kérdezte Erik.
William felsóhajtott.
– Ez az eredménye, ha feltételezésekbe bocsátkozunk! Ha téged is meghívtunk volna a parancsnoki gyűléseinkre, most mindent értenél.
Egy nagy csomó papírt nyújtott át Eriknek.
– Olvasd el ezeket! Részletesen szerepel rajta a terv, és azt akarom, hogy ma estére kívülről fújjad! Ma együtt vacsorázunk, és akkor minden, felmerülő kérdésedet megvitathatjuk!
– Mikor kell elmennie? – fordult most Erik Calishoz.
– Ahogy apám visszatér Csillagdokkból – felelte Calis helyett William.
Erik úgy gondolta, a zászlósúr ezzel burkoltan arra célzott, hogy az időpontot senki sem tudja.
– Rendben van, uram.
Erik megfordult, hogy kimenjen a teremből, de ahogy elérte az ajtót, William utána szólt:
– Ja, és Erik, van még valami!
– Micsoda, uram? – fordult meg Erik.
– Mostantól a nagyherceg hadseregének lovag-kapitánya vagy. Nincs időm rá, hogy hadnaggyá léptesselek elő, így át kell ugranod egy rangot!
Greylock elmosolyodott, amikor meglátta Erik döbbent arckifejezését.
– Én, uram?
– Na mi a hézag, Sötétmocsárffy? – próbálta Calis utánozni Bobby de Loungville stílusát. – Talán hirtelen megsüketült?
Erik elpirult.
– Ez azt jelenti, hogy új törzsőrmesterre lesz szükségem.
– Igen. Van rá jelöltje?
Erik majdnem Jadowt nevezte meg, hiszen ő volt a rangidős őrmester a csapatban, az igazság azonban az volt, hogy Calis helyesen járt el, amikor Eriknek adta ezt a tisztséget. Jadowból egyszerűen hiányoztak az ehhez a ranghoz nélkülözhetetlen képességek. Ez a beosztás sokkal jobb szervezőkészséget igényelt, az őrmester pedig nem rendelkezett ezzel. Ezért kis idő után Erik így szólt:
– Kettő vagy három katona is akad, aki megtenné, de őszintén szólva a legjobb közülük Duga, a zsoldoskapitány volna. Eszes, kemény, és minden magyarázat nélkül is pontosan érti, mi forog kockán. Nagyon hasznosnak bizonyult akkor is, amikor rá kellett beszélni a többi elfogott zsoldost az átállásra.
– Ez nem tetszik nekem – mondta William. – Az az ember egy köpönyegforgató.
– Meg kell értenie, hogy mennek odaát a dolgok, uram – ellenkezett Erik. – Azok az emberek egyetlen városhoz sem kötődnek erősen, és ott nincsenek nemzetek, mint itt; Duga egész életében zsoldosként harcolt, arrafelé azonban a zsoldosok egy szigorú becsületkódex alapján viselkednek. Ha Duga egyszer hűséget fogadott – és én megértettem vele, hogy ez nem az a megállapodás, ahol leteheti a kardját és visszavonulhat –, akkor szolgálni is fog.
– Ezen még gondolkozom – jelentette ki William. – Lehet, hogy kinevezzük a segédcsapatok őrmesterévé, de nekem most másvalaki kell.
– Akkor ott van Alfred – javasolta Erik. – Ha stratégiáról vagy taktikáról van szó, akkor nem annyira eszes, mint szeretném, de ahhoz ért, hogyan kell a dolgokat gyorsan, a lehető legkevesebb felhajtással véghezvinni.
– Akkor ő jó lesz – vélekedett William, Calisra pillantva.
– Egyetértek – bólintott Calis. – Kemény legény, jó lesz a feladatra!
– Akkor menj, és mondd meg neki! – utasítottá William Eriket, aki távozott.
Miután Erik elment, Greylock megszólalt:
– Azt elfelejtetted megemlíteni neki, hogy mostantól az udvar bárója címet is viseli.
– Nem kell egyszerre mindent a nyakába zúdítani, csak feldúlná – mosolygott Calis.
William hosszan, fáradtan felsóhajtott.
– Akkor lesz, csak igazán feldúlt, amikor elolvassa a tervet, és megtudja, milyen szerepet osztottunk rá – mondta.
– Ez nem kétséges – bólintott Calis, majd keserűen felnevetett.

 

– Sötétmocsár! – kiáltott fel Erik. – Ezt nem gondolhatja komolyan! – majd William arckifejezését látva; gyorsan hozzátette: – Uram.
William intett Eriknek, hogy kövesse a folyosón.
– Ma a családommal vacsorázunk. Szerény vacsora lesz.
Amikor elérték az ebédlőt, Erik érezte, hogy haragja elpárolog. A „szerény” vacsorán, amiről a zászlósúr beszélt, James herceg, Gamina úrnő, a fiuk, Arutha gróf és annak két fia, Dashel és James vett részt. Erik majdnem elpirult, hogy őt is meghívták a herceg családjának körébe, zavarában gyorsan helyet foglalt William jobbján. Amikor a szolgák kezdték felszolgálni az ételt, Pug lépett be az Erik székével szemközti ajtón. Erik először csak annyit látott, hogy haja és szakálla rövid, amikor azonban a mágus leült William és Gamina úrnő között, Erik a halvány, égési sérüléseknek látszó hegeket is meglátta a nyakán és az arcán.
Jimmy és Dash felálltak, csakúgy, mint Arutha, James és Gamina. William egy pillanatig habozott, majd ő is felemelkedett, Erik pedig gyorsan követte példáját.
– Dédnagyapánk! – üdvözölte a mágust Dash.
Pug megcsókolta Gamina arcát, és kezet fogott Jamesszel, majd Williammel.
– Örülök, hogy mindannyian együtt vagyunk – mondta Pug.
Erik figyelte őket, és hirtelen világosság gyúlt az agyában, miért olyan komor a terem hangulata. Hiszen nagyon valószínű, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Pug családja így összegyűlhet. A jelenlévők közül lehet, hogy többen már nem sokáig lesznek életben.
– Ha gondolja, uram – súgta Erik William fülébe –, a küldetést holnap is megbeszélhetjük.
William megrázta a fejét.
– Azt akarom, hogy holnap hajnalban már a hegyekben legyél, és felügyeld az első erődvonal kiépítését a várostól keletre. Azután holnaputánig vissza kell érned ide – a családjára pillantott. – Sajnos, nincs időnk.
Most Pug szólalt meg:
– Mindenekelőtt mondanom kell valamit mindannyiótoknak!
William megfordult, hogy apjára nézhessen, példáját James és Gamina is követte.
– Túlságosan hosszú időn át maradtam távol tőletek – mondta Pug –, és ezért bocsánatot kell kérnem!
A mágus most mindkét karját kinyújtotta, majd megfogta William és Gamina kezét.
– Azt is el kell mondanom nektek, mennyire büszke vagyok rátok!
Williamen látszott, hogy nem tudja, mit feleljen. Gamina elmosolyodott, és egy könnycsepp jelent meg a szemében, miközben odahajolt apjához, és megcsókolta az arcát. Erik az utóbbi négy évben elég furcsaságot látott ahhoz, hogy ne, csodálkozzon ezen a családon, ahol a Pug anyja korabeli asszony valójában a mágus lánya.
Gamina telepatikusan mondott valamit az apjának, aki elmosolyodott.
– Én is szeretném, ha most itt lehetne – felelte.
– Köszönöm, apám! – mondta William.
Pug elvette a kezét Gamináról, és a még mindig Williamet tartó, másik kezére helyezte.
– Nem, nekem kell megköszönnöm, hogy az vagy, aki, és hogy követted a saját álmodat, függetlenül attól, milyen szerepet szántam neked én. Attól tartok, néha csak lassan tanulok meg dolgokat.
William elmosolyodott, és Erik most meglátta a hasonlóságot apa és fia között. A zászlósúr szemében egy könnycsepp jelent meg, és Erik maga is érezte, hogy torka összeszorul a megindultságtól. Hiszen erről szól ez az egész háború – gondolta –, hogy megvédjük a szeretteinket. Valahol az éjszakában az ő anyja is, és az egyetlen ember, akit apjának tekinthetett, most egy fogadóban ül az asztalnál, és valahol kint ott rejtőzködik az a nő, akit szeret, úton van, hogy csatlakozzon anyjához és Nathanhoz.
Erik hirtelen megérezte, hogy valaki jelen van elméjében, csupán egy gyengéd érintés volt ez, semmi több, ő azonban rögtön tudta, hogy csak Gamina úrnő lehet. Felnézett, és meglátta, hogy az asszony rámosolyog. Ekkor megszólalt a nő hangja az elméjében:
– Ifjú barátnőd biztonságban van, tudom!
Erik, bár azt sem tudta pontosan, hogyan csinálja, gondolatban próbált válaszolni:
– A feleségem.
Gamina felnevetett, mire William megkérdezte:
– Mi az?
– Fiatal barátunk megnősült, mióta utoljára találkoztunk – mondta a hercegnő.
Pug, William, Arutha és Gamina gratuláltak Eriknek, mire a két fiatalabb férfi nagyapjára pillantott.
– James? – fordult hozzá Pug.
Az egykori tolvajfiú megvonta a vállát és elvigyorodott, viselkedésében most megjelent valami fiatalos játékosság.
– Én tudtam róla. Ahogy Dash és Jimmy is tudta.
– Te tudtad? – csodálkozott Arutha.
James herceg felnevetett.
– Azt akartam, hogy Erik képes legyen teljes erejével az előtte álló feladattal foglalkozni, ezért inkább hagytam, hadd higgye, hogy szörnyen agyafúrtan csempészte ki újdonsült feleségét a városból.
A herceg vádlón Erikre emelte az ujját.
– Ne merészelj többé szembeszegülni velem, kapitány! – mondta.
Erik önkéntelenül elpirult a dorgálás és új rangja hallatán.
– Kapitány? – bólintott Dash elismerően.
– Gratulálok! – mondta Gamina és Arutha egyszerre.
– Majd a háború után meglátjuk, mennyi gratuláció jár neki! – jegyezte meg William.
A háború említésére a teremre ismét komor hangulat szállt. Egy percnyi csend után Pug az asztalra csapott.
– Elég! Addig élvezzük a boldog pillanatokat, amíg lehet! – mondta unokájára, Aruthára pillantva. – Csak azt sajnálom, hogy a feleséged nincs velünk.
Arutha elmosolyodott, és Erik meglátta benne apja és anyja vonásait.
– Ő most a szüleit látogatja Roldemben.
– Lehet, hogy mindannyiunknak Roldembe kellene látogatnunk – jegyezte meg Jimmy.
Pug felnevetett, és a többiek vele tartottak. A vacsora gyorsan és kellemesen telt el, minthogy a vacsorapartnerek megnyugtatóan hatottak egymásra.
Erik örült, hogy alkalma nyílik együtt látni ezt a családot, hiszen a Királyság legfontosabb személyiségei közül hárman is a teremben ültek: James herceg, az apósa és a sógora. A legjobb ételt ették, amelyet Erik valaha is elköltött, a bor pedig kiváló minőségű volt, az a fajta, amely saját hazájában, Sötétmocsárban termett, de ahhoz túlságosan drága volt, hogy a hozzá hasonló, egyszerű ember megízlelhesse. William a sarokban a tervet beszélte meg vele halkan, amely a városból menekülő védelméről szólt, míg a többiek kevésbé fontos dolgokról csevegtek, nem akarván tudomást venni a közelgő sötétségről.
A vacsora után édességeket ettek és kesh kávét, valamint egy kevés első osztályú, erős rodezián bort ittak. Erik érezte, amint a fejétől a lábujjáig elönti a kellemes forróság. Ekkor Calis sietett az ebédlőbe.
– Elnézést a zavarásért – szabadkozott köszönés helyett –, de egy üzenet érkezett.
James felállt, és kinyújtotta a kezét, Calis pedig átadta neki az üzenetet.
– Határszéléről? – kérdezte William.
– Igen, gyorsfutárok hozták. Az ellenséges flotta tegnap hajnalban felbukkant.
– Jó széllel holnaputánra itt lehetnek – vélekedett William.
– Kezdődik – bólintott James.

 

Erik a szemét meresztgette, próbált valamit látni a homályban. A külső gáton állt, az elülső tüzelőállásban. Greylock beváltotta fenyegetését, és gondoskodott róla, hogy de Beswick kapitány kapja meg azt a kétes tisztességet, hogy elsőként nézzen szembe Krondor falánál az ellenséggel.
Ha a korábban még ellenséges kapitánynak akadt is bármilyen ellenérzése Erik előléptetésével szemben, amellyel a Bas-Tyra-i hivatásos tiszt fölébe kerekedett, azt ügyesen leplezte, és udvariasan válaszolt, ha Erik parancsot adott neki.
– Hol vannak? – kérdezte Erik.
De Beswick semmit sem felelt, amikor rájött, hogy a kérdés csupán költői. Amikor a nap keleten megvilágította az eget, a nyugati látóhatárt még mindig köd és sötétség borította el, amely segítette az ellenség haladását.
– Nem igazán ismerem ezt a tengert, kapitány – mondta de Beswick –, de ha az időjárás olyan, mint Bas-Tyrában, akkor a ködnek a délelőtt folyamán fel kell szállnia.
– Délelőttre talán, olyan közel lesznek a hadigályák, hogy már köveket is lehet rájuk hajigálni – vélekedett Erik.
Végignézte a védőberendezéseket. Mintha már legalább a századik alkalommal szemlélte volna meg őket, mióta visszatért a város keleti részén elhelyezett, nem túl messze fekvő védelmi erők megtekintéséből.
Lassan telt az idő, ezért Erik újra megvizsgálta az előretolt állásokat. A külső gátat átépítették úgy, hogy a krondori öböl eléréséhez a hajóknak most délre kellett fordulniuk egy hatalmas móló körül. Erik a móló tetejére épült platformon állt, melyen egy századnyi állig felfegyverzett katona, a katapultot kezelő legénység, íjászok és a parti őrség kapott még helyet. Ezek a katonák bármely, a mólónak erre a részére tévedő hajóra tüzet fognak nyitni.
A gát majdnem egyenesen északnak futott, és a belső gáttól nem egészen negyed mérföldes távolság választotta el. A gát északi végén egy másik század várakozott, úgyhogy ha egy hajó megpróbálna feljönni a külső és a belső gát közötti csatornán, gyilkos kereszttűzbe kerülne. Szemben, a belső gáton egy újabb századnyi katona irányította a hadigépeket. Erikben felmerült, hogy ha az ellenség meglátja ezt a védelmet, megpróbálja egyetlen rohammal elfoglalni mindhárom platformot. Amennyiben olyan bolondok lennének, hogy a védelem kifüstölése nélkül hajókat küldenének a csatornába, azzal azt kockáztatnák, hogy egy elsüllyesztett hajó eltorlaszolja a csatornát. Erik azt is tudta, amit az ellenség nem: hogy néhány ügyes csapda is várta azokat, akik át akartak menni a csatornán. Ezek akkor is működésbe lépnek, ha a védőket már lesöpörték a gátakról.
Erik a kis csónakra pillantott, amely másfél-két méter távolságban lebegett a vízen. Egy kötélhágcsó vezetett oda, melynek egyik végét a védállás széléhez kötötték.
– Itt hagyom a csónakot – mondta.
Tudta, hogy az itt és a másik három állásban elhelyezett katonákat valószínűleg előbb semmisítik meg, mintsem el tudnának menekülni.
De Beswick Erikre nézett, és kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.
– Ha sietve kell üzenetet küldeni, ez gyorsabb, mint végigfutni a gát tetején.
– Hát persze – mondta de Beswick, majd egy pillanat múlva hozzátette: – Ez rendes húzás volt.
Erik a férfi vállára tette a kezét, és csak ennyit mondott:
– Viszlát, és sok szerencsét!
Végiglovagolt agát tetején, a keskeny úton, amelyet fegyencek vájtak a hegyi sziklákba, hogy felállíthassák a ballisztákat és a katapultokat. Több mint háromnegyed mérföldet ügetett a második állásig, ahol fogadta az ott várakozó tisztek köszöntését. Nem állt meg, hogy beszélgessen, hanem folytatta az útját keletre fordulva a két gátból kialakított, fordított U alakú fal tetején. A nagyherceg seregének lovag-kapitánya negyed mérföldön át vágtatott, majd délnek fordult. Az idő egyre melegedett, és Erik jól megizzadt, mire elérte a harmadik állást. Gyorsan ellenőrizte a készleteket és a felszerelést, majd visszafordult északnak. Az utolsó védmű volt a legelszigeteltebb a többitől, mert bár ez volt a külső fal legelső védelmi erődítése, a katonáknak a támadott úton és a kőmólón át kell majd menekülniük, hogy elérjék a régi, északi gátat, amely Krondort eredetileg a Keserű-tengerről jövő, dél felé tartó tengeráramlatok ellen védte.
Mire Erik eljutott arra a helyre, ahol a régi gát elérte a legészakibb dokkot, már várt rá a palotaőrség egy osztaga. Erik felült a számára előkészített lóra, és keresztülvezette az őrjáratot a dokkokban állomásozó katonák tömegén. Már minden létező anyagot felhasználtak a barikádok felépítésére. A várost elzáró, legelső három háztömb valóságos mészárszékké válhat majd. Minden épület valamennyi felső ablakában egy-egy íjász foglalt helyet, és Erik csak csodálni tudta a védelmi intézkedéseket, amelyeket William és James megtervezett. Az alsó ablakokat elbarikádozták, az ajtókat bezárták, és könnyen mozdítható pallók ügyesen elgondolt rendszerét találták ki, így a védők a felső emeleteken, házról házra mászva könnyedén vissza tudtak vonulni, míg mások fedezték a visszavonulást. Eriket nem is annyira az lepte meg, milyen sok polgár menekült el a városból, miután elkezdték a védelmi építkezéseket, hanem hogy sokukat erővel kellett kilakoltatni, annak ellenére, hogy majd kiszúrták a szemüket a közelgő háború jelei. Sokakat csak katonai erővel, rájuk szegezett fegyverekkel lehetett kikergetni otthonaikból.
A dokkokon túli, harmadik saroknál Erik és emberei elérték az első sáncot. Átkeltek rajta, és a palota felé indultak.
Ahogy távolodtak a dokkok területétől, Erik látta a lakosok arcára kiülő félelmet; akadtak, akik az ablakból bámultak, míg mások még gyorsan beszereztek ezt-azt, mielőtt a háború Krondorba ér. Sokan nagy zsákokban az ingóságaikat vitték a hátukon, és kelet felé tartottak, ahol el akarták hagyni a várost, még mielőtt a harcok megkezdődnek.
Erik tudta, hogy James, ellenőrzött formában, megengedi majd, hogy a menekülők eliszkoljanak a városból, míg az ellenség partra nem száll, és amíg nem kell a keleti kapukat bezárni. Az előző este olvasott jelentésekből Erik tudta, hogy a Halváros – a régi falakon túl épült városrész – egyáltalán nem néptelenedett el. A helybeli járőrök és rendőrök múlt hét óta tucatnyi fosztogatót akasztottak fel.
Egy kocsit toló kereskedő sietett el Erik mellett, azt kiabálva, hogy eladó élelmiszere van. Erik pedig tudta, hogy ez az ember délig az utolsó készleteitől is meg fog szabadulni. Ahogy Erik közeledett a palotához, a kapu felé irányuló forgalom egyre erősödött, ezért megparancsolta a kíséretének, hogy forduljanak vissza a dokkok felé, és onnan menjenek a palotához, hogy elkerüljék a polgárok tömegét.
A katonák visszamentek a dokkokhoz, és ahogy lovagoltak, egy őr az egyik második emeleti ablakból így kiáltott:
– Nagy istenek! Nézzétek őket!
Erik nem szemlélhette az eseményeket olyan magasból, mint az a férfi, ennek ellenére tudta, hogy a katona az ellenséges flottát látta meg.
– Mit látsz?
A katona lenézett a kérdezőre, majd amikor Erik tunikáján meglátta a tiszti rangjelzést, így válaszolt:
– Hajókat, uram! Legalább ezret!
Erik nem várakozott tovább. Megsarkantyúzta a lovát, és vágtatni kezdett a palota felé, olyan gyorsan, ahogyan csak bírt. Azt tudta, hogy Krondor öbléhez nem közeledhet ezer ellenséges hajó, azzal is tisztában volt azonban, hogy legalább négyszázan még akkor is vannak, ha elég óvatosan becsülték meg a királynő flottájából megmaradt létszámot.
Nicholas csapást mért rájuk a Sötétség-szoros egyik oldalán, míg délről egy elariali flottilla támadta meg őket. Ezzel egy időben durbini és queg rajok csaptak le az elöl haladó hajókra. James átnézte az őrszemek jelenségeit, akik megpróbálták felbecsülni a megmaradt flotta méretét, ahogy az elhaladt mellettük, azután átadták az adatokat a váltófutároknak, akik pár mérföldenként cseréltek lovat. A támadások az ellenséges flotta nagyságát megnegyedelték. A többiek ünnepelni kezdték az ellenségen ütött sebeket, míg James rá nem mutatott, hogy még mindig négyszázötven hadihajó közeledik Krondor felé.
Így az eredeti háromszázezer katona helyett, akiknek partra kellene szállniuk az elkövetkező napokban, csupán kétszázhuszonötezer szállja majd meg a Királyságot. Erik egyre nehezebben küzdött a reménytelenség érzése ellen.
A tengeri kapun keresztül lépett be a palotába, és lova kantárát egy lakájnak nyújtotta.
– Pihent lóra van szükségem – mondta, és sietett a James herceggel és William zászlósúrral folytatandó utolsó tanácskozásra.
Belépett a tanácsterembe, ahol William és James éppen a területi parancsnokoknak tartották az utolsó eligazítást, mielőtt elküldték őket saját helyőrségeikhez. A városon kívüli palotai kaput üresen tartották, hogy a kiküldött lovasok és a távozó tisztek kijuthassanak a városból, mielőtt elkezdődik a pánikba esett polgárok zavargása.
James félreállt, míg William kiadta a parancsokat.
– Egy órán belül a város északi részén kikötnek az első hajók – mondta a zászlósúr, és a két parancsnokra mutatott, akik a város határában a parti védelmet fogják felügyelni. – Uraim, itt az idő, hogy induljanak! Sok szerencsét!
Erik látta, amint Tilden grófja és egy elöljáró, akinek a nevét nem tudta, tisztelegnek és távoznak. Erik már jó néhány napja, mióta William átadta neki a harc terveit, tanulmányozta a csapatok elhelyezkedését, és tudta, hogy az ellenség csapását először a nemesek és csapataik fogják megtapasztalni. Sarthtól Krondorig, Krondortól a Shadon-öböl északi falvaiig, valamennyi fegyveres katona, akiket Patrick ki tudott sajtolni a nyugat seregeiből, készen állnak, hogy visszaverjék a megszállókat. Csakhogy a hatvanezer embert – akik többsége gyakorlatlan sorkatona – a több mint háromszoros fölényben lévő, harcedzett, ellenséges harcos könnyűszerrel le fogja győzni. A Királyság egyetlen előnye a fegyelem és a kiképzés volt, ami azonban csak akkor játszik szerepet, ha Krondor egyszer már elesett.
Mert Erik számára most már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy első gyanúja beigazolódott: Krondor el fog esni. Körülnézett a teremben, és látta, hogy Greylock már elment, csakúgy, mint Calis. Greylock úton volt az első, közvetlenül az ő parancsnoksága alá rendelt osztag felé. Ez a vegyes egység Calis Bíbor Sasaiból, hadati harcosokból és a Krondori Királyi Felderítők katonáiból állt. Az északi és a keleti hegyek csúcsai között készen állt az összes gyakorlott hegyvidéki harcos, akiket még olyan távoli vidékekről is idehívtak, mint a messze, keleten fekvő Ran vagy Jelzőfok.
A haditerv szerint ki kell véreztetni az ellenséget. A lehető legtöbb támadóval végezni kell, miközben keresztülvágják magukat Krondoron, a hegyekbe érve pedig szét kell forgácsolni őket. Ezen a járhatatlan terepen Greylock minden egyes kőkemény hegyvidéki harcosa felért négy-öt támadóval. Erik harcolt régebben a Smaragd Királynő seregében, tudta, a támadók nagy része megállja a helyét gyalogosként, akad közöttük elég sok jó lovas is, de a hegyvidéki hadviseléshez nem konyítanak. Egyedül a szaurusz harcosok okoztak fejtörést Eriknek, akik ugyan nem voltak a hegyi hadviselés mesterei, de keményebb katonák voltak mindenkinél, akit a Királyságot védelmező emberi lények ellenük tudtak volna küldeni. Erik tudta, hogy a szauruszok nem kevés lovat veszítenek majd a tengeri átkelés során. A takarmány megpenészedik az állandó nedvesség miatt, és a lovak megbetegszenek. A hat hónapos tengeri utazás után sok ló használhatatlanná válik, de Erik abban sem kételkedett, hogy a szauruszoknak még így is elég hátas áll majd a rendelkezésükre ahhoz, hogy veszélyes ellenfelek legyenek. Azt pedig senki még csak sejteni sem tudta, milyen varázslattal kísérelheti meg az ellenség jó erőben megtartani seregei lovait.
William odafordult Erikhez:
– Elkészült minden?
– Már késő bármit is tenni, de legalább a helyükön állnak a katonáink. Amikor feljöttem a kikötőből, az őrszemek már látták az ellenséget!
William abbahagyta, amit csinált, és a kikötő felőli nagy ablakhoz sietett.
– Istenek! – suttogta.
Erik és a többiek követték példáját. A maga módján mindegyikük elképedt. Mindegy, hogy miről szóltak a híradások, egyikük sem állt készen az eléjük táruló látványra. Ahogy a reggeli szellő fellebbentette a párát, a tenger felőli sánctól egészen a távoli látóhatárig láthatóvá váltak a Keserű-tengert beborító fehér vitorlák. Erik kinyújtotta a nyakát és olyan messzire igyekezett pillantani, amennyire csak bírt. A távolban újabb vitorlákat vélt látni.
– Kikerültek minket tegnap – jelentette ki William. Megfordult és visszasietett az asztalához. – Átsöpörnek felettünk, mint a forgószél.
A teremben tartózkodó nemesekhez viszont így szólt:
– Uraim, tudják, mi a teendőjük. Az istenek óvjanak meg minket!
Erik körbepillantott a teremben.
– A nagyherceg?
– Még tegnap éjjel elhagyta a palotát – felelte William. – A nővéremmel, Gamina gyermekeivel és unokáival egyetemben. – Erikre pillantott és elmosolyodott. – Nem veszíthetjük el a nagyherceget, igaz?
Erik megrázta fejét.
– James herceg?
– Az irodájában van. Úgy látszik, kötelességének érezte, hogy maradjon.
Miután a nemesek rendezetten távoztak, Erik így szólt Williamhez: – Számomra már nem maradt itt semmilyen tennivaló.
– Csak egy dolog – válaszolta a zászlósúr és zubbonyába nyúlt. Egy vékony, összetekert és átkötött pergamentekercset húzott elő. A vörös viaszba William hivatalának pecsétjét nyomták.
– Ha túljutottunk ezen, add át atyámnak, ha tudod.
– Tessék, uram? – kérdezte Erik elkomorodva.
William elmosolyodott.
– Sohasem küldenék embereket a falakra harcolni, ha nem lenne bátorságom az élükön állva küzdeni, Erik.
Erik egy pillanatig képtelen volt megmozdulni. Döbbent rémülettel tudatosodott benne, hogy a Királyság zászlósura nem szándékozik elhagyni a várost. Nagyot nyelt. Bár nem tartozott William meghitt baráti körébe, ám megtanulta tisztelni becsületességéért, bátorságáért a férfit, meg azért is, ahogy tiszta, hideg fejjel tervezte meg a csatákat. Egy este pedig, mikor megoszthatta vacsoráját Williammel és családjával, rövid időre bepillantást nyert személyes múltjába is. Nem tehetett róla, de úgy érezte, mint aki éppen elveszít valamit.
– Isten áldja, uram – mondta végül.
William kezet nyújtott.
– Minden jót, kapitány. Most sok minden múlik rajtad. Egyet ne feledj: jóval többre vagy képes, mint hinnéd!
Erik a zubbonyába rejtette a tekercset, majd olyan szabályosan tisztelgett, ahogy csak tudott. Azután kisietett a teremből. Gyorsan kiért az udvarra, ahol már várta egy pihent ló, és felült a hátára. Ellentétben a többiekkel, akik azon az egy kapun hagyták el a várost, amelyet elzártak a tömeg elől, Erik a dokkokhoz vezető kapu felé lovagolt. Intett a lándzsás járőröknek, hogy csatlakozzanak hozzá, és kinyittatta a kaput, amikor odaértek. A városban kezdett eluralkodni a pánik, szájról szájra járt a közeledő flotta híre. Néhány, a palota közelében, a víz mellett élő szegény flótás megpróbált bebocsátást kérni a várba. Erik kissé habozott, mielőtt odakiáltott nekik:
– Errefelé nem mehettek! A keleti kapu még nyitva áll. Vagy azon keresztül hagyjátok el a várost, vagy visszatértek otthonaitokba! Most pedig el az utamból!
Lovával előre ugratott, a polgárok pedig szétrebbentek a kapitány és az őt követő, lovas osztag útjából.
Erik olyan gyorsan haladt át a városon, ahogy csak tudott. Elméletben pontosan tudta a dolgát, csakhogy most teljesen nyilvánvalóvá vált az elmélet és gyakorlat közötti különbség. Feladata abból állt, hogy a város védőinek visszavonulását felügyelje Greylock első védelmi vonaláig keleten, félnapi lovaglásra a városon kívüli utolsó tanyától. De bármerre nézett, Erik zűrzavart látott, és kételkedett benne, hogy bármiféle rend süljön ki ebből a felfordulásból. De arra eskették fel, hogy sikerrel végrehajtsa feladatát, vagy legalábbis minden erejével ezt próbálja tenni. Megsarkantyúzta a lovát, és a tömeg közé vágtatott.

 

Jason összekapkodott minden könyvet, amit tudott, és vászonzsákokba dobálta, majd átadta őket a várakozó fiúknak, akik a közelben álló kocsikba pakolták a rakományt. Roo a számításaikor több időt tervezett be az ellenség Krondorba érkezéséig, mint az valójában történt. Most azt figyelte, ahogy alkalmazottai a vállalatát próbálták kimenteni. Amit csak össze tudott gyűjteni – az arany, a hitellevelek és vagyonának más értékei –, biztonságban el voltak rejtve a birtokain. Néhány kocsit is készenlétbe helyezett ott, amelyek arra vártak, hogy feleségét és gyermekeit, valamit a Jacoby családot keletre vigyék. Remélte, hogy Sylvia is komolyan vette a figyelmeztetését, és követve példájukat, elmenekül a közelgő vérengzés elől.
– Ez az utolsó, uram! – mondta Jason.
Roo felült egy pihent lóra, és kiadta a parancsot:
– Most pedig juttassuk innen ki a kocsikat!
Az ötven kocsi, amelyekbe minden mozdíthatót belepakoltatott, kigördült a hatalmas udvarról a utcára. Mellettük kiáltozó emberek rohantak el, hátukon az ingóságaikkal, míg mások a puszta életüket mentették. Olyan hírek terjedtek, hogy meghalt a nagyherceg, hogy a palotát elfoglalta az ellenség, hogy valamennyi kaput bezárták, és a nép csapdába esett, Roo pedig tudta, hogy ha napnyugtáig nem jut ki a városból, akkor itt kell hagynia a kocsijait az összes, maradék vagyonával.
A legjobb testőröket bérelte fel, akiket csak talált, pedig Krondorban nem maradt belőlük sok. Hiszen majdnem minden férfi, aki képes volt kardot vagy íjat ragadni, most a király szolgálatában állt. A tíztagú csapat, amelyet Roo felbérelt, öregemberekből és fiatal fiúkból állt, jóllehet az öregek kiszolgált katonák, a fiúk pedig erősek és lelkesek voltak.
Ostorok csattogtak, ahogy a lovak húzni kezdték a színültig megrakott szekereket, amelyek nyikorogtak a súly alatt. Roo megpróbálta minden értékét összepakolni: a leltárait, a szerszámokat, a bútorokat. Bízott benne, hogy csak legyőzik végül a Smaragd Királynő seregét, és biztosítani akarta, hogy amikor a vagyonát a háború után újrateremti, akkor a lehető legnagyobb kezdőtőkével induljon.
– Hol van Luis? – kérdezte Roo Jasontől, aki most az első szekéren ült.
– Elment megkeresni Duncant, mert nem került elő. Lehet, hogy már elment a városból.
– Miért?
– Mert Duncan arról beszélt, hogy a birtokodra megy, hogy teljesítsen valami megbízatást, amit te adtál neki.
Roo a homlokát ráncolta. Duncant már két napja nem látta, ami miatt Roo neheztelt az unokatestvérére, jobban, mint valaha. Eddig rengeteg léhaságot megbocsátott Duncannak, de most, amikor a megszállók ennyire közel jártak, és neki minden kézre szüksége volt a meneküléshez, megbocsáthatatlannak érezte, hogy Duncan ezúttal is csak a saját szórakozásával törődik.
– Előrelovagolok a birtokomra. Ott találkozunk! – mondta Jasonnek.
Roo úgy tervezte, hogy a szekerek éjjel megpihennek a birtokán, azután továbbküldi őket Hollófalvára. Ott össze akarta gyűjteni valamennyi alkalmazottját és szolgáját, hogy amennyiben feltűnik az ellenség, Saladorba menekülhessenek. Roo tudta, amit csak kevesek: a megszállók Sötétmocsár mellett fognak elhaladni, azután Sethanon felé fordulnak majd, hogy megszerezzék azt a legendás zsákmányt, amelyről Calis egyszer, régen mesélt a katonáinak, bár azt nem tudták, mi is az a kincs. Roonak nem maradt kétsége afelől, hogy az ellenség emberére talál a Királyságban; ő is szolgált egy darabig a támadók alatt, amikor Calisszal beférkőztek a Smaragd Királynő hadseregébe, és tudta, hogy a létszámfölényük ugyan nagy, nem büszkélkedhetnek azonban olyan kiképzettséggel, mint a királyságbeli katonák.
Azután eszébe jutottak a szauruszok.
– Meggondoltam magam – mondta. – Haladjatok el a birtokom mellett, és menjetek tovább, egészen napnyugtáig!
– De miért? – kérdezte Jason.
– Csak eszembe jutott valami. Tartsatok a chestertoni fogadónkba, és várjatok ott. Ha egy napon belül nem kaptok tőlem eltérő parancsot, akkor induljatok Sötétmocsár felé! Ott várjátok be egymást, cseréljetek lovakat, meg amit kell, azután induljatok tovább, Malak Keresztjéig! Ott várjátok meg az üzenetemet!
Jason feldúltnak látszott a terv megváltozása miatt, de nem tette szóvá. Csak bólintott, és gyorsaságra ösztönözte a kocsihajtót.
Roo előrelovagolt, és hamarosan elvegyült a keleti kapu felé hömpölygő tömegben. A zavargástól tartva már éppen vissza akart fordulni, amikor meglátta, hogy a bal oldali utcából királysági csapat lovagol felé. Ekkor egy ismerős alakot fedezett fel köztük, így elkiáltotta magát:
– Erik!
Erik megállította a lovát.
– Azt hittem, már tegnap elhagytad a várost.
– Túl sok elintéznivalóm akadt az utolsó pillanatban – felelte Roo. – Erre jönnek a kocsijaim, azután keletre indulnak.
– Okos döntés – bólintott Erik. – Téged a kapuig elkísérünk, a kocsiknak azonban sajnos maguknak kell boldogulniuk.
Roo közelebb húzódott gyerekkori barátjához, és megkérdezte:
– Mikor zárják be a kapukat?
– Napnyugtakor, illetve ha az első ellenség felbukkan keleten. Amire hamarabb is sor kerülhet.
– Olyan közel járnak? – csodálkozott Roo.
– Egy órája elérték a külső gátat – felelte Erik lelassítva lovát a tömeg nyomása miatt.
Az út mentén most a királysági katonák vontak kordont, arra ösztönözve ezzel a népet, hogy rendezett sorokban vonuljanak. Akik hallották maguk mögött a lovakat, megpróbáltak félreállni, ám a hely kicsi volt, ezért Erik és csapata le kellett hogy lassítson.
– Hová osztottak be? – kérdezte Roo.
– Kintre – felelte Erik. – Amikor bezárják a kaput, azokat fogom kísérni, akik átjutottak.
– Elég csúnya meló – jegyezte meg Roo.
– Nem annyira, mint bent maradni – válaszolta Erik.
– Ez még nem jutott az eszembe – mondta Roo, majd kis szünet után hozzátette:
– Mi van Jadow-val és a többiekkel?
Erik tudta, hogy barátja arra a néhány férfira gondol, akikkel Calis kapitány alatt szolgáltak együtt a tengeren túl.
– Már felmentek a hegyekbe.
– Mi folyik itt? – kérdezte Roo.
– Nem mondhatom el – szabadkozott Erik.
Roo elgondolkodott; korábban a nagyherceg megrendelésére építőanyagot szállított a hegyeken túl, valami titkos helyre, ezen kívül ellátmányt is a katonák számára. Belegondolt, hogy a nagyherceg legjobb katonái fent vannak a hegyekben, majd feltette a kérdést:
– Csak nem a Rémálom-hegyhát?
Erik bólintott.
– Ne kérdezz semmit, de körülbelül egy hónap múlva Sötétmocsártól keletre kell költöztetned a családodat!
– Megértettem – felelte Roo, és ekkor megpillantották a kaput.
Egy kocsinak kiesett a kereke, és a hajtó most a kapuőrökkel vitatkozott, akik el akarták vágni a ló kantárszárát, a szekeret pedig eltolni az útból, míg a kocsis ragaszkodott hozzá, hogy várják meg, amíg kicseréli a törött kereket.
Erik előrelovagolt, és odakiáltott:
– Őrmester!
A katona megfordult, és amikor meglátta a nagyherceg különleges parancsnokságának feketébe öltözött tisztjét, tisztelgett:
– Uram?
– Hagyják abba a vitát, és tüntessék el a kocsit az útból!
A gyalogosok ugyan a törött kocsit megkerülve képesek voltak kijutni a kapun, ám a szekerek és lovas kocsik hamarosan hosszú sorokban rostokoltak mögötte.
A hajtó méregbe jött.
– De uram! Minden vagyonom a kocsiban van!
– Sajnálom – felelte Erik, és intett egy csapatnyi katonának, hogy vigyék el onnan a tulajdonost, majd tolják a kocsit az út szélére. – Ha ott meg tudja javítani, hát, sok szerencsét hozzá! De ne tartsa fel a többieket, akik tovább akarnak menni!
Erik ellovagolt Roo mellett, és odaszólt neki:
– Most menekülj, Roo!
– De miért? – kérdezte a barátja.
Erik észak felé mutatott, és Roo meglátta a port. A szőr is felállt a hátán.
– Csak egy dolog tud ilyen gyorsan ennyi port kavarni.
– Vagy Kesh innenső felének legnagyobb lovascsapata, vagy pedig a szauruszok közelednek! – mondta Erik.
Roo a keleti út felé fordította a lovát, és egy kiáltással vágtázásra ösztökélte az állatot.
Erik az egyik, mellette lovagló katonához fordult, és kiadta a parancsot:
– Vidd a hírt vissza a városba, hogy látogatókat kaptunk északról! – a hegyekben kavargó porra pillantott, majd hozzátette: – Egy órán belül itt lesznek.
Erik a kapuőrök parancsnokához fordult, és így szólt hozzá:
– Álljanak készen, hogy egy perc alatt becsukhassák a kaput!
– Igenis uram! – jött a válasz.
Erik negyed mérföldnyit előrevágtatott, ahol egy csapat nehézlándzsás és két osztag íjász várakozott tartalékban.
– Hadnagy!
– Igen, uram! – mondta a Krondori Királyi Lándzsások vezetője.
– Egy órán belül óriáslovakon lovagló, átkozottul nagy gyíkok jönnek le azon az északi úton. Az emberei képesek őket fogadni?
A hadnagy elmosolyodott.
– Ha nagyok, legalább könnyebben eltaláljuk őket, nem igaz, uram?
Erik viszonozta a mosolyt. A fiatal tiszt legfeljebb néhány évvel lehetett nála idősebb, Erik azonban úgy érezte magát, mint egy öregember, amikor látta a másik férfi lelkesedését.
– Ez már bátor beszéd! – mondta végül.
Ekkor megfordította kis járőrcsapatát, és délnek lovagoltak, ahol egy másik lándzsás csapat várakozott. Erik ezeket is északra küldte, hogy csatlakozzanak az ottaniakhoz. Bármi is közeledik délről, az nem lehet olyan veszélyes, mint egy teljes erejű szaurusz támadás. Az emberi fenyegetéssel majd megbirkóznak a városban maradók.
Ekkor azonban úgy tűnt, meghasad az ég, és vonítás hasított a levegőbe, de olyanszörnyű, hogy Erik és a katonái a fülükhöz kaptak fájdalmukban. A szörnyű hang tovább szólt, a lovasok megpróbálták lecsillapítani rémült hátasaikat, amelyek felnyerítve ágaskodni kezdtek. A lándzsások közül sokan lezuhantak a nyeregből.
Egy perc múlva a hang abbamaradt, és Erik csak a füle csengését hallotta.
– Mi volt ez? – kérdezte egy katona mellette.
– Fogalmam sincs – felelte Erik.

 

William és James a palota kikötőre néző erkélyén álltak, amikor a furcsa vonyítás visszhangja elhalt. A kikötő szájánál hatalmas gőz- és füstoszlop emelkedett. A zajt vakító villanás kísérte, hogy a két férfi még az épület belsejében is könnyezve pislogott. Lent, a falakon álló katonák pedig vakon botorkáltak, közben segítségért kiáltoztak, hogy valaki vezesse őket onnan el.
Parancsokat ordibáló katonák rohantak keresztül a palotán, mert a robbanást olyan erős zaj kísérte, hogy az még a legöregebb katonákat lesújtotta.
– Mi volt ez? – kérdezte William.
– Nézd! – mutatott James a kikötő szája felé.
A kikötő külső részének habzó vize lecsillapodni látszott, majd egy habzó és törmelékeket szállító, hatalmas hullám csapott a dokkok felé. A tetején pedig hatalmas hajók siklottak, rajtuk ellenséges csapatokkal.
– A kikötőben vannak! – kiáltotta William. – A fenébe! Azt hittem, egy hétig távol tarthatjuk őket!
– Bármit is használtak, a két gát eltűnt – mondta James.
William átkozódott.
– Ezer emberem állt azokon a falakon!
– Ennyit a ravasz csapdáidról, amelyeket a csatornában rejtettél el!
William bólintott.
– Biztosan elsöpörték őket, amikor az ellenség megsemmisítette a védelmi sáncokat. De mi lehetett ez?
– Nem tudom – felelte James. – Én láttam, ahogy Guy du Bas-Tyra felgyújtotta Armengart a Nagy Felkelés idején, és amikor az a tizenötezer hordó nafta felrobbant, azt mérföldekről látni lehetett. Ez azonban valami más volt.
– Valamiféle mágia? – találgatta William.
– A családi háttereddel ezt neked nálam jobban kéne tudnod – válaszolta James szárazon.
William elfordult.
– Mi a csillagdokki hallgatóinknak nem azt tanítottuk, hogy robbantgassanak. Az feldúlta volna a nyugalmat – mondta, majd oda sietett, ahol a parancsokat szállító futárok várakoztak, és az elsőnek odaszólt: – Ötös számú általános parancs. A városban vannak.
William visszatért oda, ahol a városba bevitorlázó, idegen megszállókat figyelő James állt.
– Nem engedem, hogy megtörténjen – mondta Krondor udvarnagya.
William sógora vállára tette a kezét.
– Már megtörtént – mondta.
– Mi is az ötös számú általános parancs?
– Bezárni a keleti kaput, és mindenre lőni, ami nyugat felől közeledik. A kikötőben három órán keresztül tartani kell az erődített háztömböket.
– Mi a helyzet azokkal a csúnya dolgokkal, amiket a dokkoknál állítottál fel?
– Azok még mindig a helyükön vannak. Hacsak a pantathiánus mágusok nem robbantják fel a palotát ugyanúgy, ahogy a gátakkal tették, a partraszálláskor egy-két meglepetés várja őket.
James Williamre nézett.
– Mindenkit kijuttattál?
William tudta, ki az a „mindenki”, akiről James beszélt: a nővére, valamint Gamina fia és unokái. James számított rá, hogy William gondoskodik családtagjai biztonságáról.
– Kint vannak a városból. Tegnap éjjel különleges kocsikon hagyták el Krondort.
– Akkor hát eljött a búcsú ideje – mondta James.
William a sógorára nézett, és visszagondolt a múltra. Hosszú időt töltöttek el együtt, attól kezdve, hogy William ifjú hadnagyként a nagyherceg testőrgárdájában szolgált, James pedig megzabolázta a féktelen ikreket, Borricot és Erlandot, akik ma királyi és nagyhercegi címet viseltek.
– Harminc éve már vagy mennyi? – kérdezte James.
– Inkább negyven.
Megölelték egymást.
Amikor szétváltak, James így szólt:
– Csak azt sajnálom, hogy nem találtál magadnak valakit, William.
– Egyszer találtam – felelte William.
James nem felelt. Emlékezett a kesh mágusnőre, akit William fiatal fiúként szeretett, és arra is, hogyan halt meg végül a lány.
– Irigyellek téged, Aruthát és a fiúkat – jegyezte meg William.
– Mennem kell – felelte James.
– Ha valahogy mégis megússzuk ezt, ígérem, gondolkozni fogok rajta, hogy keressek egy jóravaló asszonyt, és megállapodjak! – jelentette ki William.
James felnevetett. Még egyszer megölelte sógorát, és még ennyit mondott:
– Találkozunk Sötétmocsárban vagy pedig a pokolban!
– Egyik sem rosszabb a másiknál – felelte William, majd gyengéden az ajtó felé taszította a herceget.
James megfordult, és sietni kezdett, amennyire csak idős lába engedte. Kint egy osztag fekete zubbonyt, lábszárvédőt és feketére festett, vas sisakot hordó, különleges katona várta. Semmilyen jelzést nem viseltek, és egy szót sem szóltak, miközben a herceget a hivatalához kísérték. Ott James letépte rangjelzését, az arany láncot, amelynek végén Krondor udvarnagyának pecsétje függött, és amelyet a nagyhercegség hivatalos rendeleteinek megjelölésére használt. Levette hercegi gyűrűjét, és a pecsét mellé tette, Egy pillanattal később az egyik katonához fordult, és így szólt hozzá:
– A nagyherceg kihallgatótermében, a kandalló fölött függ egy kard. Hozd azt ide nekem!
A katona elsietett, közben James levetette ruháit, és a várakozó katonákéihoz hasonló egyenruhát öltött. Mire a katona visszatért a karddal, a herceg már végzett az öltözködéssel. A fegyver egy régi vívótőr volt, amelynek egy fegyver, egy aprócska harci kalapács volt a markolatába olvasztva.
Ezt is a többi tárgy mellé helyezte, majd a kardot, a gyűrűt, és a láncot a pecséttel, valamint egy levelet, amit már előző éjjel megírt, összecsomagolta, és egy nagyhercegi testőri egyenruhát viselő katonának nyújtotta át.
– Vidd ezt Sötétmocsárba, Vencar grófjának! – utasította a férfit.
– Igenis, méltóságos uram – felelte a testőr, és elsietett.
– Itt az idő – mondta most James a maradék, feketébe öltözött katonáknak, akik csendben várakoztak.
Elhagyták a hivatalt, majd lesiettek a palota gyomrába, végig a huzatos lépcsőkön, amelyek a várbörtönbe vezettek. A zárkák után a látszólag sima falhoz léptek.
– Tegyétek ide és ide a kezeteket! – utasította a katonákat James –, és nyomjátok fel!
Két katona úgy tett, mire a fal könnyedén felsiklott a mennyezetbe, és egy titkos ajtót fedett fel. James az ajtóra mutatott. Két katona indult, hogy kinyissa. Az nyikorgott, amikor több évnyi nyugalom után megbolygatták, de azért megmozdult, hogy egy nyílás bukkanjon fel mögötte, egy lefelé vezető lépcsővel. Lámpásokat gyújtottak, két katona belépett, James pedig követte őket. Amikor a nyolc katona mindegyike belépett az ajtón, az bezárult mögöttük, és az ál-fal is visszasiklott eredeti helyére.
Az emberek lesiettek a lépcsőn, és egy másik, zárt faajtóhoz értek. Az egyik katona hallgatózni kezdett.
– Csend van, uram – mondta.
– Nyisd ki! – bólintott James.
A férfi kinyitotta, és ekkor hullámverés hangját hallották. A krondori palota központi része, a régi citadella alatt álltak, egy emelvényen, ahonnan föld alatti csatorna vezetett a városon kívüli öbölbe. A szag emlékeztette őket arra, amit már úgyis tudtak: a város kanálisainak egyikében álltak, amely az egymérföldnyire vagy még messzebb lévő öbölbe ürítette tartalmát.
Egy új csónak várakozott egy kőbakhoz erősített gyűrűhöz kötve. A nyolc katona beszállt, helyet hagyva a csónak közepén a hercegnek. James a vízi járműbe lépett.
– Indulás! – adta ki a parancsot.
A csónakot ellökték a kőtől, az emberek pedig evezni kezdtek; de ahelyett, hogy az öböl felé indultak volna, körbefordították a járművet, és árral szemben, a városi kanálisok felé vették útjukat.
Amikor egy széles, két embernyi magas, betorkolló csatornához érkeztek, James ezt suttogta magában:
– Hazaértél, Sebes Jimmy!

 

 

16.
A küzdelem

Erik intett.
– Arra! – kiáltotta.
A katonák megfordították lovaikat, és támadásba lendültek. A keleti fal legészakibb kapuján kívül már az előző nap óta folyt a csata a városért. A megszállók meglehetősen rendezetlennek tűntek, ahogy partra szálltak.
Erik egységeit már kétszer támadták meg a szaurusz lovasok, egyszer napnyugtakor, másodszor pedig reggel. Erik elégedetten fedezte fel, hogy hatalmas méretük ellenére a szaurusz lovakat éppúgy megviselték a hosszú utazás fáradalmai, mint bármely kisebb állatot, amilyeneken az emberek lovagoltak. Ezenkívül – emlékezetük szerint először – a szauruszok most nem zsoldosokkal, hanem igazi katonákkal, királysági nehézlándzsásokkal néztek szembe, és a csaknem négy méteres, vas hegyű lándzsával felszerelt, fegyelmezett ellenfél, amely rendezett sorokban támadott, megfutamította a szauruszokat. Eriknek fogalma sem volt, számít-e ez majd az egész háború szempontjából, ám az önbizalom, amit a hatalmas gyíklények legyőzése adott a katonáknak az első összecsapásban, felbecsülhetetlen értéket jelentett.
Most egy csapat ember zsoldossal harcoltak, akik egyenként nem tűntek annyira veszélyesnek, mint a szauruszok, ám számbeli fölényük miatt kemény diónak bizonyultak. Ráadásul viszonylag pihentek voltak, ellentétben Erik katonáival, akik az elmúlt tizenkét órában már két támadást védtek ki.
Amikor azonban délről megérkezett a királysági lovasok erősítése, Erik egységei képesek voltak visszaverni az ellenséget, akik végül az északi erdőségekbe menekültek. Erik a helyettesét, egy Gifford nevű hadnagyot keresve megfordult. Magához intette a katonát, és így szólt hozzá:
– Vágtassatok utánuk, de maradjatok nyíllövésnyire a fák vonalától! Nem szeretném, ha csapdába rohannátok. Azután hozd vissza a katonákat, és helyezkedjetek el a harcállásokban. Én a kapuhoz megyek, hogy megtudjam, érkezett-e valami új parancs.
A hadnagy tisztelgett, majd távozott, hogy teljesítse a parancsot.
Erik végigügetett fáradt lovával a kapu felé vezető úton. Útközben bedeszkázott házakat látott, mintha csak tulajdonosaik abban reménykedtek volna, hogy visszatérve érintetlenül találják majd őket. Mintha a mostani csapás csupán egy vihar volna Krondor fölött, ami hamarosan elvonul. Más épületeket szemmel láthatóan üresen hagytak, ajtajuk tárva-nyitva állt. Az úton kétségbeesett menekülők sora sietett abba az irányba, ahonnan Erik jött, és a kapitánynak többször is rá kellett kiabálnia az emberekre, hogy adjanak neki utat.
A menekülők hangulata mostanra majdnem elérte a pánik szintjét, és Erik tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalma arra, hogy új parancsot kapjon. Most majdnem fél órába tellett egy akkora út megtétele, amekkorát máskor harmadannyi idő alatt lovagolt végig, és amikor végül odaért a kapuhoz, látta, hogy ennél gyorsabban már nem is lehetne kiüríteni a várost.
Észrevette, hogy újabb két kocsit toltak le az útról, az egyik a városba tartó, és a kanálisokon át az öbölbe torkolló, kis folyóba esett. Erik önkéntelenül is azon tűnődött, vajon nem Rooé-e a kocsi. Gyanította azonban, hogy Roo szállítmányának nagy része elhagyta a várost még mielőtt a harc elkezdődött, és most biztonságban Sötétmocsár felé tartanak.
Amikor hallótávolságba került a kaputól, Erik elkiáltotta magát:
– Macky őrmester!
A kapunál parancsnoki tisztet ellátó őrmester megfordult, hogy lássa, ki szólt hozzá, és amikor meglátta a tisztet, visszakiáltott:
– Uram?
– Van valami parancs?
– Nincs uram. Mint eddig!
Ennyit szólt csupán, azután visszafordult, hogy gyorsabb mozgásra bírja azokat, akik megpróbálták átverekedni magukat a kapun, egyben pedig fenntartsa a rendet.
– Akkor sok szerencsét, őrmester! – kiáltotta Erik.
A katona, egy öreg férfi, aki megivott egy-két italt Erikkel és a Bíbor Sasok más katonáival is, visszafordult, és így válaszolt:
– Magának is, uram! Sok szerencsét mindannyiunknak!
Ezzel visszatért feladatához.
Erik szeretett volna egy pihent lovat, de nem kockáztathatta meg, hogy bemenjen a városba. Inkább visszalovagol korábbi helyére, és megnézi, van-e idő új lovat szerezni. Úgy rendelkezett, hogy a pihent lovakat eléggé messze tartsák a harc legvalószínűbb pontjaitól, ahol biztonságban vannak – így azonban nem lehetett könnyen elérni a hátasokat.
Visszafordult, és átverekedte magát a városból menekülő tömegen. Tudta, mi a terv, mégis, ezt a kétségbeesett emberáradatot látva azon töprengett, vajon képes lesz-e olyan kegyetlen lenni, mint amilyen a nagyherceg vagy az udvarnagy volt. Hiszen azok közül, akik itt haladnak, sokakat majd megtámadnak és lemészárolnak a Smaragd Királynő portyázó katonái, amikor majd végigvágtatnak az országúton. Erik pedig nem védheti meg mindnyájukat.
A kapitány elérte Halváros peremét, és meglátta néhány katonáját, akik egy fa árnyékában pihentek.
– Jelentést kérek! – utasította az egyiket, aki rögtön felállt.
– Épp most futott belénk egy újabb portyázó csapat, kapitány A fák közül jöttek elő, és igen meglepődtek, amikor nyílzáporral fogadtuk őket. – A távoli fák felé mutatott. – Jeffrey hadnagy valahol ott van.
Eltartott egy kis ideig, mire Erik azonosította magában a Jeffrey nevet a megfelelő arccal, és ekkor rájött, mennyi ember parancsnoka lett. Az első fél évben egységének minden katonáját személyesen megismerte, ám az utóbbi két hónapban a nagyherceg seregének létszáma megduplázódott, mivel csapatok érkeztek a Távoli Partokról, lentről, Yabonból, csakúgy, mint keletről. A katonák közül, akik most tőle várták a túlélés esélyét, sokan idegenek voltak a számára, az általa kiképzettek többsége pedig már keletre tartva, fent volt a hegyekben.
Erik továbblovagolt, és kis idővel később megtalálta a hadnagyot. A katona, aki a kék mezőben farkasfejet ábrázoló, LaMut-i tabardot viselte, megfordult, és tisztelgett.
– Kapitány, éppen belénk botlott egy járőrcsapat. Nem tudták, hogy itt vagyunk.
Erik a fáktól délre elterülő, nyílt területen fekvő holttestekre pillantott.
– Úgy küldenek ki csapatokat, hogy semmi eligazítást nem kapnak – mondta. – A szauruszok és a többiek, akikkel tegnap harcoltunk, nem továbbították a hírt, hogy itt vagyunk.
– Vajon számíthatunk rá, hogy ez továbbra is így lesz?
Erik visszagondolt saját tapasztalataira a királynő seregével, amikor Novindusba utazott, és így felelt:
– Egy bizonyos pontig igen. Sosem lesznek olyan fegyelmezettek, mint mi, és a belső összeköttetésük mindig is jóval gyengébben fog működni, mint a miénk. Ezzel szemben sokan vannak, és ha megtámadnak minket, akkor egyszerre fognak rohamozni.
Erik a délutáni napra nézett, és így folytatta:
– Küldjön le a tartalékainkhoz egy hírvivőt, és hozasson fel két századot, hogy felváltsák az ittenieket, azután – mutatott abba az irányba, ahol a nehézlándzsások zászlóját lengette a szellő – mondja meg a lándzsásoknak, hogy pihenjenek pár órát.
– Gondolja, hogy visszavertük őket?
Erik elmosolyodott. A LaMut-i, idősebb hadnagy maga is pontosan tudta a választ. Egyszerűen csak ki akarta próbálni, miféle legény ez az ifjú kapitány, akitől a parancsokat kapja.
– Aligha – felelte Erik. – Csupán kis lélegzethez juthatunk, mielőtt kitör a vihar. És én szeretném, ha ezt kihasználnánk.
Mielőtt elment, a hadnagy még megkérdezte:
– Mi a helyzet azokkal a kígyópapokkal?
– Nem tudom, hadnagy – felelte Erik. – De biztosan megismerjük őket, amikor ideérnek!
Jeffrey tisztelgett, és amikor elindult, Erik még utána kiáltott:
– És hozzon nekem egy pihent lovat!

 

– Valami van előttünk – mondta Miranda suttogva.
Apja mögötte állt, homlokára izzadság ült ki, miközben azon munkálkodott, hogy fenntartsa a mindkettőjüket láthatatlanná tévő varázslatot. Megtalálták a rést, amely Shila világába vezetett, és Miranda most azon töprengett, mire számíthatnak a másik oldalról. Abból, amit Hanam elmondott nekik, valószínűnek látszott, hogy egyenesen néhány igen dühös démon karjaiba sétálnának, ha egyszerűen csak úgy átmennének az átjárón.
Most a réskapu látótávolságba kerültek, ami a közönséges szemlélő számára egyszerű falnak tűnt volna. Macros és a lánya azonban látta, hogy ezen a helyen titokzatos energiák kavarognak.
– Valaki megpróbálta bezárni erről az oldalról – jegyezte meg Macros.
Miranda megvizsgálta a rést. Érezte valaminek a jelenlétét a másik oldalon, ezért visszalépett a sötétbe.
– Abbahagyhatod a varázslatot. Senki sincs a közelben – mondta Macrosnak, a varázsló pedig úgy is cselekedett.
– Most mit fogunk tenni? – kérdezte Miranda.
Apja lehuppant a földre, és így felelt:
– Vagy titokban próbálunk meg átjutni a résen, vagy erővel, vagy pedig keresünk egy harmadik utat, hogy Shila világába jussunk.
– Az első kettő nem tűnik túlságosan sikeres lehetőségnek, különösen a másodikat tartom kevéssé vonzónak – mondta Miranda. – Mit gondolsz a harmadikról?
– Ha létezik átjáró Shilába a Világok Csarnokán keresztül, arról Mustafa, a jövendőmondó tudni fog – felelte Macros.
– Tabert fogadója? – kérdezte Miranda.
– Az is van olyan jó hely, mint a többi – jelentette ki Macros. – Fáradt vagyok. Oda tudnál vinni minket?
Miranda szemöldöke aggódón húzódott össze.
– Te, fáradt?
– Sosem vallanám be Pugnak – mondta Macros –, de gyanítom, hogy amikor elhúzott Sarigtól, újból teljesen halandóvá váltam. A hatalmam nagy része a mágia istenétől származott, és most, hogy ez a szál elszakadt...
A varázsló nem fejezte be mondatát, csak megvonta a vállát.
– Ezt is jókor mondod el! – mérgelődött Miranda. – Épp egy démonkirállyal készülünk szembeszállni, te pedig váratlanul lerobbansz a korod miatt?
Macros fintorogva felállt.
– Nehezen viselem most el a fáradságot, leányom. De azért most is le tudnám rombolni ezt a hegyet, ha az szükségessé válna!
Miranda elmosolyodott, majd megfogta apja kezét, és azt kívánta, hogy teremjenek egy LaMut-i fogadóban. Tabert fogadójában számos vendég üldögélt, ám valamennyien felugrottak a helyükről, és hátrahőköltek, amikor a varázsló és leánya pár lépéssel a pult előtt előbukkant a semmiből.
Tabert a pult mögött állt, és csupán a szemöldökét húzta fel, amikor Miranda így szólt hozzá:
– Használni szeretnénk a hátsó szobáját.
A csapos felsóhajtott, mintha csak ezt gondolná: „Milyen mesét kell majd kitalálnom, hogy megmagyarázzam ezt a csodát?” Ám hangosan csak ennyit mondott:
– Sok szerencsét!
A lány és az apja a pult mögé léptek, és benyitottak a hátsó szoba ajtaján. Miranda levezette Macrost egy lépcsőn, majd végigmentek egy szűk folyosón. A folyosó végén egy alkóvot találtak, amely vasrúdra erősített függönnyel volt elválasztva a szoba többi részétől. Ez volt az a kapu, amelyet Miranda akkor használt, amikor először lépett a Világok Csarnokába. Félrehúzták a függönyt, amely leválasztotta az alkóvot, és ahogy átlépték a küszöböt, a Világok Csarnokában találták magukat.
– Én a hosszabb utat ismerem a Becsületes Johnba – mondta Miranda. – Nem tudsz egy gyorsabbat?
– Arra – bólintott Macros, és az ellenkező irányba mutatott.
A két mágus felkerekedett.

 

William figyelte, amint alatta dühöng a csata. A dokkok védői tüzelni kezdtek a feléjük közelgő hajókra. Az ügyesen álcázott balliszták és katapultok három hajót is elsüllyesztettek, amelyek túlságosan közel kerültek, ám a flotta tovább haladt.
William egyik legbecsesebb tulajdona egy távcső volt, amelyet James hercegtől kapott ajándékba évekkel ezelőtt. Nemcsak azt tudta; amit bármelyik jó távcső, hogy a képet az eredeti tizenkétszeresére nagyítsa, de rendelkezett egy szokatlan tulajdonsággal is: észre lehetett vele venni az illúziót is. James, aki nem kívánta feltárni a távcső eredetének titkát, sosem mondta el, hogyan jutott ehhez a darabhoz.
William figyelte a közeledő parancsnoki hajót, és meglátta a középen kuporgó, félelmetes démont. Undorát leküzdve, jól megnézte magának a szörnyeteget. A lény a mellette állók mindegyikét misztikus láncok és nyakörvek segítségével tartotta ellenőrzése alatt.
A démon arcára kiülő kifejezést nehéz volt megfejteni, hiszen az távolról sem hasonlított emberi arcra. Pug figyelmeztette Patrick nagyherceget, Jamest és Williamet arra, hogy a Smaragd Királynő meghalt, és helyére egy démon állt, ám ezt a hírt csupán néhány tiszttel osztották meg. William és James úgy határoztak, elég félnivalójuk akad a katonáknak anélkül is, hogy még egy démon nagyúr gonoszságától is tartaniuk kellene.
William kilencven fokosra állította a lencsét, mire a démon eltűnt. Az ott ülő nő látványképe királynői és gyönyörű volt, bizonyos értelemben még félelmetesebbnek tűnt, mint a démon, amely legalább nyíltan arcán viselte dühét és gyilkos szándékát, amit bárki jól láthatott.
William most visszaforgatta a lencsét abba a helyzetébe, amellyel átláthatott az illúzión. A démon azonnal újra láthatóvá vált. William letette a távcsövet.
– Parancs – mondta nyugodtan, mire az egyik palotai apród előre lépett. A nemesi származású fegyverhordozók a tisztek segédjeiként a védők mellett szolgáltak a falon, míg az apródok futári feladatokat láttak el. William egy rövid másodpercig a fiú lelkes arcába nézett, aki kész volt a parancsát teljesíteni, bárhová is küldjék. Az apród nem lehetett több tizenhárom-tizennégy esztendősnél.
Egy pillanatig William késztetést érzett, hogy odakiáltsa a fiúnak, meneküljön, hagyja el a várost olyan gyorsan, ahogy csak ifjú lába viszi, végül azonban csak ennyit mondott neki:
– Mondd meg a dokkok parancsnokának, hogy várjanak, míg az ellenség közel ér, akkor lőjenek mindennel a zöld testű, nagy hajóra; az a vezérhajó, és azt akarom, hogy süllyesszék el!
A fiú elrohant, William pedig megnézte a hajót. Valószínűleg hiábavaló próbálkozás lesz; a démon hajóját minden bizonnyal a legerősebb védelemmel látták el a flottán belül.
Jelentések érkeztek, hogy az ellenséges flotta a part alsó és felső szakaszán is kikötött, és a lovascsapatokat többször is megtámadták a legészakibb kapunál. William latolgatta a lehetőségeit, majd egy másik futárért kiáltott. Amikor a fiú jelentette, hogy kész van, a zászlósúr így szólt hozzá:
– Fuss le az udvarra, és mondd meg az egyik lovasnak, hogy vigye a parancsot a keleti kapuhoz! Zárják le a várost!
Amikor a fiú megfordult, William utána szólt:
– Apród!
– Uram?
– Fogj egy lovat, és te is menj a katonával! Hagyd el a várost, és mondd meg Sötétmocsárffy kapitánynak, hogy itt az idő, induljon keletre! Te is tarts vele!
A fiú arcán zavar tükröződött, amiért elküldték, de csak ennyit válaszolt:
– Igenis, uram.
Azzal elfutott.
A királyi testőrség egyik kapitánya kérdőn a zászlósúrra nézett, mire az megrázta a fejét.
– Legalább egyiküket megmenthetem így – mondta.
A kapitány zordan bólintott. Az ellenséges flotta már a kikötéssel próbálkozott. Kötelek kígyóztak elő a hajókból, ahogy a korláton állók megpróbáltak hurkokat dobni a dokkok kikötőbakjai köré. Nyílzápor zúdult mindazokra, akik nem tartottak maguk elé pajzsot, és a megszálló hadsereg sok katonája testéből kiálló nyilakkal, holtan zuhant a habokba.
Végül azonban az első, majd a második hajónak is sikerült partra vetnie kötelét, és most lassan vontatták magukat a dokkok felé. Csupán azon a helyen nem voltak képesek közel jutni a parthoz, ahol korábban elsüllyedt három hajó. A mögöttük közeledőknek köteleket vetettek, és William már tudta, mi a tervük. A védők először azt gondolták, hogy lassú ostrom következik, az ellenség először partra száll, ha egyszer a városnak ezt a részét megszerezték. Most azonban már látta, hogy a támadók nem fogják megkísérelni az üres hajók elmozdítását a dokkoktól.
Az ellenség csak néhány hajót fog kikötni a dokkokhoz, ezek pedig pajzsként szolgálnak majd a hátul lévők szánára. Azok lehorgonyoznak, a hajókat pedig gyorsan összekötik. Ily módon egy hajóhíd nyúlik be az öbölbe, egy olyan platform, amelyen a megszállók ezrei tudnak majd hajóról hajóra ugrálva partra szállni Krondor kikötőjében, az öböl teljes szélességében. Ez veszélyes vállalkozás volt, mert ha a védőknek sikerül bármelyik hajót felgyújtani, veszélybe kerül az összes.
Amikor a királynő hajója elég közel került, valamennyi, lőtávolságon belül lévő hadigép támadást indított. Százával repültek a nehéz kövek, amelyeket tűzolajjal átitatott, égő szénakötegek követtek. De ahogyan azt William gyanította, mindegyik útját állta egy láthatatlan pajzs, amelyről lepattantak vagy lecsúsztak a lövedékek. A zászlósúr elégedetten vette tudomásul, hogy az egyik nagy kő egy másik, védtelen hajóra pattant, és komoly károkat okozott a katonákkal telerakott fedélzeten.
William éppen kiadta a parancsot, hogy lőjenek ki annyi olajat az elöl horgonyzó hajókra, amennyit csak lehetséges, amikor hirtelen pokoli tűz lobbant fel az erkély teljes hosszában. William hanyatt esett, mintha lecsapott volna rá egy nyers tűzből kovácsolt vasököl. Félig öntudatlanul feküdt az erkély kövén. A szeme könnyezett, és alig látott valamit, csupán vörös karikák ugráltak a szeme előtt.
Egy pillanattal később rájött, hogy szeme ég és véres. Csak annak köszönhette, hogy nem vakult meg teljesen, hogy éppen akkor nézett hátra, amikor a támadás történt. Megfordult, és homályosan egy alakot látott meg maga mellett, amelyik felnyögött, amikor megérintette. Ekkor két kéz emelte fel, és egy hang szólalt meg:
– Zászlósúr?
Megismerte az egyik apródja hangját, aki a teremben maradt.
– Mi történt? – kérdezte William rekedt hangon.
– A fal mellett tűz csapott fel, és mindenki... megégett.
– Reynard kapitány?
– Azt hiszem, meghalt, uram.
A folyosóról kiáltozó hangok szűrődtek be, majd a berohanó katonák lépései hallatszottak.
– Ki van ott? – kérdezte William, aki csupán árnyalakokat látott.
– Franklin hadnagy, uram.
– Vizet kérek! – mondta William, a hadnagy pedig átvette őt az inastól, és addig támogatta, míg a zászlósúr oda nem botorkált a székéhez. Orrával csupán saját; megégett hajának és húsának szagát érezte, és akárhogy pislogott, a vakítóan vörös könnyeket nem tudta kitörölni a szeméből.
– Hadnagy, mondja el nekem, mi történik! – kérte William, amikor végre leült.
A hadnagy a teraszra sietett.
– Partra küldik a katonákat. Iszonyú nyílzápor zúdul rájuk, de azért jönnek, uram.
Az inas egy lavór vizet és tiszta törülközőt hozott, amivel William letörölte az arcát. Elviselhetetlen fájdalom hasított belé, és a zászlósúrnak az egyik, csillagdokki mágus varázslatát kellett alkalmaznia, amelyet gyerekkorában tanítottak neki, hogy ne törődjön a kínnal. A víz sem tisztította ki a látását, és Williamban felötlött, hogy talán hátralévő életére megvakult, bármilyen rövid legyen is az az idő.
Széthasadó fa hangja, majd az azt követő kiáltozások és harc zaja hallatszott.
– Hadnagy, volna szíves elmondani, hogy mi történik az udvaron? – kérte William.
– Uram, megtámadták a királyi dokkot. Az ellenséges katonák partra szállnak – felelte a hadnagy.
– Fiam, segíts talpra, kérlek! – szólt oda William az apródnak.
– Igen, uram – próbált meg nyugodt hangon felelni a fiú, de hangja elárulta félelmét.
William érezte, amint ifjú karok ragadják meg a derekát, miközben felállt.
– Fordíts az ajtó felé! – kérte nyugodtan.
A harci zsivaj most már egy időben hallatszott a teremhez vezető folyosóról és az udvarról, ahogy az ellenséges harcosok egyre feljebb küzdötték magukat a William parancsnoki központjához vezető lépcsőn.
– Franklin hadnagy – szólt William.
– Uram? – jött a nyugodt válasz.
– Álljon a bal oldalamra, uram!
A tiszt úgy tett, ahogy parancsolták neki, William pedig lassan kivonta kardját a hüvelyéből.
– Állj mögém, fiam! – mondta halkan, miközben a folyosóról jövő csatazaj egyre hangosabbá vált.
A fiú úgy tett, de közben szorosan tartotta a zászlósúr derekát, hogy sebesült férfi talpon tudjon maradni.
William szerette volna, ha mondhatna valamit, ami megkönnyíti a fiúnak a rá váró élményt, ám tudta, hogy úgyis rémület és fájdalom lesz a vége. Ezért csak egy rövid imát mondott el. Miközben a hangok még közelebb jutottak, és a teremben maradt katonák az ajtóhoz rohantak, hogy megvédjék, William végül így szólt:
– Apród!
– Uram? – jött a halk, félelemmel teli hang a háta mögül.
– Mi a neved?
– Terrance, uram.
– Hova való vagy?!
– Apám Belmont ispánja, uram.
– Jól végezted a dolgodat. Most segíts nekem, hogy állva maradjak. Mégsem nézne ki jól, ha Krondor zászlósura térden állva halna meg.
– Uram...
A hangjából William rájött, hogy a fiú sír.
Hirtelen kiáltást hallott, és egy árnyalakot látott közeledni maga felé. Inkább hallotta, mintsem látta, ahogy Franklin hadnagy kardja lecsap, mire a támadó hátraesett.
Az első támadó balján, William jobb oldalán most egy másik bukkant fel, és Krondor majdnem vak zászlósura megsuhintotta kardját.
És ekkor William, Pug mágus és a Thuril-magasföld népéből származó Katala fia, aki egy idegen világon látta meg a napot, megérezte a fájdalmat, amelyet hamarosan elnyelt a sötétség.

 

James lassan haladt a térdig érő szennyvízben. A harc zajai visszhangoztak a csatornákban, és az udvarnagy katonái kivont karddal mentek. Időnként meggyújtották törött lámpáikat, hogy eligazodjanak, leginkább azonban az utcák lefolyónyílásaiból jövő, gyenge fény mellett tájékozódva törtek maguknak utat a homályban.
– Itt vagyunk – mondta egy hang.
– Add meg a jelet! – utasította James, mire éles füttyszó visított fel.
Az egyik katona berúgott egy ajtót, és James hallotta, hogy a közelben újabb ajtók nyílnak. Követte az első két férfit egy pincébe, majd egy lépcsőn még följebb mentek. A helyiséget, amelybe beléptek, gyertyafény világította meg, mert még mindig a föld alatt voltak.
Ahogyan arra James számított is, csupán gyenge ellenállásba ütköztek, ám majdnem eltalálták egy nyílpuskával, amellyel egy barikádnak használt, felfordított asztal mögül lőttek ki rá.
– Hagyjátok abba a lövöldözést! – kiáltotta. – Nem azért jöttünk, hogy harcoljunk.
Egy pillanatig csend volt, majd egy hang szólalt meg:
– James?
– Üdv, Lysle!
Az asztal mögül egy magas, idős ember állt fel, és így felelt:
– Csodálkozom, hogy itt látlak.
– A hosszú úton, míg ideértem, arra gondoltam, hogy adok neked egy esélyt a menekülésre.
Olyan rosszul állnak a dolgok?
– Még rosszabbul – felelte a herceg, közelebb lépve a férfihoz, akit a Lysle Rigger, Brian, Henry és egy tucatnyi, más néven ismertek az emberek, de bármelyik nevét is használta, ő volt Pillér, Krondor tolvajcéhének, a Csúfolódóknak a vezetője. James körülnézett.
– Nem sokat változtak a dolgok legfeljebb régen zsúfoltabb volt.
A férfi, akit James gondolatban mindig Lysle-nek nevezett, így felelt:
– A legtöbb emberem az életét mentve elmenekült a városból.
– És te itt maradtál?
– Én optimista vagyok – vonta meg a vállát Lysle, majd sóhajtva hozzátette: – És bolond is. A Csúfolódóké csupán egy parányi királyság, de az enyém.
– Igaz – helyeselt James. – Gyere velünk! Van egy hely, ahol talán átvészeljük a bajt.
James és a katonái magukkal vitték Lysle-t és koszos tolvajokból álló kíséretét, és vissza indultak a csatornákba.
– Hová megyünk? – kérdezte Lysle, amint belegázoltak a szennyvízbe.
– Ismered azt a helyet, ahol a folyó eléri a várost, az elhagyott malom mellett?
– Az, amelyik körbe van kövezve?
– Igen, az – felelte Jimmy. – Akkor használtuk, amikor Trevor Hullal és bandájával csempészkedtünk, olyan régen, hogy már alig emlékszem rá. Ha Krondorban lettél volna, amikor a Csúfolódók és Hull csempészei együtt dolgoztak, ismernéd a helyet. Egy hatalmas raktárat alakítottunk ki ott, amelybe hónapokig hordtuk az anyagot.
– Hónapokig? – csodálkozott Lysle. – Hogy csináltátok, hogy nem vettük észre?
– Felülről – felelte James nevetve. – Nappal dolgoztunk, amikor te a tolvajaiddal aludtál a föld alatt.
– Miért jöttél értem?
– Hát, te vagy az egyetlen testvérem, akiről tudok, úgyhogy nem hagyhattam, hogy egyedül halj meg a pincében.
– Testvéred? Biztos vagy benne?
– Elég biztos ahhoz, hogy fogadjak rá.
– Én is sokat töprengtem rajta – mondta Lysle. – Emlékszel az anyádra?
– Halványan – felelte James. – Kisded voltam, amikor megölték.
– A Vaddisznófej fogadóban?
– Nem tudom. Lehet. Engem kivittek az utcára, és a Csúfolódók neveltek fel. És te?
– Én hét éves voltam, amikor anyámat megölték. Volt egy kisöcsém. Azt hittem, ő is meghalt. Romneyba vittek, és ott neveltek fel.
– Azt hiszem, apa nem akarta, hogy mindkét fia közel legyen. Tálán mi is célpontjai voltunk azoknak, akik anyánkat megölték.
Amikor elérték azt a pontot, ahol a hatalmas vízelvezető csatorna csatlakozott, és meglátták a fentről lezúduló vízesést, Lysle így szólt:
– Mindig is furcsának tartottam, hogy a romney-i nevelőszüleim arra neveltek, hogy végül egy krondori tolvajnak dolgozzak.
– Persze – mondta James, és körbejárták a kis vízesést –, sosem tudhatjuk. Apa már évek óta halott, úgyhogy nem kérdezhetjük meg tőle.
– Rájöttél valaha, ki volt? Mert én soha.
James elvigyorodott a sötétben.
– Igen, ami azt illeti, rájöttem. Egyszer hallottam a hangját, és évekkel később még egyszer, azután egy kis szaglászás segítségével kiderítettem, ki volt az igazi Pillér.
– Ki volt az?
– Volt abban a kétes megtiszteltetésben részed, hogy megismerkedj egy különösen zsémbes és kiállhatatlan kalmárral, akinek a Palota mellett működött a boltja?
– Én nem mondhatom, hogy emlékszem ilyen személyre. Mi volt a neve?
– Donald. Ha találkoztál volna vele, emlékeznél rá, mert elég rusnya egy alak volt.
– Ezzel szemben zseniális bűnöző.
– Csakúgy, mint a fiai – felelte James.
Amikor a hosszú folyosón elértek egy helyre, ahol egy emelkedőn kellett felmenniük, Lysle megkérdezte:
– Kijutunk ebből élve?
– Valószínűleg nem – felelte James –, de hát senki sem jut ki az életéből élve, nem igaz?
– Ez igaz. De te rejtegetsz még egy ászt az ingujjadban, nem?
– Ha az ember hazárdjátékot játszik; akkor csak kell egy plusz ász – felelte James és egy hatalmas ajtóra mutatott, amelyen könnyedén átférhetett egy szekér vagy egy ökrösfogat. – Ha van innen kiút, akkor az valamerre arrafelé vezet!
– Már értem, hogy gondoltad, hogy errefelé csempésztél dolgokat – jegyezte meg Lysle, miközben két katona kinyitotta a kétszárnyú faajtót. Az hangtalanul kitárult, ami mutatta, hogy mostanában használták. Bentről gyenge fény derengett fel, amelyben száz, íjakkal, nyílpuskákkal és kardokkal felszerelt katonát láttak meg.
– Itt vagyunk.
Lysle elismerése jeléül halkan füttyentett.
– Látom, meleg fogadtatásban akarjátok részesíteni azt, aki erre téved.
– Melegebben, mint képzeled – bólintott James.
Intett Lysle-nek és a féltucat Csúfolódónak, hogy lépjenek be.
– Isten hozott Krondor utolsó bástyáján! – üdvözölte őket.
Amikor James és kísérői bent voltak, az ajtókat hangos, végleges csattanással bezárták.

 

Erik hallotta a trombita hangját, és azonnal parancsokat kezdett kiáltozni. Folyamatosan küzdöttek a támadók kisebb egységei ellen, és a jelentésekből tudták, hogy a tengeri kaputól nem messze, az északnyugati kapunál is harcok folynak. Mivel a déli kapunál csak elenyésző számú ellenséges katonát figyeltek meg, ezért Erik annyi katonát rendelt az északi kapuhoz, amennyit csak lehetett. Mindkét kapun menekültek áramlottak kelet felé, a Király Országútjára. Egymérföldnyire keletre attól a helytől, ahol Erik százada állomásozott, a két menekültfolyam majd összeér, és egyetlen, akadozó, lassan haladó áradattá fog olvadni, amelyik fáradt, rettegő és elkeseredett emberekből áll.
Erik feladata az volt, hogy megvédje a Királyság polgáraiból álló menekültáradatot, mégpedig olyan sokáig, ameddig csak lehet. Ha Erik jól ítélte meg a helyzetet, ez azt jelenti, hogy az innen Hollófalváig vezető útnak legalább a feléig oltalmaznia kell őket. Az ellenség egy bizonyos ponton valószínűleg felhagy majd a polgárok támadásával. Hiszen egy várost kell kifosztaniuk, hogy feltöltsék készleteiket, és bár a megszállók sok csatát megnyertek, azért még mindig küzdhettek azzal a hátrányukkal, amit a hosszú, tengeri utazás fáradalmai jelentettek.
A szauruszok közül Erik csak keveset látott, és azon töprengett, vajon miért fogták őket vissza az első harcok után. Nem maradt túl sok ideje, hogy túljárjon az ellenség eszén, hiszen rengeteg dologra kellett reagálnia: a megszállók kis csapatokban állandóan támadták Erik állását. A támadások rövidek és hevesek voltalt. Erik ugyan mindet visszaverte, ám a katonái már kezdtek elfáradni, és növekedett az áldozatok száma.
A kapitány odarendelt egy kocsit, amelybe a sebesülteket fektették, hogy a menekültekkel együtt keletre küldjék őket. Most, amikor meghallotta a trombiták hangját, tudta, hogy zárják a kapukat. Ahogy megpróbálta megszervezni a visszavonulást, egy fiatal fiú lovagolt hozzá.
– Kapitány!
– Mi az, fiam?
Erik látta, hogy a fiú a palota apródjának ruháját viseli. Arcán könnyek csorogtak végig.
– William úr azt parancsolta, hogy mondjam meg, vonuljanak vissza!
Erik a trombita hangjából ezt már amúgy is tudta, így hát elképzelése sem volt arról, miért küldték ide a fiút.
– És még mit mondott?
– Hogy menjek magukkal.
Ekkor Erik megértette, hogy a zászlósúr legalább ezt az egy apródot meg akarta menteni.
– Lovagolj keletre, ott megtalálod a sebesülteket szállító kocsit! Csatlakozz hozzájuk, és segíts a betegek ápolásában!
– Igen, uram!
A fiú ellovagolt, Erik pedig folytatta a visszavonulással kapcsolatos munkáját. A William könyvtárában olvasottak alapján tudta, hogy a csata közepén a szervezett visszavonulás véghezvitele a legnehezebb feladat. Hiszen ilyenkor óriási a kísértés, hogy egyszerűen megforduljanak és meneküljenek, ugyanakkor hátrafelé harcolni ismeretlen volt a katonák számára, akiknek azt tanították, hogy előre tartva harcoljanak.
Ezt azonban elméletben megbeszélte Williammel az elmúlt két évben, főképpen azután, amikor a hét elején megkapta az új feladatát, és most Erik elszánta magát arra, hogy egyetlen egységét sem hagyja megfutamodni.
A délután folyamán csak távoli csatazaj jutott Erik fülébe, a helyet, ahol őrt állt, megkímélték a harcok. A kapitány úgy gondolta, ennek az az oka, hogy a megszállók már betörtek a városba, és nem látták szükségesnek, hogy délről vagy keletről támadjanak. Azt is tudta azonban, hogy ez azonnal megváltozik, mihelyt James és William csapdái működésbe lépnek.
Most távoli robbanást hallott, amelyet fekete füstfelhő követett, és Erik tudta, hogy szövetségesei egyik csúnya meglepetését most fedezték fel a királynő egységei. A kikötőben sok hordónyi quegtűz-olajat helyeztek el, csakúgy, mint a környező épületek pincéiben és alsó emeletein, egészen három háztömbnyire visszamenőleg. Abban a pillanatban, amikor felgyújtották az épületeket, az egész vízpart akkora lánggal lobbant fel, amekkorát elképzelni sem tehetett. Hatvan lépésnyire az épületekben tartózkodó, összes ellenséges katona szörnyethalt. Akik nem égtek szénné, azok a levegő hiányától fulladtak meg, mert a tűz egyszerűen kiszívta a levegőt a tüdejükből.
Erik délnyugat felé, a palotára pillantott, attól félve, hogy a Smaragd Királynő katonái megúszták. Ekkor azonban hatalmas robbanás hallatszott, és Erik tudta, mi történt.
– Ez mi volt, kapitány? – kérőezte egy Ronald Bumaris nevű hadnagy, akit Erik nem ismert jól.
– A palota, hadnagy – felelte Erik.
A hadnagy semmit sem felelt, csak várt a parancsra. Fél óra múltán a legészakibb kaputól áramló menekültek folyama elapadt, és ekkor Erik megparancsolta a katonáinak, hogy hátvédként kísérjék őket.
Figyelte, amint a polgárok a leszálló estében kelet felé indulnak, ekkor ő nyugatnak fordult, ahol tüzek égtek a távolban, és várt.

 

A Becsületes Johnban folyt a megszokott élet, ahogy Macros és Miranda keresztülvágott a tömegen. Udvariasan odaintettek vendéglátójuknak, ám a felkínált italt nem fogadták el. Célirányosan a lépcsők felé indultak, majd felmentek rajta az üzletek galériájára.
Amikor elérték Musztafa boltját, beléptek. Az öregember felnézett, és így szólt:
– Szóval, megint te vagy az?
– Igen – felelte Miranda.
– Elkaptad Pugot?
– Így is lehet mondani – mosolyodott el a nő.
– Miben segíthetek? Jóslatot kérsz?
Miranda leült a jóssal szemben lévő székre, majd megkérdezte:
– Megismered apámat?
Mustafa pislogott egyet.
– Nem – felelte. – Miért? Kellene?
– Macros vagyok.
– Á! – csodálkozott a jövendőmondó. – Azt hittem, meghaltál. Vagy legalábbis eltűntél. Valami ilyesmi.
– Információra van szükségem – mondta Miranda.
– Foglalkozom ilyesmivel.
– Át szeretnék jutni Shila világába.
– Nem fog tetszeni – világosította fel Mustafa. – Démonok rohanták le. Valami idióta kinyitotta a Shila és az Ötödik Kör világa közötti kaput, és azóta az a világ pokollá változott.
Macros szárazon felnevetett.
– Hát, így is lehet fogalmazni.
– Miért akartok odamenni?
– Hogy bezárjunk két rést – felelte Miranda. – Egyet Shila és Midkemia között, azután egy másikat Shila és a démonvilág között.
– Ez nehéz lesz – dörzsölte az öreg ember az állát. – Azt hiszem, rendelkezem némi információval, ami hasznosnak bizonyulhat. Tudok egy ajtót, ami Ahsarttól nem messzire vezet, ez pedig éppen az a hely, ahová el akartok jutni, ha nem tévedek.
– Honnan tudod? – csodálkozott Macros.
– Nem lennék valamire való hírkereskedő, ha nem tudnám, nem igaz?
– Mennyibe kerül? – kérdezte Miranda.
Mustafa féltucat, soha meg nem született gyermek lelkét kérte fizetségül, mire Miranda felállt.
– Talán Querl Dagat nem szab ilyen magas árat – mondta.
Az egyik fő riválisának említésére Mustafa a nő után szólt:
– Várj egy percet! Mi a te ajánlatod?
– Kapsz egy varázsigét, amelynek segítségével teljesülhet egy nagyobb kívánságod.
– És hol érvényes?
– Midkemiában kell kimondanod.
– Midkemia mostanában valamennyi beszámoló szerint enyhén szólva kevéssé vendégmarasztaló hely – sóhajtotta az öreg.
– Épp ez az egyik oka, amiért be kell zárnunk azokat a réseket. Ha megtesszük, akkor a bajok elülte után elutazhatsz Midkemiába, kimondhatod a kívánságodat, és szempillantás alatt visszatérhetsz.
Az öreg sóhajtva felelte:
– Szeretnék pár évvel megfiatalodni. Mint tudjátok, itt nem öregszem, csakhogy életem alkonyán fedeztem fel a Csarnokot. A legtöbb fiatalító eljárás, amelyeknek birtokába jutottam, nem éppen vonzó dolgokat követel. Például olyanokat, hogy az embernek meg kell ennie szerelmének még dobogó szívét, vagy csecsemőket kell meggyilkolnia a bölcsőjükben. Az én erkölcseim pedig nem engedik, hogy ilyeneket tegyek.
– Ha a helyedben volnék – javasolta Miranda –, én örökké tartó egészséget kívánnék. Lehetsz fiatal úgy is, hogy beteg vagy.
– Nem rossz ötlet. Ugye, nincs két ilyen kívánságod?
Miranda a fejét rázta.
– Hát jól van. Elfogadom.
– Akkor megalkudtunk.
Az idős jós benyúlt az asztala alá, ahonnan egy térképet húzott elő.
– Most itt vagyunk – mutatott egy nagy, fekete négyzetre, amelyet érintésre elhajló vonalak vettek körül. – Amikor elmentek innen, mondjátok az ajtó boszorkányának, hogy a hatszázötvenkilences ajtón akartok kilépni – ujjával a térképre bökött. – Az ide vezet. Menjetek jobbra, számoljatok le tizenhat ajtót a jobb oldalon – ne feledjétek, az ajtók lépcsősen vannak elrendezve, és ha a bal oldalon számoltok, akkor rossz ajtón fogtok belépni. A tizenhatodik ajtó Shila egyik barlangjába nyílik, ez pedig egynapi lovaglásra van Asharttól. Nem hiszem, hogy gond lenne maga az utazás, ha egyszer odajutottatok.
– Nem lesz.
– Haladjatok dél felé, és jobbra fel fog tűnni a város. Most pedig, csak hogy egy kis betekintést adjak abba, amivel szembe kell néznetek – mondta az öreg, eltéve a térképet –, hadd meséljek valamit a démonokról!
– Hét bugyra vagy köre van annak, amit az emberek pokolnak neveznek. A legfelső szint egyszerűen csak kellemetlen hely, amelyet a Midkemián találhatóaktól nem sokban különböző lények népesítenek be. A Hetedik Kört lakják az általatok Rémeknek nevezett teremtmények. Ők életenergiát szívnak, és idegen energiák alkotják őket, a ti világotokban csak úgy létezhetnek, ha megölnek mindent, amit megérintenek. Az általunk ismert életnek annyira ellenségei, hogy a Becsületes Johnba sem léphetnek be.
Miranda érezte, hogy ez utóbbi kijelentésnek valami jelentősége van, ám a háttér ismerete nélkül azt nem tudta, mi lehet az. Túl türelmetlenül várta, hogy elkezdhesse nagy feladatát, ezért inkább nem vett tudomást a megjegyzésről.
– Az Ötödik Kör démonjai nem ennyire idegenek. Egyik-másik, civilizáltabb példányuk időről időre be is szokott jönni ide, és amíg nem próbálja felfalni a többi vendéget, addig John eltűri a jelenlétét.
– És ez mennyiben érint bennünket? – kérdezte Macros.
– Bölcs varázsló létedre eléggé türelmetlen vagy, nem gondolod? – kérdezte Mustafa. Amikor Macros tiltakozni készült, kezét feltartotta. – Csend! Mindent megmagyarázok.
– A démonok élőlényeket fogyasztanak. Hasonlóan hozzátok, akik növényeket és állatokat esztek, ők is hússal és élettel táplálkoznak. Amit ti életnek, tudatnak vagy léleknek hívtok, az számukra az ital. A húsból épül a testük, csakúgy, mint a tiétek vagy az enyém, ám erejük és intelligenciájuk a lelkekből származik.
– Egy ősi démon sok ellenséget győzött már le és néhány lelket elrakott arra az esetre, ha egyszer később netán szüksége lenne rájuk.
– Nem értem – mondta Miranda.
– A démonok olyanok, mint... a cápák. Vannak cápák Midkemiában?
– Igen – felelte Miranda.
– Nos, a cápák csapatokban úsznak, de ismeretlen okból néha egymás ellen fordulnak, és széttépik társaikat. Ha egy vadul táplálkozó csoportba keverednek, akkor egyik cápa megeheti a másikat, miközben az egy harmadikat zabál. A démonok is így viselkednek néha.
– Ha nincs más lélek- és húsforrásuk, akkor egymást falják fel. Amikor egy magasabb régióban fekvő világba jutnak, telezabálva magukat lélekkel és hússal, kizsigerelik azt. Ha képesek lélekhez, illetve tudathoz jutni, akkor egyre eszesebbé válnak, ha azonban nélkülözik ezeket a forrásokat, elbutulnak. Ezért a hatalmasabb démonoknak több lélekre van szükségük, nehogy elbutuljanak.
– Azt hiszem, értem – mondta Macros.
– Igen – tette hozzá Miranda. – A Pugot megsebesítő démon elárulta a gazdáját, hogy a mi világunkban vetélytárs nélkül zabálhasson.
– Ez valószínűnek látszik – bólintott Mustafa. – Bennük nincsen meg az, amit mi a hűség érzésének nevezünk.
– Köszönjük – mondta Miranda, és máris távozni készült.
– Várjatok, van még valami!
– Micsoda? – kérdezte Macros.
– Ha a démonok csapdába esnek a saját világuk, ahol kevés táplálékkal is kibírják, és Midkemia között, akkor végül minden életet megsemmisítenek Shilában. Azután elkezdik egymást felzabálni.
– Érdekel ez minket? – kérdezte Macros.
– A démonok szempontjából nem. Végül csupán egyetlen démon marad életben, valószínűleg a királyuk, Maarg, ha már átment oda, vagy a kapitánya, Tugor. A túlélő élelem nélkül pedig egyre gyengébb lesz, végül pedig meghal. Mielőtt azonban éhező, buta démonná züllik, előbb még hihetetlenül dühös, nagyon-nagyon erős démon lesz belőle.
– Ami azt jelenti, hogy... – kezdte Miranda.
– Ami azt jelenti, hogy jól zárjátok be az ajtót, mielőtt távoztok!
Miranda pislogott egyet, majd nevetésre fakadt.
– Azt fogjuk tenni – jelentette ki felállva.
– De ne csak a Midkemiába vezető ajtót, hanem azt is zárjátok be jól, ami a Csarnokba vezet, miután visszatértetek! Igen kellemetlen volna, ha egy dühöngő démonkirály garázdálkodna a Csarnokban.
– Nem fogom elfelejteni.
– És mi lesz a fizetségemmel? – kérdezte Mustafa felállva.
Miranda elmosolyodott, és volt valami ördögi kifejezés az ajkain, amikor így felelt:
– Visszafelé megmondom.
Mustafa visszaült, és miközben a két mágus elhagyta az irodáját, így mormogott magában:
– Hogy lehetek mindig ilyen ostoba, valahányszor egy vonzó külsejű nővel kötök alkut? – dobolt ujjaival az asztalon. – Előbb a fizetség, aztán az áru!

 

 

17.
A pusztítás

Erik elkáromkodta magát.
– Igen, uram – mondta Harper őrmester. – Magam is így mondanám.
Az üzenetet Greylock küldte, és Erik most már értette, az elmúlt két napban miért voltak a harcok annyira változóak. A támadók átszivárogtak az erdőn, és most Greylock állásait támadták, tőlük félnapi lovaglásra. Greylock üzenete nyugalmat tükrözött, de a vezér jelezte, hogy csak kevés gondja akadt a támadókkal. Aggodalmát inkább a menekülőknek tartogatta, akiket valószínűleg megtámadnak veszélyes útjukon.
Erik katonái éppen berendezkedtek táborukban, amikor az üzenet megérkezett. A városból menekülő emberek folyama mostanra szivárgássá csökkent. Erik megállt, hogy beszéljen néhányukkal, de egyikük sem mondott semmi olyat, ami hírként használható lett volna; túlságosan megijedtek, fogalmuk sem volt róla, mit láttak valójában, és inkább azért aggódtak, hogy kijussanak a megszállás küszöbén álló városból.
Az egyik férfi még mindig vizes volt, mert úszva menekült el egy föld alatti csatornán át, amelyet gyerekkora óta ismert. Szerény ingóságait a hátán lévő zsákban vitte magával. Ő is csak annyit tudott mondani, hogy a város jó része ég.
Erik azonban ezt magától is tudta. Látta nyugaton a füstoszlopokat. Annak idején alkalma nyílt látni Khaipur lángoló városából felemelkedő füstöt, de akkor több mint száz mérföld választotta el a tűztől A füst fekete oszlopa több száz méter magasan emelkedett a levegőben, ahol aztán kiszélesedett, mint egy szürke esernyő. A szél napokon keresztül feléjük hozta a tűz szagát, és a finom korom még több száz mérföld távolságra is eljutott. Erik nem kételkedett abban, hogy Krondort is ugyanilyen balsors fenyegeti.
Kiadta a parancsait, és az emberei siettek, hogy végrehajtsák az utasításokat. Csapatának felét, a nehézlándzsásokat a polgári lakosság után küldte. A nehézfegyverzetű lovasokat egy íjászosztag fogja támogatni, akik akkor csapódtak Erikhez, amikor elszakadtak saját feletteseiktől. A könnyűlovasság és a lovas íjászok elkísérik Eriket Greylock állásaihoz.
Amitől tartott, bekövetkezett: még egy mérföldet sem tettek meg, amikor felfedezték az első jeleit annak, hogy támadások érték a menekülőket. Az út szélén két, lángoló szekér állt, s mellettük holttestek borították a talajt. Több, mezítelen asszonyi test is hevert ott; a nőket haláluk előtt nyilvánvalóan megerőszakolták. A rablók egyetlen pár használható csizmát vagy bármi más egyebet sem hagytak hátra, aminek a legkisebb értéke is volt.
Erik megvizsgálta a kocsikat, és észrevette a földre szóródott gabona vékony nyomát.
– Valószínűleg éheznek – mondta Harper őrmesternek.
– A nyomukba eredjünk, kapitány?
– Nem – felelte Erik. – Szívesen üldözőbe venném őket; de Greylocknak kell segítenünk. Ha ezek a haramiák elérik a hegyek lábát északon, akkor keleti irányba fognak fordulni. Lesz még alkalmunk bőven elkapni ezeket a disznókat.
– Igenis, uram – válaszolta Harper.
Olyan gyorsan lovagoltak, ahogy csak tudtak, és csak akkor engedtek pihenőt a lovaknak, amikor az már elkerülhetetlenné vált, mert Erik azt akarta, hogy mindenképpen elérjék Greylockot még napnyugta előtt. Tudta, hogy az erőltetett menet végén némelyik ló nem lesz hadrafogható állapotban, de a nagy dolgok ezzel az áldozattal jártak. Valóra kellett váltani azokat a terveket, melyek révén megvédhetik a Királyságot. Nem engedhetik meg az ellenségnek, hogy csak úgy lerohanja a védelmi rendszer első vonalát.
Krondor hamarosan elbukik, és az egész küzdelem csak három napig tartott. Erik sejtette, hogy a Smaragd Királynő és a mágusai nagyon szeretnének már partra szállni. A kapitányt meglepte az a varázslat; amivel a támadók elsöpörték a kikötői védelmi vonalak harci gépeit. Eddig csupán egyetlen alkalommal látta, miként alkalmaznak mágiát a Smaragd Királynő pantathiánus szolgái: amikor egyszer fényből szőttek hidat a Vedra folyó fölé. Akkor Pug lerombolta az építményt, ami a támadók ezreit rántotta magával a halálba.
Az ostrom állásáról William futárokkal értesítette Eriket. A kapitánynak cseppet sem tetszettek a hírek, de e kikötőbeli tüzet figyelembe véve az ellenség már bizonyára behatok Krondorba.
Miközben továbbvágtattak, Erik azon töprengett, vajon mi történt Rooval. Sikerült elérnie a birtokát?

 

Roo, kezében a kútból mert, friss vízzel teli kupával lehuppant az egyik székbe.
– Köszönöm, Helen!
Helen Jacoby és a gyerekek a ház fogadótermében vártak rá. Roo éppen most érkezett meg egy rettenetes éjszaka után, amit azzal töltött, hogy kétségbeesetten megpróbálta együtt tartani a kocsijait és megvédeni őket a fosztogatóktól. Egy nappal korábban érte el a birtokát. Mivel ott mindent békésnek talált, azonnal felkerekedett, hogy csatlakozzon Luishoz, és biztonságban hazavigyék a kocsikat. Krondor helyzetéről több, mint eleget tudhatott meg abból, amilyen gyakorisággal megpillanthatták az ellenséges katonákat. Roo egyszer régen saját szemével látta, milyen az, amikor a Smaragd Királynő katonái felprédálnak egy várost, és most cseppnyi vágyat sem érzett az iránt, hogy még egyszer átélje ezt a szörnyűséget.
Három szekeret már két nappal korábban elküldött, és most a szolgák mindent megtettek azért, hogy a lehető leghamarabb felpakolják a keleti utazás előtt a háztartás holmijait. Az ellenség olyan gyorsan közeledett, hogy Roonak még napfelkelte előtt ki kell adnia a parancsot az indulásra. Nem számított, hogy így mennyi mindent kell hátrahagyniuk. Úgy döntött, hogy a szekérkaravánnal Sötétmocsárba vonulnak, és nem állnak meg hosszabb időre Hollófalván. Csak Erik anyjának és Nathannak, talán még Milónak, Rosalynnak és a családjának fogja felajánlani, hogy jöjjenek vele. Ennyivel tartozott Eriknek. Hosszabb időre azonban semmiképpen nem fog megállni. Az ellenség túl gyorsnak bizonyult, és Krondor nem maradt olyan sokáig talpon, ahogy azt remélte.
Ha még egy napot nyernének, gondolta, és nagyot kortyolt a hűvös, friss vízből. Ha a támadó erő még egyetlen napot késlekedne, akkor nem lenne oka félni. Abban sem kételkedett, hogy ma este át kell lovagolnia az Esterbrook birtokra, és rábírnia Sylviát meg az apját, hogy azonnal induljanak. Esterbrookék nem tudhatták, hogy az ellenség már ennyire megközelítette őket. Elszállásolhatná őket valamelyik fogadójában Sötétmocsárban vagy Malak Keresztjénél, anélkül hogy ezzel felkeltené Karli gyanakvását. Ugyan, miért? – töprengett tovább –, hiszen Krondor lakosságának legalább a fele úton van kelet felé.
– Hol van Karli? – kérdezte, és letette a kiürült kupát.
– Fent van Duncan unokatestvéreddel.
– Éppen kérdezni akartam, vajon hol tekereghet – nevetett Roo, és felemelkedett. – Jobb, ha utánanézek, mit csinálhatnak.
Helen nyugtalannak látszott.
– Azt mondta, segít Karlinak a dolgok cipelésében.
– Ne aggódjon! Marad időnk arra, hogy elmenjünk innen – nézett Roo megnyugtatóan a nőre.
– Majd igyekszem – most már az asszony is elnevette magát.
Roo felment az emeletre. Feleségét és unokatestvérét a hálószobában találta. Duncan éppen egy ládát emelt a magasba, amelyben Karli legszebb ruháit csomagolták.
– Két álló napon keresztül kerestelek – köszöntötte Roo unokatestvérét.
– Krondorban hirtelen elszabadult a pokol – vigyorgott Duncan. – Kerestelek a Barretben, de nem voltál ott. Amikor betértem az üzletbe, Luis azt mondta, hogy még egyszer benéztél a Barretbe. Amikor újra a kávéházba mentem, már megint elszalasztottalak, úgyhogy visszamentem az irodába.
– Az utcákon kezdett veszélyessé válni a helyzet. Amikor végre visszaértem az irodába, éppen elindultak a szekerek. Láttam, mi történik az északi kapunál, ezért a déli kapu felé mentem, aztán meg idelovagoltam. Azt gondoltam, örülni fogsz annak, ha valaki, aki azért ért egy keveset a víváshoz, vigyáz a családodra – ismét vigyorgott, aztán Roo mellett levitte a ládát.
– Hiszel neki? – kérdezte Karli.
– Nem – felelte Roo. – Valószínűleg valami szajhával fetrengett, de aztán inába szállt a bátorsága, és azonnal ide menekült. Viszont ami a védelmet illeti, abban igaza van.
Karli a férjéhez lépett, és átölelte.
– Úgy félek, Roo!
A férfi bátorítóan morgott valamit, és a vállára tette a kezét.
– Nem kell aggódnod. Minden rendben lesz.
– Krondor volt az otthonom.
– Még visszatérünk oda, ha már vége mindennek. Egyszer már meggazdagodtam, miért ne sikerülhetne még egyszer? Elölről kezdjük az egészet. Most azonban az a legfontosabb, hogy biztonságos helyre vigyük a gyerekeket.
Karli ijedtsége egy pillanat alatt elszállt, amikor Roo szóbahozta a gyerekeket.
– Mikor indulunk?
– Mihelyt világosodik. Luis az utolsó kocsival fog jönni. Annyi zsoldost bérelt fel őrségnek, ahányat csak tudott. Utána továbbmegyünk Sötétmocsárba. Ott már lovak várnak ránk, meg szerszámok, hogy rendbe hozhassuk a kocsikat. Ha kipihentük magunkat, megyünk tovább, Malak Keresztjéhez.
– Miért éppen oda?
Roo mérlegelte, hogy elmondhatja-e neki, amit tud. Inkább nem, hiszen ez csak összezavarná a feleségét, és még jobban megijesztené.
– Azért, mert az ellenséget Sötétmocsárnál állítják meg – válaszolta végül. – Malak Keresztje elég messze van a harcoktól. Ott majd biztonságban leszünk.
Karli hitt Roonak, ezért sietve elindult lefelé, hogy felügyelje a csomagolást. Ezalatt Helen a gyerekekre vigyázott, és Root nem kis mértékben meglepte, hogy milyen nyugalommal volt képes az asszony játékra bírni, szórakoztatni és felvidítani a kicsiket. A férfi egy pár percig a négy gyerek mellett maradt, és figyelmesen hallgatta, amint olyan dolgokról csacsognak, melyek roppantul fontosnak tűntek nekik. Roo ezekkel igazából semmit nem tudott kezdeni.
Estefelé hideg ételeket tálaltak fel, és mindenki evett. Roonak kicsit furcsának tűnt, hogy Duncan is itt van, hiszen unokatestvére eddig szinte semmilyen érdeklődést nem mutatott Roo családja iránt. Igaz, egyszer-kétszer udvarolt egy kicsit Karlinak. Úgy tűnt, hogy unokatestvére ma kissé szétszórt.
Vacsora után Roo így szólt Duncanhez:
– Várjál lent az istállóban, és tudasd velem, ha megjött Luis az utolsó kocsival!
Duncan barátságosan bólintott.
– Ha megérkeztek, fogok pár embert, és átfésüljük a birtokot. Nem tudhatjuk, hogy nem szivárgott-e be néhány támadó a hegyek közül. Az is előfordulhat, hogy rablók próbálják kihasználni a felfordulást.
Roo a két asszonyra és a gyerekekre nézett, majd sötét pillantást vetett Duncanre, mire unokatestvére gyorsan hozzáfűzte:
– Természetesen egyáltalán nem valószínű, hogy éppen itt kóvályogna néhány haramia, de az óvatosság sosem árthat!
– Rupert, tényleg veszélyben vagyunk? – kérdezte Helen, miután Duncan távozott.
Az asszony nyugalma és őszintesége megnyugtatta a gyerekeket. Roo magában köszönetet mondott az isteneknek, hogy Helen is itt van velük.
– A háború mindig veszélyes, különösen akkor, ha a megszállók éhesek, és távol járnak a hazájuktól. Éppen ezért mindent magunkkal viszünk, amire szükségünk lehet, amit pedig itt kell hagynunk, azt inkább elpusztítjuk.
– Elpusztítjuk? – pillantott rá Karli zavartan. – Ugye, nem a bútoraimról beszélsz?
Roo úgy gondolta, jobb lesz nem megemlítenie, hogy a megszállók valószínűleg kifosztják a házat, és porig égetik az épületet.
– Á, dehogy! Csak azt az élelmiszert semmisítjük meg, amit nem vihetünk magunkkal, és ellenőrizzük, hogy nem hagyunk-e itt fegyvert vagy szerszámokat. Ha egy kocsit nem tudunk magunkkal vinni, akkor összetörjük a kerekeket, és felvagdaljuk a lószerszámot. A kertet is letaroljuk ma este. Nem engedhetjük meg, hogy bármi olyan hátramaradjon, amit az ellenség felhasználhatna.
Karlinak cseppet sem tetszett a gondolat, hogy elveszíti szeretett kertjét, de inkább hallgatott.
– Papa, hová megyünk? – kérdezte Abigail.
Roo mosolyogva válaszolt:
– Holnap beszállunk az egyik kocsiba, kedvesem. Nagyon hosszú útra megyünk, úgyhogy legyél annyira jó, amennyire csak tudsz! Útközben majd keresztülmegyünk azon a városon, ahol apád született, és megnézünk sok érdekes helyet. Ugye, milyen szép lesz?
– Nem! – ellenkezett Abigail. – Nem akarok menni!
– Csak gyerekes makrancoskodás – mondta Helen engesztelően.
Roo Karlira pillantott, mire felesége így szólt:
– Fogalma sincs arról, hogy mi történik.
– Gyerekek, utazni fogunk – jelentette ki Roo. – Átélünk egy csodálatos kalandot.
Helmut szélesen vigyorgott, és Willem, Helen fia megkérdezte:
– Mint a mesékben?
– Igen, mint a mesékben – bólintott Roo. – Elindulunk, mert vár ránk a nagy kaland, és ti jók lesztek, és azt csináljátok, amit anyátok és Karli mond nektek! Egy csomó kardos férfival fogunk találkozni, és sok új helyet fogtok megismerni.
– Látunk majd harcokat is? – kérdezte a fiú tágra nyílt szemmel.
– Ha az istenek kegyesek hozzánk, akkor nem – felelte Roo hátradőlve. – De ha mégis, akkor megvédünk benneteket.
Körbepillantott, a gyerekek arcáról a felesége feszült mosolyára, majd Helen eltökélt arcán állapodott meg a tekintete, és még hozzáfűzte:
– Egészen biztosan megvédünk titeket.

 

Erik sötétedéskor érte el Greylock állásait. Útközben vagy fél tucatszor bocsátkozott harcba a Smaragd Királynő csapataival, és megfigyelhette a pusztítást, amit maguk mögött hagytak. Az út mentét holttestek borították, és világosan látszott, hogy az ellenség legfőbb gondját az élelmiszer jelentette. Különböző értékek, pénzérmék, ékszerek és más tárgyak hevertek szétszórva, de ehető dolog nem maradt sehol.
Miután elmondták a jelszavakat, Erik csapata belovagolt a táborba. Owen üdvözölte bajtársát:
– Hogy mennek a dolgok? Rosszul? – kérdezte.
– Rosszabbul – felelte Erik, és leszállt lováról.
Hagyta, hogy Greylock egyik katonája elvezesse és gondjaiba vegye a lovat, ő pedig követte Sötétmocsár korábbi fegyvermesterét az út mentén emelt barikádok mögött égő tábortűzhöz.
Erik meghagyta tisztjeinek és őrmestereinek, hogy gondoskodjanak a lovakról és a katonák étkezéséről. Greylock a rotyogó raguval teli bográcsra mutatott, és így kínálta Eriket:
– Szolgáld ki magad!
Erik magához vett egy fatányért és egy kanalat, és ekkor hirtelen rájött, hogy farkaséhes. Miközben megtöltötte a tányérját, Greylock hozott neki egy darab kenyeret és egy borostömlőt.
– Mondd el, amit tudsz! – mondta, miután Erik belapátolt pár púpozott kanálnyi, ízletes ragut, és ivott a borból.
– Ha Krondor ma még nem esett el, hát holnap el fog, semmi kétség. A városnak vége.
Mindketten tudták, hogy ez majdnem biztosan azt jelenti, William zászlósúr meghalt. James herceg talán elmenekült, de lehet, hogy nem. A nagyherceg és azok a nemesek, akiket nem küldtek a csatamezőre, mostanra biztonságban Sötétmocsárba értek, ha minden a terv szerint haladt.
– Itt eléggé nyugodtak a dolgok – mondta Greylock. – Néhány ellenséges felderítő ugyan felbukkant a közelben, ám amikor meglátták az erődítéseinket, jobbnak látták, ha odébbállnak.
Erik bólintott, és újabb adag ételt tömött a szájába. Amikor lenyelte a falatot, megszólalt:
– Ha a dolgok a terv szerint haladnak, akkor rengeteg időt fognak elvesztegetni azzal, hogy észak és dél felé mennek, mielőtt rájönnek, hogy vissza kell fordulniuk az úton. Talán visszanyerünk valamit az időből, amit Krondornál elvesztettünk.
Greylock végighúzta kezét az arcán, és Erik látta, hogy az idősebb katona legalább olyan fáradt, mint ő.
– Remélem, hogy így lesz. Még mindig rengeteg dolgunk van.
Erik letette az üres tányért, és még egyet kortyolt a borostömlőből.
– Hát, mögöttünk már nincsenek menekültek, így legalább a hátvéd miatt nem kell aggódnunk – mondta.
– Most már csak a védelem maradt – bólintott Owen egyetértően. – Azok a fattyúk minden egyes centiméternyi földért fizetni fognak!
Greylock most Erikre vigyorgott.
– Ne sértődj meg! – mondta, miután eszébe jutott, hogy Erik származása is kétes.
– Nem fogok – felelte Erik. – Én születésemnél fogva vagyok fattyú, ezek a megszállók viszont a tetteikkel érdemelték ki a megvetést – felsóhajtott. – Elfáradtam, és arra sem emlékszem, mikor.
– A feszültség miatt van – bólintott Owen. – Mert mindig résen kell lenni. Úgyhogy, mivel te és a katonáid veszik át ezt az állást, mi pedig visszavonulunk holnap, ma éjjel mi vállaljuk az őrséget. Ti pedig pihenjetek az éjszaka hátralévő részében!
– Köszönöm, Owen!
Greylock elmosolyodott, de a tűz fényében keskeny arca majdnem vészjóslónak tűnt.
– Azt hiszem, tudnod kell róla, hogy Patrick nagyherceg lovag-tábornokká léptetett elő.
– Gratulálok, azt hiszem – mondta Erik, majd hozzátette: –, uram.
– Inkább részvétedet fejezd ki! Megkaptam Calis feladatát, hogy megvédjem a Sötéterdőtől egészen Dorginig terjedő vonulatot, úgyhogy azt hiszem, inkább azt kívánnám, bárcsak te kaptad volna meg ezt a rangot.
– Én már így is nyakig vagyok feladattal – szabadkozott Erik. – Még azt sem értem, mit kell itt csinálnom!
– Fáradt vagy, ennyi az egész. Aludj egy kicsit, és reggel már más színben fogod látni a dolgokat. Ha minden mást el is felejtesz, csak az jusson eszedbe, hogy le kell lassítanod a fattyakat! Az elkövetkező három hónapban a hegyekben kell tartanunk őket!
– Míg el nem jön a tél – sóhajtott Erik.
– Ha havazni kezd, és ők még mindig a hegyek nyugati oldalán vannak, akkor tudni fogjuk, hogy győztünk. Éhezni fognak, és meghalnak, míg mi a tavaszt várjuk, és akkor visszaűzzük őket oda, ahonnan jöttek.
Erik bólintott, de ekkor érezte, hogy a szemhéja elnehezedik, és képtelen a gondolkodásra.
– Megyek, megkeresem a lovamat, elhozom a takarómat, és lefekszem!
– Erre semmi szükség – mondta Greylock, és egy matracra mutatott nem messze onnan. – Azt neked készítettem oda. A katonáidnak is megmondjuk, hogy pihenjenek. Ma éjjelre felejtsd el a gondjaidat, Erik!
– Hát, ezzel nem fogok vitába szállni! – felelte Erik, és a matrac felé indult. Lecsatolta kardját, majd levette csizmáját. Később még arra emlékezett, hogy beburkolta magát a takaróba, mielőtt mély, kimerült álomba merült.

 

Roo megcsókolta Karli arcát.
– Nekem ez nem tetszik, Rupert – mondta a nő sírós hangon.
– Tudom, de utána kell néznem, hogy minden rendben van-e. Ne várj rám, inkább gondoskodj Helenről és a gyerekekről! Napkelte előtt visszajövök!
Vidéki házuk ajtajában álltak, és Roo újból megpuszilta a feleségét, majd kilépett az ajtón, és bezárta maga mögött. Lesietett a szolgák épületébe, ahol a kocsiszín is volt. Egy tucatnyi szekere várakozott itt, ezek napnyugta előtt érkeztek meg.
Calis csapatában mellé szegődött, régi bajtársa, most pedig bizalmas segédje, Luis de Savona felügyelte a javításokat. Luis ritkád beszélt arról, mivel foglalkozott, mielőtt megismerte Root a börtönben, kivéve azt, hogy egyszer szolgált egy ünnepségen Rodez, a még a Királysághoz tartozó, legkeletibb hercegség udvarában. Roo pedig nem erőltette a kérdezősködést. Ahogyan sokan mások, akik a korona szolgálatában új életet kezdtek, Luis is szeretett volna elfeledkezni arról, ami a múltban történt vele, Roo pedig tiszteletben tartotta kívánságát.
Luis természetében volt valami sötét, valami lappangó düh, amely a legmeglepőbb pillanatokban akart előtörni, Roo azonban megbízott barátjában, ezt pedig csupán néhány ismerőséről mondhatta el. Roonak pedig e pillanatban egy megbízható emberre volt szüksége.
Rupert kocsisai és a zsoldos őrök háromszor voltak kénytelenek megküzdeni a fosztogatókkal. Két kocsis megsérült, és néhány zsoldos cserben hagyta őket, amikor rosszul állt a szénájuk, Luis azonban még béna fél kezével is félelmetes ellenségnek bizonyult, ha bal kezében tarthatta a kését. Saját kezűleg ölt meg három haramiát, amivel a többit is arra késztette, hogy meggondolják, megtámadják-e a kocsit.
– Készen leszünk hajnalra, Luis? – kérdezte Roo.
– Igen – bólintott az. – Bár egy órával napkelte előtt kellene indulnunk, hogy megelőzzük a többieket az országúton.
– Én nem az országút miatt aggódom – felelte Roo. – Erik és a királyi hadsereg biztosítják az utat. Csupán a hegyekből jövő portyázók miatt kell félnünk.
Roo birtoka, akárcsak a többieké, akik a várostól keletre telepedtek le, eléggé messze feküdt az országúttól így nem tudhatták, milyen állapotban van az út, ha egyszer letértek róla.
– Meg kell látogatnom Jacob Esterbrookot – mondta Roo, és egy pihent lóra mutatott. – Az országút mellett fogok visszajönni, úgyhogy közben megnézem, még mindig a mi kezünkben van-e, vagy egy másik utat kell találnunk.
– Másik utat?
– Igen, ismerek egy másik útvonalat – bólintott Roo.
– Miért nem mondod el most, hogy merre van, a biztonság kedvéért? – kérdezte Luis.
Roonak nem tetszett a lehetőség, amit ez a „biztonság kedvéért” rejtett, de belátta, hogy barátjának igaza van.
– Van egy út, amit Erikkel évekkel ezelőtt használtunk, hogy bejussunk Krondorba. Valójában csak egy kis ösvény, de a kocsik elférnek rajta. De egyesével kell menniük.
Elmagyarázta, hogyan lehet megtalálni a helyenként csapássá szűkülő ösvényt, amelyen azonban ő már többször is vezetett kocsikat.
– Amikor eléred a hegy lábát, elágazáshoz érsz. A délkelet felé tartó úton menj tovább, a Hollófalvától északra elterülő földeket és szőlőket fogod megpillantani. Ott térj vissza a Király Országútjára, ha tudsz!
Luis bólintott.
– Te mikor jössz vissza?
– Ha semmilyen bajba nem keveredek, napkelte előtt itt leszek. Ha egy órával napkelte előtt nem vagyok itt, akkor induljatok el nélkülem! Mondd meg Karlinak, hogy utánatok fogok menni!
– Duncan? – nézett körül Luis.
– Állítólag a bírtok körül szimatol, hogy biztosítsa, senki sem fog zaklatni minket egy darabig.
Luis bólintott. Duncannel majdnem egy évig közös lakásban éltek, és ez alatt az idő alatt maradandó ellenszenv ébredt bennük egymás iránt. Luis nem bízott Duncanben, és csupán Roo kedvéért működött együtt véle.
A lovat odavezették, és Roo nyeregbe szállt.
– Viszlát holnap! – mondta.
Luis búcsút intett távozó barátjának. Értette a ki nem mondottakat: hogy amennyiben Roo másnapig nem tér vissza, ez azt jelenti, hogy halott.

 

– Egyáltalán nem tetszik nekem – jelentette ki Miranda.
Aal orákulumának barlangjában voltak most, miután Macros és Miranda visszatért Midkemiába, és összeszedték a többieket is.
– Nekem sem, de egyszerre két helyen kell lennünk – felelte Pug.
– Kifogyunk az időből – mondta Hanam hörgő hangon. – Már alig tudom visszafogni ennek a lénynek a dühét, és visszatartani attól, hogy zabálni kezdjen – a démonban lakozó, szaurusz mágus most Pughoz fordult: – Tudod, mit kell tenni, tudod, mit kell mondani.
Calis, aki eddig csendesen hallgatta a másik négy párbeszédét, most megszólalt:
– Az sem lehetetlen, hagy egyikőtök sem tér vissza.
A férfi mindannyiukhoz szólt, de tekintetét Mirandára függesztette.
– Ismerjük a kockázatot – bólintott a nő.
– Sötétmocsárban kellene lennem! – sóhajtott Calis.
– Nem – ellenkezett Pug. – Bár azt nem tudom megmondani, miért.
Az alacsony mágus Macrosra, majd Mirandára pillantott.
– A dolgok rejtve maradnak előttünk, és érezzük, hogy saját magunk és mások védelmében rejtve is kell, hogy maradjanak, azt azonban minden porcikámmal tudom, hogy itt kell maradnod.
Miranda és apja megtalálta azt az ajtót a Csarnokban, és be is léptek a Shila világában fekvő barlangba. A barlang szájából figyelték, ahogy az égen repülő démonok süvítenek át, és hogy a különböző méretű démonok abból az irányból jönnek, ahol információik szerint Ashart városa feküdt. Miután jóval több démont pillantottak meg, mint amennyivel felvehették volna a harcot, visszatértek a Csarnokba, majd Midkemiába, hogy megkeressék Pugot.
Két napot töltöttek a terv kidolgozásával, végül úgy döntöttek, hogy Macros és Miranda visszatér a Ratn'gary-hegység alatti barlangrendszerbe, Pug és Hanam pedig Shilába megy. Démon alakjában Hanam nem kelt majd különösebb feltűnést, míg Pug jobban értett ahhoz, hogy láthatatlanná tegye magát, mint Macros vagy Miranda.
Miranda és apja megpróbálja végleg lezárni a Midkemiába vezető rést, ahogy Macros azt egyszer már megtette a Midkemia és Kelewan közötti kapuval, Pug és Hanam pedig megkísérlik lezárni a démonvilágba vezető bejáratot.
Miranda apjára, majd Pugra nézett, és így szólt:
– Szeretnék négyszemközt beszélni Calisszal.
Felállt, és oda lépett, ahol a féltünde harcos ült, intve neki, hogy menjenek arrébb. Elhaladtak az alvó orákulum gigantikus alakja mellett. Az orákulum egy óriási sárkány volt, aki gyógyító álomba merülve feküdt. A sárkányt fiatal és idősebb férfiak, a segítői vették körül, akik továbbadták a tudást. Aal orákulumai és a segítőik is meghalnak, ha elérkezik az idejük, tudásuk azonban mindaddig él, amíg akad test, ami befogadja a tudatukat.
Amikor már elég messze voltak a többiektől, hogy ne hallhassák beszélgetésüket, Miranda így szólt:
– Mi aggaszt?
Calis felnevetett.
– Minden – mondta, majd hozzáfűzte: – Attól félek, sosem látlak többé.
Miranda felsóhajtott, és megérintette a férfi arcát.
– Ha ez a sorsunk, el kell fogadnunk. Ha nem, akkor még látjuk egymást.
Calis tünde módra kissé felvonta egyik szemöldökét, és megkérdezte:
– Pug?
A nő bólintott.
– Vannak dolgok, amelyeknek úgy kell lenniük, ahogy vannak.
Közelebb lépett, és a férfi mellére hajtotta a fejét.
– Eljön az idő, amikor sokkal többet fogsz tudni, mint most, és akkor emlékezni fogsz rá, hogy egy értékes és csodás ajándékot birtokolunk. Eközben azonban arra is rájössz majd, hogy ez mindkettőnk számára lecke volt, hogy talán jobban megtanuljuk, mire van igazán szükségünk.
Calis átölelte a nőt, és egy pillanatig szorosan tartotta, majd lassan elengedte. Amikor karjai már ismét szabadon csüngtek, megszólalt:
– Nem mondom, hogy megértem, de elhiszem, hogy igaz, amit mondasz.
Miranda újból megérintette Calis arcát, és a szemébe nézett.
– Édes Calis! Te mindig kész vagy másokat szolgálni! Mindig másoknak akarsz adni! Közben magadnak sosem kértél semmit. Miért van ez így?
A férfi elmosolyodott, és megvonta a vállát.
– Ilyen vagyok. Még sokat kell tanulnom. Ahogy arra örömmel szoktál emlékeztetni, még mindig fiatal vagyok. Úgy érzem, a szolgálat révén tanulhatok, a tanulás révén pedig rájöhetek, ki is vagyok.
– Csodálatos és különleges vagy! – mondta Miranda lágyan, és megcsókolta Calis arcát.
A férfi bólintott.
– Mialatt én itt várok, ebben a barlangban, tudnál adni legalább valami támpontot arra, hogy mit keresek itt?
– Én is csak annyit tudok, amennyit Pug elmondott.
– Akkor hadd kérdezzem meg őt még egyszer!
Calis odament, ahol Pug és Macros Hanammal várakozott, majd így szólt:
– Ha nem is tudod, miért vagyok itt, elmondanád legalább, mire gyanakszol?
Pug megfordult, és a hatalmas emelvényre mutatott, amely pár méterre a szendergő sárkánytól, a kőpadlón nyugodott.
– Azért – mondta, és a teremben valamennyien úgy érezték, kissé elmozdulnak helyükről, pedig senki sem moccant meg. Ahol azonban az addig üres emelvény helyezkedett el, most egy hatalmas, ragyogó, zöld ékkő nyugodott, benne egy arany karddal. A kő önálló élettől lüktetett, és Calis hirtelen valami vonzást érzett, ahogy odalépett mellé.
– Az Életkristály – mondta halkan.
– Ahhoz, hogy ezt megpillanthassuk, egy kis időutazást kell tennünk – mondta Pug.
– Apám kardja – jegyezte meg Calis a kardra nézve.
– Az a valheru, aki ezt meg akarta szerezni, és Draken-Korinban testesült meg, keresztülvetette magát ezen a kövön, apád pedig mélyen beledöfte a kardját – magyarázta Pug. – Nem tudom, miért, de ez vetett véget a Résháborúnak. A valherukat mélyen magába zárta a kő, apád pedig nem akarta megkockáztatni, hogy kihúzza a kardját.
Calis bólintott, miközben szemét nem vette le az ékkőről.
– Szemmel fogom tartani ezt a dolgot.
Miranda Pughoz fordult:
– Nem várhatunk tovább! – jelentette ki.
Pug, Macros és Hanam egymás mellé léptek, és Pug szorosan a démon mellé állt. Lelki szemeivel Shila ajtaja fölött megjelenítette a megkülönböztető rovátkát, amely jelezte, melyik ajtón kell belépniük a Csarnokba. Miranda megjegyezte, amikor ott járt, azután Pugnak adta át az emléket, és a mágusnak úgy tűnt, mintha már ő is állt volna előtte. Pug bólintott egyet, majd a démonnal együtt eltűnt a többiek szeme elől.
Miranda még egy utolsó pillantást váltott Calisszal, majd apja felé bólintva, megfogta annak kezét, és a tengerentúli hegyek alatti barlangba kívánta magukat.

 

– Uram, üzenet jött Brever kapitánytól.
Erik megdörzsölte a szemét, és pislogott. A csata után egy órát sikerült aludnia. Az előző nap óta, amikor Greylock kelet felé indult, háromszor támadták meg őket, a legutóbbi napnyugtakor történt. A támadókat könnyedén visszaverték, részben hála Greylocknak, aki otthagyott egy nyílpuskákkal felszerelt, ötven tagú, gyalogos csapatot. Erik tudta, hogy legalább egy napi járófölddel előre kell majd küldenie őket, mielőtt visszavonul, hiszen nem tudnak lépést tartani a lovasokkal, de azért most nagyon örült, hogy itt vannak.
Az volt a feladata, hogy tartsa meg az utat addig, amíg biztossá nem válik, hogy az arcvonal nagyjából egyenes, azután vonuljon vissza védekező állásba. Patrick nagyherceg és William zászlósúr terve az volt, hogy engedik az ellenség térnyerését Krondor és Sötétmocsár között, de csakis ott, ahol a Királyság azt tervezte.
Erik elolvasta az üzenetet.
– Eddig jó – jegyezte meg.
Elküldte a katonát, és a hírhozóra, egy hadati hegyi harcosra nézett.
– Egyél valamit, és pihenj, azután virradatkor indulj!
A hadati bólintott, majd távozott. Erik a másik oldalára fordult, magára húzta a takarót, és megpróbált újra elaludni. Egy darabig csak feküdt, és arra gondolt, vajon hogy van most Kitty. Majdnem biztos volt benne, hogy a lány időben elhagyta a várost, hogy elkerülje az út veszedelmeit, azokat a gonosztevőket, akikkel az utazóknak most szembe kell nézniük. Azután gondolatai Roora terelődtek. Vajon a barátja és annak családja jól van?

 

Jacob Esterbrook az íróasztala mögött ült, arca rezzenetlen maradt, miközben Roo arra próbálta rábeszélni, hogy pakoltassa össze ingóságait, és meneküljön.
– Tudatában vagyok a veszélynek, fiatalember – mondta végül a kereskedő. Felállt, megkerülte az asztalt, és a két, nagy könyvespolc közé függesztett, a Királyságot ábrázoló térképre bökött: – Én már akkor kereskedtem a Nagy Kesh Birodalommal, amikor te még meg sem születtél Queggel is akadt elég dolgom. Ha meg is változik a politika, azt hiszem, bárkivel képes vagyok üzletet kötni, ha egyszer lecsillapodtak a kedélyek.
Roo szeme elkerekedett döbbenetében. Fél éjszaka lovagolt, Esterbrook házát két órával napnyugta után érte el, amikor is bebocsátást kért a kereskedőhöz.
– Jacobs, én nem kérdőjelezem meg kereskedői érdemeit, de a lényeg, amit próbálok magyarázni, az, hogy egy gyilkosokból álló hadsereg tart épp ebbe az irányba. Ismerem azt a hadsereget. Szolgáltam is benne egy időben.
Erre a kijelentésre Jacob szemöldöke érdeklődve felszökött.
– Valóban?
– Igen, és most nincs időm belemenni a részletek elmagyarázásába, de higgyen nekem, amikor azt mondom, hogy ezek a katonák nem fognak egyezkedni. Egyszerűen csak idejönnek, és porig égetik ezt a házat, miután mindent elvittek belőle, ami egy rézgarasnál többet ér.
Jacob elmosolyodott, és Roonak a hideg futkározott a hátán ettől a mosolytól.
– Rupert, maga nagyon eszes fiú, és gyanítom, hogy végül James herceg segítsége nélkül is boldogult volna. Persze nem annyira, mint így, a segítségével, de az a kis húzása a Szabad Városokbeli gabonahiánnyal ragyogó ötlet volt!
Esterbrook visszaült az asztala mögé, és kihúzott egy fiókot. Elővett belőle egy pergamentekercset, és az asztalra tette.
– Persze, ha nem támogatta volna a herceg, valószínűleg megölettem volna, amikor zavaróvá kezdett válni, de azért mégsem panaszkodom azon, ahogy a dolgok végül alakultak – sóhajtott. – Csak, hogy nyíltan beszéljek, ez egy megbízólevél – mutatott a pergamenre –, amely felhatalmaz arra, hogy tárgyaljak a megszállókkal, és tárgyalásokat kezdeményezzek az ellenségeskedés megszüntetéséről.
– Miután porig égették Krondort? – kérdezte Roo.
Jacob mosolya szélesebbé vált.
– Mi érdekli Nagy Kesht egy királysági város lerombolása?
– Nagy Kesht?
– Rupert, ne legyen már buta! – mondta Jacob. – Már rég rá kellett volna jönnie, hogy figyelemreméltó üzleti érzékem mellett valami más előnnyel is rendelkeznem kell a déllel folytatott kereskedelemben. Vannak magas rangú barátaim a császár udvarában, és ők megkönnyítették a számomra, hogy magát távol tartsam a kesh kereskedelmi utaktól. Ők pedig most azt kívánják tőlem, hogy gyors egyetértésre jussak a megszállókkal, ezzel a Smaragd Királynővel, és új határt vonjunk meg.
– Új határt? – kérdezte Roo lesújtva.
– Erland herceg tető alá hozott Nagy Keshsel egy be nem avatkozási szerződést, cserébe az Álmok Völgyében átengedendő területekért – mondta a kereskedő, Roora mutatva. – Azt hiszem, maga tudott is róla, hiszen eladta nekem a shamatai tulajdonait. Azt persze nem gyaníthatta, hogy az új shamatai kormányzó boldogan elismeri majd tulajdonjogomat azokra a vállalatokra.
– A szerződés lényege azonban az, hogy amíg biztosítottuk, hogy nem támadjuk meg a Királyságot, addig arra semmilyen ígéretet nem tettünk, hogy nem fogunk gyors megállapodásra jutni a Császárságtól északra fekvő terület új tulajdonosaival. E cél megvalósítása érdekében e pillanatban egy hatalmas hadsereg foglalja el az egész völgyet, és nem csupán azt a részét, amelyet a szerződés nekünk garantál. És meg is fogjuk tartani azt a területet, miután ennek a kellemetlenségnek vége.
– Maga keshi – mondta Roo halkan.
Jacob széttárta a karját, majd vállat vont.
– Születésem szerint nem, kedves Rupert, inkább hivatásszerűen.
– Maga kém!
– Én inkább úgy mondanám, hogy érdekegyeztető vagyok, aki többfajta áru kereskedelmével foglalkozik a Királyság és Nagy Kesh között: áru, szolgáltatás és... információ cseréjével is.
Roo felállt.
– Felőlem maga nyugodtan a pokol tüzén éghet, Jacob. De azt nem hagyom, hogy Sylvia is itt pusztuljon magával!
– A lányom elmehet, ha akar – mondta Jacob. – Már rég feladtam, hogy bármilyen befolyással legyek rá! Ha magával akar utazni, felőlem mehet.
Roo szó nélkül otthagyta az öreg embert az irodájában. Felrohant a lépcsőn Sylvia szobájába, majd kopogtatás nélkül benyitott.
Sylvia az ágyon ült, Duncan pedig előtte állt, egyik lábát az ágyra helyezte, és a lány fölé hajolt. A férfi az egyik kezét bizalmasan Sylvia vállán nyugtatta, miközben a legsármosabb mosolyát villantotta a lány felé. Sylvia dühösnek látszott amiatt, amit Duncan mondott, és annyira elmerültek a vitában, hogy egy pillanatra nem is vették észre a belépő Root.
– Nem! – kiáltotta Sylvia. – Vissza kell menned, és ma éjjel megtenned, te ostoba! Ha már elhagyta a birtokot, túl késő lesz!
– Mi lesz túl késő? – kérdezte Roo.
Sylvia talpra ugrott, Duncan pedig ellépett mellőle.
– Á, kuzin! – mondta Roonak. – Éppen arról próbáltam meggyőzni Esterbrook kisasszonyt, hogy el kellene menekülnie.
Roo egy hosszú pillanatig nézte az elé táruló képet, majd lassan előhúzta a kardját.
– Már látom, milyen ostoba voltam! – mondta közben.
– De Roo! – kiáltotta Sylvia. – Csak nem gondolod, hogy Duncan és én?
Duncan felemelte a kezét, mintha csak meg akarná békíteni unokatestvérét.
– Kuzin? Mit csinálsz?
– Mióta elkezdődött, sosem értettem, miért nem vagyok képes előnyhöz jutni Jacob fölött. Most rájöttem, hogy ő kesh kém, a saját unokatestvérem pedig információkat szállít a szeretőmnek!
Először úgy tűnt, Duncan mentegetőzni próbál, de aztán mosolya vicsorgásba fordult, és kardot rántott.
– A fenébe! Elegem van ebből a színjátékból!
Kardjával előredöfött. Roo kivédte, majd ellentámadásba ment át. Duncan azonban könnyedén eltáncolt a penge elől.
– Akkor már ketten vagyunk – mondta Roo.
Duncan elvigyorodott, de ez a vigyor most ördögi, gyűlölettel teli arckifejezés volt.
– Fogalmad sincs, mennyire vártam ezt a pillanatot, kuzin! Amikor a kiadott munkát végeztem neked, amikor át kellett futnom a hibáidon, miközben te azt a félkezű, rodéziai kutyát ajnároztad! De most véget vetek az összes sértésnek, és többé Svlviát sem kell megosztanom veled!
– Hát erről van szó!
– Hát persze, te idióta! – kiáltotta Sylvia.
Legördült az ágyról, miközben az egymáshoz csapódó pengék vészesen közel kerültek hozzá.
– Szerelmem, nem is szükséges megölni azt a kövér tehenet – mondta Duncan. – Megölöm Rupertet, aztán feleségül veszem Karlit. Kis idő múlva majd megszabadulunk tőle, és akkor hozzám jössz.
Rupert Duncan feje felé csapott kardjával, és amikor unokatestvére felemelté a sajátját, hogy kivédje a csapást, Roo egy oldalsó csapással próbálkozott. Duncan azonban egyetlen csuklófordítással kivédte ezt a támadást is.
– Nem rossz, kuzin! – mondta. – Csakhogy kardvívásban sosem fogsz a nyomomba érni, ezt te is tudod! Végül el fogsz követni valami hibát, és akkor megöllek!
Roo nem felelt. Gyűlölködve nézett unokatestvérére, miközben rájött, mennyire átverték. Színleg balra csapott, azután kardját jobbra fordította, és majdnem lecsapott Duncan bal karjára, de a magasabb vívó kecsesen eltáncolt előle.
– Karli sosem megy hozzád, te disznó! Utál téged!
– Egyszerűen csak nem ismer – mondta Duncan mosolyogva. – Még nem találkozott az előnyös oldalammal.
Teljes erejéből Roo felé szúrt, amivel majdnem eltalálta unokatestvére vállát. Roo kissé hátralépett, és félreütötte Duncan kardját, majd ő is megpróbálkozott egy döféssel, amellyel hátra kényszeríthette volna Duncant.
Sylvia az ágy mögött, a sarokban állt, és a függönyt markolta.
– Öld már meg, Duncan! – sikította. – Ne csak játssz vele!
– Örömmel – felelte Duncan, és hirtelen akkora sebességgel támadott, amekkorát Roo el sem tudott képzelni.
Roo mindent beleadott, hogy védje magát, és azon kapta magát, hogy képes alkalmazkodni unokatestvérének sebességéhez, Duncan azonban gyakorlottabb kardvívó volt. Roo egyetlen előnyét az jelentette, hogy alig egy éve már párbajozott életre-halálra, míg Duncan már évek óta nem nézett szembe komoly ellenféllel. Kezdett kijönni a formájából, és Roo látta, hogyan tudna győzni. Ha ki tudná fárasztani gyakorlottabb unokatestvérét, akkor talán túléli ezt a párbajt. Aztán az is felmerült benne, hogy nem így lesz, amikor Duncan gyilkos csapásai közeledtek.
Előre-hátra mozogtak, csaptak és döftek, védtek és támadtak. A pár, égő gyertya lángja veszettül táncoló árnyékokat vetett, ahogy az őrült mozgás megremegtette a lángot. Az összecsapó pengék csendülésének zajára a szolgák Sylvia szobája elé csoportosultak. Egy tágra nyílt szemű szobalány dugta be a fejét, mire Sylvia rákiáltott:
– Szólj Samuelnek!
Roo ismerte Samuelt, a bikanyakú, nagydarab kocsist, és most, hogy rájött, Jacob Nagy Keshnek dolgozik, gyanította, hogy Samuel talán az egyik ügynöke. Tudta, ha Samuel ideér, ő eléggé el tudja vonni a figyelmét ahhoz, hogy Duncan megölhesse.
Roo megpróbált zavartnak látszani, és amikor Duncan kihasználva a helyzetet, túl heves támadást intézett ellene, ő heves ellentámadásba kezdett, falhoz kényszerítve ezzel ellenfelét: Ekkor Roo megfordult, és az ajtóhoz rohanva becsapta, és elreteszelte, mielőtt még Duncan magához térhetett volna.
– Egy darabig nem jön segítség, Duncan – mondta lihegve az erőlködéstől.
– Nincs is szükségem rá – vágott vissza Duncan, majd lassan Roo felé mozdult.
Roo összegörnyedve várt.
Sylvia mozdulatlanul állt a sarokban, arcára leplezetlen gyűlölet ült ki, amint figyelte az egymás körül köröző férfiakat.
Megint összecsaptak, de senki sem sebesült meg. Mindketten ismerték a másik stílusát; rengeteg órát töltöttek együtt gyakorlással. Igaz, hogy Duncan jobb vívónak számított, de Roo jóval többet gyakorolt vele, mint bárki más; így egyenlők voltak az erőviszonyok.
Mindkét férfi arcán izzadság csorgott le, ami az ingüket is átitatta. A nyári kánikulától fülledt szobában hamar kifogytak a szuszból. Roo erősen figyelte Duncant, nem változtat-e a stílusán, vagy nem fárad-e ki. Duncan dühe tetőzni kezdett, mert míg a gyakorlások alkalmával mindig legyőzte Root, most a kis ember tartotta magát, sőt, kezdett előnyhöz jutni.
Egyszer csak dörömbölés hallatszott az ajtón, ami jelezte, hogy megérkezett Samuel, a kocsis.
– Kisasszony! – kiáltotta kintről.
– Megtámadtak! – sikoltotta a nő. – Rupert Avery meg akar ölni! Az unokatestvére, Duncan véd. Törd be az ajtót!
Egy pillanattal később puffanás hallatszott az ajtón, ahogy próbálták betörni. A kocsis és valószínűleg egy másik férfi szolga vetette a vállát a bejáratnak. Roo tudta, hogy az ajtó nehéz tölgyfából készült, amelyet vasretesz zárt be; ő maga is elég sok alkalommal zárta már be. A szolgák válla előbb mondja fel a szolgálatot, mint a kemény ajtó, ha nem kerítenek valamit, amit faltörő kosnak lehet használni.
Roo ekkor mozgást érzékelt, és rájött, hogy Sylvia próbál átugrani az ágyon, hogy kinyithassa az ajtót. A férfi hátracsapott kardjával, nagyjából abba az irányba, ahol Sylvia volt, mire a nő felkiáltott, és visszahanyatlott eredeti helyére.
– Ne olyan gyorsan, szerelmem! – mondta Roo. – Nekünk még elszámolnivalónk van!
Duncan felhördült tehetetlen dühében, majd előredöfött, amivel Root az ágy Sylviával szembeni oldalára kényszerítette. Az ajtóra pillantott, mintha mérlegelné, vajon sikerülne-e kinyitnia. Amikor tekintete az ajtóra siklott, Roo azonnal lecsapott, mire Duncan fehér selyemingén vörös folt terjedt szét; a penge vágást ejtett a jobb vállán.
Roo elmosolyodott. Tudta, hogy a vállseb ugyan jelentéktelen, ám annál nagyobb az, amit Duncan hiúságán ejtett. Roo ontotta ki az első vért, ettől pedig Duncan még veszélyesebb, ugyanakkor kevésbé óvatos lesz.
Duncan káromkodott, és olyan gyorsan kezdte támadni Root, ahogy csak tudta, nem véve többé tudomást az ajtóról. Visszaszorította unokatestvérét a sarokba, majd szúrt, hogy felnyársalja az alacsonyabb férfit. Roo kiszámította Duncan következő lépését, tudta, hogy a másik szokványos stílusát követve jobb oldalról támad majd. Az évek gyakorlata alatt kiderült, hogy Roo jobbra szokott elmozdulni, ha ugrásra kerül a sor. Tudta, hogy Duncan tisztában van ezzel a szokásával. És mivel ez volt az egyetlen valószínű mozdulat, amelyet Roo megtehetett, most épp ellenkezőleg cselekedett. Bal felé az ágyra hemperedett, és ugrott egyet rajta, mint egy akrobata. Inkább hallotta, mintsem látta, hogy Duncan kardja a falat érte. Felemelkedett, és épp Sylvia mellett állt meg. Amikor megfordult, látta, hogy Duncan visszahúzza kardját, és felugrik az ágyra.
Sylvia rikoltva előhúzott párnája alól egy tőrt, és Roora rontott. Roo Duncanre szegezte a tekintetét, de a szeme sarkából látta a mozdulatot, és kissé előrelépett. Vállába fájdalom nyilallt, amikor lecsapott rá a nyakának szánt szúrás; a tőr hegye lecsúszott jobb lapockájának csontján:
Duncan újból visszahúzta a kardját, hogy felnyársalja Root, ezúttal utoljára. Roo, anélkül, hogy tudatában lett volna, a hátára dőlt, meglökve Sylviát, aki így épp Duncan kardjának csapásirányába került.
Mindkét férfi megdermedt egy pillanatra, amikor Duncan kardjának hegye mélyen beleszúrt Sylvia Esterbrook oldalába. A haragtól eltorzult arcú nő hirtelen megmerevedett, és szeme elkerekedett a döbbenettől.
Lenézett, mintha nem értené, mi történt, azután összeesett. Duncan gyorsan megrántotta kardját, és ahogy próbálta kihúzni Sylvia haldokló testéből, Roo szúrt. A célzást elvétette, és karja gyenge volt a sebesüléstől, Duncan azonban elvesztette egyensúlyát, így védtelenné vált, és Roo kardjának hegye éppen a torkán találta el.
Duncan szeme hirtelen elkerekedett, döbbenete Sylviáéval vetekedett. Hátralépett, és az ágyra esett, feje szeretőjének párnájára hanyatlott, miközben kezével a torka felé kapott. Nyakából, szájából és orrából vér buggyant, és gurgulázó hangot adott ki, miközben kezével próbálta eltömni a sebet.
Roo csak állt ott, vérezve, sebét fájlalva, kifogyva a szuszból, és nézte, ahogy unokatestvére ott fekszik Sylvia ágyán; és vére foltot hagy a szatén lepedőn és a párnákon. Egy pillanat múlva Duncan keze elernyedt, és lehullott a torkáról, feje pedig balra bicsaklott, mintha Root és Sylviát bámulná. Szeméből az élet kihunyt.
Roo lenézett Sylviára, aki a lábánál feküdt, épp olyan üres tekintettel meredve felfelé, akárcsak Duncan. Az ajtón a dübörgés erős dobbanásokká változott, és Roo tudta, hogy asztallábat vagy valami más, nehéz tárgyat használnak kosként.
Az ajtóhoz botladozott, és kikiáltott rajta:
– Álljatok félre!
Elhúzta a nehéz vasreteszt, és kinyitotta az ajtót. Kint három szolga állt, Samuel, egy istállófiú, akinek a nevére Roo már nem emlékezett, és a szakács. Valamennyiüknél fegyver volt. A szakács egy konyhai bárdot tartott a kezében, a többiek kardot fogtak.
Roo sötét pillantást vetett a három alakra.
– Álljatok félre, vagy meghaltok!
Megpillantva az alacsony, kardot szorongató férfi mögötti vérfürdőt, a három háziszolga hátrabúzódott. Roo kilépett a folyosóra.
A három férfi mögött szolgálólányok, cselédek, szakácsok, a kertész és a többi szolga várakozott. Roo rájuk pillantott.
– Sylvia meghalt.
Az egyik lány felsikoltott, míg egy másik arcán nyílt elégedettséggel nevetni kezdett.
Roo folytatta:
– Egy hatalmas sereg közeledik ebbe az irányba. Valamikor holnap érnek ide. Szedjétek össze, amit csak tudtok, és meneküljetek kelet felé! Ha nem ezt teszitek, akkor holnap estére már meggyalázott hullák vagy rabszolgák lesztek. Most pedig álljatok félre az utamból!
Senki sem késlekedett egyetlen pillanatot sem. A szolgák megfordultak, és lerohantak a lépcsőn.
Roo utánuk tántorgott, és amikor leért, látta, hogy a szolgák sietősen átkutatják a házat. Olyan értéktárgyakat kerestek, amiket könnyen magukkal vihettek. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy Jacobhoz a dolgozószobájába, és megöli az árulót, de túlzottan fáradt volt. Ha haza akar érni, szüksége lesz minden erejére. Sebe nem volt túl súlyos, de akkor is el kellett látni valakinek.
Kibotorkált, és lovát ott találta, ahol kikötötte. Hüvelyébe csúsztatta kardját, és minden akaraterejét összeszedte, hogy nyeregbe szállhasson. A kapuhoz irányította a lovat, aztán a véknyába nyomta a sarkát, és vágtatni kezdett – sietett hazafelé.

 

Roo sebesült vállával Luis törődött, miközben Karli rendkívül idegesen egy tál vizet tartott eléjük.
– Nem olyan súlyos – próbálta Luis megnyugtatni. – A vágás ugyan behatolt a csontig, de csak a lapockáját találta el.
Karli varródobozából kapott egy tűt és selyemcérnát, amivel most éppen a sebet varrta össze.
– Nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik – Roo összerándult, mire Luis ránézett. – De azért iszonyúan fáj, igaz?
A vérveszteség és a fájdalom miatt Roo egészen elfehéredett.
– Biztos lehetsz benne!
– Viszont az is igaz, hogy ha ütőeret talált volna el; akkor már rég elvéreztél volna. Örülj, hogy megúsztad ennyivel!
Luis erősen meghúzta az utolsó öltést, intett, hogy egy kendő kell, és megtisztította a sebet.
– Naponta kétszer cseréljük a kötést! A sebbe semmiképpen sem kerülhet piszok. Ha begyullad, komolyan megbetegedhetsz.
Mindkét férfi értett a sebek ellátásához, így aztán Roo tudta, hogy jó kezekbe került. Ekkor Helen Jacoby szólalt meg:
– Sajnálom, ami Duncannel történt.
Roo azt mesélte nekik, hogy Duncan társaságában rablókkal keveredett összetűzésbe, akik a megszálló hadsereg elől menekültek. Rápillantott Karlira, és úgy döntött, hogy egyszer, ha mindez véget ér, és biztonságban lesz a családjuk, akkor majd elmondja neki az igazat. Elmondja az igazat, és bocsánatot kér tőle. Lehet, hogy sosem lesz szerelmes feleségébe, most már azonban tudta, hogy az, amit ez a nő jelent a számára, sokkal többet ér a szerelem illúziójánál, amit Sylvia iránt érzett.
Útközben hazafelé, miközben minden szívverése késként döfött a sebébe, csak szidni tudta magát bolondságáért. Hogy az ördögbe hihette egyetlen pillanatig is, hogy a lány valóban szerelmes belé? Root soha az életben nem szerette senki, talán csak Erik és a bajtársai kedvelték, akikkel együtt szolgált az óceán túloldalán. Az az érzés pedig barátság, és nem szerelem. Nem volt alkalma megtapasztalni nők szerelmét, csak az ölelésüket ismerte.
Kétszer is könnyek futottak végig az arcán, amikor arra gondolt, hogy vágyálmaiban gyermekei anyjának látta ezt a gyilkos szajhát. Valóságos lángoló haragot érzett önmaga iránt.
Annyira megbízott Duncanben... Hogyan lehetett ennyire vak? Hagyta, hogy megtévessze a rokoni kötelék, hagyta, hogy a férfi felületes szívélyessége elfedje valódi jellemvonásait. Ez a fickó lusta volt, önző és áruló. Ízig-vérig Avery – gondolta Roo.
Kiitta a vizet a kupából, amit Helen odatartott neki.
– Luis, ha velem valami történne, azt akarom, hogy Karli javára te vezesd tovább az Avery és Fiát.
Karli könnyektől csillogó, tágra nyílt szemmel meredt rá.
– Nem! – letérdelt férje elé, és úgy mondta: – Semmi sem történhet veled!
Már annak a puszta gondolatára is, hogy elveszítheti Root, elfogta a kétségbeesés.
Roo elmosolyodott.
– Ma éjszaka majdnem történt velem valami. Azért azt nem fogom erőltetni, hogy túl hamar itt hagyjam ezt a világot; de sajnos túlontúl jól ismerem a háborút. Harc közben nem kérdezik meg tőled, hogy készen állsz-e, a halálra – letette a kupát, és megfogta felesége kezét.
– Csak annyit mondtam, hogy „ha”, semmi többet.
– Értelek.
Roo Helenre pillantott.
– Örülnék, ha még egy ideig nálunk maradna. Ha már újra rendbe jönnek a dolgok, úgy értem. Egy szép napon mindent újra felépítünk, és akkor sok barátra lesz szükségünk, aki majd segít nekünk.
– Természetesen – felelte az asszony mosolyogva. – Ön mindig is nagyvonalú volt hozzám és a gyerekekhez. A kicsik szinte már atyjuknak tekintik, és én nem lehetek elég hálás azért, hogy az én javamra munkálkodott a cég irányításában.
Roo felállt.
– Attól tartok, cégeink meglehetősen nehéz helyzetben lesznek, ha véget ér a háború.
– Először is életben kell maradnunk – bólintott Helen. – Akkor aztán mindent felépíthetünk.
Roo ránevetett, azután feleségére nézett, akinek arcán még mindig látszott az ijedtség.
– Aludjatok egy keveset! Néhány óra múlva útra kelünk. Indulás előtt még pár dolgot meg kell beszélnem Luisszal.
– És a sebed? – kérdezte Karli. – Pihenned kellene!
– Majd a kocsiban pihenek, megígérem! Egy vagy két napig nem szállok nyeregbe.
– Jól van – törődött bele az asszony, és intett Helennek, hogy kísérje fel az emeletre.
A két asszony akkor ébredt fel, amikor Roo hazaért, és még mindig hosszú hálóingjüket viselték. Mialatt felmentek a lépcsőn, Luis addig követte pillantásával Helent, míg el nem tűntek a szeme elől.
Micsoda csodálatos asszony – jegyezte meg Roo régi bajtársa.
Roo is észrevette, ahogy a hálóing vékony szövete rásimult Helen csípőjére, amint felfelé ment a lépcsőn.
– Én ezt már régen felfedeztem.
– Most pedig mondd el, hogy mi történt valójában! – nézett rá Luis.
– Mit akarsz ezzel mondani? – fordult vele szembe Roo.
– Felismerem, milyen sebet üt egy tőr. Végül is én is sokat harcoltam ezzel a fegyverrel. Téged oldalról és hátulról ért a döfés. Ha egy bandita lett volna, már halott vagy – Rooval szemben leült egy székre. – A banditák pedig nem támadnak meg felfegyverzett férfiakat, ha azoknál nincsen semmilyen értékes holmi, amit érdemes lenne elrabolni.
– Esterbrookéknál voltam.
– És rajtakaptad Duncant Sylviával – bólintott Luis.
– Te tudtad?
A vén csataló bólintott.
– Még szép, hogy tudtam. Világtalan bolondnak kellett volna lennem, hogy ne vegyem észre.
– Azt hiszem, egy világtalan bolond áll előtted.
– A legtöbb férfi hülye, ha hagyja, hogy az vezesse – mondta Luis Roo ágyékára mutatva. – Duncan már több, mint egy éve együtt hál a lánnyal.
– És te semmit nem mondtál nekem! Miért?
Luis sóhajtva válaszolta:
– Annak az oka, amiért a rodezián udvarban elveszítettem a becsületemet, nem volt más, mint egy asszony. Bolondot csinált belőlem egy nemesúr felesége. A férjét egy párbajban megsebesítettem, aztán amikor Krondorba érkeztem, letartóztattak. A férj ugyanis később meghalt, engem pedig gyilkosságért bitóra akartak küldeni. Így ismerkedtünk meg a tömlöcben – bólintott, amint eszébe jutottak a régi emlékek. – Tudom, milyen az, amikor valaki szerelmes, mennyire elvakíthat egy embert a szépség, milyen ostobává válhatunk egy lágy érintéstől, egy édes illattól. Ma már tudom, hogy az úrhölgy, aki tönkretette az életemet, egy hidegszívű, számító szajha volt, aki, miután kiszálltam mellőle az ágyból, semmivel sem tartott többre, mint a szolgát, aki a cipőjét pucolta. Mégis, még most is megborzongok, ha eszembe jut, mennyire gyönyörű volt a gyertyák lágy fényében – becsukta a szemét. – Azt hiszem, ha most kint állna az ajtó előtt, és felajánlaná, hogy ismét bújjak be az ágyába, nem lehetnék bizonyos abban, hogy nemet tudnék mondani neki.
– Némelyik férfi semmiből sem tanul, mások viszont még észbe kapnak, mielőtt elérné őket a végzet. Te melyik fajta vagy?
– Semmiképpen nem szeretnék még egyszer ilyen bolondot csinálni magamból – felelte Roo.
– Ennek ellenére majd kiesik a szemed, úgy bámulod hátulról Helen Jacobyt, és csak azon töröd a fejedet, milyen jó lenne élvezni szerető karjainak ölelését, milyen szép lenne fejedet befúrni telt keblei közé, és érezni, amint combjai összezárulnak körülötted.
– Mit akarsz ezzel mondani?- kérdezte Roo összehúzott szemöldökkel.
Luis megvonta a vállát.
– Egyrészt azt, hogy minden egészséges férfi így cselekedne, hiszen Helen csodálatos asszony, és ráadásul melegszívű és nagyvonalú. Néha én is gondolok ilyesmire, de nem verem nagydobra; aki férfi, az így van ezzel. Másrészt magamban azt gondolom, hogy Rupert Avery olyasvalamit keres, ami hiányzik az életéből.
– És mi lenne az?
– Nem tudom, barátom – mondta Luis felállva. – Az viszont biztos, hogy nem fogod megtalálni egy másik asszony karjaiban, éppolyan kevéssé, mint ahogy hiába kerested Sylvia Esterbrook ölelésében – kinyújtotta kezét, és megkopogtatta Roo homlokát. – Itt van, amit keresel – azután pedig a mellére bökött. – Meg ott, bent.
– Talán igazad van – válaszolta Roo sóhajtva.
– Tudom, hogy igazam van – felelte Luis. – Ezen kívül Helen a maga módján ugyanolyan veszélyes, mint Sylvia.
– Már hogy lenne az? – csodálkozott Roo. – Sylvia meghalt, és arra akarta rávenni Duncant, hogy megölje Karlit, a gyilkosság után hozzám akart jönni feleségül, hogy végül engem is megöljenek, hogy megszerezze a vagyonomat – szúrós pillantást vetett Luisra. – Csak nem gondolod komolyan, hogy Helen is ilyen lenne?
– Nem – sóhajtotta Luis. – Ő másféleképpen veszélyes. Helen valóban szeret téged.
Elindult az ajtó felé.
– Ha egyszer túl leszünk mindenen, jobban tennéd, ha elküldöd. Gondoskodj róla, ha gondoskodnod kell, de hagyd, hogy elmenjen, Roo. Most pedig mennem kell, hogy megnézzem a kocsikat. Te pedig pihenni fogsz. Szükséged van rá.
Roo csak ült magában a széken, és úgy érezte, minden ereje elhagyta. Csupán annyira volt képes, hogy felálljon, és a pár lépéssel távolabbi díványra roskadjon, hasra, hogy vállát ne érje nyomás. Szereti, igen. Hálás, amiért törődik vele és a gyerekeivel. De hogy szerelemes lenne belé? Ez lehetetlen.
Roo most úgy érezte, hogy élete minden dühe, fájdalma és magányossága a felszínre tör. Még sosem érezte magát ilyen hülyének, ostobának és kihasználtnak. Két ember, akiről azt hitte, szeretik őt, összeszövetkeztek, hogy megöljék, és most halottak.
Luis pedig azt mondja most, hogy az a nő, akit a világon a legjobban csodált, szerelmes belé, ezért el kell küldenie. Ahogy ott feküdt, az önsajnálattól és saját vaksága fölött érzett dühében Roonak akaratlanul eleredt a könnye. Az álom azonban gyorsan karjaiba vette, ahogy a kimerültség felülkerekedett az önsajnálaton, és amikor Luis felébresztette, azzal, hogy itt az idő az indulásra, Roonak úgy tűnt, mintha csak perceket aludt volna.
Roo remegő lábbal kelt fel, Luis pedig odatámogatta, ahol a kocsik sorakoztak. Roo pislogott, és meglátta, hogy Karli, Helen és a gyerekek mind kocsiban ülnek már, indulásra készen.
– Hagytalak aludni az utolsó pillanatig – mondta Luis, és intett Roonak, hogy szálljon be a kocsiba.
Roo nyugat felé pillantott, és meglátta a felkelő napot.
– Már egy órával ezelőtt el kellett volna indulnunk – mondta.
– Sok dolgunk volt, és kevés időnk rá – vonta meg a vállát Luis. – Egy óra nyereség semmivel sem teszi biztonságosabbá az utat.
Nyugatra mutatott. A hajnal szürke derengésében Roo magasra törő füstoszlopokat látott a távolban. Égtek a házak. Északnyugaton a tűz távoli ragyogását is lehetett látni.
– Közel járnak már – mondta Luis. – Gyerünk!
Roo beszállt a kocsiba, és befészkelte magát Karli mellé. Fia, Helmut anyja másik oldalán ült, míg Helent saját, két gyermeke vette körül. Abigail a padlón ült, Karli lábai között, a babájával játszott, és valami dalocskát énekelt hozzá. Roo hagyta, hogy feje a felesége vállára boruljon, szeme lecsukódott.
Az út zötyögős volt, és tudta, hogy valószínűleg nem fog tudni aludni, de legalább a szemét pihentetheti. Miközben mégis újra álomba merült, Roo azon gondolkozott, vajon Jacob Esterbrook hogyan boldogul a megszállókkal.

 

Jacob Esterbrook csendben ült az asztala mögött. Tudta, hogy első találkozása ezekkel az új megszállókkal, meglehetősen veszélyes lesz. Ha félelmet, vagy pánikot mutat; vagy akár egy kis bizonytalanságot, vagy ellenségességet, akkor ők is ellenségesen kezelik majd. Ha azonban nyugodt marad, és egyszerűen csak arra kéri majd őket, hogy beszélhessen valami magas rangú emberrel, aki továbbíthatja a kesh udvar kulcsfiguráitól származó üzenetét ennek a Smaragd Királynőnek, akkor már biztos lehet benne, hogy nyert ügye van.
Meglepő módon lehangolttá vált, amikor megtudta, hogy lánya halott. Sosem kedvelte nagyon a lányt, de hasznosnak bizonyult a számára, ahogy előtte az anyja is.
Jacob sosem tudta megérteni, más férfiak miért éreznek akkora aggodalmat a gyerekeik dolgai felett. A gyerekek mindig megmagyarázhatatlanok maradtak számára.
A lovak zaja kintről jelezte, hogy megérkeztek a katonák, Jacob ezért összeszedte magát. Már elgondolta, mit fog mondani. A folyosóról lépéseket hallott, és ekkor belökték az ajtót.
Két, furcsa öltözéket viselő férfi lépett be, az egyik kardot és pajzsot tartott a kezében, a másik íjat. Mindkettőnek erősen beolajozták a haját, és hosszú copfokat viseltek, amelyek a fejük előtt félkörben lógtak. Mindkettőjük arcán hegek éktelenkedtek amelyről Jacob úgy gondolta, hogy nem annyira harcban, inkább valamilyen szertartás során szerezték.
Jacob mindkét kezét feltartotta, jelezve, hogy fegyvertelen, bal kezében pedig megbízó tekercseit tartotta. Informátoraitól úgy tudta, hogy a távoli kontinens lakói a keshi nyelv egyik, a quegihez és a yabonihoz hasonló változatát beszélik, amit nagyon régen beszéltek a Keserű-tengeren.
– Legyetek üdvözölve! – mondta Jacob lassan. – Szeretnék valami parancsnokfélével beszélni. Üzenetem van a számára a Nagy Kesh Birodalomból.
A két harcos egymásra nézett. Az íjász kérdezett valamit a másiktól, olyan nyelven, ami különbözött mindattól, amit Jacob életében valaha is hallott, a pajzsos férfi pedig bólintott az íjásznak.
Az felemelte fegyverét, és egy nyíllal a székéhez szegezte Jacobot.
Miközben Jacob szemében kihunyt a fény, még látta, ahogy a két férfi előhúzza kését, és elindul felé.
Később, még aznap délelőtt, a Smaragd Királynőt szolgáló egyik zsoldosszázad kapitánya lovagolt arra húsz emberével. Tízen szétoszlottak, és körülvették a birtokot, míg nyolc katona leszállva lováról, behatolt az épületbe. A maradék kettő a lovakra vigyázott. A század valamennyi tagja éhezett, úgyhogy egyelőre semmilyen értékkel nem törődtek, amit nem lehetett megenni.
Pár pillanattal később az egyik harcos kijött a házból, arcán undorodó kifejezéssel.
– Mi az? – kérdezte a kapitány.
– Azok a jikanji kannibálok! Valakit éppen esznek bent!
A kapitány megcsóválta a fejét.
– Valahogy most én is kedvet érzek, hogy csatlakozzam hozzájuk – körülnézett. – Hol van Kanhtuk? Ő beszéli azt a zagyva nyelvüket. Meg kell mondani nekik, hogy menjenek le az úton, és szerezzenek valami más élelmet is az emberhúson, vagy ahogy a kannibálok nevezik, a hosszú disznón kívül.
A katonák visszajöttek, és egyikük így szólt:
– Vannak hátul állatok: csirkék, egy kutya és lovak!
Egy másik férfi jött most fel, és azt mondta:
– Kint marhák legelnek, kapitány!
A kapitány nevetve leszállt lováról.
– A lovakat hozzátok el tartalékba! A csirkéket pedig vágjátok le! Gyújtsatok tüzet!
A katonák sebesen teljesítették a parancsot. Tudta, hogy a marhákat el kell küldenie a királynő szállásmesteréhez, ő és az emberei azonban először esznek egy kis csirkét. A csirkehús gondolatára gyomra máris megkordult. Még életében nem érezte magát ennyire éhesnek.
Amikor a katonák elkezdték levágni a csirkéket, a kapitány még utánuk kiáltott:
– És a kutyát is vágjátok le!
Megkönnyebbült, hogy találtak élelmet. Nem értette, hogy egy ilyen jól termőnek látszó földön hogyhogy nem maradt semmi ehető. Aranyat, ékköveket, finom ruhákat és egyéb ritkaságokat találtak bőven, mindent, amit általában elrejtettek, de élelmet, azt nem. Pedig egész katonaélete során úgy tapasztalta, hogy a menekülők aranyukat, ékszereiket és hasonló értékeiket menekítik magukkal, hátrahagyva a gabonát, lisztet, zöldségeket és baromfit. Itt viszont még vadat sem találtak, mintha azokat is elhajtották volna. Úgy tűnt, az ellenség visszavonult, és minden ehetőt magával vitt. Ennek pedig semmi értelme nem volt.
A zsoldoskapitány leült, az épületből pedig egy katona jött elő, borosüvegekkel a kezében. A kapitány mohón ivott az egyik üvegből, és akaratlanul is azon töprengett, vajon meddig bírja még, míg ő is csatlakozik a jikanjik lakomájához.
Kézfejével megtörölte a száját, és rájött, hogy most pár napig nem kell aggódnia emiatt. A távolhól hallotta, ahogy az ugató kutya egyetlen nyöszörgés után elhallgat, majd a tyúkok rikoltozása is elhalt, ahogy a katonák elvágták a nyakukat.

 

 

18.
A halogatás

A folyosón hangos dübörgés robajlott végig.
– Az egész várost fel akarod robbantani, Jimmy? – kérdezte Lysle.
James a raktár homályában a többiekre nézett, és csendesen így felelt:
– Valószínűleg.
Az egyetlen lámpás gyenge fényében testvérére pillantott. Két napja a katonái folyamatosan járták a csatornákat, híreket gyűjtve. Figyelték a fenti harcok állását, és összehangolták a város védelmét. James már sejtette, hogy a démon, mágiája segítségével csapatait gyorsan bejuttatja Krondorba. Ezért nem vonta össze csapatai nagy részét a falakon, mert akkor bent semmi védelem nem maradt volna. Inkább feláldozta több száz katona életét, hogy az ellenség azt higgye, a várost csak a külső védvonal óvja. Később, amikor a megszállók bejutnak Krondorba, felfedezhetik, hogy a csata csak most kezdődik igazán.
Miközben föld alatti parancsnoki posztjáról James irányította a védelmet, csupán rövid étkezési és alvási időszakokat engedélyezett magának, s ez alatt kezdte megismerni bátyját is. Szomorúan gondolt rá, hogy bár a hetvenedik életévéhez közeledett, egész élete során csupán órákat töltött a testvére társaságában. Tudta, hogy Lysle gyilkos, hivatásos tolvaj, csempész, kerítő és még annyi bűne volt, ahány légy kering a trágyadomb körül, mégis, Lysle-ben saját magát látta meg. Ha annyi évvel azelőtt nem találkozott volna Arutha herceggel, az ő sorsa is hasonlóan alakult volna. Már elmesélte Lysle-nek azt a találkozást, amikor meglátta az utcán a Jocko Radburn titkosrendőrségét elkerülni próbáló nagyherceget, és azt is, hogyan óvta meg később Arutha életét a tetőn ólálkodó orgyilkostól. Ezért a tettéért lehetett Sebes Jimmyből, a tolvajkölyökből először James úrfi, az apród, majd csaknem ötven évvel később James herceg, Krondor udvarnagya.
James felsóhajtott.
– Az évek során sokszor igénybe vehettem volna a segítségedet, ha tudom, hogy megbízhatok benned – mondta.
Lysle felnevetett.
– Jimmy, rövid ismeretségünk alatt – mennyi is? Három látogatás negyven év alatt? –, megkedveltelek mint testvért, de megbízni benned? Te tréfálsz!
– Gondolom, ha neked nyílt volna alkalmad rá, te fellógattál volna árulásért, és akkor te lennél Krondor udvarnagya – nevetett James.
– Nem hinném. Nekem sosem voltak ilyen ambícióim.
Újabb, tompa robbanást hallottak, és az egyik őr megjegyezte:
– Ez az elhagyott raktár lesz a malomnegyedben, lejjebb, a folyó mentén. Kétszáz hordót helyeztünk ott el.
Az ostrom előtt James katonái bejárták a várost, és a stratégiai pontokon quegtűz-olajjal telt hordókat rejtettek el.
– Látnod kellett volna Armengar védelmét – mondta James a katonának. – Az a város maga volt a Paradicsom a védőknek, és rémálom a támadóknak – hullámzó mozdulatot tett a kezével, mintha a füvön át csúszó kígyót utánozná. Ha egy utca hosszabb volt egy nyíllövésnyinél, akkor oda kanyart építettek. Egyetlen épületnek sem volt ablaka a földszinten, és a nehéz tölgyfaajtókat csak belülről lehetett elreteszelni. Valamennyi tető lapos volt.
A katonák mosolyogva bólintottak.
– Íjászállások.
– Pontosan – mondta James –, úgyhogy a védők hosszú deszkákon egyik tetőről a másikra tudtak menni, a deszkákat pedig magukkal vitték. A lent lévőkre pedig minden lépésnél nyílzápor zúdult. Amikor Murmandamus és a csapata a városban voltak, Guy du Bas-Tyra huszonötezer hordó naftát robbantott fel...
– Huszonötezer! – csodálkozott Lysle. – Csak tréfálsz!
– Nem. És amikor felrobbant – dőlt James a falnak –, azt el sem lehet mondani. Képzeljetek el egy égig érő tűztornyot, és akkor lesz róla fogalmatok. És az a hang! Majdnem megsüketültem tőle.
Az ajtón kopogtattak, a katonák pedig előrántották kardjaikat. A kopogást azonban a megbeszélt ritmus szerint folytatták, úgyhogy leoltott lámpás mellett beengedték a járőrcsapatot.
Fél tucat katona és három civil lépett a helyiségbe.
– Itt szaglásztak a mélyben – jelentette az őrjárat vezetője.
Rigger rájuk nézett, és így szólt:
– Ők az én embereim.
– És te ki vagy? – nézett rá a három ember egyike.
James felnevetett.
– A névtelenségnek is megvannak a hátrányai – majd a három tolvajra pillantva, felvilágosította őket: – Ő a főnökötök. A Pillér.
A három tolvaj egymásra meredt, majd egyikük megszólalt:
– Maga pedig Krondor udvarnagya, igaz, főnök? Hát persze. El is higgyük!
A három tolvaj kivételével mindenki nevetni kezdett. Lysle egyik alattvalója, egy fiatal nő lépett most elő, és felvilágosította őket a dolgok állásáról. Amikor megértették, hogy az asszony nem tréfál, s az egyik állig felfegyverzett katona is jelezte, hogy igazat mond, a három férfi azonnal elcsendesedett. Lehet, hogy az udvarnagy és a tolvajok céhének vezére egy pincébe kényszerül, és most itt ülnek a csatornák mellett, de azért még mindig ők a város leghatalmasabb emberei.
Azonos időközökben felderítőcsapatok indultak el; majd tértek vissza, amelyek a fenti, utcai harcokról hoztak híreket. A megszállóknak minden egyes elfoglalt utcáért vagy házért keményen meg kellett fizetniük, ám a küzdelem végkimenetelén sokat nem tudtak változtatni.
A több napos bezártság után Lysle megkérdezte:
– Ha a csatát már elveszítettük, miért nem küldöd el az embereidet a városból?
– Sajnos, nem tudjuk eljuttatni hozzájuk az üzenetet – mondta James, és arcán valódi sajnálat tükröződött. – Ezenkívül ahhoz, hogy a tervünk működjön, a megszállóknak azt kell hinniük, hogy felőrölték az egész hadseregünket.
– Ember, hát elég kegyetlen vagy! – jegyezte meg Lysle. – Nem tudom, én képes lennék-e ennyi ember haláláról dönteni!
– Hát persze, hogy tudnál! – felelte James magától értetődően. – Ha az lenne a feladatott, hogy megóvd a Királyságot, egy egész várost is feláldoznál, még a nagyhercegét is!
– Mi hát a terv?
– Van itt lent pár ezer hordó quegtűz-olajam, arra várnak, hogy beöntsük őket a csatornákba. Azok a fattyak, ott fönt, előbb-utóbb rájönnek, hogy a nép egy része a csatornákban rejtőzködik. Amikor ez bekövetkezik, lesz a számukra egy kis meglepetésem.
– Pár ezer? – füttyentet Rigger elismerően. – Ronda egy anyag ez! A tűz pont a víz tetején fog égni.
– Annál többről van, szó – mondta James. Egy ránézésre egészen új láncra mutatott, amely az egyik fal mellett lógott. Állandóan őrizte egy katona.
– Már korábban is találgattam, hogy mi lehet az.
– Ez olyan valami, amit az öreg Guy du Bas-Tyrától tanultam, amikor Armengarból menekültünk. Ha meghúzod azt a láncot, akkor enyhe naftapermetet eresztesz a csatornába. Rengeteg kicsi, elzárt csatorna, cső és vízelvezető van itt...
– Tudok róluk. Ezek a város régi csatornái. Amikor száz évvel ezelőtt megépítették a mélyebben fekvő újakat, ezeket lezárták.
– Hát most újra megnyitottuk őket – mondta James, és újra a falnak dőlt. – Vannak előnyei, ha az embernek megvan egy város valamennyi tervrajza. Láthatod az összes épületet, és minden átalakítást, amit valaha is véghezvittek benne. Amikor azok a csövek megtelnek naftagázzal, a gőzük kipárolog a nagyobb csatornákba. Ott összekeverednek a meglévő csatornagázzal, a szennyvíz tetején úszó quegtűz-olajjal, és a többivel, és amikor tűz éri őket, a városnak annyi!
– Annyi?
– Fel fog robbanni az egész – magyarázta James. – Kő kövön nem marad Krondorból, miután elül a füst.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel Rigger.
– Nekem ez az egyetlen hazám, amit valaha ismertem, akár a csatornákban, akár a palotában éltem, akár tolvajok, akár nemesek társaságában – nézett rá James. – Krondor az a város, ahol születtem.
– Jó, hát ha azt tervezed, hogy itt halj meg, nekem azért megengedhetnéd, hogy kicsit arrébb menjek, amikor meghúzod azt a láncot!
James elnevette magát.
– Hát persze! Amikor meghúzzuk a láncot, még marad egy óránk, hacsak nincs máris tűz a csatornának ezen a részén!
James megvonta a vállát.
– Nem tudom, akkor mennyi időnk lesz – a pince keleti falán egy ajtóra mutatott. – Van ott egy alagút, amely kivezet innen, egy halvárosi épületbe. Ahogy már elmeséltem, ez volt Trevor hull és a Csúfolódók legjobb útvonala a krondori csempészés idején.
– Vagyis előreküldesz mindenkit, aztán meghúzod a láncot, majd rohansz, mintha kergetnének?
– Valami ilyesmi – vigyorgott James.
Rigger visszaült az öccse mellé.
– Hát, nem sok kedvem van kimászni a szabadba, amikor körbevesz a megszálló hadsereg, de azért inkább megkockáztatom azt az utat, mint hogy elevenen megsüljek itt.
Ekkor fentről zajt hallottak, ami arra késztette őket, hogy felnézzenek a mennyezetre, amely a régi malom padlója volt egyben. A lejáró el volt rejtve, de az őrök azért halkan, kardjukat kivonva az ajtó elé álltak.
– Úgy hallatszik, elérték a városnak ezt a részét – mondta James halkan.
– Vagy valaki búvóhelyet keres – suttogta Lysle. – Lehet, hogy az én embereim közül néhány.
James intett az egyik őrnek, mire az bólintott. A férfi halkan letette kardját és pajzsát, és felment a rövid lépcsőn, amely az ajtó innenső oldalára vezetett fel. Kicsit kinyitotta az ajtót, hogy kikukucskáljon rajta, majd, szemmel láthatóan meglepve, visszalépett.
– Úrnőm! – mondta.
James felkapta a fejét, amikor meglátta a lépcsőn az alsó pincébe leereszkedő feleségét.
– Te mit keresel itt? – hördült fel.
Gamina felemelte a kezét.
– Ne használd ezt a hangnemet velem szemben, Jimmy!
James alig tudta visszatartani a haragját.
– Neked mostanra már Sötétmocsárban kellene lenned Aruthával és a fiúkkal! Hogy a jó égbe jutottál ide?
A nő sáros volt, arcán koszfoltok éktelenkedtek. Haja kócosnak és kormosnak tűnt.
– Te elfelejtetted, hogy Pug adott egy tsurani transzportáló gömböt. Én viszont nem.
– De hogy találtál meg? – kérdezte James, még mindig dühösen.
Gamina megérintette férje arcát, és így felelt:
– Bolond vénember, hát azt hitted, nem hallom meg a gondolataidat a világ végéről is?
James haragja elszállt.
– Miért jöttél ide? Tudod, hogy talán nem jutunk ki élve!
Gamina szeme fátyolos lett.
– Tudom. De hát azt hiszed, ennyi év után képes lennék nélküled élni?
James a karjaiba vette felségét, és szorosan átölelte.
– Vissza kell menned! – mondta.
– Nem fogok – felelte az asszony határozottan. – Nem is tudnék. A szerkezet kimerült. Csak annyit tehettem, hogy eljutottam a fal közelében lévő piachoz, és ott elhajítottam a sárban. Ide már gyalog kellett jönnöm – közelebb húzódott férjéhez, és átölelve őt, ezt suttogta a fülébe: – Ha nem tudsz élni e nélkül az átkozott város nélkül, akkor jó, ha tudod, hogy én meg nélküled nem tudok élni.
James csendesen átölelte az asszonyt. Csaknem ötvenévnyi házasság után tudatában volt annak, hogy úgysem tudna vitázni vele. Eltökélte magát, hogy ő lesz az utolsó, aki elhagyja a várost, és ha a végzet úgy kívánja, hogy Krondorban kell meghalnia, hát úgy gondolta, az lesz a legjobb; mióta csak a védelem tervén dolgozott, egyfolytában a szörnyű áldozat gondolatával küszködött, amelyet a nagyherceg fővárosának polgárai fognak meghozni. Nem figyelmeztethették őket időben, nem tudták módszeresen kitelepíteni a lakosságot, hiszen ha az ellenség úgy ítéli, hogy a város élelem és utánpótlás nélkül maradt, egyszerűen elmentek volna mellette. Ezenkívül a megszállóknak azt kellett hinniük, hogy a Királyság hadseregének java Krondor előtt pusztult el.
James alig tudta elviselni a gondolatot, hogy annyi embert, akik közül sokan élete részei voltak, hagyjon meghalni, miközben ő túléli a vészt. Talán azok szellemeitől félt, akik a végső árat fizették azért, hogy James időt nyerjen a Királyság számára; ezt nem tudta pontosan. Csak annyit tudott, hogy a Királyság védelmi tervének elkészítésekor egy ponton úgy gondolta, hogy amikor eljön ennek a városnak, Arutha herceg városának a bukása, valószínűleg ő is vele fog pusztulni. Most azonban menekülnie kellett, hiszen tudta, hogy Gamina nem megy el nélküle.
– Ő a feleséged? – kérdezte Lysle.
James bólintott, és tovább fogta Gamina kezét.
– Az egyetlen asszony, akit valaha is szerettem, Lysle – mondta a nőre mosolyogva.
Gamina felnézett, és szeme elkerekedett.
– Ő a bátyád?
James bólintott. Gamina Lysle-hez fordult, és így szólt:
– Hallottam rólad, de még nem láttalak – egyik férfiról a másikra nézve még hozzátette: – Nyilvánvaló a hasonlóság.
James intett a feleségének, hogy üljön le.
– Hadd meséljem el az első alkalmat, amikor találkoztam ezzel a férfival! Ez akkor volt, amikor az emberek fent, Tannerusban állandóan belém kötöttek, mert összetévesztettek vele.
Lysle felnevetett, és megjegyezte:
– Jó kis történet!
James belekezdett a történetbe, elmesélte annak a régi küldetésnek a történetét, amire Arutha herceg küldte régi barátjával, Locklearrel, egy helyi nemes fiával, egy csillagdokki mágusinassal, és egy renegát mordel törzsfőnökkel. Gamina ismerte a történetet csakúgy, mint James, hiszen már tucatnyi alkalommal hallotta, de azért leült a férje mellé, és fejét a vállára hajtva hagyta, hogy az elmesélje. A sötétben rejtőző katonák és tolvajok legalább addig elfeledkezhetnek a fenyegető, szörnyű jövőről, és egy időre jobb napokról hallhatnak, amikor a hősök győzedelmeskedtek, az ördögi erők pedig elbuktak. Mellesleg, gondolta, ahogy azt Lysle fogalmazta, valóban jó kis történet volt.

 

Calis meredten figyelt. Valami rejlett ott bent, az Életkristályban. Azonnal észrevette ezt a valamit, amikor Pug az időben elmozdította az Életkristályt, hogy mindenki számára láthatóvá váljon. Calis érezte az energiát benne, és mivel órák óta egy pillanatnyi szünet nélkül bámulta az ékkövet, úgy gondolta, látja az energiákat.
Az orákulum társai eljöttek hozzá, amikor szünetet tartott a mágia tanulmányozásában, és egy darabig mellette álltak. Megosztották ételüket vele, bár csak homályosan emlékezett arra, hogy evett is valamit. A hatalmas drágakő teljesen a bűvkörébe vonta.
Calis lazítani próbált, és hagyta, hogy gondolatai szabadon kószáljanak. Időről időre képek villantak fel lelki szemei előtt. Lényeket látott, akik nagyon hasonlítottak apjára, és dolgokat is megpillanthatott: olyan jelenségeket, melyek áthidalhatatlanul távol voltak tőle. Néha más időből való lényeket és teremtményeket is látott. Néha-néha mintha utalásokat fedezett volna fel azokra a hatalmakra, melyek e képek mögött álltak. Ezek az utalások tették rá a legnagyobb hatást.
Teltek az órák, teltek a napok, és Calis elveszett az időben, mialatt egyre mélyebben hatolt az Életkristály titkaiba.

 

Erik elharsogta parancsait, és az emberei megkezdték a rendezett visszavonulást. Az ellenfél fél mérföldnyire az úton állt, és Greylocktól üzenet érkezett, hogy biztonságban visszavonulhatnak a következő, kijelölt helyig.
Krondor sokkal gyorsabban elesett annál, mint azt bárki is gondolhatta volna, ezért Erik úgy döntött, az lesz a legjobb, ha úgy próbálnak visszanyerni valamit az elveszített időből, hogy minden egyes kiépített védelmi állást valamivel tovább tartanak annál, mint ahogy azt eredetileg eltervezték. Az első védelmi vonalat az eredeti haditervek szerint két napig kellett volna tartaniuk – ebből azután kilenc nap lett.
A Sötétmocsár felé vezető hegyi hágó előtt még két további erődítés várt rájuk. Ha közülük mindegyiket háromnégy nappal a tervezettnél tovább tudják tartani, akkor az elveszett idő jelentős részét visszanyerhetnék. Azért Erik nem volt túlontúl bizakodó, már ami a terv megvalósításának lehetőségét illeti; a legdélibb és legészakibb erődítéseknek minden erejüket megfeszítve ellen kell állniuk, míg Erik középen fokról fokra visszavonul. Ilyen módon a Smaragd Királynő haderejének nagy részét a Király Országútjára terelik, tehát sikerül becsalni őket az útvonal ötmérföldes körzetébe. A szűk folyosó viszont azzal járt, hogy Erik harcosainak napról napra egyre több ellenséges katonával kellett szembenézniük.
A harcok első hete alatt Erik nem is egy alkalommal kívánta azt, hogy bárcsak ne hívták volna el Calist oda, ahol szükség volt rá, meg azt, hogy milyen jó lenne, ha Greylock állna a középső hadseregcsoport élén. Erik sokkal jobban szerette volna, ha meghagyják neki eredeti feladatát, az északi szárny védelmét. Egy megerősített erődítményt lényegesen egyszerűbb megvédeni, mint lassan, vonakodva visszavonulni..
Az előretolt megfigyelők magasba emelkedő hadizászlókat jelentettek, mivel az ellenség arra készült, hogy nagyszabású támadást indítson Erik állásai ellen. Erik azt tervezte, hogy még legalább egy mérföldet továbbvonulnak, mielőtt ideér az ellenség. Kézjelekkel megparancsolta az embereinek, hogy hagyják el ezt a környéket. Az íjászoknak is vissza kellett vonulniuk. Az eredeti feladatuk az lett volna, hogy folyamatosan zaklassák a vonuló ellenséget, de a jelentések szerint a támadók már olyan sok katonát vontak össze, hogy az íjászokat nem lehetett volna túl nagy kockázat vállalása nélkül harcba vetni. Erik csapatainak útközben kellett egy másik helyet keresniük, ahol le tudják lassítani az ellenfél haladását, de ugyanakkor szükség esetén vissza tudnak vonulni.
Tulajdonképpen a visszavonulás első szakasza jelentette az igazi nehézséget, hiszen ha támad az ellenség, akkor nem marad sok idejük arra, hogy felkészüljenek a szembeszállásra. Ameddig csak kerülgették a megszállókat, és olyan közel merészkedtek hozzájuk, amennyire csak lehetséges volt, hogy lecsapjanak, és gyorsan elvonuljanak az ellencsapás elől, addig nem volt nagy gond. De ha a megszállók akkor csapnak le rájuk, amikor Erik csapatai éppen visszavonulóban vannak, akkor az ellenség számbeli fölénye könnyen katasztrófát jelenthet a Királyság védői számára.
Eriknek tehát el kellett indítania a katonáit, hogy a lehető leghamarabb elérjék a következő erődített állást, ahol Greylock és csapata vár rájuk. A két csapattest majd együtt védelmezi az állást, míg az ellenség visszavonul, mire Greylock emberei hátrahúzódnak a következő védelmi ponthoz. A következő három hónap során végig ezt a tervet alkalmaznák, vagy ha nem is annyi ideig, akkor legalábbis addig, míg elérik Sötétmocsárt. Mialatt az ellenség az északi és a déli szárnyon nem fog tudni előrejutni, addig a két szárny védelmezői csapatokat küldenek középre, és pihent katonákkal látják el Eriket. A hadműveletnek ezt a részét azonban csak a következő hónapra tetvezték. Ha az ellenség nem vonul vissza a szárnyakon, akkor füstbe ment az utánpótlás terve.
Mialatt felkerekedtek a katonák, Erik a hátvédnél maradt, amelynek egészen addig kellett várnia, míg meg nem látja az ellenfelet. Elnézett nyugat felé, és a késő délutáni napsugarakkal megvilágított égbolton megpillantotta a füstöt. Krondor lángokban állt, és Erik azon töprengett, vajon mi történt Williammel, Jamesszel és a többiekkel. Magában egy csendes imát mondott Ruthiához, a szerencse istennőjéhez, és azért fohászkodott, hogy ezek az emberek valahogy kikerüljenek a városból.
Ezután megfordította a lovát, és elvágtatott, hogy csapatai élére álljon. Tudta, legalább három óráig eltart, míg eléri a következő védelmi állást, és egy óra múlva beköszönt az éjszaka. Azt pedig még csak nem is sejtette, hogy az ellenség tovább vonul-e alkonyat után, hogy megindítsa a nagy támadást, vagy a megszállók megvárják a pirkadatot. Bárhogy legyen is, Erik mindkét eshetőségre készen állt.

 

A küzdelem lármája még az alsó pince boltívei alá is behatolt. Az őrök elfoglalták helyüket a csatornarendszer különböző pontjain, és James nagyjából sejtette, hol helyezték el a várost megszálló, ellenséges csapatokat. Krondor belvárosában tűzviharok tomboltak, és a keleti negyedben időnként még elszórt harcok lángoltak föl.
Az ellenséges csapatok nagy része a lángokból álló fal túlsó oldalán helyezkedett el, miközben a tűz ereje lassacskán alábbhagyott. Az egyetlen felderítő, aki elég bátor volt ahhoz, hogy szétnézzen, arról számolt be, hogy a város nyugati harmadának elszenesedett romjai között több ezer fegyveres férfi készülődik. A palotából alig maradt meg több néhány füstölgő romhalmaznál, és így James tudhatta, hogy a sógora már nem él. Gamina sem tudta Williamet gondolatai segítségével elérni. Bár a fizikai távolság csökkentette képessége erejét, azonban a telepátia hatalmát szinte semmi sem korlátozta, ha az asszony családtagokat keresett. Jamest például többmérföldnyi távolságból is megérezte.
Krondor udvarnagya átölelte felségét, miközben a nedves és sötét pince kőpadlóján ültek. A jelenlevőkre rátelepedett a csend, mert úgy tűnt, hogy már semmi sem háríthatja el fejük fölül a végzetet. Nagy szerencsére lesz szükségük ahhoz, hogy sikerüljön a szökési terv, és ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy a jó sors is cserbenhagyta őket.
James új utasításokat adott annak a felderítőnek, aki megtalálta a nyugati utat, és a férfi elindult, hogy végrehajtsa a parancsot. Gamina férje vállára támaszkodva elszunnyadt, míg James várakozott. Nagyjából napnyugta tájáig kellett várniuk, amikor a felderítő visszatért.
A tartásában lehetett valami, ami felrázta a pincében összegyűlt embereket, akik figyelmesen hallgatták beszámolóját.
– Méltóságos uram!
– Jelentést kérek!
– Hajók érkeztek, és megtámadták a megszállókat!
Gamina becsukta a szemét.
– Nicholas nincs a közelünkben.
– Akkor Vykor tengernagy flottája érkezett meg a Shandon-öbölből – vélekedett James.
Felesége vállára tette a kezét, és lassan felemelkedett.
– Túl öreg vagyok ahhoz, hogy ezeken a hideg köveken ücsörögjek – felsegítette Gaminát. – Itt az idő.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Lysle.
– Megpróbálunk életben maradni – felelte James, és felségére pillantott. – Vykor tengernagy a Shandon-öbölben rejtette el a flottáját, és az eredeti tervek szerint csatlakoznia kellett volna Nicholas flottájának maradványaihoz. Nicholas hajói a Sötétség-szoros óta követik az ellenség erőit. Azt terveztük, hogy mihelyt lehorgonyoznak a megszállók, Vykor tengernagy a lehető legkeményebben lecsap rájuk, és lángba borítja az összes, elérhető hajójukat, mielőtt mi felgyújtjuk a várost.
– De mint te is tudod, a dolgok nem úgy állnak, mint ahogy azt elterveztük. Mivel a haderő nagy része a város nyugati részében található, és csak arra vár, hogy kialudjanak a tüzek, beengedhetjük a naftát a régi csatornákba. Ezzel az egész várost a levegőbe röpíthetjük, és ha még az ellenséges hajók is lángolnak, akkor a támadók nem menekülnek el a tűzhalálból.
– Úgy tűnik, mintha kifejezetten élveznéd ezt a gondolatot válaszolta Lysle.
– Az én városom ég – felelte James összeszorított fogakkal.
– Akkor mit tegyünk legelőször?
– Figyelj az embereimre, és ne akadályozd őket! – utasította James, miközben jelt adott katonáinak.
Hatan közülük halkan és céltudatosan odaléptek egy nagy, kétszárnyú ajtóhoz, és kinyitották, mialatt két másik felrántotta a kifele vezető ajtókat. A hat katona hordókat gurított ki egy jókora raktárhelyiségből. Két másik egy ősrégi, elrozsdásodott vas emelővel dolgozott.
– Mondd még a legényeidnek, hogy próbálják meg hasznossá tenni magukat, és segítsenek súlyt emelni! – szólalt meg James, és rámutatott a makacskodó emelőre.
Lysle csak intett a kezével, mire négy tolvaj azonnal odasietett, és besegített, ahogy csak izmaik erejéből futotta. Az emelő megmozdult, és hallották, hogy lent víz csobog.
– A fal mögött egy régi víztároló van, és a víz most lefolyik a kikötőbe – magyarázta James.
Lysle elképedve figyelte, ahogy hat, fekete ruhás katona a naftás hordókat egy pallón legörgeti a vízbe. Az áramlat egyre erősebbé vált, így a hordók gyorsan továbbúsztak.
Az egyik hordó nekiütődött az ajtó peremének, és összetört. A levegőt betöltötte a quegtűz-olaj szaga.
– Nem árthat, ha jut belőle egy kicsi a felszínre is – morogta James.
– Ha te mondod – jegyezte meg Lysle szárazon. – Most pedig magyarázd el nekem még egyszer, hogyan is gondoltad a menekülésünket!
– Ha valamennyi hordót elindítottuk a kikötő felé – felelte James –, akkor még nagyjából egyórányi időnk marad. Reméljük, hogy a flotta is tisztességesen teszi a maga dolgát.

 

Lord Karole Vykor, a Keleti Flotta tengernagya elkiáltotta magát:
– Tűz!
A legközelebbi hajókon újabb tucatnyi katapult hajította a magasba lángoló lövedékét, amelyek a kikötőben horgonyzó hajókon értek célba.
– Mr. Devorak! – mondta a tengernagy.
– Uram?
– Rendesek voltak azok a fattyak, hogy ilyen hatalmas sorba kötötték nekünk az összes hajójukat, nem?
– De igen, uram.
Az öreg tengernagy a roldemi állományhoz tartozott, Rillanonban született, és még sosem járt nyugaton ez év késő tavaszáig, amikor átkelt a Sötétség-szoroson. Az átkelés során két hajóját vesztette el, ami elfogadható arány volt a korai átkeléshez képest, és volt annyi szerencséje, hogy a Shandon-öbölbe vezető útja során csupán egyetlen idegen hadihajóval találkozott, egy keshi naszáddal, amelyet legyőzött és elsüllyesztett, mielőtt az még értesíthetett volna bárkit is arról, hogy a Király Keleti Flottája már a Keserű-tengeren tartózkodik.
Nicholas tengernagy halálának híre lesújtotta Vykort, mert bár csak két alkalommal, a fővárosban rendezett ünnepségeken találkozott a herceggel, tetteinek híre bejárta az egész Királyságot. Vykor szerencsésnek érezte magát, hogy legalább egyszer életében méltó ellenséggel vívhat tengeri csatát, hadigépekkel és katonákkal, akik közelharcra is készek, ha ez szükségessé válik. Pályafutása során eddig kalózokra vadászott, vagy a Keleti Királyság széthúzó szomszédait félemlítette meg, legtöbbször pedig a királyi palota díszünnepségein vonult fel flottájával. Most azonban azt csinálta, amire egész életében készült, és ha komolyan gondolták, amit rillanoni indulásakor mondtak neki hónapokkal ezelőtt, akkor a Királyság sorsa ezen a csatán múlott.
– Parancs a flottának, Mr. Devorak!
– Uram? – várta a kapitány a parancsot.
– Támadást fokozni, egyetlen ellenséges hajó sem menekülhet meg!
– Értettem, uram!
– Napnyugtáig egyetlen idegen hajót sem akarok látni innen Ylithig! A fenébe is, ez Nicholas tengere, és nem hagyom, hogy elfoglalják!
A Keserű-tenger és az Alkony-szigetek flottáinak egy része elindult észak felé, hogy megkeresse azokat a hajókat, amelyek a város és Sarth között kötöttek ki, míg más hajók továbbmentek észak felé. A Határszéle és Krondor között kikötött hajókat Vykor flottája útközben mind kilőtte. Az ellenséges egységek porig égették vagy elsüllyesztették valamennyit.
A tengernagy öröme tetőpontra hágott, amikor látta, hogy terve működik. Valamennyi hadigépét az első csoport hajóra szegeztette, mielőtt azok elválhattak volna a távolabbi hajókról. A lángok most befelé, a város felé terjedtek, ahogy egyik hajó a másik után tüzet fogott. A hajótömegre kilőtt lövedékek csak fokozták a rombolást.
– Fél szemmel figyeljétek, nehogy valaki kiszabaduljon! – adta ki a parancsot Vykor.
– Igenis, uram! – felelte Devorak.
Vykor figyelte, amint a Királyi Sárkány Reeves kapitány vezetésével észak felé indult a flottillájával, hogy elsüllyesszék azokat a hajókat, amelyeket arrafelé találnak.
– Jelezz a Királyi Sárkánynak! – mondta a tengernagy. – Azt üzenem: jó vadászatot!
– Értettem, uram! – mondta a kapitány, és továbbította a parancsot a jeladó embernek.
Vykor tudta, hogy Nicholast a tengeren temették el, útban az Alkony-szigetek felé, ahol a raj friss készleteket vett magához, kijavította a sérüléseket, majd rekordidő alatt visszavitorlázott. A tengernagy azonban úgy érezte – ahogy azt bármelyik, öreg tengerész is érezné –, hogy Nicholas szelleme még mindig annak a hajónak a fedélzetén bolyong. Tisztelgett a hajónak, és a két legkiválóbb tengerésznek, akiket valaha is ismert, mesternek és tanítványának, Amos Trasknak és Nicholas conDoinnak.
Amikor figyelme visszatért a feladatára, a dokkokhoz közel megpillantott egy kisebb hajót, amely elvágta magát a tömbtől, és most felé tartott.
– Ott az a hajó, Devorak kapitány. Legyen szíves, süllyessze el, mester!
– Igenis, tengernagy!
Miközben lecsaptak az ellenséges hajóra, Karole Vykor tengernagy figyelte a nagyherceg városát, a Nyugati Birodalom fővárosát, amint ég. Mélységes szomorúság járta át, amikor látta, hogyan semmisül meg ez a csodálatos város: azután azonban félretette érzelmeit, hiszen előtte állt a csata, amit meg kellett nyerni.

 

James meghúzta a láncot. Felülről egy csikordulás jelezte neki, hogy a dolog működik.
– A nafta leszivárog a csöveken és vízelvezetőkön, és végigfolyik majd a csatornákon. Ha szerencsések vagyunk, lesz még égy óránk, hogy kijussunk innen.
– Akkor gyerünk! – mondta Lysle.
A katonák gyorsan felsiettek a lépcsőn, a felső pincébe. Egyikük a felszínre vezető néhány lépcsőfokhoz ugrott, majd felment rajta, és kidugta fejét a csapóajtón. A katona jelezte, hogy tiszta a levegő, azután mindannyian kint voltak az éjjeli levegőn.
Az éjszaka sötétebb volt, mint kellett volna, mert a levegőt megtöltötte a fekete füst. Az emberek köhögtek, majd a katonák rongyokat vettek elő, amiket az orruk és a szájuk elé kötöttek. A tolvajok csíkokat szaggattak le az ingükből, és követték a katonák példáját, egyikük még Gaminának is odanyújtott egy rongyot.
Minden irányból harc zaját hallották, de egyetlen harcost sem láttak. James felderítői előresiettek, és kikémleltek a sarkon.
A herceg visszaintette őket, és mindenki, aki tudott, lebukott valahová, hogy ne lássák meg, a többiek a földre hasaltak vagy szorosan a falhoz lapultak, remélve, hogy az éjszaka füstös homályába olvadhatnak.
Mellettük lovasok vágtattak el, cafatokban lógó ruhákban, véresen. A nyilvánvalóan megfutamított, rémült katonák királyságiak voltak.
– Másik utat kell keresnünk – suttogta James a hozzá közel állóknak.
– Bárki is üldözi őket, egy pillanat múlva itt lesz.
Amikor visszamásztak föld alatti rejtekhelyük bejáratán, James szavai valóra váltak: szinte azonnal megjelent egy osztag dübörgően vágtató szaurusz lovas. James most először látott gyíkembereket.
– Uramisten, Calis enyhén fogalmazott, amikor leírta a külsejüket! – mondta.
Az egész csapatnak sikerült visszajutnia anélkül, hogy felfedezték volna őket, és amikor újra biztonságban voltak a pincében, Lysle ezt kérdezte:
– Most mi legyen?
– Melyik az egyetlen csatornakijárat, amelyet valószínűleg nem őriznek? – kérdezte James.
Az, amelyik az északi kapunál van, de az, a város északi részébe visz minket, nem pedig keletre – felelte Lysle.
– Ez igaz – mondta James, és elindult lefelé, a rakodórámpán, amely a csatornába vezetett –, csakhogy nem egészen egy óránk maradt, az a kapu pedig innen félórányi gyaloglásra van. Inkább kint lennék a városból, amikor felrobban, mint hogy bent azon aggódjak, ki van kint. Ha eljutunk a Krondortól északra húzódó erdőbe, talán lesz egy út, ami keletre vezet.
A harminc katonára és tucatnyi tolvajra pillantott, és tudta, hogy kísérletük valószínűleg hiábavaló.
De azért meg kell próbálnod!
James Gaminára nézett.
– Meg kell próbálnunk!
Vezetni kezdte őket a csatornában.

 

Lord Vykor szeme elkerekedett a meglepetéstől. A lény a semmiből tűnt elő, és most sorban végigvágtatott az égő hajók fedélzetén. A királyi flotta a Krondorba vezető úton ötven hajót kapott el a partokon, amelyeket gyorsnaszádokról olajos palackokat hajigáló katonák, vagy ballisztával és katapulttal rendelkező, nagyobb hajók égettek porig. Majdnem húszra át is szálltak, ezeket elfoglalták vagy elsüllyesztették, úgyhogy mostanra, a kikötőben megsemmisített hajókkal együtt, az ellenség flottájának több mint a felét elpusztították. Durván számolva a tengernagy úgy becsülte, hogy még százötven-kétszáz hajó sorakozik a Keserű-tenger északi partjai mentén, amelyek talán máris találkoztak Reeves kapitány flottillájával.
Most azonban a pokolból, amely korábban Krondor kikötője volt, egy démon közeledett egyenesen felé, végigrohanva az égő hajók fedélzetén. A tengernagy nyugodtan kivonta kardját, és így szólt:
Azt hiszem, ez a lény a fedélzetünkre akar lépni, Mr. Devorak.
– Tűz! – kiáltotta a kapitány, a teremtmény pedig felüvöltött, amikor a nyílzápor eltalálta több mint nyolc láb magas testét, de azért folytatta útját a tűzön át, és úgy tűnt, inkább dühös, mint sebesült:
– Visszavonulás, Mr. Devorak!
– Igenis, tengernagy!
A flotta kezdett visszavonulni, ám Vykor vezérhajója, a Királyi dicsőség volt a legközelebb az égő flottához. A lény elérte az utolsó, égő hajó külső korlátját, és felállt rá. A bestia egy óriási lendüléssel kiterjesztette hatalmas szárnyát, és átrepült a megrongált flotta és a Vykor hajója közötti szakadékon.
– Jelezzen a flottának! – mondta Vykor, miközben végzete leszállt a hajóján. – Növeljék a sebességet!
Sosem tudta meg, hogy üzenete továbbjutott-e, mert ekkor Jakan, a novindusi hadsereg önjelölt démonkirálya lecsapott rá, felragadta a tengernagyot, és eltörte a gerincét, miközben leharapta a fél fejét. A tengernagy még egy pillanatig elégedetten nyugtázta, hogy kardját sikerült mélyen beledöfnie a lény oldalába, amikor az közel ért, a fájdalmas üvöltést azonban már nem hallhatta meg, mert meghalt, mielőtt Jakan megérezhette volna a sebesülést.
Devorak kapitány a lény felé vágott a kardjával, mire az letépte fejét a válláról. Az íjászok fentről hasztalan lőtték ki nyilaikat, a kevésbé bátrak pedig leugráltak a hajóról.
A Királyi Haditengerészet mindkét vezetője meghalt, ezért minden kapitánynak magának kellett eldöntenie, mit tegyen, legfeljebb a rangidőstől kaphattak utasítást, míg újra nem szervezik a parancsnoki gárdát. De legalább a megszálló flotta jó részét elpusztították.
Jakan megölt és megevett mindenkit, akit megtalált, mire rájött, hogy a hajó a város északnyugati részéhez sodródott. Gyűlölte a tengervíz érintését – elszívta az energiáit –, bár kis ideig el tudta viselni. Otthagyta a hajót, a levegőbe szökkent, és megpróbált visszasiklani oda, ahol az a pokol tombolt, ami korábban a flottája, illetve a város volt. A tűz nem okozott neki fájdalmat, csak óriási energia- és húsveszteséget jelentett a számára.
Valami szólt hozzá. Valami hangtalanul azt mondta neki, nemcsak, hogy el kell kezdenie elpusztítani ezt a hadsereget, amit átvett, de fel kell használnia, kelet felé kell tartania, és meg kell találnia azt a dolgot, ami szólt hozzá.
És valami sötét forrásból, a távoli messzeségből előjött egy szó, egy hely, egy cél: Sethanon.

 

James látta, hogy az elöl haladó őr feltartja a kezét. Valamennyien megálltak. Már több ember mellett elmentek az úton. Akadt közöttük menekülő és megszálló is. Úgy tűnt, senkinek sincs különösebb kedve harcba bocsátkozni a sötét csatornában. James azonban tudta, hogy ha a megszállók már a csatornában járnak, akkor a város kezükben van.
Magában számolni kezdte az időt, és tudta, hogy tíz percnél nem maradt több idejük. Egy tucatnyi lépésre voltak az északi kapunál, nem messze az úgynevezett tengeri kaputól, amelyet a legtöbb csempész és tolvaj használt, hogy ki- és bejusson a városba.
Lysle előreküldte az egyik tolvaját, egy fiatal nőt, aki ügyesen felmászott, és jelentette, hogy tiszta a levegő. James jelzett, mire az evakuáció megkezdődött.
– Te menj először – ajánlotta neki Lysle.
– Nem. Én utoljára megyek – felelte James.
– Mint a süllyedő hajó kapitánya? – kérdezte Sebes Jimmy bátyja.
– Valahogy úgy – felelte James mosolyogva, ebben a mosolyban azonban csupán fájdalom és szomorúság látszott.
– Én is veled maradok – mondta Gamina.
– Inkább ne! – felelte James.
James a tudatában hallotta felesége szavait:
Nem akarsz elmenni, ugye?
Nem akarok meghalni, de már annyi halált és rombolást okoztam! Tudom, hogy ez az egyetlen otthonom, Gamina. Nem tudom, hogyan élhetnék nélküle.
Tudom – felelte az asszony. – Hallom a gondolataidat, és érzem a fájdalmadat. Semmit nem tudsz mondani, amit ne értenék.
James felesége szemébe nézett, és elmosolyodott, mosolya ezúttal szerelmet és tökéletes bizalmat tükrözött.
Ekkor a világ felrobbant körülöttük. A kapu másik oldalán lévő hat embert a robbanás a földre döntötte. Hárman, akik a kapuban voltak, kirepültek, mint dugó az üvegből, és a levegőbe emelkedtek, egyikük kitörte a nyakát, amikor húsz méterrel arrébb földet ért, míg a másik kettő törött csontokkal megúszta.
Az alagútban még a levegő is lángra kapott. Abban a másodpercben, amikor ez megtörtént, Gamina és James telepatikus kapcsolatban álltak, emlékeik egybefolytak, felidézték őket attól a pillanattól kezdve, hogy először találkoztak, amikor James a Csillagdokk melletti tóban úszott, és először látta meg élete szerelmét, amint fürdött.
Ez a nő mentette meg, miután majdnem megfulladt, és Gamina az elméjébe nézett, és meglátta benne mindazt, ami volt, és megszerette, azóta is szerette, mindazok ellenére, amit tett, és a fájdalmas dolgok ellenére, amire feleségét kérte.
Mindenről megfeledkeztek, miközben elmerültek rendkívüli szerelmükben, amelynek gyümölcse, a fiuk most biztonságos távolban tartózkodott, csakúgy, mint szeretett unokáik. Egy pillanat alatt lepergett előttük közös életük, a Nagy Keshben tett utazásuktól kezdve, Krondorba való visszatérésükig. Amikor a tűz leégette testükről a húst, elméjük mélyen egymásba fonódott szerelmükben, és nem éreztek fájdalmat.

 

– Gamina! – kiáltott fel Pug.
– Mi történt, mágus? – kérdezte Hanam.
– A lányom meghalt – suttogta Pug lesújtva.
A lény nem merte megérinteni a mágust, hogy együttérzését kifejezze. Éhsége ugyanis túlságosan mardosta, és félő volt, hogy egy ember érintése zabáló szörnyeteggé változtatja. Ezért csak ennyit mondott:
– Sajnálom.
– Pug mély levegőt vett, jól hallhatóan felsóhajtott.
– A fiam is és a lányom is halott.
William halálát két nappal azelőtt érezte meg, most pedig – Gamina halálával – élete egy szakasza végleg lezárult.
– Azt tudtam, hogy mindkettőjüket túlélem, de más dolog tudni, és megint más tapasztalni valamit.
– Ez soha nincs máskép – felelte a szaurusz tanmester a démon testéből. – A mi fajunknak van egy áldása; amit akkor ismételnek el, amikor a fiúból férfi lesz, és megkapja első fegyverét: „Először a nagyapa, aztán az apa, végül a fiú hal meg”. Valamennyi szaurusz elismételi ezt, amikor csatába indulnak, fiúk apjuk mellett, mert nincs annál szomorúbb sors, mint amikor egy szülőnek túl kell élnie a gyerekét.
– Macros átoknak nevezte a hosszú életet, de csak most értettem meg a lényegét. Amikor a feleségem évekkel ezelőtt meghalt, az is szörnyű volt, de ez... – Pug egy darabig könnyezett. Majd összeszedte magát, és így folytatta: – Tudtam, hogy William veszélyes életet él, hiszen a katonai pályát választotta. De Gamina... – hangja megremegett, és sírva fakadt.
Az idő gyorsan múlt, ezért Hanam így szólt:
– Sietnünk kell, mágus! Már alig tudom kordában tartani a démont!
Pug bólintott, majd felállt, és kimentek a barlangból.
Macrosnak és Mirandának már a helyükön kellett lenniük.
Pug elmormogott egy varázsigét, mire hirtelen láthatatlanná váltak. Könnyen megértette Macros gondját, mivel két dolgot egyszerre csinálni egyébként is gondot okozott. Így azonban, hogy ráadásul bármelyik pillanatban támadásra számíthatott, és még a cél elérése miatt is aggódhatott, Pug érezte, hogy élete egyik legnehezebb feladatát végzi.
Pug lebegni kezdett, és rájött, hogy ha egyszer már nagy erőfeszítés árán a levegőbe emelkedett, tulajdonképpen könnyebb is volt Ahsart felé repülni, mint gyalogolni.
– Repülő lények! – szólalt meg a levegőből a démon hangja.
Most féltucat szárnyas lény repült át az égen délnek tartva, Pug pedig tudta, hogy ha ő és a szaurusz tanmester most nem lennének láthatatlanok, akkor a lények leszálltak és megtámadták volna őket. Ahogy azt már tudták, az élet igencsak elpusztult ezen a helyen. Az egykor buja fű megbarnult és kiszáradt; az élet hiánya annyira nyilvánvaló volt, hogy senki sem keverte volna össze a tél nyugalmával, amikor a tavaszt esőtől újraélednek a növények.
Megfeketedett, görcsbe rándult fák szegélyezték a vidéket, a vizek pedig olyan tisztán folytak, hogy Pug tudta, még alga sem él a tavakban. A levegőt nem töltötte be a rovarok zümmögése, és madárcsicsergést sem lehetett hallani. Csak a szél süvített a fülük mellett.
– Itt a legrosszabb a helyzet – mondta Hanam, mintha csak olvasna Pug gondolataiban. – Ez az a hely, ahol a démonok beléptek a világba.
– De hamarosan az egész ilyenné válik?
– Hamarosan:
– Már látom, miért keresnek annyira buzgón új világokat – mondta Pug. – Hogy lehet, hogy ezt a világot el tudták érni, de a miénket nem?
Pug csak egy kis idő után jött rá, hogy az ugató hang nevetés, amit hamarosan Hanam válasza is követett:
– Annyira siettek a mi világunkban, hogy zabálhassanak, hogy a démonok Ahsart papjait is elpusztították, azokat, akik ezen a világon egyedül ellenőrizni tudták a kaput. Abból, amit a ti világotok pantathiánusairól mondtál, úgy hiszem, ez azt jelenti, hogy a démonoknak nincsenek szövetségeseik a világotokban, akik szívesen beengednék őket.
Miközben közeledtek Ahsart városához, Pug megjegyezte:
– Abból, amit Jakanról tudunk, nem úgy tűnik, mintha nagyon ki akarná nyitni a kaput a testvérei előtt.
– Akkor hadd figyelmeztesselek, midkemiai Pug! A tudás a lelkek elfogásából és felfalásából származik. Ez a leendő démonkirály talán ismeri a Csarnokot, és néhányótok azon képességét, hogy ellenőrizni tudjátok a réseket. Ha így van, akkor mihelyt elég földet elfoglalt, hogy nyeregben érezhesse magát, lehet, hogy más világokat is meg fog szállni.
– Erre magamtól is rájöttem – felelte Pug.
Akkor tudod, hogy még ha győzünk is itt, vissza kell térned, és legyőznöd Jakant.
– Ha én nem teszem meg, majd megteszi Tomas.
Beléptek a kiégett városba, és keresni kezdték a nagy templomot, a bejáratot, amelyen a démonok eredetileg beléptek ebbe a világba. Az épület belsejében szaurusz csontokat és halott papok összetört tagjait találták, akiket évekkel azelőtt mészároltak le a megszálló démonok.
– Nincs itt! – kiáltotta Pug.
– Micsoda?
– A kapu: A démonvilágból ide vezető rés. Nincs itt.
Pug láthatóvá tette magukat.
– Hol lehet?
– Erre csak egy válasz lehetséges – mondta Hanam.
– Micsoda?
– Valahogy, mágikus eszközökkel arrébb helyezték a kaput, hogy a ti világotokba vezető rés közelébe kerüljön. Ez azt jelenti, hogy már készítik Maarg útját a ti világotokba. Biztosan nemsokára, átjön!
– És az hol van?
– A világ túlsó végében.
– Nem tudom körberepíteni magunkat, és közben láthatatlan maradni! – jelentette ki Pug. – És áttranszportálni sem tudom magunkat egy olyan helyre, amit még sosem láttam.
A démonban lakozó tanmester így felelt:
– Akkor odarepülünk, és megküzdünk mindenkivel, aki utunkat állja. Egy csatakiáltással felemelkedett a levegőbe, Pug pedig követte.

 

 

19.
A katasztrófa

Roo elhúzta az arcát.
A seb a legkisebb érintésre is fájt, de Luis biztosította arról, hogy a vágás nem gyulladt be. Miután kicserélte a kötést, így szólt hozzá:
– Egyelőre ennyi elég. Holnap este ismét megtisztítjuk, ha eljutottunk Vilmosfalvára.
Roo felsóhajtott:
– Ó, egy ágy! – ránevetett Karlira, Helenre és a gyerekre. Az első napok során a gyerekeknek érdekes kalandnak tűnt az utazás, de ma reggel óta Abigail csak azt kérdezgette, hogy mikor mennek végre már haza. Karli megpróbálta neki elmagyarázni, hogy ez még sokáig eltarthat, de egy hároméves gyermek természetesen nem tudott mit kezdeni egy olyan „hosszú idővel”, amely öt percnél tovább tartott.
A táborban meglehetős nyugalom honolt; bár a felfogadott zsoldosok napról napra idegesebbnek tűntek. Roo és Luis elég időt töltött katonák között, hogy tudják, ezek a férfiak általában csak ücsörögni szoktak, és puszta jelenlétükkel ijesztik el a banditákat. Csak ritkán fordulhatott elő, hogy tényleg kardot vagy íjat kellett ragadniuk.
Krondor elesett. Ez nyilvánvalóvá vált, amikor két nappal elindulásuk után nyugaton egy hatalmas füstoszlopot láttak felemelkedni, és a kelet felé vezető utakon az élénk forgalom is erre utalt. Roo a szeme sarkából megfigyelte, ahogy a zsoldosok csendben sutyorognak. Úgy sejtette, hogy a katonák az első adandó alkalommal elszelelnek, ha valami komolyabb nehézség támad.
Roo négyszemközt elárulta Luisnak, hogy kételkedik a zsoldosok megbízhatóságában. Társa egyetértett vele. Luis mindig a katonák közelében tartózkodott, egyrészt hogy megerősítse az elszántságukat, másrészt hogy ezzel egyidejűleg egyértelművé tegye, hogy vele gyűlik meg annak a baja, aki nem akar megszolgálni a fizetségért. Roo tudta, hogy apró karavánjuk túlélési esélye jelentősen megnövekedik, ha végre elérik Vilmosfalvát. Ott eltölthetnek egy éjszakát Roo egyik fogadójában, és aztán folytathatják útjukat Hollófalva felé. Roo megígérte a zsoldosoknak, hogy ott kifizeti bérük egy részét. Ha egy kevés arany csörög a zsebükben, az jó hatással lesz a zsoldosok hűségére.
Ha Erik szülei és Milo még Hollófalván vannak, akkor magával viszi őket Sötétmocsárba, ahol a végén majd Erik is csatlakozik hozzájuk. Roo még egyszer elgondolkodott azon, hova is szállította az elmúlt év folyamán azt a rengeteg fegyvert és készletet, és hova hordták szekerei a szerszámokat és a felszerelést. Egy helyről maga Erik beszélt neki: a Rémálom-hegyhátról.
A király hadmérnökei kijavították a régi országutakat, és új hadiutakat is építettek a hegyekben, mégpedig a Calastius-hegység keleti oldalán, a több száz mérföldön át elnyúló hegyvonulat túlsó felén. Ez a hegylánc leginkább egy elnyújtott, fejre állított ipszilonra hasonlított, amelyik egy hosszú és egy rövidebb szárra támaszkodott. A hosszabbik szár Krondortól keletre kezdődött, és egészen a Világ-fogsoráig nyúlt el, addig a hatalmas hegyláncig, amelyik északról határolta a Királyságot. A rövidebbik szár Sötétmocsártól északra húzódott, egészen Tannerus városáig, ahol azután találkozott a hosszabbik szár hegyeivel. Ha a megszállók igazi célja Sethanon volt, akkor nem Tannerusnál akarnak átkelni a hegyeken, hiszen ez a helység túl messze fekszik – számolgatott magában Roo. A várostól délre viszont a Rémálom-hegyháton kell vonulniuk, és ha ott helyezték el a királyi hadsereg fő erőit, akkor a Királyságnak még maradt valami halvány esélye a túlélésre. Igen, ha sikerülne az ellenséget az első havazás beálltáig a hegyhát innenső oldalán tartani, akkor a Királyság megnyerheti a háborút.
Most azonban még csak alig három hét telt el Nyárközép napja óta, és ezen a bársonyos estén nehéz volt elképzelni, hogy valaha is havazni fog. Mivel Roo Hollófalván nőtt fel, pontosan tudta, milyen korán állhat be a tél, de azzal is tisztában volt, hogy néha nagyon sokat kell a hóra várni. Csupán egy jós tudta volna megmondani, hogy mire kell ebben az évben számítani. Mindettől függetlenül az első hóra még legalább hat hetet kell várniuk, de még valószínűbbnek tűnt, hogy két és fél, három hónap is eltelhet odáig. Esetleg vad esők zuhoghatnak, amire nem ritkán akadt példa, de akkor is hónapokig is eltart, míg megjönnek a hófelhők.
Roo a tűzhöz lépett, beszélgetett még egy kicsit Karlival, Helennel, s megpróbált valamit a gyerekekkel is foglalkozni. A gyerekek még mindig titokzatos lénynek tűntek a számára, bár már nem érezte olyan kényelmetlenül magát a közelükben, mint azelőtt. Meglepő módon kifejezetten viccesnek találta, hogy a kis, Helmut mindent a szájába vesz, ami viszont szinte az őrületbe kergette Karlit. Jason sok időt töltött a gyerekekkel, és elterelte borús gondolataikat, ami miatt Roo rendkívül hálás volt neki.
Helen gyermekei már idősebbek voltak, ezért Natalyval és Willemmel sokkal egyszerűbben lehetett beszélgetni, bár Roo még mindig csodálkozott azon, hogy milyen dolgok érdeklik a gyerekeket. Helen valósággal a nyugalom szigetének számított a káosz közepén, mosolyával és lágy hangjával mindenkit megvigasztalt. Ahogy ott ült a tűz fényében, mialatt a gyermekek csacsogását hallgatta, Roo hirtelen azon kapta magát, hogy egyre csak Helent bámulja. Gyorsan elfordította a fejét. Karli szemmel tartotta a férjét. Roo ránevetett, és az asszony bizonytalanul visszamosolygott. A férfi kacsintott, és ajkaival némán a következő szavakat formálta:
– Minden rendben lesz!
Roo hátradőlt, miközben ügyelt arra, hogy ne terhelje meg sérült vállát, és hagyta, hogy pillantása visszatérjen Helenre. Ásított, és becsukta a szemét, ám az asszony képe nem tűnt el elméjéből. Helen nem számított kimondott szépségnek; jóllehet arcvonásai távolról sem voltak „elnagyoltak”, ahogy azt Sylvia, az a szajha állította egykor. Helen, ahogy a legtöbb férfi vélekedett róla, mutatós teremtés volt. A legvonzóbbnak rajta talán csodálatos barna szene és a széles mosoly tűnt, amely sosem tűnt el arcáról. Ráadásul teste karcsú és feszes maradt a szülések után is.
Roo azon töprengett, nem ment-e el Luis esze, hogy azt gondolja, ez a csodálatos, odaadó anya képes lenne egy olyan csatornapatkányt szeretni, mint amilyen ő. Roo sóhajtva hagyta, hogy elnyomja az álom, és már alig hallott valamit a tűz mellett ülők beszélgetéséből. Az este kellemes melege és Helen hangjának csengése valósággal elaltatták.
Roo azonnal felébredt, amikor a távolban felhangzó kiáltások felriasztották a tábort. A férfiak összevissza rohangáltak, és Roo egy pillanatig zavartan pislogott, míg sikerült átlátni a helyzetet. A gyerekek már takarójuk alatt aludtak, így valószínűnek tűnt, hogy eltelhetett egy kis idő.
Csak néhány pillanatig tartott, míg Roo összeszedte magát, és azonnal felhasználta azt, amit katona korában tanult. Halkan, hogy a gyerekeket ne ijessze meg, ezt mondta:
– Karli, Helen, keljetek fel!
Helen azonnal felébredt.
– Tessék?
– Vidd a gyerekeket abba a kocsiba! – Roo a legközelebbi szekérre mutatott. – Ha menekülnünk kell, az, amelyikkel eddig jöttünk, ezen az úton nem juthat messzire.
Luis érkezett rohanva.
– Lovasok! Gyorsan közelednek felénk!
Kezében tőrét tartotta. Amióta megsebesült a jobb keze, már nem hordott kardot, de baljával még mindig gyilkos ügyességgel forgatta a rövid pengét.
Roo és Luis gyorsan kioltották az amúgy is leégett tüzet, abban reménykedve, hogy a lovasok a messzeségből nem vették észre a gyenge lángokat. Néhány órával ezelőtt gond nélkül felfedezhették volna a tábort.
Néhány zsoldos a lovakhoz rohant, mire Roo rájuk förmedt:
– Vigyétek a kocsikat az útra!
A pirkadat csak két óra múlva vagy még később fog beköszönteni, de a lovak szinte egy teljes éjszakán keresztül pihenhettek. Egy kevés szerencsével társaságuk tábort bonthat anélkül, hogy a közeledők észrevennék őket. Akkor folytathatják útjukat, és a tervezettnél korábban érkezhetnek meg Vilmosfalvára.
A kocsisok rohantak, hogy befogják a lovakat, és Roo, amennyire csak sérült vállával tudott, segített nekik. Jason sem a fegyverekhez, sem a szekerekhez nem értett, de megcsinálta azt, amit mondtak neki, Luis pedig igazi segítségnek bizonyult. Roonak a zsoldosok okoztak igazából fejtörést. Képesek lesznek szembeszállni harcedzett, könyörtelen ellenféllel is?
A szekerek mozgásba lendültek, és Roo az óta a bizonyos reggel óta először újra nyeregbe ült. Válla sajgott, amikor kihúzta kardját, de tudta, saját pengéje azon kevesek egyike, amelyekben igazán megbízhat.
Roo a karaván végén maradt, és figyelmesen vizsgálta a nyugati látóhatárt, hogy felbukkannak-e a lovasok. Míg a kocsik elindultak az út felé, megpillantott néhány alakot, akik még az éjszaka homályánál is sötétebbnek látszottak. Roo csak imádkozni tudott, hogy az ellenség arra számítva, hogy a királyi csapatok utóvédjébe ütközik, és nem egy halom menekülő civilbe, csak lassan, óvatosan fog közeledni.
Hosszú, dermesztő perceken keresztül a fűben surrogtak a kerekek, aztán elérték az út keményebb, laposabb talaját. Amikor a kocsi vasalt kerekei végre az út kövén csikorogtak, Roo érezte, hogy csökken benne a feszültség. Minél tovább jutnak, minél inkább megközelítik Vilmosfalvát, annál több esélyük van arra, hogy életben maradnak.
Félórával később valaki elöl elkiáltotta magát, és egy másik is üvölteni kezdett. Az úttól délre kurjantások harsantak fel, amiből Roo rájött, hogy a lovasok felfedezték őket, és már el is érték az utat. Valószínűleg velük párhuzamosan vágtattak, míg meg nem bizonyosodtak arról, hogy nem katonákkal állnak szemben, azután pedig előresiettek, hogy csapdát állíthassanak.
– Észak felé! – kiáltotta Roo, és kihúzta kardját. Anélkül, hogy a karjába nyilalló fájdalomra ügyelt volna, megsarkantyúzta lovát, hogy szembeszálljon az első, ellenséges lovassal, akit csak fel tud fedezni.
Nem tartott sokáig, míg észrevett egy lerongyolódott lovast, aki megtámadta a Roo kocsija előtti, hatodik szekér őrét. Az őr egészen tisztességesen védte magát, de már további lovasok közeledtek.
Roo úgy döntött, hogy nem áll le szórakozni velük. Sarkát a ló véknyába nyomja, és arra kényszerítette, hogy olyasmit tegyen, ami cseppet sem tetszett az állatnak. Nekirohantak a másik lónak. A Smaragd Királynő katonája lezuhant, amikor hátasa váratlanul a hátsó lábára állt, Roo pedig odakiáltotta az őrnek:
– Végezz vele!
Roo előreugratott, a lovasok irányába, akik már alig egy kocsihossznyira jártak tőle. Ekkor felbukkant Luis. A férfi a jobb csuklójára tekerte a kantárt, és baljában tartotta a tőrét. Roo még oda akarta kiáltani neki, hogy menjen vissza, és vigyázzon az asszonyokra, de nem maradt ideje, mert már saját életét kellett védenie.
Gyorsan végzett egy férfival, és a másodikat megfutamította, aztán megfordította lovát, és látta, hogy Luis egy új sebet vizsgál a jobb karján, miközben baljában a véres tőrt tartja.
– Megőrültél! – förmedt rá Roo. – Legközelebb az asszonyok mellett maradsz, és ha megint gyilkolni támad kedved, akkor leszel szíves ott elvágni valakinek a nyakát!
Luis vigyorogva válaszolt:
– Igazad van. Sosem voltam túl jó lovas – állával a seb felé intett: – Gyalog ügyesebb vagyok.
Roo csodálta barátja nyugalmát.
– Menj Karlihoz, és köttesd he a sebed! Szétnézek, mi történt a többiekkel.
Menetoszlopuk elejére léptetett, ahol megtudta, hogy két zsoldos meghalt, és két további eltűnt a hajnali sötétségben. Tehát hatan maradtak, meg Luis, Jason és jómaga. Ez aligha lesz elég arra, hogy megvédjenek két kocsit, egy jó tucatról már nem is szólva. Roo egyetlen pillanatig sem habozott.
– Menjetek az utolsó kocsikhoz! – parancsolta a zsoldosoknak.
Míg a katonák hátrafelé tartottak, Roo odafordult azokhoz a fuvarosokhoz; akik még fent ültek a bakon.
– Induljatok! Menjetek Vilmosfalvára, a Hajnali Köd fogadóba. Aki élve elér oda, annak jutalmul kifizetem egy teljes évi bérét!
A kocsisok nem nagyon haboztak, nagyot csettintettek nyelvükkel, és elindították az állatokat. Roo hátralovagolt, a maradék hat kocsihoz.
– Csak az utolsó kocsit fogjuk megvédeni. Személyesen végzek azzal, aki megpróbál elfutni.
– Gondolod, hogy vissza fognak jönni? – csodálkozott Luis.
– Biztos vagyok benne. Azt hiszem, csak meglepődtek, amikor szembeszálltunk velük.
– Hányan lehetnek? – kérdezte Jason, és minden erejével azon volt, hogy leplezze félelmét.
Roo könyvelője, az egykori pincér, aki egy kocsmai verekedésnél még sosem látott durvább dolgot, megpróbált odafigyelni arra, hogy ne ijedjenek meg a gyerekek a kocsiban.
– Túl sokan – válaszolta Roo. Leszállt a nyeregből, és lovát a kocsi hátuljához vezette. Odakötötte a zablát, aztán előrement, felült a bakra, és kivette a remegve ülő kocsis kezéből a gyeplőt.
– Szedd már össze magad! – förmedt rá. Észak felé fordította a kocsit, és elkiáltotta magát: – Utánam!
A hat katona, Luis, Jason, Roo családja és a Jacobyk lejöttek az útról. Roo tudta, veszélyes dologra vállalkozik, de ha elég messzire eltávolodnak az úttól, mire visszatérnek a fosztogatók, akkor az ellenség aligha fog a vékony, alig használt, kelet felé vezető úton gyorsan távolodó, magányos szekérrel törődni, hiszen ott áll előttük a sok, kirabolható szekér.
– Nem fog sikerülni a fuvarosoknak – vélekedett Luis.
– Valószínűleg nem, de ha valamelyikük életben marad, annak beváltom a szavam, s azon helyben megjutalmazom egy éves bérével aranyban.
Luis kényelmesen elhelyezkedett hátul, a szekérben. Szűk volt a hely mivel Jasonnel csak a gyerekek és a két asszony közé tudott leülni. Ha csak átmenetileg is, de egyelőre biztonságban voltak.

 

Szerencséjük forgandónak bizonyult. Roo felfedezett egy vékony vadcsapást, amelyik a nyílt erdő felé vezetett, de hamarosan arra kényszerültek, hogy leereszkedjenek egy széles árokba. Nemsokára vissza kellett fordulniuk, mert az árok annyira beszűkült, hogy nem fért el benne a kocsi. Később egy észak felé vezető csapásra bukkantak, majd újabb idő elteltével ráfordultak egy keleti irányba tartó útra.
Dél körül egy alacsony domb mögül lódobogás ütötte meg a fülüket. Hosszú, feszült perceken át Roo, Luis és a katonák kivont karddal várakoztak, míg Karli, Helen és Jason a gyerekeket próbálták meg megnyugtatni. Amikor az utolsó lovas is elvágtatott, nem egészen húsz méternyire tőlük, de szerencsére úgy, hogy nem vette észre őket, Roo kelet felé indult, mert azt remélte, hogy ott egy másik utat találnak.
Mire leszállt az éj, tökéletesen eltévedtek az erdőben. Tábort vertek, de nem gyújtottak tüzet. Azon tanakodtak, milyen lehetőségeik maradtak még. Az egyik zsoldos odafordult Roohoz:
– Miért nem hagyjuk itt a kocsit, és indulunk el kelet felé, Avery úr?
– Mennyire ismered ezeket a hegyeket? – kérdezte Roo vissza.
– Nem túl jól, de az előbb maga mondta, hogy a katonáink ott vannak keleten. Itt meg a legkisebb út is tele van ellenséges lovassággal. Ha viszont az erdőben maradunk, akkor talán elosonhatnánk közöttük.
– Innen Sötétmocsár tartományig körülbelül egy tucatnyi, kisebb településen keresztül vezet az út. Egyiküket talán megtalálnánk, de egy vezető nélkül, aki jól ismerné ezt a környéket, reménytelenül eltévednénk a hegyek és a dombok között – egy pillantást vetett az erdőre, amit nemsokára beburkol az átjárhatatlan sötétség. – Az erdőben könnyű körbe-körbe menni, ezen kívül pedig akár az ellenség karjába is szaladhatunk.
A gyerekek elhallgattak, mivel olyan félelmetes volt a táborban, s tágra nyílt szemmel figyelték Root és a többi felnőttet. Karli és Helen mindent megtett azért, hogy megvigasztalja őket, de csak halkan, hogy a kicsik is csendben maradjanak. Egy idő múlva Roo megszólalt:
– Azt hiszem, mégis igazad van. Pakoljátok le a kocsit, szedjétek össze a pokrócokat és az útravalót! A többit itt hagyjuk, és reggel útra kelünk.
A zsoldosok egymásra néztek, de úgy tűnt, senkinek sem akadt több mondanivalója, így megcsinálták azt, amivel megbízták őket. Roo hallgatagon ült, és a gyengülő fényben saját gyermekeit, a Jacobykat, meg a többieket figyelte.
Helen ölébe vette a fiát, és halkan énekelt neki valamit, miközben Karli Abigailt tartotta a karjában. Willem anyja vállának dőlt, és az álommal küszködött, mert elhatározta, hogy ébren marad. Nataly közben már elszunnyadt, és egy pokrócon feküdt Helen és Karli között. Jason azzal tette hasznossá magát, hogy jól cipelhető csomagokat állított össze az élelmiszerből. Luis leült a zsoldosokhoz, megnyugtatta őket, és zsíros jutalmat ígért nekik, ha elérik Vilmosfalvát.
Amikor a gyerekek elaludtak, Karli Roo mellé telepedett.
– Hogy van a vállad? – kérdezte.
Roo a fosztogatókkal való összecsapás óta nem gondolt a sebre, ezért most csak egészen óvatosan mozdította meg a vállát.
– Kicsit merev, de minden rendben.
Az asszony hozzábújt, és ezt suttogta:
– Úgy félek!
Roo átölelte feleségét.
– Tudom. De ha egy kis szerencsénk van, holnap már biztonságban leszünk.
Az asszony semmit sem mondott, egyszerűen csak ott ült, és vigaszt merített férje jelenlétéből. Egész éjszaka némán kuporogtak a talajon, félig öntudatlanul, mert nem tudtak igazából elaludni. Annyira félelmetesnek tűntek az éjszakai erdő zajai!
Amikor lassan pirkadni kezdett, néhány órával napkelte előtt, Roo halkan így szólt:
– Ébreszd fel a gyerekeket!
Miközben Karli a gyerekekkel foglalkozott, Roo Luishoz fordult:
– El kell indulnunk, mielőtt igazából elkezd pirkadni.
– Milyen irányba?
– Északra, meg kelet felé. Ha valamerre akadályba botlunk, akkor a másik irányba megyünk. Délre és nyugatra viszont csak akkor fordulunk, ha nem marad más lehetőségünk. Végül csak elérjük az országutat, amiről meséltem neked, vagy rábukkanunk valamelyik vilmosfalvi tanyára.
– Nem bízhatunk meg a zsoldosokban – bólintott Luis.
– Tudom, de ha sikerült megértetni velük, hogy összefogva nagyobbak a túlélési esélyeink, mintha egyedül vágnának neki...
Ebben a pillanatban lódobogás hallatszott, és amikor megfordultak, akkor látták, hogy a hat zsoldos elvágtat a pirkadat sötétjébe.
– Kurafiak! – káromkodott Luis.
Roo elmagyarázta a helyzetet az időközben felébredt Jasonnek és Helennek.
– Nem maradt időnk arra, hogy együnk valamit. Szedjétek össze, amit tudtok, aztán indulnunk kell. Ha fosztogatók járnak a közelben, és meghallották a lódobogást, akkor hamarosan idejönnek.
A gyerekek panaszkodni kezdtek, de a két anya megnyugtatta őket, és mindenkinek adtak egy darab kenyeret, hogy legyen mit rágcsálniuk útközben. Roo előző este bejárta a környéket, és felfedezett egy keskeny, kiszáradt patakmedret, amelyik északnyugat felé vezetett. Úgy gondolta, a meder valószínűleg felvezeti őket a hegység lapályaira, és így addig kell követniük, míg csak nem találnak egy utat észak vagy kelet felé.
Csak lassan haladhattak. A gyerekek nem tudtak gyorsan menni, és hamar elfáradtak, de még így is egy jó órán keresztül bírták a menetelést. Ekkor viszont meg kellett pihenniük.
Üldözőknek nyomát sem látták. Miután egy negyedórát pihentek, Jason felvette Helmutot, és Karlinak így nem kellett karjaiban cipelnie a legkisebb gyermeket.
Tovább indultak, de az út egyre nehezebbé vált, kidőlt fatörzsek és hordalék állta útjukat. Már dél felé járhatott, amikor kardcsattogást, kiabálást hallottak a fákon túlról. Hogy melyik irányból jött a zaj, nem tudták megmondani.
Csendben vonultak tovább.

 

– Megtettünk minden tőlünk telhetőt – állapította meg Erik.
– Ha belegondolunk, hogy Krondor már elesett, valóban a lehető leghelyesebben cselekedtünk – felelte Greylock. – Végigpillantott azokon a jelentéseken, amelyek az északi és a déli erősségekből jöttek, majd hozzátette: – Akad azonban egy kellemetlen hír is.
– Mégpedig?
– Nagy Kesh csapatokat küldött, hogy megszállják a teljes Álmok Völgyét.
– Azt hittem, Erland herceg szerződést kötött velük.
– A keshiek nyilvánvalóan semmibe vették a szerződést.
Erik megvonta a vállát. Éppen a reggelijét ette Greylock társaságában. Owen csapatai hamarosan felkerekednek, ha befejezték az evést. Erik katonái elhelyezkedtek a sáncokban, melyeket Greylock emberei ástak. A harcosok örültek, hogy nem kell erődítési munkával fáradozniuk, és végre pihenhetnek addig, míg fel nem tűnik az ellenség.
– Ha jól ítélem meg a helyzetet – vélekedett Greylock –, az előre tervezett négy nap helyett öt napig kell védenetek ezt az állást.
– Megpróbálok hat napig kitartani itt – felelte Erik.
Greylock bólintott.
– Északról kedvező hírek érkeztek. Subai katonái és a felderítők különösebb gond nélkül áthozták a csapatokat a hegyen.
Erik elnevette magát.
– Várj csak, amíg az ellenség teljes erővel rázúdul arra a helyre!
– Nos, éppen ezt akarjuk a tervünkkel megakadályozni – felelte Owen nyögve. – A beszámolók szerint északon dúlnak a leghevesebb harcok. A mi fiaink mellett egy csapat hadati is beásta ott magát az egyik kisebb hágónál. Valahol Háznagy Posztjától délkeletre.
Erik emlékezetébe idézte azokat a térképeket, melyeket alaposan megvizsgált, azután bólintott. Ezt az állást mindenképpen meg kellett védeni. Ha az ellenségnek sikerülne ott áttörnie, akkor a hegység keleti oldalán, Sötétmocsarat teljesen megkerülve gond nélkül eljuthatni Sethanonba.
– A megszállók egyelőre még nem bukkantak fel nagyobb erőkkel arrafelé.
– Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni – magyarázta Erik. – Ha beástuk magunkat, pihenek egy keveset.
Owen nevetve felállt.
– Hiszem, ha látom! Mindent kétszeresen is ellenőrizni fogsz, mire megnyugszol, addigra pedig besötétedik.
Erik ismételten megvonta a vállát.
– Mennyi időt nyertünk?
– Két napot. De még így is három hetet kell visszanyernünk.
– Nem tudom, hogy sikerülhet-e – kételkedett Erik.
– Ha nem, akkor Sötétmocsárban és a hegyek túlsó oldalán nehéz harcokat kell megvívnunk.
– Mit csinálnak a keleti seregek?
– A hegyek mögött állomásoznak, és kivárnak – magyarázta Owen.
– Azt kívánom, bárcsak itt lehetnének mellettünk!
Erik a katonáira mutatott, akik a fegyvereket és a felszerelést készítették elő.
Owen bajtársa vállára tette a kezét.
– Értem, mire gondolsz. Nem könnyű látni, ahogy fokozatosan elvéreznek a saját csapataink. Ennek sajnos most így kell történnie.
– Patrick herceg ezt már világosan elmagyarázta, és William zászlósúr is. Azt azonban senki sem állította, hogy tetszeni fog a dolog.
– Még szép, hogy nem – felelte Owen. Csapatának egyik őrmesteréhez fordult: – Curtis őrmester!
– Igenis, tábornok!
– A csapatok készüljenek fel az elvonulásra!
– Igenis, uram! – az őrmester megfordult, elsietett, és parancsokat kezdett kiabálni.
– „Tábornok” – vigyorgott Erik. – Manfréd valószínűleg megbánja, hogy elbocsátotta a fegyvermesterét.
– Kérdezd meg tőle, ha benézel Sötétmocsárra! – válaszolta Owen, és felszállt a lovára. – Neki nem is volt beleszólása. Mathilda tette ki a szűrömet.
Apja özvegyének nevét hallva Erik így szólt:
– Úgy hiszem, nemsokára találkoznom kell vele is.
– Igen, ha életben maradsz addig, barátom – mondta Owen, aztán elfordult a lovával, és elügetett. Visszanézett, és a válla fölött még hozzátette: – Úgyhogy ne hagyd magad megöletni!
– Minden jót neked, Owen!
Erik felkerekedett a tábortűztől, és nekilátott ellenőrizni az állásokat. Owennek igaza volt, Erik csak két órával napnyugta után pihenhetett le.

 

Roo, Jason és Luis kivont karddal álltak, mialatt a két asszony a gyerekekkel egy folyóparti barlang felé menekült. Két napon át nem ütköztek semmilyen különösebben nagy kellemetlenségbe. Általában sikerült olyan ösvényekre bukkanniuk, melyek a kívánt irányba vezettek. Véletlenül rábukkantak egy erdőlakó kunyhójára, amely ugyan elhagyatottan, üresen tátongott, de nem gyújtották fel, így a menekülők eltölthették ott az éjszakát. Egy apró tüzet is gyújtottak, bár Roo félt, hogy a füst elárulhatja őket.
Másnap otthagyták a kunyhót, és vele a viszonylagos kényelmet. Nem járhattak már egynapi járóföldnél messzebb az úttól, melyet Roo célul tűzött ki maguk elé. Hirtelen közeledő patkódobogást hallottak. Roo nem tudhatta, hogy a lovasok rábukkantak-e a nyomukra, vagy pedig csak véletlenül jöttek az irányukba. Bárhogy is történt, az ismeretlenek gyorsan közeledtek.
Úgy tűnt, csak egy kisebb osztag érkezik, talán egy fél tucat lovas, de a sérült vállú Roonak, csak egyik kezét használó Luisnak és a minden harci tapasztalatot nélkülöző Jasonnek még két csavargó zsoldos is komoly veszélyt jelenthetett. Ha a lovasok íjászok, akkor kis társaságuknak befellegzett, ezzel Roo tisztában volt. Jónak látta, hogy elrejtsék a nőket és a gyerekeket. Roo és a két másik férfi elszántan megállt, hogy oly sokáig feltartsák a lovasokat, amíg a többiek biztonságba érnek.
Roo visszapillantott a válla felett, és látta, amint Helen beküldi a gyerekeket a barlang bejáratán, és azt gondolta, hogy a nő rámosolygott. Ekkora távolságból azonban nem lehetett biztos a dologban.
Nemsokára négy lovas bukkant fel a kis patakágy túlsó oldalán, nem ott, ahol a társaság vándorolt. Roo odasziszegte Jasonnek:
– Ha harcolni kell, ne próbálj meg hősködni! Kaszáld el a lovak lábát, és ne hagyd magad felnyársalni! Luis és én majd foglalkozunk a lovasokkal.
Amikor a lovasok megpillantották a három férfit, lépésre fogták a lovakat.
– Ha egy sorban maradnak, akkor beszélni akarnak velünk. Ha eltávolodnak egymástól, akkor harcolni fognak – vélekedett Luis.
A négy lovas egy csoportban maradt. Amikor már csak egy tucat lépésnyire jártak, a vezetőjük felemelte a kezét, s lovával még egyet lépett előre. Figyelmesen végignézte a három férfit, majd egy pillanattal később megkérdezte:
– Kik vagytok?
Roo felismerte Novindus nyelvét, de az idegen rendkívül sajátos hanglejtésben beszélt, ami arra utalt, hogy a lovasok a távoli földrész olyan szegletéből származnak, ahová Roo nem jutott el. Roo megpróbált blöffölni:
– Amrának hívnak.
Saját nyelvüket hallva a lovasok kissé fellélegeztek. A vezetőjük Luisra mutatott.
– És te?
– Haji Mahartából – felelte pillanatnyi habozás nélkül a férfi.
– Te meg? – fordult a lovas Jason felé.
Mielőtt Jason ki tudta volna nyitni a száját, Roo megszólalt:
– Néma. Jasonnek hívják.
Jason egyetlen szót sem értett az idegenek különös nyelvén, de amikor meghallotta a nevét, bólintott.
– Melyik egységhez tartoztok? – kérdezte a vezető, miközben a két lovas előrébb jött, és melléállt. Mindketten fegyvert tartottak a kezükben, és készen álltak arra, hogy cselekedjenek, ha nem tetszik nekik a válasz.
Roo lázasan gondolkodott. A helyzet a királynő hadseregében gyökeresen megváltozhatott azóta, amióta Calis Bíbor Sasai ott szolgáltak. Emlékezett ugyan néhány század nevére, de arról fogalma sem lehetett, hogy ezek hol állomásoztak, már ha léteznek egyáltalán. Viszont ha nem válaszol, akkor ugyanolyan gyorsan meghal, mintha hazudna. Csendesen ennyit mondott:
– A mahartai csata után Shinga Fekete Pengéihez osztottak be minket.
Most a második lovas szólalt meg:
– Szökevények vagytok?
Roo megrázta a fejét.
– Nem, csak belefutottunk a helybeli lándzsásokba, és elszakadtunk a többiektől.
Luis leengedte a tőrét, mintha megnyugodott volna, és így szólt:
– Eltévedtünk. Valamikor aztán teljesen lekerültünk az útról. Most pedig már egy hete bolyongunk ezekben az erdőkben. Szinte semmi ételt nem találtunk. Majd éhen haltunk. Szeretnénk visszatérni a mieinkhez.
Roo vette át a szót:
– Nem tudnátok segíteni nekünk? Tényleg nem vagyunk katonaszökevények!
A két hátsó lovas is felzárkózott a többiek mellé. Négyük vezetője megszólalt:
– Nem vagytok katonaszökevények? Nagy kár! Mert mi azok vagyunk!
Azonnal támadásba lendültek. Luis és Roo oldalra vetették magukat. Roo a földre zuhant, arrébbhengeredett, és még kellő időben guggolt fel, hogy láthassa, amint a rémülettől megdermedt Jasont legázolja a második lovas. A támadó kardjával is a könyvelő felé csapott. Jason behúzta a fejét, és meglendítette saját kardját, de az ütés kitépte a kezéből, amikor a földre zuhant, és a ló patája eltalálta a vállát. A ló panaszos nyerítése jelezte, hogy a fiú azért tett valamit, bár most Jason a fájdalomtól tehetetlenül a földön feküdt, és moccanni sem tudott.
A ló, amelyet Jason megsebesített, tántorogni kezdett, és jobb első lábán egy mély vágásból ömleni kezdett a vér. Roo már talpon volt, és felkészült a következő támadás fogadására. Luis elhajította tőrét, és nyakon találta az egyik idegent. A katona halott volt, mielőtt földet ért volna.
A levetett lovas nyögve feküdt a földön, így Roonak és Luisnak csak egy-egy ellenséggel kellett szembenéznie. Luis egy újabb tőrt húzott elő a csizmaszárból, és leguggolt. A két novindusi halkan mondott egymásnak valamit, mivel nem kerülte el figyelmüket, hogy Luis mesterien kezeli a tőrt, és ezért rendkívül veszélyes ellenfélnek tartották.
Hangos kiáltással megsarkantyúzták lovukat, és úgy tűnt, hogy mindkét férfit meg akarják támadni, de az, aki Roo irányába mozdult el, az utolsó pillanatban elrántotta lovát, és hátulról Luisra támadt. Luis tőrét a szemből érkező lovas felé dobta, aki mélyen lehajolt lova nyaka mögé, hogy minél kisebb cél látszódjon belőle.
Luis számított erre, ezért alacsonyabban célzott, a férfi combjára. A penge teljes erővel belevágódott az idegen lábába, aki felüvöltött a fájdalomtól, és megpróbált eltávolodni Luistól, társára hagyva a támadást.
Luisnál volt még egy harmadik tőr is, amelyet az inge alatt elrejtve hordott, és ezt hajította el abban a pillanatba, amikor a lovas ismét kiegyenesedett. A penge a nyakán találta el a katonát, aki hátrafelé kizuhant a nyeregből.
Roo a másik lovas felé rohant, aki hátulról támadt Luisra. A katona felemelte kardját, hogy lecsapjon, miközben Luis megpördült, és egy újabb, tőrt próbált előhúzni. Roo a feje fölé emelte a kardját.
A lovas lecsapott Luisra, aki megpróbált elhátrálni előle, de a katona utána nyomult, és mély vágást ejtett a férfi jobb vállán. Roo pengéje hátulról találta el a lovast, és mélyen belefúródott a lábába. Látszott a csontja, és a lovas felüvöltött a fájdalomtól. Még megpróbálta megfordítani a lovát, de elveszítette az eszméletét, amikor testén végigszáguldott a sokk.
Roo azonnal végzett vele, majd odarohant Luishoz, és látta, hogy alig van eszméleténél. Éppen mondani akart neki valamit, amikor kiáltást hallott a háta mögül.
Megpördült, és azt látta, hogy a levetett lovas Jason fölött áll. A fiatal könyvelő az egyik könyökére támaszkodott, és fejsebéből vér csorgott az arcára. A katona a kegyelemdöfés megadására készült.
– Ne! – üvöltötte Roo, és feléjük vetette magát. Lába ólomnehéz volt, és lépései valószínűtlenül lassúnak tűntek. Gyorsabban akart rohanni, de az idegen pengéje, mint a villám, lecsapott, és Jason felsikoltott a fájdalomtól. Arrébb vetődött, így a csapás, amellyel örökre el akarták hallgattatni, a kín kiáltását szakította ki belőle.
Roo minden erejét beleadva meglendítette a kardot. Elhibázta a katona testét, viszont eltalálta a csuklóját. A kard messze repült a levegőbe, és az ellenség keze még mindig a markolatra tapadt.
A novindusi hitetlenkedve bámulta a vérző csonkot, és nem is látta a következő csapás érkezését, amelyik eltalálta fedetlen nyakát, és véget vetett életének:
Roo letérdelt Jason mellé, aki a fájdalomtól és a rémülettől tágra nyílt szemmel meredt rá.
– Mr. Avery – nyögte, és megragadta Roo ingét.
– Itt vagyok – felelte Roo, és óvatosan megtámasztotta Jason fejét.
Jason a semmibe meredt, mintha már nem látna, és Roo rájött, hogy könyvelője halálos sebet kapott. A fején lévő sebet a ló patkója okozta, és a hasán lévő vágásból gyors hullámokban ömlött a vér. Valahol a belei között elmetszettek egy ütőeret. Jason élete a szeme láttára folyt el.
– Nagyon sajnálom!
– Bátran küzdöttél! – vigasztalta Roo.
– Azt sajnálom, hogy elárultalak.
– Hát ezt meg hogy érted? – csodálkozott Roo.
– Én voltam az, aki Sylvia Esterbrookot hírekkel láttam el. Ő meg az apját – felelte Jason és vért köpött.
– Nem értem – csodálkozott Roo. – Honnan ismerted a lányt?
– Amikor első alkalommal jöttél a Barretbe, én meséltem neked róla. Elmeséltem, hogy milyen gyönyörű.
Roo zavartan csóválta a fejét. A harc, aztán a seb, és most ez a vallomás.
– Jason, mit tettetek, te meg Sylvia?
– Leveleket küldtem a szolgálólányának – mesélte Jason. – Sylvia meg válaszolt nekem. Megígérte, ha egy napon gazdag leszek, akkor bemutat az apjának.
Roo szédülni kezdett, mint akit fejbe vágtak. Sylvia nemcsak belőle, Duncanból, hanem Jasonból is bolondot csinált. Egy pillanattal később Jason folytatta:
– Roo, gazdám! Bocsáss meg nekem!
Roo pillantása végigsiklott az erdőn, ahol Luis ájultan vagy talán halottan feküdt, a barlang bejáratán, ahol a nők és a gyerekek rejtőztek.
– Semmi baj, Jason! Nem számít – ez volt minden, amit mondani tudott.
Jason csendben azt válaszolta:
– Sylvia egyszer megcsókolt. Amikor senki sem látott minket, miközben beszállt a hintójába, odahajolt hozzám, és arcon csókolt.
A fiatal férfi szeme fennakadt, és a következő pillanatban halott volt.
Roo mozdulatlanul ült, és nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Ez a fiú abban a hitben halt meg, hogy Sylvia, ez a gyilkos szajha maga volt a megtestesült ártatlanság. Roo csak Luisnak mesélte el, hogy a lány meghalt. Gondolatban meghajolt Sylvia előtt, hiszen ez a nő mesterien értett ahhoz, hogy megkapja a férfiaktól azt, amit akart. Duncannek hatalmat és pénzt ígért, Jasonnek elmesélte az egyszeri szegény ember és a gazdag hercegnő közötti igaz szerelem történetét – csók az arcra, és szerelmes levelek – Roonak pedig? A férfi keserűen felnevetett, aztán Jason fejét leengedte a nedves talajra. Töprengve állt fel. A lány a tökéletes szerelem ígéretével áltatta Root, de ilyen szerelem nem létezik.
Mielőtt megismerte volna Sylviát, a szerelem Roo számára csak egy mítosz volt, amelyben a nála butább emberek hittek. Vagy esetleg egy hatékony hazugság, amellyel rá lehetett venni egy lányt arra, hogy végre tegye már szét a lábát, de Roo még soha az életben nem érezte, hogy a szerelem ekkora hazugság lenne, mint ebben a pillanatban. Sylvia még a sírból is üldözte. Odament Luishoz, és közben nem értette, hogy lehet, hogy három férfi, három teljesen eltérő személynek lássa ugyanazt a nőt. Mindhárman örömmel elhitték hazugságait. Hogy az ördögbe vágyakozik még mindig utána, ha ugyanabban a pillanatban undorodik is tőle?
Luis szaggatottan lélegzett, és arca hullafehér volt. Felnyögött, amikor Roo megpróbálta megmozdítani, de erőt vett magán, és segíteni próbált, amikor Roo felemelte, és ép vállát Luis sértetlen karja alá nyomta. Roo tántorogva elindult barátjával a barlang irányába.
Már csak néhány lépés választotta el őket a bejárattól, amikor Helen Jacoby bukkant elő a barlangból. Látta, Roo csak nehezen bírja Luist, ezért eléjük futott, hogy segítsen.
Bevitték Luist a barlangba, amelyik ha nem is volt mély, de tágasnak bizonyult. Kívülről elegendő fény esett be. Karlinak elakadt a lélegzete, amikor beléptek a barlangba, és könnyekkel a szemében megkérdezte:
– Jason?
Roo némán megrázta a fejét.
Helen ellátta Luis sebeit, miközben Karli mindent megtett azért, hogy elpalástolja bánatát a gyerekek előtt, nehogy még jobban megijessze őket.
– Kik voltak ezek az emberek? – kérdezte Karli.
– Katonaszökevények a királynő seregéből.
– Jönnek még mások is? – érdeklődött Helen.
– Kétségtelenül – felelte Roo, és egy pillanatig megpihent a sziklaüreg padlóján. – Nem biztos, hogy feltétlenül erre fognak jönni, de óvakodnunk kell, akár lovasokkal, akár gyalogosokkal találkozunk, míg meg nem győződtünk arról, hogy a Királyság harcosait látjuk.
Sóhajtott, majd felállt.
– Megkeresem a lovakat, és megnézem, hátha akad náluk valami használható.
Jasont és a négy másik halottat is el kellett temetnie, de jobbnak látta, ha ezt most nem említi meg.
Letántorgott a domb aljába. A sebesült ló csak egy pár méternyire ácsorgott, míg a többiek felmentek a dombtetőre, és ott legelték a parányi tisztáson növő, ritkás füvet. Roo távolról sem értett olyan jól a lovakhoz, mint Erik, de elég volt egy pillantást vetnie a ló oldalán tátongó, mély sebre, hogy tudja: egy gyógyító segítsége nélkül ez az állat nem fog rendbe jönni. A ló bicegett, mintha béklyó lett volna a lábán.
Nyugodtan odament a többi lóhoz, csettintett a nyelvével, és halkan beszélni kezdett hozzájuk. Két állat arrébb futott, de a harmadiknak meg tudta ragadni a kantárját. Roo átkutatta az összetekert hálózsákokat, de alig talált valami értékeset. Egy ezüst gyertyatartót és néhány pénzérmét. Kikötötte a lovat egy ághoz, és megfogta a másodikat. Ezen sem talált sok értékes holmit. Semmit sem tudott használni belőle.
A harmadik ló inkább fogócskázni akart, mint legelni. Roo vagy hetven lépésen át üldözte, aztán felkapott néhány követ, és hajigálni kezdte. Ha már megfogni nem tudta, akkor el akarta zavarni, nehogy az állat, ha valaki rátalál, a menekülők nyomára vezesse az ellenséget.
Az egyik halott torkából Luis tőre állt ki. Roo kihúzta a pengét, és megölte vele a sérült lovat. Nyerítését hallva a két másik nyugtalanná vált. Szerencsére jól megkötötte őket. Ezután következett a hullák átkutatásának szörnyű feladata.
Mint minden egykori katona, Roo is undorodott a gondolattól, hogy kifossza az elesetteket, de ha ezeknek az embereknek volt valami értékük, akkor azt a ruhájukban hordták. Három zacskó aranyat és egy zacskó drágakövet fedezett fel. A talált értékeket felpakolta az egyik lóra, és halomba rakta a fegyvereket. Hat tőrt, egy hosszú kést és hat kardot gyűjtött össze. A fegyverekkel a karjában visszatért a barlangba.
– Hogy van Luis? – kérdezte Helent.
– Nem túl jól – válaszolta halkan az asszony. Roora pillantott, és megrázta a fejét.
Roo elég sebet látott élete folyamán ahhoz, hogy tudja, Luis talán nem éli túl ezt az éjszakát. Megfordult, és legyalogolt a dombon. A lovakat akkor hozza majd fel, ha már elintézte a halottakat.
Mivel nem volt ásója, szóba sem jöhetett, hogy a földbe temesse őket. Bár egy karddal talán próbálkozhatott volna. A közelben talált egy kisebb mélyedést a patak száraz medrében. Ide vonszolta a hullákat. Felfordult a gyomra, ha arra gondolt, hogy Jasont a négy szökevény mellé temesse, de családja biztonsága ennél többet ért.
A hat kard legrosszabbikával fellazította a földet, és befedte a hullákat, aztán köveket hozott, és rájuk fektette. Egy órával később a nehéz munkától elgyötörve a síron térdelt, hogy minél több követ halmozzon föl rá. Ezután ágakat és gallyakat fektetett a kövekre, hogy ha valaki erre jár, az ne vegye észre.
Éppen, amikor az utolsó követ tette fel a sírra, valaki hátulról meglökte.
Roo megpördült, és már a kard után akart kapni, amikor látta, hogy egy ló bámul az arcába. Az az állat jött vissza, amit korábban elzavart, mert annyira kíváncsi volt, hogy látni akarta, mi a fenét művel itt. Mivel a ló a temetést meglehetősen unalmasnak találta, ezért elkezdte Root piszkálni. Roo megragadta a kantárt. A ló fújt, hátralépett, és ezzel talpra rántotta a férfit. Roo erőteljesen maga felé húzta a kantárt, és azt kiáltotta:
– Hő!
Ezután ismét lazábbra vette a fogást, nehogy pánikba essen a ló.
Az állat engedelmeskedett, és megállt. Roo odament a többiekhez, és kikötötte egy fához, Átkutatta a nyereg mögé kötött, összetekert pokrócot. Ismét aranyra és drágakövekre bukkant. Körülnézett, hogy hol rejthetné el jobban a lovakat, de nem talált alkalmas helyet. Ha lóháton akarják folytatni az útjukat, akkor vállalni kell ezt a kockázatot.
Miközben Roo elindult felfelé a dombon, a kimerültségtől már alig állt a lábán. Micsoda bolondság! Majd megszakadt abban, hogy elrejtse az öt holttestet, erre most ott áll három ló, így ha valaki erre jár, akkor egyből észreveszi, hogy itt rejtőzködnek. Elég volt egyetlen pillantást vetni a halott lóra, hogy tudja, nem lesz képes elrejteni. Úgy döntött, hogy másnapig várnak az indulással. Nem lett volna értelme elrejteni a halott állatot, ha egyszer nem akarta az élőket elzavarni az erdőbe.
Amikor belépett a barlangba, Karli éppen kenyeret és sajtot adott a gyerekeknek. Elvette, amit felesége felé nyújtott, és leült. Még sosem volt ennyire fáradt.
– Újra egyenletesen lélegzik, azt hiszem – szólalt meg Helen.
Luisra nézett, de nem vett észre semmilyen változást.
– Igaza van – hazudta.
Roo rágni kezdte a kenyeret, ami az elmúlt napok alatt igencsak megszáradt. Örült, hogy legalább ezt eheti, akárcsak a kemény sajtot.
– Maradt még egy tömlőnyi borunk – mondta Karli, és Roo felé nyújtotta az italt.
Roo megköszönte, és elvette. A bornak elég furcsa íze volt a sajttal együtt, de Roo nem panaszkodott.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Helen.
– Van három lovunk. Ha Luist felrakjuk az egyikre, a gyerekeket meg a másik kettőre, akkor reggel útra kelhetünk.
Helen egy pillantást vetett Luisra, és jól látszott arcán a kétségbeesés, de nem mondott semmit. Karli megpróbált bátorítóan mosolyogni, de nem sikerült neki.
Roo evett és ivott egy kortyot, majd megpróbált olyan kényelmesen nekitámaszkodni a sziklának, amennyire csak lehetett. Miután befejezte az étkezést, még egyszer lement a domboldalon, és a halott novindusiak összetekert pokrócaival jött vissza. Mindegy, hogy mennyire mocskosak a pokrócok, az erdőben éjszaka pokoli hideg szokott lenni, és nem kockáztathatták meg, hogy tüzet gyújtsanak.
Miután leterítették a pokrócokat, és mindenki lefeküdt aludni, Roo magányosan üldögélt, és a sötétet bámulta. Bármennyire is kimerült volt, nem mert elaludni.
Valamikor éjfél körül Helen Jacoby bukkant fel, és leült mellé. Halkan, mintha nem akarná felébreszteni a többieket, így szólt:
– Azt hiszem, Luis hamarosan rendbe jön.
– Maga még nem látott sebesülteket, akiket két napra felkötöttek a nyeregbe – válaszolta suttogva Roo. – Lehet, hogy megöljük ezzel.
– Nem maradhatunk itt még egy napig?
– Nem – felelte Roo. – Luis is ragaszkodna ahhoz, hogy biztos helyre vigyem magukat. Minden nappal több katona és még több szökevény jön erre a vidékre.
Helen belekarolt, és Roo vállára hajtotta a fejét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az asszony megszorította a karját, és Roo világosan érezte telt kebleit és hajának illatát. Végül az asszony ezt mondta:
– Köszönöm, Roo!
– Mit köszön?
– Azt, hogy annyira kedves és törődő ember. Mindent megtett a gyermekeimért, amit egy apa megtett volna. Megoltalmazott minket ott, ahol más férfiak földönfutóként cserbenhagytak volna.
Hosszú időn át hallgattak, aztán Roo azt érezte, hogy valami meleg folyik a vállán. Az asszony könnyei átáztatták az ingét. Megsimogatta Helen kezét, de nem tudta, hogy mit mondjon.
Végül Helen Roo arcára tette a kezét, és maga felé fordította. Gyengéden megcsókolta az ajkát, és ezt mondta:
– Roo, te jó ember vagy! A gyerekek szeretnek téged – rövid szünet után hozzátette: – És én is szeretlek.
Roo hallgatott, majd így felelt:
– Te vagy a legjobb asszony, akit ismerek, Helen. Csodállak.
Roo lehorgasztotta a fejét, mert nem tudott a nő szemébe nézni, bár a sötétben úgysem lehetett volna sokat látni.
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy még sosem tekintettem rád úgy, ahogy a férfiak a nőkre néznek. Tudnod kell az igazat: én egyszerűen képtelen vagyok hinni a szerelemben.
Helen sokáig nem válaszolt semmit, aztán felemelkedett, és visszatért a gyerekekhez. Roo hajnalig egyedül maradt.

 

 

20.
A döntések

Miranda idegesen járkált fel-alá.
– Nem tudnád abbahagyni, kérlek? – kérdezte Macros.
A lány leült. Napok óta vizsgálták a Midkemia és Shila közötti rést, és felfedezték néhány szokatlan tulajdonságát.
Macros hosszú időt töltött azzal, hogy megvizsgálja az alkalmazott mágia szerkezetét, és arra a következtetésre jutott, hogy a rést erről az oldalról pecsételték le. Sejtéséről beszámolt Mirandának, aki viszont azt válaszolta, hogy fogalma sincs arról, miről is beszél az apja.
– Meddig akarod még ezt a valamit bámulni? – kérdezte.
– Míg rá nem jövök, hogy mi is lehet ez.
– Miért, még mit kell tudnod? – kérdezte a lány sóhajtva.
– Hát, akad néhány dolog. Például szívesen megtudnám, hogyan tudtak a pantathiánusok dimenziók közötti rést nyitni anélkül, hogy Pug észrevette volna. Azt is szívesen tudnám, hogy miért vannak ennek a résnek olyan különleges tulajdonságai, amiket egyetlen másikon sem tapasztaltam. Nagyon hasonlít azokra a résekre, amelyeket a mágia túlcsordulása hozott létre, bár ennek ellenére rendkívül stabil. Olyan, mint a tsuranik mesterséges rései. Ami leginkább aggaszt, az az alkalmazott mágia fajtája. Még sosem találkoztam ilyesmivel. Ez a mágia szinte „élő”, vagy ha másként akarnám megnevezni, akkor már-már eleven.
– Eleven?
– A legtöbb rés olyan, mint egy alagút vagy ajtó, ez inkább egy sebre hasonlít.
– Ugye csak tréfálsz?
– Figyelj csak – válaszolta a varázsló, és kezével tett egy mozdulatot. Mágikus erők éledtek fel, és láthatóvá vált egy kékesfehér fényből szőtt, vakító kapu, melyet kékeszöld energia csomói szőttek át olyan sűrűn, hogy semmi sem fért volna át közöttük.
– A fehér fény mutatja a rés erejének hullámzását. Nem érzed, amint könnyedén mozog, mintha lélegezne?
– Hullámzik az erő?
– A mágia valamennyi megjelenési formája nyomot hagy maga után, az erők mintázatát, ami sok mindent elárulhat arról, mi játszódott le éppen. Minden rés egyedülálló jelenség, de akadnak közös tulajdonságaik is. Egyedülállóak, mert mindegyik a maga különös módján viselkedik; sajátos az, ahonnan jönnek, és ahová vezetnek, de ennek ellenére akad számos közös tulajdonságuk. Ez a rés különlegesebb a többinél. Tulajdonképpen teljesen egyedülálló – a varázsló megdörzsölte az állát. – Szívesen megvizsgálnám a másik végét a démonok világában. Talán kideríthetnénk, hogy ki alkotta meg ezt a végződését – sóhajtva hátradőlt. Biztos, hogy nem a pantathiánusok műve. Valaki más adott szerszámokat a kezükbe, hogy ezt véghezvigyék.
– Ki?
– Nem tudom – Macros a résre mutatott. – Ezt a kaput a túloldalról nyitották. Ha elég sokáig tanulmányoztad a tér és az idő hasítékait, akkor különbséget tudsz tenni a küldő és a fogadó oldal között. Azt is észreveszed, ha egy kaput mindkét irányba lehet használni. Ha olyan, mint ez itt – megrázta fejét, és nem is próbálta titkolni csodálkozását. – Tehát ez a másfajta erő – folytatta, és a szövedékre mutatott –, ez még az előzőnél is szokatlanabb.
– Ez pedig micsoda?
– Nyilvánvalóan egy zár, de olyan fajta, melynek megértésére nem tudok vállalkozni – maga mellé intette a lányt, és közelebb lépett a fényhez. – Mit látsz ott? – kérdezte, és néhány csomóra mutatott.
– Sötétzöld csomókat.
– Különös. Számomra világoszöldnek tűnnek. Na mindegy, nézd meg őket alaposabban!
A lány előrehajolt, és a csomókat tanulmányozta.
– Nem teljesen egyformák.
– Igen! – kiáltotta Macros lelkesen.
– Azt hiszem, széttépték, majd újra megkötötték őket.
– Kicsoda?
Macros leült.
– Ha igaz az, amit Hanam mesélt nekünk, akkor ő kéretlenül is tanúja volt a harmadik démon átjövetelének. Valószínűleg az első két démon itt pantathiánusokra bukkant. Az első összecsapott velük, és sokat megölt közülük, míg a második, ez a Jakan elmenekült. Az első démon bizonyára az lehetett, akit akkor fedeztetek fel, mikor Calisszal itt jártatok. A szörnyűséges gyilkos, akit a pantathiánusok mágiája az őrületbe kergetett.
– Tehát Jakan megmenekült, ezekben a barlangokban vándorolt, miközben gyilkolt, és így megnövelte erejét – vélekedett Miranda.
– Igen. Végül a pantathiánusok itt gyülekeztek, és ismét lezárták a rést.
– Ez akkor történhetett, amikor felfedeztük a legmélyebb barlangjaikat, és megöltük a főpapjaikat.
Macros bólintott.
– Csak azt szeretném tudni, mi történt az első démonnal.
Miranda körülnézett.
– Bizonyára már meghalt. Legalábbis remélem.
Macros elnevette magát.
– Valahol még mindig itt kódorog, de azt hiszem, hogy mi ketten elbánnánk vele. Nem túl sok ennivalót találhatott itt, és azok alapján, amit meséltél nekem, az elméjéből sem maradhatott meg túl sok.
– Meglehetősen nehéz megérteni egy démon elméjét, amikor az éppen halálos küzdelmet folytat egy tucatnyi pantathiánus kígyópappal.
– Ez igaz – ismerte el Macros. – Erre a kérdésre háromféle módon adhatunk választ. Kivárhatjuk, hogy megkísérli-e valaki a túlsó oldalról ismét felnyitni a rést. Eltávolíthatnánk az akadályokat, de akkor mindaz, ami a kapu túlsó oldalán van, minden külső segítség nélkül átjöhetne hozzánk. De meg is semmisíthetnénk a zárakat, és keresztülmehetnénk a résen.
– Nekem a negyedik lehetőség tetszik a legjobban.
– Mi lenne az?
– Mindent megteszünk azért, hogy megerősítsük a zárakat.
Macros megrázta a fejét.
– Nem, ilyet semmiképpen nem teszünk.
– Miért nem?
Mácros a lányára pillantott.
– Úgy vélem, még nem volt túl sok időd a résekkel foglalkozni.
– Egyáltalán semmi. Szinte semmit sem tudok róluk.
Macros megvonta a vállát.
– Nos, Pug könyvtárában akad néhány könyv erről a témáról is. Mivel azonban nem várhatjuk meg, hogy visszamenjél oda, és kiolvasd őket, ezért röviden összefoglalom a tartalmukat: mindegy, hogy hány zárat rakunk a már meglevőkhöz, amíg egy rés létezik, addig azt ki is lehet nyitni. Nemcsak hogy le kell rombolnunk, de arról is gondoskodnunk kell, hogy a démonok ne tudjanak újat nyitni.
– Eddig az volt a benyomásom, hogy a démonok a pantathiánusok rését használták – csodálkozott Miranda. – Vagy talán elhallgattál előlem valamit?
– Tulajdonképpen nem. Csupán bolond dolognak tartom, hogy sejtésekkel foglalkozzunk. Mindketten tudjuk, hogy itt fent – ujjával a koponyájára mutatott – valamit elzártak elméink elől. Jó okunk van mindkettőnknek arra, hogy ne bolygassuk a rejtett tudást. Másrészt bolondok lennénk, ha csak emiatt nem vonnánk le a megfelelő következtetéseket.
– Mégpedig?
– Mégpedig azt, hogy e rés megnyitásakor valaki más is beszállt a játékba. Az alapján, amit tudunk, a démonok azt használták ki, hogy Ahsart őrült papjai feltörték a démonok birodalma és a Shila közötti pecsétet. Azt a kérdést azonban senki sem tette fel, hogy ki teremtette meg tulajdonképpen ezeket a kapukat. És a papok – vajon mi vette rá őket arra, hogy rést nyissanak a démonok birodalmába? Milyen őrület vitte rá őket erre a tökéletesen eszement cselekedetre?
– Ezenkívül azt is tudjuk, hogy a pantathiánusok a szauruszokkal könnyedén átkeltek, miközben a démonok élethalálharcot vívtak az átkelésért. Ha figyelembe vesszük ezt a küzdelmet, akkor semmiképpen sem tarthatjuk szövetségeseknek őket.
– Vagy olyan szövetségesek, akik szembefordultak egymással.
– Ez bizony elképzelhető – értett egyet az apja.
– Nos, erről még az idők végezetéig töprenghetnénk. Mit javasolsz inkább? – kérdezte Miranda.
– Várjunk egy kicsit! Valamiért az az érzésem, hogy mihelyt Pug és Hanam elvégezte feladatát a rés megfelelő oldalán, nemsokára társaságot kapunk itt.
– Van időnk addig? – kérdezte Miranda sóhajtva.
Macros ismét megvonta a vállát.
– Egy-két nap mindenképpen.
Miranda felkelt.
– Akkor elteleportálok a Varázsló-szigetre, és megfürdöm. Hozok ennivalót neked is.
Macros a fejét rázta.
– Hagyd csak! Mondd meg Gathisnak, hogy nemsokára benézek hozzá! Majd nála eszem. Örülök, hogy újra láthatom. Utána pedig én is megfürdöm.
A lány elnevette magát.
– Rendben. Tulajdonképpen nem akartam semmit sem mondani...
A mágus visszanevetett.
– Tudom, hogy sosem voltam igazi apa a számodra, de nagyon kedvelem azt a személyt, aki lett belőled.
– Köszönöm – felelte a lány hűvösen.
– Mielőtt elmész, szeretnék még valamit tudni.
– Igen?
– Pug?
– Mi van vele?
– Hozzámész feleségül?
– Ha megkéri a kezemet – válaszolta Miranda. – Szeretem, és azt hiszem, hogy boldogan élhetnénk együtt.
– Túlzás lenne azt állítani, hogy a szerelmi ügyek szakértője vagyok – válaszolta Macros, és felsóhajtott, ahogy megrohanták az emlékek. – Az anyád egy csodálatos, és ugyanakkor hihetetlenül kétszínű asszony volt. Nem akarom azt állítani, hogy fiatal voltam akkortájt, de nem voltak tapasztalataim, és kezdetben nagyon boldogan éltünk együtt.
Homlokát ráncolva folytatta:
– Amikor megszülettél, nem tudtunk megbirkózni a dologgal. És ezért most szeretnék bocsánatot kérni tőled.
– Ami történt, megtörtént – válaszolta Miranda.
– Ez igaz, de ennek ellenére bánok néhány dolgot.
– Csak néhányat?
– Hát például nekem tetszik az, ami belőled lett. És akkor is, ha képes lennék rá, nem tudom, hogy tennék-e bármit, hogy megváltoztassam a múltadat. Egy ilyen változás után talán kevesebbet érnél annál, mint amilyen ma vagy.
– Vagy többet!
Macros elnevette magát.
– El sem tudnám képzelni, hogy ez lehetséges lenne.
A lány is felnevetett.
– Köszönöm.
– Komolyan gondoltam – a varázsló hátradőlt, és rámeredt a résre. – Pug hihetetlenül szerencsés, és ha nem kéri meg a kezedet, majd te megkéred az övét. Azt hiszem, szükségetek van egymásra.
– Azt hittem, hogy nem értesz az ilyen dolgokhoz.
– Minden apának joga van, hogy kéretlenül is tanácsokat adjon. Most pedig menj, és fürödj meg!
Miranda eltűnt, az apja pedig felsóhajtott. A múltban elkövetett hibák miatt érzett sajnálkozása azonban gyorsan elpárolgott, amikor ismét a rés felé nézett, és azon kezdett el töprengeni, mi történhet vajon a kapu túlsó oldalán.

 

Pug zihálva állt, széttépett köntösére arcáról veríték csorgott. Hanammal az oldalán most fejezte be a küzdelmet hat, ember nagyságú repülő szörnyeteg ellen, és ez az összecsapás majdnem idő előtt véget vetett küldetésüknek.
Egy ilyen lény egyedül egyikőjüknek sem okozott volna gondot, de hárman támadtak Pugra, és hárman a szauruszok tanmesterére. Ettől aztán egyenlőbbé vált a küzdelem. Pug elégette a három démont, a maradék hárommal pedig már Hanam is elboldogult.
Pug lenyűgözve bámulta, ahogy Hanam felfalta a húsukat és kiszívta az energiájukat. A mágus egy másik észlelési síkra ereszkedett, ahonnan láthatta, hogy a démon belsejében lakozó tanmester eszére támaszkodva kijátssza a szörnyeteget. Mikor véget ért a lakoma, Hanam megszólalt:
– Most majd könnyebben tudok összpontosítani.
– Milyen messze kell még mennünk?
– A démonok nem túlzottan figyelmesek, de járőreik egyre nagyobb területet fésülnek át, ehető dolgok után kutatva – Hanam a repülő szörnyek maradványaira mutatott, melyek szanaszét hevertek a sziklán. – Ezeknek az volt a feladatuk, hogy mindent, amit csak találnak, Cibulba vigyenek, hogy táplálják azokat a vezéreket, akik a ti világotokba vezető kaput próbálják felnyitni – körülnézett, mintha attól tartana, hogy ismét rájuk bukkannak a démonok. – Ha továbbmegyünk erre, akkor elkerülhetjük a legtöbb démont.
– Már több mint egy napja csak jég fölött repülünk – figyelmeztette Pug.
– Igen – a démon déli irányba mutatott. – Ott találjuk Cibult. A démonok érzékszenei elől csak akkor kell elrejtőzködnünk, ha elég közel jutottunk hozzájuk. Légy óvatos, mivel a mágia, amivel zavarba ejtheted az egyszerű démonokat, semmilyen hatással nem lesz vezetőikre és a kapitányokra.
– Megteszem, amit meg kell tennem.
– Akkor jobb, ha kitalálunk egy tervet – felelte Hanam. – Nem kívánok sokáig élni ebben a formában. Lelkem arra vágyik, hogy itt, Shilán csatlakozhassam fivéreimhez, az Égi Hordában. Így hát a következőket javasolom: meg fogom támadni azt a démon nagyurat, akivel összetalálkozunk, hogy testőrei és szolgái figyelmét magamra tereljem. Így lesz időd arra, hogy megvizsgáld a démonok birodalmába vezető rést, és bezárd azt.
– Merész terv – vélekedett Pug. – De nem tudom, hogy elég lesz-e az így nyert idő: Akad itt néhány dolog, ami miatt aggódnunk kell. Elég hiú vagyok ahhoz, hogy azt állítsam, többet tudok a résmágia lényegéről, mint bárki más, Macrost is beleértve, de egészen addig a pillanatig, míg meg nem pillantottam Ahsart üres oltárát, szilárdan azt hittem, hogy egy nyitott rést nem lehet elmozdítani. Ezt figyelembe véve, olyan erők működnek itt, melyek nagyobb tudással rendelkeznek, mint én. Lehetséges, hogy nem fogom tudni bezárni a rést.
– Mit teszel ebben az esetben?
– Azt hiszem – felelte Pug –, hogy akkor nem marad más hátra, mint lerombolni a Midkemiába vezető átjárót, és reménykedni, hogy az elég lesz.
– Sikerülhet lerombolni a kaput, mialatt Macros a túlsó oldalról ugyanezt próbálja meg elérni?
– Kettőnk közül az egyik biztosan sikert arat.
– Akkor inkább vegyüljünk el közöttük, és nézzük meg, mit tehetünk!
A démoni alak egy hatalmas szárnycsapással a magasba emelkedett, és levitorlázott a hegyoldalon. Amikor elért egy bizonyos sebességet, kifeszítette szárnyait, és felemelkedett a magasba. Pug varázsereje segítségével követte.
Később leereszkedtek, és egészen alacsonyan repültek, mert azt remélték, hogy így elkerülhetik a felfedezést. Pug nyugatra pillantott, ahol a nap épp lemenni készült. A sötétség csak keveset segíthetett nekik, hiszen a démonok majdnem olyan jól látnak a sötétben, mint a macskák.
Egy olyan világ fölött lebegtek, melyet letaroltak azok a lények, kikhez hasonlót Pug eddigi élete folyamán még csak nem is látott. Ott, ahol valamikor Cibul pompás városa magasodott az égre, az életnek nyoma sem maradt. Elpusztultak a fák és a füvek, az emberek, de a legapróbb rovarok is. Alaposabb volt itt a pusztítás, mintha háború vagy tűzvész tombolt volna, mert azok után a katasztrófák után mindig találni valamilyen, életjelet, még ha az oly kicsiny is, mint egy fűszál.
Itt nem maradt semmi.
Amikor egymérföldnyire megközelítették a várost, Hanam Pug felé fordult.
– Rejts el minket, mágus!
Pug az embert próbáló feladatra összpontosított, hogy elrejtse mindkettőjüket, miközben repülnek. A szokatlan erőfeszítés iszonyú fájdalmakkal járt, de a kín néhány perc múlva csökkent, mikor Pugnak sikerült összhangba hoznia a kétfajta, alkalmazott mágiát.
Miközben átlebegtek a város fölött, több démon is a magasba pillantott, mintha csak éreznének valamit, de egyikőjük sem riasztott. Pug remélte, hogy hamarosan elérik céljukat.
Hanam egy olyan helyen ért földet, ahol valamikor zöldellő kert lehetett. Most csupán halott növények borították a sziklát. Elpusztult a moha, algák sem maradtak, még a penész is kipusztult erről az egykor virágzó helyről.
Miután beléptek a kert melletti; hatalmas terembe, Pug megszüntette a láthatatlanná tévő varázslatot.
– Jól vagy? – kérdezte a tanmester.
– Pihennem kell egy keveset, míg visszanyerem erőmet. Nem árt, ha jó mélyeket lélegzem – Pug keserűen elmosolyodott. – Egyre könnyebben megy a dolog, de ennek ellenére örülnék, ha nem kellene sokáig elviselnem ezeket a körülményeket.
– Értelek. Maradj itt egy darabig, nemsokára visszajövök!
Ezzel a démon elhagyta a termet.
Pug leült egy jókora ágy maradványaira. A gyenge, esti fényben is jól látta, milyen pompás volt ez a hely valamikor. Egykoron itt a szauruszok egy nemese aludhatott, vagy talán a vezetőjük, esetleg egy királyi feleség.
Kintről hirtelen súrlódás zaja hallatszott. Pug talpon volt, mire Hanam belépett, és fejénél fogva egy vadul rugdalózó démont cipelt magával. A tanmester Pug szeme láttára megrepesztette a démon koponyáját, és kiitta az életerejét.
– Bölcs dolog ezt tenni? – akarta Pug tudni.
– Szükséges. Szembe kell szállnom Tugorral vagy Maarggal, és ha csak néhány percre is le akarom kötni őket, akkor a lehető legtöbb erőre lesz szükségem. Ha csupán győzni akarnék, akkor még hónapokon át gyilkolnám a démonokat, míg fel nem keltem a figyelmüket. Ekkor vadászokat küldenének a nyomomba. Ha sikerülne az üldözőket megölnöm, akkor nyíltan kihívhatnám a vezetőjüket. Párbajban mérnénk össze erőnket.
– Én azonban nem vágyom ilyen győzelemre. Ki akarok szabadulni ebből a börtönből – ujjával megkopogtatta a nyakában, láncon lógó kristályfiolát. – Erre az egyetlenegy szívességre akarlak kérni, mágus.
Levette a fiolát, és átnyújtotta Pugnak.
– Ha véget ér a harcom, törd össze az üvegcsét, és szabadítsd meg a lelkem!
– Mi fog akkor történni?
– Szabad leszek, s a démon, kinek testét bitorlom, elpusztul. Ám míg ez a fiola nem pusztult el, bármelyik démon, melynek karmai közé kerül, meghosszabbíthatja fogságomat.
Pug bólintott, magához vette a fiolát, és elrejtette a köntöse alatt.
– Itt az idő – jelentette ki a tanmester. – Menjünk!
Végigsiettek a folyosókon, egészen egy hatalmas csarnokig, ahol számos démon gyűlt össze. Néhány méternyi távolságra egymástól két rés lebegett a levegőben, miközben különös öltözékű; görnyedt figurák mozogtak közöttük. A démonok nem vették észre az érkezőket.
– Kik lehetnek ezek? – kérdezte Hanam.
– Felismerem őket – felelte Pug. – Ezek a shangrik, akiket Panath-Tiandnoknak is neveznek. E lényekkel egyszer már találkoztam. Timiri világán élnek, hol szilárd formában létezik a mágia, melyet gépezetekkel s akaraterővel lehet szolgálatra kényszeríteni. Lehetséges, hogy ők a pantathiánusok rokonai. Nem tudom, mi szerepük lehet e nagy cselszövésben.
– Mi az ördögöt művelnek itt?
– A két rés között mozognak! – csattant fel Pug. – Közvetlen összeköttetést akarnak létesíteni a démonok birodalma és Midkemia között.
– Akkor nemsokára Maarg is keresztüljöhet.
Az egyik szörnyeteg megfordult, és meglátva őket, felüvöltött. Hanam egy pillanatnyi habozás nélkül rávetette magát. Ahelyett, hogy hosszasan bajlódott volna vele, elmozdult mellette, s karmával felhasította a torkát.
Egy démon, nagyobb annál, mint amilyenre Pug elképzelése szerint egy teremtmény nőhetett volna, megfordult, és elüvöltötte magát:
– Állj!
Hanam harsogva válaszolt:
– Tugor! Állj ki ellenem! Küzdj, és pusztulj el!
A többi démon hátrébb húzódott. Pug nem tudhatta, vajon csak a kihívás miatt nem törődnek vele, ezért gyorsan láthatatlanná változott.
Hanam és Maarg kapitánya ökölbe szorították mancsukat. Pug azonnal megértette, mennyire igaza is volt Hanamnak akkor, amikor azt mondta, hogy egy tisztességes küzdelemben Tugor azonnal végzett volna a kisebb démonnal. A szörnyetegek kapitánya azonban még csak nem is sejtette, hogy ellenfele nem egyszerűen csak egy nála kisebb démon, hanem a szauruszok tanmestere, aki készen áll arra, hogy harcban az életét áldozza.
Pug a két rés közé sietett, és megpróbálta megérteni működésüket. A két vánszorgó alak nem törődött a démonok harcával, s mint a gépezetek, tovább dolgoztak a réseken. Amikor Pug évekkel ezelőtt első alkalommal találkozott velük, azt gondolta, hogy egy ismeretlen, sötét erő szinte teljesen lélektelen szolgái, akik azonban ügyesen bánnak a mágiával, azzal a szilárd anyaggal, amelyik Midkemián láthatatlan erők formájában jelenik meg. Ettől eltekintve eléggé ostobának tűntek. Régen szolgák voltak, és most sem tűntek másnak.
Pugnak ismét eszébe jutott az elméjében rejtőzködő, lezárt tudás. Sejtette, hogy ezek a lények a sötét összeesküvés mögött álló hatalom szolgái. Nem akart tovább töprengeni ezen, hiszen ez csak elvonná feladatától.
Gyorsan lesújtott a két lényre, akik a földre rogytak.
Sietősen szemügyre vette a démonvilágba vezető rést, és rájött, hogy bármely pillanatban ki lehet nyitni. Úgy gondolta, hogy uralkodójuk, Maarg a biztonságos másik oldalon vár, amíg kapitányai meg nem nyitják az utat Midkemiába. Akkor könnyedén átmehet a gazdag, élettel teli világba anélkül, hogy hosszan elidőzne Shilában.
Pug most a másik rést kezdte tanulmányozni, és közben arra gondolt, hogy ha Maarg el is érné Midkemiát, kellemetlen meglepetésben tenne része, amennyiben Jakan megszerzi az Életkristályt.
A fájdalom és a düh kiáltásai töltötték be a termet, ahogy Tugor Hanammal küzdött. A démon nagyúr megsebesült, mert a kisebb démon ahelyett, hogy távolságot tartott volna tőle, közelebb ment hozzá, és vállalta az ezzel járó sebesüléseket, csak hogy ő is belemarhasson ellenfelébe.
Pug megpróbált nem figyelni a küzdelemre, tudta, hogy a másodpercek is számítanak. Visszafordult a midkemiai réshez, és látta, hogy a shangrik már majdnem átszakították azt a gátat, amit a másik oldalon emeltek. A mágus közbeavatkozása azonban ezt meghiúsította.
Ekkor Pug maga hátán végigfutott a hideg, amikor megérezte, hogy mögötte áll valaki. A csontjai is összekoccantak, amikor meghallotta a hangot:
– Mi folyik itt?
Pug megfordult, és a szörnyű arcba bámult.
A résen át egy sárkány méretével vetekedő arc figyelte.
Pug egy rövid pillanatig megdermedt, amikor meglátta a tökéletesen átlátszó rést, amely úgy tűnt, mintha csak egy lyuk lenne a két világ között, ámulata azonban legfeljebb egy másodpercig tartott, hiszen minden figyelmét arra a lényre kellett összpontosítania, akivel az átlátszó kapun keresztül szembenézett.
Míg a többi démon izmosnak és erősnek, addig Maarg hájasnak tűnt. Pofazacskói lecsüngtek a szemöldökétől az álláig majdnem tíz lábnyi arcról. Szemgödrei tüzesen világítottak, és sütött belőlük a gonoszság, mintha csak fekete kigőzölgés eredne belőlük. A lény bőre olyan volt, mintha élőlényekből készült volna, amelyek még mindig mozogtak és vonaglottak kínjukban. Maarg jobb orcáján egy fájdalmában eltorzult arc feszült, néma sikolyra húzódott szájjal, míg jobb állkapcsa vonalán karmos kéz mozgott erőtlenül. A megölt és a démonkirály által bekebelezett különböző, élőlények testének részleteit tisztán ki lehetett venni, ahogy a teremtmény közelebb ment a rés másik oldalához, hogy szemügyre vehesse Pugot.
Az arc mögötti test mérhetetlenül nagy volt. Maarg felegyenesedve legalább tíz méter magas lehetett. Testét is más élőlények borították, amelyek hullámoztak és vonaglottak a démonvilág gyenge, vörös fényében. A démonkirály kiterjesztett szárnyai eltakarták a napot, és hosszú farka végén kígyófej vonaglott, amely sziszegett s vicsorgott Pugra Maarg válla fölött.
Pug nem habozott. Azonnal tudta, hogy nála erősebb ellenféllel áll szemben. Megfordult, és minden erejét beleadva, kinyitotta a Midkemiába vezető rést.
– Tugor! – szólalt meg Maarg a démonkapu másik oldaláról, miközben a levegőben még ott visszhangzott a Pug által keltett energiarobbanás. A Midkemiába vezető rés először összehúzódni látszott, majd kitágult, végül hatalmas, repedő hangon előrevágódott.
Pug azon vette észre magát, hogy Macrosra és Mirandára bámul.

 

Macros visszatért, miután megfürdött és evett.
– Csodálatos volt! Nem is tudom kifejezni, mennyire hiányzott a Varázsló-sziget!
– Sokat változott? – kérdezte Miranda.
– Elég sokat. Pug telezsúfolta tanítványokkal, bár azt kell mondjam, némelyikük eléggé érdekes. Gathis ugyanolyan, mint mindig. Mintha csak tegnap hagytam volna ott! – sóhajtott fel Macros. – Ő már olyan, mintha hozzá lenne nőve a szigethez. Szégyellném magam, ha távozásra kellene kérnem, miután annyi jó szolgálatot tett Pugnak. Miért...
A varázslónak hirtelen kitágult a szeme, és zavarodottan nézett.
– Mi történt? – kérdezte Miranda.
– Nem tudom. Valami...
Mielőtt még befejezhette volna, a barlang csendjét iszonyúan éles sivítás verte fel. Az előttük lévő rés hirtelen kinyílt, és a világok közötti ablakban Pug állt előttük, rájuk bámulva. A mágus mögött szörnyűséges látvány tárult a szemük elé.
Miranda ösztönösen egy láthatatlan pajzsot emelt maga elé, hogy megvédhesse magát, apja azonban előrehajolt, és átlépett a kapu túloldalára, Pug mellé. Egy hatalmas energianyalábot engedett szabadon, amely a nyitott résen átcsapott a démonvilágba, és arcon találta a démonkirályt. Maarg, ez a szörnyűséges lény elhátrált, és felüvöltött fájdalmában.
Miranda követte apját, és felkiáltott:
– Mi folyik itt?
– Elmozdították a rést – mondta Pug. – Épp akkor érkeztünk, amikor Maarg át akart jönni.
– Mindkét rést be kell zárnod, most! – kiáltotta Macros.
Pug Miranda apjára nézett, és megkérdezte:
– Mi akarsz csinálni?
– Elvonom a lény figyelmét – mondta a varázsló, és átlépett a démonvilág kapuján.
– Apám! – sikoltotta Miranda. – Ne!
Pug most a másik harcoló párra pillantott, és látta, hogy Hanamnak sikerült Tugor nyakába mélyesztenie karmait. A mágus ugyan nem volt biztos benne, de úgy tűnt, talán a tanmester képes lesz magával vinni a halálba a démon nagyurat. A teremben a többi démon nem avatkozott közbe, hiszen számukra csak az volt az érdekes, hogy a harc után lesz egy győztes, talán Tugor, akitől féltek, vagy a másik lény, aki, ha legyőzi Tugort, még nála is félelmetesebb lesz.
A démonkapu másik oldalán Maarg hátratántorodott, amint Macros lángjai az arcába csaptak. Majd a szörnyeteg felemelte egyik karját, hogy elfedje az arcát, és felsikoltott fájdalmában. Macros továbbra is a démonkirály fejére irányította a kék lángcsóvát.
Pug gyorsan megvizsgálta a rést.
– Ez nagyon hasonlít ahhoz, amelyet a tsurani Nagy Emberek nyitottak, hogy átjöjjenek Midkemiába. Belülről sebezhető.
– Belülről? – csodálkozott Miranda. – De hát hogyan lehet egy rés belsejébe jutni?
Pug még egyszer körülnézett, és így felelt:
– Úgy, hogy az üresség felől támadjuk meg.
Óvatosan Macrosra pillantottak, aki folytatta támadására hátráló démonkirály ellen. Talán a csodálkozás lehetett az oka, hogy egy viszonylag kis lény szembe mert szállni vele, vagy pedig már évek óta nem került szembe valódi ellenféllel, Maarg meg sem próbált átmenni ellentámadásba. Hatalmás szárnyát köpenyként az arca elé tartotta, hogy megvédje szemét Macros lángjaitól.
Macros varázslata most véget ért, és a lángok elhaltak. Maarg szemügyre vette a betolakodót, és kinyúlt, mintha hatalmas markával akarná megragadni Macrost. Macros mindkét karját a feje fölé emelte, majd gyors mozdulattal leengedte őket, mire sárga lángok csaptak elő a testéből. A démonkirály megragadta a varázslót a derekánál fogva, majd felsikoltott fájdalmában és dühében, amiért a varázsló állta támadását.
– Tudunk neki segíteni? – kérdezte Miranda.
– Nem – felelte Pug. – Nekünk ezt a rést kell bezárnunk.
– Nem tehetjük – tiltakozott Miranda. – Akkor apám a démonvilágban marad.
– Ezt ő is tudta – mondta Pug nyugodtan. – Lehet, hogy mi is odaveszünk!
Miranda egy hosszú másodpercig a szerelmére nézett, majd bólintott.
– Mondd meg, mit tegyünk!
– Először intézd el ezeket! – mondta ki Pug, és két démonra mutatott, akik otthagyták a harc bámulását, hogy megnézzék, mi folyik a két rés között.
– Örömmel! – jelentette ki Miranda, és egy kék energianyalábot küldött a szörnyek felé, amely körülvette a haláltusában vonagló démonokat, míg Pug befejezte a rés vizsgálatát.
Pug most a résről a mögötte folyó harcra fordította a figyelmét. A démonkirály puszta kézzel próbálta összezúzni Macrost. A démon marka a varázsló dereka köré szorult, ám Macros keze szabadon maradt, a sárga varázstűz pedig megvédte attól, hogy összeroppantsák. A démonkirály körül szikrázó, fehér lángok jelentek meg, majd forogni kezdtek. A lángnyelvek milliárdnyi csiszolt tükörként ragyogó gyémántnak látszottak, és ahogy forogtak, valami baljós árnyalatba váltottak át. Mozgás közben ide-oda pattogtak a fények, mintha szőnének valamit, és valahányszor Maarghoz ért az egyik, az felüvöltött fájdalmában.
– Kelton kései – mondta Pug.
– Egy különösen ronda varázslat – jegyezte meg Miranda.
A mágikus pengék egyre sebesebben pörögtek a démonkirály körül, de bár a szörnyeteg testét már egészen körbekerítették, az tovább szorította Macrost.
– Ember! – kiáltotta Maarg. – Ezért egy lélektartó fiolában fogod tölteni a hátralévő életedet, és minden pillanatban megbűnhődsz tettedért!
Macrosnak sikerült visszakiáltania:
– Ahhoz előbb meg kell ölnöd!
– Itt az idő – jelentette ki Pug. – Gyere!
Megragadta Miranda kezét, és beugrottak a résbe, de ahelyett, hogy továbbléptek volna belőle, ugrásukat lefékezték az ürességben.
Miranda várta, hogy szerelme megmondja, mit tegyen. Pug már figyelmeztette, hogy némelyik rést csak belülről lehet bezárni, ezt tette Macrossal a Résháború idején is. A különbség a mostani helyzettől az volt, hogy akkor Pugnak sikerült visszatérnie az ürességből Midkemiába, mert Macros egy pálcát adott neki, amely azzal a másikkal volt összekötve, amit Pug öreg mestere, Kulgan beleszúrt Midkemia földjébe.
Pug most azért imádkozott, hogy ötvenévnyi tapasztalata lehetővé tegye, hogy puszta akaratával is hazajusson majd.
Az ürességen át Miranda hangja ért el hozzá: Szeretlek.
Én is téged – felelte Pug. – Kezdjük!
Mindkettőjüket olyan dermesztő hideg ragadta meg, amilyet Miranda eddig még nem tapasztalt. Tüdejük levegőért sikoltott. Mágiájuk segítségével azonban perceket adott nekik a sors ott, ahol más élőlények másodpercek alatt elpusztultak volna.
Pug erős varázslatot kezdett szőni. Miranda segített neki, ahol tudott, úgy, hogy követte Pug utasításait, de ezen az időtlen helyen örökkévalónak rémlett a hatalmas varázslat felépítése. Amikor már úgy tűnt, sosem szakad vége, hirtelen befejeződött.
Most! – sugallta Pug.
Miranda minden erejét átadta neki, miközben érezte, hogy testéből kiáramlik az energia.
És ekkor Pug szétzúzta a rést.
Egy pillanat alatt zajlott le szemük előtt. Az üresség szürke anyaga szilánkokra szakad, és a szilánkok mögött egy másik valóságot pillantottak meg. Pug felismerte a sebesülése utáni lázálmában látott világot, és tudta, hogy az üresség mögött az istenek birodalma rejtőzik.
Ekkor, akárcsak egy ablakon át, meglátták a démonvilágban zajló küzdelmet. Maarg megragadta Macrost, és lángra kapott a varázsló tüzétől, amely végigfutott a karján. Ettől a démonkirály teste megremegétt, és szenesedni kezdett, ám tovább szorította Macros pajzsát, a varázsló pedig felsikoltott fájdalmában, ahogy akarata gyengülni kezdett. Maarg térdre rogyott, amikor a varázsló támadása tetőzött, de azért nem engedte el ellenfelét.
– Most meghalsz! – hörögte a szörnyeteg, és megpróbálta leharapni Macros fejét. A legendás varázsló védelme azonban kitartott, és a csaknem félméteres agyarak nem tudtak összezárulni körülötte.
Ekkor a démon farka tűnt fel a válla fölött, és a sziszegő kígyófej felfedte méregtől csöpögő fogait. A kígyó hihetetlen erővel és sebességgel lecsapott, Macros azonban megragadta és a fogakat belenyomta Maarg csuklójába.
A démonkirály felüvöltött, és elengedte Macrost, aki a szörny odújának forró kövére esett.
Ekkor az ablak becsukódni látszott, egyre kisebbé vagy távolibbá vált, nem lehetett megmondani, hogy melyik történt.
Apám! – sikoltotta Miranda.
A varázsló még küldött egy gondolatot: Ezek a tűz szülöttei. Ezután kétszer olyan hevesen; még nagyobb dühvel kezdte támadni a démont.
Miközben az ablak, amelyen át néztek, bezárult, egy dermesztően hideg valami jelenlétét érzékelték. Pug úgy érezte, már majdnem a teljesítőképessége határára érkezett, és összpontosítását bármikor megtörheti a félelem, miközben megpróbálta visszavinni magukat Cibulba. Az a valami az ablakon kívül létezett, amin át néztek, azon túl, előttük, de igen távol tőlük. Mindenütt jelen volt ez a mélységesen gonosz és tudatos valami. Mégis úgy tűnt, mintha a résből, a démonvilágból beszélne. A jelenés azt mondta: Így hát csak az enyém vagy végre!
– Soha! – kiáltotta Macros, és mielőtt eltűnt volna Pug és Miranda szeme elől, magasan a feje fölé emelte a kezét. És egy rövid pillanatra az egyszerűen öltözött, a megszokott barna, háziszőttes köntöst, kötélövet, keresztpántos szandált és tölgyfabotot viselő varázsló helyett egy hatalmas bölcsességgel és erővel rendelkező lény, egy titokzatos, istenszerű alak emelkedett fel. Kinyúlt egy elefántcsontfehér bottal, amely a semmiből tűnt elő. A démonkirályt megérintve vakító, fehér fény villant, amely megtöltötte a becsukódó ablakot. Amikor a haldokló démonkirály felüvöltött, hangjából eltűnt minden düh és erő, ezek helyett csupán rémületet és fájdalmat lehetett kihallani belőle. Mirandán és Pugon a győzelem diadalmas érzése csapott át.
Pug nem tudta, hogyan, de abban a pillanatban megérezte Sarig jelenlétét, ahogy átnyúlva téren és időn, Macros újraegyesült az istenével.
Azután a rés bezárult, és Pug elméjével így szólt:
Most!
Megmaradt erejével keresztülverekedte magát az ürességen, hogy visszavonszolja magát és Mirandát a szauruszok cibuli csarnokába.
Egy rövid másodpercig még tanúi lehettek annak, ahogy Hanam és Tugor harca véget ér. Mindkét lény a földön feküdt, egyikük sem tudta legyőzni a másikat, de elmenekülni sem voltak képesek. Amikor világossá vált, hogy egyikük sem éli túl a küzdelmet, a többi démon rájuk zúdult, és darabokra tépte őket.
Pugnak eszébe jutott ígérete, ezért elővette a lélektartót, és összetörte a kövön.
Köszönöm! – érkezett Pughoz a rövid gondolat, azután elenyészett.
Miranda majdnem elájult az előbbi élménytől, Pugnak úgy kellett áttaszigálnia a Midkemiába vezető résen.
A másik oldalon, a Ratn'gari-hegység alatti, pantathiánus tárnák mélyén Miranda lerogyott a kőpadlóra, és hátát a hideg sziklának támasztotta.
Pug mellé ült, és kezét a fejére szorítva így szólt:
– Csak egy pillanatunk van. Be kell zárnunk ezt a rést.
– De hogyan? – kérdezte Miranda.
– Ez más, mint az első. Úgy kell bezárni, ahogy egy sebet foltoznánk össze.
Egy hosszú pillanatig még ott ült, majd mély lélegzetet vett. Intett a kezével, mire ujjaiból halvány energiahullámok törtek elő, és az átjáró felé kígyóztak. Körülvették a rés peremét, és miközben Mirandának a meleggel együtt ereje is kezdett visszatérni, a nő látta, hogy Pug energiájából rács formálódik a rés körül.
Ekkor Pug varázslatot váltott, és a megkeményedő energiaszálak elkezdtek összehúzódni a rés pereme körül. Miranda egy percig figyelte, majd megszólalt:
– Már értem!
A nő összegyűjtötte erejét, miközben ámulva figyelte, ahogy a rés lassan összezárul. Pihenés közben azokon az eseményeken gondolkodott, amelyeknek tanúja lehetett. Apját csak rövid ideig ismerhette, hisz élete legnagyobb részében csak a legendáját üldözte. A varázsló tizenhat vagy tizenhét esztendős kora óta nem látogatta meg; már nem emlékezett pontosan, mióta, és Miranda élete legnagyobb részében csak megvetést érzett apja iránt.
De amikor rájött anyja szerepére a többszázezer élet elpusztításában, átértékelte apja szerepét. És rájött, hogy idősebb kora ellenére is gyermeki ragaszkodást érzett iránta.
Arra gondolt, megkedvelhette, talán még meg is szerethette volna az apját, ez a nap azonban már sosem jön el. Ezt pedig igen sajnálta.
Az ő életének veszteségét azonban nem lehetett összehasonlítani azoknak az ezreknek a halálával, akikét végignézte; talán egy nap elsiratja majd apját, vagy legalábbis az elszalasztott lehetőséget, majd később, amikor lesz rá ideje. Ha marad egyáltalán ideje.
Most hirtelen egy arc bukkant fel a rés túloldalán, leginkább egy fekete bőrrel borított tehénfejre hasonlított, meredező szarvasaganccsal. Izzó parázs villogott a szeme helyén, amellyel a két embert méregette.
A démon, aki valószínűleg utolsóként, győztesén keveredett ki a cibuli, nagy csarnokban éppen befejezett vérengzésből, és most szinte részeg volt a hatalmas zabálástól, vidáman felüvöltött, és belevetette magát a résbe.
– Állítsd meg! – kiáltotta Pug, mire Miranda az összes maradék erejével lecsapott. Ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy a démont visszarepítse a másik világba, ahol a szörny eszméletlenül esett össze.
Miranda kis híján elájult az erőfeszítéstől.
– Siess! – mondta rekedten. – Engem teljesen elhagyott az erőm.
Pug minden erejével a rés bezárására koncentrált. Miranda látta, hogy ahogy a rés egyre kisebb lett, a csukódás folyamata is felgyorsult.
Ekkor a démon újból felbukkant, ezúttal azonban óvatosan közeledett. A rés felé lépett, majd hátrahőkölt, és egy pillanatig habozott.
Amikor Miranda felől nem jött további támadás, a szörnyeteg megpróbált átmászni úgy, ahogy egy ember mászna át egy ablakon.
Először a fejét dugta át, majd az egyik karját. Pug felé nyúlt, de a mágus még mindig túlságosan messze volt tőle. Ekkor a lény oldalra fordult, és az egyik lábát kezdte áthúzni a résen, de hatalmas szárnyai beakadtak. Ezért testhelyzetet váltott, és egy másik szögből próbálkozott, észre sem véve, hogy az átjáró minden másodpercben egyre kisebbé válik.
Amikor így sem sikerült átjutnia, a démont tehetetlen düh fogta el, és megpróbálta átpréselni magát a résen. Fejjel előre belevetette magát, mire a két fal közé szorult.
Ekkor a fal kezdett összezárulni körülötte, ahogy Pug folytatta a rés bezárását.
A düh kétségbeesésbe, majd fájdalomba és rettegésbe fordult. Miközben a fal kettévágta, a démon felüvöltött, majd vergődött, mint a partra vetett hal.
Miranda sóhajtott egyet, majd megmaradt energiáját Pugéhoz adta, amitől a rés még gyorsabban kezdett bezárulni. A pantathiánus csarnokok visszaverték a démon üvöltését, az visszhangzott a falakon, és az egész hegy rázkódott tőle.
Por hullott Mirandára és Pugra, amikor a démon vergődése még vadabbá vált, de aztán a heves mozgás hirtelen véget ért. A következő pillanatban a rés bezárult, és a démon felsőteste bezuhant a barlangba.
– Tényleg sikerült? – kérdezte Miranda, és a tetemet bámulta, majd összerogyott.
– Igen – felelte Pug, és ő is eszméletlenül a padlóra zuhant. A szörnyű feladat kiszívta belőle az utolsó csepp erőt is.

 

 

21.
A harc örvényében

Erik figyelt.
A hegyek lábánál elterülő síkságon hatalmas mozgósítás kezdődött. Eriknek egy hete telt el viszonylagos nyugalomban, ez azonban most nyilvánvalóan a végéhez közeledett.
Már egy hónapja viszonylag sikeresen terelték az ellenséget az előre eltervezett úton. Északról és délről heves harcokról érkeztek tudósítások, a Királyság vonalai azonban mindkét szárnyon kitartottak, míg középen a csapatok lassan vonultak vissza, maguk után csalva a megszállókat.
Eddig kétszer kerültek közel a katasztrófához, éppen hogy sikerült elmenekülniük a visszavonulási útvonalon, de minden új állásnál friss erők várták őket. Erik még mindig nem bízott tervük sikerében, de azért egyre bizakodóbb lett.
Krondor eleste óta egy hetet hoztak be az elveszett időből; itt is tíz napja kitartottak a betervezett hét helyett. Most halogató taktikát kellett folytatniuk a visszavonulásnál, le kellett lassítaniuk az ellenséget oly módon, hogy elhitetik velük, Vilmosfalvánál kemény ellenállásra számíthatnak. Ha sikerül elérniük, hogy a megszállók csak óvatosan nyomuljanak előre, akkor, mire a harc Sötétmocsárhoz ér, talán ott lesz az ellenség, ahová eredetileg tervezték. Valahányszor arra a tervre gondolt, hogy az ellenséget a hegyek innenső oldalán kell tartaniuk, Erik azt latolgatta, vajon késői téllel lesznek-e megverve.
Nagyon hasznosnak látszott, hogy megérkezett egy Robert d'Lyes nevű férfi, egy mágus, aki számos hasznos varázslatot ismert. Képes volt például gyors üzeneteket küldeni a vonalakon át egy másik mágusnak, aki Greylockkal menetelt, és azt is meg tudta mondani, milyen lesz a következő napi időjárás. Arra is képes volt, hogy egy távcső segítségével jobban lásson dolgokat, mint a közönséges ember, bár ezt csak korlátozott időn keresztül tudta megtenni. Jóllehet – Erikkel ellentétben – nem tudta, mit is kell keresnie, de úgy tűnt, gyorsan tanul.
Más mágusokat is alkalmaztak, szerte a védekező seregben, akik képességeikhez mérten segítettek. Erik hálás volt ezért. Nem értette, miért tüntetnek távollétükkel a pantathiánusok. Végül úgyis közbe fognak avatkozni, és Erik csak remélni tudta, hogy akkor majd a királysági mágusok is bevetik minden erejüket.
D'Lyes lépett Erik mellé, és így szólt hozzá:
– Greylock tábornok azt kérdezi, számít-e ma támadásra.
– Majdnem biztosan – felelte Erik.
Körülnézett. Észak felé a hegyek nem látszottak a késő délutáni ködben. A hegyi szőlőskertek felé közeledtek, amelyeket Erik jól ismert gyerekkorából A környéket nem ismerők számára ez a terület kevésbé látszott veszélyesnek, mint a nyugati dombok, de a látszat csalt. Váratlan ormok és víznyelők könnyen csapdába ejthették az ellenséget, amelynek az előrehaladása így lelassulhatott. Nagyon remélve, hogy ez be is következik, Erik a kulcspozíciókba a legtapasztaltabb katonáit helyezte. Bíznia kellett abban, hogy azon a ponton túl kitartanak Subai kapitány felderítői, valamint a hadatik – akiket így együtt Greylock „Krondori Vegyes Erőknek” nevezett.
Csapatának tapasztalatlan újoncokból álló, nagyobb egységét Erik délre helyezte. Nekik a terepviszonyok miatt könnyebb dolguk volt, viszont nem rendelkeztek elegendő harctéri tapasztalattal. A legtöbb fegyveres a városokból jött, és kiképzésük nem egészen két hónapig tartott. Ráadásul még sosem láttak vért.
– Kérdezze meg Greylockot, képes-e támogatni a déli szárnyon! Azt hiszem, az északi szárnyam erős.
A mágus behunyta a szemét, majd a homlokát ráncolta összpontosítás közben.
– Az üzenetet vették – jelentette ki. Azután szemmel láthatóan szédülve leült.
– Jól van? – kérdezte Erik.
A mágus bólintott.
– Csak annyi, hogy ezt nem szoktam havi egy-két alkalomnál többször csinálni. Napi egy-kettő egy kicsit sok.
– Nos, megpróbálom az üzeneteket a minimumon tartáni – mosolyodott el Erik. – Csak azt kívánom, bárcsak lenne még ilyen emberünk egy tucatnyi helyen!
– Remélem, hasznosak vagyunk – bólintott a mágus.
– Nemcsak hasznosak – erősítette meg Erik –, de lehet, hogy életbevágóan fontosak.
– Köszönöm – mondta a mágus. – Kész vagyok segíteni, amiben csak tudok.
Erik várt, és amikor az ellenség lent felvonult, a kapitány hangosan töprengeni kezdett:
– Furcsa. Támadásra sorakoznak fel, de valahogy rosszul összehangoltnak tűnik a dolog.
– Honnan tudja?
– A hadsereg, amellyel szembenézünk, leginkább zsoldosokból áll. Ezek egyénileg jó harcosok, de szinte semmi gyakorlatuk nincs a nagyobb szabású hadműveletekben; arra használják őket, hogy túlerővel győzzék le az ellenségüket.
Erik most egy kis csapatnyi, egyenruhás katonára mutatott, felettük zöld zászlók lengtek.
– Ennyi maradt meg Maharta reguláris hadseregéből, amely egy az egyben megadta magát, miután a város elesett. Mára csak a nehézgyalogságuk maradt. A többi, gyalogos katona egyszerűen hátrahagyta a lovát, vagy állataik útközben elpusztultak. Csak arra jók, hogy tömeget adjanak a vonalak átszakításához, más egyébre nem.
Erik megdörzsölte az állát, és érezte a négynapos szakállát.
– Azt hiszem, értem, de az is lehet, hogy nem. Azt mondja, hogy más felállásban kellett volna elhelyezniük a katonáikat? – kérdezte a mágus.
– Igen – felelte Erik. – A lovasságnak a lankás területen kell támadnia, míg a nehézgyalogságot a vonal legjobban védett szakaszára szokás irányítani. A hadsereg többi része, úgy tűnik, a nyílt terepen fog támadni, ahol katapultjaink és íjászaink simán leszedik őket.
– Értem.
Erik elvigyorodott.
– Ön nagyon udvarias. Mondjuk azt, hogy ha a másik oldalon lennék, én középre tenném a lovasságomat, hogy fedezőtüzet biztosítson, míg a nehézgyalogsággal innen északról hoznám fel – védővonalának egyik gyenge pontjára mutatott, egy kis völgyre, ahol nem volt elég idejük és anyaguk a megfelelőm védelem kiépítésére. – Ha itt áttörhetnék, akkor az a tarkabarka hadsereg benyomulhatna, és rengeteg pusztítást okozhatna.
– Reméljük, nekik ez nem jut eszükbe!
– Pedig eszükbe kellene hogy jusson – vélekedett Erik. – Nem értem, miért nem tesznek így.
Agyában most hirtelen világosság gyulladt.
– Küldjön üzenetet Greylocknak, ha tud! Mondja meg, úgy gyanítom, hogy ez egy megtévesztő tömeg itt, hogy elvonja az erőinket, közben pedig a vonal egy másik részén akarnak valódi támadást indítani.
A mágus elmosolyodott, bár kimerültnek látszott.
– Megpróbálom.
Erik nem várta meg, vajon sikeres-e a mágus, hanem azonnal futárokat küldött északra, délre és keletre. Pár perc múlva a mágus megrázta a fejét.
– Sajnálom. Már nem tudok összpontosítani.
– Épp eleget tett már. Holnap továbbvonulunk. Szerintem bölcs döntés lenne, ha kelet felé, a következő védőállás felé indulna. Ha most elindul, akkor napnyugtára oda kell érnie a biztonságos táborba. Mondja meg a szállásmesternek, hogy felhatalmaztam egy friss ló vételezésére!
– Kapitány, én nem tudok lovagolni.
Erik hátranézett a válla fölött.
– Esetleg valami varázsmódszer, hogy gyorsan odaérjen?
– Sajnos nincs.
Amikor lent, a hegy lábánál felrivalltak a harsonák, Erik így felelt:
– Akkor azt javasolom, hogy induljon el, és gyalog jusson olyan messzire, amennyire csak bír. Ha nem is tölti az éjszakát a barátságos tábortűz mellett, legalább keressen valami menedéket, ahol lehajthatja a fejét. Reggel felé majd megy arra egy sebesülteket szállító kocsi; azt intse le, és szálljon fel! Majd megmondom nekik, hogy vegyék fel.
– Nem maradhatnék?
Most egy másik harsona szólalt meg, mire Erik kivonta a kardját.
– Nem tanácsolnám – mondta, majd elfordult, és közben így búcsúzott: – Most mennem kell, ha megbocsát.
Ekkor egy nyílvessző süvített el felettük, az egyik túlbuzgó, lenti katona lövedéke. Erik a válla fölött hátrapillantott, és látta, ahogy a mágus meglepően élénkséggel elindult kelet felé. Erik egy pillanatig még kuncogott a látványon, majd figyelmét az előtte álló, véres feladatra összpontosította.
– Jól van – kiáltotta. – Íjászok! Vegyétek célba őket, de várjatok, míg a lövésre parancsot adok!
Ekkor ismerős hang csattant fel mögötte. Harper őrmester szólalt meg:
– Sötétmocsárffy kapitány, ön kezdi elfelejteni a régi énjét! Ha megengedi, uram! – Ezzel megfordult, és így kiáltott: – Na idefigyeljetek, ti anyaszomorítók! Az első, aki az engedélyem nélkül kiröpít egy nyílvesszőt, lemegy, és vissza is hozza! Meg vagyok értve?
Erik újból elmosolyodott. Belőle már sohasem lesz tökéletes kiképző őrmester, ezért örült, hogy olyan emberei vannak, mint Harper, Alfred és a többiek.
Az ellenség ekkor mozgásba lendült.

 

Erik örült a sötétségnek. Az ellenség most visszavonulóban volt a hegy lábához, de előtte jól megtépázta Erik katonáit. A színleléssel kapcsolatban tévedett. Egyedül az ellenség ostobasága miatt tudta még mindig tartani állásait. Szemből indítottak támadást a hegy felé, és először a királysági íjászok nyílzáporába futottak, majd rövid vasdárdák jégesője fogadta őket, amelyekkel Erik egysége azóta gyakorolt, mióta parancsnokuk elkezdte Calist szolgálni. Minden méternyi távolság megtételéért százával kellett elesniük az ellenséges katonáknak, de még így is elérték az első védelmi vonalat.
A védelmi vonalat egy sor lövészárok és a hegyek vonulatát követő mellvédek alkották, és bárhol is közeledett az ellenség, mindenütt fergeteges nyílözön csapott le rá. Amikor a túlélők első hulláma elérte az első sáncot, ott magas falú, kihegyezett farudakkal megtűzdelt földsánccal találták szembe magukat. A rudak nem sok kárt okoztak, de lelassították a támadókat, akik így könnyű célponttá váltak a védők számára.
Az ellenség azonban egyre jött. Az első óra után Erik úgy érezte, mintha már nem lenne képes felemelni a karját, de azért tovább kellett harcolnia. A harc alatt valaki – egy apród vagy egy városi fiú, Erik nem tudta, melyik lehetett – odajött hozzá egy vödör vízzel, és amikor szusszanásnyi időhöz jutott, odanyújtott neki egy merőkanállal. Erik gyorsan megitta, majd visszaadta a merőkanalat a fiúnak, és egy pillanattal később már újból a küzdelembe vetette magát.
Erik örökkévalóságnak tűnő ideig harcolt, lecsapva minden fejre, ami a túloldalon felbukkant. Amikor a nap lenyugodni készült a nyugati látóhatáron, az ellenség, nem akarván folytatni a támadást, kezdett visszavonulni.
Fáklyákat gyújtottak, inkább hogy megnyugtassa a védőket, mert nem nagyon volt szükség rájuk, hiszen a szürkület ebben az évszakban elég sokáig elhúzódott. A környékbeli fiúk, az asszonyok, az öregek meg az udvarbeli apródok és inasok vizet és ételt hordtak körbe a katonáknak, majd összeszedték sebesültjeiket és a halottakat.
Erik elfordult, és leült oda, ahol az előbb még harcolt, nem törődve a novindusi halott katonával, aki mellette feküdt a piszokban. Amikor a fiú megérkezett a vízzel, Erik csak egy kortyot ivott, majd a többit továbbadta a közelben ülő katonáknak.
Nemsokára futár érkezett egy üzenettel. Erik kinyitotta, és elolvasta, majd – annyira kimerülten, hogy azt sem tudta, vajon képes lesz-e megmozdulni – elkiáltotta magát:
– Visszavonulás!
Mintegy varázsütésre, Harper őrmester tűnt fel mellette.
– Visszavonulunk, uram?
– Igen.
– Azután elindulunk a következő védőállás felé?
– Igen.
A minden hájjal megkent, öreg őrmester folytatta a kérdezősködést:
– Akkor ma éjjel nem alszunk sokat, nem igaz?
– Nem hiszem – felelte Erik. – Mit akar ezzel, őrmester?
– Hát, semmit, kapitány. Csak biztos akartam lenni, hogy minden parancsot értek.
Erik baljós tekintettel nézte alárendeltjét.
– Szerintem nagyon is jól értette, őrmester!
– Hát ha ez ennyire látszik, nos, én olyan katonákat, akik a fél napot harcolással töltötték, most nem indítanék el egy cseppnyi víz vagy egy falásnyi étel nélkül.
Erik rájött, hogy a katonái majdnem összeesnek.
– Azt hiszem, azután is felkerekedhetünk, hogy ettünk.
– Nagyszerű, uram. Akkor adok magunknak egy kis időt, hogy összeszedjük a halottakat, és kocsikba rakjuk a sebesülteket. Bölcs döntés, uram.
Erik visszaült a helyére. Miközben Harper elindult, Erik így mormogott magában:
– És volt képem valamikor azt hinni, hogy őrmester vagyok!

 

A visszavonulás nehezebben ment, mint azt Erik szerette volna. Az étel és a két órai pihenés ellenére a katonák még mindig holtfáradtak voltak, amikor elindultak kelet felé.
Erik számba vette csapatait, és felismerte közöttük azokat a katonákat, akiket az elmúlt két évben képezett ki. A két századnyi talpraesett férfi, aki tudta magát tartani, most egy északi állásból verekedte magát ide. Híre érkezett, hogy az ellenségnek fent, északon sikerült áttörnie, de azután a rést bezárták. A rossz leírt az jelentette, hogy egy legalább háromszáz, de inkább több katonából álló, ellenséges kontingens a vonulási útvonal túlsó oldalára került. Erik a legjobb felderítőit küldte északra, és remélte, hogy amennyiben a megszállók erre jönnek, valamelyik komolyabb egységbe fognak botlani. Háromszáz portyázó ugyanis komoly károkat okozhatott egy kisebb egységnek, még mielőtt az erősítést kaphatott volna.
Nem sokkal napkelte előtt Erik egy magányos alakot pillantott meg, maga mellett, a mágus Robert d'Lyest.
– Jó reggelt, mágus! – köszönt rá.
– Jó reggelt, kapitány! Találtam egy kis barlangot, amelyben elrejtőztem – mondta száraz humorral –, de kocsi helyett egy egész hadsereg jött erre.
– Mondtam, hogy rövidesen indulunk – felelte Erik szárazon. – Azt persze én sem gondoltam, hogy ilyen hamar.
– Értem már. Mi a helyzet a háborúval?
– Bárcsak tudnám! – sóhajtott Erik. – Eddig jól csináltuk, de ez a legutóbbi összecsapás ráébresztett, hogy még mindig hatalmas túlerőben vannak.
– Fel tudják tartani őket?
– Kénytelenek leszünk – felelte Erik. – Nincs más választásunk.
Nemsokára fényeket pillantottak meg maguk előtt, ahogy feltűnt Vilmosfalva. Amikor beértek a helységbe, látták, hogy teljesen átalakult katonai támaszponttá. A lakosságot már napokkal azelőtt kitelepítették, és Erik tudta, hogy egy nap múlva, amikor katonái kipihenték magukat, ettek és ellátták a sebesülteket, hátrahagyják ezt a várost, de előtte valamennyi épületet fel fognak gyújtani.
Ekkor egy kis termetű alak rohant Erik felé, kiáltozva:
– Sötémocsárffy kapitány!
Erik a ruhát borító piszok ellenére is felismerte, hogy a fiú Krondor udvari tabardját viseli.
– Igen... mi is a neved?
– Samuel, uram. Egy hölgy kért meg, hogy adjam ezt oda önnek.
Erik elvette az üzenetet, és útnak engedte a fiút. Kinyitotta a levelet. Egyszerű kézírással ennyi állt benne:
„Megyek Hollófalvára, hogy megtaláljam édesanyádat. Szeretlek. Kitty” Erik megkönnyebbült, hogy Kitty biztonságban ideért, és most valószínűleg abban a fogadóban lakik, ahol Erik is felnőtt. Arra fordult, ahol a kimerült mágus állt, és így szólt hozzá:
– Együnk valamit!
– Ragyogó ötlet! – felelte a fáradt varázsló.
Betértek az Ekevas fogadóba, oda, ahol Erik először találkozott Alfred tizedessel és Roo unokatestvérével, Duncannel. Erről Eriknek eszébe jutott a barátja, és azon gondolkodott, hol lehet most Roo.
A fogadó kocsmája zsúfolásig megtelt. A padló felét takarók borították, amelyeken hevenyészett kórházat állítottak fel, míg a terem másik felét éhes katonák töltötték meg, akik mindent felfaltak, amit csak átnyújtottak nekik a pulton.
Egy tizedes, akinek a nevét Erik elfelejtette, így szólt a kapitányhoz:
– Van néhány szoba odafönt, a tiszteknek, kapitány Majd küldünk fel ételt.
– Köszönöm – felelte Erik.
Felvezette Robertet a lépcsőn. Amikor elérték az első szobát, belökték az ajtót, és egy ylithi tabardot viselő tisztet találtak, amint a puszta földön aludt. Két másik katona éppen evett. Összenéztek, Erik pedig bocsánatkérően intett nekik, és becsukta az ajtót. A következő ajtóhoz lépett, és azt a szobát üresen találta.
Bent két egyszerű matrac feküdt. Gyapjútakarókból varrták össze, és csak szénával tömték ki őket, Erik számára azonban hívogatónak tűntek. A kapitány nehézkesen kibújt a csizmájából. Mire ez sikerült neki, megérkezett egy tizedes két faedénnyel, amiben forró ragut tálaltak, és két nagy korsó sörrel. Erik azonnal elfelejtette fáradtságát, és összefutott a szájában a nyál.
Amikor a tizedes megfordult, hogy távozzon, Erik utánaszólt:
– Gondoskodj róla, hogy valaki felébresszen egy órával hajnal előtt!
– Igenis, kapitány!
– Nem irigylem, amiért egy ilyen nap után hajnalban kell kelnie! – jegyezte meg Robert.
– Nem is kell irigyelnie, mágus! Maga is a hajnalban fog kelni!
– Szükség van erre?
– Igen, el kell hagynunk ezt a várost, mielőtt az ellenség ideér. Ez a küldetés egyik legnehezebb része, hogy mindig egy lépéssel az ellenség előtt járjunk. Amikor elérik Vilmosfalvát, csak romokat és tüzet fognak találni.
– Minden kárba megy! – sóhajtott fel Robert.
– Sokkal nagyobb kár lenne, ha bármit is hagynánk az ellenségnek, amit felhasználhatna.
– Na igen – felelte a mágus, majd evett néhány kanállal, és így folytatta: – Pug azt mondta, elég sötét a helyzet, és bár nem részletezte a dolgot, utalt arra, hogy sokkal több forog kockán a Királyság függetlenségénél. Vagy lehet, hogy ez túlzás?
– Nem mondhatom el – felelte Erik két falat között. Miután kortyolt egy egészségeset a söréből, folytatta: – De azt hadd mondjam meg, hogy ha elveszítjük a háborút, annak az árát egyikünk se akarja megfizetni! Egyikünk se!
Robert visszaült, és a falnak dőlve kinyújtotta a lábát.
– Nem vagyok hozzászokva ehhez a gyalogláshoz.
– Ajánlottam egy lovat.
– Őszintén szólva megrémisztenek.
Erik a férfira nézett, és elnevette magát.
– Én az egész életemet lovak mellett töltöttem, úgyhogy bocsásson meg, de ez furcsán hangzik a fülemnek!
– Nos – vonta meg a vállát Robert –, elég sok embert viszont a mágusok rettentenek el, úgyhogy meg tudom érteni.
– Volt idő – bólintott Erik –, gyerekkoromban, Hollófalván, amikor – ha meg nem is rémültem volna, de – tartottam volna magától. De az elmúlt években eleget láttam ahhoz, hogy inkább olyan dolgok miatt aggódjam, amelyekkel karddal a kezemben tudok szembenézni, az isteneket, papokat és mágusokat pedig hagyjam, hogy helyettem is aggódjanak a többi miatt.
– Milyen bölcs férfi! – felelte Robert álmos mosollyal. – Ha nem veszi durva sértésnek – folytatta, letéve tányérját és kupáját –, most aludnék egy keveset.
Alig érintette feje a matracot, máris horkolni kezdett.
Erik kiitta a sörét, majd lefeküdt. Úgy érezte, csak egy perc telt el, amikor a fiatal tizedes megrázta a vállát:
– Kapitány, itt az idő, keljen fel!

 

Roo intett a többieknek, hogy álljanak meg. Luis félig volt csak magánál, lábát egy kötéllel az egyik ló kengyeléhez kötötték – a kötelet pedig áthúzták a ló hasa alatt –, így nem eshetett le, amikor a ló nyakára bukott. Sebéből még mindig szivárgott a vér, és Roo tudta, hogy még egy éjszakát nem él túl, ha nem pihenhet valahol és nem kap jobb ellátást, mint amit az erdei ösvényen nyújtani tudnak. Willem úgy lovagolt, hogy karját a kis Helmut köré fonta, Nataly pedig Abigailt tartotta maga előtt. Roo, Karli és Helen vezették a lovakat.
Előző reggel hagyták ott a barlangot, és megpróbáltak biztos utat találni az északi országúthoz. Kétszer átjárhatatlan helyre vetődtek az erdőben, és amikor nem folytathatták útjukat észak felé, akkor Roo a tervének megfelelően keletnek fordult, később pedig újra északra vette az irányt, amikor kelet felé állta valami az útját.
Csupán egyszer fordult elő, hogy sem észak, sem kelet felé nem tudtak továbbmenni, ekkor visszaindult nyugat felé, ahol hamarosan rátalált egy másik, északi ösvényre.
Roo most azért állította meg a többieket, mert lovasok hangját hallotta a távolból, de azért eléggé közelről ahhoz, hogy búvóhely után nézzen.
– Várjatok itt – mondta halkan, és Helennek nyújtotta a Luist cipelő ló zabláját. Kivonta kardját, és elsietett, hogy valami magaslatot keressen, ahonnan jobb kilátást nyerhet.
Kelet felé talált egy emelkedőt, amire felkapaszkodott. Innen egy másikra kellett felmásznia, végül eljutott egy viszonylag tiszta csúcsra. A hangot még mindig hallotta, de amikor egy pillanatig csendesen hallgatózott, rájött, hogy a lovasok tőle északra menetelnek.
– A fenébe! – káromkodott halkan, és visszasietett a többiekhez.
A gyerekek, érzékelve szüleik elrejtett félelmét, csendben maradtak.
– Északra nagy lovascsapat vonul – jelentette ki Roo.
– Azon az úton, amiről beszélt? – kérdezte Helen.
– Azt hiszem, igen.
– Akkor mit fogunk csinálni? – kérdezte Karli.
– Halkan és lassan megyünk majd, és közben reménykedünk, hogy királysági lovasok azok.
Karli sokkal jobban leplezte rémületét, mint azt Roo korábban el tudta volna képzelni. A férfi csodálta feleségét, ahogy a gyerekek védelme érdekében félre tudta tenni saját félelmét. Azután Luisra pillantott, aki ülni is alig volt képes, félig eszméletlenül roskadt a lóra. Arcáról veríték csorgott, pedig hűvös volt a reggel, és Roo tudta, hogy sebláza van.
– Luisnak seborvost kell kerítenünk – jelentette ki Roo, mire mindkét asszony bólintott.
Lassan haladtak a fák között. Fél óra múlva Roo megállt. Körülnézett egy tisztáson, és így szólt:
– Ezt a helyet ismerem.
– Hol vagyunk?
– Karli, ez az a hely, ahol apáddal és Erikkel táboroztunk, második éjszaka, mikor együtt utaztunk. Félnapi lovaglás után találkoztunk vele, keletre – számolni kezdett magában. – A fenébe! Valahol megfordultunk, és észak helyett északnyugat felé indultunk el. Nem tartunk olyan messze; keleten, ahogy azt reméltem.
– Hol vagyunk? – kérdezte Helen is.
– Még majdnem egynapi lovaglásra az úttól, ami Vilmosfalva felé ágazik el.
Karli lehalkított hangon jegyezte meg:
– Luis nem lesz képes még egy napot lovagolni.
– Tudom – felelte Roo –, csakhogy nincs más választásunk.
Keresztülvezette őket a tisztáson, és nem messze, északon megtalálták a keresett utat. Patanyomok mutatták, hogy a Roo által hallott csapat erre lovagolt. Intett a többieknek, hogy kövessék.
A nap zavartalanul telt el. Nem sokkal napnyugta előtt kiértek az erdőből, és egy elhagyott farmot találtak. Kőből és farönkökből épült kis ház állt itt, tőzeg tetővel.
– Ma éjjel itt aludhatunk – jelentette ki Roo. – Innen körülbelül egy órányira, keletre van az út, ami Vilmosfalvába vezet.
Leszedték Luist a lóról, és bevitték a házba, ahol óvatosan lefektették a szalmára. Roo bevezette a lovakat az üres fészerbe, levette róluk a nyerget, és még egy kis szénát is talált, amivel megetette az állatokat. Még emlékezett katonai szolgálata idejéből, amikor még Erikkel, meg a többiekkel volt, hogy a lovak megbetegedhetnek és kiszenvedhetnek, ha romlott a széna. Amit talált, az még ehetőnek tűnt. Ezután bezárta a kaput és visszament a többiekhez a kis házba.
Helen éppen Luis vállát látta el.
– Ki kell tisztítanunk a sebet – mondta az asszony.
Roo szétnézett a szobában, de semmilyen használható dolgot nem talált.
– Körülnézek egy kicsit, talán találok egy kutat.
Ismét kiment, és valóban rábukkant egy kútra. Még a vödör is benne volt. Friss vizet húzott fel, aztán eloldozta a vödröt, és bement vele a házba.
– Nézzétek csak, mit találtam! – szólalt meg Karli. Egy kis zacskót tartott a kezében. – Só.
Roo elvette, miközben még Karli hozzáfűzte:
– Valószínűleg leeshetett, amikor az, aki itt lakott, elhagyta a házat.
– Még hasznunkra válhat – vélekedett Roo.
– Nem gyújthatnánk tüzet? – kérdezte Willem.
– Nem – felelte Roo. – A lángok ugyan nem látszanának, de a füstöt messziről megérezni, és azzal csak idecsalnánk a fosztogatókat.
– Ha forralhatnék egy kis vizet, azzal kimoshatnám a sebeit – mondta Helen halk hangon.
– Tudom – felelte Roo. Felemelte a sós zacskót. – Igyatok a vödörből, és ha már csak a fele van meg, öntse bele a sót! Sós vízzel mossa ki a sebet!
Rápillantott öntudatlan barátjára.
– Éget majd, mint a tűz, de azt hiszem, nem fogja észrevenni. Keresek valamit, amivel beköthetnénk a sebét.
Roo kiment a kunyhóból, de az épületek közelében maradt, már csak azért is, hogy kéznél legyen, ha valaki az út felől jönne. Nem akarta megkockáztatni, hogy felfedezzék. Elsietett a fészer mellett, és a most már puszta szántóföld szélén elérte az erdőt. Útközben a sziklákon különféle mohát látott. Nakor egyszer megmutatta neki, hogyan lehet gyógyító pakolást csinálni a növényekből, és Roo most azt kívánta, bárcsak jobban odafigyelt volna. Azért így is tudta, hogy mit kell keresnie.
Egy órával később, az alkonyat beköszöntekor Roo végre felfedezte azt a bizonyos pókhálószerű mohát egy kis vízmosás mellett a fatörzseken és a sziklákon. Összeszedett, amennyit csak tudott, és visszafutott vele a parasztházhoz.
Karli és Helen időközben levették Luisról az inget, és sós vízzel megtisztították a sebet.
– Meg sem mozdult – mondta Helen.
– Valószínűleg így a legjobb – felelte Roo. Alaposan megvizsgálta barátja arcát, és észrevette az izzadságot. Az is feltűnt neki, hogy a vállon lévő sebet eddig eltakarta az alvadt vér, most viszont nyíltan tátongott. – Be kell varrni a sebet.
– Van nálam tű – szólalt meg Karli.
– Tessék? – csodálkozott Roo.
Az asszony belenyúlt a ruhájába.
– A tű drága holmi, és amikor mindent ott kellett hagyni, legalább a tűimet meg akartam menteni. – feltépte ruhájának szegélyét, és előhúzott egy parányi, összetekert bőrdarabot, ami eddig a szegélyben lapult. Kinyitotta, és megmutatta Roonak a hat, finoman kovácsolt acéltűt.
– Milyen jó, hogy szívesen varrsz! – mondta kacsintva Roo. – Cérna nincs véletlenül nálad?
– Annál semmi sem egyszerűbb – szólt közbe Helen. Felállt, és ruhája szegélye alá nyúlt. Lehúzta magáról az egyik alsószoknyáját, majd fogával beszakította a szegélyt, és kihúzott egy szálat. – Milyen hosszú legyen a cérna?
– Harminc-negyven centi – felelte Roo.
Az asszony elvette az egyik tűt, és bontani kezdte vele a szálak összevisszaságát, míg végül egyet hüvelyk- és mutatóujja közé fogott, és meghúzta. Roo azt gondolta, hogy a szál elszakad, de legnagyobb meglepetésére Helen majd egy méternyi cérnát fejtett ki. A nő ezután elharapta a szálat, és átnyújtotta Roonak.
A kereskedő erre már csak ezt tudta mondani:
– Szeretném tudni, hogy én mit csinálok itt! – hagyta, hogy Helen befűzze a cérnát a tűbe, majd pedig intett a két asszonynak. – Egyikőtök a fejéhez, a másiktok a lábához álljon, ha esetleg megmozdulna.
A két asszony engedelmeskedett, és Helen megragadta Luis lábát, miközben Karli a kezét az ájult vállára tette, figyelve arra, hogy ne érjen a sebhez. Roo varrni kezdett.

 

Luis egész éjjel lázasan feküdt. Csak annyi időre tért magához, hogy igyon egy kis vizet. Egyszer még le is kellett fogniuk, mert megpróbálta letépni magáról a pakolást, amit Roo a sebére tett.
Karli és Helen a sarokban ülve, a gyermekekkel körülvéve próbáltak meg aludni, Roo pedig, kezében kivont karddal, a küszöbön pihent.
Reggelre Luis jobb színben volt.
– Azt hiszem, elmúlt a láza – vélekedett Roo.
– Mozgathatjuk már? – kérdezte Helen.
– Nem hiszem, hogy jót tesz neki – csikorgatta a fogát Roo –, de nem maradhatunk itt. Ha azok a lovasok, akik tegnap itt vágtattak el, királyságiak voltak, akkor az ellenség körülbelül mára lesz itt. Ha pedig ellenséges katonák voltak, akkor máris a megszállók vonala mögött vagyunk.
Luis kinyitotta a szemét, és ezt suttogta:
– Tudok lovagolni.
– Bárcsak volna valami ennivalónk! – sóhajtotta Karli. – Szüksége lenne rá, hogy visszanyerje az erejét.
– Egy kis szerencsével délre Vilmosfalván lehetünk – vélekedett Roo.
– Annyit fogunk enni, hogy kipukkadunk! – tette hozzá, és a gyerekekre vigyorgott, akik megpróbáltak visszamosolyogni.
Felnyergelték a lovakat, és nagy nehezen nyeregbe segítették Luist.
– Akarod, hogy most is a kengyelhez kösselek? – kérdezte Roo.
– Nem kell – felelte Luis hunyorogva a reggeli napsütésben. – Megoldom valahogy – bekötött vállára pillantott, és megkérdezte: – Mit csináltatok a vállammal?
– Sós vízzel kimostuk és pakolást tettünk rá – felelte Roo. – Hogy van?
– Úgy viszket, mint még soha semmin.
– Szerintem a viszketés jó jel – jegyezte meg Roo.
– Csak ha valaki mással történik – felelte Luis.
Roo megragadta lova gyeplőjét, Luis pedig belekapaszkodott saját állatának sörényébe a marjánál. A gyerekek úgy lovagoltak, ahogy korábban; a kis csapat Roo vezetésével kelet felé vette az útját.

 

Erik sebesen végiglovagolt a városon, és így kiáltott:
– Égessétek fel!
Vilmosfalva nyugati oldaláról katonák rohantak végig a városon és fáklyákat dobtak a házakra: A nagyobb kőépületek valószínűleg porig égnek, mivel belül szénát halmoztak fel, a nádtető pedig amúgy is jól ég.
Mire Erik elérte a város keleti szélét, a nyugati részek már lángokban álltak. Erik megvárta, míg valamennyi katonája kiér a városból, majd kiadta a parancsot:
– Indulás!
A Vilmosfalván elszállásolt katonák napnyugta óta tartottak kelet felé, hogy elérjék azt a hegyvonulatot, amelyet lehetőség szerint további egy hétig kellett védeniük. Erik tudta, ahogy közelednek Sötétmocsár felé, egyre több, hasonló települést fognak elérni: Farkasházát, Hollófalvát, Hallét és Gotsbust. Mindegyik jó utánpótlást nyújt majd nekik, ám valamennyit fel kell gyújtaniuk majd, mielőtt elmennek a védők.
Most Robert d'Lyes tűnt fel, szemmel láthatóan kényelmetlenül lovagolva az állaton, amit Erik szerzett neki.
– Na, hogy megy? – kérdezte Erik.
– Csak az győzött meg, kapitány, hogy ez jó ötlet, amikor belegondoltam, milyen lenne még egy napot kutyagolni a hőségben.
Erik elmosolyodott.
– Szelíd állat ez – mondta. – Ne vágja bele a zablát a szájába, figyeljen rá, és akkor ő is vigyáz majd magára. És ne feledje: a sarkát mindig tartsa lent!
Erik elfordult, majd ellovagolt, a mágus pedig megpróbált lépést tartani a többiekkel.

 

Roo a vízmosás falának vetette a hátát, kardját pedig a melléhez szorította. Majdnem felülkerekedett rajta a reménytelenség érzése, amikor elérték a déli ösvénynek azt a pontját, ahonnan már jól láthatták a Vilmosfalváról feltörő füstoszlopot. Roonak nem kellett látnia a települést ahhoz, hogy rájöjjön: Vilmosfalvát felgyújtották.
Az úton álltak meg, hogy eldöntsék, mi legyen a következő lépés: megkockáztassák, hogy megkerülik az égő házakat, megpróbálván beérni a királysági hadsereget, vagy forduljanak vissza, észak felé, és egy kevésbé használt úton jussanak el Hollófalvára: Tanakodás közben kiáltást hallottak egy tágas tisztás felől, amely arról árulkodott, hogy lovasok vették őket észre.
Roo azonnal a fák közé vezette társait, siettetve megrémült családját, ahogy csak tudta. Talált egy vízmosást, amely hirtelen mélyülni kezdett, majd északnak fordult, azután megint kelet felé. A többieket továbbküldte, ő pedig, karddal a kezében, visszafordult. Luis bal kezébe vette tőrét, és követte barátját. Még gyenge volt, és szédült is, de küzdelemre kész.
Karli, Helen és a gyerekek a vízmosás mélyében, a meredek sziklafalnál bújtak össze, közben próbálták csendben tartani a lovakat, Roo és Luis pedig az első kanyar mögött vártak.
Most hangok ütötték meg a fülüket nem túl messziről, és Roo felismerte a novindusi nyelvet. Luis bólintott, hüvelykujja szorosan feszült a tőr markolatára.
A lópaták zajára Roo lekuporodott, és a vízmosás falához simult. A zajok egyre hangosabbá váltak:
– Nyomok a sárban. Egész frissek.
– Halkabban! Még elijeszted őket!
Az első lovas a vízmosás fölé érkezett, és hátrafordulva így szólt:
– Akkor parancsolgass nekem, ha meg is fizetsz érte, te...
Roo hirtelen felugrott, és lecsapott a férfi jobb karja alatt lévő, sebezhető pontra. A váratlan döfés megölte a katonát, Roo pedig lerántotta a lováról.
A ló felnyerített, és Luis fölött átugrotta a szurdokot.
– Mit mondasz? – kérdezte a másik lovas.
Roo meglátta az elesett férfi övében a tőrt, és gyorsan kirántotta, majd Luisnak dobta. Barátja minden kimerültsége és gyengesége ellenére azonnal reagált: saját tőrét a fogai közé kapta, majd gond nélkül elkapta a feléje dobott fegyvert.
Luis feldobta a pengét a levegőbe, majd elkapta, meglendítette és eldobta, épp abban a pillanatban, amikor a lovas a szurdok partjára ért.
– Hé! Azt kérdeztem...
A mondat befejezésére azonban már nem volt ideje, mert a tőr a torkán találta el.
A katona torkából gurgulázó hang tört fel, miközben Roo lerántotta nyergéből, és a másik férfi teste mellé lökte. A lovat egy paskolással az asszonyok és gyerekek felé tartó, másik állat után küldte.
Roo intett, és Luisszal visszairamodtak arra a helyre, ahol a többiek vártak.
– Bármelyik pillanatban ideérhetnek – mondta Roo.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Karli.
Roo a három és fél méter magas sziklafalra mutatott:
– Felmászunk oda. Arra nem követhetnek.
Egy pillanatot sem várt, hanem mászni kezdett a sziklafal tetejére. Amikor felért, újabb lovasokat pillantott meg a fák között, akik kiáltozva keresték eltűnt társaikat. Roo intett Willemnek, hogy másszon fel, majd lenyújtotta kezét, hogy Helentől, aki magasabb volt Karlinál, átvegye Helmutot. A legkisebb gyerek legörbítette ajkát, mintha sírni készülne, Roo azonban rászólt:
– Kérlek, kicsim, ne most!
Ahogy apja a karjaiba vette, Helmutból kitört a sírás, mintha a három nap alatt összegyűlt félelem, éhség és fáradság kínja egyszerre akarna szabad utat találni. Luis megfordult, és kirántotta tőrét, mert egy pillanattal Helmut sírását követően a lovasok hangját is meghallották.
Anyjuk támogatásával Abigail és Nataly is felkapaszkodtak a sziklán. Willem segítség nélkül mászott fel. Luis felnézett, és verejtékező homlokkal így szólt:
– Nem tudok felmászni.
– Mássz! – kiáltott rá Roo. – Nem nagy a távolság!
Luisnak csupán egyetlen, egészséges karja volt, de éppen azon sérült meg a válla. Felnyújtotta a karját, majd összeszorítva fogát felhúzta magát. Lábával megtámasztotta magát a fal kiugrójában, és egy mély levegővel megpróbált feljebb kapaszkodni. Ép karjával kétségbeesetten próbált kapaszkodni, miközben béna keze hiábavalóan markolászta a sziklát. Roo lenyúlt, és megragadta barátja csuklóját.
– Megvagy! – mondta.
Roo érezte, hogy karja megfeszül a nála nehezebb férfi holtsúlyától.
– Engedj el! Nem tudom megcsinálni! – hörögte Luis.
– Dehogynem, megcsinálod, a fenébe! – felelte Roo, és nagyot rántott barátján, bár tudta, hogy nem lesz képes felhúzni.
Luis megpróbált feljebb mászni, de csak keveset haladt, és ekkor két lovas bukkant fel.
– Ott vannak! – kiáltotta egyikük.
– Engedj el! – mondta Luis. – Tűnjetek el!
– Nem! – kiáltotta Roo, majd Helenhez és Karlihoz fordult: – Vigyétek a gyerekeket a fák közé!
Roo rántott egyet, Luis pedig feljebb küzdötte magát, a két, kivont kardú lovas azonban már közel járt hozzájuk. – Szóval ti öltétek meg Mikwát és Tugont, ti fattyúk? Na majd megfi...
Ebben a pillanatban egy nyílvessző vágódott az elöl lovagló férfi mellébe, és kilökte a nyeregből. A lövést rögtön egy másik is követte, amely társát terítette le.
Roo mellett erős karok nyúlta le, megragadva Luis csuklóját, majd könnyedén felemelték a szikla peremére. Roo megfordult, és egy furcsa, idegen, mégis kellemes arc nézett rá vissza. A tünde elmosolyodott, és így szólt:
– Úgy tűnik, bajban vagy, idegen.
– Hát, így is lehet mondani – mondta Roo lihegve, és visszatámaszkodott a könyökére.
Ekkor, vállán hosszú íjával, egy másik tünde tűnt fel. Roo megmozgatta bal karját, és így folytatta:
– Nem tudom, meddig bírtam volna még tartani.
Ekkor egy fekete tunikába öltözött férfi lépett a tünde mellé, akinek szája ismerős vigyorra húzódott, amikor megszólalt:
– Ha nem ti vagytok a legszánalmasabb figurák, akikkel valaha volt szerencsétlenségem találkozni, akkor kutya legyek!
Luis elvigyorodott.
– Jadow! Örülök, hogy újra látlak! – mondta, majd összeesett.
– Ennek meg mi baja? – kérdezte Jadow Shati, és letérdelt régi bajtársa mellé, akivel annak idején együtt jutott el Novindusba.
– A válla – felelte Roo. – Megsebesült, és seblázat kapott. Na és persze a vérveszteség meg a szokásos dolgok.
– Mi meg tudjuk gyógyítani – állt elő a tünde. – De jobb lenne, ha minél előbb elvinnénk innen titeket és a gyermekeiteket.
Roo felállt, és így bemutatkozott:
– Rupert Avery.
– Én pedig Galain vagyok – felelte a tünde. – Éppen üzenetet viszek a te Greylock tábornokodnak.
– Tábornok? – csodálkozott Roo. – Hát, történt néhány változás!
– Több is, mint gondolnád – mondta Jadow – Talán menjünk inkább távolabb ezektől a lovasoktól, azután beszélgethetünk.
– Hányan vagytok? – kérdezte Roo, Jadow és Galain mögött lépkedve.
– Hat tünde van itt a tünde királynő udvarából, és egy könnyű század.
Roo tudta, hogy a könnyű század tíz, egyenként hatfős rajt jelent.
– Hol vannak?
– Félmérföldnyire, arrafelé – felelte Jadow. – Ezek a barátaink itt jobban hallanak, mint a legélesebb fülű ember. Ők mondták nekünk, hogy lovasok járnak errefelé, úgyhogy gondoltuk, megnézzük, mi újság.
Kezét Roo vállára téve folytatta:
– Hollófalvába tartunk. Lenne kedvetek velünk jönni?
Roo felnevetett.
– Köszönjük, ránk férne egy kis társaság. Na, és van valami ennivalótok?

 

 

22.
Hollófalva

Erik elmosolyodott.
Kitty szinte repült a karjaiba, a férfi alig tudott leszállni lováról.
– Annyira féltem, hogy sosem, látlak többé! – mondta a lány.
Erik megcsókolta és szorosan magához ölelte.
– Én is.
A fogadó udvarán katonák nyüzsögtek, majd Nathan és Freida is megjelent. Freida megölelte fiát, Nathan pedig kezet rázott vele.
– Gratulálok! – mondta Nathan vigyorogva. – Lovag-kapitány lettél!
– Miért nem üzentél? – kérdezte Freida. – Amikor ez a lány megjelent, azt hittem, bolond, amiért hozzáment a fiamhoz – az asszony kétkedő pillantást vetett Kittyre. – De egy idő után eleget mesélt ahhoz, hogy meggyőzzön, jól ismer téged – tette hozzá mosolyogva.
Erik elpirult.
– Szóval, a dolgok eléggé zavarosak lettek, és gyorsan kellett cselekednünk.
– Ó is ezt mondta – bólintott Freida.
– Gyertek be! – javasolta Nathan. – Fürödj meg és egyél valamit!
– Ezt fogom tenni, de először útnak kell indítanom a lakosságot. Holnaputánig mindannyiótoknak úton kell lennetek – felelte Erik.
– El kell mennünk? – kérdezte Nathan.
Erik bólintott.
– Az ellenség legfeljebb ötnapnyira van mögöttünk, talán csak háromra, de néhány lovascsapatuk még közelebb is járhat. Ha ti elmentetek, mi védeni fogjuk a várost, amíg csak lehet.
– És azután? – kérdezte Nathan.
Erik lehajtotta a fejét, mintha szégyellné a választ:
– Azután felégetünk mindent.
Nathan elsápadt.
– Ugye, tudod, mit csinálsz?
– Igen, tudom – felelte Erik. – Már porig égettük Vilmosfalvát, Farkasfalvát és fél tucat falut.
Nathan kezével végigszántotta cserzett, öreg arcát.
– Nem hittem, hogy még egyszer megélek ilyesmit.
Erik emlékezett, hogy nevelőapja sok évvel ezelőtt átélte a Távoli Partok kifosztását.
– Csak annyit mondhatok, hogy mindenképpen így kell lennie. Ekkor egy szürke köpenyes, igen fáradtnak látszó alak lovagolt be esetlenül az udvarra, és megállt Erik lova mellett. Robert D'Lyes leszállt lováról, közben remegő bal térde majdnem összebicsaklott. Lovaglás közben szinte karikává gyűrődött a lába.
– Meg lehet ezt valaha is szokni? – fordult Erikhez.
Erik elmosolyodott.
– Anyám, Nathan, ő Robert, és még csak most tanul lovagolni – mutatta be a varázslót.
Nathan együttérző arcot vágott.
– Térj be hozzánk! Öntök egy kis bort, hogy enyhítse a fájdalmadat.
Nathan intett az inasának, Günthernek, hogy vezesse el a mágus lovát. A fiú odafutott, Erikre mosolygott, majd kérdőn az egykori kovács hátasára pillantott.
– Még egy darabig szükségem lesz rá – mondta Erik. – Később visszajövök, és akkor gondoskodhatsz róla.
Erik Nathanhoz fordulva folytatta:
– Katonákat fogok elszállásolni itt, az összes többi fogadóban, a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székházában, és minden lehetséges helyen. Úgyhogy addig, amíg útra keltek, jó sok patkó, nyereg és kápa vár arra, hogy megjavítsd. A századunk kovácsán kívül te vagy az egyetlen ember Hollófalván, aki meg tudja javítani a fegyvereket és páncélokat. Ne számíts sok alvásra! – tette még hozzá sajnálkozva.
Nathan megcsóválta a fejét, és így szólt:
– Jöjjön, Robert, igyon meg velem egy pohárral, azt hiszem, szükségem lesz rá!
Kitty megcsókolta Eriket.
– Siess vissza! – mondta.
Freida is megcsókolta a fiát, közben ezt suttogta a fülébe:
– Rendes lánynak látszik, Erik, még ha néha kicsit furcsán viselkedik is.
Erik elvigyorodott.
– Még a felét sem láttad! Vacsorára itt leszek.
Annikor anyja elfordult, Erik utána szólt:
– Van hír Rooról?
Freida megállt.
– Pár nappal ezelőtt két kocsija megérkezett. Azt hiszem, most Gastonnál vannak. Róla azonban nem hallottunk. Miért?
– Elindult ide, és... elég nehéz időket élünk.
Freida sosem tartotta sokra Rupertet, ám tudta, hogy fia milyen közeli barátságban áll vele, ezért így felelt:
– Imádkozni fogok érte.
– Köszönöm, anyám – mosolygott Erik.
Nyeregbe szállt, és visszaindult Hollófalva központjába, hogy felügyelje a katonák gyülekezését, és előkészítse annak a falunak a megsemmisítését, ahol élete legnagyobb részét töltötte.

 

– Hogy vagy? – kérdezte Roo.
– Jobban – felelte Luis, aki Roo mellett lovagolt, és valóban jobb színben volt már.
Most Jadow fordult hátra, és odaszólt Roonak:
– Ember! Figyelembe véve, hogy majdnem megölted azzal a borogatással, kimondottan újjászületett!
– Én csak azt hittem, ugyanaz a növény, amit Nakor mutatott nekünk.
A tündék már korábban levették a Roo által feltett kötést, megkeresték a megfelelő gyógynövényeket a pakoláshoz, azután újra bekötözték Luis sebét.
Jadow katonái elegendő lovat zsákmányoltak a megölt portyázóktól, hogy Roo, Luis és a nők is lóra ülhessenek. A tündék gyalog haladtak úgy, hogy ketten a gyerekek lovait vezették, míg Karli és Helen csemetéiken tartották a szemüket.
Rövidesen elhagyták a harc színterét, és tábort vertek. Jadow eltekintett attól, hogy körben árkot ásasson, hiszen a tündék kiváló őrszemek voltak. Ezért az őrmester úgy döntött, hogy jobban járnak, ha napi két órával többet menetelnek, mint ha azt az időt a védelmi rendszer tökéletesítésére fordítják.
Amióta reggel elhagyták a tábort, kétszer jelentették más csapatok haladását dél felé: keletről királysági erőkét, nyugatról a megszállókét. Egyértelmű volt, hogy küszöbön áll az új csata. Roo ismerte annyira a környéket, hogy tudja, Hollófalva után az egyetlen nagyobb település Farkaslak, és hogy a környékén lévő többi helység nemigen alkalmas hosszú ellenállásra. Egy darabig majd tartják Hollófalvát, azután visszavonulnak Sötétmocsárba.
– Még milyen messze van Hollófalva? – kérdezte Jadow Root.
– Egy órán belül ott leszünk – világosította fel Roo.
– Jól van – felelte Luis. – Most megkóstolnám azt a bort, amivel te és Erik olyan sokat dicsekedtetek!
– És nem is fogsz csalódni – mondta Roo, majd arra gondolt, hogy a Királyság hadseregének egy jó nagy része máris Hollófalván van, így még hozzátette: – Feltéve, ha marad még belőle, mire odaérünk.
Tíz perccel később megközelítették az első királysági tábort, amely az útnak egy igen jól védhető emelkedője mentén állt. Üdvözölték az őröket, akik egyetlen kérdés nélkül továbbengedték őket.
Ahogy tovább lovagoltak, egyre több királysági csapatot láttak, amint éppen beássák magukat.
– Olyan, mintha legalább tíz mérföld széles fronton nyomulnának előrefelé – jegyezte meg Roo.
Jadow a háta mögé, északra mutatott:
– Hetek óta erre tereljük őket. Elegendő embert hagytunk hátra ahhoz, hogy ne próbáljanak eltérni az iránytól, visszafordulni vagy északra kitörni.
Roo is ismerte úgy a környéket, mint bárki más.
– Még ha el is mennek mellettetek arra – mondta –, akkor is délre kell fordulniuk, amikor megpróbálják megmászni a Rémálom-hegységet.
– Épp ez a tervünk – bólintott Jadow.
Minél közelebb értek Hollófalvához, annál nyüzsgőbb lett az élet. Az út, amelyen utaztak, párhuzamosan futott egy alacsony hegyháttal és néhány közbeeső dombbal, amelyek sok év óta szőlővel voltak beültetve.
A katonák a szőlőt vágták ki. Némelyik tőke akkora volt, mint egy kisebb fa. Felaprították őket, meg minden mást, amit csak találtak, hogy mellvédeket emeljenek a hegygerinc mentén. Roo ugyan nem volt bortermelő, de közöttük nőtt fel, így tudta, mekkora veszteséget jelentenek azok a szőlőtőkék. Némelyikük háromszáz évet is megélt, olyan gyökértörzzsel, amelyet lehetetlen pótolni. Roo látta, hogy a munkások őrülten vágják a tőkéket, hogy oltóágnak eltegyék őket, abban a reményben, hogy egyszer visszatérhetnek ezekbe a szőlőkbe, és mindent újrakezdhetnek. Roo magában sok szerencsét kívánt nekik.
Délután értek Hollófalvára. Roo látta, hogy Erik a főút menti barikád épülését felügyeli. Intett barátjának, az meg odalovagolt.
– Roo! Luis! Jadow! – kiáltotta feléjük, arcán nyilvánvaló megkönnyebbüléssel.
Galain megvárta, amíg a jó barátok üdvözlik egymást, majd megkérdezte:
– Sötétmocsárffy kapitány?
– Igen – felelte Erik. – Miben segíthetek?
Galain elővett egy tekercset, és átnyújtotta a kapitánynak. Erik elolvasta, és így szólt:
– Jól van – a tér másik oldalán álló fogadóra mutatott: – Ha enni szeretne, menjen be oda, és mondja meg, hogy én küldtem!
– Köszönöm – felelte Galain.
Erik Karlira, Helenre és a gyerekekre pillantott, majd így szólt hozzájuk:
– Ha lennének szívesek tovább vezetni a lovakat, megköszönném – majd Karlihoz fordulva hozzátette: – Mondja meg az anyámnak, hogy én küldtem önöket, és ne hagyja, hogy sok édességet adjon a gyerekeknek!
Karli elmosolyodott, és arcán a megkönnyebbülés könnycseppje gördül végig, hiába próbálta visszatartani.
– Köszönöm – felelte.
Amikor a két asszony elment a gyerekekkel, Erik megkérdezte Luistól:
– Mi történt a válladdal?
– Hosszú történet – felelte Luis. – Majd este elmesélem.
Erik bólintott, majd Roohoz fordult:
– Menj a családod után, majd később meglátogatlak! Még rengeteg dolgom van.
– Azt látom – bólintott Roo. – Akkor később találkozunk!
Ellovagoltak, Erik pedig fogadta Jadow tréfás tisztelgését.
– Őrmester, jelentést kérek!
– Igenis, kapitány úr! – felelte Jadow vigyorogva.
– Na jó, ennyi elég!
– Igenis, kapitány úr!
Erik előrehajolt, és megkérdezte:
– Szeretnél megint tizedes lenni, őrmester?
– Ne hitegess olyan ígéretekkel, amiket úgysem tartasz be, te pokolfajzat!
– Mit láttál? – vigyorgott Erik.
– Akad köztük egy kemény gazember ott, északon, az vezeti az ellenséget. Úgy hívják, hogy Duko, Duko tábornok. Tartja az állását, és időnként lecsap a kis hágóra Eggly és Tannerus között. Pemberton grófja és Yabon hercege is odatelepítette a nehézgyalogságot, a magasabb vonulatokat pedig a cortesiai íjászok tartják, leszorítva az ellenséget a hágóba. Kemény legények azok, és még egy szúnyogot is képesek eltalálni a nyilaikkal. Ezért Duko katonái inkább csak az ösvényen álló barikádot támadják. Véres egy felfordulás, állandó daráló megy ott fent, de őket kivéve, az ellenség felénk tart.
– És Fadawahról hallottál?
– Nem, semmit. Úgy tűnik, Rosszfiú Nagyúr közel marad a Smaragd Szukához – vakarta Jadow az állát. – Elég zűrzavaros egy invázió ez, barátom, ha érted, mire célzok.
– Pontosan értem, mire gondolsz – felelte Erik. – Menj, egyél valamit, és ha elszállásoltad az embereidet, te is feküdj le aludni! Azt akarom, hogy a csapatoddal menjetek előre, és nézzétek meg, mit tudunk kezdeni a következő faluban, Farkasfalván. Az ellenség épp azon keresztül érkezik majd, úgyhogy ha valami csúnya kis meglepetéssel tudnánk várni őket, talán az egy kicsit lelassítaná az előrenyomulást.
Jadow elvigyorodott.
– A csúnya kis meglepetésekhez különösen értek, kapitány.
– Ha végeztél, gyere vissza ide! Szükségem van rád, hogy felvidd a járőrcsapatot az északi szárnyra!
Ezzel Erik tisztelgett, Jadow pedig ellovagolt hatvan embere élén.
Erik ugyan odafigyelt őrmesterére a katonai ügyek megbeszélésénél, ám gondolatainak egy része a családján járt, különösen ifjú feleségén, aki most csupán tíz percnyi távolságra volt tőle.

 

A fogadó zsúfolásig megtelt, ezért Milo, a fogadós Root, Karlit, Helen Jacobyt, Eriket és Kittyt a konyhában, az ételek előkészítéséhez használt asztal köré ültette le. A gyerekeket már korábban megetették és lefektették. De még nélkülük is olyan szűkösen fértek csupán el, hogy Kittynek Erik ölébe kellett ülnie, bár ezt egyikük sem bánta.
Erik mohón evett, napok óta ez volt az első meleg étel, amit magához vett. Ráadásul most anyja főztjét ehette. Milo jó pár üveggel kinyitott a legjobb borából, és több kört ittak már.
Robert d'Lyest Guntherrel, Nathan inasával együtt szállásolták el, Milo pedig azon gondolkozott, hová fektesse a többieket.
– A gyerekek ma éjszakára megkaphatják a mi szobánkat – mondta Freida.
– Milo már felvitte őket – mondta Nathan.
– Nem Roo gyerekeire, hanem Erikre és a feleségére gondoltam.
Erik elpirult, Nathan pedig felnevetett:
– Őt már nemigen nevezném gyereknek, drágám!
– Erik a fiam – ellenkezett Freida –, ő pedig alig több még egy kislánynál. Mindenesetre hadd maradjanak kettesben!
– Nos – kezdte Nathan –, én úgyis egész éjjel a kovácsműhelyben leszek, úgyhogy akkor csak neked kell hálóhelyet találnod magadnak!
– Majd leterítek egy takarót az asztal alá, és itt alszom. Nekem is, korán kell kelnem, hiszen reggel újra tele leszünk éhes szájjal.
Erik tudta, hogy Nathan az anyjával egy kis épületben lakik, a kovácsműhely mellett, ami valaha, amikor még Erik első gazdája, Tyndal lakott ott, alig volt több egy koszos ólnál, mostanra azonban Nathan és az anyja csinos kis hálószobává alakították át.
– Erik, el kell mennünk? – kérdezte Milo.
Erik bólintott:
– Holnapután hajnalban. Néhány nappal azután itt tombol majd a harc. Kívül kell tartanunk őket a városon, amíg az északi és a déli szárny visszavonul. Azután, amíg megszállják a települést, addig mi visszavonulunk, és ha minden a terv szerint halad, majd Sötétmocsárnál szétverjük őket.
– Ez a fogadó minden vagyonom – sóhajtott Milo.
– Van egy kis pénzem – bólintott Erik. – Ha majd vége lesz ennek a háborúnak, segítek újjáépíteni.
Milo nem tűnt túlzottan meggyőzöttnek, de azért látszólag beletörődött a dologba.
– Hogy van Rosalyn és a kicsi? – kérdezte Erik.
– Jól – felelte Milo, arcán elégedett kifejezéssel. – Randolffal született egy másik fiuk is, akit rólam neveztek el!
– Gratulálok – mondta Erik.
– Megüzentem nekik, hogy visszajöttél – folytatta Milo –, bár csodálkoznék, ha nem értesültek volna még róla, hiszen annyi itt a katona, és mind rólad beszél! Csodálom is, hogy még nincsenek itt!
Persze, Randolphnak és a családjának ott van a pékség, amit le kell bontaniuk és elköltöztetniük – vélekedett Erik.
– Igaz: Mégis, szerintem látni akarnak, mielőtt elmenekülnek.
– Én is beszélni akarok velük – helyeselt Erik.
Kitty megcsókolta férje arcát.
– Majd holnap beszélsz velük – mondta.
Erik elvigyorodott, majd megint elvörösödött.
– Hát, jó – felelte lágyan, majd körülnézett a jelenlevőkön, és így szólt: – Nos, holnap korán kell kelnem.
Mindenki felnevetett, Erik amúgy is piros feje pedig bíborvörösbe váltott. Megfogta Kitty kezét, és kimentek a konyhából.
Amikor eltávoztak, Nathan megszólalt:
– Ügyes voltál, Roo!
Roo felpüffesztette arcát és túlzott megkönnyebbülést mímelve felsóhajtott, majd így felelt:
– Most, hogy kiderült, még mindig élek, hát azt hiszem, valóban ügyes voltam.
A többiek felnevettek, majd csevegni kezdtek egymással, hagyták, hogy az ismerős környezet abba a csalóka illúzióba ringassa őket, hogy a gondok még messze vannak.

 

Másnap hajnalban Roo, oldalán a feleségével, már a szekér bakján ült. A kocsi belsejében Luis utazott Helennel és a gyerekekkel. Roo mosolyogva kérdezte:
– Ugye, nemsokára találkozunk?
Erik a lován ülve bólintott:
– Ha okos vagy, egy darabig nem. Mire én Sötétmocsárba érek, neked félúton kell lenned Malak Keresztje felé. Mellesleg, nincsen keleten valami birtokod, amivel el leszel foglalva?
Roo megvonta a vállát.
– Elég vagyonom maradt, hogy talpon maradjak, ha túljutunk ezen. Mégis, fura módon, valahogy utálok kimaradni a közelgő eseményekből.
– Dehogy utálsz! – vigyorgott Erik.
– Igazad van – nevetett vissza Roo. – Elviszem valahová a gyerekeket, ahol játszhatnak, ehetnek és hízhatnak.
Erik felnevetett.
– Akkor menjetek el innen!
Roo már korábban értesült róla, hogy két kocsija eljutott Hollófalváig. Teljesítette is az ígéretét, és a két kocsisnak kifizette egyévi bérüket. Azután útjukra bocsátotta őket, és az egyik kocsiját Milónak és Nathannak adta, a másikat pedig magának tartotta meg.
Erik most a másik kocsihoz lovagolt. Milo és Nathan a bakon ültek, míg Kitty, Freida, Rosalyn a férjével, Randolphfal és fiaikkal, Gerddel és kicsi Milóval belül foglaltak helyet. Erik az idősebb fiúra mosolygott, aki most már igen hasonlított vér szerinti apjához, Sötétmocsárffy Stefánhoz. A kétéves fiú nevelőapja ölében ült, és a királysági nyelv bébi-változatát beszélve izgatottan kérdezgette a férfit. A kisbabát anyja tartotta a karjában.
– Ha odaértek Sötétmocsárba – mondta Erik Nathannak –, keressétek meg Owen Greylockot! Ő majd talál nektek egy biztonságos helyet!
Kitty felállt, Erik, pedig mellélovagolt, hogy megölelhesse feleségét. Szótlanul ölelték egymást, majd Erik elengedte a lányt.
Nathan megrántotta a gyeplőt, a lovak pedig nekiindultak. Erik nézte, ahogy mindazok, akik az életét jelentik, távolodnak tőle. Az anyja és annak férje, ez a ritka és csodálatos ember; Milo, az egyetlen férfi, akit gyermekkorában valamennyire apjának érezhetett, Rosalyn, akit húgának tekintett, mintha csak tulajdon anyja szülte volna, és az unokaöccse, Gerd, bár rokonságuk tényét csak kevesen tudták. És mindenek felett Kitty, ez a karcsú lány, aki többet jelentett számára, mint amit valaha is el tudott képzelni, mielőtt találkozott vele.
Erik figyelte, ahogy a szekér eltűnik a zsúfolt városkában. A település többi lakója is kocsikba, szekerekre vagy háton hordható batyukba rakta ingóságait, és készülődtek otthonaik elhagyására. Mindent el akartak vinni, ami szükséges lehet egy család életéhez: szerszámokat, vetőmagot, vesszőt a legjobb szőlőtőkékből, könyveket, tekercseket, feljegyzéseket. Randolph családjának sikerült szétszelnie a pékséget, az eszközök minden egyes darabját a kőkemencék vas ajtóit, a lapos vas tepsiket és sütőrácsokat – felpakolták, és minden más, értékes dolgot csak a puszta kőkemencéket hagyták ott, meg néhány fa hűtőrácsot.
Némelyik család telepakolta holmijával a szekereket vagy a taligákat, mások viszont csupán kevés értékes holmit vihettek magukkal. A sietség miatt fel kellett áldozni mindazokat a bútorokat, ruhákat és egyéb háztartási holmikat, melyeket a hosszú évek során gyűjtöttek. A város némelyik polgára már régen útra kelt. Bárányokat, kecskéket vagy kisebb marhacsordákat tereltek maguk előtt, némelyikük pedig faládákba zárt tyúkokat, kacsákat és libákat próbált magával vinni.
Sietős katonák vonultak mellettük, hogy elfoglalják kijelölt helyüket, melyeket hónapokkal azelőtt határoztak meg, hogy Erik ideérkezett volna. Erik világa darabokra tört, de elnyomta ezt a kellemetlen érzést, és minden erejével arra összpontosított, hogy megvédje szülőhelyét.
Még egyszer átgondolta azokat az utasításokat, amelyeket Greylocktól kapott, miközben hálát adott az isteneknek azért, hogy a tábornok és Calis kapitány ilyen jól előkészített mindent. Szükség is volt erre, mert nemsokára kezdetét veszi a leghevesebb küzdelem Krondor bukása óta.
Mindaz, amit Erik William zászlósúr könyvtárában olvasott, egyetlen dolog irányába mutatott: a háború bizonytalan dolog, nem lehet sejteni a kimenetelét. Valószínűleg azok maradnak életben, akik felkészültek bármilyen eshetőségre, és megpróbálnak kihasználni minden előnyt.
Erik gondolatai az elmúlt napokban pontosan e körül a téma körül keringtek. A túlélésről töprengett. Nem a győzelemről, hanem arról, hogy egyszerűen tovább kell bírni, mint az ellenség. Imádkozott, hogy a támadók bizonyuljanak gyengébbnek. Biztos volt abban, hogy ha az előkészítés során elsiklott a figyelme valami apróság fölött, akkor is mindent megtett a nagy cél érdekében, amire csak képes volt.
Megfordította lovát, és elvágtatott, hogy megszemlélje a legelső védelmi vonalat.

 

Az emberek, mint az őrültek, lapátolták a földet, hogy elkészüljön a Hollófalvától nyugatra fekvő hágón a védmű. A délután csendjét felverte a fejszecsapások hangja azokon a helyeken, ahol a fákat döntötték. Erik letörölte homlokáról az izzadságot, és felpillantott a napra, amely kegyetlenül tűzött le rá. Egy ilyen napon senki sem gondolt volna a havazásra. Ennek ellenére pontosan tudta, hogy szűkebb hazája hegyvidékén egy hónapon belül itt lehet a tél. Ösztönei azt súgták, hogy ebben az évben csak késve érkezik a nem túl zord tél. A növényeket és a vadállatok viselkedését megfigyelve még nyolc hét vagy annál is több elmúlhat, míg beáll az első, komolyabb havazás. Igen, tatán még három hónap is eltelhet addig.
Erik jól emlékezett arra az esztendőre – talán hatéves lehetett –, amikor úgy múlt el a tél, hogy nem esett semmilyen komolyabb hó. Néha hullott valami kis havas eső, de a hó nem maradt meg sokáig.
Erik úgy döntött, hogy nem aggódik tovább az időjárás miatt. Figyelmét inkább olyan dolgoknak szenteli, melyeket maga is befolyásolni tud. Két lovas tartott a férfi felé, egyikük délről, a másik nyugatról.
Elsőként a nyugati lovas ért oda hozzá, és tisztelgett. A krondori csapatok véráztatta, mocskos egyenruháját viselte.
– Kapitány – jelentette. – Egy század szauruszba ütköztünk. A zöld szörnyetegek szétszórtak minket, mielőtt csatasorba állhattunk volna.
Hátrapillantott a válla fölött, mintha azt várná, hogy az ellenség bármelyik pillanatban felbukkanhat.
– Úgy tűnik, megfeküdte a gyomrukat a nehézlovasság vaslavinája, ezért inkább könnyűlovasokat meg gyalogosokat keresnek maguknak, hogy bosszút álljanak. Én mindenesetre elmenekültem. Úgy vélem, az előőrseikkel rendezik soraikat, és holnap napnyugtakor vagy holnapután napkeltekor érnek ide.
– Rendben van – válaszolta Erik. – Ügess be a városba, egyél valamit, és pihenj meg!
A kapitány szétnézett.
– Azt hiszem, nemsokára nem lesz szükségünk utóvédre, úgyhogy holnap jelentkezzél a rangidős őrmesteremnél, egy Harper nevű anyaszomorítónál! – Erik elnevette magát. – Ő majd talál neked valami tennivalót.
Miután az első lovas elügetett, a másik is odajött Erikhez. A felderítők egyenruháját viselő férfi tisztelgett.
– Erősebb nyomás alá kerültünk, mint amire számítottunk, kapitány. Nem tudom, meddig tudjuk fenntartani a rendezett visszavonulásunkat.
Erik magában átgondolta a déli csapatok felállását.
Azon a vidéken tulajdonképpen nem számítottunk erősebb támadásra. Mi történt?
– Nem tudom, de Landreth grófja átvette a parancsnokságot.- Mi történt Gregory herceggel?
A déli területek hercegét, az Álmok Völgyének helytartóját bízták meg, hogy irányítsa a visszavonuló déli csapatokat. Lépéseit egyeztette Greylock hadmozdulataival a front közepén. Komoly erők tartoztak alá, mivel, odarendelték a shamatai és a landrethi helyőrségek állományár is.
– Meghalt, uram. Azt hittük, hogy önök tudnak róla! Hiszen a futárok már a múlt héten elindultak.
Erik káromkodott.
– Greylock tábornokhoz vagy hozzám azonban már nem érkeztek el.
A vezérkar abból indult ki, hogy a támadók haderejük legnagyobb részét Kesh ellen fordítják. Ezzel megakadályozták volna, hogy a császárság területe kikerekítésére használja fel a zavaros helyzetet. A katonák jelentése alapján azonban úgy tűnt, hogy a védelmi vonalak déli szárnya túl hamar összeomlott. Erik így szólt a felderítőhöz:
– Menj be a városba, kérj egy pihent lovat, és egyél is! Két század íjászt küldök hozzátok, akik segítenek a visszavonulásban – maga elé idézte a térképeket, melyeket kívülről megtanult, és hozzáfűzte: – Javasold a grófnak, hogy vonja vissza a déli szárnyát, és erőit a bal szárny felé csoportosítsa! Akkor elsáncolhatja magát Fazekasfalván. A várost legalább három napig tartania kell. Négy még jobb lenne. Addigra már itt is tart a harc, és nem engedhetjük meg, hogy az ellenség oldalról támadjon minket. Ha addig kitartott, a védvonal mentén északra vonulhat, fel, a breontoni úton. Ha eljutott oda, akkor már igyekezhet, hogy eljusson Sötétmocsárba. Előtte azonban nem.
A felderítő bólintott, és fáradtan elmosolyodott.
– Úgy vélem, nem sértem meg kapitány uramat azzal, ha jótanácsait mint Greylock tábornok üzenetét adom át.
Erik maga is elmosolyodott.
– Természetesen nem. Soha az életben nem próbálnék meg parancsokat adni a gróf úrnak! – Aztán a mosoly lehervadt az arcáról. – Arra azonban nem maradt időnk, hogy ellovagolj Sötétmocsárba csak azért, hogy Owentől hallgasd meg ugyanezeket az utasításokat. Ha tehát a gróf rákérdez, mondd neki azt, hogy a tábornok parancsát hoztad! Felelősséget vállalok azért, ha valami kellemetlenség ér emiatt a szükséges hazugság miatt!
A felderítő bólintott.
– Kapitány, ha egyszer mindenki megérkezik Sötétmocsárba, meglehetősen sok parancsnok fog ott lábatlankodni. Sok nemesúrnak nem fog tetszeni, hogy parancsoknak kell engedelmeskednie.
Erik elnevette magát.
– Nos, Patrick herceg éppen ezért lesz ott maga is!
– A nagyherceg megérkezett Sötétmocsárba?
– Én legalábbis ezt hallottam. Most pedig egyél valamit, aztán vágtass vissza Landreth grófjához!
A felderítő tisztelgett, és elügetett. Erik figyelte, ahogy a Király Országútjára cipelik a kivágott fatörzseket. A védművet két, magas hegyhát szegélyezte, melyekre Erik szeme láttára a hegyi kecskék ösvényein egyensúlyozó öszvérek cipelték fel a katapultokat az állásokig, melyeket most faragtak ki az eleven sziklából. Ha az ellenség, az úton nyomul előre, akkor itt komoly veszteségeket fog elszenvedni.
Erik elégedetten bólintott. Még több igavonót fog ideküldeni, hogy segítsenek cipelni a fatörzseket. Addig dolgoztatja a férfiakat, míg ki nem vágták az utolsó fát is. A Hollófalva felé közeledő ellenség nem talál majd sehol sem fedezéket. Nem, ha a dolog Sötétmocsárffy Eriken múlik.

 

Az ellenséges portyázók kétszer is megközelítették Hollófalva védműveit, ám az utolsó pillanatban elkanyarodtak nyugat felé. Erik a Király Országútja melletti második hegygerincen helyezkedett el, ami elég magas volt ahhoz, hogy jól lássa a csatatér középpontját. Ezzel együtt kellően közel volt a frontvonalhoz, így nem okozott gondot a gyors parancsok kiadása.
Egy órával ezelőtt kapták a hírt, hogy a tíz mérföld széles védelmi vonal északi és déli részén is heves harcok törtek ki. Ezek voltak a védelem leggyengébb pontjai, hiszen minden attól függött, hogy képesek-e tartani a nyomást, és így a támadókat a középső részre, az előkészített útvonalra terelni. Itt várt rájuk Erik, hogy kivéreztesse őket.
Ha végül kiadja a visszavonulási parancsot, az északi és déli egységek, amennyiben arra lehetőségük nyílik, véget vetnek a harcérintkezésnek, és erőltetett menetben Sötétmocsár felé vonulnak. Erik mindent megtesz majd azért, hogy nyerjenek egy további napot, majd az egész haderő visszavonul, ezúttal azonban utóvédharcok nélkül. Owen és Erik átgondolták Calis eredeti tervét, és hozzáigazították a körülményekhez: Calis azért ragaszkodott a harcoló visszavonuláshoz, hogy még jobban lelassítsák az ellenfelet. Erik azonban meggyőzte Owent arról, hogy a támadók időközben már kiismerték a középső frontszakasz visszavonulási taktikáját, ezért a lehető legnagyobb óvatosságra lesz szükség, ha a védők elhagyták Hollófalvát. Így eljárva Erik nem fog időt vesztegetni, amire szüksége is lesz, hogy a lehető legtöbb embert menthesse ki. Abban az egy dologban ugyanis bizonyos volt, hogy Sötétmocsár védművein kétszeresen értékes lesz minden katona, aki nem esett el a véres utóvédharcokban.
Most azonban várakoztak. A kardokat, a lándzsákat és a nyilakat élesítették, csapdákat építettek, és hagyták, hogy a lovak kipihenjék magukat. A katonák némán ültek, némelyikük újra és újra ellenőrizte felszerelését és fegyvereit, nehogy elkerülje figyelmüket valami apró hiba, amelyik adott esetben halálos következménnyel jár. Mások mozdulatlanul ültek és várakoztak, páran elaludtak, míg megint mások Tith-Onankához imádkoztak, hogy bátrak legyenek a csatában, vagy megbékéltek a halál istennőjével, hiszen nem zárhatták ki, hogy nemsokára a színe elé kell járulniuk.
Erik jól látta mindezt, aztán még egyszer körbesétált, hogy ellenőrizze, megfelelő volt-e az összes előkészület. Hibákat keresett, elrontott elemeket a tervben, és számba vette az esetlegesen felmerülő gondokat. A jeladó zászlósok lobogóikkal készen álltak mellette, hogy bármelyik pillanatban továbbítsák parancsait a déli és az északi hegygerinceket megszálló katonáknak.
A mező, amit csatatérnek kiválasztottak, apró, lapos földterület volt, amelyik tölcsérhez hasonlóan torkollott a Király Országútjába. A védelem első vonalát azon az alacsony dombon építették ki, melyet átszelt az út. Erik ezen a helyen építtette fel az első torlaszt. Az utat fatörzsekből kialakított sánc biztosította. A támadók talán meg fogják kísérelni, hogy megmásszák a kétoldalt magasodó sziklafalakat, de Erik arra számított, hogy íjászai majd megakadályozzák őket.
A torlaszokat úgy alakították ki, hogy kívülről nézve azt a látszatot keltették, mintha hevenyészve, nagy sietséggel építették volna meg őket. Ez a látszat azonban csalt. Erik remélte, hogy az ellenség le fogja becsülni a védők lehetőségeit, és így elbizakodva indítja meg a nagy támadást.
Lassan eltelt a nap. Ekkor hirtelen a szabad terület túlsó végéről meghallották az ellenséges lovak patáinak dobogását. A Király Országútjának legmagasabb pontján, a csatatér előtti, utolsó magaslaton tucatnyi lovas jelent meg. Megállították lovaikat, és megvizsgálták a védelmi vonalat. Azután egyikük – valószínűleg a parancsnokuk – mondott valamit, mire két lovas sietve elindult visszafelé. A vezér a védők torlasza felé mutatott. Két újabb katonája ügetve elindult a védmű felé.
Erik így szólt:
– Adjátok tovább a parancsot: ha ötven lépésnél közelebb érnek, öljétek meg őket! Ha ennél távolabb maradnak, annyit lovagolhatnak itt, amennyit akarnak.
A barikád előtt egy keskeny árkot ástak, amelyet a katonák nagy gonddal álcáztak. Erik nem akarta, hogy az ellenséges felderítők felfigyeljenek csapdájukra, de az ellen nem lehetett semmi kifogása, ha azzal mennek vissza parancsnokaikhoz, hogy az út szemmel láthatóan szabad.
A hírnök tisztelgett, és visszarohant a torlaszhoz, ahol továbbadta a parancsokat. A két lovas alig valamivel a védők nyilainak lőtávolán belül elkanyarodott az útról, miközben szemmel láthatóan arra vártak, hogy a királyi katonák nyilakat lőjenek ki rájuk. Amikor azonban egyetlen nyíl sem röpült feléjük, visszatértek az útra, és parancsnokuk felé tekintettek. Vezetőjük jelt adott nekik, mire egyikük visszaintett válaszképpen.
A két felderítő lejött a Király Országútjáról, és lassan elindultak a fűvel benőtt útpadkán.
– A csapdáinkat keresik a fickók – hallotta Erik Harper őrmester hangját. – Nem estek a fejükre!
Erik nem vette észre, hogy Harper csatlakozott hozzájuk, mivel annyira lekötötték a lovasok.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Órák óta – felelte Harper. – Mit csináljunk a két fickóval?
– Semmit. Hadd higgyék, hogy a nagy támadásra tartalékoljuk a nyilainkat!
– És ha túlzottan megközelítik az árkunkat?
– Akkor meghalnak. Már kiadtam a megfelelő parancsokat.
Harper egyetértően bólintott.
– Jó, hogy végre megállunk egy kicsikét, és kivéreztetjük a gazfickókat! Már egészen fáradt vagyok ettől az állandó visszavonulástól.
– Nem hiszem, hogy bármit, ami itt történni fog, jónak lehetne nevezni, őrmester.
– Na igen, én is pontosan így gondoltam, kapitány; csak máshogy fejeztem ki magamat.
Erik megcsóválta a fejét, és elvigyorodott.
– Na, ha annyira esz a fene azért, hogy beverjél néhány koponyát, akkor legjobb, ha az első sorba küldelek!
– Na, azért nem kell elkapkodni á dolgokat! – felelte Harper gyorsan. – Azt hiszem, ma még lesz elegendő alkalmunk arra, hogy harcoljunk.
– Ezzel teljesen egyetértek – válaszolta Erik.
A felderítők lassan közeledtek az út mentén. Már csak néhány lépésnyire jártak a láthatatlan halálos vonaltól, ahol Erik parancsa értelmében meg kellett volna ölni őket, amikor megfordították a lovaikat, és gyorsan visszavágtattak vezetőjükhöz. Az előőrs mozdulatlanul várta a dombtetőn, hogy az úton közeledő menetoszlop beérje őket.
A nap nagy része már eltelt, amikor nyugatról vonuló csapatok menetelése hallatszott. A lábdobogás először csendes volt, de azután a zaj egyre erősebbé és erősebbé vált, míg végül Harper megjegyezte:
– Úgy tűnik, ezúttal mindent bevetnek ellenünk, kapitány!
– Valóban – felelte Erik.
Az út túlsó végén, ott, ahol a lovasok várakoztak, a Király Országútját mindkét oldalon sűrű erdő szegélyezte. A közeledő hadsereg zaja egyre hangosabbá vált, ám még egyetlen ellenséges katonát sem láttak.
Hirtelen azonban egyenes sorban harcosok léptek ki az erdőből, kezükben pajzzsal, csatabárddal, karddal, dárdával vagy íjjal. Továbbvonultak, egészen addig, míg el nem érték a védőket a fák vonalától elválasztó távolság felét. Itt azután megálltak.
– Hát ezek meg mit művelnek? – kérdezte Harper halkan.
– Úgy tűnik, hogy azért csak tanultak valamit, mióta partra szálltak – felelte Erik. – Oda az előnyünk egy része, ha a gyalogságot küldik előre.
Azóta, hogy Calis századával a Smaragd Királynő szolgálatában állt, a támadók taktikája általában arra korlátozódott, hogy lovasrohammal törjék meg az ellenséges védővonalakat. A gyalogságnak csak az ostromok során jutott szerep, illetve ők tágították ki a megtámadottak harcvonalán ütött rést.
– Azt hittem, hogy csak azzal egy napot nyerünk, ha itt befűtünk a lovasságuknak! – káromkodott Erik.
– Azért ne adjuk fel a reményt, kapitány! – vélekedett Harper. – Lehet, hogy elkövetnek valami meggondolatlanságot.
A távoli domb felől lovasok menetoszlopa érkezett, és egészen addig haladtak, míg elérték a gyalogságot. Itt megálltak. Tisztek ügettek előre, és elfoglalták állásukat katonáik előtt. A gyalogság még mindig nem mozdult.
– Ha a lovasok az úton támadnak, miközben a gyalogság a sík mezőn özönlik előre, akkor szorulhat a hurok a nyakunk körül – jegyezte meg Harper.
Erik nem szólt semmit.
További lovasok bukkantak fel a dombon, majd felhangzott egy trombita hangja: három, rövid jelzés. A gyalogság üvöltve támadásba lendült.
– Jelzés a katapultoknak! – kiáltotta Erik. Felemelte kezét, és a jeladó ugyanígy tett a kezében tartott, vörös zászlóval.
Erik megfigyelte, ahogy a támadók a védművek felé özönlenek. Mivel alaposan tanulmányozta a síkságot, jelzések nélkül is jól meg tudta becsülni a távolságot. Amikor az ellenség a katapultok lőtávolságán belülre érkezett, egy pillanatig még habozott, aztán leengedte a kezét. Egy másodperccel később a jelzőzászló követte példáját, és a második hegygerincen gondosan álcázott harci gépek útnak indították halálos rakományukat.
A támadókra kövek záporoztak, némelyik akkora, mint egy férfi ökle, mások meg nagyobbak, mint a dinnyék. Férfiak üvöltöttek és zuhantak a földre holtan vagy törött csontokkal. A mögöttük rohanók már nem tudtak megállni, így a sebesültek közül nem keveset saját bajtársaik tapostak halálra.
Mintha csak a kőzápor lett volna a jel a támadásra, az ellenséges lovasság helyből vágtába ugratott a Király Országútján.
– Ide akarnak érni, mielőtt még sikerül újra megtölteni a katapultokat! – állapította meg Harper.
– A fekete zászlót! – kiáltotta Erik, és ismét felemelte a kezét.
Egy újabb zászló szökkent a magasba, és amikor a támadó lovasok elértek a megfelelő magasságba, Erik leengedte kezét. – A fekete zászló követte mozgását, és ismét lövedékek zápora szakadt a támadókra. A nyerítő lovak ledobták magukról lovasaikat, amikor a második katapultos század is útjára bocsátotta halálos jégesőjét a megszállók felé.
– A zöld zászlót! – parancsolta Erik, s a magasba emelkedett a harmadik zászló is.
Amikor a jelzőkatona leengedte, két különleges katapult nyitott tüzet. A csillaghintőnek nevezett, hatalmas, ellensúllyal kiegyensúlyozott gerendák végén kosarakból hatágú, tűhegyes fémcsillagok süvítettek az ellenség felé. Amelyik nem az ellenség húsába vágódott bele, belefúródott a földbe, és kiálló csúcsa súlyos sebeket ütött azon, aki rálépett, úgy a lovakon, mint az embereken. A hátasok lesántultak, az emberek összeestek.
Amíg az ellenség keresztülverekedte magát az első sorokban összeomló sebesültek zűrzavarán, újra megtöltötték a harci gépeket, és a védők ismét tüzet nyitottak. Amikor végül a zöld zászló harmadik alkalommal is a magasba emelkedett, a támadók hulláma megtört, és az ellenség rendezetlenül visszafelé vonult.
A lenyugvó nap fényében halott katonák és döglött lovak százai feküdtek a csatatéren. A Királyság egyetlen katonája sem sérült meg. Erik a következő szavakkal fordult a vigyorgó Harperhez.
– A szélen elhelyezkedő századok rajzzanak ki; és keressék meg az esetleges behatolókat! Az ellenség meg fogja kísérelni, hogy tönkretegye a katapultokat, ezért arra számítok, hogy ma éjjel sok hívatlan látogató bukkan fel a dombokon.
– Igen, uram – felelte Harper, és elindult, hogy végrehajtsa a parancsot.
Erik megfigyelte a visszavonulókat. Ezen a napon katonái megúszták az összecsapást, ám a parancsnok tisztában volt azzal, hogy az eljövendő napok sokkal komolyabb megpróbáltatást hozhatnak magukkal.

 

A harcmezőn haldokló férfiak nyöszörögtek a fájdalomtól, vízért könyörögtek vagy üvöltöttek. Néhányan az isteneket hívták, mások az anyjukat vagy a feleségüket, míg megint mások már beszélni sem tudtak. Erik addig figyelte a vérfürdőt, míg nyugaton a nap el nem tűnt a hegyek mögött.
Ami azt illeti, az éjszaka eseményei őt igazolták, mert a megszállók addig nem akartak támadni, míg legalább meg nem kísérelték megsemmisíteni a védők katapultjait. Egész éjjel ellenséges csapatok szivárogtak a védelmi vonal feltételezett gyenge pontjai felé, ám ezeken a helyeken többnyire már vártak rájuk a védők. Északon Jadow embereit az egyik csetepatéból a másikig zavarták, hogy segítsenek szorongatott bajtársaiknak, délen pedig Wallis tizedes százada próbálta meg elvégezni ugyanezt a feladatot.
Napkeltekor aztán egyértelművé vált, hogy az ellenség feladta a próbálkozást, és már nem kereste a védelem gyenge pontját. Egyszerűen megpróbálták legázolni a Királyság katonáit. Ezen a napon Erik négyszer is tanúja lehetett, ahogy megszállók ezrei rohannak a csatatéren – melyet magában tölcsérnek nevezett – csak, hogy halomra hulljanak a védők pokoli erejű sortüzeiben.
– Nem fognak fegyverszünetet kérni tőlünk, hogy összeszedjék a sebesültjeiket? – kérdezte Harper.
– Nem, ez nem jellemző rájuk. A sebesültek csak lelassítanák vonulásukat – felelte Erik.
– Hát ez rohadt dolog! Ezek szerint nekünk sem lesz esélyünk arra, hogy kimenthessük a mi fiainkat?
– Így igaz – erősítette meg Erik. – Csak azt a tanácsot adhatom neked, hogy ha meg sebesülsz, csinálj úgy, mintha meghaltál volna. Aztán már csak reménykedned kell, hogy az ellenségnek nem lesz ideje megbizonyosodni a dologról. Ha elvonultak, próbálj meg elkúszni a környékről!
– Megjegyzem magamnak, uram.
Az ellenség három százada az utolsó roham során elérte a torlaszokat, s bár Erik egyetlen katonája sem esett el, néhányan már megsebesültek.
A támadók a saját kárukon tanulták meg, hogy milyen csapdákat építettek Erik emberei. A kihegyezett karókkal teli vermek és a barikádok előtti, ravaszul elrejtett árok támadó katonák százainak oltotta ki az életét. Az ellenség azonban már tudta, hogy hol vannak a csapdák. Erik egy pillantást vetett a napra, és arra gondolt, hogy napnyugta előtt még egy támadás fog rájuk zúdulni. Magában azért imádkozott, hogy erre ne kerüljön sor. Azt tervezte ugyanis, hogy a sötétség leple alatt vissza vonulnak a védelem második vonaláig. A messzebb fekvő, jól elhelyezett torlaszokról az íjászok tűz alá vehették az ellenséget, amikor az átmászik az első barikádon. A második vonalat hetven lépésnyi nyílt, semmilyen fedezéket sem biztosító terület választotta el az elsőtől. Holnap még megvédik a második torlaszt, ami elegendő időt biztosít a hollófalvai menekülteknek arra, hogy eljussanak a biztonságot jelentő Sötétmocsárba.
A hegyek keleti lapályain őrjáratok vágtattak, hogy ellenőrizék, nem szivárogtak-e be kisebb, ellenséges egységek, akik hátba támadhatták volna a védőket. Erik mindenekelőtt attól félt, hogy ellenfeleik valami különleges húzásra készülnek, amivel halomra dönthetik valamennyi, gondosan elkészített tervét.
Felharsantak a harsonák, és Erik káromkodni kezdett.
– A fenébe! Azt reméltem, hogy végre békén hagynak minket!
– Nagyon nem úgy néz ki, uram – vélekedett Harper, és kihúzta kardját, egy hosszú, kétkezes fegyvert, melyet jobban kedvelt az egykezes pengénél és a pajzsnál.
A mező túlsó felén rohanó férfiak bukkantak elő, akik hangos üvöltéssel biztatták egymást arra, hogy eljussanak a sáncokig, és átverekedjék rajta magukat.
Erik jelt adott, mire a katapultok és csillaghintők a rohamozókra zúdították halálos terhüket. Utánuk felzengett az íjak húrja. A támadást azonban ezúttal nem sikerült megállítaniuk.
Amikor az első ellenséges katonák elérték a torlaszt, és holtan zuhantak vissza, (miközben megpróbáltak átmászni raja), Erik látta, hogy egyre több harcos bukkan elő a fák közül, hogy berohanjanak a tölcsér torkába. Bárki is legyen az ellenséges erők parancsnoka, most minden erejét harcba vetette. Erik maga is kihúzta a kardját.
– Őrmester, a tartalék századok álljanak készenlétben! Helyezkedjenek el közvetlenül a védművön harcoló embereik mögött!
– Igen, uram! – kiáltotta Harper, és nekilátott, hogy végrehajtsa a parancsokat.
Mindegyik tartalék század három osztagból állt, vagyis összesen száznyolcvan embernek parancsolhatott az őrmesterük, akinek egyetlen feladata abból állt, hogy észrevegye a védők sorában keletkező rést, és azonnal kitöltse azt. A két védelmi vonal közötti terület értelmét veszítené, ha a támadók elkeverednének a védőkkel. A sziklán álló íjászok nem nyithattak volna tüzet, hiszen ez azzal a veszéllyel járt volna, hogy saját bajtársaikat találják el.
Erik felfedezett egy tolldíszes sisakot, vagyis a Smaragd Királynő hadseregének egyik kapitányát. A férfi megpróbált előretörni az egyik mindenre elszánt támadó mellett, aki éppen földre döntött egy védőt. Erik éppen parancsot akart adni az íjászoknak, hogy lőjék le a tisztet, ám a dombon is észrevette valaki az ellenséges parancsnokot, és már ki is lőtt rá egy nyilat, mielőtt kapitánya egy szót is szólhatott volna.
A torlasz egész hosszában tombolt a csata, és Erik, kardjával a kezében, csüggedten állt az egyik hátsó dombon, mert tudta, hogy semmivé foszlana összes előnyük, ha neki magának is harcolnia kellene. Arra gondolt, hogy immár tisztként szolgálja hazáját, és neki az összes katonát kell irányítania. Visszadugta kardját a hüvelyébe, és megpróbált belenyugodni megfigyelői szerepébe.
Amikor a nap eltűnt a látóhatár mögött, a küzdelem még mindig tombolt a torlasz teljes hosszában. Az ellenség erősítése keresztüláramlott a tölcséren, hogy az elesettek helyére lépjenek. A két szárnyról érkező jelentések szerint ott is kegyetlen harcok dúltak, de a védők tartották az állásokat.
Végül aztán nyugat felől sötétedni kezdett, és Erik már várta, hogy felhangozzon az ellenséget visszahívó jelzés. A jel azonban nem jött. Egyre sötétebb lett, ám a támadók nyugaton fáklyákat gyújtottak, amelyeket magukkal cipeltek, hogy a sötétben is folytathassák a küzdelmet.
– Az átkozottak! – dühöngött Harper. – Hát ezek sosem akarnak eltakarodni?
– Hát, úgy tűnik – felelte Erik.
Nehéz döntés várt most rá. Ha elrendeli a visszavonulást, akkor elveszíti azt a lehetőséget, hogy fedezze csapatait, míg azok a két torlasz között vonulnak, viszont akkor így a legtöbb embere eljuthatna a második védelmi vonal mögé. Az a torlasz biztosan kitartana egész éjjel. A másik lehetőség, hogy folytatják a harcot, és addig küzdenek, míg az ellenség vissza nem vonul. Ha ez sikerül, akkor nagyszerű diadalt aratnak, mert akkor a támadókat még jó ideig leköthetik itt, Hollófalvánál, ha viszont a védelem vonala összeomlik, és a megszállók lerohanják a második sáncot is, mielőtt a Királyság csapatai visszavonulhattak volna, akkor az a védők katasztrofális vereségét jelentené.
Erik habozott. Az első alkalommal azóta, hogy visszatért Hollófalvára, elátkozta Calist, amiért nincs mellette. Neki vagy Greylocknak kellene meghoznia ezt a döntést, nem pedig egy fiatal katonának, aki csak a könyvekben olvasott efféle problémákról.
Harper már kihúzta a kardját.
– Most mit csináljunk, uram?
Erik lázasan gondolkodott. Egy sugallatra volt szüksége, egy lehetőségre, hogy emberelt napnyugtakor visszavihesse a második sánc mögé anélkül, hogy az ellenséget is becipelnék a hátukon.
Ekkor meghallotta Harper megjegyzését:
– Talán megbotlanak ezek a gazfickók a fáklyáikkal, és saját magukat lobbantják lángra.
Erik tágra nyílt szemekkel nézett altisztjére.
– Harper, te egy lángész vagy!
– Tudom, uram, de ez most nem segít rajtunk e pillanatban!
– Támadjatok! – parancsolta Erik. – Hozzad ide minden katonánkat, és tartsátok a barikádot, egészen napkeltéig!
– Igenis, uram!
Harper megfordult, és üvöltve továbbadta a parancsokat. A tartalék katonák átvetették magukat a második sáncon, hogy segítsenek az elsőn küzdő társaiknak.
– Most már minden rendben lesz – vélekedett Erik.
– Ha maga mondja, uram – válaszolta Harper. – Akkor most itt fogunk ácsorogni, vagy mi is beállunk a táncba?
Erik kibúzta a kardját.
– Ott a helyünk!
A két férfi nekiiramodott a küzdők felé.

 

 

23.
A visszavonulás

Erik üvöltött.
Értelmetlen bömbölés tört fel a torkából, a fájdalom és az elcsigázottság szülötte, melynek egyedül az volt a célja, hogy a harcos kiadhassa magából dühét, hogy folytathassa a küzdelmet. Állatias üvöltés zengette a levegőt, híján minden értelemnek. Ordítás, melyhez hasonló az éjszaka folyamán ezernyi torokból szakadt már fel.
Krondor bukása óta első alkalommal szállt szembe a Királyság hadseregének legfontosabb része a megszállók fő erejével. Az éjszaka azzal telt el, hogy egymást érték a támadások hullámai.
Amikor keleten feltűnt a hajnalpír első sugara, és az égbolt síri sötétsége tompa szürkeséggé változott, úgy tűnt, hogy a néhány tucat lépésnyi széles földterületért vívott harc egy örökkévalóság óta tart. A védmű mindkét oldalán halomban hevertek a holtak, de Erik és Harper úgy állt ott, mint kősziklák az áradatban.
Az éjszaka folyamán háromszor tudtak valamicskét pihenni. A szünetekben vízzel teli vödröket hordtak hozzájuk, és az ellátó század legényei elcipelték a sebesülteket, a haldoklókat és a halottakat. Az éjszaka nagyobbik részét azonban kitöltötte a rettenetes mészárlás, a kard-kard elleni küzdelem, mely során nem volt szükség különösebb ügyességre, csak a magasba kellett emelni a pengét és lecsapni vele, pont úgy, mint amikor Erik még acélt kovácsolt. Ám ez a húsból álló tenger, a testek véget nem érni akaró áradata egy percig sem pihent, hanem hagyta, hogy átdöfjék, és véres sebeket ejtsenek benne.
Az egyik tisztább pillanatban, miután éppen leterített egy katonát, aki megkísérelt átmászni a védművön, Erik hátrapillantott. Kevesebb, mint két óta választotta el őket a napkeltétől. A kapitány így szólt Harperhez:
– Tartsd már pár percig helyettem az állást!
Harper csak hörgött valamit válaszképpen, mialatt Erik visszahúzódott a harc tombolásából. Pár lépésnyit odébb tántorgott, amikor a lába cserbenhagyta, és elesett. Feltápászkodott, és észrevette, hogy egy férfi lábában botlott meg. Hogy hol pihent a holttest többi része, azt Erik nem tudta megmondani.
Hálás volt, hogy még tartott a sötétség. Amikor majd felmegy a nap, feltárul előttük az iszonyatos mészárszék képe. A Királyság legkegyetlenebb vágóhídja egy előkelő grófnő patyolattiszta varrószobájának tűnik ahhoz a vérfürdőhöz képest, amit a két hadsereg rendezett itt az éjszaka.
Arrébb egy küldöncfiú várakozott egy vödör vízzel. Erik térdre rogyott, megemelte a vödröt, és tágra nyitott szájjal arcába öntötte a folyadékot. A víz végigömlött csontszáraz torkán, és valósággal új életet lehelt bele. Amikor szomját oltotta, odafordult a fiú felé:
– Szaladj el hátra, és keresd meg Hammond hadnagyot. Ismered?
A fiú bólintott.
– Hátul van a tartalék erőknél. Mondd meg neki, szükségem van rá! Hozzon fáklyákat magával, és olajat, ha még van valamennyi!
Erik nehézkesen felegyenesedett, mert lábai olyan nehezek voltak, hogy szinte alig tudta felemelni őket. Ám amikor ismét Harper oldalán állt, ösztönei és a hosszú kiképzés újra előrehajtotta. Fellobbant benne a harc lángja, feltámadt az akarat, hogy megölje az ellenséget, és életben maradjon.
Megállni látszott az idő. Kardcsapás követett kardcsapást, és az egész nem akart véget érni. Valamikor az éjszaka folyamán Erik elveszítette a pajzsát, és most két kézzel markolta kardját, akárcsak Harper. Társa széles ívben csapott le az ellenségre. Azokat, akik megpróbáltak a hosszú penge csapása elől elhajolni, egy rúgással terítette le, vagy pedig lefelé húzta el a kardot, amivel eltörte a gerincüket, vagy lecsapta a fejüket.
Erik hirtelen kiáltást hallott hátulról:
– Hammond vagyok, uram! Mik a parancsok?
Erik hátrapillantott a válla fölött, és ez a mozdulat majdnem az életébe került. Csak a szeme sarkából látta a felé zúduló kard hegyét, mellyel oldalról akarták felnyársalni, de az utolsó pillanatban még arrébb tudott mozdulni. Lecsapott kardjával, és érezte, ahogy pengéje belevág valamibe, és abban a pillanatban meghallotta a reccsenve megroppanó csontok hangját. Valaki felsikoltott. Erik hátrébb húzódott a kavargó küzdelemből, és Hammond felé fordult:
– Hoztatok olajat?
– Van még egy tucatnyi, kisebb hordóval.
– Gyújtsátok fel a védművet! – parancsolta, majd rögtön utána Harper őrmesterhez fordult: – Ahogy fellobbannak a lángok, mindenki vonuljon vissza!
– Igen, uram! – kiáltotta Harper, és abban a pillanatban felmetszette egy férfi mellét úgy, hogy Erik láthatta kivillanni a fehér csontokat.
A kapitány megérezte az olaj szagát, mikor a katonák a folyadékot ráöntötték a torlasz aljára. A végén Hammond hadnagy megkérdezte:
– Mindenki készen áll?
– Igen! – harsogta Erik, miközben megölt egy újabb ellenséget.
Harper üvöltése túlharsogta a csata lármáját:
– Visszavonulás!
Felzengtek a visszavonulást jelző trombiták, s míg Erik és a többiek elrohantak a védműtől, tucatnyi lángoló fáklya repült az olajos fa felé. Az a néhány támadó, aki ebben a pillanatban mászott át a védművön, vagy szénné égett a lángok között, vagy a tűz rosszabbik oldalán bukkant elő. A királysági katonák egy pillanat alatt végeztek velük.
A védők félig tántorogva, félig rohanva indultak el a védmű második vonala felé. Ott már várt rájuk a víz és az élelem. Azok, akik nem estek össze a fáradtságtól, ettek és ittak valamennyit, miközben a többiek, akik túl fáradtak voltak ahhoz, hogy bármit is csináljanak, egyszerűen csak összeroskadtak, ahol éppen voltak. Néhány katona eszméletét vesztette a mögötte álló megerőltetéstől, míg mások becsukták szemüket, hogy addig aludjanak, amíg lehetőségük nyílik rá, még akkor is, ha a sors csak néhány percet engedélyezett a számukra.
Néhány katona azonnal állást foglalt a sáncokon, készen állva arra az esetre, ha ellenséges erők követték volna őket keresztül a mezőn. Amikor azonban meglátták az első védművet elborító lángtengert, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy legalábbis a következő egy óra folyamán senki sem fog ott áttörni.
– Maga egy igazi veszett kutya, kapitány, de ez az ötlet rohadt jó volt! – jelentette ki Harper.
Erik hátát a barikádnak vetve ült a földön. Éppen most itta meg a harmadik kupa vizet, és átvett egy nedves rongyot, amivel lemosta arcáról és kezéről a mocskot, az izzadságot és a vért.
– Köszönöm, őrmester! Így legalább egy órán keresztül nyugtunk lesz, és mostantól lőhetünk rájuk, ha bemerészkednek a két védmű közé! – Kelet felé pillantott, ahol a nap már készült a hegyek fölé emelkedni. – Ha az előttünk álló napon és az éjszakán át sikerül itt feltartanunk őket, akkor a legtöbb csapatunk eljut Sötétmocsárig.
Felemelkedett, és egy futár után kiáltott.
– Keress magadnak egy társat! – parancsolta Erik a fiatal férfinak. – Értesíteni kell az északi és a déli szárnyakat, hogy küszöbön áll a visszavonulás! Mondjátok meg a két parancsnoknak, ha látják, hogy középen mozgásba lendült az ellenség, csináljanak úgy, mintha ellentámadást akarnának indítani! Mihelyt a támadók elmozdultak, a lehető legnagyobb gyorsasággal induljanak Hollófalva felé!
A futár elrohant.
Erik ismét lerogyott a védmű mellé.
– Aludnom kell egy keveset.
– Egy órát biztosan tud most aludni, uram felelte Harper, és egy pillantást vetett a tűzre. Mivel nem kapott választ, visszafordult kapitánya felé, de az már becsukta a szemét.
– Milyen remek ötlet, uram! – jelentette ki a kimerült őrmester, és karon ragadta a tartalék egyik katonáját.
– Szundikálok egy keveset, úgyhogy legyél olyan jó, és tartsál mindent szemmel! Rendben?
Anélkül, hogy megvárta volna a választ, Harper Erik mellé ereszkedett a földre, és elaludt, mielőtt lecsukló álla elérte volna a mellét. Körülöttük, végig a védmű vonalán megpróbáltak kicsit pihenni a harcosok, akik végigküzdötték az egész éjszakát. Ezalatt a tartalék erői szemmel tartották az előttük égő torlaszokat.

 

Pug felnyögött.
– Maradj csendben! – csattant fel Miranda.
A varázsló egy friss, fehér vászonnal befedett asztalon feküdt, és Miranda a hátát masszírozta.
– Ne viselkedj úgy, mintha kisgyerek lennél! – zsörtölődött a lány.
– De amikor annyira fáj! – ellenkezett Pug.
– Még szép, hogy fáj – mérgelődött a lány. – Kerestél magadnak egy démont, aki majdnem szénné égetett, és mihelyt fel tudsz állni, az első dolgod az, hogy belekössél egy másik démonba!
– Tulajdonképpen heten voltak – javította ki Pug.
Miranda lovagló ülésben ült a hátán, és a vállát masszírozta.
– Nos, egyet megőriztél későbbre, azzal csak akkor akaszthatod össze a bajuszodat, ha ismét rendbe jöttél.
– Már nincsen annyi időnk! – ellenkezett Pug.
– Tomas nemsokára megérkezik Sethanonba, és ha nem bukkannak fel további meglepetések, akkor alighanem képes lesz elbánni ezzel a Jakannal.
– Hát, nem tudom – felelte Pug. – Abból a kevésből, amit abból tanultam, ahogy apád Maarg ellen harcolt, és amit Jakannal küzdve tapasztaltam, arra következtetek, hogy jobban járunk, ha mind Sethanonban leszünk, amikor a démon megérkezik.
Miranda lekászálódott a hátáról, és Pug megcsodálta a fiatal nő hosszú lábait, melyek a quegi divat szerint szabott, rövid szoknya alól kivillanva még jobban érvényesültek. A férfi felült, és kinyújtózkodott.
– Hát, ez jólesett!
– Remek – felelte Miranda. – De most már menjünk enni! Majd' éhen halok!
Elindultak a Villa Beata étkezője felé. Pug otthonában, a Varázsló-szigeten voltak, ahol azonnal eléjük lépett egyik szolgájuk, a Ji-kora valóságmestere. A lény úgy nézett ki, mint egy óriási, két lábon járó béka. Egy esztendővel korábban egyszerűen ott állt az ajtóban, és felvételét kérte Pug iskolájába. A varázsló beleegyezett. A Varázsló-sziget többi diákjához hasonlóan tandíját házimunkával egyenlítette ki.
– Enni akarnak?
– Igen, kérem – felelte Pug, mire a ronda lény büszkén elvonult a konyha irányába.
Az ebéd kiválóan sikerült, ahogyan valamennyi étkezésük, amióta csak visszatértek a pantathiánusok csarnokaiból. Csupán egy hét telt el azóta, ám Pugnak úgy tűnt, mintha egy örökkévalósággal korábban ébredtek volna fel, kimerülten és megzavarodottan a sötétben. Mirandának utolsó ereje megfeszítésével sikerült mágikus fényt gyújtania, hogy legalább lássanak valamit.
A kettévágott démon már rohadni kezdett, amiből arra következtettek, hogy legalább két vagy három napot feküdtek eszméletlenül. Pug összeszedte minden megmaradt erejét, hogy elteleportálja magukat a Varázsló-szigetre, ahol Gathis azonnal gondjaiba vette az érkezőket.
A szobájukba vitték őket, ahol lefeküdhettek, és még egy teljes napon át aludtak. Ébredés után ettek, majd rögtön visszafeküdtek az ágyba, és ismét egy álló napon keresztül aludtak. Időközben eltelt egy hét, és Pug úgy érezte, hogy ereje szinte teljesen visszatért.
Gathis közeledett, mikor befejezték ebédjüket.
– Válthatnék néhány szót önnel?
Miranda felállt.
– Egyedül hagylak benneteket.
– Felesleges, kérem – ellenkezett a manószerű teremtmény. – A dolog ugyanolyan mértékben érinti önt, hölgyem.
Miranda visszaült, Gathis pedig belefogott mondandójába:
– Mint ahogy azt valamikor meséltem önöknek, bizonyos módon állandó kapcsolatban állok a Fekete Varázslóval – Mirandára pillantott. – Az ön apjával, kedves hölgy.
Miranda bólintott.
Gathis Pug felé fordulva folytatta:
– Amikor Macros a legutóbbi alkalommal elhagyta Midkemiát a Résháború végén, elmondtam önnek, hogy meg fogom érezni, ha a varázsló meghal.
– Azt hiszed, hogy meghalt? – kérdezte Pug.
– Tudom, hogy halott – felelte Gathis.
Pug Mirandára pillantott, ám a nő arcáról a legcsekélyebb érzelmet sem tudta leolvasni. A varázsló így szólt Gathishoz:
– Mindannyiunk közül te ismerted őt a legjobban. A veszteség téged sújt a leginkább. Fogadd részvétemet!
– Köszönet együttérzéséért, Pug mester, de azt hiszem, kissé félreértettek – intett a két mágusnak, hogy kövessék. – Van valami, amit meg kell mutatnom önöknek.
Felálltak, és követték, végig egy hosszú folyosón. A lény kifelé vezette őket, át a hatalmas ház hátsó oldalán kezdődő mezőn, el egészen egy alacsony dombig. Amikor már félúton jártak a domb oldalán, Gathis intett, mire feltárult előttük egy barlang bejárata.
– Mi ez a hely? – kérdezte Pug.
– Azt hamarosan látni fogja, Pug mester – felelte Gathis, és bevezette őket a barlangba.
Bent egy parányi oltárt és szobrot találtak, ami egy trónuson ülő férfit ábrázolt. Ez az ember ugyanúgy ismerősnek tűnt Pugnak, mint Mirandának.
– Apám! – suttogta a nő.
– Nem – ellenkezett Pug. – Ez Sarig.
– Valóban – bólintott Gathis. – Íme, a mágia istene!
– Hol vagyunk most tulajdonképpen? – kérdezte Miranda.
– Egy szentélyben – hangzott Gathis válasza. – Amikor a Fekete Varázsló megtalált engem, fajtámnak, mely egykoron fontos szerepet töltött be világunkban, én voltam utolsó képviselője.
– Valamikor azt mesélted nekem, hogy ugyanolyan rokonság fűz a manókhoz, mint a tündéket a mordelekhez – mondta Pug.
– Hát, talán kicsit leegyszerűsítettem a dolgokat. A tündék és a Sötét Testvérek ugyanannak a fajnak a tagjai, csupán különböző utakat választottak. A népem, jóllehet távolról rokona volt a manóknak, ám szinte mindenben különbözött tőlük. A tudósok és tanárok, a művészek és a zenészek népe voltunk.
– Mi történt a népeddel? – érdeklődött Miranda.
– A Káosz Háborúk évszázadokon keresztül dúltak. Az istenek szemében ez talán csak pillanatoknak tűnt, ám az alacsonyabb rendű lények számára több nemzedéknyi idő telt el.
– Az emberek, a manók és a törpök a Káosz Háborúk végén jutottak el Midkemiába. Az én népem ottmaradt egykori világunkon. Míg a többiek virágzásnak indultak, nálunk az ellenkezője történt. Macros megtalált engem, fajtám utolsó képviselőjét, és idehozott.
– Milyen szomorú! – vélte Miranda.
Gathis megvonta a vállát.
– Ez a világ sora. Semmi sem tart örökké, talán maga a világegyetem sem. Azon túl, amit az imént elmondtam, a népem mindenekelőtt a papok nemzete volt.
– Ti a mágia papjai voltatok! – kiáltott Pug elkerekedett szemmel.
– Így igaz – bólintott Gathis. Sarigot tiszteltük, jóllehet más néven szóltunk hozzá.
Pug körülnézett, felfedezve egy kőpadkát, amire leült.
– Folytasd, kérlek!
– Mivel fajtám legutolsó tagja voltam, ezért kétségbeesve kerestem valakit, aki folytatja a mágia istenének szolgálatát. Csak annyit akartam, hogy az illető halálom előtt átvegye legfontosabb feladatomat, és visszahozza a mágiát Midkemiába.
– De hát Midkemián mindig is létezett a mágia! – szólt közbe Miranda.
– Azt hiszem; Gathis a mágia széles ösvényére gondol – vetette közbe Pug.
– Még annál is többre! – nézett rá Gathis. – A mágia visszatérésére a kívánt rendszerbe!
– Ki kívánná ezt a rendet? – kérdezte Miranda.
– Maga a mágia természete.
– A mágia nem létezik – felelte Pug, és elnevette magát.
– Így igaz – értett vele egyet Gathis. – Nakor azt hiszi, hogy létezik egy alapvető valóság a világegyetemben, amit bárki képes lenne befolyásolni, felhasználni a többiek javára, és hasznot is húzhat belőle, amikor megpróbálja. Ezzel csak részben látta át az igazságot. Amit az emberek a mágia keskeny ösvényeként ismernek, csupán az ösztönös mágiát jelenti, a költészet és dalok, az érzelmek és az észlelések mágiáját. Ez az oka annak, hogy a keskeny ösvény mágiája totemeket használ, hogy legyen mivel azonosulni.
– Más rendek papjai úgy vélik, hogy a mágia egyfajta ima, melyet meghallanak az istenek. Ez így igaz, de nem abban a formában, ahogy azt ők elképzelik. Nem az isteneik reagálnak az imára, hanem a mágia maga. Az erő a mindenkori szellemi felkéréssel összhangban válaszol. Ez az oka annak, hogy a különféle vallásos rendek főpapjai és más, magas rangú tagjai teljesen hasonló hatású varázslatokra képesek, amelyekkel az alacsonyabb rangú kísérletezők bizony megégetnék az ujjukat.
– Minden ugyanabból az anyagból van.
– Azt akarod tehát mondani, hogy a mágusok tulajdonképpen kivétel nélkül Sarigot imádják? – kételkedett Miranda.
– Így is meg lehetne fogalmazni a dolgot, de akkor nem lenne teljesen helyes. Valahányszor egy varázsló felhasználja a mágia széles ösvényét, fennáll a lehetősége, hogy az imaként jelenik meg. Minden ilyen egy cseppnyi imádattal szolgálja Sarigot, ami egy picivel közelebb hozza visszatérését világunkba.
– Ha ez így van – nézett rá Miranda –, akkor miért nem kint jársz Csillagdokkban, hogy hívőket toborozzál?
– Ilyen a politika – kacagott Pug.
– Pontosan – értett vele egyet Gathis. – Hölgyem, el tudná képzelni, hogy mi történne, ha váratlanul felbukkanna egy ilyen alak, mint én, és fennhangon hirdetni kezdené azt, amiről az előbb meséltem?
– Értem, mire célzol! – felelte Miranda. – Eleget tudok ahhoz, hogy belássam, valószínűleg igazad van. Ennek ellenére nehezemre esik, hogy elhiggyem.
– Téged is ugyanúgy megköt a saját kiképzésed, mint ahogy engem – válaszolta Pug. – Meg kell szabadulnunk a tanultaktól!
– De mi közünk az egészhez nekünk? Vagyis, miért éppen most mondtad el ezt az egészet?
– Fekete Macros volt a mágia leghatalmasabb mestere Midkemiában, míg Pug mester vissza nem tért Kelewanról – nagyarázta Gathis. – Az én feladatom abból áll, hogy életemet a leghatalmasabb mágus közelében töltsem, bárki is legyen az.
Amíg a Fekete Varázsló élt, mindegy, hogy milyen távol ment tőlem, kettőnk között működött az összeköttetés. Most, hogy megszűnt létezni, folytatnom kell művemet Sarigért.
– Tehát egy hasonló kapcsolatot akarsz kialakítani velem? – kérdezte Pug.
– Nagyjából igen, ám tudnia kell, hogy ez pontosan mit jelent. – Macros és Sarig kapcsolata nem ismeretlen ön előtt. Sarig sajátjának tekintette Macrost, midkemiai küldöttének, és ezért felruházta hatalmával. Ezt a kapcsolatot ön szakította el.
– De hiszen a legvégén Macros Sarig hatalmát használta arra, hogy legyőzze Maargot! – ellenkezett Pug.
– Ez lehetséges – felelte Gathís. – Nem lehettem tanúja e küzdelemnek, ám ha minden úgy esett, ahogy elmesélték nekem, akkor ez lehetett Sarig utolsó ajándéka. Felruházta Macrost a hatalommal, hogy magával együtt elpusztítsa a démont, ahelyett hogy áldozatává vált volna annak, ami a démon mögött rejtőzött.
– És mi áll e mögött a démon mögött? – kérdezte Miranda, ám ebben a pillanatban feltárult a fejében a titkos tudás lezárt kapuja. – Azt hiszem, érteni.
Gathis bólintott.
– Én is így hiszem. Másrészt viszont Pug mestert semmi sem köti Sarighoz. Ön a hatalmát nem ezen a világon szerezte. Tapasztalata a tsuranik örökségével, a megszerzett gyakorlata és a tény, hogy Midkemiáról származik, lehetővé teszi, hogy semleges maradjon e kényes helyzetben. Mindezekből az következik, hogy szabadon választhat.
– Mi között választhatok?
– Most már érti, hogy milyen, évszázadok óta tartó összecsapás zajlik a háttérben. Olyan rettentő és ősi hatalmak küzdenek, melyeket halhatatlan lelkünkkel még csak felfogni sem tudunk. A nagy összecsapás titáni építményébe csupán tudásunk parányi kavicsát helyezhetjük el. A következő két lehetőség közül választhat: vagy továbbra is függetlenként küzd azokért a célokért, melyeket arra méltónak tart, vagy pedig teljes mértékben átadja magát Sarignak, és átveszi Macros helyét. Ha így dönt, akkor még nagyobb hatalomra tesz szert, mint amivel most is rendelkezik, mert ekkor nem csak Midkemia isteneinek teljes tudását és hatalmát mondhatja magáénak, de mindezeket kiegészítheti Kelewan örökségével.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy engem választottak és képeztek ki Macros utódjául?
Gathis egy pillanatig csendben nézte Pugot, majd így szólt:
– Ami az isteneket illeti, egy dolgot már megtanultam. Néha mi, halandók úgy cselekszünk, hogy annak okával magunk sem vagyunk tisztában. Ki állíthatná azt, hogy Macros bármikor is tett valamit Sarig befolyása nélkül? Macros akkor találta meg önt, amikor még csupán parányi kisgyermek volt, és felszabadított valami különöset és hatalmasat a gyermekben. Nem tudnám megmondani, hogy ezzel kiválasztotta-e önt utódjának, ám most abba a helyzetbe került, hogy maga dönthet arról, el kívánja-e foglalni e helyet. Kizárólag az ön döntésétől függ minden.
– És miről kellene lemondanom? – kérdezte Pug.
– A szabadságról – felelte Gathis. – Vágyat fog érezni, hogy megcselekedjen bizonyos dolgokat, anélkül hogy tudná, miért. Macros azt állította, hogy a jövőbe lát, de ez csak részben felelt meg az igazságnak. Részben csupán színészkedett, mert hiú emberként mindenkivel el akarta hitetni, hogy jóval több annál, mint ami valójában. Ami azért mulatságos is egyben, hiszen tényleg ő volt a legnagyobb mágus, akivel megismerkedtem. Egészen addig persze, amíg önnel nem találkoztam, Pug mester. Az évszázadok folyamán azután azt is alkalmam nyílt megállapítani, hogy az önök fajtájának még a legnagyobbika sem mentes a hibáktól. – Akárhogy is legyen, észre fogja venni, hogy többé már nem ura saját életének.
– Nagy dolgot kínálsz fel nékem, de rettentő az ár, amit kérsz érte – felelte Pug.
– Nem én teszem ezt, Pug mester, hanem ő! – Gathis az isten képmására mutatott.
– Meddig gondolkodhat a válaszon? – kérdezte Miranda.
– Ameddig csak akar – felelte Gathis. – Az istenek saját, magasztos útjaikon járnak, és a halandók élete nem több a számukra néhány gyors szívdobbanásnál.
– Lesz min gondolkodnom! – vélte Pug. – Mi történik akkor, ha nemet mondok?
– Akkor várni fogunk, míg fel nem bukkan valaki más, egy olyan valaki, kinek jelleme és hatalma megfelel arra, hogy az istenség kiválassza őt képviselőjének.
Pug Mirandára nézett.
– Na, akkor végre megint van valami, amin vitatkozhatunk!
A nő bólintott.
– Most egyedül hagyom önöket – nézett rájuk Gathis. – Talán az istenség maga fogja irányítani a gondolataikat. Ha valamire szükségük lenne, a házban találnak.
A villa zöldes színű udvarnagya kisétált, Pug pedig Mirandához fordult:
– Mi tévő legyek?
– Szeretnél isten lenni? Egy ilyen ajánlatot elég nehéz elutasítani!
Pug kinyújtotta karját, és magához húzta Mirandát. Miközben karjaiban tartotta a nőt, így szólt hozzá:
– Ugyanakkor iszonyúan nehéz elfogadnom az ajánlatot!
– Nos, nem kell sietnünk – vélte Miranda, és viszonozta az ölelését.
– Tényleg nem kell sietnünk? – kérdezte a férfi, mert gondolatai közben visszatértek a háborúra.

 

Erik parancsokat üvöltött, miközben a csata körülötte a tetőpontjához közeledett. Immáron két napja dúltak a harcok a második erődvonal teljes hosszában, és az ellenségnek eddig csupán egyetlenegyszer sikerült áttörnie. Erik valamennyi tartalék egységét az áttöréshez irányította, hogy bezárják a rést. Eddig sikeresen megvédték vonalukat. Egy gondosan elkészített terv szerint fokozatosan felváltották a katonákat, akik már hosszú ideje szolgálatban álltak, hogy legalább egy kicsi pihenés jusson nekik is.
A sebesülteket eközben a málhás szekerekkel elszállították Sötétmocsárba. Még néhány pillanat, és Erik ki fogja adni a parancsot a visszavonulásra. Ez pedig azzal jár, hogy a lángok martalékává válik a ház, melyben a gyermekkorát töltötte.
Az elmúlt hónapok során, amióta csak első alkalommal szeme elé került Calis terve a hadjáratról, már számtalan alkalommal gondolt keserű szívvel erre a pillanatra. Most azonban annyira elfáradt, hogy szinte kivesztek belőle az érzelmek. Talán változik a helyzet, ha tanúja lesz, amint lángra lobban az Örvös Tyúk fogadó, a Szőlőtermesztők és Borkereskedők Székháza és Hollófalva számos, jól ismert épülete. Ebben a sorsdöntő pillanatban azonban kizárólag a rendezett visszavonulással tudott törődni.
Az ellenség nem törődött a veszteségeivel. Erik számításai szerint a támadók a két erődvonal ostromakor legalább hatezer embert veszítettek, míg a védőknek kevesebb, mint ezerötszáz katona elestét kellett elszenvedniük. A Smaragd Királynő könnyedén elviseli, ha a halottak aránya négy az egyhez az ő hátrányára. Ugyanez katasztrófát jelenthet a Királyság erőire nézve. Ha tartósan ellen akarnak állni az ellenségnek, akkor minden elesett királysági katonáért cserébe hat ellenféllel kell végezniük.
Erik kivédte egy jól megtermett fickó fejszecsapását, és keresztüldöfte támadóját kardjával. Hátrább húzódott a harc kavargásából, és hagyta, hogy elfoglalja helyét egy katonája. Körbepillantott, és látta, hogy eljött az ideje annak, hogy megfújják a visszavonulást jelző trombitákat. Mire elérik Sötétmocsarat, már beköszönt az éjszaka. Kellő távolságra hátrább ment, és a helyen, amelyen már legfeljebb egy eltévedt nyíltól kellett tartania, magához intette a futárokat. Négy katona lépett hozzá, és tisztelegtek.
– Juttassátok el a frontvonal teljes hosszában mindenkihez a parancsomat! Ha meghallják a jelzésemet, általános visszavonulás!
A katonák elsiettek, és Erik észrevette, hogy Robert d'Lyes, a mágus közeledik felé.
– Segíthetek valamit? – kérdezte a varázsló.
– Köszönöm, de hacsak nem tud valamilyen trükköt arra, hogy a túloldalt nyüzsgő mocskokat néhány percre hátraszorítsa, hogy biztonságban elvonulhassunk, akkor azt hiszem, hogy nem.
– Hány perc kellene? – kérdezte a mágus.
– Tíz-tizenöt már elég lenne. Minél hosszabb, annál jobb, természetesen, de ennyi idő alatt sikerülni fog a sebesülteket felrakni a szekérre. A lovasok maradéka pedig nyeregbe tud szállni. Lovas íjászaink sakkban tartják az ellenséget, amíg elvonulnak a gyalogosok. Ha ez sikerül, akkor valamennyien élve eljutunk Sötétmocsárba, hogy ott folytassuk a küzdelmet.
– Van egy ötletem – felelte Robert. – Nem vagyok egészen biztos, hogy működni fog, de akár sikerülhet is.
– Mindenképpen visszavonulunk, úgyhogy legjobb lesz, ha megpróbálkozik vele – igyekezett felbátorítani Erik.
– Mikor fogja kiadni a parancsot?
– Öt perc múlva – felelte Erik, miközben jelt adott, hogy hozzák oda a lovát.
Mialatt egy katona odasietett hátasával, d'Lyes elgondolkodott.
– Öt perc tulajdonképpen elég lesz.
A mágus előresietett a küzdelem szélére, ahol már fennállt annak a veszélye, hogy fáradozásait egy eltévedt nyílvessző jutalmazza meg. Becsukta a szemét, és elkezdett egy idéző formulát, majd benyúlt az ingébe, és előhúzott egy parányi bőrzacskót. Kinyitotta, és kivett belőle valamit, de hogy az mi volt, azt Erik nem tudta kivenni, és kezével különféle mozdulatokat tett.
Hirtelen zöldes árnyalatú, fekete füstfelleg emelkedett fel a sáncon. A támadók köhögni kezdtek, és elhányták magukat. A füst terjedni kezdett, végigkígyózott az egész harcvonalon. A felleg két oldaláról visszahúzódtak a harcosok.
– Méreg! – kiáltotta el magát d'Lyes.
Erik döbbenten pislogott, de azután észbekapott, és elkiáltotta magát a támadók nyelvén:
– Méreg! Méreg! Visszavonulás! Vonuljunk vissza!
Kiáltása visszhangra talált a vonal teljes hosszában. Ezután a Királyság nyelvén adott parancsot a saját embereinek:
– Visszavonulás!
A Királyság hadserege távolodni kezdett a védműtől. Robert d'Lyes odasietett Erikhez.
– Nem fogjuk tudni túlzottan sokáig becsapni őket. Ha azok a katonák, akik most éppen ott hánynak, kissé magukhoz térnek, akkor újból támadni fognak.
– Tulajdonképpen mit művelt velük?
– Ez csak egy kisebbfajta varázslat volt, amivel békésebb körülmények között az egereket, a patkányokat és az egyéb férgeket füstöljük ki a fészerekből. Ha valaki belélegzi a füstöt, akkor nagyjából egy óra hosszat rosszul érzi magát, de aztán ismét rendbe jön.
– Köszönöm, hogy eszébe jutott ez a varázslat!
– Szívesen. Még jobb lett volna, ha fel tudom erősíteni a mérgező hatást, hogy el tudjam pusztítani vele az ellenséget.
– Ha ez valaha is sikerülni fog, akkor arra is oda kell figyelni, hogy a füstöt a csatatér megfelelő oldalán tartsa.
– Ez bizony igaz – értett egyet a mágus. – Hát az nem lenne egyszerű. Na mindegy, most mit csinálunk?
– Futunk, mint akit az ördög kerget – magyarázta Erik.
– Nagyon helyes – felelte d'Lyes, és sietve elindult a lovához.
Erik kiadta a parancsait, és megkönnyebbülten figyelte, hogy bajtársaik az utolsó málhás szekérhez cipelik azokat a katonákat, akik sebesülésük miatt nem tudtak járni. Mások a lovakhoz szaladtak. Az íjászok, amilyen gyorsan csak tudtak, lemásztak a sziklákról, nyeregbe szálltak vagy besoroltak az általános visszavonulásba, attól függően, hogy a vezetés milyen szerepet szánt egységüknek.
Erik látta, hogy az ellenség nyugat felé menekül. Sokan közülük a gyomrukat fogták, és néhányan – látszólag halálos görcsökkel – a földön fetrengtek. A Királyság néhány katonája is belélegezte a füstöt, ezeket bajtársaik biztonságba szállították.
Erik számolta a percek múlását, és amikor a tizedik is tovaszállt, végül csak ennyit mondott:
– Indulás!
A leghátul lovagló íjászok mögött a hajítódárdákkal felszerelt könnyűlovasság volt az utolsó egység. Erik elhaladt mellettük, és látta, hogy a kimerült és vérző férfiak csillogó szemmel figyelik az ellenséget. Érezte, hogy keble duzzad a büszkeségtől. Tisztelgett katonáinak, aztán lovát vágtára fogva elindult a város felé.
Miközben távolodott a védelmi vonaltól, a hegyek között megpillantotta a felgyújtott harci gépek és katapultok lángját. A gépezetek túl nehezek voltak ahhoz, hogy gyorsan el lehessen őket szállítani, ezért megsemmisítették őket, nehogy az ellenség kezébe kerüljenek.
Hollófalván meglátta a katonákat, akik már készen álltak a fáklyákkal. Még egyszer körülnézett szülővárosában, miközben a málhás szekerek kigördültek, hogy a felszerelést és a sebesülteket elszállítsák a védelem következő, megerősített vonaláig. Erik leszállt a lóról, és meglazította a nyereg haspántját, hogy hátasa pihenhessen egy kicsit. Egy itatóvályúhoz vezette a lovat, és hagyta, hogy igyon. Közben nyitva tartotta a fülét, hogy meghallja a hátvéd jelzését, ami azt közli majd vele, hogy megkezdődött az üldözés. Akkor lángra kell lobbantania szülővárosát.
Lassan telt az idő, ám az ellenség nem mutatkozott. Valószínűleg túl bizalmatlanok voltak, vagy féltek attól, hogy behatoljanak arra a területre, amit d'Lyes „megmérgezett”. A Királyság katonáinak jól jött az így nyert óra. Végül Erik így kiáltott fel:
– Vonuljanak vissza az íjászok és a lándzsások!
Egy hírnök vágtatott el nyugat felé, hogy a Királyság hátrahagyott katonáinak is átadja a visszavonulási parancsot, Erik pedig elindult a fogadó jól ismert épülete felé. Amikor odaért, már látta, hogy egy katona készen áll, hogy meggyújtsa a szalmát, amelyet a kerítés és a külső fal mellett halmoztak fel.
– Add ide! – parancsolta, és a fáklyára mutatott.
A katona engedelmeskedett, és Erik a szalmába vágta a lángoló fadarabot.
– Rajtam kívül senki más ne merészelje felgyújtani szülőházamat! – mondta. Aztán megfordult, és felkiáltott: – Gyújtsatok fel mindent!
A városban mindenfelé katonák rohantak vagy vágtattak, és hamarosan felcsaptak a lángok. Erik képtelen lett volna végignézni, amint leég a fogadó, ezért visszalovagolt a város szívébe. Amikor a könnyűlovasság első katonái átvágtak az utcákon, a házakban már tombolt a tűz. Utoljára az íjászok fognak megjönni, és Erik hozzájuk akart csatlakozni.
A lovas íjászok vágtatva közeledtek, miközben egy olyan taktikát alkalmaztak, melyet még Calis talált ki, és amiről azt mesélték, hogy tulajdonképpen a novindusi vad lovasoktól, a jeshandiktól származik. A csapat fele elvágtatott, miközben a többi íjász megállt, és nyílzáport zúdított az üldöző ellenségre. Ezután megelőzték a másik csoportot, amely megállt, hogy most ő fedezze társai visszavonulását. Az ilyen taktika alkalmazása rendkívül jó időzítést és sok gyakorlást igényelt, de Calis végtelenül sokat gyakoroltatta embereit, így tökéletesen sikerült végrehajtaniuk a feladatot. Csupán néhány ellenséges nyílvessző repült utánuk, amikor a Smaragd Királynő katonái a fellobbanó lángokból észrevették, hogy a Királyság hadserege visszavonulóban van. A legtöbb nyílvesszőt találomra lőtték ki, magas ívben jöttek a sziklák védelméből, és így jóval a lovasok előtt hullottak a földre, anélkül hogy bármi kárt okoztak volna.
Amikor azonban a nyílzápor erősödni látszott, Erik tudta, hogy nem várhatnak tovább.
– Ennyi elég! Visszavonulás!
Az íjászok egy emberként megfordultak, megsarkantyúzták lovukat, és vad vágtában elindultak kelet felé. A száguldás addig tartott, míg biztosak lehettek abban, hogy lehagyták az ellenséget. Ekkor lelassultak, hogy kíméljék hátasaik erejét.
Általában három óráig tartott, hogyha lóval ügetve valaki el akart jutni a szomszéd városba. Erik kevesebb, mint egy óra alatt ért oda. Egész úton a málhás szekerek mellett haladt, melyek folyamatosan gördültek kelet felé. Amikor beért a városba, látta, hogy a kocsik lelassultak, és megkerültek egy városszéli házat. Erik megpillantotta Jadowot és századuk egyik katonáját. Odalovagolt hozzájuk.
– Mi újság?
– A lovasságotok és a gyalogság nagy része úgy tíz-tizenöt perce elment előttünk. Majdnem baleset történt, amikor megelőzték a szekereket.
– Beálltál forgalmat irányítani.
– Nem csak azt – vigyorgott Jadow. – Elhelyeztem itt egy-két csapdát, úgy, ahogy kértél, hogy kicsit lelassítsuk az ellenséget.
Vártak, miközben a szekerek elgördültek mellettük. Erik ismét engedélyezett egy kis pihenőt a lovának. Ő is, de Jadow is túlzottan ideges volt amiatt, hogy az ellenség utoléri a málhás szekereket, ezért szinte egy szót sem szóltak. Két órán keresztül szekér szekér után haladt előttük, míg hirtelen felbukkant egy század lovas, Erik hátvédje. Jadow a közeledőkre mutatott:
– Ők az utolsók?
Erik bólintott.
– Ha még maradni akarsz egy kicsikét, már csak egyetlen tanácsot adhatok: a következő lovast, aki utánuk jön, egyszerűen öld meg!
Jadow arra a két lóra mutatott, melyeket egy kerítés maradványaihoz kötöttek.
– Azt hiszem, inkább veled megyek.
Jadow és a katona a lovakhoz lépett, nyeregbe szálltak, majd visszaügettek Erikhez.
– Egyszerűen gyertek utánam, fiúk, és minden rendben lesz!
Erik intett, hogy Jadow lovagoljon előre, majd nyomába eredt, amint átvágtak a parányi városon.
– Mit készítettetek elő?
– Hát – kezdte Jadow –, azt akartad, hogy egy-két mocskos kis kellemetlenséget készítsünk elő az ellenségnek. Engedelmesen megcsináltuk, amit mondtál! Néhány árok itt, egy pár hordócskányi olaj ott, egy-két fáklya bizonyos házakban, amiket csak pár perce gyújtottunk meg, és még néhány ilyen apróság. Egyik sem túlságosan nagy romboló erejű, de valószínűleg kis időre feltartja a gazfickókat, amikor átkutatják az épületeket.
– Remek munka! – bólintott Erik elismerően.
Keresztüllovagoltak a településen. Ez a városka a Király Országútján feküdt. Északról és délről is tágas mezők és erdők szegélyezték, ami lehetetlenné tette, hogy felhasználják a védelem során. Ha Jadow meglepetései akárcsak rövid időre is feltartják az ellenséget, és arra kényszerítik, hogy megkerülje a települést ahelyett, hogy keresztülvágna rajta, az így nyert percek emberi életeket menthetnének meg. Erik és Jadow utolérte az utolsó szekeret, amelyik lassan felgördült a Király Országútjára. Erik e szavakkal fordult Jadowhoz:
– A lovas íjászokkal fedezzétek ezt a szekeret, meg a többi lemaradót! Nekem most már előre kell mennem.
– Igenis, uram! – felelte vigyorogva Jadow, és enyhén gúnyos arckifejezéssel tisztelgett.
Erik megsarkantyúzta fáradt lovát, elhaladt az utolsó szekér mellett, a kocsi oldalán néhány sebesült vánszorgott, mivel nekik rajta már nem jutott hely. Kétszer látott az utca szélén megpihenő katonákat, akiknek azt parancsolta, hogy menjenek tovább, mert különben túlzottan lemaradnak, és az ellenség kezére esnek.
Amikor a nap már lenyugodni készült, ismét pihenőt kellett engedélyeznie fáradt lovának. Ezen a helyen az út felvezetett egy hegyre, és rendkívül meredekké vált. A kapitány visszapillantott, és ámulva látta, milyen hosszú a Király Országútján vonuló katonák és szekerek sora. Az előbb ellovagolt az összes kocsi mellett, de egészen eddig a pillanatig nem vált nyilvánvalóvá előtte, milyen sok embere van még úton. Egy-két helyen már fáklyákat gyújtottak, és nemsokára az egész menetoszlop úgy nézett ki, mintha egy hosszú, lángoló kígyó tekeregne a Király Országútján.
Eriket hirtelen elfogta a vágy, hogy tegyen valamit, és ne csak tehetetlenül ücsörögjön, ezért kantárszáron továbbvezette a lovát. Elsétált egy, az út szélén álló kocsi mellett, melynek utasai lázas sietséggel próbáltak meg rendbe hozni egy törött küllőt. Angikor továbbhaladt az út kanyarulatában, hirtelen megpillantotta azt, amire már régen számított: Sötétmocsarat.
A Király Országútja kellős közepén fekvő várost fal vette körül. Tőle keletre feküdt a Rémálom-hegyhát. Ott dől majd el – ezt Erik jól tudta – a Királyság és Midkemia teljes világának sorsa. A városfalakat megvilágították a fáklyák és a lámpások, és a távolból úgy nézett ki, mintha ünnepelnének valamit. Erik persze tisztában volt azzal, hogy a látszat csal. Ezek a fények semmi ünnepelnivalót nem jelentettek; hanem arra utaltak, hogy a Nyugati Birodalom egyesült hadereje nemsokára eléri a teljes harckészültség állapotát.
Az a földdarab, mely nevet adott a városnak, tulajdonképpen Sötétmocsártól délre és kelet felé terpeszkedett. Valamikor a sötétmocsári vár volt a Királyság határvidékének legfontosabb őrposztja, jóval azelőtt, hogy Krondort megalapították volna. A város hosszú éveken át növekedett, míg fallal nem vették körbe. Farkasfalva után Erik viszonylag kihalt tájon lovagolt, mivel a város körüli területek sziklás talaja cseppet sem volt alkalmas mezőgazdasági megművelésre. Az utat csupán csenevész fák, szívós, hegyvidéki fű, alacsony bokrok és egy pár virág szegélyezte. Messze mögöttük a hegység nyugati oldalának völgyeiben és a sziklák repedéseiben fák nőttek. A város környékén már régen, réges-régen kiirtották az erdőket. A települést a mélyebben fekvő irtásokról látták el élelemmel.
A Király Országútjának legmagasabb pontján emelkedett a magasba, akárcsak egy kővé vált őrszem, a sötétmocsári vár egykori öregtornya. Mai formájában igazi citadellának számított, mert a régi erődítményt vizesárokkal és magas fallal vették körbe, és később nem nagyon változtattak rajta. A város túlnőtt a hágón és minden oldalról magas tornyocskákkal tűzdelt fal vette körül, melyeket lőrésekkel ellátott, kinyúló mellvédekkel erősítettek meg. Senki sem lesz képes úgy elérni a kaput, hogy ne zúdulna rá nyilak zápora, katapultok lövedékei, forró víz és fortyogó olaj.
A lenyugvó nap vörös fényben fürdette a várat, és Erik nyugatra fordult. A messzeségben a nap a Hollófalván és Farkasfalván pusztító lángok füstjébe bukott alá.
Erik elérte a városkaput, ahol meg kellett állapítania, hogy az utcákat elözönlötték a nyugati menekültek. Elvezette a lovát néhány bátortalan katona mellett, akik megpróbáltak irányt szabni a várost elözönlő embertömegnek.
– Melyik út vezet a városba? – kiáltotta Erik.
Egy katona a válla fölött egy pillantást vetett rá, és amikor meglátta Erik zubbonyán a vérvörös sast és a tiszti rangjelzést, így válaszolt:
– A város szívén át, kapitány, aztán meg végig a Magas utcán!
Erik keresztülvezette lovát a nyüzsgő tömegen, miközben időnként valakit félre kellett tolnia, hogy áthaladjon a rémült polgárok és a kimerült katonák csoportjain. Majdnem egy óráig tartott az útja.
Végül csak elérte a régi felvonóhidat, amelyik a várárok fölött ívelt át, és elválasztotta a citadellát a város többi részétől. Egy csapat katona száz méternyire a vártól minden irányban lezárta az utcát, hogy azok, akiknek gyorsan be kellett jutniuk a herceg főhadiszállására, akadálytalanul mozoghassanak.
Erik odalépett az őrhöz, és nyugat felé mutatott:
– Mondjátok, szabad még az út a nyugati kapuhoz?
– Igen. Menj el a fal mellett, és ott fordulj be! – felelte az őr.
Erik felsóhajtott.
– Bárcsak ezt egyből a kapunál mondták volna!
El akart menni az őr mellett, ám a katona keresztbe tette előtte a lándzsáját.
– Hova a csudába? Mit gondolsz, hogy csak úgy besétálsz itt?
– A herceghez és Greylock tábornokhoz megyek – felelte Erik teljesen kimerülve.
– Akkor először mutasd meg a parancsodat, jó?
– Parancsot? Milyen parancsot? Kitől? – kérdezte Erik döbbenten.
– A felettesedtől. Hacsak nem vagy katonaszökevény, aki valami bugyuta dajkamesével akarja megetetni a tábornokot, hogy megmagyarázza, miért szakadt el az egységétől!
Erik lassan felnyúlt, megragadta a lándzsa nyelét, és anélkül, hogy a legcsekélyebb erőfeszítést is észre lehetett volna venni róla, eltolta maga elől, hiába feszült ellene a katona. Amikor a férfinek guvadni kezdtek a szemei és vicsorogni próbált, Erik megszólalt:
– Én is tiszt vagyok. Tudom, hogy az egyenruhám kissé megviseltnek tűnik, de ennek ellenére be kell jutnom a herceghez!
Az összetűzést látva még néhány katona sietett oda. Az egyikük elkiáltotta magát:
– Hé, őrmester!
Egy sötétmocsári egyenruhát viselő őrmester futott hozzájuk. Zubbonyán vörös holló ült az ágon egy fekete pajzs képmásán.
Mi az már megint?
– Ez a fickó be akar jutni a herceghez! – felelte a katona.
Az őrmester gy kiszolgált, vén csataló, aki vakfegyelmet követelt a beosztottjaitól, Erikre förmedt:
– És ki a fene vagy te, hogy azt hiszed, a herceg látni szeretne?
Erik félrelökte a lándzsát, és előlépett, miközben keményen az őrmester szemébe pillantott.
– Sötétmocsárffy Erik vagyok, a herceg különleges egységeinek kapitánya!
Amikor kimondta a nevét, néhány katona hátrébb lépett, miközben mások az őrmesterre pillantottak. A viharvert veterán vigyorogni kezdett.
– Úgy tűnik, kapitány, akadt néhány futó kellemetlensége.
– Így is ki lehetne fejezni a dolgot. Most pedig el az utamból!
Az őrmester tétovázás nélkül engedelmeskedett, és hagyta Eriket menni. Miközben elment mellette, a kapitány az őrmester kezébe nyomta lova kantárszárát.
– Vízre és élelemre van szüksége. Alig áll már a lábán! Tudassátok velem, melyik istállóban helyeztétek el! Remek állat, és nem akarom elveszíteni.
Az őrmester átvette a kantárt. Erik, miközben továbbment, még a válla fölött hátrakiáltotta:
– Egyébként, ha látjátok az őrmesteremet jönni, azonnal küldjétek hozzám! Nem lesz nehéz felismerni, nagydarab fickó, és szurtos képű, mint egy keshi. A legfeltűnőbb az benne, hogy azonnal letépi a fejeteket, ha csak feleannyit is szórakoztok vele, mint velem!
Erik áthaladt a felvonóhídon, és felpillantott a régi vár fényesen kivilágított ablakaira. Bár a várat ősei építették, Erik idegennek érezte magát Sötétmocsárban. Gyermekkorában sokszor álmodott arról, hogy egy szép napon atyja magához hívatja, és elismeri törvénytelen fiának, hogy helyet adjon neki házában. Később aztán rájött, hogy ez az álom sosem valósulhat meg, de még ekkor is tovább élt a kíváncsiság. Mára már ez is alábbhagyott. A kastély csupán nyugtalanságot váltott ki belőle. Nem volt ez jó hely arra, hogy itt haljon meg. Miközben átsétált a kapuboltozaton, és belépett a régi várudvarra, rájött, hogy ez a kellemetlen érzés nem is annyira a hadsereg miatt fogta el, amely nemsokára rátámad erre a vidékre. Nem, az ok az, hogy ebben a várban lakik az asszony, aki bosszút esküdött ellene: Sötétmocsárffy Mathilda, atyjának özvegye, s féltestvérének – kit saját kezével ölt meg – anyja.
Mély sóhajtással Erik az őrség kapitányához fordult:
– Vezessen Greylockhoz! Sötétmocsárffy kapitány vagyok.
A kapitány szó nélkül tisztelgett, megfordult, majd gyors léptekkel bevezette Eriket ősei otthonába.

 

 

24.
Sötétmocsár

Calis a kristályt figyelte.
Annyira elmerült ebben, hogy szinte alig vette észre az orákulum hatalmas csarnokában feltűnő négy alakot. Az orákulum segítőire pillantott, de mivel azok semmiféle nyugtalanságot sem mutattak, Calis úgy döntött, nincsen veszély.
Most az újonnan jöttekre irányította figyelmét, és apját látta meg, aki csillogó, fehér-arany páncélját viselte. Mellette állt Nakor, Sho Pi és egy Ishap-rendi szerzetesi köntöst hordó férfi. Calisnak kényszerítenie kellett magát, hogy elfordulva a drágakőtől, felálljon és üdvözölje őket.
– Apám – ölelte meg Tomast. Majd kezet rázott Nakorral.
– Ez Dominic – mutatta be az ismeretlent Nakor. – Sarth apátja. Azt gondoltam, hasznos lehet, ha velünk jön.
Calis bólintott.
– Nagyon elmélyedtél a kristályban, amikor megérkeztünk – jegyezte meg Tomas.
– Dolgokat látok benne, apám – felelte Calis.
– Beszélnünk kell – mondta Tomas. A többiekre nézett, és hozzátette: – Először azonban hódolatomat kell kifejeznem.
A hatalmas, pihenő sárkányhoz lépett, megállt az óriási fej előtt, és gyengéden megérintette.
– Hát újból találkoztunk, öreg barátom! – jegyezte meg halkan. Majd az orákulum legfőbb segítőjéhez fordulva megkérdezte:
– Jól van?
Az öreg ember kissé meghajtotta a fejét.
– Álmodik, és álmában ezernyi életet él át újra, osztozván velük a lelken, amely őutána elfoglalja e nagy testet – egy fiatal fiúra mutatott, aki Tomas előtt állt meg. – Ahogyan én is megosztom tudásom az utódommal.
Tomas bólintott.
– Népeteket, a fajok legősibbjét megmentettük az egyik veszélytől, csak hogy másfajta homály boruljon rátok.
– Valóban fennáll a veszélye – ismerte be az öreg ember –, de szent a cél. Ennyit tudunk.
Tomas bólintott, majd visszatért Calishoz és a többiekhez.
Dominic elkerekedett szemmel nézett Tomas mögé.
– Sosem hittem volna!
Nakor felnevetett.
– Bármit is látok, sosem hiszem, hogy mindent láttam. A világegyetem tele van meglepetésekkel.
– Hogyan tudtatok mindannyian egyszerre megérkezni? – kérdezte Calis.
– Ez egy hosszú történet – felelte Nakor. Elővett egy tsurani teleportáló gömböt, és így folytatta: – Nem sok ilyen maradt. Szereznünk kellene még néhányat.
Calis elmosolyodott.
– Sajnos a Kelewanba vezető rés Csillagdokk szigetén van, azt pedig legutóbbi információim szerint most Kesh tartja kézben.
– Tán nem is olyan szoros a marka – vigyorgott Nakor.
– Ezt meg hogy érted? – csodálkozott Calis.
Nakor vállat vont.
– Pug megkért, hogy találjak ki valamit, én pedig megtettem.
– És mit találtál ki? – kérdezte Tomas.
Majd elmondom, ha túléltük a szörnyűségeket, és újra érdemes lesz Csillagdokk sorsáról beszélni.
– Calis – fordult Tomas a fiához –, mit értettél az alatt, hogy dolgokat látsz a kristályban?
Calis csodálkozva nézett apjára.
– Hát te nem látod őket?
Tomas az Életkristály felé fordította tekintetét, és merően figyelte az ereklyét, amelyet valahogy sokkal közelebbről vélt ismerni, mint bármelyik élőlényt Midkemián. Hagyta, hogy elméje megnyugodjon, nézte a hűvös, zöld felületet, majd egy pillanattal később lüktető fényt érzékelt, amely halvány volt, és nehezen érzékelhető, ha valaki túlságosan erőltette. Egy pillanattal később így felelt:
– Nem látok képeket.
– Furcsa – jegyezte meg Calis. – Számomra már az első néhány pillanatban jól látszottak, ahogy a kristályra pillantottam.
– És mit látsz? – kérdezte Nakor.
– Nem tudnám szavakkal leírni – felelte Calis. – De azt hiszem, e világ egész történetét látom.
Nakor leült a földre.
– Hát ez igen érdekes! Kérlek, mondd el, szerinted mit láttál!
Calis is leült, mintha össze akarná szedni a gondolatait.
Ekkor hirtelen Pug és Miranda bontakozott ki a semmiből.
Tomas üdvözölte barátját és Mirandát, és intett nekik, hogy üljenek le.
– Mi az? – kérdezte Pug.
– Calis éppen azt akarja elmondani, mit látott az Életkristályban – világosította fel Tomas.
Calis Mirandára és Pugra nézett, és egy pillanatig állta a mágus tekintetét. Ekkor elmosolyodott.
– Örülök, hogy újra látlak mindkettőtöket!
Miranda viszonozta a mosolyt.
– Ahogy mi is örülünk neked!
– Az Életkristályról kell beszélnem – jelentette ki Calis.
Nakor Sho Pihez fordult:
– Jegyezz meg minden szót, ha a tanítványom akarsz maradni!
– Igen, mester.
Calis beszélni kezdett.
– Az Életkristály maga Midkemia, a legtisztább formájában. Minden élet tükröződik benne, amely valaha is létezett, vagy létezik, vagy élni fog, a kezdetektől az idők végezetéig.
Mindannyian némán vártak, miközben Calis a megfelelő szavakat kereste.
– Kezdetben nem volt semmi, majd megszületett a világegyetem. Pug és apám tanúja volt e teremtésnek, ahogy a történetet hallottam – mosolygott apjára. – És nem is egy alkalommal.
– Miután megszületett a világegyetem, tudatára ébredt, oly módon, amely jóval meghaladja a felfogásunkat, még elképzelni sem tudjuk, nemhogy megérteni ezt a fajta tudást.
Nakor elvigyorodott.
– Ez olyan, mint a bolyba földet szállító hangyák, akiknek a feje fölött, egy hegy tetején sárkány trónol. A hangyáknak nincs fogalmuk a sárkányról.
– Ennél többről van szó – felelte Calis –, de nem rossz ez a hasonlat. Ez a tudatosság jóval több, mint amit bármelyikünk megérthetne – akár együtt valamennyien megérthetnénk. Annyira hatalmas és annyira időtlen... – szünetet tartott. – Nem hiszem, hogy többet mondani tudnék róla.
– Amikor kialakult Midkemia, először a természet alaperőinek hona volt. Tudattalan erőké, amelyek felépültek, majd megsemmisültek.
– Rathar és Mythar – mondta Tomas. – A Kezdet Két Vak Istene.
– Így is nevezhetjük őket – jegyezte meg Nakor.
– Azután a dolgok újrarendeződtek – folytatta Calis. – A tudatosság uralkodóvá vált, és az addig tudattalan lények célokat kaptak. Mi vagyunk azok, akik úgy írjuk le az isteneket; hogy értelmük legyen, igazi valójuk azonban ennél jóval bonyolultabb.
– A világegyetem rendje olyan, mint a csiszolt drágakő, amelynek csak egyik oldalát látjuk, amely a saját világunk képét tükrözi vissza.
– Más világok is osztoznak rajta? – kérdezte Pug.
– De még mennyire! – felelte Calis halkan. – Valamennyi világ. Ez az egyik fő oka annak, hogy amit itt teszünk, annak az összes világra hatása van a világmindenségben. Azoknak az erőknek az ősi harcáról van szó, amelyeket mi jónak, illetve ördöginek nevezünk, és ez a teremtés minden szegletében ott lapul.
Calis a hatalmas barlangban ülőkhöz fordult.
– Órákig is beszélhetnék erről, de inkább hadd mondjam el a lényegét a felfedezésemnek!
Összeszedte gondolatait, majd folytatta:
– A valheruk nem egyszerűen az első faj volt Midkemián. Ők jelentették a hidat a halhatatlanok és halandók között. Ha úgy tetszik, az istenek első kísérletei voltak.
– Kísérletei? – csodálkozott Pug. – Miféle kísérletei?
– Nem tudom – ismerte be Calis. – Még abban sem vagyok biztos, hogy igazat beszélek, vagy csak annak érzem.
– Igaz – felelte Nakor.
Most valamennyi tekintet a kis isalani felé fordult. Az elvigyorodott.
– Van értelme.
– Minek van értelme? – kérdezte Pug.
– Eltűnődött már valaki rajtam kívül azon, vajon miért gondolkodunk? – kérdezte Nakor.
Mivel a kérdés eléggé költőinek tűnt, a többiek meglepett pillantásokat váltottak egymással. Pug felnevetett.
– Hát, mostanában nem nagyon!
– Szerintünk azért, mert az istenek felruháztak bennünket az értelemmel – jelentette ki Dominic.
Nakor ujjával játékosan megfenyegette az apátot.
– Tudod, hogy ez dogma, és azt is, hogy az istenek legalább annyira teremtményei az emberiségnek, mint az emberiség az isteneknek.
– Mi a mondanivalód lényege? – kérdezte Pug.
– Csak tűnődöm – kezdte Nakor. – Azon a történeten gondolkodtam, amit te meséltél nekem arról, amikor Tomassal elmentetek, hogy megkeressétek Macrost, és tanúi voltatok a világ teremtésének.
– És? – kérdezte Tomas.
– Hát – kezdte Nakor –, a humor az értelem sajátja.
– Ide figyelj, Nakor – szólalt meg Miranda. – Miről beszélsz te egyáltalán?
– Arról, ami ezt az egészet elindította – felelte az isalani.
– Igen – jegyezte meg Dominic. – Létezett egy ősi erő, egy teremtő, vagy valami.
– És mi van – tűnődött Nakor –, ha önteremtés történt?
– A világegyetem egyszerűen elhatározta egy nap, hogy életre kel? – csodálkozott Miranda.
Nakor egy pillanatig fontolgatta a kérdést.
– Azt hiszem, egy dolgot mindig szem előtt kellene tartanunk: mindaz; amiről beszélünk, a mi korlátozott érzékelésünknek és megértési képességünknek van alárendelve, így természetünknél fogva csak nagyon kevéssé foghatjuk fel.
– Ez igaz – helyeselt Pug.
– Ezért ha azt mondjuk, hogy a világegyetem egy nap életre kelt, talán egyszerre a legtalálóbb és a legtökéletlenebb megfogalmazása a lényegnek – vélekedett Nakor.
– Az effajta vita mindennapos egyházunk berkeiben – jegyezte meg Dominic. – A logikai és hitbeli eszmefuttatások sokszor igen feldühítik az embert.
– Azt hiszem azonban, hogy nekünk rendelkezésünkre áll valami, ami a te testvéreidnek aligha, apát – mondta Nakor. – A teremtés szemtanúi!
– Ha ugyan valóban azt látták – jegyezte meg Dominic.
– Aha! – kiáltott fel Nakor, aki alig tudta visszafogni jókedvét. – Hát semmiben sem lehetünk biztosak, nem igaz?
– „Mi a valóság?” – gyakori kérdése a vitatkozóknak, akikről beszéltem – mondta az apát.
– Valóság az, amibe beleütközöl a sötétben – jegyezte meg Miranda szárazon.
Nakor felnevetett, majd így szólt:
– Beszéltél erről a hatalmas labda-ügyről, ami felrobbant, hogy megteremtse a világot, nem igaz?
Pug bólintott.
– Akkor hát mi van, ha minden annak a labdának a belsejében volt?
– Szerintünk benne volt – vélekedett Pug.
És akkor mi volt a labdán kívül?
– Mi – felelte Pug gyorsan – és a Kert, meg az Örökkévalóság Városa.
– De hiszen te annak a labdának a belsejéből jöttél! – mondta Nakor, és miközben a többiek nézték, felállt, és mint aki valamiféle megvilágosodás küszöbén áll, le-föl járkálni kezdett. – Úgy értem, a teremtéstől számítva jóval a jövőben születtél, de azon a labdán belül, érted?
– És mi a helyzet az Örökkévalóság Városával? – kérdezte Miranda.
– Azt talán még előrébb a jövőben teremtették, mit gondoltok?
– És kicsoda? – kérdezte Pug.
Nakor megvonta a vállát.
– Nem tudom, és pillanatnyilag nem is érdekel. Talán ezeréves korodban te fogod megalkotni az Örökkévalóság Városát, és visszaküldöd az idők hajnalára, hogy Macrosszal legyen hol üldögélnetek, miközben figyelitek a világ teremtését.
– Csecsemő világegyetemek és ezeréves mágusok – jegyezte meg Dominic, akik szemlátomást kezdte elveszíteni a türelmét.
Nakor feltartotta a kezét.
– Miért is ne? Tudjuk, hogy az időutazás lehetséges. Ez pedig felveti a kérdést: mi is az idő?
A többiek egymásra néztek, és mindannyian válaszolni készültek, azután inkább mégis csöndben maradtak.
– Az idő egyszerűen idő – mondta Dominic. – Ami kijelöli az események menetét.
– Nem – ellenkezett Nakor. – Az események menetét az emberek jelölik ki. Az idő nem törődik vele, csak van. De mi a lényege? – kérdezte isalani, majd vigyorogva meg is válaszolta saját kérdését: – Az idő az, amely megakadályozza, hogy egyszerre történjenek a dolgok.
Pug a homlokát ráncolta.
– Tehát a gömbben minden egyszerre történt volna?
– Aztán pedig megváltozott a világegyetem – jelentette ki Nakor nyugodtan.
– Miért? – kérdezte Miranda.
Nakor megvonta a vállát.
– Honnan a jó égből tudjam? Egyszerűen megtörtént. Pug, te azt mesélted nekem, hogy amikor utolsó alkalommal találkoztál Macrosszal, akkor a varázsló kezdett egybeolvadni Sariggal. Ekkor ő még Macros volt, vagy inkább Sarig?
– Egy ideig mindkettőjük volt, de lényegében Macros maradt.
– Bárcsak megkérdezhetném tőle: „Amikor egybeolvadtatok, nem veszítetted el azt az érzésedet, hogy te vagy Macros?” – Egy másodpercig Nakor arcán a legmélyebb sajnálkozás látszott, de aztán visszatért jól megszokott vigyora. – Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy minél inkább istenné lényegül valaki, annál inkább elveszíti önmagát.
– Na végre, most már értem! – szólt közbe Dominic.
– Micsodát? – kérdezte Miranda.
– Hogy mit akar ez az ütődött – az öreg apát mutatóujjával megkopogtatta halántékát. – Értelmet. Az istenek szellemiségét, azt a „mindent”, amiről úgy beszél, mintha egy anyag lenne. Ha ez a minden egyszerre történne, még ez előtt a teremtés előtt, akkor a minden tényleg minden lenne. Ekkor nem lenne különbség közöttük.
– Pontosan! – ujjongott Nakor, akit jó kedvre derített az apát megfigyelése.
– Olyan okokból, amelyek előttünk az idők végezetéig titokban maradnak, a teremtés egésze tehát cselekedett, hogy elhatárolódhasson. A világegyetem „születése” egyfajta lehetőséget jelentett a mindenség számára... – az apát elkerekedett szemmel folytatta: – A világmindenség megpróbált öntudatra ébredni!
Tomas szeme összeszűkült.
– Képtelen vagyok követni titeket. Az embereknek van tudatuk, éppen úgy, ahogy a többi értelmes fajtának is, és az istenek is tudatosak, de hogy a világegyetem... A világegyetem maga az univerzum, és kész.
– Tévedés – ellenkezett Nakor. – Miért éppen az emberek? Miért éppen a többi értelmes teremtmény?
– Nem tudom – sóhajtotta Pug.
Nakor elkomorodott.
– Mert a halandóság az eszköze annak, hogy a világegyetem, vagyis az a bizonyos anyag, amiről állandóan beszéltem, öntudatra ébredhessen. Minden élet egy kísérlet a világegyetem számára, és valamennyien visszaszolgáltatjuk a tudás egy darabkáját a mindenségnek, amikor meghalunk. Macros arra törekedett, hogy egyesüljön egy istenséggel, és eközben megtanult valami fontosat: minél inkább eltávolodunk a halandóságtól, annál inkább elhomályosul a tudatunk. A kisebb istenek jóval távolabb vannak ettől az „éntől”, mint a halandók. És lefogadom, hogy a nagyobb istenek még náluk is sokkal, sokkal messzebb vannak.
Dominic bólintott.
– Az Istenek Könnye lehetővé teszi rendem számára, hogy kapcsolatba léphessünk a nagyobb istenekkel. Az ilyesmi rendkívül nehéz vállalkozás. Csak ritkán próbálkozunk vele, és a létrejövő kapcsolat gyakran felfoghatatlan.
Az öreg apát felsóhajtott.
– Az Istenek Könnye rendkívül értékes adomány, mert segítségével képesek vagyunk varázsolni, és ezzel bebizonyíthatjuk szolgáinknak, hogy Ishap még él. Így imádhatjuk az istenséget, és előkészíthetjük visszatérését. Maga az istenek természete, még azé is, akit imádunk, messze meghaladja felfogóképességünket.
Nakor elnevette magát.
– Remek. Tegyük fel, hogy a világegyetem tényleg azon a napon született, amikor Macros, Pug és Tomas is jelen lehetett. Mit mond ez nekünk akkor a világegyetemről?
– Fogalmam sincs róla – ismerte be Pug.
– Azt, hogy még csak egy kisgyermek – mondta Nakor.
Pug nem tudta visszatartani nevetését.
– A világegyetem többmilliárd éves, hacsak nem számoltam el magam.
Nakor megvonta a vállát.
– A mi fogalmaink szerint ez egy kétéves gyereknek felel meg. Mitévők legyünk, ha ez az igazság?
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Miranda.
– Igen! – csattant fel Tomas. – Ez mind nagyon érdekes. Ennek ellenére jó pár komoly gond fekszik előttünk, amelyeket nem hagyhatunk megoldatlanul.
– Ez igaz – felelte Nakor –, de minél jobban megértjük, mivel állunk szemben, annál nagyobbak az esélyeink arra, hogy megoldjuk a nehézségeket.
– Egyetértek veled, de hogyan fogjunk hozzá?
– Az előbb azt kérdeztem, hogy miért tudunk egyáltalán gondolkozni? Azt hiszem, akad egy elképzelésem – Nakor egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Tételezzük fel, hogy a világegyetemben minden, ami létezett, létezik és létezni fog, összefügg egymással.
– Mintha lenne bennük valami közös? – csodálkozott Dominic.
– Nem, még annál is több, mintha valamennyi ugyanaz lenne – Nakor Mirandára és Pugra pillantott. Ti az ilyesmit mágiának hívjátok. Én trükköknek – ismét Dominic felé fordult. – Te pedig imádságnak nevezed. Mindegy, mi a neve, ugyanarról van szó, mégpedig...
– Igen? – nézett rá Pug.
– Ezen a ponton kezd nehézkessé válni a dolog. Én ezt a valamit „anyagnak” hívom – felsóhajtott. – Ez valami alapvető dolog, valami, amiből minden készülhetett.
– Nevezhetnéd léleknek is – javasolta Dominic.
– Ezzel az erővel akár mosogatórongynak is hívhatod – mondta Miranda szárazon.
Nakor csak nevetett.
– Bármi is legyen, mi részei vagyunk, és az is része nekünk.
Pug hallgatott egy pillanatig.
– Az őrületbe kergetitek az embert! Úgy érzem, hogy már csak kevés kellene ahhoz, hogy megértsem a dolgot, de mégsem tudom megragadni.
– És mi köze az egésznek az előttünk álló feladatokhoz?
– Minden. Semmi. Illetve nem tudom – felelte Nakor meglepődve. – Még nem gondolkodtam el ezen.
– Abból, amit elmondtál, sok minden a régi dolgokra emlékeztet – szólalt meg Tomas. Ezeket még akkor tudtam, amikor egy voltam Ashen-Shugarral.
– Elvileg lehetséges – vélekedett Nakor. – A világegyetem él, és egy hihetetlenül összetett és hatalmas lény. Azt hiszem, hogy ő... szóval nem tudok jobb szót rá, de egy isten. Talán maga Az Isten. Nem tudnám megmondani.
– Macros a legvégső dolognak nevezte – világosította fel Tomas.
– Ez már tetszik nekem! – kiáltotta Nakor. – A Legvégső Isten a mindenek fölött álló! Ishap hívői is így nevezik istenüket.
– De te nem Ishapról beszélsz – ellenkezett Dominic.
– Nem, bár ő egy nagyon fontos isten, de mégsem a legfontosabb. Azt hiszem, ennek a végső lénynek nincs is neve. Ő egyszerűen az, Aki – Nakor ismét felsóhajtott. – El tudtok képzelni magatok fölött egy lényt csillagokkal a homlokán? Sokmilliárd csillaggal? Bennünk vér és nedvek folynak, ebben a lényben viszont világok, üstökösök és értelmes fajok léteznek. Egyszerűen minden.
Nakort, úgy látszik, teljesen magával ragadta ez a kép. Pug lopva Mirandára nézett. Mosolyából kitalálhatta, hogy a nő ugyanolyan jól mulat a kis ember jókedvén, mint ő.
– A Legfőbb Lény – nevezzük így – mindent tud, hiszen maga is minden. Ugyanakkor csak egy kisgyerek. Hogyan tanulnak a kisgyerekek?
Pug aki már két gyereket is felnevelt kijelentette:
– Megfigyelik környezetüket, a szüleik segítenek nekik, és utánozzák a felnőtteket.
– Na igen – szakította félbe Nakor –, ha te isten vagy, és nincs anyukád, meg apukád, akkor te hogyan tanulsz?
– Fogalmam sincs róla! – nevette el magát Miranda.
– Kísérletezel – jelentette ki Dominic.
– Pontosan! – értett vele egyet Nakor, és szélesen elvigyorodott.
– Különféle dolgokat próbálsz ki. Lényeket teremtesz, például az embereket, szabadon engeded őket, és megnézed, hogy mi történik.
– Akkor a mi életünk csupán kozmikus bábszínház? – kérdezte Miranda.
– Nem – ellenkezett Nakor. – Isten nem azt nézi, hogy mit csinálunk az égi színpadon, hanem maga is benne van a bábukban.
– Most már aztán végképp nem értek semmit! – mondta Pug.
– Ismét visszatértünk a kérdéshez, hogy miért is gondolkozunk? – mondta Nakor. – Ha isten tényleg minden, értelem, szellem, gondolat, cselekvés, mocsok, szél – Mirandára pillantott –, mosogatórongy, tehát minden, ami létezett és létezhet, akkor minden dologban, mely ő maga, benne van az értelem.
– Miért élünk hát? – kérdezte szónokiasan. – Azért, mert így lehetőségünk nyílik gondolatokat megfogalmazni. Mire jók a gondolatok? Lehetővé teszik, hogy öntudatra ébredjünk, hogy elérjünk egy szintre a testiség és a szellem között. És az idő? Az idő a legjobb módja annak, hogy elválasszuk egymástól a dolgokat. Végül is miért léteznek emberek, meg tündék és sárkányok, miért létezik a többi, gondolkodó teremtmény?
– Azért, hogy a szellem öntudatra ébredjen? – kérdezte Dominic.
– Nagyon jól – ujjongott Nakor. Úgy tűnt, hogy mindjárt táncra perdül. – Valahányszor valamelyikünk belép Lims-Kragma csarnokába, akkor megosztja élettapasztalatát az istennel. Ezután visszatér, újra él, aztán megint és megint, és újra.
Úgy tűnt, hogy Mirandát nem sikerült igazán meggyőznie.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy olyan világegyetemben élünk, ahol az isten ugyanúgy felelős a jóért, mint a rosszért?
– Igen – helyeselt Nakor. – Mert az isten szemében ez nem jóként vagy rosszként jelenik meg. Ő csupán tanul a jóról és a rosszról. Számára ez csupán érdekesség, ahogy a teremtményei viselkednek.
– Meglehetősen lassan tanul – szólt közbe Pug szárazon.
– Nem! Arról van szó, hogy ő óriási – ellenkezett Nakor. – Újra és újra cselekednie kell. Egymilliárd világon, naponta egymilliárd alkalommal.
Most ismét Tomas szólalt meg:
– Valamikor egyszer Puggal megkérdeztük Macrostól, hogy miért lenne annyira rettentően szörnyű, amikor mi egy olyan hatalmas és összetett világegyetemben élünk, ha egyetlen parányi bolygó a valheruk kezébe kerülne. Azt magyarázta nekünk, hogy a világegyetem természete megváltozott a Káosz Háborúk után, és a valheruk ismételt fellépése Midkemiában felforgatná a dolgok új rendjét.
– Ó, én ezt nem hiszem! – makacskodott Nakor. – Úgy vélem, ez iszonyú balszerencse lenne Midkemia számára, de a világegyetem a végén mindent rendbe hozna. Isten tanul. Természetesen sokmilliárd embernek kellene meghalnia addig, míg megtörténik az, ami helyrebillenti az egyensúlyt.
– Ha rád hallgatunk, hirtelen minden olyan jelentéktelenné válik! – mérgelődött Miranda.
– Na igen, így is fel lehet fogni a dolgokat – ismerte be Nakor. – Én viszont inkább úgy fogalmaznék, hogy megtanítjuk istent a helyes cselekedetre. A jó irányba vezetjük, mint egy kisgyereket. Mindig is érdemes volt a jó oldalán harcolni, mert a szeretet jobb, mint a gyűlölet, alkotni jobb, mint rombolni, és így tovább.
– Mindenesetre – zárta le Pug a vitát –, ez a kérdés cseppet sem fontos a Királyság alattvalói számára.
Ekkor hirtelen Calis szólalt meg:
– Nakornak van igaza!
Valamennyien ránéztek.
– Segített nekem megértenem, hogy mi az, amit meg kell tenni, és hogy miért vagyok itt.
– Miért tehát? – kérdezte Miranda.
Calis elmosolyodott.
– Meg kell nyitnom az Életkristályt.

 

Erik ivott egy nagy kortyot. A kehelyben hűtött fehérbor volt, az a fajta, amit oly sokat isznak a hercegség e vidékén.
– Köszönöm – mondta, és letette kupáját.
Patrick herceg, Owen Greylock és Sötétmocsárffy Manfréd ült Erik mellett az asztalnál. Körülöttük fél tucat nemesúr ácsorgott, akik közül néhányan a finom udvaroncok öltözékét viselték, míg a többieket Erikhez hasonlóan vér és mocsok borította. Patrick szólalt meg:
– Remekül küzdöttetek, főleg ha figyelembe vesszük Krondor korai bukását!
– Köszönöm, fenség! – felelte Erik.
– Csak azt bánom, hogy nem volt több időnk az előkészületekre – jelentette ki Greylock.
– Sosincs elegendő idő – felelte a nagyherceg. – Hagyatkozzunk arra, hogy megtettünk mindent, és majd itt, Sötétmocsárnál tartjuk fel az ellenséget!
Egy futár sietett be, tisztelgett, és átadott Greylocknak egy levelet. Greylock kinyitotta.
– Rossz hírek. A déli tartalékainkat lerohanták.
– Lerohanták? – kérdezte Patrick, és öklével dühösen nagyot csapott az asztalra. – Mindenáron rejtőzködniük kellett volna, hogy hátba támadhassák és kivéreztessék az ellenséget. Mi történt?
Owen átnyújtotta a pergament a nagyhercegnek, és a többieknek elmesélte az irat tartalmát.
– Kesh. A csapataikat felvonultatták egészen egy pontig, ami alig valamivel van délre Dorgintól. Ezáltal harapófogóba került a megszállók déli szárnya. Amikor a támadók beleütköztek a keshiekbe, és szembekerültek a törpökkel is, megpróbáltak északra húzódni, és ekkor lerohanták a védműveinket.
– Kesh beavatkozott? – kérdezte egy öreg, fáradtnak tűnő öreg nemes, akit Erik nem ismert.
– Erre számítanunk kellett – felelte Patrick. – Ha túléljük ezt a háborút, lesz néhány keresetlen szavunk Kesh-hez.
– Mi történt Sutherland nagyúrral? – kérdezte a nemes.
– A déli tartományok hercege halott. Gregory és Landreth grófja is harcban esett el. Jó urak, ha ez a hír igaz, akkor minden erőfeszítésünk ellenére többé már nem létezik a déli tartalék erő – magyarázta Greylock.
Most az egyik elegáns öltözéket viselő udvaronc szólalt meg:
– Talán érdemes lenne elgondolkodnunk arról, fenség, hogy ne vonuljunk-e vissza Malak Keresztjéig?
A nagyherceg egy megvető pillantást vetett a talpnyalóra, és még csak válaszra sem méltatta a kérdést. Erikre pillantott.
– Azok, akik még csak most érkeztek meg, kövessék az apródokat a szállásukra! Már várja őket a fürdő és a tiszta ruha. Örülnék, ha egy óra múlva velük vacsorázhatnék – felemelkedett, és a többiek is követték a példáját. – Holnap hajnalban majd folytatjuk vitánkat. Addig remélhetőleg további híreket is kapunk.
Megfordult, és kivonult a teremből.
Miután a nagyherceg távozott, Manfréd magához intette Eriket és Greylockot.
– Nos, uraim, attól félek, akad itt egy kis gond.
Erik bólintott.
– Ez abban a pillanatban világossá vált előttem, amikor átjöttem a felvonóhídon.
– Mi a nagyherceg szolgálatában állunk, ha erre emlékeztetnem szabad uraságodat! – mondta Owen figyelmeztetően.
Manfréd egy legyintéssel elintézte a megjegyzést.
– Ezt talán az anyámnak mondjátok! – majd sajnálkozó mosollyal hozzátette: – De ezzel várhatunk egy kicsit.
Erik ránézett.
– Nem háborúzhatunk úgy, hogy közben állandóan résen vagyunk az anyád miatt, Manfréd!
– Eriknek igaza van – jelentette ki Owen.
Manfréd felsóhajtott.
– Hát igen, Owen. Utasítottam a mostani fegyvermesterünket arra, hogy engedje át neked a régi szállásodat. Azt gondoltam, ott jobban érzed magad, mert most őszintén szólva itt a házban kissé szűkösen vagyunk.
Owen elnevette magát.
– Lefogadom, hogy Percynek ez cseppet sem tetszett.
– Egykori segéded sosem volt egy mosolygós ember. Azt hiszem, már az anyja hasában is savanyú volt a képe – Manfréd most Erikhez fordult: – Téged közvetlenül a közelemben szállásoltalak el, az egyik szobában. Minél közelebb vagy hozzám, annál kevesebb az esélye, hogy anyám ráduszít valakit.
Erik gyanakodva nézett rá.
James herceg azt tervezte, hogy majd beszél a fejével.
– Anyám „fejével” senki sem tud beszélni! Úgy vélem, ezt még te is tapasztalni fogod, mielőtt véget ér az est Manfréd most Greylockhoz fordult, és folytatta: – Owen, vacsorakor találkozunk.
– Uram – felelte Owen.
A három férfi kisétált a tanácsteremből, és miközben Owen elindult az ellenkező irányba, Erik Manfréddel tartott.
– Jó nagy ez a palota – mondta Manfréd. – Könnyű eltévedni benne. Ha ez történne, csak kérdezd meg bármelyik szolgától a helyes irányt!
– Nem tudom, meddig maradok – válaszolta Erik. – Owen és a nagyherceg még nem jelölte ki a következő állomáshelyemet. A visszavonulásnál Calist helyettesítettem, ennek a szakasznak azonban vége.
– Én is ezt gyanítom – felelte Erik féltestvére. – Úgy tűnik, eléggé jól csináltad – Manfréd körülnézett a sötétmocsári kastély ódon folyosóján. – Remélem, nekem is sikerülni fog, ha eljön az ideje.
– Biztos vagyok benne – nyugtatta meg Erik.
Befordultak, és Erik majdnem elbotlott. A folyosón méltóságteljes menet közeledett, egy királyi öltözéket viselő, idős asszonyt két testőre és számos udvarhölgye kísért. Amikor meglátta Manfrédot, a nő egy pillanatra megtorpant, ám ahogy felismerte Eriket, szeme elkerekedett.
– Te! – sziszegte megvetően. – Itt van ez a fattyú! Ez a gyilkos fattyú!
A legközelebb álló testőrhöz fordult, és utasította:
– Öld meg!
A döbbent őr Mathildáról, a báró anyjáról Manfrédre nézett, aki intett neki, hogy lépjen hátrébb. A katona fejet hajtott a báró előtt, és visszalépett.
– Anyám, ezen már túl vagyunk! – szólalt meg a báró.. – Erik bocsánatot nyert a királytól. Bármi is történt, annak már vége.
– Soha! – kiáltotta az öregasszony olyan gyűlölettel, hogy még Eriket is meglepte. El tudta képzelni, hogy a báróné utálja, már csak azért is, mert még évekkel a fia megölése előtt Erik anyja azt követelte a bárótól, hogy ismerje el fiának. Mostani tapasztalata azonban megdöbbentette. Még soha, egyetlen ellenfele sem tekintett rá ilyen tiszta, meztelen gyűlölettel, mint amit Sötétmocsárffy Mathilda tekintetében fedezett fel.
– Anyám! – figyelmeztette Manfréd. – Elég legyen! Parancsolom, hogy hagyd abba!
Az asszony most a fia felé fordult, és Erik azonnal látta, hogy gyűlöletét nem egyedül neki tartogatja. A nő előrelépett, és Erik egy pillanatig attól tartott, hogy megüti a fiát. Ehelyett azonban jeges suttogással így szólt hozzá:
– Te parancsolod nekem? – végigmérte fiát. – Ha olyan férfi volnál, mint amilyen a bátyád volt, megölted volna ezt a gyilkos fattyút, mielőtt elmenekülhetett volna! Ha feleannyira is férfi volnál, mint az apád volt, mára már megnősültél és fiút nemzettél volna, és akkor ennek a fattyúnak a követelése semmit sem jelentene! Azt akarod, hogy megöljön? A sárban akarsz fetrengeni, miközben ez a gyilkos elveszi a címedet? Vagy...
– Anyám! – kiáltott rá Manfréd. – Ebből elég! – a testőrökhöz fordult, és így szólt hozzájuk: – Kísérjétek anyámat a szobájába! – majd visszafordult anyjához: – Ha össze tudod szedni magadat, velünk vacsorázhatsz ma este, ha azonban képtelen leszel megőrizni a méltóságodat Patrick nagyherceg előtt, úgy tedd meg nekünk azt a szívességet, hogy a szobádban étkezel. Most pedig menj!
Manfréd megfordult és elindult, Erik pedig követte, de azért visszapillantott a válla fölött. A nő nem vette le róla a tekintetét, és Erik minden lépésénél érezte, hogy az öregasszony a halálba kívánja.
Annyira lefoglalta a báróné gondolata, hogy majdnem beleütközött Manfrédbe, amikor az befordult a folyosón.
– Ne haragudj emiatt! – kérte Manfréd.
– Sosem hittem volna! Vagyis, én azt hittem, értem...
– Hogy érted anyámat? Akkor te lennél az első. – Intett Eriknek, hogy kövesse, majd hozzátette: – A szobád arra van, a folyosó végén.
Amikor kinyitotta az ajtót, és Erik belépett, Manfréd utánament.
– Két ok miatt is választottam számodra ezt a szobát – magyarázta. Az ablakra mutatott. – Ott gyorsan kijuthatsz innen. Másrészt ez a helyiség azon kevés szobák egyike, ahová nem vezet titkos átjáró.
– Titkos átjáró?
– Sötétmocsárban szinte minden szobában akad ilyen. A várat többször is átépítették, amióta az első báró megépítette az öregtornyot. Vészkijáratokat alakítottak ki arra az esetre, ha az ellenség lerohanná a várat. Akadtak itt titkos kamrák, ahol a vár ura éjszakánként találkozhatott kedvenc szolgálólányával. Sok átjáró azt a célt szolgálta, hogy a szolgák láthatatlanul közlekedhessenek a várban, de a járatok legnagyobb része egyszerű, régi folyosó, amelyek csak a kémeknek és az orgyilkosoknak jók valamire.
Erik leült egy székre, a sarokban.
– Köszönöm neked.
– Nincs mit – felelte Manfréd. – Ha szabad tanácsot adnom neked, akkor gyorsan fürödj meg, és öltözz át! Mindjárt küldök fel vizet a szolgákkal. A szekrénybeli ruhák valószínűleg jók lesznek rád – elvigyorodott. – Valamikor apáé voltak.
– Élvezed, hogy felmérgesíted az anyádat? – kérdezte Erik.
Manfréd arcán düh villant.
– Sokkal jobban annál, mint ahogy azt el tudnád képzelni.
Erik felsóhajtott.
– Sokat gondolkoztam azon, amit a tömlöcben Stefánról meséltél nekem. Azt hiszem, képtelen voltam helyesen megítélni, milyen nehéz lehetett neked ez az egész.
Manfréd elnevette magát.
– Az életben nem fogod tudni megérteni!
– Kérdezhetek valamit tőled?
– Igen?
– Miért gyűlöl anyád téged annyira? Tudom, hogy engem miért gyűlöl, de ahogy rád nézett, abban is ugyanannyi harag volt, mint ahogyan rám pillantott.
– Az, kedves fivérem, olyan valami, amit egy szép napon talán elmondok neked. De lehet, hogy akkor sem – mondta Manfréd. – Ne foglalkozzunk most vele! Anyámnak sosem tetszett az életmódom. Mivel én csak a másodszülött fiú voltam, aki nem örökölheti a címet, nem nagyon törődött velem. De amióta Stefán... eltávozott közülünk, azóta mind hevesebbé váltak összetűzéseink.
– Sajnálom, hogy megkérdeztem.
– Semmi baj. Megértem, hogy kíváncsi vagy – Manfréd az ajtó felé fordult. – Egy napon talán mindent el fogok neked mesélni. Nem azért, mintha jogod lenne hozzá, hogy tudd a dolgokat, hanem azért, mert anyámat iszonyúan boldogtalanná tenné, ha megtenném.
Gonosz mosollyal az arcán Manfréd kilépett a szobából. Erik hátradőlt a széken, és várta a szolgát, aki majd a vizet hozza. Már majdnem elszunnyadt, amikor kopogtak az ajtón. Álomittasan felállt, és kinyitotta. Fél tucat szolga lépett be, gőzölgő vízzel teli vödrökkel. Egy jókora fémkádat cipeltek magukkal.
Erik megengedte a kádat cipelő két férfinak, hogy lehúzzák a csizmáját. Amikor végre a forró vízben ült, lassan alábbhagyott a fájdalom és a sajgás. Egy pillanatig hátradőlt, de majdnem felpattant, amikor az egyik szolga elkezdte a hátát mosni.
– Valami baj van, nagy jó uram?
– Én nem vagyok a nagy jó urad. Hívjál egyszerűen kapitánynak, és köszönöm, meg tudok egyedül is mosakodni! – jelentette ki Erik, és elvette a férfitől a szappant és a törlőrongyot. – Ez minden.
– Előkészítsük a ruháit, mielőtt megyünk?
– Igen, az kedves lenne – felelte Erik, immár teljesen éberen.
A többi szolga kiment, mialatt az, amelyik beszélt, elővette a ruhákat a szekrényből.
– Hozzak magának csizmát, kapitány?
– Nem, a sajátomat hordom.
– Kipucolom őket, mielőtt mennie kell, uram.
A szolga már kiment az ajtón, mire Erik ellenkezni tudott volna. Nem maradt más hátra, mint hogy vállat vonjon és mosakodni kezdjen. Az elmúlt időkben nagyon régen nem maradt ideje arra, hogy átadja magát egy forró fürdő gyönyörének. Ahogy a víz fokozatosan hűlni kezdett, érezte, hogy életkedve újra feltámad. Ha véget ér a vacsora, és a nagyherceg nem rendel el egy újabb megbeszélést, akkor majd visszajön ide, és alszik egy hatalmasat, mint akit agyonvertek.
Ezen aztán elgondolkodott, és arra a következtetésre jutott, hogy ebben a várban még belülről bezárt ajtók mögött is csak a fél szemét hunyhatja le. Erik nem tudta, mennyi az idő, de pontosan akart érkezni a nagyherceg vacsorájára. Megtörölközött, és megvizsgálta a ruhákat, amelyeket a szolga választott ki a számára. Egy halványsárga, szűk nadrág, egy világoskék ing és egy elegáns, világosszürke, szinte már fehér kabát. Erik úgy döntött, hogy a kabátot itt hagyja, a nadrágot és az inget viszont felvette. Éppen elkészült, amikor a szolga benyitott az ajtón.
– A csizmája, kapitány.
Erik elképedve bámulta. A fickónak néhány perc alatt sikerült eltüntetnie a vért és a mocskot, és a lábbeli valósággal ragyogott.
– Köszönöm – mondta Erik, amikor átvette a csizmát.
A szolga megkérdezte:
– Elvitethetem a kádat, amíg étkezni van?
– Igen – felelte Erik, miközben felhúzta a csizmát.
A szolga elment, Erik pedig végighúzta kezét az állán. Azt gondolta, bárcsak lenne nála borotva meg szappan. Úgy vélte, kapott volna, ha az előbb kér. Most viszont úgy döntött, hogy a borosta eltüntetése nem ér annyit, hogy megvárakoztassa Krondor nagyhercegét.
Kilépett a folyosóra, és a sarkon befordulva elindult a tanácsterem irányába. A terem előtt két őr állt. Megkérdezte tőlük, merre kell mennie, mire az egyik őr tisztelgett, és így szólt:
– Kérem, kövessen, kapitány!
Erik így tett, és a férfi keresztülvezette néhány folyosón, amelyekről Erik úgy gondolta, hogy ezeket még az öregtoronnyal együtt építették. Ha nem, akkor az erődítmény legelső átépítésekor keletkezhettek. Az étkező meglepően kicsinek bizonyult. A négyszögletes asztal mellett legfeljebb egy tucatnyi vendég foglalhatott helyet, és alig néhány lábnyira a székek mögött már ott emelkedett a kőfal. Ha egyszerre többen felállnak az asztaltól, akkor meglehetősen szűk lesz itt a hely. Erik odabólintott az egyik nemesúrnak, akit még Krondorból ismert. A többiek, akik valami fontos dologról cseréltek eszmét, úgy tettek, mintha nem látták volna. Owen előtte ért oda, és most intett, hogy foglaljon mellette helyet.
Erik megkerülte az asztalt, ahol Greylock jobb oldalán még három szabad szék állt.
– Ide üljél! – mondta Greylock, és rámutatott a bal oldalán lévő székre. – Ezen a nagyherceg fog ülni – fűzte még gyorsan hozzá, és megkopogtatta Patrick herceg székét.
Ebben a pillanatban Erik észrevette, hogy az asztalnál ülő nagyurak kivétel nélkül őt bámulják. Ettől zavarba jött. Hercegek és grófok, bárók és lovagok valamennyien rangsor szerint ültek, tőle hátrébb, az asztalnál. Ahogy tudta, a fejedelmi udvarban rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a nagyhercegtől ki milyen távolságban kap helyet az asztalnál. Erik hirtelen azt szerette volna, ha inkább az asztal túlsó oldalán, a nagyherceggel szemben ült volna le.
Néhány perccel később kinyílt a hátuk mögött lévő ajtó, és amikor megfordult, Patrick nagyherceget látta belépni. Valamennyi jelenlévő felállt, és meghajtotta a fejét.
Ezután Manfréd báró, a vendéglátójuk lépett be. Őt anyja követte.
A herceg az asztalfőn álló középső széket választotta, míg Manfréd tőle jobbra foglalt helyet. Mathilda is odalépett, de amikor meglátta Eriket, hangosan kijelentette:
– Nem ülök egy asztalhoz a fiam gyilkosával!
Manfréd hidegen így válaszolt:
– Akkor hölgyem, ma este kénytelen lesz egyedül étkezni!
Egy biccentéssel intette az egyik őrt, hogy vezesse ki anyját a teremből. Az asszony szó nélkül megfordult, és kíséretével együtt távozott.
A jelenlévő nemesek némelyike halkan tárgyalni kezdett az eseményekről, ám a nagyherceg sokatmondóan megköszörülte a torkát.
– Kezdhetjük végre? – kérdezte.
Manfréd bólintott, és a nagyherceg helyet foglalt. A többiek követték példáját.
Az étel első osztályú volt, a bor pedig a legjobb, amit Erik valaha is ihatott. Ám a fáradtság ólomsúlya miatt alig tudott odafigyelni a körülötte zajló eseményekre. A többiek fontos dolgokról vitatkoztak, hiszen mindannyiuknak csak a küszöbön álló csatán járt az esze.
Valaki hirtelen azt kezdte magyarázni, hogy tanácsos lenne Sötétmocsár támogatására katonákat átcsoportosítani az északi szárnyról, hiszen ott olyan jó a helyzet. A nagyherceg meghallotta a megjegyzést, és így szólt:
– Az nem lenne túlzottan bölcs dolog. Nem tudhatjuk, hogy másnap nem ott akarnak-e megkettőzött erővel támadni.
Az asztal körüli társalgás egyre inkább kiszínezte a közeledő csata lehetőségét, ezért Patrick herceg egy idő múlva így szólt:
– Sötétmocsárffy kapitány! Te a saját bőrödön tapasztaltad meg az ellenség erejét, és többet tudsz róla, mint bárki ebben a szobában. Mire számítsunk?
Minden jelenlevő Erikre pillantott. A kapitány Greylockra nézett, aki alig láthatóan bólintott.
Erik megköszörülte a torkát.
– Százötven-százhetvenötezer ellenséges katonával számolhatunk, akik a városfalaktól a Rémálom-hegyhátig terjedő területet használják majd felvonulásra.
– Mikor? – akarta tudni az egyik, díszes öltözékű udvaronc.
– Bármikor – felelte Erik –, holnaptól kezdve.
A férfi elsápadt e hírt hallva.
– Talán kérjünk segítséget a keleti seregektől, fenség! A csapatok itt vannak a hegy túloldalán, tőlünk keletre.
Patrick csak annyit felelt:
– A keleti seregeket akkor fogom hívni, ha elérkezettnek tartom rá az időt – Erikre pillantott. – Kik azok a katonák, akikkel szembe kell néznünk?
Erik tudta, hogy a nagyherceg elolvasta az összes jelentést, amelyet Calis három, novindusi utazása során küldött. Az elsőt nagyatyja, Arutha idejéből, a másodikat nagybátyja, Nicholas uralkodása idején, míg a harmadikat az utolsó átkelés után. Jómaga is többször beszélt erről a témáról a nagyherceggel. Igen, nem kevesebb, mint öt alkalommal. A nagyúr tehát a jelenlévő nemesek kedvéért kérdezte, akik még nem gyűjtöttek tapasztalatokat a csatatéren.
Erik ismét Greylockra pillantott. A tábornok megint bólintott. Erik elég jól ismerte Owent ahhoz, hogy tudja, mit várnak tőle. Megköszörülte a torkát.
– Fenség, az ellenséges haderőt egykori zsoldosok csapatai alkotják. Ezek a férfiak keménykezű vezetők keze alatt, pénzért harcoltak. Vérrel, rémülettel és sötét mágiával egy olyan haderőt kovácsoltak ki belőlük, amilyennel a Királyság nem találkozott hosszú története során – körbepillantott a jelenlévőkön. – A zsoldosok egy része keresztülverekedte magát a fél világon, Novindus nyugati peremétől egészen Krondor lerombolásáig. Húsz éve nem ismernek mást, csak a háborút, a fosztogatást és a nők meggyalázását – az udvaronc szemébe nézett. – Némelyik ellenségünk emberevő.
A férfi még jobban elsápadt, úgy tűnt, hogy el fog ájulni.
Erik folytatta:
– Nekünk fognak esni, mert nincsen más választásuk. A hátuk mögött felégettük a flottájukat, és elfogyott az élelmük. A soraikban harcol tíz-, vagy talán húszezer szaurusz. Nem ismerjük a pontos számokat – úgy tűnt, némelyik keleti nemesnek semmit sem mond ez a név. – Azok, akik nem ismerik őket, jó, ha tudják, hogy a szauruszok a pantathiánusok rokonai, de náluk jóval testesebb, két és fél méter magas gyíkemberek. Olyan csataméneken lovagolnak, melyek marja huszonöt tenyérnyi, és csatakiáltásuk dübörgő, mint a mennydörgés a hegyek fölött.
– Jóságos istenek! – hördült fel az udvaronc. Felpattant, és a szájára préselte a kezét. Kirohant a szobából, mire egy pillanatnyi, zavart csend után néhány nagyúr harsogó kacagásban tört ki.
A nagyherceg is velük nevetett. Aztán, amikor elült a vidámság, így szólt a többiekhez:
– Jó urak, barátaim! Örülök jókedvünknek, ám Sötétmocsárffy kapitány minden szava színtiszta igazság. Sőt, talán még túlzottan is visszafogottan beszélt az ellenségről.
– Mit tehetünk akkor? – kérdezte egy másik, elegáns nagyúr, akiről lerítt, hogy fogalma sincs arról, melyik végén is kell megfogni a kardot.
– Jó uraim, harcolni fogunk. Itt állunk, Sötétmocsárnál, a Rémálom-hegyhát gerincén. Egyetlen lépést sem hátrálhatunk, mert ha az ellenség átjut rajtunk, akkor a Királyság sorsa megpecsételődött. Győzelem vagy halál. Ez az, ami között választhatunk.
A teremben hirtelen csend lett, nagy csend.

 

 

25.
Kinyilatkoztatások

Dobok hangja csapott a magasba.
Harsonák rivalltak és katonák rohantak végig Sötétmocsár falainak mellvédjein. Erik gyorsan felöltözött és a tanácsteremhez sietett.
Harmadiknak érkezett meg Patrick és Greylock után, néhány pillanattal később fél tucatnyi nemesúr is berontott. Manfréd is belépett, hűvös pillantást vetett az egybegyűltekre, majd bejelentette:
– Itt vannak!
Senkinek sem kellett megkérdeznie, hogy kik vannak itt.
Patrick nem vesztegette az idejüket.
– Owen – kezdte –, Montrose grófjával induljatok dél felé, a keleti hegylánchoz! Vigyetek egy századot magatokkal, és nézzétek meg, hogy állnak arrafelé a dolgok! Ha a teljes déli tartalék erőnk megsemmisült, akkor tudnom kell, hogy milyen erőket dob az ellenség északra. Kerüljétek a harcot, mert azt akarom, hogy a lehető leghamarabb visszatérjetek ide! Ha megtaláljátok tartalékaink túlélőit, hozzátok őket is ide!
Ebben a pillanatban belépett Arutha gróf és két fia. Erik bólintással üdvözölte a nagyurat.
– Arutha – mondta Patrick. – A lehető legjobbkor érkeztél. Azt akarom, hogy átvedd a város irányítását. Bezáratjuk a kapukat, és adagolni fogjuk az élelmiszert. Senki sem veszélyeztetheti a biztonságunkat azzal, hogy csempészkedni kezd, vagy megpróbálja elhagyni a várost.
Manfréd felé fordult:
– Ahogy a jog is kívánja, ön parancsol a fellegvárban. Azonban innen fogom irányítani a hadműveleteket, ez lesz a főhadiszállásom.
– Fenség – hajolt meg Manfréd.
A nagyherceg most Erikhez fordult:
– Vágtass északra, és ellenőrizd az ottani állásainkat! Ha délen olyan gyengék vagyunk, mint amitől félek, akkor északon egy tapodtatnyit sem hátrálhatunk – Erik szemébe nézett. – Amíg nem hívatlak vissza, addig az utolsó emberedig tartod az állásokat!
– Értettem! – bólintott Erik. Nem várt további parancsokra, hanem kisietett a szobából, le a várudvarra, odahozatta a lovát, és elvágtatott.
Egy órával később már javában haladt az egyik újonnan épített úton, melyet a hegy keleti oldalából vágtak ki, vagy három méternyire a gerinc alatt. Fent a csúcsokon jól látta a védők állásait. Innen úgy tűnt, hogy a katonák készen állnak. Sietősen mozogtak, oda csoportosították a felszerelést, ahol a legnagyobb szükség volt rá, a tisztek parancsokat osztogattak, és még egyszer utoljára ellenőrizték a fegyvereket. A harc ugyan még váratott magára, de az ellenség már közel járt.
A kapitány megsarkantyúzta a lovát. Útközben gondosan megvizsgálta a hegyhát minden tenyérnyi helyét.
Jóllehet a harcvonal vagy száz mérföldön keresztül húzódott, nagyjából ötven-ötven mérföldnyire Sötétmocsár minden oldalán, az északi szárny parancsnoki állása csupán nagyjából húsz mérföldnyire volt a várostól. Erik déltájban ért oda.
Jadow Shati egy alacsony parancsnoki sátor előtt állt, és szemmel láthatóan éppen egy loriéli zubbonyt viselő, kistermetű férfival veszekedett. Amikor Erik belovagolt a táborba, Jadow így szólt hozzá:
– Barátom, örülök, hogy látlak!
Erik a kantárját egy katonának nyújtotta, és megkérdezte:
– Mi folyik itt?
Jadow szótlanul a kis ember felé bólintott.
Az alacsony tiszt szögletes fejét rövidre vágott, ősz haj borította. Határozott állát előre feszítve Erikre rivallt:
– Maga meg ki a fene?
Erik csak most jött rá, hogy nagy siettében a kék inget és a sárga nadrágot vette fel, egyenruháját pedig Sötétmocsárban felejtette. Gyors pillantással végigmérte a férfit, majd így szólt:
– A maga parancsnoka vagyok! Kicsoda maga, a pokolba is?
A férfi pislogott.
– Én Loriél grófja vagyok! – majd valamivel halkabban hozzátette:
– És ön?
– Sötétmocsárffy lovag-kapitány, a nagyherceg különleges egységeinek tisztje. Én vagyok az északi szárny parancsnoka.
– Na, az majd elválik! – felelte a férfi, és arca egyre inkább vörössé vált. – Én Yabon hercegének vagyok a vazallusa, és Krondor nagyhercegének is engedelmességgel tartozom. Felfordul viszont a gyomrom ezektől a különleges egységektől és az uborkafára kapaszkodott, taknyos tisztjeiktől! Azonnal bemegyek Sötétmocsárra, és személyesen beszélek a nagyherceggel!
– Nagy jó uram – felelte Erik halkan, de határozott hangon.
– Igen?
– Jó utat!
Miután a fickó elviharzott, Jadow harsogó nevetésben tört ki.
– Cimborám, ez a kis ember nagyjából olyan kellemes, mint egy pattanás a seggemen! Remélem, egy hónapig nem látjuk.
– Nos, ha belegondolok, milyen hangulatban hagytam ott herceg urunkat, azt hiszem, őgrófsága meglehetősen süket fülekre fog találni a panaszával. Na de félre a tréfával! Milyen a helyzet?
– Amennyire meg tudom ítélni, hat századunk van itt, és elegendő tartalék a hegy lábánál. A legények egy része meglehetősen fáradt már. Ők azok, akik a teljes elmúlt hónapot végigverekedték az északi fronton. Másrészt jött pihent erősítés is, tehát nem annyira rossz a helyzet. A rossz hír viszont az, hogy Dukóval kell szembenéznünk.
– Hallottam már róla. Mit tudtunk meg a fickóról?
– Hát, nem sokat. Főleg szóbeszédet. A foglyokból sikerült kiszedni pár dolgot. Rohadtul ravasz a fickó, és életben maradt ott, ahol az a többieknek, például Gapinak nem sikerült. Még mindig maradt egy csomó katonája. Barátom, nem is tudom. Ha engem kérdezel, akkor ez a legény Fadawah után a legjobb katonájuk.
– Ezek szerint már megint a legjobb feladatott választottuk ki magunknak – vélte Erik.
– Mik a parancsok? – kérdezte Jadow.
– Egészen egyszerűek. Ha valaki feljön a dombon, öld meg!
– Szeretem az egyszerű parancsokat – válaszolta az Álmok Völgyének egykori zsoldoskatonája. – Elegem van az állandó visszavonulásból!
– A visszavonulás véget ért – magyarázta Erik. – Ha innen is vissza kell vonulnunk, akkor elveszítettük a háborút.
– Akkor – jelentette ki Jadow határozottan – csak annyi a dolgunk, hogy ezt ne engedjük megtörténni.
Felrivallt egy kürt, mire Jadow azt mondta:
– Úgy tűnik, megindultak.
Erik kihúzta, a kardját.
– Induljunk, köszöntsük őket!
Miközben elindultak a hegygerinc vonalához, Erik megkérdezte:
– Ki van még itt, ezen a szárnyon?
Régi cimborád, Alfred. Övé a következő század északra. Utána jön Harper, aztán Jerome zárja a sort. Délen Turner áll, aztán Frazer, utána pedig a nagyherceg főhadiszállása következik a városban.
– Ilyen őrmesterekkel nem veszíthetünk! – vigyorgott Erik.
Jadow visszavigyorgott.
– Így gondolod?
Erik lepillantott a nyugati lankán, a hegygerinc túlsó oldalán.
– Rengeteg ember fog meghalni húsz méternyi mocsok miatt.
– Így igaz. De ha az is igaz, amit Calis kapitány mondott nekünk egykor Novindus partján állva, akkor ez rohadtul fontos húsz méter!
– Ebben nem kételkedhetünk – felelte Erik. Megfordult, és végignézett a hegyoldalon kapaszkodó katonákon. Az íjászok kilőtték nyilaikat, és Erik érezte, amint megfeszül válla, amíg várja, hogy rátámadjon az első ellenség. Szeretett volna már túllenni a dolgon.
Aztán, mintha a földből nőttek volna ki, feléjük özönlött a támadók serege. Megkezdődött az összecsapás.

 

Pug a homlokát ráncolva csodálkozott.
– Felnyissuk az Életkristályt? Mit javasolsz, hogyan lássunk hozzá?
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Tomas, és végigmérte a fiát. – Akkor kiszabadulnak a valheruk?
Calis megrázta a fejét. Felsóhajtott, mintha fáradt lenne.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e megválaszolni a kérdéseiteket. Azt sem sejtem, miként tudnám felszabadítani e kőben rejlő erőket – a zöld, lüktető fényű kristályra mutatott, amelyből egy aranykard állt ki. – Csupán annyit tudok, hogy ha belevágtam a dologba, akkor képes leszek arra, hogy befolyásoljam a benne lévő erőket.
– Ezt meg honnan tudod? – tudakolta Nakor.
Calis ránevetett.
– Ahogy olyan gyakran szoktad mondani, egyszerűen csak tudom. Viszont ha egyszer nekikezdek a dolgoknak, lehet, hogy többé nem tudom majd megállítani a történéseket. Éppen ezért biztos akarok lenni abban, hogy helyesen cselekszem – ismét a kristályra mutatott. – Hiba, hogy ez a dolog létezik.
Tomas megvakarta az állát.
– Ashen-Shugar is ezt mondta Draken-Korinnak.
– Ez a kő az oka a Káosz Háborúknak – jegyezte meg Nakor.
Valamennyien rápillantottak.
– Hogyan lehetsz ennyire biztos benne? – kérdezte Tomas.
– Gondold végig a dolgot! Te ugye ismered a valheruk emlékeit? Miért teremtették meg az Életkristályt?
Tomas hagyta, hogy gondolatai visszaszivárogjanak a múltba, és megnyitotta az emlékeket, melyek első alkalommal ötven éve cikáztak át rajta. A lény, akitől ezek az emlékek származtak, világkorszakokkal ezelőtt halt meg. Az emlékezés áradata hirtelen összecsapott Tomas felett.

 

Felzendült egy hívás. Ashen-Shugar egyedül ült csarnokában, mélyen a hegyek alatt. Hátasa, Shuruga, az aranysárkány lent, a szakadék mélyén összegömbölyödött, hogy aludjon. Ott nyílt a kapu, melyen át fellendülhetett Midkemia egére.
Furcsa volt ez a hívás, olyan, amit még nem hallott a nagyúr. Kihívásnak tűnt, de hiányzott belőle a vérszomj, mely általában összegyűjtötte a sárkányok seregét, hogy kirepüljenek fosztogatni a csillagok közé. Itt, csarnoka mélyén Ashen-Shugar érezte, mennyire megváltozott, mióta az idegen valami, egy lény, aki magát Tomasnak nevezte, eljött hozzá. Gondolat formájában érkezett egy távoli helyről. A nagyúrnak tulajdonképpen gyűlöletet és gyilkos indulatokat kellett volna éreznie az elméjében megjelenő valami iránt, ám úgy tűnt, ez a Tomas ugyanúgy hozzá tartozik, ahogy a bal keze.
Egyetlen néma gondolattal felébresztette Shurugát, és a szörny hátára ugrott. A sárkány a magasba szökött, és hatalmas szárnycsapásokkal felrepült az égre, ki a hegyek közé, a föld fölé, melyen a Sasfészek Ura uralkodott.
Kelet felé repült, át a hegyláncon, melyet majd egy napon Szürke-tornyoknak fognak nevezni, át egy másik fölött, melyet Calastius-hegység néven emlegetnek, ki egy hatalmas síkság fölé, hol fajának tagjai összegyűltek. Utolsóként érkezett.
Hagyta, hogy Shuruga tegyen egy kört, s csak ekkor parancsolta meg a nagy sárkánynak, hogy leszálljon. A valheruk várták, hogy leghatalmasabbikjuk alászálljon közéjük. A kör közepén egy fekete-narancsszín páncélzatú alak állt, Draken-Korin, ki magát a Tigrisek Urának nevezte. Izmos karjukat összefonva uruk jobbján és balján két mágia-szülte lény állt, tigrisek, akiknek megadatott, hogy beszéljenek és felegyenesedve járjanak. A Sasfészek Ura nem törődött velük, hiszen ezek az alsóbbrendű lények félelmetes külsejük ellenére sem jelentettek veszélyt egy valheru számára.
Draken-Korint mindenki népük legkülönösebb tagjának tartotta. A Tigrisek Ura állandóan új ötletekkel állt elő. Új dolgokat akart. Senki nem tudta, honnan származnak ezek a gondolatok, de ő őrülten ragaszkodott ötleteihez.

 

Tomas meglepetten pislogott.
– Draken-Korin! Ő másmilyen volt!
– Nem akartad tudni, hogy miért? – kérdezte Nakor.
– Nem. Úgy értem, Ashen-Shugar sosem tette fel ezt a kérdést – felelte Tomas.
– Úgy tűnik, a valheruk népéből hiányzott az egészséges kíváncsiság – állapította meg Nakor. – Mindegy, ez nem számít. Mire emlékszel még?
– Csak arra emlékszem, hogy hívtak.
– Hová? – kérdezte Pug.
– Draken-Korin összehívott minket, és bejelentette, hogy megváltozott a világegyetem rendje. A régi istenek, Rathar és Mythar elmenekültek... – Tomas tágra nyitott szemmel meredt rájuk. – Vagyis azt mondta: „megfosztották őket hivataluktól”!
– Megfosztották őket hivataluktól? – ismételte meg Miranda.
– Az Ellenőrző Istenek voltak! – szakadt ki a kiáltás Dominicból.
– Várjatok! – kiáltott Tomas. – Emlékeznem kell!
Becsukta a szemét.

 

– ...bármi legyen is az oka, jelentőségét vesztette a Rend és a Káosz. Mythar kiejtette kezéből a hatalom gyeplőjét, és ebből magasra emelkedtek az új istenek – állította Draken-Korin. Ashen-Shugar alaposan megvizsgálta testvérét-fiát, és felfedezte szemében azt a valamit, amiben most felismerte az őrületet. – Ha Rathar nem köti össze a hatalom szálait, akkor ezek a lények szerzik meg az uralmat, és bevezetik az új rendet. Szembe kell szállnunk velük! Ezek az istenek értelmesek, tudatra ébredtek, és kihívtak bennünket.
– Ha valamelyikük felbukkan, öld meg! – válaszolta Ashen-Shugar, mert őt nem nyugtalanították Draken-Korin szavai.
Draken-Korin testvér-atyjához fordult.
– Hatalmuk nem kisebb a miénknél. E percben még egymással csatáznak, hogy ki legyen a vezér közöttük, és hogy megszerezzék a. hatalmat, melyet hátrahagyott a Kezdet Két Vak Istene. Ám vitájuk egyszer véget ér, és akkor népünket fogják fenyegetni. Meg fognak minket támadni.
– Miért aggódnánk emiatt? – válaszolta Ashen-Shugar. – Harcolni fogunk, ahogy azelőtt is harcoltunk. Válaszunk a küzdelem lesz.
– Nem, ennél többre van szükség! Együtt kell ellenük fordulnunk, nem pedig egyenként, mert legyőznek minket!
– Tedd, amit akarsz! – jelentette ki Ashen-Shugar. – Én nem veszek részt a harcodban!
Felszállt Shuruga hátára, és hazarepült.

 

– Hát, ezt nem hittem volna! – kiáltott fel Tomas.
– Micsodát? – csodálkozott Pug.
Tomas Mirandára nézett, majd folytatta:
– Az apád tudta! Nem csak egy fegyvert alkotott, hogy megállítsa a hódító tsuranikat, vagy hogy megakadályozza a sárkánysereg visszatérését Midkemiára, hanem azon volt, hogy felkészítsen minket erre a harcra!
– Leszel szíves ezt elmagyarázni nekünk? – kérte Nakor.
– Valami megváltoztatta Draken-Korint – magyarázta Tomas. – Saját fajtájának mércéjével mérve őrült volt. Furcsa képzetek gyötörték, és különös késztetéseket érzett. Ő volt az, aki kierőszakolta az Életkristály elkészítését. Ő volt a vezér, amikor a valheruk hatalmukat átadták a kristálynak.
– Nem – ellenkezett Calis. – Ő csak az eszköz volt. Valaki más irányította.
– Kicsoda?
– Nem kicsoda – szólt közbe Nakor –, hanem micsoda.
– Hát ezzel meg mit akarsz mondani? – nézett rá Pug.
– Mindannyiótokban rejtőzik valami – magyarázta Nakor. Kezével körívet írt le a levegőben, s aranyfény ragyogása töltötte be a termet. Pug tágra nyílt szemmel bámulta, mert bár tudta, hogy Nakor hatalma jóval nagyobb annál, mint amit általában beismer, ám ez a védelmező burkolat olyasmi volt, amit Pug még sosem látott. Felismerte, hogy micsoda, de még csak halványan sem sejtette, miként hozhatta létre minden különösebb erőfeszítés nélkül a kis ember.
– Ki vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Miranda.
– Csak egy egyszerű ember – vigyorgott Nakor –, de hát ezt már számtalanszor mondtam!
– Annál te jóval több vagy – vágta rá Dominic szárazon.
Nakor megvonta a vállát.
– Én is csak egy eszköz vagyok, bizonyos értelemben legalábbis – lassan végigmérte a többieket. Némelyikőtöknek már meséltem az életemről. Minden, amit mondtam, megfelel a valóságnak. Gyermek voltam, amikor megtaláltak ezek az erők, és apám tényleg kitette a szűrömet a kópéságom miatt. Jó sokat utaztam, és tanultam is persze, de életem nagy része folyamán olyan voltam, mint amilyennek most láttok.
– Aztán egy szép napon megismertem egy Jorna nevű asszonyt. Azt hittem, hogy beleszerettem. A tapasztalatlan férfiak gyakran összekeverik testük késztetését a szerelemmel. Vak hiúságomban azt hittem, ő is szeret. A dolgot persze valamivel logikusabb szempontból is megvizsgálhatjuk, ha így áll érdekünkben. Nézzetek rám! – elnevette magát. – Belém szerethetett volna egy fiatal és csodálatos nő? – megvonta a vállát. – De ez már nem fontos. Sokkal inkább jelentős, hogy az asszony egy bölcsebb, de rettentően szomorú férfit hagyott hátra – Nakor ránézett Mirandára. – Tudod, mi történt ezután. Az anyád keresett valakit, akitől többet tudott tanulni annál a kevésnél, amit én mutattam neki. Hiszen tudjátok, ahogy mindig mondtam, én csak pár trükköt ismerek.
– Miért fog el az az érzés – szakította félbe Miranda, hogy ezen a világon csak és kizárólag te állítod ezt magadról?
– Ami történt, megtörtént – folytatta Nakor. – Jorna Macros felesége lett, és én ismét utazni kezdtem – körbenézett a jelenlévőkön. – Az életem akkor vett gyökeres fordulatot, amikor egy éjszaka Isalaniban, a hegyek tövében, egy kiégett kunyhóban hajtottam álomra a fejem. Mindig is képes voltam kisebb trükköket megcsinálni, apróságokat, ám ezen az éjszakán álmot láttam. Álmomban azt parancsolták, hogy keressek meg valamit.
– Micsodát? – kérdezte Pug.
Nakor kinyitotta tarisznyáját, amit mindig magánál hordott, és belenyúlt. Nem ez volt az első eset; hogy Pug tanúja lehetett annak, amint a kis ember vállig belenyúl a táskába, jóllehet; kívülről úgy látszott, hogy a tarisznya legfeljebb hatvan centi mély lehet. Pug tudta, hogy a tarisznyában rejlik valami, olyasmi, mint egy kisebb rés, ami lehetővé teszi Nakor számára, hogy a táskán keresztül átnyúljon egy távoli helyre, ahol megdöbbentő mennyiségű, különféle dolgot halmozott fel.
– Aha! – mondta az isalani, és kihúzott valamit. – Ezt találtam.
Dominic szeme elkerekedett, míg a többiek csak kíváncsian néztek. Nakor egy, talán húsz centi hosszú, tíz centi átmérőjű hengert tartott a magasba. A hűvös, szürkésfehér színű dolog két végéből görcsös fogantyú állt ki.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte Miranda.
– Egy nagyon hasznos apróság – magyarázta Nakor. – Meglepődnél, ha tudnád, milyen hatalom rejtőzik benne. – Megtekerte az egyik végét, mire a henger kattanva kinyílt. Egy centi széles repedés tűnt fel, amelyből Nakor kihúzott egy hosszú, fakó színű, átlátszó pergament vagy papírt. – Ha elég sokáig húzod, az egész szobát megtöltheted vele – tovább húzta a papírt, mire a hengerből egyre hosszabb szalag csúszott elő. – Megdöbbentő ez az anyag. Nem lehet elvágni vagy elszakítani, de még írni sem lehet rá. A piszok nem marad rajta – a papírt csodálatos kézírással rótt sorok borították. – Bármit is akarsz tudni, azt itt megtalálod.
– Lenyűgöző! – vélekedett Pug. Megvizsgálta az írást. – Milyen nyelven van ez?
– Sejtelmem sincs róla – felelte Nakor. – Az évek során azonban kialakult bennem a képesség, hogy valamit kiolvassak belőle – megtekerte a henger végét, és abban a pillanatban a szalag visszacsúszott a tartóba, ami, azonnal bezárult. Nyom nélkül eltűnt a nyílás, és Nakor csak egy makulátlan, tömör fémdarabot tartott a kezében. – Bárcsak tudnám, hogyan is kell rendesen használni!
– Ebben az esetben fel kellene készülnöd az évekig tartó tanulásra. Mert ez a szöveg a Tudás istene elveszett feljegyzéseinek nagy részét tartalmazza. Ez a Kódex – szólalt meg Dominic áhítatos hangon.
– Az meg micsoda? – kérdezte Miranda.
– Wodar-Hospur kódexe. Azt hittük, hogy örökre elveszett.
– Nos, én megtaláltam – nézett rá Nakor. – Csupán annyi a gond, hogy ha kinyitom, elárul nekem bizonyos dolgokat, de sohasem mutatja kétszer ugyanazt. Az olvasottak egy része egyszerűen érthetetlen. Más részük iszonyúan unalmas. Meggyőződésem, hogy létezik módszer, amivel megtalálhatjuk azt, amit keresünk, ám én eddig nem tudtam rájönni, mi az – elvigyorodott. – Viszont odalennétek a csodálkozástól, ha elmondanám, mi mindent lehet megtanulni, ha éjszakára berakjátok a párnátok alá.
– A Kódexet az Álmok Elrablójának is hívják – mondta Dominic. – Elorozza azoknak az álmát, akik túl közel alszanak hozzá. Ezek a szerencsétlenek egy idő múlva megőrülnek.
– Ami azt illeti, nem te vagy az első, aki kissé ütődöttnek tart – felelte Nakor. – Ám ettől eltekintve több száz éve nem aludtam a szobámban a henger mellett. Persze, eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy ez a dolog nem enged álmodni – megcsóválta a fejét. – Furcsa dolgok történnek, ha éjszaka az ember nem tud álmodni. Látomásaim támadtak, és őszintén szólva, kissé érzékennyé váltam.
– Mégis, miről beszéltek? – szólt rájuk Miranda. – Ezek a nevek semmit sem mondanak nekem.
– A Tudás Istenének templomából származó, legszentebb ereklyéről beszélünk – magyarázta Dominic. – Ez a szöveg átöleli a Tudás Elveszett Istenének templomában felhalmozott, valamennyi bölcsességet. Wodar-Hospur a kisebb istenek egyike volt, ám olyan valaki, aki nagy fontosságot tulajdonított a minket foglalkoztató kérdéseknek. Amit ez a csavargó ki tudja, hány éven keresztül magával cipelt, hihetetlen tudáshoz juttathatta volna rendünket. El sem tudjuk képzelni azt a bölcsességet, amivel gazdagodhattunk volna, ha a mi kezünkben van a Kódex.
– Lehet, de másrészt az is elképzelhető – ellenkezett Nakor –, hogy néhány évszázadon keresztül csak ültetek volna, és a hengert bámulva fogalmatok sem lett volna arról, hogy mi is van benne – Nakor végignézett a jelenlévőkön. – A tudás hatalom. Ti mind hatalmasak vagytok, én pedig tudod valamit. Együtt legyőzhetjük a Névtelent.
Amikor Nakor mindezt kimondta, a teremben sötétebb lett és hidegebb.
– A Névtelent? – kérdezte Miranda, és a fejéhez kapott. – Van itt valami, jól tudom, de ugyanakkor... nem is tudom.
Nakor bólintott.
– Nem fogom kimondani a nevét – tüntetően Dominicre pillantott. – Annak is megvan ám az előnye, ha az ember egy kicsit ütődött, és rengeteg mindent tud – ismét egymás után végigmérte a többieket. – Még tartozom nektek a történet végével.
– A Névtelennek azért nincsen neve, mert már azzal is magadra irányítod a figyelmét, ha egyszerűen csak rágondolsz. Ha ez megtörténik, akkor az ember elveszett, mert egyetlen halandó teremtmény sem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon hívásának – Nakor elvigyorodott.
– Kivéve engem.
– Hát ez meg hogy lehetséges? – kérdezte Dominic.
– Ahogy az előbb mondtam, megvan ám annak is a maga előnye, ha az ember kissé ütődött: Léteznek trükkök, melyek segítségével rágondolhatunk valamire, anélkül, hogy tudnánk, hogy éppen arra gondolunk. Ha a Névtelen meghallja a nevét, és eljön, hogy megkeressen, akkor egyszerűen nem talál meg. Még egy nagyobb isten sem talál meg ott, ahol nem vagy.
– Na most aztán végképp nem értek semmit! – mondta Miranda.
– És ezzel nem vagy egyedül – értett vele egyet Pug.
Calis elmosolyodott.
– Azt hiszem, még értelek, Nakor.
Nakor rávigyorodott.
– Azért van, mert te még fiatal vagy – most a többiekre nézett. A Káosz Háborúk tombolása idején az Ellenőrző Istenek egyike, ez a bizonyos Névtelen, akinek lényét ti gonosznak neveznétek, megpróbálta a feje tetejére állítani a dolgok egyensúlyát.
– Ő volt az, aki megváltoztatta Draken-Korint, és a valherukat elindította ebbe az öngyilkos irányba. A valheruk azonban egy dologban tévedtek: az istenek egyáltalán nem fenyegették őket. Bár a valheruk érzékenységét bizonyára sértette volna a gondolat, hogy az istenek ugyanúgy elfogadták volna őket hívőknek, mint az embereket, tündéket, manókat és a ma élő értelmes fajokat.
Tomas elmosolyodott.
– Azt hiszem, igazad van. A valheruk számára ez elképzelhetetlen volt.
– Az biztos – folytatta Nakor –, hogy a valheruk viadalra hívták ki az isteneket, amelynek következtében kitörtek a Káosz Háborúk – ránézett Tomasra. – Mennyi ideig tartott a harc?
– Hát... nem is tudom – felelte Tomas, majd becsukta a szemét, mint aki emlékezni próbál, de ismét felpillantott. – Fogalmam sincs róla.
– Évszázadokon át dúlt a küzdelem – felelte Nakor. – Az istenek, ahogy a mi képzeletünkben élnek, kötődnek ugyan egy helyhez, Midkemiához, de lényükkel magasabb valóságokat tükröznek, melyek világok millióit fognak át.
– Már megint nem értek semmit – szakította félbe Miranda. – Kötődnek egy helyhez, de ugyanakkor sokmillió világot átfognak?
– Olyan ez, mintha valamennyien egyetlen hegy különböző részein ülnénk – magyarázta Nakor. – Mindegyikünk már szemszögből látja a hegyet. Mégis, a hegy ugyanaz a hegy marad.
– Az istennő, akit mi Fehér Sung néven ismerünk, a valóság egy meghatározott aspektusát jelenti, valami alapvetőt, fontosat, makulátlant, tisztát, tökéletest, és a valóságnak ez az aspektusa rengeteg helyen érvényesül, nem csak itt – Mirandára pillantott. – Ezzel azt akarom mondani, ha megpróbálnád megsemmisíteni Fehér Sungot, akkor nem csak itt, Midkemián, hanem számtalan egyéb valóságban is nagy károkat okoznál.
– Minden összefügg mindennel – jelentette ki Calis, és összefűzte ujjait. – Nem semmisítheted meg a valóság egy részét anélkül, hogy ne sebeznéd meg más részeit.
– Ez a Névtelen pedig – vette fel újra a történet fonalát Nakor – pusztítani akar, hogy előnyöket szerezzen. Arra törekszik, hogy szétzilálja a dolgok rendjét. Két dologra vette rá Draken-Korint és a valherukat. Arra, hogy megalkossák az Életkristályt, és hogy szembeforduljanak az istenekkel.
– Ez azzal az eredménnyel járt, hogy sok kisebb isten megsemmisült. Ezek annyira kihunytak, amennyire ez egy isten esetében lehetséges. Ami azt jelenti, hogy hosszú időn keresztül nem fognak létezni, míg mások... megváltoztak. Killian ma a tengereket uralja, ami egykor Eortis birtoka volt. Ennek van bizonyos értelme, hiszen ők ketten a természet istennői, de tulajdonképpen nem ez lenne a feladatuk – Nakor megcsóválta a fejét. – Tudjátok, ez a Névtelen bizony elég nagy pusztítást okozott, ha jobban belegondolunk, és még mindig vele van dolgunk – nyugat felé mutatott, nagyjából Sötétmocsár irányába. – Egy hatalmas démon közeledik azon az úton, mögötte egy óriási sereggel, hogy megszerezze ezt a valamit – Nakor az Életkristályra mutatott. – A szörnynek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy miért akarja ezt a kristályt, és hogy az Életkristály valószínűleg itt van. És amikor a karmai közé kaparintja, fogalma sem lesz, mihez kezdjen vele. Ennek ellenére mindent megtesz azért, hogy megszerezze. És akkor...
– Akkor pedig véget vet minden, általunk ismert életnek ezen a világon – fejezte be a mondatot Calis. Valamennyien ránéztek. – Az Életkristály természetének lényege, hogy minden összeköt mindennel ezen a világon. Ha megsemmisítjük, minden meghal.
– Épp ez a trükk a dologban – felelte Nakor. – Draken-Korin ezt nem vette észre, amikor azt hitte, hogy megalkotta a legvégső fegyvert. Úgy gondolta, ha szabadjára engedi a kristály erejét, akkor az energia egyszerűen elsöpri az istenek erejét – kérdő pillantást vetett Tomasra.
A harcos bólintott.
– Ez azonban képtelenség – folytatta Nakor. – Az egész világ elpusztult volna, kivéve az isteneket. A kisebb istenek meggyengültek volna, hiszen eltűntek a tisztelőik. Ám az Ellenőrző Istenek ugyanolyanok maradtak volna, mint mindig is voltak.
– Kezd megfájdulni a fejem – panaszkodott Miranda. – Ha az Ellenőrző Istenekkel nem történik semmi, akkor mit akart a Névtelen?
– Semmit sem ért volna el – válaszolta Nakor. – Éppen ez az egész dolog iróniája. Azt hiszem, úgy képzelte már ha megengeditek nekem, hogy kis időre úgy gondolkodjam, mint egy isten –, hogy az általános pusztulás hasznos lehet céljai érdekében, és nehézségeket okozna az Ellenőrző Isteneknek.
– Nem így történt volna?
– Nem – magyarázta Dominic. – Minden istennek meghatározott szerep jutott, s csupán e szerep korlátai között adatik szabadság a számára, mert a természet ellen ő sem fordulhat.
Miranda nyilvánvaló kétségbeeséssel az arcán felállt.
– Akkor most miről van szó? Miért fordult szembe ez az isten saját természetével?
– Azért, mert megőrült – magyarázta Calis.
– A Harag Őrült Istenének Napjai – mondta Tomas. – Így is hívják a Káosz Háborúkat.
– Mivel lehet megőrjíteni egy istent? – kérdezte Sho Pi.
Mindannyian a tanítvány felé fordultak, aki eddig hallgatott. Nakor szólalt meg:
– Nem is vagy olyan fafejű, mint amilyennek mindig is tartottalak, fiú! Micsoda remek kérdés! – körbenézett a jelenlévőkön. – Tudja valaki a választ?
Senki nem mondott semmit.
– Talán a természetében rejlik, de a Névtelen olyan dolgokat cselekedett, amelyek akadályozzák céljai elérésében. Olyan helyzetet teremtett, melynek következtében kitaszították és messze-messze bebörtönözték.
– Egykoron hét isten harmóniában élt, mindegyikük természetének megfelelően viselkedett. Bármi is volt az oka, az egyensúly megsemmisült. A Káosz Háborúk két Ellenőrző Isten megsemmisülésével értek véget, akiknek cselekedniük kellett, hogy megőrizzék mindazt, ami ebből a világból még megmaradt. Az Anyag, Ishap, hetük közül a legfontosabb, megsemmisült. A jóság Istennője, Arch-Indar szintén elenyészett, a Névtelent száműzték, a maradék négy bebörtönözte. A Névtelen ellenfele meghalt, az az isten pedig, akinek az egyensúlyra kellett volna ügyelnie, szintén eltávozott. A maradék négynek, Abrem-Sevnek, Ev-Demnek, Graffnak és Helbinornak kellett cselekednie. Nem maradt más választásuk.
– Végezetül egy olyan világban rekedtünk, amelyik kifordult az egyensúlyból, az ellenőrzés alól, olyan világ ez, amelyből hiányzik az összetartó erő. Ez az oka annak, hogy Midkemián olyan sok érdekes dolog történt. E föld kétségtelenül érdekes hely, de kissé veszélyes itt élni.
– Ezek most a te sejtéseid – kérdezte Pug –, vagy tudod is, amiről beszélsz?
Nakor az ereklyére mutatott.
– Dominic?
– Tudja, amit tud – válaszolta Sarth apátja. – Eme ereklyét Wodar-Hospurnak, a Tudás Istenének főpapja viselte. A Kódex állítólag megválaszol minden kérdést, amit csak kérdeznek tőle. Ám az ár, melyet a főpapnak mindezért fizetnie kellett, rettentően magas. Csak egy tucatnyi más templomi pap legnagyobb erőfeszítése árán tudják megakadályozni, hogy kiszabaduljon az őrület, melynek oka az, hogy a főpap nem tud álmodni – ránézett az isalanira. – Nakor, te miért nem őrültél meg?
– Ki mondta, hogy nem őrültem meg? – vigyorgott Nakor.
– Mindig is egy kicsit ütődöttnek tartottalak – szólt közbe Pug –, de azt egy percig sem hittem, hogy őrült lennél.
– Nos, ami az őrületet illeti, az ember csak egy bizonyos időn keresztül lehet háborodott. Ez alatt vagy kinyírja magát, vagy meggyógyul. Én meggyógyultam – Nakor megint vigyorgott. – Mindenekelőtt az segített, hogy már nem alszom együtt ezzel az átkozott dologgal.
Sho Pi emelkedett szólásra.
– Miként lehetséges, hogy ön – Tomasra mutatott –, ki egy valheru vértezetét visel, és ön – ujja ekkor Pugra irányult –, aki két világon is a mágia nagymestere volt, valamint ön – ekkor Nakorra mutatott –, aki e tárgyat őrzi, a történet e pontján kivétel nélkül találkozott Macrosszal, Sarig eszközével?
– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – magyarázta Nakor. – Az istenek talán így tervezték, de bármilyen okból is, nekünk kell helyrehoznunk a károkat, melyek oly sok évszázaddal ezelőtt keletkeztek.
– Sikerülhet ez nekünk? – kérdezte Miranda.
– Nekünk nem – felelte Nakor. – E világon csupán egyetlen lény akad, aki megkísérelheti megtenni, amit tenni kell – Calis felé fordult. – Képes vagy rá?
– Nem tudom – felelte Calis. – De meg kell kísérelnem – pillantása megállapodott az Életkristályon. – Mégpedig hamar.
– A mi feladatunk pedig annyi, hogy megóvjuk életét, míg ő megpróbálkozik e nagy feladattal – jelentette ki Nakor.

 

Erik a harcvonal mögött állt, és megfigyelte, amint a katonái ismét visszavertek egy támadást. Várták a következő rohamot. Duko kemény ellenfélnek bizonyult, a mai nap folyamán egyetlen támadást sem indított meg feleslegesen. Eriknek minden tudását össze kellett szednie, és ráadásul tartalékokat is be kellett vetnie ahhoz, hogy megállják a helyüket. A harcvonal minden részéről érkeztek hírnökök, ám a jelentések, amiket hoztak, nem tartalmaztak semmilyen kellemes hírt.
A Királyság képes volt ellenállni, de a védelmi rendszer teljes hosszában kegyetlen küzdelem folyt. Patrick attól tartott, hogy az ellenségnek végül mégis sikerül áttörnie. Ez volt az oka annak, hogy a nagyherceg visszatartotta a keleti országrész seregeit, melyek a hegység keleti lankáin ütötték fel táborukat. Készen álltak arra, hogy egy esetleges áttörés esetén beavatkozzanak. Egy kisebb hadsereget rendeltek ide, hogy megakadályozzák, hogy azon ellenséges csapatok, melyek valahogy átverekedték magukat a védelmi vonalon, eljussanak Sethanonig.
Már későre jártak a délutánban, amikor Erik meghallotta a visszavonulást jelző, ellenséges kürtjelzést. Megkönnyebbülten fellélegzett. Sötétmocsárból már befutott egy futár az egyenruhájával, és a friss öltözék most éppen kapóra jött. Mocsok és vér borította, és ha már nem tudott megfürödni, akkor legalább egy tiszta inggel és egy új nadrággal próbált lelket önteni magába.
Miután átöltözött, Jadow lépett a sátrába.
– Jelentés érkezett arról, hogy ellenséges erők átszivárogtak a hegygerincen, és innen egy mérföldre elrejtőztek egy kisebb szakadékban.
– Vegyél egy szakaszt, és irtsd ki őket! – válaszolta Erik. – Ha segítségre van szükséged, vidd magaddal, akit el tudsz érni, de űzd el őket onnan!
Jadow azonnal elindult, és Erik felsóhajtott. Átlapozta a jelentéseket és beszámolókat, ám nem talált köztük olyat, ami azonnali intézkedést igényelt volna. Éppen ezért felkelt, kilépett a sátorból, és az ételosztókhoz sietett. Nem akart a hosszan elnyúló sor elejére tolakodni. Így történhetett, hogy már majdnem sorra került, amikor egy lovas ért oda hozzá.
A nyeregből Dashel Jameson integetett neki. Erik lemondó pillantást vetett a jókora kondérban fortyogó ragura, aztán kilépett a sorból.
– Üdvözöllek!
Dash leszállt a lóról.
– A nagyherceg azért küldött, hogy közöljem veled, Loriél grófja számára más feladatot találtunk –, valamivel halkabban folytatta: – Ha pedig itt még felbukkan valamilyen nemesúr, és elkezd kekeckedni veled, akkor majd én... kézbe veszem a dolgot.
– Köszönöm – Erik csak ennyit felelt. – Nehezére esett kimondani a kérdést, ami a szívét nyomta. – Van valami hír a... nagyapádról?
Dash elkomorult.
– Semmi hír. Se róla, se nagyanyánkról – nyugat felé fordult, Krondor irányába. – Már beletörődtünk abba, hogy nagyszüleink úgy döntöttek, közösen néznek szembe a halállal – felsóhajtott. – Apámat eléggé megviselte a dolog, de előbb-utóbb túlteszi magát rajta – Dash megvonta a vállát. – Őszintén szólva, nekem sem túl könnyű – Erikre pillantott. – Miben segíthetek neked?
– Szükségem van valakire, aki elrendezi a jelentéseket. Megkímél attól, hogy azokkal foglalkozzam, amik nem is fontosak. A parancsnoki szervezetet itt nem túl jól alakították ki.
– Nagyon sok nemesurat elveszítettünk – felelte Dash. – A helyetteseik között sok helyőrségi patkány akad, akik még nem szereztek harctéri tapasztalatot.
– Ez már nekem is feltűnt – felelte Erik. Kérdő pillantást vetett Dashre. – Sok nemes meghalt?
Dash nyugtalannak látszott.
– A déli tartományok hercege elesett. Yabon hercege sebesülten fekszik, és senki nem tudja, hogy kiheveri-e sérülését. Legalább egy tucatnyi grófot és bárót veszítettünk. Attól tartok, mielőtt ez véget ér, még nőni fog a veszteséglistánk – egész halkan folytatta: – Mialatt a hegyekben voltál, és kiképezted az újoncokat, Patrick arra utasította valamennyi, itt összegyűlt nagyurat, hogy amennyiben lehetséges, egyik fiukat hagyják otthon. Ha túléljük ezt a háborút, akkor jövőre a főrendek gyűlésében rengeteg új arcot láthatunk. Sokba kerül nekünk ez a háború.
– Így van ez.
Ebben a pillanatban felzendültek a trombiták, és megszólaltak a riadó hangjai, mert következett az újabb támadás.
– Gondoskodunk róla, hogy az ellenség is nagy árat fizessen! – jelentette ki Erik határozottan. Kihúzta a kardját, és arra a helyre sietett, amelyet kiválasztott magának, hogy onnan irányítsa a csatát.

 

– Itt az idő – mondta Calis.
Pug régi barátja fia mellé állt.
– Biztos vagy a dologban?
– Igen.
Calis apjára pillantott, és kettőjük között történni látszott valami; egy csendes, ám ennek ellenére nagy horderejű dolog zajlott le, olyan, aminek nem volt szüksége szavakra. Ezután Calis Mirandára nézett, és a lány ránevetett.
Calis az Életkristályhoz lépett, a hatalmas, erőtől lüktető, zöld smaragdhoz.
– Húzd ki belőle kardodat! – szólította fel apját.
Tomas nem habozott. Felugrott az emelvényre, amin a kristály nyugodott, megragadta a fehér-arany kard markolatát, és húzni kezdte. A kard először ellenállt erőfeszítésének, de aztán kiszabadult.
Tomas a magasba emelte a pengét, és a Résháború vége óta első alkalommal érezte magát teljes egésznek. Vad harci üvöltés tört elő a torkából.
A kristály izzani kezdett, és Calis ráhelyezte tenyerét.
– Valheru vagyok! Ember vagyok! – becsukta szemét. – Eledhel vagyok!
– Hát ez érdekes – vélekedett Nakor. – Ez aztán ritka dolog! Három faj tulajdonságai egyesülnek benne.
Calis kinyitotta a szemét, és rámeredt a kristályra.
– Annyira nyilvánvaló! – mondta, és lehajtotta a fejét, míg homloka el nem érte a kristályt. – Annyira egyszerű!
Pug összenézett Tomasszal, és mindketten ugyanarra gondoltak: mi annyira nyilvánvaló és mi annyira egyszerű?

 

Egy hatalmas sátorban, szolgái és tanácsadói gyűrűjében Jakan őrjöngött a dühtől. Valami hívta, kényszerítette, parancsolóan szólt hozzá, valami, ami nem nyugodott, míg el nem jutott hozzá. A démon nem tudta, mi lehet az a dolog, ami így szólt hozzá, de megkísértette álmaiban, és énekelt neki. Tudta, hogy merre találja, északkeletre innen, egy Sethanon nevű helyen, és azzal is tisztában volt, hogy az összes ellenség, ki szembeszegül vele, e dolog birtoklásában kívánja akadályozni.
Midkemia önjelölt démonkirálya felemelkedett, ám azokat, kik környezetében voltak, még mindig elvakította a Smaragd Királynő látványának illúziója. Úgy hitték, a fejedelmi asszony adja nekik a parancsot, hogy menjenek ki a sátorból, ahol csupán azok maradhattak, akik mindig is uralkodónőjük közelében töltötték idejüket. Tithulta, az utolsó pantathiánus kígyópap és a magányos ember, Fadawah tábornok. Ők, ketten átláttak az álcázáson. Egyedül ők élték túl a véres éjszakát, amikor Jakan felfalta az uralkodónőt. Annyira egyszerű volt! Az asszony négyszemközt maradt áldozatával, egy férfival, aki a karjaiban halt meg, miközben a királynő kiszívta életerejét. A démon arra használta fel növekvő erejét, hogy az egyik szolgának álcázza magát. Jakan beosont a sátorba, és gyorsan végzett a királynővel és utolsó szeretőjével. Nem volt csekély az asszony hatalma, de túl sok energiát pocsékolt el arra, hogy megtartsa fiatalos külsejét. A démont roppantul meglepte ez az erőfeszítés. Annyival egyszerűbb lett volna egy illúzióval megtéveszteni a világot, ahogy azt ő is tette!
Abban a pillanatban, mikor lenyelte az asszonyt, valami furcsa, de ismerős dolog történt a démonnal. Lecsapott rá egy erő, melynek a nevét is tudta: Nalar. Ám azon túl, hogy tisztában volt e jelenés létezésével, a démon, némi mágikus visszarezgésen kívül, semmit nem talált a Smaragd Királynő lelkében, ezért nem törődött a jelzéssel.
Maarg korábban lepaktált valakivel, aki arra kényszerítette ezeket a furcsa lényeket, akik sokban a panathiánusokra hasonlítottak, hogy nyissanak összekötő rést e világ és a szauruszok egykori otthona között. Ám ez maradjon Maarg baja. Rohadjon meg Shilán, vagy koplaló cimboráival együtt takarodjon vissza a démonok birodalmába! Fajtájából Jakan jutott el egyedül erre a világra, és hatalma napról napra nőtt.
Elégedett pillantást vetett karjára, és megállapította, hogy mekkorát erősödött. Utolsó áldozatát, egy férfit már egy falással nyelte le, és csodálatos pillanatokat élt át, miközben a lény majdnem egy percen át sikított bendőjében. Örömmel fedezte fel, hogy a férfi arca megjelent megemésztője hasán. A démon megmozdította vállait, és érezte, hogy hatalmas szárnyai megérintik a sátor oldalát s tetejét. Nagyobb otthonra lesz szüksége. A Smaragd Királynő csalóka képe könnyedén sétálhatott ebben a sátorban, de Jakan magassága már meghaladta a hét métert, és ha továbbra is ennyit eszik, akkor még nőni fog. Egy pillanatig mérlegelte, hogy talán korlátozhatná a zabálást, ám a gondolat annyira idegennek tűnt, hogy nem is foglalkozott vele.
Lekuporodva kilépett a sátor ajtaján, melyet a királynő őrei magasra tartottak előtte. Fadawah és Tithulta tiszteletteljes távolságból követte. Aki nem rendelkezett a varázsló mágikus látásával, az nem láthatta a varázserejű láncokat és nyakörveket, melyekkel Jakan magához kötötte őket.
A katonák látták, hogy a királynő bevonul a hatalmas sátorba, melyet a sebesültek számára építtetett. Jakan belépett a sátorba, ahol katonák gondoskodtak a haldoklókról.
– Távozzatok! – parancsolta, és aki csak tudott, már takarodott is kifelé, hiszen legtöbbjüknek volt valami halvány sejtése arról, hogy mi fog most következni.
Jakan odalépett az első férfihoz, aki bár öntudatlan volt, de még élt. A démon egy mancsával a magasba emelte, leharapta a fejét, és lenyelte. A torkán végigömlő vér és életerő szinte fájó élvezettel töltötte el. Még soha egyetlen démonnak sem adatott meg, hogy ilyen gyorsan nőjön, hogy ilyen hatalmassá váljon. Korlátlan lehetőségek állnak előtte. Ő lesz fajtájának leghatalmasabb démonkirálya. Semmi sem tarthatja fel diadalmenetét, és ha üresre zabálta ezt a bolygót, akkor az itteni emberek tudása révén a réseken át eljut más világokba. A végén – gondolta – igazi isten leszek!
Odafordult a következő katonához, aki sebesülése miatt nem tudott megmozdulni, ám szeme tágra nyílt a borzalomtól amiatt, amit az előbb látott, és megpróbálta arrébb vonszolni magát. Jakan rájött, hogy az előbb mohóságában megfeledkezett az illúzió fenntartásáról, és a sérült, haldokló katonák vinnyogtak a borzalomtól. Jakan vigyorogva odalépett a következőhöz, egyik ujjával felnyársalta, és a szájához emelte. Egyetlen harapással lenyelte a testet, és összerázkódott a gyönyörtől, melyet a gyomrába lesikló, vergődő test okozott. Sosem létezett még olyan, mint én – gondolta.
Jakan bábujához, Fadawah tábornokhoz fordult:
– Add ki a parancsot a támadásra! Lerohanjuk ezeket a hitvány embereket!
Fadawah üres szemében nem látszott semmilyen érzelem. Kidugta fejét a sátorból, és elkiáltotta magát:
– Adjátok ki valamennyi egységnek a parancsot a támadásra!
Nemsokára – gondolta Jakan – ezreket fogok elemészteni, majd eljutok arra a helyre, Sethanonba, hogy megtudjam, mi is hív oda.

 

– Olyan, mintha egy csomót oldanánk ki! – nevetett Calis.
A férfi két tenyere az Életkristályon nyugodott, és a lüktető, zöld fény elárasztotta, valósággal belefolyt. Bár egyetlen izma sem mozdult, azok, akik ismerték, még sosem látták ilyen elevennek és erőtől duzzadónak.
Apja odalépett hozzá, és megkérdezte:
– Mit látsz benne?
– Apám – felelte Calis boldogan. – Mindent látok!
A zöld energia két méter magas, örvénylő oszlopa tört elő a kristályból, akár egy szúróláng, hullámzott, és éles hangot adott. A lángolásban arcok tűntek fel, mire Tomas kirántotta az aranypengét.
– A valheruk! – hörögte rekedten, és felkészült az összecsapásra.
– Nem – felelte Calis. – Ez csupán egykori létezésük lenyomata. Nem tudták elérni azt, amire egykoron törekedtek. Sosem volt övék az, amit vissza akartak szerezni – elfordította fejét, és apjára nézett: – Készen állsz?
– Mire?
– A változásra.
Calis becsukta a szemét, és a láng magasra szökött, egészen a barlang tetejéig, ahol a sziklán szétterülve minden irányba szétterjedt. Miután a lángolás megszűnt, csak egy halvány zöld ragyogás maradt, amelyik beborította Nakor védővarázslatának aranyos izzását.
Tomas térdre rogyott, és elejtette a kardot. Torkából fájdalmas üvöltés tört elő. Megragadta mellét és hasát, mintha halálos görcsök gyötörnék. Pug odaugrott hozzá.
– Mi történt?
Tomas összeszorította a fogát, és hevesen remegett. Képtelen volt megszólalni.
– Azok, akik a valheruk voltak, visszatértek a világra – magyarázta Calis.
Pug felállt Tomas mellől, és Calishoz lépett.
– Életben marad apád?
– Nem fog meghalni – felelte Calis. – Ő nem csupán valheru, ahogy én sem.
Ekkor Pug is felismerte, hogy Calis is fájdalmas módon megváltozott. Kiszakadt belőle lényének egy része, a valheruk öröksége. Izzadság patakzott a homlokán, karja remegett, ám pillantása ragyogott, és szemét le nem vette volna a kristályról.
– Mi történik most? – kérdezte Pug halkan.
– A világ visszakap valamit, amit elvettek tőle – magyarázta Calis. – És én vagyok az eszköz, ami lehetővé teszi a visszatérést.
Egy pillanattal később parányi, zöld fénypontok emelkedtek ki a Calist és a kristályt beborító, izzó ragyogásból, és minden irányban szétáradtak. Pug elugrott a rázáporozó fény első hulláma elől, ami elsuhant mellette, de amikor a varázsló kiegyenesedett, a második eltalálta a mellét. Fájdalom vagy kín helyett csupán az erőt érezte, azt, hogy elárasztja valami meleg és gyógyító.
Tomasra nézett, akit még mindig görcsök gyötörtek, ám amikor eltalálták a zöld szikrák, Tomas is kezdett magához térni. Végül rápillantott gyermekkori barátjára, és szemében Pug többé nem látta a fájdalmat.
Tomas felállt, és lassan odatántorgott Pughoz és Calishoz. Ránézett Pugra, és a mágus figyelmét nem kerülte el, hogy Tomas szemébe elképedés költözött, egy érzés, amit nem fedezett fel rajta, amióta Tomas magára öltötte Ashen-Shugar, az utolsó valheru páncélját. Ötven év elteltével Tomas ismét csak egy crydee-i fiú volt. Csodálattól remegő hangon megszólalt:
– A fiam meggyógyítja a világot!
Ekkor boldog kiáltás rázta meg a barlangot, egy hang, ami mindenen áthatolt, és amiről Pug nem tudta volna megmondani, hogy tényleg hallotta, vagy csak érezte. A kristály felrobbanni látszott, és az élet tiszteletet parancsoló lángja szétterjedt az egész teremben. Nakor elragadtatottan ugrált, miközben Dominic istene oltalmazó jelét rajzolta a levegőbe.
– Erre már nem lesz szükségünk – jelentette ki Nakor, és leengedte a védővarázslatot.
Miközben szétfoszlott a védelmező varázslat, visszhang érkezett a világból, éppoly sötét és gonosz, mint amilyen eleven és jóságos volt az előző.
– Húha! – kiáltotta Nakor tágra nyílt szemekkel.

 

A démon felemelte a fejét, és abbahagyta a zabálást.
– Nem! – üvöltötte, amikor érezte, hogy elraboltak tőle valamit. Sethanon! – őrjöngött a hang a fejében.
Elfelejtette a hatalomról és dicsőségről szőtt álmokat. Két rabszolgájának mágikus bilincsei a földre hullottak, mikor a démon a sátor kijáratához rohant.
A két őr megfordult, amikor Jakan kilépett. Elsápadtak, és halálra rémülten menekülni kezdtek.
Fadawah tábornok a fejéhez kapott, mint aki most ébred egy hosszú álomból. A démon lerombolta a sátor bejáratát. A tábornok csak egyetlen pillantást tudott vetni a szörnyetegre, mielőtt az a levegőbe emelkedett, de ez is elég volt.
A hadvezér az összezavarodott pantathiánus főpap felé fordult, aki ugyancsak most ébredt fel a rémálomból. A férfit pokoli harag öntötte el, és megmarkolta dísztőrét. Kirántotta a pengét, s lecsapott vele a pantathiánus nyakára, a váll fölé. A kígyópap térdre rogyott. Egy pillanatig még ingott a lény, aztán a földre zuhant.
Fadawah nem törődött azzal, hogy kihúzza tőrét az utolsó, immáron haldokló pantathiánusból, hanem a Smaragd Királynő sátrának hátsó ajtaján kilépve a parancsnoki sátorhoz sietett, ahol kétségbeesett tisztjei várták. Követve pillantásukat a magasban felfedezte a démont, amelyik a hegyek irányába, Sötétmocsár felé repült.
A zsoldoscsapatok egyik főtisztje, akit befogadtak a hadsereg vezérkarába, észrevette parancsnokukat, és habozva megszólalt:
– Mik a parancsok, uram?
– Mi történt itt? – kérdezett vissza Fadawah. – Én a szörny uralma alatt álltam, és nem tudom, mi történt idáig. Jelentést kérek!
– Éppen elrendelte az általános támadást valamennyi egységgel. Végig a hegyháton a teljes arcvonalon harcban állunk az ellenséggel.
– A fenébe! – káromkodott a tábornok. Sejtelme sem volt arról, milyen sokáig tartotta fogságában a démon. Ám egy dolog nem lehetett kétséges: a lehető leggyorsabban meg kellett tudnia, hogy mi történt eddig. Az utolsó dolog, amire világosan visszaemlékezett, az volt, hogy bent tartózkodott a Smaragd Királynő sátrában a Kígyó-folyó mellett fekvő város előtt; ezután egy időtlen fátyol ereszkedett rá, egy borzalommal és rettegéssel teli rémálom. Most pedig, magához térve, a világ túlsó fertályán találta magát, egy tomboló csata kellős közepén, anélkül, hogy tudná, ki is az ellenfél, hogy miként helyezték el csapatait. Azt sem tudta, hogy éppen győznek vagy vesztésre állnak. Mivel pedig a királynő meghalt, abban sem lehetett biztos, hogy folytatnia vagy befejeznie kellene-e inkább a háborút.
Ránézett a tisztjeire.
– Térképeket! Látni akarom, hogy hol vagyunk! Hol állnak a csapataink, és mit tudunk az ellenségről!
Miközben a tisztek rohantak, hogy teljesítsék a parancsait, néhányan lopva keletre pillantottak, abba az irányba, ahol a szörnyeteg eltűnt. Fadawahot azonban csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: az, hogy életben kell maradniuk.

 

 

26.
Az összecsapás

Erik küzdött.
Ami csak egy közepes erejű támadásnak tűnt, hogy kitapogassák vele a védelmi vonalak esetleges gyenge pontjait, minden előzetes figyelmeztetés nélkül elsöprő erejű rohammá változott. Erik lábával eltaszította a férfit, akivel éppen végzett, és nézte, amint a holttest a lejtőn legurul egészen a fákig.
A Rémálom-hegyhát egész vonalán harcban álltak a Királyság seregei a megszállókkal. Olyan küzdelem tombolt, melyhez foghatót nem élt át a világ a Résháború napjai óta. Erik körbepillantott, amikor a vihar egy pillanatra enyhült. A sebesülteket és a holtakat bajtársaik hátramentették, míg néhányan gyorsan kortyoltak a vizesvödrökből, melyeket a málhás szekerekről hoztak ide a szolgafiúk.
Jadow érkezett rohanva, Harper őrmesterrel szorosan a nyomában.
– Beszakították az északi szárnyunkat! – jelentette a vérrel borított arcú Harper. – Jerome elesett, és vele együtt elpusztult az egész százada. Duko emberei átjutottak a hegy innenső oldalára, és dél felé szorítanak minket.
– A pokolba! – káromkodott Erik. Az egyik futár felé fordult. – Vidd parancsomat a tartalék csapatoknak...
– Elfogytak a tartalékok – szakította félbe Jadow. – Mindenkit felküldtem, amikor Harper megérkezett hozzám. A katonák már fent vannak északon.
Erik megdörzsölte az arcát. Úgy érezte, mintha a kimerültség homokszemekként belemarta volna magát a bőrébe. Gondolatai vadul kergetőztek, mivel az elmúlt két nap folyamán végig harcolt, és alvásra nem maradt ideje.
– Hát jó – mondta a két őrmesternek. – Vigyétek el az itt maradt csapatok egyharmadát, és erősítsétek meg az északi sereget! Ha nem tudjátok már tartani magatokat, vonuljatok vissza, és ha eléritek az első megerősített védelmi állásunkat tőlünk északra, akkor ott ássátok be magatokat! Tartsátok fel őket! Ha az ellenség ekkor kelet felé indul át a hegyeken, akkor azzal majd megbirkóznak a keleti seregek.
Ismét a futár felé fordult:
– Siess Sötétmocsárba! Mondd meg a nagyhercegnek, hogy az északi szárny átszakadt, mi pedig megpróbáljuk beásni magunkat. Ehhez erősítésre van szükségünk. Értetted?
A fiatal katona tisztelgett.
– Igenis, uram! – aztán elsietett a lovához.
Erik látta, hogy Jadow és Harper közben már elindult, hogy minden harmadik katonát magukkal vigyenek, s így megsegítsék az északiakat. Ekkor Dasht pillantotta meg, kivont karddal a kezében. A fiú ingét és ruháját vér borította.
– Azt hiszem, arra utasítottalak, hogy a jelentéseket rendszerezd! – förmedt rá Erik.
– Jelenleg egy jelentés sincs közöttük, amivel ne lehetne várni. Az pedig igazán nem árthat, ha van egy kard nálam – mosolygott Dash.
– Hát, ebben igazad van – bólintott Erik.
Ekkor az ellenség ismét átnyomult a hegyháton, és Eriket elnyelte a harc forgataga.

 

– Valami jön! – kiáltott fel Tomas.
– Én is érzem – bólintott Pug. Csendben összpontosított. – Felismerem ezt a lényt. Jakan közeledik!
– Sho Pi! Te és derék apátunk jobban teszitek, ha elbújtok! – jelentette ki Nakor.
– Ön mellett maradok, mesterem – ellenkezett Sho Pi.
Nakor megragadta a fiatalembert, és magával húzta az egyik falban tátongó résbe. Az átjárón keresztül bejutottak a legutóbbi küzdelem poros, lerombolt, föld alatti romjai közé. Sethanon megsemmisült városa alatt, a valheruk ősi otthonában jártak.
– Védelmi trükkjeim ugyan elrejtettek minket a Névtelen hallgatózó füle elől, de nem lehet velük egy dühöngő démont feltartani. Másszál csak be ide! – követelte Nakor. – Bújjatok el ebben a lyukban, mert az, ami most közeledik, lehet, hogy mindannyiunkat megsemmisít. Azok viszont, akik a fenti teremben maradnak, legalább megkísérelhetik a védekezést.
A falakat egykoron titánok harca döntötte romba, amikor összecsapott Ryath, a hatalmas sárkány, kinek szendergő testét most Aal orákuluma foglalta el, és a Rém nagyúr, akit Nalar azért küldött, hogy segítse vele a valheruk visszatérését.
– Menjetek le oda, és ne nagyon mutatkozzatok!
Nakor visszasietett, és megállt Miranda mellett, miközben Pug és Tomas Calishoz lépett. Miranda megkérdezte:
– Meg tudod védeni magadat?
– Rágósabb vagyok annál, mint amilyennek látszom – felelte Nakor, aki ezúttal nem vigyorgott.
Calis eközben tovább ügyködött azon, hogy felnyissa az Életkristályt. Arcán az elragadtatottság és a nyugalom felváltva tükröződött. Szemét szilárdan a kristály közepére szegezte, ahol a fénylő pont egyre kisebbé vált, minél több életszikra hagyta el a drágakövet.
– Bármi is legyen ez, rendkívül kellemes érzés! – vélekedett Miranda.
– Ha nem éppen egy dühöngő démonkirály érkezésére várnánk, akár élvezhetnénk is a dolgot!
Miranda érezte, amint a zöldellő életerő egy hatalmas szikrája alhasába hatolt. Tágra nyílt szemekkel felsóhajtott.
– Hát ez érdekesnek tűnik – vihogott Nakor.
– Annál is érdekesebb volt érezni – felelte a nő. Kezét végighúzta a hasán. Arcán aggodalom és bizonytalanság látszott, amikor megszólalt. – Valami történik velem.
Nakor körbenézett a csarnokban, amelyet valósággal fényárba borított a zöld ragyogás.
– E világ élő anyagának rendszere most a helyére kerül. Gyógyul itt minden és megfiatalodik. Ősöreg lelkek, melyek évszázadok óta e kő rabjai voltak, most kiszabadulván visszatérnek a világegyetembe – gyors pillantást vetett Mirandára. – A dolog mellékhatásai persze meglepőek lehetnek.
– Ezt cseppet sem vonom kétségbe – felelte Miranda.
Tomas összeszűkült szemmel elfordította a fejét, mintha hallgatózna.
– Közeledik.
– Kicsoda? – kérdezte Miranda.
– Jakan – felelte Pug.
Tomas keményen megmarkolta kardját.
– Nemsokára ideér. Még egy óránk van, legfeljebb kettő.
Pug Calisra pillantott, aki még mindig a kristállyal foglalkozott.
– Elkészülhet addigra?
Tomas megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs róla.
Csendben várakoztak.

 

Erik összegörnyedt, amikor a következő nyílzápor is elzúgott felette. Egy pillanattal később a védők íjászai emelkedtek fel, és kilőtték nyilaikat az ellenségre. A támadás a délután folyamán egyre csak erősödött; és a kapitány most attól félt, hogy kiszorítják őket a magaslatról.
Hirtelen ismét ellenséges katonák álltak előttük, ismét kitört az ember ember elleni harc. Erik harcosainak elszántsága nem ismert határt, ám kitartásuk egyre csökkent.
Amióta elküldte Jadowot és Harpert, hogy megerősítsék az északi szárnyat, nem hallott semmit sem altisztjeiről és azokról a katonákról, akiket alájuk rendelt, pedig most nagy szüksége lett volna rájuk. Erik aggódott amiatt, hogy esetleg mindkét védelmi állást veszélybe sodorta.
A csata tombolása elterelte gondolatait ezekről az aggodalmakról, mert a harcvonal körülötte ismét szinte, belefulladni látszott az ellenfél rohamába. Támadó támadó után bukkant fel, és a védők egyre fogytak. Erik meglendítette kardját, mintha kasza lenne a kezében, és úgy vágta az ellenséget, mint a búzát. Hallotta a férfiak üvöltését, hörgését, átkozódását, de figyelmét teljesen lekötötte az itt és a most. A csata elérkezett arra a pontra, ahol már nem lehetett fenntartani a rendet, a döntés egyedül a küzdelemben résztvevő férfiak erejétől függött. Ha a támadók határozottabbak, mint a védők, akkor itt ők fognak győzni.
Erik két ellenfelet pillantott meg maga előtt, és ebben a pillanatban, érezni kezdte lelke legmélyén, hogy elvesztették a csatát. Lesújtott az elsőre, egy hatalmas csapással szétzúzta pajzsát, ám így alig maradt ideje arra, hogy elhajoljon a másik ütése elől.
Aztán egy másik, egy harmadik és egy negyedik katona rohant rá, és ez volt az a pillanat, amikor Erik tudta, hogy meg kell halnia. Lesújtott, és arcon találta a másodikat. Csontig metszette arcán a húsát, és a csont is megrepedt, mikor belevágott a penge. Erik azonnal visszarántotta kardját, és áldozatát a két másik felé lökte.
Erik tudta, hogy életéből már csak pillanatok maradtak, de elhatározta, hogy oly sok ellenséget visz magával a túlvilágra, amennyit csak lehet, mielőtt legyűrik.
Lecsapott a következő katonára is, amikor bordái közt eltalálták. Amikor emiatt oldalt fordult, védekezésében rés támadt egy második kardcsapás számára. Penge mart a karjába, felvágta kesztyűjének erős bőrét, és véres csíkot szántott alkarjába.
Aztán egy ütés zúdult a halántékára, és térde feladta a küzdelmet. Nem bírt megállni a lábán, és amikor megpróbált elhátrálni, elcsúszott. Ez mentette meg az életét. Hanyatt esett, kövek közé, a porba zuhant, és fejjel lefelé csúszott még pár lábnyit. Fekve maradt, és a csizmái között felfelé bámulva nézte az öt ellenséges katonát, akik rohantak, hogy végezzenek vele.
Amikor az első támadó kardját magasan a feje fölé emelve, hogy megadja a kegyelemdöfést, mielőtt elérte volna Eriket, hirtelen egy lúdtollas nyílvessző állt ki a torkából. A férfi még egyet lépett, azután térdre rogyott, és hasra zuhant.
Erik hátrébb csúszott, mialatt a támadói balra fordultak (Erik szemszögéből a jobbra). A következő nyíl egyszerűen hanyatt lökte az egyik támadót, aki nagy lendülettel a talajra zuhant. Csak egy hosszú íjjal lehet ekkorát lőni. Erik körülnézett, és felfedezett fél tucatnyi bőrruhás harcost, akik a megszállókra lőttek, miközben mellettük gyermekek indultak rohamra. Erik pislogott. Ezek nem is gyerekek voltak, hanem páncélos törpök, akik csatabárdokat és harci kalapácsokat lengetve, harsány csatakiáltásokat üvöltve rohantak az ellenségre, hogy lemészárolják őket.
Erik karját erős kezek ragadták meg, és talpra állították.
– Hogy vagy, cimbora? – kérdezte egy jól ismert hang, és a kapitány meglátta maga előtt Jadow Shati vigyorgó ábrázatát.
– Sokkal jobban – nyögte Erik. – Most már sokkal jobban.
Harper őrmester beszámolt az eseményekről:
– Alaposan megfingattak minket, ám a támadóink hirtelen rémült pofával elkezdtek hátrafelé bámulni – elvigyorodott, és nem törődött az arcára száradt vérrel. – A törpök és a tündék lejöttek a hegyekből, és csodálatos vérontást rendeztek.
Mint ahogy a szél szétfújja a füstfelleget, úgy özönlöttek tündék és törpök Erik szeme láttára át a hegygerincen. Egy széles, arany nyakláncot viselő, kezében iszonyú súlyú kalapácsot tartó törp lépett hozzá, és megkérdezte:
– Te vagy itt a parancsnok?
– Uram? – bólintott Erik.
A törp elmosolyodott. Letette kalapácsát, és kihúzta magát – volt vagy száznegyven centi magas –, és köszönésképpen öklével jókorát csapott a mellére.
– Dolgan vagyok, a nyugat törpjeinek királya, Caldara falu főnöke és a Szürke Tornyok törp népének hadura.
Megint nevetett, és hozzáfűzte:
– Úgy tűnik, szükségetek volt egy kis segítségre.
Erik elvigyorodott.
– Köszönet a segítségért!
Egy tünde lépett hozzájuk.
– Galain vagyok. Tomas arra kért minket, hogy Sólyomfészekből jöjjünk át a magaslati utakon, és gondoskodjunk arról, hogy ne kóricáljanak ott kéretlen vendégek.
Erik még szélesebben vigyorgott.
– Szavamra, a lehető legjobbkor érkeztek ide!
– Szerintem – vélekedett Dolgan – jobb későn, mint soha, és ez a remek csata még el fog tartani egy darabig. A legényeim remekül szórakoznak, és még jó pár koponyát be fognak ma szakítani – kissé halkabban folytatta: – Tomas őszintén elmondta nekünk, mire is megy ki a játék, és én szavamat adom, hogy ezeket a gyilkos haramiákat a Rémálom-hegyhát nyugati oldalán tartjuk.
– Köszönetem érte! – felelte Erik.
– De hiszen te megsebesültél! – hördült fel Jadow.
Erik leült egy szikladarabra, Jadow pedig gyorsan bekötötte sérülését.
Északról egyre több katonájuk érkezett, és Harper végül arról számolhatott be, hogy sikerült dél felé elhajtani az ellenséget.
– Remek! – örvendezett Erik. – Ne hagyjátok élni őket! Ha sikerült őket Sötétmocsárnál legyűrni, akkor talán megnyerhetjük a csatát.
Megvárta, míg Jadow elkészül a kötéssel, aztán felállt, és visszatért megfigyelő pontjára, egy hatalmas szikla tetejére, ahonnan jó kilátás nyílt a csatatérre.
A gerinc túloldalán az ellenség elsáncolta magát néhány jókora szikla mögött. A tünde mesterlövészek már belőtték magukat a hegygerincen húzódó, húsz méter széles halálzónára, ezért az ellenség nem próbált meg ezen a részen átrohanni, hanem a sziklák mögött lapulva várakozott.
Erik körülnézett, és észrevette a lovát tartó fiút. Magához intette, miközben így szólt Jadowhoz:
– Küldj egy járőrt a fejük fölé, hogy ne legyen kedvük ismét felmászni a sziklákra! Én elvágtatok Sötétmocsárba, hogy beszámoljak Patricknak a törpök és a tündék érkezéséről.
Lova nyergébe szállva a törpök felé fordult.
– Dolgan király...
– Hívjál csak Dolgannak! – szakította félbe a megszólított. – Nincsen szükség rangokra!
– Dolgan, hány emberből áll a seregük?
– Háromszáz törpből és kétszáz tündéből. Épp elég egy remek kis csatához!
Erik elnevette magát.
– Remek – aztán Harperhez fordult: – Tartsátok a vonalat, amíg vissza nem jövök!
– Rendben van, uram! – felelte Harper.
Erik elvágtatott dél felé, és útközben látta, hogy a frontvonal több helyen kiöblösödött, ahol az ellenséget a tündék és a törpök már sikeresen visszaszorították. A küzdelem azért még tartott, bár az ellenfelek inkább nyilakat lőttek ki egymásra, és csak helyenként tombolt az ember ember elleni harc.
Egy óra múlva ért el Sötétmocsárba, és látta, hogy a város északi kapujától egy újonnan épített akadály tartja távol az ellenséget. A támadók porig égették a nyugati külváros valamennyi házát, és az északi házak is üresen álltak.
Erik egy kisebb csapat élén lovagolt, amelyet a város védelmi vonalának legszélén állított össze magának. A katonák Sötétmocsár zubbonyát viselték. A hatalmas északi kaput bezárták, de a kisebb lovaskapu nyitva állt. Erik keresztüllovagolt rajta, és megállás nélkül sietett fel a várba.
Odabent azonnal felsietett a herceg tanácstermébe, és jelentést tett neki az eseményekről. Miután beszámolt Patricknak a törpök és a tündék megérkezéséről, a nagyherceg így szólt:
– Most már kezd összeállni a kép – a térképre mutatott. – Mialatt ti az északi szárnyat tartottátok, a déli szárnyról olyan jelentések érkeztek, amelyek hasonló visszavonulásról számoltak be.
– Dorgin törpjei! – kiáltott fel Erik.
– Bizonyára – felelte a herceg, és nem törődött azzal, hogy Erik a szavába vágott. – Ezzel viszont túlzottan megnő a frontvonal közepére nehezedő nyomás – ujjával Sötétmocsárra bökött a térképen. – Egyre erősebb támadások zúdulnak miránk, és a külső fal nemsokára elesik.
Erik körülnézett a teremben. Ő volt az egyetlen tiszt, rajta kívül csak hírnökök és írnokok tartózkodtak itt. Megkockáztatta a kérdést:
– Hol vannak a keleti seregek?
– Már küldtem üzenetet nekik – felelte Patrick –, de a csapatok nagy része nem ér ide holnap reggelnél hamarabb – egy másik térképre mutatott, amely a várost ábrázolta. – Itt van három lehetséges gyenge pontunk.
Erik gyorsan számolt magában.
– Ha az északi szárnyról elvonunk egy osztagot, akkor betömhetjük ezt a lyukat – a kapitány a lehetséges rések közül a középsőre mutatott. – Ha ezt a pontot bebiztosítottuk, akkor szükség esetén a szárnyakat is támogathatjuk.
– Lesz időd idehozni azt az osztagot?
– Fenséged engedelmével.
Erik magához intett egy hírnököt. Patrick bólintott. Erik a hírnökhöz fordult:
– Lóhalálában indulj észak felé, vedd a leggyorsabb lovat, amit csak találsz, és mondd meg Jadow Shati őrmesternek, hogy rohanjon ide az összes akasztófavirággal, akit csak Harper elenged! Tudni fogja, hogy mit akarok.
A hírnök kérdőn a nagyhercegre nézett, aki biccentett, mire a fiú kirohant. Patrick Erikre nézett.
– Mi ez a sérülés?
Erik rövid pillantást vetett bekötött alkarjára és az oldalára.
– Nem figyeltem oda elég jól. Szerencsére nem olyan vészes, mint amilyennek látszik.
Patrick elmosolyodott.
– Kapitány, hát nem éppen úgy nézel ki, mint aki egészen jól van, de azért elhiszem, amit mondasz.
Ebben a pillanatban Greylock rontott be a terembe, mocskosan, izzadtan, véresen.
– Szükségem van a tartalékokra, fenség, mégpedig azonnal!
Patrick megvonta a vállát.
– Vidd őket! Már nincs sok veszíteni valónk.
– Elkísérem a tábornokot – szólalt meg Erik. – Azt hiszem, a falon szükség van minden egyes pengére.
Patrick kihúzta a kardját.
– Így igaz. Én is jövök veletek.
Greylock megfordult, és tenyerét Krondor nagyhercegének mellére tette. Egy fejedelemre kezet emelni felségsértésnek számított, amiért bitó járt, de ebben a pillanatban nem a hűbérurát megsértő tábornok cselekedett, hanem Sötétmocsár vén fegyvermestere, akinek a helyére kellett tennie egy túlbuzgó, ifjú katonát.
– Fenség, az ön helye itt van! Ha kint a falon legyilkoltatná magát, és mégis megnyerjük a háborút, akkor komoly gondjaim lennének, hogy kimagyarázzam magam a király előtt. Ráadásul nem úszhatnék meg egy rendkívül kellemetlen beszélgetést az ön atyjával. Úgyhogy legyen fenséged jó fiú, és csinálja, amivel megbízták, mi meg majd tesszük, a magunk dolgát – elengedte Patrick ingét, és leporolta, mintha kezével beszennyezte volna a szövetet. – Azt hiszem, elég érthető voltam – az ajtó felé fordulva még odaszólt a kapitánynak: – Gyere, Erik!
Erik követte, és maguk mögött hagyták a megalázott uralkodót, aki dühösen káromkodott, mert belátta, mennyire igaza volt legmagasabb rangú parancsnokának.

 

A démon hörögve, lassú spirálban ereszkedett alá Sethanon városába. Kihívást üvöltött mindenki felé, aki szembeszállni merészelne vele, de ordítására nem érkezett válasz.
Jakan a kiégett fellegvárba vezető lerombolt kapu előtt ért földet. Körülnézett, de nem látott senkit sem.
Valami szólt hozzá, és a szörny szomorúan tapasztalta, hogy képtelen megtalálni a hívás forrását. Megfordult saját tengelye körül, és a négy égtáj felé ordítva megismételte a kihívást, de most sem felelt rá senki. Ekkor egy gondolat merült fel a démon elméjében. Nem vette észre, hogy ez a gondolat nem tőle származik, hogy egy hihetetlenül távoli, végtelenül gonosz lény plántálja belé saját elméjének szüleményeit. A lény elárulta, miként szerezheti meg az Életkristályt.

 

Nakor felnézett a mennyezetre. Senki sem hallhatta a démon üvöltését, ám ő megérezte az indulatokat.
– Itt van a közelben.
Tomas bólintott és megmarkolta az aranypengéjű fegyvert. Pugra pillantott:
– El nem mondhatom, mennyire hiányzott nekem ez a kard!
– Remélem, nem kényszerülsz arra, hogy használnod kelljen – felelte Pug.
– Ezt én is remélem – csatlakozott hozzá Miranda.
Csendben várakoztak, míg fejük felett a démon a romba dőlt városban tombolt és vágya tárgyát kereste.
– Lehet, hogy nem is fog megtalálni minket – vélekedett Nakor.
– Akarsz fogadni? – kérdezte csípősen Miranda.
– Semmiképpen – vigyorgott Nakor.
– Ha nem jön rá, miként mozoghat az időben, akkor még éveken át kereshet minket, és fáradozásai akkor is hiábavalók lesznek – bátorította őket Pug.
– Ha tényleg ilyen ostoba lenne, akkor a Névtelen majd megsúgja neki, hogy juthat le ide – felelte Nakor.
– Pontosan – értett vele egyet Miranda. – erről bizony nem szabad megfeledkeznünk.
A szörny dühös üvöltése ismét leszivárgott hozzájuk a talajon keresztül. Miranda egy pillantást vetett Calisra, aki még mindig csukott szemmel ült a kristály mellett. Tenyerét a drágakő felszínére szorította. A kőeredeti méretének felére zsugorodott, de még mindig áradtak belőle a fényes zöld szikrák, melyek elszálltak a barlangban lévők között.
– Nakor, te megfiatalodtál! – vette észre Miranda.
– Szebb is lettem valamivel? – akarta tudni vigyorogva Nakor.
– Na, azt azért nem – nevetett Miranda – de legalább fiatalabb!
– Az Életkristály ereje – magyarázta Pug. – Az fiatalít meg minket.
Miranda homlokát ráncolva a hasára tapasztotta tenyerét:
– Ez megmagyarázná a dolgot!
– Micsodát? – kíváncsiskodott Nakor.
– Görcseim vannak. Mégpedig olyanok, amilyeneket utoljára vagy százötven évvel ezelőtt éreztem. Biztos voltam abban, hogy többé nem is fogok ilyesmit tapasztalni.
Nakor elnevette magát.
A barlang hirtelen remegni kezdett a felzendülő, rettenetes üvöltéstől, ami felülről megrázkódtatta a sziklákat.
– Azt hiszem – suttogta Nakor –, már egész közel jár.

 

Erik a falon állt, és a főkaput vizsgálta. Egy hatalmas faltörő kost görgettek a vár felé. Manfréd elkiáltotta magát:
– Tűz!
A katapultok kőzáport zúdítottak a támadókra, akik közül sokan holtan rogytak össze, ám az ostromgép rendületlenül közeledett. A kost toló katonákat fatető oltalmazta a védők lövedékeitől.
– Ha betörik a kaput, akkor már bent is vannak a városban – állapította meg Manfréd. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy utcai harcba bocsátkozzunk. Vissza kell vonulnunk a fellegvárba.
– Már úton van az erősítés – ellenkezett Erik.
– Ha egy órán belül ideér, akkor nem lesz baj – válaszolta Manfréd. – Máskülönben viszont lerohannak minket.
Megfordult, és elkiáltotta magát:
– Olajat!
Az üstökből lobogó olajat öntöttek a falakról. A tűzforró halál belepte a katonákat; akik üvöltve próbáltak meg hátrálni, ám a következő emberhullám elsöpörte őket, amint ostromlétrákkal felszerelve a falra tört.
– Lebukni! – üvöltötte Greylock, mire Erik és féltestvére ösztönösen lekuporodott. A városkaput oltalmazó mellvéd felett nyilak százai süvítettek el.
Azok a katonák, akik túl későn mozdultak, most testükben nyilakkal üvöltve zuhantak a falról az utcakőre.
Manfréd Erik mellé kuporodott. Hátukat a mellvéd hideg kövének vetve ültek. Manfréd végigmérte a sebesülteket és a haldoklókat.
– Ha az erősítésed nem jön meg tíz percen belül, akkor kiadom a parancsot a visszavonulásra.
– Nem érhetnek ide annyi idő alatt – felelte Erik.
– Akkor legjobb, ha azonnal elrendelem a rendezett visszavonulást – Manfréd az egyik sötétmocsári egyenruhát viselő katona felé fordult, aki mellén őrmesteri jelzést viselt. – Mondd meg a többieknek, hogy fokozatosan vonuljanak vissza! Kezdjétek a déli falon és menjetek végig a Magas utcán! Onnan majd keresztülverekedjük magunkat. Pusztítsátok el a katapultokat! Különben még ellenünk fordítanák őket.
Kívülről mennydörgő patkók zaja hallatszott, és Erik megkockáztatott egy pillantást a mellvéd két foka között. Szaurusz csapatok gyülekeztek a kapu előtt. – Manfréd, ha betörik a kaput, azonnal nyakunkba zúdul a szaurusz lovasság!
Manfréd is vetett egy pillantást az ostromlókra.
– Mindig is szerettem volna tudni, hogy néznek ki ezek a...
Döbbent arccal folytatta:
– Istenek irgalmas anyja!
– Jobb, ha azonnal elindulunk – javasolta Erik.
Manfréd nem ellenkezett, hanem az őrmesterhez fordult:
– Gyújtsátok fel a katapultokat, aztán általános visszavonulás! Mindenki igyekezzen eljutni a fellegvárba!
A parancsot továbbadták. Az íjászok még egyszer kilőtték nyilaikat, az ostromlétrákat még egyszer ellökték a falról a hosszú rudakkal. Mihelyt azonban megkezdődött a visszavonulás, a létrák ismét a falhoz csapódtak, és ellenséges katonák kúsztak rajtuk a magasba.
Erik és Manfréd a kőlépcsőn lerohantak az utcára. Pokoli zűrzavar fogadta őket lent. Az a néhány civil, aki túl makacs vagy túl ostoba volt ahhoz, hogy kiköltözzön, most a hátára dobott zsákban kuporgatva maradék jószágát kétségbeesve igyekezett a fellegvár felé. A sebesült katonákat szerencsésebb bajtársaik cipelték, és néhány íjász annyira megőrizte lélekjelenlétét, hogy megfordulva néhány nyilat lőjön ki a mellvéd felett felbukkanó támadókra. Mindent összevetve azonban a visszavonulás hamarosan fejvesztett meneküléssé fajult.
– Láttad valahol Greylockot? – tudakolta Manfréd.
– Nem, amióta elindul a déli fal irányába – felelte Erik.
– Remélem, sikerül neki – kiáltotta Manfréd, amikor hirtelen egy nyílvessző suhant el sziszegve alig néhány ujjnyira a lábától. A báró összerezzent.
Erik megragadta a zubbonya ujjánál és vadul elrántotta bal felé. Manfréd majdnem elesett. Ott, ahol még az előbb állt, három remegő nyílvessző állt ki a talajból.
– Köszönöm – lihegte Manfréd, amikor befordultak a sarkon.
– Az íjászok ritkán járnak egyedül – magyarázta neki Erik.
Elértek egy kereszteződéshez, ahol jobbra fordultak, majd balra, és Erik a házak teteje felett már megpillantotta a fellegvár legmagasabb tornyának fényeit. Az utcák meredeken felfelé kanyarodtak, a vár irányába, és amikor elérték a magas utcát, azt már elborították a rémült menekülők, a kifulladt katonák és a férfiak, akik sebesült bajtársaik terhe alatt nyögtek.
– Helyet! Adjatok helyet! – a sötétmocsári katonák felismerték bárójukat. – Itt a báró! Helyet neki!
Erik féltestvére mellett maradt. Könyöküket használva keresztülverekedték magukat a kavargó tömegen, és végül eljutottak a felvonóhíd szélére. A híd két oldalán álló katonák igyekeztek rendezett formát adni a beáramló tömegnek.
Erik és Manfréd a várudvar kövére rogytak. Néhány katona rohant oda hozzájuk: – Vizet! – hörögte a báró.
– Már el is felejtettem, milyen szörnyű érzés hegynek fel rohanni – lihegte Erik.
– Már el is felejtettem, milyen szörnyű érzés rohanni! – zihálta Manfréd.
Odahoztak egy vödör vizet. Manfréd ivott, aztán a vödröt átnyújtotta Eriknek. A víz bőségesen csorgott a kapitány karjára és mellére, ahogy szájához emelte.
– Őrmester! – kiáltotta Manfréd.
– Nagyuram? – jött oda rohanva az őrmester.
– Parancs a megfigyelőknek. Ha az ellenség felbukkan a Magas utca túlsó végén, azonnal húzzák fel a felvonóhidat!
– Manfréd, nem várhatsz olyan sokáig – ellenkezett Erik. – Most kell kiüríteni a hidat, különben nem marad időd felhúzni.
A menekültek áradatára mutatott. A civilek, az asszonyok, a kocsijaikat vonszoló férfiak eltorlaszolták a kaput, ahogy egymást akadályozva befelé igyekeztek. – Nézd meg őket!
Manfréd egy pillantással felmérte a helyzetet, majd így szólt az őrmesterhez:
– Ürítsétek ki a felvonóhidat! Mondjátok meg azoknak, akik kint rekedtek, hogy a lehető leggyorsabban igyekezzenek eljutni a keleti kapuhoz! Aki nem jut oda idejében, az csak magára számíthat.
Mindkét férfi tudta, hogy ezzel aláírták azoknak a halálos ítéletét, akik nem jutnak majd, be a fellegvárba.
Manfréd feltápászkodott és Erikhez fordult:
– Azt hiszem, jobb, ha most jelentést teszünk a nagyhercegnek.
Erik is felállt és követte féltestvérét. Átsiettek az öregtorony bejáratán, maguk mögött hagyva azoknak a dühös ordítozását és kétségbeesett jajongását, akik a kapun kívül rekedtek.
Manfréd a lépcsőn a tárgyaló felé vezette Eriket, ahol a nagyherceg berendezte főhadiszállását.
Patrick rájuk nézett.
– Teljes visszavonulás?
– Mindenki úton van ide – felelte Manfréd.
– Hol van Greylock? – meredt a vezér Erikre.
– Valahol ott kint – mutatott a kapitány a városra.
– A keservit – káromkodott Patrick, Kinézett az ablakon és meglátta az első felszálló füstoszlopot a város pereméről. – Hát, semmi jó sem történik velünk.
– Azért csak van valami – szólalt meg Erik. – A támadóknak immár három fronton kell harcolniuk. Újra mienk a hegytető, és a szárnyakon támogatnak minket a tündék és a törpök. Ráadásul ha kora hajnalig kitartunk, akkor remélhetőleg ideérnek a keleti seregek is!
A nagyherceg intett, hogy foglaljanak helyet. Mindkét férfi leült.
– Sajnos a keleti hadak a városfal rossz oldala felől jönnek. Ha valaki nem tud kiosonni, hogy megnyissa előttük a kaput, akkor komoly nehézségekre kell számítanunk.
– Manfréd – érdeklődött Erik –, nem nyílik valamilyen titkos járat a keleti kapunál?
– Jó lenne, ha lenne – felelte fejcsóválva fivére –, de nem vezet oda egyetlen alagút sem. A palotában minden sarokban találsz két titkos ajtót, ám a régi várfalat tömör kőből emelték, eltekintve a később hozzáépített raktáraktól. Várnunk kell, és ha nincs más lehetőség, ki kell rontanunk az ellenségre, hogy a keleti kapun beengedjük a seregeinket.
– Még egy hosszú délután és egy még hosszabb éjszaka áll előttünk – emlékeztette Manfrédet Erik.
– Fenség? – kérdezte a báró.
Patrick nem látszott nyugtalannak az újabb rossz hírek miatt.
– Szükségem van a helyzet értékelésére, mégpedig olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Derítsétek ki Erikkel, hány katonánknak sikerült visszajutni a várba! Hányan harcolhatnak még a városban? Mindenek előtt azt kell látnunk, hogy mit tehetünk a fellegvár védelméért. A víz és az élelmiszer nem lesz különösebb gond, mert azt hiszem, hogy egy napon belül eldől itt minden.
Erik és Manfréd felálltak, meghajoltak a nagyherceg előtt, és kisiettek a teremből. Kint Manfréd így szólt:
– Jól ismerem a várba beosztott egységek elhelyezkedését, ezért én velük kezdek. Te lemész az udvarra, és megnézed, hogy kik gyűltek ott össze, és rendet csinálsz közöttük.
– Nagy jó uram – felelte Erik mosolyogva.
Manfréd végigmérte Eriket.
– Anyám mindig attól félt, hogy harcba szállsz ellenem a bárói címért. Most legszívesebben hagynám, hogy te legyél a báró.
Erik valósággal rázkódott a nevetéstől.
– Köszönöm szépen! Akkor kettőnk közül most nekem kellene felkutyagolni a rengeteg lépcsőn a tornyok tetejére.
– Ahogy arra számítottam is, gyakorlatiasan gondolkozol.
Manfréd elindult az öregtorony következő emeletére vezető lépcsőn, miközben Erik sietett lefelé az udvarra.

 

Hirtelen csend lett.
Pug felemelte a kezét, kicsit félrehajtotta a fejét, és hallgatózott.
Azután a démon ott állt a csarnokban.
– Nem is tudtam – mondta Nakor –, hogy a démonok tudnak teleportálni.
– Vagy hogy képesek az időben mozogni – egészítette ki Miranda.
Ekkor már a démon is észrevette, hogy nincs egyedül a barlangban. Üvöltése megremegtette a sziklafalakat, és a tető repedéseiből por hullott alá.
Pug a szörny felé hajította első varázslatát, miközben Tomas egyetlen ugrással a szörnyeteg és fia közé szökkent.
Szikrázó, kék erő villant fel Jakan körül, aki üvölteni kezdett. Nem a fájdalom miatt ordított, hanem dühbe gurult amiatt, amit látott: Calist, aki kiszabadította a kristályba zárt erőket.
– Nem! – üvöltötte a bestia Novindus nyelvén. – Az az enyém!
Pugnak Jakanra pillantva Maarg jutott az eszébe, ám ez a démon szikárabbnak és izmosabbnak tűnt. Nem voltak rajta zsírpárnák, és hiányoztak róla a halálra kínzott áldozatok arcai a bőrén. Pug észrevette, hogy hegyes farka végén nincsen olyan kígyófej, mint amilyen Maargé volt.
Jakan lecsapott Tomasra, aki azonban ösztönösen magasba emelte fehér pajzsát, amiről az iszonyú csapás lecsúszott, anélkül hogy legkisebb karcolást is hagyott volna a pajzsot díszítő aranysárkányon. Most Tomas vágott oda a pengével, mire Jakan felüvöltött, és hátratántorodott. Mérgező, rozsdás-fekete vér csöpögött a sebből, a cseppek sisteregtek és füstöltek, amikor a kőre hullottak.
Miranda energiacsapást zúdított a szörnyetegre, és elég keményen eltalálta ahhoz, hogy kicsit ellökje bal felé. Miközben Jakan megfordult, hogy megállapítsa, ki is támadta meg, Tomas elérkezettnek látta az időt arra, hogy ismét lecsapjon az ellenségre. A férfi pengéje mélyen behatolt a démon jobb combjába, mire Jakan jobb mancsával, melyen a karmok nagyobbak voltak az acéltőröknél, a valheru után kapott. Tomas hárította a támadást, és újra döfött, mire ismét folyt a mérgező vér.
– Mindent bele! – kiáltotta Nakor.
Pug kék izzásból álló energialándzsát hajított a démon felé, amely keresztülégette magát a szörny szárnyán, és öklömnyi lyukat hagyott rajta. A pokolfajzat hátrébb lépett, szárnya a barlang kőmennyezetét súrolta, és ismét Tomas felé kapott.
Tomas hátrébb ugrott, mivel jobbnak látta elkerülni az ütést, mint hogy kivédje azt.
A szörnyeteg habozott, nyilván zavarba hozta a váratlan ellenállás. Ekkor Nakor vett észre valamit.
– Begyógyulnak a sebei!
Pug odapillantott, és valóban: az első seb, melyet Tomas ejtett a szörnyön, már gyorsan gyógyult.
– Az Életkristály! – kiáltotta kétségbeesetten Nakor. – Begyógyítja a sebeket!
Pug lázasan gondolkodott. Calis immár eredeti nagyságának egyharmadára zsugorította a kristályt, és a folyamat egyre inkább felgyorsult, ami miatt Pug azt remélte, hogy egy óránál rövidebb idő alatt véget ér az egész. Ez persze azt jelentette, hogy egészen addig sakkban kell tartaniuk a démont, míg Calis el nem készül. Pug Mirandához fordult:
– Pihend ki magad! Tomasszal megpróbáljuk távol tartani a szörnyet Calistól. Ha egyikünk meginog, neked kell átvenned a helyét.
Olyan közel futott a démonhoz, amennyire csak mert, és csuklónál keresztezte a karjait. Vörös villanás nőtt ki kezéből, amivel arcon találta Jakant úgy, hogy a szörny nekicsapódott a falnak.
Tomas nem habozott. Előreugrott, és balról lecsapva kardját mélyen a rettenet lábába döfte. A húsból mérgező vér szökőkútja ömlött a kőre. A folyadék elgőzölgött, amikor a padlóra ért, és a terem megtelt a rohadás bűzével.
Jakan felüvöltött a dühtől, és Tomasra vetette magát. Tomas megpróbált elhátrálni előle, de ez csak annyira sikerült, hogy a démon így nem rá zuhant. Jakan elég közel került Calishoz, hogy megpróbálja megragadni.
Egy karmos kéz, melynek nagysága meghaladta egy felnőtt férfi magasságát, kinyúlt Calis után, Tomas azonban gyorsan közbelépett, és arany kardjával minden erejét megfeszítve lecsapott rá. A méter vastag kezet csuklóból levágta, mire a szörnyeteg felbömbölt a fájdalomtól, és visszahúzódott. Keze a padlón hevert.
A rohadó, fekete vér szökőkútja eltalálta Calist, aki a fájdalomtól felüvöltött, és elengedte az Életkristályt.
– Calis! – sikította Miranda, és Nakorral együtt a férfihoz rohant.
Pug és Tomas pillanatnyi habozás nélkül ismét harcba vetették magukat. Varázserő villant fel, Tomas pedig lesújtott a karcijával, és egyre hátrébb űzte a démont. Jakan vérző kézcsonkját a melléhez szorította, és a falhoz hátrált.
Nakor elérte Calist, megragadta egyik kezét, miközben Miranda megfogta a másikat, és együttes erővel kihúzták a fekete vértócsából. A kristály abban a pillanatban abbahagyta a sugárzást.
Calis a földön fetrengett, bőre felhólyagzott és lehámlott, mintha csak sav ömlött volna rá. A férfi összeszorította fogát, és becsukta a szemét, miközben halkan vinnyogott, mint egy halálosan rettegő állat. Miranda és Nakor észrevette, hogy az ő bőrük is kezd felhólyagzani, ezért gyorsan megtörölték kezüket a ruhájukban. A vér azonnal lyukat égetett az anyagba, de kezükben megszűnt a fájdalom.
Miranda körülnézett: az orákulum szolgái a hatalmas csarnok legtávolabbi szegletében kuporogtak, félig a sárkány mögé bújva. Odafutott hozzájuk, és elkiáltotta magát:
– Segítségre van szükségünk!
A csoport legidősebb tagja, a férfi, akivel az előbb beszéltek; így válaszolt:
– Semmink sincs, amivel segíthetnénk.
Miranda megragadta az öreg karját, és talpra rángatta.
– Találjatok már ki valamit!
Odarángatta az öreg embert a küzdőkhöz, és rámutatott a földön nyöszörögve fekvő Calisra.
– Segítsetek rajta!
Az öreg odaintett magához két fiatalabbat, és együttesen teljesen kihúzták Calist a fekete vér tócsájából. Vezetőjük íntett, hogy vigyék át a férfit a kristály másik oldalára, majd így szólt Nakorhoz:
– Ha megint be tudná indítani a kristály működését, akkor az lehet, hogy őt is megmentené.
Nakor magasra húzta szemöldökét, amikor megértette az ötletet.
– Persze! A gyógyító erő! – Miranda felé fordult. – Olyan, mint a reiki. Nakor az orákulum két szolgájához fordult: – Nyomjátok a kőhöz!
Azt tették, amit mondott, bár minden egyes mozdulatukra fájdalmas nyöszörgés szakadt ki Calisból. Nakor megragadta a sebesült megégett, felhólyagzott kezét, és rátette a kristályra.
– Remélem, működni fog a dolog!
Kezével néhány jelet rajzolt a levegőbe, és elmormolt pár varázsszót, aztán tenyerét Calis tenyerére helyezte.
Nakor meleget érzett, ezért a kezére pillantott. Gyenge, zöld fény borította be.
– Újra áramlik az energia – állapította meg.
Várt egy kicsit, miközben a háta mögött tovább folyt Pug és Tomas küzdelme a démonnal. Úgy tűnt, egyik fél sem tud felülkerekedni. Nakor az orákulum két szolgája felé fordult:
– Tartsátok ebben a helyzetben! A tenyerének állandóan a kristályhoz kell érnie!
Azután Mirandához futott.
– Nem működik a dolog – mondta a nő.
– Tudom.
Pug éppen egy mágikus energiavillámot lőtt ki, amelyet emberi szemmel nem lehetett látni, de a levegő sisteregni kezdett, amikor eltalálta a démont. Tomason nem látszott a fájdalom semmilyen jele sem, mivel páncélja, melyet egykoron a valheruk kovácsoltak, emberfeletti erővel ruházta fel. A démon csak akkor tudná komolyan megsebesíteni Tomast, ha képes lenne markát a férfi köré zárni.
Pug hátrálni kezdett.
– Legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy sakkban tudjuk tartani. Hogy van Calis? – kérdezte Mirandától.
A nő a kristály felé bólintott. Calis egyenes háttal ült ott, a két szolga támogatta, és a levegő körülötte zöld fényben izzott. A férfit smaragd színű ragyogás borította be. Pug egy pillanatig figyelmesen nézte.
– Egyre erősebb lesz.
– Így igaz – mondta Nakor. – Ameddig hozzáér a kőhöz, begyógyulnak sebei, és miközben gyógyul, az ereje is megnő ahhoz, hogy folytathassa a kristály eltüntetését.
– Nézzétek! – mutatott Calisra.
Tomas fia kinyitotta szemét, és ha arcán még látszott is a testét kínzó fájdalom, Calis minden erejét megfeszítve folytatta az Életkristály felnyitását.
A terem ismét megtelt a zöld energia parányi szikráival, az élettel, ami elfoglalta az őt megillető helyet. Pug a démon lemetszett kezére mutatott, amelyik már kezdett eltűnni, miközben a vérző kézcsonkon egy újabb kézfej fejlődött ki.
– Sajnos, a démon is meggyógyul! – ekkor hirtelen Miranda felé fordult: – Nem tudnál egy erős varázsbilincset tenni rá?
– Ami elég erős egy ekkora szörnyetegre? – kérdezte vissza Miranda.
– Csak két percig kellene fogva tartanod!
Bár kételyeit nem is igyekezett elrejteni, Miranda mégis így válaszolt:
– Hát, megpróbálhatom.
– Tomas! – kiáltotta Pug. – Kösd le még egy pillanatig!
Pug becsukta a szemét, és csendesen egy varázsigét kezdett mormolni, miközben Miranda hasonlóképp cselekedett. Egyik pillanatról a másikra rákvörös erőszalagok fonták körbe a szörnyeteget, megkötötték, és hatalmas szárnyait is a hátára szorították. Miranda és Pug húzott a kötésen, mire Jakan felüvöltött a fájdalomtól.
– Tomas! – kiáltotta Pug. – Add meg neki a kegyelemdöfést!
Tomas meglendítette az aranykardot, és a pengét mélyen belenyomta a lángolóan vörös szalagok közé, majdnem egészen a markolatig, és keresztülfúrta azt, ami Jakan a szíve lehetett. A démon fekete szeme kitágult, vér ömlött torkából és orrából. Tomas kirántotta kardját.
Pug leengedte az egyik kezét, mire minden átmenet nélkül csend borult a csarnokra, és a démon eltűnt a szemük elől.
Egy pillanatig némán álltak. Végül Miranda megkérdezte:
– Hová lett a szörny?
– Eltűnt – mondta Pug. – Megölni ugyan nem tudtuk, de ismertem egy helyet, ahol nem maradhat életben.
– Miféle hely ez? – érdeklődött Nakor.
– Az óceán mélyére száműztem, egy tengeri árokba, Novindus és a mi földünk között. Több, mint három mérföld mély a szakadék.
Pugra hirtelen rátört a kimerültség, és lerogyott a kőpadlóra.
– Pár évvel ezelőtt egy véletlennek köszönhetően fedeztem fel, és most eszembe jutott, mik is voltak apád utolsó szavai.
Mirandára pillantott.
– Arról beszélt, hogy a démonok a tűzteremtményei.
Miranda fáradtan és elgyötörten elnevette magát.
– Most már én is emlékszem. Csodálkoztam is azon, mit akart ezzel mondani.
Nakor leült a földre Pug mellé.
– Hát ez csodálatos! Eszembe sem jutott volna – megcsóválta a fejét.
– Pedig annyira nyilvánvaló!
– Mi nyilvánvaló annyira? – akarta tudni Tomas. Hüvelyébe csúsztatta kardját, és odalépett hozzájuk.
– Lényegét tekintve a legerősebb démon is csak egy tűzszellem – magyarázta Nakor.
– Egyszer Csillagdokk közelében a levegő szellemeivel csatáztam – mesélte Pug. – A vízbe nyomtam őket, és ettől megsemmisültek – arra a helyre mutatott, ahol az előbb még a démon állt. – Jakannal nem végzett volna, ha egyszerűen csak víz alá nyomom, de valószínűleg nem fog neki sikerülni három mérföld mélyről a felszínre úsznia úgy, hogy rajta vannak Miranda bilincsei, miközben a szíve Tomas döfésétől vérzik.
– Hát ez csodálatos! Akkor vége van a bajnak! – ujjongott Nakor.
– Nem – ellenkezett Pug. Calisra mutatott.
Calis már ismét segítség nélkül ült, és pillantását az Életkristály középpontjára összpontosította. A kő eredeti méretének már csak ötödét tette ki. A férfi kezéről és arcáról eltűntek a sebek, mintha sosem lettek volna ott.
– Nemsokára készen lesz, azt hiszem – tűnődött Nakor. – Most már kivárjuk.
– Mialatt mi tétlenül várakozunk, rengeteg ember pusztul el – szólt közbe Tomas.
– Az természetesen nagyon szomorú. De ez itt sokkal fontosabb – ellenkezett vele Nakor.
Dominic és Sho Pi is előjött rejtekhelyéről, és az apát egyetértett Nakorral.
– Igaza van. Amit itt látunk, az a létező legfontosabb dolog, amit egy halandó valaha is megcselekedett ezen a világon. Szabaddá válik az elnyomott élet világunkon, és a dolgok rendje elindulhat a helyes kerékvágás felé.
– Csak elindulhat? – csodálkozott Miranda.
– Hosszú idő kell ám ahhoz, hogy jóvátegyünk egy ilyen nagyságrendű kárt – bólintott Dominic. – Évszázadokon, talán évezredeken keresztül nőtt ez a baj. Most végre elkezdődhet a gyógyulás folyamata. Szabaddá vált az istenek visszatérésének útja, melyet a Névtelen oly sokáig elzárt.
– Meddig kell még várnunk? – kérdezte Miranda.
– Néhány ezer évet csupán – felelte Nakor, és felemelkedett –, ám minden nap kicsivel jobb lesz az előzőnél, és végül visszatérnek a régi istenek. Akkor ez a bolygó ismét olyan lesz, mint amilyennek lenni hivatott.
– Gondolod, hogy valaha is meg fogjuk tudni, mi őrjítette meg a Névtelent? – kérdezte Pug.
– Némelyik titokra sosem kapunk választ – felelte Dominic. – És még ha ismernénk is a választ, megérteni akkor sem tudnánk.
Nakor tarisznyájába nyúlt, és kihúzta a Kódexet. Átnyújtotta Dominicnek, és így szólt:
– Tessék, tedd el! Azt hiszem, valami jóra majd csak tudod használni.
– Mi történt veled? – csodálkozott Pug. – Amióta csak ismerlek, téged tartalak világunk legkíváncsibb lényének. Nem akarsz további titkokat kiszedni ebből a dologból?
Nakor megvonta a vállát.
– Már kétszáz éve szórakozom vele. Kezdem megunni. Ezen kívül nagy munka vár Sho Pire és rám.
– Milyen munka? – csodálkozott Miranda.
Nakor szélesen elvigyorodott.
– Vallást kell alapítanunk.
– Már megint tréfálkozol, ugye? – nevetett Pug.
– Nem, teljesen komolyan gondolom – ellenkezett Nakor, és mindent megtett azért, hogy sértődöttnek tűnjön, de ez nem sikerült neki. Megint nevetett. – Én vagyok Arch-Indar rendjének új pátriárkája, ez pedig itt az első tanítványom.
Dominic döbbentnek látszott, Tomas viszont nevetett.
– De miért? – kérdezte Pug.
– Ha ezek a vénemberek visszahozzák az Anyagot – felelte Nakor –, akkor valakinek törődnie kell a jóság Istennőjével is, hogy legyen, aki kiegyensúlyozza a Névtelent. Különben Ishapnak nem lesz semmije, amit harmóniába hozhatna a Névtelennel.
– Ez... nagyon... tiszteletre méltó terv, de nagyon... – hebegte Dominic.
– Nagyon merész? – segített neki Miranda.
– Nagyon-nagyon merész – bólintott tátogva Dominic.
Pug Nakor vállára csapott.
– Na, ha ez valakinek sikerülhet, akkor az a mi barátunk!
Ekkor mögöttük Calis szólalt meg:
– Kész vagyok.
Valamennyien megfordultak, és látták, hogy miközben a szavakat kimondta, tenyerét az Életkristály parányi maradványa alá csúsztatta, és egy lágy mozdulattal feldobta a levegőbe.
A világkorszakok óta fogságban tartott életenergia utolsó szikrái smaragdzöld pillangók rajaként emelkedtek a magasba, és hirtelen sötét lett a barlangban. Az orákulum szolgái ismét meggyújtották a fáklyákat, melyek kialudtak a harc közben, és a hatalmas csarnok meleg, sárga ragyogásban úszott. A drágakövekkel borított sárkányt nem zavarta álmában a ragyogás.
Calis egy lendületes mozdulattal felpattant. Ruháját megrongálta a démon vére, de ő maga sértetlennek látszott. Odalépett apjához, és átölelték egymást.
– Ez hihetetlen volt – mondta Tomas. – Te...
Calis a szavába vágott:
– Csak megtettem, amire születtem. Ez volt a sorsom.
– Mégis nagy bátorságra volt szükség hozzá – jelentette ki Pug.
Calis elnevette magát.
– Akik itt voltak, ebben a teremben, azok közül egy sem bizonyult gyávának.
– Dehogynem – vallotta be Nakor. – Én például nyúlszívű vagyok. Csak azért nem futottam el, mert nem találtam a kiutat.
– Hazudós! – visította Miranda, és nagyot lökött rajta.
Calis végignézett apján.
– Anyám meg fog lepődni.
– Miért? – kérdezte Tomas.
– Megváltoztál – felelte Pug.
– Megváltoztam? Hogyan?
Nakor belenyúlt állandóan nála lévő táskájába, és addig matatott benne, míg ki nem halászott egy parányi, ezüstborítású üvegből készült tükröt.
– Tessék. Nézd meg magadat!
Tomas elvette a tükröt, és döbbenten bámult, amikor rájött, hogy miről is beszélt a fia. Arcáról eltűntek azok az idegen vonások, melyeket valheru örökségeként tartott számon. Most már halandónak látszott, egy tündefülű emberlénynek. Megvizsgálta fiát.
– Te is megváltoztál.
– Mindannyian megváltoztunk – állapította meg Dominic. Hátrahajtotta csuklyáját, mire Pug felkiáltott:
– A hajad!
– Megint fekete, igaz? – kérdezte Dominic.
– Úgy nézel ki, mint akkor, amikor Kelewanra utaztunk, oly sok évvel ezelőtt.
– Azonnal adjátok ide a tükröt! – követelte Miranda, és kiragadta Tomas kezéből. Álmélkodva alaposan megvizsgálta magát. – Az istenekre! Úgy nézek ki, mintha újra huszonöt lennék!
Ezután átnyújtotta a tükröt Pugnak, aki döbbenten bámulta képmását. A tükörből az az arc meredt rá, amelyet kelewani visszatérése óta nem látott. Egy fiatal férfi, akinek szemernyi szürkeség sem volt a hajában és a szakállában.
– Én... – suttogta. Mozgatni kezdte ujjait. – Hihetetlen.
– Micsoda? – kérdezte Miranda.
– Évekkel ezelőtt belevágtam a jobb kezembe, és azóta nem tudtam vele soha jól fogni – csodálkozva nézte tenyerét, majd többször egymás után ökölbe szorította. – Azt hiszem, teljesen meggyógyult.
– És én hány évesnek látszom? – tudakolta Nakor. Elvette Mirandától a tükröt, és jól megnézte magát. – Hm. Negyvenévesnek tűnök.
– Úgy tűnik, kissé csalódott vagy – jegyezte meg Miranda.
– Azt reméltem, hogy csinosabb leszek – Nakor vigyorgott. – Végül is, negyven év nem is olyan rossz.
– Most már értem – jegyezte meg Calis –, hogy mi célt szolgált az a kulcs, melyet a pantathiánusok foglyul ejtett életekből kovácsoltak, és miből állhatott az az idegen akarat.
– A Névtelen? – kérdezte Tomas.
Calis megrázta a fejét.
– Nem. Valaki más. Talán azok a lények, akik megnyitották a rést a pantathiánusoknak. Egy biztos: a kulcs lehetővé tette volna Maargnak vagy Jakannak, hogy felhasználhassa az Életkristályt.
– Fegyvernek? – kérdezte Dominic.
– Nem – felelte Calis. – A sűrített életerő vastartalékaként. A démonok ezzel táplálkoznak. El tudsz képzelni egy tízszer ekkora és százszor hatalmasabb Jakant? Ez lett volna a végeredmény, ha egy démon a karmai közé kaparintja az Életkristály kulcsát.
Miranda csodálkozva rázta meg a fejét.
– Mindezek ellenére még most sem tudjuk, kik voltak a játszma résztvevői, a démonok, a pantathiánusok, ezek a... – Pug felé fordult.
– Minek is nevezted őket?
– Shangriknak – felelte Pug.
– Szóval, hogyan találkozhattak a shangrikkal? – fejezte be Miranda.
– Hát igen. Akad még itt jó néhány rejtély, de ezeket egy darabig figyelmen kívül kell hagynunk – mondta Pug.
Calis bólintott.
– Van valami, amit meg kell tennünk.
– Mi az? – kérdezte Miranda.
Calis arca elsötétedett.
– Véget kell vetnünk a háborúnak.

 

 

27.
Az igazság

A csata tetőfokára hágott.
Olyan volt, mint a pokol. A fáklyákkal megvilágított utcákban hemzsegtek a katonák. A vár képes volt ellenállni a sötétség beköszöntéig, ám az ellenség nem húzódott vissza az éjszaka védelmében. Erik számára nyilvánvalóvá vált, hogy valami megváltozott a támadók parancsnoki rendszerében, mert ugyan még mindig ugyanaz a szedett-vedett, találomra kialakított zsoldossereg nézett velük farkasszemet, mint a hadjárat kezdetén, ám az egységek most összehangoltan cselekedtek, és hatékonyan alkalmazták túlerejüket arra, hogy felőröljék a védőket.
Erik végigvezette harcosait a déli falon, miközben a támadók megpróbálták minden kezük ügyébe eső tárggyal feltölteni a vizesárkot, hogy végre felmászhassanak a falra. Bútorokat, tönkrement szekereket, szemetet, egyszóval amit csak értek, belehajítottak a vízbe.
A védők olyan sok nyilat lőttek ki rájuk, amennyit csak lehetett, ám a támadás könyörtelenül folytatódott.
Manfréd a fal fölött egy pillantást vetett a régi fellegvár felé nyomuló, sok ezernyi fegyveresből álló embertömegre.
– Hát, nem túl szívderítőlátvány – jelentette ki.
– Úgy látom, nem szereted a túlzásokat, igaz? – nézett rá Erik. Manfréd vállára tette a kezét, és lehúzta maga mellé.
Manfréd lekuporodott, és a következő pillanatban néhány parittyakő süvített el fölöttük, melyeket a várfallal szemben lévő házak tetejéről lőttek ki ellenséges parittyások.
– Hát ezt meg hogy csinálod? – kérdezte Manfréd.
– Micsodát?
– Honnan tudod, hogy mikor kell lebukni?
Erik elnevette magát.
– Napnyugtakor láttam, hogy parittyások másztak fel a háztetőre. Azóta végig szemmel tartottam őket. Az ilyesmi az ember szokásává válik.
– Már ha elég hosszan életben maradsz.
– Hogy állunk a védelemmel? – váltott Erik témát.
– Éppen elmondtam a nagyhercegnek, ha sikerül megakadályoznunk, hogy ostromlétrákat támasszanak a falnak, akkor különösebb gond nélkül kitarthatunk holnap reggelig. A bajok csak akkor kezdődnek, ha el kell jutnunk a keleti kapuhoz, hogy beengedhessük a keleti seregeket.
– Felajánlottam Patricknak, hogy napkeltekor vezetem a kirohanást – mondta Erik.
Manfréd elnevette magát.
– Ugyanezt én is felajánlottam neki.
– Te nem mehetsz – ellenkezett Erik.
– És miért nem?
– Mert te vagy a báró, én pedig csak a...
– A fattyú?
– Igen.
– Neked viszont van feleséged, nekem pedig nincs – ellenkezett Manfréd.
– Az nem számít – vágott vissza Erik, de tudta, hogy szavai ugyanolyan hamisan csengenek Manfréd fülében, mint a sajátjában.
– Ennél valamivel jobb érvet is kitalálhattál volna – csúfolódott Manfréd.
– Mit szólnál ahhoz, hogy te nemesúr vagy, én pedig nem? Rengeteg ember sorsa függ tőled.
– Tőled talán nem? – nézett rá Manfréd. – Ezen kívül pedig a nagyherceg seregének kapitányát a kinevezése pillanatától fogva megilleti az udvari bárói rang. Igaz?
– Az teljesen más tészta! Nekem nincsenek birtokaim és hűbéreseim; akiket meg kellene védenem. Nem kell bíráskodnom vagy igazságot tennem. Nincsenek városaim és falvaim és... Egyszerűen nem ugyanaz a kettő!
Manfréd felnevetett.
– Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél mégis inkább báró lenni?
– Te örökölted apánk címét!
– Így igaz – Manfréd ismét kipillantott a fal fölött. – Hát már sosem lesz vége ennek?
– Ha véget ér, észre fogjuk venni! – felelte Erik.
A fal védelmében ülve pihentek egy kicsit.
– Hogyhogy sosem nősültél meg? – kérdezte Erik. – Azt hittem, Ran hercege keresett neked egy megfelelő hölgyet.
– A hölgy volt olyan kedves, és meglátogatott engem, de azt hiszem, nem tettem rá valami különösebb benyomást.
– Hát ezt nem hiszem.
Manfréd alaposan végigmérte féltestvérét.
– Azt hittem, magadtól is rájöttél a dologra, de úgy látszik, tévedtem – körülnézett, és megbizonyosodott arról, hogy senki sem közeledik feléjük a falon. – Ha valakit olyan anyával vert meg az ég, mint engem, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az ember képtelen normális kapcsolatot kialakítani a szebbik nemmel. Stefán emiatt imádta kínozni a nőket, én viszont jobbnak látom, ha nagy ívben elkerülöm őket.
– Ó – felelte Erik.
– Tudod, mit csinálunk, ha túléljük ezt az egészet? – nevetett Manfréd. – Akkor tehetnél egy szolgálatot nekem. El kell majd vennem valamilyen hölgyet, akit a nagyherceg jutalmul ad hozzám hősies helytállásomért. Sötétmocsár következő bárójának nemzése viszont rád hárulna. A kis szerepcsere a mi titkunk marad, és meggyőződésem, hogy az illető hölgy még hálás is lesz nekem, hogy téged küldtelek be a hálószobába.
Erik is nevetett, miközben nyílzápor zúdult el a fejük fölött.
– Azt hiszem, ez egyáltalán nem fog tetszeni a feleségemnek – aztán még hozzáfűzött valamit: – Van még egy dolog, amiről tudnod kell.
– Éspedig? – nézett rá Manfréd:
– Van egy unokaöcséd.
– Tessék?
– Emlékszel a lányra, akit Stefán megerőszakolt? Rosalyn. Fia született.
– Jóságos istenek! – kiáltott fel Manfréd. – Biztos, hogy Stefán gyermeke?
– Látszik rajta. A fiú kiköpött Sötétmocsárffy.
– Hát, ez megváltoztat egy-két dolgot – vélekedett Manfréd.
– Mármint micsodát?
– Ez esetben kettőnk közül valakinek mindenképpen életben kell maradnia, különben a kicsi ki lenne szolgáltatva anyám kényére-kedvére.
– Csak akkor, ha elmondod neki – nevetett Erik.
– Ó, előbb-utóbb úgyis rájönne! Lehet, hogy az anyám bolond, de akkor is a cselszövés nagymestere, és nagy a befolyása – halkan folytatta, mintha félne, hogy valaki kihallgatja őket. – Néha az az érzésem, hogy anyám talán besegített kicsikét apánk rohamaiba.
– Úgy érted, hogy megmérgezte?
– Valamikor mesélnem kell anyám családjának történetéről. Bárhogy is volt, a méreg nagy szerepet játszott a nemzetség szerencséjében, amikor dédnagyapám megkapta a rangját.
Egy jókora szikladarab csapódott a fellegvárba. Az öregtorony külső fala megremegett.
– A fenébe! – káromkodott Manfréd, miközben leporolta ruháját. – Úgy tűnik, hogy vendégeink találtak egy katapultot.
Erik átnézett a fal fölött. Az ostromgép a Magas utca közepén állt. A kapitány magához intett egy katonát.
– Mondd meg Jadow őrmesternek, hogy intézze el a katapultot!
Egy mások szikladarab vágódott a falnak, és a katonák lent, a vizesárok túloldalán ujjongani kezdtek.
– Gyorsan!
A katona elsietett az öregtorony irányába.
– De hiszen ez egészen egyszerű – jelentette ki Manfréd.
– Micsoda?
– Lyukat ütnek a falba, amivel csak tudják, feltöltik a vizesárkot, aztán lerohannak minket.
– Ez elméletileg így van – mondta Erik.
– Na, akkor vigyünk egy kis színt a játékba! – Manfréd odaintett egy másik katonát. – Mondd meg Macafee őrmesternek, hogy öntse ki az olajat!
Miközben a katona elsietett, Erik Manfrédhez fordult:
– Felgyújtjuk a vizesárkot?
– Miért ne?
Erik hátradőlt.
– Milyen sokáig fog az olaj a vízen égni?
– Három-négy órán át.
A következő szikladarab is nekivágódott a falnak, mire Erik felüvöltött.
– Jadow!
Mintha csak meghallották volna Erik szavát, az öregtorony tetején álló katapult egy féltucat hordót hajított a magasba. A hordók az utcán álló ostromgép mellett vágódtak a kőre, és olajjal fröcskölték be a gépet és a katonákat.
Az ellenséges tüzérek szétugrottak. Az utcát elöntő olaj pillanatok alatt elérte az egyik tüzet, és a harci gép a következő pillanatban már pokoli lánggal égett. Most Erik emberein volt a sor, hogy a fellegvár falain harsány éljenzésben törjenek ki.
– Na, ezzel megvolnánk – jelentette ki Erik.
– Ha az olaj elég a vizesárokban, ismét megpróbálkoznak azzal, hogy feltöltsék – jelentette ki Manfréd.
– Akkor legalább napkeltéig nem jutnak be a fellegvárba.
– Igen – értett vele egyet Manfréd. – De ezzel még nem oldottuk meg az igazi gondot.
A két féltestvér összenézett, és egyszerre mondták:
– A keleti kapu!

 

– Ez a megfiatalodás mind szép és jó, ennek ellenére elfáradtam – jelentette ki Pug.
– Azt hiszem, feltétlenül aludnom kell – fűzte hozzá Tomas.
– Közben emberek halnak meg. – szólt Calis.
Tomas a fiára pillantott, és így felelt:
– Tudom. Bár az Életkristály nincs többé, itt áll egy hatalmas hadsereg, amely Sötétmocsarat akarja bevenni.
– Lehet, hogy Fadawah már nem áll a démon uralma alatt, de nem olyannak ismerem, aki csak úgy csendben visszavonul – sóhajtott Calis. – Csak mi, akik ebben a teremben vagyunk, és még néhányan ismerjük a valódi tétet, és most itt van ez a ravasz és veszedelmes hadvezér, akinek serege nagyrészt még mindig készen áll a harcra. Uralma alatt tartja a birodalom majdnem teljes nyugati részét.
– Hát ennek nem lesz gyors befejezése – vélekedett Pug.
– De legalább a szauruszokat ki tudjuk léptetni ebből a háborúból – szólt Miranda.
– Ha sikerül meggyőznöm őket arról, hogy Hanam igazat beszélt.
– Meg kell próbálnunk – mondta Tomas.
– Hogy jutunk oda? – kérdezte Nakor.
– Ti sehogyan – felelte Pug. – Tomas és én Sötétmocsárba megyünk. Hacsak nem vethettek vele véget a csatának, felesleges, hogy ti is kockáztassátok az épségeteket.
– Ne felejtsd el – emlékeztette Calis –, hogy én vagyok a nagyherceg megbízottja!
– És engem sem hagyhatsz itt! – tette hozzá Miranda.
Nakor Sho Pi és Dominic felé intett, majd vigyorogva megvonta a vállát.
– Mi is így gondoljuk!
Pug szeme elkerekedett, majd kissé bosszúsan felsóhajtott.
– Hát jó. Álljatok körbe!
Miranda az orákulum fő szolgája felé fordult, és így szólt hozzá:
– Köszönjük a segítséget!
Az öreg ember meghajtotta fejét.
– Nem. Mi köszönjük, hogy megmentettetek.
Miranda Pug mellé sietett, a mágus pedig utasította a többieket:
– Fogjátok meg egymás kezét!
Úgy tettek, és hirtelen a Varázsló-szigeten, a Villa Beatában találták magukat.
– Ez nem is Sötétmocsár! – jegyezte meg Miranda.
– Nem – értett egyet Pug. – Még sosem jártam Sötétmocsárban. Úgyhogy ha nem akartok a csata kellős közepén vagy egy kőfalban testet ölteni, adjatok nekem egy órát!
Gathis sietett elő a házból, üdvözölve őket.
– Mindjárt kész a vacsora – jelentette ki, és betessékelte vendégeit.
Tomas félrevonta Pugot, és megkérdezte tőle:
– Ez az a hely, ahol élsz?
– Legtöbbször itt, igen – felelte Pug.
Tomas szemügyre vette a csinos birtokot, érezte az tenger felől a réten át fúvó, lágy nyári szellőt, majd megjegyezte:
– Már régen meg kellett volna látogatnom téged!
– Megváltoztunk – felelte Pug. – Ma reggelig te sem tudtad rávenni magadat, hogy elhagyd Elvandart.
– Mindketten sokat veszítettünk – jegyezte meg Tomas. – Bár az én szüleim szerencsések voltak, és sokáig éltek, mégis mindenki, akit ifjúként Crydee-ben ismertünk, rég meghalt. Te azonban... elveszítetted a gyermekeidet is.
Pug bólintott.
– Már hosszú ideje megéreztem, hogy túl fogom élni őket, hiszen Gamina és William öregedtek, én pedig nem – Pug a földre nézett, és pár pillanatig némán a gondolataiba merült. Majd folytatta: – Számítottam ugyan rá, most mégis, annyira szörnyű a fájdalom! Többé sosem láthatom a gyermekeimet!
– Azt hiszem, meg tudom érteni – felelte Tomas.
A két régi barát egy darabig csendben álldogált, Pug mozdulatlan maradt. Majd felnézett a csillagokra.
– Olyan hatalmas a világegyetem! Néha jelentéktelennek érzem magam.
– Ha igaz az, amit Nakor gyanít a világegyetem természetéről, akkor mindannyian azok vagyunk, egyszerre jelentéktelenek, de fontosak is.
Pug elnevette magát.
– Csak Nakor jöhetett elő egy ilyen ötlettel!
– Te régebb óta ismered őt. Milyennek tartod? – kérdezte Tomas.
Pug megfogta barátja karját, és elindultak a ház felé.
– Elmondom, amíg kitalálom a módját, hogyan jussunk el Sötétmocsárba. Nakor vagy a legnagyképűbb ember, akit valaha is hátán hordott a föld, vagy pedig a legokosabb és legeredetibb, akivel bárhol is találkoztam.
– Lehet, hogy mindkettő? – kérdezte Tomas.
– Lehet – nevetett Pug, azután beléptek a házba.

 

Pug a kezével köröket írt le, mire egy kékes fénnyel ragyogó gömb jelent meg, amelyben arany pontok villogtak. A gömb magasabb volt, mint egy ember, és olyan széles, mint egy hatszemélyes hintó.
– Ez meg mi? – kérdezte Miranda.
– Ez visz minket Sötétmocsárba – jelentette ki Pug. – Nem ismerem eléggé a várost ahhoz, hogy a közvetlen közelébe merjem transzportálni magunkat. És ha nincs egy biztos pont, egy helyszín, ahová megérkezhetünk, akkor túlságosan veszélyes az utazás.
– Ismerem az eljárást – mondta Miranda. – Azt gondoltam, azért jöttünk ide, hogy magunkhoz vegyünk egy tsurani teleportáló szerkezetet.
– Ez nem jó – jelentette ki Nakor, és zsákjából elővette a saját gömbjét. – Hacsak nem egy olyan helyre állítottad be, amit ismersz – megrázta a szerkentyűt. – Ha egyáltalán még működik.
Félretette a gömböt, és elvigyorodott.
– Inkább én is veletek utazom a buborékban!
– Hogyan lehet beszállni? – kérdezte Miranda.
– Csak lépj bele! – világosította fel Pug, és rögtön úgy is tett, ahogy mondta.
A többiek követték.
– Elő kellett keresnem a gömb létrehozásához szükséges varázslatot, de ha egyszer már felidéztem, hogyan kell csinálni – kezével intett, mire a gömb felemelkedett a talajról –, akkor már nagyon egyszerű.
Gathis búcsút intett nekik, miközben a négy barát már magasan a háztető felett repült, és a gömb egy hosszú kanyarral Krondor felé fordult.
– Egyszerűbb tájékozódni, ha ismert pontokat követek, mint amilyen a Király Országútja.
– Mennyi idő alatt érünk Sötétmocsárba? – tudakolta Calis.
– Nem sokkal napkelte után ott vagyunk – jelentette ki Pug.
Harminc méter magasban repültek a tenger tarajos hullámai fölött. Amikor Midkemia három holdja közül az utolsó is lebukott nyugaton, kelet felől halvány fény jelezte a hajnal közeledtét. Hűvös szellő fújt, a gömb belsejében azonban jól érezték magukat. Körben álltak, mindegyiküknek éppen annyi helye volt, hogy kissé megmozdulhatott.
– Kellemesebb lenne, ha le is ülhetnénk – jegyezte meg Miranda.
– Ha ennek vége, szívesen kölcsönadom a könyvet, amiből ezt a varázslatot vettem. Ha módosítani tudod úgy, hogy ülések is legyenek a gömbben, csak csináld nyugodtan! – felelte Pug.
Nakor elnevette magát.
– Milyen gyorsan utazunk? – kérdezte Tomas.
– A leggyorsabb madár sebességével – felelte Pug. – Egy óra múlva Krondor fölött kell lennünk.
Az idő múlt, és figyelték, amint az ég fekete színe sötétszürkévé világosodott. Ahogy közeledett a reggel, látták a tenger hullámsodrását alattuk a habokon.
– Biztosak vagytok benne, hogy a démon elpusztult? – kérdezte Nakor.
– Halott – biztosította Pug. – A víz megöli a démonokat. Elég erős lehetett ahhoz, hogy egy darabig ellenálljon a víznek, de abból a mélységből, ahová küldtük és a Tomas ütötte sebesülésekkel nem szabadulhatott.
– Nézzétek! – kiáltott fel Miranda. – Krondor.
Pug a Varázsló-szigetről egyenes vonalban vezette a gömböt, így a nagyherceg fővárosa most majdnem pontosan nyugaton tűnt fel.
– Istenek! – kiáltotta Miranda.
A látóhatáron, azon a helyen, ahol egykor a hatalmas, élettel teli város állt, most csupán egy élettelen, fekete folt sötétlett. Máskor a város még a napnak ebben a korai szakaszában is fényektől ragyogott, ahogy a munkások elindultak az utcákon a hajnal előtti derengésben. Régen ilyenkor halászbárkák hagyták el az északi falon kívül elterülő halászfalvakat, és a kikötőkből kivitorlázó hajók is tarkították a képet.
– Semmi nem maradt – mondta Nakor.
– Valami mozog – szólalt meg Calis, és a part felé mutatott, ahol a homályos derengésben lovasokat láttak, amint a tengerparton haladtak.
– Úgy látszik, a királynő seregéből dezertáltak – vélekedett Sho Pi.
– Most, hogy megszabadultak a démon uralma alól, valószínűleg nem ritka a szökés – mondta Pug.
Ahogy elhaladtak a krondori kikötő külső gátja felett, kiégett hajók megfeketedett árbocait látták az ég felé törni, mintha fekete csontok erdeje nyúlna az ég felé. A vízen túl a felismerhetetlenségig kiégett minden. A dokkok eltűntek, ahogy az épületek többsége is. Itt-ott még látni lehetett a falak maradványait, de a legnagyobb része romokban hevert. A nagyhercegi palotát meg lehetett ismerni, hiszen az öböltől délre, a legmagasabb dombon állt, ott, ahonnan Krondor első nagyhercege uralkodott az öböl felett.
– Hosszú idő telik el, mire valaki újból használhatja azt a kikötőt – jegyezte meg Calis.
Tomas a fia vállára tette a kezét. Tudta, hogy Calis felesküdött a város védelmére, így annak bukása komolyan érinti fiát. Azt is tudta, hogy Calis mindenki másnál jobban megértette, mit nyertek az Életkristály megsemmisítésével, mégis érzékelte fia fájdalmát, amit a rengeteg elpocsékolt élet miatt érzett.
Pug most a Király Országútja fölé kormányozta a gömböt. Minden egyes mérföldön látták a hatalmas pusztítást. Valamennyi tanyát és házat felgyújtottak, és annyi holttest szegélyezte az utat, hogy a héják és varjak betegre zabálták magukat.
Dominic szólalt meg:
– Annyi papot kell ideküldenünk, amennyit csak lehet, mert ezt a vérengzést minden bizonnyal a betegségek is követni fogják.
– Arch-Indar valamennyi szolgája segíteni fog – biztosította Nakor.
– Ti, mind a ketten? – gúnyolódott Miranda.
Pug még ezen a gyászos helyen sem tudta megállni, hogy elnevesse magát.
– Rengeteg pap elpusztulhatott a város bukásánál – jegyezte meg Tomas.
– Nem feltétlenül – ellenkezett Calis. – Hónapokkal ezelőtt üzentünk valamennyi templomba, ahonnan a papokat lassanként biztonságos helyre mentették. James herceg tudta, hogy ha túléljük, annyi segítségre lesz szükségünk, amennyit csak kaphatunk.
– Miközben minden aggodalmam a Smaragd Királynőre és a démonra irányult – jegyezte meg Pug –, és az Életkristály miatt féltünk, nem is vettem figyelembe azt az egyszerű tényt, hogy a Királyságot egy hatalmas sereg szállta meg.
– Én viszont figyelembe vettem – mondta Calis. – Nézzétek! – mutatott előre.
Elérték a hegyek lábát, és Pug tábortüzek tengerét pillantotta meg. A kis sátrak gyűrűjében egy hevenyészett parancsnoki sátor is állt. Azután hirtelen egy óriási vezérsátor fölött szálltak el, mely akkora volt, mint egy nagyobb ház. Minél közelebb kerültek Sötétmocsárhoz, annál nagyobb mozgósításnak lehettek szemtanúi.
– Az istenekre! – kiáltott fel Tomas. – Még sosem láttam ekkora hadsereget. Még a Résháború idején, a tsuranik sem küldtek harmincezer katonánál többet egyszerre csatába, nemhogy mindet ugyanarra a helyre!
– Majdnem negyedmillió katonát hajóztak át a tengeren – világosította fel Calis. – A túlélők fele nyüzsöghet most itt alattunk.
– Ennyi halott! – szörnyülködött Nakor, és szomorúan felsóhajtott. – Ilyen értelmetlenül!
– Pugnak már többször kifejtettem a, kétségeimet, hogy lehet-e egyáltalán háborúnak értelme – jegyezte meg Tomas.
– A szabadság – ellenkezett Calis. – Megőrizni azt, ami a miénk.
– Az jó ok a védekezésre – vélekedett Pug. – De háborút indítani még ezért sem lenne értelme.
Ahogy a talaj emelkedni kezdett, Pug felemelte a gömböt. De amikor egyre több ember kezdett lentről ujjal mutogatni rájuk, és néhányan nyilakkal kezdtek lövöldözni, Pug még magasabbra emelte járművüket.
A felhők közül látták maguk alatt a teljes csatamezőt.
– Hihetetlen – mondta Dominic.
Egy nyolcvan-kilencvenezer fős hadsereg terült szét alattuk, mely úgy nézett ki, mintha hangyák akarnának a hegyre kapaszkodni. A hegy tetején pedig Sötétmocsár városa állt. Úgy tűnt, a külváros és a város nagy része már az ellenség kezére került, a fennmaradó városrészekben pedig heves küzdelem folyt.
– Véget vethetünk ennek? – kérdezte Miranda.
– Kétlem – felelte Calis. – A megszállók itt ragadtak, az óceán másik partján, élelem nélkül – Pugra pillantott, és folytatta: – Hacsak nincs valami mágikus eszköz, amellyel vissza lehetne küldeni őket Novindusba...
– Talán egyszerre egy párat – felelte Pug –, de... ennyit nem lehet.
– Akkor be kell szüntetnünk a harcot – vélekedett Tomas –, és ezen ráérünk azután gondolkodni, hogy az emberek már nem ölik egymást.
– Látjátok a szauruszokat? – kérdezte Pug.
Tomas a város egy pontjára mutatott, délnyugat felé, ahol egy kis piactéren nyüzsögtek a hatalmas, zöldbőrű harcosok.
– Lássuk csak; magunkra tudjuk-e vonni a figyelmüket! – mondta Pug.
Lassan lejjebb engedte a gömböt, amelyet mihelyt meglátta az első szaurusz, máris nyílvesszők süvítettek felé.
A nyilak azonban lepattantak a gömb faláról, Pug pedig folytatta a lassú ereszkedést, és amikor a harcosok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szerkezet nem jelent rájuk közvetlen veszélyt, abbahagyták a nyilazást.
Pug egy lovascsapat közelében tette le a gömböt; a harcosok tömegének közepén egy szaurusz állt, aki különösen díszes, lószőrrel ékesített sisakot viselt, és díszes pajzsot, valamint ősinek tűnő kardot tartott a kezében.
Pug így szólt a többiekhez:
– Álljatok készen arra az esetre, ha nem sikerülne!
Amikor a gömb eltűnt, Pug yaboni nyelven szólalt meg, amely közeli rokonságban állt a novindusi dialektussal:
– Jatukot keresem, a szauruszok sha-shahanját!
– Én vagyok Jatuk – mondta a díszes fegyverzetű lovas. – Ki vagy te, varázsló?
– A nevein Pug. Azért jöttem hozzád, hogy békét ajánljak.
A szaurusz arckifejezése kiismerhetetlenül idegennek tűnt, Pug azonban érezte, hogy gyanakodva nézi őt.
– Meg kell értened, hogy eskü köt bennünket a Smaragd Királynőhöz, így nem köthetünk különbékét!
– Hanamtól hozok üzenetet – felelte Pug.
A hüllőszerű arcon most jól meg lehetett figyelni a döbbenetet, amely eluralkodott rajta.
– Hanam halott! A szülőbolygómon halt meg!
– Nem – ellenkezett Pug. – Apád tanmestere arra használta tudását, hogy megszállja egy démon elméjét és testét, és abban a testben átjött erre a világra. Megkeresett engem, és beszéltünk egymással. Ő mostanra már valóban halott, de lelke visszajutott Shilára, és az Égi Horda tagjaként lovagol.
Jatuk előrébb léptetett, és amikor közvetlenül Pug előtt tornyosult, lenézett a mágusra.
– Mondd el a mondandódat! – követelte.
Pug belekezdett, és elmesélte a jó és a rossz közötti háború ősi történetét. Mesélt Ahsart papjainak őrületéről, és arról, miként árulták el a pantathiánusok a szauruszokat. A szauruszok kezdetben nem akartak neki hinni, de Pug elmondta nekik azt is, amit Hanam a lelkére kötött. Végül így fejezte be beszédét:
– Hanam azt mondta nekem, hogy te, fejedelem, ugyanúgy, mint Shadu, a tanmesteretek, Chiga, a pohárnokod és Munis, a pajzshordozód, tudni fogod, hogy az igazat mondom. Népetek becsülete azt követeli, hogy elfogadjátok az igazat, és az árulás, melyet elkövettek ellenetek, szörnyűbb a puszta hazugságnál. A pantathiánusok, a Smaragd Királynő és a démonok, nos, ők együtt rabolták el honi világotokat! Ők voltak azok, akik elpusztították Shilát, és örökre elvették tőletek azt, amire szent jogotok volt.
A szauruszok mérgesen kiáltoztak.
– Hazugság! – kiáltotta az egyik.
– A fekete mágia mesterének álnok meséi! – ordította egy másik.
Jatuk felemelte a kezét.
– Nem. Amit a varázsló mond, hihetőnek tűnik. De ha te tényleg az vagy, akinek mondod magad, s ha e szavakat valóban Hanamtól hallottad, akkor ő bizonyára mondott olyan valamit is, amivel egyértelműen be lehet bizonyítani, hogy nem hazudsz.
Pug bólintott.
– Azt mondta, hogy emlékeztesselek arra a napra, mikor be kellett állnod atyád szolgálatába. Te voltál a legkisebb fiú, és bátyáid már meghaltak. Remegtél, miközben arra vártál, hogy találkozz apáddal, de ekkor valaki melléd állt, és füledbe súgta, hogy minden rendben lesz.
– Ez így igaz – felelte Jatuk. – De vajon ki volt az, aki megvigasztalt engem?
– Kaba volt, atyád pajzshordozója, aki elárulta, hogy mit kell mondanod apádnak. Azt kellett mondanod: „Atyám, azért vagyok itt, hogy szolgáljam népünket, hogy megbosszuljam fivéreimet, és hogy engedelmeskedjek parancsaidnak.”
Jatuk hátratántorodott, az égre emelte tekintetét, és üvöltött. Állati üvöltés tört elő torkából, a tiszta harag, a tiszta kín hangja.
– Elárultak minket! – bömbölte.
Szó nélkül megfordult, és harcosai felé indult.
– Mondjátok meg mindenkinek, érvénytelen a szövetségünk! Nem szolgálunk senkit, csak a szauruszokat. Az árulás jutalma legyen a halál! Pusztuljanak a pantathiánusok! Öljetek meg minden kígyót! Halál a Smaragd Királynőre és a szolgáira!
A szaurusz lovasok megfordultak, és ügetve elindultak a városkapu felé, Jatuk pedig így szólt:
– Ember! Ha megtettük dolgunkat, egy napon még megkeresünk, hogy békét kössünk veletek, de először még eleget kell tennünk a vérbosszú ősi törvényének.
Ekkor Tomas szólalt meg:
– Sha-shahan! Harcosaid már hosszú évek óta küzdenek. Hadd pihenjenek a fegyverek! Hagyjátok itt ezt a háborút! Ebben a pillanatban nagy sereg közeledik, hogy elűzze a megszállókat. Álljatok félre, és mondjátok meg asszonyaitoknak és gyermekeiteknek, hogy atyáik és férjeik élve térnek vissza hozzájuk!
Jatuk úgy tartotta kardját, mintha eleven élet lüktetne benne, és szeme ragyogott.
– Ez itt Tual-masok, ami a régi nyelven azt jelentik, hogy vérivó. Hivatalom legfőbb jele ez a fegyver, s benne tükröződik népem becsülete. Kardom nem pihenhet hüvelyében, míg bosszút nem álltunk az árulásért.
– Akkor tudd meg – mondta Pug –, hogy a Smaragd Királynő meghalt. Egy démon végzett vele.
Úgy tűnt, Jatuk már alig tud uralkodni magán.
– Démonok! A démonok pusztították el a világunkat!
– Tudom – felelte Pug. – De ez a démon is halott.
– Akkor ki vére fizesse a díjat? – akarta a Sha-shahan tudni.
Tomas leengedte a kardját.
– Senki vére ne folyjon! Mindannyian halottak. Ha még él pantathiánus, az bizonyára a hegyek között, egy távoli országban rejtőzik. Csak az áldozatok, a bábok, a becsapottak maradtak életben.
A szauruszok vezetője tehetetlen dühét harsogta az égre.
– Bosszút fogok állni!
– Kíméld meg népedet, Jatuk! – mondta Pug fejcsóválva.
– A vérbűnt csak vér moshatja le!
– Akkor menjetek, de hagyjátok békességben ezt a várost! – mondta Tomas.
Jatuk kardjával Tomasra mutatott.
– Seregem elvonul, és senki sem fogja háborgatni ezt a helyet. Ám hazátlan nép lettünk, s folt esett becsületünkön. Ezt a foltot egyedül vérrel lehet lemosni.
Lovát a városkapu irányába fordította, és keményen megsarkantyúzva hatalmas hátasát, elvágtatott.
Csapata rögtön a nyomába eredt, s miközben a városban még tovább tombolt a háború, Sötétmocsár délnyugati fertályában hirtelen csend lett. Az egyik sánc felől magányos hang hallatszott.
– Tényleg elmentek?
Pug megfordult, és Owen Greylockot látta lemászni egy nagy halom bútor, gabonás zsákok és szekérroncsok tetejéről.
– Hé, mágus! – kiáltotta Owen. – Azt hiszem, hálásak lehetünk magának.
– Nincs miért hálálkodni – felelte Pug. – A háború még nem ért véget.
– Azzal, hogy eltüntette innen a szauruszokat, már örök hálára kötelez minket! – Owen megrázta a fejét. – A pokolba is! Jól meghajtottak minket!
– Na, akkor mostantól a támadókat hajtják meg – szólt közbe Tomas. – Most már tudják, hogy elárulták és becsapták őket, és ez a hír nem volt éppen kedvükre való.
Owen elnevette magát.
– Ezt bizony el tudom képzelni. Még csak néhány szauruszt láttam közvetlen közelről, de azt hiszem, hiányzik belőlük a humorérzék – megfordult a mögötte álló katonák felé: – Kutassátok át a környéket, és nézzétek meg, hol vannak még túlélő bajtársaink! Már a fellegvárat ostromolják, úgyhogy megpróbáljuk hátba támadni az ellenséget.
– Azt hiszem, ebben segíthetek! – Tomas kihúzta a kardját.
– Hát, erre nem mondok nemet – Owen alaposan végignézte a hatalmas termetű Tomast, és megkérdezte: – Hogy a pokolban tudja tisztán tartani ezt a fehér gúnyát?
– Ez egy igen hosszú történet.
– Akkor majd a csata után beszéljük meg – felelte Owen, és intett katonáinak, hogy kövessék a fellegvár körül tomboló csata irányába.
– Később még találkozunk – búcsúzott tőlük Pug.
– Hová mész? – tudakolta Tomas.
– A fellegvárba. Szeretnék véget vetni ennek az egész őrületnek.
Tomas bólintott, megfordult, és Owen Greylock után szaladt.
Pug magához intette a többieket. Megfogták egymás kezét. Pug a távoli fellegvárra irányította tekintetét, aztán mindannyian egyszerűen eltűntek.

 

Manfréd és Erik is felkapta a fejét, amikor fentről kiáltozást hallottak.
– Mi történt? – kérdezte Erik, és kardot rántott.
A tetőn álló katonák valamit kiabáltak, de hangjukban inkább meglepetés érződött, mintsem ijedtség. Manfréd szintén kardot rántott, és belépett Patrick nagyherceg és az ajtó közé, arra az esetre, ha az ellenségnek sikerült volna bejutnia a fellegvárba.
Erik az öregtoronyba vezető lépcső alsó részén sietett felfelé, amikor észrevette a kőlépcsőn lefelé igyekvő Calist. Nakor, Miranda és a többiek a nyomában jöttek.
– Kapitány! – vigyorgott Erik.
– Kapitány! – viszonozta Calis a vigyorgást.
– Örülök, hogy újra látom. De hogy kerültek ide?
Calis Pultra mutatott.
– A mágus.
Eriken jól látszott a megkönnyebbülés.
– Nem tudna segíteni valamit?
– Hát, meg tudnék ölni mindenkit a falakon kívül – felelte Pug –, de akkor elpusztulnának a mi katonáink is, akik kint, a házakban harcolnak. Szeretnék inkább véget vetni a gyilkolásnak. A Smaragd Királynő hadseregét vezető démon meghalt. Az Életkristály sem létezik többé. Tehát nincs értelme többé folytatni a háborút.
– Ezt mondja el kint, azoknak a gyilkosoknak! – csattant fel Erik.
– Éppen ez okoz gondot. Még ha ki is mennék, hogy elmagyarázzam nekik, egyáltalán nem biztos, hogy meghallgatnának.
– Nem – felelte Calis határozottan. – Ahogy már mondtam, az ellenfél éhes, és nagyon jól tudják, hogy mit hagytak maguk mögött. Csak egy irányba mehetnek. Mégpedig előre.
– Ha az a démon, akit az előbb említett, meghalt, akkor mi a helyzet a Smaragd Királynővel? – kérdezte Erik.
– A királynő már hosszú hónapok óta halott. De ezt majd később megmagyarázom – felelte Pug.
– És mi újság Fadawahhal? Nem lehetne fegyverszünetet kötni vele? Ő is csak egy gyilkos szemétláda, de legalább ismeri a régi novindusi törvényeket, tudja, mi a fegyverszünet – vélekedett Erik.
– Ebben a pillanatban Fadawah legnagyobb gondja az, hogy elboldoguljon a szauruszok rendkívül dühös seregével. A szauruszok keresnek valakit, akin bosszút állhatnak, és erre ő a legesélyesebb jelölt. Ha csak fele annyira is okos, mint amilyennek tartom, akkor keres magának egy zugot, ahol télire meghúzódhat.
– Télire! – kiáltott fel Nakor.
– Tessék? – csodálkozott Pug.
Nakor átpréselte magát Calis mellett, és Erikhez fordult:
– Eredetileg nem az volt a tervetek, hogy a tél beköszöntéig lekötitek az ellenséges sereget?
– De igen. Azt gondoltuk, ha beáll a havazás, akkor vissza kell vonulniuk.
Nakor most Pughoz fordult:
– Ha most elmegyünk Csillagdokkba, akkor képes leszel azonnal visszahozni minket ide?
– Persze – felelte Pug. – De miért?
– Nincs időm, hogy elmagyarázzam! Gyerünk!
Pug kérdően Mirandára, Calisra meg a többiekre nézett, aztán megvonta a vállát. Kezét Nakor vállára tette, aztán mindketten eltűntek.
– Hát itt meg mi folyik? – kérdezte Patrick, aki Manfréddel ekkor lépett a folyosóra.
– Fenség, báró úr – mondta Calis, és üdvözlésül meghajtotta a fejét.
– Kapitány – felelete Patrick. – Remélem, jó hírt hoztál.
– Nos, ami a legfontosabb, abban biztosak lehetünk, hogy a legsötétebb fenyegetés többé nem létezik.
– Biztonságban van az Életkristály? – kérdezte Patrick.
– A kristály már nem létezik. Megnyitottuk, és soha többé, senki nem tud visszaélni a hatalmával – magyarázta Calis.
– Az isteneknek legyen hála – sóhajtott fel Patrick. Az uralkodó család minden tagja tudta, mi minden forgott kockán, amióta csak ötven évvel ezelőtt felfedezték az Életkristályt Sethanon városa alatt. – Legszívesebben megünnepelném a dolgot!
Fejük fölött hatalmas csattanással tüzet nyitott egy katapult, ami nyomatékot adott a nagyherceg következő mondatának:
– Ám ez még túlzottan korai lenne. A keleti seregek érkezését várjuk.
Manfréd Erik vállára tette a kezét. – A fivéremmel éppen azon veszekedtünk, hogy melyikünk nyithatja ki a keleti kaput, hogy beengedjük a felmentő sereget. Vagy talán van valakinek egy jobb ötlete?
– Nekem ugyan nincs – szólalt meg Calis –, de remélem, Nakornak lesz.
– Felmegyek a tetőre és szétnézek – jelentette ki határozott hangon Miranda. – Talán már közel járnak a keleti seregek.
Úgy nézett Erikre és Manfrédre, mint aki éppen a civakodó gyerekeket akarja megérteni, majd hozzáfűzte:
– Nincs miért a halálba rohanni, ha a sereg, amit be akarunk engedni, még messze jár!
Erik és Manfréd kétségbeesett arccal nézett össze, ám Miranda már el is indult a felfelé vezető lépcsőkön a tetőre. – Mindjárt visszajövök, nagyuram, kapitány! – kért elnézést Calis, és az asszony után sietett.
Fent megérkezve megállapíthatták, hogy az öregtorony csupán a fellegvár kisebbik részét foglalta magába. Fentről két tűzvezetési pontról irányították a kicsit lejjebb, az erkélyeken elhelyezett katapultok lövéseit. Miranda kelet felé fordult és halkan, alig hallhatóan énekelni kezdett. Hirtelen kinyitotta a szemét, és Calist meglepte a jól látható változás. A nő szeme eddig borostyánszínben tündökölt, most viszont egy ragadozó madáréra emlékeztetetett. Pillantása bejárta a távoli látóhatárt, aztán ismét becsukta és alaposan megdörzsölte szemét. Amikor kinyitotta, szeme ugyanolyannak látszott, mint azelőtt.
– A keleti seregek közelednek a városhoz. Azt hiszem, napnyugtára ide fognak érni. Persze az valószínűbb, hogy csak holnap reggelre.
– Ha túléljük, ezt a háborút – dühöngött Calis –, nem felejtem el, hogy néhány szót váltsak királyunkkal a keleti nemesség harci szelleméről.
Áthajolt a fal peremén és a mélységbe nézett. Lent percnyi szünet nélkül folytatódtak a harcok. Katonák haltak meg, miközben megpróbálták feltölteni a vizesárkot, mások meg miközben megkísérelték megakadályozni ugyanezt.
– Értelmetlen ez az egész!
Miranda a férfi mögé lépett és hátulról, átölelte.
– Nem menthetsz meg mindenkit.
Calis megfordult és karjaiba zárta az asszonyt.
– Annyira hiányoztál.
– Ugye tudod, hogy én Pug párja vagyok? – kérdezte a nő.
– Igen, tudom.
– Ő lényem egyik fele. Nagyon sok mindent eltitkoltam előtted magamról. Egy szép napon majd elmesélem az igazat, ki is vagyok, miért kellett hazudnom, hogy megőrizzem titkaimat. Amit most mondok, az a színtiszta igazság: szeretlek téged, Calis. Te vagy az egyik legkiválóbb férfi, akit életem folyamán alkalmam nyílt megismerni.
Calis a szemébe nézett és úgy vizsgálta arcvonásait, mintha egy életre az emlékezetébe akarta volna vésni őket.
– De Pugot jobban szereted.
– Nem tudom, hogy a „jobban” a megfelelő kifejezés erre – felelte a nő. – Pug az, amire szükségem van, én pedig az vagyok, ami neki kell. Lehet, hogy ő ezt még nem fogta fel igazából. Oly sok fájdalom van még a lelkében.
Calis bólintott és a mellére szorította az asszony arcát.
– William – mondta halkan.
– És Gamina. Ő és James Krondorban maradtak.
– Erről nem tudtam! – Calis lehunyta szemét és felsóhajtott.
– Eltart még egy darabig; de aztán az ő sebei is begyógyulnak – vélekedett Miranda, majd hátrébb lépett. – És a te sebeid is.
– Velem minden rendben van – nevetett Calis.
– Ó, dehogy! – Miranda ujjával a férfi mellére bökött. – Ígérj meg nekem valamit.
– Mit?
– Ha véget ért ez a háború, akkor hazatérsz és felkeresed anyádat.
– Miért? – nevetett Calis.
– Csak. Ígérd meg, hogy megteszed.
– Jól van – felelte vállat vonva a férfi. – Apámmal együtt hazatérek és felkeresem anyámat. Még valami?
– Igen, de arról majd később beszélünk: Most mondjuk meg a nagyhercegnek, hogy a falakon kívül nincs segítség.
Lementek a tanácsterembe, ahol mindenki az asztal körül gyűlt össze. A kint tomboló csata zaja állandó, bár nem túl hangos háttérzajjá tompult. Miranda beszámolt Patricknak arról, mit látott, mire a nagyherceg így szólt:
– Nos, akkor várnunk kell, hogy Pug visszajöjjön és kisegítsen nyomorúságos helyzetünkből.
Egy órával később megjelent Pug, Nakor és egy fél tucatnyi csuhás férfi kint a tanácsterem előtti folyosón. Nakor berohant és elüvöltötte magát:
– Na ezt nézzétek meg!
Patrick nagyherceg és a többiek kisiettek a csuhás alakokhoz, akik közül az egyik így fakadt ki:
– Tiltakozom!
– Tiltakozz, ahogy csak bírsz, Chalmes, de akkor is te vagy egész Midkemia legjobb esőcsinálója – förmedt rá Nakor. – Még akkor is, ha ezerszer is az ember agyára mész. Kezdd már el!
Chalmes mutatóujját Nakorra szegezte:
– Betartod azt, amiben megegyeztünk?
– Persze. Természetesen – felelte Nakor. – De most legelőször is vessünk véget a csatának.
– Nagyszerű – Csillagdokk rangidős mágusa a többiekhez fordult, akik vele jöttek: – Ha elkezdődött, lehet, hogy elájulok. Ez esetben. folytassátok nélkülem, amíg magamhoz nem térek.
Most Nakorhoz fordult:
– Szükségem lesz egy asztalra.
– Itt találsz – felelte Nakor.
Chalmes alaposan körülnézett, miközben követte a többieket a tanácsterembe. Miközben belépett, így szólt a nagyherceghez:
– Fenség, bocsánat...
– Igen? – nézett rá Krondor hercege.
– Nem tudna vajon hozatni nekem egy égő gyertyagyújtót?
A nagyherceg döbbenten meredt rá, mire Manfréd gyorsan közbelépett:
– Majd én kerítek egyet!
Chalmes táskájába nyúlt és kivett egy gyertyát meg néhány egyéb tárgyat.
– Megkaphatnám végre azt a gyújtót?
Egy szolga átadta neki, mire Chalmes meggyújtotta a gyertyát és lerakta az asztalra. Becsukta a szemét és halkan énekelni kezdett.
A következő pillanatban hideg levegő áramlott be az ablakon.
– Sikerülni fog! – ujjongott Nakor.
Miranda Pug mellé állt és kezét a férfi derekára tette.
– Miért nem te csinálod ezt?
– Én legfeljebb egy forgószelet támasztottam volna, de nem ilyen finom dolgot. Nem foglalkoztam túl sokat időjárás-varázslattal. Te talán igen?
Miranda vállat vont:
– Én sem.
Fejét Pug vállára hajtotta és csendben figyelt.
Chalmes erősen összpontosított, és a teremben az összes mágikus képzettségű ember érezte a levegőt feltöltő energiákat.
És a növekvő hideget.
A levegő percről percre hűvösebb lett és kintről a csata zaját egyre több meglepett kiáltás harsogta túl. A teremben mind hidegebb lett, mire Manfréd kabátokat hozatott.
És akkor hullani kezdett a hó.
A vizesárok mindkét oldaláról zavart hangok hallatszottak. Erik a nagyherceghez fordult:
– Fenség, tudassuk a katonáinkkal, hogy a fagy a mi művünk.
Patrick bólintott és utasította egyik szolgáját, hogy tegye közhírré: a hideg a várvédelmének egyik új eleme. Manfréd az ablakhoz sietett.
– Nézzétek csak!
Kiléptek a nagy teraszra, amelyikről átláthattak a várudvar és a külső várfal felett. Az öregtoronnyal szemben néhány ellenséges katona osont a nedves háztetőkön. Erik látta, hogy egyikük megfordul, megfeszíti íját és lő! Mire elkiáltotta volna magát, hogy „lebukni”, a nyíl már be is csapódott céljába.
Döbbenten látta, hogy a nyíl Manfréd torkából áll ki. Pug egy energiagömböt lőtt ki a tetőre és az íjász megperzselődve zuhant a mélybe.
A többiek a nagyherceget vonszolták be a terembe.
Erik megragadta Manfrédet, amikor az a fal mellett csúszni kezdett lefelé. Magához szorította féltestvérét és halkan káromkodott:
– A pokolba!

 

Két órával később egyértelművé vált, a támadó sereg zavartan visszavonult. A védők hangosan ujjongtak a fellegvár falain, hiszen tudták, hogy a rossz idő a herceg tervének fontos része volt.
Chalmes rosszul lett, mire Pug leültette. A többi mágus folytatta az időjárás befolyásolását. Amikor egy szolga kezében egy kupa fűszeres borral Chalmeshez lépett, Patrick így szólt Pughoz:
– Mekkora terület felett tombol ez a vihar?
– Lalán tizenöt mérföld minden irányban, de meg tudjuk növelni, ha úgy kívánjuk.
Patrick döbbenten csóválta fejét.
– Mennyi ideig tudtok kitartani?
– Az attól függ, hány mágust kell iderángatnom Csillagdokkból – nevetett Pug.
Patrick megdörzsölte arcát. A kimerültség sötét gyűrűket hagyott a szeme alatt.
– Kedves kuzin – kérdezte aztán. – Már megbocsáss a kérdésért, de lehet, hogy fiatalabb vagy, mint amilyenre emlékszem?
– Ez egy nagyon hosszú történet – nevetett ismét a mágus. – Ma este elmesélem fenségednek.
Még egy órán keresztül havazott, kint már térdig ért a hó. Az ég egészen szürkévé vált, és a várfalon tanácstalan madarak üldögéltek, amelyek nem tudták eldönteni, hogy felkerekedjenek-e dél felé.
Kicsit később egy csapat fegyveres közeledett a kapu felé, és Erik alig akart a szemének hinni. Owen közeledett és mellette Tomas.
– Leengednétek végre a hidat? – kurjantotta Owen. – Kutyamód hideg van itt kint!
Erik megkönnyebbülten felnevetett, és kihajolt a mellvéd felett:
– Engedjétek le a hidat!

 

 

28.
Az újjászületés

Erik megborzongott.
Sötétmocsarat hótakaró borította, bár már kezdett olvadni, ahogy közeledett a melegebb idő. Erik hátat fordított a falnak, és figyelte, ahogy a városba lassan visszaköltözik az élet. A keleti hadsereg megtisztította az utcákat a megszálló hordából itt maradt, kiégett épületekben megbúvó, ellenséges katonáktól.
A kapitány és egy járőr hajnalban megnyitották a keleti kapukat, mivel ők értek oda a legkönnyebben. A megszálló hadsereg még a városban bujkáló katonái nagy ívben elkerülték őket. Túlságosan fáztak, fáradtak, éhesek és elcsigázottak voltak ahhoz, hogy bármilyen ellenállást tanúsítsanak a hirtelen beállt télben.
Erik megfordult, és látta, amint a Királyság Hadseregének új egységei lassan bemasíroznak a városba. Lassan saját emberei is visszatértek, ahogy Patrick kiküldte az újonnan érkezett katonákat a Rémálom-hegység vonulatára, és Erik tudta, hogy nemsokára Jadow, Harper és a többi életben maradt őrmester is Sötétmocsárba érkezik. Híre jött, hogy a törpök és a tündék is hazaindultak.
Ekkor Erik ismerős hangot hallott:
– Sötétmocsárffy!
Mögötte Jadow Shati állt integetve.
– Na, hogy csináltuk?
– Elég jól, míg ez az átkozott hó meg nem érkezett. Majdnem lefagyott a derekam!
Erik lesietett a kapusház melletti lépcsősoron, és megragadta régi barátja kezét. Először a rossz híreket akarta tudni, ezért megkérdezte:
– Hányan haltak meg?
– Túl sokan – felelte Jadow. – A pontos adatokat pár napig még nem fogjuk tudni, de annyit tudok, hogy átkozottul sokan – elfordult, és figyelte a Salador felől érkező lovasok reggeli szélben lengedező zászlóit. – Harpert is elveszítettük két napja.
– A pokolba! – káromkodott Erik.
– Kezdünk kifogyni az őrmesterekből, Erik – mondta Jadow.
– Mi a következő feladatunk?
– Majd a nagyherceg megmondja.
– Pihenhetünk? – kérdezte Jadow.
– Azt hiszem, Patrick egy darabig a keleti hadsereget veti be, hogy elűzzék a megszállókat a hegyről. Úgyhogy, amíg más parancsot nem kapsz, keress valami szállást a palota közelében, és szerezz a katonáknak ételt és takarókat!
– Igenis, uram – felelte Jadow. – Ez tetszeni fog nekik.
– Üzend meg a fellegvárba, hol vagytok, ha sikerült helyet találni. Nekem még van egy kis dolgom.
– Igenis, uram – nyugtázta Jadow, majd elfordult, és elsietett.
Erik megint a keleti kapura figyelt, és miután egy darabig nézte a színpompás egyenruhák, ápolt lovak és a vérrel be nem szennyezett uniformisok felvonulását, megfordult, és elindult a fellegvár felé.
A város lassan kezdett újjáéledni. Három nappal azután, hogy jelentették, az utolsó megszállók is túl járnak már Hollófalván, Erik egy ismerős és kedves hangot hallott meg, amint az udvarról szólította:
– Erik!
Megpördült, és a kapun begördülő kocsiban Kittyt pillantotta meg, amint Rooval, a feleségével és gyermekeikkel, valamint a Jacoby családdal együtt megérkezik.
Erik majdnem fellökött egy apródot, ahogy leviharzott a lépcsőn az udvarra, felesége pedig majdnem őt borította fel, amikor a karjaiba vetette magát. Megcsókolta Kittyt, és szorosan átölelte. Majd eltartotta magától, és megkérdezte:
– Ti meg mit kerestek itt? – Roora pillantott. – Neked mindenkit biztonságban Malak Keresztjéhez kellett volna juttatnod!
– Hát, majdnem oda is értünk – felelte Roo, leszökkenve a szekérről. – De aztán beleütköztünk a keleti seregbe, úgyhogy a helyzetből ítélve inkább úgy döntöttem, hogy elég biztonságos, ha mögöttük idejövünk.
– Hol van Luis? És Nathan meg az anyám?
– Ők is úton vannak – biztosította Roo. – Elküldtem őket Malak Keresztjéhez egy listával, míg én a sereggel maradtam. Holnapra ide is kell hogy érjenek.
– Miféle listával?
– Hát, hogy mi mindent hozzanak Sötétmocsárba – felelte Roo. Intett Karlinak és a többieknek, hogy szálljanak ki. Megütögette Erik mellét, míg Kitty puszit adott az arcára. – Te is, én is, mindketten komoly pénzügyi veszteségeket szenvedtünk, barátom.
Erik elnevette magát, és újból megcsókolta Kittyt. Majd így felelt:
– Azt a pénz, amit kölcsönadtam neked... sosem vártam, hogy visszaadd.
– Hát, akárhogy is – mondta Roo –, a társam vagy – karját Karli dereka köré fonta, Helen Jacoby pedig megállt mellettük. – Mindannyian társak vagyunk!
– Miben? – kérdezte Erik.
– Avery, Jacoby és Sötétmocsárffy! Milo és Nathan Malak Keresztjénél árut rakodnak fel, olyan dolgokat, amelyekre errefelé szükség lesz, úgyhogy itt nemsokára élénk kereskedelem lesz!
Erik felnevetett.
– Na jó, menjetek be, én pedig utánanézek, mit tudnátok enni!
Elindultak, Erik pedig Kittyre nézett.
– Fogalmad sincs róla, milyen csodálatosan nézel ki!
– Nem, de azt tudom, hogy te milyen csodálatosan nézel ki! – felelte a lány.
– Együnk, aztán megmutatom, hol lakom – ajánlotta Erik. Átkarolta feleségét, majd lassan a fellegvár félé indultak, és közben élvezték egymás közelségét.

 

Erik belépett a terembe, Patrick pedig így szólt hozzá:
– Kapitány! A családod elhelyezkedett?
A teremben mindenki nevetett. Erik a tárgyalóteremben megpillantotta Owent, Calist, Aruthát és a nyugati birodalom többi, életben maradt főnemesét, Pug és Miranda pedig a szomszédos előszobában álltak.
Erik elpirult.
– Igen, uram.
Előző este bemutatta Kittyt a nagyhercegnek. Ma reggel pedig egy futárnak kellett Erik ajtaján dörömbölni, hogy a kapitányt Kitty karjaiból a nagyherceg elé hívja. Nathan, Milo, Rosalyn és a többiek is megérkeztek a várba. Roo elutazott, hogy árut cseréljen és üzleteket kössön, ezért a nagyhercegnek Erikért kellett küldenie, hogy helyet keressen a családnak.
– Olyan katonai és politikai feladatok várnak ránk, amelyekkel két királynak és egy tucat hercegnek fogok fejtörést okozni, Erik. Ám egy dologról gondoskodni akartam, mielőtt az egyéb ügyeim túlságosan lefoglalnak.
Az ajtó kinyílt, Eriken pedig feszültség lett úrrá, amikor meglátta a katonák kíséretében belépő Mathildát. Az idős, özvegy báróné meghajtotta fejét a nagyherceg előtt, amikor azonban tekintete találkozott Erikével, a férfi izzó gyűlöletet látott benne.
– Hölgyem – mondta Patrick. – Azért hívattam ide, hogy egy bizonyos dolgot tisztázzunk.
– Fenség? – kérdezte Mathilda.
– Eléggé köztudott, hogy ön Sötétmocsárffy Erik iránt rosszindulatot táplál...
Mathilda félbeszakította:
– Ne használja ezt a nevet! Nem érdemli meg, hogy Sötétmocsárffynak hívják!
– Asszonyom! – csapott Patrick az asztalra. – Megfeledkezik magáról! Sokat megbocsátok, ismerve fájdalmát, mégis arra kell kérnem, válogassa meg szavait!
Az öregasszony majdnem leharapta nyelvét, de nem szólt, csak enyhén meghajtotta a fejét. Patrick jeges hangon folytatta:
– Néhai ura kifejezetten elutasította, hogy megtagadja Eriktől ezt a nevet! Mi több: ez a fiú kiérdemelte e nevet! Ön félre fogja tenni Sötétmocsárffy kapitánnyal szembeni rosszindulatát! Ő az én vazallusom, engem szolgál. Ha a kapitányt bármi sérelem éri, amely az ön mesterkedésére utalna, asszonyom, még rangja és családi kapcsolatai sem óvhatják meg a haragomtól! Világos?
– Igen – felelte az asszony éppolyan jegesen, mint a nagyherceg. Majd Erikre nézett, és alig leplezett dühvel így szólt hozzá: – Nos, fattyú, most már semmi sem állíthat meg, igaz? Miután Manfréd meghalt, és te vagy Ottó egyetlen fattya, aki a nevét viseled, barátod immár kinevezhet báróvá.
– Asszonyom! Hogy merészeli? – Patrick intett egy őrnek, hogy vigye ki a nőt.
– Fenség – lépett a nagyherceghez Erik. – Kérem, bocsásson meg nekem, de engedje, hogy maradjon! Valamit el kell mondanom neki.
Patrick nem szívesen teljesítette a kérést, de megkérdezte:
– Mit?
Erik Mathildához fordult.
– Asszonyom, ön egész életemben gyűlölt, anélkül hogy ismert volna. Ezért apámat kell okolnom, amiért annyira gyengének mutatkozott más nőkkel szemben. Bár, ahogy alkalmam nyílt önt futólag megismerni, most már ezt is meg tudom érteni.
A nő ennek hallatán felszisszent.
– Talán ha szerető, kedves és gyengéd felesége lett volna, apámnak akkor is lettek volna kilengései, és az nem az ön hibája lett volna. De ez már nem számít. Apám halott, ahogy az ön fiai is. Én azonban nem leszek a következő Sötétmocsárffy báró – Erik egyenesen az öregasszony szemébe nézett, aki állta tekintetét. – Önnek van egy unokája.
– Micsoda? – döbbent meg Mathilda. – Ez meg miféle képtelenség?
– Ez nem képtelenség. A gyermek Stefán fia – felelte Erik.
Mathilda a szája elé kapta a kezét, szeme pedig könnybe lábadt, amikor megkérdezte:
– Hol van a gyermek?
– Itt, a kastélyban.
– És ki az anyja? Látni akarom!
Erik intett az őrnek és így szólt hozzá:
– Menj a hídon túli fogadóba, és keresd meg Milót, a hollófalvi fogadóst, meg a lányát, Rosalynt! Hozd ide őket és a gyermeket is!
– Ha nem bánja, ezt intézzék el valahol máshol, kapitány! – szólt közbe Patrick.
– Hozd őket a nagyterembe! – utasította Erik az őrt.
– Kérem, asszonyom, ott várja meg őket! – mondta Patrick a bárónénak. – Egy perc múlva Eriket is küldöm.
Miután az asszony elment, Patrick, Krondor nagyhercege Erikhez fordult:
– Kapitány!
– Fenség?
– Ott kint – mondta Patrick –, csupán pár mérföldnyire e város falától húzódik a Szigetkirályság új nyugati határa. Krondor nagyhercege vagyok, Krondor viszont elpusztult!
– Bár az itt jelenlévők mindannyian tudatában vannak annak a szörnyű pusztításnak, amit sikerült elkerülnünk, a háborúnak még nincs vége. Megbízatásom van a számodra, ha elfogadod.
– Uram?
– Foglald nekem vissza a nyugati birodalmat! Szerezd vissza hercegségemet!
Erik Calisra pillantott, ő azonban megrázta a fejét.
– Én hazamegyek – mondta halkan. Oda nézett, ahol, az ajtón túl, Pug és Miranda állt a balkonon. – Megígértem.
– Te vagy Krondor új sasa, Erik! – jelentette ki Owen.
Erik csak állt, lenyűgözve, Patrick pedig így folytatta:
– Az vagy, de csak ha visszafoglaltad a városomat! – majd keserűen hozzátette: – Már ami megmaradt belőle, hogy megkezdhessük az újjáépítését.
– Ez az első parancs: itt telelünk, kipihenjük magunkat, erőt gyűjtünk, azután tavasszal Krondor felé indulunk. Lesöpörjük, ami megmaradt és újjászerveződött a megszálló hadseregből. Azután újjáépítjük az országot.
Erik tudta, hogy óriási az előtte álló feladat. Most Owen vette át a szót:
– Mielőtt azonban indulunk, te és a feleséged egy nyugodt télnek néztek elébe.
Erik egy pillanatig csak némán állt, majd ennyit mondott:
– Fenség.
Ha érzett is valamilyen diadalt, azért a megtiszteltetésért, hogy immár ő áll Calis nagyhírű egysége élén, öröme csak egy pillanatig tarthatott. Mert az új téma, amivel a nagyherceg előhozakodott, egy sajgó sebre emlékeztette Eriket.
– Arutha – mondta Patrick, mire Vencar grófja előlépett a sarokból, ahol addig állt. – Új krondori udvarnagyra van szükségein. Te leszel az. Apám majd megerősíti döntésemet, mihelyt üzenek neki. Te és a fiaid nagy hasznomra lesztek. Ó, mellesleg James és Dashel mostantól az udvar bárói.
Arutha meghajtotta a fejét.
– Fenség – látszott rajta, megtiszteltetés a számára, hogy apja címét viselheti. Erik észrevette a kínt Arutha arcán, és rájött, mekkora fájdalmat érezhet szülei és nagybátyja elvesztése miatt. Ekkor azonban elvigyorodott, ebben a gesztusban pedig Erik egy pillanatra meglátta James herceget. – Azt hiszem, a fiúk mulatni fognak új címeiken.
Patrick Aruthára mosolygott.
– Semmi kétség – figyelmét most az előtte fekvő listára fordította. – Greylock, te vagy Krondor új zászlósura, amíg jobbat nem találok.
– Ez nem lesz nehéz, fenség, úgyhogy kérem, ne húzza sokáig! – kérte Owen.
Patrick előrehajolt, és így folytatta:
– Nos, jobb, ha nem reménykedsz ebben, mert ha megteszem, lesz egynéhány szavam hozzád, amiért kezet emeltél rám! Nem tűröm a tettlegességet, még akkor sem, ha igazad volt!
– Megértettem, fenség – felelte Owen komolyan.
– Még tavasz előtt ki kell derítenünk, maradt-e valami a flottánkból – folytatta a nagyherceg. – Erik, küldj felderítőket Sarthba, hogy szaglásszanak körül! Derítsék ki, maradt e hadrafogható hajónk!
– Ha találnak néhányat – vette át a szót Calis –, akkor azok hová menjenek, fenség? Ylithbe?
Patrick egy térképre nézett.
– Nem. Meg akarom kezdeni a kereskedést a Távoli Partokkal és az Alkony-szigetekkel, amilyen gyorsan csak lehet. Mondd meg nekik, hogy menjenek abba a kikötőbe, amelyet Vykor nagyúr hozott létre a Shandon-öbölben! Ideiglenes horgonyzóhelynek szánták, most azonban véglegesítenünk kell – Patricknak már megmondták, hogy a krondori öböl járhatatlan, és még legalább egy évig az is marad. – Port Vykornak fogjuk nevezni.
Az újjászülető nyugati birodalom elnevezése és a feladatok elosztása még folytatódott.

 

Miranda és Pug kintről figyeltek. Calis otthagyta a megbeszélést, és odament hozzájuk.
– Apámmal ma este felkerekedünk – mondta, és Mirandára nézett.
– Azt mondtad, még egy szívességet vársz tőlem.
– Így van – erősítette meg Miranda. Elvette kezét Pug derekáról, és félrevonta Calist. – Elvandarban van egy nő. Úgy hívják, Ellia.
– Nem ismerem ezt a nevet – felelte Calis.
– A tengerentúlról jött. A férje meghalt, ő pedig most egyedül van két fiával ezen a számára idegen helyen.
Calis szeme összeszűkült.
– Az ikerfiúk?
– Igen.
– Őket már láttam, labdarúgásra tanították a többi fiút – mondta Calis. – Gyönyörű gyerekek.
– Nem tudok a népedről többet, mint amit elmondtál nekem – folytatta Miranda –, de ebben a nőben érzek valamit. Sok bennetek a közös. Kérlek, keresd meg, ez az, amit kérni akartam tőled!
– Mindketten otthon vagyunk, mégis kívülállónak érezzük magunkat – jegyezte meg Calis.
Miranda megérintette az arcát.
– Szerintem már nem sokáig.
Most Tomas jött le a lépcsőn, és így szólt Calishoz:
– Itt az idő, fiam.
– Igen, apám – felelte Calis.
Pug gyermekkori barátjához lépett.
– Ne hagyjuk, hogy megint évek teljenek el következő találkozásunkig! – kérte.
– Egyetértek – helyeselt Tomas. Majd megölelték egymást. – És te? Visszatérsz a Varázsló-szigetre?
– Nem. Van itt néhány dolog, amiben Mirandával segíthetünk, legalábbis egy darabig.
– Látogassatok meg, ha időtök engedi!
– Így lesz!
Tomas és Calis elmentek, Miranda pedig Pug mellé állt. Egy percnyi hallgatás után megjegyezte:
– Nos?
– Nos mi? – kérdezte Pug.
– Nem akarsz valamit mondani?
Pug elnevette magát.
– Például mit?
Miranda megpaskolta a mágus mellét.
– Fiatal férfiak! Miért vagytok mind annyira fafejűek?
Pug megragadta a nőt, és magához húzta.
– Mit szeretnél hallani? Te vagy az életem, Miranda. Olyan űrt töltesz be, amelyről azt hittem, már soha nem találhatok miatta boldogságot. Maradj velem! Gyere hozzám feleségül!
– Van még valami – mondta Miranda.
– Micsoda? – kérdezte Pug félig játékosan, félig aggodalmasan.
– Gyereket akarok.
Pugnak leesett az álla, és hátralépett.
– Gyereket? – pislogott. – De hogyan? Hisz kétszáz éves vagy!
Miranda elfintorodott.
– Az Életkristály. Újra fiatal vagyok, és készen állok az anyaságra – megragadta Pugot a köpenyénél fogva, és magához húzta. Miközben megcsókolta, ezt suttogta: – Hacsak nem akarsz magadnak egy másik nőt keresni.
– Nem – felelte a férfi –, csupán...
– Tudom – mondta halkan Miranda. – Mindig is sajnáltam, hogy nincsen gyerekem, és most a sors egy második alkalmat biztosít – egészen halkan folytatta: – Kedvesem, tudom, mennyire szenvedsz gyermekeid halála miatt, és olyan sokat meséltél arról a fájdalomról, amit azért érzel, mert túlélted őket. Ez alkalommal minden másként lesz, ezt megígérem.
Pug mélyen a nő szemébe nézett.
– Ebben nem kételkedem.
– Jól van – felelte Miranda, és maga után vonta, abba a kamrába, amelyet még Manfréd jelölt ki nekik. – Akkor menjünk, csináljunk gyereket!
Pug elnevette magát.

 

Roo, Nathan és a többiek az öregtoronyig kísérték Eriket, amikor Rosalynt, Milót és Gerdet hívatták. Besétáltak, Roo fürgén, mint mindig, a többiek kissé vonakodva. Roo kivételével még egyikük sem járt egy nemesúr fogadótermében. Még akkor is, ha ez, ahová most beléptek, az előző napok csatái miatt kissé megviseltnek tűnt.
Mathilda lassan Rosalynhoz lépett, aki a kisdedet tartotta karjában. Gerd figyelmét azonnal felkeltette a báróné nyakában lógó nyaklánc, és utánanyúlt. Rosalyn gyengéden megfogta a kisfiú kezét, de Mathilda rászólt:
– Hagyjad, hadd játsszon vele!
– Jön a foga – magyarázta halkan a fiatal nő. Randolph, a férje a vállára tette a kezét, hogy Rosalyn érezze, nincs egyedül.
Mathilda szeme könnyekkel telt meg.
– Pont olyan, mint az apja.
Rosalyn elvörösödött.
– Nagyon jó kisgyerek.
Mathilda Erikhez fordult.
– Mit javasolsz? – már visszanyerte önuralmát, és parancsolóan beszélt, mint azelőtt.
Erik így válaszolt:
– Semmit sem javasolok. Stefán báró volt, amikor Gerdet nemzette – észrevette, hogy Rosalyn lesütötte szempilláját, amikor szóba került megerőszakolása, és Randolph kicsit megszorította a vállát, hogy támogatást adjon neki. – Számomra egyértelmű: Sötétmocsár bárója Gerd – Erik hangja metszett, mint az acél. – Patrick pedig engem fog kinevezni gyámnak.
Az öregasszony tágra nyílt szemmel mered rá, és Erik kitalálta gondolatait: az egész egy összeesküvés, csak azért, hogy Erik elbitorolhassa a báró birtokait. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a férfi így folytatta:
– A kötelességeim azonban nyugatra szólítanak. Éppen ezért itteni feladataimat valaki másra kell bíznom – keresztülvágott a termen, és megállt a nő előtt, aki annyira gyűlölte. – Ön fog itt uralkodni, hölgyem. Rosalyn és a férje hadd lakjon itt a várban vagy a városban, hogy mindennap láthassák fiukat. Az viszont kegyed feladata lesz, hogy felnevelje, mint Sötétmocsár új báróját – halkan folytatta: – Csakhogy ezúttal végezzen jobb munkát, mint Stefánnal, mert különben velem gyűlik meg a baja! – a vénasszony arca merev volt, mint egy maszk. – Manfréd jó ember volt. Eltekintve, hogy más volt a véleménye, mint önnek, a fiú csodálatos tanára lehetett volna belőle. Bánjon hát úgy Gerddel, ahogy a fiaival kellett volna bánnia, és akkor kettőnk között nem lesz semmi baj! De ha csak egy haja szála is meggörbül a gyereknek, akkor visszajövök rendet tenni! Érthetően fejeztem ki magam?
Mathilda elnézett Erik mellett, és látta, hogy a gyerek nevet. Odalépett hozzá.
– Add ide nekem!
Rosalyn átnyújtotta Gerdet a vénasszonynak, aztán így szólt:
– Gerd, ez a te nagyanyád.
Erik kiment a teremből, és Roo követte. Kint ezt kérdezte barátjától:
– Jó lesz ez így?
– Remélem, jó lesz – felelte Erik, és barátja felé fordult. – Jövőre annyit nyüzsögsz itt a palotában, mint légy a trágyadombon, és ha történik valami, amiről tudnom kell, majd te értesítesz.
– És te hol fogsz kószálni? – kérdezte vigyorogva Roo.
Erik megrázta a fejét, és elnevette magát.
– Úgy tűnik, a Királyság visszafoglalása a feladatom.

 

A herold belefújt a trombitájába; és Patrick így szólt:
– Fontos dolgot kell megbeszélnünk.
Aznap reggel érkezett a hír, hogy egy lovasokból álló, jelentősebb haderő tart dél felől Sötétmocsár felé. Dorgintól nyugatra csak lassan haladtak az úton, mert az előző nap heves esőzések kezdődtek.
A felderítők jelentése szerint a hadsereg fölött, Kesh zászlója lobog. A sereg most a kapuk előtt állt, és az este beköszöntével Patrick, Erik, Owen, Pug és Arutha elébük lovagolt, hogy kiderítsék, mit keres egy keshi sereg ilyen messze északon.
– Lehet, hogy segíteni akarnak nekünk – bizakodott Nakor, miközben Pug lova mellett sétált.
– Valahogy nem tudom elhinni – felelte Pug.
Elérték a keshieket, és az egyik sötétmocsári katona, aki magára vállalta a herold szerepét, ezt kérdezte:
– Ki járul Krondor hercege elé?
Kérdésére a keshi herold válaszolt:
– Fenség, jó uraim, örömmel jelenthetem be önöknek nagyméltóságú Beshan Solan tábornok urat!
– Tábornok – kérdezte Patrick nagyherceg. – Megtudhatnánk, mit kerestek a Királyság területén? Talán eltévedtetek?
– Fenség – felelte a tábornok. – Rövid leszek. Szakad az eső, és szeretnék a lehető leghamarabb visszatérni a táboromba. Nyomon követtük az inváziót, hiszen épp önök láttak el minket hírekkel, értesülésekkel az ellenségről, elhelyezkedéséről és szándékairól.
– Veszteségeket szenvedtünk el, amikor megpróbáltunk behatolni egy olyan területre, amelyet a mi seregeink szálltak meg – folytatta a viharvert ábrázatú, öreg katona. – Éppen ezért az én gazdám, őcsászári fensége úgy döntött, hogy Nagy Kesh és az önök királyságának régi határai számunkra többé nem elfogadhatóak.
Úgy látszott, hogy Patrick a következő pillanatban felrobban.
– Arra vetemedsz, hogy bevonulj a fejedelemségembe, és a képembe vágd, hogy a Császári Birodalom a megkötött szerződésen túl is területeket akar elfoglalni?
– Egyetlen szóval: igen.
– Nos, tábornok, nézz körül! Nem kerülhette el a figyelmedet, hogy a keleti birodalom seregeinek nagy része itt állomásozik, Sötétmocsárban. Ha eljön a tavasz, ugyanolyan könnyen küldhetem őket délre, mint nyugatra. Biztos vagyok abban is, hogy nem lesz nehéz atyámat meggyőzni arról, hogy először néhány keshi kalandor ellen lépjünk fel, mielőtt nyomatékot adnánk jogos, nyugati követelésünknek.
A tábornok nem látszott megilletődöttnek.
– Fenség, tisztelettel azt kell mondanom, hogy a nyugati seregek állapota rossz, s megtizedelték őket. A keleti seregek pedig nem segíthetnek sokáig, mert hiányuk miatt bajok támadhatnak országuk keleti határvidékén. A Királyság hadiflottájából nem maradt meg semmilyen komolyabb erő sem. Lehet persze, hogy rövid távon okozhatnának kellemetlenségeket Nagy Keshnek, de hosszú távon ezzel nem érnének el semmit – egy összetekert pergamentekercset húzott elő: – Itt vannak a fegyverszüneti feltételek, melyeket Császári Mesterem az ön atyjának küld.
Patrick bólintott, és az egyik katona átvette az írást. Patrick megint biccentett, mire Arutha feltörte a pecsétet, és elolvasta a levelet.
– A pokolba! – káromkodott egy pillanattal később.
– Jó uram? – kérdezte Patrick.
– Mindent akarnak! Megtarthatjuk a földeket innen keletre, de igényt tartanak az összes területre a Nagy Csillag-tó és a Világ-fogsora között, nyugatra a Calastius-hegységtől.
– Ez Kesh történelmi határa, amint azt önök bizonyára tudják – magyarázta a tábornok. – Bizony, ott húzódott, mielőtt az a szerencsétlen háború a lázadó déli konföderációval arra kényszerített minket, hogy feladjuk ősi földünket.
– Ősi földeteket! – kiáltott fel Patrick. – Tábornok! Ez még zavarodott uralkodód legrosszabb rémálmában sem fordulhat elő.
– Mi lesz Queggel és a natali Szabad Városokkal? – kérdezte Arutha.
– Kesh megfelelő időben majd foglalkozni fog hűtlen gyermekeivel – felelte a tábornok.
– Ha lennél olyan kedves várni egy kicsit, jó uram – nézett rá Patrick –, akkor mindjárt megíratom császári gazdádnak válaszom. Személy szerint pedig azt üzenem Diigaínak, hogy atyám hivatalos hadüzenetére sem kell soká várnia.
Ekkor váratlanul Nakor szólalt meg:
– Fenség?
– Mit akarsz? – förmedt rá a nagyherceg, aki már alig tudta dühét kordában tartani.
– Azt hiszem, én tudnék segíteni.
– Mit forgatsz már megint a fejedben? – kérdezte Pug.
– Csak figyeljetek – mondta Nakor, aztán elővette tsurani teleportáló gömbjét, és eltűnt.
– Mit akar már megint ez a furcsa kis ember? – kérdezte a nagyherceg.
– Én sem tudom – felelte Pug –, de általában sikerrel jár abban, amit eltervez. Azt hiszem, érdemes lesz várnunk rá egy keveset.
– Úgy legyen – egyezett bele Patrick.
Néhány perccel később Nakor visszatért.
– Pillantsatok dél felé! – szólította fel az egybegyűlteket.
A két szembenálló fél összegyűlt tisztjei eleget tettek Nakor felszólításának, és döbbenten látták, hogy délen egy tűzvörös fényből álló, hatalmas oszlop emelkedik az égre.
– Mi az ott? – akarta tudni a keshi tábornok.
– Nem más, mint Csillagdokk – magyarázta Pug.
– Csillagdokk! – hördült fel a tábornok. – Lehetetlen! Csillagdokk több száz mérföldre van innen!
– De bizony! – ellenkezett Pug. – Az a fény Csillagdokkból jön.
– Csupán hatalmunkat kívántuk diszkréten demonstrálni – szólalt meg Nakor. – Csak hogy tudd, tábornokom, ott hétszáz dühöngő mágus gyülekezik, akiknek cseppet sem tetszik, ahogy tiszteletben tartjátok a szerződéseket.
– Hétszáz? – csodálkozott Pug. – Azt hittem, csak négyszázan vannak.
– Meghívtuk néhány régi, kedves, tsurani barátunkat – vigyorgott Nakor.
– Háromszáz fekete embert? – kérdezte döbbenten Pug.
– Na lehet, hogy néhánnyal kevesebbet.
– Hétszáz mágus? – kérdezte még egyszer a tábornok.
– Dühös mágus – hangsúlyozta Erik.
– Ezen kívül egy rendkívül mérges nagyherceg, ráadásul a keleti seregek, alig tíz mérföldre innen! – tette hozzá Patrick. – Ha beköszönt a tavasz, nyugodtan számítsatok kétfrontos háborúra, tábornok! A következmények, ahogy ebből a kis erőfitogtatásból is kiderült, nem lesznek túl kedvezőek a Császárság számára.
A keshi tábornok körülnézett.
– Mit javasol fenséged?
– Intézzük el egyszerűen a dolgokat! – felelte Patrick. – Visszahúzódtok a régi határvonal mögé, és tavasszal atyám követei és a császár megbízottai újra tárgyalhatnak birodalmaink határáról.
– A régi határvonal mögé?
– Igen – jelentette ki Patrick. – Shamata újra a miénk! – ezt már hangosan kurjantotta, és közben megfordult a lovával. – Gondolkozz el ezen, miközben dél felé vágtatsz, és jól teszed, ha már napkelte előtt elindultok, különben dél felé indulok el seregemmel, én, személyesen, akár esik, akár nem! Érthető voltam?
A tábornok a válla fölött még egy pillantást vetett a vörös izzásra.
– Értem, fenség.
– Akkor jó!
Patrick, oldalán Erikkel és Greylockkal, megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott.
Pug megvárta, amíg a keshiek visszamennek arra, amerről jöttek, és amikor egyedül maradt Nakorral, megkérdezte:
– Nakor, mit ígértél Chalmesnak és a többieknek, hogy rávetted őket?
Nakor elnevette magát.
– Nekik adtam Csillagdokkot.
– Hogy mit csináltál?
– Hát, te mondtad nekem, hogy találjak ki valamit magyarázta Nakor.
Pug a biztonság kedvéért egészen halkan még egyszer megkérdezte:
– Te tényleg elajándékoztad a hercegségemet?
– Kénytelen voltam. Ha függetlenek a Királyságtól, de Keshtől is, ez olyan dolog, amiért mind harcolni fognak. A tsuraniknak pedig tetszett a gondolat, hogy semleges területen jöhetnek át Midkemiába. Ezért azután segítettek. Mindegy, hogy mi történt, Csillagdokkot úgyis elvették volna tőled, vagy a mágusok, vagy a császár. Azt hiszem, még mindig ez volt a jobbik megoldás.
– De hát te elkótyavetyéltél egy hercegséget! Most mit mondok a királynak?
Nakor vigyorogva megvonta a vállát.
– Majd csak kitalálsz valamit!

 

 

Utószó

 

Fadawah a homlokát ráncolta.
A térképre pillantott, melyet alárendeltjei kerítettek valahonnan.
– Hogy állnak a dolgok, Kahil?
– Ez itt Ylith városa – mutatta az információk begyűjtéséért felelős kapitány. – Hatalmas kikötő, és Yabon tartomány egyetlen tengeri kijárata. Nem szenvedett túl nagy károkat, és a helyőrség nagy részét délre rendelték Sötétmocsár védelmére. A közelében van még a zuni, a loriéli és a yaboni helyőrség.
Ujjával a megnevezett városokra bökött.
– Bárhogy legyen is, ha Ylithet elfoglaljuk és tavaszig tartani tudjuk, akkor ezeket a helyőrségeket nem lesz nehéz legyőzni.
Kint táborozott Háznagy Posztja előtt az újjászervezett hadsereg. Lerohanták a várost és alig egy napig kellett harcolniuk, mert a falakat csak egy századnyi rendes katona és egy-fél századnyi helyőrségi lándzsás védte.
– Jól van – bólintott Fadawah. – Vegyük be Ylithet!
Húszezer ember vonult fel ide a parton, miután Fadawah reménytelennek találta a sötétmocsári helyzetet. Amikor felébredt a démon bűvöletéből, elég volt egyetlen pillantást vetnie katonáira, hogy lássa, ha be is veszik Sötétmocsarat, egy halom kövön és egy hullahegyen kívül mást nem szereztek meg.
Döntésében csak megerősítette, hogy hírek jöttek a hirtelen hóesés utáni visszavonulásról, és egy további keleti hadsereg érkezéséről. A legnagyobb bolondság lenne ilyen körülmények között átkelni a hegyeken és elfoglalni egy várost, amely az összes jelentés szerint üres és kipusztult. Kicsit csodálkozott azon, hogy lehetett ennyire ütődött a démon, de azután, ami mostanában történt, minden éjjel imát mondott Kalkinnak, és köszönetet mondott a szerencsejátékosok istenének, hogy megáldotta és megmentette életét. Továbbra is rejtvényt jelentett számára, miért pont ő maradt életben, amikor a Smaragd Királynő és a démon oly sok embert megölt.
Ennél sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia. Serege nagyon messze elkerült otthonról, és éhezett. A jó hír az volt, hogy az északi földek sokkal gazdagabbak voltak, és katonái végre ehettek. Így szólt Kahilhoz:
– Juttasd el üzenetemet délre: mindenki, aki elmenekült Sötétmocsárból, induljon el Ylith felé, hogy ott átteleljünk!
– Igenis, tábornok – tisztelgett kémfőnöke, majd kiment a sátorból.
Fadawah tudta, hogy kint valahol még a szauruszok is rá fenik a fogukat, és ezért külön fájhatott a feje. Ha alkalma nyílna beszélni Jatukkal, talán meg tudná győzni arról, hogy maga is árulás áldozata volt, egy eszköz, amit kihasználtak, és eldobtak. Ha erre a beszélgetésre nem kerül sor, akkor a dühös gyík bizonyára keresni fog valakit, akin levezetheti haragját. Mivel pedig Fadawah volt a Smaragd Királynő megmaradt hadseregének legmagasabb rangú tisztje, ezért meglehetősen logikusnak tűnt, hogy ő áll a halállista élén.
Fadawah hátradőlt apró székén. A sors szeszélye ebbe a távoli országba sodorta, de a tábornok természeténél fogva ebből is megpróbált hasznot húzni. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően lett Novindusban tábornok belőle, így válhatott a keleti országrészek egyszerű zsoldoskapitánya a Smaragd Királynő legfelső hadurává.
Ekkor rangidős kapitánya, Nordan fordult hozzá:
– Mit fogunk csinálni, ha elfoglaltuk Ylithet, tábornok?
Fadawah így válaszolt:
– Eddig mások mohóságáért és tervéért ontottuk a vérünket, öreg barátom – előrehajolt, és könyökét térdére támasztotta. – Most megvalósítjuk saját céljainkat – ránevetett régi harcostársára. Keskeny arca a sátor oszlopáról lógó, parányi lámpa fényében még fenyegetőbbnek látszott. – Hogy tetszene neked, ha te lennél seregeink tábornoka?
– Ha én vagyok a tábornok, mi lesz akkor belőled? – kérdezte Nordan.
– Én leszek a király – felelte Fadawah.
Ujjával vonalat húzott a parton Krondor és Ylith között.
– A nyugati birodalom fővárosa romokban hever, Krondor és Ylith között pedig nincs törvény – elgondolkozott a kínálkozó lehetőségen. – Igen, lehetnék a Keserű-tenger királya. Hogy hangzik ez?
Nordan mélyen meghajolt.
– Méltó önhöz... felség.
Kint a hideg, őszi szél nekitámadt a sátor falának, bent pedig Fadawah harsogó nevetésben tört ki.

Folytatása következik

 

 

Midkemia térképe:

 

 

Novindus térképe: